Roland Barthes, S/Z. Az elbeszélések elemzőinek törekvései: olyan modell kiemelése a műből, mely szerkezet további más művekre is ráhúzható. Eközben viszont a szöveg elveszti megkülönböztető jegyeit - "e különbözőség nem véges, hanem szövegek, nyelvek, rendszerek végtelenségében fogalmazódik meg" (különbözőség = játéktér). Ha ez nem bevált mód -> hogyan zajlik a fundamentális értékfelmérés...? Az értékelés csakis a gyakorlathoz, vagyis az íráshoz kapcsolódhat. Ma is megírható ("írható": az irodalmi munka tétje ma már, hogy az olvasót a szöveg létrehozójává, ne pedig fogyasztójává tegye -> produktív, nem reprezentatív) / meg nem írható szövegek ("olvasható" = klasszikus; az olvasás itt "népszavazás": elutasítja / elfogadja a szöveget). "Az írható szöveg mi vagyunk írás közben... a regényes a regény nélkül, a költészet a költemény nélkül, a produkció produktum nélkül" - nem kritizálható. [A telített irodalom, ha olvasható is, már nem megírható. "A szöveg teli van sokszoros, diszkontinuus, összezsúfolt, ugyanakkor a mondatok természetes folyásában simára csiszolt jelentésekkel: tojásszöveg." -> De!: valami végső, ki nem mondott értelem látszata. -> allúzió -> "A tűnődő szöveg."] A (nitzschei értelemben vett) értelmezés a szöveg pluaritásának jellegének felbecsülése (a szövegek többet vagy kevesebbet hoznak mozgásba...? -> az ideális szöveg által mozgósított kódok a végtelenbe vesznek, reverzibilisek, eldönthetetlenek; nincs elbeszélő szerkezete sem). Korlátozottan plurális: poliszemikus. Mérőeszköze a konnotáció (Hjelmslev: olyan másodlagos értelem, melynek jelentője maga is jel vagy elsődleges jelentésrendszer, azaz denotáció. | Barthes: determináció, viszony - funkció, index -, anafora, olyan vonás, mely a korábban, későbben vagy az adott szövegen kívül említettekre, a szöveg - vagy egyéb szövegek - más helyeire utalhat. Nem képzettársítás, mert az valamely szubjektumhoz tartozó rendszerre utal! Két tér: szekvenciális tér - egymást követő mondatok tere, a jelentések egymásra rakódva szaporodnak; agglomeratív tér - szöveg egyes helyeinek összefüggései szövegen kívüli más jelentésekkel.). Filológusok (egyetlen igaz, kanonikus jelentés - a szimultán, másodlagos jelentések kritikusi zagyvaságok) -><- szemiológusok (nem fogadják el denotált és konnotált hierarchiáját; "A nyelv a denotáció nyesanyaga, a maga szótárával és szintaxisával ugyanolyan rendszer, mint bármely másik." -> Barthes vitatkozik velük: az olvasható szövegeket az értelem sajátos rendje jellemzi, mely rend alapja a konnotáció. A konnotáció elutasítása egyenlő a szövegek sajátos - poétikai és kritikai - apparátusának el nem ismerésével.) A denotáció nem elsődleges értelem, hanem a legutolsó konnotáció, "a végső mítosz" (mely egyszerre megalapozni és lezárni látszik az olvasást - a nyelv kollektív ártatlanságát jelöli azáltal, hogy igaznak tetszik. Ami nem igaz, az az irodalom). Objektivitás (a kasztráció gesztusa!), szubjektivitás (sztereotípiák általánossága) - a szöveghez közelítő én is végtelenbe vesző kódok, szövegek sokasága. Az olvasás mint munka (lexeográfiai aktus -> nem szövegkonstruálás / tömbösítés! egy egyedi szöveg progresszív analízise: egyedi szöveg létrehozása, "bejárat egy ezerbejáratú hálózatba"; nyitott perspektíva; kommentár - újabb és újabb reprezentatív modellek létrehozása). Az olvasat bizonyítéka szisztematikájának (=megnevezett értelmek - névfosztás előzi meg az új név adását!) minősége és tartóssága, azaz működőképessége. "Lépésről lépésre" - dekompozíció, lassítás. "Csillagokká repesztett (vezér)szöveg(=fading)." -> Az
olvasás egységei (szemantikai tömegek burkolatai), lexiák (önkényesek!) - egy lexia alá három-négy jelentés tartozik. - A jelentettek mozgásának és ismétlődésének (a mesterségesen létrehozott alakzatokban) feltárása; konnotációk ([pszichológiai, pszichoanalitikai, tematikai, történeti, struktulista stb.] jelentésegységek) megadása ezek alapján. Az értelemfeledés a szöveg rendszerének pluralitásának egyfajta hangsúlyozása - "pontosan azáltal olvasok, hogy felejtek". De: nemcsak a szöveg plurális, hanem az olvasás is (újraolvasás)! - Még az első olvasás is mellőzi a naivitást (a lebegtetés - suspense - esetén is). Az újraolvasás "mitikus" időbe helyezi a szöveg belső rendjét. Barthes Balzac Sarrasine (-> SarraSine -> SarraZine -> S/Z) c. novelláját elemzi. Hermeneutikus kódok (HER): azon elemek, melyek feltesznek egy kérdést (rejtély közölnek - a rejtély tárgya a téma) és elvezetnek a megfejtéshez. -> Hermeneutikus mondat, igazságpropozíció -> tematizálás: megnevezés bővülése szinonimaláncok nyomán (Hálózatot, topikát [a zeneivel analóg partitúrát] képeznek, melyen áthaladva írássá, sztereografikus térré válik a szöveg.) A hermeneutikus kódok közül csupán három mutat permutálható, reverzibilis, időfüggetlen vonások: SZEM, SZIM, REF. A másik kettő elemei irreverzibilis rendben sorakoznak (az irreverzibilitást az igazság és az empíria hozza létre). -> A klasszikus szöveg nem lineáris, hanem vektorizáltan (logikustemporális rendet követően) tabuláris. -> Pl. A cím kérdésfelvetései (köznév? tulajdonnév? stb.) - egy lexiasor első eleme. -> (HER. Rejtély 1.: téma) 1. Széma (SZEM.): a jelentett legkisebb eleme a szemantikában. Pl. konnotált nőiesség - e-re végződő Sarrasine (SZEM. Nőiesség) / "lármás mulatság zajában" -> (SZEM. Gazdagság) 2. Szimbolikus mező (SZIM.): helyettesítések és variációk összessége. [Ellentét (AB) - pl. "mikor megfordultam": átmenet az ellentét egyik elemétől a másikhoz pl. kint - bent (SZIM. Ellentét: köztesség); "jobbfelől a halál sötét és csendes képe, balról pedig az élet mértékes tivornyája" (SZIM. Ellentét: AB: összefoglalás)] 3. Proairetikus kód (CSEL.) - Az emberi cselekvés valamiféle logikáját implikáló sorozatok; viselkedésmódok. Pl. "Süppedtségemből..." -> a feltételezett folytatások egyike: "...felébresztett egy beszélgetés". A cselekvéssorozatok alkotóelemeit sorrendjük szerint számozva tüntetjük fel (proairetikus sor -> széria: bizonyos sorrendszabállyal bíró sokaság [Leibniz]) -> összehajtás, kibontás (cselekvéssor = egy név kibontása). Pl. (CSEL. "Belesüppedni": 1: elmerülni) - a "belesüppedni" generikus név. (Pl.-2.: "a hullámos selyemfüggöny redőitől eltakarva" -> CSEL. "Búvóhely": 1: rejtőzködni) [Minden regénybeli cselekvésnek három lehetséges kifejezésmódja van: 1. a jelentés kimondott, a cselekvés megnevezett, de nem részletezett ("nyugtalan gondoskodással kísér"); 2. -||- az akció kifejtett ("nyugtalanul figyelni a padlót, ahová a vezetett személy a lábát helyezi"); 3. a jelentés elhallgatott, a cselekvés kifejtett ("figyelni az öreg rozoga lábainak csusszanását"). 4. Kulturális / referencia kód (REF.): a tudásra vagy bölcsességre vonatkozó számos kódok összessége. -> Egyik fajtája a gnomikus kód (pl. közmondás) - (REF. Gnomikus kód). (Pl.-2.: [REF. Művészet: Haláltánc]; "Párizs mint az erkölcstelenség melegágyának konnotálása" -> [REF.
