Vérfarkaskölyök Fekete Hold

Vérfarkaskölyök Fekete Hold A helyszín: egy luxuslakás a londoni Docklands negyedben. A Charron vállalat központja, innen irányítják az egész világra kiterjedő küzdelmet az alvilág erői ellen. Az idő: tavasz. Öt hónappal azután, hogy a tizennégy éves Trey Laporte megtudta, hogy farkasember. A szereplök: Lucien Charron, vámpír Alexa Charron, Lucien lánya, mágus Trey Laporte, valamikor egyszerű srác, ma már az utolsó született vérfarkas Tom O'Callahan, kemény és erős ír férfi, Lucien jobb keze és harcostársa

Steve Feasey Vérfarkaskölyök Fekete Hold

EGMONT

Az első kiadás a Macmillan Children's Books gondozásában jelent meg Nagy-Britanniában, 2009-ben. Changeling: Dark Moon ©Steve Feasey 2009. Minden jog fenntartva. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, fotó- vagy fénymásolási eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani vagy közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Changeling #2: Dark Moon Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Bottka Sándor Mátyás Szerkesztette: Justh Szilvia A borítót tervezte: Redl Anna Nyomdai előkészítés: Papp Viktória Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

Édesanyámnak. Köszönöm a sok szeretetet, amit tőled kaptam.

1 Lucien Charron, a vámpír mozdulatlanul feküdt betegágyán a docklandsi lakásban. Az ablakon beömlő barátságtalan, kora reggeli napfény az egész szobát hidegre, sivárra festette. Lucien testét fehér takaró borította, amit két oldalon a matrac alá gyűrtek, így a lábának, mellkasának és karjának kirajzolódó alakja egy miniatűr, kísérteties, hófödte vidékre emlékeztetett. A takaró soha nem mozdult, érintetlen és sima maradt, mert a férfi alatta nem mozdult soha. Könnyen azt gondolhatta volna akárki, hogy halott: a bőre szürkésfehér, mint a mészkő, és elhamvadt benne az élet szikrája, hiányzott az a jelenlét, amit megérzünk, ha belépünk egy szobába, ahol már van valaki. Csak az ágy egyik oldalán jelezte a rengeteg villogó és csipogó orvosi műszer, hogy a vámpír még küzdött a végzetével, az elkerülhetetlennel, amit az orvosok előre jeleztek. Az elmúlt öt hónapban, amíg ebben az állapotban volt, Lucien csak egyetlenegyszer ébredt fel, akkor is csak néhány percre, egy-két héttel az után, hogy sikerült a lánya életét megmentenie a szintén vámpír testvérétől, Calibantól. Az ébren töltött pillanataiban a lánya, Alexa épségéről kérdezett, és arról, legyőzték-e végül Calibant. Amikor meghallotta a diadaluk hírét, visszazuhant a sötétségbe, a kómába, és kétséges volt, felébred-e belőle valaha. Az orvos a műszerek grafikonjairól a betegére nézett, majd rögzítette az adatokat, amelyek továbbra sem mutattak semmi javulást. A kórlapot visszacsúsztatta a helyére, az ágy lábánál lévő tartóba, majd a három emberhez fordult, akik az ajtóban várakoztak, és reménnyel, vegyes aggodalommal, kérdőn néztek rá. – Attól tartok, semmi változás – szólalt meg. – Ahogy már mondtam, a műtét után a tüdeje majdnem teljesen helyrejött, a szúrt seb a mellkasán és a hátán is sokkal gyorsabban gyógyul, mint azt vártuk. A harapás azonban... – fejcsóválva pillantott le a kötésre, amely az említett sérülést takarta – minden próbálkozásunk hiábavaló. A seb minden kezelésnek ellenáll, és a helyi fertőzés, amivel a kezdetek óta küzdünk, egyre jobban elmérgesedik.

Azt a sebet Lucien akkor szerezte, amikor köddé vált, majd a lánya és Caliban között jelent meg éppen abban a pillanatban, amikor a gonosz vámpír megölte volna Alexát. A hatalmas fogak, amelyek a fiatal lány hamvas nyakába akartak vágni, Lucien nyakába mélyedtek. Lucien csak azért maradt életben, mert a fiatal farkasember, Trey Laporte Calibanra támadt, és így arra kényszerítette, hogy elengedje az öccsét, Lucient. A roncsolt seb Lucien vállán nem akart gyógyulni. Ahogy azok a sérülések, amelyeket az alvilági lények egymásnak okoznak, ez sem forrt össze olyan különlegesen gyorsan, mint a normális sebek. A vámpírok és más alvilági teremtmények öngyógyító képességeik miatt gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak – legalábbis az emberek és a földi állatok számára. Az alvilágiak által egymáson ejtett sebek azonban másként gyógyultak, és gyakran halálosak voltak. Az orvos felhajtotta a kötést, hogy megmutassa a sebet az ajtóban állóknak. A harapásnyomok, amelyeket a hegyes fogak törtek Lucien húsába, még mindig nedvesek voltak. Még csak be sem hegedtek: a mély, vörös kráterekből folyamatosan fanyar szagú genny szivárgott, annak ellenére, hogy az orvosok már óriási mennyiségű antibiotikummal kezelték. A szúrások körül a bőr piros volt és irritált, a hús még ennyi idő után is fájón gyulladtnak látszott, fakó lilás színű volt. És bűzlött. Érződött a rothadás szaga, a gyulladásé, amely az egész testet el akarta borítani. – A fertőzés, ami a sebből a véráramba szivárog, sajnos, semmilyen kezelésre nem reagál. Úgy tűnik, hogy a beteg elveszti a hosszú küzdelmet a vérmérgezéssel szemben. Ha nem találunk gyorsan egy módot arra, hogy a szepszist megállítsuk, el fogjuk őt veszteni. Három meggyötört, sápadt arc nézett vissza az orvosra. Egy ír férfi ronda sebhelytől eltorzított ábrázata, egy nyúlánk tizenéves fiú képe, valamint egy finom vonású lányarc, amelyet szénfekete haj keretezett. Mindhárman a doktor arcát fürkészték, hogy a legkisebb reménykeltő villanást is meglássák rajta. – Mennyi ideje van még hátra az apámnak? – kérdezte remegő hangon Alexa. – Nehéz ezt megmondani, MissCharron. Hogy őszinte legyek, már az is csoda, hogy még életben van. Éppen ezért sajnos nem tudom megmondani, meddig bírja még az apja a küzdelmet. Már tényleg

mindent megpróbáltunk. Most már csak fájdalomcsillapítókat tudunk használni, hogy az édesapja számára a legkevésbé fájdalmassá tegyük ezt az időt. Attól tartok azonban, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra. Hosszú csend ereszkedett a szobára. Végül a magas ír férfi lépett oda az orvoshoz, és megrázta a kezét. – Köszönjük, Howard. Nagyon becsüljük, hogy maga és a csapata ilyen keményen dolgozik. Közben finoman kitessékelte a doktort az ajtón, hogy a két fiatal egyedül maradhasson a szobában a beteggel. – Jól vagy? – törte meg a beálló csendet Trey. – Nem, nem vagyok jól – Alexa hangja gyenge volt, de megpróbált egy bátor mosolyt erőltetni az arcára. – Van valami, amit érted tehetnék? – Igyekezett Trey, de nagyon tehetetlennek érezte magát, ahogy a tekintete a jó barátja és a pártfogója között vándorolt ide-oda. – Köszi, Trey, de most nincs. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni apuval, ha nem bánod. Trey bólintott, majd némán kiment a szobából. Halkan becsukta maga után az ajtót, és neki is vetette a hátát. Igyekezett felfogni, amit az orvostól hallott. Felsóhajtott, kinyitotta a szemét, és végignézett a fényűző lakáson, amelyben egy ideje élt – a drága bútorokon, a képeken és faliszőnyegeken, amik a falakat díszítették, és a rengeteg elektronikai berendezésen, amik megtöltötték a ház legfelső emeletét elfoglaló luxuslakást, amely bármelyik gazdag és híres ember életéről szóló tévéműsorban megjelenhetett volna. De ez a lakás csak egy pici része volt annak a hatalmas cégbirodalomnak és szervezetnek, amelyet Lucien Charron az elmúlt években felépített. A birodalomnak, amely az alvilági gonosz erők ellen harcolt, és az emberiséget védelmezte a lényektől, amelyek el akarták pusztítani. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy Lucien álljon a szervezet élén, és Trey el sem tudta képzelni, mi történhet, ha a védelmezője már nem lesz képes ezt a harcot irányítani. Az ő betegsége alatt Tom és Alexa intézték az ügyeket, és bár a felszínen tudták tartani magukat, Trey attól félt, csak azért bírnak el a teendőkkel, mert Caliban az utóbbi időben visszavonult. Sőt, gyanúsan csendes is volt. Azóta nem is hallottak az alvilág uráról, amióta hazatértek Amszterdamból, immár öt hónapja. A hírek teljes

