XENA, A HARCOS HERCEGNŐ. Üres trón

XENA, A HARCOS HERCEGNŐ Üres trón

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Xena: Warrior Princess™ The Empty Throne

A novel by Ru Emerson Based on the Universal television series created by John Schulian and Robert Tapert HarperCollinsPublíshers London, 1997

Copyright © 1996 by Universal Studios Publishing Rights, a division of Universal Studios Licensing Inc. All rights reserved. Xena: Warrior Princess™ & © 1996 Studios USA Television Distribution LLC. All rights reserved

Fordította SZÁNTAI ANDREA

ISBN 9639151 769

Hungarian translation © Szántai Andrea, 1999 Hungarian edition © Szűkíts Könyvkiadó, 1999

Lektor: Vágó József, Tóth Balázs Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRÓ BT, Szentmiklósi Csaba Színre bontás: A-SzínVonal Bt.

Szerkesztő: Tézsla Ervin Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Kaposvári Nyomda Kft. - 190668 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

1

- ...nem várok csodákat! Értesz? Csak... csak egy kis tiszteletet szerettem volna kapni! - Gábrielle hevesen megrázta a fejét; hosszú szőke hajfürtjei röpdöstek feje körül. A társára sandított. - Most nem rajtam nevetsz, ugye? Xena megmarkolta a mögötte lépkedő ló kantárját, és ajkába harapott, hogy elnyomja mosolygását. - Hát persze hogy nem! De egy kis tisztelet az adott körülmények között... Nos, ez olyan, mintha csodára várnál. - Én... Jól van. - Gábrielle felsóhajtott. - Akkor nem tiszteletet kérek. Csak egy kis jólneveltséget várnék el. Tudom, egy kocsmában voltunk. Megértem, hogy ez nem ugyanolyan hely, mint a delphi jósda melletti liget vagy az athéni Akadémia, és természetesen azt is megértem, hogy ugyanezek az emberek másképpen viselkednének ezeken a bizonyos helyeken, de... De én nem tettem mást, csak a saját dolgommal foglalkoztam. Még csak meg sem szólítottam őket! Egyiküket sem. És az is biztos, hogy nem úgy viselkedtem, mint azok a... azok a bizonyos nők, éppen ezért nem értem, hogy a férfiak, ha egy kocsmában vannak, akkor miért viselkednek így egy olyan nő jelenlétében, aki... aki nem olyan, mint valami kéjnő vagy ilyesmi. Érted, miről beszélek? - Hát persze... hogy nem értem. - Xena beirányította a lovát egy keskeny, füves völgybe, és észak felé fordult. A délutáni nap egyre forróbban sütött, a magukkal hozott víz maradékát már délben megitták. Gábrielle elsietett a mohos sziklafal mellett, hogy előre jusson, és átvegye a vezetést. - Tudod, az olyan férfiaktól, amilyenekkel abban a kocsmában találkoztunk, senki sem várhatja el, hogy udvariasak vagy kedvesek legyenek folytatta Xena. Te egy kis faluban nőttél fel, és éppen elég régóta utazgatsz velem ahhoz, hogy tudd, bizonyos emberek... Gábrielle felsóhajtott, és határozottan elindult felfelé a völgy oldalában. - Rendben, én is nagyon jól tudom, milyenek a férfiak és milyen a világ, de... De ettől még nem értem, miért kell mindennek ilyennek lennie! És most az egyszer el kell ismerned, hogy pontosan azt csináltam, amit mondtál. A terem végében voltam, a kocsmáros feleségével! - Komoran Xenára pillantott; mogyoróbarna szemében a düh villámai cikáztak. - És ott volt az a katona, aki éppen most érkezett vissza Spártából. Aki egy korsónyi mézsörrel akarta leöblíteni az út porát. Aki odament a kocsmáros feleségéhez, hogy teletöltesse a korsóját. Odament, ott talált téged, és beléd csípett. - Xena jégkék szemében nyoma sem volt vidámságnak, bár a hangja könnyed maradt. Gábrielle, aki minden figyelmét a meglehetősen nehezen járható útnak szentelte, nem vette észre, milyen ellentétben van társnője hangja a tekintetével. - Legközelebb azt csináld, amit már ezerszer elmondtam. Ha valaki tapogatni kezd, kiálts. Aztán... Nos, azután valami olyasmi következik majd, ami örökre elveszi a fickó kedvét attól, hogy fogdosson téged, vagy akaratuk ellenére megérintse a hozzád hasonló védtelen nőket. Gábrielle sóhaja elkeseredett volt. - Ó, Xena! Tudod jól, hogy vagyok ezzel a dologgal... Egyszerűen gyűlölöm, hogy mindig neked kell vigyáznod rám! Úgy értem... - Tudom, hogy érted. De hogy megnyugodj: nem mindig tartom rajtad a szemem. Már jó néhány szorult helyzetből sikerült kijutnod, méghozzá úgy, hogy fegyver helyett pusztán szavakat használtál. És az igazat megvallva már engem is sokszor kisegítettél. Te nagyon jól értesz ahhoz, hogyan vágd ki magad a bajból. Vagy már elfelejtetted, mit mondtál? „Te harcolsz, Xena, én beszélek." Valami ilyesmire emlékszem... Nagyon jól értesz a beszédhez, és ennek különösen akkor vesszük nagy hasznát, ha harccal már semmit sem érhetünk el. Tudod, Gábrielle, minden embernek, akár férfi, akár nő, azt kell csinálnia, amihez a legjobban ért. - Igen. Ezért vállalod mindig te a nehezét. - Gábrielle hangja tompa volt. Xena meghúzogatta rövid szoknyája szélét. - És? Az a modortalan fajankó, aki beléd csípett, az is jól verekedett. Majdnem mindenki tudja, hogyan kell küzdeni. Igaz, hogy én jobb voltam a fickónál, de ez semmin sem változtat. Szinte akárki meg tudja tanulni a gyilkolás mesterségét... Ehhez nem kell semmiféle tehetség, sem különösebb tudás. Semmi olyasmi, ami igazán fontos. Amit viszont te csinálsz, Gábrielle, ahhoz már jóval kevesebben értenek. Te nem pusztítasz, te létrehozol valamit.

- Nem hiszem. - A lány megállt egy pillanatra, visszanézett Xenára, majd újra előrefordult. - Amikor beszélek, csak olyan történeteket mondok el, amiket mindenki ismer. Ennyi az egész... - Nem igaz! Nem mindenki ismeri ezeket a történeteket. Lehet, hogy akadnak olyan emberek, akik már hallottak azokról a dolgokról, amikről te mesélsz, de a korábban nem gyakoroltak rájuk különösebb hatást. Ha viszont tőled hallják ugyanazt, akkor fontos lesz számukra a dolog. Hidd el, Gábrielle, a mesélésben és a szófűzésben legalább olyan ügyes vagy, mint az a fiú, akit ott hagytunk az athéni Akadémián. Az, aki mindig lehunyta a szemét, amikor mesélt. - Homéroszra gondolsz? - Gábrielle felsóhajtott. Felemelte a kezét, hogy félretoljon maga elől egy vékony ágat. Megrázta a fejét, és továbbment az emelkedőn. - Meg akarta változtatni a nevét, azt szerette volna, ha Orionnak hívják. Nem értem, miért, szerintem a Homérosz is elég jó név. Ó, milyen jó lett volna, ha a saját szemével láthatja Íliumot... izé... Tróját. Meg Helénát. Azt hiszem, csodálatos történetet tudott volna kikerekíteni abból, ami ott esett meg. Mármint a háborúról, meg azokról a férfiakról, akik elmentek oda harcolni, meg... Meg mindenről, ami ott volt. - Lehetséges. De az is lehet, hogy te jobb történetet tudsz összehozni. Ha egy kicsit önzőbb és törtetőbb lennél, akkor most te lennél a helyén, az Akadémián. - Éppen azért nem vagyok ott, mert önző vagyok - mondta Gábrielle. - Veled akartam maradni. A nagyvilágban sokkal több történetet megismerhetek, mint ott, elzártan. Most nem csak azokra a dolgokra, azokra a kalandokra gondolok, amelyeket utazásaink során mi élünk át, hanem azokra a mesékre is, amiket útközben hallok. Az Akadémián sosem ismerhetnék meg ennyi történetet. - Lehetséges... - Így van! - jelentette ki Gábrielle. A völgy oldalfalából kiálló sziklákon szökdécselve előresietett. Xena talált egy nedves, sáros vízmosást, amiben a lova viszonylag könnyedén haladhatott felfelé. Hamarosan utolérte Gabrielle-t, aki ekkor mély lélegzetet vett, és folytatta: - De nem csupán önző voltam... Mármint akkor, amikor úgy döntöttem, hogy veled maradok. Azt hiszem, semmi gond sincs azzal, hogy bizonyos emberek másodkézből, az Akadémián ismernek meg különféle történeteket, aztán a maguk mesélési módszereit alkalmazva egy kicsit felfrissítik azokat. Én viszont a valódi világra vagyok kíváncsi, szeretném megtapasztalni a dolgokat, azoktól az emberektől akarom hallani a történeteket, akik átélték ezeket a bizonyos eseményeket. Akik esetleg maguk is részesei voltak. Egyébként Homérosz jól fogja érezni magát ott. Az a neki való hely, és legalább nem lesz kénytelen azzal tölteni a fél életét, hogy az apjával vitatkozzon, aki szerint nem megfelelő módon meséli a történeteit. Xena elgondolkozva nézett a társára. Az idegenek gyakran locsifecsi, ostoba leányzónak nézhették Gabrielle-t, de aki igazán ismerte, az tudta, igenis megvan a magához való esze, és rendelkezik néhány értékes tulajdonsággal. Például kedves és őszinte. Meg okos is. Ráérez bizonyos dolgokra, észreveszi az összefüggéseket. A harcos megrázta a fejét. Csak semmi érzelgősködés! Gábrielle aranyos leány, és ráadásul remek szakácsnő. Ha egyedül kellene utaznom, már régen éhen haltam volna. - Hát... örülök, hogy így gondolkodsz erről a dologról - szólalt meg végül. - Sosem jó, ha valaki olyasvalamire vágyik, amit nem kaphat meg. Az pedig különösen rossz, ha valaki olyasmit akar, amiről előzőleg már lemondott. Gábrielle a harcos hercegnőre nézett, és csillogó szemmel, halványan elmosolyodott. - Ó!... Tudom. Hallgattak egy sort, a csendet csak felszerelésük egymáshoz koppanó fémrészeinek csörömpölése törte meg. Egyenletes iramban haladtak felfelé a völgy oldalában. A kantárszáron vezetett ló nyugodtan követte Xenát, de egyszer csak nyugtalanul felhorkant, és az orrával megbökte gazdája vállát. Gábrielle homlokráncolva nézett a lóra. - Hm... Most azt akarja a tudomásodra hozni, hogy van a közelben valaki? Azt, hogy valaki itt rejtőzködik, és csak arra vár, hogy ránk támadjon? - Nem hiszem. Mi oka lenne bárkinek arra, hogy elrejtőzzön egy ilyen völgyben, a semmi közepén, arra várva, hogy esetleg valaki erre téved egy kantárszáron vezetett lóval? Szerintem valószínűbb, hogy vizet érez. Ithakának ezen a részén még csak egyszer jártam, de azt hiszem... Igen. Úgy emlékszem, van itt valahol egy forrás. - Xena kinyújtotta a kezét, és szelíden megfogta Gábrielle vállát. - Itt várj. Körülnézek, és majd szólok, ha utánam jöhetsz. - Ah... pompás! Én... izé... itt fogok várni - felelte Gábrielle vidám hangon, de mogyoróbarna szemét elsötétítette az aggodalom. Xena biztatóan rámosolygott, majd továbbment. A ló nyugtalan volt, de nem úgy viselkedett, mintha más lovak, esetleg emberek közelségét erezné. A gazdája mögött haladt, gyors léptekre ösztökélte Xenát. Valahányszor a hercegnő megállt, hogy a tekintetével végigpásztázza a bokrokat, a fákat, megvizsgálja a terepet, az állat megbökte az orrával a vállát. Xena felkapaszkodott a fokozatosan szűkülő, egyre meredekebbé váló vízmosásban. Mozgás közben feszülten fülelt, olyan hangok után kutatott, amelyek ezen az álmos délutánon idegenek lehettek az erdőtől. A vastag fűszőnyeg elnyelte a ló patáinak dobbanását. A hercegnőnek mindegy volt, milyen talajon halad, az ő lépéseinek neszét úgysem hallhatta volna meg senki, legfeljebb csak az vehette észre közeledését, akinek a tudomására akarta hozni, hogy jelen van.

Átment két hatalmas sziklatömb között, feljutott az emelkedő végére, és óvatosan kilépett a vízszintes dombtető bozótos peremére. Gyorsan körbepillantott, egyik kezét a ló fejéhez emelte, csillapítóan megpaskolta az állatot. Semmi. Négy hosszú lépés megtétele után kijutott a sűrű bozótból, és kilépett a nyílt terepre. Balra egy kisebb facsoport állt. Xena, ahogy benézett a fiatal, vékony törzsű, egymástól meglehetősen távol álló növények közé, tisztán látta, itt senki sem rejtőzhetett el. Ahogy körbepillantott, figyelmét azok a szövevényes, húsos levelű bokrok vonták magukra, amelyek minden fa törzse alatt és a gondozott, valamiféle szentélynek tűnő helyhez vezető ösvény mellett zöldelltek. Elindult a tisztáson, egyenletes és határozott léptekkel a liget szélére ment. - Ah... Az Artemiszt imádó bábák szentélye... - sóhajtott fel álmélkodva. Az ilyen szentélyeket könnyű volt felismerni. Ezek előtt egy tölgyágra világoskék virágokból font girlandokkal díszített agancsokat akasztottak. Az agancsok alatt a szokásos áldozati holmik voltak: egy vesszőkosár tele friss almával, egy leveles, olajbogyós faág, kévébe kötött gabona - csupa olyasmi, ami az ifjúságot képviselte, és amit hálaként ajánlottak fel az istennőnek azért, mert elviselhetővé tette a szülő asszonyok vajúdási fájdalmait. Xena megpillantott két kicsiny, keresztbe tett, rikító színű tollakkal ékített nyílvesszőt. Összeráncolta a homlokát, megpróbált rájönni, ezek mit kereshetnek itt, de aztán feladta. Nem értette a dolgot, de úgy érezte, nincs is különösebb jelentősége. A szentély léte azt jelentette, hogy a falu, amelyet Xena és Gábrielle keresett, meglehetősen közel volt. A liget, ahol kialakították, olyan félreeső helyen lehetett, amerre a játszani vágyó gyermekek és az állatokat terelő férfiak ritkán fordultak meg, viszont nyilván közel volt a településhez, mert az asszonyok csak így gondozhatták rendszeresen. A falvakban élő nők nem értek rá arra, hogy hosszú sétákat tegyenek az erdőkben, nem engedhették meg maguknak, hogy sokáig elmaradjanak a családjuktól. Xena megkönnyebbülten fordult el. Nagyon valószínűtlen volt, hogy férfiak rejtőzzenek egy Artemisz-szentélyt körülvevő ligetben. A vajúdás és a szülés, a vadászat istennője ritkán viseltetett jóindulattal a férfiak iránt. Az ő áldását viselő fák között, az általa megszentelt földdarabon a férfiemberek rosszul, de legalábbis kényelmetlenül szokták érezni magukat. Ha valaki odáig merészkedne, gondolta Xena, hogy kárt tesz a liget fáiban, esetleg kifosztja a szentélyt, vagy vadászni merészel a közelében, Artemisz biztos megjelenik, és ráuszítja kutyáit a vétkezőre. A harcos hercegnő szája mosolyra húzódott, ahogy végigpillantott a sík terepen. Az istennő megbünteti azokat, akik megsértik. Az előtte elterülő széles, sík mezőn vadvirágokkal pöttyözött térdmagas fűszőnyeg zöldellt, itt-ott fiatal vörösberkenyék álltak. Északon és nyugaton óriási olajligetek szegélyezték a füves területet, keleten egy ősöregnek és vadnak tűnő erdő sötétlett. Xena mögött, a bozóton túl is fák álltak, mögöttük volt az a völgy és az a vízmosás, amelyen a hercegnő felkapaszkodott. A vízmosástól egyenes ösvény vezetett a ligetig, keresztülfutott a réten, majd eltűnt a nyugati olajfák alatt. Egy másik út északi irányba vezetett, de ez olyan kanyargós volt, mintha vadállatok taposták volna ki. Az olajfáktól nem messze Xena felfedezett néhány, körben álló kőtömböt; gyanította, hogy azok között lehet a forrás, amit keres. Hátrakiáltott. - Jól van, Gábrielle, semmi gond. A ló csak a vizet érezte. Feljöhetsz! ***

Egy órával később, miután szomjukat oltották, a két nő végigment a szűk, kanyargós, a szentély ligete mellett futó ösvényen. Gábrielle megállt egy pillanatra, szemügyre vette az áldozati ajándékokat. Mosolyogva a nyílvesszőkre mutatott. - Valaki nemrég ikerfiúknak adott életet... Mindkettő egészséges! Xena is a vesszőkre nézett, majd a társára pillantott. - Honnan tudod? - Onnan, hogy... A vesszők elrendezéséből. Ezt jelentik. Vagyis... az anyám falujában legalábbis ezt jelentették. Nyílvesszők, mert Artemisz vadász. Kettő keresztben van, ez utal az ikrekre. Tollak vannak a vesszők végén, tehát az ikertestvérek fiúk. Ha lányok volnának, vörösre festették volna a vesszők hegyét. Ezek a tollak... nagyon élénk színűek. Nos, ez mit jelenthet? - A jó egészséget - mondta Xena szárazon. Továbbmentek, beléptek a vén olajfák közé. A ligeten látszott, egykoron egy pompás uradalomhoz tartozott, ám elvadult, tulajdonosai nem gondoztatták. Az érett gyümölcsöket nem szedték le, legfeljebb a madarak csipkedtek belőlük. Az ágakat letördelték a téli szelek, senki sem metszette le a sérült részeket. A fák alatt hűvösebb volt; a hirtelen feltámadó szelíd szellő, amely megcibálta a ló sörényét, sós víz illatát hozta magával. - Nem igazán értem, hogy mi szükség van ilyesmire. Az istennő amúgy is tudja, kik születnek a faluban. Vagy nem így van?

- Hát persze hogy tudja! - magyarázta Gábrielle. - De annak is a tudomására kívánták hozni, aki csak úgy idetéved ebbe a ligetbe. Ebbe a szentélybe valószínűleg a völgy túloldalán lévő faluból is eljárnak az asszonyok. A büszke anya velük is tudatni akarta, mi történt. Nálunk is így adták tovább a híreket, mert... Tudod, azok az asszonyok, akik legalább annyi idősek voltak, mint az anyám, nemigen tudtak írni, arra pedig nem volt érkezésük, hogy élőszóban adják tovább az efféle események hírét. - Az idő... az mindig kevés - bólintott Xena. - Különben én is egy faluban nőttem fel. - Meg aztán itt van a hálaadás kérdése is. Az anyák ezekkel az ajándékokkal kívánnak köszönetet mondani az istennőnek - tette hozzá Gábrielle. Egy ideig némán haladtak, a csendet csak a ló patáinak tompa dobbanásai törték meg. Lementek egy lejtőn, keresztülvágtak a kiszáradt patakmedren, felkapaszkodtak az azt követő emelkedőn. A talaj itt omlékonyabb volt, a szél valamivel erősebb, mint az olajfák alatt, a vad vörösberkenyék és a fiatal tölgyek tövében bokrok sűrűsödtek. Az ösvényen keresztben egy vén, kidőlt olajfa feküdt; elgyengült, megkorhadt gyökerein sárdarabok száradoztak, a levelei elsárgultak. Valaki megpróbálta átvágni a vastag törzset, hogy járhatóvá tegye a tisztást, de csak félig-meddig járt sikerrel. A gyökértömeg és a tőle nem messze lévő bozót között már kialakult az új ösvény, amely kis kitérő után visszakanyarodott az eredetihez. Gábrielle megfordult, végigmérve a kidőlt óriást. - Mindig szomorú vagyok, amikor halott olajfákat látok - mondta lehorgasztott fejjel. - Olyan fontosak és olyan... felségesek. Nagyon könnyű megérteni, hogy az istenek miért törődnek velük oly sokat. Ezen a helyen több férfira és asszonyra lenne szükség, emberekre, akik gondoznák a növényeket. - Ezt manapság sok földről elmondhatjuk - jegyezte meg Xena. - Túl sok férfi vonult el az északi vagy a keleti háborúkba, és túlságosan kevesen tértek csak vissza. A férfimunkák az asszonyokra maradtak, mostanában a nőknek kell gondot viselni a családokra. - Így van. - Gábrielle arca szomorú volt. Talán arra a parasztfiúra gondol, nézett rá Xena eltűnődve, aki szerelmi fogadalmat tett neki a falujában. Gábrielle akkor még nem akarta hozzákötni az életét. A fiúval nem volt semmi baj, kellemes arcú legény volt, ám a leány valami egészen másra vágyott. Amit akart, azt meg is kapta, gondolta Xena. Kalandot és izgalmat, veszélyt. De a görögök sorsa már csak ilyen tragikus szokott lenni... Trója bukása után sodorta őket egymás mellé az élet. Valamelyik isten vagy istennő bizonyára nagyot kacagott a dolgon. A fiú éppen a jegyesének tett ígérete miatt válhatott zöldfülű suhancból nagy harcossá. A hőssé lett fiú, aki segített kettejüknek kimenteni a menthetőt Trója romjai közül, aki most a legendás Heléna kísérője. Gábrielle számára - őt magát is ugyanúgy meglepte a dolog, mint mindenki mást - fontossá vált ez az ember, és szomorú volt, amikor a fiú, a harcos, nélküle indult tovább az úton. - Ithaka... - Gábrielle elméje sem pihent, de egészen más járt a fejében, mint a hercegnőében. - Nem ez az a hely, ahonnan az a görög alvezér... nem emlékszem a nevére... A trójaiak „csalónak” hívták. Nem Ithakából származott? - Odüsszeusz királynak hívták - mondta Xena. - Ezek az ő birtokai, bár Ithaka szigetén él. Csaló? Hmm... Jó név. Illik hozzá. Tudtad, hogy majdnem kimaradt a Trója ellen induló görög csapatból? Ismered a történetét? - Te ismered? Xena halványan elmosolyodott. - Háát, nem tudom olyan jól előadni, ahogy te el tudnád mondani, de... igen, ismerem a részleteket. Amikor Menelaosz király felfedezte Heléna eltűnését, futárt küldött a királyokhoz és a hercegekhez, akik mind keresni kezdték. Valamennyien megfogadták, hogy... - Hogy ha kiderül, hogy valaki elrabolta Helénát, akkor közös erővel rá fognak támadni az illetőre - szólt közbe Gábrielle türelmetlenül, de mosolyogva. - A történetnek ezt a részét ismerem. Maga Heléna mesélte el, nem emlékszel? - Nem is tudtam - csodálkozott Xena. - Habár gondolhattam volna, hogy bizalommal lesz irántad... A lényeg az, hogy a királyok seregeket szerveztek, hajókat építettek, és elindultak Spártába. Odüsszeusz azonban nem tartott velük. Amikor Menelaosz érte küldött, hogy kiderüljön, hol van, és miért nem jelenik meg a hívó szóra, Odüsszeusz őrültséget színlelt. Mocskos, bűzös rongyokat vett magára, kihajtott a parasztok legelőjére egy vén, szelíd tulkot meg egy vadszamarat, eke elé fogta őket, és valahogy sikerült felszántatnia velük egy-két barázdát. Ám ahelyett hogy magot vetett volna, sót szórt a földbe. - Ó! - vágott közbe Gábrielle. - Értem! Azért, hogy Menelaosz király futára azt higgye róla, elment az esze, és nélküle térjen vissza! - Pontosan - bólintott Xena. - Hát elég okos terv volt... de a jelek szerint kudarcot vallott vele, mert ő is ott harcolt Trója alatt - állapította meg Gábrielle. - Asszonya éppen akkor ajándékozta meg egy fiúgyermekkel. Ez volt az elsőszülöttjük - folytatta Xena kis szünet után. - Odüsszeusz boldog volt az otthonában, a birtokaival és az embereivel nem volt semmi baj, minden békés volt. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy mindent maga mögött hagyjon pusztán azért, mert egy régi fogadalom erre kényszerítette. Egy olyan fogadalom, amit akkor tett, amikor Menelaosz királlyal Heléna kezéért és hozományáért versengett. Menelaosz király azonban jól ismerte régi barátját, ezért egy kivételesen bölcs férfiút küldött követként Odüsszeusz házába. A bölcs futár egy darabig figyelte a király színjátékát, aztán kihozatta a csaló kisfiát a palotából. Letette a gyermeket a

mezőre, éppen Odüsszeusz ekéje elé... - Ó! Ez aztán a ravasz húzás! - nevetett Gábrielle, és néhányszor összeütötte a tenyerét. - Arra gondolt, ha a csaló megállítja az igavonót, márpedig ezt kellett tennie, ha nem akarta, hogy baja essen a gyermekének, akkor bebizonyosodik, hogy Odüsszeusz nem őrült. Ha pedig nem ment el az esze, akkor mindenképpen csatába kell vonulnia. - Így van - felelte Xena szárazon. - Ez pedig azt jelentette, hogy nem csupán ő, de az emberei is elvonulnak Menelaosz szavára. A katonái, a birtokán élő parasztok, minden férfi a falvaiból. - Igen, igen! - Gábrielle hangja tompa volt, tekintete réveteg. - Szörnyű lehetett azoknak a férfiaknak. Mindegyiknek! Békében élnek a falujukban, teszik a dolgukat. Már olyan régóta tartott a béke időszaka, hogy el is felejtették, milyen a háború, aztán egyszer csak azt kívánták tőlük, hogy szálljanak hajóra és harcoljanak egy olyan földön, aminek addig a létezéséről sem tudtak. Szörnyű lehetett tudni, hogy ha elindulnak, akkor talán soha többé nem látják az otthonukat... - Elcsuklott a hangja. - És aztán ezek a parasztok, ezek az egyszerű emberek rádöbbennek, hogy az egész csupán egy nő miatt van... Egy nő miatt, aki mellesleg Spárta szeszélyes királynője - mondta Xena. Bocsáss meg, Heléna, tette hozzá gondolatban. Gábrielle arca egy pillanatra merevvé változott, de aztán felsóhajtott. - Tudom miket mondanak róla az emberek... Nem sokan szeretik, igaz? Pedig ő csak azt a sorsot akarta elkerülni, amit az istenek szántak neki. Szegény Heléna! - Nos... igen. De ezt a véleményedet inkább ne oszd meg mással. Fogalmam sincs, hol lehet most, és semmi szükség arra, hogy az emberek ismerjék a rejtekhelyét. - Jól van, csak... Csak éppen szörnyen dühös leszek, valahányszor eszembe jut a dolog és... - kezdte Gábrielle, ám Xena közbevágott. - Én is. De el tudom titkolni. Téged viszont mindig elárul az arcod. - Nem tehetek róla - mondta Gábrielle szárazon. - És arról sem, hogy így érzek... ezzel kapcsolatban. Éppen az olyan férfiak szoktak durváskodni a nőkkel, mint Spárta királya. Semmivel sem tartom többre, mint az embereit. Gyűlölöm az ilyen férfiakat! Most legutóbb is... Van egy csípés a... a testemnek azon a részén, amelyiken ülni szoktam. Ezt is egy férfinak köszönhetem, aki a legutolsó fogadóban nem bírt parancsolni magának. Eléggé fájdalmas élmény volt, és... - Sajnálattal hallom. Tudod mit? Ha még egyszer meglátod ezt a gyors kezű fickót, kiálts. Rendben? Ó... - Xena megállította a lovát, nyugatra mutatott, annak a fennsíknak a végére, amelyen haladtak. - Nézd! Ott a tenger és az ott... mellette... az egy falu. Sötétedés előtt odaérhetünk. Fedél lesz a fejünk fölött. Gábrielle hirtelen megtorpant, lehunyta a szemét, a halántékához emelte a kezét. Xena kissé gúnyosan nézett rá; várta a „megnyilatkozást”, bár nem igazán volt rá kíváncsi, hogy ezúttal milyen látomás jelent meg Gábrielle szeme előtt. - Ó! - mondta végül a lány elfúló lélegzettel. - Látom... látom őt! Odüsszeuszt. Várj csak! - Hosszú csend következett. Gábrielle végül megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét. - Egy szigeten van, amely Trója és a kontinens között helyezkedik el, és... - Újra lehunyta a szemét. Összeráncolta a homlokát. - A parton van egy hajóroncs meg egy... egy kis épület, oszlopok és tető... márványpadló... A langyos szél áttetsző függönyöket lebegtet, mindenütt párnák, gyönyörűek, aranyfonallal hímzettek és... Igen, biztos, hogy ez ő. Magas és karcsú, a haja már őszül. A szakálla is. A homlokán van egy aranypánt, azon egy aranymadár, és... Ó, csak egy olyan kis szoknyát visel, amit a páncél alatt szoktak hordani. Semmi mást. Ja, még szandál is van rajta. És ott hever eszik a párnákon, és ott van egy nő is... Ó! - Gábrielle egy pillanatra felnézett, értetlen arcot vágott, majd újra lehunyta a szemét. Xena elhúzta a száját, fejcsóválva felnézett az égre, és várta, hogy Gábrielle végre befejezze. Egy szigeten van. Milyen meglepő! Milyen

érdekes következtetés... vagyis látomás! Gabrielle-ből ömlőitek a szavak. - Gyönyörű nő! A bőre nagyon fehér, az arca olyan, mint... ilyet még sosem láttam. A haja színe akár a holló szárnyáé, a homlokán gyöngyös ezüstpántot visel, az alatt látszanak a hajtincsei, mindegyik göndör, és... Ó, istenek! - Gábrielle szégyellősen elpirult. - Olyan pici ruhácska van rajta, amilyet még nem láttam. Az alatt semmi. A ruha fátyolból van, keresztül lehet látni rajta. Bíborszínű szőlőszemekkel eteti a férfit, és most... Ó! - Gábrielle felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. - Nem hittem volna, hogy létezik nő, aki képes ilyesmire! mondta csípősen. Keresztbe fonta mellén a karjait. Arcát vörösre festette a zavarodottság. - Ha befejezted - mondta Xena szárazon -, a falu arrafelé van. - Előremutatott. Gábrielle vidáman elmosolyodott, megfogta a ló kantárját. Az arca még akkor sem nyerte vissza megszokott színét, amikor elindult. Valami olyasmit látott, ami miatt elszégyellte magát...

Egy újabb Gabrielle-féle jóslatszerű kinyilatkoztatás, gondolta a harcos hercegnő bosszankodva. Gábrielle látomásai mindig furcsák voltak. Furcsák és részletesek, különösen azokat a bizonyos dolgokat látta tisztán. Csak képzeleg, vagy lehet, hogy ilyenkor tényleg megjelenik előtte valami? Xena félresöpörte a gondolatot, és követte a lovat a meredek, lejtős ösvényen.

Az út átvezetett egy száraz patakmedren, hatalmas kőtömbök között kanyargóit tovább. A lejtő egyre meredekebbé változott. Gábrielle hirtelen megállt. A ló felhorkant. Xena beleütközött a farába; halkan káromkodott egyet. - Várjunk csak! - szólt rá Gábrielle. - Honnan tudtál meg ennyi mindent Odüsszeuszról, a csaló királyról? Úgy értem... Nagyon jól tudom, hogy szokták kitalálni a meséket. Ilyesmiről, amiről te beszéltél, még sosem hallottam. - Gyanakodva összehúzta a szemét. - Ugye nem te találtad ki az egészet? Mármint azt, amit a csecsemőről, az igavonókról meg az elvetett sóról mondtál... - Nekem nem szokásom meséket kiagyalni, és ebben az esetben sem volt szükség arra, hogy megtegyem - felelte Xena könnyedén. Megkerülte a lovat, kivette a kantárt Gábrielle kezéből. - Esetleg továbbmehetnénk? Ha egy mód van rá, akkor szeretném valami védett helyen tölteni az éjszakát, nem pedig Ithaka mellett. Nem - folytatta amikor ismét elindultak. - Nem én találtam ki a dolgot. Magától Odüsszeusztól hallottam. Természetesen megpróbálta jó színben feltüntetni magát, ügyesen megmagyarázta, miért nem akart háborúba vonulni. - Te beszéltél vele? Mikor? Hol? - kérdezte Gábrielle izgatottan. - És... És ezt eddig miért nem mondtad? Xena megvonta a vállát. - Odakint voltam a parton, a görög hajók között. Véletlenül találkoztunk. Én... Mondjuk úgy: ismertük egymást. Hallomásból. Beszélgetni kezdtünk. Gábrielle hitetlenkedve Xenára sandított. Érezte, nem csupán ennyi történt, és tisztában volt vele, Xena sosem fogja elmondani neki a részleteket. - Ha még emlékszel - tette hozzá Xena -, akkoriban eléggé elfoglaltak voltunk. Miután elhagytuk Tróját... mármint te meg én, egyszerűen megfeledkeztem a dologról. Csak most jutott az eszembe. - Meglep, hogy eddig eljutottunk - mondta Gábrielle. - Odüsszeuszt elátkozták, és ha ezek az átkok a szokásos módon működnek, akkor mindenkit villám fog sújtani, aki kapcsolatba kerül vele. Úgy tudom, Héra ki nem állhatja szegényt. Állítólag a tiszteletlensége miatt. Azok az istenek pedig, akik Tróját segítették, egyenesen gyűlölik. Érthető, hiszen ő állt elő a faló ötletével. Vagy ez is csak mese? - Az ő gondolata volt. Nem lep meg. De nem tetszett neki, ahogy felhasználták a falovat. Amikor Menelaosz végrehajtotta a cselt, Odüsszeusz hátat fordított a seregnek, és elhajózott. Emiatt a görögöket segítő istenek sem szeretik. - Xena kis szünetet tartott. - Mi lenne, ha végre befejeznénk a társalgást? - Nekivágott a meredek lejtőnek, maga után húzva a lovat. Gábrielle követte, és közben halkan mormogott az orra alatt. Talán jobb is volt így, hogy Xena nem értette a szavait. ***

A keskeny szekérút keleti része mellett eléggé elvadultak a földek, a gyümölcsösökön és az ültetvényeken látszott, hogy nem foglalkoznak velük. A gaz térdig ért, az állatok szabadon csemegézhettek a terményből, a nyárközépen beérő kalászosokat madarak dézsmálták. A földektől alacsony bozótsorral elválasztott út és a tenger közötti búzamező enyhén lejtős volt, s valahol a parti sziklák előtt ért véget. Az úton legfeljebb egy ökrös szekér vagy egy olyan kordé férhetett el, amelyet gazdája igavonó híján maga húzott. A téli esőzések során felázott talajba belekeményedtek az árokmély szekérnyomok, itt-ott fű nőtt, néhol kisebb-nagyobb kövek bukkantak elő a talaj alól. Az út délen megkerülte azt a dombot, amelynek oldalában Xena és Gábrielle leereszkedett, aztán észak felé tartva egy sötét erdő előtt élesen kelet felé kanyarodott, majd csaknem egyenes vonalban folytatódott, hogy egy roskatagnak tűnő hídon keresztülhaladva eltűnjön a túlparton álló kunyhók és alacsony épületek között. - Ez bizonyára Iszosz - mormolta Xena. - Egy kicsit megváltozott, mióta utoljára itt jártam. - Igazán? Mikor voltál itt? - Mielőtt találkoztunk - felelte Xena kurtán. Tehát mielőtt megváltozott, gondolta Gábrielle, és érezte, nem szabad tovább feszegetnie a kérdést. Felemelte a kezét, beárnyékolta a szemét, és oldalra fordult, hogy végignézzen a mezőn. - Tavasszal elég csípős lehet errefelé a szél - jegyezte meg. - Furcsa - tette hozzá lassan. - Egyetlen férfit sem látok a földeken. A termés betakarítása még az én falumban is a férfiak dolga. - Hm! - Xenát nem érdekelte sem a termés, sem a falubéli férfiak szokásai. Északra fordult, megrántotta a kantárt. Gábrielle melléje ért, de újra és újra visszanézett a mezőre. A homlokán egyre mélyebbé váltak a ráncok. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Átcsattogtak a roskatag kőhídon. Az út kiszélesedett, egy poros térbe torkollt, amelynek közepén a falu közkútja és az a kővályú állt, ahol az asszonyok mosni szoktak. A téren és a kunyhók körül egyetlen embert sem láttak. Xena, miközben a vályúhoz vezette a lovat, a házakat kémlelte. Gábrielle előreszaladt,

hogy vizet húzzon az állatnak. A harcos hercegnő előrébb lépett, kiállt a tér közepére. Az arca komor volt, karjait megfeszítette, és kissé eltartotta a testétől, hogy szükség esetén azonnal fegyvert ránthasson. Tekintete megakadt valakin. Az árnyékba burkolózó ajtónyílás kerek volt, és olyan alacsony, hogy Xena csak kétrét görnyedve fért volna keresztül rajta. A sötétből óvatosan előlépő fiúcska nyolcéves lehetett. Csak egy szakadozott barna tunika volt rajta. Ahogy kiért a ház elé, egy másik gyerek bukkant fel mögötte. Gábrielle nem mozdult el a kút mellől. Megmarkolta a ló kantárját. - Nem bántunk - mondta Xena szelíden. - Csak keresünk... valakit. Valamit... Egy fogadót. A Fénylő Habot. Egy férfié, akit... - Eumaeusznak hívnak - szólalt meg a hátul lépegető fiú. Magas és döbbenetesen sovány gyerek volt. Sötétzöld, agyonfoltozott, de tiszta tunikát viselt, puha, szőke haja aranyként csillogott a napfényben. A hangja alapján ítélve sokkal idősebb lehetett, mint amennyinek kinézett. - Az apámé. Megfordult, és az út mellett, a tér túlsó oldalán álló zsúpfedeles házra mutatott. - Az a fogadónk, a Fénylő Hab. Az étel elég jó, az ágyak tiszták. Az anyám, Iszüphosz gondoskodni fog rólatok. - A szája sarkában halvány mosoly jelent meg. - Nagyon könnyen felismeritek majd, a haja éppen olyan, mint az enyém. Gábrielle közelebb lépett a fiúkhoz. A zöld tunikás gyermek úgy pillantott rá, mintha csak ekkor venné észre, majd ámuldozva a lóra nézett. A társa megrángatta a foltos ruha szélét, megnyalta a száját, aztán keresztülfutott a téren, és berohant két roskadozó kunyhó közé. Mielőtt Xena vagy Gábrielle bármit mondhatott volna, a másik fiú is elszaladt; ugyanott tűnt el, ahol az első. Gábrielle megcsóválta a fejét, és becsukta a száját. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy csendben maradjon. Nem bírta sokáig a hallgatást. - Hát ez meg mit jelentsen? Xena előremutatott. - A Fénylő Hab. Ha van valami, amit meg kell tudnunk, akkor ott valószínűleg válaszolnak a kérdéseinkre. - Érezte, hogy emberek veszik körül őket, hogy a falu lakói ott bujkálnak a sötét kunyhók mélyén vagy hátul, a fák között; ott rejtőznek a fogadó melletti istálló körül, és mindannyian a jövevényeket bámulják. Szinte érezte a levegőben a félelem szagát. Nem volt okuk a rettegésre, de Xena megértette őket. A vidék ura már több mint tíz esztendeje eltávozott, seregének java szétszóródott a világban, sok katonája elpusztult, soknak nyoma veszett. Nem volt senki, aki megvédte volna a falubelieket és Ithaka parasztjait, erről vélhetőleg Hellász valamennyi rablója és haramiája már tudomást szerzett.

2 A fogadó világos, szellős, és ahhoz képest, arailyen poros kis faluban állt, meglepően tiszta volt. Gábrielle és Xena, amint beléptek, és megpillantották a terem közepén csípőre tett kézzel álló alakot, megértették, hogy miért. Gábrielle elkerekedő szemmel bámult az asszonyra, aki olyan termetes volt, hogy a láttán elakadt a leány lélegzete. Még Xena sem sokszor találkozott hozzá hasonló teremtménnyel. Ember legyen a talpán, aki ellent mer mondani egy ilyen nőnek, aki lazsálni mer, ha egy ilyen tekintélyes asszonyság dologra parancsolja! Magasabb volt, mint az átlagos termetű férfiak, és irdatlanul kövér. A felkarja olyan vastag lehetett, mint Gábrielle dereka. Sűrű, göndör, ápolatlan, szőke haja elöl hatalmas melléig ért. Bő köntöst viselt, amely ugyanolyan zöld, kopott anyagból készült, mint a téren látott fiú tunikája. A derekára kötényt kötött. Homlokából a zöld szövetből varrt széles pánttal fogta hátra a haját, de nem sok sikerrel, mert a tincsek itt is, ott is kicsúsztak alóla. Keskeny vágású kék szemével alaposan végigmérte vendégeit. Gábrielle idegesen elmosolyodott és hátrább lépett. - Mit akarnak? - kérdezte végül az asszonyság dörgő hangon. - Iszüphoszt keressük - mondta Xena. Halkan, nyugodtan beszélt. A nő keményen a szemébe nézett. - Én vagyok Iszüphosz - felelte hangosan. - És miért kerestek? - Szállást kérnénk tőled, meg ételt. - Xena benyúlt az öve alatti keskeny deréksálba, kihalászott belőle két pénzdarabot. A levegőbe pöckölte és elkapta az érméket. - Ithakába tartunk, Pénelopé királynőhöz. - Valóban? És miért, ha szabad kérdeznem? - A királyról van szó... - kezdte Xena. Iszüphosz leeresztette a karjait, és előrelépett. - A király... Legyen áldott minden isten, de legfőképpen Zeusz! Szóval ti végre hírt hoztatok felőle?

- Nem. Spárta urának megbízásából jöttünk. Azt reméljük, sikerül megtudnunk valamit a királynőtől. - Spárta királya! - mondta Iszüphosz sötéten. - Ő az, aki belerángatta urunkat abba a háborúba, amelynek célja annak a léha Helénának a visszarablása volt! Xena könnyedén hátrább lépett. Véletlenül rátaposott Gábrielle lábára. A leány lenyelte mérgét, az ajkába harapott, és csendben maradt. - Kérlek... - Gábrielle idegesen előrehajolt. - Hosszú út van mögöttünk, szomjas vagyok, és fáradt. Nem ülhetnénk le egy kicsit, hogy egy korsó ital mellett beszéljük meg a dolgot? Ha lehet, akkor én a magam részéről almabort kérnék... Iszüphosz hosszan Gabrielle-re meredt, aztán válasz helyett megvonta széles vállát, sarkon fordult, és átment a pulthoz, amelyen korsók sorakoztak. A háta mögötti faliszekrényből kivett három poharat, az egyikbe halvány, ámbraszínű folyadékot, a másik kettőbe vöröset töltött, majd mindhármat a legközelebbi asztalhoz vitte. Xena úgy roskadt le a hosszú padra, mintha a testében folyékonnyá váltak volna a csontok. Maga elé nyújtotta hosszú lábát. Gábrielle a hercegnő mellett telepedett le, szemben a kifürkészhetetlen arcú fogadósasszonysággal, és óvatosan belekortyolt a poharába. - Hm! Ez pompás! Köszönöm. Ah... Remélem, nem tartasz udvariatlannak vagy hasonlónak, de... áruld el, miért próbálod elriasztani a fogadódból a vendégeket? - Hirtelen felpillantott. A tágas terem végén megmozdult valaki. Az istállóra nyíló ajtó mögül előbukkanó fiatal nő egy csecsemőt tartott a karjában, egy kislány a szoknyájába csimpaszkodott. A háta mögött egy magában motyogó vénember érkezett. - Nem mindenki fizet, aki betéved ide. És nem mindenki udvarias. - A fogadósasszonyság oldalra fordult, ránézett a fiatal nőre, és határozottan biccentett. Az anya megfogta a vénember könyökét, bevezette a terembe, leültette a sarokban álló padra, letette mellé a gyermekeit, majd besietett a pult mögé. Kézbe vett egy korsót, és törölgetni kezdte. Patadobogás, éles férfihangok hallatszottak. A fiatal nő a pulthoz koppantotta a korsót. A kislány sírni kezdett. Iszüphosz felállt, kirántott a pad alól egy óriási bunkót. Xena ekkor már az ajtónál állt, kezében tartva a kardját. Gábrielle kedvetlenül megrángatta a fogadósasszonyság kötényét. - Minden rendben. A társam el tud bánni azzal, aki odakint van... bárki legyen is. - De ha mégsem... - Az asszonyság fenyegetően megemelte a bunkót. Gábrielle arcáról leolvadt a mosoly. - Ó! Értem. Igazad van. Nem árt, ha az ember mindenre felkészül. -Elcsuklott a hangja. Az utcán valaki elordított egy ocsmány szitkot. Xena könnyedén az ajtófélfához dőlt, összefűzte a mellén a karjait. Kihúzta magát, végignézett az úton. Öt durva külsejű, állig felfegyverzett férfi érkezett a tér irányából, a kút mellett ott hagyták két társukat, akik nekiláttak, hogy megitassák a nehéz zsákokkal megterhelt lovakat. Az öt fickó határozott léptekkel közeledett a fogadó felé. Ordítoztak és röhögtek, megpróbálták túlharsogni egymást. - ...látnotok kellett volna, milyen arcot vágott, amikor bementem a hálószobába!... - Igen! Amíg te hátul voltál, és a hölgyet szórakoztattad, rábeszéltem az apját, adja át a leány hozományát. Szép zsákmány! - Ez mind semmi! A valódi zsákmány az volt, amit én találtam a falubíró házában. Éppen akkor adták el a termést... - Tehát most te hívsz meg minket, Kalamosz? A rablóvezér felröhögött és káromkodott egy sort. - Lehet. De az is lehet, hogy semmiért se kell majd fizetnünk. Csináljuk úgy, ahogy a múltkor, abban a patkánylyukban! - A fogadó ajtaja előtt hirtelen megtorpant. Két embere beleütközött. Mindhárman káromkodni kezdtek. - Megálljatok! kiáltott fel aztán a vezér, és valami mosolyszerű grimasszal az arcán hozzátette: - Vágják le a fejem, ha ez nem Xena! - Kalamosz - dorombolta a hercegnő. Felvonta az egyik szemöldökét. - Milyen szerencse, hogy összefutottunk! Nagy szerencse... Vagy te nem így gondolod?

Szerencse? gondolta Kalamosz, és magában hozzátett egy kivételesen ocsmány szitkot. Hirtelen kiszáradt a szája. Valamelyik isten éppen most döntött úgy, hogy kibabrál vele. Annyi falu van Ithakán! Miért éppen itt kell időznie ennek a?... A háta mögött az emberei suttogni kezdtek. Kalamosz félig megfordult, és rájuk förmedt. - Hallgassatok! Csend támadt. Kalamosz ismét rámosolygott Xená-ra. A hercegnő is kivillantotta a fogait, de a tekintete jéghideg maradt.

- Xena! Hercegnő! - Kalamosz hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát, majd újra próbálkozott. - Rég nem találkoztunk, igaz? Azt hiszem, azóta nem láttalak, hogy eljöttem Drákó táborából, és... ööö... izé... Én... - Amióta kihajítottalak Drákó táborából, így érted? - Xena mosolya szélesebb lett, még több fog villant elő a szájából. Tekintete kemény maradt, szemében az acélkék íriszt éjkék gyűrűk vették körül. Olyan volt, akár egy sas szeme. Vagy inkább egy sólyomé? Az biztos, hogy ragadozóra hasonlít, gondolta Kalamosz idegesen. Xena halkan, rekedten, fenyegetően felmordult. - Azért, mert megloptad Drákót. Emlékszel, Kalamosz? Én igen! A térről elindult a két férfi, kantárszáron vezették maguk mögött a lovukat. Óvatosan közeledtek. Xena kissé oldalra mozdult, hogy egyszerre láthassa a hét rablót. A háta mögött felvisított egy gyerek. Az éles hang zokogásba fulladt. Egy csitító női hang hallatszott, aztán Gábrielle aggodalmas suttogása, majd a fogadósasszonyság rövid, halk, recsegős parancsa. A hercegnő szeme a rablóvezérre villant. Kalamosz is hallotta a hangokat, és rájött, odabent nők és gyermekek vannak. Gyenge, rémült teremtések. Könnyű prédák. Megnyalta az ajkát, gyorsan hátranézett az embereire, megköszörülte a torkát. - Ah... Mi lenne, ha vennék egy kis bort, bemennénk, és elbeszélgetnénk a régi szép időkről? - kérdezte Xenától. - Mi lenne, ha inkább itt maradnánk? - kérdezte Xena. A hangja egészen lágy volt. Mosolyogva végignézett a bandán. Kalamosz, aki már levegőt vett, hogy újabb vidám megjegyzést tegyen, hirtelen nem találta a hangját. - Legalábbis addig - folytatta Xena -, míg megállapítjuk a játékszabályokat. - A játékszabályokat? - Kalamosz pislogott, a füle mögé simított egy zsíros hajtincset, igazgatni kezdte a ruhája fölött vértként viselt vastag bőrdarabokat. A háta mögött álló férfiak nyugtalanok voltak, egyre durvább megjegyzéseket suttogtak. Kalamoszt nyugtalanították a szavak. A többiek nem tudták, kivel állnak szemben, ők csak egy csinos, fekete hajú nőt láttak. Egy édes ajkú, meztelen karú, fedetlen combú asszonyt, akinek csábítóan fehérlik a nyaka. Egy nőt, aki ugyan páncélt visel, akinek fegyverei vannak, de ez nem jelenthet semmi komolyabbat, talán csak hivalkodásból hord magával ilyen holmikat. Kalamosz tudta, elég egy rossz lépés, és vége a vezérségének. Viszont ha nem vigyázok, Xena nyaktól ágyékig Jelhasítja a testemet, gondolta komoran. Nagy nehezen összeszedte magát, és még egyszer próbát tett. - Ah... a szabályokat, kedvesem? Mi szükség ilyesmire régi barátok közt? Igazán... ah... meghökkentő dolgokat hallottam rólad az utóbbi időben. - Valóban? - Igen, de... Tudod, semmit sem hittem el az egészből. Annál azért okosabb vagyok, kedveském! - Az vagy? Minél vagy okosabb, Kalamosz? - Mit minél? Izé... Szóval ki hinné el, hogy Xena, a harcos hercegnő, vallásossá válik, aztán elszakad a seregétől, szétosztja a kincseit, és... és útra kel, hogy megvédje a parasztokat? Olyan ez az egész, mint azok a történetek, amelyeket a legostobább bárdok szoktak kiagyalni. Azok a dalnokok, akik lantot pengetve úton-útfélen, ha kell, ha nem, nyekeregnek. Sosem értettem, mi jó van abban, ha az ember olyan fickókat hallgat, akik egyetlen jófajta bordalt sem ismernek, csak arról vonyítanak vég nélkül, hogy melyik hajó hova ment, és ki volt rajtuk a vezér. Mi a jó az ilyesmiben, Xena? Xena élesen felnevetett. - Szerinted ebben nincs semmi jó? Ostoba dalok. Parasztok védelme. Nem sok különbség van a két dolog között, igaz? Mindegyik értelmetlen, hm? - Hát... az! - bólogatott Kalamosz vidáman. - Most viszont... Figyelj, itt van nekünk ez a kis üzletünk, itt Ithaka nyugati részén, és... És majd megmutatom neked, milyen nagy ember vagyok. Elfelejtem azt a kis incidenst, ami Drákó táborában történt, és... Hé! Emberek! Húzzátok ki magatokat, és figyeljetek! - üvöltött fel, amikor a háta mögött állók suttogása vészjósló morgássá változott. - Hallgassatok ide! Azt akarjuk, hogy ez a nő mellénk álljon, hogy mellettünk küzdjön, ne ellenünk. Bízzatok bennem! Csak előnyünk fog származni a dologból. Én karon ülő gyermek vagyok Xená-hoz képest. Ő aztán igazán tudja, hogyan kell úgy meggyötörni a parasztot, hogy sikítson! - Előrelépett. Xena ajka mosolyra húzódott. Kalamosz és az emberei ennek láttán azt hihették, elégedetten hallja a férfi szavait. Ostobák! Bolond mindegyik!, gondolta a hercegnő komoran. Ez a legnagyobb hiba, amit Kalamosz azóta elkövetett, hogy azt hitte, el tudja lopni Phaedra királynő gyöngyeit

Drákótól! Kalamosz halkabb hangon folytatta:

- Nézd, Xena... Kedvesem! Most igazán nagy fába vágtuk a fejszénket. Nincs abban semmi rossz, amit tenni akarunk. - Az arcán az a kisfiús „hazudok, de úgyis hinni fogsz nekem, mert átkozottul csinos és ártatlan a pofim” kifejezés jelent meg, amit Xena annyira gyűlölt. - Gondolom, azért vagy itt, mert hallottad a híreket. Hát tudd meg... - Kalamosz felemelte a karjait. - ...minden igaz! A szóbeszéd most nem alaptalan. Ithaka királya nem tért vissza a háborúból, ami a szajha, Heléna miatt tört ki. Athénban arról pusmognak, hogy az istenek felkorbácsolták a tengereket, szelet fújtak Odüsszeusz hajójára, hogy soha ne térhessen haza. Te meg én, mi ketten elhisszük, hogy valóban az istenek avatkoztak be Odüsszeusz ügyeibe, így van? De ne törődjünk most ezzel, a lényeggel foglalkozzunk. Azzal, hogy vihar támadt, és egy egész csomó hajó elsüllyedt. Azzal, hogy Ithaka királyának hajója is a tenger mélyére került. Attól, hogy valaki ügyesen bánik a karddal, még nem tudja legyőzni a szelet és a hullámokat, nem igaz? Szóval a királyka haleledel lett, és... És itt van ez az egész királyság! Odüsszeusz annak idején olyan ügyesen irányította a birodalmát, hogy Ithaka még most, évekkel a halála után is rengeteg pénzt termel. Pénzt meg olyan dolgokat, amiket jól el lehet adni. És most... Most, hogy a király nincs többé, mindez a gazdagság a miénk! Nincs senki, aki elénk állna, megfenyegetne minket az ujjával, és azt mondaná: „Hé, fiúk, ne csináljátok ezt ezekkel a jámbor emberekkel, ne erőszakoljátok meg az asszonyokat, ne raboljátok el a vidék egykori urainak kincsét!” Ki merne ilyet tenni? Nincs olyan bolond, aki elénk állna, és hazaküldene bennünket, aki felszólítana minket, hogy hagyjuk meg Ithaka lakóinak azt, amit a termésért kapnak, hogy ne vegyük el a lányok szüzességét, a parasztok pénzét. Nincs senki, aki azt mondaná: „Ha nem takarodtok el, Zeusz haragja lesújt rátok!...” Kalamosz beletúrt rövid, göndör, zsíros hajába. Káromkodott egyet, amikor ujjal beleakadtak egy gubancos tincsbe, aztán egymáshoz dörzsölte a kezét. - Ez a helyzet. Zeusz a fiatal szüzeken kívül soha senkivel sem törődött az idelent élők közül. Ebben a tekintetben éppen olyan, mint a barátom, Malmo volt. De ez sem számít. A lényeg az, hogy itt és most nincs király, nincs hadsereg. Nincs itt senki, csak néhány falkányi rettegő paraszt meg pár egymástól távol lévő városka. Minden arra vár, hogy valaki megszerezze magának. Xena, kedvesem, a legnagyobb mulatságba csöppentél, amiben valaha részed volt. Itt, Ithaka északi határától a déli határvonalig, egészen a tengerig, azt csinálsz, amit akarsz. Hallgass rám, kedveském. - Kalamosz kis szünetet tartott. Közben olyan huncut mosoly jelent meg az arcán, amivel egykor állítólag a sátrába tudta csábítani az asszonyokat. Xena felvonta egyik szemöldökét, és úgy viselkedett, mint aki kész arra, hogy tényleg végighallgassa Kalamosz ajánlatát. A férfi hátralesett a társaira, tekintetével csendre intette őket, a tudomásukra akarta hozni, hogy ő a helyzet ura. Xenának tetszik a dolog, gondolta. Bevette... Mindig

tudtam, annak ellenére, hogy páncélban jár, ő is éppen olyan ostoba, mint a többi nőszemély. Elég pár kedves szó, és még a kardos cicuskák is az ember karjába omlanak. Ügyes vagy, Kalamosz! - Azt beszélik - folytatta a rablóvezér -, hogy mostanában egy csinos, nagyszájú, szőke kislánnyal utazgatsz, aki parasztgúnyában jár-kel. Senki sem tudja, mi okod lehet erre... De tudod, mit? Engem nem is érdekel, miért van szükséged rá. Talán a hozzá hasonlókat jobban kedveled, mint az olyanokat, mint én. Tégy, amit akarsz, engem nem zavar. Tartsd meg azt a szépséget, maradjon melletted! - Milyen kedves tőled, hogy megengeded - mormolta Xena. Pillantásával szinte keresztüldöfte Kalamoszt, szemében halvány, kék lángok lobbantak, ám a férfi ebből semmit sem vett észre. - Hát persze! Bárki megmondhatja, rendes fickó vagyok. - Kalamosz vigyora szélesebb lett. Felnevetett. Nyertem! Ej, Drákó, bárcsak láthatnál most! - Xena! Bármit megteszek egy ilyen régi jó barátért. Mindent, amit csak kívánsz. Vagyis... majdnem mindent. Ha mellém állsz, együtt kiszipolyozhatjuk ezt a királyságot. Ki állíthatna meg minket? És ha bekövetkezik a legrosszabb, ha a király egy nap esetleg mégis felbukkan, ha magával hozza, a katonáit is... Nos, mi akkor már messze járunk. Jó lesz így? Azok az emberek megküzdöttek az istenekkel, harcoltak a tengerrel és ki tudja, mivel még. Olyan régen eltűntek már, hogy ha felbukkannának, a hírük megelőzné őket. Mi pedig nyitott füllel járunk majd, meghalljuk a pletykákat, és amikor kikötnek a hajóik, már félúton vagyunk Spárta vagy Athén felé. - Kalamosz széttárta a karjait. Eszelős módjára vigyorgott. Különben azok az emberek már olyan régóta vannak távol az otthonuktól, hogy másra sem vágynak, mint pihenésre. Még Odüsszeusz sem tudja majd rávenni őket arra, hogy újra magukra öltsék páncéljukat, és üldözőbe vegyenek minket. - Ámulatba ejtesz, Kalamosz - mondta Xena tompa hangon, amikor a férfi lélegzetvételnyi szünetet tartott, és elismerést várón hátranézett a társaira. Amit várt, meg is kapta: a haramia külsejű férfiak hangosan és szenvedélyesen, közönséges módon fejezték ki tetszésüket. Valaki örömében hátba vágta Kalamoszt, de olyan erősen, hogy elakadó lélegzettel előredőlt, köhögni kezdett, és ha nem kapaszkodik meg az ajtófélfában, talán orra bukik. Aztán visszanyerte az egyensúlyát, levegőhöz jutott és rávigyorgott Xenára. - Kalamosz - folytatta a hercegnő lassan -, őszintén sajnálom, hogy korábban olyan rossz véleménnyel voltam rólad. Bevallom, eddig azt hittem, hogy azt sem tudod elmagyarázni, miért szoktál kijárni a latrinára. Sőt! Az is eszembe jutott, hogy miután elindulsz oda, mindent elfelejtesz, és mire odaérsz, fogalmad sincs róla, mit kéne csinálnod. Kalamosz mosolya megfakult, de a társai röhögése, az üdvrivalgás visszacsöpögtette bele az önbizalmat. Xena közelebb lépett hozzá, végighúzta az ujját szakállas arcán, megfogta és felemelte a férfi állat. - Áruld el - mondta nagyon halkan -, mi járt a fejedben, amikor az útitársamat emlegetted? Talán arra gondoltál, hogy felkínálom neked a szolgálatait? Vagy esetleg meg akarsz verekedni érte? Párharcra vágysz? Ellenem? Xena ezúttal olyan sértően fogalmazott, hogy nem lehetett félreérteni megjegyzését. Kalamosz elkomorult, az övéhez kapott, a kardja után nyúlt. Xena felemelte a kezét, öklével Kalamosz álla alá vágott, majd hátrébb ugrott vagy fél lépésnyit, és a férfi torkába nyomta a könyökét. Ellenfele