Néplélektan: Párizs]) Az olvasható olyan effektus, mely az illeszkedés műveletein nyugszik ("passzentos"), a konvergens információk között szintagmatikus távolság van. Az egyes jelentők (szétosztott diszkontinuitások) impresszióként sejlenek fel és kapcsolódnak össze. Az értelem összeegyeztethetetlen (antipatikus) a természettel és a valósággal - természetessé tétel: a homeopatikus ritmusban kibocsátott szignifikáns információkat a nyelv görgeti. Paradigmatikus oppozíció: Valamely vonás meg- vagy nemlétéből fakadó különbözőség. (Nem egyenlő az ellentéttel! Az ellentétnél mindkét elem megjelölt!) Paradoxizmus (szókapcsolás): ellentétek szembenállásának áthágása (transzgressziója). A köztesség zavart okoz az ellentét retorikus - vagy paradigmatikus - harmóniájában. (A zavar oka nem hiány, hanem többlet - pl. a [narrátor] test[e]. -> kiméraszerű szubsztancia -> a többlet által veszi kezdetét az elbeszélés.) Csapda: A késleltetések egy fajtája. Színlelés, hamis válasz, hazugság. Pl. (HER. Rejtély 2.: csapda, a beszédtől az olvasónak) -> A hamis válaszok elemi, szubrutin konfigurációt alkotnak a hermeneutikus sorban. Katekrézis: olyan alapvető retorikai alakzat, melyben a hasonlított teljesen a hasonlítóról szóló beszédből kölcsönzi létét (nem nevezhetjük másként egy épület "szárnyait" vagy egy szék "lábait" noha "szárny" és "láb" rögtön, máris metaforikusak). Az üres hasonlítottat beszéli körül. Pl. szépség nem rendelhető hozzá közvetlen predikátum - legfeljebb tautológia ("tökéletesen tojásdad arc") vagy hasonlat társulhat hozzá. -> Blanson: egy kivételes alany jelzőinek "kipergetése" (a jelző válik alannyá, a főnév predikátummá) - de nem adhatóak össze ezek a jelzők! (nem alkothatnak teljességet) pl. szépség -> "szép volt, szép a szeme, a nyaka, a szemöldöke" stb. Index: egy tényállásról, okról, valamiféle természetről árulkodik. Pl. "egykor a pénznek >szaga< volt" Felváltható a jellel (az eredet eltörlése) pl. a szagtalan pénz is pénz (csereeszköz, váltópénz, reprezentáció) marad. - Indexben felmutatott (pl. nemesség) és indexáló (pl. vagyon) elem elegyedése lehetetlen (metonimikus zűrzavart okoz). Az ironikus kód mások explicit idézése, a mondatokat "kiszolgáltatja jogos tulajdonosainak"; ezáltal meghazudtolva a többértékűséget (mely a tulajdonviszonyok törvényeinek megszegését jelenti). Paródia: olyan szubjektum nevében működik, aki - hogy magát még biztosabban a szöveg szubjektumaként konstituálja - imagináriusát abba a távolságba helyezi ki, melyet mások nyelvével szemben felvenni színlel. (A modern írás problémája: hogyan törhető át a megszólalás, az eredet, a tulajdonlás fala?) Realizmus: nem utánzó, hanem "pasticheur" (a másolatot másolja). Kód a kódon. Azon piktorális mezőn kereszütl jelentkezik, melybe, mielőtt szavakba öntötték volna, már alámeríttetett. Klasszifikált: egyszerre illeszkedő és elválasztott. - Kérdés: Irodalom és festészet klasszifikált-e, ha már nincsenek hierarchikus tükröző viszonyban? Portré: Olyan forma, mely egyszerre retorikai rend (bejelentés és részletezés) és anatómiai elosztás (test és arc). Természetessége (a beszéd átsiklása) abból fakad, hogy egymásra helyeződve eltolódnak a kódok (az elrendeződések). Szereplő: Szémák visszatérése által megjelölt (a szémák ugyanazt a tulajdonnevet keresztezve azt
látszólag rögzítik - a tulajdonnév a testre virtuálisan utalva a szemikus konfigurációt evolutív biografikus - időbe vonja), többé-kevésbé komplex (többé-kevésbé kongruens, többé-kevésbé ellentétes jegyekből áll össze) produktum. Figura: A szimbolikus viszonyok tulajdont nem ismerő, személytelen, akronikus konfigurációja. (A szereplő mint figura oszcillálhat két szerep között, anélkül, hogy ezen oszcillációnak bármiféle jelentése lenne. -> A szimbolikus struktúra reverzibilis.) Tökéletesség: A kód esszenciája (egyik végpontja: eredet vagy cél). Ugyanolyan státusszal bír, mint a kódon kívüli (pl. a szörny). Frazírozás: Azon diakritikus elem, "mely az elbeszélés cselét megszelídíti, olyan értelem, mely megsemmisíti az értelmet". -> A mondat evidenciaként szolgál a narratíva számára. Idilli kommunikáció: Egyetlen rendeltetésvágánnyal, fonállal összekötött felek között létesít kapcsolatot. (A narratív kommunikáció nem idilli!) Endoxa: közhelyszerű igazság (nem megcáfolhatatlan). Pl. szépség és szerelem szükségszerű kapcsolata Áthelyezett hang: olyan hang, melyet - meghatalmazással - az olvasó kölcsönöz a beszédnek: a beszéd az olvasó érdekei szeirnt beszél. Exemplum: A retorikában érvelési, bizonyítási mód és eszköz; a múltból vett analóg esetre történő hivatkozás. (Ez a definíció nem a könyvből származik.) Inventio: Az exemplumok, demonstratív premisszák összeválogatása az író által. ("a szerzőnek szüntelen a jelentettől a jelentő, a tartalomtól a forma, az ideától a szöveg, a szándéktól a kifejezés felé kell haladnia, míg a kritikus épp ellenkező irányban, a jelentőktől a jelentett felé mozog") Valóságeffektus: ? Elegancia, glissando. A hermeneutikus mondat igazság-periódus morfémái (hermenutémák) még egyszer, összefoglalva: 1. tematizálás (a rejtély tárgyát képező dolog hangsúlyos kiemelése); 2. felvetés (olyan metanyelvi index, mely ezernyi módon jelezve a rejtély létét, a hermeneutikus vagy enigmatikus genust jelöli ki); 3. a rejtély megfogalmazása; 4. a válasz ígérete (vagy késleltetése); 5. csapda; 6. kétértelműség (vagy kettős értelem: csapda és igazság keveredése egyetlen kijelentésben); 7. berekesztés (a rejtély megoldhatatlanságának konstatálása); 8. elkezdett, ám felfüggesztett válasz; 9. részleges válasz; 10. leleplezés, megfejtés (a rejtély tiszta formájában végleges megnevezés, a visszavonhatatlan szó felfedése és kimondása).