hiánya miatt Trey már majdnem abban kezdett reménykedni, hátha Caliban elpusztult az őt ért sérüléstől – Trey leharapta Caliban egyik kezét, miközben megmentette tőle Alexát -, de persze többet tudott annál, mintsem hogy komolyan ebben bízzon. Már tudta, hogy a vámpírokat nem olyan egyszerű megölni, és erre Lucien volt az élő bizonyíték. Nem, Caliban eltűnése csak rosszat jelenthetett – biztosra vehették, hogy bármit is tervez, valami nagydologra készül. Pedig fontos volt, hogy halljanak, valamit a vámpír felöl – Lucien élete függött attól, hogy kiderítsék, hol van Caliban. Trey bólintott magának, és elindult a lift felé, hogy lemenjen az épület első emeletére, a kutatószobákba. Alexa a betegágy mellé lépett, hogy megfoghassa apja kezét. A könnyeivel küszködött, miközben a gyenge test fölé hajolt és a fülébe suttogott. – Ne hallgass rájuk, apu! Mi tudunk segíteni rajtad, Tom és Trey már dolgoznak rajta. Te csak tarts ki, hallod? Ne add fel, harcolj, tarts ki még egy kicsit, kérlek! Kinyújtotta a kezét, és végigsimított a vámpír sima, kopasz fejbőrén, ugyanúgy, ahogy kiskorában tette, amikor az apja ölében ült, és hallgatta a történeteket a sok hihetetlen dologról, amit elképzelhetetlenül hosszú élete során látott. Az apja kopasz volt, mióta ö az eszét tudta, és el sem tudta volna képzelni, hogyan festene, ha lenne haja. Lehajolt, megpuszilta a férfi hideg arcát, majd a kezét, amit eddig szorongatott, finoman a takaróra helyezte. Kilépett a szobából, és meg sem lepődött, amikor meglátta, hogy Tom az ajtó előtt vár rá. Szomorúan rámosolygott. Nem maradt más választásuk, meg kellett szerezniük Mynor glóbuszát, egy ősi varázstárgyat, ami az alvilági lényekre csodálatos gyógyító hatással van. Ehhez azonban alá kellett szállniuk az alvilágba, és el kellett lopniuk a glóbuszt Alexa anyjától, Gwendolintól, az alvilág egyik leghatalmasabb és legkegyetlenebb fekete mágusától. Ha nem járnak sikerrel, az apja biztosan meghal.

2 – Na, itt vagy végre – kiáltott fel Tom az ízes ír akcentusával, amikor másnap reggel Trey kibotorkált a konyhába. – Már épp azon voltam, hogy felrázzalak édesded álmodból, és kirángassalak ide, elvégre ma van a szülinapod, vagy mi a fene, de aztán meggondoltam magam, mert tudom, hogy mennyire szeretsz lustálkodni. Gondoltam, a horkolásodat előbb-utóbb úgyis elnyomja a gyomrod korgása, arra úgyis felébredsz! Trey hunyorgott, ahogy a konyha egyik falát padlótól plafonig betöltő ablakon beáradó fény az arcába vágott. Bólintott Alexa felé, aki már az asztalnál ült, egy szépen elrendezett rakás ajándék és lezárt boríték felett. Még egy feliratot is felakasztottak keresztbe a konyhában, amelyen, fekete alapon ezüst és kék betűkkel ez állt: Boldog 15. születésnapot! – Honnan tudtátok, hogy ma van a szülinapom? – Ült le az asztalhoz Alexával szemben Trey, miközben egy pohár narancslét töltött magának. – Nem is mondtam el senkinek! – Viccelsz? – Kérdezte Alexa. – Azt hiszed, nem jövünk rá, csak mert te titokban akarod tartani? – De honnan tudtátok meg? – Benne van apu naptárában. Tom hozzáfér apu összes fájljához. Na, mit gondolsz, milyen emlékeztető ugrott fel három nappal ezelőtt? De komolyan, Trey, miért nem mondtad senkinek?! Ez milyen béna dolog már? – Nem tudom, soha nem csináltam belőle nagy ügyet. A nevelőotthonban ilyenkor kapott az ember egy képeslapot, amit mindenki aláírt, egy tortát, meg egy kis plusz heti zsebpénzt. Nem volt egy nagydolog. – Hát most már nagydolog! – Mordult fel Tom, és az asztalhoz lépett. – Ezt tőlem kaptad – mutatott az asztal közepén lévő legnagyobb csomagra egy kedves parancsoló mozdulattal, amiből Trey rögtön megértette, hogy azt kell először kibontania, méghozzá azonnal. Trey felnézett a magas, nagydarab írre, és felemelte a dobozt, mintha csak a súlyából akarná kitalálni, mi lehet benne. Nehéz volt. Lenézett a majdnem egy méter hosszú csomagra.

– Az isten szerelmére, kinyitod végre azt a rohadt ajándékot, vagy egész nap csak bámulni fogsz rá, mint borjú az új kapura? Tom lehuppant mellé a székre, az arcán gyerekes várakozással teli kifejezéssel, ami a fél arcát borító ronda, rücskös sebhellyel együtt félelmetes hatást keltett. Ahogy Trey végignézett a lelkesedő férfin, alig hitte, hogy ez ugyanaz az ember, mint akit először megismert, mint Lucien jobbkezét, verőlegényét és üzletének keménykezű irányítóját. Tom edzett harcos volt, aki a legszorultabb helyzetekben is a vámpír mellett küzdött, talpig felfegyverkezve a puskák és robbanószerek hatalmas választékával, most pedig úgy viselkedett, mint egy óvodás gyerek karácsonyeste. Trey felsóhajtott, letépte a szalagot a csomagról, és kibontotta a csomagolópapírt. Szájtátva nézett a fekete vászontáskára, ami benne volt. Kihúzta a cipzárt, és kinyitotta a táska két szárnyát, majd ahogy meglátta, mi van benne, azonnal össze is csukta, mintha megijedt volna. – Ez egy puska – nézett rémülten Tomra. -Ügyesen felismerted. Egy Mariin Model 60-as, ha pontosak akarunk lenni – vigyorodott el Tom, majd előhúzott egy borítékot a farzsebéből, és átnyújtotta a fiúnak. – Ez pedig egy egyéves bérlet a Marylebone Lövészklubba. Később lemehetünk együtt, és kipróbálhatjuk, na, mit szólsz? Az elején még ott leszek veled, de egy-két hónap múlva már magad is lejárhatsz gyakorolni, amikor csak akarsz! Trey újra kinyitotta a szövetzsákot, és értetlenül nézett a fém és fa szerkezetre, ami a bélésben pihent, majd behúzta a cipzárt. Erezte, ahogy Tom előrehajolva figyeli a reakcióját, ezért udvariasan széles, bár kissé buta mosolyra húzta a száját, és elismerően bólintott. -Ez fantasztikus, Tom, nagyon-nagyon szépen köszönöm! De tényleg nem tudom, hogy... – Láttam, mennyire tetszettek neked a fegyverek, amiket magunkkal vittünk a kis hollandiai kiruccanásunkra, amikor megmenteni mentünk a szép kis Alexát. Szóval, amikor megtudtam, hogy ma lesz a születésnapod, azt gondoltam, ennek aztán majd örülni fogsz! Imádni fogod, meglátod! Trey el sem tudta képzelni magát fegyverrel a kezében, és teljesen ledöbbent, hogy a barátja képes volt puskát venni neki. Letette a széke mellé a padlóra a táskát, és elismerően bólintott újra. Remélte, hogy Tom nem vette észre az arcán a döbbenetet és rémületet. Az ír férfitól

