harcos szennycimoldal.indd 1
2013.10.02. 12:44:48
A PIHENŐÁLLOMÁS
2. fejezet A PIHENŐÁLLOMÁS I
Egész nap egy mondóka motoszkált a fejében‚ az a tébolyító fajta‚ amely nem hajlandó távozni‚ csúfon‑ dárosan megtagadja a tudatos elme parancsát‚ hogy szűnjön meg és hagyja békén. Így szólt: Lent Délen édes éjen Van fájdalom‚ van éden Lent Délen édes éjen Az idő lepel‚ az élet bélyeg Mindig változik az élet Mindig ugyanaz az élet de bolond légy vagy okos légy‚ lent Délen édes az éj Szeretetben járunk‚ láncokban repülünk És lent Délen édes az éden. Azt nem tudta‚ mit jelent pontosan a mondóka utolsó sorpárja‚ de azt igen‚ hogy miért jutott eszébe. Volt egy visszatérő álma kastélybeli szobájáról és az anyjáról‚ aki ezt dudorászta‚ miközben ő ünnepélye‑ sen feküdt kiságyában a tarkabarka üvegű ablak 119
alatt. Nem esti lefekvéskor énekelte neki‚ mert min‑ den kisfiúnak‚ aki a Nemes Nyelvre született‚ egye‑ dül kellett szembenéznie a sötétséggel‚ hanem a dél‑ utáni szundikálás előtt‚ és most jól emlékezett az ablaktábla színein reszkető‚ sötétszürke‚ esős nap‑ ra; érezte a szoba hűvösségét‚ a takarók súlyos me‑ legét‚ emlékezett piros ajkú anyja iránti szeretetére‚ az értelmetlen dalocska visszatérő dallamára‚ anyja hangjára. Ez kísértette most észveszejtően‚ a farkát kergető kutya makacsságával‚ miközben baktatott előre. A vi‑ ze elfogyott‚ és tudta‚ nagy valószínűséggel halálra van ítélve. Sohasem gondolta volna‚ hogy ez bekövet‑ kezik‚ és bánkódott miatta. Dél óta inkább a saját lá‑ bát nézte a táj helyett. Idekint még a sátánfű is satnya és sárga volt. A talaj egyes helyeken törmelékké por‑ lott. A hegyek nem látszottak tisztábban‚ noha tizen‑ hat nap telt el az óta‚ hogy elhagyta a sivatag szélén az utolsó telepes‚ egy bölcs bolond fiatalember kuny‑ hóját. Eszébe jutott‚ hogy volt neki egy hollója is‚ de a madár nevét már elfelejtette. Figyelte lábát‚ amely olyan lélektelenül mozgott‚ mint a vetélő‚ hallgatta a siralmas gajdolássá összefo‑ lyó buta mondókát‚ és azon tűnődött‚ mikor fog eles‑ ni. Nem akart összeesni még akkor sem‚ ha nem lát‑ hatta senki. Ez büszkeség dolga. Egy harcos ismeri a büszkeséget‚ azt a láthatatlan csontot‚ amely a nyakat mereven tartja. Amit nem az apjától kapott‚ azt Cort rugdosta bele‚ ő csinált belőle ifjú úriembert. Igen‚ Cort‚ a vörös krumpliorrával‚ heges arcával. Hirtelen megállt és fölnézett. Ettől a feje zúgni kez‑ dett‚ és egy percig mintha lebegett volna. A hegyek ott szenderegtek a távoli látóhatáron. De volt valami
más is előtte‚ sokkal közelebb. Talán csak nyolc kilo‑ méternyire. Pislogott‚ ám a szeme tele volt porral‚ és a ragyogás csaknem megvakította. Megrázta a fejét‚ és ismét nekiindult. A versike körözött‚ zümmögött benne. Egy óra múlva elesett‚ felhorzsolta a kezét. Hi‑ tetlenül bámulta hámló bőrén az apró vércseppeket. Nem látszott hígabbnak; olyan volt‚ mint minden más vér‚ és már szikkadt is fel a levegőn. Majdnem olyan önelégültnek látszott‚ mint a sivatag. Vak gyű‑ lölettel lesuhintotta magáról a vércseppeket. Önelé‑ gült? Miért ne? A vér nem szomjas. A vért kiszolgál‑ ják. A vérnek áldoznak. Véráldozattal. A vérnek nincs más dolga‚ mint folyni... folyni... folyni. A kemény talajra csöppent vérfoltokat nézte‚ ame‑ lyeket a föld hátborzongató mohósággal szívott ma‑ gába. Na‚ ez hogy ízlik‚ vér? Ez már tetszik neked? Ó‚ Jézusom‚ megőrültem! Fölállt‚ kezét a mellére szorítva‚ és az a valami‚ amit az előbb látott‚ megint ott volt‚ majdnem az orra előtt‚ olyan közel‚ hogy felkiáltott. Mintha egy portól fuldokló varjú károgott volna. Egy épület volt előtte. Nem‚ két épület‚ amelyeket kidőlt‑bedőlt léckerítés vett körül. A fa öregnek tűnt‚ olyan törékenynek‚ mintha látomás lenne; egészen befútta a homok. Az egyik épület istállóként szolgált‚ amint ezt alakja tisz‑ tán és egyértelműen elárulta. A másik lakóház lehe‑ tett vagy fogadó. Pihenőállomás a szekérút mentén. A megroggyant homoképület (a szél addig hordta a homokot a fára‚ míg végül úgy nem nézett ki‚ mint egy homokvár‚ amelyet apálykor átmenetileg vályog‑ gá keményít a nap) vékony árnyékcsíkot vetett‚ és eb‑ ben az árnyékban ült valaki‚ hátát a falnak vetve.
120
121
Olybá tűnt‚ a ház ennek a valakinek a súlyától dőlt meg. Megvan! Végre! A feketébe öltözött ember! A harcos megállt‚ kezét a melléhez szorítva‚ de ész‑ re sem véve a színpadias pózt‚ és eltátotta a száját. Hatalmasan szárnyaló felindulást várt (vagy legalább félelmet‚ esetleg áhítatot)‚ de semmit sem érzett‚ csak homályos‚ atavisztikus bűntudatot‚ amiért pár perce olyan eszelősen gyűlölte a saját vérét. És tovább csin‑ gilingizett a gyerekkori dal: ...lent Délen... Előhúzta egyik pisztolyát‚ megindult. ...édes éden... Futva tette meg az utolsó pár száz métert‚ nem is igyekezett elrejtőzni; amúgy sem volt semmi‚ ami el‑ rejtette volna. Kurta árnyéka vele szaladt. Nem tudta‚ hogy arca a kimerültségtől szürke‚ vicsorgó halálfejjé torzult‚ semmit sem érzékelt‚ csupán az árnyékban ülő alakot. Csak később jutott eszébe‚ hogy az akár halott is lehetett volna. Keresztülcsörtetett a megdőlt léckerítésen (hang nélkül‚ szinte bocsánatkérően esett két darabra)‚ átro‑ hant a zsibbadt‚ néma istállóudvaron‚ és fölemelte fegyverét. – Most elkaptalak! Most elkaptalak! Kezeket föl‚ te kurafi‚ te… Az alak rögtön megmozdult‚ felállt‚ és a harcos azt gondolta: Istenem‚ ez semmivé aszott‚ mi történt vele? Mert a feketébe öltözött ember jó fél métert töpörö‑ dött‚ és a haja is kifakult. Elállt a szava meghökkenésében‚ a feje tompán zú‑ gott. A szíve zakatolt az őrült rohanástól‚ itt és most fogok meghalni‚ gondolta...
Beszívta a fehéren izzó levegőt‚ egy pillanatra lehaj‑ totta a fejét. Amikor ismét fölnézett‚ látta‚ nem a feke‑ tébe öltözött ember áll előtte‚ hanem egy napszítta hajú kisfiú‚ és olyan tekintettel szemléli‚ amelyben még kíváncsiság sincsen. A harcos üresen meredt rá‚ majd megrázta a fejét. Ám a kisfiú az elutasító hitet‑ lenkedéstől sem tűnt el: erős káprázat volt‚ olyan káprázat‚ amely foltozott térdű‚ kék farmert és durva szövésű‚ egyszerű‚ barna inget viselt. A harcos ismét megrázta a fejét‚ és kezében a pisz‑ tollyal‚ a földet bámulva megindult az istálló felé. Még mindig képtelen volt gondolkodni. A koponyája tele volt porral‚ készülődött benne a hatalmas‚ lük‑ tető fejfájás. Az istállóban némaság‚ sötét és irtózatos meleg volt. Körbejártatta tágra meredt‚ kancsalító szemét. Részeg hátraarcot csinált‚ és látta‚ hogy a kisfiú a ro‑ mos ajtóban áll‚ és őt bámulja. Fájdalomlándzsa döfte át a fejét‚ halántéktól halántékig‚ úgy kettéhasítva az agyát‚ mint a narancsot. Visszacsúsztatta fegyverét a tokba‚ megingott‚ kinyújtotta a kezét‚ mintha kísér‑ teteket hessegetne‚ azután arcra esett.