összeroskadt, s a földön vergődve levegő után kapkodott. Xena föléje ugrott, és fenyegetően végigmérte a kiguvadt szemmel bámuló haramiákat. - Nicsak! - mondta halkan. - Mit látnak szemeim? Te! - Felemelte a kezét, és az egyik fekete hajú, szakállas fickóra mutatott, arra a banditára, aki korábban oly nagy élvezettel ecsetelgette, hogyan gyalázott meg egy fiatal nőt. - Malmo, igaz? Szóval szereted a szép lányokat? Odabent, a fogadóban van kettő. Tisztábbak és csinosabbak mindenkinél, akivel eddig dolgod volt. Malmo előrébb lépett. Xena terpeszbe állt, széttárta karjait, a könyökét felfelé fordította, ujjai a derekára erősített fegyverekhez értek. - Nincs odabent senki, aki megvédhetné őket - folytatta Xena. - Senki, csak egy öregecske fogadós meg egy nyáladzó vénember. Csak rajtam kell keresztüljutnod. Malmo káromkodott egyet, kivonta a kardját. Xena gúnyosan felnevetett, ő is kardot rántott. Felemelte, aztán gyors mozdulattal maga mögé hajította a fegyvert. - Kardpárbaj? Veled? Áruld el, Malmo... Fegyverrel támadtál rá arra a bizonyos leányra? Arra, akit megerőszakoltál. Ilyen erős fickó vagy? Gábrielle kikiáltott valamit a fogadó ajtaján, hangja egyszerre volt rémült és haragos. Xena csendre intette, majd oldalra billentette a fejét. - Erős vagy, mi? - mormolta mély torokhangon. - Nagyon félek tőled... izompacsirta! Malmo felüvöltött, s a kardját magasra emelve rávetette magát Xenára. A hercegnő a férfi karja alá lökte a kezét, könyökét Malmo hónaljába vágta, majd megmarkolta a fülét, és közben keményen, könyörtelenül az ágyékába térdelt. A férfi szeme kidülledt. A földre roskadt, éppen Kalamosz mellé. Levegő után kapkodva vergődött. A háta mögött álló két hatalmas termetű haramia egyszerre rántott kardot. Átugrottak Malmot, és a hercegnőre támadtak. Xena a sarkára támaszkodva megpördült, éles rikoltással magasra emelte a lábát, és szájon rúgta az egyik férfit. Le sem tette a lábát, behajlította a térdét, majd a sarkát a másik gazember állkapcsához rántotta. A szeme sarkából látta, hogy a lovaknál megmoccant valami. Az egyik haramia elővette az íját, nyílvesszőt illesztett a húrra. Xena előrerohant. Kalamosz két embere, akik oldalról ugrottak eléje, hirtelen megtorpant. Xena kinyújtotta a karját, megragadta a két fickó vállát, rájuk támaszkodott, a levegőbe emelkedett, és előrebukfencezett. Miután a keze földet ért, négy villámgyors szaltóval az íjász elé szökkent. A férfi úgy meglepődött, hogy elfelejtette kilőni a nyilát. Oldalra nézett, a társára pillantott, aki közben beugrott az egyik ló mögé, és megpróbálta felajzani az íját. Xena kiütötte az íjat az első férfi kezéből, elkapta, felemelte, és mintha lándzsa lenne, a haramia halántékába vágta a végét. A férfi hátratántorodott, s nekiütközött a legközelebbi lónak. Az állat idegesen arrébb táncolt, félreugrott a mögötte térdelő második íjász elől, aki még mindig nem emelte lövésre a fegyverét. Az idétlenül felvihogott, elhajította a hasznavehetetlen íjat, és az övéhez kapott, hogy kirántsa a tőrét. Xena elkapta a fülét, oldalra rántotta és megpördítette, majd keményen a gerince tövébe rúgott. A második íjász végighasalt a földön. A ló megriadt, felemelte két mellső lábát, és oldalra ugrott. Amikor ledobbantott - kis híján rátaposva a földön fekvő rabló koponyájára -, nyerített még egyet, és eliramodott. A hasaló férfi nehézkesen feltápászkodott, megrázta magát, és a ló után eredt. Xena utánapillantott. Ostobák!, gondolta. Lopott hadiménekkel cipeltetik a málhát!... Xena körbefordult. Néhányan időközben talpra álltak, de látta rajtuk, nincs sok kedvük folytatni a harcot. Nyugodt léptekkel visszasétált a fogadóhoz. A megvert férfiak egymást támogatva hátráltak el a közeléből. Elmosolyodott. A haramiák komoran, riadtan néztek vissza rá. Nem hagyhatom, hogy elmenjenek innen, gondolta. Megvárnák, míg továbbállok, aztán visszajönnének. Most mi legyen? Támadt egy ötlete. Nos, ha nem akarnak harcolni, akkor egy kicsit felpiszkálom őket... - Mi lesz? - kérdezte halkan. - Egyetlen magányos nő elbír veletek? Lássuk csak, hogy állunk! Négyen... Nem! Öten vagytok egy ellen. - Csend. - Hát igen, így már érthető, hogy miért féltek. Nem vagytok elég nagy túlerőben, igaz? Az egyik férfi elvörösödött, tőrt rántott, és artikulátlan üvöltéssel rávetette magát Xenára. A hercegnő eléje ugrott, s keményen gyomorszájon rúgta. A fickó a levegőbe emelkedett, majd hátrazuhant. A másik négy is támadott. Xena felnevetett. Egyik ellenfelét az épület oldalához csapta, a másiknak a hasába térdelt, és közben könyékkel tarkón vágta. A harmadik hátulról közelített, de amikor a megpördülő hercegnő sarka a halántékába reccsent, meggondolta magát. Az utolsó férfi szemből támadott. Kitátotta a száját, kardot húzott, és gyors egymásutánban elzengte valamennyi hősies csatakiáltását. Xena elmormogott egy csúf szitkot, két kézzel belemarkolt a fickó ingébe, magához rántotta, és belefejelt az orrába. Kihúzta magát, közömbös arccal figyelve, ahogy a letaglózott haramia ernyedten összecsuklik. Várt egy kicsit, miközben végignézett a földön heverő embereken. A gurgulázó hangokból ítélve Kalamosz még mindig nem nagyon kapott levegőt. Valaki felnyögött. - Jól van - mondta végül a hercegnő. - Tudom, hogy legalább egy van köztetek, aki hallja, amit mondok. Menjetek, és adjátok át az üzenetemet a többi hozzátok hasonlónak. Ez a falu, Ithakának ez a része... Nem. Egész Ithaka az enyém. Ha meghallom, hogy valaki fosztogatni és rabolni merészel ebben a királyságban... Nos, akkor személyesen fogom megkeresni az illetőt. És legközelebb nem leszek ilyen könyörületes. Megértettétek? - A fogadó elé állt, és csípőre tett kézzel végignézte, ahogy a sántító, nyögdécselő, kábultan motyogó férfiak egymást támogatva elindulnak észak felé. Egyikük sem nézett Xenára, még Kalamosz sem merte megkockáztatni a dolgot. Senki sem próbálta összeszedni a rabolt zsákmánnyal teletömött zsákokat. A város túlsó végében Kalamosz megállt, és idegesen hátralesett. Xena szobormereven állt a fogadó előtt. A haramia megremegett,

előrefordult, és kivezette társait az útra. Amikor a fickók eltűntek a kanyarban, a hercegnő összedörzsölte a kezét és visszament a fogadóba. A vénember időközben elaludt; fogatlan száját eltátva hangosan hortyogott. A kislány az asztal alatt gubbasztott, félve leste az ajtót. A csecsemő eltűnt. A fiatal nő még mindig a pult mögött állt, s egy korsót törülgetett. A keze magától mozgott, ő is az ajtót bámulta. Gábrielle és Iszüphosz a legközelebbi asztal mellett ült. A fogadósasszonyság álmélkodva hallgatta a szőke leányt. Amikor Xena leült Gábrielle mellé, társa vidáman felnevetett. - Nos, azt hiszem, minden rendeződött. Mi lenne, ha innánk még egy hűsítőt, és ennénk valamit? - A hercegnőre pillantott, majd ismét elnevette magát. - Látod, Iszüphosz? Megmondtam, igaz? Xena egyedül is el tud intézni egy ilyen bandát. Hú, miket tudnék mesélni róla!... Xena megfogta a poharát, megköszörülte a torkát, és szemét a falra meresztve ivott. Gábrielle rásandított, elpirult, dadogni kezdett, aztán zavartan elhallgatott. Nem bírta sokáig szó nélkül. Ivott egy kortyot, letette a poharát, és az asztalra könyökölt. - Mondd csak, Iszüphosz, ha esetleg itt szeretnénk ebédelni, mit tudnál ajánlani? Iszüphosz ránézett, majd hátrahajtotta a fejét, és kacagni kezdett. Sokáig nevetett, amikor pedig abbahagyta, nedves volt a szeme - a könnye is kicsordult jókedvében. - Az istenekre, harcos, hogy lehet az, hogy még nem süketültél meg? - Xena elmosolyodott, felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt. Inkább ivott. - Igazad volt, bőbeszédű leány. - Az asszonyság Gabrielle-re nézett. - Előre megmondtad, mi fog történni. Bámulatosak vagytok! Egy harcos, aki fegyver nélkül megfutamít egy ilyen rablóbandát, és... És egy leány, aki annyit beszélt, hogy eszembe se jutott, mi fog itt történni, ha azok esetleg legyőzik Xenát. - Oldalra fordult, s a pult mögött álló fiatal nőre nézett. - Nionné! Hagyd itt a gyerekeket meg az öreget, és nézd meg, nem kozmál-e oda a ragu. Tegyél bele egy kis szárított birkahúst. Nionné pislogott, a korsóra nézett, és olyan arcot vágott, mintha nem értené, hogy kerül a kezébe. Megrázta a fejét, letette a korsót, és kisietett a hátsó ajtón. Iszüphosz utánanézett, megcsóválta a fejét, és rátámaszkodott az asztalra. Szeme aggodalmasan csillogott. - Az imént... a verekedés előtt azt mondtátok, a királynő elé akartok kerülni. Urunkról van szó? - Menelaosz, Spárta királya szeretné megtudni, mi történt vele. Rajta kívül már mindenki hazatért. Spárta királya megkapta királynőtök üzenetét, és tudni akarja, mi történik Ithakában. - Értem. - Az asszonyság szemébe könnyek szöktek. - Szegény, szegény úrnőnk! - A kötényével megtörölte a szemét. - Ott van az az édes kisfiú, akire vigyáznia kell, és a férje már oly régen elment... Senki sem tudja, hol lehet Odüsszeusz. Egymás után telnek az évek, hírt sem kapunk a királyról, ráadásul megjelentek ezek a mocskos, gonosz emberek, ezek a rablók, akik tudják, hogy a falvak védtelenek, mert nincs itt a király, nincsenek itt a katonái... Nem volt ez mindig így... A háború után visszatértek a férjeink. Nem mindenki, csak néhányan... A király mellett megtanultak harcolni. Némelyikük olyan ügyes volt, hogy amikor megjelentek a kalózok, kitanították a suhancokat, csapatot szerveztek az ifjakból. A férfiak és a fiúk behúzódtak az erdőbe, és parittyákkal, íjakkal vadásztak a rablókra. Meg is futamították őket, de... de most... Most... - Iszüphosz felsóhajtott, és a köténye sarkával újra megtörölte kivörösödött szemét. Gábrielle értetlen arcot vágott. Xenára nézett, aki megvonta a vállát. - Ööö... Iszüphosz! Nem értem, miről beszélsz - mondta Gábrielle. - Sajnálom, de tudod, hogy van ez. Időnként, amikor egész nap menetelek, és belélegzem azt a sok port, egyszerűen nem működik az elmém, úgyhogy... Xena bokán rúgta. A szőke lány elhallgatott, mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, és bizonytalanul elmosolyodott. - Igen! Értem már! - folytatta. Szóval ez az oka annak, hogy egyetlen férfival sem találkoztunk a faluban? Már korábban is rájöhettem volna... Ne haragudj, hogy ilyen nyíltan teszem fel a kérdést, de arra célzól, hogy a férfiak... meghaltak? Az asszonyság szomorúan felsóhajtott. - Bárcsak tudnám, mi történt velük! A dolog nem ilyen egyszerű. A kisfiúkon és az olyan vénembereken kívül, mint amilyen a lányom apósa, valamennyi falubeli férfi eltűnt. Nyom nélkül! ***

Hosszú csend következett, amit csak a sarokban alvó vénember hortyogása tört meg. Az öreg hirtelen kinyitotta a szemét, és vadul hadonászni kezdett. A kislány kimászott az asztal alól, odafutott hozzá, és halkan mondott neki valamit. A vénember mintha megnyugodott volna a gyermek szavai hallatán. Ráncos, reszketeg kezével megpaskolta a kislány arcát, lehunyta a szemét - a jelek szerint visszaaludt. Iszüphosz büszkén elmosolyodott.

- Ő az unokám, Niobé. Az apjára hasonlít... A vejem volt az, aki először eltűnt. Újabb csend. Niobé megveregette a vénember térdét, majd a nagyanyjához futott, és felmászott az ölébe. Iszüphosz védelmezőn magához húzta és átölelte a gyermeket. - Mi történt? - kérdezte Xena. Iszüphosz kisimította a rakoncátlan tincseket a kislány homlokából. Megvonta a vállát. - Senki sem tudja - felelte halkan. - Ez a legrosszabb. Hogy nem tudjuk, mi történt, és miért. Ha tudnánk, akkor talán valahogy megóvhatnánk a faluban maradt férfiakat. Vagy... Mi van, ha a dombon túli Ilianra is átterjed ez a dolog? Vagy Ildroszra, ami innen félnapijárásra, délen van? - Semmit sem tudtok erről a rejtélyes... - Gábrielle nem találta a megfelelő szót - eseményről? - Hát... - Iszüphosz vállat vont, és ismét magához vonta Niobét. A gyermek ámuldozva figyelte Xenát, aztán Gabrielle-re nézett, aki rákacsintott. Niobé elmosolyodott. Oldalra kapta a fejét, a nagyanyja melléhez szorította az arcát. - Még azt sem tudjuk, mit kellene tudnunk. Azt viszont elmondhatom, mi történt. Talán ti majd észrevesztek valami olyasmit, ami a mi figyelmünket elkerülte. A tavasz végén jártunk, befejeztük a vetést, a tölgyeken megjelentek az első levelek... Tudjátok, ezek a fák zöldülnek ki utoljára. Mi, asszonyok, tölgyvesszőket gyűjtöttünk, hogy megkezdhessük az Athéné tiszteletére rendezett szertartást. Az asszonyok szentélyéhez vezető út mentén sokat lehet szedni... Szükségünk volt a férfiak segítségére, mert a téli viharok során letört nagyobb száraz ágakat is össze szerettük volna gyűjteni. Ezekből szoktunk tüzet rakni. Békésen dolgozgattunk, amikor négy férfi... Hadd gondolkozzam! - Iszüphosz hátradőlt, és tűnődve megdörzsölte a fülcimpáját. Nionné közben visszaérkezett. Niobé leugrott a nagyanyja öléből, és az anyjához szaladt. - Az én Eumaeuszom, a lányom Andrachéja meg a fivérek, akik ebben az évben értek férfivá... Hectosz és Inüosz. Szóval kiguvadt szemmel, sápadtan bukkantak elő, és valami halványkék fényről zagyváltak, ami egyszer csak megjelent az erdő egyik tisztásán. Furcsa szagot is éreztek... Azt hiszem, Inüosz volt az, aki kijelentette: énekszót hallott. Egy asszony dalolt. Különös, halkhangon... Ő nem értette a szavakat. Másnap reggel Andraché és a fivérek visszamentek az erdőbe, hogy körülnézzenek. Sosem tértek vissza. - Iszüphosz idegesen a lányára nézett. - Aztán Leander s Olümosz a három eltűnt férfi után eredt. Ők is eltűntek. - Ó! Ez rettenetes! - suttogta Gábrielle. Iszüphosz keserűen elmosolyodott, és megveregette a kezét. - Jó szíved van, leányom. Igen, rettenetes volt, de még rosszabb lett a helyzet. Bármi volt is az erdőben, éjszakára eltűnt. Biztosan tudom, mert Nionnéval odamentünk és szétnéztünk. Abban reménykedtünk, találunk valamit... - Ez nem volt valami okos dolog - jegyezte meg Xena szárazon. - Hát... Az a valami csak a felnőtt férfiakat vitte el. Mielőtt odamentünk, természetesen fürdőt vettünk. A vízbe szent, védelmező növények olaját csurgattuk. A faluban nincsenek javasasszonyok, de egyikünk-másikunk tud néhány dolgot. Odamentünk, de semmit sem láttunk. Semmit sem éreztünk vagy hallottunk. A következő napokban egymás után tűntek el a férfiak. Egyesével, kettesével. Az erdőből, a mezőkről, a faluból. Lehet, hogy még erről a térről is... Mindig fényes nappal! Nionné az asztalhoz lépett. Egy korsót hozott, amiből teletöltötte a poharakat. Gábrielle rámosolygott, és a poharára tette a kezét. - Én inkább almabort kérnék, ha lehet. Nagyon finom! Nionné bólintott, visszament a pulthoz, majd kisvártatva az asztalhoz lépett egy másik, kisebb korsóval. - Szegény Andrachém! - mondta mély torokhangon. - Bárcsak tudnám, mi lett vele, milyen gonosz erő ragadta el tőlem! - Megrázta a fejét, almabort töltött Gábrielle poharába. - Nehéz volt ez az év. Nehéz mindannyiunknak. A haramiák rendre felbukkannak, és mindent elvisznek, ami megtetszik nekik. Errefelé nehéz az asszonyok munkája, keveset pihenhetünk, se tavasszal, se nyáron, se ősszel, de még télen se nyughatunk. Most pedig még a férfiak munkáját is nekünk kell elvégeznünk. Aztán itt vannak a gyerekek... Félnek. Rettegnek. Velük is törődnünk kell. Meg kell vigasztalnunk, meg kell óvnunk őket. Fel kell nevelnünk a kicsiket. És közben valahogy meg kell védenünk magunkat azoktól, akiket az előbb megfutamítottál, harcos. - Jól tudom, milyen az élet a falvakban - jelentette ki Xena halkan. Gábrielle megrázta a fejét; aranyszínű tincsei a levegőben röpködtek. - Ez... ó! Ez iszonyatos! Milyen szomorú történet! És még csak azt sem tudjátok, mi lett a férfiakkal! - Oldalra kapta a fejét, Xena szemébe nézett. - Tennünk kell valamit! - Csodálatos lenne, ha csinálhatnátok valamit - sóhajtott fel Nionné -, de fogalmam sincs, mit lehetne tenni. - Iszüphoszra nézett, aki kiürítette a poharát, és felállt. - Anyám, a ragu mindjárt kész, de jó lenne, ha te is megnéznéd. - Vissza akart menni a pulthoz, de Xena intésére megállt. Iszüphosz is megfordult. - Van odakint néhány zsák - mondta a hercegnő. - Hozassátok be őket. Nézzük meg, mit raboltak össze azok a haramiák, és próbáljuk meg visszajuttatni a holmikat a tulajdonosaikhoz. Amiről nem lehet megállapítani, kié volt... Nos, az legyen a tiétek. Iszüphosz bólintott, és a lányára nézett. - Behordjuk. Lányom, gyere velem! Sosem tanulsz meg főzni, ha nem látod, hogy kell. Harcos, szívesen látlak benneteket a fogadómban. Addig maradtok, amíg kedvetek tartja.

Iszüphosz kisietett, Niobé és Nionné követte. Nionné egy pillanatra megállt, amíg kiemelte a pult mögül az alvó csecsemőt. Xena megvárta, míg az asszonyok hallótávolságon kívülre kerülnek. - Gábrielle... szomorú a történetük, de ok nélkül ne kelts bennük reményt. Gábrielle zavarodottan nézett Xenára. - Azok a férfiak - folytatta a hercegnő - valószínűleg már nem élnek. Az erdő tele van vadállatokkal, és... Gábrielle a fejét rázta. - Szó sincs vadállatokról! Itt valami különös dolog történt. Fények. Hangok. Szagok. Egy daloló asszony... - Képzelgés az egész! Túl sok bort ittak, túl keveset aludtak, vagy... - Xena megcsóválta a fejét. - Rengeteg oka lehet annak, hogy az ember olyasmit lát és hall, ami nem is létezik. Ezen a vidéken annyi munkájuk van a parasztoknak, hogy nem marad idejük a vadak megritkítására. A király emberei pedig nem tértek vissza a háborúból, tehát rájuk sem lehet számítani. - A hercegnő elgondolkozott. - A vadak tették vagy sem, a lényeg az, hogy több férfi eltűnt, és még egyikük sem tért vissza. Hallgattak. Gábrielle idegesen, szomorúan nézett Xenára, aki válaszképpen biztatóan rámosolygott. - Tudom, mit érzel, de az a legvalószínűbb, hogy az állatok valamennyi eltűntet megölték. Aki pedig meghalt, az halott, ezen senki sem változtathat. Rövid, feszült csend következett. - Jól van! - folytatta Xena. - Ezen ne múljon. Semmi sem akadályozza meg, hogy néhány napig itt maradjunk, és szétnézzünk egy kicsit. Lehet, hogy találunk valami nyomot, amit eddig nem vettek észre. Most folyik a betakarítás. Talán segíthetünk nekik, levehetünk a vállukról néhány terhet, vagy... Vagy legalább ügyelhetünk rá, hogy a Kalamoszhoz hasonlók ne keverjenek bajt a faluban. Gábrielle boldogan bólogatott, aztán lehajtotta a fejét. - Ez az egész olyan... kegyetlen! - Az élet már csak ilyen. Te is tudod, nem? ***

Másnap kora reggel kimentek az erdőbe. Gábrielle a fogadósasszony szekerén utazott, Xena inkább lóháton indult útnak. - Itt történt, legalábbis Eumaeusz ezt a helyet mutatta meg nekem - mondta Iszüphosz, és gyorsan megtörölte az arcát a kötényével. Gábrielle elgondolkozva figyelte Xenát, aki nekilátott a tisztás átvizsgálásának. - Mi történt Eumaeusszal? - kérdezte. - Úgy értem... Mikor történt meg vele az a bizonyos dolog? - Még nincs egy hete, hogy az úton észak felé indult. Két ember kísérte. A szigetünk északi partjára indultak, a kikötőhöz, ahonnan hajók járnak a palotasziget déli csücskébe. A falu legjobb szekerén mentek. Az úton addig semmi különös sem történt, nem gondoltuk, hogy bajba kerülhetnek... A sziget szélére üres szekéren egy nap alatt lehet érni, de ők bort szállítottak. Senki sem aggódott, amikor még a harmadik, aztán a negyedik nap reggelén sem kerültek elő. Eumaeuszt mindenki kedveli, gyakran fel szokott szállni a teherhajóra, hogy elbeszélgessen a palota szolgáival. Sokszor megcsinálta már ezt, de előbb-utóbb mindig előkerült. Most azonban még az ötödik napon sem jött haza. Elindultunk utánuk, de nyomukat sem találtuk. - Iszüphosz szipogni kezdett. Megtörölte a szemét. Gábrielle megveregette az asszony széles hátát. Megpróbált rájönni, mivel vigasztalhatná meg, de semmi sem jutott az eszébe. Még egyszer megpaskolta a hátát, aztán megfordult, és Xenára nézett. A hercegnő a tisztás közepén guggolt. Félrehajtotta a fűszálakat, mereven a talajt nézte. Hirtelen felegyenesedett, körbepillantott, majd a tisztás szélén haladva elindult a méltóságteljes tölgyfák előtt. A nap már delelőre jutott, amikor végül feladta a kutakodást. - Sajnálom, Iszüphosz - mondta. Felkapaszkodott a lovára. - Ha volt is valami nyom, már régen eltűnt. Semmit sem találtam.

3

A következő nap forró volt, az égen egyetlen felhő sem látszott. A falubeli asszonyok felkötötték a szoknyájuk alját, széles karimájú szalmakalapot nyomtak a fejükbe, és kivonultak a földekre. A munka nehéz volt: előregörnyedtek, fél kézzel összemarkoltak egy kévényi gabonaszárat, majd

lecsaptak a másik kezükben tartott éles sarlóval. A kévéket a sor mellé fektették, majd továbbléptek, és újra összefogtak egy csomót. A hátuk mögött a marokszedők haladtak, akik egy-egy gabonaszárral összekötözték a kévéket. A marokszedők mögött kisfiúk és kislányok lépegettek. A kislányok felszedték, és a fiúk kinyújtott karjára fektették a kévéket. A fiúk összegyűjtöttek egy-egy ölre való gabonát, majd megfordultak, és odatántorogtak a tábla szélén várakozó szekérhez. Felhajították a kévéket az egyre emelkedő kazal tetejére, majd visszasiettek a kislányokhoz. Xena az egyik sor végén állt. Ügyet sem vetett a serénykedőkre, az utat figyelte, meg a fák közé, a sziklák mögé, a bozótokba vezető ösvényeket. A mezőről több irányban is le lehetett jutni a tengerpartra, és számtalan olyan hely volt a közelben, ahol egy ügyes ember észrevétlenül meghúzhatta magát. Kora reggel a többi nővel együtt nekikezdett az aratásnak, de amint megtelt az első szekér, abba kellett hagynia a munkát. A szekér mellett váratlanul öt martalóc jelent meg, a betakarított termést akarták elvinni. A hercegnő eldobta a kezéből a sarlót, előrántotta a tőrét, futásnak eredt, és mielőtt a rablók megnyugtathatták volna a szekér elé befogott, halálra rémült öszvért, gyors ököl- és könyökcsapásokkal az ötből hármat harcképtelenné tett. A negyedik fickó leugrott a szekér hátuljából. Magasra emelte a kését, és támadott. Xena kitért előle, lehajolt, a bokájánál fogva a levegőbe emelte a nyeszlett kis emberkét, és mintha csak bábu lenne, elhajította. A rabló szerencsétlenül esett; amikor földet ért, a tőrt szorongató keze a háta alá került. Szíven szúrta magát... Az utolsó haramia Xena szemébe nézett, és lassan hátrálni kezdett. Keze úgy reszketett, hogy elejtette a tőrét. Xena mosolyogva figyelte. A férfi hirtelen felvonyított, megfordult és elrohant. Nem vette üldözőbe. Menjen csak, és vigye hírét, hogy ez a falu többé nem könnyű préda, hogy van itt valaki, aki megvédi az ártatlanokat! Habár... Nem biztos, hogy beszámol a történtekről. Nem akarja, hogy a többiek gyávának nevezzék. Vagy ha el is meséli a dolgot, társai valószínűleg eljönnek, hogy próbára tegyék ügyességüket. Megrázta a fejét. Kezd unalmassá válni a dolog... Lehajolt, kezét és fegyverét a fűbe törölte. Az egyik férfi közben magához tért. Nyöszörögni kezdett, és megpróbált felülni. Xena odaugrott hozzá, belerúgott egyet, és a mellkasára taposott. - Van egy ajánlatom - mondta könnyedén. - Hagyd itt a fegyvereidet, és menj el. Szépen, nyugodtan. Ne próbálkozz semmivel. Kést, fegyvert még szerezhetsz magadnak, de életed csak egy van. Csend. Egy másik férfi is mocorogni kezdett. Hallotta Xena javaslatát, és úgy döntött, elfogadja. Elővett néhány kést, egy hosszú tőrt és egy rövid kardot. Felállt, a fegyvereket a hercegnő lába elé szórta, majd lassan elhátrált. - Mit csinálsz? - förmedt rá a társa, akinek a mellén Xena állt. - Hallottad, mit mondott, nem? - kérdezte a menekülő. - Te csak ölesd meg magad, ha úgy tartja kedved. Ez a holmi az enyém... Inkább lemondok róla, és elmegyek! A harmadik férfi is éledezett. Felmordult. Xena megköszörülte a torkát, és figyelmeztetően ránézett. A férfi felpillantott a hercegnőre. A csend kényelmetlenné vált. Xena levette a lábát foglyáról. Előkerült néhány kés, egy rövid íj, egy parittya és egy kövekkel teli zsák. A két rabló óvatosan elhúzódott Xena közeléből. A hercegnő közömbösen figyelte őket. A gyávák ügyet sem vetettek halott társukra. Amikor biztonságos távolságba értek, megfordultak és elfutottak. Xena összeszedte a fegyvereket, a szekérre, a kévék elé szórta mindegyiket, majd visszament a mezőre, hogy segítsen az aratásban. Az asszonyok abbahagyták a munkát, mindenki Xenát figyelte. Végül Iszüphosz hangos nevetése törte meg a feszült csendet. - Hát ez aztán gyorsan ment! Xena megvonta a vállát, elmosolyodott, és lehajolt a térdig érő gabonaszálak tövéhez. Azon az éjszakán néhány rabló behatolt a faluba. Sikerült elvinniük az egyik szekeret, de nem jutottak vele messzire. Éppen csak ráfordulhattak a déli útra. A roskatag híd túlsó végében árnyszerű alak várt rájuk. Az út menti fák közül figyelő falubeli kisfiúk csodálkozva látták, hogy a hercegnő milyen könnyedén visszaszerzi a szekeret. A kiszáradt patakmederbe hajított fickót viszonylag ép társai a hátukra vették. Xena szenvtelenül figyelte őket, majd intett nekik, tegyék le fegyvereiket, és álljanak az út közepére. A hercegnő füttyentett. A fák közül előfutottak a fiúk, összeszedték az elszórt fegyvereket, majd megfordították a szekeret. - Ügyesek voltatok - dicsérte őket Xena. - Menjetek vissza a faluba, vigyétek a szekeret a csűrbe. Gyerünk! - Megvárta, míg a szekér átzötyög a hídon, majd a rablókra nézett. - Veletek kettőtökkel ma már találkoztam - mondta. - Felismerlek benneteket. Az egyik felnyögött, valaki halk, tompa hangon káromkodott. - Csendet! - parancsolt rájuk Xena. A rablók elnémultak.

- Legyetek hálásak azért, hogy érzitek a fájdalmat. Legközelebb nem lesztek ilyen szerencsések. - Várt egy kicsit, aztán hozzátette: - Eredjetek, míg megtehetitek! Két haramia felállította a komoly sérülést szenvedett vezért. A banda lassan, tántorogva elindult a déli úton. Xena visszasétált a híd közepére, megállt, megfordult, és addig nézett a rablók után, míg elnyelte őket a sötétség. A következő nap folyamán az aratást végző nőkre vigyázott és az utat figyelte, hogy szükség esetén a szekereket hajtó nagyobbacska fiúk segítségére siessen. - Nyugalom van - mondta Nionné, amikor dél tájban puha sajtot, kenyeret, szőlőt és hús bort hozott a harcosnak. - Lehet, hogy elűzted őket...

Nem hiszem, gondolta Xena, de ti csak higgyétek ezt. Ivott, félretette a poharát, az ujjával sajtot kent a kenyérre. Enni kezdett. - Lehetséges mondta tele szájjal. Nionnén látszott, hogy megnyugodott. Keresett egy árnyékos helyet, és leült, hogy megetesse a gyermekét. Gábrielle megsimogatta a kis Niobé arcát, és felállt. - Szörnyen nagy a csönd, igaz? - kérdezte Xena elé lépve. - Mit gondolsz, az a vadember, az a Kalamosz, visszahívta a rablóit? Xena beleharapott a sajtos kenyérbe. - Mi jár a fejedben? - Hm! - Gábrielle mogyoróbarna szeme végigpásztázta az utat, az úton túl lévő sziklát, az elhagyatottnak tűnő olajligetet, a bozótot, a fákat. - Azt hiszem, ha tényleg ezt tette, akkor van a környéken néhány olyan haramia, aki nem is ismeri Kalamoszt, vagy nem ad a szavára. Most azt feltételezem, hogy hallgatott rád, és megfogadta a tanácsodat. Habár... ez sem biztos. Nem látszott valami éles eszűnek. - Kalamosz buta, viszont ravasz. Éppen ezért ilyen veszélyes. - Igazán? - Gábrielle elgondolkozott a hallottakon, aztán vállat vont. - Nos, emiatt nem fogok aggodalmaskodni. Különben semmi okom a félelemre, elvégre itt vagy velem. Te mindenre ügyelsz. És a gyerekek is örülhetnek. Ma reggel az én történeteimet hallgatták, mert nem kellett azt lesniük, legközelebb honnan csap le a baj. Hallgattak egy sort, aztán Gábrielle folytatta: - Még egy nap, és ezen a táblán befejezik az aratást. Elég jól halad a munka. Tudtad, hogy a termény egy részét meg két hordó bort át fognak szállítani a palotába? - Akkor azzal a hajóval mi is elmegyünk oda - mondta Xena. Megitta a borát, Gábrielle kezébe nyomta az üres poharat, és felállt. - Fogd... Körülnézek, szerzek még egy kis bort. Nionné keresztbe tett lábbal ült az egyik fa árnyékában, a csecsemőjét ringatva. Niobé félálomban hevert mellette. Egy leterített birkabőrön néhány gyerek szunyókált. Gábrielle odament hozzájuk, leült két kislány mellé, és játszani kezdtek. A játék lényege az volt, hogy apró fadarabokat kellett egymásra tornyozniuk. Mindhárman hangosan kacarásztak. A nők többsége az árnyékban ült, hátukat a szikla szélénél a termőföldből kiásott kövekből emelt kupacokhoz támasztották. Xena átvágott a mezőn, felkapaszkodott az egyik hatalmas sziklára, és tenyerével beárnyékolta a szemét. Lassan megfordult. Végignézett a parton, a kőtömegen, a bokrokkal benőtt sziklatömbökön, a tágas, lejtős gabonaföldön, az üres úton. Senkit sem látott, de ez semmit sem jelentett. A környék tele volt kiváló leshelyekkel. Ostoba gonosztevőkből sosincs hiány, gondolta bosszúsan. A falu lakói nem voltak földönfutók, de alig volt valamijük. Mindig akadtak olyan, Kalamoszhoz hasonló rablók, akik éppen elég kétségbeesettek vagy buták ahhoz, hogy megtámadjanak egy ilyen kis települést. Persze nem mindegyik haramia keresett kincseket, sok olyan volt köztük, akinek sokkal több élvezetet okozott a védtelenek rémisztgetése, a mások szenvedése, mint az arany vagy a drágakövek. Mozgás... Xena megpördült, lenézett Iszüphoszra, aki sápadtan, elkerekedő szemmel feltápászkodott. Az út túlsó oldalán valami vagy valaki mozgott a fák között. Valaki vagy valami a nyílt, napfényes perem felé tartott a fiatal tölgyligetből. Xena leugrott a szikláról, és ügyet sem vetve az asszony kinyújtott kezére, artikulátlan kiáltására, átrohant a búzatáblán, átugrott az alacsony sövény fölött, megkerülte a szekeret, átszökkent az árok fölött, és... Csodálkozva megtorpant. A lassan, fájdalmasan mozgó férfi kifakult zöld inget és gondosan megfoltozott ócska barna térdnadrágot viselt. Az árok irányába tartott. A feje teteje kopasz volt, napbarnított és szeplős, a tar folt körül őszülő hajtincsek szürkélltek. Lehajtott fejjel lépkedett. Ahogy meglátta maga előtt a csizmás lábat, megállt, erőtlenül hátrahőkölt, aztán előredőlt, majd összeroskadt. Kapkodva, hangos horkantásokkal lélegzett.

Nem jelent veszélyt, gondolta Xena. Letérdelt a férfi mellé. A háta mögül lábdobogást és izgatott kiáltásokat hallott. - Ne gyertek ide, míg nem szólok! - kiáltotta. A férfi felnézett Xenára. A szeme barna volt, tekintete elgyötört. A hercegnő végigmérte. A férfi arca olyan hétköznapi volt, hogy aligha lehetett volna megkülönböztetni a többi öregedő falubelitől, az orra helyén viszont... disznóormány éktelenkedett. Iszüphosz megérkezett Xena mellé, halkan felsikoltott, térdre roskadt, s az ölébe vette a disznóorrú férfi fejét. - Eumaeusz! Ez az én Eumaeuszom! Hol voltál? Merre jártál? A férfi erőtlenül megfogta Iszüphosz kezét. Az asszony előrehajolt, és csak ekkor látta tisztán a férje arcát. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. - Ki tette ezt veled, Eumaeusz? - suttogta rekedten. A férfi megrázta a fejét, lehunyta a szemét, arcát az asszony ölébe fúrta. Xena megérintette a nyakát, majd megfogta a zokogó Iszüphosz karját, és megcsóválta a fejét. - Él, de kimerült. Tegyétek fel a szekérre, vigyétek vissza a faluba. Ennie és innia kell, csak azután kérdezhetjük ki. ***

Egy órával később a falubeli asszonyok a fogadó előtti poros úton toporogtak, izgatottan társalogva. Xena mozdulatlanul ült a fogadó hátsó ajtaja mellett, Iszüphoszt és Nionnét várta. A két asszony Eumaeusszal volt a fogadó mögötti kis házban, arra várva, hogy a férfi eléggé erőre kapjon ahhoz, hogy beszélni bírjon. Gábrielle idegesen járkált fel s alá a nagyteremben, az ajtóra pillantgatott, aztán a déli falba vágott ablakhoz lépett, kinézett, majd belesett az istállóba, ahol Xena lova szunyókált. Az istálló végében a nagyobbacska fiúk hatalmas vesszőkosarakba rakták a palotának szánt gabonakévéket. Gábrielle végül felsóhajtott. - Mit gondolsz, miféle lény tehet ilyet egy emberrel? - kérdezte csendesen. Xena megvonta a vállát. - A kérdésedben benne rejlik a válasz. Talán egy isten? Egy varázsló? Nem foglalkozom az ilyen szerzetekkel, csak ha nagyon muszáj. Nem sokat tudok róluk. Ülj le, gondolkozz, míg várnunk kell. Hátha eszedbe jut valami. - Már gondolkoztam! - felelte Gábrielle. - De semmi sem jutott eszembe, és egyszerűen képtelen vagyok megmaradni a hátsómon. - Akkor is ülj le! - mordult rá Xena. - Úgy járkálsz, hogy a végén elszédülök, ha téged nézlek. - Ó! Bocsánat! - Gábrielle lezökkent az egyik pad végére. - Igazad van. Talán egy isten tette vele. Talán egy varázsló. Vagy valami más. És lehet, hogy... - Nem fejezte be a mondatot. Felkapta a fejét, és a bevonuló Iszüphoszra nézett. - Harcos! A férjem beszélni akar veled. Átjönnél? Xena válasz helyett gyorsan felállt, és Iszüphosz nyomában átment a kis házba. Gábrielle követte. A szerencsétlen fogadós, Eumaeusz, miután megmosdatták, megfésülték, és tiszta hálóruhában ágyba dugták, még furcsább látványt nyújtott, mint amikor előkerült. Nionné a fejét tartotta, miközben a férfi a másik kezében lévő tálkából kiszürcsölt valami italt. Iszüphosz felváltotta a lányát, s magához ölelte a férje fejét. Megérintette Eumaeusz arcát, aztán a némán, mozdulatlanul várakozó Xenára mutatott. - Férjuram - mondta, ez az a harcos, aki az elmúlt napokban megvédett minket a rablóktól. Most is segíteni szeretne... Jó lenne, ha elmondanád, mi történt veled. - Ahhhh. - A férfi pislogott, nyelt egyet, és úgy bújt Iszüphoszhoz, ahogy a kis Niobé szokott. - Ez... nagyon jó, Isszi. Az elmúlt napokban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy visszajussak hozzád. Még az sem érdekelt, hogyan fogsz rám nézni, mit gondolsz majd, és... - Elcsuklott a hangja. Az asszony olyan szorosan ölelte magához, hogy Eumaeusz felnyögött. - Eumaeusz, rád soha senki sem mondta, hogy csinos arcú férfi vagy - mormolta Iszüphosz incselkedve, de ugyanakkor szomorúan. - Még fiatal korodban sem, hiába voltál a falu vezetőjének fia, ezzel senki sem hízelgett neked. Te... jó ember vagy, és ez fontosabb. Jó vagy, még így, disznóorral is. És a férjem vagy. Senki sincs, aki kételkedne ebben. Senki, még a kis Niobé sem mondja, hogy rossz lennél, csupán azért, mert... mert megváltoztál. De Eumaeusz, a többiek... a többi férfi... - Iszüphosz szelíden megrázta a férfit, majd újra magához ölelte. - Az asszonyok

odakint vannak, összegyűltek, és szeretnék tudni, hol van a férjük, mi történt velük. - Vannak, akik... - kezdte Eumaeusz erőtlenül, de aztán elhallgatott. Kínlódva felült, kihúzta magát, egyik kezét a disznóorrhoz emelte, és elgondolkodva megsimogatta. Gábrielle együttérzően figyelte a férfit. Hátrébb húzódott, leült a fal mellé, és szokásától eltérően csöndben maradt. - Elindultunk, hogy átvigyük a bort a hajóhoz, Pénelopé királynő hajójához - mondta Eumaeusz. - Nem hajthattuk meg az ökröket, az út nagyon rossz, nem akartuk, hogy a bor felrázódjon. Időbe telik ilyenkor, hogy leülepedjen az aljára a seprő... Az ilyesmi mindig hatással van az árra, de nem ez a legfontosabb. Senki ne mondja Iszosz lakóiról, hogy zavaros bort küldtek a királynőnknek! Így van, asszony? Iszüphosz bólogatott, aztán belesúgott valamit Eumaeusz fülébe. - Ó! - mondta a férfi. - Bocsáss meg, harcos! Elkalandoztam a témától... Még mindig nem tisztult ki egészen az elmém. Nohát... elég az hozzá, hogy nem haladhattunk valami gyorsan. Hosszú órákon át zötykölődtünk. Már besötétedett, a hold ragyogott a fejünk fölött, és már majdnem kiértünk a tenger partjára, amikor... amikor meghallottuk azt. - Eumaeusz idegesen megnyalta a száját. Iszüphosz eléje tartott egy poharat, de a férfi félretolta. - Először azt hittem - folytatta -, hogy csak a szél zúg ilyen furcsán. Erre gondoltam, pedig a fiatal Aleppisz, akinek a füle sokkal jobb az enyémnél, már akkor megmondta, hogy dalt hallunk. Szerinte egy nő énekel valahol. Furcsa szavakat dalol... Talán valami idegen nyelven beszél, vagy a mienken, csak másképpen mondja ki a dolgok nevét. Szóval meghallottam azt a hangot, és mivel már annyi férfi eltűnt a faluból, úgy véltem, nem árt az óvatosság. Lelassítottam a fogatot. Utána arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha megfordulnánk, és amilyen gyorsan csak tudunk... bánja kánya a bort!... amilyen gyorsan csak tudunk, visszatérünk a faluba. Ezt akartam csinálni, de... valahogy képtelen voltam rá. - Eumaeusz a kíváncsi izgalommal figyelő Gabrielle-re nézett., aztán Xenára meredt. - Furcsa volt az egész. A szekér úgy haladt, mintha valami vagy valaki erősebben parancsolna az ökröknek, mint én. Aztán... egyszer csak megálltunk. Most is a fülembe cseng az a hang... tisztán hallom. Magas, vékony, női hang volt. Nem olyan idegesítő, mint a fiatal lányoké, de... még most is végigfut tőle a hátamon a hideg. Én mondom, félelmetes volt. Nohát... a fiatal Aleppisz meg a barátja, Heszper, leszállt a szekérről. Elindultak, és besétáltak az erdőbe. Semmit sem tehettem, meg sem állíthattam őket. Eumaeusz reszketve mély lélegzetet vett. A szeme tágra nyílt, ahogy megpróbált visszaemlékezni. - Aztán... képzeljétek csak el! Aztán én sem tudtam parancsolni magamnak. Leszálltam a bakról, és elindultam a két ifjú bolond után. Nem voltam kíváncsi arra, hogy kicsoda vagy micsoda énekel, nem akartam kideríteni semmit, de a lábamnak ekkor már nem én parancsoltam. Bementem a fák közé, és ahogy előreléptem, megbicsaklott a bokám... Tudod, asszony, a rossz lábamé. Hasra vágódtam, a szandálomon elszakadt a bőrszíj. Leültem, a bokámat nyomogattam, és megpróbáltam összekötözni azt az átkozott szíjat, de nem tudtam megcsinálni, mert fel kellett állnom. Muszáj volt, a hang parancsolta, és én nem ellenkezhettem. Nem értettem én abból a dalból egy árva szót sem, de mégis mentem. Hallottam, ahogy előttem a két megbabonázott keresztülcsörtet a bokrokon. Vakon, kábultan haladtak. Egyikük beleütközött egy fába. Átkozódott egy sort... Én mondom, még sosem hallottam ilyen szitkokat! Ekkor nem bírtam tovább ellenállni a késztetésnek. Elhajítottam a szakadt szandált, és mentem én is, mint a megveszekedett. Követtem a két fiatalt... Magam elé tartottam a kezem, nehogy én is nekimenjek valaminek, és betörjem az orrom. Ők jobb erőben voltak, mint én, jócskán leelőztek, én még az erdő sűrűjében jártam, amikor már kiértek egy tisztásra. Eumaeusz nyelt egyet, s megnyalta az ajkait. - Azon a tisztáson... világos volt. Valahonnan zöldes, halvány fény érkezett. Elég tisztán láttam Heszpert, aztán... Aztán őt is megpillantottam. Azt a nőt. - Milyen volt? - kérdezte Xena halkan. - Hát... - Eumaeusz elgondolkozott. Közben a disznóorrot simogatta; ez a mozdulat vélhetőleg régi szokása volt, bár most egy kissé furcsának tűnt. - Nem volt túl magas. Nagyon karcsú volt, ez biztos, én úgy láttam, nem nagyon domborodott rajta semmi. - Elmosolyodott, s boldog sóhajjal közelebb húzódott a feleségéhez. - Nem úgy, mint egyeseken - mormolta, majd nehézkesen folytatta. - Sápadt volt, a haja pedig... Megmondom, ahogy van, én még olyan hajat sosem láttam. Vörösebb volt, mint a bronzpáncélok vagy mint az új rézpénzek, és olyan... olyan aranyfénnyel csillogott. Egyenesen hullt alá, akár a zuhatagnál a víz, és majdnem a lábfejéig ért. Azon a nőn valami olyan fehér ruha volt, hogy belesajdult a szemem, ahogy végignéztem rajta. A szeme pedig... olyan, mint amilyen a tenger szokott lenni a hűvös, felhős reggeleken. Vagy nem is! Inkább olyan zöld, mint a frissen kisarjadt gabonaszár. - Meglepő, hogy távol álltál tőle, és mégis ilyen jól megfigyelted - jegyezte meg Xena. Eumaeusz elgondolkozott. - Tényleg meglepő. És még meglepőbb az, amit ezután láttam... Mindjárt meghallod. Szóval ott álltam, lemaradva a két fiataltól a fák között, amikor az a nőszemély felemelte a kezét, és mondott valamit, amitől megsajdultak a csontjaim. Aztán felnevetett. Elgyengült a lábam, megszédültem és összeroskadtam. Lélegezni is alig mertem, de felemeltem a fejem és... És végignéztem mi történik a két társammal. Hiszitek vagy sem, de az a nő csak állt ott, meg sem mozdult, és nevetett, egyre csak kacagott. A két ifjú ekkor már eltűnt, a helyükön két disznó, két jól megtermett, kövér disznó állt. Az egyik állat hátán volt egy sötét folt, a másikat pedig olyan feketének láttam, mint amilyen Aleppisz haja volt. Nem tudom, hogyan és miként, de egyszeriben megértettem annak a nőnek a szavait...

Csend támadt. Iszüphosz öntött még egy kevés bort a férjének, majd valamit a fülébe súgott. Eumaeusz megpaskolta az asszony karját, mosolyt erőltetett az arcára, és a lányára nézett. Nionné visszamosolygott rá, ám Gabrielle-nek feltűnt, hogy a fiatal nő nem néz egyenesen az apjára, hanem valahová Eumaeusz feje fölé mered. - És mit mondott az a nő? - kérdezte végül Xena. - Hogy mit mondott? Ó!... Furcsa, furcsa dolgokat. - Eumaeusz homlokráncolva ivott egy korty bort. - Sajnálom, harcos, valahogy minden összezavarodott az elmémben. Még soha életemben nem láttam ahhoz hasonlót, ami azon a tisztáson lejátszódott. - Eumaeusz hangja elcsuklott. Sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. A hercegnő Gabrielle-re nézett. A szőke leány felvonta a szemöldökét, és vállat vont, mintha azt akarná jelezni Xenának, hogy még sosem hallott ilyen varázslónőről vagy istennőről. Egy hosszúra nyúló perc után Eumaeusz újra megszólalt. Nem nyitotta ki a szemét - talán abban reménykedett, így könnyebben tudja felidézni a történteket. - Úgy emlékszem, az a nő valami olyasmit mondott, hogy: „Ó, milyen csinos disznók vagytok! Szépek vagytok, ugye, kis disznóim?” Ilyeneket meg hasonlókat mormogott - tette hozzá Eumaeusz halkan. - Csak dicsérte azt a két disznót, nem fogyott ki a kedveskedő szavakból. Pedig nem olyannak látszott, mint aki szereti az ilyen állatokat, és én úgy vettem észre, nem gondolja komolyan, amit mond. Aztán... hirtelen megfordult, és a fák közé nézett. Amikor megszólalt, olyan dühös volt a hangja, hogy nem mertem ránézni. Keményen, szigorúan beszélt. „Tehát Odüsszeusz király nem fogadja el a meghívásomat? Az embereinek megfelel, amit nyújtani tudok, de neki nem? Ó! Édes kis disznóim, nem akartok enni egy kis kemény, nyers makkot?” Ezután felnevetett. - Eumaeusz megremegett. Iszüphosz átölelte, s csitító szavakat mormogva próbálta megnyugtatni. Azután... azután azt mondta: „Hát persze hogy nem! Ti a parasztos ételeket kedvelitek, igaz? A főtt és sült zöldségeket meg a hasonlókat, igaz? Mert még mindig tudjátok, hogy valójában mik vagytok, igaz? Tudjátok, kik vagytok, és közben tisztában vagytok azzal, mások minek látnak titeket.” - Eumaeusz mély lélegzetet vett, hallgatott egy sort, majd folytatta. - Úgy nevetett, hogy megsajdult a csontom a hangjától. Képtelen voltam ránézni. Gyengének és betegnek éreztem magam. Amikor megint körülpillantottam, a nő már elindult. Egy óriásira nőtt kígyó kecsességével haladt a réten. A disznók ott ügettek mögötte. De... de a legfurcsább az volt... - tette hozzá Eumaeusz halkan - hogy az a fekete foltos disznó egyszercsak lelassított, visszanézett, és... Esküszöm nektek, Aleppisz szemével meredt rám! - Nem lehet! - Gábrielle kihúzta magát ültében. - Ez bizonyára csak... Xena figyelmeztető pillantást vetett a szőke leányra, csendre intette. Nem akarta, hogy bármi megzavarja a fogadóst a visszaemlékezésben. Eumaeusz a jelek szerint meg sem hallotta Gábrielle kiáltását. Összpontosított, látszott rajta, folytatni akarja a történetet. - Hát igaz, ami igaz, eléggé szédültem - mondta rövid hallgatás után. - És hogy lehetne egy disznónak olyan szeme, mint Aleppisznek? Aztán eszembe jutott egy kérdés. Hogy került arra a tisztásra két disznó? Talán az erdőből jöttek elő? Képtelenség, gondoltam. Az ott élő állatok nem lehetnek ennyire jól tápláltak és gondozottak. És hová tűnt a két fiatal férfi? Ahogy a szemébe néztem annak a foltos disznónak, úgy éreztem magam, mintha örvénybe kerültem volna. Azt hiszem, elvesztettem az eszméletemet... Amikor magamhoz tértem, sötét volt. A hold eltűnt az égről. A csendet csak a baglyok huhogása meg valami halk röfögés törte meg. Fájt a fejem. Felemeltem a kezem, hogy megnyomkodjam a homlokomat. Az ujjaim hozzáértek az orromhoz, ami... Ami nem az én orrom volt, hanem ez a disznóormány! Eumaeusz elhallgatott. Iszüphosz magához húzta, pár percig szelíden ringatta. A férfi végül felsóhajtott, majd eltolta magától a feleségét. - Hát, harcos, bocsáss meg, hogy ilyen eszement mesével raboltam az idődet. Nem hiszem, hogy akár egy szót is elhittél belőle, de... egyvalami biztos. Mielőtt azon az éjszakán leszálltam a szekérről, nem ilyen volt az orrom! Gábrielle kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Xena figyelmeztetően rávillantotta a szemét. A szőke leány nem szólalt meg. Iszüphosz megveregette a férje vállát, megsimogatta a haját. - Hogyan kerültél haza? Miként sikerülhetett? Iszüphosz meglepetésére Eumaeusz felnevetett. A hang, ami előtört belőle, inkább röfögésre hasonlított, ezért elszégyellte magát, és egy pillanatra elhallgatott. - Hát, asszony, egy teljes napig és egy hosszú éjszakán át azon töprengtem, mit csináljak. Aztán végül összeszedtem magam, és visszatértem az útra. Megtaláltam a szekeret... vagyis azt, ami maradt belőle. A bort elvitte valaki, az ökröket elhajtották. Ezen nem lepődtem meg túlságosan. Gyalogosan indultam hazafelé. Útközben éppen elég időm volt gondolkozni. Belemélyedtem az elmélkedésbe, és egyszer csak megpillantottam ezt a dicső harcos nőt, utána meg titeket. Tudd meg, asszony, ha nem vagyok ilyen vén, ha nem rándul meg a bokám, és nem szakad el a szandálom pántja, akkor azzal a két fiatal férfival együtt érek ki a tisztásra. Ha velük együtt érkezem meg, akkor én is éppúgy disznóvá változtam volna, mint ők. És az a nő lenne a gazdám. Én azt mondom, azok a férfiak, akik mostanában eltűntek Iszoszból, ugyanolyan sorsra jutottak, mint Aleppisz és Heszper. - Eumaeusz széttárta a karjait, erőtlenül felsóhajtott, majd a felesége vállára hajtotta a fejét. Bágyadtán elmosolyodott. Xena felállt, és magához intette Gabrielle-t. - Fáradt vagy, Eumaeusz. Nem is csodálom. Pihenj. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy segítsek a faludon. Bár az igazat megvallva

most még fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. A társam - Xena a szőke leányra mutatott - majd elmondja a falubeli asszonyoknak, amit tőled hallott, aztán közösen megpróbáljuk kitalálni, mit tehetnénk. Te csak pihenj, egyél, erősödj meg. - Megérintette az ágyban fekvő férfi karját, majd megfordult, és kisietett a házból. Gábrielle komor arccal megveregette Iszüphosz vállát, aggodalmasan Nionnéra nézett, és követte Xenát. Miután elismételte a fogadó előtt összegyűlt nőknek mindazt, amit Eumaeusztól hallott, csendben hátrább húzódott. Xena váltott néhány szót az asszonyokkal. Ezután a gyülekezet szétoszlott. Gábrielle még akkor is hallgatott, amikor Xena melléje lépett, megveregette a vállát, és intett neki, hogy menjenek be a fogadóba. Gábrielle egyenesen a pulthoz sietett, fogott két poharat, az egyikbe almabort, a másikba vöröset töltött, az egyik asztalhoz ment, leült a padra, és a poharát simogatva révetegen a falra bámult. Xena felemelte a kezét, elhúzta társnője szeme előtt. Gábrielle megrázkódott, pislogni kezdett. - Tehát így állunk - mondta Xena. - Te sok történetet ismersz, Gábrielle. Mi jutott eszedbe arról, amit Eumaeusz mesélt? - Hogy mi jutott eszembe? - kérdezett vissza Gábrielle bágyadtan. A semmibe meredt, majd újból megrázkódott. - Ez rettenetes! Szegény ember! Képzeld csak el, mit érezhet! Láttad, hogy nézett rá a lánya? Iszüphoszt nem igazán érdekli, hogy a férjének olyan... disznóorra lett, neki csak az a fontos, hogy Eumaeusz visszatért hozzá, ám ami Nionnét illeti... - Nionné is örülhet, hogy az apja még életben van - mondta Xena. - Iszüphosznak van igaza. Az a legfontosabb, hogy Eumaeusz nem halt meg. - Jól van, rendben, ezt én is tudom. De az egyszerű emberek általában nem így gondolkoznak, így van? -Talán. Igen, így van, de meglepődnél, ha tudnád, az emberek, az egyszerű emberek is milyen hamar hozzászoknak a változásokhoz - felelte Xena közömbösen. - Ez nem a mi problémánk, ezt a dolgot Nionné-nak kell rendeznie magával. Számunkra egyetlen kérdés fontos. Ki volt az, aki disznóorrot varázsolt Eumaeusz arcára? Gábrielle üres tekintettel nézett Xenára, aki keményen rákoppintott a lány kezére. - Figyelsz, Gábrielle? Meg kell tudnunk, hogy egy varázslónő, egy istennő, vagy... Ki tette végre azt a dolgot? - Ó! Amikor ott voltunk. Eumaeusz házában, eszembe jutott valami, de... Nos, egy isten természetesen képes lenne ilyesmit csinálni, de a legtöbbjük nem folyamodik ilyen újszerű eszközökhöz. Az istenek, ha ártani akarnak valakinek, egyszerűen elpusztítják. Ahogy szokták... Ilyesmit inkább istennők szoktak csinálni, de... - Gábrielle a tenyerébe hajtotta a fejét, értetlenül megdörzsölte az arcát. - De csak Artemisznek van elég ereje az ilyen varázslatok, az alakváltások végrehajtásához. Ő viszont általában nem disznóvá változtatja a törvényei ellen vétő férfiakat, hanem szarvasbikává. A szentélyben, amit a fennsíkon láttunk, senki sem tett kárt, tehát Artemisznek nem sok oka lehetett a bosszúra... - Gábrielle megcsóválta a fejét. - Ha mindent összevetünk, kijelenthetjük: nem Artemisz áll a háttérben. De... - Megdörzsölte a szemét, a füle mögé simított egy hajtincset, majd az ujjaival dobolni kezdett, először az arcán, aztán a vállán. Xena türelmesen várt. Gábrielle sok ostobaságot tudott összehordani, és időnként összefüggéstelenül beszélt. Ez néha bosszantó, sőt dühítő volt. Ám igaz, ami igaz, tényleg ismerte az efféle dolgokat. Xena tudta, ha időt hagy neki, ha kivárja, hogy összeszedje a fejében lévő ismeretmorzsákat, és a tőle megszokott módon előadja magyarázatait, talán közelebb kerülhetnek a megoldáshoz. A taktika helyes volt. Gábrielle motyogott egy sort, aztán hirtelen kihúzta magát, és csettintett az ujjával. - Megvan! Legalábbis... - Zavartan Xenára nézett. - Nem, nem lehetett más, de... mit keres ő itt? - Áruld el, kiről beszélsz - mondta Xena halkan. - Ha ismerem a nevét, talán azt is kitalálom, miért jött ide. - Kiürítette a poharát, felállt, hogy a pulthoz menjen és teletöltse, ám amikor Gábrielle hirtelen beszélni kezdett, inkább visszazökkent a padra.