eddig nem kapott mást, mint tiszteletet és szeretetet, ezért a fiú úgy érezte, nagy hálával tartozik neki mindazért, amit azóta tett érte, hogy Lucien a gyámsága alá vette. Ráadásul még mindig tartott egy kicsit Tomtól. Volt az ír férfiban valami erőszakos és kegyetlen vonás a felszín alatt, és Trey nagyon bízott abban, hogy ezt még sokáig nem ismeri meg közelebbről. – Csak járj egy kicsit a kedvében, Trey! Annyira izgatott volt e miatt az egész miatt, az első perctől fogva, hogy kitalálta. Én megpróbáltam lebeszélni róla, de nem hallgatott rám – Alexa hangját közvetlenül a fejében hallotta. A lány már többször használta ilyen helyzetekben ezt a telepátiavarázslatot, de Trey mindig meglepődött. Most is akaratlanul Alexára pillantott, aki visszamosolygott rá, és látszott, hogy nagyon jól szórakozik. – Ez az én ajándékom – lépett oda Alexa, és átnyújtott neki egy sokkal kisebb csomagot, ami úgy nézett ki, mintha egy origamimester csomagolta volna be. Trey óvatosan kicsomagolta. Egy könyv volt. Bőrbe kötötték, aminek a tapintása kissé durva volt, mint valami dörzspapíré. A fiú végigsimított rajta, és ki akarta nyitni, de a lány megállította. – Én még várnék vele – szólt gyorsan. – Miért? – Nézett rá gyanakvóan Trey. – Varázsigék vannak benne. A legtöbb persze teljesen ártalmatlan – tette hozzá gyorsan, és leintette Trey ellenvetéseit, de némelyik azért okozhat meglepetéseket, ha nem vagy eléggé felkészülve rájuk. Talán jobb lenne, ha először együtt néznénk át őket. Trey vissza akart bújni az ágyába. Hirtelen rájött, hogy a torta és a levelezőlap, amit az elmúlt három évben az otthonban kapott, nem is volt olyan rossz ajándék. Mindenesetre jobb volt annál, mint amiket most kapott. Tom egy halálos fegyvert adott neki, Alexától meg egy olyan könyvet kapott, ami valószínűleg megöli, ha felügyelet nélkül nyitja ki. – Köszönöm – nyögte ki végül. – Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm. Ez nagyon... kedves tőletek. – Van itt még valami – szólt Alexa. – Apu nyilván nem tudja neked személyesen odaadni, de tudom, hogy ő mit adott volna neked ajándékba. Egy újabb csomagot nyújtott át neki.

– Nyugodtan kinyithatod, ez egész ártalmatlan – nevetett a fiúra, amikor meglátta tétova arckifejezését. A papírban egy ezüst képkeret volt, abban pedig egy fénykép. Trey édesanyja és édesapja egy tó partján álltak, a háttérben egy sűrű, dús erdő. Önfeledten nevettek a kamerába, mintha a fényképész éppen akkor mondott volna egy nagyon jó viccet. A képen, az apja mellett állt egy másik férfi is, akit Trey még soha életében nem látott. A fiú mélyet lélegezve igyekezett az érzelmeit lecsendesíteni. Meleg lehetett az idő annál a tónál aznap, amikor a felvétel készült, az apja ingének felső gombjai ki voltak gombolva, és a fiú meglátta a nyakában a láncot. Önkéntelenül a mellkasához nyúlt, és a pólóján keresztül megmarkolta az ezüstamulettet. Ez a nyaklánc még az apjáé volt, Lucien adta Treynek az első találkozásuk alkalmával a nevelőotthonban. – Ki ez a férfi – kérdezte, és a fejével az ölében heverő fénykép felé bökött. – Nem tudom. Apu biztosan tudja, ő majd... – Alexa hangja megcsuklott, nem fejezte be a mondatot. – Na, gyerünk, Trey! – Törte meg egy túl hangos felkiáltással a nyomasztó csendet Tom. – Mrs. Magilton hagyott itt neked egy csomó áfonyás palacsintát, azt nagyon szereted, én meg csinálok nekünk egyegy csészeforró teát. Utána meg fogjuk a kis puskádat, és leviszlek a lőtérre egy kicsit gyakorolni! – Mr. Allén jön ma, itthon kell maradnom – vágta rá Trey, és örült, hogy milyen jó kifogást talált. Mr. Allén Trey magántanára volt. Fura kis emberke, hosszú, gondozatlan szakállal, amit majdnem a derekáig hagyott nőni. Ettől viccesen festett, mint egy törpe. Akkor fogadták fel, amikor úgy döntöttek, hogy biztonságosabb, ha Trey és Alexa magántanuló lesz, és nem jár el az iskolába. Alexa ugyan az elején nagyon erősen tiltakozott ez ellen, de később persze belement, mivel Tom emlékeztette rá, milyen veszélybe kerültek mindannyian, amikor a lányt elrabolták. – Ugyan már, ma nem lesz itt tanulás! – kacsintott rá Tom. – Intéztem neked egy szabadnapot a születésnapod alkalmából. Szóval áfonyás palacsinta, aztán lövészet. Hát nem tökéletes?

3 A lőtér nem volt messze a Docklandstöl, ahol laktak, ezért Trey, aki mindent megtett, hogy valahogy húzza az időt, ameddig csak lehet, azt javasolta, hogy gyalog menjenek oda. – Nem szeretem, ha egy puskával a vállunkon sétálgatunk London utcáin – vetette ellen Tom, és inkább kerített egy embert, aki kocsival elviszi őket. – Különben is, minél korábban érünk oda, annál több időd lesz lőni! Trey Alexára pillantott, aki egy kanapén ült, és vigyorogva figyelte a fejleményeket. – Szerinted ez falrengetően humoros, mi? – Vetette oda a lánynak, amikor Tom egy pillanatra elhagyta a szobát. – Figyu, szerintem engedd el magad, és nézd meg, milyen lesz! Ki tudja, lehet, hogy még élvezni is fogod. Trey fejcsóválva méregette a puskatokot, amit Tom már ki is készített a lift mellé. – Ezt nem hiszem el – dörmögött, és eltrappolt, hogy megkeresse a dzsekijét. A kocsiban egész úton azon törte a fejét, hogyan adhatná be Tomnak, hogy neki semmi kedve nincs elsütni azt a puskát. Eszeveszetten félt ettől az egésztől. Amikor begördültek a lőtér elé, már éppen összeszedte magát, hogy valahogy előhozakodjon a dologgal, ám ekkor megpillantotta az ír férfi arcát: ragyogott a lelkesedéstől és az izgalomtól, és már alig várta, hogy milyen lesz. Trey megadta hát magát, és elhatározta, hogy a barátjával tart, legalábbis aznap délután. Rámosolygott Tomra, és remélte, hogy elég lelkesnek tűnik, és nem látszik meg rajta a félelem, ami az egész testét átjárja. Egy szük ajtón át a lépcsőházba értek, ami az előcsarnokba vitte le őket. Itt Tom az ajtó melletti nyílásba helyezett egy kártyát, és beütött egy kódot. Barátságtalan berregés hallatszott, mint egy konzervdobozba zárt mérges darázs hangja – ez jelezte, hogy az ajtó kinyílt. Halványan megvilágított folyosóra értek. A folyosó végén, egy parafa tábla mellett, amelyen különböző íigyelmeztetések és

csapattáblázatok lógtak, egy alacsony, mosolygós férfi fogadta őket, aki Dávid Ramptonként, a klub titkáraként mutatkozott be Treynek. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Trey – rázott vele kezet Mr. Rampton. – Körbevezetlek a létesítményünkben, megbeszéljük a biztonsági tudnivalókat, ez után pedig Tom hozzáértő gondoskodására bízlak, hogy kipróbálhasd a csodálatos új ajándékodat. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod érezni magad itt, a Marylebone-ban. És sok boldogságot kívánok a születésnapod alkalmából! Egy nagyon hosszú és alapos balesetvédelmi oktatás után Trey és Tom a lőtérre mentek. Az úton odafelé magukhoz vettek egy adag lőszert. A lőtér teljesen üres volt. Tom elmagyarázta, hogy a legjobban ilyenkor szeret idejönni, mert az összes pálya üres, nem zavarnak mások, és van idő csiszolgatni a tudásán. Trey hátul letette a kabátját meg a csomagjait egy asztalra, és az egyik középső pályát foglalta el. A falak kétoldalt elég magasak voltak, senki sem láthatott át felettük. Trey végigpillantott a hosszú lőpályán. Tom elővette a zsákból a puskát, és letette kettőjük közé az asztalra. Még egyszer elmagyarázta, hogyan működik a fegyver, majd közösen megvizsgálták és ellenőrizték minden részét. Tom újra és újra elismételtette a fiúval a mozdulatokat, amíg Treynek már belefájdult a keze. Egy óra is eltelt, mire vállon veregette a fiút, elővette a töltényeket, letette a dobozt az asztalra, és így szólt: –No, fiatal Trey Laporte, mit gondolsz? Készen állsz rá, hogy kipróbáld élesben? Trey felsóhajtott. Épp elég kellemetlen volt a töltetlen puskát kezelni, de hogy egy éles lőszerrel töltött fegyvert a kezébe vegyen... – Nem tudom, Tom. Én félek. –Jól teszed – válaszolt Tom. – Kell is, hogy félj. Ezeket a fegyvereket egyetlenegy céllal készítették, hogy ölni lehessen velük. Semmi másra nem jók. Mégis, nap, mint nap sokkal több embert ölnek meg késsel, mint lőfegyverrel. A puska nem öl, Trey. Az emberek ölnek, akik használják – szeretetteljesen rámosolygott a fiúra. – Tudom, hogy te nem vagy egy olyan idióta, aki félvállról veszi az ilyen dolgokat. De megígérem, hogy ha kipróbálod, és úgy csinálod, ahogy mondom neked, élvezni fogod. – Oké! – Bólintott Trey.