Amikor magához tért‚ a hátán feküdt‚ feje alatt egy halom könnyű‚ illattalan szénával. A kisfiú nem volt elég erős‚ hogy megmozdítsa‚ de kényelembe helyez‑ te‚ amennyire tudta. És hűvös volt. Végignézett ma‑ gán‚ látta‚ hogy inge sötét a nedvességtől. Megnyalta az ajkát: vizes volt. Hunyorgott. Úgy érezte‚ a nyelve megdagadt a szájában.
122
123
II
A kisfiú mellette guggolt. Amikor látta‚ hogy a har‑ cos szeme kinyílik‚ hátranyúlt‚ és odaadott neki egy vízzel teli‚ horpadt konzervdobozt. A férfi remegő kézzel megragadta‚ és ivott egy keveset – csak egy keveset. Amikor a víz leért‚ és elhelyezkedett a gyom‑ rában‚ ismét kortyolt. A maradékot az arcára öntötte‚ és hangosakat horkantott. A fiúcska formás szája ün‑ nepélyes kis mosolyra görbült. – Kér valamit enni? – Még nem – felelte a harcos. Még mindig sajgott a feje a napszúrástól‚ és a víz bizonytalanul kotyo‑ gott a gyomrában‚ mintha nem tudná‚ merre tartson. – Ki vagy? – A nevem John Chambers. Hívhat Jake‑nek is. Van egy barátom – na jó‚ olyan barátféle‚ nálunk dolgo‑ zik‚ ő néha Bamának szólít‚ de maga hívhat Jake‑nek. A harcos fölült‚ és a tompa fájás azonnal fölerősö‑ dött. Előrehajolt‚ és elvesztette a kurta küzdelmet a gyomra ellen. – Van még – mondta Jake. Fogta a konzervdobozt és elindult az istálló végébe. Megállt‚ bizonytalanul visszamosolygott a harcosra. A férfi biccentett‚ az‑ után lehajtotta és a kezére támasztotta a fejét. A jó for‑ májú‚ helyes kisfiú tíz‑tizenegy éves lehetett. Az ar‑ cán ott ült a félelem árnyéka‚ de ez így volt jó; sokkal kevésbé bízott volna benne‚ ha a fiú nem fél. Furcsa‚ lüktető búgás hangzott föl az istálló végé‑ ből‚ a harcos riadtan fölkapta a fejét‚ keze a piszto‑ lyok agyára siklott. A zaj talán tizenöt másodpercig tartott‚ azután elhalt. A kisfiú visszajött a dobozzal‚ amely most színültig volt vízzel.