- Az az alakváltó. Mindig is imádta a disznókat! Kirké! Csakis ő csinálhatta ezt Eumaeusz társaival! - Rendben - mondta Xena. - Tehát Kirké. Ki ez a Kirké? - Te nem tudod? - kérdezte Gábrielle meglepetten. Xena sötét pillantást vetett rá. A szőke leány bizonytalanul elmosolyodott, aztán megvonta a vállát. - Jól van, tényleg nem közismert. Talán azért, mert egy távoli szigeten él... Hmm. Nem jut eszembe a hely neve. - Nem is érdekes - legyintett Xena. - Szóval Kirké. Ki ő? Mi ő? És miért csinál ilyen dolgokat? Gábrielle ravaszkásan elvigyorodott, felemelte a kezét, és megcsóválta a fejét. - Először is... - Behajlította az egyik ujját. - Hogy ki ő? Kirké. Nagy hatalmú varázslónő. Állítólag félig halhatatlan, de valamennyi mágusról ez a hír járja. Másodszor: mi ő? Alakváltó, de nem hétköznapi, mert nem a saját alakját változtatja meg, hanem másokét. Harmadszor... Miért? - Gábrielle behajlította a harmadik ujját is, elhallgatott, nyelt egyet, és megrázta a fejét. - Hát ezt nem tudom. - Rendben. Ennyivel is előrébb jutottunk. - Xena hátradőlt, felnézett a füstfoltos mennyezetre, gondolkozott egy sort. - Ha jól emlékszem,

Eumaeusz azt mondta, ez a nő beszélt a disznókhoz. Állítólag valami olyasmit mondott nekik, hogy Odüsszeusz nem fogadja el a meghívását... - Ó! - Gábrielle izgatottan felemelkedett a padról. - Ó, megvan! Értem már! Igen! Egy kicsit bonyolult, de azt hiszem, erről van szó. Várj egy kicsit! Csak egy kicsit. - Felállt, elfordult, szobormerevé vált, majd járkálni kezdett. - Jól van. Kirké bármelyik embert képes állattá változtatni. Bármilyen állattá. A férfiakat általában kígyóvá vagy disznóvá szokta varázsolni. Azt beszélik, mágikus ereje megváltoztatja az emberek testét, de... semmi mást! Tehát áldozatai úgy néznek ki, mintha állatok volnának, de lélekben emberek maradnak. És pontosan tudják magukról, mi történt velük. - Megfordult, izgatottan Xenára nézett. - Ez legalább annyira hihető, mint bármely más varázslat - bólintott Xena. - De mi a helyzet a királlyal? Szerinted Odüsszeusz most valamelyik szigeten van, négy lábon szaladgál, a földet túrja, és makkot eszik? És ha így van, akkor Kirké minek jött ide? - Nem tudom, hogy Odüsszeusz hol van, és milyen az alakja, de az biztos, hogy nem vált Kirké áldozatává - mondta Gábrielle. - A varázslat nála nem sikerült. Ennek az egésznek csakis így van értelme! - Tehát Kirké kudarcot vallott Odüsszeusszal, és ezen feldühödött? - A varázslók általában lobbanékonyak, nem igaz? - kérdezte Gábrielle. - Lehet, hogy Odüsszeusz lemaradt a társaitól, mint ahogy ez a szerencsétlen Eumaeusz. Lehet, hogy őt meg sem legyintette a mágia, vagy... Várj csak! Állítólag van egy módja az alakváltó mágia hatástalanításának... - Elgondolkozott, aztán felsóhajtott. - Valamikor már hallottam róla. Azt hiszem, valami növényt kell megenni vagy a főzetét meginni. Hogy mi ez a növény, azt egy varázslótól kellene megkérdezni... Mi van akkor, ha a király, Odüsszeusz, figyelmeztetést kapott valakitől? Mi van, ha valaki elmondta neki, mi történik az embereivel, és ő valahogy megkerülte a neki felállított csapdát? - Ha így történt, akkor Kirké bizonyára dühös lett - bólintott Xena nem túl nagy meggyőződéssel. - Dühös? - kiáltott fel Gábrielle. - Ez az! Ez nem kifejezés. Az emberek... a hozzá hasonló lények, akik nem szokták meg, hogy időnként szembe kell nézniük a kudarccal, eszüket vesztik ilyenkor. Bármibe lefogadom, hogy Kirké őrjöngött a dühtől. - Hm! - Xena alaposan végiggondolta a hallottakat, majd megrázta a fejét. - Talán annyira dühös volt, hogy eljött Ithakába, és Odüsszeusz népén akar bosszút állni a király helyett. Vagy lehet, hogy Odüsszeuszon, aki hazafelé tart. - Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. - Lehet, hogy éppen Kirké volt az a majdnem meztelen hölgyemény, aki a... ööö... látomásodban szerepelt? - Nem tudom. - Gábrielle újra járkálni kezdett. - De kétlem. Miért, te enyelegnél valakivel, aki disznóvá változtatta a katonáidat? - Talán. Ha elvarázsolnának. - Xena levette a lábát az asztalról, és oldalra fordult, hogy Gábrielle arcára nézhessen. - Értem. De úgy tudom, Kirké csak az alakváltoztatáshoz ért, a delejezéshez nem. - Gábrielle hallgatott egy sort, majd réveteg tekintettel végigment a helyiségen. Időnként felsóhajtott, és úgy mozgatta a száját, mintha magában beszélne. Végül megállt, visszament Xená-hoz, s leült a padra. - Sajnálom. Az egész csak találgatás. Az viszont biztos, hogy létezik egy növény, aminek a segítségével hatástalanítani lehet az ilyen varázst. Sajnos nem emlékszem a nevére. - Nem baj, Gábrielle, így is rengeteget segítettél. - Xena megfogta az üres poharat, és félretolta maga elől. - Lehet, hogy igazad volt. Talán mégis vissza lehet hozni a faluba az eltűnt férfiakat. - Amikor Gábrielle mosolyogva megfordult, és szólni akart, a hercegnő felemelte a kezét. - Semmi sem biztos! Csupán lehetséges. Mindenesetre érdemes megpróbálkozni a dologgal. - Elvigyorodott. - Még mindig jobb egy varázslónő ellen harcolni, mint egy istennő ellen, nem gondolod? - Hmm... Hát... De. Talán. - A szőke leány arcáról hamar leolvadt a mosoly. Látszott rajta, szeretné összekaparni önbizalma és bátorsága maradékát. Nem járt sikerrel. - Egyébként Eumaeusz szerint ez a bizonyos rézhajú lény megemlítette a királyt. Szóval ha elég közel kerülünk hozzá, talán beszélhetünk vele, és esetleg kiszedhetjük belőle, hol van Odüsszeusz. Így legalább valami hírt vihetünk Pénelopé királynőnek a férjéről. Xena szélesen elmosolyodott, s rávillantotta a szemét Gabrielle-re. - Ugye nem felejted el, hogy a beszéd a te dolgod? Neked kell rájönnöd, mivel tudod szóra bírni és hogyan lehet szóval tartani egy varázslónőt. - Ó! Jól van - nyögte Gábrielle. - És amíg én ezt csinálom, te hol leszel? - Másutt. - Xena felállt. - Most visszamegyek Eumaeuszhoz. Talán eszébe jut még egy-két részlet. Valami, ami hasznos lehet. - Hasznos - mormolta Gábrielle komoran, de amikor a harcos hercegnő megfordult, és kérdőn ránézett, válasz helyett csak a fejét rázta.

4

Nionné a kis ház ajtajában állt. Amikor meglátta Xenát és Gabrielle-t, felemelte a kezét. - Odabent van a gyógyító. De már nem marad sokáig. -

Megtörölgette kivörösödött szemét. - Jaj, ha belegondolok, hogy a férjem, szegény Andraché, most négy lábú állatként turkál! És... Ugyan mit tehet egy gyógyító egy ilyen orral? Gábrielle mély lélegzetet vett. - Nionné, őszintén megmondom neked: az apád orra nem is olyan rettenetes. - Ránéztél egyáltalán? - kérdezte Nionné keserűen. - Én igen - mondta Xena könnyedén. - Az az orr semmivel sem rosszabb, mint a sebek, amiket a csatákban szedhet össze az ember. Egy ideig mindenki megbámulja majd Eumaeuszt, de aztán észre sem fogják venni rajta a furcsaságot. A lényeg az, hogy életben van. Nionné szipogva megtörölte a szemét. - Lehet, hogy a katonák és a harcosok között ez így van - mondta -, de egy ilyen faluban... Nos, szerintem nektek fogalmatok sincs arról, mi történik egy ilyen faluban, miután a hozzátok hasonló harcosok továbbvonulnak. Úgy értem, a hétköznapokon. Errefelé nincsenek nagy események, itt minden apróságot kibeszélnek az emberek. Az anyám is azt mondta, hogy adjunk hálát az isteneknek, amiért apám életben van, de... De amikor lecsillapodnak a kedélyek, és az emberek jobban megnézik apámat, akkor... a szájukra veszik őt, és... - És csúfolni fogják az orra miatt - jegyezte meg Xena. Gábrielle felszisszent, Nionné megbántottan ráhunyorgott. - Jobban ismerem a falubeliek életét, mint gondolnád - folytatta a hercegnő. - Az emberek bámulnak, pletykáinak, de az ilyen kis közösségekben ritkán élnek olyanok, akik szándékosan gonoszkodnak. Gábrielle kihúzta magát, és Nionnéra nézett. - Tudod, Nionné, Xenának igaza van. Én magam is egy kis faluban nőttem fel... Egy kicsit nagyobb volt, mint a tiétek, de ez most nem számít. Ugyanilyen növényeket termesztettünk. Vetettünk és arattunk. Ugyanilyen állataink voltak, úgy fejtük a kecskéket, mint ti. A gyermekek megszülettek, a vének meghaltak, a járványok során a fél falu megbetegedett. Néha jó volt az idő, néha rossz. Katonák érkeztek... akkor mindenki félt. A katonák aztán elmentek, és mindenki boldog volt. Amikor valaki egy kicsit megváltozott, mint például a nagybátyám, akire rádőlt egy fa, és úgy megnyomorodott, hogy nem bírt rendesen járni, csak kúszni meg mászni... - Gábrielle elhallgatott, pislogni kezdett, és megpróbált visszaemlékezni arra, hogy eredetileg mit akart mondani. - Szóval ha valaki megváltozott, akkor azt az emberek a szájukra vették. Pletykáltak róla. De senki sem lépett elő nyíltan, senki sem mondott sértő dolgokat. Legalábbis nem a nagybátyám meg a rokonai füle hallatára. És tudod, miért nem? Mert mindenki tudta, hogy a következő években és azután is együtt kell élnünk. Mert mindenki érezte, semmi értelme sincs két vagy több táborra osztani a közösséget egy ilyen nevetséges dolog miatt. Szükségünk volt egymásra, össze kellett tartanunk. Nálatok is így van, igaz? Nionné tágra nyílt szemmel bámult Gabrielle-re. A szája lefelé görbült. Gábrielle pislogott, megvonta a vállát, mosolyogni próbált. - Nos, lehet, hogy csak én látom így a helyzetet, de ha úgysem tudsz változtatni a dolgon, akkor mi értelme van a szomorkodásnak? Attól, hogy kisírod a szemed, az apádnak még nem lesz normális orra, nem igaz? Nionné felsóhajtott, majd megfordult. A gyógyító lépett ki a kis ház ajtaján. Fiatal, nádszálkarcsú nő volt, a haját egyszerű bőrszíjjal fogta össze a tarkóján. - Megpróbáltam felvidítani az anyádat, Nionné - mondta fejcsóválva -, de varázslatok ellen semmit sem ér a tudományom. Ezt az orrot pedig rávarázsolták apádra. Ebben egészen biztos vagyok. - Ó... köszönöm - mondta Nionné tompán. - Eredj haza - parancsolt rá a gyógyító. - Fogd a gyerekeidet, és menj haza, Nionné, és addig ne gyere ide, amíg nem leszel képes mosolyogva ránézni az apádra. Eredj, vigasztalódj meg. Nionné elmormogott néhány érthetetlen szót, elrohant Xena mellett, és beviharzott a fogadóba. A gyógyító Gabrielle-re nézett, majd Xena felé fordult. - Biztos vagy benne, hogy varázslatról van szó? - kérdezte a harcos. - Vagy csak találgatsz? - Szerintetek mi másról lehet szó? - A gyógyító hangja kissé gúnyos volt. - Az embernek nem lesz ilyen orra attól, ha bolondgombát vagy romlott kagylót eszik. - Gabrielle-re pillantott. A szőke leány meglepetten bámult a karcsú nőre. - Mi a probléma? - Hmm... Bocsánat, csak elbámészkodtam egy kicsit - mondta Gábrielle zavart mosollyal. - Csak... gyógyító, javasasszony, és bába létedre... túl fiatalnak látszol.

- Az újszülöttek szeretik, ha egy korban hozzájuk közel lévő bába segíti őket világra - felelte a gyógyító szárazon. Gábrielle elgondolkozott ezen; hirtelen nem tudta eldönteni, nevessen vagy megsértődjön a válaszon. Végül felkacagott, és pillanatnyi bizonytalankodás után a gyógyító is elmosolyodott. - Bocsánat, ez az érzékeny pontom - mondta. A környékbeli falvak legutolsó gyógyítója a nagyanyám volt. Mindenre megtanított. Az anyámmal is ezt tette volna, csakhogy... sajnos belőle hiányzott a képesség. - Kinyújtotta a kezét. - Epikaszté vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Gábrielle megfogta a gyógyító kezét. - Én is örülök... - Már hallottam rólatok. Odaát voltam Ilianban... egy asszony az első gyermekét várja, elég nehéz a terhessége... Csak ma reggel jöttem vissza. Hallottam, harcos, sikerült elkergetned azokat a hívatlan vendégeket. Kedves tőled, hogy segítettél. - Örömmel tettem - felelte Xena szárazon. - Eumaeusz mondott valamit arról, ami vele történt? - Csak néhány apróságot. - Epikaszté megrázta a fejét. - Ilyet még nem hallottam. Hogy valaki disznóvá változtasson embereket? Mindig találkozhatunk újdonságokkal... - Beszélnem kell Eumaeusszal - mondta Xena. - Lehet? - Ezzel nem ronthatsz a helyzetén. - Helyes. Gábrielle, mi lenne, ha elbeszélgetnél a gyógyítóval, míg én bent vagyok? Mondjuk a gyógyfüvekről vagy hasonlókról. - Gyógyfüvek... - mondta Gábrielle bizonytalanul. Összeráncolta a homlokát, de aztán felragyogott az arca. - Ó, azokról a gyógyfüvekről? Értem már! Gyógyító... Epikaszté. Ha van pár perced, megihatnánk egy pohár almabort. Ráérsz? Gábrielle ajkáról gyorsan peregtek a szavak. Megfogta Epikaszté karját, és bevezette a fogadóba. A fiatalasszony zavarodottan bámult a szőke leányra. Pontosan olyan arcot vág, gondolta Xena, mint azok, akik először beszélgetnek Gábrielle-lel. Mosolyogva nézett utánuk, majd megfordult, és belépett a fogadós kis házába. Iszüphosz a széken ülve, fejét a falhoz támasztva aludt. Eumaeusz a felesége vállára hajtotta a fejét, de amikor Xena az ágy lábához lépett, felnézett, felült, majd oldalra fordult, és letette a lábát a padlóra. - Nem akarok zavarni. Ha gondolod, később is visszajöhetek... - Maradj! - Eumaeusz felállt, lassan átment a szoba másik oldalára, s leült az alacsony fapadra. - Iszüphosz-nak alvásra van szüksége. Szegénykém! - Szeretőn a feleségére pillantott. - Halkan beszéljünk, nehogy felriadjon. Szegénykém! - mondta még egyszer. - Nehéz idők járnak... De úgy hallottam, hála neked, megszabadultunk a haramiáktól. - Néhányuktól igen. De nem kotródott el mindegyik. Eumaeusz a padra mutatott. Xena leült, oldalra fordult, úgy helyezkedett, hogy egyszerre lássa a férfi arcát és az ajtót. - Tudom. Addig nem fogunk megszabadulni tőlük, amíg vissza nem tér a királyunk. Ha egyáltalán visszajön valaha. De most erről a másik dologról beszéljünk. - Eumaeusz grimaszolva megérintette az orrát. - Mit csinálhatunk azzal a nővel? Mit tehetünk az embereinkért? - Éppen erre próbálunk rájönni - felelte Xena. - A társamnak van egy-két elképzelése. Ha esetleg rájövünk, hogy ki ő, és hogyan hozhatnánk helyre a dolgokat... Megmutatod nekünk, hol láttad azon a bizonyos éjszakán? Eumaeusz napbarnított arca elfehéredett, szemében félelem csillant. Xenának nem volt más választása, rá kellett beszélnie a férfit, hogy segítsen nekik. - Ha már valamennyi felnőtt férfit elcsalta, akkor lehet, hogy a kisfiúkat is magához csábítja. Vagy esetleg a nőket. Azután pedig a kislányokat. A fiad jobb sorsot érdemel, nem igaz? És az unokád is. Eumaeusz olyan sokáig hallgatott, hogy Xena már arra gondolt, megsértette valamivel. Nem tehetett mást, mindenképpen meg kellett találnia azt a bizonyos helyet, és Eumaeusz volt az egyetlen, aki megmutathatta neki. Iszüphosz halkan hortyogott. Odakintről behallatszott a kisfiúk vidám kiáltozása. Eumaeusz sóhajtott egyet, és bólintott. - Igazad van. Nem akarom, hogy ők is ilyen sorsra jussanak. Ki kívánna ilyet a gyermekeinek? De nem hiszem, harcos, hogy az a nő még mindig ott lesz...

- Talán nem lesz ott - mondta Xena. - Lehet, hogy egyetlen nyomot sem hagyott maga után. Ha tényleg varázsló, akkor bizonyára ez a helyzet. De a disznók nyomait meg tudom találni. Eumaeusz kíváncsian nézett rá. Xena bólintott, felállt, és kivonult a házból. Keresztülvágott a fogadó mögötti téren, áthaladt a száraz patak fölötti hídon. Ahogy a legközelebbi búzaföldhöz ért, megállt és felmordult. - Járni is alig tudtam, amikor már disznók nyomait kutattam az anyám parancsára... Ki nem állhatom a disznókat! Gyűlölöm őket! Az asszonyok a napnak ebben a szakában nem a mezőn dolgoztak, közel s távol egyetlen embert sem lehetett látni. A tarlóra hamarosan ráeresztik a kecskéket és az ökröket, az állatok kirágják a földből a learatott gabona szármaradványait. Ha megtisztult a föld, kezdődhet a szántás, aztán a vetés következik... Xena átvágott a mezőn, felkapaszkodott a túlsó oldalon sorakozó sziklák egyikére, és lenézett a tengerre, a part nedves homokjára. Már három napja volt a faluban. Nem időzhetett volna ilyen sokáig egy helyen, de képtelen volt hátat fordítani ezeknek a bajbajutott embereknek. Menelaosz király majd vár egy kicsit, semmi baja sem lesz abból, ha később kapja meg a választ az üzenetére. - A vén bolond! - mormolta Xena. Megfordult, végigtekintett az úton, felpillantott a domboldal szikláira, az erdőre, majd a falura nézett. A falu szélén négy kisfiú jelent meg, kiáltozva lerohantak a domboldalon, vidám nevetéssel eltűntek a fogadó mögött. Minden baj forrása az, hogy Odüsszeusz még nem tért haza. És még nagyobb lesz a baj, ha egyáltalán nem kerül elő. Az embereknek szükségük van egy királyra. - Ha legalább okosabb trükkel próbálta volna becsapni azt a hírhozót! Ha bölcsebb, nem kellett volna háborúba vonulnia. - Xena megcsóválta a fejét. -Nem maradhatok itt örökre. Arra gondolt, ha sikerülne kiszabadítania Iszosz férfijait, talán megtaníthatná őket a fegyverforgatás alapjaira, és ami a legfontosabb: megmutathatna nekik néhány olyan cselt, amelyekkel még a harcedzett katonákat vagy rablókat is legyőzhetik. Ha egy kicsit összeszedik magukat, ők is képesek lesznek megvédeni a falujukat. Ugyanúgy, ahogy a többi apró település lakói, akik ezekben a zavaros időkben csak magukra számíthatnak. - És ha ez sikerül, Odüsszeusz király az adósommá válik... - tette hozzá halkan. Elmosolyodott. Megkedvelte Odüsszeuszt. A másik királlyal, Menelaosszal ellentétben az ő fejét legalább nem zavarta meg a hatalom; ő legalább nem vette túlságosan komolyan magát. Megértette, hogy az embernek nem azért van feje, hogy legyen hol hordania a sisakot, és legyen hová betöltenie a poshadt sert. Amikor Xena lemászott a szikláról, és visszaindult a fogadóba, a látóhatár pereme felé ereszkedő nap már aranyhidat festett a tenger vizére. ***

Nionné a fogadó mögötti udvaron serénykedett, a lobogó tűz fölé akasztott bográcsban rotyogó ételt kavargatta. Az esti szellő szétsodorta a finom ételillatot, a fűszerek és a fokhagyma szagát. A nő idegesen felpislantott Xenára, de nem szólalt meg, úgy tett mintha a kavargatástól függne az élete. Szégyelli magát a kifakadása miatt, gondolta a hercegnő. Ezen nem segíthetett; Nionné vagy egyedül jut túl a dolgon, vagy sehogy. Ha sikerül elfogadnia a tényeket, minden rendben van, ha nem... Nos, akkor még sok szívfájdalmat fog okozni az apjának. Gábrielle és Epikaszté az egyik asztal mellett ücsörgött. Gábrielle figyelmesen hallgatta a gyógyító szavait, aki a különböző gyógynövények nevét sorolta. Epikaszté minden szó után elhallgatott, Gábrielle pedig rövid tűnődést követően fáradtan megrázta a fejét. - Kakukkfű... Nem a közönséges, hanem a piros virágú. Démotkának is nevezik. - Nem. Nem ez az. - Bíborka? Hiperikum? Pajzsika? Gábrielle a fejét rázta. - Macskagyökér? Nem, ez nem lehet. Cickafarkkóró? Várj csak! Egyet kihagytam... Xena töltött magának egy korsó barna sört, a pulthoz támaszkodott, és elgondolkozva a két nőre pillantott. Epikaszté halkan motyogott, egymás után behajlította az ujjait, aztán felkiáltott. - Megvan! Fehér üröm! Keserűfűnek is szokták nevezni... - Keserűfű! - kiáltott fel Gábrielle. Mindkét kezével az asztalra csapott, aztán fájdalmasan felsikított, és megrázta a jobbját. - Aú! Gyűlölöm a szálkákat! - A szájához emelte a kezét, és nekilátott, hogy a fogával kihúzza a szálkát. Epikaszté felnevetett, aztán megfogta Gábrielle kezét. - Hagyd abba, csak rontasz a helyzeten. Majd inkább én. - A leány tenyerére nézett, és a körmével óvatosan megkapargatta a bőrt. - Szóval a

fehér üröm az? Tényleg? Gábrielle bólintott. - Aú! - Maradj nyugton! Ha így rángatózol, nem tudom kivenni. Keserűfű... hmm. Nem sűrűn használom. Ha nem megfelelően készítik elő, nagy bajt okozhat. És nem sok mindenre jó... - Az anyám meg a nővére minden tavasszal főzetet készített belőle a gyerekeknek az... Aú! Az élősködők ellen. - Gábrielle sziszegve tűrte, hogy Epikaszté kihúzza tenyeréből az apró szálkát. - Megvan? Kivetted? Köszönöm. - Hát erre tényleg jó a fehér üröm - mondta Epikaszté elgondolkozva -, de én helyette inkább... - Az asztalra pottyantotta a kis fekete szálkát. - Rengeteg vizet adtak hozzá - magyarázta Gábrielle. Megnyálazta az egyik ujját, rányomta a szálkára, s a szeme elé tartotta. - De valaki... emlékszem, valaki egyszer azt mondta neki, hogy ha elég erősre főzik, akkor az alakváltoztató varázslatok megakadályozására is használhatják. - Hm! Lehetséges. Xena letette a korsóját, átment Gabrielle-ék asztalához, és leült a padra. Hátát a falhoz támasztotta, felhúzta a térdét, lábát az asztal sarkára tette. - Tényleg rájöttetek valamire, vagy csak spekulálgattok? Gábrielle megvonta a vállát. - Ez volt az a név, amire nem tudtam visszaemlékezni. Keserűfű. És eszembe jutott annak a történetnek egy részlete, amit Kirkéről hallottam... Várjatok egy kicsit! - Lehunyta a szemét, elmosolyodott és felnézett. - Megvan. Szóval... „Az ezüstlő Artemisz oly erős keserűséget árasztott szét a testében, hogy azt még a varázserejű Kirké sem bírta volna megízlelni...” Xena várt, és amikor Gábrielle nem folytatta, megcsóválta a fejét. - Ennyi? Gábrielle bólintott. - Nem értem - csodálkozott Xena. - Az előbb keserűfűről beszéltél. Aztán fehér ürömről. Most melyikről van szó? Gábrielle bocsánatkérőn elmosolyodott, és széttárta a karját. - Ennek a növénynek legalább három neve van. Nem ez az egyetlen ilyen gizgaz. Az eredeti neve: Artemisz. A mi falunkban keserűfűnek nevezték, itt viszont fehér ürömnek. És... Igen. Pontosan ez az a bizonyos növény. - Vigyázni kell vele - mondta Epikaszté sötéten. - Ugyanolyan óvatosan kell használni, mint a mákot vagy a macskagyökeret. Elég egy kis hiba, és az ember megöli a beteget ahelyett, hogy meggyógyítaná. - Á! - legyintett Gábrielle. - Nem olyan nehéz elkészíteni a főzetet. Láttam, hogy az anyám hogyan csinálja. - Most már semmit sem értek - bosszankodott Xena, amikor Gábrielle kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. - Mi lenne, ha valamelyikőtök elmondaná végre, miről van szó? A szőke leány Epikasztéra pillantott, aki a harcosra nézett, majd megvonta a vállát. - Jól van - mondta. - Ez egy növény. Az erdő szélén lehet rátalálni. Elég szép, ezüstszürke, és olyan kemény a szára, mint a búzaföld melletti sziklák. Általában a leveleit használják fel, de időnként az ágacskáit és a szárát is, bár ezt nem ajánlom. A leveléből teát főznek, a szárát aszalják, az ágacskáit porítják, és pár napig vízben áztatják. Különböző dolgokra használható. A gyógyító, ha nem akar rosszat a betegének, keres valamit, amivel összekeverheti. Valami erős és viszonylag kellemes ízű dolgot, mert a fehér üröm olyan keserű, hogy szinte kibírhatatlan. - Epikaszté felemelte a kezét, és beszéd közben behajlította az ujjait. - A teát nem szabad túl sokáig áztatni. A levelekre öntendő víz nem lehet túlságosan forró, és... - Elhallgatott, összeráncolta a homlokát. - És nem szabad erjeszteni sem. Bár vannak olyan bolondok, akik megteszik. - Miért? - kérdezte Gábrielle. - Úgy értem: miért nem? - Azért, mert akkor olyan italt kapunk, ami százszor erősebb a sernél. Aki megissza, az szörnyeket lát, meg bíborszínű foltokat. Aki megissza, az semmit sem akar enni vagy inni. A végén elpusztul... Ez az ital szétrohasztja az embert. - Undorító - szólt közbe Xena. - És mi van, ha odafigyelünk egy kicsit a főzés során? - Nézd - mondta Epikaszté hevesen -, én azt mondom, amit megtapasztaltam. Ő pedig - Gabrielle-re mutatott - arról beszél, amit kislánykorában látott. Attól, hogy odafigyelünk egy kicsit, a betegünk még nyugodtan meghalhat. Xena türelmesen nézett a gyógyítóra. Epikaszté felsóhajtott. - Jól van. Üzenhetek a nagyanyámnak Ilianba. Megkérdezhetem tőle, ő mit tud erről a növényről. Ha tényleg fel lehet használni arra, amit Gábrielle állít, akkor tőle megtudhatjuk, hogyan kell elkészíteni a főzetet. Az elméje még friss, csak a lábai gyengültek meg annyira, hogy nem bír a falvak

között járkálni. ***

Négy nappal később Gábrielle és Epikaszté a falutól északra talált egy olyan helyet, ahol nyugodtan tüzet rakhattak, és nekiláthattak a keserűfűfőzet elkészítésének; egy olyan helyet, ahonnan a nyugati szelek az óceán felé és nem a falu irányába fújták a kellemesnek nem nevezhető szagot. Eumaeusz fia néhány társával egész délelőtt rőzsét és tűzifát gyűjtött. Déltájban felbukkant Nionné és vagy tucatnyi fiatal nő, akik kosarakban ezüstös levelű növényeket hoztak. Kiborították a kosarakat, és gyorsan távoztak - még véletlenül sem akarták megérezni az állítólag rettenetesen bűzös folyadékot. Gábrielle a lába előtt halomba rakott keserűfűre nézett. - Jól van. Hogyan tovább? Epikaszté leült a földre, és elővette azt a tekercset, amit a nagyanyja küldött el neki. - Rakd meg a tüzet... Ez megvan. Szedd le a fehér üröm leveleit... - Felnézett. - Gábrielle, még egyszer elolvasom, jó? - Helyes! - bólogatott Gábrielle lelkesen. - Így legalább csak félannyi hibát fogunk elkövetni, mintha nem tennéd. - Lehajolt, és beletúrt a növényhalomba. Epikaszté megfogta a csuklóját. - Már megmondtam: egyetlen hibát sem véthetünk! - Hé! - Gábrielle letérdelt, és kirántotta a kezét Epikaszté szorításából. - Jól van, jól van, csak egy kicsit fel akartalak vidítani. Figyelni fogok, megígérem. Tudom, milyen veszedelmes ez az anyag, és hidd el, olyan óvatos leszek, mint még soha. Csak éppen... jobban szeretem könnyedén csinálni a dolgokat, mint görcsösen. Ilyenkor kevesebbet hibázom... - Ne haragudj. - Semmi baj! Csak olvass, olvass! Én addig letépkedem a leveleket. ***

Eumaeusz a pult mögött ült, és bort, sert, almabort töltögetett a poharakba. Az asszonyok és a fiatal fiúk sietve ittak, aztán visszamentek a térre, hogy folytassák a gabonakévék cséplését. Iszüphosz még egy fél adag levest mert Xena tányérjába, majd visszavitte a konyhába a tálat. Amikor a férjén kívül már csak Xena maradt a fogadóban, az asszony felhorkant. - Sosem láttam ennyi udvarias embert egy rakáson! - Ejnye, asszony! - szólt rá Eumaeusz, ám Iszüphosz leintette. - Volt köztük akár egy is, aki alaposabban megnézett téged? Eumaeusz a vállát vonogatta. - Én örülök neki, hogy nem kezdtek el bámulni. Ne mérgelődj, asszony, én sem foglalkozom a dologgal. Csak Nionné miatt bosszant... - Ó, hogy nem szégyelli magát! - Iszüphosz a könnyeivel küszködött. Eumaeusz kilépett a pult mögül, a feleségéhez ment, és átölelte. - Nincs itt mit szégyellni - mondta. - Nionné csak... nem olyan erős, mint te, Iszüphosz. Ezért nem hibáztathatod. Mindig is ideges volt, ha valami megváltozott körülötte. Emlékezz csak vissza, már gyerekkorában is ilyen volt. Én nem is számítottam rá, hogy megváltozik. - Szégyelli a saját apját! - Hát - bólintott Eumaeusz elgondolkozva - még engem is zavar a dolog, pedig nem sűrűn látom magamat. - Elfordította a fejét, Xenára pillantott, aki közben befejezte az evést, és felállt. - Harcos, te tényleg hiszel azoknak a kislányoknak? Elhiszed, hogy azzal a kotyvalékkal valahogy rendbe lehet hozni a dolgokat?

- Éppen a „valahogyanon” dolgozom - felelte Xena. Megigazította a kardövét. - Lehet, hogy nem fog sikerülni, de legalább van némi esélyünk. Ha semmit sem teszünk... akkor mi lesz, Eumaeusz? - Halványan elmosolyodott. - Nagy a tét, mindenképpen meg kell próbálni. Eumaeusz visszamosolygott a hercegnőre. Még így is kedves az arca, gondolta Xena, miközben kilépett a fogadóból. A disznóorr ellenére is.

A téren összegyűlt asszonyok elszántan csépelték a gabonát. A fiúk zsákokba seperték a magvakat, a kislányok a fogadó istállójába hordták a kalászuktól megfosztott növényszárakat. Az istállóban a nagyobbacskák kazalba rakták a szalmát. Néhány gyermek és egykét asszony kiválogatta a hosszabb, épen maradt szárakat; ezeket később vízbe áztatják, megpuhítják, és a hosszú, sötét, esős téli hónapokban kosarakat fonnak belőlük. Xena oldalra fordult. A dombon magas füstoszlop emelkedett az égre. A feketeség kelet felé nyújtogatta csápjait. A gyógyító és segédje serényen dolgozott. - Ha ez most sikerül... - mormolta Xena, ahogy átvágott a hídon, és megkerülte a falut. Sikerülnie kell! Egy dühös, nagy erejű varázslónő nem

ad nekünk még egy lehetőséget. ***

Eumaeusz is erre gondolt, amikor négy nappal később Isüphosszal, Xenával és Gabrielle-lel észak felé indultak azon az úton, amelynek végén a királynő kikötője volt - az a kikötő, ahol a boroshordókat hajóra kellett volna rakni. A fogadós és a felesége egy kis szekéren ült, amit egy fáradt, vénecske szamár vontatott kínkeservesen. Gábrielle időnként felkapaszkodott a szekér hátuljába, időnként pedig Xena mellett haladt, aki egyenes háttal, nesztelenül, a környéket és az út menti ligeteket figyelve lépkedett. A hercegnő hallotta, hogy a fogadós a háta mögött halkan sopánkodik, de nem értette a szavakat. Eumaeusz riadtnak tűnt. Amikor Xena előadta neki a tervet, úgy megdöbbent, hogy még Epikaszté sem tudta megnyugtatni. A maradék kevés bátorság is elillant belőle. Kicsivel később Gábrielle a barátnője mellé lépett. Xena kérdőn nézett rá. - Azt hiszem - mondta Gábrielle -, megfeledkezett arról, hogy én is a szekéren vagyok. Szakad róla a víz, félbolond lett a félelemtől, és egyfolytában olyanokat mondogat, hogy... „ezek mind fiatalabbak Nionnénál, és tudjuk jól, asszony, hogy a lányunk milyen buta”. A legszívesebben jól megráztam volna, de megértem őt... Azok után, amiken keresztülment, nem csoda, hogy ilyen. Szerintem nem volt jó ötlet, hogy csak négyen indultunk el. Xena felsóhajtott; azt hitte, ezen a vitán már túljutottak. - Mi lenne jobb, ha Epikaszté is velünk jött volna? Nagyobb biztonságban lennénk talán? Semmit sem tud a mágiáról, és a környék három falujában ő az egyetlen bába. Az egyetlen, aki ért a gyógyításhoz. Ha eddig mindent jól csináltunk, akkor négyen is elegen leszünk. Ha tévedtünk valamiben, akkor miért áldoznánk fel négynél több életet? - Ó! Köszönöm. Most megnyugtattál - válaszolta Gábrielle szárazon. - Jól van, belementem, hogy hagyjuk otthon Epikasztét. Nem akarok egész úton erről beszélni. - Ahogy akarod - mormolta Xena. Elhallgatott. Egy ideig csak a szamár zihálása és a szekér nyikorgása törte meg a csendet. Aztán Xena ismét meghallotta Eumaeusz elfojtott hangját. - Mindjárt odaérünk... Igen. Ezen a tölgyön túljutottunk. Azon, aminek a tövén az a mókás kinövés van. De... arra már nem emlékszem, hogy ezt a kis ligetet is elhagytuk volna. Vagy mégis? A fogadós egy darabig bizonytalankodva duruzsolt. Iszüphosz vagy bólogatott, vagy a fejét rázta, de nem szólalt meg. Eumaeusz végül megköszörülte a torkát, és előrekiáltott: - Ez az a hely... azt hiszem. - Azt hiszed? - kérdezte Xena. - Ez vagy nem ez, itt kell lennie valahol - felelte Eumaeusz csüggedten. - Sötét volt, és olyan egyforma itt minden. Nem emlékszem pontosan. Ha

ez az a hely, akkor a szekér nyomtalanul eltűnt. - Nincs ebben semmi meglepő - szólalt meg Iszüphosz. - Valaki széthasogatta tűzifának, és... Xena felemelte a kezét. Az asszony elhallgatott. Eumaeusz megállította a szamarat. A fogadós, a felesége és Gábrielle a harcosra nézett, aki előredőlve, a talajt vizsgálgatva járkálni kezdett. Időnként letérdelt, szemügyre vett valamit, amit a többiek nem láthattak. Végül felállt, és megrázta a fejét.

- Semmi nyom. Az Eumaeusz által felismerni vélt következő helyen sem talált egyetlen szálkát sem, ami az elveszett szekérre utalt volna. A harmadik helyen azonban még Gábrielle is észrevette az út jobb oldalán szétszórt fadarabkákat. Bárki volt is az, aki felaprította a szekeret, a szétszórt szilánkokból ítélve a tenger irányába tartott. A nyomsor az úttól nem messze beleveszett az erdőbe. - Errefelé egy falu sincs - mondta Iszüphosz. - Bárki lehetett... - A szekér most nem számít - emlékeztette a férje. Eumaeusz hangja ideges volt. Iszüphosz megpaskolta a kezét, és mindketten Xenára néztek, aki az úttól keletre elterülő sűrű erdőt figyelte. Eumaeusz felsóhajtott, leszállt a szekérről, megfogta és megcsókolta a felesége kezét. - Ne felejtsd el, asszony, hogy mi a legfontosabb. A szekér, az állat semmit sem ér... Csak az életed számít. - Miattam ne aggódj - felelte Iszüphosz. - Nem fogok összeverekedni a rablókkal, ha el akarják hajtani a szamarunkat. Persze azért vigyázni fogok, amennyire lehet, elvégre a szekerek és a szamarak nem a fán teremnek. Te is vigyázz magadra, jó? - Könnyes szemmel nézett a férjére. Xena a szekér hátuljából előhalászott egy jókora vizestömlőt, a vállára vetette a pántját, majd a fogadóssal és Gabrielle-lel a nyomában letért az útról. Megkerültek egy szúrós bokrot, és beléptek a fák közé. Xena megállt. - Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? - kérdezte halkan Eumaeusztól. A fogadós kiguvadt szemmel bólintott. Gábrielle hátralesett, oldalra nézett. - Most merre? - kérdezte. Eumaeusz gondolkodott, aztán kelet felé mutatott. Xena megigazította a vállán a vizestömlőt, és elindult a fiatal tölgyligetben, az áfonyabokrok között. Kisvártatva egy mély, kiszáradt patakmeder keresztezte az útjukat. Xena lemászott a simára csiszolódott kövekre, hátranézett, hogy a társai követik-e, majd felkapaszkodott a túlsó parton, és hallgatózni kezdett. Az erdő néma volt, csak egy-két madár dalolt a távolban. Vihar előtti nyugalom, futott át a hercegnő agyán. A gondolat nem volt túlzottan kellemes, de kirázta a fejéből. Bevárta társait, és amikor Eumaeusz megmutatta a helyes irányt, továbbindult. Néhány lépéssel arrébb talált egy keskeny őzcsapást, valamivel távolabb pedig egy szakadt pántú szandált. Felemelte, majd Eumaeusz kezébe nyomta. A férfi bólintott, két ujja közé fogta a szíjat, és az övébe dugta a bőrtalpat. A fogadós arcán patakzott a veríték, haja a homlokába hullott, pedig nem is volt túl nagy a meleg. Gábrielle aggodalmasan hátralesegetett a válla fölött; úgy viselkedett, mintha attól tartana, hogy valaki vagy valami rámászik. Xena biztatóan a leányra mosolygott, végigmérte Eumaeuszt, majd továbbindult. Úgy észlelték, egy óra is eltelt már, pedig valójában csak feleannyi ideig haladtak a fák árnyai között. Kiértek egy kis tisztásra. Eumaeusz megfogta Xena csuklóját, előremutatott, és hevesen bólogatni kezdett. A hercegnő felemelte a kezét, majd a földre bökött. Leülni! Várni! A fogadós teljesítette a néma parancsot. Gábrielle dacosan Xena szemébe nézett, de a harcos olyan tekintettel meredt vissza rá, hogy végül a leány is jobbnak látta, ha leereszkedik Eumaeusz mellé. Gábrielle elmosolyodott, és kinyitotta a száját, Xena azonban nyitott tenyérrel felemelte a kezét. Csendet! Ne mozdulj és ne szólj! Gábrielle bólintott, közelebb húzódott a fogadóshoz, valamit a fülébe súgott. Eumaeusz bólintott. Xena elindult a tisztás körül. Nesztelenül mozgott, egyik árnyékfolttól a másikig haladt, időnként kilesett a fák közül. Már félig megkerülte a tisztást, amikor megpillantott néhány elgörbült fűszálat. Fél térdre ereszkedett, kinyújtotta a kezét, lágyan végigsimított a nyomokon. A fűszálak fonnyadtak voltak, de még nem száradtak el egészen. Az a valaki vagy valami, ami észak felé tartva letaposta őket, az elmúlt egy-két napban járhatott itt. Xena biztos volt a dolgában. Ha egy kicsit nedvesebb a levegő, ha esik egy kis eső, a fűszálak felegyenesednek, ha szárazabb az idő, már rég kiszikkadtak volna, így azonban elárulták, hogy mikor haladt keresztül rajtuk az a bizonyos valaki, és merre tartott. Elégedett mosollyal felnézett. A tisztástól néhány lépésnyire egy kicsiny területen a talaj nedves volt. A puha földben tisztán kirajzolódott egy nyom, egy disznó semmi máséval össze nem téveszthető nyoma. A mélyedés mellett egy kicsiny keskeny szandál lenyomata látszott. A hercegnő mosolya szélesebbé változott, egy pillanatra elővillantak a fogai. Szobormereven, a fülét hegyezve figyelt, de hiába. A közelben semmi sem mozdult A nyomok legalább egynaposak voltak. Végül felegyenesedett, és visszament a társaihoz. Intésére mindketten felálltak a földről. Néhány suttogó szóval elmondta, mit talált. Eumaeusz még jobban elsápadt; a barnás disznóorr most nemcsak a formája, a színe miatt is kirítt az arcából. Gábrielle orrnyergén megjelentek a ritkán előtűnő izgalomszeplők. - Jól van - súgta Xena. - Senki sincs a közelben. Majd akkor ijedjetek meg, ha találkozunk velük. - Rendben - mondta Gábrielle szárazon. Eumaeusz bólintott. A szerencsétlen férfi egész testében reszketett.

Xena nem törődött ezzel. Elindult, hogy átvágjon a tisztáson, és intett a társainak, kövessék.

5

A vadcsapás egy darabig egyenesen előrevezetett, majd átszelt egy másik ösvényt, kicsit arrébb pedig még egyet. Xena csapata lassan haladt. A száraz talajon alig látszottak a mélyedések. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a disznók láblenyomatai között nyulak, őzek és vaddisznók nyomai tűntek fel. Késő délután egy emelkedő aljához jutottak. Xena felsóhajtott, átvette a vizestömlőt a másik vállára, majd jobb ötlete támadt: letette a földre, és intett a többieknek, lépjenek közelebb, és telepedjenek le. Eumaeusz ekkor már olyan fáradt volt, hogy félni sem maradt ereje. Gábrielle bólintott. Leült a földre, magához húzta a tömlőt, hátát az egyik fához támasztotta, és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját. Szerette volna megnyomogatni a lábát. Xena látta, mire készül, és nem tetszett neki a dolog. Jelentőségteljesen Eumaeuszra villantotta a szemét, majd megfordult, és nekivágott a domboldalnak. Gyorsan, egyetlen nesz nélkül mozgott.

Azt akarja, hogy nyugtassam meg Eumaeuszt, nehogy pánikba essen és elfusson, gondolta Gábrielle. Sóhajtva kihúzta magát. Mintha bármit is tehetnék, ha elmenekül vagy ha kiáltozni kezd! A férfira nézett. Csak ekkor vette észre, hogy Eumaeusz egy ideje már őt figyeli. Biztatóan rámosolygott az üveges tekintetű fogadósra. Eumaeusz arckifejezése nem változott meg. Gábrielle félretette a lehúzott csizmát, közelebb csúszott a férfihoz és a fülébe súgta: - Xena mindjárt visszajön. Elég közel lehetünk a célunkhoz, ha úgy döntött, hogy szétnéz. Eumaeusz bólintott, és megnyalta a száját. Félig lehunyta a szemét, aztán megdörzsölte disznóorra nyergét. Gábrielle hirtelen úgy megsajnálta, hogy nedves lett a szeme. Szegény ember! Ha ilyen arccal kell leélnie az életét... De valahogy majd csak meglesz. A falubeliek előbb-utóbb

mindent el tudnak fogadni. Csak Nionné... képtelen ránézni az apjára, és sajnos a kis Niobé őt fogja utánozni. Milyen szörnyű, lesz Eumaeusznak, ha az unokája undorodni fog tőle! Rettenetes... Gabrielle-lel olyasmi történt, ami ritkán fordult elő vele: semmit sem tudott mondani. Kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat, de végül feladta a próbálkozást. Hátradőlt, lehúzta a másik csizmáját is, és megmozgatta izzadt, sajgó lábujjait. Magasan a fejük fölött sólyom rikoltott; a közeli bozótból hallatszó neszezés elárulta: valami egérszerű lény meghallotta a vadász hangját. A rikoltás megismétlődött. Éles volt, és vad - a madár éppen Gábrielle feje fölött lehetett. A hang elhalkult, a sólyom elszállt. Az egér talán bebújt valami lyukba. A fák koronája között szél susogott, de a földön ülőket szellő sem legyintette. Valahol a hátuk mögül, oldalról Gábrielle halk vízcsobogást hallott. Xena hirtelen visszatért hozzájuk. Leguggolt, a vállára vette a vizestömlő szíját, és ragyogó arccal a társaira nézett. Eumaeusz álmosan pislogott. Gábrielle közelebb húzódott a harcoshoz. Xena a szőke lány füléhez hajolt. - Kirké odafent van a fennsíkon - súgta. - Van ott egy kis liget meg egy falkányi disznó. Legalább ötven. - Az túl sok! - mondta Gábrielle halkan. - Hm! Talán nem egy faluból szedte össze az áldozatait. - Xena megrázta a fejét. - Nem érdekes. Induljunk! - Megérintette a fogadós állat, megfogta a fülét, s a szájához húzta. - Eumaeusz, jobb lesz, ha itt maradsz. Egyikünk majd visszajön érted. - Talán, tette hozzá gondolatban,

sikerül rábírnunk Kirkét, hogy vegye le róla a varázslatot. - Zzzznnnrrk! - Eumaeusz felnézett, a szája és a disznóorr elé kapta a kezét. Gábrielle elfojtott egy mosolyt. - Bocsánat - suttogta a férfi. - Fáradt vagyok. Jól van, itt maradok... - Helyes. Itt, a bokor alatt várj ránk. Ha nem érünk vissza, míg ideér az árnyék - Xena egy vonalat húzott a földre -, akkor menj vissza az ösvényen, fogd a feleséged, és térjetek haza. - És veletek mi lesz? - motyogta Eumaeusz. Xena halványan elmosolyodott. Megrázta a fejét. - Ha így alakul, rajtunk már úgysem segíthetsz - mondta halkan. - De nem így fog alakulni! Gábrielle felrángatta a lábára a csizmáját, s a fogadóshoz hajolt. - Semmi ok az aggodalomra. Tényleg nincs. Xena mindig mindent elintéz. Eumaeusz ajka mosolyra rándult, de nem szólalt meg. Xena már talpon állt, a környéket fürkészve. Gábrielle lassan, óvatosan felemelkedett; halkan felnyögött, ahogy ránehezedett a lábára. Xena a szemébe nézett, majd a szájához emelte az ujját. Gábrielle felpillantott rá, grimaszt vágott, de aztán bólintott, és csendben maradt. A harcos a leány füléhez hajolt. - Akkor most majd beszélned kell. Felkészültél rá? - kérdezte.

Gábrielle vidáman elvigyorodott, bár a tekintete aggodalmas volt. Kimérten bólintott. - Helyes - mondta Xena. - A lehető leggyorsabban szétosztom a főzetet. Ügyes légy, ne hagyd szóhoz jutni azt a némbert! - Megfordult, és elindult a keskeny, kanyargós ösvényen. Gábrielle kihúzta magát, nyelt egyet, és követte. Az ösvény utolsó szakasza meredek emelkedő volt. A száraz talajból rendre kimozdultak a kisebb-nagyobb kődarabok; egy óvatlan lépés fülsiketítő kavicsgörgeteget indított volna meg. Gábrielle megállt, felemelte és az övébe gyűrte a szoknyája szélét. Elvesztette az egyensúlyát, de mielőtt elvágódott volna, sikerült megkapaszkodnia egy facsemetében. Vigyázz, Gábrielle, vigyázz! Továbbhaladtak. Gábrielle felnézett; az ágak és a levelek között megpillantotta az ég kék foltját. Az emelkedő tetejére értek, az ösvény kényelmesebbé változott. Az elöl haladó Xena négykézlábra ereszkedett. Gábrielle az ajkába harapott, felhúzta a szoknyája másik szélét is, lehasalt, a hercegnő mellé kúszott, és lassan felemelte a fejét. Xena megrántotta Gábrielle haját. A leány visszahúzta a fejét, lelapult, de nem bírt a kíváncsiságával: újra felnézett. A magas fűszálak megtört derékkal, letaposottan feküdtek a földön, néhány vadvirág virított közöttük. Gábrielle, ahogy alaposabban megvizsgálta a növényeket, észrevette, hogy a virágok többségének fejét lelegelték. Jobbra egy kis áfonyabokor guggolt, de egyetlen bogyó sem kéklett az ágain vagy a tövében. A leány Xena tiltása ellenére feljebb emelte a fejét. Valamivel távolabb - Xena húsz, Gábrielle huszonöt lépéssel jutott volna el odáig - fiatal fák álltak, egyikük sem volt magasabb egy felnőtt férfinál. A kis liget közepén csodálatosan szép, puhának tűnő, szemkápráztatóan csillogó hímzésekkel díszített párnákat hordtak halomba; a délutáni napfény lustán simogatta az aranyló szálakat és mintákat. Az ámuldozó Gábrielle első pillantásra nem vette észre a párnákon heverő nőt, először csak a disznókat látta meg. Vörös, rózsaszínű, fekete és foltos, nedvesen csillogó orrú disznók voltak. Az egyik szürkés, behorpadt oldalú kan - a fülében hosszú, sörtesűrű szőrszálak fehérlettek - döcögő léptekkel Gábrielle elé sétált, és lehajtott fejjel, ennivaló után kutatva turkálni kezdte a letaposott fűszálak tövét. Semmit sem talált, csalódottan röfögött egyet, továbbment, és fáradtan leroskadt egy berkenyefa árnyékába. Egy fekete foltos, izmos disznó dühösen megkergette szénfekete társát, és addig űzte, míg sikerült a farkába harapnia. A másik fájdalmasan felvisított, a foltos diadalmasan arrébb sétált. A liget északi szélén tíz-tizenöt sertés ácsorgott; egymáshoz simulva, előre-hátra himbálózva várakoztak, nedvesen csillogó szemüket a párnákon fekvő nőre meresztették. Xena megveregette Gábrielle kezét, s a liget közepére mutatott. Gábrielle hunyorított, előrenézett, majd lehajtotta a fejét. - Látom, persze, hogy látom - suttogta. Xena szigorúan a leányra villantotta a szemét, felemelte a kezét, néhányszor összeérintette a hüvelyk- és mutatóujját. Gábrielle fintorogva, kesernyés mosollyal bólintott. Értem, persze, hogy értem. Beszélni fogok. Rábökött a vizestömlőre, a disznók irányába, majd a szájára mutatott. Xena elvigyorodott, megpaskolta Gábrielle vállát, és elkúszott mellőle. A leány számolni kezdett. Három minotaarusz. Négy minotaurusz. Öt minotaurusz... Mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, felállt, és vidám mosolyt erőltetett az arcára. Keresztülvágott a letaposott réten - még soha életében nem látott egy helyen ennyi disznót -, és elindult a fehér bőrű, vörös hajú nő felé. Az asszony, amikor megpillantotta Gabrielle-t, a párnakupacot szétrúgva felállt. A disznók riadt röfögéssel szétfutottak, de néhányuk megfordult, és kíváncsian a szőke leányra nézett. A nő tágra nyílt szemmel, meghökkenve, kissé dühösen meredt Gabrielle-re. - Üdv! - kiáltotta Gábrielle vidáman. Egy pillanatra megtorpant, aztán határozottan továbbment. - Gábrielle vagyok, te pedig... Ó, te nem lehetsz más, csakis Kirké! Válthatnánk néhány szót? Mély, fenyegető csend következett. Gábrielle nem állt meg, a disznók elhúzódtak a közeléből. A vörös hajú nő mereven, szálfaegyenes háttal várakozott, a karját leeresztve, az állat büszkén felszegve, uralkodói pózban állt. Olyan, akár egy valódi királynő, gondolta Gábrielle. Vagyis olyan

lenne, ha nem szorítaná ökölbe a kezét... A nő zöld szeme dühösen csillogott. Jól van, csak nyugalom, gondolta Gábrielle. Egy kis mosoly, könnyed csevegés, baráti hang, kellemes modor. Most erre van szükség. Meg kell nyugtatnom Kirkét. Érthető, ha egy kicsit ideges... Idegen országban van, és talán csak azért jött ide, hogy megvárja a férfit, aki tetszik neki. Talán csak azért érkezett, hogy összetalálkozzon Odüsszeusszal, aki esetleg felbukkanhat ezen a környéken, és... Gábrielle elbizonytalanodva megrázta a fejét. Azért nem árt az óvatosság. Furcsa dolgok történnek a földön, alatta meg fölötte. És arról sem szabad megfeledkeznem, hogy a varázslathasználók könnyen kiolvassák az ember gondolatait, és... Szélesen elmosolyodott, integetni kezdett. Megállt, majd elszántan továbbment. Kirké meg sem moccant. Fehér kezét ökölbe szorítva várakozott. Hú, gondolta Gábrielle. Még sosem láttam ilyen aprócska nőt! Alaposabban szemügyre vette a szemben állót. A vörös-arany hajzuhatag a nő bokájáig ért. A homlokán gyöngyberakásos aranypánt csillogott; szemkápráztató, kék köntösét aranyhímzéses arabeszkekkel és gyöngyszemekkel díszítették. A csodálatos hajtömeggel keretezett arc meglehetősen hétköznapi volt: a durcásan lefelé görbülő száj túl kicsinek tűnt, a vastag, sötét szemöldökvonalak az orr fölött majdnem összeértek, a csapott állon apró pattanások piroslottak. Nem volt valami szép vonású arc, viszont a zöld szempár...

El kell ismerni, a szeme szép, gondolta Gábrielle. Vagyis az lenne, ha nem nézne ilyen dühösen. Némán várakozott, ahogy végignézett Kirkén; hirtelen fogalma sem volt arról, miről beszéljen. A feszült, egyre kényelmetlenebbé váló csendet végül Kirké törte meg. A hangja mély dorombolásra emlékeztetett. Olyan, mint Xena hangja, gondolta Gábrielle. Igen, pontosan úgy beszél, mint

Xena, amikor haragszik valamiért... - Honnan tudod a nevem, halandó? - Hát, az igazat megvallva először nem voltam biztos benne, hogy tényleg te vagy az - vallotta be Gábrielle. - De aztán rájöttem, hogy csakis te lehetsz. Már hallottam rólad, valaki részletesen leírta a külsődet. Nincs a világon még egy nő, akinek ilyen haja, ilyen pici lába, ilyen keskeny csípője lenne... Ó, nagyon sokat hallottam rólad! - Igazán? És elárulod, hogy mit?

Ez nem szokott nőkkel beszélgetni! - döbbent rá Gábrielle. Feltámadt benne a remény. Meg tudom csinálni! - Hát... Hallottam a szigetedről meg azokról a férfiakról, akiket fogságba ejtettél, és állattá változtattál... - A szőke leány a legszívesebben elfordult volna, de kényszerítette magát, hogy Kirké szemébe nézzen. A varázslónő elkiáltott egy szót; a közelben bámészkodó disznók riadt visítással elszaladtak. - És... Ah, igen! Hát persze! És tudod, mit hallottam még? Mostanában az a hír járja, hogy néhány férfinak, akik a csatából tartottak hazafelé, szállást és ételt adtál, de ők úgy viselkedtek... - Gábrielle elhallgatott, nem találta a megfelelő szót. Kirké hűvösen elmosolyodott, de a tekintete olyan jeges volt, akár a tenger télközép idején. A lány hátán végigfutott a hideg. - ...mint a disznók - fejezte be a varázslónő a mondatot halkan. - Megitták a boromat, megették a gyümölcsömet. Még több bort ittak, teleköpködték a szőnyegeimet, teleokádták a homokot. Molesztálták a szolgálóimat, kötekedtek a szolgáimmal és... Nos, olyan dolgokat műveltek, amiket egy ilyen fiatal szűznek, amilyen te vagy, nem kell ismernie. Gábrielle összepréselte az ajkait, és megdörzsölte testének azt a részét, amelyet néhány nappal korábban a kocsmában megcsípett az a részeg fickó. - Sajnos sokkal jobban ismerem az ilyen dolgokat, mint gondolnád, de tényleg ne menjünk bele a részletekbe. Kirké megértette, a lány mire célozhat a mozdulatával. Felnevetett. A disznók megriadtak a hangtól, s még messzebb húzódtak. Gábrielle mély lélegzetet vett. Mit mondjak neki? Hogyan tartsam szóval?

- Én... ööö... örülnék - bökte ki végül -, ha velem kapcsolatban többé nem mondanád ki azt a bizonyos „sz"-szel kezdődő szót. Tudod, ami „z"-vel végződik, és középen van még benne egy „ű". Nem szeretek erről beszélni, mert ez nem érdem, hanem állapot... arra utal, hogy bizonyos dolgok még nem történtek meg velem. A férfiak, ha ezt hallják... izé... Szóval tudod, milyenek lesznek, ha egy ilyen lánnyal találkoznak, mint én, és... - Igen! - vágott közbe a varázslónő ingerülten. - Tudom, milyenek lesznek. Változtatni akarnak a helyzeten. - Kis szünetet tartott. - Hagyjuk ezt mondta halkan. - A férfiak még azt sem érdemlik meg, hogy szót vesztegessünk rájuk! ***

Xena lassan, óvatosan, nesztelenül keresztülvágott a varázslónő ligetének északi szélét határoló bozóton. Megállt, figyelmesen körülnézett, fülelt, majd feltérdelt, és lecsúsztatta a válláról a tömlő szíját. Letette a tömlőt a földre, és megkapargatta az egyik fa törzsét. Várt. Egy perccel később ismét megkaparta a fatörzset, ezúttal valamivel hangosabban, mint először. Egy disznó jelent meg előtte, és gyanakodva végignézett rajta. Xena elmosolyodott, bólintott, majd kihúzta a vizestömlő dugóját. A disznó remegő orral beszívta Iszüphosz levesének illatát. - Jól van - suttogta Xena. - Gyere ide. Hoztam neked valamit. A disznó remegve közelebb óvakodott. Xena a földre löttyintett egy kis levest. Az állat lehajolt, fellefetyelte - közben néhány száraz falevelet és egy kis sarat is felnyalt -, majd lehajtotta a fejét, és szomorú szemmel felnézett a térdelő hercegnőre. - Jól van, barátom - mormolta Xena. - Tudom, hogy belül ember vagy. Most menj, szólj a társaidnak. Mondd el nekik, hogy itt vagyok, és nekik is szívesen adok Iszüphosz leveséből. - Megfogta az állat egyik fülét, közel hajolt hozzá. - Bizonyítsd be, hogy tényleg értelmes lény vagy - súgta. - Ne feledkezz meg arról, hogy van a közelben egy varázslónő, aki valószínűleg megölne titeket, ha rájönne, mit hoztam nektek. Vigyázz, nehogy Kirké tudomást szerezzen a dologról! - Eleresztette a disznófület, és rácsapott az állat hátsó combjára. - Eredj! A sertés Xenára meredt, megfordult, majd kicsörtetett a bokorból. Xena néhány percen át azon tűnődött, vajon a disznótestű embernek egyáltalán van-e fogalma arról, mi történik körülötte. A kérdésre hamar választ kapott: a disznó egy másik állathoz dörgölőzött, és furcsán mozgatta az orrát meg a száját. Ezek... beszélgetnek?! Vajon hogyan? Egy pillanattal később gyenge, kellemetlen szag csapott az orrába; a mocskos állatokra jellemző bűz eszébe juttatta a múltját. Apám falujában

gyűlöltem a disznókat, gondolta. Semmi okom rá, hogy éppen most kedveljem meg őket. Eszébe jutott valami. Elbizonytalanodott. Ezek a disznók valójában emberek voltak. Férfiak a faluból, hű férjek, szerető fiúk és apák, nagyapák, olyan emberek, akik bármilyen áron hajlandóak voltak megvédelmezni a feleségüket, a családjukat, a gyermekeiket a Kalamoszhoz hasonló haramiáktól. Olyan férfiak, akik szántottak, és fát vágtak, akik elvégezték azokat a munkákat, amelyek olyan sok kínt okoztak az otthon maradt nőknek és gyermekeknek. Xena összeszorította a fogát, kék szemében jeges fények lobbantak. Legközelebb, Kirké, a Kalamoszhoz hasonlók közül szedj áldozatokat magadnak, gondolta sötéten. Közben féltucatnyi disznó indult el a bozót felé. Zihálva, halk röffenésekkel közeledtek, a tekintetük egyszerre volt rémült és könyörgő. ***

Gábrielle kisöpörte a homlokából a haját, mély lélegzetet vett, és megpróbálta folytatni a társalgást. - Tudod, Kirké, én tényleg olyan... Na jól van, kimondom! Én tényleg szűz vagyok, de nem ez a legfontosabb. Számomra ez semmit sem jelent. Egyszerűen nem érdekel. Van azonban valami, ami nagyon is érdekel. Amire kíváncsi lennék. Áruld el, Kirké, miért változtattad ezeket a férfiakat... izé... disznóvá? Úgy értem, miért éppen disznóvá? Miért nem pillangóvá? Úgy kevesebb helyet foglalnának el, csak szálldosnának egyik virágról a másikra, nektárt iszogatnának... Nem is rossz ötlet! Tetszik, ugye? Kirké keserűen felnevetett. - A pillangótestben, a virágok közt is megtalálnák a pusztítás módját. Hát nem érted, te lány? Az alak semmit sem számít. Csinálhattam volna belőlük kígyókat, bogarakat, denevéreket, leopárdokat, oroszlánokat, nyulakat... De ez nem érdekes! - Kirké hangja szenvedélyesen felerősödött, de uralkodott az indulatain. Várt egy kicsit, és olyan halkan, dorombolón folytatta, hogy Gábrielle hátán végigfutott a hideg.

Csábító! döbbent rá a leány. Ez az! Minden férfit meg akar hódítani, másként nem tud viszonyulni hozzájuk. Kiszáradó torokkal nyelt egyet. Vagy meghódítja, elcsábítja az embereket, vagy... disznóvá változtatja őket! - Bocsánat. - Gábrielle idegesen toporogni kezdett, széttárta a karját, ártatlanul elmosolyodott. - Nem igazán értem, miért éppen disznókká változtattad őket. Tudom, tudom, egy kicsit talán lassú a felfogásom, de... Tényleg nem értem a dolgot. Kirké kurtán felnevetett, végigsimított hosszú, csillámló haján. - Buta kislány! Minden férfi disznó. Kérdezd meg bármelyik nőt, mindegyiknek ez lesz a véleménye.