Tom tíz hüvelyt töltött be a puska agya melletti kis nyílásba, és a hüvelykujjával a helyére tolta a tárat. Odanyújtotta a fegyvert a fiúnak. – Húzd hátra a kart, ahogy gyakoroltuk, és kész vagy! Trey Tomra pillantott, aki bátorítóan biccentett, majd a vállához emelte a puskát, csövével a pálya irányába, lefelé tartotta. Tom megnyomta a kapcsolót, ami a céltáblát a pályához tartozó gördülő kocsin elindította a távolba, és elengedte, amikor a cél a tízméteres jelhez ért. – Finoman, közelre kezdjük – magyarázta. – Amint ráéreztél a dolog ízére, azonnal távolabb küldöm majd. A fiúhoz lépett, a fejére tette a fülvédőt és a védőszemüveget. Finoman a megfelelő pózba tolta a vállait, és a lábaival a megfelelő tartásba irányította a fiúéit. – Tarts ellen, ahogy gyakoroltuk. Biztosítsd ki, az irányzékok segítségével célozz, és finoman húzd meg a ravaszt! – Adta ki az utolsó utasításokat, mielőtt a fiú fülére húzta a fiilvédöket, majd biztatóan intett neki. Trey rettenetesen izzadt, ahogy célra tartotta a fegyvert. Érezte, amint egy pici izzadságpatak elindul az arcáról, fordul egyet a szája körül, és lecsorog végig az állán. A hüvelykujjával kibiztosított, és igyekezett az első és a hátsó irányzék segítségével célozni, de a keze annyira remegett, hogy a puska csöve táncolt az orra előtt, alig bírta a nagy fekete-fehér céltáblára irányítani. Vett egy nagy levegőt, megtámasztotta magát, és finoman meghúzta a ravaszt. A robbanás nagyon hangos volt, még a fíilvédön keresztül is. A puska visszarúgott a vállára. Nagyobb rúgásra számított, mint amekkorát a vállán érzett, és meglepődött, hogy egyáltalán nem lát füstöt. Megborzongott. Az adrenalintól, ami a vérébe áradt, hevesebben vert a szíve. Akkor fogta fel, milyen nagy erőt is irányított az előbb. Megérezte, hogy Tom a háta mögé lépett, és eszébe jutott, amit gyakoroltak. A hüvelykujjával visszapattintotta a biztosítószeget, ellenőrizte a töltényűrt, hogy nincs-e benne a hüvely, majd a csövet még mindig a pálya felé irányítva letette a fegyvert az asztalra. Tom a fiú vállára tette a kezét, mire az levette a fulvédőt. – No, milyen volt? – kérdezte az ír. – Fantasztikus! – Vigyorgott rá őszintén Trey.

– Becsülöm, ahogy a végén biztonságosan tetted le a fegyvert. Erről könnyen megfeledkezik az ember, ha ilyen izgatott – a fiúra villantott egy elismerő féloldalas mosolyt. – No, folytathatjuk? – Most azonnal! – Kiáltott Trey, és már nyúlt is a fegyverért.

4 Trey a pálya teljes huszonöt méteres hosszára növelte a céltábla távolságát, és már a lövései pontosságát fejlesztgette. Sorra ürítette a tárakat a fekete-fehér papírcélba, ami a távoli táblán lógott. Hatlövésenként megnyomott egy gombot a vezérlőpulton, és figyelte, ahogy a nagy tábla a kocsin és a felette lévő vezetékeken odagurul hozzá. Ellenőrizte az eredményét, lejegyezte, hány lövése talált a fekete szembe, hány a körülötte lévő fehér koncentrikus kör alakú mezőkbe, és hány tévesztett teljesen célt. Miután ezzel kész volt, összehasonlította az eredményt a korábbi legjobb lövéseivel, majd kicserélte a táblát, és visszaküldte a pálya végére. A lőtér még mindig üres volt. Tom a fiú háta mögött állt, segített neki tölteni, és megdicsérte a jól sikerült sorozatok után. Nem tartott sokáig, és Trey a teljes doboz töltényt ellőtte. A karja sajgott, a válla teli volt zúzódásokkal a visszaütő puska tusától. Letette az asztalra a fegyvert, és masszírozni kezdte az alkarját, ami feszült és kis híján görcsbe rándult. – No, mára elég volt? – Mosolygott rá Tom. – Ez fantasztikus volt, Tom! – Vigyorgott szélesen a fiú. –Nagyon szépen köszönöm! Őszintén szólva nem hittem, hogy egyáltalán élvezni fogom, de ez nagyon jó! És könnyen rá lehet szokni, igaz? – Örülök, hogy élvezted. Elég jól lősz, tudod? Nagyon meg vagyok veled elégedve, jól ráéreztél! Ha így folytatod és rendszeresen gyakorolsz, benevezlek egy versenyre! Na, ezt most elviszem – vette fel Trey puskáját az asztalról –, és beteszem a tárolóba az enyém mellé. Legközelebb majd kérünk neked egy saját szekrényt. – Elindult, de az ajtóban visszafordult. – Megleszel itt magadban pár percig? Meg akarok beszélni valamit Daviddel, utána jövök. – Persze, Tom, menj csak! Én megnézem az utolsó táblámat addig, azt még úgysem láttam – válaszolt Trey. Tom bólintott, és a terem hátsó falán lévő ajtón át távozott. Magával vitte Trey fegyverét is.

A fiú kinyitott egy palack ásványvizet, és jólesően belekortyolt, érezte, ahogy a hűvös víz megnyugtatja kiszáradt torkát. Megszagolta a kezét, és elmosolyodott, amikor megérezte a puskapor erős, maró illatát a kézfején, és erről eszébe jutott az érzés, amit akkor élt át, amikor először elsütötte a fegyvert, az visszarúgott, és elképzelhetetlen gyorsasággal elindította a lövedéket a céltábla irányába. A pálya túlvégén lévő célra pillantott, és a zöld gomb felé nyúlt. Megtorpant, és a biztonsági szemüveg sárga üvege mögül hunyorogva nézett a táblára. Már éppen úgy döntött, csak a szeme káprázott, vagy a fényjátéka miatt volt az egész, amikor a fekete cél újra meghajlott. A vonalak a céltáblán kavarogni kezdtek, a fekete kerek folt pedig hullámzott és kidudorodott, mintha le akarná magát tépni a fehér papírról. A céltábla majdnem a kétszeresére nőtt, és egyre nagyobb lett, a nyomtatott körök egyre jobban eltorzultak rajta. Trey szíve idegesen dörömbölni kezdett a mellkasában, alig vette észre, hogy a kezéből kicsúszott az üveg és leesett, beterítve vízzel a lábát és körülötte a poros betonpadlót. Kiáltani akart, hogy megmutassa valakinek a különös dolgot, de csak egy gyenge krákogás tört elő a torkából. A céltábla tovább nőtt, már legalább egyméteres lett, és minden irányba tovább terjeszkedett. Kezdett formát ölteni, egyre kivehetőbbek voltak rajta egy emberi alak vonásai. A váll, a fej egyre jobban kidomborodott, mintha a másik oldalról akarná átszakítani a táblát. Trey már egy arc formáját is ki tudta venni... Ekkor egy kar tört ki a fekete részből, és igyekezett valamiben megkapaszkodni a céltáblán, ami addigra egészen gumiszerű lett. Treynek úgy tünt, ez már nem is céltábla, inkább egy hártya, ami elválasztja a világot attól a másiktól, ahonnan a lény át akart törni. Az alak végül fogást talált a táblán, ami akkorra már még nagyobb volt. Trey agyán átfutott, hogy miként lehetséges, hogy az a gyenge csipesz a tábla tetején még mindig tartja a papírt. Trey a háta mögé pillantott, és azért imádkozott, hogy Tom visszajöjjön végre. A szíve vadul kalapált, a gondolatok pedig csak cikáztak a fejében, ahogy próbálta sorra venni, mit tehetne, de egyetlen ötlet sem ragadt meg benne. Meg akart fordulni és elfutni, de a lába nem engedelmeskedett, a földbe gyökerezett. Csak állt, és bámulta, ahogy a céltáblából egy másik