(Julia Kristeva) Bahtyin: A szó, a párbeszéd és a regény Támadás: a nyelvezet (language) logikája az „írás” kapcsán – Kristeva: a költői érzék konstrukciója (ma a szemiológia érdeklődésének középpontjában áll). Struktulista analízis (előzménye: orosz formalizmus) -> Mihail Bahtyin – a szövegek „statisztikai feldarabolása helyett” modellt alkalmaz: az irodalmi „kifejezés” a szövegfelszín kereszteződése, többféle írásmód dialógusa: az íróé, az olvasóé (vagy a szereplőé), az időszerű vagy megelőző kulturális körülményeké1. A „szó törvénye”; a szöveg történelembe és társadalomba (ezek valósága is csak szöveg, melyet az író olvas -> a lineáris történelem mint absztrakció) való helyezése. A szó (mint szemikai komplexum) törvénye a nyelvezet (a gondolat realizálódása -> szó/szekvenciakapcsolások) és a tér (azon dimenzió, melyben a jelentés a különbségek összekapcsolásából képződik) kereszteződésénél nyilvánul meg. A szövegtér dimenziói: az írásmű alanya, az olvasó (mint szövegváltozat – akárcsak az előadásmód) és a külső szövegek. -> A szó törvényének (mint a szöveg minimális egységének) meghatározása – horizontálisan („horizontális tengely” -> dialógus): a szó a szövegben egyszerre tartozik az írásmű alanyához és az olvasóhoz; vertikálisan (-> ambivalencia): a szó a szövegben a korábbi vagy az egykorú irodalmi corpus felé irányul. (A szó szavak kereszteződése –> minden szöveg idézetekből felépített mozaik; intertextus.) A szavak specifikus működésének leírása -> transzlingvisztikai eljárás: (1) az irodalmi műfajnak nem tiszta szemiológiai rendszerként való felfogása („van jelentése a szöveg alatt is”); (2) a szemantikai kiterjedés elve (előadásmódok vizsgálata, a nyelvészeti modell túlzott követése nélkül). Szavak kategóriái: (1) közvetlen szó (nincs tudatában az idegen szavak hatásának; közvetlen megértést biztosít); (2) tárgyi szó (idegen szó, alárendelve az elbeszélő szónak, mint a szerző megértésének tárgya); (3) ambivalens (kétértékű) szó (egyedül a regénynél fordulhat elő; a szerző saját céljaira használja mások szavait, megőrizve annak eredeti értelmét is -> de ehhez idomulhat, ellentétezheti egy új jelentéssel [paródia], illetve módosíthatja [itt a mások szavát a narrátor képviseli pl. önéletrajz, vitairat, párbeszédre írt válaszok stb.]) A formalista „elbeszélés” terminus helyett -> monologikus előadásmód (előadásmód és leírás; történeti, valamint tudományos előadásmód <- a párbeszédet interdiktum, ítélet fojtja el2; az előadásmód megfelel a nyelv szisztematikus tengelyének [utóbbi – Jakobson]) és dialogikus
1
Bahtyin: logikájának gyökereit a karneválban (farsangi párbeszéd) keresi, mely széttöri a nyelv szabályait. -> Az ambivalens szó a karnevállal együtt jelenik meg. (Ahol két szöveg találkozik össze, mond egymásnak ellent és egyenlítődik ki <- aki részt vesz a karneválon, az egyidőben színész és néző. Továbbá: egyszerre jelennek meg a tiltott dolgok – az előadás, a monologikum – és azok áthágása – az álom, a test, a dialogikum.) 2 Ide tartozik az epikus monologizmus is, melynél a nyelvezet párbeszéde csak a narráció infrastruktúrájában nyilvánul meg (a beszélő, az eposz alanya nem rendelkezik mások beszédmódjával), de a kijelentés két aspektusát korlátozza, aki egy isten vagy egy közösség egészével azonosul (az epikus logika teologikus) -> transzcendentális tárgykép, magánvaló (J. Derrida). Asszociációk és metonímiák mint retorikai alakzatok ugyan megtalálhatóak, de nem jutnak kifejezésre a strukturális szervezés elvében.
(antiteologikus -> egyszerre tragikus és komikus) előadásmód (karnevál, menippika, [polifonikus; „felforgató”] regény3 – fontos! a dráma itt is a nyelvezetben nyilvánul meg! [a szintagmatikus és szisztematikus tengely egyszerre alkotja meg az ambivalens struktúrát] -> minden költői beszéd dramatizáció).
A farsangi irányzat előzménye két, kései ókori műfaj: a szókratészi párbeszéd (Platón, Xenophón, Antiszthenész, Euklidész stb.) és a menippika (első képviselője: Antiszthenész… Hérakleitosz, Varro, Seneca, Petronius, Lucanus, Ovidius, Hippogratész -> a görög „regény”, az antik utópikus regény és a római szatírák). A szókratészi párbeszédnél a szókratészi igazság (a „jelentés”) a beszélők dialogikus kapcsolatát eredményezi -> szinkrízis (azonos témáról szóló különböző párbeszédek összevetése) és anakrízis (egyik szó provokálása a másikkal). („A párbeszéd alanyai a személytelenség, a névtelenség, melyeket az őket alkotó párbeszéd rejt el.”) A menippika (szemben áll az arisztotelizmussal! -> viszonylagos logika) elnevezés <- Menipposz (i. e. III. sz., filozófus); a terminust a rómaiak használták először (i. e. I. sz.) a műfaj megjelölésére. Az elbeszélés anyagát patologikus lelkiállapotok képezik pl. őrület, tudathasadás, álmok, ábrándozás, halál.
Fantazmagória,
szimbolizmus,
naturalizmus.
„Minden
műfajt
felölel:
novellát,
irodalomtudományt, előadásmódot, vers és próza keverékét, melynek a strukturális jelentősége abban áll, hogy rámutat a szerző és szövege és más szövegek közti distanciára.” -> lehetnek realista vonásai (de: „másodlagos tevékenység az élményhez viszonyítva, melyben az ember úgy ábrázolható, hogy a világ szeme elé áll, mert nem akarja többé a jellemeket és az egyéneket kreálni”), de lehet a pszichikai
mindenség
meghatározásának
elutasítása
is
(„az
ember
átéli
korlátait
a
személytelenségben”). Polifonikus regény – az előadásmód jelentése megszervezésének két modellje: (1) alany (S) – hallgató (D); (2) a kijelentés alanya (Sa) – a kijelentett alanya (Se). Az egyes modell („Az író beszélgetőtársa maga az író, mint egy másik szöveg olvasója.”4) a műfajt (elbeszélő költemény, regény), a kettes modell a műfaj változatait („én”, „te”, „ő”; névtelen idézetek) határozza meg.