De Perdikasz nem volt disznó!... Ő jó ember, még akkor is, ha nélkülem éli az életét, gondolta Gábrielle. És az a fiú, Agranon, ő is olyan kedves volt. Vagy gondoljunk a termetes Iszüphoszra meg a férjére. Jól megvannak egymással. Eumaeusz rendes ember, még így, disznóorral is. Kihúzta magát, megfeszítette a vállát, felszegte az állat, és büszkén elmosolyodott. - Ne nevezz kislánynak - csattant fel Gábrielle. Magasabb vagyok nálad. És tudod mit? Lehet, hogy valamivel régebb óta létezel ezen a világon, mint én, de tévedsz! Kirké szeme összeszűkült, szája eltorzult. - Vitatkozni akarsz velem, halandó gyermek? Gábrielle felsóhajtott. Megrázta a fejét. Hosszú, kényelmetlen csend támadt. - Nézd, azt hiszem, rosszul közelítettem meg a kérdést - válaszolt végül Gábrielle alázatosan. - Nem áll szándékomban vitatni, hogy rendes ember... izé... rendes nő vagy. Még akkor sem állítanék ilyet, ha nem rendelkeznél ilyen... szokatlan képességekkel. De azt hiszem, tudom, mi a problémád, Kirké. A varázslónő olyan arcot vágott, mintha a beszélgetés kezdené idegesíteni. - Komolyan mondom! - folytatta Gábrielle. - A baj az, hogy te olyan... rossz férfiakkal találkoztál. Vagyis csak rosszakkal. Én a magam részéről úgy gondolom, jól tetted, amikor a szigetedről átjöttél a kontinensre. Ott csak olyasmivel találkozhattál, amit kisodort hozzád a tenger, így van? De most már egyedül rajtad áll, kikkel kerülsz össze. Találhatsz magadnak egy falut vagy egy várost, és megismerhetsz benne olyan férfiakat, akik nem tengerészek és nem harcosok. Úgy értem... gondold végig, hogy miért csinálod ezt az egészet! - Felemelte a kezét, és végigmutatott a réten. Egyetlen disznó sem volt a közelükben. Kirké összeráncolta a homlokát, bosszúsan fújt egyet, majd visszafeküdt a párnáira. Meghökkentette az előtte álló leányból ömlő szóáradat, amely kissé összefüggéstelen volt ugyan, de nem értelmetlen. - Lássuk csak, jól értem-e - mondta Gábrielle. - Dühös vagy, ezért disznóvá változtattad az ithakai férfiakat. Tönkretetted az életüket. És miért? Mert egy középkorú, őszülő, nős férfi szembe mert szállni veled, így van?

- Nos... én azt akartam, hogy... - kezdte Kirké, de amikor Gábrielle megcsóválta a fejét, elhallgatott. - Igen. Értem én! Akartad azt a férfit. Valószínűleg ő volt a legcsinosabb fickó azon a hajón. Ő volt a legtekintélyesebb. A kapitány. A parancsnok. Igaz? Tudtad te azt, hogy az a férfi egy másik szigetről került a tiéd-re? Egy olyan szigetről, ahol... izé... ahol kényelmesen heverészett, miközben egy fátylakba öltözött félig meztelen nő szőlőszemeket dobált a szájába? - Ezt meg honnan veszed? - kérdezte Kirké. - Ó! - legyintett Gábrielle. - Semmiség. Látomásom volt. Ennyi az egész. Eléggé megdöbbentett a dolog. Úgy értem... annak a férfinak felesége van, aki biztos szörnyethalna fájdalmában, ha rájönne, hogy a férje miket művel. - Kalüpszó! - hörögte a varázslónő. Gábrielle értetlenül pislogott rá. - Ó! Mit is mondtál? Kalüpszó? Így hívják azt a fátylas nőszemélyt? Ah... Figyelj csak, Kirké, nem baj, ha leülök egy kicsit? - Választ sem várva letelepedett a fűre. - Fáj a lábam - vallotta be. - Gyalog jöttem Iszoszból. Szóval... Kalüpszó? - Elgondolkozott, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a vörös hajú varázslónő fogcsikorgatását. - Hát ez sok mindent megmagyaráz. Most biztos arra gondolsz, Odüsszeusz összeszűrte a levet ezzel a Kalüpszóval, de te nem voltál elég jó neki... - Nem tudtam, hogy együtt voltak! - mondta Kirké. - Tőled hallottam először. - Ó! Pedig együtt voltak. Elég sokáig. Odüsszeusz közben azt sem tudta, kicsoda. Megfeledkezett magáról. Tudod, Kalüpszó ezt szokta csinálni... - Mit? Mit szokott csinálni? - kérdezte Kirké. Anélkül, hogy levette volna a szemét Gabrielle-ről, oldalra nyúlt, és kihúzott egy párnát a könyöke alól. - Nem is tudtad? Kalüpszó is rendelkezik mágikus képességekkel. Elfeledteti az emberekkel a múltjukat. Le merem fogadni, pusztán ez az oka annak, hogy Odüsszeusz az ölébe hajtotta a fejét, és eltűrte, hogy az a nőszemély szőlőszemeket tömjön a szájába. A végén persze megszabadult tőle... - Hogyan? - kérdezte Kirké élesen. Gábrielle megvonta a vállát. - Talán az egyik isten sietett a segítségére. Azzal az emberrel rengeteg isten foglalkozik. Nem mindegyik barátságos vele. - Kényelmetlenül feszengeni kezdett. - Elnézést... Van egy kis horzsolásom. Tudod, valaki belém csípett, és mindig fáj, ha sokat ülök. Kirké felhorkant, dühösen elhúzta a száját, de aztán elmosolyodott. Kihalászott maga alól egy párnát, és Gábrielle felé hajította. A lány ügyesen elkapta. - Köszönöm! Nos, tudod, lefogadom, hogy te nem próbáltad erőszakkal magadhoz kötni azt a férfit. Tudom, hogy Poszeidón ki nem állhatja Odüsszeuszt, és abban az esetben, ha a szigeted nem egyetlen óriási hegy... - Jelentőségteljesen elhallgatott. Kirkén látszott, hogy alaposan végiggondolja a hallottakat. - Nos - folytatta Gábrielle -, ebben az esetben szerintem neked sokkal jobb Odüsszeusz nélkül. Úgy értem... Hű! Nézz végig magadon! Kirké bizonytalanul magára pillantott. - Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam! - lelkendezett Gábrielle. Kirké tétován pislogott. - Te szépnek tartasz? - Megrázta a fejét. - Biztos csak a ruhám miatt. Meg a hajam és az ékszereim miatt... - Dehogyis! Csodaszép a szemed és a hajad!... Hú! A varázslónő bizonytalanul megfogta a haja végét, s ránézett a tincsre. Halványan elmosolyodott. - Tényleg? - Bízhatsz bennem - bólogatott Gábrielle komoly arccal. - Nincs szükséged mágiára ahhoz, hogy férfit találj magadnak. - Előredőlt, kedvesen elmosolyodott. - Szerintem az az egyetlen bajod, hogy nincs elég önbizalmad. Xena kiöntötte a leves maradékát, és az aggodalmas tekintetű disznókra nézett. Már vagy harminc állat állt körülötte. Fintorogva hátrébb lépett. Mind itt vagytok? - kérdezte halkan. - Az a disznó, amelyik legelőször ivott a levesből, lehajtotta a fejét, majd lassan, félénken felemelte. - Senki sem hiányzik? - A disznó nemet intett a fejével. Xena szétterpesztett ujjakkal kinyújtotta a kezét. - Maradjatok itt. Majd szólok, ha jöhettek. - Elhátrált a disznóktól. Az állatok nem mozdultak.

Xena megfordult, és visszament a ligethez. Amint elég távol került a falkától, mély lélegzetet vett. A szél szerencsére szemből fújt. Gyorsan haladt előre. Megállt, széthúzott két összefonódó ágat, és óvatosan kilesett a tisztásra. Gábrielle heves gesztikulálással beszélt. Szenvedélyes volt, és szokás szerint ömlött belőle a szó. A földön ült, karnyújtásnyira a varázslónőtől. Kirké bármikor elkaphatná, gondolta Xena. Ám Kirké egyetlen gyanús mozdulatot sem tett, kissé zavartan hevert a párnáin. Eltemette a szólavina. Nagyon jó! Xena elvigyorodott, letérdelt, és felmérte a terepet. Valahonnan majd elő kell ugrania. Olyan helyet keresett, ahol az utolsó pillanatig észrevétlen maradhat, és amely elég közel van Kirké párnadombjához. Megtalálta a kedvezőnek ígérkező helyet, hátrább kúszott, majd elindult. - Önbizalom? - értetlenkedett Kirké. Megrázta a fejét. - Azt mondtad, már hallottál rólam! Nem hiszem! Ha ismernél, nem mondanál ilyet. Gábrielle legyintett. - Ismerlek, nagyon jól ismerlek. Elhiheted. Mindent hallottam rólad. Például tudom, hogy egyedül éltél azon a szigeten, így ha esetleg felbukkant egy-két férfi, egyetlen nő sem volt a közeledben, aki a vetélytársad lehetett volna. - Mosolyogva közelebb hajolt. - Szerintem nem elégedhetsz meg ennyivel, Kirké. Nem várhatsz arra, hogy a tenger partra sodorjon neked valakit. Kalüpszó ezt csinálja... Ő vár, és rögtön lecsap mindenkire, aki a szigetére kerül. Azt pedig már az imént megállapítottuk, hogy Kalüpszó micsoda. - Szégyentelen szajha! - mormolta Kirké. - Lehet. Az viszont biztos, hogy te nem vagy se szégyentelen, se szajha. Te... Neked szép a bőröd, csodás a szemed, gyönyörű a hajad. És remekül nézel ki ebben a köntösben, bár szerintem egy egyszerű kék ruha jobban állna rajtad. Gondold csak végig, Kirké! Mi szükséged van neked arra az őszülő, kissé már rigolyás, vénülő Odüsszeuszra? Ilyen külsővel jobb, fiatalabb férfit is találhatsz magadnak. Olyat, akivel egyezik az ízlésetek. Csend támadt. Kirké átgondolta a hallottakat, végül azonban megrázta a fejét. - Az arcom... - Nincs ezzel az arccal semmi gond! - vágta rá Gábrielle határozottan. - Szép Helénát úgysem győzheti le egyikünk sem... - Habozott, de Kirkének egyetlen arcizma sem rándult Heléna neve hallatán. - Tudod, a legtöbb férfi, akivel alkalmam volt beszélni, már unja az olyan tökéletes szépségeket, mint amilyen Heléna. Azt gondolják: „Ha ilyen szép, mit keres mellettem?” A te szemed csodaszép, és... - Mély lélegzetet vett, közben gyorsan összeszedte a gondolatait. - Különben ismerek egy-két olyan növényt, ami megoldaná a gondodat. Olyan növényeket, amelyek eltüntetnék... - megérintette a saját állat - ... ezeket. De mondok én neked valamit. Ha egy férfi szeret és ismer egy nőt, akkor nem foglalkozik azzal, hogy a kiválasztottja hogyan néz ki. - És ez fordítva is Igaz, tette hozzá gondolatban. Szegény Eumaeusz!

- Tényleg nem? - kérdezte Kirké elkerekedő szemmel. - Esküszöm! Nem, neked egy olyan férfira van szükséged, aki megérdemel téged, akiben van valami, ami benned is megvan. Mert az egyszer biztos, hogy a disznókban, amelyekkel körülveszed magad, semmi olyasmi sincs, ami benned. Vagy talán tévedek? - Tudod - mondta a varázslónő eltűnődve -, én valójában nem szeretem a disznókat. Furcsa... Ez eddig eszembe se jutott. Gábrielle felnevetett. - Hát persze hogy nem! Mert nem volt rá okod. De mi szükséged lenne a disznókra, ha más is lehet melletted? Képzelj el egy férfit, akivel lehet csinálni bizonyos dolgokat. Például beszélni meg játszani valamit. Képzelj el valakit, aki végighallgat. Egy barátot. - Elhallgatott, kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Kirké felnevetett. - Egy férfi mint barát? Bolond vagy, te lány! Gábrielle megvonta a vállát. - Igaz, az ilyesmi ritkaságnak számít, de csak azért, mert a férfiak és a nők ritkán próbálnak összebarátkozni. Ők csak... inkább mást forgatnak a fejükben, amikor együtt vannak. Nekem például vannak olyan nagyon jó barátaim, akik történetesen férfiak. Hosszú csend következett. Kirké végigmérte Gabrielle-t, látszott az arcán, nem tudja eldönteni, elhiheti-e a lánytól hallottakat, vagy sem. Végül lesütötte a szemét, a kezére meredt. Gábrielle gyorsan körülnézett. Hamar megtalálta, amit keresett: néhány lépésnyi távolságban közvetlenül a varázslónő mögött egy kéz mozgott. Xena ott van, és integet, gondolta Gábrielle megnyugodva.

Ez így nem lesz jó! Egész idő alatt azon mesterkedtem, hogy elnyerjem Kirké bizalmát. Szegény magányos lány! Most pedig, amikor már közel kerültem hozzá... Csapjam be? Ezzel semmin sem változtathatok, legfeljebb annyit érek el vele, hogy dühös lesz rám. A bokorra nézett, arra a pontra meredt, ahol egy pillanattal korábban a hosszú ujjú kezet látta. Megdörzsölte az orrát, és lopva a varázslónőre sandított, aki még mindig a kezét bámulta. Remélem, Xena megértette, mire célzok, és hagyni fogja, hogy én intézzem el az ügyet... Xena kihúzott a csizmája szárából egy hosszú fűszálat - fogalma sem volt, hogyan és mikor került bele -, leguggolt, és elgondolkozott, mi lehet az oka annak, hogy Gábrielle ilyen furcsa tekintettel válaszolt a jelzésére. Felsóhajtott. Valamit forral a leányzó... Vagy csak egy kis időt kért, mert még nem intézte el a dolgot? Ki tudja? Előrébb kúszott, és úgy helyezkedett, hogy mindent tisztán lásson, ami Gábrielle és Kirké körül történik.

Kirké összerezzent. - De ugye... ez nem csak kitaláció? - kérdezte gyanakodva. - Mármint az, hogy a férfiak és a nők között lehet barátság. - Becsületszavamat adom rá! - felelte Gábrielle. - Én... Tudod, én amolyan bárd vagyok. Nem hivatalosan, természetesen, de ismerek néhány mesét és legendát, és időnként elmondok egy párat. Az emberek általában odafigyelnek, amikor mesélek. És a legjobb barátaim szintén dalnokok. Például az athéni Akadémián is van egy pár... Nos, ők mind férfiak. - Értem... Milyen különös! - Nincs ebben semmi különös, egyszerűen csak új számodra az elképzelés. Ha egyszer kipróbálod a dolgot, esküszöm, hogy megtetszik majd. Habár... Tudod, az ilyesmi csak akkor sikerülhet, ha az ember tényleg akarja. Őszintén. És amit az ember nagyon akar, az mindig sikerül. - Értem - mondta Kirké. A hangja korántsem volt olyan fenyegető, mint a beszélgetés kezdetekor. Csend támadt, de ez is barátságosabb volt, mint korábban. A varázslónő Gábrielle szemébe nézett, és félénken elmosolyodott. A fenyegető lény kedves, vonzó, fiatal nővé változott. - Hm... figyelj csak! - mondta Gábrielle. - Mondok én neked valamit, Kirké. Kedvellek. És hogy megmutassam, mennyire... Szerintem megváltoztatott téged ez a kis társalgás és... izé... Kirké, én elmondok neked egy titkot! ***

A fák között rejtőzködő Xena a fogát csikorgatta, és dühödten meredt Gabrielle-re. Szomorú Hadész, ez a lány mindent tönkretesz! És nekem tétlenül kell végignéznem! Semmit sem érek el, ha most azonnal közbeavatkozom. Gábrielle, csak kerülj a kezem közé, én... én!... Olyan dühös volt, hogy azt sem tudta végiggondolni, mit tenne a szőke leánnyal, ha elébe kerülne. Ökölbe szorította a kezét, és várt. ***

- Volt egy tervünk - kezdte Gábrielle. Kirké felemelte a kezét. - Nektek? Kiknek? Miféle tervetek? - Ööö... Elmagyarázom. Kissé bonyolult. - Igazán?

Már megint gyanakvó a hangja, állapította meg Gábrielle idegesen. Mindegy, most már nem visszakozhatok. - Tudod, a falubeliek, akiket elcsaltál és... átváltoztattál... Azért csináltad, hogy bosszút állj Odüsszeüszon? Nos, jól van. Rendben. Szóval a barátom meg én... volt egy tervünk, hogy segítsünk azokon a szegény asszonyokon, hogy hazavigyük a férjeiket és az apáikat. Két lábon. Keserűfüvet akartunk adni nekik, és... Ó, ne nézz már rám ilyen szemekkel! - mondta Gábrielle megszeppenten. - Csak felidegesítesz. - Éppen az a szándékom - morogta Kirké. - Keserűfű! - Ah... persze! Fehér ürömnek is nevezik, és... - Ismerem, és tudom minek nevezik. Mi a tervetek?

- Hát... ó... izé... Az, hogy keserűfüvet adunk a disznóknak, aztán rábírunk téged, hogy változtasd vissza őket emberré. Valami olyasmit akartam mondani, hogy... izé... „Figyelj, Kirké, lefogadom, hogy ezek nem is emberek, csak úgy mondod, hogy átváltoztattad őket.” Aztán, ha bizonyítékként visszaváltoztattad volna a disznókat emberré, akkor utána már nem csinálhattál volna belőlük állatot. Tudod, a keserűfű miatt... - Gábrielle hangja elcsuklott. Kirké szeme résnyire szűkült, a szája megkeményedett. - Nézd - folytatta Gábrielle. - Elmondtam, nem igaz? Idejöttem, beszélgetni kezdtem veled, és közben rájöttem, hogy mi a bajod. Az, hogy nem tudod, mit akarsz valójában. Rájöttem, tudnálak szeretni. Mint a barátomat. A barátok pedig nem szokták becsapni egymást. Csend. Kirké kinyitotta a szemét. Oldalra billentette a fejét, a lányra nézett. - Nem? - Éppen erről beszéltem. Lehet, hogy Odüsszeusz képes lenne ilyesmire, én azonban nem. Én tényleg a barátod szeretnék lenni, Kirké, hogy segítsek neked új életet kezdeni. Ha módomban áll.

A varázslónő szája fenyegető vigyorra húzódott, az arca valahogy megváltozott. - Értem. És nekem cserébe csak annyit kellene tennem, hogy a disznóimat visszaváltoztatom emberré. Erről van szó? - Nagyon megköszönném, ha megtennéd - mondta Gábrielle. Kirké válasz helyett talpra ugrott, két ujját a szájába dugta, és éleset füttyentett. A disznók egymást tiporva, izgatottan rohantak hozzá. Kirké a disznókra nézett, aztán homlokráncolva Gabrielle-re pillantott. - Megköszönnéd? - Meg. És tudom, egy csomó nő boldog lenne, ha megtennéd. - Azért, mert nem tudják, mi a jó! - csattant fel Kirké, de a hangjából hiányzott az indulat. Felemelte a kezét, pár percig halkan mormogott. Az egyik disznó felvisított, egy másik röfögni kezdett. Gábrielle döbbenten látta, hogy az egyik fa mögül kilép egy alak. Eumaeusz volt az; nyöszörögve szorongatta az orrát. Nem volt valami szép orr vastag volt, és furcsán fitos, látszott rajta, egyszer eltörött, és rosszul forrt össze a csont. Eumaeusz reszkető kézzel simogatta, aztán elmosolyodott, és úgy zökkent le a fűre, mintha a lába felmondta volna a szolgálatot. Gábrielle boldogan felsóhajtott. Amikor körülnézett, a disznók helyén férfiak nyújtózkodtak, a karjukat, a lábukat, az arcukat tapogatták, egymást bámulták. Egyikük meglátta Kirkét és a szőke lányt. Felrikoltott. Mindannyian feltápászkodtak. El akartak menekülni, ám Gábrielle felugrott, és odafutott hozzájuk. - Minden rendben van! - kiáltotta. - Kérdezzétek meg Eumaeuszt! A barátotok vagyok. És ez a hölgy is az! Egy fekete hajú, borotvált arcú fiatal férfi megcsóválta a fejét. - Minden rendben van? - kérdezte. - Elment az eszed? Ez a nő disznóvá változtatott! - Ó, nem akart ártani nektek, és nem fogja újra megtenni. Ha gondoljátok, nyugodtan elmehettek. Eumaeusz visszavezet titeket az útra. A férfiaknak nem kellett kétszer mondani; kiáltozva, káromkodva elindultak, s hamar eltűntek a fák között. Kirké felsóhajtott. - Nem tudom... Disznóként legalább csendben voltak. - Halk zajt hallott a háta mögül, valaki a torkát köszörülte. Megpördült. Gábrielle is hátrafordult. Xena összefont karral, az arcán gúnyos félmosollyal, nyugodtan állt a liget szélén. Hoppá! gondolta Gábrielle. De nem haragudhat, elvégre

sikerült a dolog. Előrelépett, és átfogta az alacsony, vörös hajú nő vállát. -Kirké... ez itt Xena. Kirké hátrahajtotta a fejét, s végigmérte a hatalmas termetű izmos harcost. - Ő a barátod? Xena mosolya szélesebb és vidámabb lett. - Ez a szerencséje - mondta halkan. Gábrielle felnevetett, majd megpaskolta Kirké vállát. - Ő, mindig tréfál!

6

Másnap kora este Iszosz egyetlen poros utcáján fények égtek. A fák között lobogó fáklyák lángjai láthatatlanná változtatták a pislákoló csillagokat. Nyugaton rozsdavörös sáv jelezte, hogy a nap hamarosan eltűnik a látóhatár mögött, a keleti hegyek válla fölött már megjelent a telihold, és halvány árnyékokat vetett a learatott földekre. A fogadóban és környékén szinte nappali volt a világosság, a nyitott ajtón túlról a nagyteremből zeneszó szűrődött ki a térre. A lant kissé hamisan szólt, de a dobok pontos ritmusban puffantak. A fiatalos, erős férfihang, a dalnok hangja időnként elnyomta a zenét. Gábrielle és Xena lassan sétálgatott az úton. A falu távolabbi szélénél megálltak, visszafordultak, hallgatóztak. - Pompás! - mondta végül Gábrielle halkan. - Figyelj... Dalt írtak a tiszteletedre, amiért megmentetted őket. Xena felsóhajtott, s felnézett a holdra.

- Nem tettem mást, csak elpáholtam néhány ostoba rablót. Te voltál az, aki rábeszélte Kirkét, hogy változtassa vissza a falubelieket. - Hát... igaz. De ha te nem vered meg azokat a rablókat, nem lett volna alkalmam beszélni Kirkével. Emlékszel? Te harcoltál, én beszéltem, és... És minden remekül sikerült. Nem igaz? Tudod - folytatta Gábrielle elgondolkodva, ahogy megfordultak és elindultak vissza, a fogadó irányába -, kár, hogy Kirké ezt láthatja... - Xena megtorpant. A szőke leány felnézett rá. - Ó, tudom, tudom - tette hozzá! - A történtek után érthető, hogy nem hívták meg a faluba. - Igen. Érthető - felelte Xena szárazon. - Bár sokat tanulhatott volna, ha látja a férfiak és családjuk boldog találkozását. - Remélem, minden a te elképzeléseid szerint fog alakulni, Gábrielle. - Alakulni? Micsoda? Ó, az? Hát... nem hiszem, hogy Kirké boldog lehet a világnak ezen a szegletén. Az emberek nem emlékeznek jó szívvel arra, amit csinált. A történtek híre eljut a környező falvakba, és errefelé nincs egyetlen nagyobb város sem, ahol elvegyülhetne az emberek között. De tudod, Xena, a dolgok mindig egyszerűbbek, ha az embernek van egy határozott célja. - Gábrielle a harcosra pillantott, s vidáman elmosolyodott. - Különben én csak annyit csináltam, hogy levontam a logikus következtetést. Nyilvánvaló, hogy Kir kének Athénba kell mennie, és meg kell keresnie Homéroszt. - És mi van akkor, ha félúton találkozik valakivel. Mondjuk a te spártai barátoddal? Azzal, aki... - Xena elmosolyodott. - ... beléd csípett abban a kocsmában. Gábrielle megvonta a vállát. - Nos, tud vigyázni magára. Ez egészen biztos. Délután, az indulása előtt beszéltünk erről. Ha összefut egy olyan fickóval... puff!... és az illető máris disznótestből nézheti a világot. Kirké ezután el fogja magyarázni neki a szabályokat, aztán visszaváltoztatja. Az, aki ezek után is kötekedni mer vele, ostobább, mint azok a rablók, akiket te elintéztél. - Az emberek néha nagyon buták. Főleg akkor, ha falkában járnak - mondta Xena. - És minél nagyobb a bandájuk, annál... - ...ostobábban viselkednek - vette át a szót Gábrielle. - Igen, ez igaz az átlagos rablókra. De az olyanok, mint a te régi cimborád, ez a Kalamosz, érteni fog a szóból. Vagyis nem a szóból, hanem a látványból. Ő biztos megváltoztatná a szándékait, ha egyszer csak azt látná, hogy valamelyik pribékje négy lábon, röfögve, visítva rohangál körülötte. Nem igaz? - Lehetséges. - Szóval Kirké disznóvá változtatja az egyiket és ezzel figyelmezteti a többit, hogy ne próbálkozzanak vele. Különben azt is elmagyaráztam neki, amit te szoktál mondogatni. Mármint azt, hogy lehetőleg kerülje az összecsapásokat, mert mindenkinek így a legjobb. Azt hiszem, tetszett neki az elképzelés. - Szeretnék én is úgy bízni benne, mint te - sóhajtott Xena. Gábrielle elmosolyodott. - Ó, én tényleg nem aggódom miatta. Meséltem neki Athénról, és annyira megtetszett neki az a hely, hogy alig várja, hogy odaérjen, és lássa azokat az utcákat, benézzen azokba a boltokba. Talán talál magának egy szép, finom kék ruhát, mielőtt elindul megkeresni Homéroszt. Néhány lépést csendben, elgondolkodva tettek meg. Integettek a vidáman táncoló falubelieknek, akik rajongva köszöntötték őket. - Xena! - Gábrielle! - Itt jönnek a hőseink! Xena halványan, Gábrielle szélesen mosolygott rájuk. - Tudod - mondta Gábrielle, ahogy túljutottak a fáklyák fénykörén, és elhaladtak az istálló mellett -, szeretném látni Homérosz arcát, amikor megnézi magának Kirkét. És akkor is, amikor végighallgatja a történetét! - Hm!... - Szerintem Kirke, amikor nem néz olyan morcosan, tényleg szép. A szeme pedig gyönyörű. A haja... Hú, micsoda haja van! - Gábrielle elismerően csettintett a nyelvével.

Xena felhorkant. - Képzelem, mennyit kell fésülködnie. - Ah... igen. Ez is egy szempont. - Gábrielle végigsimított szőke fürtjein. - Valóban. Sok időt elvesz az ilyesmi, de szerintem biztos talál magának olyan férjet vagy szeretőt, aki szívesen fogja ápolgatni a haját. - Hm! - Van egy olyan érzésem, hogy Kirké most hosszú ideig nem fog visszatérni a szigetére. - Gábrielle boldogan felsóhajtott. - Remélem, Nionné tanult valamit a történtekből. Úgy értem... senki sem gondolta, hogy az apja orra megint normális lesz, és... - Igen, Nionnét tényleg zavarta, hogy Eumaeusz disznóorral jár-kel. A saját orra sem valami szép, de azt már legalább megszokták az emberek. Pedig a külső nem sokat számít. Emlékszel még, mit mondtál erről Kirkének? Persze itt másról volt szó. A falubeliek minden változástól irtóznak. Valószínűleg azért, mert a változás általában együtt jár valami rosszal. Gábrielle bólintott, aztán rávigyorgott Xenára. - Ez igaz. De vannak, akik nem rettegnek a változásoktól. Meg a változatosságtól sem. Például itt vagyok én... Mit gondolsz, ha félnék a változásoktól, itt lennék? Nem! Odahaza volnék, és már régen Perdikasz felesége lennék. Persze ott is történnének bizonyos dolgok... Mondjuk árvíz lenne. Vagy szárazság. Rablók bukkannának fel a falunk körül. Ó, azóta már legalább három gyermek üvöltene körülöttem! - Megrázkódott. Brr! Nem mintha nem szeretném a gyerekeket... Imádni valók. Mint például a kis Gábriel. Nagyon jól illik hozzá ez a kedves név... De hogy anya legyek? Nem, akkor inkább a kalandok! Legalábbis egyelőre. - Hm!... Elhaladtak a fogadó mellett, átfurakodtak a kút körül összegyűlt falubeliek között. Három férfi kart karba öltve táncolt; némelyik mozdulatuk akrobatamutatványnak is beillett volna. Gábrielle ámuldozva figyelte őket. - Hú! Hát ezt meg hogy csinálják? Xena megvonta a vállát. - Sokat gyakoroltak. Mindennek ez a lényege. A gyakorlás. Eltávolodtak az ünneplőktől, végigsétáltak a hídon, és a távolba meredtek. A látóhatár szélén az ég és a tenger bíborszínű sávban találkozott egymással. A látvány lélegzetelállítóan szép volt, ám Gábrielle szokás szerint nem bírt csendben maradni. - Szerinted Odüsszeusz haza fog térni valamikor? - Nem tudom. Nagyon sok ellensége van. - Xena elgondolkozott, megvonta a vállát. - Lehet, hogy már nem is él. Ki tudja? - Ó! - Gábrielle szomorú arcot vágott. Xena oldalra fordult, rátette a kezét a szőke leány vállára, és elmosolyodott. - Odüsszeusz ügyes, tudja, hogyan kell életben maradni. - A mosolya szélesebbé vált. - Különben tartozom neked egy bocsánatkéréssel. A látomásod miatt. Te tényleg láttad Kalüpszót... - Ó! Nem érdekes. Az a látomás csak arra volt jó, hogy biztosak lehetünk benne, Odüsszeusz még életben van. És abban is biztosak lehetünk, hogy legalább olyan messze van Trójától, mint Kirké szigetétől. - Gábrielle felsóhajtott. - Mindenképpen a tengeren kell majd utaznia, ha haza akar térni, és tudjuk, hogy Poszeidón komolyan haragszik rá. Szerintem minden isten haragszik rá. Kivéve persze Hermészt, de ő nem számít, hiszen csak futár. - Nem Hermész az egyetlen, aki nem fordult Odüsszeusz ellen - jegyezte meg Xena. - Emlékszel? Athéné azt mondta, ő kedveli Odüsszeuszt, de sajnos nem mindig tudja megvédeni. Szerintem nincs is szüksége védelemre... Tud vigyázni magára. Ha fogadásra kerülne sor, én rá tennék. Mármint arra, hogy sikerülni fog neki, amit akar. - Értem - mondta Gábrielle. - Hm!... Mikor megyünk tovább? Mikor indulunk a palotába? - Az új bornak még legalább kilenc napig érnie kell. A borszállítmánnyal akarok indulni. Addig szeretném megtanítani ezeknek az embereknek, hogyan védhetik meg a falujukat. - Xena mély lélegzetet vett, megfeszítette az izmait. - A legszívesebben azonnal továbbmennék. Odüsszeusz szigetét senki sem védelmezi. A királynőjét és a fiát sem... Gábrielle dühösen felhorkant. Menelaosz király, ha egyszer már belerángatta ebbe a háborúba szerencsétlen Odüsszeuszt, legalább annyit megtehetne, hogy őröket küld a palotába, és megvédi a feleségét.

- Te megtennéd - mondta Xena. - Én is. Menelaosznak viszont eszébe sem jut a dolog. ***

A nap magasan járt, forrón perzselte a földet és az észak felé tartó menetet. Gábrielle a szekér hátuljában ült, a nagy gabonáskosár mellett. A hátát annak a párnázott belsejű kosárnak támasztotta, amelybe a falubeliek a gondosan lezárt boroskorsókat rakták. Lassan haladtak, nem akarták, hogy a bor menet közben összerázódjon és zavarossá váljon. Xena a szekér mellett lovagolt, az utat és a környéket vizslatta. Déltájban egy kicsit lazított. A jelek szerint nem fenyegette őket veszély, de az esetleges támadóknak így is kellemetlen élményben lett volna részük. - Milyen távol van a tenger? - kérdezte Xena. Heszper idegesen nézett rá; amióta a hajnal előtti szürkéskék órán elindultak a faluból, még senki sem törte meg a csendet. A barátja, Aleppisz, jókedvűen meghúzkodta a fülét. Gábrielle elmosolyodott. Ugyanúgy incselkednek egymással, ahogy Kirké tisztásán disznóként tették. Jó

barátok, de másként nem tudják kifejezni egymás iránti szeretetüket. - Válaszolj, te pupák! A hercegnő... - Egyszerűen Xena - szólt közbe a harcos. Aleppisz idegesen Xenára sandított, bólintott, és megbökte a barátja vállát. - Xena. Jól van, jól... Délután már odaérünk. Még akkor is, ha ilyen lassan haladunk. - Ah. Helyes. Semmi gond? - Gond? - horkant fel Heszper. A hang határozottan emlékeztetett a disznók röfögésére. - Amióta királyunk elhagyta a feleségét, a kisfiát és a népét, és elindult, hogy visszaszerezze azt az átkozott Helénát, azóta Ithakán csak gond van! Xena figyelmeztetően Gabrielle-re pillantott. A leány felfogta a jelzést, elhúzta a száját, és nem szólalt meg. - Nem erre gondoltam - mondta Xena. - Arra, hogy most van-e valami baj. - Mi semmit sem láttunk, Xena - felelte Aleppisz. - De nem megyünk el a palotáig. Elvisszük az árut a hajóhoz, ellenőrizzük a rakodást, és ha szükséges, elmagyarázzuk a tengerészeknek, mire kell ügyelni a bor szállítása során, aztán megfordulunk, és szépen hazamegyünk. - Talán nem is lenne olyan rossz szétnézni abban a palotában - szólt közbe Heszper elgondolkozva, miközben kisöpörte a szeméből feketéskékes haját. - Azt beszélik, csodálatos hely, az egész domboldalt elfoglalja. Márványoszlopok, szobrok és egy grotta, amelyet Athéné tiszteletére rendeztek be. Meg aztán ott vannak a királynő faliszőnyegei is... - Ahhhh, és mit kezdene egy ilyen hozzád hasonló paraszt azokkal a finom faliszőnyegekkel? - kérdezte Aleppisz. - Nekem már az is elég lenne, ha egyszer láthatnám valamelyiket - felelte Heszper, és belecsípett a barátja karjába. Gábrielle kuncogott; a két fiatal férfi meglepetten ránézett. Olyan arcot vágtak, mintha elfelejtették volna, hogy a lány is jelen van. Az út emelkedővé változott, ezen a szakaszon már nem álltak mellette fák, szürkészöld levelű bokrok szegélyezték. Valamivel arrébb a bozót is eltűnt, sziklák fehérlettek az út mentén, kőtömbök és gondosan összerakott halmok. A szekeret vontató szamár lelassított. Az út összeszűkült, és egyre meredekebbé változott. Ismét megjelentek a bokrok, de ezek már egészen magasra nőttek, és olyan sűrűséget alkottak, amelyen képtelenség volt keresztüllátni. A fülledt déli csendet éles sólyomrikoltás hasította szét. Gábrielle összerezzent. A madár hangján kívül csak a szekér és a kerekek recsegése hallatszott, csak a kosárban lévő gabonaszemek zizzentek össze időnként. A szamár kínlódva lihegett. Ahogy közeledtek a dombtetőhöz, Xena felemelte a kezét. A szekér még jobban lelassított. A hercegnő előrébb ugratott az út nyugati oldalán magasló bozótfal árnyékában. Gábrielle megfordult, kezével beárnyékolta a szemét, és Xena után nézett. Xena haja hosszú uszályként lobogott a szélben. Amikor felért a dombtetőre, türelmetlen mozdulattal a füle mögé söpörte a fekete tincseket, majd félig hátrafordult a nyeregben, és intett a többieknek: követhetik. Aleppisz továbbhajtotta a szamarat, az állat azonban megmakacsolta magát. Heszper leugrott a bakról, megmarkolta és meghúzta a szamár fejére csatolt pántot. Az állat nem mozdult. Heszper megvetette a lábát, minden erejét beleadva a mozdulatba, húzni kezdte a pántot. A szamár hirtelen elindult. Heszper elvesztette az egyensúlyát, hanyatt vágódott, és kis híján legurult a domboldalról. Feltápászkodott, átkozódott egy sort, majd felugrott a szekér hátuljába, Gábrielle mellé. A leány gúnyosan mosolygott rá. - Szép volt - mondta. - Ostoba állat! - mormolta Heszper komoran, de aztán Gabrielle-re nézett, és az ő ajka is vigyorra húzódott.

Amikor feljutottak a domb tetejére, hirtelen erős szél csapott az arcukba. Gábrielle szőke haja lobogott, egy tincs a szájába libbent. Heszper megfogta az aranyló tincset, és lesimította Gábrielle füle mögé. - Én a helyedben összefognám valamivel a hajam - kiáltotta túl az üvöltővé váló szelet. Idefönt mindig erősen fúj, de... most rosszabb, mint máskor. Egyenesen délről, a tenger irányából érkezik. Ez azt jelenti, hogy nemsokára vihar lesz. - Remek! - kiáltott vissza Gábrielle. Hátranyúlt, és fél kézzel összefogta tarkóján a haját. A másik kezét a domboldalon zötykölődve lefelé induló szekér oldalára tette. Xena jelent meg mellettük. - A parton egy hajó várakozik - mondta. - Azt hiszem, szerencsénk van. - Hé! - kiáltott hátra a bakon ülő Aleppisz. - Szókran van odalent. Integet! Elég izgatottnak látszik. - Szókran? Izgatott? - Heszper felhúzta a lábát, előremászott a barátjához, és lenézett a domb aljába. -Ő még soha életében nem volt izgatott. A legtöbbször olyan, mintha félálomban lenne. Azt hiszem, valami nincs rendjén. A hajót félig kivontatták a partra. Az újfajta bárkák közé tartozott, a széles orrban és a taton keresztben deszkákat helyeztek el, ezekre padokat állítottak a kormányos és az őrszem számára. A hajótest közepén, három lépcsőfokkal a fedélzet alatt, az egyetlen árboc mellett mindkét oldalon padokat helyeztek el, ott ültek az evezősök. Az árboctól nem messze egy nyílás volt az alsó fedélzeten, ezen keresztül lehetett lejutni a legalul lévő raktárba. A hajó viszonylag kicsi volt, meglehetősen gyors, tengerbíró. Az ilyen bárkákhoz csupán néhány fős legénység kellett, a megépítésük sem került sokba. A hajó orrában és tatján keresztben elhelyezett deszkákon három ember mozgott. Ketten a vitorlákkal foglalatoskodtak, egy pedig a dombot meg a tengert figyelte. A homokos parton egy negyedik férfi közeledett a szekér felé. Aleppisz megállította az ideges szamarat, Heszper pedig leugrott a szekérről. - Szókran! Mi a baj? Olyan sápadt vagy, akár az inged! Az ősz hajú, de izmos férfi dadogva válaszolt, tekintete zavart volt. - Emberek... Emberek a szigeten! A tengerről jöttek, tucatnyi kis hajón. Beözönlőitek a palotába, és mi... semmit sem tehettünk ellenük! Mindent az irányításuk alá vontak! - Heszper hátba vágta Szókrant. A hajós elkapta a karját, és úgy megszorította, hogy a fiatal férfi hunyorogni kezdett fájdalmában. - Csúf, kegyetlen emberek! Még a királynőt sem kímélték, és amióta a herceg megpróbált megszökni... Kik ezek? - zihálta amikor megpillantotta a szekér mögül előléptető Xenát és a hercegnő mögött álló Gabrielle-t. - Barátok, Szókran - felelte Aleppisz. - Segítettek nekünk, hogy... Nem érdekes. A lényeg az, hogy megmentették az életünket. Szókran nyugtalanul végigmérte a két nőt, majd megrázta a fejét. - Ismerlek, te fiú! - vetette oda Aleppisznek. - Te még az anyád temetésén is tréfálkoznál. De ez a dolog most komoly! Tényleg bajban vagyunk. Ha nem térünk vissza a lehető leghamarabb a palotába, vége az életünknek és a családunk életének is. Azok az emberek... megfenyegettek minket, és minden okom megvan rá, hogy elhiggyem, amit mondtak. - Kik ezek? - kérdezte Xena halkan. Szókran úgy viselkedett, mintha tudomást se venne a két nőről, Heszper azonban erősen megfogta a vállát. - Ha valóban olyan nagy a baj, Szókran, akkor mondd el neki! - Xenára mutatott. - Ezek... nem mondták ki a vezérük nevét, a legtöbbünk nem is találkozott vele, csak a kapitányukkal, aki csúf vadállat, és húsz olyan embernek parancsol, akik szívesen használják az öklüket vagy a késüket. Azt mondták... - Ezt már hallottuk - mondta Xena nyugodtan. - Hogy néz ki az a bizonyos kapitány? Szókran szeme úgy dülledt ki sápadt arcából, akár a békáké. Kinyitotta a száját, de egyetlen hangot sem bírt kinyögni. A harcos türelmetlenül fújt egyet. - Magas? - kérdezte. Szókran bólintott. - Magasabb nálam? Szókran a fejét rázta, aztán nyelt egyet, és újra megszólalt. - Nagyjából ilyen magas lehet. - Valamivel a saját feje fölé emelte a kezét. - A válla pedig... - széttárta a karjait - ...ilyen széles! Fekete bőrruhát visel, a vállát mocskos, kopott bronzvért védi... Ettől még izmosabbnak látszik, mint amilyen. És... várjatok csak! - tette hozzá izgatottan. - A keze! Ezen... - felemelte a jobb kezét, megrázta a fejét, feltartotta a balját és kinyújtotta az ujjait - ez az ujja hiányzik! - Behajlította a mutatóujját, majd félve Xenára nézett.

- Tehát a bal kezéről hiányzik egy ujj - mormolta Xena, és elmosolyodott. Félelmetes volt az arca. Gábrielle mindkét kezével a hajába túrt, és magasra tartotta a tarkója fölött a szőke tincseket. A napba pislogott. - Hadd találjam ki - mondta közömbösen. - Ööö... Te ismered ezt az embert, igaz? Xena mosolya szélesebb lett, szeme jégkéken csillogott. Szókran nyelt egyet, hátrébb lépett; majdnem elvágódott a vastag, puha homokban. - Igen - felelte Xena. - Ismerem. Drákó egyik embere. - Drákó! Ó, egek! Remek! - sóhajtott fel Gábrielle. - Ah... Figyelj csak, Xena! Ezek szerint... maga Drákó is... - Drákó! - Szókran előretámolygott, és megmarkolta Xena karját. A nő könnyedén lerázta magáról. Szókran ekkor Gábrielle felé fordult, az ő kezét ragadta meg. A szőke leány morcosán nézett rá. - Ez... Mindenki ismeri Drákót! Mindenki tudja róla, hogy... hogy... - Pontosan - mondta Gábrielle. - Eleresztenéd a kezem? Fáj, ahogy szorítod. - Szókran zavartan pislogott, aztán nyögve eleresztette Gabrielle-t. A lány elmosolyodott. - Köszönöm. Most már nincs miért aggódnod. Ez itt Xena. Valószínűleg nem tudtad, de ő harcos. Méghozzá olyan harcos, aki minden problémát képes megoldani. Xena az égre nézett, elfintorodott, majd biztatónak szánt mosollyal az arcán Szókran felé fordult. Amikor látta, hogy a férfi megretten a pillantásától, a tenger irányába, az északnyugaton sötétlő foltra, Ithaka szigetére nézett. - Drákó - mormolta. - Lám, lám... Gábrielle megszeppenten nézett fel Xenára. Attól tartott, a harcos mérges lesz rá, amiért megint nem bírt parancsolni a szájának, és elárulta Szókrannak a nevét. A hercegnő nem nézett vissza. - Ide hallgass, Szókran - szólalt meg Heszper. - Ez a nő megmentette Iszosz lakóit... Most nincs időnk arra, hogy elmeséljem a részleteket. Majd egyszer, nyugodtabb körülmények között... Azt viszont elhiheted nekünk, hogy megbízhatsz benne. Aleppisz a barátja mellé lépett, és bólintott. - Így van, Szókran. - Megbízhatok benne? Senkiben sem bízhatunk már... - mormolta Szókran. Xenára pillantott. Amikor látta, hogy a harcos őt nézi, idegesen összerezzent. - Bocsánat. Nem akartalak megbántani... - Persze, hogy nem - szólt közbe Gábrielle. A hangja vidám volt, de amikor Xenára nézett, a tekintetén látszott, legalább annyira fél, mint Szókran. - Ah... válthatnánk néhány szót? - Aleppiszre sandított, aki még mindig a szamár kantárját szorította, bár az állatnak már esze ágában sem volt megugrani. - Amíg ti bepakoljátok a hajóba a szállítmányt, addig megbeszélnénk pár dolgot Xenával. Rendben? Aleppisz nem felelt, a hercegnő azonban bólintott. - Rajta, lássatok munkához. Hamar befejezzük. - Gabrielle-re nézett. - Nos? Gábrielle hallgatott, szeme a távolba révedt, a homlokán mély ráncok jelentek meg. - Ne is mondd, mit forgatsz a fejedben! Már az előbb kiolvastam a szemedből. - Igazán?

- Oda fogsz menni Drákóhoz meg a pribékjeihez, és azt fogod mondani nekik, hogy még mindig az a gonosz, vad Xena vagy, akit olyan jól ismertek, akit szerettek, így van? Ugyanazt fogod tenni, mint a múltkor azzal az ostoba Mezentiusszal meg a többiekkel. - Van jobb ötleted? - kérdezte Xena halkan. - Ha hagyod, hogy átgondoljam a helyzetet, talán lesz. - Most nincs időnk arra, hogy töprengj, Gábrielle. Hallottad azt az embert. Ha Drákó azt mondta, hogy megöli a túszokat, akkor meg is fogja tenni. Gábrielle széttárta a karját, megvonta a vállát. A szél belekapott a hajába. Hangos sóhajjal hátranyúlt, összefogta a szőke tincseket. - Igen. Ezt rögtön gondoltam. De, tudod, szerintem egy kicsit túlságosan sokszor akarod bevetni ugyanazt a trükköt, és... - Lehetséges - vágott közbe Xena. - Ám most nincs más lehetőségem. Drákó gyanakvó ember. Polükész azonban... - jelentőségteljesen felemelte a bal kezét, és behajlította a mutatóujját, hogy Gábrielle tudja, kiről beszél - ...nem. Ő mindent elhisz, amit mondok neki. - De... - Gábrielle, nagyra értékelem, hogy aggódsz. Őszintén mondom. - Xena megfogta a leány karját. - De itt most ártatlan emberek kerültek veszélybe. Nők, gyermekek, szolgák, akik még sosem kényszerültek rá, hogy fegyvert használjanak. Olyanok, akiknek fogalmuk sincs a harcról.

Lehet, hogy Odüsszeusz fegyvereseket hagyott a palotájában a felesége védelmére, de ezek nem szállhatnak szembe Drákóval. Csak mi segíthetünk a királynőn... Vagy te inkább futárt küldenél Menelaosz királyhoz, és megvárnád, hogy sereget küldjön? Gábrielle felhorkant. - Megtenné, nem igaz? Segítene a barátja feleségén, nem? - De igen. Nesztor király is. Viszont hetekbe telne, míg ideér az erősítés, és a túszoknak nincs ennyi idejük. - Xena elindult a parton. Szókran egyszerre próbálta szemmel tartani a szállítmányt, a hajót, a két nőt és a távolba vesző palotaszigetet. Amikor Xena odalépett hozzá és Heszperhez, olyan ideges volt, hogy szólni sem bírt, egyre csak a kezét tördelte. - Tedd le azt a kosarat - mondta a hercegnő. - Beszélnünk kell. Szókran motyogni kezdett, valami olyasmit emlegetett, hogy nem húzhatják tovább az időt. - Gyorsan végzünk - vetette oda neki Xena. - Maradj csöndben, ne ellenkezz, így hamarabb elindulhatunk. Hívd össze az embereidet. Szólni akarok hozzájuk. Xena szelíden a hajó felé taszította Szókrant. A férfi kis híján elvesztette az egyensúlyát, de aztán kihúzta magát, és futásnak eredt. Xena megfogta a kosár fülét, és a két falubeli fiatal férfival felemelte a terhet. Elindultak a hajó felé. Gábrielle felnézett az égre, grimaszolva elmormogott pár szót, és követte társát. A hajósok közül kettő jóformán még gyermek volt, a kormányos pedig még Szókrannál is vénebbnek látszott. A fehér hajú emberke sovány volt, a jobb karja azonban elképesztően izmos; látszott rajta, egész életét azzal töltötte, hogy hajókat irányított a tengeren. Nagy tekintélye lehetett a többiek előtt, mert amikor a harcos fellépett a fedélzetre, a két fiú azonnal elhallgatott az intésére. Szókran asszony módra sopánkodni kezdett, de a kormányos egyetlen szavára elhallgatott. Amíg Heszper és Aleppisz leeresztette a rakományt az alsó fedélzetre, addig Xena gyorsan körbepillantott, mindegyik tengerésznek a szemébe nézett. - Van köztetek olyan, akinek nincs családja a szigeten? - kérdezte. A fiúk egymásra néztek, majd félénken felemelték a kezüket. - Az apám elment a királlyal, az anyám tavaly ősszel halt meg. Egyetlen rokonom az unokatestvérem - mondta az egyik, és a társa felé bólintott. - Engem Rozenosz anyja nevelt fel. Az én apám is elment a királlyal. Az anyám akkor halt meg, amikor születtem. Gábrielle gyorsan pislogni kezdett. Elfordult, és lopva kitörölte szeméből a könnyeket. Xena bólintott. - Jól van. Akkor ti ketten itt maradtok. - Gabrielle-re mutatott. - Mi foglaljuk el a helyeteket. - Mielőtt a fiúk tiltakozhattak volna, a hercegnő a kormányosra nézett. - Mi történik akkor, amikor visszaértek? Vannak őrök a parton? Az öregember elgondolkozott, aztán bólintott. - Azt mondták, két ember fog várni ránk. Az egyik gyalogos, a másik lovas katona lesz. A gyalogos feljön majd a fedélzetre, és alaposan átvizsgálja a hajót. Ha valamit nem talál rendben, a lovas visszavágtat a táborba. - Ha valami nincs rendjén... Például ha egy fél hadsereg rejtőzik a raktérben? - Vagy ha hiányzik valamelyikünk, vagy ha nem érkezik meg a szállítmány. Azt mondták, mindenre figyelni fognak. - Hm! Mi a neved, kormányos? - Melaeusz, harcos. - A vénember lemutatott a raktérbe, ahol egy fekete hajú, fekete szakállas, medveszerű férfi éppen lekötözte a hajóra hordott kosarakat. - Ő pedig Xoran. - Jól van, Melaeusz. Akkor most partra tesszük ezt a két fiút, és vízre toljuk a hajót. Várj... Szükségünk lesz a köpenyükre és a csuklyájukra. - A két kamaszra nézett. - Cserébe megkapjátok a mienket. - Visszajöhettek velünk Iszoszba - mondta Heszper. - A lehető leggyorsabban menjetek vissza! - bólintott Xena. - És küldjetek futárt délre, Püloszba. Menjen el Nesztor király palotájába, hivatkozzon rám, és mondja el, mi történik Ithakán. Mondja meg a királynak, hogy Xena szeretné, ha megküldené a hírt a többi királynak. Valamennyinek, akit eskü kötelez arra, hogy szükség esetén Odüsszeusz király segítségére siet. - Elvette az egyik fiú kék köpenyét, a vállára terítette, a másikat pedig átnyújtotta Gabrielle-nek. - Menjünk!

Heszper olyan arcot vágott, mintha mondani akarna valamit, de aztán nem szólalt meg, hagyta, hogy Aleppisz levonszolja a hajóról. A két fiú már a homokon állt, a vállukat a hajó elejének feszítették, felkészültek rá, hogy betolják a tengerbe. Gábrielle begyömöszölte a haját a köpeny alá, a fejére húzta a csuklyát, és komoran körülnézett. - Az istenekre! Gyűlölöm a hajókat! Xena gúnyosan rávillantotta a szemét. - Ha úgy jobban tetszik, gyalog is jöhetsz. A lány felnevetett, bár nem volt valami jó a kedve. Amikor a hajó visszacsúszott a vízre, megtántorodott, de még idejében sikerült megkapaszkodnia a korlátban. - Jól van, tehát itt vagyunk - állapította meg. - Pompás körülmények között utazunk. Melyik evező lesz az enyém? Szókran horkantva felnevetett, de amikor a két nő ránézett, ijedten a szája elé kapta a kezét. Xoran a hajó jobb oldalára mutatott. - Az elülső. Harcos, te ehhez ülj... - mutatott a bal oldali lapátra. Xena megcsóválta a fejét. - A jobb oldalon maradok. Segítek Gabrielle-nek. - Értem... Persze - mormolta Xoran. Melaeusz felkiáltott. A hajó vízre a ért. Xoran ugrott, hogy kibontsa a vitorlát, Szókran leült az evezőjéhez. Gábrielle ismét megtántorodott. Xena elkapta a karját, odavezette a padhoz, leültette, majd letelepedett mögé. Melaeusz bólintott, a bal oldali evezőkre nézett. Xoran is leült. A hajó lassan a tenger felé fordította az orrát, szembeszállt a part felé tartó hullámokkal, vészjóslón himbálózott. Vízpermet hullt a fedélzetre és a padokra. - Ooooh! - nyögött fel Gábrielle. - Hátrafelé megyünk! Semmit sem látok... csak az eget. - Ilyen az evezősök sorsa - jegyezte meg Xena könnyedén. - Húzd azt a lapátot, a többivel ne törődj. - Átnézett a másik oldalon ülő két férfira, megtámasztotta a lábát, és megmarkolta az evezőjét. Tudta, Gábrielle nem fogja sokáig bírni. Amikor Trójába tartottak, a lány arca végig zöld volt, egész úton rosszulléttel küszködött. Gábrielle egy órán át bírta a tengert, aztán felnyögött, és rádőlt az evezőjére. Xena felnevetett, és erősebben húzta a lapátot, hogy a hajó ne lassuljon le a leány miatt. - Ha rosszul vagy, akkor... lehetőleg ne itt csináld, hanem hajolj ki a víz fölé! - Rosszul vagyok? Haldoklom! - Gábrielle mély lélegzetet vett. Sikerült felnevetnie. - Ha lehet, akkor én most kiszállnék... - Még te sem tudnál vízen járni - csóválta a fejét Xena vidáman. - Csak egy kis levegőre van szükséged. Menj fel, lélegezz mélyeket. Attól jobban leszel. Ha mégsem, akkor odafent legalább elég közel vagy a korláthoz, és... semmit sem fogsz összepiszkítani. Gábrielle felnyögött, majd nehézkesen felállt a padról. Az evezője felfelé lendült, kis híján állon vágta. Ijedten hátraugrott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Nem állt fel, négykézláb mászva indult el a három lépcsőfok felé. Xena balra nézett. A két férfi gúnyosan figyelte Gabrielle-t, de amikor elkapták a harcos jeges pillantását, előrefordultak, és elszántan, a káröröm legcsekélyebb jele nélkül eveztek tovább. - Óoooh! - Gábrielle kicibálta a térde alól a szoknyáját, felkapaszkodott a lépcsőn, és kilépett a hátsó fedélzetre. - Idefönt még rosszabb! Itt minden úgy mozog, mintha... Ó! Ezt nem bírom ki élve! - A szél belekapott a hajába, az arcába csapta a szőke tincseket. Gábrielle felemelte a kezét, hátrasimította a haját, és eltántorgott a korlátig. Ráhajtotta a fejét. - Hé! - kiáltott le kicsit később. - Mégsem olyan rossz idefönt. Sokkal jobban érzem magam. Pompás a levegő, friss és hűvös, és... Ó, istenek! - kiáltott fel. - Ez undorító! A víz... A hullámok teteje fehér! - Ne nézd a vizet! - kiáltotta Xena. - És gyere vissza, amikor a part közelébe érünk. Az a köpeny meg a csuklya nem álcáz valami jól, bárki láthatja, hogy mi van alatta! - Értettem! - nyögte Gábrielle. Mindkét kezét felemelve összefogta a haját, bedugta a köpeny alá, s a fejére húzta a csuklyát. Melaeusz ügyes kézzel kormányzott, a szél belekapott a vitorlába, a hajó felgyorsult. Gábrielle felhördült, aztán hanyatt vágódott a korlát mellett. Xena elfojtott egy mosolyt, és még mélyebben a hullámzó vízbe merítette az evezőjét.

7

Késő délután, amikor a palotasziget közelébe értek, Gábrielle visszavánszorgott az evezője mellé. - Senki nincs a parton - mondta halkan. - Egy kicsit távolabb van néhány sátor, és füstöt is láttam. Meg a palotát is, de senki sem volt körülötte. Hamarosan lenyugszik a nap. Xena megfeszítette a karját, húzott egyet az evezőjével, és bólintott. Gábrielle idegesen ránézett. Egy pillanatra olyan volt az arca, mintha mondani akarna valamit (talán éppen Drákóval kapcsolatban), de aztán megvonta a vállát, és leroskadt a padjára. Vonakodva megmarkolta az evezőjét. - Ne fáraszd ki magad - mondta Xena. - Majd én húzok helyetted is. - Oldalra fordult, felemelte a kezét, és intett a másik oldalon evező Szókrannak. A férfi megértette a jelzést. Kiemelte a vízből az evezőjét, és Xena mellé sietett. Gábrielle követte Szókran példáját, és hátrafordult. Szókran sápadtan nézett Xenára. A hercegnő megveregette a vállát, aztán mindkét kezével megmarkolta az evezőjét. - Emlékszel a tervre? - kérdezte. Szókran bólintott. - Minden részletére? Újabb bólintás. Xena rámosolygott a férfira. - Helyes. Akkor tudod, mit kell tenned. Semmi mást ne csinálj, csak amit megbeszéltünk. Világos? - Mert ha nem, akkor... - Szókran megnyalta kicserepesedett ajkait, és nyelt egyet. - Akkor végünk. De ne félj, minden rendben lesz. Egyikőtöknek sem esik bántódása. Szókran harmadszor is biccentett, idegesen előrenézett, majd felkapaszkodott a lépcsőn, és kibámult a közeledő partra. Ahogy a hajó átszelt egy jókora hullámot, Gábrielle halkan elmormogott valamit az orra alatt. Néhány másodperces imbolygást követően súrlódás hangja hallatszott: a hajó orra kifutott a homokra. Melaeusz kiadta a parancsait. Xoran az árbochoz futott, hogy bevonja a vitorlát. Olyan erős volt a szél, hogy elsőre nem sikerült végrehajtania a feladatot. Káromkodott, mire Szókran odaszaladt hozzá, és segített neki. Gábrielle megfordult, Xenára nézett, de amikor kinyitotta a száját, a hercegnő megrázta a fejét. Egy pillanattal később erős, mély hang hallatszott a partról. - Meghoztátok a bort? Melaeusz rögzítette a kormányrudat, és visszakiáltott. - Igen! - Rajtad kívül csak két embert látok. Öten mentetek el. Hol a másik kettő? - Odalent. A kosarakra vigyáznak, nehogy feldőljenek. - Melaeusz hátranézett. Xena és Gábrielle átmászott a kosarakhoz. - Jól van! - hallatszott egy másik, távolabbról érkező hang. - Nem felejtetted el a játékszabályokat, kormányos? Ismerünk benneteket, tudjuk, kik tartoznak a családotokhoz, és mivel okozhatunk nektek fájdalmat. Ha bármit tettetek, amit nem lett volna szabad, keservesen megbánjátok! - Nem csináltunk mi semmi olyasmit, ami ellentétben lett volna a parancsokkal. Nem mertük megtenni - kiáltott vissza Melaeusz. - Helyes. Úgy látom, értjük egymást. Metrikasz felmegy a fedélzetre, és ellenőriz benneteket. Ha nem tetszik neki, amit lát, akkor idekiált nekem, én pedig elvágtatok a palotába. Azután pedig... Ugye tudjátok, kormányos, mi történik azután? - Tudjuk! - kiáltotta a kormányos helyett Xoran. - Helyes. Metrikasz! Egy perccel később egy nehéz test huppant a fedélzetre. A hajó megbillent. Gábrielle riadtan kapaszkodót keresett. Xena megfogta a karját, és addig tartotta, míg társnője visszanyerte az egyensúlyát.