kar is előtör, olyan erővel, hogy teljes hosszúságában kinyúlik a hártya mögül. A gumiszerű feketeség olyan szorosan rátapadt, hogy a kar minden részlete kivehető lett. Jól látszott, hogy groteszk protézisben, valami furcsa mükézben végződik, és az ujjak helyén lévő hosszú karmokat fém alkatrészek, – huzalok és – rudak kapcsolják a csukló húsához. Hirtelen repedés hangja hallatszott, a karom átszakította a hártyát, és a kar Trey felé kapott a levegőbe, mielőtt visszahúzódott, hogy még jobban kitágítsa a nyílást, hogy az egész lény átférjen. Trey már tudta, hogy ez egy átjáró az alvilág és a földi világ között, és kétsége sem volt afelől, hogy ki akar, áttömi rajta. Caliban megtalálta őt. Caliban, aki elpusztított mindent, ami Trey számára valaha is fontos volt. Aki felelős volt azért, hogy Lucien most kómában volt, és az életéért küzdött. Caliban, aki egy percig sem habozna, ha az emberiséget szolgasorba taszíthatná, hogy mindenkiből egyszerű vágóállat legyen, amiből kedvére lakmározhat. Hirtelen csikorgás hallatszott, a táblát mozgató szerkezet motorja működésbe lépett, és az egész szörnyűség közelíteni kezdett Treyhez, végig a hosszú pályán. Trey a kezelőpulton megnyomta az állj feliratú gombot, de a szerkezet megállíthatatlanul közelített hozzá, lassan himbálózva, ahogy a felső vezetékek húzták. A fiú körbenézett, és Tomot kereste, bár tudta, hogy az ír nincs ott. Ekkor hirtelen a szörnyeteg feje nyomódott a túloldalról a hártyának. Egyre csak közelített. Trey arra gondolt, a hártya bármelyik pillanatban felhasadhat, és felfedheti a félelmetes arcot. Trey már pontosan ki tudta venni a Caliban szájából előmeredő vámpírfogakat. Egy pillanatra eszébe jutott, ahogy ezek a tűhegyes, éles szerszámok az ő húsába vájnak, amint a vámpír áttör az átjárón. Az ellenség már csak három méterre volt tőle, Treynek tehát nem maradt más választása: átváltozik farkassá, és támad. Az átalakulás ez alkalommal majdnem elviselhető volt. A gyötrelmes fájdalom, amely a korábbi átváltozásait kísérte, most csak egy forró, fehér robbanás volt a testében, ahogy a sejtek felépítése módosult. Csontjai meghosszabbodtak és megvastagodtak, izomsejtjeinek száma megtízszereződött. Trey hatalmas és félelmetes farkasemberré változott. Bőrét vastag, durva szőr borította, szájából és

ujjai végéből agyarak és karmok törtek elő. A cipője és ruhája szétfeszült a testén, és cafatokban esett mellé a földre. Trey előrelendült, izmos lábaival elrúgta magát, és a groteszk figurára vetődött. Félelmetes morgást hallatott, ahogy tépni és marcangolni kezdte az előtte lévő alakot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a kapu valamiért nem működik megfelelően, és tudta, hogy addig vannak jó esélyei, amíg a vámpír át nem tör a nyúlós pajzson. Farkaspofáját szélesre nyitotta, és a fogait összezárta a szörnyeteg fején. Egyik farkaskezével megragadta a fémkezet, és eltolta magától, a másikkal a céltáblát igyekezett leszakítani, hogy a földre kerüljön, ahol jobban hozzáfér áldozatához. A felső szerkezetet alkotó vékony fémhuzal és -keret engedett, és a szétzúzott tábla hatalmas dörrenéssel a lövőpálya betonpadlójára zuhant. Ahogy Trey hátraesett, az állkapcsa hirtelen összecsapódott, és a keze a semmit markolta. A vámpír kicsúszott a karmai közül. Trey talpra ugrott és vadul nézett körbe, várta, hogy a vámpír megjelenjen valahol mellette, hogy karmaival és fogaival rátámadjon. A támadás azonban elmaradt, Calibannak nyoma sem volt. A teremben még mindig visszhangzott a széttört szerkezet csattanásának fémes zaja, de a vámpír nem volt sehol. Mintha soha nem is lett volna ott. Úgy tűnt, sikerült visszavernie oda, ahonnan át akart tömi. Trey körbenézett, körülötte ott hevertek a huzalok, fa és fém alkatrészek, a szerkezet összes darabja, ami nem sokkal azelőtt még a célmozgató berendezés volt. A romhalmaz tetején pedig a kicsi fatábla a fekete-fehér papír célkoronggal. Tom rontott be a terem hátsó falán lévő ajtón, és rémülten pillantott a több mint két méter magas farkasemberre. -Változz vissza, Trey, de gyorsan! – Kiáltott rá, és maga mögé nézett, ki az ajtón, amin belépett. Trey éppen abban a pillanatban alakult vissza emberré, amikor a klub titkára belépett a terembe. A kis ember döbbenten meredt a lőpályán álló meztelen fiúra és a körülötte tornyosuló romhalmazra. – Te jó isten, mi... mit csináltál? – A hangja magas volt, és vibrált a visszafojtott indulattól, a feje egy pillanat alatt elvörösödött. Trey lenézett magára, majd a széttört szerkezetre.

– Ööö..., volt egy kis probléma a géppel... beszorult, én pedig kiborultam és nekiestem... igazán sajnálom, Mr. Rampton... ki fogom fizetni a kárt... sajnálom. – Te rohadt kis huligán! Mi a fenét akarsz te itt?! – egy pillanatra megtorpant, igyekezett felfogni a szeme elé táruló látványt. – És az isten szerelmére, miért nincs rajtad ruha? Trey kimászott a pályáról és felkapta a dzsekijét, ami a terem végében egy szék támláján lógott. A derekára csavarta, hogy eltakarja a meztelenségét, amennyire csak tudja. Egyetlen épkézláb indok sem jutott az eszébe, amivel megmagyarázhatta volna, miért álldogál anyaszült meztelenül egy lőtér közepén. – Melegem volt – sütötte le a szemét, és maga is csóválta a fejét, amiért ennyire abszurd magyarázattal jött elő. Tom nyugodt hangja törte meg a csendet, ő sietett Trey segítségére. Dávid Ramptonhoz fordult, aki még mindig levegőért kapkodott, füstölgött, és a szavakat kereste, amelyekkel kifejezhette volna a dühét, de nem találta őket. – A fiúnak problémái voltak mostanában, Dávid. Nagyon nehéz időket élt át, és emiatt érzelmileg kissé... instabillá vált. Azt hittem, ha lehozom ide, az segít majd neki rendet rakni a fejében. Tudod, a szabályok meg a fegyelmezettség, ami a lövészethez kell. Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünket azért, ami történt. Ahogy Trey is mondta, kifizetjük a kárt. A titkár úgy nézett Tomra, mintha akkor látná életében először. – Arra aztán mérget vehetsz, hogy kifizetitek! Ez a berendezés egy fél vagyont ért! És kifizetitek a lőtér kárát is, amiért ezt a pályát a javítás idejére le kell zárnunk! A tagságotokat pedig azonnali hatállyal megszüntetem. Az ilyen emberek, mint te – mutatott idegesen Treyre egyszerűen nem valók ide! – Újra Tomhoz fordult. – Te a héten összeszedheted a cuccaidat. Most csak azt akarom, hogy tűnjetek el innen, de azonnal! Tom levegőt vett, hogy mondjon valamit, aztán meggondolta magát, és csak bólintott. – Oké, Dávid, most elmegyünk. Trey, gyere, tűnjünk innen! Trey elindult kifelé Tom oldalán. Még egyszer bocsánatkérőn bólintott az idősebb férfi felé, majd engedte, hogy a barátja kitessékelje az ajtón.

5 – Mi történt? – Kérdezte Tom, amint beültek a kocsiba, ami értük jött, és elindultak. – Caliban – válaszolt Trey. – Az egyik pillanatban még a céltáblát néztem a pálya végében, a következő dolog pedig, amire emlékszem, hogy ő bújik ki valami átjárón, és el akar kapni. Nem volt más választásom. Sajnálom. Tom a fiúra nézett, és lassan csóválta a fejét. -Nincs miért bocsánatot kémed. Nem lett volna szabad magadra hagynom téged. Trey kinézett az ablakon London pénzügyi negyedének felhőkarcolóira. Ebédidő vége volt, az irodai dolgozók indultak vissza az asztalukhoz, lassan sétáltak az utcán, hogy feltöltekezzenek a napfénnyel. Trey nagyon irigyelte őket a nyilvánvalóan normális életükért. Nem remélte, hogy az ő életében bármi csak egy kicsit is normális lehet még. – Valahogy bíztam benne, hogy feladta – szólalt meg Trey, és a fejét csóválta a saját hiszékenysége miatt. – Olyan sokáig nem hallottunk róla, nyomát sem láttuk. Azt mondtad, hogy teljesen eltűnt a radarról, nem tudod, hol lehet. Azt hittem... Hátrahajtotta a fejét, becsukta a szemét, és felidézte a lőtéren történteket. – Ez már mindig így lesz, ugye? Folyton a hátam mögé kell néznem, és várnom, mikor támad meg újra. Tom elcsendesedett egy kis időre. Ránézett a mellette ülő fiatal fiúra, és nagyon halk, finom hangon válaszolt, Treynek hegyeznie kellett a fülét, hogy jól hallja. – Igen, Trey, azt hiszem, mindig óvatosnak kell lenned. Caliban nem adja fel egykönnyen. Addig mindenképpen figyelned kell, amíg örökre le nem állítjuk. De tudd, hogy nem vagy egyedül – a nagydarab ír finoman megszorította Trey vállát. – Itt van neked Alexa, és itt vagyok én, hogy vigyázzunk rád. Együtt meg tudjuk gyógyítani Lucient, és vele le tudjuk majd győzni Calibant is.