3 4
Rabelais, Swift, Sade, Lautréamont, Joyce, Kafka, Bataille stb. Az epikumban D egy szövegen kívüli abszolút entitás.
Jakobson: Nyelvészet és poétika5 A poétika fő tárgya a nyelvi művészet differencia specificája, azon kérdésre reflektál, hogy mi tesz egy nyelvi közleményt műalkotássá -> a poétika a nyelvészet szerves részét képezi (a verbális kommunikáció fajtáinak kutatása -> Sapir: „a nyelvben a gondolatalkotás a legfontosabb”). A poétikai jegyek összessége azonban a jeltudományhoz (általános szemiotikához) tartozik, nem csupán a nyelvtudományhoz <- a különböző művészetek összehasonlíthatósága. A nyelvi jelensége és irodalmi minták térbeli és időbeli terjedésének (szinkrónia, diakrónia) problémája között kapcsolat áll fenn -> a köznyelv is hajlamos rá, hogy újjáélesszen kihalt formákat, akárcsak az irodalom az elfelejtett költők esetében. Irodalomtudomány és kritika terminológiai keveredése -> szubjektívvá teszi az ítéletet. Poétika és nyelvészet különválasztása indokolatlan (elhelyezésének szükségessége a nyelv többi funkciója között), kivéve a strukturális nyelvészet esetében (Voegelin kritikája: a nyelv nem egységes; az egy nyelven belüli különféle szerkezetek kölcsönhatásban állnak egymással). Beszédesemény6 (a nyelvi kommunikáció bármely aktusa): feladó (kódoló <- emotív [Marty]/ expresszív funkció) – címzett (dekódoló <- konatív funkció: megszólítás [vocativus] és felszólítás [imperativus]); üzenet (kód), kontextus (kontextusra irányulás -> utaló referenciálás; „detonatív”, „kognitív” funkció), kontaktus (fizikai csatorna, pszichológiai kapcsolat <- fatikus funkció pl. „well”). Nincsen olyan nyelvi üzenet, mely csak egyetlen funkciót teljesítene -> a funkciók hierarchikus elrendezése azonban különbözhet. Modern logika: tárgynyelv és metanyelv (magyarázó funkció -> mindennapi nyelvben: azonos kódot használunk-e?). „A közleményre mint olyanra való >beállás<, a koncentráció a közleményre magáért a közleményért, a nyelv poétikai funkciója.” (A poétikai funkció a verbális művészetnek nem egyetlen, csupán uralkodó funkciója! -> Poétikai műfajok egyéb dominánsabb funkciói: epikus költészet – referenciális funkció; líra – emotív funkció; a második személy költészete – konatív funkció) „Ez a funkció a jelek érzékelhetőségének elősegítése által elmélyíti a jelek és tárgyak alapvető kettéválását.” Poétikai funkció (pl. „Joan and Margery”; „I like Ike”) -> szelekció (szavak kiválasztása, a szinonimitás és antonimitás alapján) és kombináció (a szavak beszédlánccá kapcsolódása, az egyenértékű egységek szekvenciája [egymásutániság] és az érintkezés alapján). Költészet és metanyelv ellentéte: „a metanyelvben a szekvencia által jön létre az egyenlőség; a költészetben viszont az egyenlőség
5
Roman Jakobson (1896-1982): orosz nyelvész és irodalmár, az orosz formalizmus egyik meghatározó személyisége. Ő vezeti be a poétikai funkció kategóriáját -> Saussure és Husserl hátterével először adta a poétikusság rendszeresen, nyelvészetileg leírható konkrét meghatározását. 6 Bühler: A nyelv hagyományos modellje az emotív, konatív és referenciális funkcióra korlátozódott. -> Járulékos nyelvi funkciók pl. mágikus varázsfunkció: egy távollevő vagy élettelen harmadik személy valamifajta átalakítása egy konatív közlemény címzettjévé.
hozza létre a szekvenciát”. -> Gerard Manley Hopkins (a költői nyelv kutatója): a vers mint „teljes egészében vagy részben ugyanazt a hangalakzatot ismétlő beszéd”
Jakobson – Lévi-Strauss: Baudelaire A macskák c. versének elemzése7 (Bevezető: L.-S.) A költői mű magában foglalja azon variánsait, melyek egy függőlegesnek ábrázolható tengelyen (szintjei: fonológiai, fonetikai, szintaktikai, porzódiai, szemantikai stb. szintek) rendeződnek. A mítosz (szűkebb értelemben véve – azonban mint a mítosz verzióinak pluralitásából képződő horizontális metszet!) tolmácsolható kizárólag szemantikai szinten. A költői műalkotást és mítoszt kezdetben „mint komplementer, ugyanazon kategóriákat meghatározó terminusokat fogták fel”.
Rímelosztás. Hímrím (éles rím: U- jambikus), nőrím (tompa rím: -U trocheus). (Néma szótag: U; teljes szótag: -) Rímláncolat eloszlása (ternáris felosztás): tercina, négyes, hatos. Grammatikai struktúra: szófajok (főnévnél -> hímnemű / nőnemű?; alany -> élőlényt / élettelen dolgot jelöl?), mondatok felépítése (pl. összetett -> független mondat [főmondat]; hátravetett alárendelt mondatok; elliptikus mondat stb.), névelők stb. Fonetikai jellemzők (homofónia… magánhangzók, mássalhangzók rendszerezése stb.) Igeidő. Szemantikai kapcsolatok. Antinómia (két egymást kizáró, de egyformán bizonyítható, elfogadható tétel ellentmondása – filo.), dichotómia (kettősség, tagolódás). Szimmetrikus, aszimmetrikus, disszimmetrikus (disszimetria – a szimmetria sérülése; az éles határok elmosódása, áthatások), izometrikus (’szabályos, egyméretű’) elemek. Horizontális (első négyes és első tercina; második négyes és második tercina) / vertikális (két négysoros együttese a két tercina együttesével szemben) / diagonális (átlós -> leszálló: két külső strófa kapcsolata; felszálló: két belső strófa összekötése) megfelelések. A költemény mint nyílt rendszer -> kezdetétől végéig dinamikus előrehaladás. Reális / irreális / szürreális. Transzfiguráció / metamorfózis. Ekvivalencia (’egyértelműség, egyenértékűség’). Oppozíció (implicit / explicit). Allúzió (’rájátszás’). Oxymoron. Inkarnáció (’megtestesülés’). Paronomázia (gör. ’megnevezés’: Az adjekció – ’hozzátoldás, bővítés’ – egyik alakzata. A klasszikus retorikában a részleges ismétlésen alapuló gondolatalakzat, melyben valamely szót hasonló hangzású v. azonosan hangzó, de részben eltérő jelentésű szó követ.) Szinekdoché: gör. ’együttértés’. Jelentésátvitelen alapuló trópus (kép); a metonímia egyik fajtája. Pl. hadsereg helyett – „ötször ötven szablya”. Chiazmus (ókori neve: kommutáció): gör., lat. ’kereszteződés’. A klasszikus retorika egyszerre adjekciós (hozzátoldó) és transzmutációs (felcserélő) mondatalakzata. Lényege: egy szintagmának v.