Végül eleresztette a lányt, és az egyik gabonáskosár mögé mutatott. Gábrielle lehunyta a szemét, megrázta a fejét, és előrelépett. A hercegnő gyorsan felnézett, majd behúzódott a hajófal mellé. - Jól van, kormányos... Hármótokat már láttam. Hol a másik kettő? - Már mondtam, hogy odalent! Nehéz lépések dobbantak az evezőpadok mellett. A Metrikasznak nevezett férfi éppen Xena feje fölött állt meg. - Nem látom őket! - zengett egy mély hang. - Ha megpróbálsz becsapni, kormányos, megfizetsz! És a társaid is! - Odalent vannak, a raktérben - hallatszott Melaeusz hangja. - A nehezék kövek elmozdultak, azokat próbálják visszagörgetni a helyükre. Muszáj megcsinálniuk... Vagy talán azt akarod, hogy léket kapjon a hajó? Csend. - Meg kell várnunk, míg befejezik - folytatta Melaeusz. - Hiába hívnám őket, úgysem hallanák a hangom. Süketek. - Süketek? - Metrikasz érdes hangon felnevetett. - Mire jó egy süket tengerész? - Tudják, hogy mit kell tenniük, és mikor. Nekem ennyi éppen elég. Xena óvatosan kinézett a feje fölötti nyíláson. Az ég már egészen elfeketedett. Halvány, zord mosoly jelent meg a harcos ajkán. Megfeszítette izmait. Melaeusz és a barátai mindent ügyesen csináltak. Sokkal ügyesebben, mint várni lehetett. Mindjárt, gondolta Xena. Mindjárt... - Hadészra! Majd engem meghallanak! - Az egész hajótest megremegett, amikor a vörös hajú férfi leugrott a raktérbe. Majdnem rádobbantott az egyik kosárra. - Hol vannak? - kérdezte. - Nem látom őket, kormányos! - Itt - súgta Xena a fülébe. A férfi meglepetten felnyögött és hátrapördült. Xena először a torkába vágta a könyökét - a fickó ezután már nem hívhatott segítséget -, majd kétszer a gyomrába öklözött. Metrikasz a nyakához rántotta a kezét, levegő után kapkodott, ám nem roskadt össze. Xena nem tartotta valószínűnek, hogy visszaüt - éppen elég elfoglaltságot adott neki a levegővétel, nem is gondolhatott harcra -, de biztosra kellett mennie. Behajlította a térdét, megfeszült, mint az íj, és elrugaszkodott. Kinyújtott kezével elkapta a nyílás peremét. Kapaszkodva hátralendítette magát, majd előre, és amikor látta, hogy Metrikasz elindul, páros lábbal a tántorogva, felemelt ököllel közeledő férfi hasába rúgott. Metrikasz összegörnyedt. Xena leugrott a padlóra, és az előredőlő férfi tarkójára csapott. Metrikasz térdre roskadt. Xena káromkodva megpördült, és sarokkal a halántékába rúgott. Ellenfele megtömött zsákként dőlt oldalra. A hercegnő mély lélegzetet vett, és jelzett Gabrielle-nek, maradjon, ahol van. Felnézett. Az ég fekete volt, csak az egyik oldalról látszott valami vöröses derengés. Xoran lenézett az evezőpadok mellől, idegesen tördelte a kezét. A háta mögött ott állt a másik két hajós. Xena a hajó orra, majd a tat felé mutatott. Xoran megrázta magát, és mozdult, hogy teljesítse a parancsot. Szókran lekiáltott a raktárba. - Hé! Te odalent! Jól vagy? Hé! Ó, istenek, most mi lesz? Xena elmosolyodott, és elhúzódott az ájultan heverő férfi mellől. - Hé! - hallatszott Xoran ordítása. - A társad lezuhant a raktérbe! Elvesztette az eszméletét, és vérzik a feje! - Ha ez valami csapda!... - érkezett a válasz a partról. - Miért lenne csapda? - kiáltotta Xoran kétségbeesetten. - Erősebb ő, mint mi öten együttvéve, és különben is jól tudjuk, mi történne akkor, ha ellenetek fordulnánk! Megsebesült. Beleakadt a lába az evezőbe, megbotlott, és fejjel előre zuhant le. Nem hallottad, mekkorát puffant? A lovas hangja bizonytalan volt. - Visszamegyek a palotába! - A barátod nélkül? Ne! Egyedül nem tudjuk kiemelni onnan! Túlságosan nehéz. Lehet, hogy elvérzik odalent! Legalább adj valamit, amivel bekötözhetjük a homlokát! Ha már mindenképpen muszáj elmenned... Csend. Aztán: - Jól van. Felmegyek a hajóra. Hátrább léptek, és odaálltok a kormányhoz. Mind, ahányan csak vagytok, különben... - Hát nem hallod, amit mondok? Nem merünk mi ellenkezni veletek! - kiáltotta Xoran. - Nem akarom, hogy a feleségemet és a fiaimat azért öljék

meg a társaid, mert nem mersz idejönni, hogy megvizsgáld a barátodat! - Vissza a kormányhoz! Vissza! - A lovas hangja ideges volt. Xena lentről tisztán látta, hogy a három férfi riadtan a kormány mellé húzódik. Csend. Egy dobbanás. Lépések a hajó orrában. Csend... Xena visszalépett az árnyékba, és az arcára húzta a csuklyáját. - Csak hárman vagytok idefent! - hallatszott az őr hangja. - A fiúk odalent voltak, amikor leesett. - Odalent? Minek? - A fenéksúlyok miatt. Kimozdultak a helyükről. Még mindig ott vannak. Ott, a társad mellett. - Csend. - De hiszen ezek csak fiúk, Krinosz! Láttad őket, amikor elindultunk. Tőlük ugyan nem kell tartanod! Újabb csend következett, amit lassú, óvatos lépések dobbanása tört meg. A Krinosznak nevezett férfi az evezősök fedélzetére érve ismét megállt. - Hé, ti ott lent! Menjetek el Metrikasz közeléből. Hadd nézzem meg! - A fiúk nem hallanak. Süketek. Vagy nem hallottad, mit mondtam a barátodnak? - Ő nem a barátom. Ő Metrikasz kapitány! - felelte Krinosz komoran. - Szóval süketek a fiúk, mi? - Lehajolt, egyik lábát a fedélzeti nyílás szélére tette. - No, majd meglátjuk, igaz-e? - tette hozzá fenyegetően. Leugrott a raktérbe, az egyik kosár mellé, az egyik „fiú" mögé. Gyorsan felnézett és megnyugodott. Az ostoba tengerészek úgy féltek, hogy még pislogni se mertek. Nem csinálnak ezek semmit, gondolta. Még így se, hogy mindketten idelent vagyunk, és egyikünk sebesült. Krinosz megfeszítette a vállát, előrébb lépett, és megérintette a „fiú" karját. Az alak megfordult. Világos, furcsán ismerős szemek meredtek Krinoszra. - Te... te nem vagy... Ki vagy? - kérdezte a férfi. Az arcon gonosz mosoly jelent meg. - Én... Ismerlek! - Igazán? - A hang mély, fenyegető dorombolásra hasonlított. Krinosz ezt is ismerősnek találta. Pislogni kezdett. Az alak hirtelen eltűnt előle. A férfi körbefordult. Fentről halk reccsenést hallott. Felnézett. A következő pillanatban meglátta a feléje lendülő testet, aztán... jó darabig semmi sem jutott el a tudatáig. Xena összedörzsölte a kezét, elégedetten lenézett az ájult Krinoszra, majd halkan felszólt a tengerészeknek. - Melaeusz, adjatok le kötelet. Sokat! Meg valami rongyot, amit a szájukba tömhetek. Metrikasz felnyögött. Xena fejcsóválva ránézett, és meg egyszer, teljes erőből a fejébe rúgott. Csend... A tengerészek ledobtak egy kötélcsomót meg két rongydarabot, amit Szókran hosszú ingének aljából téptek le. Xena bólintott, és a hatalmas termetű Metrikaszra mutatott. - Rá kétszer annyi kötél kell, mint a másikra. Gábrielle kilépett az árnyékból, és az ájult férfiak szájába tömte a rongyot. - Egek! Ez aztán nagydarab ember, igaz? Xena szótlanul bólintott. - És most? - kérdezte Gábrielle. Xena felnézett az égre, amelyről időközben eltűnt az utolsó vöröses fényfolt is. - Várunk. Szókran! Ez a két fickó tényleg tudja, hol van a családotok? - Nem. Nem hiszem. De megfenyegettek minket, így nem kockáztathattunk. - Nem a neveteken szólítottak titeket. Ez azt jelenti, hogy nem ismernek benneteket. És azt sem tudták, hogy a két fiú árva. De igazad van, nem kockáztathatunk. Van itt valami olyan hely, ahol elbújhattok? - Hm... Esetleg a Nimfabarlang a nyugati parton. A bejáratát csak apály idején lehet észrevenni. Ám nem maradhatunk ott örökre, harcos.

- Nem is kell. Szedjétek össze az embereket, vegyetek magatokhoz élelmet és vizet. Majd elküldök hozzátok valakit, ha már tiszta lesz a levegő. Hány embert hozott Drákó? - Hm... - Xoran megrázta a fejét, számolgatni kezdett az ujján, és halkan motyogott. - Huszonkét, nagyjából ekkora hajóval jöttek... A hajók jól megmerültek, annyi ember volt rajtuk. - Csak emberek? Lovakat nem hoztak? - Csak emberek. Meg néhány sátor, pár zsáknyi élelem, de nem túl sok. Miután elfoglalták a palotát, minden hajót elsüllyesztettek. Csak ezt hagyták meg, és két kis halászhajót. Gábrielle elmerülten számolgatott. Xena ránézett. A lány arca komor, sőt egy kissé rémült volt. A harcos felemelte a kezét. - Hagyd, Gábrielle. Inkább vigyük el ezeket az embereket a családjukhoz. Gábrielle az ajkába harapott, és bólintott. Xena felugrott, megkapaszkodott a nyílás peremében, kimászott az evezőpadok mellé. Megfordult és lehajolt, hogy segítsen Gabrielle-nek. - És a borral mi lesz? - kérdezte Szókran. - Hagyd a bort! - szólt rá Xena nyersen. - Eredj haza! A három férfi lemászott a hajóról. Egymás mögött lépkedve elindultak a keskeny homoksávon. Gábrielle megvárta, míg eltűnnek a sötétben, majd mély lélegzetet vett, és hangosan felsóhajtott. - Van valami fogalmad arról, hány emberrel szállunk szembe? - kérdezte csípősen. - Huszonkét ilyen hajó, tele emberekkel. A hajók „megmerültek", tehát... - Sokan vannak - mondta Xena. - De nem kötélhúzásra készülünk, ezért semmi jelentősége sincs a számoknak. - Jól van - felelte Gábrielle gúnyosan. - És akkor most mit csináljunk? A harcos válasz helyett felemelte a kezét, elindult a hajó orrába, és beolvadt az árnyak közé. Gábrielle letérdelt, és a korláthoz csúszott. Mély csend... Aztán valami halk surrogás. Mintha valaki a horgonykötélbe kapaszkodva megpróbálna felmászni a hajóra. Gábrielle csak egy sápadt arcot látott, és Xena felemelt kezét. Megértette a parancsot: csendben maradt, és nem mozdult el a helyéről. A korlátnak támaszkodott, és a hónalja alá dugta a kezét, amit időközben megdermesztett a tenger felől fúvó hideg szél. Várt. Még egy kaparászás. halk neszezés. Xena visszafojtotta a lélegzetét. Hallgatózott. Egy ember. Nem valami ügyes a kötélmászásban. Nesztelenül akar mozogni, de nem sok sikerrel... Xena megfeszítette az izmait, és várt. Elfojtott szitkozódás, aztán... Mintha bőrdarabok csapódtak volna a hajó oldalához. A felfelé mászó ember addig erőlködött, míg sikerült feltornásznia szandálos lábát a korlát fölé. Zihálás. A láb megmozdult. Egy köpenybe burkolózó test lendült át a korlát fölött, majd a fedélzetre dőlt. Xena felugrott, és rátaposott a lihegő behatolóra. Halk, elfojtott kiáltás. Az alak megmozdult, aztán felegyenesedett. - Jól van, megint elkaptatok. De megmondtam a vezéreteknek, annak az alávalónak, hogy nem adom fel! - Egy fiú hangja. Mély és komor, csak az utolsó szavak voltak élesek. A suhanc a szájához kapta a kezét, lehajtotta a fejét.

A vállamig sem ér, gondolta Xena. Megfogta a fiú állát, felemelte a fejét, a szemébe nézett. Sötét volt, egészen közel kellett hajolnia, hogy lássa. Az arc ismerős volt számára, csak éppen... hiányzott róla az őszülő szakáll. Azonnal felismerte a vonásokat. - Télemakhosz herceg? Te vagy az, ugye? - kérdezte halkan. Először azt hitte, a herceg nem fog válaszolni. Télemakhosz kihúzta magát, és bátran a nő szemébe nézett. - Ki kérdi? - Közelebb hajolt Xenához, aztán a korlát mellett kuporgó Gábrielle felé fordult. - Ti... Ti nők vagytok!

- Nagyon jó! - Xena néhányszor összeütötte a tenyerét, majd ellépett a fiú mellől, hogy mindkét irányban végignézzen a tengerparton. - Mit szólnál hozzá, ha odalent, az evezők mellett folytatnánk a társalgást? Itt csak az nem vesz észre minket, aki nem akar. - Megfordult, és elindult az evezőpadokhoz. Amikor rájött, hogy a fiú meg sem moccan, visszapillantott. A fiatal herceg rámeresztette a szemét. - Mi ez az egész? Kik vagytok? Miért akartok beosonni apám földjére? - Én vagyok az az ember, aki egyelőre nem fogja kitörni a nyakad - felelte Xena halkan. - Azt hiszem, ez már elég ahhoz, hogy a barátodnak nevezzem magam. - Barát? - kérdezte Télemakhosz keserűen. Xena hűvösen végigmérte, majd megveregette Gábrielle vállát, s a füléhez hajolt. - Beszélj vele. Ha utána sem lesz hajlandó lejönni és engedelmeskedni nekem, visszajövök, és belehajítom a tengerbe! - Értem - mondta Gábrielle tompa hangon. A fiúhoz lépett, aki még mindig mozdulatlanul állt a fedélzeten. - Tudod, a társamnak egy dologban tényleg igaza van. Ha valaki véletlenül erre jár a parton, meglát minket. Mi lenne, ha leülnél és végighallgatnál? Télemakhosz habozott. Gábrielle leült, keresztbe tette a lábait, és megpaskolta a fiú térdét. - Most nehogy azt mondd, hogy félsz! - Tőled? - kérdezte Télemakhosz durván. Leült a lány mellé. - Ki vagy? Ki a társad? Miért vagytok itt? - Az én nevem Gábrielle, ő pedig Xena. Rólam még nem sokat hallhattál, az ő nevét azonban bizonyára ismered. Télemakhosz megvonta a vállát, közömbös arcot vágott, de a szeme hirtelen csillogóbbá változott. - Persze. Ő az a harcos asszony. Azt hiszem... És? - Menelaosz király képviselőjeként érkezett... - Menelaosz! - hördült fel a fiú. - Ha ő meg az a nőszemély nem lenne, akkor... akkor... - Hagyjuk ezt - mondta Gábrielle sietve. - Menelaosz küldött ide minket, mégpedig azért, hogy megnézzük, hogy állnak a dolgok nálatok. Nos, a jelek szerint nem valami rózsás a helyzet. - Ó, pedig minden rendben van! - felelte Télemakhosz gúnyosan. - Nagy mulatságot rendeztünk, és... Gábrielle előredőlt, megveregette a fiú térdét. - Mondták már neked, hogy modortalan vagy? Arra magunktól is rájöttünk, hogy bajban vagytok. Xena elhatározta, hogy megpróbálja megoldani a gondjaitokat. - Ó! Egyedül vagy esetleg ketten akartok szembeszállni azokkal a férflakkal? - Télemakhosz a part felé mutatott. Gábrielle megfogta a kezét, és lerántotta. - Vigyáznunk kell, nehogy észrevegyenek minket. Ezt lehetőleg ne felejtsd el. Egyébként tudom, hogy sokan vannak. Én magam nem is akarnék megküzdeni velük. - Elhallgatott. - De én nem Xena vagyok - tette hozzá. Csend. Télemakhosz hátradőlt; felhúzta a térdét. - Nézd, ha hagyjátok, hogy elvigyem ezt a hajót... Mi lenne, ha elmennék vele? - Egyedül akarsz kihajózni? És hová mennél? Télemakhosz felsóhajtott. - Lesben álltam. Láttam, hogy a férfiak leszálltak a hajóról, a fiúk viszont nem. Arra gondoltam, nekik úgy sincs családjuk, senkijük sincs, akivel törődniük kellene, ezért nem kell itt maradniuk. Azt terveztem, megpróbálom rábeszélni őket, hogy segítsenek a szökésben. Nem túl nagy ez a hajó... Arra gondoltam, átvitorlázunk a hosszú öböl túloldalára, aztán kelet felé fordulunk, és... Igen. Azt terveztem, egészen Korinthoszig elmegyünk. Akkor már csak egy rövid utat kellett volna megtennünk, és máris Athénban vagyunk. Azok a gazemberek bizonyára arra gondoltak volna, hogy Pülosz felé szöktünk. Ha egyáltalán eszükbe jut, hogy elvittük a hajót. De teljesen mindegy, mert a megmaradt kis halászbárkákon úgysem értek volna utol bennünket. - Nem is rossz terv - szólalt meg Xena, akit egyikőjük sem vett eddig észre. Leült a fiú mellé. - Jól van, látom elég okos vagy, és a bátorság sem hiányzik belőled. Még akkor sem tagadhatnád le, hogy Odüsszeusz fia vagy ha nem hasonlítanál rá ennyire. - Az... apám! - A fiú ajka megrándult. - Itt kellene lennie! Nem lett volna szabad elmennie Trójába! - Elcsuklott a hangja.

Szegény fiú! gondolta Gábrielle. - Nem is akart elmenni - mondta Xena. - Honnan tudod? Xena megvonta a vállát. - Személyesen tőle. Beszéltem vele. Üzenetet hoztam neked és az anyádnak. Télemakhosz csüggedten leeresztette a vállát. - Most persze nem fogjátok hagyni, hogy elvigyem a hajót... - A barátaink már útban vannak Püloszba, hogy segítséget kérjenek neked Nesztor királytól. Rád itt lenne szükség - mondta Gábrielle. Xena meghökkenve sandított a lányra, de nem szólalt meg. Télemakhosz egy hosszúra nyúló percen keresztül egyik nőről a másikra nézett. - Ti... Ti képesek lennétek?... - Nos - vonta meg a vállát Gábrielle -, az első lépés az lenne, hogy bevinnél minket a királynő lakosztályába. Ezzel igazán sokat segítenél. - Az anyámhoz? - A fiú felsóhajtott. - Ha engedte volna, hogy az őrök megtanítsanak a kardforgatásra! De csak egy késem van, ezt is az apám régi holmija közül csentem el, és rejtegetnem kell. - Elővett egy széles pengéjű tőrt. A fegyver faragott markolata kígyót formázott. Gábrielle elhúzódott a tőr közeléből, és idegesen elmosolyodott. - Ah... Nagyon szép. Ööö... Ha lennél olyan kedves, és eltennéd... Tudod, mindig nyugtalanná válók, ha ilyesmit látok. Nem a te tőrödtől vagyok ideges, hanem általában minden pengétől. Xena hátradőlt, és összefonta a mellén a karját. A fiú makacs volt, modortalan suhanc, de a nem túlságosan vonzó felszín alatt értékes tulajdonságok lapultak benne. Xena nem tartozott Odüsszeusz lekötelezettjei közé, a híve sem volt, de úgy gondolta, aki ilyen hosszú távollét után hazatér, sokkalta jobb fogadtatást érdemel, mint amilyet a király kaphat ettől a fiútól. - Alkut ajánlok - mondta halkan. - Segítesz nekünk. Azt csinálod, amit mondok, és akkor, amikor mondom. Miután elkergettük ezeket az embereket a szigetről, megtanítalak harcolni. - Megtennéd? - Télemakhosz szeme felcsillant, de az öröm egyetlen pillanat alatt eltűnt a tekintetéből. - Az anyám sosem engedné meg. - Majd én megbeszélem vele a dolgot - ígérte Xena. - Az anyád nem védhet meg örökké - tette hozzá Gábrielle. - De ezt inkább később magyarázzuk el neki. - Felnézett az égre. - Szerintem már nem lesz ennél sötétebb. Hogy jutunk el a királynőhöz? - Én... bárhová el tudlak vezetni benneteket - mondta Télemakhosz. - Engem nem vesznek túl komolyan. - Nagyon jó! - bólintott Xena. - Annál nagyobb lesz a meglepetésük, amikor bebizonyítod magadról, hogy valódi férfi vagy. Télemakhosz hitetlenkedve nézett Xenára. Végül megrázta a fejét. - Volt egy titkos út, amin keresztül ki lehetett jutni a királynői lakosztályból, de sajnos azok felfedezték, amikor anyám ki akart surranni. Ledöntötték a falat, lezárták a folyosót. Van egy erkély is, de túl magasan. Aztán... az egyetlen odavezető folyosón állandóan őrök állnak. Az a hadúr azt mondta, azért, nehogy valaki megzavarja anyám nyugalmát. Értitek? Éppen ő akarja megvédelmezni a királynőt! Anyámat nem engedik ki, és csak két szolgáló mehet be hozzá, azok, akik vizet meg ételt hordanak neki. - Hm! Be fogunk jutni - jelentette ki Xena rövid tűnődés után. - Megtaláljuk a módját - bólintott Gábrielle. Télemakhosz résnyire szűkülő szemmel figyelte a két nőt. Töprengett egy sort, aztán megrázta a fejét. Sötét, göndör fürtjei az arcába libbentek. - Csak ketten vagytok - mondta. - És mindketten... izé... - Nők vagyunk? - kérdezte Gábrielle. - Ez ne tévesszen meg, herceg. - Xena felé bólintott. - Ha valaki, akkor ő igazán ért az ilyen mentőakciókhoz. - A fiúra pillantott. - Különben is most már hárman vagyunk, nem? - De igen - suttogta Xena. Végignézett a szigeten. A távolban még a sötétség ellenére is ki tudta venni a tengert és a horizontot takaró, egymás mellett álló hegyek körvonalait. Jobbra néhány lámpás világított egy épület ablakaiban - ez lehetett a királyi palota. Nem messze az épülettől tüzek lobogtak, vörös fényt szórtak a világos ponyvájú sátrakra, a sátrak előtt és között ácsorgó és járkáló férfiakra. - Jobb, ha elmegyünk innen. Nem biztonságos ez a hely. Gábrielle, induljatok! - Rendben. Természetesen. És te?

- Én majd mögöttetek haladok. ***

Miután lemásztak a hajóról, Télemakhosz herceg behúzta Gabrielle-t az árnyékba. - Odakint... Látod azokat a tüzeket? Ott vannak a legtöbben. Mármint azok közül. Különösen ilyenkor, az éjszaka elején. - Elfintorodott. - Isznak. Főként ezzel múlatják az időt. Mire felkel a hold, a fél banda részegen fog hortyogni. - Hol vannak az őrök? - kérdezte Xena. - Azon az egyen kívül, aki anyámat tartja szemmel, nem állítottak őröket. - Télemakhosz megrázta a fejét. - Nem is lenne sok értelme. Ezen a hajón kívül csak két halászbárkát hagytak meg. Azokban mindig ül vagy alszik valaki, nehogy ellopják őket. - Megvakarta a fejét, eltűnődött. - Nem, egészen biztos, hogy nincs több őr. - Most tréfálsz, ugye? - kérdezte Gábrielle. Xena halkan felnevetett. - Nincs szükségük őrökre. Asszonyok, szolgák meg egy fiú ellen? A herceg bosszúsan fújt egyet. Xena megérintette a karját. - Ők gyereknek néznek. És te is azt akarod, hogy annak nézzenek, igaz? Hogy ne tudják meg, mi vagy valójában. - Jól van. - Télemakhosz bólintott, aztán keleti irányba mutatott. - A palotába azon az úton lehet eljutni. Keresztülhalad az erdőn. Sajnos ott is felvertek néhány sátrat. Ha itt maradunk a tenger mellett, ha a homokon haladunk előre, nem fogják meghallani a lépteinket. Sötétedés után nem jönnek errefelé, ők is tudják, éjszaka nem járnak a hajók. - Okos, nagyon okos! - suttogta Xena. - Te mész elöl, Télemakhosz herceg! A fiú bólintott és elindult. Kétrét görnyedve, gyorsan haladt a hullámok mellett. Gábrielle követte, de előtte még odaszólt Xenának. - Látod? Pompás gyerek, igaz? - Igaz - felelte Xena szárazon, és intett Gabrielle-nek, menjen. Leguggolt. Még nem indult el, addig várt, amíg a herceg és a szőke leány lépései elhalkultak. Visszafojtott lélegzettel körülnézett. Semmi sem mozdult, és csak a háta mögött sötétlő hajóban nyöszörgőtt valaki. Felsóhajtott és elgondolkozott. A hajón hagyott megkötözött férfiak előbb-utóbb magukhoz térnek. Megölhetné őket, a tengerbe hajíthatná a testüket... Megrázta a fejét. Nem, nem fog végezni velük. Semmi értelme sem lenne, a tenger úgyis partra vetné a hullájukat. Akár élnek, akár meghalnak, társaik mindenképpen tudomást szereznének arról, hogy ellenség érkezett a szigetre. - Hagyjuk! - mormolta, és arra gondolt, felesleges előre tépelődni a problémákon. Majd ha akadályba ütközik, akkor megtalálja a módját, hogy legyőzze. Felegyenesedett, és Gábrielle meg Odüsszeusz fia után indult. ***

A gondozott babérsövény árnyékában vártak. Télemakhosz szája megrándult, amikor becsúszott a bokrok közé, de nem szólalt meg, egyetlen hang sem tört ki belőle. Kemény gyerek, gondolta a harcos, és legszívesebben magához ölelte volna a herceget. Erre most nem alkalmas az idő... Télemakhosz a hosszú, alacsony, fehérre meszelt kétszintes épület sarkára mutatott, bólintott, majd gyorsan körülnézett, levette a szandálját, az övébe dugta, és mezítláb végigfutott a sövény mellett. Gábrielle felemelte a szoknyája alját, és követte. Xena a szőke lány után sietett, de járás közben sem feledkezett meg arról, hogy az ellenség bármikor elébük toppanhat. A jelek arra vallottak, hogy a fiú nem tévedett. Xena részeg danolászást hallott. Valaki odaordított a társának valami trágárságot, néhányan nevettek. A hangok messziről érkeztek, a tüzek, a sátrak irányából. A palotának ezen az oldalán nyugalom volt. Télemakhosz herceg felment a rövid lépcsősoron, végigosont a fedett verandán, és megállt egy sötét folyosó bejárata előtt. Gábrielle közel húzódott hozzá, és megrángatta a ruhája ujját. - A szolgák lakhelye. Meg a konyhák - felelte a fiú a ki sem mondott kérdésre. - Senki sincs itt? - suttogta Xena. - Senki. Ilyenkor már mindenki behúzódik az otthonába. - Télemakhosz északnyugatra mutatott, abba az irányba, amerre Szókran és társai indultak el, miután elhagyták a hajót. Xena bólintott. A herceg rámutatott egy keskeny lépcsősorra, majd elindult. Amikor felért, nem állt meg, keresztülvágott egy üres folyosón, egy

óriási ládákkal, embermagas agyagkorsókkal telezsúfolt helyiségen, és kilépett egy hosszú, keskeny erkélyre. Megfogta Gábrielle karját, előremutatott, de nem szólalt meg. Xena ismét bólintott. Az erkély mellett egy másik erkély látszott. A két korlát nem volt túl távol egymástól, egy jól kiszámított ugrással át lehetett jutni a távolabbira. A második erkély mögött egy harmadik, majd egy negyedik tapadt az épület falához. Az utolsó bekanyarodott a ház északkeleti sarkánál. Erre a negyedik erkélyre halvány fény szűrődött ki a házból. Xena rámutatott. Télemakhosz bólintott, lefelé bökött, és az ajkához emelte a mutatóujját. Xena lenézett. Senkit sem látott a ház előtt, de a herceg arra utalt, hogy időnként itt is fel szoktak bukkanni az ellenséges katonák. - Őrjárat? - súgta a fiú fülébe. Télemakhosz bólintott, majd lábujjhegyre állt, és Xena fülébe súgta: - Holdkeltekor, utána hajnalig minden órában. Xena elmosolyodott. A holdnak csak órák múlva kellett felkúsznia az égre. Mire az őrök megjelennek a királyi kert sövényei között, addigra ők már régen eljutnak a királynőhöz, beszélnek vele, és elhagyják a házat. Elhagyják? De hová menjenek? Xena mosolyogva megérintette a herceg karját, és felmutatott. - Ott biztonságos? - lehelte a szavakat. Télemakhosz biccentett. Gábrielle felnézett. - A tető? - kérdezte. - Onnan a legjobb a kilátás - mondta Xena. Gábrielle úgy nézett a társára, mintha Xena valami rettenetes dolgot kívánna tőle. A hercegnő elfojtott egy vigyort, majd felmászott az erkély széles korlátjára.

8

Xena biztos volt benne, Gábrielle nem örül, hogy az éjszaka sötétjében akrobatamutatványokat kell végrehajtania, és abban is biztos volt, hogy később még sokat fog hallani erről az epizódról. Gábrielle, ha egyszer elkezdett panaszkodni, nehezen tudta abbahagyni. A leányon látszott, nem szívesen csinálja a dolgot, de összeszorította a fogát, felemelte a szoknyája alját, és Télemakhosz herceg segítségével átmászott az egyik erkélyről a másikra. A palota épületének ez az oldala sötét volt, de Xena időnként hangokat hallott; alattuk és mögöttük viszonylag józan férfiak beszélgettek. Biztos itt van valahol a konyha, ahol Drákó emberei vagy a palota szakácsai most készítik a vezér vacsoráját. Hosszú pórázra eresztette az embereit, mert nyerő helyzetben van, de az étel, a saját vacsorája egészen más dolog. Xena tudta, Drákó mániákusan ügyel arra, mit eszik, és hogyan készítik el az étkeit. Persze csak akkor foglalkozik ezzel, amikor éppen nem harcol. Egy olyan helyen, ahol egy király éléskamráiból válogathatta össze a kedvére való falatokat, minden bizonnyal sok időt és figyelmet szentelt ennek a kérdésnek.

Ez jó, gondolta Xena. Ilyenkor, esténként, Drákó valószínűleg finom bort kortyolgat, és a legjobb, legkülönlegesebb gyümölcsöket és finomságokat ízlelgeti, közben pedig néhány szerencsétlennek az ízek és az illatok közötti apró különbségekről magyaráz. Xena elmosolyodott. Ó, szegények, akik kénytelenek végighallgatni! Biztos halálra unják magukat, és arra vágynak, bárcsak együtt vedelhetnék a sert a társaikkal. Xena biztosra vette, Drákónak meg sem fordul a fejében, hogy valaki ellene támad, annyira belemerül a kulináris élvezetekbe, legfeljebb csak azt venné észre, ha egy egész inváziós sereg jelenne meg a sziget partjain, ostromgépekkel, katapultokkal, lovasokkal. Xena komoran megcsóválta a fejét, amikor maga elé képzelte Drákót, ahogy felpattan az asztala mellől, feldönti a zamatos bort, és ingerülten harcba vezényli az embereit. A nyílt csata most nagyon kockázatos lenne, gondolta a hercegnő. A palotaszigeten túlságosan sok fegyvertelen

civil tartózkodik, veszélybe kerülne az életük, ha összecsapásra kerülne sor. Drákó emberei először a szolgákat, a királynőt és a herceget mészárolnák le, csak azután fordulnának szembe a kintről érkezőkkel... Valami más megoldás kell. És én meg is fogom találni! Egy utolsó ugrással átlendült a királynő erkélyére. Leérkezett, behajlította a térdét, és várt. Félig hátrafordult, és Télemakhosz hercegre nézett. A fiú könnyedén átugrott, és gyorsan visszafordult. Széles terpeszbe állt a korlát mellett, kinyújtotta a karját. Gábrielle kissé riadtan felnézett a csillagpöttyös égboltra, megfeszítette a vállát, és elrugaszkodott. Amikor megérkezett, ledöntötte a lábáról a herceget. Xena is felnézett az égre, megcsóválta a fejét, elsuttogott néhány szót, majd a feltápászkodókra pillantott. Gábrielle és Télemakhosz közelebb húzódott hozzá. A szobából meglepett kiáltás hallatszott, aztán egy halk, nyugodt hang. - Semmi, királynőm. Biztos vagyok benne, de azért kimegyek és szétnézek.

Xena magához húzta Télemakhoszt, és az erkélyre nyíló elfüggönyözött ajtó felé taszította. Közben a másik kezével hátranyúlt, hogy megfogja Gabrielle-t. Egy kicsit hevesen nyújtotta ki a kezét: megtaszította a mögötte kuporgó leány vállát. Gábrielle elvesztette az egyensúlyát, és hátrabillent. Bosszúsan nézett fel Xenára, de mielőtt megszólalhatott volna, a hercegnő megragadta és visszahúzta. - Nem akarok még egy véraláfutást begyűjteni a... tudod hová! - sziszegte Gábrielle. Xena az ajkához emelte az ujját, majd megfordult, és közelebb húzódott a herceghez. Az ajtó mögül egy nő lépett ki. A szolgák sötétkék ruháját viselte. Kissé előredőlt, végignézett az erkélyen. Télemakhosz előrébb lépett, vészjóslóan rávigyorgott, felemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait. A szolgáló csak egyetlen pillantást vetett a hercegre, tekintete a Télemakhosz mögött magasló harcosra kúszott. Elkerekedett a szeme, a szája pedig úgy nyílt ki, mintha sikítani akarna. A herceg bólogatni kezdett, előrelépett, megfogta a szolgáló vállát, és szelíd erőszakkal visszatolta a szobába. A helyiség világos és szellős volt. A falakra felül és alul egzotikus virágokat festettek, a csempézett padlóra vidám színű szőnyegeket terítettek. Az egyetlen nagyobb bútordarabot, a hatalmas ágyat, a függönyökével egyező színű halványpiros terítővel takarták le. A kerek tűzrakó hely köré székeket állítottak, párnákat tettek. A tűzkörben nem lobogtak lángok, a fölötte lévő mennyezeti résen keresztül beáramlott a kinti friss levegő. Az egyik fal mellett egy kicsiny, faragott lábú asztal állt, a tetején aranykeretes tükröt és illatszeres fiolákat helyeztek el. A szemközti falhoz, a két ablak közé, a falikarokban lobogó fáklyák alá egy szövőszéket állítottak. A kész, megszőtt vászonra egy külön olajlámpás szórt fényt. A szövőszék mellett egy bő, ujjatlan, piros tunikát viselő karcsú nő ült. A bőre bronzbarna volt, kékesfekete hajában egyetlen ezüstszálat sem lehetett felfedezni. Ahogy Télemakhosz és a nyomában Gábrielle, majd Xena is belépett a helyiségbe, a nő letette a szerszámait, kecsesen felállt, és széttárta a karját. - Ó, fiam! Megijesztettél! Már azt is megtiltották, hogy ide gyere? Ezért jöttél az erkélyen át? - Az asszony Télemakhosz mögé nézett. - Fiam... Ki ez a két nő? - A szemében félelem csillant. - Nyugodj meg, anyám! - Télemakhosz elmosolyodott, szelíden megölelte anyját. Szemmel láthatólag büszke volt arra, hogy a fiatalos, még mindig gyönyörű Pénelopé fia. Gábrielle alaposabban szemügyre vette a híres királynőt. Tényleg olyan szép, amilyennek mondják, állapította meg, bár a homlokán meg a

szeme sarkában van már egy-két ráncocska... - Minden rendben van - mondta Télemakhosz. - Csak nem akartam, hogy bárki meglássa őket. Ez a két nő... A barátainknak vallják magukat, anyám. - A barátainknak? - Én hiszek nekik, de leginkább azért hoztam el őket hozzád, mert azt mondták, hírük van apámról. Pénelopé reszkető kézzel rátámaszkodott a szövőszéke keretére, és leült a párnázott székre. Elgyötört, sötét szemét Gábrielle felé fordította, majd Xenára pillantott. - Ti... ti láttátok őt? A férjemet? Odüsszeuszt? - Mindketten láttuk, bár... - Xena tétovázott. - Másként.

- Életben van? - Akkor még élt. Amikor legutoljára láttam, nagyon is élt! - Hol?... - A királynő nem bírta befejezni a kérdést. A nyakához kapott. Télemakhosz letérdelt mellé, és megfogta keskeny, törékeny kezét.

Szép ez a fiú, gondolta Gábrielle. Göndör a haja, és sötét, akár az anyjáé. Nem nagyon hasonlít Pénelopéra... talán csak az orra olyan. A szeme pedig éppen, mint a tenger a téli viharok idején. A szőke leány végigmérte Télemakhosz széles vállát, hosszú, formás lábait. Fiatal volt még, de szerencsére hiányzott belőle a serkenő mellszőrzetű, mélyülő hangú kamaszok esetlensége. Amikor megszólalt, koravén komolysággal beszélt, és a szája legtöbbször keserű vonallá keményedért. Érthető, hogy ilyen, gondolta Gábrielle, miközben Xena elmondta Pénelopénak, hogyan és milyen körülmények között találkozott Trójában az ithakai királlyal. Apa nélkül nőtt fel, az anyja még a széltől is óvja... A fiúk gyűlölik az

ilyen eltúlzott gondoskodást. Én legalábbis, ha Télemakhosz helyében lennék, nem szeretném. Aztán itt van ez a Drákó is, aki egyszer csak megérkezett, és betelepedett a szigetre... Télemakhosz bátor volt, alaposan és ügyesen kitervelte a szökését, és nem rajta múlott, hogy nem sikerült a dolog. Merész, okos, és veszíteni is tud. Egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, utoljára akkor vicsorgott, amikor rájött, hogy két nő győzte le. Gábrielle felsóhajtott. Télemakhosz képes uralkodni magán, de mindez semmit sem ér. Xenának nem szokása, hogy komoly szerepet osszon az ilyen fiúkra. Gyerek ez még, bármilyen előnyös tulajdonságokkal rendelkezik és bármilyen előkelő családból származik is. Gábrielle megcsóválta a fejét. Nem, Xena nem bízna rá semmit. Itt most túlságosan nagy a tét. A helyiségben mély csend támadt, csak Pénelopé halk zokogását lehetett hallani. Xena befejezte a történetét. A királynő a tenyerébe temette az arcát. Télemakhosz az anyja mellett állt; lerítt róla, fogalma sincs, hogy mit kellene tennie vagy mondania. Xena a szőke lányra nézett, a szövőszékre, az anyára és a vállát átölelő fiúra pillantott, majd hunyorított egyet. Gábrielle megértette a néma parancsot. Beszélj Pénelopénak a

látomásodról, de a részleteket hagyd ki!

Egy ilyen kedves, törékeny nőnek nem is tudnék olyan dolgokról beszélni, gondolta Gábrielle. Összeráncolta a homlokát, elgondolkozott, hogyan adja elő a történetét. Xena ellépett a szövőszék mellől, és szelíden megveregette a királynő vállát. - A társam majd elmondja, amit hallanod kell. Kimegyek az erkélyre, körülnézek egy kicsit. Pénelopé megrázkódott, mély lélegzetet vett, kihúzta magát. A szeme kivörösödött, az ajka remegett, de megpróbált mosolyogni. - Azt már tudom, hogy Odüsszeusz túlélte a háborút, és hogy a társaival együtt hazafelé indult. Nesztor király, amint hazatért, rögtön üzenetet küldött nekem, és régi barátom, Agamemnon is üzent. Ő jóval a férjem után indult útnak. Épségben megérkezett, és azt mondta, már alig várja, hogy újra láthasson minket. Úgy tudom, a felesége nem igazán örült annak, hogy csatlakozott a Trója ellen vonulókhoz. Furcsa asszony, idegen földről való, sosem kerültünk igazán közel egymáshoz, még csak nem is leveleztünk. - Pénelopé mély lélegzetet vett. - Agamemnon és Nesztor tehát hazaért, ám az én férjem... - Pislogni kezdett, megtörölte a szemét, és biztatóan a fiára mosolygott. - Minden rendbe fog jönni, Télemakhosz... - Anyám! - A fiú megsimogatta Pénelopé arcát. A királynő megfogta a fia kezét, az arcához szorította, aztán megcsókolta. Gábrielle közben nagyjából eldöntötte, hogy miről fog beszélni. Rendben. Szóval ami Kirkével kapcsolatos, azt elmondhatom, Kalüpszóról

azonban jobb, ha hallgatok. - Hát, az az igazság, hogy nem sokat tudok Odüsszeuszról - kezdte bocsánatkérő mosollyal -, és be kell vallanom, én sosem találkoztam vele, viszont amolyan dalnokféle vagyok, és... biztos tudjátok, hogy van az ilyesmi. Az ember végigmegy egy helyen, ahol valaki más egyszer elhaladt, belelép a lábnyomaiba és... egyszeriben megjelenik előtte az a másik személy. Pénelopé arcán látszott, nem igazán érti, hogy Gábrielle miről beszél, de a lány olyan reményt adó hangon ejtette ki a szavakat, hogy a királynő szemében felszáradtak a könnyek, szája szegletében pedig megjelent egy vidám mosolyárnyék. Amikor Gábrielle elmondta, milyen látomásban volt része, Pénelopé felsóhajtott. - Ó! Milyen csodálatos! Sajnos én nem kaptam ilyen ajándékot az istenektől, nekem csupán türelmet adtak, és erőt ahhoz, hogy kitartsak, amíg Odüsszeusz végre hazatér. - Eleresztette Télemakhosz kezét. - Fiam, menj a harcos után. Talán segíteni tudsz neki valamiben. Télemakhosz bólintott, és kilépett az erkélyre. Pénelopé megvárta, míg összezárul mögötte a függöny, majd halkabbra fogta a hangját, és közelebb intette Gabrielle-t.

- Ez a hadúr, aki Drákónak nevezi magát... azt mondta, nincs más választásom, feleségül kell mennem hozzá. Király akar lenni, a fiam gyámja. Azt mondta, bizonyítékokkal tudja igazolni, hogy Odüsszeusz meghalt. Állítólag Trójától nem messze érte utol a halál. - Hazugság! - mormolta Gábrielle bosszúsan. - Szerintem az lenne a legjobb, ha a fiad nem szerezne tudomást Drákó terveiről. Pénelopé fel akart nevetni, de csak valami szánalmas hang tört elő belőle. - Amennyire tőlem telik, védelmezem a fiamat. Sajnos ez mostanában szinte lehetetlenné vált. Ő sem hagyja... Makacs és indulatos gyermek. Mindig csak arról beszél, mit fog tenni Drákó és csapatai ellen, de... Ugyan mit csinálhatna? Egy gyerek egy egész sereg ellen? - Pénelopé nyelt egyet, és ismét megtörölgette a szemét. - Még messze van attól, hogy férfinak lehessen nevezni. Tudom, nem könnyű velem maradnia, de... így a legbiztonságosabb. Tudom! Gábrielle elmosolyodott, hátralesett a válla fölött, hogy biztos legyen benne, senki sem hallgatja ki őket, majd válaszolt. - Ah... Pénelopé királynő! Ha a helyedben lennék, bármilyen nehéz is a helyzet, hagynám, hogy Xena irányítsa a fiút, amíg ez a krízishelyzet meg nem oldódik... - Amikor a királynő rámeredt, a lány felemelte a kezét, és megrázta a fejét. - Tudom, mit érzel! És azt is, mire gondolsz. Nekem nincs gyermekem... egyelőre... de el tudom képzelni, hogy milyen sokat jelent számodra a fiad. A férjed eltűnt, Télemakhosz az egyetlen gyermeked, másod sincs, csak ő. Eszedbe jut, milyen csecsemő volt, milyen volt, amikor járni tanult... De most már éppen elég idős ahhoz, hogy megpróbálja megvédeni az anyját. - Semmit sem tehet! Ezek... Drákó... megölnék! - Igen, ez valószínű - bólintott Gábrielle. - Különösen akkor, ha egyedül próbál megtenni bizonyos lépéseket, ha nincs mellette senki, aki visszafogná, aki tanácsokat adna neki. Természetes, hogy a fiúgyermekek meg akarják védelmezni az édesanyjukat. Te ráadásul még szép is vagy... Télemakhosz imád téged, ezt már abban a pillanatban észrevettem, amikor beléptünk ebbe a szobába. A királynő felsóhajtott. - Tudom, hogy meg akar védeni. - Végigsimított az arcán. - Szép lennék? Mit ér a szépségem, ha nincs mellettem Odüsszeusz, hogy láthasson? - Felsóhajtott. - Mire hazaér, talán már vénasszony leszek... - Odüsszeusz is nagyon büszke lenne rád - mondta Gábrielle. - Lehet, hogy már nem vagy az a fiatal lány, akit feleségül vett, de még mindig nem múlt el a szépséged. És... Ha hihetek a látomásomnak... És miért ne hinnék? Nos, szerintem Odüsszeusz a legkevésbé sem érdeklődne egy még

oly gyönyörű nő iránt sem, ha az nem hasonlít rád, legalább egy kicsit. És most nem csak a külsőre gondolok. Pénelopé szomorúan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Gábrielle megfogta a kezét. - Komolyan beszélek! Le merem fogadni, ti annak idején sokat beszélgettetek... Úgy értem, biztos megnyíltatok egymás előtt, így van? Biztos sokat beszéltetek azokról a dolgokról, amiket mindketten szerettek. Pénelopé a lányra nézett, eltöprengve a hatalmas ágyra pillantott. Az arcán megjelenő mosoly legalább húsz esztendővel megfiatalította. - Zene - mondta álmatagon. - Mindketten szerettük a muzsikát meg azokat a vidám történeteket, amelyeket a vándor dalnokoktól hallottunk. A tragédiákat nem kedveltük. És sokszor felsétáltunk a hegycsúcsra. Most nem láthatod azt a helyet... Van ott egy füves rét, ahonnan végig lehet tekinteni a szomszédos szigeteken. Sokszor ott, a szabadban ebédeltünk, és... tréfásan vitatkoztunk. A virágokról, a halakról, a felhőkről. Hogy hogyan jöttek létre, és miért... Sokszor meséltem neki arról, hogy melyik isten mit védelmez, és hogy az egyes dolgok hogyan jöttek létre. Ezen ő sokszor csak nevetett, és elmondta a saját véleményét, ami igencsak eltért az enyémtől. Például... Igen. Például amikor azt mondtam, hogy a virágokat is az istenek teremtették, akkor ő azt felelte, hogy szép, szép, de ahhoz, hogy az istenek által létrehozott virág élhessen, földre van szükség, meg méhekre, hogy szaporodhasson és magvat érlelhessen. Erre én azt mondtam, hogy ezeket a dolgokat is az istenek irányítják, ő pedig azt felelte, hogy képtelenség, mert az isteneknek soha semmire sem lenne idejük, ha minden ilyen apró üggyel személyesen kellene foglalkozniuk. Tudod, Odüsszeusz eléggé önfejű ember, mindenről megvan a saját elképzelése. - Pénelopé felsóhajtott, aztán Gabrielle-re nézett. Köszönöm, kedvesem - mondta kis szünet után. - Jót tettél velem. Hála neked olyasvalamit éreztem, amiben már régen nem lehetett részem... - Én... Hiszen semmit sem csináltam! - tiltakozott Gábrielle. - Meghallgattál, és ez éppen elég. Tudod, sokszor ez a legcsodálatosabb ajándék, amit ember kaphat. A legtöbben képtelenek arra, hogy végighallgassanak másokat. - Pénelopé felnézett. Gábrielle hátrafordult. Xena belépett a szobába, és fél térdre ereszkedett a szövőszék mellett. - A palota körül nincsenek őrök - jelentette súgva. - Legalábbis azon a két oldalon, amit innen belátunk. A jelek szerint a katonák többsége a sátrak és a tüzek körül van. A királynő bólintott. - A hadúr, Drákó... azt mondta, amíg az embereim együttműködnek vele, addig megregulázza a katonáit, és az asszonyoknak nem eshet bántódásuk. Éjszakánként ide szokott küldeni egy-egy harcost, de azt mondta, erre csak azért van szükség, mert nem akarja, hogy bárki betörjön hozzám. Pénelopé megremegett. Xena megérintette a karját. - Találunk megoldást a helyzetre - mondta. Felállt. Télemakhosz is belépett az erkélyről. A szeme csillogott, büszke tartással állt az anyja elé. Amikor Xena ránézett, és megrázta a fejét, egy kicsit lejjebb eresztette a vállát. - Nem jöhetsz. Itt várj - mondta a hercegnő. - Később még szükségem lesz rád, de most maradj az anyád mellett. - Nem szabhatod meg, hogy... - kezdte Télemakhosz. - Megígérem, hogy nem hagylak ki a dologból, de Drákóhoz egyedül kell elmennem. - Xena oldalra pillantott, Gábrielle szemébe nézett. - Te is maradj. - Nem hiszem, hogy... - Gábrielle! Nem igazán tetszene neked az, amit Drákó táborában látnál. Nem kedvelnéd az embereit. -Xena az ajtóhoz lépett, hallgatózni kezdett. Felvonta a szemöldökét, megérintette a vastag keresztrudat, ami megakadályozta, hogy a folyosóról bárki bejuthasson Pénelopé szobájába. Megvonta a vállát, kiemelte a keresztrudat a villákból, hátranézett, majd intett a szolgálónak, aki el sem mozdult a helyéről, amióta Télemakhosz az erkélyről belépett az anyjához. A szolgáló az ajtóhoz ment, a herceg is közelebb húzódott Xenához. A szolgáló átvette a hercegnőtől a keresztrudat. Xena kinyitotta az ajtót, és kisurrant a folyosóra. A szolgáló és Télemakhosz közös erővel visszaillesztette a keresztrudat a villákba. - Ezt a keresztrudat még Odüsszeusz szereltette fel az ajtóra. Akkor, amikor először elhozott Ithakára -mormolta Pénelopé. - Akkoriban nagyon megnyugtatott a dolog. Fiatal lány voltam, akit egy ifjú király... akkor még alig ismertem Odüsszeuszt... elhozott a családjától. A régi otthonomat hajón három nap alatt lehet megközelíteni... Féltem. Télemakhosz születése után sokszor felemlegettük ezt az időszakot. Akkor már tréfálkoztunk azon, amitől egykor rettegtem... A keresztrúdra nem volt szükség többé, de nem vetettem le. Emlék... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még szükségem lesz rá.

Gábrielle látta, a keresztrúd nem sokat ér. Ha valaki be akar hatolni Pénelopé szobájába, könnyen áttörheti, viszont egy részeg, kéjsóvár katona számára áthatolhatatlan akadályt jelenthet. Télemakhosz egyenes háttal az anyjához lépett. Úgy tartotta maga mellé a kezét, úgy feszítette meg a karizmait, mintha arra készülne, hogy fegyvert ragad. Gábrielle, ahogy végignézett rajta, csak nehezen bírta visszafojtani a nevetését. A fiú mozgása és pózai elárulták: Xenát akarja utánozni. - Anyám - mondta Télemakhosz halkan -, maradj itt. Kimegyek az erkélyre őrködni... A királynő komoly arccal bólintott, ám amikor Télemakhosz kilépett a sötét erkélyre, előredőlt, a szája elé tartotta a kezét, és felnevetett. - Ó, istenek! Most mit csináljak egy ilyen elszánt gyerekkel? - Ne aggódj miatta - tanácsolta Gábrielle. - Xena soha nem tenne olyat, amivel veszélybe sodorhatja a fiadat. Ő nem így szokta elintézni a dolgokat. Gondoskodik arról, hogy Télemakhosz büszke lehessen magára, és mindent elkövet azért, hogy megtanítsa neki, hogyan védheti meg magát. Nem fogja hagyni, hogy szembekerüljön Drákó embereivel. Azt hiszem, te is tudod, a fiad akár egyedül is hajlandó lenne megküzdeni az egész sereggel... Ilyen helyzetben egy dühös, forrófejű kamasz csak bajt okozhat. - Ó! Szentséges istennők! - nyögött fel Pénelopé. Idegesen csavargatni kezdte az egyik hajtincsét. - Nyugodj meg - mondta Gábrielle. - Télemakhosznak előbb-utóbb meg kell tanulnia a harc mesterségét. Ha a király nem indult volna háborúzni, már régen megmutatott volna a fiának egy-két fogást, így van? Pénelopé felsóhajtott, majd kelletlenül bólintott. - Szóval - folytatta Gábrielle -, az lenne a leghelyesebb, ha Télemakhosz megismerne bizonyos dolgokat. A király talán nem szégyellne, hogy a fia nem ért a harchoz, a fiú viszont igen. . - Igen, tudom, hogy igazad van, csak éppen... Nehéz ezt elmagyarázni. Sokszor arra gondolok, ha Télemakhosz nem ért a harchoz, akkor soha nem vehetik el tőlem úgy, ahogy az apját elvették. - Pénelopé lehajtotta a fejét. - Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez így nem igaz. - Felnézett Gabrielle-re. - Most biztos butának tartasz... - Nem vagy buta - mondta Gábrielle kedvesen. - Az anyák mind ilyenek. Szeretnék megvédelmezni a fiaikat. Ó, ha tudnád, hogy bizonyos anyák milyen őrültségekre képesek ennek érdekében! Hallottad már annak történetét, hogy a férjed hogyan szedte rá Achilles anyját, amikor a hölgy megpróbálta távol tartani a fiát Trójától? Pénelopé meglepve meredt Gabrielle-re. - Én... igen, természetesen... - Pislogott, hagyta, hogy a haja előreomoljon, majd az ujjaival fésülgetni kezdte. A szolgáló odanyújtott neki egy kefét, ám a királynő mosolyogva megrázta a fejét. - Mikor is történt ez a bizonyos dolog? - kérdezte a szőke lánytól. Gábrielle kényelmesen elhelyezkedett, a falhoz dőlt. - Hát... nem sokkal azután, hogy Menelaosz király futára leleplezte Odüsszeuszt, aki ezt követően nem tehetett mást, mint hogy elment Trójába. Ezt a történetet egyébként Xenától hallottam, neki maga Odüsszeusz mondta el. Azt hiszem, éppen Athénban tartózkodtam, amikor tudomásomra jutott, mi történt azután... Szóval Odüsszeusz nekilátott, hogy összeszedje a seregét, és amikor elérkezett az ideje, szétnézett, melyik hőst vehetné rá a csatlakozásra. Achilles anyja, Thetisz, annyira féltette a fiát, hogy lányruhát adott rá, és elrejtette a lakosztályában. Odüsszeusz tudta, hogy Achilles hol van, és sejtette, hogy Thetisz mit csinált... - Thetisz pedig tudta, az istenek súgták meg neki, hogy Achilles megfog halni, ha Trója alá vonul, gondolta Gábrielle, de úgy vélte, ezt a részletet nem muszáj elmondania Pénelopénak. - Szóval a férjed házalónak öltözött. Rongyos ruhát vett magára, nyűtt kalapot nyomott a fejébe, és egy szalagokkal, selymekkel meg gyöngyfüzérekkel telerakott ládikával a kezében besétált Thetisz palotájába. Egy másik ládikát is magával vitt, ebbe míves tőröket tett. Szegény Achilles! Izmos volt, és erős, de szenvedélyes, és nem túl okos. Amikor Odüsszeusz kinyitotta előtte a két ládikát, nem volt annyi esze, hogy a cifraságok között válogasson, ahogy az egy leánytól elvárható, inkább a tőrökkel foglalkozott. Lebukott Odüsszeusz előtt, és nem kerülhette ki a hadba vonulást. Pénelopé hallgatott egy sort, aztán csodálkozva megcsóválta a fejét. Gábrielle széttárta a karját. - Nos, a te fiad nem olyan, mint Achilles volt. Neki esze is van. De ez nem minden. Benne is megvan az a férfiakra jellemző valami... Nevezzük talán büszkeségnek? Szóval az a valami, ami miatt elviselhetetlennek tartja a gondolatot, hogy hős apjának, amikor végre hazakeveredik a háborúból, azt kell látnia, hogy a fia a mamája szoknyája mögé bújva reszket. Érted, mire gondolok? - Gábrielle kis szünetet tartott. - De most nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy Télemakhosz úgy érzi, még mindig gyermekként bánsz vele. Az ő korában senki sem viseli el az ilyesmit. Megpróbál hű és odaadó gyermekként viselkedni, de ha egyszer megelégeli a dolgot, ha nem bírja elfojtani magában a büszkeséget és az indulatokat, akkor... Akkor esetleg valami olyasmit csinál, amire jobb nem is gondolni. Fejest ugrik a veszélybe. És tudod miért? Mert fogalma sincs arról, hogyan lehetne kikerülni.

Csend. Pénelopé felsóhajtott. - És akkor meghalna. Igen, igazad van. Értem. Azt hiszem. De akkor is nehéz megengedni neki, hogy elébe menjen a kihívásoknak. - Így is, úgy is elébe fog menni. Ezt nem akadályozhatod meg. Az viszont nem mindegy, hogy felkészülten vagy készületlenül. Ennek a részletnek most, hogy Drákó serege itt van Ithakán, nagyon nagy jelentősége van. - Gábrielle felállt, nyújtózkodni kezdett. Pénelopé is felemelkedett, letette a szövőszerszámait az egyik párnára, fehér vászonleplet terített a szövőszékre. - El is felejtettem, mi a házigazda kötelessége - mondta. Tapsolt egyet. A szolga elébe sietett. - Iszméné, maradt még a gyümölcsből? - Igen. És egy kevés kenyér is van még, bár lehet, hogy már megszikkadt. - A szolgáló bocsánatkérőn nézett Gabrielle-re. - Ez után a hajóút után, azt hiszem, csak jót tehet nekem egy kis száraz kenyér - mondta a szőke leány. ***

Xena, miután Télemakhosz és a szolgáló becsukta mögötte az ajtót, gyorsan és óvatosan végigosont a megvilágított, pazar falfestményekkel díszített folyosón, majd keresztülment egy szűk, meszelt falú, leginkább a szolgák által használt alagúton, amelynek oldalában néhány apró, agyagból készült olaj mécsest helyeztek el. Megállt, beleszimatolt a levegőbe. Citrom és fűszerek illata csiklandozta az orrát, meg még valami... A friss kenyér és a sült hús jellegzetes illata. Errefelé lehetnek a konyhák, gondolta. Könnyedén végigsietett az alagúton, Egy kereszteződéshez ért. A másik járat szűk volt, és lejtős. Xena férfihangokat hallott a végéből. A beszélgetés olyan halk volt, hogy a szavakat nem értette. Az egyik falhoz támasztotta a vállát, hátranézett, végigpillantott a keresztjáraton. A végében egy kívülről lereteszelt ajtó volt. Valami raktár lehet. Ez volt az egyetlen ajtó a közelben. Lenézett a padlóra. Agyagcsempék! Elfintorodott. Az ilyen padlón képtelenség nesztelenül végigmenni, főleg akkor, ha az emberen csizma van... Xena lábujjhegyen járva végigosont a keresztfolyosón, végül eljutott egy sarokhoz. Óvatosan kinézett. A padló öt-hat lépésnyi távolságban lejtős maradt, majd vízszintessé változott. A falba vert fémkarba dugott fáklya sercegve égett, az egyik kis falifülkében olajlámpás lobogott. A vékony füstcsíkok a mennyezet felé emelkedtek, és egy keskeny, hosszú résen keresztül jutottak ki a szabadba. A frissen sült kenyér illata itt erősebb volt.

Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára! Xena befordult a sarkon, végigsietett a folyosón, és megállt a végében lévő, résnyire nyitva hagyott ajtó előtt. Belesett mögé. A konyha ajtaja előtt állt. A helyiség távolabbi fala mellé kemencéket és tűzrakó helyeket építettek. A széles ablakokon keresztül befújó tengeri szellő megkavarta és kisodorta a szabadba a tüzek füstjét. Az asztaloknál és munkapultoknál egyszerre tucatnyi szakács és legalább kétszer annyi kukta meg szolga dolgozhatott, ám most csak két, feketébe öltözött férfi állt a legtávolabbi sarokban gőzölgő edény mellett. Xena széles mosollyal belépett a konyhába. Becsapta maga mögött az ajtót. A két férfi hátrapördült. A kezükben kést tartottak. Xena felemelte a kezét, megmutatta, nincs nála fegyver, majd az ajtónak vetette a hátát, és összefűzte maga előtt a karjait. - Lemnosz! Újabban nem üdvözlőd a régi ismerősöket? Lemnosz alacsony és meghökkentően sötét bőrű, tarra borotvált fejű férfi volt. Felemelte nőiesen keskeny kezét, és Xenára mutatott. A másik szakács, akit a hercegnő nem ismert, a külsejéből ítélve egyiptomi lehetett: bronzbarna bőr, világos szem, mogorva tekintet, karvalyorr. Lemnosz hallgatott, aztán idegesen felnevetett, a háta mögötti fatáblába döfte a kését majd széttárta a karját. - Az istenekre!... Hiszen ez Xena! Hogy kerülsz te ide? - Xena? Már hallottam róla. Mit keres itt? - kérdezte a másik szakács gyanakodva. Fogást váltott a kése nyelén. Lemnosz megfogta társa csuklóját, aztán ismét felnevetett. Xena elmosolyodott, de közben a fogát csikorgatta. Elfelejtettem, milyen idegesítő a

vihogása!... - Rammisz! Hé, minden rendben. Ismerem. Ő... - Lemnosz olyan arcot vágott, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Elkomorult az arca. Valamikor jó barátok voltak Drákóval. A vezér örülni fog, hogy újra láthatja. Én is örülök. Gyere, gyere közelebb! - A társa felé fordult. - Tedd le azt a kést, Rammisz, mielőtt ő rakatja le veled. Nem akarok belekeveredni semmilyen hirigbe. Főleg nem akkor, ha Xena ellen kell harcolnom. - Szóval Drákó barátja? - Rammisz a hercegnőre nézett. - Úgy emlékszem, hallottam valamit... Igen, Drákó tényleg szeretne találkozni vele, de nem úgy, mint baráttal!