Most Tom fordította el a fejét és bámult kifelé, Trey pedig fürkésző tekintettel nézett rá. – Nem hiszem, hogy Caliban a mai támadást megtervezte volna – folytatta az ír. – Készül valamire, amit mindenképpen el akar előlünk titkolni. Ezért is rejtőzködik. De közben figyel téged. Azt hiszem, csak nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy megtámadjon, amikor hozzád férkőzhetett és egyedül talált. Abból, amit elmeséltél, arra következtetek, hogy vagy nagyon kapkodva nyitották meg az átjárót, vagy túl türelmetlen volt, és nem várta meg, amíg teljesen kinyílik. Akárhogy is, nagy szerencséd volt, bár ezt most biztos nem így gondolod – kedvesen belebokszolt a fiú karjába. – Ezt azért fel kellene venned – mutatott egy kis halom ruhára, amit a sofőrrel hozatott el a lakásból. Elfordult, és egy dalt kezdett dünnyögni az orra alatt, miközben az utcát vizsgálta, hogy Trey nyugodtan felöltözhessen. Az út hátralévő részében csendben ültek, míg a kocsi be nem gördült a Charron vállalat épülete elé, amely egyben Lucien és családja otthona is volt. Trey megállt a járdán a ház előtt, ami valaha egy raktár volt. Kívülről nem volt semmi különös az épületen, de benne egy sereg ember, démon, dzsinn és egyéb alvilági lény dolgozott, akik minden mágikus és emberi erejüket arra fordították, hogy megvédjék a földi világot az alvilág támadásaitól. Ők védelmezték Treyt is. Ezek a lények – akikre az elmúlt rövid idő óta Trey majdnem úgy tekintett, mint családtagjaira – rejtették el a fiú jeleit, hogy Caliban ne találhasson rá. A gonosz vámpír régóta meg akarja ölni Treyt, mert szerinte a fiú veszélyt jelent rá nézve, mivel ő az utolsó született farkasember. Caliban ugyanis hitt egy ősi jóslatban, amely szerint egy tiszta vérű, vérfarkas szülőktől származó farkasember győzi majd le a vámpír uralkodót. Most pedig, hogy egyre nagyobb hatalomra tett szert az alvilágban, nem engedhette meg, hogy egy farkas az útjába álljon. Tom udvarias köhintései rántották vissza Treyt a gondolataiból a való világba. – No, mi lesz, bemegyünk, vagy egész nap itt fogsz állni és bámulod a nagy semmit? Trey bólintott, és követte az írt a házba. Egy szük előtérbe léptek, elhaladtak egy átlagosnak tünő biztonsági őr mellett, akiről Trey pontosan tudta, hogy igazából egy démon, és beléptek a liftbe. Ahogy a

felvonó elindult velük felfelé, Tom titokzatos arccal a fiúra nézett, és megjegyezte: – Viselkedj jól! Még egy szigorú pillantást vetett Treyre, és a nyíló liftajtó felé fordult. – Meglepetés! – Hallatszott a hatalmas üvöltés, konfettiágyúk robbantak, és szerpentinek landoltak a fejükön. Trey idegei annyira ki voltak élezve, hogy először azt hitte, újra megtámadták, és majdnem ott, helyben farkassá változott. – Boldog születésnapot, Trey! – Lépett oda hozzá Alexa, és megpuszilta. Rövid, fekete ruhában volt, a haját pedig feltűzte, amiről Trey úgy gondolta, túl öreges hozzá. De még így is lélegzetelállítóan nézett ki, és Trey belepirult, araikor puszit kapott tőle. – Tudjuk, hogy neked a szülinap „nem egy nagydolog", de mi azért úgy gondoltuk, rendezünk neked egy bulit – magyarázta Alexa, és a fiú kezébe nyomott egy sört. – Igazából Tom ötlete volt, de a szervezésért minden dicséret engem illet. Voltak ott az első emeleti irodából néhányan, akikkel Trey összebarátkozott, és Stephanie, Alexa legjobb barátnője is eljött. Mrs. Magilton, a házvezetőnő egy csálé papírcsákóval a fején vidáman integetett neki. Trey nagyon megörült, amikor meglátta a többiek között Jens van der Zandét. Nem volt nehéz kiszúrni, a holland egy fejjel magasabb volt mindenki másnál. A férfi odalépett Treyhez, és barátian megszorította a kezét. Jens velük volt Amszterdamban, amikor kiszabadították Alexát, és Trey most őszintén örült, hogy újra láthatja. – Sok boldog születésnapot kívánok! – Szólt a holland, és majdnem megjelent egy halvány mosoly örökké komoly és előkelő arcán. – Nem tudtam, mit vegyek neked, ezért úgy gondoltam, elhozom ezt – azzal egy harminccentis, szögletes csomagot nyújtott át neki. – Gondoltam, örülnél neki, egy kis emlék a legutóbbi találkozásunkról. – Köszönöm, Jens, de igazán nem kellett volna... Trey kicsomagolta az ajándékot, és egy üvegdobozt talált benne, amiben volt... valami, ami úgy nézett ki, mint egy mumifikálódott kéz, egy bíbor bársonypárnán. – Mi ez? – Kérdezte a fiú, és rémült tekintettel nézte a dobozt. – Nem tudod? – Húzta fel a szemöldökét Jens.

– Ó, Jens, kérlek mondd, hogy ez nem... – De az, a keze. Calibané. Az, amit leharaptál. Trey már éppen azon volt, hogy olyat mond, amit később biztosan megbánt volna, amikor Tom mögötte termett, megmarkolta a két vállát, és továbbtessékelte, el a hollandtól. – Gyere csak, kishaver, fogd a bájos ajándékodat, és gyere velem a konyhába! Nem tudom, te hogy vagy vele, de rám most rám férne valami erösebb ital, az meg itt nincs, mert Alexa szervezte a piákat. Trey engedte, hogy az ír kikormányozza a konyhába, miközben a háta mögött, a nappaliban már elkezdődött a buli. Amint kiértek, az üvegdobozt a konyhapultra hajította, és hátrált egy kicsit, mintha attól tartana, hogy a kéz életre kel és újra rátámad. Tom felemelte a hátborzongató ajándékot, nézegette egy darabig, majd fejét csóválva, fanyar mosollyal az arcán a fiúra pillantott. – Ne is kérdezd – intette le Treyt –, fogalmam sincs, hogy gondolhatta. A csukott konyhaajtóra nézett, az arca elszomorodott, amikor folytatta: – Nagyon sajnálom, fiam, szerettem volna veled ünnepelni a születésnapodon, de most ki kell hagynom a bulit. Eddig éppen arra vártunk, hogy Caliban felbukkanjon, és most rengeteg dolgot kell elintéznem az irodában. Trey bólintott. – Oké, persze. Akarod, hogy veled menjek, és segítsek? A nagydarab ír szélesen elvigyorodott. – Ilyen könnyen nem úszód meg! Te menj csak szépen vissza, és próbáld meg jól érezni magadat! Igyekezz elfelejteni, ami ma történt, legalább erre a kis időre. Alexa sokat dolgozott, hogy ezt összehozza neked. Holnap reggel pontban hatkor mind találkozunk, akkor elmondom, ha találtam valamit. Azzal kiment a konyhából, és magára hagyta a fiút. Trey nézte a hatalmas tolóablakokon visszaverődő tükörképét, és azon gondolkodott, hogy is mehetne most vissza bulizni azok után, ami ma történt vele. Megfordult, és a kézre nézett. Elhatározta, hogy másnap első dolga lesz levinni a kemencébe, és elégetni. Azt kívánta, bárcsak a tulajdonos többi testrészétől is ilyen könnyen megszabadulhatna!

Vett egy nagy levegőt, benn tartotta egy darabig, majd széles mosolyt erőltetve arcára kilépett a konyhából a barátai közé, hogy megünnepelje a születésnapját.