7
Korai strukturalizmus. Jakobson, orosz-amerikai nyelvész; Lévi-Strauss, francia antropológus.
mondatszerkezetnek fordított ismétlése egy mondaton vagy szövegrészen belül. Pl. „A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.”; „Testvérünk voltál és lettél apánk.” Metafora (gör. metaphora, lat. translatio -> ’átvitel’): Kép (trópus), a klasszikus retorika névátvitelre épülő szóképe. Két fogalom vagy jelenség kapcsolatán alapul közös külső vagy belső vonásaik vagy hangulati egyezés alapján. A metafora szemantikai sűrítettsége a tartalom és a hordozó együttes jelentéséből fakad, a két dolog képzetének kölcsönhatása eredményezi. Lehet főnévi (pl. csillagom, gabonaszem), melléknévi (gyászos idő), igei (rohan az idő). Szerkezetileg teljes (jelen van mind a fogalmi [tartalom], mind a képi [hordozó] elem. pl. „Országok rongya! könyvtár a neved”) vagy egyszerű / hiányos (pl. „Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant”). Metonímia (gör. ’névátvitel’): Kép (trópus), amelyben egy adott szó – formájának és elsődleges jelentésének megváltozása nélkül – egy másik szót helyettesítve új jelentéssel gazdagodik. Az egymással kapcsolatba kerülő fogalmak viszonya lehet: ok-okozati (itták a mámort), térbeli (alszik a város), időbeli (századunk felfedezései), vagy anyagbeli érintkezésen alapuló (nincs egy vasa sem). Stílushatása a kifejezendő és a kifejező közti távolság által kiváltott feszültségtől függ. Pl. „Holttestek között jár, mint kegyetlen halál”
Michael Riffaterre: Költői struktúrák leírása – Baudelaire A macskák c. költeményének kétféle megközelítése8 Struktúra: a szövegen belül minden rész egymás függvénye, és a stilisztikailag semleges és aktív összetevők úgy függenek össze egymással, mint valamely nyelvi oppozíció jelölt és jelöletlen pólusai. -> A műelemzés mint az adatok megfigyelés utáni (valamely nézőpont szerinti) átrendezése. A költői jelenség nem egyszerűen az üzenettel, hanem az egész kommunikációs tevékenységgel azonos -> de: a beszélő (költő) jelenlevőségének előidézhetetlensége (az üzenet eltorzítása stb.). A kontextus, kapcsolat stb. az üzenetből rekonstruálható csupán (olvasói reakciókat kell kiváltania) -> „szuperolvasás” (a természetes olvasási folyamatot követi). (Úgy véli, Jakobson és Lévi-Strauss elemzése a grafikonok használatával – pl. diagonális, vertikális megfelelések stb. – módosítja a szöveg természetes hangsúlyrendszerének egyensúlyát. Továbbá: az összehasonlító strukturalizmus általuk kedvelt formája átalakításra szorul (hamis párhuzamokat állítottak). -> „Az összehasonlító strukturális elemzés elve: miután adva vannak az adatok bizonyos összességei, semmiféle összehasonlítás nem tehető az ezen összességekre vonatkozó tapasztalati adatok között, ilyen csakis azok között a rendszerek között lehetséges, amelyekben ezek az adatok előfordulnak. A két rendszernek izomorfnak kell lennie.” -> kód: azon lexikai összetevők, melyek valamely struktúra egyik változatát rögzítik [a kód elve ellentétes a külön műveknél is alkalmazható párhuzamos szöveghelyek elméletével].) „Várhatóság”: a nyelvtani megszorítások korlátozzák a szavak megválasztásának szabadságát a mondat minden pontján. A várhatóság a részt vevő rétegek és megkötöttségek számával párhuzamosan nő (akárcsak a nem várható, meglepetésszerű elem hatása). -> rendszeres ismétlődések, paralelizmus (párhuzamos szerkezet: mondatok, mondatoknál kisebb vagy nagyobb szövegegységek részleges ismétlése, variálása), metrum.
Cím (várakozás; „ettől kezdve minden névmás nyilvánvalóan visszautal erre az egyetlen kiemelt főnévre”). Első sor: a főnév-jelző modell szimmetriája; belső összefüggés (macskák, szerelmesek és bölcsek [szembeállítás, archetipikus ábrázolás] -> szerelmes bölcsek – látszólagos szembeállítás, valójában azonosság -> metonimikus kapcsolatuk annyira szoros, hogy a három megnevezés már fel is cserélhető egymással) -> szinte alcím. Belső rím, cezúra, enjambement. Hangsúly, intonációs görbe. Hiperbola (’túlzás’). Appozíció (’értelmező’). Irónia (tartalmat romboló irónia és stílusként használt irónia különbsége): retorikai-stilisztikai fogalomként a meggyőzés eszköze. Domináns eleme a kettősség, az ellentét. Valamely dolgot,
8
Kései strukturalizmus.
tárgyat, személyt, tulajdonságot, eseményt stb. nem a valóságnak megfelelően nevez meg, hanem olyasmit állít, aminek a szituáció ellentmond, s így azt tagadássá minősíti át. Az iróniát az különbözteti meg a gúnytól, hogy nem kívülről ítél, hanem az értékvesztésben érintett maga az ironizáló személy is. Szimbólum (gör. szümbolon): Az újkori stilisztikában a képek (trópusok) egyike. Az allegóriához képest határozták meg: Az allegória egy előzetesen elgondolt fogalomhoz rendel hozzá képi formákat, a szimbólumalkotás során pedig a formáktól jutunk el a fogalomhoz. [Allegória – gör. allegorein ’másról beszélni’: Egyfajta jelképes ábrázolás; eszme vagy elvont fogalom megszemélyesítése vagy képben való ábrázolása adott jelrendszer elemeinek következetes felhasználásával. A klasszikus retorika egyik immutációs gondolatalakzata; az irodalmi mű egészén vagy egy részletén végighúzódó, folyamatosan kifejtett metafora vagy megszemélyesítés. Kétféle formája van: teljes allegória (implicit), melyben a rejtett gondolatnak nincs lexikális nyoma, és vegyes allegória (explicit), melyben a gondolati sík egy része a megfogalmazásban lexikálisan is jelen van.]