A harcos megint ugyanolyan óvatosan ivott‚ és ez alkalommal valamivel jobban érezte magát. A fejében enyhült a fájdalom. – Nem tudtam‚ mit tegyek‚ amikor összeesett – mondta Jake. – Néhány pillanatig azt hittem‚ le fog lőni. – Majdnem le is lőttelek. Azt hittem‚ valaki más vagy. – A pap? A harcos áthatóan pillantott fel rá. A kisfiú a homlokát ráncolva figyelte. – Itt tábo‑ rozott az udvarban. Én amott‚ a házban voltam. De az is lehet‚ hogy raktár. Nem tetszett nekem‚ ezért nem jöttem elő. Éjszaka érkezett‚ és másnap ment to‑ vább. Maga elől is elbújtam volna‚ de aludtam‚ ami‑ kor megjött. – Sötéten bámult el a harcos feje fölött. – Nem szeretem az embereket. Kicsesznek velem. – Hogy nézett ki ez a pap? A kisfiú vállat vont. – Mint a papok. Fekete cucc volt rajta. – Csuklyás csuha? – Mi az a csuha? – Köpeny. A kisfiú bólintott. – Köpeny és csuklya. A harcos előrehajolt. Valami lehetett az arcán‚ mert a fiú kicsit hátrahőkölt. – Milyen régen volt ez? Ki vele! – Hát... hát... – Nem foglak bántani – mondta türelmesen a férfi. – Nem tudom. Nem emlékszem az időre. Minden nap ugyanolyan. A harcos most először tűnődött el igazán azon‚ hogy került ide ez a kisfiú‚ a mindent körülvevő siva‑
124
125
tag száraz‚ gyilkos mérföldjein át. De most nem ez volt a legfőbb gondja‚ legalábbis nem ebben a pilla‑ natban. – Csak úgy nagyjából. Régen volt? – Nem. Nem olyan régen. Én magam sem régen va‑ gyok itt. A harcosban ismét kigyulladt a tűz. Már alig reme‑ gett a keze‚ amikor megragadta a konzervdobozt‚ és ivott. A bölcsődal egy foszlánya visszatért‚ ám ez alkalommal az anyja helyett Alice sebhelyes orcá‑ ját látta‚ aki az asszonya volt a Tull nevű‚ immár nem létező faluban. – Milyen rég volt? Egy hete? Kettő? Három? A kisfiú zavartan nézett rá. – Igen. – Melyik? – Egy hét. Vagy kettő. – Elfordította a tekintetét‚ kissé elpirult. – Három kakilással ezelőtt‚ mert most ez az egyetlen mód‚ amivel tudom mérni a dolgokat. Még csak nem is ivott. Arra gondoltam‚ talán egy pap szelleme‚ mint abban a filmben‚ amit egyszer lát‑ tam‚ csak ott Zorro rájött‚ hogy egyáltalán nem pap‚ és nem is kísértet. Csak egy bankár volt‚ aki akart va‑ lamilyen földet‚ mert arany volt benne. Mrs. Shaw vitt el arra a filmre. A Times Square‑en volt a mozi. A harcos ebből semmit sem értett‚ így nem is tett megjegyzést. – Féltem – mondta a fiú. – Majdnem mindig féltem. – Az arca vibrált‚ mint az üveg‚ mielőtt szétrobbantja a végső‚ pusztító‚ magas hang. – Még csak tüzet sem rakott. Csak ült ott. Még azt sem tudom‚ aludt‑e egy‑ általán.
Közeledik hozzá! Az istenekre‚ közelebb van hozzá‚ mint bármikor! Bármennyire kiszáradt‚ a kezét mégis nyirkosnak‚ zsírosnak érezte. – Van egy kis szárított hús – szólalt meg a kisfiú. – Rendben – bólintott a harcos. – Jó lesz. A gyerek fölállt‚ hogy elhozza. A térde roppant egyet. Szép‚ arányos alakja volt. A sivatag még nem fonnyasztotta el. A karja vékony‚ de a bőre‚ noha napbarnított‚ nem száraz és nem repedezett. Van ben‑ ne nedvesség‚ gondolta a harcos. Talán kicsit ütődött is‚ különben elvette volna az egyik pisztolyomat‚ és lelőtt vol‑ na‚ ahogy itt feküdtem. Vagy talán a fiúnak egyszerűen az eszébe sem ju‑ tott. Ismét ivott a dobozból. Ütődött vagy sem‚ nem erről a helyről való. Jake egy halom szárított húst hozott valami naptól fakó vágódeszkafélén. Kemény volt‚ rágós‚ és olyan sós‚ hogy marta a harcos cserepes szája szélét. Evett és ivott‚ amíg jól nem lakott‚ azután hátradőlt. A kis‑ fiú valami fura finnyássággal csak csipegetett a sötét csíkokból. A harcos merően nézte‚ a gyerek egész ártatlanul viszonozta a pillantását. – Honnan jöttél‚ Jake? – kérdezte végül. – Nem tudom – komorodott el a fiú. – Pedig tudtam. Tudtam‚ amikor idejöttem‚ de mostanra minden ösz‑ szezavarodott‚ akár egy rossz álom‚ amikor fölébred az ember. Sokszor álmodok rosszat. Mrs. Shaw azt szokta mondani‚ hogy azért‚ mert túl sok horrorfil‑ met nézek a Tizenegyes Csatornán. – Mi az a csatorna? – Őrült gondolata támadt. – Olyasmi‚ mint a sugár?