6 Trey a konyhából nyíló erkélyen állva a Temzét nézte, ami a Docklands negyeden keresztül hömpölygött a tenger felé. A víz magasan állt, és enyhe szél fújt, sós, fémes illatot hozott magával a folyó felől. Trey szerette ezt az illatot. A parti lassan kipukkadt, a vendégek hazaszáilingóztak. Sorban odamentek hozzá, hogy elbúcsúzzanak, és boldog születésnapot kívánjanak neki, ö pedig megköszönte, hogy eljöttek, köszönetet mondott az üdvözlőlapokért és ajándékokért, amiket neki hoztak, majd kikísérte őket a lifthez. Amikor mindenki távozott, kiment az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Maga is meglepődött ezen, de a buli alatt valahogy sikerült megfogadnia Tom tanácsát, és megfeledkeznie arról, mi minden történt vele aznap. Most azonban, hogy egyedül maradt, az események emléke újra megrohanta, és elrontotta a kedvét. Alexa valóban kitett magáért, nagyszerű partit rendezett, és mindenkit meghívott, akivel Trey az elmúlt néhány hónapban összebarátkozott. Most már ez a családom – gondolta és ezek az emberek tényleg törődnek velem. Végiggondolta, milyen szerencsés is valójában, hogy amire olyan sokáig vágyott, a családi kör, végre megadatott neki. De miért kellett ilyen nagy árat fizetnie érte? Felsóhajtott, és a sörösüvegre nézett, amit a kezében szorongatott. Ez ugyanaz a palack volt, amit Alexa nyomott a kezébe, amikor megérkeztek. A sör felmelegedett, a szénsav elszállt belőle, hiszen egész este a kezében melengette. Kiöntötte hát a maradékot az erkélyről, majd megfordult, és visszament a konyhába. Meglepődött, hogy a konyhában ott találta Tomot. A férfi az asztalnál ült, és egy puha fedelű könyvet olvasott. Valami thriller volt, a borító közepén egy célkereszt, azon keresztül a náci SS-jelvény látszott. – Mi újság? – kérdezte tőle. – Nem sok – válaszolt az ír. – Csak tartok egy kis szünetet, és már megyek is vissza az irodába. Biztos vagyok benne, hogy a tudodki váratlan felbukkanása azt jelenti, hogy visszatért a régi trükkjeihez, és

megint készül valamire. Már csak egy apró nyom kell, hogy megtaláljam, hol rejtőzködik. Az iroda pedig ilyenkor csendes, sokkal jobban tudok így dolgozni. Trey tudta, van más oka is annak, hogy Tom ilyen későig dolgozik. Egy áruló volt köztük. Lucien vállalatától valaki információkat szivárogtatott ki Calibannak, és ezzel mindannyiuk életét veszélybe sodorta. Tom ügyelt arra, hogy vagy ő, vagy egy bizalmasa mindig ott legyen az irodában. Ez csak az egyike volt a sok irodának, amit Lucien Charron világszerte alapított. Rengeteg ember és más lény dolgozott itt, akik mind szakértői voltak a mágiának, démontannak, okkult tudományoknak vagy egyéb olyan dolgoknak, amikről Treynek még csak fogalma sem volt. Néha a hely inkább hasonlított egy bevetésirányító központra, mint egy irodára. Néha Trey is lement oda, és csak csodálkozott, milyen bonyolult és pörgős munka folyik ott. Az alkalmazottak nagy része démon volt, de Trey nem tudta őket megkülönböztetni az igazi emberektől. Az emberi burok, ami mögé igazi alakjukat elrejtették, éppen olyan volt, mint az igazi test, ember íia nem fedezett volna fel rajta semmit. Csak a többi alvilági lény. Ök átláttak a külső vázon, és látták a benne rejtőző lényt. Olyan volt ez, mintha egy vászonfíiggönyön keresztülnéznének valakit. Trey csak akkor látta a démonformát, amikor farkasemberré változott. Ez nagyon zavarta, és mivel kíváncsi volt, egyszer lement, bezárkózott egy tárgyalószobába, átváltozott, és kikukucskált a reluxa rései között, hogy meglássa, ki kicsoda és micsoda. Meglepődött, hogy milyen sokszor rosszul tippelte meg, vajon valaki ember-e vagy démon. És azon is elcsodálkozott, milyen sokfajta démont látott a teremben. Némelyikük emberszabású volt, csak az arca volt furcsa. És ez az arc nagyon sokféle lehetett, volt ott az összetett szemtől a csőrön át a hatalmas, pengeélű ajkakig minden. Egyikőjük sötétzöld arcából kígyószerű csápok lógtak ki, és ezek végén ültek a lény szemei. Mások testfelépítése azonban teljesen idegen volt. Trey nagyon meglepődött például, hogy Nathan, akivel az asztala mellett sokszor hosszasan beszélgetett a fociról, valójában egy hatalmas, csigaszerű lény. A fején, azaz inkább a teste felső végén két óriási, golyószerü szem ült, amellyel, úgy tűnt, bármely irányba tud nézni. Ezek alatt volt egy

tökéletesen kerek szájnyílás, ami úgy nyílt szét és húzódott össze, mint egy záróizom. Trey a tárgyalóból látta, ahogy Nathan felnevet egy megjegyzésen, amit valaki a szoba másik végében tett, és rögtön vissza is szólt valamit. Látta, ahogy a lény emberi váza ül a széken az asztalánál, de a külső burok alatt látta a hatalmasra nőtt haslábút, a nyálkás testét, és azt az undorító szájat, ahogy mozgott, miközben Nathan beszélt. Az első sokk után Trey megrántotta a vállát, napirendre tért a dolog felett, és a többieket kezdte kémlelni. Nathan egy csiga. Na és, mit számít ez? Ő meg vérfarkas. Lucien meg vámpír. Feltűnt neki, milyen gyorsan hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Ez is csak egy újabb furcsaság volt a többi tetején, amivel azóta találkozott, hogy maga mögött hagyta a régi, normális életét, és fejest ugrott a természetfelettibe – ahová már ő maga is tartozott. Megkérdezte Alexától, vajon a démonok látják-e a farkasembert – a több mint kétszáztíz centi magas alvilági vadállatot, amivé változni képes –, ha ránéznek, amikor emberformájában beszélgetnek vele. – Ez nem így működik – válaszolta a lány. – Ahogy te emberként nem látod az alvilági dolgokat, úgy, amikor az alvilágiak néznek rád, ők is csak az emberformádat látják. De amikor átváltozol, megpillanthatják benned mindkettőt, a farkast és valamennyit az emberből is. Trey bólintott, amikor ezt hallotta, de nem kérdezte meg azt, ami pedig igazán zavarta: miért tűnt annyira idegesnek mindenki, aki farkasalakban látta. Démonon és emberen is ugyanazt a tekintetet látta, mint ami azok arcára ült ki, akik Luciennel beszélgettek. Bizalmatlanság és egy jó nagy adag félelem. Mintha a velük szemben álló lény képes lenne bármikor, minden előjel és ok nélkül a nyakuknak ugrani, ahogy néhány kutya, amelyik ok nélkül széttépi azt a kisgyereket, akivel együtt nőtt fel. Trey a nappaliba ment, és azon gondolkozott, bekapcsolja-e a tévét, vagy sem. Kezébe vette a távirányítót, de csak nézte, mert még mindig nem határozta el magát. Ekkor harsány nevetést hallott Alexa szobájából. Stephanie ott aludt aznap éjjel, és akkorra már bizonyára mélyen elmerültek a traccsolásba mindenféle lányos dologról – bármit is jelentsen ez. Trey gondterhelt volt, és nyugtalan, de nem akarta most ezzel terhelni Alexát, inkább elindult, kopogott, és belépett Lucien szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem gyújtott villanyt, csak lehuppant az egyik ágy melletti székre. A műszerek kijelzői,

amelyek éjjel-nappal mutatták Lucien állapotát, halvány, kísérteties fénybe borították a sötét szobát. Trey az ágyon fekvő mozdulatlan testre nézett, majd előrehajolt, és megfogta a hideg, puha kezet, amely a takarón feküdt. – Remélem, nem bánod, hogy bejöttem, Lucien – szólalt meg. – Csak valahogy neked könnyebben el tudom mondani a bajaimat. Tom és Alexa egész nap igyekszik megtalálni Calibant és Gwendolint, hogy megszerezhessük tőle Mynor glóbuszát, amitől rendbejönnél. És ahányszor megpróbálok segíteni, látom, hogy igazából csak láb alatt vagyok nekik – felkapta a fejét, és elmosolyodott, ahogy meghallotta az Alexa szobájából átszűrődő zenét. – Alexa hónapok óta most engedte le először a haját – fordult vissza Lucienhez. – Mindennap egész éjjel a kutatószobában dolgozik, és amikor nem ott van, akkor idejön, hozzád. Te vagy neki a legfontosabb – elhallgatott, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a szoba csendje betöltse az elméjét. – Nélküled nem olyan az élet, mint volt. Olyanok vagyunk, mint egy kapitány nélkül maradt hajó – az egyik műszer csipogott egyet, Trey felkapta rá a fejét. – Összevissza beszélek itt. Tényleg nagy szükségem lenne rád most. Köszönöm a születésnapi ajándékot. Szép kép róluk, és nagyon boldognak látszanak rajta. Felállt, lenézett a némán fekvő testre, és elöntötte a szomorúság. – Tarts ki! Nemsokára rájövünk, hogyan hozhatunk vissza.