Riffaterre: A fikció tudattalanja A fikcióbeli igazság példái – mindegyikük elkülönül a valóságtól vagy teljesen kizárja azt; elutasítja a referencialitást (kérdés: az olvasó elismeri-e vagy sem a szöveg élethűségét?). Az igazság származhat (1) egy adott szövegszerű transzformációból, amelyeket a folyamatos szemiózis és a formális helyettesíthetőség („bármely trópus vagy alakzat csak akkor észlelhető és határozható meg, ha feltesszük, hogy van egy másik kifejezés, melyet helyettesít”) szabályoz; (2) apodiktikus diskurzusból, axiomatikus formulákban megalkotott kijelentésekből; (3) az igazság által alkotott szöveg tautologikusan9 verifikál egy lexikai vagy frazeológiai adottat: ebben az esetben az igazság derivatív, idiolektikus, paradigmatikus, végső soron pedig körkörös („az írott szöveg irodalmisága az emlékezet cirkularitására épül”10); (4) az igazságot szimbólumok reprezentálják, melyek szubtextusokká szerveződnek (jelrendszerük a narratívára vonatkozik – előfeltételezi a realitást, melyet kommentál; „a narratíva intertextusa tölti be a fikció tudattalanjának szerepét”11). „Általános meggyőződés, hogy a tudattalan szimbolikus és kriptikus formában valami olyan igazságot rejteget, melyet a tudat szintjén elfojtunk… amikor csak úgy tűnik, hogy a szöveg rejteget valamit [formai indexek „sugallata” – komparatív (empirikus - korpuszképző) olvasás vagy kettős felismerés], azt a valamit igaznak tekintik.” (Tudattalan és tudat ~ valóság és jelenségek. De: pszichológiai tudattalan és textuális tudattalan [-> intertextualitás -> strukturális invariánsok (jelentések – állandóságukról az igazságra asszociálunk) variációi (szubtextusok12)] nem azonos, csak analogikus! Nem a szerző vagy az olvasó tudattalanjáról van szó!) „Az ismétlés paradigmái kimerülnek kibontakozásuk során, egyre többet veszítenek el mimetikus összetevőik közül, fokozatosabban allúzívabbá válnak, míg maga a textualitás el nem tűnik, és az utolsó allúziók nem redukálódnak egy magában álló szóvá vagy frázissá.”
9
Tautológia: olyan állítás, amely a saját értelménél fogva igaz: igazságtartalmuk közvetlenül következik a benne szereplő fogalmak definíciójából, illetve az axiómákból (’alaptétel, alapigazság’). 10 Szubtextusok kezdete -> a jelnek speciális funkciója, hogy az emlékezetet helyettesíti -> egy lexikai vagy frazeális reprezentáció felértékelése – „hibák vagy felfeslések a valószerűség szövetén… ahhoz, hogy ezen nyelvi zavarok nyomravezetőként működhessenek a szimbolikus szubtextusok értelmezésében, arra az állításra kell vonatkozniuk, mely a szimbolikát hordozza” (pl. Proust „tollhibája”) 11 Tehát: a fikció önmagában nem rendelkezik élethűséggel. Ez utóbbi nem tényleges valószerűségből következik majd, hanem a szöveg belső logikájából, egyes elemek (pl. szimbólumok -> a Riffaterre által vizsgált szövegnél: vágy, fenséges, rémséges stb.) többszöri (nem feltétlenül egy szövegen belüli! a narratíva egyben intertextus is, motívumaival összekapcsolja más szövegekkel [vagy a szociolektus szövegszerű elemével] az éppen adottat) előfordulásából. Ezen elemek jelentésükkel állandóság-, vagyis igazságérzetet keltenek. -> A narratíva hasonlóan működik, akár a tudat a tudattalannal (pl. mint a képzetek, képzettársítások rendszere) szemben. Elfojtja és (látszólag) leváltja az intertextust. 12 Szubtextus: Olyan látszólag csekély jelentőségű, a narratívában elszórtan ismétlődő egységek, melyek jelentése a narratíva előrehaladtával folyamatosan változik, és melyek azt folyamatosan értelmezik, mintegy második vagy metanyelvi olvasatát kínálva a fő narratív struktúrának. / Olyan hermeneutikus modell, mely bármely narratív cselekvést, helyzetet vagy eseményt, mely beleilleszkedik ebbe a modellbe, saját értelmező diskurzusára fordít le.
Antanaklázis (gör. ’kicsavarni’): A klasszikus retorika ismétlésen alapuló gondolatalakzata, beszédalakzata. A szembeállítás (distinctio) dialogikus formája; az egyik beszélő kijelentéseit a másik fél módosítja, részben megváltozott szavakkal és értelemmel ismétli meg. Pl. „Mit parancsolsz, hogy tegyünk? – Mit kívánsz, hogy ne tegyünk?” Szillepszis (gör. ’összeértés’): A neoretorika immutációs alakzata (metataxis); a morfémák és szintagmák nem-, személy-, szám- és időbeli egyeztetésének hiánya. Olyan alakzat, melyben a nyelvi elem különböző jelentései együtt érvényesülnek, együtt hatnak. Pl. „félszemmel ébren pislogott ocsudva, kába szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába” -> Itt: tudattalan keretrendszerként működik.
Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás: létmód és/vagy funkció Az intertextuális technikák nem csupán a posztmodern irodalom (egy egységes kulturális tradíció megdőlése – a hagyományhorizont „teleírottsága” -> egy kor hagyománytapasztalásának egységessége – irodalomelmélet [de! az irodalomtörténeti nézőpontok szükségszerűen és kezdetektől fogva intertextuálisak!13] és irodalom hasonló alakulása) óta14 tartoznak az esztétikai jelentésalkotás tudatos eszköztárába. (Giambattista Marino Claudio Achillinihez írt levele, 1620) Felfedezése: 1966, Kristeva (posztstrukturalista) – az intertextualitás (nála „a jelrendszerek transzpozíciója”; transztextualitás15) mint a szövegekként (szemiotikai szisztémaként) értett irodalom alapvető létmódja (nem csupán poétikai-retorikai eljárások – pl. idézés, allúzió [két szöveg jelölt kapcsolódására utal -> Ben-Porat: metonimikus és metaforikus dimenzió; marker; jelelméleti megközelítések], parafrázis, adaptáció, imitáció, költői versengés, paródia, montázs, kollázs, mottó stb. – összessége + pl. szerkezeti, tematikus, műfaji, ritmusra épülő stb. intertextualitás -> integratív / interpretatív intertextuális technikák). R. Barthes és M. Riffaterre: „intertextuális fordulat” – a szerzőszöveg viszony helyett az olvasó-szöveg viszony vizsgálata (a kontextus / kotextus [R. Kloepfernél: „intertextuális holdudvar”16] szerepének felértékelődése -> a „jelölők játéka”). H. Bloom: a „szöveguniverzum” teória -> csak szövegek közötti viszonyokat; az inter-olvasást és interverset ismeri el. Specifikus intertextualitás: minden irodalmi műalkotás más, múltbeli művekre való defenzív reakció. Derrida – a „szöveguniverzum”17 fogalma: az „univerzumba lépő szöveg feloldódik az intertextuális hálóban, s így folytonosan elkülönbözik az eredettől; másrészt a szöveguniverzum dinamikus viszonyrendszereinek köszönhetően nyomokat hagy azon.” -> esztétikai játék (a játéktér nem mérhető fel teljesen <- nem objektív vagy állandó); a művek történetisége. Lachmann: szövegontológiai (-> befogadás- és szövegelmélet), -leíró (-> szövegelemzés) és funkcionális (-> funkciótörténeti megközelítés) aspektusok elkülönítésének szükségessége.