126
127
– Dehogy. Tévé. – Mi az a tévé? – Hát… – A fiú megérintette a homlokát. – Képek. – Idehozott valaki? Ez a Mrs. Shaw? – Nem – válaszolta a gyerek. – Csak úgy egyszer csak itt voltam. – Ki az a Mrs. Shaw? – Nem tudom. – Miért hívott Bamának? – Nem emlékszem. – Összevissza beszélsz – mondta szárazon a harcos. A gyerek váratlanul majdnem elsírta magát. – Nem tehetek róla! Egyszer csak itt voltam. Ha tegnap kér‑ dez a tévéről és a csatornákról‚ lefogadom‚ még tud‑ tam volna emlékezni! Holnap pedig talán már arra sem fogok emlékezni‚ hogy Jake a nevem – hacsak maga nem mondja‚ márpedig nem lesz itt‚ igaz? El fog menni‚ én meg éhen halok‚ mert csaknem min‑ den ennivalómat megette. Én nem akartam‚ hogy itt legyek. Nem szeretek itt lenni. Kísérteties. – Ne sajnáltasd magad. Cselekedj. – Nem én akartam idejönni – ismételte meg a kisfiú zavart daccal. A harcos megevett még egy darab húst‚ ízetlenné rágta‚ mielőtt lenyelte volna. A fiú is belekeveredett. A harcos meg volt győződve róla‚ hogy igazat mond. Nem a fiú akarta. Szegény. Ami őt illeti... ő akarta. Bár azt nem akarta‚ hogy a játék ilyen mocskossá fajuljon. Nem ő akarta Tull lakossága ellen fordítani a fegyve‑ reit; nem akarta lelőni a szomorú‚ szép arcú Allie‑t‚ akit leterített a titok‚ amelybe végül csak be akart tekinteni‚ úgy használva azt a szót‚ a tizenkilencet‚ mintha kulcsot dugott volna egy zárba; nem ő akarta‚
hogy választania kelljen a kötelesség és a gyilkolás között. Nem tisztességes dolog ártatlan kívülállókat berángatni az idegen színpadra‚ és olyan szöveget adni a szájukba‚ amit nem értenek. Allie‚ gondolta‚ legalább a maga önámító módján része volt ennek a világ‑ nak. De ez a fiú... ez az Istentől megvert fiú... – Mondd el‚ amire vissza tudsz emlékezni – szólí‑ totta fel Jake‑et. – Alig valami rémlik. Már az is értelmetlen. – Csak mondd el. Talán én ki tudok hámozni belőle valamit. A fiú töprengett‚ hogyan kezdje el. Nagyon kemé‑ nyen törte a fejét. – Volt egy ház... még ez előtt. Ma‑ gas ház‚ sok szoba‚ egy udvar‚ ahonnan hatalmas épületeket és valami vizet lehetett látni. Volt egy szo‑ bor is‚ amelyik a vízben állt. – Egy szobor a vízben? – Igen. Egy hölgy‚ koronával és fáklyával és… azt hiszem… egy könyvvel. – Ezt most találod ki? – Gondolom‚ igen – válaszolta reménytelenül a fiú. – Voltak dolgok‚ amelyekben utazni lehetett az ut‑ cákon. Nagyok és kicsik. A nagyok kékek és fehérek. A kicsik sárgák. Sok sárga volt közöttük. Iskolába jártam. Az úttest mellett betonösvény vezetett. Vol‑ tak ablakok‚ és mögöttük sok felöltöztetett szobor. A szobrok árulták a ruhákat. Tudom‚ hogy hülyén hangzik‚ de a szobrok árulták a ruhákat. A harcos megcsóválta a fejét‚ és a hazugság jeleit kutatta a fiú arcán. Nem találta. – Iskolába jártam – ismételte meg határozottan a gyerek. – És volt egy... – lehunyta a szemét‚ ajka resz‑ ketett – ...egy barna... iskola... táskám. Magammal vit‑
128
129