- Ó, az ember időnként kénytelen beletörődni, hogy vetélytársai vannak - mormolta Xena. Amikor Rammisz értetlenül meredt rá, hozzátette: Előfordult, hogy ugyanazt akartuk megszerezni. Mármint Drákó meg én. És egyikünk sem kívánt osztozkodni. Gyakran megesik az ilyesmi. De most talán más a helyzet. - Most?... - Lemnosz arcán látszott, nem igazán érti a dolgot, de aztán felvidult. - Úgy érted, újra beállsz közénk? Hé! Ez pompás lenne! - Az - mondta Rammisz gyanakodva. - Pompás. Lemnosz a könyökével oldalba bökte az egyiptomit. Rammisz hátrébb lépett. Xena elindult feléjük, de megállt az egyik asztal mögött, előredőlt, megtámaszkodott, és ellazította a vállizmait. A kis fekete ember szemében félelem csillant. - Szeretnék találkozni vele, Lemnosz.. Tudom, hogy itt van valahol... Csak éppen fogalmam sincs, merre keressem. - Én... izé... nem is tudom... - dadogta Lemnosz. Elhallgatott, majd amikor Rammisz oldalba vágta, dühösen káromkodni kezdett. - Hogy kerültél ide? - kérdezte. - Ez egy sziget, és mi minden hajót elsüllyesztettünk. A parton őrök állnak, és... Xena rámosolygott. Lemnosz idegesen nyelt egyet, aztán elhallgatott. - Gyalog - felelte a hercegnő. Várt, de még a kis egyiptomi sem szólalt meg. Xena megcsóválta a fejét, az arcára erőltette a leghódítóbb mosolyát, és Lemnoszra nézett. - Nos, hol van Drákó? - Ah... igen! Persze! - Lemnosz homlokán verítékcsöppek jelentek meg, pedig a konyha végében igencsak jó volt a szellőzés. - Tudod, Xena, talán igazad van. Lehet, hogy Drákó tényleg szeretne találkozni veled. De most... Tudod, hogy van ez nála - tette hozzá zavart vigyorral. - Ilyenkor vacsoratájt eléggé ingerlékeny szokott lenni. Ki nem állhatja, ha evés közben zavarják. - Nem baj. Szólj neki, hogy megérkezett a desszertje. Még a gyanakvó egyiptomi is meghökkent, Lemnosz idegesen vihogott, Rammisz azonban fenyegetően felemelte a kését, és előrébb lépett. - Desszert... Igen! Apró darabokra vágva! - üvöltötte, és előrevetődött. Xena átugrott az asztal fölött, és fél térdre ereszkedett Rammisz előtt. Az egyiptomi kése csak a levegőt hasította szét. Rammisz felüvöltött, miközben eszelősen vagdalkozott a késsel. Xena oldalra dőlt. Az egyiptomi utánamozdult, de belerúgott az egyik padba. A pad felborult, Rammisz előrevágódott. Megpróbált megkapaszkodni valamiben, de csak annyit sikerült elérnie, hogy az egyik asztalról magára rántott néhány poros kosarat. Felhorkant, lerázta magáról a kosarakat, amelyek feldöntöttek néhány edényt. Dühös káromkodással feltérdelt, maga elé nyújtotta a kezét, és gyorsan kitörölte a szeméből a port. Még nem tisztult ki egészen a látása, amikor valami megmozdult előtte. Lábak... Fehér, izmos lábak. Csizmák... Rammisz lassan felemelte a fejét. Xena lenézett rá, kivillantotta fogait, és előrenyújtotta az egyik kezét. Az egyiptomi késének markolatát szorította. - Nem vesztettél el valamit? - kérdezte kedvesen. Feldobta a levegőbe a kést, a pengéjénél fogva kapta el, és keményen, könyörtelenül Rammisz fejére koppintott a fémmarkolattal. A férfi úgy dőlt el, mintha hirtelen folyékonnyá váltak volna a csontjai. Mély, feszült csend támadt, csak az egyik kemence mellől hallatszott egy ideges, vihogó hang. - Lemnosz! - Xena oldalra fordult, de nem vette le a szemét az ájult egyiptomiról. - Ah... Igen, hercegnőm! - Egyszerűen Xena. Rendben? - Ah... Ahogy kívánod. Persze. Xena... - Hagyd abba ezt az idétlen vihogást. - Ah... heh. Ahogy kívánod, Xena. Te... ah... azt akarod, hogy szóljak Drákónak, megérkeztél? Lemnosz egy-két lépéssel közelebb húzódott Xená-hoz, ám amikor a nő megfordult, riadtan visszakozott. Elvesztette az egyensúlyát, kapaszkodót keresve oldalra nyúlt. Rátenyerelt az egyik forró vasedényre. Felkiáltott, és oldalra húzódott.

- Nem. Készítsd el a vacsoráját. Aztán kísérj hozzá. - Xena még egy pillantást vetett az egyiptomira, átment a helyiség másik végébe, és leült az egyik kemence melletti padra. - És adj egy kenyeret. Az éppen megfelel - mutatott egy édes illatot árasztó, sötétbarna, ropogós cipóra. - Éhes vagyok. - Kivillantotta a fogát. Lemnosz megremegett, gyorsan felkapta a kenyeret, és óvatosan, egyetlen szó nélkül Xena elé tette.

9

Lemnosznak nem tetszett a helyzet, amibe került, de fogalma sem volt arról, hogyan jusson ki a csávából. Néhány perc hallgatás után megköszörülte a torkát, és sóhajtott egyet. Xena bekapott egy darab friss kenyeret. Fél szemmel a még mindig mozdulatlanul heverő Rammiszt figyelte, miközben Lemnoszt hallgatta. - Jól van, ám legyen! - mondta Lemnosz ideges, magas hangon. Krákogott egyet. - De tudd meg, ezzel a saját torkodat vágatod el. Drákó gyűlöl téged. Már nem is tudom, mikor mondott rólad egy jó szót. - Rammisz felé bökött. - Szerinted ő miért viselkedett veled így, Xena? - Mármint Rammisz? Talán fejre ejtették kiskorában... Honnan tudjam? Különben Drákó miatt egy percig sem fáj a fejem. - Xena letépett egy darabot a kenyérből. - Finom! Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes pék vagy, Lemnosz. - Rámosolygott a férfira. - Nekem sosem sütöttél semmit. Tréfának szánta a megjegyzést, de Lemnosz nem nevetet. - Az apám pék volt - felelte komoran. - Thébában. A gazdagoknak árulta a kenyeret meg a süteményeket, és nagyon szegényen halt meg. Nem tudtad, igaz? Nem beszéltem róla, mert sosem kérdeztél. - Felsóhajtott. - Ott kellett volna maradnom. Meg kellett volna tartanom a műhelyt, miután meghalt. De nem, én elindultam, hogy aranyat és dicsőséget szerezzek... Bah! Lehet, hogy holnap még élek, de mi lesz azután? Mostanában nem látom valami fényesnek a jövőmet. - Hagyd ezt, Lemnosz! - Xena nem számított rá, hogy a férfi ilyen őszintén fog beszélni vele. Lemnosz a szíve mélyén mindig rendes ember maradt. Őszinte és barátságos. De ha most látja rajtam, hogy megsajnáltam, gyengének Jog tartani... Megrázta a fejét, komorságot erőltetett az arcára. - Te örökké fogsz élni, Lemnosz. Hasznos vagy Drákó számára, hiszen te eteted. Drákó gyakorlatias ember. Amíg örömet szerzel neki az ételeiddel, addig jobban fog vigyázni rád, mint magára. - Persze. És ha előkerül valaki, aki jobban főz nálam? - Lemnosz nyelt egyet, és összeszorította az ajkait. - A múlt hónapban találkoztam valakivel, aki az utódom lehetett volna. Az az ember olyan tésztát készített, de olyat!... Az egyetlen hibája az volt, hogy részegen nem tudott főzni, és igencsak jó barátságban állt a boroskancsóval. - Hallgatott egy sort. - Egyszer - folytatta aztán - túl sok vöröset öntött le a torkán, és odaégette a húst. - Sajnálhatja - mondta Xena hűvösen. - Ne mondd el, milyen jutalmat kapott Drákótól. Befejezted már, barátom? - Majdnem - felelte Lemnosz szórakozottan. A keze szemkápráztató gyorsasággal mozgott. Apró levéldarabkákat csavart a kis hal- vagy hússzeletekre, fűszálakat szórt a gombócok tetejére, aztán az egészet nyakon öntötte valamilyen áttetsző, nyúlós szósszal. Ezután faleveleket terített a szószréteg tetejére, kivett az egyik kemencéből egy másik tálat, és vékony szeletekre vágta a benne lévő csillogó, lédús húsokat. A szeleteket a levelekre tette, majd sűrű olajat löttyintett rájuk. - Hát ez nem az az étel, amiért én odavagyok - jegyezte meg közben. Xena elképedve figyelte. A tálban egyik réteg a másik fölé került. Megdörzsölte a szemét, megrázta a fejét. - Az Istenekre, Lemnosz! Mi ez a madáreledel? Lemnosz rávigyorgott. - Ide hallgass - mondta Xena. - Azt mondod, hogy Drákó ezt eszi? És még szereti is? - Igen. - Lemnosz elgondolkozott, aztán megfeledkezve arról, hogy milyen helyzetben van, felnevetett. - Legalábbis azt állítja, hogy szereti, de időnként nem hiszem el neki. Mert... Figyelj, lehet, hogy most azt gondolod, hazudok, de... Úgy egy évvel ezelőtt az egyik északi nyári palotában kifosztottunk egy gazdag férfit. Két palotája volt, az egyik Milétosz déli partján, a másik Macedónia északi részén, és... - Macedóniában? Elég messzire eljutottatok. - Hát igen. Szóval ez a gazdag fickó... A nevére nem emlékszem, csak arra, hogy két palotája volt. Van neked fogalmad arról, Xena, mennyibe kerül utaztatni egy csomó embert, a különleges holmikat, a különleges ételeket meg mindent? Tudod te, milyen sokba kerül az, hogy többnapnyi, sőt többheti távolságra vigyél egy egész karavánt? Te megcsinálnád, pusztán azért, hogy egy kis változatosságban legyen részed? Képes volnál oda-vissza utazgatni két hely között, valahányszor változik az évszak? Nos, ez az ember megtette. Ő utazgatott, miközben mások!... - Lemnosz lemondóan legyintett. - Lemnosz... azt hiszem, te a szíved mélyén minószi vagy - felelte Xena vidáman. - Ők gondolják, hogy mindenki, minden férfi és nő egyenlő.

Szerintük a pénzt, a földeket, mindent egyenlő arányban kellene szétosztani az emberek között. Mondd, mi jó van ebben? - Hogy mi a jó? - kérdezte Lemnosz sötéten. - Ugyanúgy gondolkodsz, mint Drákó. Nektek nem fontos a gazdagság, mert mindent elvesztek másoktól, amire csak vágytok! Nektek fogalmatok sincs arról, milyen az, ha valaki szegénységben kénytelen élni! - Mély lélegzetet vett. aztán olyan arcot vágott, mintha hirtelen rádöbbenne, kivel beszél. Félve nézett Xenára, ám a nőn nem látszott, hogy megharagudott volna. Intett Lemnosznak, hogy folytassa. A férfi hallgatott egy ideig, aztán megköszörülte a torkát, és bólintott. - Jól van, mindegy... Ez a bizonyos ember nagyon gazdag volt. Képzeld el! Két palotája volt, és csak nyüszített, hogy elveszíti az egyiket! - Gondolom, nem nyüszíthetett sokáig. - Hát éppen ez az! Hogy nem öltük meg rögtön! Mindjárt elmondom... Szóval rátörtünk az egyik palotára. Éppen valami ünnepséget tartottak, a fia kézfogóját meg egy olyan üdvözlő ceremóniát... izé... Hogy is hívják azt az istennőt, aki Hadészban tölti a teleket? Azt, akinek gránátalma van a kezében? Xena közömbösen megvonta a vállát, a részletek nem nagyon érdekelték. Lemnosz sem törte tovább a fejét, legyintett. - Hívják, ahogy hívják... Szóval egy ceremóniát tartottak ennek az állítólag szűz istennőnek a tiszteletére. A dolognak köze volt a kézfogóhoz. Az istennő is szűz, meg a mátka is szűz... Érted, mire gondolok? Xena haragosan összevonta a szemöldökét. Lemnosz nyelt egyet. - A lényeg az, hogy az a fickó elképesztően gazdag volt. És az ünnepségen természetesen finom étkeket szolgáltak fel. Én a magam részéről minden jelenlévőt leküldtem volna Hadészba, hogy aranyérméket kergessenek valami végtelen síkságon. Mondjuk egy forró mezőn... Persze ha egyáltalán létezik a Hadész, mert nekem még ezt sem bizonyította be senki. Na mindegy, a lényeg az, hogy az egyik vendég gyorsabban beszélt, mint az éhes énekesek, és megpróbált rávenni minket, hogy eresszük szabadon. Mármint azután, hogy megtámadtuk a díszes kompániát. Lemnosz elhallgatott. Xena érezte, most jön az, amiről valójában beszélni akart. - No, hát ekkor nagyon meglepődtünk. Mert Drákó odaállt a fickó elé, és ahelyett, hogy átvágta volna a torkát... végighallgatta!

Tehát létezik egy olyan férfi, gondolta Xena, aki Gabrielle-hez hasonlóan képes kibeszélni magát a bajból. Megrázta a fejét. Még belegondolni is rettenetes! A kis pék felhorkant. - Én nem nagyon értettem, miket mond, csak azt láttam, mi lett a társalgás végeredménye. Az a nagyszájú szabadon elmehetett, és Drákó nem sokkal ezután bevezette ezeket a furcsa étkezési szokásokat. Másképpen kellett elkészítenünk az ételeit, mint addig. Természetesen csak az övét... Még mindig ugyanaz a Drákó, aki volt, egy percig sem habozik, ha ölni kell, de ilyen izéket eszik. És egyfolytában dicséri ezeket a különcségeket. Engem nem nagyon érdekel, mit mond, nekem csak az a fontos, hogy egy ideje nem fenyegetőzik, nem akar megölni. Én olyan bort teszek elé, amilyet kér, olyan ételt készítek, amilyet parancsol. Tegnap este... képzeld csak el! Négy fürjet evett, semmi mást! Négy apró fürjet, miközben a többiek vaddisznóhúst zabáltak. - Ejnye, hová lett a régi Drákó? - mormolta Xena. - Nem tudom - mondta Lemnosz. Szórakozottan megnyalta az ujját, a kezére nézett, egy tál vízbe merítette, aztán beletörölte a nadrágjába és az inge elejébe. - Amúgy semmi baja. Ugyanolyan hidegvérű és gonosz, mint volt. El sem tudod képzelni, mit művelt azokkal az uraságokkal abban a nyári palotában! Arról pedig, amit Ithakán csinált, jobb, ha nem is beszélünk. - Hiszek neked - mondta Xena. - Ah... persze. - Lemnosznak mintha hirtelen eszébe jutott volna, kivel beszélget. - Rendben. Drákó... Nem tudom. Régebben csak arról beszélt, hogyan hódítja meg a világot, vagy hogyan fogja feldúlni a következő falut vagy palotát. Mindig arról beszélt, hogy úgy akarja végrehajtani az akciókat, hogy mindenki tudja: ő csinálta a dolgot. Még akkor is, ha nem maradtak szemtanúk, akik hírét vihették volna a pusztításnak. Ez nagyon fontos volt a számára. Megmondom őszintén, nekem tetszett ez a hozzáállás. Dőlt a pénz, mindannyiunknak jutott belőle, hatalmas összegeket kaptunk a zsákmányból. Tetszett az az élet, és azt hittem, Drákónak is tetszik. Mostanában azonban... Hát nem is tudom, elmondjam-e. - Mondd el - biztatta Xena. - Á, úgysem hinnéd el. Tudod, Drákó mostanában inkább azzal foglalkozik, hogy a történelem milyennek fogja látni, miket fognak énekelni róla a bárdok. Nem, most nehogy azt hidd, hogy megöregedett, vagy egyfolytában hátraleseget, mert arra számít, hogy Arész magához szólítja. Nem, ilyesmiről szó sincs. És arról sincs szó, hogy puhább lenne, mint régen. - Ilyesmi eszembe sem jutna, Lemnosz.

- Ne is jusson! Ugyanolyan kemény, mint volt, csak éppen... - Lemnosz gyorsan körülnézett, aztán halkabb hangon folytatta. - Drákó újabban más lett. Már Ithaka lerohanása előtt megváltozott. Azt hiszem, valami nagyon elgondolkoztatta. Az érdekli... mit hagy maga után. Meg csupa ilyesmi. - Hm! - Xena egy hosszú pillanatig elgondolkozott, aztán félbetörte az utolsó falat kenyeret. - Finom. - A felet megint kettétörte, majd bedobta a szájába az egyik darabkát. - Nem tudom, Lemnosz - mondta tele szájjal. - Ez a Drákó nem az a Drákó, akit én ismertem. Ide hallgass, ha csak bolondítasz!... - A szívem kerüljön az istenek elé, ha hazudok! - felelte a kis ember ünnepélyesen. Gyorsan, gyanakvóan körülnézett. - Én nem Drákó vagyok, nekem van. Mármint szívem. - Úgy tudtam, nem hiszel az istenekben. - Nem is! - Lemnosz halványan elmosolyodott. - Ha hinnék, mondanék olyasmit, mint az előbb? - Homlokráncolva folytatta a mondandóját. Drákó viszont... Úgy értem, ez az egész olyan, mint az étkezési szokásai. Nem nagy ügy, nem változott meg nagyon, de... aki ismeri, az észrevesz rajta bizonyos furcsaságokat. - A kisebbik tálcát a nagyobbik sarkára csúsztatta, majd ügyesen egyensúlyozva mindkettőt felemelte. Xena eléje lépett, elvette tőle a kisebbik tálcát, és oldalra biccentette a fejét. Ironikusan elmosolyodott. - Nos... mutasd az utat! Lemnosz felnézett, fontoskodva megigazított két vékony hússzeletet, majd a tálcával a kezében keresztülment a helyiségen, ahhoz az ajtóhoz, amelyen Xena érkezett. Rammisz nyöszörögve mocorogni kezdett, kinyitotta a szemét, megpróbált feltápászkodni. Fél könyökre támaszkodott, a másik kezével a tőre után nyúlt. Lemnosz felsóhajtott, megcsóválta a fejét. Xena Rammiszhoz lépett, lehajolt, és hozzácsapta a fejét a falhoz. A férfi visszaroskadt a padlóra - csak egyszer nyögött fel. Lemnosz kifejezéstelen arccal nézett le rá, aztán Xenára pillantott. - Még lélegzik - mormolta. - Éppen így akartam csinálni - felelte a hercegnő. - Nem olyan fontos ember, hogy megöljem. Vezess! Lemnosz felsóhajtott. Xena felvonta a szemöldökét, ránézett, és az ajtó felé biccentett. ***

A helyiség, ahol Drákó étkezett, a királynő lakosztályához vezető folyosó túlsó végén volt. Mindenütt fáklyák és lámpások égtek, a sápadtkék falakat freskók díszítették. A képek a tengert ábrázolták; a viharos hullámokon hajók hánykolódtak, a víz alatt szörnyek és halak nyüzsögtek. A hosszú, alacsony asztal mellett egy sápadt arcú, szürke szakállú palotaszolga leste ura parancsait. Drákó egyedül ült az asztal mellett. Egy kényelmes, puha díványon nyújtózkodott. Bronzbarna, domború mellkasát és izmos karját szabadon hagyta, bőrnadrágját meglazította a hasán. Türelmesen várta, hogy a szolga teletöltse kelyhét mélyvörös borral. Kézbe vette a kelyhét, megszaglászta az italt, majd letette az asztalra, és megrázta a fejét. - A másik jobb. Hagyd itt a korsót! A barna ruhás szolga elhátrált. Kinyílt az ajtó, Lemnosz belépett a terembe. A hadúr felnézett a szakácsára, aki megköszörülte a torkát, és maga elé tartotta a tálcát. - Ah! Lássuk, mit készítettél... - mondta Drákó. Mikor felpillantott Lemnoszra, meglátta a mögötte belépő alakot. - Arészra! Nem hiszek a szememnek! Xena megkerülte a szakácsot, és felemelte a kisebbik tálcát. - Drákó! Az anyád nem mondta, hogy az ebédlőteremben illetlenség félmeztelenül mutatkozni? Drákó egy hosszú pillanatig tágra nyílt szemmel nézett Xenára. A fáklyafény vörösesre festette a szeme alatt duzzadozó táskákat, az orrcimpájától a szája sarkáig húzódó ráncokat. Napbarnított arcán szinte világított a homlokától az álláig tartó fehér sebhely - a jel, amit Xena tett rá. Mély csend támadt, aztán Drákó hátrahajtotta a fejét, és harsányan felkacagott. Xena figyelmesen nézte. Lemnosz letette a tálcát a hadúr könyökéhez, Xenára sandított, és gyorsan elhátrált. Néhány lépés megtétele után az ajtó közelében megfordult és kisietett. A folyosóra érve megtorpant, hátrafordult, majd behúzta maga mögött a vastag faragott ajtót. Drákó fél könyökre támaszkodott, a padlóra lendítette a lábát, és megdörgölte a szemét. - Tudod - mondta végül -, mindig is úgy képzeltem, hogy egyszer csak megjelensz előttem, betoppansz a sátramba vagy a szobámba. Mintha mágia hozna... És tessék! Most itt vagy. Megjelentél, és meglepetést okoztál. - Nedves kezét a melléhez dörgölte, szélesen elvigyorodott. - Hogy válaszoljak a kérdésedre: csecsszopó voltam még, amikor az anyám meghalt, így nem sokra emlékszem abból, amit nekem mondott. Egyébként

ez nem a király büszke családjának ebédlője. Ha nem tudnád, ez Odüsszeusz lakosztálya. Annak idején ide zárkózott be, amikor már nagyon elege lett az unalmas családi életből. Itt szórakozott a cimboráival... Bort vedeltek, táncosnőkkel enyelegtek meg hasonlók. Ahhoz az öltözékhez képest, amilyet az ilyen hosszú éjszakák után Odüsszeusz meg a társai viseltek, az én ruhám még igencsak szolid. Csend. - Erről jut eszembe! - folytatta Drákó. A térdére csapott, visszalendítette lábát a díványra, fél könyökre támaszkodott. - Valakitől úgy hallottam... hihetetlen egy dolog... hogy nemrég magadra öltötted a táncosnők fátylát és ruháját, és elszórakoztattad valamelyik király vérszomjas tanácsnokát. Állítólag mindezt azért tetted, hogy megments egy gyermeket. Mi igaz ebből, Xena? A hercegnő letette a tálcát Drákó elé, az asztalhoz feszítette a csípőjét, és dühösen a férfira meredt, - Szeretek táncolni, Drákó, - Hallottam... Xena halványan elmosolyodott, ráült az asztal peremére. Drákó a nő combjára nézett. - Ami azt a gyermeket illeti - tette hozzá Xena -, talán az enyém volt. - A tiéd? - hüledezett Drákó kiguvadt szemmel, aztán a térdére vágott, és ismét felnevetett. - Ez jó! Igen, amikor eljutott hozzám ez a történet, arra gondoltam, hogy már megint kitaláltak egy mítoszt, aminek Xena a főszereplője. - Egyik kezével az asztalra ütött. A kehely hozzákoccant egy festett agyagkorsóhoz. A korsó megbillent, de Drákó elkapta, mielőtt kiömlött volna belőle a bor. - Fogalmam sincs, hogy csinálod, Xena. Rengeteg történet kering rólad. Egyszerűen képtelenség, hogy ennyi mindent véghez tudtál vinni. Én... - A meztelen mellkasára csapott, és elhúzta a száját. Velem egészen más a helyzet. Az emberek az esetek többségében nem is tudják, ki rohanta le a falujukat, ki rontotta meg a lányaikat, ki rabolta el az eldugott aranyat vagy... bármit. Egy csomó olyan dolog van, amit én csináltam, mégis valamelyik istennek, esetleg egy másik hadúrnak tulajdonítják. Sőt az is megesik, hogy a Hésziodoszhoz hasonló kis mamlaszokat emlegetnek az én tetteimmel kapcsolatban! Xena elmosolyodott, és felvonta egyik szemöldökét. - Nos, ami Hésziodoszt illeti: miatta már nem kell aggódnod többet. Amikor utoljára láttam, a teste egy zsíros folt volt az egyik földúton... - Ó! Igazán? Xena felnevetett, Drákó hangosan röhögött. A hadúr hangja hirtelen komollyá változott. - Áruld el, Xena, hogy jutottál el ide? Három kivételével a szigeten lévő valamennyi hajót és csónakot elsüllyesztettük, és az embereim figyelik Ithaka partjait. Mindenhová őröket állítottam. - Ezt már Lemnosz is megkérdezte. Azt feleltem neki, hogy gyalog jöttem. - Xena keményen a férfira nézett, aztán halványan elmosolyodott. Drákó komoran meredt rá, majd ismét nevetett. - Tudni akarod az igazat? - kérdezte Xena. - Jól van, elmondom, a királynő nemrég üzenetet küldött Menelaosznak, Spárta királyának... - Nagyon jól tudom, hogy Menelaosz minek a királya! - szólt közbe Drákó tompa hangon. - Jól van. - Xena keresztbe tette a mellén a karját, megfeszítette a vállát. Drákó összepréselte az ajkát, s kérdőn meredt a hercegnőre. Pénelopé szerette volna megtudni, hogy Odüsszeusz hol van, miért nem ért még haza. Menelaosz... - Xena elgondolkodott, és felfedezte a dolog humoros oldalát. Heléna brutális, könyörtelen férje megvívta a háborút Trójában, hazatért, de még mindig nem szerezte vissza a feleségét, és... fogalma sincs arról, részben nekem köszönheti, hogy nem kapta vissza Helénát - Menelaosz elküldött valakit Ithakába, hogy közvetlenül a királynőtől szerezzen híreket arról, mi folyik itt. - Ridegen rámosolygott Drákóra. - Összetalálkoztam a futárával. Szerencsém volt... Drákó összeráncolta a homlokát. - Szerencséd? Miért? Xena mosolya szélesebb lett. - Mert Ithaka védtelen... Nincs itt senki, aki bajt keverne. Az embernek csupán néhány haramiát kell fenéken billentenie, megölnie vagy behódolásra kényszerítenie. Én képes vagyok erre. - Felvonta az egyik szemöldökét, aztán a két tálcára, a kihűlő ételre mutatott. - Ha enni akarsz, most láss hozzá, mielőtt megdermed az egész. - Hm! Igazad van. - Drákó a szájába dugott egy falatot, egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy jobban élvezze az ízt. Kinyitotta az egyik szemét, s gyanakvóan Xenára nézett. A hercegnő felnevetett, és elhátrált Drákótól. - Nem azért jöttem, hogy végezzek veled, Drákó. Ma nem. Rajta, egyél csak. Lemnosz elég sokat kínlódott, míg elkészítette neked ezt a sok... hm... finomságot. Nem akarom elrontani az örömödet.

- Nono! Talán ha az öböl másik oldalán lennél, kedvesem, vagy esetleg valahol Atlantisz szürke tengerén egy hajón... Talán akkor megbíznék benned. - Drákó rágott, elégedetlen arcot vágott, de lenyelte a falatot. Gyorsan ivott egy korty bort. - Fenséges! Igen, valóban finom, és... Xena nevetése belefojtotta a szót. - Ejnye, Drákó! Edd meg ezt az undorító moslékot, ha ehhez van kedved, de ne akard bemagyarázni nekem, hogy ízlik! Vagy ezzel akarod bebizonyítani, milyen kifinomult ízlésű előkelő úr vagy? Engem nem ejtesz át! - Ah... Hm! Igen. Igazad van. Ez nyers hal, és bármibe mártjuk, az íze olyan marad, mint a nyers halé. Az olajos nyers halé. - Drákó elvigyorodott, ám a tekintete sötét maradt. - De mondok én neked valamit, Xena. Ez az étel tényleg élvezhető lenne, ha nem volnál itt, és nem nevetnél rajtam. - Azt elhiszem! Remélem, a halad friss volt... De hagyjuk ezt, beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit akarsz tenni Odüsszeusz palotájával? A jelek arra vallanak, hogy el akarod foglalni, és a fejedre akarod csúsztatni a királyi koronát. Úgy fest a dolog, mintha be akarnál állni a királyok sorába, Menelaosz, Nesztor, Agamemnon meg a többiek közé. - Éppen erről van szó! - felelte Drákó vidáman. A szeme összeszűkült. - Jól van... De beszéljünk inkább rólad. Azt értem, hogy a kontinensen kedvedet lelted a parasztok rémisztgetésében, hogy tetszett a szereped, amikor eljátszhattad előttük a védelmüket biztosító hőst... - Megvonta a vállát. - Nem érdekel, mit csináltál odaát. Az viszont nagyon is érdekel, hogy mit keresel itt? Xena levett egy darabka húst az egyik tálcáról, és mosolyogva Drákó szája elé tartotta a falatot. Drákó halkan felnevetett, aztán bekapta a húst. - Talán nem tudtam, hogy itt vagy - mondta Xena. - Talán csak akkor szereztem tudomást rólad, amikor leszálltam a tutajomról. - Aha! - Drákó felhorkant. - Te nem így szoktad intézni a dolgokat. Pontosan tudtad, hogy van itt egy sereg. És azt is tudtad, kié. Engem nem bolondítasz meg, Xena! - Miből gondolod, hogy ez a célom? Drákó bekapott néhány falat nyers halhúst. - Nem rossz! - mormolta. - Ez tényleg jó. Kóstold meg! Xena megszaglászott egy húsdarabot, megvonta a vállát, majd visszadobta a tálcára. Drákó vigyorogva rágott, nyelt, ivott, majd hátradőlt. - Szóval miért vagy itt? Nem is remélheted, hogy elveszed tőlem Irhákat. Nem rabolhatod ki a régi király kincseskamráit, mert még én sem bukkantam rájuk. És ha azt tervezed, hogy elveszed tőlem a királynőt meg azt a nyámnyila fiát, akkor sürgősen tegyél le róla. - Nem akarod, hogy belepiszkáljak a terveidbe, igaz? - Elég ebből! Nem mintha túlságosan aggódnék, Xena. Az a hadsereg odakint az enyém. Nem túl nagy, volt idő, amikor sokkal több embernek parancsoltam, de a legjobb harcosokból áll, akik megfordultak a közelemben. Xena kézbe vette azt a hússzeletkét, amelyet korábban visszaejtett, Drákó orra elé tartotta, az arca előtt lóbálta, aztán bedugta a férfi nyitott szájába. - Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy itt akarok lenni. Veled. A csapatoddal. Drákó köhögött, és kis híján Xenára köpte a húsdarabot. - Több mint egy éve felkínáltam neked ezt a lehetőséget, de visszautasítottál. Elég meggyőző módon... Hazudsz, Xena, és én tudni akarom, hogy miért? - Nem hazudok - felelte Xena könnyed hangon. - És nincs szükség arra, hogy bármit bebizonyítsak, igaz? De amikor legutóbb felkínáltad nekem az ágyadat, a csapatod olyan hitvány alakokból állt, mint például Hésziodosz, meg az a ronda, nagyszájú Rammisz. - Rammisz... Ugye már találkoztatok? Xena bólintott. Drákó halkan felsóhajtott. - Remek. És hol hagytad a hulláját? - Még életben van. Legközelebb viszont talán nem ússza meg szárazon. Nem szeretem a késsel hadonászó szájhősöket. De felejtsd el Rammiszt. Most sokkal többet kínálhatsz nekem, mint a múltkor. - Igazán? - Igen. - Xena félretolta a nagyobbik tálcát, fél könyökre támaszkodott az asztalon, Drákó álla alá dugta az ujját, és mosolyogva a szemébe nézett. - Most egy koronát kínálhatsz. Korábban erre nem volt módod, most megteheted. - Kivillantotta fehér, egészséges fogait. - Xena királynő... Jól

hangzik. Neked is tetszik, igaz? Drákó mély csendben gondolkozott, résnyire összehúzott szemmel nézett Xenára, majd a boroskancsó után nyúlt. Töltött magának egy keveset. Ivott. - Lehetséges. De nem tudom, miből gondolod, hogy ennyire bízom benned. - Nem gondolom. - Xena elhúzta a kezét a férfi állától, s visszaült az asztalra. Egyik lábát az asztal széléhez szorította, a másikkal kalimpálni kezdett. - Te nem bízol bennem, Drákó, de én sem bízom benned. Ez lesz a kiindulási pont, és szép lassan, lépésenként fogunk előrehaladni. Rendben? Például nem ajánlom fel, hogy már ma éjjel felmelegítelek az ágyban. - Nem is fogadnám el! - Drákó kurtán felnevetett, de a tekintete komor maradt, a hangja pedig furcsán csengett. Már nem az agya irányítja, gondolta Xena elégedetten. Jó tudni, hogy még mindig ugyanolyan vérbő hím, mint volt. Nem akart előnyt kovácsolni magának a helyzetből. Ah... jól van. Különben... - Drákó töltött magának még egy adag bort, és hátradőlt a puha párnákon. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le a hercegnő arcáról - Különben azt tervezem, hogy nőül veszem Pénelopé királynőt. - Ő is benne van a dologban? Drákó felült. - Tréfálsz? Olyan dolgokat mondott rólam és nekem... olyan szavakat használt... Nem is tudtam, hogy egy királynő ismeri ezeket a fogalmakat! Van viszont két problémája. Az első: a férje régen eltűnt, és már talán soha többé nem fog előkerülni. Vagy ha mégis, akkor nem lesz olyan állapotban, hogy megküzdjön a palotájában állomásozó sereggel. - És mi a másik probléma? - Az a puhány kis herceg. - Már találkoztam vele - mondta Xena. - Akkor tudod, miről beszélek. Tehát... Arra gondoltam, feleségül veszem Pénelopét. Nem tehet mást, hozzám kell jönnie, különben haleledel lesz a kölykéből. Ha pedig kijelenti, hogy a feleségem akar lenni, akkor még a vén Nesztor sem tehet semmit a frigy ellen, így van? - Lehet, hogy Nesztor rájön, kényszerítetted Pénelopét. Abban azonban tényleg biztos lehetsz, hogy senki sem fog háborút indítani Ithaka ellen. Túlságosan sokat vesztettek Trójánál. Télemakhosz túlságosan fiatal, vele nem kell törődnöd. Odüsszeusz sem tehet semmit, különösen akkor nem, ha tényleg halott. Pénelopé férfi rokonai pedig... Ki tudja, hol vannak? Gondolom, eddig még egyetlen fivére vagy kuzinja sem került elő, senki sem próbálta a pártfogásába venni. Ez így rendben is lenne, van azonban valami, amit nem értek. Miért bajlódsz Pénelopéval? Azt mondtad, nem rajong érted, te pedig nem szereted a fiát. - Ha ő ül mellettem, valószínűleg tovább maradok a trónon. - Drákó nyújtózkodott, visszaheveredett a díványra, kezét a tarkója mögé csúsztatta. És azt hiszem, ha egyszer ráérez a közös uralkodás ízére, többé nem akar majd lemondani róla. Xena végignézett a férfi bronzbarna mellkasán. Elmosolyodott. Nem olyan vonzó, amilyennek hiszi magát, de... nem rossz. Még izgalmasnak is lehetne mondani. Megfeszítette a vállát, egyenesen Drákó szemébe nézett, és kedvesebbre változtatta a mosolyát. - Értem. Az tény, hogy Pénelopé nem visz majd késeket az ágyba... Én sem szoktam ilyet tenni, ha nem muszáj. Mondd, Drákó, mije van Pénelopénak, ami nekem nincs? Drákó a díványt takaró puha szövethez dörzsölte a vállát. - Szóval nem adod fel? - kuncogott. - Még nem adtál okot arra, hogy feladjam. - Xena hátrakapta a fejét, a kinyíló ajtóra nézett. Drákó fél könyökre támaszkodott, egyik kezét a sötét ágytakaró alá csúsztatta. Lemnosz lépett be a helyiségbe. Egy jókora tálcát hozott, amelyen két tál állt. A vállával belökte az ajtót, és Drákó elé sietett. Xena elmosolyodott, s ezzel Drákó tudomására hozta, hogy észrevette mozdulatát, amivel az ágytakaró alá nyúlt. Azt akarta, hogy a férfi megértse: tudja, hogy a sötét lepel, a párnák alatt valami fegyver lapul. Felemelte a lábát, átlendítette az asztal másik oldalára, és lehuppant a Drákóéval szemközti díványra. Lemnosz óvatosan letette a tálcát, a hadúr felült, majd az asztal túloldalára tolta. - Tessék. Hölgyeké az elsőbbség. Lemnosz csodálkozva nézett rá. Xena hangosan felnevetett. - Ejnye, Drákó! A humorod a régi! - Kivillantotta a fogát, aztán Lemnoszra nézett. - Hozz egy kelyhet, és adj abból a borból, amit Drákó kortyolgat. Drákó elvigyorodott.

- Láttad, hogy iszom a borból... és most biztosra veszed, hogy nincs benne semmi? - Talán nincs - felelte Xena halkan. - Ne félj, nem felejtettem el, hogy nem bízhatunk meg egymásban. Különben fogalmam sem lehet arról, hogy mi van az ajtó melletti korsóban. Mivel azonban ma estére nem vártál látogatókat... Lemnosz felsóhajtott, kézbe vette a korsót, töltött Drákó kelyhébe, aztán letette az asztalra. A hercegnő Lemnoszt figyelte, majd Drákóra nézett, aki mohón ivott. - Pompás. Akkor most egyél valamit - mondta Xena. - Kóstolj bele, aztán elfogadom a kínálásodat. Drákó gúnyosan Xenára villantotta a szemét. - Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy bármire rá akarlak kényszeríteni. Sok fogás van itt, nem kóstolhatom végig mindet. Xena a hadúrra nézett, közben Lemnoszra lesett, aki a kezét tördelve bámult vissza rá. A hercegnő intett. Lemnosz belevágott az egyik húsdarabba. Drákónak egyetlen arcizma sem rándult meg. Xena tudta, a hadúr ügyesen el tudja rejteni az érzelmeit. Lemnoszra meredt, de a szakácson nem látszott semmi különös. Xena megvonta a vállát, és elvett a tálcáról egy hússzeletet. Megvárta, míg Drákó is magához vesz egy adagot. A férfi odabólintott a hercegnőnek, majd egy északvidéki barbár mohóságával beleharapott a húsba. Rágott, nyelt, majd ivott egy jókora korty bort. Xena mosolyogva nézte, aztán ő is enni kezdett. Közben Lemnoszra sandított. A szakács egykedvűen figyelte őket. - Finom - dicsérte az ételt Xena. - Kecske, igaz? Fiatal volt? A szakács széttárta a kezét. - Nagyon fiatal. Gida. - Drákóra nézett. A hadúr intett, hogy minden rendben. - Remek, mint mindig - mondta Drákó. Elvigyorodott. - Mi van Rammisszal? Lemnosz nyelt egyet. - Hát... azt hiszem, egy kis időre ott kéne hagynom a konyhát, hogy átkísérhessem a felcser sátrába. Talán sikerül majd összefoltozni... - Ha olyan bolond volt, hogy rátámadt Xenára, nem érdemli meg a gondoskodást. A legszívesebben belehajíttatnám a tengerbe. Xena letette a lerágott csontot, elővett egy tőrt, és vágott magának néhány vastag szelet húst. A szakács és a hadúr figyelmesen nézte a mozdulatait. - Ostoba fickó ez a Rammisz... De nem tettem benne nagy kárt. Egyébként volt idő, amikor te magad is összeakaszkodtál velem, Drákó. Engedd meg a szakácsodnak, hogy ápolja a barátját. - Az asztalba döfte a tőrt, a szájában volt egy falat húst. A könyökére támaszkodva előredőlt, s mélyen Drákó szemébe nézett.

A szeme a legszebb, gondolta Drákó. Azúrkék... egészen kivételes. Hirtelen kiszáradt a szája. Ivott, majd jelzett a szakácsának. - Menj, vidd el a felcserhez azt a marhát. De nehogy a szemem elé kerüljön! Átkozott egyiptomi! Lemnosz elmotyogott valami köszönömfélét, és közben az ajtóhoz hátrált. Xena rideg hangja azonban megállította. - Menet közben, Lemnosz, küldj el valakit a hajóhoz, amely ma este érkezett a kikötőbe. Jó bor és friss gabona van a fedélzetén. Az sem ártana, ha kiszabadítanátok Metrikaszt és Krinoszt, mielőtt teljesen elgémberednek. Odalent vannak a raktérben... Biztos dühösek már. Lemnosz ajka mozogni kezdett, de egyetlen hang sem hagyta el a száját. Elsápadt, amikor arra gondolt, hogy a félelmetes Metrikasz dühös. Megfordult, és kimenekült a helyiségből. Az ajtó nagyot döndülve csapódott be mögötte. Csend támadt, Drákó és Xena némán evett. A hercegnő egy idő után visszadugta tőrét a rejtett tokba, majd elvett egy fürt szőlőt az egyik tálcáról. Letépett egy szemet, és jóízűen megette. Drákó halkan felnevetett. - Mintha azt mondtad volna, hogy a saját tutajoddal érkeztél... Várj csak! A szőlőt nem kóstoltattad meg velem! - Az embernek időnként vállalnia kell némi kockázatot - mormolta Xena. Bekapta a második szőlőszemet. - Értem. - Drákó ivott, teletöltötte a kelyhét, majd az asztalra támaszkodott. - Szóval... még milyen kockázatokat vagy hajlandó vállalni? - Tétován elhallgatott.

Nem tudja, mit akar... És nem fogja fel, mennyire vágyik rá, gondolta Xena. Pontosan ez volt a célja: el akarta bizonytalanítani Drákót. - Nem sokat - felelte. Elmosolyodott. - Ma éjszaka nem engem akarsz az... - mély lélegzetet vett, Drákó arcába fújta a levegőt - ...ágyadban. Ne felejtsd el,

időnként aludnod kell. Csukott szemmel. Drákó felnevetett. - Neked is. - Pontosan. Éppen ezért inkább várok. Egyelőre. Megbízom benned, Drákó, és most te is megbízhatsz bennem. - Hagyjuk ezt - mondta a férfi vidáman. - Igyál még bort. Xena a kelyhe fölé tette a kezét. - Elég volt. Szóval? A palotában alszol? Vagy csak enni jársz ide? - Az embereim odakint alszanak. Odüsszeusz sem a házban tartotta a katonáit. Amint rendeződnek a dolgok, barakkokat építtetek nekik. Ami pedig engem illet... tényleg tudni akarod, hol alszom? - Nem. Nem igazán érdekel. - Xena felállt. - Ez jólesett, Drákó. Kellemesen elbeszélgettünk, jót ettünk, és közben nem akartuk megölni egymást. Ezt egyszer még megismételhetnénk. Most viszont... lefekszem. - Lefekszel... - Drákó szája ismét kiszáradt. Pislogott, nyelt egyet, a padlóra lendítette a lábát. - Hol fogsz aludni? Xena megkerülte az asztalt, és megállt Drákó díványa előtt. - Lehet, hogy nem alszom. Lehet, hogy téged foglak lesni. - Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, megrázta a fejét. - Lehetséges, hogy a királynő lakosztályában leszek. Azt hiszem, az a legbiztonságosabb hely az egész palotában, és a dekoráció is szebb, mint itt. - Értem... - Drákó nem hitt a hercegnőnek. Xena ridegen elmosolyodott. - Igazán? Drákó megvonta a vállát. - Ha azt tervezed, hogy kimész a palotából, és megkeresed Odüsszeusz elrejtett kincseit... Erről tegyél le. Már én is kerestem, de sehol sem találtam. Xena felnevetett, megrázta a fejét, majd az ajtóhoz ment. - Minden mozdulatodat figyelni fogom! - kiáltott utána a hadúr. Xeria megfordult a nyitott ajtóban, és elmosolyodott. - Nyugodtan - mondta halkan. Miután kilépett, nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót. Az üres folyosóra érve szélesebb lett a mosolya. Hallgatózott. Drákó nem mozdult. Még mindig utánam bámul. - Jó tudni, hogy ugyanolyan vagy, mint régen - mormolta, és gyors léptekkel elindult a királynő lakosztálya felé.

10 Húsz hosszú lépés a folyosón... Xena jobbra fordult, és elindult azon a mellékjáraton, amelyen eljuthatott a palota elejébe. Habozva megállt, hallgatózott, visszanézett a folyosóra, futott néhány lépést. A mellékjáratot egy másik keskeny folyosó szelte ketté. Xena oldalra pillantott. Ajtókat látott; hűs, sószagú levegő csapott az arcába. Elindult a keresztfolyosón, benézett az ajtók mögé. A sötét helyiségek többségében semmit sem talált, némelyikben agyagedények sorakoztak. Megállt. Valami neszt hallott. Visszasietett a főfolyosóra nyíló mellékjárathoz, és kilesett a sarok mögül. Hangok... Beugrott az egyik ajtón, beolvadt az árnyékok közé. A szűk helyiségben citromszag terjengett. Lámpaolaj! A főfolyosó irányából kaparászás hallatszott, aztán egy elfojtott káromkodás. - ...rohassza meg! - morogta valaki dühösen. - Azt mondta, tartsam rajta a szemem Xenán, nézzem meg, tényleg oda megy-e, ahová indult, meg hogy legyek óvatos, és fogjam be a szám. - Akkor fogd be! - hallatszott egy másik hang. A két férfi a főfolyosón haladt, ügyet sem vetettek a mellékjáratra. Xena mosolyogva megvárta, míg távol kerülnek tőle, majd kilépett az

olajtárolóból, és elindult az első mellékfolyosón. Eljutott a járat végéhez. Jobbra a folyosó lejtőssé változott, balra egy helyiséget talált, amelyben egy alacsony pad és néhány üres kosár állt. A kosarak mögül erős szél áramlott a folyosóra. Xena megállt. Várt. A padon álló egyik kosár megbillent, és ledőlt a padlóra. Mögötte egy nyílás tátongott a falon. Xena nem mozdult. Feszülten hallgatózott. Körülötte semmi sem mozdult. A nyíláson túlról halk nevetés hallatszott. A hercegnő előrelépett, a padhoz állt, megvizsgálta a hosszúkás, keskeny nyílást. Előredőlt, a mélyedésbe könyökölt, és kinézett az éjszakába. A domboldalon húsz-egynéhány tűz lobogott - valamivel távolabb fénylettek, mint Xena gondolta volna, és messzebb volt a tábortüzek mögötti sziklafal is. Amennyire tudott, kihajolt, a hátára fordult és felnézett. Közvetlenül a feje fölött egy erkélyt látott, amellett egy másikat. Az erkélyek fölött felfedezte a lapos tető peremét. Elgondolkozott, mosolyogva megcsóválta a fejét, és bepréselte izmos testét a résbe. Lenézett. Jó tíz lépés távolságban semmi sem volt alatta, valamivel távolabb a sövény sötétlett, azon túl pedig karcsú fák sorakoztak. Még egyszer felpillantott az erkélyre, kikúszott a nyílás szélére, megfeszítette láb izmait, és leugrott a fal tövébe. Amint leérkezett, gyorsan befutott a sövény mellé, és az árnyékok fedezékébe húzódva a verandához osont. Felkapaszkodott a szélére, felugrott a levegőbe, elkapta a veranda tetejének peremét. Felmászott, átfutott a közelebbi erkély alá, gyorsan átlendült a korlátja fölött. Leguggolt, lendületet vett, és... egy pillanattal később már a lapos tetőn volt. Szétnézett. Senkit sem látott. Drákó tehát igazat mondott: az emberei valóban a palotán kívül töltik az éjszakát. Gyorsan körbefordult. A víz mellett valami mozgott. Szókran hajója előtt emberek álltak; az alakok éppen talpra segítettek két másikat. Az egyik feltápászkodó fickó olyan termetes volt, hogy a többiek szinte eltörpültek mellette. Jó éjszakát, Metrikasz! gondolta Xena gúnyosan. Elfordult. A királynő lakosztályának ablakai mögül fény szűrődött ki, a függönyök kilibbentek az erkélyre. Xena figyelt - itt sem mozdult semmi. Gyorsan körülnézett a tetőn, majd nesztelenül leugrott a királynő szobájának ajtaja elé. Miután megérkezett, várt és figyelt egy ideig, de a jelek szerint nem fenyegette veszély. Gábrielle egy párnakupacon hevert. Mélyen aludt, valaki egy ezüstös kék köpenyt terített rá. A szomszédos helyiségből - öltöző vagy mosdószoba lehetett - halk női hangok hallatszottak. Xena előrelépett, habozva megállt. A fal túlsó oldalán alig karnyújtásnyi távolságban állt valaki - a hercegnő tisztán hallotta a lélegzését.

Valószínűleg a fiú az. Megrázta a fejét, visszahátrált a korláthoz, majd előrevetődött, és a függönyök között beugrott a királynő szobájába. Amikor megérkezett, oldalra gurult, és harcra készen felpattant. Télemakhosz nem mozdult; szótlanul meredt Xená-ra. A szeme kiguvadt, a szája kinyílt. A kezében egy festett korsót tartott, úgy szorongatta, mintha fegyverként akarná használni. Xena kissé gúnyosan rávigyorgott. - Jó ötlet volt, hogy itt őrködsz - mondta. - Régóta ácsorogsz az ablak előtt? Télemakhosz elvörösödött, majd az ajkába harapott. - Csak... Nem. Zajt hallottam, valami mozgott odakint. Azt hittem, talán az ő emberei közül valaki. Arra gondoltam, ha esetleg bejön a fickó, és mögéje kerülhetek... - Nem fejezhette be a mondatot. Gyors lépések koppantak a padlón. - Ó, kisfiam! - kiáltott fel Pénelopé. A hercegnő a királynőre pillantott, majd újra a herceg felé fordult. Télemakhosz arca egyre vörösebb lett. - Anyám, azt hittem, az egyik haramia, és... - A fiú Xenára lesett, aki az ajkához emelte az ujját, és jelentőségteljesen Pénelopéra nézett. Télemakhosz lehajtotta a fejét; szégyenkezve a szandáljára meredt. - Télemakhosz! Megmondtam neked, hogy ne is vedd észre azokat az embereket! Kértelek, hogy ne szólj hozzájuk... Nem akarom, hogy összeakaszkodj velük. A végén még megölnének! Miért szorongatod azt a korsót? Pénelopé folytatni akarta a dorgálást, ám Xena felemelte a kezét, csendre intette. A királynő elhallgatott. - Minden rendben, senkinek sem esett baja. Majd én beszélek a fiúval! - Én... Kérlek, harcos, tedd meg! Rád talán hallgat! Télemakhosz összerezzent, felemelte a fejét; látszott az arcán, hogy mondani akar valamit. Xena ismét az ajkához emelte az ujját. A királynő megfordult, és visszasietett a szomszédos helyiségbe. Szomorú hangon mondott valamit a szolgálójának, aki halkan válaszolt. Télemakhosz a hercegnőre nézett.

- Most nehogy azt mondd, hogy... hogy!... - Nem akarom, hogy az anyád szoknyája mögé bújj. Miből gondoltad, hogy ezt szeretném mondani? - kérdezte Xena a fiútól. Csend. - Semmit sem ígértem meg az anyádnak. - A hercegnő Gabríelle-re nézett, aki álmos pislogással megpróbált feltápászkodni. - Semmi baj, Gábrielle. Aludj nyugodtan. - Köszönöm. - Gábrielle visszahanyatlott a párnákra. Télemakhosz könnyed léptekkel odasietett hozzá, a vállára húzta a takaróként használt köpenyt, majd visszament a harcos hercegnő mellé. - Gábrielle nagyon kedves lány - mondta. - Anyámnak tetszettek a meséi, hosszú idő óta most nevetett először. Gábrielle apám sok kalandját ismeri. Xena megfogta Télemakhosz karját, és a tágas szoba másik felébe vezette. Az egyik székről felemelt néhány párnát, a fal tövébe dobta őket, leült, maga mellé, a padlóra mutatott. Télemakhosz levette a párnát az anyja szövőszékéről, és letelepedett. - Te tudtad, hogy apám Némeában megküzdött a félig halhatatlan oroszlánnal? És azt tudtad, hogy lement az alvilágba, és ellopta a Styx partjáról a háromfejű Cerberust? És azt, hogy?... - Igen, a legtöbb történetet én is hallottam - felelte Xena. Valóban hallott az eseményekről, és tudta, hogy a hőstettek többségét nem Odüsszeusz, hanem maga Herkules hajtotta végre. Remélem, a fiú nem fogja megtudni az igazságot... Legalábbis addig nem, amíg nem lesz elég erős a

lelke ahhoz, hogy elviselje. Jó tudni, hogy Gábrielle és lolausz azzal töltötték az időt, hogy Herkulesről beszélgettek, miközben én Prométheusz megmentésével voltam elfoglalva. Gábrielle ügyes volt; ezt mindig el lehetett mondani róla, valahányszor mesélt. A történetekkel sikerült elérnie, hogy Télemakhosz ragyogott a boldogságtól. Lehet, hogy ha Odüsszeusz egyszer hazatér, a fiú ezeknél sokkal izgalmasabb történeteket fog hallant tőle, és elfelejti ezeket, ám addig Gábrielle meséi örömet okoznak neki. Xena összepréselte az ajkát. Addig? Addig először is életben kell maradnia!

- Az ötlet nem volt rossz - mondta a hercegnő. - Mármint az, hogy ott álltái az ablak mellett. Viszont ostobán csináltad a dolgot. Ha nem én jövök be az erkélyről, már nem élnél. Halottan pedig nem lehetsz az anyád hasznára. - Télemakhosz elkomorodott, csillogó szeme tompa lett. - Holtan nem védheted meg Pénelopét - tette hozzá Xena. - Bocsánat... - Ne kérj bocsánatot. Nem történt baj, hiszen élsz. És ahogy mondtam: az elképzelés nem volt rossz. Ügyes fiú vagy, de még ügyesebb leszel, ha mindent úgy csinálsz, ahogy én mondom. Majd megmutatom neked, hogyan lehet ráugrani valakire anélkül, hogy kést kapnál a bordáid közé. Télemakhosz mondani akart valamit, de Xena felemelte a kezét, csendre intette. - Lehet, hogy nem lesz valami sok, amit megtanulhatsz tőlem. Sok minden történik ezen a szigeten, és rengeteg dolgom van, viszont fiatal vagy, és ügyes, tehát minden csak azon múlik, használod-e az eszed. Mert ez a legfontosabb. És egyelőre ennyi is elég. - Én... Az anyám nem fog örülni. - Már beszéltem vele. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm az igazamról, de megértem, hogy még mindig aggódik. Amíg apád hazatér, rajtad kívül nincs senkije. Ha apád esetleg sosem kerül elő, te vagy az egyetlen, aki emlékezteti rá. De most, hogy tudod, nem hiszem, hogy könnyebb lett a helyzeted. Télemakhosz komoly arccal elgondolkozott, végül megrázta a fejét. - Holnap megint beszélek anyáddal. Egyébként szeretnélek figyelmeztetni valamire. Holnap, holnapután, és egészen addig, amíg Drákó elkotródik, sokszor fogsz látni a hadúr mellett. Talán úgy fogok viselkedni, mintha az ő oldalán állnék, de neked tudnod kell, hogy ez nem igaz. Elég jól ismerem őket, és mindent meg kell tennem a bizalmuk elnyerése érdekében. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit látsz majd... - Én... - Télemakhosz összeráncolta a homlokát. - Jól van. Értem. - Ha esetleg találkozunk, ha esetleg meg akarod mondani nekem, hogy nem tetszik a viselkedésem, csak rajta. Ne tartsd magadban az indulataidat. Önmagában véve a te ellenszenved még semmiről sem győzi meg Drákót, de a lényeg mindig a részletekben van, és ő okos ember. A katonái többségéről ezt szerencsére nem lehet elmondani. - Sok katonája van, legalább kétszáz - mondta Télemakhosz. - Tudom. - Hogyan segítesz az anyámon, ha esetleg megölnek? - Nem fognak megölni. Nem akarok háborúzni, legalábbis nem nyíltan, és semmi kedvem sincs veszíteni. Értesz?

- Hát... Mit akarsz csinálni? Xena megvonta a vállát. - Még nem tudom pontosan. Éppen ezt szeretném kigondolni, ha leülhetnék egy kicsit. Eredj, feküdj le, és aludj egy keveset! Xena arra gondolt, Télemakhosz ellenkezni fog, ám a fiú bólintott, felállt, és felemelte a párnát amin ült. Pénelopé székébe dobta, szomorúan a másik helyiség felé pillantott, ahonnan még mindig áthallatszott az anyja ideges hangja, majd kiment az erkélyre. Xena egy perccel később tompa puffanást hallott - Télemakhosz átugrott a szomszédos erkélyre -, majd még egyet. Aztán... Csend. ***

A királynő szolgálója lépett be a szobába, egy sárga selyemlepedőt hozott magával. Ráterítette az ágyra, majd visszament a szomszédos helyiségbe. Valamivel később Pénelopé jött át; a lepedőével egyező színű selyemköntöst viselt. Xena a királynő elé lépett. - Harcos... - mondta Pénelopé halkan. A hercegnő Gábrielle felé nézett. A szőke lány mélyen aludt. Pénelopé a szövőszékhez ment, leült elé. - Hol a fiam? - Elment. Az erkélyen keresztül. A földszinten alszik. Pénelopé bágyadtan felsóhajtott, lehunyta a szemét, megrázta a fejét. - Jól van. Tehát a szobájába ment... Jobb lett volna, ha nem az erkélyen keresztül távozik, de... - Xenára nézett, elmosolyodott. - Már nyolcéves kora óta errefelé közlekedik. Sosem tudtam lebeszélni erről. - A mozdulatlanul várakozó hercegnőre pillantott. - Nem is kell mondanod, tudom, mit gondolsz most rólam. Ma éjszaka egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy Télemakhosz már nem gyermek, hagynom kéne, hogy tanítsd, ha tényleg akarod. Gábrielle... sok mindent elmondott rólad. - Nem meglepő - mondta Xena. A királynő ismét elmosolyodott. - Nagyon kedves volt. Már jó ideje nem érkeztek hozzám ilyen kellemes vendégek. Tulajdonképpen alig jött valaki Ithakára, amióta a férjem elindult a háborúba, azóta pedig... - Látszott az arcán, nem találja a megfelelő szavakat. Végül felhagyott a hiábavaló próbálkozással, lemondóan legyintett. - Elhatároztam, megengedem Télemakhosznak, hogy azt tegye, amit a szíve parancsol neki, de most... ahogy megláttam az arcát, amikor ott állt az ablak mellett azzal a korsóval a kezében... Egyszerűen nem bírtam elfojtani az iránta érzett aggodalmamat. - A gondolat a dolgok kezdete. Nem is vártam tőled, hogy gyorsan megváltozol, és Télemakhosz pontosan tudja, miért akarod megvédeni. - Ó! - Pénelopé elgondolkozott. A szájához emelte a kezét, ásított egyet. - Nem is hinnéd, mennyire el lehet fáradni az egész napos semmittevésben. Be vagyok zárva ebbe a szobába... Régebben órákon át sétálgattam a szigeten, és észre sem vettem az idő múlását. De ennek már vége. Megérkezett Drákó, és minden megváltozott. Amióta itt van, ki se mozdulok, de ilyenkor mégis kimerültnek érzem magam. - A félelem fárasztó dolog - mondta Xena. - Lehet, hogy nem alszol jól az aggodalom miatt. Menj, feküdj le. Majd én őrködöm. - Köszönöm - felelte Pénelopé. Fiatalos, ruganyos léptekkel átment a szobán, befeküdt a vékony, sárga selyemlepedő alá, és lehunyta a szemét. Xena visszament a fal mellé, a száraz, kissé érdes falhoz dörzsölte a vállát, és felnézett a mennyezet sötét gerendáira. - Így állunk - mormolta. - És most mi lesz? - Hosszú ideig ült mozdulatlanul. Gondolkozott. Gábrielle időnként megfordult, motyogott álmában. Xena felállt, átment a lányhoz. Gábrielle nem vehetett tudomást a hercegnő jelenlétéről, mégis megnyugodott a közelségétől. A királynő meg sem mozdult - talán nem aludt. Xena ellépett mellette, kiment az egyik északi erkélyre, beállt az árnyékok közé. Hallgatózott. A táborból érkező hangok lassanként tompává váltak. A fél banda már alszik... Kíváncsi lennék, ki maradt talpon. A feketeségben a fák előtt megmozdult valami. Xena odanézett. Egy férfit látott, aki egy rövid lándzsával a kezében körülnézett, a tábor irányába, majd az erkélyek felé kémlelt, végül felnézett a tetőre. Elégedetten megfordult, visszahúzódott a fák közé, majd befordult a palota sarkánál. Xena lenézett. A palota alsóbb szintjén két lámpás világított. Fülelt, de egyetlen nesz sem hallatszott. Senki sem volt a tetőn. Visszament a szobába, ledobott néhány párnát az ajtó melletti sarokba, ellenőrizte a reteszt. Leült, végigheveredett a párnákon, keresztbe tette a lábát, a mellére szorította a karjait, és becsukta a szemét. ***

A hajnali napsugarak megérintették a világos függönyöket; szelíd, langyos tengeri szellő fújt a szobába. Xena kiállt az erkélyre, hátrahajtott fejjel a nap irányába fordult, és hatalmasat nyújtózott. A háta mögött a királynő szolgálója azzal a vénemberrel beszélgetett, aki behozta Pénelopé reggelijét. A hercegnő azonnal felismerte: előző este ő töltögette Drákó kelyhébe a bort. Xena már korábban evett. Napkelte előtt halk kopogást hallott az ajtón. Azonnal talpra ugrott, óvatosan hallgatózni kezdett, majd félrehúzta a reteszt, és kinézett a folyosóra. Az ajtó előtt Lemnosz állt, egy kis tálcán gyümölcskenyeret hozott - a tészta egészen friss, még forró volt -, egy korsóban vizezett vörösbort meg egy nagy tál bíborszínű szőlőt. Xena átvette a tálcát, és megköszönte a reggelit. Lemnosz csak legyintett. - Szerintem rajtam kívül senki sem kedveli Rammiszt, bár időnként még nekem is elegem van belőle. Én tartozom köszönettel neked, Xena, hogy nem ölted meg. Megpróbálom távol tartani tőled. Mielőtt a hercegnő bármit mondhatott volna, Lemnosz elsietett.