13
„az irodalomtörténet folyamatában egy új szöveg csak a befogadási kontextustól függően módosítja a hagyományban kialakult összefüggésviszonyt és funkcionalitásrendet”. 14 FUNKCIÓTÖRTÉNETI MEGKÖZELÍTÉS: Ókori görög irodalom – utalások <- a mitológia-interpretációk hagyománya. A skolasztikánál már egységes utalásrendszer. (Bahtyin) | Greene: a középkori intertextualitás dominánsan metonimikus; a reneszánszé metaforikus. Az utánzás mint a költői technika fejlesztését elősegítő tényező. | Klasszicizmus: imitáció. | Romantikus orginalitás-elv: implicit intertextualitás; irónia. („szerző és szöveg egyszeri, örökérvényű kapcsolata”) Népköltészeti regiszter intratextuális sémái. | Modern szövegek: nyíltabb tér a szövegek párbeszédének. | Posztmodern: szimulakrum-elv: intertextualitás jelöletlensége. 15 Meta-eljárások: magára az intertextuális kapcsolatteremtésre utalnak. Nemcsak a másik szöveg jelölt, hanem maga a jelölés is. (A recepció szempontjából fontos.) Tipográfiai eljárások pl. idézőjel stb. -> Nemcsak intertextuális univerzumról beszélhetünk, hanem a jelölés univerzumáról is (itt is csomópont képződik, mely köré egymást a referencialitás révén jelölő szövegek csoportosulnak). 16 Kloepfer: a kibontakozó intertextuális tér is szövegkontextus. 17 A szöveg által aktualizált szöveguniverzumba való belépést a cím is irányítja – H. R. Jauss. -> Paratextuális jelenségek: cím, mottó, „a szerző elve” (Derrida) stb.
Intra- / autotextualitás (befogadási folyamat receptív oldala -> egy szerző különböző művei intertextuális kapcsolatainak intratextualitásként való értelmezése; „önidézés” - Foucault18) és extratextualitás (a szövegekben más jelrendszerek jelennek meg / a szövegelem az irodalmi regiszteren túlra utal pl. illusztráció, különböző írásrendszerek / ugyanazon szövegrész mindennapi kommunikatív funkciójával való viszonya pl. „június 16.”) fogalmai. Az irodalmi kommunikáció funkciói: poieszisz, aisztheszisz, katharszisz. Az intertextualitás receptív oldala (az olvasás lineáris időbelisége meghatározza az intertextuális olvasás figyelmének az irányát -> de!: gadameri hermeneutikai kör) – „a befogadó az olvasás során az elvárási horizontja és a szöveg felhívó struktúrája [deiktikus funkció – ilyen lehet a groteszk, az irónia és a humor is <- Riffaterre] közötti interakció révén folyamatosan szembesül a nyelvi kódváltással” (vagyis az intertextualitással -> ez történhet pl. metonimikus kapcsolat révén, de egy kialakuló versszerkezet megtörése [a befogadási folyamat dezautomatizálása] is felhívhatja rá a figyelmet). Genette: para-, meta- vagy architextuális kapcsolódások ritkák az intertextualitásnál -> a jelölés recepciós esélyei a befogadó jelölési ingerküszöbétől függnek, amelyet leginkább az adott korszak határoz meg. Vita a szöveguniverzum képzetével: „a szöveg materiális adottságában pusztán csak olyan virtualitás, ami kizárólag a szubjektumban találja meg aktualitását” (gadameri horizontösszeolvadás). -> Az általános szöveg leírói csak a jelhordozókat teheti meg a szövegközi kapcsolatok vizsgálati tárgyává, „amiből viszont már nem szövegek vizsgálata következik”. Pfister- az intertextualitás formációinak paradigmatikus értékelésének kritériumai: (1) referencialitás (a
szövegek
közötti
utalás
intenzivitása);
(2)
kommunikativitás
(tudatosság,
a
jelölés
felismerhetősége); (3) autoreflexivitás (meta-jelölés); (4) strukturáltság (a pretextus szintagmatikus integrációja a szövegben); (5) szelektivitás (absztrakció szintje); (6) dialogicitás (szemantikaiideológiai feszültség).
18
Ezt, a szerző elvét kérdőjelezi meg, hogy egy szöveg szöveguniverzumába tartozik gyakorlatilag minden szöveg. Nincs plágium? – Esterházy „lopása”.
Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe A nyelv nem nómenklatúra (’elnevezések jegyzéke’ – kész fogalmakat feltételez). -> A nyelvi jel19 kettős dolog (két, asszociáció útján egyesülő összetevő: fogalom és hangkép [a hang pszichikai lenyomata]). Jelölt (fogalom) és jelölő20 (hangkép – auditív természetű; kizárólag az időben létezik, lineáris jellegű). A nyelvi jel (a jelölőt a jelölttel egyesítő kötelék) önkényes (a jelölő a jelölthöz képest motiválatlan [de! már eleve adva van – dolgok névkapásának tettenérhetetlensége]-> a hangutánzó, hangfestő szavak [félig már konvencionális utánzások], felkiáltások is önkényesek! különböző nyelvekben más hangkapcsolatban nyilvánulnak meg – szavait minden nyelv egy bizonyos hangrendszer alapján szerkeszti meg); kollektív szokáson alapul. Természetes jeleken alapuló rendszerek (pl. pantomim) is hozzátartoznak a szemiológiához. A jel változhatatlansága: A nyelv mindig a megelőző korszak öröksége (az öröklők nem kritizálják), egy adott nyelvállapot mindig történeti tényezők eredménye. A nyelvi változások nemzedékek kölcsönös egymásra hatásából keletkeznek (a társadalom mint konzerváló tényező a forradalmi változások ellenében – „a nyelv nem szabad, mert az idő lehetővé teszi, hogy a társadalmi erők hassanak rá”). A nyelvi jelek megszámlálhatatlanok, a nyelvek nem helyettesíthetőek; a nyelvi rendszer átlagos beszélője számára többnyire átláthatatlan. A jel változandósága: A jel folyamatosan létezik, folyamatossága elvén változik (jelölt és jelölő közötti viszony eltolódása). A nyelv nem létezhet társadalmon kívül. A nyelv tiszta értékrendszer, melyet kizárólag elemeinek pillanatnyi állapota határoz meg (viszonyok; időbeli nyomonkísérhetőség). Nyelvtudomány (növényszár- / sakkhasonlat -> de: a sakkjátékos szándékosan viszi véghez a változást, míg a nyelv nem) – egyidejűleg létező dolgok tengelye (egymás mellett létező dolgok közötti kapcsolatokra vonatkozik -> szinkrónia -> statikus nyelvészet [grammatikusok]); egymásra következő dolgok tengelye (diakrónia: prospektíva [az idő előrehaladását követi] és retrospektíva -> evolutív nyelvészet [nyelvrokonságot is igazolhat] <modern nyelvtudomány). A beszélő számára nem létezik a nyelvi tények időbeli egymásutánisága, csak állapot van (ez az egyetlen realitás – ugyanazon kollektív tudat által számon tartott elemek) -> de: a beszédben van a változás csírája. A diakronikus tényeknek nem létcéljuk, hogy egy értéket egy másik jel segítségével jelöljenek meg. A változás nem az elrendezést, hanem az elrendezett elemeket érinti (mely sokszor új rendszer létrejöttét idézi elő).