tem az ebédet. És egy... – ismét olyan keservesen mozgatta ajkait – ...nyakkendőt viseltem. – Kravátlit? – Nem tudom. – Öntudatlanul mozgatta az ujjait a torka előtt‚ úgy‚ mintha hurkot kötne. A harcosnak erről a mozdulatról az akasztás jutott eszébe. – Nem tudom. Minden eltűnt. – Lesütötte a szemét. – Elaltathatlak? – kérdezte a férfi. – Nem vagyok álmos. – El tudlak altatni‚ és meg tudom csinálni‚ hogy emlékezz. – Hogy tudná ezt megtenni? – kételkedett Jake. – Ezzel. Kihúzta az egyik töltényt a fegyverövből‚ és pörget‑ ni kezdte az ujjai között. Olyan ügyesen mozgatta‚ hogy az mintha olajként folyt volna ide‑oda. A lőszer sima könnyedséggel bukfencezett‚ megkerülte a hü‑ velykujjat‚ a mutatóujjat‚ a középső ujjat‚ a gyűrűsuj‑ jat‚ majd a kisujjat. Eltűnt‚ ismét előbukkant; mintha lebegett volna egy pillanatig‚ azután elindult vissza‑ felé. Keresztülszaladt a harcos tenyerén. Maguk az ujjak úgy mozogtak‚ mint a szélben lebegő függöny. A kisfiú figyelte‚ a kezdeti kételkedés helyét tiszta öröm‚ elragadtatottság vette át‚ majd néma üresség következett. Lecsukódott a szeme. A töltény csak tán‑ colt ide‑oda. Jake szeme ismét kinyílt‚ egy darabig követte a kitartó‚ víg táncot a harcos ujjai között‚ az‑ után megint lecsukódott. A férfi még folytatta a mu‑ tatványt‚ de Jake szeme nem nyílt ki többé. A kisfiú zavartalan nyugalommal szuszogott. Ez is hozzá kell‚ hogy tartozzon a dologhoz? Igen. Hozzá. Van benne valami hűvös szépség‚ mint a kemény‚ kék jégtömbö‑ ket szegélyező fodrokban. Mintha ismét hallotta vol‑
na‚ ahogy az anyja énekel‚ ez alkalommal nem a zagyva „Édes éden”‑t‚ hanem valami kedves badar‑ ságot nagyon messziről‚ miközben ő az elalvás kü‑ szöbén ring: Drága baba‚ kicsi baba‚ bölcsőd mellett itt a mama. A harcos nem először ízlelte meg a lélek betegségé‑ nek sima‚ olajzöld ízét. A töltény‚ amelyet öntudatlan kecsességgel mozgatott‚ hirtelen megelevenedett‚ iszonyú lett‚ egy szörnyeteg lábnyoma. A tenyerébe ejtette‚ fájdalmas erővel szorította öklébe. Ha felrob‑ ban‚ abban a pillanatban örült volna‚ hogy elpusztítja ügyes kezét‚ amelynek egyetlen igazi tehetsége a gyilkolás volt. A világban mindig volt öldöklés‚ de ezt hiába mondta magának‚ nem vigasztalódott meg tőle. Volt öldöklés‚ volt erőszak‚ voltak förtelmes praktikák‚ és mindez a jóért‚ az istenverte jóságért‚ a mítoszért‚ a Grálért‚ a Toronyért. Ó‚ a Torony áll valahol‚ a dolgok közepén (legalábbis így mondták)‚ szürkés‑fekete testét belefúrja az égbe. Sivatagtól fel‑ horzsolt füle meghallotta anyja édes‚ gyönge hangját: „Iszli‑csuszli‚ babácska‚ tele lesz a kosárka”. Félresöpörte a dalt és annak édességét. – Hol vagy? – kérdezte a fiút.
130
131
III
Jake Chambers – akit néha Bamának szólítanak – megy le a földszintre az iskolatáskájával. A táskában földtankönyv‚ földrajzkönyv‚ notesz‚ ceruza‚ az uzsonna‚ amit anyja sza‑ kácsnője‚ Mrs. Greta Shaw készített a króm és műanyag konyhában‚ ahol örökké jár a ventilátor‚ és kiszippantja a nem odavaló szagokat. Az uzsonnás zacskóban mogyoró‑