Hát ez meglepő, gondolta Xena. Gyanakvóan megszaglászta a gyümölcskenyeret, aztán megvonta a vállát. Lemnosz valódi konyhaművész volt, az ilyen emberektől pedig távol áll, hogy megmérgezzék az alkotásaikat. - Addig is ennem kell, amíg ezen a szigeten vagyunk! - mormolta Xena. Mélyen beszívta a tészta illatát, leült a párnáira, és falatozni kezdett. ***

Gábrielle kiállt mellé az erkélyre, egyik kezét a szeme fölé emelte, és a felkelő napra pislantott. - Remélem, te is olyan jól aludtál, mint én - mondta. - Elég jól. - Nem tudom, a királynő mivel tömette ki azokat a párnákat, de... csodálatosak voltak. Mintha felhőkön feküdtem volna. - Gábrielle a korláthoz lépett, előredőlt és lenézett. - Ne haragudj, hogy nem vártalak meg az éjjel. Azt hiszem, már Morfeusz meséit hallgattam, amikor visszajöttél. Xenára nézett. A hercegnő nem szólt semmit. - Na mindegy! Nagyon jól éreztük magunkat, míg odavoltál. - Hallottam. - Tényleg? És... kitaláltál már valamit? Valami tervfélét? - Nem igazán. - Xena óriásit ásított. - Együtt vacsoráztam Drákóval. - Valóban? - Gábrielle némán Xenára nézett, majd hátrasandított a királynő szobája felé. Halkabb hangon folytatta. - És mit forgat a fejében? Pénelopé is erre kíváncsi. Elég nehezen tudtam elterelni a figyelmét a gondjairól... Talán nem is sikerült a dolog. - Talán nem. De nem csoda. Ez Pénelopé szigete. Az ő fia van veszélyben. Az ő népe. Drákó elég jól érzi magát a palotában, és nem is akar egyhamar kiköltözni. - Hm! Ez rossz hír. - Rosszabb is lehetne a helyzet. Például megengedhetné az embereinek, hogy bejöjjenek, és idebent tanyázzanak le. - Ah... Értem. Ez tényleg nem lenne túl jó. - Gábrielle habozott, ismét hátralesett, majd hozzátette: - Pénelopé királynő azt hiszi, Drákó feleségül akarja venni őt. Képzeld el! - Nem nehéz elképzelni. Drákó tényleg ezt forgatja a fejében. Feleségül akarja venni Pénelopét, és maga mellett akarja tartani Télemakhoszt, hogy a királynő mindig azt tegye, amit ő mond. - Tűnődve felnézett az égre. - Drákó, Ithaka királya! Gábrielle úgy fintorgott, mintha valami rossz szagot erezne. - Drákó király? Nem sokan fognak lelkesedni érte. - Gondolod, hogy törődni fog ezzel, ha egyszer befészkelte magát a szigetre? Gábrielle megremegett, kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Xenára meredt, a válla csüggedten leereszkedett. - Azt hiszem, igazad van. Itt csak nők, gyermekek és parasztok vannak. Kit érdekel, mit gondolnak, mit mondanak? És... - Megcsóválta a fejét. Nos, hogy fogjuk rendbe tenni a dolgokat?

Xena ránézett. - Ezt most jól mondtad. Mi fogjuk rendbe tenni a dolgokat. - Elmosolyodott. - Te meg én. Ez kétszemélyes munka, Gábrielle. A te feladatod nagyon nehéz lesz. Itt maradsz, és tartod a lelket Pénelopéban. Megpróbálod elterelni a gondolatait Drákóról meg azokról a pribékekről, akik a sátrakban laknak. Én odamegyek, szétnézek a táborban. Körülszimatolok, aztán kitalálom a tervet. - Rendben van. Egyszerű. - Gábrielle összepréselte az ajkát, megcsóválta a fejét. - A neheze mindig rám marad. Xena a lány vállára tette a kezét, és addig várt, míg Gábrielle rámosolygott. - Tudom, hogy tényleg nehéz dolog lesz. Ülnöd kell, és várnod. De ez most nagyon fontos, és én nem tudnám megtenni. Tegnap éjjel már sikerült elterelned Pénelopé figyelmét a gondokról, sikerült boldoggá tenned, amikor a férjéről meséltél neki. - Igazán? - Igen. Az lenne a legjobb, ha elhitetnéd vele, hogy Odüsszeusz már hazafelé tart. Intézd úgy a dolgokat, hogy Télemakhosz büszke legyen az apjára. Hallottad, mit mondott tegnap. Amit te műveltél ezzel a fiúval... amilyen hatást gyakoroltál rá a szavaiddal... Gábrielle, őszintén mondom, ez már mágia. Te csak beszélj, élvezd a királynő palotájának kényelmét. Ennyit kell tenned. Amúgy sincs sokszor lehetőséged arra, hogy ilyen körülmények között élj. - Hát ez igaz! - bólintott Gábrielle. - Mondtam már, hogy a párnáknak rózsa- és violaillata volt? - Remek. Ma éjjel lehet, hogy én is egy ilyen párnán fogok aludni. - Xena megfordult, indulni készült, de aztán eszébe jutott valami, és visszafordult. - Ha valamelyik szolga idejön, vond félre, és úgy, hogy a királynő ne hallja, faggasd ki. Szerezz információkat. Minden apróság fontos lehet. - Szolgákat vallassak? Lehet, hogy nem lesznek bizalommal hozzám.

- Ha ügyesen csinálod, sikerülni fog. Győzd meg őket arról, hogy hallanod kell mindent, amiről a királynő nem tudhat. A lényeg az, hogy faggasd ki őket, és mindent mondj el nekem. Mindent! Érted? Nem tudhatjuk, mi lehet hasznunkra. - Szolgák! - morgott Gábrielle, aztán bólintott. -Rendben van. Értem. Te hol leszel? - Megpróbálom kideríteni, hogy Drákó emberei mit tudnak. ***

Valamivel később kilépett a palota déli verandájára. Megállt, nyújtózott egyet, felnézett a napra. Az idő csodálatos volt, de tudta, egy órán belül, amikor elül a friss, óceáni szellő, a kellemes meleg fokozatosan elviselhetetlen hőséggé változik. Hátrahajtotta a fejét, hunyorogva felnézett az égre. A napsugarak vörösre festették a szemhéját. A páncélja alatt felforrósodott a bőre, a tarkóján végiggördült egy verítékcsepp. A veranda ajtaja felől halk fémcsörrenést hallott. Pislogni kezdett, még egyet nyújtózott, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, megszólalt: - Jó reggelt, Drákó. Hogy aludtál? Drákó tétován megállt, majd lesétált a lépcsőn, és Xena mellé lépett. - Ezt meg hogy csináltad? - Mármint azt, hogy tudtam, te vagy mögöttem? Könnyű volt. A kardod hüvelyének végét a nadrágodhoz erősítetted egy fémkarikával. Olyan hangok kísérik a lépteidet, mint senki másét. Drákó meglepetten a nőre nézett, aztán elmosolyodott. - Bizonyára jól aludtál, ha már ilyen korán fent vagy. - Bizonyára. - Xena a hadúrra nézett. - De lehet, hogy csak azért jöttem ki ide, mert látni akartam, milyenek a katonáid, amikor részegen fekszenek a táborukban. Drákó keserűen felnevetett, a sátrak felé intett. - Nem igazán érdekel, mit csinálnak. Ez egy kis sziget. Ha az ember inváziót vezet, akkor nem jó harcosokra van szüksége, hanem sok katonára. Ilyen helyzetben az is elég, ha megfélemlítem az ittenieket. Mert akitől rettegnek az ellenfelei, az már fél győzelmet aratott, és...

- Hagyjuk a kioktatást - vágott közbe Xena. - Ezeket a fogásokat én is nagyon jól ismerem. Vagy már elfelejtetted, mi mindent csináltunk együtt? - Lehet, hogy régen tudtad, mi a csata és a hódítás lényege, de... - Drákó megcsóválta a fejét. - Nem hiszem, Xena. Megváltozhattál. Xena felsóhajtott. - Drákó, engem nem érdekel, mit hiszel, és mit nem hiszel. És ha úgy gondolod, hagyom, hogy elijessz, hát nagyon tévedsz! - Honnan veszed, hogy bármitől is el akarlak riasztani? Csak az érdekelne, hogy akarsz-e segíteni a tehén megfejésében és a csürhe megnevelésében. - A sátrak felé intett. Xena elgondolkozott, lassan végignézett a földön heverő, részegen hortyogó katonákon. - Lehet, hogy akarok, lehet, hogy nem. Majd meglátjuk. Xena már szinte elfelejtette, milyen bűzös egy katonai sátortábor. Fintorogva lépkedett Drákó mellett, aki kikerülte az egyik sátorfürt körül fetrengő részegeket. Az egyik katona olyan erővel szorította magához a borostömlőjét, mintha az élete függne attól, hogy megtartsa. A levegőben veríték- és borszag, ürülékbűz terjengett. Xenának felkavarodott a gyomra. - Szoktak fürdeni ezek a disznók? - kérdezte. - Miért fürdenének? Zsoldosok, nem azért kapják a fizetségüket, hogy tiszták legyenek. - Ez igaz. - Xena a következő sátorfürthöz lépett. A karját lazán lógatta, de készen állt rá, hogy ha szükséges, azonnal fegyvert rántson. Egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelnie; kész volt a harcra. Drákó egy lépéssel mögötte, a jobb oldalán haladt, Xena szükség esetén könnyedén harcképtelenné tudta volna tenni. Gőgös vagy, gondolta a hercegnő. Mindig is gőgös voltál, túlságosan bíztál magadban, de az elmúló évek jót tesznek neked. Okosodsz, egyre jobb vagy. Oldalra fordította a fejét, a szellő az orrába lebbentette a férfi testének enyhe citromillatát. Átmentek a táboron. Még korán van, így nem mérhetem fel a katonák számát, gondolta Xena. A tábor délnyugati szélénél lévő kőkupacok közelében megtorpant. Dühös hangok szaggatták szét a hajnali nyugalom csendjét. Az itt álló sátor nagyobb volt a többinél, az oldalára lándzsát festettek, amelyen két kígyó tekergőzött. A felcser sátra. A kiáltozás odabentről hallatszott, az egyik hang sokkal erősebb és dühödtebb volt a többinél. - Zeuszra mondom, nem tarthattok itt!... Drákó fürgén megkerülte Xenát, félrehúzta a sátor bejáratának ponyváját, és belépett. A hercegnő visszanézett a palotára - a fehérre meszelt épület közelében semmi sem mozdult -, majd megvonta a vállát, és követte a férfit. Amikor belépett, Drákó már egy nálánál jóval izmosabb férfival vitatkozott. Csak a szakálla meg a páncélja miatt látszik termetesebbnek, mint Drákó, állapította meg Xena. A hadúr hirtelen kirántotta a kardját. A felcser és segédei riadtan húzódtak el a közeléből. A hercegnő Drákó mellé állt, és rámosolygott az üvöltöző húshegyre. - Jó reggelt, Metrikasz! Hogy van a fejed? A férfi szeme kiguvadt. - Te!... - bömbölte. - Széthasítalak, te!... - Inkább fogd be a szád! - förmedt rá Drákó. - Vagy a fivéreddel együtt a tengerben találod magad! - A fivérem? - üvöltötte Metrikasz. - Nem érdekel, mi van a fivéremmel! Drákó rideg tekintettel ránézett, és vészjóslóan elmosolyodott. - Talán nem hallottad a parancsomat? - A hangja olyan fenyegető volt, hogy Metrikasz azonnal elhallgatott. Nyelt egyet, Drákóra nézett, de nem bírta elviselni a hadúr pillantását. Ismét Xenára meredt. - Ez a nő, ez!... Xena csípőre tette a kezét, és lustán elmosolyodott. A hatalmas termetű férfi nem jelenthetett gondot számára; az ilyen nagy testeket könnyű kibillenteni az egyensúlyukból. Egyszer már leütöttem, másodszor is meg tudom csinálni, gondolta. - Legközelebb majd ügyesebb leszel, Metrikasz - jegyezte meg békítő hangon. - Ügyesebb és körültekintőbb. Metrikasz azonban nem csillapodott le, sőt! Felugrott, támadni készült, ám Drákó figyelmeztetően eléje tartotta a kivont kardot. A dühöngő izomember hangos horkantással visszazökkent a helyére, és homlokráncolva Xenára nézett. - Neveket, asszony! - sziszegte. - Neveket! Kik voltak azok, akik kijátszottak? Hogy jutott eszükbe azoknak az átkozottaknak, hogy csapdába csaljanak?

- Nem nekik jutott eszükbe. Én mondtam nekik, és én adtam a szájukba a szavakat - felelte Xena nyugodtan. Metrikasz újra felállt, és úgy nézett rá, hogy a hercegnő azt hitte, kipattan a helyéről a szemgolyója, majd hátrébb lépett, elmorgott egy átkot, megkerülte Drákót és kiviharzott a sátorból. A felcser meg az egyik segédje - alacsony, középkorú egyiptomiak voltak - megkönnyebbülten összenézett, majd mindketten visszasiettek a sátor hátuljában álló asztalhoz, amelyen egy serkedő szakállú, nyöszörgő fiatal férfi feküdt. Xena a fiúra nézett, megfordult, és kiment a sátorból. Menet közben hallotta, hogy Drákó mit mond a felcsereknek. - Beszélni akarok Meroniasszal. Tudni akarom, mi történt! Egy pillanattal később ismét Xena mellett állt. - És most? - kérdezte a nő. Drákó megvonta a vállát, felemelte a kezét, és körbemutatott a táboron. - Láthatod, amit látnod kell. Várom a döntésedet. Xena gúnyosan a férfira pillantott, majd a palota felé fordult, és elindult. - Egyébként - sietett utána Drákó - még jó, hogy felhívtad a figyelmemet a hiányosságokra. Legközelebb fegyveres kísérőkkel küldöm át a hajót. - Meglep, hogy ez eddig nem jutott eszedbe - felelte Xena szárazon. - Hibáztam. Meroniaszra bíztam az ügyet, ő pedig valószínűleg Metrikaszra. Ami pedig Metrikaszt illeti... - Drákó megcsóválta a fejét. - Ő nem igazán megbízható. - Nem megbízható? - Xena felnevetett. Átment két sátor között, majd elindult a tábor fölé magasodó domb oldalán. - Ostoba! Használhatatlan! Ejnye, Drákó, hát ennyire megváltoztál? Már az embereidet sem tudod kiválasztani? - Meroniasz hasznos a számomra. Egyedül ő képes kordában tartani Metrikaszt, aki... - Aki semmire sem jó - fejezte be a mondatot Xena. - Ej, ej, hová lett a régi, kemény Drákó? - Megállt, a férfi felé fordult. Az elmosolyodott. - Drákó még mindig olyan, mint régen volt - mondta. - Csakhogy most más a helyzet, mint akkor, amikor egyszerűen csak gyilkoltunk és fosztogattunk. Egy királynak hadseregre van szüksége, és én éppen ezt akarom felépíteni. A hadseregbe vezérek kellenek, akik hűségesek hozzám, akikre számíthatok. Meroniasz éppen ilyen. - Megvonta a vállát. - Ha viszont találok valakit, aki jobb nála, szívesen lecserélem. Valakit, akiben még jobban megbízhatok. - Ez most ajánlat? - kérdezte Xena. - Annak is fel lehet fogni. Hallgattak. Drákó elfordult Xenától, feljebb ment az emelkedőn, és a sziget nyugati partjának irányába nézett. - Gondolom, nem akarsz Ithaka királynője lenni. - Miért ne akarnék? Hol van az megírva, hogy egy királynőnek egész álló nap a lakosztályában kell ücsörögnie és kézimunkáznia? Miért ne lehetne egy királynő egyben hadvezér is? Drákó felsóhajtott. - Mert akkor felcserélődnének a szerepek. Ha királynő és hadvezér lennél, nekem nem maradna hatalmam. - Nem, tényleg nem. - Xena elmosolyodott. - De azért eljátszhatunk a gondolattal. Talán így rengeteg problémád megoldódna. Drákó felnevetett, de a hangjából hiányzott a vidámság. - Lehet, hogy így új, még nagyobb problémákkal találnám szemben magam. - A nő szemébe nézett. Az arca kifejezéstelen volt. Xena várta, hogy mondjon még valamit, ám Drákó hirtelen megfordult, és lesietett a dombtetőről.

11

Xena mozdulatlanul állt, megvárta míg Drákó eltűnik a sátrak között, majd lassan megfordult, és végignézett a tájon. Az őröket kereste, megpróbálta megtalálni azokat a helyeket, ahová ő állított volna őrszemeket. A domb tetején hatalmas kősziklák fehérlettek; ez a csúcs volt a legmagasabb pont az egész szigeten. A szikláktól nem messze, a domb keleti oldalán néhány ősrégi tölgyfa kapaszkodott a talajba, alattuk, Xenától úgy százlépésnyi távolságban, két vaskos tölgy között néhány vékonyabb, fiatalabb fácska állt egy sziklás, nyugat felé húzódó vízmosás szélén. A vízmosás aljában Xena felfedezett egy magányosan álló kunyhót, amely körül néhány disznó turkált. Az állatokon és a kavicsos partra lustán kikúszó hullámokon kívül semmi és senki sem mozdult. A domb másik, keleti, sokkal szelídebben lejtő oldalán, a tengerszoroson túl, a kontinens sötét vonala húzódott. A tengerparton emberek - Drákó emberei - álltak az épen hagyott két halászhajó körül. Azt a hajót, amelyen Xena és Gábrielle előző nap megérkezett a szigetre, nem őrizték különösebben, a hercegnő csupán egyetlen embert látott a fedélzetén. Hátrafordult. A tábor még mindig csendes volt. A legközelebbi ligethez sietett, és behúzódott a fák árnyékába. Hallgatózott. Senki sem volt a közelében. Felugrott a levegőbe, elkapta az egyik messzire kinyúló faágat, fellendült rá. Átmászott a törzshöz, és felkapaszkodott a korona tetejébe. Úgy helyezkedett, hogy a palotát, valamint a tábort is láthassa. Oldalra fordította a fejét, és felfedezte a falut, amelyben a szolgák laktak. A tíz-egynéhány kis házikót csak egy alacsony, füves domb választotta el a sátortábortól. Az épületek elég szilárdnak látszottak, jól bírhatták a telente érkező nyugati és északi szelek rohamait. A kis házakat alacsony vesszőkerítéssel vették körül. A közöttük kanyargó út a déli kertek mellett elhaladva a tengerpartra vezetett. A kertek mellett egy magasabb kerítéssel körülvett részen két disznó heverészett. Semmi sem mozdult, egyetlen ember sem mutatkozott. Nem volt ebben semmi furcsaság: a házak lakói vagy a bárkáknál, vagy a palotában dolgoztak, akinek pedig éppen nem akadt semmi dolga, bezárkózott az otthonába. Xena a fa kérgéhez dörzsölte viszkető hátát, kényelmesebb pózba helyezkedett, és újra a sátortábor felé fordult. A nap már a zenitje felé közelített amikor a táborban mozgolódás támadt. Négy férfi kivánszorgott a sátrak közül, levonultak a tengerpartra, belevetették magukat a vízbe. Másik kettő vödörrel a kézben eltűnt a felcserek sátra mögötti kis ligetben. Beléptek a fák alá, lebotorkáltak a meredek vízmosásban. A kúthoz mennek, gondolta Xena. Biztos odalent van valahol... A két vödrös fickó eltűnt a szeme elől, de kisvártatva ismét megjelentek, és visszabotorkáltak a táborba. Minden nyugodt, szinte békés volt. Valamivel később hangos káromkodás törte meg az andalító csendet. Az egyik sátorból egy fiú rohant elő. Hadonászva futott néhány lépést, aztán elhasalt a porban. Valaki felröhögött, egy másik hang csendre intette a fickót. A fiú feltápászkodott, visszanézett a sátorra, majd lefutott a domboldalon. Xena türelmesen várt, de többé nem mutatkozott.

Ideje szétnézni a sziget többi részén, gondolta, mielőtt azonban leereszkedett volna a fáról, valami megmozdult a felcserek sátra mellett. Metrikasz! A férfi felment a domboldalon. Egy másik, nála jóval alacsonyabb és vékonyabb ember követte. A kisebbik férfi haja ugyanolyan lángvörös volt, mint Metrikaszé. Fürgén szedte a lábát, ám a hústorony könnyedén lehagyta. Megállt, integetni és kiabálni kezdett, de Metrikasz ügyet sem vetett rá. Metrikasz, amikor beért a tölgyek árnyékába, lelassított, megfordult, és a mellén keresztbe tett karral az egyik fához támaszkodott. Az alacsonyabb férfi végre utolérte. Olyan közel voltak Xenához, hogy tisztán hallotta szavaikat. A kisebbik ember leült a földre. - ...meg akart öletni! Drákónak még rám sincs szüksége, testvérem! - Mondd meg neki... - Mondd meg neki te magad. Rajta, menj csak, vágasd át a torkodat! - vágott közbe a fivére. - Én mondom neked: szörnyen dühös. Két évem ment rá arra, hogy a kegyeibe fogadjon. Nem fogom hagyni, hogy mindent tönkretégy! Metrikasz felröhögött. - Engem ne próbálj rászedni, Meroniasz! Szüksége van rád, mert csak te tudod irányítani ezt a patkány-csürhét.

- Ha akarná, ő maga is meg tudná tenni. És ha erre sor kerül... - Meroniasz a torkához emelte a kezét, és félreérthetetlen mozdulatot tett. Csend. A testvérek egymásra meredtek. A hercegnő a leshelyéről Metrikaszból csupán egy széles vállat és egy vörös hajtömeget látott, Meroniasz arcát azonban alaposabban szemügyre vehette. Az alacsonyabb, vékonyabb férfi ábrázata vörös, már-már fekete volt a dühtől. Ha leborotválja a haját, semmiben sem hasonlított volna a fivérére, és semmi sem különböztette volna meg a többi jellegtelen külsejű zsoldostól. - Nézd, Metrikasz - mondta Meroniasz, hangot váltva -, nem kérek sokat, igaz? Uralkodj magadon, ne bántsd a szolgákat, segíts abban, hogy távol tartsam azokat a részeg disznókat az asszonyoktól. Segíts nekem, hogy rájuk kényszerítsem az akaratomat. Megszervezted a hajók őrzését. Ezért hálás vagyok. De az, hogy ellenkezel Krinosz parancsaival... - Lehet, hogy Krinosznak egy teljes napra van szüksége a gyógyuláshoz - mordult fel Metrikasz -, nekem viszont nem! - Jól van, legközelebb... ha lesz legközelebb... ne akkor próbáld megmutatni, milyen kemény legény vagy, amikor Drákó a közelben van. Metrikasz felhorkant. Meroniasz csüggedten megcsóválta a fejét. - Jól van, tudom! Már mondtad: nem sejtetted, hogy ott van. - És az az asszony... Az, aki... - Tudom, hogy Xena kicsoda, és azt is tudom, hogy ő ütött le, ő kötözött meg. Úgy üvöltöttél, hogy a táborban már mindenki tudomást szerzett erről. Metrikasz dühösen káromkodott. - Xena tudja, ki volt a hajón... - Hát persze, testvérem! De nem fogja elmondani neked. Csak az idődet és az erődet vesztegeted, ha ezt ki akarod szedni belőle. - Krinosz biztos lement a faluba, és megtalálta a... Meroniasz talpra ugrott, Metrikaszhoz lépett. - Nézd, ami történt, megtörtént. Vége. Krinosz akkor járt volna el helyesen, ha megkérdi a hajósok nevét, mielőtt elindulnak. Most már ő is tudja ezt, mert eléggé leteremtettem ma reggel. Ami tegnap és az elmúlt éjjel történt... Nos, ezt már nem lehet megváltoztatni. És ha Drákót idegesíti, hogy bor helyett Xenát kapta, eddig még egyetlen szóval sem említette meg. Így van? - Csend. - Mert nem szólt. Egyetlen fejet sem vágott le. Senkit sem büntetett meg. Még az is elképzelhető, hogy számított Xena felbukkanására, de ez most tényleg nem számít. Nekem és neked ez nem fontos. Metrikasz nem válaszolt. - Szeretném, ha megesküdnél, testvérem, hogy nem foglalkozol többet ezzel az üggyel. - Hadészra mondom, én!... - Nem! - Meroniasz dühösen a testvérébe fojtotta a szót. Metrikasz - a hercegnő meglepetésére - engedelmesen elhallgatott. - Esküdj meg, különben fogadom, hogy a bandáddal együtt visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! Akkor pedig megint girhes birkákat kell lopnotok, ha életben akartok maradni. Te ügyesen bánsz az emberekkel, Metrikasz. Tudsz parancsolni. Most az egyszer próbáld meg, és parancsolj magadnak! - Én... - Az izmos férfi lehajtotta a fejét. - Nem az én hibám. Tudod te, hány olyan banda dolgozik odaát, mint az enyém? Tudod te, milyen nehéz rablásból megélni? Az embernek olyan helyet kell találnia, amit még nem dúltak fel előtte, és... - Nincs szükség rá, hogy fosztogass, hogy úgy élj, mint régen. Megmondtam, amíg velem vagy, mindig lesz mit enned, és mindig megkapod a részed a zsákmányból. És te maradsz az embereid kapitánya. Sokat ígértem, mindent valóra váltottam, és csupán annyit kértem cserébe, hogy ne kerülj Drákó útjába, ne vond magadra a figyelmét. Csend. Metrikasz végül bólintott. - Azt mondtam, esküdj! - mordult rá a testvére. - Jól van - motyogta Metrikasz. - Esküszöm. - Helyes. Ezt nem fogod megbánni.

- Máris megbántam - felelte Metrikasz. - El tudod képzelni, mennyire fáj a fejem? Meroniasz a testvére vállára csapott. - Ettél már tegnap este óta? Metrikasz gyanakvón megrázta a fejét. - Van kenyerem - mondta Meroniasz -, és maradt egy kis hal. - Megfordult, és elindult a tábor irányába. Metrikasz utánanézett, majd a keleti part felé fordult, ahol az emberek éppen kihúzták a partra a kisebb hajót. - Esküszöm - morogta. - Esküszöm, hogy az a nő megfizet a tegnapiért. Vérrel! Meroniasz a testvére nevét kiáltotta. Metrikasz a fejét fogva visszaüvöltött. - Jól van, megyek már! Xena a helyén maradt, és alaposan átgondolta a hallottakat. Az ajkán megjelent egy halvány mosoly. - Ellentét az alvezérek között... Az ilyesmi mindig hasznos - mondta halkan. De hogyan használjam ki a dolgot? Egyáltalán ki lehet használni? Megvonta a vállát, még egyszer körülnézett, majd gyorsan lemászott a fáról. Tétován megállt. Merre menjen? Fel a dombra? Vagy inkább lefelé? Nem volt jelentősége a dolognak; ilyen terepen, ilyen időben semmiképpen sem maradhatott észrevétlen. Nem baj. Szokjanak csak hozzá, hogy itt vagyok. Szokják a látványt, és délután már nem találnak semmi furcsát abban, hogy a táborban járkálok, gondolta. A dombtetőről semmi érdekeset sem láthatott. Tanácstalanul körbefordult. - Ki kellene találnom valamit... - mormolta. Egyetlen használható ötlete sem támadt. Drákó csapatához legalább kétszáz férfi tartozott, ő pedig egyedül volt. A dombtetőről, a sziklák közül nem látta a sátrakat, csak az újra meggyújtott tüzekből felszálló füst árulkodott a tábor hollétéről. A palota lakatlannak tűnt, a falut és a hajókat sem láthatta. Felsóhajtott, elindult lefelé. Egy helyütt a nyomok arról árulkodtak, hogy valaki disznókat vagy kecskéket legeltetett a környéken. - Mit vártál? - suttogta maga elé. - Arra számítottál, hogy segítségre találsz? Az lesz a legjobb, ha visszamész a palotába! Ahogy kilépett a fák közül, megpillantotta Drákót. A hadúr egyenesen feléje tartott. Xena az egyik fának dőlt; megvárta a férfit. Drákó szélesen mosolygott. - Szétnéztél, igaz? Xena megvonta a vállát. - Mindig megvizsgálom a terepet. Engem keresel, vagy csak sétálgatsz? - Az egyik emberem a hajók mellől látott téged. Fent voltál a dombtetőn. Gondoltam, szeretnél enni és inni valamit. Velem és az alvezéreimmel. Xena elgondolkozott az ajánlaton, újra megvonta a vállát, majd intett Drákónak, hogy vezesse. A hadúr elindult, de néhány lépés megtétele után megállt és bevárta. Már a lejtő aljánál tartottak, amikor Drákó ismét megszólalt. - Megtudtál valami érdekeset? - Rengeteg embered van, és messze a kontinens. Drákó kurtán felnevetett. - Most nehogy azt mondd, hogy ettől megijedtél! - Nem ijedtem meg. Csak azt mondom, amit láttam. - Értem. - Drákó megállt, fürkészőn Xena arcába nézett. - Tudod, ma reggel elbeszélgettem az embereimmel... Legutóbb, amikor találkoztunk, megleptél annál a falunál. - Igazán? - Akkor úgy láttam, egy időre eleged lett az öldöklésből. Az ilyesmi előfordul az emberrel, bár nem tart sokáig. Ilyenkor mindenki hazamenne az anyjához... Viszont ami ezután jött, meghazudtolta ezt a feltételezést.

Nem tetted le a fegyvert. Sokat hallottam rólad, Xena. Hősként emlegetnek. - Én is sok furcsaságot hallottam rólad, Drákó. - Lehetséges. De a velem kapcsolatos híresztelések nem lehetnek olyan különösek, mint a rólad szóló történetek. Nem hittem volna, hogy sokáig fog tartani nálad ez a hősi viselkedés. Azt mondod, már nem érdekel a dolog, ám a legendák ismeretében... Nehéz eldönteni, igazat mondasz-e, vagy sem. - Tudod, milyenek ezek a történetek - mondta Xena. Legyintett. - Az ember tettei a legtöbb esetben feledésbe merülnek, máskor viszont olyasmibe keverik, amihez semmi köze sincs. Teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, mesék szereplőivé válhatunk. - Ez igaz. De van néhány ember a táboromban, akik mostanában találkoztak veled. Akad köztük olyan is, aki nemrég harcolt ellened. Egész délelőtt velük beszélgettem, és most már tényleg nem tudom, miért mondod, hogy visszatértél a régi életmódodhoz. Xena felsóhajtott. - Pletykák! Bah! A te embereid is éppen olyanok, mint a többiek a világban. Hazudnak, mert azt remélik, így előnyökhöz juthatnak, vagy mert viszályt akarnak szítani. Tegnap este világosan megmondtam neked, mit akarok. - Igen. Megmondtad. És el is tudom képzelni, hogy Ithaka királynője leszel... De nem az én királynőm. Nem az enyém, és nem is másé. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy egyedül uralkodsz ezen a szigeten. Xena felemelte a kezét, csendre intette Drákót. A tekintete és az arca komor volt. Elfordult, a palotára nézett. Az épület nyugati oldala fehéren szikrázott a napfényben. - Nem érdekel, mit tudsz elképzelni, Drákó. Nem csaplak be, ezt elhiheted. Mondtam valamit, és azok a szánalmas zsoldosok is állítottak valamit. Ha inkább nekik hiszel, akkor felejtsük el, amiről beszéltünk. Ahogy idejöttem, vissza is tudok menni a kontinensre. - Talán igen, talán nem. Ne felejtsd el, az a hajó az enyém. Úszva pedig sokáig tartana. - Ez most fenyegetés? - Tessék? Még hogy én fenyegettek? Téged? Miért tenném? - Talán azért, mert ehhez értesz a legjobban. - Lehetséges - felelte a férfi, és elindult. Xena utánanézett, majd megvonta a vállát, és követte. Drákó sátra a tábor keleti szélén állt. Az oldalponyvákat felcsavarták, hogy bejusson a szél. A hadúr takaróját összecsavarták, a hely legnagyobb részét egy hosszú pad foglalta el. Az egyik sarokban két egyszerű agyagkorsó állt, meg egy jókora kosár, tele kelyhekkel, poharakkal és csészékkel. Egy másik kosárban kerek, lapos kenyerek illatoztak. Drákó elővett két kelyhet, bort töltött, és a hercegnő felé nyújtotta. - Válassz! - mondta szárazon. Xena halványan elmosolyodott, elvette az egyik kelyhet, megvárta, míg Drákó megízleli a bort, majd ő is ivott. Drákó a kenyeres kosárra nézett, és vállat vont.

Most azt várja, hogy eszem-e, mielőtt beleharap valamelyikbe, gondolta Xena. Olyan ez, akár egy játék. És Drákó ügyesen játszik. Az ember néha azt hiszi, sikerült kiismernie, aztán rá kell jönnie, hogy még tartogat meglepetéseket. Egy hadvezérnek ilyennek kell lennie, mert csak így győzhet, de... az ilyen helyzetekben borzasztóan fárasztó ez a viselkedés! Vagy csak velem ilyen? A köztünk lévő szerelmes gyűlölet miatt ilyen? Az lesz a legjobb, ha gyorsan befejezem ezt az ügyet, és végzek Drákóval. Örökre. A hadúr összehúzott szemmel Xena mögé nézett A hercegnő megfordult. Meroniasz lépett a be a sátorba. Lehajtotta a fejét, némán várt. Drákó a kosarakra és a boroskorsóra mutatott. Meroniasz töltött magának egy kevés bort, megitta, majd letette a kelyhét. Alaposan végigmérte Xenát, majd elfordult, többé tudomást sem vett róla. Így a legjobb, gondolta Xena. Látta, hogy Meroniasz azok közé tartozik, akik erőltetni szokták az összetűzéseket. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a vörös hajú férfi miatt harcba keveredjen az egész táborral. Drákó újra töltött, maga alá húzott egy alacsony, háromlábú bőrszéket, és leült. - Megkaptad az üzenetemet? - kérdezte. - Meg, uram - felelte Meroniasz. - És már beszéltem is vele.

- Kap még egy esélyt - mondta Drákó. Kedvesen beszélt, de ez még félelmetesebbé tette a hangját. - Ha nem a testvéredről lenne szó, már régen a víz alatt pihenne. - A tenger irányába mutatott. - Ezzel ő is tisztában van, uram. Xena felnevetett. - Megvívod helyettem a csatáimat, Drákó? Meroniasz válla megfeszült. Bort töltött magának, átment a sátor másik oldalára, és a hadúrral szemközt leült a padra. - Rendet tartok a táboromban - felelte Drákó. Meroniaszra nézett. - Emlékeztesd a testvéredet, hogy addig él, amíg helyesen viselkedik. - Ezt is tudja, uram. - Jól van. - Drákó kivett a kosárból egy kenyeret, félbetörte, az egyik darabot a kelyhébe mártotta. Felnézett. Két ember lépett a sátorba. Xena végigmérte az érkezőket. Az egyiket látásból már ismerte, a fickó már akkor is Drákó mellett volt, amikor a hadúr letáborozott anyjának faluja mellett. A másiknak a nevét is tudta. Polükésznek hívták, és nem sokat változott azóta, hogy utoljára találkoztak, legfeljebb a hajában fehérlett több ősz szál, és talán az arcán, a szeme körül jelent meg több ránc. Polükész páncélja vastag bőrdarabokból és rézlemezekből készült - mindent magára aggatott, amivel védhette a testét. A két férfi mögül Lemnosz lépett elő, egy tál szőlőt hozott. Letette a tálat Drákó elé, majd Xenára nézett. - Ma reggel elbeszélgettem pár emberrel - mondta. - Elmondták, mi történt Marcusszal. - Igazán? - kérdezte Xena. Csend. - Nem is tudtam, hogy ismered, Lemnosz - mondta a hercegnő. - Rájöhettem volna, hogy a te műved volt, Xena! - felelte Lemnosz keserűen. - Évekkel ezelőtt, amikor először elhagytam Thébát... éppen Marcus volt az, aki megtanított harcolni. Jó barátom... volt. - Összeszűkült a szeme. A kezében egy hosszú pengéjű kés villogott. - És te megölted őt! Polükész hátrálni kezdett. Drákó a kardja után kapott. Xena szigorúan ránézett, a pillantásával nyugalomra intette, majd felállt, Lemnosz elé ugrott, és kicsavarta a kést a kezéből. Megmarkolta az ingét, felemelte a vézna testet. Lemnosznak csak a lábujja ért le a földre. Polükész mondani akart valamit, Xena azonban rávicsorgott. - Maradj ki ebből! Ez nem tartozik rád! - Lemnosz-ra nézett. - Szóval ezt hallottad? Kitől? A kis ember izzadt és reszketett a félelemtől, de a hangja nem csuklott el. - Metrikasztól. Tudja, hogy Marcus barátja voltam. De ő is... Xena! Megfojtasz! - Talán éppen ezt akarom. Szóval? Metrikasz kitől hallotta? - Egy... Kalamosz nevezetű fickótól, aki... nemrég érkezett meg... pár emberrel... Kalamosz azt mondta, ott volt, amikor te... - Marcus a barátom volt - suttogta Xena olyan halkan, hogy Lemnoszon kívül senki sem értette a szavait. - Megöltem azt a zsoldost, aki végzett vele. - Csend. - Gondolkozz, Lemnosz! Metrikasz az ellenségem. Kalamosz sem nevez a barátjának. Szerinted miért mondtak neked ilyesmit? - Hogy... Nem is tudom... - Ezt később még megbeszéljük. Nem akarom, hogy Drákó tudjon a dologról. - Eleresztette Lemnoszt, lökött rajta egyet. A szakács egyensúlyát vesztve a padhoz tántorodott. Xena elfordult. - Drákó, Lemnosz azt mondta, Kalamosz nemrég megérkezett a szigetre. Nem tudtam, hogy ilyen mocskokból verbuválod össze a seregedet. Drákó felállt, elhajította a kenyérdarabokat, megigazította a kardövét. - Nem is teszem! Lemnosz! Hol hagytad Kalamoszt? A szakács reszkető kézzel az egyik irányba mutatott.

Drákó halványan elmosolyodott. - Részt veszel a mókában, Xena? A hercegnő tekintete dühös volt, de visszamosolygott a hadúrra. Kalamosz olyan problémát jelentett, amivel pillanatnyilag nem foglalkozhatott. Éppen most tisztítottam meg a kardomat. Kalamosz nem ér meg annyit, hogy beszennyezzem a pengét. Drákó bólintott, és kisietett a sátorból. Meroniasz sápadtan követte. Xena körülnézett. Polükészre pillantott, aki megpróbált olyan arcot vágni, mintha semmi különös nem történt volna az imént. Bort töltött magának, s a vörös italra meredt. - Polükész, öreg barátom - mondta Xena. A férfi felnézett rá, idegesen elvigyorodott, majd újra a borára meredt. - Mondd meg Drákónak, mára elegem van ezekből az ostoba játékokból. Később talán megkeresem. - Lemnoszra nézett. A szakács mintha mondani akart volna valamit, de végül csöndben maradt. Polükészre pislantott, aztán óvatosan kihátrált a sátorból. Amint kiért a vászontető alól, megfordult és elfutott. Xena gyors léptekkel elindult, végigment a sátrak között, kiért az útra, és a palota felé fordult. A part felől hallotta Kalamosz éles rikoltását, majd Drákó bömbölését. Fém csattant fémhez. A küzdelem zajai hamar elnémultak. Xena zordan elmosolyodott. Nem hitte volna, hogy Kalamosz ennyire ostoba. Nagy hibát követett el, amikor a szigetre jött. Jó utat Hadészba, Kalamosz!

***

A délután kellemetlenül meleg volt, a szél elvesztette az erejét, az ég furcsán kéklett. Xena megtörölte a homlokát, és a tetőn meg a keleti erkélyen keresztül belépett a királynő szobájába. Télemakhosz most nem állt a fal mellett, nem rejtőzött a függöny mögött. Xena felsóhajtott. Hol lehet az a kölyök? Pénelopé királynő a szövőszék előtt ült, fürge ujjakkal dolgozott, közben Gabrielle-t hallgatta. - ... és aztán a hercegnő így szólt az apjához: „Múlt éjjel álmomban Athéné istennőt láttam, aki így szólt hozzám: - Ha azt akarod, hogy ez a frigy megmaradjon, és vele együtt megmaradjon a királyságok szövetsége, akkor meg kell tenned valamit. Sződd meg a saját esküvői fátyladat..." Pénelopé vidáman felnevetett, tapsolt egyet, de aztán folytatta a munkáját. - És utána mi történt? - Az, amire gondolsz - felelte Gábrielle nevetve. - A hercegnő mindennap dolgozott. Mindenki elismerte a szorgalmát. Mindenki dicsérte a fátyol mintáját. Mindenki arról beszélt, hogy Athéné elégedett lesz... De éjszakánként titokban visszafejtette azt, amit nappal szőtt. Végül megérkezett a szerelme, és megmentette attól, hogy hozzámenjen a hamis herceghez, aki szégyenszemre eloldalgott, és... - Gábrielle megvonta a vállát, felkacagott. - Ezután a hercegnő természetesen napok alatt befejezte a fátylát, és így hozzámehetett Théreusz herceghez. - Ó! Ó! - Pénelopé csengő hangon nevetett. - Milyen mulatságos! De a valóságban ezt nem lehetne megtenni, igaz? - Mármint micsodát? Egész nap szőni és éjjel visszafejteni? - Gábrielle elgondolkozott. - Hát igen... Nagyon óvatosan kellene csinálni, hogy az embert ne kapják rajta, de... ha rákényszerülnél, még te is meg tudnád tenni. Azt hiszem. - Xena felé fordult; elmosolyodott. - Már vártam, hogy visszagyere. Olyan nagy itt a nyugalom! - De ez még mindig kellemesebb, mint egy izgalmas kaland, nem? Gábrielle bólintott. - Hááát... A veszélynél jobb, az egyszer biztos. Csak az a baj, hogy meleg van, és nem fúj a szél... - Gábrielle mesélt - mondta Pénelopé. Gyorsan oldalra nyúlt, és megfogta a lány kezét. - El sem tudom mondani, milyen izgalmas történeteket ismer! Úgy eltelt a délelőtt meg a délután egy része, hogy észre se vettük. Amióta Odüsszeusz elindult Trójába, még sosem röppent el ilyen gyorsan az idő. Xena felvonta a szemöldökét. Gábrielle elvigyorodott, és megvonta a vállát. Halk nesz. Gábrielle és Pénelopé összerezzent, Xena hátrapördült. A tetőről Télemakhosz huppant le az erkélyre. Félrehúzta a rózsaszín függönyt, majd belépett a szobába.

- Láttam, te is így csináltad - mondta Xenának. - Így gyorsabb, mint egyik erkélyről a másikra mászni. Az amazon elmosolyodott. - Tanulékony vagy - mondta. Télemakhosz arcáról leolvadt a mosoly, elvörösödött.

Most azt hiszi, gúnyolódni akarok, döbbent rá Xena. Felsóhajtott. És még azt mondják, a lányok érzékenyek! - Tanulékonynak kell lennem, ha... A hercegnő felemelte a kezét, leintette Télemakhoszt, majd jelentőségteljesen Gabrielle-re nézett. A szőke lány megértette a néma kérést. - Azt mondtad, megmutatod, hogyan kell csinálni ezt a mintát - hajolt Pénelopé szövőszéke fölé. - Ezt a szálat felül vagy alul húzod? Pénelopé pislogott, rámosolygott Télemakhoszra. - Szervusz, fiam - mondta, majd újra a szövőszékre nézett. - Látod, Gábrielle? Nagyon egyszerű, csak érteni kell, hogy működnek a dolgok. - Ó, bárcsak én is ilyen ügyes lennék! Már megpróbálkoztam az ilyen bonyolult mintákkal, de egyik sem volt olyan szép, mint a tiéd. Xena rákacsintott Gabrielle-re, majd az ajtóhoz lépett Télemakhosz követte. A nő megfordult, a fiúra nézett. - Ne haragudj - motyogta Télemakhosz. - Nem akartam... - Amit mondtam, komolyan gondoltam - felelte Xena. - Ne magyarázz bele semmit a szavaimba, én mindig világosan beszélek. Tanulékony vagy... Ezt mondtam. Ez jó. A fegyverforgatást is hamar el fogod sajátítani, és valószínűleg a fegyvertelen harcot is meg fogod tanulni. Azt mondtam, megtanítalak arra, amire lehet. Meg is fogom tenni, de most még nem tudom, hogy mikor, mert... egyelőre fogalmam sincs, hogyan bánjak el Drákóval. - Talán hogyan bánjunk el vele! - vágott közbe a fiú élesen. Xena megrázta a fejét. - Okos, értelmes fiú vagy, Télemakhosz. Segíthetsz nekem, de a harcban nem vehetsz részt. Egyetlen éjszaka alatt nem lehet megtanulni a fegyverforgatást. Hiába mutatnék meg neked bármit, gyakorlatlan vagy, és így nem küzdhetsz meg az olyan tapasztalt harcosokkal, mint Drákó. Voltak, akik ilyesmivel próbálkoztak. Már egyikük sem él. Csend. Xena mereven a fiú szemébe nézett. Télemakhosz végül felsóhajtott. - Jól van. Értem. - Viszont vannak olyan dolgok, amiket már most megtehetsz. Hasznomra lehetsz. Ismered a szigetet, a palotát és az itt élő embereket. Szeretném, ha sötétedés után megkeresnéd Szókrant meg azokat a tengerészeket, akik vele voltak a hajón. Őket és a családjukat. Valószínűleg elrejtőztek egy barlangba, amit csak apály idején lehet megközelíteni. - Ismerem azt a helyet - bólintott Télemakhosz. - Helyes. Drákó nem tudja, ki volt a hajón. Az emberei sem tudják. Kivéve egyet, de rá senki sem figyel. - Ki az a kivétel? Az az izmos férfi? - Metrikasz a neve. Ne aggódj miatta. - Ah... jól van. - Télemakhosz kétkedve nézett Xenára. A hercegnő elmosolyodott. - Metrikasz nem fog látni, és nem tud majd követni. Nagydarab, esetlenül mozog. Meghallod, ha utánad megy, és le tudod hagyni őt. - Értem... - Keresd meg Szókrant, és hozd ide. Hol találkozhatnék vele? - A szobámban. Vagy a tetőn. - Keress egy biztonságos helyet, aztán gyere el értem. - Xena azt akarta, hogy a fiú érezze át a feladat komolyságát. - Ne feledkezz meg az

anyádról. Jusson eszedbe: ha óvatlan vagy, neki ártasz. Télemakhosz elvigyorodott. - Eszembe fog jutni. Sötétedés után indulok. Különben ködcsináló idő van. Xena meghökkenve nézett rá. - Ez meg mit jelent? Télemakhosz az ablakra mutatott. - Nincs szél, sűrű a levegő. Ilyenkor mindig köd lesz. Vastag, meleg, nedves köd. Sötétedés után karnyújtásnyira lehet csak látni. Nem lehetne megkülönböztetni Gabrielle-t az anyám vén szolgálójától. Xena elgondolkozva nézett a fiúra. - Legutóbb két teljes napig nem oszlott szét a köd – folytatta Télemakhosz. - Egészen addig, míg a szelek ki nem pucolták a szigetet.

Köd! A hercegnő elmosolyodott. - Adtál egy ötletet, Télemakhosz. Most megyek, át kell gondolnom pár dolgot. Napnyugta után, mielőtt elindulsz, még találkozunk. Itt, az anyádnál. Télemakhosz komoly arccal bólintott. Amikor Xena félrehúzta az ajtón a reteszt, és kilépett a folyosóra, Gábrielle és a királynő felpillantott, de hamar folytatták a bonyolult minták vizsgálgatását.

12

Mire a nap leszállt, a levegő észrevehetően sűrűbb és hidegebb lett. A tető árnyékos sarkán kuporgó harcos hercegnő tisztán látta az egyik kis öbölből felszálló ködöt. Még a tenger is lelassult, a habtaréjok szelíden csusszantak ki a homokra, a kövekre, és nesztelenül húzódtak vissza. Xena az egyik alacsony peremhez támasztotta a hátát, és a szigeten túli kontinens irányába nézett. - Egy kicsit kockázatos - mormolta. Természetesen tudta, közel sem olyan veszélyes, mint a nyílt összecsapás, és azzal is tisztában volt, Drákót még egyszer nem lehet becsapni ugyanazzal a trükkel. Most nem fog ráállni a párviadalra, nem megy bele a „minden a győztesé" alapon zajló küzdelembe. - Ha rávehetnem a harcra... Az esélyek rosszak voltak, de a helyzetet nem lehetett reménytelennek nevezni. Drákónak körülbelül kétszáz embere volt a táborban, de akadtak köztük olyanok, akik nem szívesen akaszkodtak volna össze Xenával. És kétszázan egyszerre úgysem ronthatnak rám... Viszont azokra is

gondolnom kell, akik segíteni fognak. Egyedül nem tudta végrehajtani a tervét. Szüksége volt Szókranra meg a másik két tengerészre. Télemakhosznak is hasznát tudnám venni, ha

rábírhatnám valahogy, hogy azt és csakis azt csinálja, amire utasítom. Összehúzta a szemét, kiegyenesedett. A kontinens eltűnt, a horizonton sápadt szürkeség nyújtózkodott. Xena elmosolyodott, visszadőlt a peremhez, és tovább gondolkozott. A nap narancsvörös korongként csúszott bele a ködbe. Xena a tetőről leugrott az egyik keleti erkélyre, és belépett a királynői lakosztályhoz vezető folyosóra. Balra megmozdult valami... Megperdült. Az egyik szűk keresztfolyosóról Lemnosz lépett elő. A férfi megállt, visszanézett a válla fölött, majd továbbindult. Xena körbekémlelt, ellenőrizte a Lemnosz mögötti folyosószakaszt, és behúzódott a fal mellé. - Beszélnem kell veled - mondta Lemnosz halkan. Xena elgondolkodva ránézett, aztán bólintott. Nem veszélyes, és nem is akar ártani nekem. Leeresztette a kezét a tőre mellől. - Jó. De ne itt - mondta. - Ne itt? Akkor hol? - A konyhában. Lemnosz megrázta a fejét. - Rammisz odalent van. Dolgozik. - Erre! - Xena az erkély felé biccentett. Lemnosz idegesen kilépett az erkélyre. A nő becsukta mögötte az ajtót. - Halkan - mondta.

- Jól van - felelte Lemnosz. Hallgatott egy sort, aztán Xena vállára meresztette a szemét, és beszélni kezdett. - Marcus talált rám a Théba melletti úton... Régen történt. Ó, milyen régen! Az apámat egy évvel korábban vesztettem el. A pékség több munkát adott, mint addig gondoltam, és nem kerestem túl sokat. Nem akartam olyan keményen dolgozni, mint az apám. Eladtam a műhelyt, fogtam a pénzt, és elindultam. Arra gondoltam, átmegyek Athénba vagy Spártába... Valahová, ahol kardot kapok, és elszegődhetek városi őrségbe. Izgalmasnak tűnt a dolog. Nem szerettem Thébát, ott attól függött az ember élete, hogy milyen családból származik, hogy az apja kit ismert, vagy kit tudott lefizetni... Megvonta a vállát. - De ez most nem fontos. Alighogy elhagytam a város kapuját, négy fickó... akkorák voltak, mint Metrikasz... rám ugrott, elvették a pénzemet és a késemet, bele akartak döngölni a földbe, amikor megjelent Marcus. Abban a pillanatban túlságosan kábult voltam ahhoz, hogy lássam, mit csinál. Csak annyit tudok, hogy a négy közül kettőt pillanatok alatt átküldött a Styx túloldalára. A másik kettő sem volt sokkal jobb állapotban. Ezután mondtam valamit... Nem emlékszem, mit, valami ostobaságot. „Köszönöm, hogy megmentetted az életemet” vagy hasonlót. Marcus felsegített a földről, visszaadta a pénzemet, és azt mondta, megtanítja nekem, hogyan használjam a kést, mert akkor megvédhetem magam. Lemnosz nyelt egyet. - Marcus... igen. Megtanított a kés használatára. Egy évig voltunk együtt. Aztán úgy döntöttem, átmegyek Spártába. Megtettem, de persze nem álltam be a városőrök közé. Az évek során néhányszor összefutottam Marcusszal. A táborotokban, és... hát... - Lemnosz újra megvonta a vállát, ideges mozdulattal megtörölte a szemét. - Tudnom kellett volna, hogy nem te... Úgy értem... - Minden rendben - mondta Xena halkan. - Maradjunk ennyiben. Lemnosz bólintott, a nőre nézett. - A mai nap után többé nem dolgozom Drákónak. - Nem? Miért nem? Lemnosz széttárta a kezét. - Fogalmam sincs, Xena, hogy mit keresel itt, hogy valójában mit csinálsz. Drákó legalább tizenöt különböző magyarázatot tudna adni erre, de valószínűleg egyik sem helyes. Elvakítottad. Nem az agyával, az ágyékával gondolkozik. Teljesen megbolondítottad, Xena! - Tudom. Lemnosz váratlanul elvigyorodott. - Igen. Ebben biztos vagyok. - Lehervadt az ajkáról a mosoly. - Azt hiszem, Kalamosz még élt, amikor visszatolták a csónakját a tengerre. Az emberei egy kivételével mind elpusztultak. Drákó mulatságosnak tartotta a dolgot. Szerintem azért bánt el velük ilyen kegyetlenül, mert az a kis féreg végső soron neked akart ártani a pletykáival. Én... nézd, esküszöm, hogy én... - Felejtsük el, Lemnosz. Nem gondolkoztál, ostobaságot csináltál. Szerencsésnek vallhatod magad, hogy még életben vagy. Kalamosz bábként akart mozgatni, de megfizetett érte. - Igen. Azt hiszem, előre tudta, mit fogok tenni, ha meghallom, hogy... - Nem tudsz uralkodni magadon, Lemnosz. Akkor is emiatt kerültél bajba, amikor legutoljára találkoztunk. Fékezd meg az indulataidat, és minden rendben lesz. De mi ez az egész, amit Drákóról mondtál? És egyáltalán miért mondod el? Szóval nem akarsz vele maradni. Ha így van, akkor lopd el az egyik hajót, és menj el innen. Ez a legjobb megoldás... - Nem! - vágott közbe Lemnosz. - Számomra te vagy a legjobb megoldás, Xena. - A nő hátrébb húzódott, és alaposan végigmérte Lemnoszt. Még sosem látta ennyire komolynak a sötét bőrű, kerek arcú szakácsot. - Drákó emberei... amikor rád néznek az jut eszükbe, amilyen akkor, régen voltál. Azok, akik hallották a veled kapcsolatos újabb keletű pletykákat... Nos, mindegyikük azt vallja, hogy az ember megválhat bizonyos szokásaitól, de alapjában véve sosem változhat meg. Drákó örülne, ha így lenne, mert akkor megszerezhető lennél a számára. Én viszont tudom, hogy más lettél. Csend. - Talán félremagyarázod a dolgokat, Lemnosz - mondta Xena halkan. - Lehet, hogy tényleg nem változtam meg, és akkor... - Megrázta a fejét. Akkor te halott vagy, Lemnosz. - Lehetséges, de nem érdekel. Senki sem élhet örökké. Különösen nem az, aki Drákót szolgálja. Már megmondtam, csak addig élek, míg nálam jobb szakácsot nem talál. Hallgattak. Lemnosz mély lélegzetet vett. - Szóval te is Marcus barátja voltál. Talán sosem mondta el neked... nem volt rá alkalma vagy ideje, de... ő is hátat akart fordítani ennek az egésznek. - A tábor irányába mutatott. - Nem sikerült neki, és ettől megkeseredett. Érted, hogy gondolom? Ilyen volt, amikor utoljára láttam. Rengeteget ivott, és mindent gyűlölt. Azt hiszem, tartozom neki annyival, hogy megpróbáljak kiugrani. Ha neki nem sikerült, talán én most... Most kinevetsz, igaz? Xena megrázta a fejét. - Nem nevetlek ki, Lemnosz - mondta halkan. - Emiatt semmiképpen. - Lemnosz mondani akart valamit, Xena azonban felemelte a kezét. - Jól

van. Szóval mire készülsz? Mit fogsz csinálni mondjuk ma este? Lemnosz megvonta a vállát. - Megyek, elkészítem Drákó vacsoráját, megnézem, hogy Rammisz begyújtotta-e a kemencét, aztán megdagasztom a kenyértésztát... - Rammisz! - mormolta Xena. - Mit szoktatok csinálni azután, hogy felszolgáltátok Drákónak az ételt? - Rammisz ma le fog pihenni. Ez biztos. Tudod, egy kicsit még mindig fáj a feje. - Lemnosz halkan felnevetett. - Most is csak azért van a konyhában, mert fél, hogy Drákó talál valakit a helyére. Én is ettől rettegek. Vagyis... most már nem. - Rammisz iszik? - kérdezte Xena. Lemnosz bólintott. - Remek. Adj neki abból a vörösből, amit Drákó ivott tegnap este. Reggelig nem fog magához térni. Amint megszabadultál tőle, hozz fel nekem valamit... egy tálcányi gyümölcsöt, kenyeret vagy bármit... a királynő lakosztályába. Ha valaki megkérdi, hová mész, feleld azt, hogy oda kértem a vacsorámat, mert még mindig dühös vagyok a ma délutáni dolog, a Kalamosz-ügy után, és senkit sem akarok látni. Drákónak is ezt mondd, ha felőlem érdeklődik. Meg azt, hogy alszom egy kicsit, de aztán lehet, hogy meglátogatom. A továbbiakat akkor beszéljük meg, amikor behozod az ételt. - Xena gyorsan kinézett a folyosóra. Visszafordult, megérintette Lemnosz vállát. - Bízom benned. Lehet, hogy megőrültem, de így van. Ha tőrbe akarsz csalni, ha be akarsz csapni, esküszöm, hogy ez volt az utolsó hazugság, amit életedben kimondtál! - Az istenek vágják ki a nyelvemet... és szakítsák le a kezemet is, ha most hazudtam! - jelentette ki Lemnosz komolyan. - Helyes. - Xena hangja kemény, a tekintete metsző volt. - És ha az istenek nem teszik meg, esetleg én is elvégezhetem helyettük a dolgot. Megértetted? Lemnosz nyelt egyet, bólintott majd Xena mellett kilépett a folyosóra, és elsietett. A hercegnő hosszan nézett utána, aztán megvonta a vállát.

Talán hazudik, bár nem hiszem. Marcus kétszer is meg akart változni, erről én is tudtam... Összeszorult a torka, ahogy Marcusra gondolt. Hagyjuk! Tépelődéssel sem Marcuson, sem Pénelopén nem segíthetek. Lemnosz jó pék, remek szakács, de nem ért a színjátszáshoz. Őszinte volt. Kilépett a folyosóra, bezárta maga mögött az erkélyre nyíló ajtót, és a királynő lakosztályához sietett. ***

Sehol sem látta Pénelopét. A belső helyiségben lámpa világított, halk hangok szűrődtek át a szobába. Gabrielle a keleti erkélyen állt, a korlátra támaszkodva, állat a tenyerébe támasztva figyelte a sűrűsödő ködöt, a sötétedő égboltot. Ahogy Xena belépett a szobába, összerezzent, kihúzta magát, nyújtózott egyet, és felsóhajtott. - Azt hiszem, sosem fogok megszólalni, ha egyszer kijutunk innen. Xena elmosolyodott. - Ó! Ettől nem félek. - Háát... én sem. - Gábrielle viszonozta a mosolyt, de amikor az oldalsó helyiség felé nézett, elkomolyodott. - Pénelopé aggódik. Főként Télemakhosz miatt. És persze amiatt, hogy mi fog történni akkor, ha Drákó megkéri a kezét, és ő nemet mond. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy erre nem kerülhet sor, de... képtelenség meggyőzni. Csak mosolyog meg bólogat, és közben egyfolytában ugyanazon tépelődik. - Tudom. A mai éjszaka után azonban nem lesz oka a félelemre. - Tudtam, hogy kitalálsz valamit! - kiáltott fel Gábrielle izgatottan. Xena figyelmeztetően felemelte a kezét, és jelentőségteljesen az oldalajtóra nézett. Gábrielle halkabbra fogta a hangját. - Mindig sikerül. Mindig! Még akkor is kitalálsz valamit, ha csak néhányan vagyunk egy egész sereg ellen! Xena megrázta a fejét. - Te ebben most nem vehetsz részt, Gábrielle. És nem úgy fogunk harcolni, ahogy elképzelted. Ez itt Drákó serege, nem pedig olyan szedettvedett csürhe, amilyet Krükosz terelt össze, hogy háborút szítson a kentaurok és az amazonok között. Gábrielle megbántottan nézett Xenára, de aztán felsóhajtott. - Igen. Tudom. Én is látom a különbséget. De... biztos van valami, amit tehetek!