19
A mindennapi használatban ez a műszó csak a hangképet jelöli. -> Valójában pl. az arbor hangképet csupán a ’fa’ fogalom hordozójaként nevezhetjük jelnek. 20 Használták rá a szimbólum megnevezést is – nem elfogadható.
A szinkronikus törvény általános érvényű, de nem parancsoló jellegű (egy meglévő rend kifejezése, ez a rend ingatag). A diakronikus jelenségek kényszerűek, de nem általános érvényűek (pl. a hangváltozások [létük konstans elem – de: pankronikus szemlélet nincs] izolált érvényűek – csak a szavak hangképét változtatják meg). Szinkronikus és diakronikus igazság annyira egybevág, hogy felesleges az elkülönítésük. A nyelv hanganyagban (a hang mint plasztikus anyag) megszervezett gondolat (semmi sem különül el addig, amíg a nyelv meg nem jelenik) -> A nyelvi tény két meghatározatlan síkra osztható. A nyelv közvetítő gondolat és hang között („Nem a gondolatok materializálódnak, és nem is a hangok spiritualizálódnak; a nyelv létrejön két alaktalan tömeg között, és kimunkálja a maga egységeit”). A nyelv csakis puszta értékek rendszere lehet. Csak társadalmi tényező képes nyelvi rendszert kialakítani -> közmegegyezés szükséges hozzá. A szó értéke: fogalomábrázolás. Az érték a jelentés egy eleme. „Az egyik tag értéke csak annak következménye, hogy egyidejűleg a többi tag is jelen van.” (fogalom – hangkép) Érték <- a szó kicserélhető, összehasonlítható. Az értékek nem felelnek meg pontosan egymásnak (a szavaknak nem az a feladata, hogy eleve adott fogalmakat tükrözzenek). A nyelvben csakis különbségek vannak. Olyan fogalmi és hangbeli különbségek, melyek ebből a rendszerből erednek. Differencialitás elve: (1) az egység jellemző tulajdonságai egybeesnek magával az egységgel; (2) a jelet az hozza létre, ami megkülönbözteti; (3) a különbség (oppozíció) adja a jelleget, mint ahogy ez adja az értéket és az egységet is. A nyelvben mindig és mindenütt egymást kölcsönösen feltételező elemeknek ugyanarra a komplex egyensúlyára bukkanunk. -> A nyelv forma, nem szubsztancia.
V. J. Propp: A (varázs)mese morfológiája Morfológia: A formák tudománya. -> A mese morfológiája: a mesék formájának vizsgálata; felépítésük törvényszerűségeivel foglalkozik. Legelfogadottabb osztályozása a meséknek (pontatlan, a motívumok kulturális különbözősége miatt): csodás tartalmú / novellaszerű / állatmesék. -> Wundt (Néplélektan) – a fabula mint formális kategória értelmezése nem világos. Szüzsé (nem egyértelműen definiált) szerinti felosztás: (1) Volkov – szüzséfajták (pl. „ártatlanul üldözöttek”; „három testvér”; „sárkányölő” stb.) <- bonyodalom elemei, cselekmény menetének egy mozzanata hős jelleme, hősök száma stb. (2) Antti Aame – mesekatalógus (a szüzséket típusoknak nevezte el, s mindegyiket megszámozta; osztályok definitív meghatározatlansága – de: alosztályok bevezetése pl. „csodás ellenfél”, „csodás feladat”, „csodás segítőtárs”, „csodás tárgy” stb.). Mi a szüzsé? Veszelovszkij: a szüzsé motívumok komplexuma (a motívum elsődleges; a zsüzsé az alkotás aktusának, a motívumok egyesítésének eredménye). Bodler: a mesében bizonyos összefüggés van állandó és változó komponensek között (képlettel való kifejezés – görög ABC, latin betűk).
A varázsmesék a mesék sajátos tulajdonságokkal bíró osztályát képviselik. (A teljes mesekincs mint variánsok láncolata.) -> Mesék szüzséinek (szereplők funkcióinak [funkció: a szereplők cselekedete a cselekményen belüli jelentés szempontjából; a funkciók sorrendje mindig azonos!] – a mese alapvető részeinek) összehasonlítása: kérdés, hogy mit csinálnak a szereplők; de hogy ki és hogyan cselekszik, másodlagos (a funkciók teljesítése eltérő lehet). -> Küzdelem-győzelem párt; feladat-megoldás párt; mindkét párt; egyik párt sem tartalmazó szüzsé (strukturális jegyek alapján). Ugyanaz a kompozíció több szüzsé alapját képezheti! (A szüzsét a variánsától megkülönböztetni lehetetlen.) Kiinduló szituáció [i]: Család tagjainak felsorolása, a hős bemutatása (attribútum: a szereplők külső tulajdonságainak összessége -> név, helyzet…) stb. A kiinduló szituációt követő funkciók (eltávozás, tilalom [a hősnek parancsot adnak], tilalom megszegése […] útnak indulás, az adományozó első funkciója [varázseszköz, segítőtárs megszerzését előkészítő próba], a hős reagálása). Reagálás: pozitív / negatív (a hős kiállja / nem állja ki a próbát stb.). Varázseszköz jellege (állat, tárgy, hősre ruházott tulajdonság) – az eszközadományozás formái. Funkciók asszimilációja: formák egymásra hatása. <- Funkciók összekapcsolására szolgáló segédelemek (ha az egymást követő funkciókat különböző szereplők hajtják végre [funkciók megoszlása -> szerepkörök pl. károkozó, adományozó, segítőtárs stb. szerepköre], a második szereplőnek tudnia kell, mi volt korábban – tájékoztatás, értesülés stb.); háromszoros ismétléssel kapcsolatos segédelemek (pl. háromfejű sárkány, három feladat stb.); motivációk (azon okok és célok, melyek a szereplőket tettekre ösztönzik).
Az újabb szereplők bekapcsolódása <- a megjelenés formái (ellenfél, adományozó, csodálatos segítőtárs). A mese fokozatos metamorfózison megy keresztül. -> Veszelszkij-féle táblázat: 3 rubrika (tartalmazza a
szereplő
külsejét,
nevét,
színrelépésének
sajátosságait,
lakhelyét
->
szerepkörének
megállapíthatósága pl. adományozó).
Mese: Morfológiailag mesének tekinthető minden olyan fejlemény, mely a károkozástól vagy hiánytól különféle közlésbeli funkciókon keresztül házassághoz vagy más megoldás értékű funkcióhoz (megmenekülés az üldözéstől, szerzés, megjutalmazás, baj megszüntetése) vezet. Egy mese több menetből (történetszálból) is állhat pl. epizódmegszakadás stb. (De: egy mese-e egy szöveg? pl. egy mese = egy menet; a teljes menet megháromszorozódása stb.) Strukturális jegyek -> Vannak elemek, amelyek kivétel nélkül mindig egy másik elem megfelelő változatához társulnak. Pl. tilalom és megsértése, tudakolódás és értesülésadás, félrevezetés és a hős reagálása a félrevezetésre, küzdelem és győzelem, megjelölés és felismerés. A mesék tartalma összefoglalható rövid mondatokban.