Xena bólintott, és Gábrielle vállára tette a kezét. - Van. Szerinted ki lesz az utolsó akadály Drákó és Pénelopé között? Gábrielle szeme elkerekedett, ajka idegesen megremegett. - Tudnod kell, hogy erre nem kerülhet sor. Nem leszel veszélyben, de semmi sem tökéletes, minden tervbe becsúszhat valami hiba. Télemakhoszra odakint lesz szükségem. Köd lesz, és a fiú ismeri a szigetet. - Tehát csak én maradok - mondta Gábrielle halkan. A hangja nem csuklott el, de a szemében még mindig félelem csillogott. - Jól van! Legyen. Jó tudni, hogy nem csak az a feladatom, hogy meséljek, miközben te odakint harcolsz. - Igen - mondta Xena. - Szerzek neked egy jó botot. - Pompás! Én... ah... hm! Itt a királynő – mondta hirtelen. Xena megfordult. Pénelopé a szoba közepén állt; a karján egy kék köntöst tartott. - Megkért, hogy szólítsam egyszerűen Pénelopénak - mondta Gábrielle büszkén. - Kedves tőle, nem? - Félrehúzta a függönyt. - Itt vagyok, Pénelopé! De nincs sok látnivaló. - Egy-két napig nem is lesz - felelte Pénelopé. Kinézett az erkélyre, és amikor meglátta Xenát, aggodalmassá vált a tekintete. - Ó, harcos! Nem tudtam, ki van odakint Gabrielle-lel. Tudod, mielőtt Ithakára költöztem, sosem láttam ilyen ködöt, és még mindig idegessé válók, amikor leszáll. Főleg most, hogy tudom, tényleg van odakint valami, amitől félnem kell. Xena elmosolyodott. - Lehet, hogy holnap már nem lesz. A királynő bólintott, de látszott rajta, nem nyugodott meg. - Úgy érzem, igazad van, és az én Odüsszeuszom is ugyanazt tenné, amire készülsz. Megtámadná őket. Váratlanul. De közben a legszívesebben elbújnék a szobámban, és megvárnám, amíg Nesztor király sereget küld, és kiűzi innen Drákót. - A hajához nyúlt, megigazította a tincseit. - De ha erre várnánk, Drákó talán... - Tétován elhallgatott. Xena komoran bólintott. - Tudom. Nem fogunk várni, mert minél tovább késlekedünk, annál nagyobb veszélybe kerültök. Te, a néped és a fiad is. Ráadásul nem lehetünk biztosak abban, hogy Nesztor valóban hadat küld. - Ő... - Pénelopé elhallgatott. Megrázta a fejét, aztán bólintott. - Lehet, hogy nincsenek emberei. Vagy hajói. Elképzelhető, hogy mérlegelte a helyzetet, és úgy gondolja, a férjem halott, Drákó pedig jobb szövetséges lesz majd, mint Odüsszeusz özvegye meg a fia. - Okos asszony vagy - mondta Xena. - A férjed szerencsés ember. És a fiad is az. - A fiam... - Pénelopé megremegett, lehunyta a szemét. - Neki mi lesz a feladata? Miben fog segíteni neked? - Semmi olyasmit nem bízok rá, ami veszélyes lehetne - felelte Xena halkan. - Csak annyit kell majd tennie, hogy értesíti a szolgáidat meg a falubelieket, és egyik helyről a másikra kísér engem. Sötétben sem boldogulnék egyedül, a ködben még rosszabb lesz a helyzet. Csend. - Télemakhosz végig velem lesz, Pénelopé - állította Xena. - Nem fogom hagyni, hogy ostobaságot csináljon. - Tudom - bólintott Pénelopé. - Csak éppen... a fiamról van szó. - Azt teszi majd, amit mondok neki, és akkor, amikor szólok. Tisztában van azzal, hogy az életed és a szabadságod a tét. Ez a gondolat pedig kordában fogja tartani, engedelmességre készteti. Hallgattak. - Pénelopé - szólalt meg Gábrielle -, így van rá a legtöbb esély, hogy a fiad eléri azt a kort, amikor a férfiaknak szakálluk nő. Én már láttam Xenát harc közben. Ismerem őt. Mindig vigyáz azokra, akik vele vannak, még soha, senkit sem áldozott fel, és egyszer sem fordult elő, hogy olyan tapasztalatlan, fiatal fiúkat küldött volna harcba, mint a te Télemakhoszod. - Igen. Jól van - mormolta a királynő. Halvány mosoly jelent meg az ajkán. - Tudom, Télemakhosz szégyellne magát, ha nem állnék félre, ha nem hagynám, hogy megtegye, amit tennie kell. Így van? Bízom benned, harcos, és nem tartom vissza a fiamat. Tudom, ha nem lennél itt, hogy segíts nekünk, a fiam... Télemakhosz talán már nem élne. Gábrielle idegesen felnyögött.

- Így van - mondta Xena. - Ne felejtsd el, hogyan futottam össze vele tegnap éjjel. El akart lopni egy hajót. Drákótól! Ha Metrikasz éppen a parton őgyelgett volna, és nem megkötözve fekszik a hajó rakterében... Nos, akkor a fiad... - Nem fejezte be a mondatot. - Nyugodj meg. Télemakhosznak a helyén van a szíve, és kezdetnek már ennyi is elég. - Kis szünetet tartott. - Ezt a csatát nem veszíthetem el. Ha ez megfordult volna a fejemben, el sem kezdeném. Időnként viszont közbejönnek bizonyos dolgok. Lehet, hogy feltámad a szél, és éppen a legrosszabbkor fújja szét a ködöt. Lehet, hogy valaki elárul minket. A csata menetét sosem lehet pontosan kiszámítani. - Tudom. A férjem sokszor mesélt a harcokról. - Jól van. Akkor tudod, miről beszélek. Teljesen mindegy, mit akarok és mit tervezek, előfordulhat, hogy valami balul üt ki. - Tudom - felelte Pénelopé. Az elreteszelt ajtóra nézett. - Ez nem sokat jelent, igaz? Ha valaki be akar jönni, annak nem akadály egy ilyen ajtó. Aztán itt vannak ezek az ablakok is, meg az erkélyek... - Nem kerülhet sor arra, hogy valaki megostromolja a szobádat - mondta Xena. - Lehetetlen. Ám ha mégis... Pénelopé felszegte az állat, és keményen a hercegnő kék szemébe nézett. - Biztos van egy tartalék tőröd. Gábrielle ismét felnyögött, ám mielőtt megszólalt volna, Xena csendre intette. Elővette az egyik tőrét, és Pénelopé felé nyújtotta. - Bátor és okos asszony vagy, királynő. Fogd, de ígérd meg, hogy csak akkor használod, ha már tényleg nincs más megoldás. - Csak Drákó vagy az emberei ellen fogom használni, nem fordítom magam ellen. A fiamnak meg a népemnek szüksége van rám, és a férjemnek is, ha egyszer hazatér... - Odüsszeusz szerencsés ember - mondta Xena. Abban a pillanatban, amikor Pénelopé elrejtette a köntöse alá a tőrt, halk kopogás hallatszott. Xena oldalra kapta a fejét; az ajtóra nézett. Gábrielle mozdult, hogy kinyissa, ám ő megelőzte. - Maradj Pénelopé mellett - súgta a lány fülébe. Vidd át a szomszéd helyiségbe, és akadályozd meg, hogy hallja a beszélgetést! - Tessék? - kérdezte Gábrielle értetlenül. - Vársz valakit? - Csak egy kis kenyeret - felelte Xena. Az ajtóhoz sietett, rászorította a fülét. - Ki az? - Lemnosz. Te vagy odabent, Xena? - Ki más? - kérdezte a hercegnő szárazon. Félrehúzta a reteszt. Lemnosz óvatosan besurrant a szobába, megvárta, hogy Xena a helyére tolja a reteszt, majd előrenyújtotta a tálcát. Xena a párnahalomhoz lépett, amin előző este aludt, leült, és intett Lemnosznak, hogy telepedjen mellé. - Kóstold meg, amit hoztál! - mutatott a tálcán lévő gyümölcskenyérre, szőlőre, a vizezett borral megtöltött korsóra, a hamvas szilvára és a forró, sülthús-szeletkékre. Lemnosz habozott. Xena mosolyogva bólogatott, és ismét az ételre meg a korsóra mutatott. Lemnosz mindkét kehelybe bort töltött, megvárta, hogy Xena elvegye az egyiket, majd a másikból ivott egy kortyot. A hercegnő találomra kiválasztott egy hússzeletkét, Lemnosz engedelmesen bekapta. A szőlőt is megkóstolta, ám amikor a szilvára került sor, nemet intett. - Ezt neked hoztam... Drákó asztaláról csentem el - tiltakozott. - Megfelezzük - mormolta Xena. - Egy kis harapást, barátom! Lemnosz morogva megfogta a szilvát, és leharapta a harmadát. Elvigyorodott, és lenyelte a megrágott falatot. - Termések istenei és édes, szűzi Demeter! Ó, hogy mennyire szeretem a szilvát! - Ezt nem ok nélkül hoztad - jegyezte meg Xena. - Egyetlen szilva... Biztos lehettél benne, hogy enned kell belőle. Drákó talán sajnálja tőletek az ételt? - Ezt most hogy érted? - kérdezte Lemnosz. Xena felnevetett, és kivette a maradék szilvából a magot. - Nem érdekes. Egyébként ami Demetert illeti: tévedsz. Volt egy lánya, tehát nehezen lehet szűz. - Részletek! Unalmas részletek - felelte Lemnosz vidáman. - Már elfelejtetted? Nem hiszek az istenekben.

Xena kézbe vett egy szőlőfürtöt; enni kezdett. - Te átkozott! Remélem, ez nem valami olyasmit jelent, amit nem akarok hallani. Lemnosz a hercegnő szemébe nézett. - Most arra gondolsz, hogy megmérgeztelek? Vagy hogy Drákó odakint áll a folyosón, és mögötte ott toporog a negyven legjobb harcosa, akik mind alig várják már, hogy a disznók elé vessék a testedet? Xena... ezt az ételt én készítettem el, és már megesküdtem, hogy... - Jól van, rendben. - Xena a férfi szájára tette a kezét. - Még nem dolgoztam ki a terveimet. Ilyenkor mindig ingerült vagyok, és könnyen idegessé válók. - Tudom - mondta Lemnosz. - Nézd, Drákó most az ebédlőjében van, a falat bámulja, és dönti magába a bort. Vagy gyanakszik valamire, vagy pedig nagyon elégedetlen. Talán miattad ilyen. - Helyes. Éppen ezt akartam elérni. Meg akartam ingatni a magabiztosságát. - Már részeg. És egyre dühösebb. Könnyen megeshetett volna, hogy széthasít, amikor beviszem hozzá az ételt, aztán... megkeres téged. Mi van akkor, ha ezt fogja tenni? - Nem teszi - válaszolta Xena halkan. - Mégpedig azért nem, mert visszamész hozzá, és beleerőltetsz még egy korsó bort. Rendben? - Beleerőltetek? Van fogalmad arról, mit csinálna velem, ha megpróbálkoznék a dologgal? - Mielőtt Xena felelhetett volna, Lemnosz széttárta a karját, megrázta a fejét, és felsóhajtott. - Jól van. Ha egy mód van rá, megitatok vele még egy korsó bort. És aztán? - Aztán vársz a jelemre. - És hol várok arra a bizonyos jelre? - Éppen ezt akartam elmondani - felelte Xena erőltetett türelemmel. Lemnosz rávigyorgott, és úgy húzta be a nyakát, mintha arra számítana, hogy kap egy hatalmas pofont. Átkozott kisfickó! gondolta Xena. Ravasz, de ennek ellenére kedvelem. - Amint Drákót ledönti a lábáról a bor, kimész az északi verandára, odaállsz ahhoz az oszlophoz, amelyik mellől nappal látni lehet a tengerpartot meg a hajókat. Figyelsz. Látni fogsz egy fáklyát. Mozogni fog. Jobbra, balra, jobbra, aztán le. Lehet, hogy várnod kell egy kis ideig, de figyelsz, és nem mozdulsz. Tehát... mi lesz a jel? - Jobbra, balra, jobbra, le - felelte Lemnosz. - Északi veranda, oszlop, fáklya. Elég nagy köd van odakint - tette hozzá. - A fáklyás olyan közel lesz a palotához, hogy látni fogja a veranda oszlopait, tehát te is látni fogod a fényt. - Ah... Jól van. És? - Ezután találkozol velem, és elindulunk a ködben. Együtt. Aztán majd meglátod, mi lesz. - Jól van, Xena. És Drákó katonái eközben mit fognak csinálni? - Velük majd én foglalkozom - felelte a nő könnyedén. - Te csak imádkozz, hogy a köd ne szálljon fel. Lemnosz halkan felnevetett. - Úgy hallottam, olyan köd lesz ma éjjel, hogy az ember odakint nem tudná megkülönböztetni a Hidrától a saját anyját. - Lehet, hogy Drákó anyja tényleg a Hidra volt - mondta Xena. - Nos, Lemnosz, velem tartasz? A férfi elkomolyodott. - Igen. Veled tartok. Marcus lelkének üdvéért. Lehet, hogy nem élem túl ezt az éjszakát, de legalább szembenézek Drákóval, és azzal a tudattal halok meg, hogy megpróbáltam tenni valamit. Valami jót. Így van? - Jó ember vagy - felelte Xena komoly arccal. Felemelte, és a szakács kezébe adta a tálcát. Lemnosz talpra ugrott, és a könyökével félretolta az ajtóreteszt. - Egy szóra! - szólt utána a hercegnő. - Tudod, hogy Polükész hol alszik? - Polükész? - Lemnosz megemelte a tálcát, felemelte az egyik kezét, a mutatóujját lefelé fordította. - Igen. Persze. Miért akarod tudni? Xena csak egy mosollyal felelt, és egy legyintéssel útjára bocsátotta Lemnoszt. Gyorsan felállt, bereteszelte az ajtót, keresztülment a szobán, és kilépett az északkeleti erkélyre.

Odakint észrevehetően sötétebb lett; Xena alig látta a kezét, ha maga elé nyújtotta a karját. A fák között feketén, szürkén gomolygott a köd. Nyugatról erőtlen, rozsdaszínű fény érkezett - a lenyugvó nap utolsó sugarai. A sötétségben pici vörös foltokként izzó tábortüzek mellett senki sem mozdult; a katonák behúzódtak a sátraikba, vagy takaróikba burkolózva gubbasztottak a tüzek körül. Xena hangokat hallott a táborból, a szavak tompán, értelmüket vesztve jutottak el hozzá. Gúnyosan elmosolyodott. Ejnye, Drákó, gondolta. Legközelebb majd százszor meggondolod, hogy belemenj-e a játékba, ha én vagyok az ellenfeled! Legközelebb... Megrázta a fejét. Ha minden a tervei szerint alakul, nem lesz legközelebb. Sem Drákónak, sem az embereinek, legalábbis nem Hadész innenső oldalán. Xena mosolya komorrá változott. Megfordult, és visszasietett a szobába, hogy váltson néhány szót Gabrielle-lel. A szőke lány időközben kijött a szomszédos kis helyiségből, és Pénelopét figyelte, aki szorgalmasan dolgozott a szövőszék mellett. ***

Mire teljesen besötétedett, a köd bekúszott a királynő lakosztályába. A kandalló mellett térdelő vén szolga kevés olajat löttyintett a fahasábokra, két szolgálólány pedig vastagabb, sűrűbb szövésű függönyöket akasztott az ablakok elé. Pénelopé és Gábrielle visszahúzódtak a királynő belső szobájába. Xena kilépett az északi erkélyre, és beleszagolt a levegőbe. Nem volt különösebben hideg, de a köd mindent ragacsossá változtatott. A függöny mellől már az erkély korlátját sem lehetett látni. Xena visszament a szobába, átsietett a kis helyiség ajtajához, és benézett. Pénelopé egy jókora, nyitott láda előtt térdelt, vásznakat mutogatva Gabrielle-nek. Amikor a hercegnő megköszörülte a torkát, mindketten felnéztek. - Indulok - jelentette be Xena. - Figyeljetek az ajtóra. Gábrielle válasz helyett felemelte vastag husángját, és zordan elmosolyodott. Pénelopén látszott, közel áll a síráshoz, de sikerült visszafojtania könnyeit. Kihúzta magát, és visszafordult a ládához. ***

Télemakhosz a földszinten várakozott. Xena a szájához emelte az ujját. A fiú bólintott, majd megfordult, és egy keskeny folyosóra mutatott. Xena biccentett, és elindult Télemakhosz után. A folyosó észak felé tartott, majd nyugati irányba kanyarodott, és lejtőssé változott. Már jókora távolságot megtettek, amikor Télemakhosz megállt. - Ezt régen a szakácsok használták, akik felhordták a konyhába a hajókkal hozott élelmet. Még azelőtt, hogy az anyám új konyhát építtetett. Ha továbbmegyünk, kijutunk a partra. Elindultak. Valamivel később a fiú megállt és előremutatott. A folyosó végében voltak. Xena előrelépett, és kinézett a sűrű bozótra. Semmi sem mozdult. Egyetlen hang sem hallatszott. A hercegnő kilépett a folyosóról, majd elindult a bokrok között. Időnként megállt, hallgatózott. A mély csendet csak a tenger állhatatos hullámmoraja törte meg. Xena visszafordult; a fiú füléhez hajolt. - Ki ismeri ezt a járatot? - Mindenki, aki a szigeten lakik. Ők nem - Télemakhosz lehajolt, és megigazgatta a folyosó kijárata előtt álló bokrok ágait. - Nem lehet észrevenni; csak az találja meg, aki keresi. - Helyes. - Xena előrelépett. Kijutott egy tisztásra, és meghallotta a táborból érkező hangokat. Részeg dalolás. Ordítások... Vigadoznak a fiúk, gondolta. Télemakhosz a hercegnő mellé állt, közel hajolt hozzá. - A kondás kunyhója abban az irányban van. - Vezess! Elindultak. Valamivel később meg kellett állniuk. Egy ember botorkált a sziklák között. Fojtott káromkodás hallatszott, majd halk csobogás. A hólyagján könnyítő férfi visszatántorgott a táborba. Tizenöt lépés megtétele után kiértek a partra, és észak felé fordultak. A tábortüzek vörös pöttyei megfakultak, majd eltűntek. Télemakhosz megállt, megérintette Xena karját, s a hátuk mögé mutatott.

- Arrafelé van a kontinens - súgta. Csend. Nyugalom. Csak a domboldal választotta el őket a tábortól. Xena halk röfögést hallott. A herceg lassan, óvatosan lépkedett. Az amazon mögötte haladt, feszülten fülelt. A vízparton jártak. A kövek egy idő után nagyobbak lettek, a röfögés felerősödött. Vízcsobogás... Halvány fény. Xena körülnézett. A kondás házának ajtaja előtt álltak. A kis házikóban Szókran, két hajóstársa és tucatnyi izmos, zord tekintetű ithakai férfi szorongott. Amikor Télemakhosz és Xena belépett, az ősz hajú tengerész felállt. - Télemakhosz azt mondta, el tudjuk űzni a betolakodókat, és megmenthetjük a királynőnket. Hogyan csináljuk? Xena néhány szóval elmagyarázta a tervét. Eltartott egy darabig, míg a palotát megkerülve átjutottak a sziget túlsó oldalára, a három hajó mellé. A hajók mellett két égő fáklyát szúrtak a homokba, egy harmadik az egyik halászhajó oldalra dőlő fedélzetén lobogott. Xena felmérte a terepet. A hajó korlátja mellett egy őr ácsorgott. A fickó a köpenyébe burkolózva szorongatta a lándzsáját. Szókran a hercegnő mögé osont, megérintette a vállát, és a hajókra mutatott. Xena bólintott, majd leguggolt. Szőkran és társai elsurrantak mellette. A férfiak fegyverek helyett kerti szerszámokat és veszedelmes halászszigonyokat szorongattak. A sor végén lépkedő ember egy jókora hálót cipelt a vállán. Xena türelmesen várt. Hallgatózott. Halk nyögés. Tompa puffanás. A hercegnő oldalra nyújtotta a kezét, megérintette Télemakhoszt. A fiú nem mozdult el mellőle. Uralkodik magán, gondolta Xena. Jobban, mint vártam. Az egyik hajó fedélzetén felült egy őr. Körülnézett, de aztán visszadőlt a korláthoz. Xena megfogta Télemakhosz kezét, a hajóra és az őrre mutatott. A fiú biccentett, előrekúszott. Xena körbenézett, de a sűrű köd mindent eltakart a szeme elől. Ha nem lennének itt ezek a fáklyák, talán a hajókat se vesszük észre... Csend.

Drákó embereinek nincs okuk az óvatoskodásra. Ha a közelben lennének, biztos hallanám őket. Xena előhúzta a tőrét, és a hajó felé indult. Télemakhosz felkapaszkodott a hajó túlsó oldalán. Az őr talpra ugrott. - Ó! Jó estét! - mondta a fiú vidáman. - Nem tudtam, hogy van itt valaki. Unatkoztam a palotában, és... Az őr nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. - Lefelé a hajóról! - kiáltotta fenyegető hangon. - Mássz vissza, különben lehajítalak! - Ööö... Jól van. Attól ne félj, hogy ellopom. Fogalmam sincs, hogy kell irányítani. - Lefelé! - vicsorgott a férfi. Meghallhatott valamit, mert hátrafordult. Elkésett. Xena a tőre markolatával a halántékára sújtott. A fickó eszméletlenül rogyott a fedélzetre. Télemakhosz a hercegnőhöz sietett. - Ügyesen csináltad - dicsérte meg Xena. - Kötözd meg, tömd be a száját. Megyek, megnézem, hogyan... - Elhallgatott. Hátrafordult és lenézett. Egy férfi lépett a fáklya fénykörébe. Xena megkönnyebbült. Szókran! A tengerész felugrott, elkapta a hajó korlátját, és fellendült a fedélzetre. Letérdelt, visszafordult, lenyújtotta a kezét, felsegítve az egyik társát. Másodiknak a kormányos kapaszkodott fel. Az ájultan heverő őrre nézett, majd Xenára pillantott, és kétszer elhúzta a torka előtt a kezét. A hercegnő bólintott. Télemakhosz felállt. - Velem jössz! - suttogta Xena. - Ti pedig - nézett a férfiakra - vigyétek ki a hajókat. Biztos el tudtok jutni a megbeszélt helyre? - Erre mérget vehetsz - felelte a kormányos halkan. Szókran és társai a raktér nyílásához húztak a megkötözött, felpeckelt szájú őrt. Egyikük lökött rajta egyet. A fickó lezuhant a hajó aljába. A parton maradt férfiak vízre lökték a hajót. Xena és Télemakhosz leugrott a homokra. Az evezősök elhelyezkedtek. A hercegnő körülnézett. A

másik két hajó már a vízen lebegett. A homokba szúrt fáklyák közül az egyik eldőlt és kialudt, mellette két, halottnak látszó ember feküdt. Xena komoran elmosolyodott, és Télemakhoszra nézett. A fiú arca kifejezéstelen volt, de a hercegnő érezte a belőle sugárzó félelmet. Télemakhosz a hullákra pillantott, elfordult, és reszketve mély lélegzetet vett. Xena megfogta a karját, még egy pillantást vetett a vízre csúszó hajóra, aztán elhúzta a fiút a halottak közeléből. Halk csobbanások hallatszottak, majd két tompa dobbanás. A parton maradt férfiak felkapaszkodtak a hajóra. Megreccsentek az evezők. A herceg megérintette Xena karját, közel hajolt hozzá, mondani akart valamit, ám a nő hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, és lehúzta a homokra. Halk léptek hallatszottak a kis faluhoz vezető ösvény irányából. - Távol a fénytől! - suttogta Xena. Télemakhosz elhátrált az egyetlen megmaradt fáklya fényköréből, megfordult, és beleveszett a ködbe. Az ösvény kavicsai megcsikordultak a rájuk nehezedő nehéz csizmák alatt. Xena kihúzta a kardját. Várt. Egy pillanattal később vöröses fáklyafény bukkant elő a gomolygó ködből. A láng alatt egy hosszú penge csillogott. A kardot tartó férfi hosszú haja vörös volt... Metrikasz megtorpant, lenézett a két hullára, majd a ködfátyol mögött hullámzó tenger irányába bámult. Mély lélegzetet vett, kiáltani akart. Xena mosolyogva eléje lépett. - Jó estét, Metrikasz. Hogy van a fejed? A férfi felüvöltött, a homokra hajította a fáklyáját, a feje fölé lendítette a kardját. Xena felé vetődött. A hercegnő könnyedén kitért, közelebb lépett Metrikaszhoz, laza mozdulattal megfordította a kardját, és a markolatot a férfi álla alá csapta. Metrikasz feje hátrabillent. Megtántorodott, de nem eresztette el a fegyverét. - Szétváglak, asszony! - hörögte. - Igazán? Ne nevettess! - Xena kivédett négy gyors csapást, majd a kardja lapjával könyörtelenül ráütött ellenfele arcára. - Áruló! - vicsorogta Metrikasz. Visszahúzódott, majd ismét támadott. Taktikát váltott: nem vagdalkozott, hanem szúrt. Xena ellen azonban ezzel sem ért el semmit. Ismét hátralépett, elővett egy hosszú tőrt, és kissé előredőlve, a két pengét maga elé tartva körözni kezdett. A pengék bonyolult mintákat rajzoltak Xena elé a levegőbe. A hercegnő oldalra fordult, elővette a tőrét, és megállt. Metrikasz előrevetődött. Xena könnyedén félrelépett előle, majd keményen a férfi hátába rúgott. Metrikasz elterült a homokon, de azonnal felpattant. Xena mosolyogva figyelte. Metrikasz felemelte a tőrét. Xena a szemébe nézett. Azt hiszi, meglepetésként fog érni, amit csinál, gondolta a hercegnő. Téved, a teste

elárulja, mire készül... Lassú és ostoba! Metrikasz elrugaszkodott, de ugrás közben oldalra fordult, és Xena nyaka felé csapott a karddal. A nő kitért, a kardjával feltolta a támadó pengéjét, majd előrelendítette a kezét. Xena kardjának markolata Metrikasz halántékához csattant. Csont reccsent. A férfi megtántorodott, de még mindig nem esett össze. Elvesztette a fejét, ész nélkül, vad karlengetéssel támadott. Abban reménykedett, sikerül elég közel kerülnie ellenfeléhez. Ha pedig közel van, akkor már csak azt kell eldöntenie, melyik pengét meríti a testébe... Xena türelmesen várt, de tudta, Metrikasz előbb-utóbb rá fog jönni, egyedül nem győzhet. Ha pedig ezt megérti, erősítésért kiálthat, akkor pedig... A hercegnő megcsóválta a fejét, tőrével eltolta magától Metrikasz kardját, és előredőlt. Tőre a férfi gyomrába döfődött. Metrikasz megtántorodott, üres tekintettel a kardját bámulta. Megremegett, megroggyant a térde. Elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant, a még égő fáklyára. A fáklya kialudt. Xena elmormogott egy káromkodást. Hallgatózott. Semmi nesz... csak a tenger hullámzott. Aztán meghallotta Télemakhosz zihálását. A fiú valahol a háta mögött volt. A nő a mozdulatlanul fekvő Metrikaszra nézett, káromkodva megrugdosta, a hátára fordította. Kihúzta a testből a tőrt, felvette a homokról a parázsló végű fáklyát, lecsatolta a férfi kardövét. - Télemakhosz! - suttogta. - Itt... itt vagyok. - Reszkető, jéghideg ujjak érintették meg Xena vállát.

A hercegnő Télemakhosz kezébe nyomta a fáklyát. - Remekül viselkedtél. Meg tudod gyújtani? - Megpróbálhatom... - A fiú hangja valamivel erősebb volt. Eltartott egy darabig, míg sikerült lángra lobbantam a fáklyát. - Nedves lett az oldala - mondta a herceg. - Tudom - felelte Xena. Metrikasz vére áztatta el, tette hozzá, gondolatban. Télemakhosz száraz torokkal nyelt egyet, megmarkolta a fáklyát, és elindult a palota irányába.

13

Xena semmit sem látott. Halk káromkodással megfogta a herceg vállát - így valamivel gyorsabban haladhattak. Télemakhosz egy darabig egyenesen előre ment, majd lelassított. Xena hallotta, ahogy a megtett lépéseket számolja. A fiú oldalra fordult. A talaj emelkedni kezdett, a domboldal meredek volt, le kellett lassítaniuk. Xena fejcsóválva, halk mormogással követte Télemakhoszt. A fiú végül megállt, és fél térdre ereszkedett. - A palota - súgta Xena fülébe. - Még negyven lépés. Arra! - Megfogta és balra húzta a hercegnő kezét. A fáklya fölé dőlt, ráfújt a vörös parázsra. A fáklyából felszálló sűrű, zsíros füst kaparta Xena torkát. Elfordult, mély lélegzetet vett. A fáklya reccsent egyet - Télemakhosz ijedtében majdnem elejtette. A fiú óvatosan felegyenesedett, hallgatózott, majd felemelte és mozgatni kezdte a fáklyát. Jobbra. Balra. Jobbra. Le... Csend. Halk lépések zaja. - Lemnosz - suttogta Xena. Télemakhosz bólintott, bár ő sem látta tisztán a közeledő alakot. - Oltsd el a fáklyát - mondta Xena. - De úgy, hogy megint meggyújthassuk. Télemakhosz ismét bólintott. Oldalra lendítette a fáklyát. A lángok lobbantak egyet, aztán kihunytak. - Menjünk! - mondta Xena. - A lépcsőhöz! Lemnosz a veranda egyik oszlopánál várt rájuk. Amikor Xena megjelent mögötte, összerezzent, és halkan felnyögött. - Pszt! - szólt rá a hercegnő. - Nyugalom, kis ember! - Nem látlak... - suttogta Lemnosz. - Nem baj. Így legalább téged sem lát senki. És ha befogod a szád, akkor nem is hallanak meg. Lemnosz bólintott, de amikor Télemakhosz melléje lépett, ismét felhördült. - Ez a herceg! Xena érezte, Lemnosznak nem tetszik valami. Nem érti a dolgot, de nem érdekes.

- Hol van Polükész? - kérdezte. Lemnosz válasz helyett megfogta Xena vállát, a tábor felé fordította, eléje lépett, a kezébe nyomott egy bőrszíjat, és elindult a ködben. Télemakhosz megmarkolta a parázsló, lefelé fordított fáklyát, és követte Xenát.

Vagy ötven lépés megtétele után Lemnosz megállt. Nedves kőtömbök között álltak, a levegőben az ázott moha szaga összekeveredett a döglött halakra jellemző bűzzel. Apró rovarok felhője vette körül őket. - Jól van - suttogta Lemnosz. - Ide senki sem jön le, még nappal sem. Tudni akarom végre, mi folyik itt! - Feszült csend. Xena nem válaszolt. Drákó részegen fekszik. Rammisz is berúgott. Senki sem fogja észrevenni, hogy eltűntem. - Lemnosz elhallgatott. - A fiúról nem beszéltél. Mondd már el, mibe keveredtem bele! Xena nem akart vitát. - Télemakhosz segít nekünk. Nem lesz valódi harc, Lemnosz. Megnyugodhatsz. Polükész buta, el fogja hinni, amit mondok neki. Amikor az embereivel végigmegy a kondás háza melletti úton, és lejut a nyugati tengerpartra, hallani fogja a csobbanásokat. Az evezők neszét. Azt fogja hinni, hogy tényleg Odüsszeusz érkezett haza... Te velem maradsz, és ha végeztünk a táborban, visszamész a palotába, felébreszted Drákót. Aztán visszajössz ide. Erre a helyre. Ide fogsz találni? Lemnosz felsóhajtott. - Igen. - Helyes. Itt fogok várni rád. - Miért éppen a nyugati part? - Mert így nem a palota vagy a falu közelében fog lezajlani az összecsapás. - Csend. - Nem sokkal ezután elkezdődik a mulatság - folytatta Xena. - Polükészt leküldöm a nyugati partra, azt mondom neki, hogy Odüsszeusz érkezett haza az embereivel. Meroniasz-nak is ezt a mesét fogjuk beadni. - Ez... őrültség! - Amikor először elmondtam, tetszett a tervem, Lemnosz. Most nehogy kijelentsd, hogy nem veszel részt benne! Csak így győzhetjük le Drákót és a kétszáz harcost. Ki kell játszanunk őket egymás ellen. Vagy talán van valami jobb ötleted? - Nincs. Viszont abban biztos vagyok, hogy Meroniasz rá fog jönni a lényegre. És akkor tudod, mit fog csinálni? Megöl engem! - Nem fog megölni. Az emberek részegek, a köd sűrű. Ezt fogjuk kihasználni. Mindkét csapat, Polükészé és Meroniaszé is azt fogja hinni, hogy Odüsszeusz ellen harcol. Mire rájönnek az igazságra, már késő lesz. - Őrültség! - ismételte Lemnosz. - Ha előbb találkozol Marcusszal odalent, mint én, mondd meg neki, hogy megpróbáltam. - Megszorította Xena ujjait, majd megfogta a vállát, és oldalra fordította. - Polükész a felcser sátra mellett alszik. Az emberei körülötte vannak. Meroniasz... ő a tábor keleti szélén van. Amikor utoljára láttam, a katonáival iszogatott. Nem kedvelik egymást; Metrikasz miatt vesztek össze. - Helyes. Várj, Télemakhosz! - Levette a válláról Metrikasz nehéz kardövét, és a fiúhoz hajolt. - Nyújtsd ide a kezed! Xena átadta Télemakhosznak az övet és a fegyvert. - Miért?... - kezdte Télemakhosz meghökkenve. Xena a szájára szorította a kezét. A fiú bólintott. - Ez... azé a nagy emberé, igaz? - Most már a tiéd. Csak önvédelemre használd, és csak ma éjjel. Megértetted? - Megértettem - suttogta a fiú megilletődötten. - Nem muszáj összevérezned a pengét. Csak önvédelemre... Esküdj! - Az apámra esküszöm! - mormolta Télemakhosz komoran, és a vállára vetette a széles övet. Xena oldalra fordult. Lemnosz karjára tette a kezét. A férfi úgy izzadt, mintha napon állna. - Lássunk hozzá! - mormolta a hercegnő. ***

A tábor csendjét csak a részeg katonák hortyogása zavarta meg. A tábortüzek helyén parázshalmok vöröslöttek. A földön alvó férfiak hevertek; a ködben nehéz volt észrevenni a feketén nyújtózó testeket, de Lemnosz gyorsan és magabiztosan lépkedett. Egyszer megállt, rámutatott az egyik sátorra. Xena megtorpant, a jelzett irányba nézett. A sátor egyszerű volt, a ponyvát nem festették ki, nem tűztek fölé zászlót. Lemnosz megérintette Xena karját, és bólintott. A nő körülnézett. Semmit sem látott, ami alapján később beazonosíthatta volna a helyet. A levegőbe szimatolt. Égett szagot érzett. Előrébb ment néhány lépéssel. A szag gyengült. Remélem, Lemnosz visszatalál ide...

Ahogy elhaladtak a tábor szélén álló sátrak mellett, Lemnosz reszketni kezdett. Kijutottak egy kis tisztásra, elmentek egy pislákoló zsarátnok mellett, a másik oldalon felállított sátrak irányába tartottak. Polükész egyszerű sátra előtt egy férfi hevert. Valószínűleg őrségben volt, de hangosan hortyogott. Dőlt belőle a sörszag. Xena elmosolyodott, és átlépett fölötte. Télemakhosz bizonytalanul megállt, megmarkolta a kardot. Xena visszafordult, intett a fiúnak és a szakácsnak, hogy húzódjanak hátrébb. A sátorban egy földbe szúrt fáklya parázslott. A fény éppen elég erős volt ahhoz, hogy Xena könnyedén megtalálja Polükészt. A férfi szétvetett lábakkal, tátott szájjal feküdt. Xena letérdelt mellé, megcsípte a fülcimpáját, a másik kezével pedig befogta a száját. Polükész felriadt. - Polükész, Drákó küldött, hogy ébresszelek fel... Pszt! Hallgass! Délután csónakon egy kém érkezett a szigetre. Meroniasz emberei elfogták... A férfi összeráncolta a homlokát. - Meroniasz nem említette? - folytatta Xena. - Biztos ő akarja learatni a babérokat. Azt hiszem, Odüsszeusz tért haza. A kém az ő embere volt. Szerintem ma éjjel fog partra szállni a seregével, és hajnalban akarja megtámadni a tábort. - Levette a kezét Polükész szájáról. Amaz hallgatott egy sort, aztán felnyögött. - Odüsszeusz! Hiszen ő... - Mindenki azt hitte, hogy halott. De él. A kém azt mondta, hírét vette, hogy Drákó itt van, és most rettentően dühös. A véreteket kívánja. Mindannyiótokét. - Akkor most... - Polükész felült, bizonytalanul elhallgatott. - Akkor most mit csináljunk, Xena? - Keltsd fel az embereidet. Meroniasszal ne foglalkozz, szerintem ellened dolgozik. Szedd össze a csapatodat, és űzd el Odüsszeuszt. Nem lehet túl sok katonája, és nem fog számítani rád. Menj le a nyugati partra... a kondás háza melletti úton menj... és várj. - A kondás háza... Odüsszeusz... Jól van. Értem. Jó ötlet! Xena felegyenesedett. - Hová mész? - kérdezte Polükész. - Vissza Drákóhoz. Ha valami változás van a tervben, utánad megyek. - Hú! Rendes tőled, Xena! - Polükész feltápászkodott, megkereste a kardját, előszedte az íját, a nyílvesszőit és a tőreit. - Metrikasz rengeteg ostobaságot összehordott rólad, de... én egy percig sem hittem el, amit mond, Xena! - Tudtam, hogy téged nem könnyű becsapni - felelte a nő, és kedvesen megsimogatta Polükész arcát. A férfi elvörösödött. - Szedd össze az embereidet! - mondta Xena. - Menjetek le a partra. Már nincs sok idő napkeltéig. - Kisietett a sátorból, átlépett az őr fölött. Télemakhosz a bal, Lemnosz a jobb oldalán jelent meg. Xena megfogta a fiú karját és a szakács kezét, majd elindultak a sűrű, hideg ködben. Lemnosz visszavezette őket a tábor másik szélére. Xena megérezte a furcsa, égett szagot, és megállt. Lemnosz bólintott, s a dísztelen sátorra mutatott. Xena belépett a sátorba. A középen álló faasztal sarkán olajlámpás égett. Meroniasz az asztalra terített rongyos térképekre borulva aludt. Hosszú hajának néhány szála a lámpás lángjába lógott, és megégett. Ez volt az a szag, gondolta Xena. Szerencsés, hogy nem gyulladt meg a feje. Az asztal mellé állt; lenézett a vörös hajú férfira. A sátor mögött valaki hangosan hortyogott. Halk neszek; páncélcsörgés, egy elmormogott szitok... Xena elmosolyodott. A tengerpart felé vonuló csapat eltávolodott a tábortól. Várt egy kicsit, megfogta a tőrét, a másik kezével pedig megragadta az alvó férfi vállát. - Meroniasz! Ébredj! - suttogta. - Maradj csendben! Meroniasz jobb katona volt, mint Polükész: hamarabb felébredt, és gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot, nem is próbált megszólalni. Pislogva megdörzsölte a szemét, az arca előtt villogó tőrre nézett, majd felpillantott a mellette álló alakra. A szeme összeszűkült.

- Xena! - suttogta. - Mit keresel itt? - Drákó küldött. - Hazudsz! - Meroniasz a tőrre nézett. - Ő hol van? - A palotában... - Miért küldött? - Mielőtt Xena válaszolhatott volna, a férfi megrázta a fejét. - Hazudsz. Xena átvette a tőrt a másik kezébe, és hátrébb lépett. - Jól van. Akkor menj, és kérdezd meg tőle, miért küldött. Biztos örülni fog, hogy megzavarod... - Megzavarom? - Meroniasz kurtán felnevetett. - Miben? Te itt vagy... Vagy talán sikerült befeküdnie a királynő ágyába? Xena komoran elmosolyodott. - Ezt nem felejtem el, Meroniasz - mondta halkan. - Drákó a pincében van, és azt a fickót vallatja, aki megpróbálta kikémlelni a tábort. Meroniasz értetlenül pislogott, aztán megrázta a fejét. - Az az ember Odüsszeusz kéme - folytatta Xena. - Odüsszeusz?... - Meroniasz felpattant. - Itt van? - Fogd be a szád, ülj vissza, és figyelj! - vicsorgott rá Xena. Meroniasz a tőrre nézett, és engedelmeskedett. - Még nincs itt, de hamarosan megérkezik. Drákó szerint hajnalban fog kikötni. A nyugati parton. Csend. Meroniasz idegesen a hajába túrt, körülnézett a sátorban, majd lenyúlt maga mellé, és kézbe vette a sisakját. - Drákó azt mondta, szóljak neked, hogy szedd össze az embereidet, menj le a partra, és támadd meg Odüsszeuszt. - Meglepetés - mormolta Meroniasz. Felállt, a sátor ajtónyílásához ment, kilesett, majd visszafordult. - Kétlépésnyire se látok! Ez valami csapda... - A kém mindent elmondott. Drákó szóra bírta. Odüsszeusz tudja, milyen ez a köd. Ismeri a szigetet, az emberei vakon is idetalálnak. Hajnalban könnyedén partra szállhatnak, és megtámadhatják a tábort. - Könnyedén... - Meroniasz levette a sisakját, megfogott egy borostömlőt, elgondolkozva ránézett, aztán letette. - Igen. Egy ilyen éjszaka után tényleg könnyen végre lehet hajtani a támadást. - Gyanakvó pillantást vetett Xenára. - Jól van. Te hol leszel? - A palotában - válaszolta a hercegnő. - Gondolom, nem akarod, hogy elkísérjelek. Meroniasz ajka megrándult. - Nem érdekel, mit csinálsz. Ha Drákó akar téged, az az ő dolga. A testvérem azonban gyűlöl. Egyébként... jobban teszed, ha távol maradsz tőle. - Meroniasz, esküszöm, hogy többé soha még csak a közelébe sem megyek a fivérednek! - mondta Xena halkan. Kilépett a sátorból, és megállt. A kihallatszó neszek elárulták, Meroniasz sietve összeszedi a fegyvereit. Télemakhosz a hercegnő mellé lépett. Xena megfogta a vállát, majd odabólintott Lemnosznak. A szakács megfordult és elrohant. Ők ketten elindultak a part irányába. ***

Csoda, hogy ilyen könnyen és egyszerűen sikerült, gondolta Xena később. Polükész ugyanolyan ostobán viselkedett, mint mindig. Lemnosznak valahogy sikerült lelket vernie Drákóba. A hadúr kiállt a palota lépcsőjére, és parancsszavakat harsogott, de ezzel csak fokozta a zűrzavart. Télemakhosz valamivel többet tett annál, amire Xená-tól utasítást kapott, de ügyesen csinálta a dolgot. A lármába időnként belehasított éles kamaszhangja. - Apám! Erre! Be akarnak keríteni! - kiáltotta, majd valamivel később egy másik helyről ismét felordított: - Erre, apám! Egyenesen a palotához! A hajókhoz futnak! Csapj le rájuk! A parton összecsaptak a csapatok, a homokon és a vízben halottak, sebesültek feküdtek. Xena belevetette magát a küzdelembe, és válogatás

nélkül ütötte, rúgta, vágta Polükész és Meroniasz harcosait. A sötétben, a gomolygó ködben alig lehetett látni valamit; az egyik fegyveres ugyanúgy nézett ki, mint a másik. Télemakhosz megvadultan rikoltozott. Xena időnként aggodalmasan körülnézett. Nem látta a fiút, de a hangból ítélve nem esett baja. Lemnosz véletlenül talált rá a hercegnőre, együtt húzódtak vissza a partról, amikor Drákó bömbölve, Polükész és Meroniasz nevét harsogva lerohant a víz mellé. Valaki fájdalmasan felsikoltott és eldőlt, a test vizet fröccsentett Xenára. Lemnosz eltűnt a forgatagban, és Meroniaszt biztatta a sötétből, hogy védje meg a partot. - Áttörnek! A palota felé tartanak! Ide, a vízhez! Segítsetek! Meroniasz dühödten káromkodott egyet, és az emberei élén leviharzott a partra. A káosz nem tarthatott örökké, de Xenát nem hagyta el a szerencséje: a köd még pirkadatkor is sűrű volt. A hajnali szürke fényben egy véres arcú férfi a vele küzdő emberre nézett. - Amniusz! Te vagy az? - Bezanian! Mi történik itt? Lemnosz közben újra Xena mellé keveredett. A hercegnő megfogta a szakács karját, és elindult vele a palota irányába. - Hol a fiú? - kérdezte Lemnosz. - Már el kellett volna menekülnie - mormolta Xena. - Lehet, hogy... - Itt vagyok! - Télemakhosz kifulladva a homokra roskadt, de a fáradtságon kívül nem volt semmi baja. -Hányan... maradtak? - kérdezte, amikor Xena felrángatta és maga után húzta. - Majd kiderül. Kevesebben vannak, mint voltak. Ordítások. Hörgések. Dühödt átkozódások. Drákó bömbölő hangja. Gond nélkül eljutottak a palotához. Felsiettek a verandára. Xena mély lélegzetet vett, és visszanézett. A köd sűrű volt, de az ég egyre világosabbá vált. - Jól van. Mindketten ügyesek voltatok. Menjetek fel a királynő lakosztályába. Senkit se eresszetek be! Télemakhosz habozott, Lemnosz bólintott. - Rendben. Te hol leszel? - Itt. Valakinek beszélnie kell Drákóval. Meg kell mondani neki, hogy vége. - Tudtam! - csattant fel Rammisz rekedt hangja. Xena megfordult. Az egyiptomi az ajtóban állt, mindkét kezében hosszú tőrt tartott. - Lemnosz, te patkány! Drákó megjutalmaz, ha kiontom a beled! Lemnosz mosolyogni próbált. - Hé... nem arról van szó, amire gondolsz, Rammisz! - Vissza, Lemnosz! - mondta Xena nyugodtan. Elővette a tőrét, és Rammisz elé állt. - Semmit sem kell mondanod Drákónak, kis ember. Már rájött, mi történt. Odalent van a parton. A halottakat számolja... a halott katonáit. - Rammisz az ajkába harapott, majd hátrébb lépett. - Drákó elvesztette a szigetet, Rammisz. Talán még nem tudja, de így van. És ez tudod, mit jelent, kis ember? - Rammisz némán hátrált. - Azt jelenti folytatta Xena -, hogy a vesztes oldalán állsz. - Hazugság! - üvöltötte Rammisz. Xenára meredt, a szeme riadtan csillogott. - Csak rajta, mondd el Drákónak az igazságot. Jó hangulatban van, biztos örülni fog, hogy a legjobb barátja, Rammisz a képébe vágja a vereség hírét!... Rammisz elhajította a késeit. Xena számított erre - felemelte a kezét, és a tőrével mindkét pengét eltérítette. Az egyiptomi megfordult, beugrott a palota kapuján, és futásnak eredt. Az amazon előrébb lépett, leakasztotta az övéről a shakráját, és Rammisz után dobta. A borotvaéles acélkorong az egyik falhoz csapódott, lepattant, végül a menekülő egyiptomi hátához csapódott. Nem hasította szét a testet, csak taszított rajta egyet. Lemnosz levegő után kapkodva figyelt. Rammisz megtántorodott, egyensúlyát vesztve előrelépett, majd előredőlt. Feje a falhoz koppant. Lemnosz döbbenten figyelte a shakrát, amely kecses ívet leírva visszaszállt feléjük. Xena előrelépett, és könnyedén elkapta a fegyvert. A szakács berohant a kapun, Rammiszhoz futott, letérdelt mellé. Télemakhosz követte. Xena lehajolt, felvette a földről Rammisz levélformájú

tőreit, majd az egyiptomihoz sietett, és lehajolt. Lemnosz felnézett a hercegnőre. - Él. - Nem akartam megölni, Lemnosz. A barátod volt, nem? - Nem értelek. Mintha irtóznál a gyilkolástól... - Valószínűleg így van. - Xena elgondolkozott. - Lehet, hogy egyszer elmagyarázok neked valamit... - Talán lesz rá alkalmunk... - Lemnosz megfogta Télemakhosz karját. - Gyere, herceg, meg kell védenünk a királynőt. A fiú Xenara nézett, zavartan elvigyorodott, megigazította a vállán a széles kardövet, és a szakács után sietett. Xena utánuk nézett, majd kisietett a verandára. Az ég egyre világosabbá vált, a köd lassan ritkulni kezdett. A tengerpart felől kiáltozás hallatszott. Xena az egyik oszlophoz támasztotta a hátát, és várt. ***

A nap sugárkévéi már foszlányokká szaggatták a ködöt, amikor Drákó felviharzott a lépcsőn. A jobb válla véres volt, a bal kezében tartott kard pengéje markolatig vörös. Meroniasz követte; az alvezér bicegve, az egyik katonája vállára támaszkodva közeledett a palotához. A ritkuló szürkeségből sorra előbukkantak a túlélők. Xena nem mozdult. Drákó megállt előtte, rámeredt, majd a part irányába mutatott. - Ez a te műved! Xena halványan elmosolyodott. - Csak ennyien vagytok? - Még van vagy tizenöt sebesült, akik talán életben maradnak. - Drákó a nő szemébe nézett. - Miért tetted? Xena megvonta a vállát. - Pénelopé királynőnek már van egy férje, és úgy döntöttem, nincs szükségem királyságra. Ez elég indok? - Csend. Elvesztetted a seregedet, Drákó. Vége. Legyőzhetsz, megölhetsz, de akkor sincs annyi embered, hogy megtartsd a szigetet. - A hadúr nem felelt, merev arccal nézte Xenát. - De nem fogsz megölni. Szépen összecsomagolsz, beszállsz az egyik hajóba, és elmész innen. Mindent elvihetsz, amit idehoztál, de menj el. Még ma. - Xena a férfi mögé pillantott. - Ez a sereged? Nem valami erős... Drákó felemelte a kardját, de aztán leeresztette. - Ez volt az utolsó alkalom, Xena, hogy rászedtél. Soha többé nem bízom meg benned. Azt sem hiszem el neked, ha azt mondod, hogy a tenger nedves. - Mély lélegzetet vett, még mondani akart valamit, de Meroniasz mögé ért. Az alvezér páncélja darabokra szakadt, a keze véres volt. - Hol a testvérem? Xena megvonta a vállát. - A parton. Ahol tegnap este a hajók voltak. Meroniasz előrelépett, ám Drákó eléje tartotta a karját. - Ezért megöllek! - sziszegte a vörös hajú férfi. Xena megrázta a fejét. - Nem, Meroniasz. Nem ölsz meg. Ma semmiképpen sem. Tudod, miért halt meg a testvéred? Mert így beszélt velem. Meroniasz tekintetét elsötétítette a gyűlölet. - Lehet, hogy ma nem, de... egyszer... valahol... még megfizetsz! Xena megvetően elfintorodott. Drákó keményen Meroniaszra nézett. A vörös hajú kapitány megfordult, és visszavezette az embereit a táborba. - Van néhány holmim a palotában - mondta Drákó. Eltette a kardját. - Bemehetek értük?

A nő szótlanul elhúzódott a kapuból. ***

Xena az asztalhoz támaszkodva figyelte Drákót, aki hallgatagon csomagolt. Egy ing, néhány díszes bőrszíj, egy kis pajzs, egy csizma... A férfi lehajolt, benézett az asztal alá, kivette a csizma párját. - Nem fogod elhinni, amit most mondok, pedig igaz - mondta. - Tegnap este, amikor itt ültem, elgondolkoztam. - Xenára nézett, felült az asztal szélére. - Ez az élet nem való egy olyan embernek, mint én. Palotában lakni? Unalmas. Az embereim sem tudtak volna mihez kezdeni a szigeten. Láttad őket, láttad a táborukat. Isznak, harcolnak, egymással civakodnak. Pedig milyen büszkék voltak, mielőtt idejöttünk! Megrontotta őket ez a sziget. Néhány hónapja még nem tudtál volna így rászedni minket, Xena. - Az asztalra tette a csizmát. - Jól van, elviszem az embereimet. Elmegyek. Maradj, vigyázz a királynőre, és egy éven belül te is könnyű préda leszel. Megpuhulsz. - Lehet, hogy értelmesebben fogom eltölteni az időt, mint te. És egészen biztos, hogy nem fogok olyan undorító ételeket enni, mint egyesek. Drákó felnevetett. - Lemnosz veled marad... Ne próbáld mentegetni, ne hazudj az érdekében. Tudom, hogy az a kis patkány a segítségedre volt. Egyébként... ezután olyan ételt fogok enni, mint régen. Az embereimmel fogok vacsorázni. - Megrándult az ajka. - Azokkal, akik megmaradtak... - Szervezz másik sereget - mondta Xena. - Nem érdekel, csak többé ne gyere Ithaka közelébe. - Mert különben? - Drákó vigyorogva megrázta a fejét. - Hagyjuk, nem kell fenyegetőznöd. De mondok én neked valamit, Xena. Minket egymásnak teremtettek, és a sors előbb-utóbb összehoz minket. Ezt ne felejtsd el! - Jól van, Drákó. Ha ez boldoggá tesz, megígérem, hogy nem felejtem el. Elindultak. A kapuhoz vezető folyosón Xena megállt az eszméletlenül heverő Rammisz mellett. - Vidd el a holmidat - mondta. - Ezt is. - Nem viszem messzire - felelte Drákó. Közömbös arccal átlépett az egyiptomi fölött. - Ez a te dolgod és az ő baja. Megígértem Lemnosz-nak, hogy nem ölöm meg, de védeni sem fogom. A napsugarak csillogóvá változtatták a köd maradékát. Xena felemelte a fejét, a tábor irányába nézett. A lágy szellő kisimította a homlokából a haját. - Szép, kellemes, hajózásra való nap - jegyezte meg. Drákó bólintott. - Igen. Az egyik halászhajót akarod nekünk adni? - Nem. A másikat, a teherszállítót. Hagyjátok a parton, majd visszahozzuk. - Talán ott hagyjuk - mondta Drákó. – Ha jó hangulatban leszek. - Lement a lépcsőn. Megállt, és visszanézett Xenára. - Még találkozunk. Ne feledkezz meg Meroniaszról. Szereztél magadnak egy ellenséget. - Túlélem. Xena addig nézett Drákó után, míg a férfi eltűnt a sátrak között. A szél megkavarta a szürke, ritkás ködfoszlányokat, fellebbentve a fátylat a tengerpartról. A homokon halottak hevertek. Két férfi kivonszolt egy harmadikat a vízből. Valamivel távolabb Meroniasz és két embere máglyát épített a sereg érkezése után szétvert hajók roncsaiból. Xena végignézett a nyugati parton, majd az északin. Amikor Metrikasz máglyája lángra lobbant, megfordult, és belépett a palota kapuján. Rammisz még mindig nem tért magához. Xena megfogta a bokáját, kihúzta a férfit a kapu elé, legurította a homokra, majd visszafordult, és a széles lépcsőn felment a királynő lakosztályába.

Epilógus

Meleg, nyugodt nap volt, a porszemcsék lustán kavarogtak a gondozatlan, vén olajfák között. Gábrielle megfordult, a déli út és az azon túl lévő mezők irányába nézett, ahol sovány fiúcskák legeltették Iszosz falvának birkáit. Kihúzta magát, lábujjhegyre állt, hogy minél messzebb ellásson, de

végül abbahagyta a vizslatást, és visszasietett Xenához, aki a lovát kantárszáron vezetve megkerülte az ösvényt elzáró kidőlt fatörzset. Valaki újabb darabokat hasított le a törzsből, de még sok munkára volt szükség ahhoz, hogy eltüntessék. - Nem látom az úton Télemakhoszt - mondta Gábrielle. - Három napon belül el akar jutni Püloszba. Igyekeznie kell - felelte Xena. - Remélem, Nesztor király tényleg tenni fog valamit, amivel segíthet. - Lehetséges. Ha a külső számít, Télemakhosz már a puszta megjelenésével elég nagy hatást fog gyakorolni a vén Nesztorra ahhoz, hogy elnyerje a támogatását. Úgy néz ki, mint egy valódi hős. Pénelopé királynő büszke lehet rá... Persze ő nem számít rá, hogy bárkitől is segítséget kap. - Tudom. Szegény asszony! Jó lett volna nagyobb védelemmel ott hagyni. Nagyobb védelemmel és több élelmiszerrel. - Egyetlen éjszaka alatt nehéz katonákat nevelni egyszerű tengerészekből és kondásokból. De így is képesek lesznek rá, hogy elhárítsák a kisebb veszélyeket. Lemnosz megesküdött, mindent elkövet, hogy megtanítsa az embereket a harci fogásokra. - Szóval amikor nem csinál olyan fura ételeket, akkor tanítani fog? Ki gondolta volna, hogy Pénelopé királynő szereti az ilyesmit? Mármint a nyers halat. Kissé különleges étel, nem? - De igen. - Xena rámosolygott a szőke leányra, majd végignézett az úton. - Különben Drákó emberei szétviszik a történtek hírét. Egy ideig nem lesz haramia, aki olyan bolond lenne, hogy éppen itt próbál szerencsét. - Remélem is! Télemakhosz tényleg egészen jól vív. - Gyors. Mire felnő, jó harcos lesz belőle. Gábrielle felsóhajtott. - Remélem, az apjának alkalma lesz... izé... Tudod, mire gondolok. - Tudom. Van esély rá, hogy visszatér. - És Pénelopénak is szüksége lenne a férjére. Ezután talán jobb napok virradnak rá. - Rosszabbul is járhatott volna - jegyezte meg Xena. Kiértek a fák közül, megkerülték a bába szentélyét, és elindultak a kút felé. - Rosszabbul? Mi lehet rosszabb, mint Drákó? - Sok minden. Pénelopénak egy egész királyságot kell irányítania. Egy olyan királyságot, amiről az a hír járja, hogy nagyon gazdag. Előfordulhat, hogy vendégségbe érkezik hozzá valami nemesúr, és a kíséretével együtt kieszi őt a vagyonából. - Vagy nem egy, hanem több nemesúr - bólintott Gábrielle. - Már hallottam ilyen történetet. - Vizet fröcskölt az arcába, megrázta fejét. - Ó, ez csodálatos! Már most melegem van. Hosszú lesz ez a délután! Ami az előbbi dolgot illeti... Ha felbukkanna a palotában egy ilyen nemesúr, akkor Pénelopé köteles lenne vendégül látni. Ilyenkor, főleg ha valami királyi sarjról van szó, könnyen megeshet, hogy az ember képtelen megszabadulni a vendégétől. - Le merem fogadni, hogy Odüsszeusz kipenderítené az ilyen élősködőket. - Az biztos! Viszont Pénelopé... - Gábrielle felsóhajtott, még egyszer megmosta az arcát, majd elindult Xena után. - Ő nagyon kedves. De ha valaki megpróbálná feleségül venni, akkor nyugodtan visszautasíthatná a kérőt. - Talán mégsem. Lehet, hogy nem volna más választása - mondta Xena. - Ó...! Dehogynem! Emlékszel a történetre amit elmondtam neki? Tudod... Egész nap szőni, aztán éjszaka visszabontani mindent. Xena kurtán felnevetett. - Ez csak egy történet, Gábrielle. Aranyos kis mese, de a valós életben sosem jönne be a csel. - Hát... Talán tényleg nem. - Amíg lejutottak a vízmosásba, Gábrielle hallgatott, ám amikor kiértek az útra, tapsolt egyet és felkiáltott. - Jól van! Eddig eljutottunk. És most? - Üzenetet kellene küldenem Menelaosz királynak... - Aki nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele.

- Ez igaz, de talán így távol tarthatom őt meg az embereit Ithakától. - Ó! Ez nyomós indok - mondta Gábrielle. - De bárhonnan elküldheted azt az üzenetet. - Igaz. Mély csendben haladtak az úton. A késő délutáni nap aranyszínűvé változtatta a szekérnyomokat. Egy méh dongta közül a vándorokat, majd gyorsan berepült a fák közé. - Szóval? Van valami meghatározott hely, ahová el akartál menni? - Igen. Athén. - Igazán? - Xena a ló széles háta fölött Gabrielle-re nézett és felvonta a szemöldökét. - Miért éppen Athénba? Talán Orionnal akarsz találkozni? - Homérosz! Nem emlékszel? Már így hívják. Nem... vagyis... igen, találkozni akarok vele, de nem ezért szeretnék odamenni. Most lesz az őszi fesztivál, meg a futóverseny. Vagy már elfelejtetted? Tudom, hogy meséltem neked a futóversenyről! Xena felnevetett. - Gábrielle. Rá sem léphetsz az olimpiai pályákra, hiszen nem vagy se férfi, se papnő. - Ez nem olimpia... és nem értem az egészet - mondta Gábrielle. - Nem értem, miért csinálnak ekkora felhajtást az olimpia körül. Ki nem látott még meztelen férfiakat? De nem, ez nem olimpia, ezt a versenyt Artemisz tiszteletére rendezik, minden második évben kerül rá sor. Mielőtt elhagytuk Athént, úgy hallottam, a következő versenyre Atalanta is eljön majd! Xena elfintorodott, ám Gábrielle nem vette észre a grimaszt. - Ó! Ez pompás! - Igen, az! Csodálatos lesz. Atalanta bárkit képes lehagyni, és ráadásul olyan gyönyörű, szűzies típusú nő, és... Tudod, miről beszélek - tette hozzá zavartan, de csillogó szemmel.

Atalanta. Már több, mint egy éve nem láttam, gondolta Xena komoran. A legutolsó találkozásuk nem volt valami kellemes, Gábrielle-t mégis fellelkesítette a gondolat, hogy ismét láthatja. Talán én is hibás vagyok abban, hogy nem barátként váltunk el egymástól... - Jól van, Gábrielle. Elmegyünk Athénba és megnézzük a versenyt. Bátran viselkedtél, amikor Ithakába hajóztunk, ezért legalább ennyi jutalmat megérdemelsz. - Hú! Nagyon jól fogjuk érezni magunkat! - Gábrielle hátrahajtotta a fejét és felkiáltott. A hangja visszhangra talált a távoli fák között. - Szent aranyalmák! Ez egyszerűen káprázatos lesz!

(Folytatása következik)