7 A nekrotróf démon körbenézett az irodában, gyorsan felmérte, ki dolgozik még ilyen későn. Az ember, Tom nemrég bejelentette, hogy szünetet tart, és elhagyta az irodát, a démon pedig most azon gondolkodott, vajon mennyi idő szükséges, hogy megtegye azt, amire készült. Öt percig várt, az íróasztalán lévő órán számolta a perceket, majd amikor úgy gondolta, az ír már felért a lakásba, felállt, fogta a bögréjét, és a kutatószoba felé indult, ahol addig az ember dolgozott. Hátranézett, majd beslisszolt a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Megállt, és körülkémlelt az üres teremben. Az asztalt teljesen beborították a papírok és az üres, piszkos kávéscsészék. Némely papíron ősi szöveg volt, bizonyára a hatalmas archívumból, amit a vámpír, Charron hosszú évek kemény munkájával összegyűjtött. Mások számítógéppel nyomtatott oldalak voltak. A démon ezekért nyúlt, még egyszer a háta mögé nézett, mielőtt vizsgálni kezdte volna őket. A legfelső egy táblázat volt, amiből semmi más nem derült ki, csak hogy hol és hányszor használtak egy bizonyos varázsigét az elmúlt néhány hétben. A lény visszatette a lapot pontosan oda, ahonnan felvette. Olyan nyomokat keresett, amiből rájöhetett, mit kutat mostanában az ír, a vámpír lánya és újabban a vérfarkas. Valamit, ami elárulná, mire készülnek, hogy továbbadhassa az információt a mesterének, Calibannak. Felemelt egy térképet, ami az alvilág egy részéről készült, és elmosolyodott, amikor alatta meglátta egy keményfedeles jegyzetfüzet sarkát. Érte nyúlt, és éppen maga elé húzta volna az asztalon, amikor a háta mögött felcsattant egy hang. – Mit csinálsz itt bent? – Nem lehetett nem felismerni a hangot: Tom O'Callahané volt, az ír férfié. – Kifejezetten megmondtam mindenkinek, hogy ide senki sem jöhet be, amikor én használom ezt a szobát. Még akkor sem, ha éppen szünetet tartok, és nem vagyok itt. Ezért van az ajtón a foglalt tábla. Mivel a démon háttal állt neki, Tom nem láthatta a kezét, nem tudhatta, hogy a démon mit csinál az asztalon. A lény visszahúzta a kezét, útközben észrevétlenül a helyére tolta a térképet, és felmarkolta a

bögrét, amit maga elé tett le az asztalra. Mosolyogva fordult szembe az írrel. Tom ránézett az előtte álló nőre, és látta, hogy az elvörösödik zavarában, az ujjaival idegesen matat a bögréje fülén. Ismerte jól a nőt, már sok éve dolgozott neki. Tudta, hogy őszinte és hűséges munkaerő, kicsit minden lében kanál, de cserébe nagyon jó ember. – Csak beugrottam, hogy megkérdezzem, nem kér-e egy teát vagy kávét. Olyan megfeszítetten dolgozik mostanában, gondoltam, jólesne egy forró ital. Csak a bögréjét kerestem az asztalon, de nem nyúltam semmihez, esküszöm. Csend volt, az ír szúrós tekintettel mérte végig a nőt, még csak nem is pislantott, ahogy minden rezdülését kielemezte. -Nem, köszönöm, Ruth! – Szólalt meg végül, és úgy tűnt, elégedett volt azzal, amit látott. – Épp most ittam egyet fent. – Félreállt az ajtóban, így jelezte, hogy a nő elmehet, és némi éllel hozzátette: – és, ahogy mondtam, jó lenne, ha senki nem tenné be ide a lábát, amíg én dolgozom itt. Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a mentegetőzésnek. A nő arcát újra elöntötte a pír, gyorsan elhagyta a szobát, és bocsánatkérőn motyogott közben. Tom figyelte, ahogy leül az asztalához, és a monitorra szegezi a tekintetét, majd becsukta maga mögött az ajtót, és az asztalhoz lépett. Azt vizsgálta, hogy elmozdult-e rajta bármi. Egy percig állt, majd megcsóválta a fejét, és leült, miközben magát szidta, amiért ennyire paranoiás. Biztosan a fáradtság miatt van, gondolta. Ruth a legrégebbi munkatársai közé tartozott, és feltétlenül megbízott benne. Már a férjét is ismerte, még mielőtt Ruth Luciennek kezdett volna dolgozni. Elhatározta, hogy másnap beszél vele, és elnézést kér, amiért ilyen durván viselkedett vele. A démon várt, amíg úgy érezte, hogy felnézhet a képernyője mögül. Az ír férfira pillantott, aki újra a papírjai fölé görnyedt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és átkozta magát, amiért ennyire meggondolatlan volt. Nem engedhet meg magának ekkora felelőtlenséget. Ki kell várnia a megfelelő pillanatot, és valami más módot találni arra, hogy megtudja, mire készül az ír a barátaival.

8 – Ezt tedd be még egyszer, imádom ezt a bandát! – Könyökölt fel Alexa ágyának szélére Stephanie, és az üres sörösdobozzal, amit még mindig a kezében szorongatott, megütögette az LCD-kijelzöt. A lakás minden szobájában volt egy multifunkciós vezérlőpanel, amin szabályozni lehetett a szoba világítását, hőmérsékletét, továbbá vezérelni a zene- és filmlejátszókat, valamint a kommunikációs eszközöket. Steph a dalok hosszú listáját böngészte, amiket egy központi szerveren tároltak, és meg-megállt, újabb zenékkel bővítve a lejátszási listát, ami már így is túl hosszú volt ahhoz, hogy egy este alatt meghallgassák a rajta lévő összes dalt. Alexa a barátnőjére nézett és elmosolyodott. Már olyan régen nem látták egymást! Lucien sérülése óta nagy veszélyben volt az életük, ezért Tom ragaszkodott ahhoz, hogy otthon tanuljanak, magántanártól. Így azonban Alexa kapcsolata megszakadt a sulis barátnőivel. – Akkor tedd be, te istencsapása! Steph elmosolyodott, és a hatalmas rózsaszín köröm alatt rejtőző ujjával megnyomott egy gombot a vezérlőn. A falba és a plafonba rejtett hangszórókból felcsapott a zene, és betöltötte a szobát. Alexa a távirányítóért nyúlt, és lehalkította. – Ne, Lex! – Kiáltott fel Stephanie. – Késő van már, zavarná a többieket – válaszolt Alexa, és a barátnőjére mosolygott. – Amúgy sem azért hívtalak, hogy zenét hallgass, hanem hogy mesélj el mindent, ami mostanában a suliban történt – térden kúszva közelebb húzódott a barátnőjéhez. – Gyerünk, mondj el mindent, amit nem tudok, de tudnom kéne, vagy még inkább: azt, amit nem kéne tudnom! – Nincs is olyan sok minden – gondolkodott el Steph. – A nagyját már úgyis tudod. – Na, ne már! Biztos van valami szaftos pletykád! Steph arcán huncut mosoly villant át. – Hát, lehet azért, hogy van néhány dolog, amit felcsíptem itt-ott. Oké, ismered Emma Myerst? Állítólag Jaké Chal mersszel jár.

Csakhogy – és ez a lényeg – Jaké Chalmers már egy ideje Tracey King barátja! És ha Tracey rájön, hát, én nem szívesen lennék Emma bőrében! K_i fogja nyírni a csajt! – Jaké Chalmers? De hát az ronda! Mit látnak ezek abban a pasiban? – Azt, hogy van kocsija. Szerintem ez sokat segít. Amúgy meg nem is olyan ronda. – Stephanie Ellington, azt javaslom, gyorsan nézesd meg a szemed, mert tuti, hogy neked szemüveg kell! Jaké olyan ronda, mint a bün! Steph felhúzta a szemöldökét, és a barátnőjére nézett. -Gondolom, neked még mindig nincs pasid... Mégis mikor randiztál utoljára? – Már egy ideje nem... – Egy ideje! Mintha egy kicsit szépítenél a dolgokon! Ki kellene mozdulnod végre egy kicsit, Lex! Úgy élsz itt, mint egy apáca. Steph szeretettel nézett a barátnőjére, majd felcsillant a szeme. Alexa már jól ismerte ezt az arckifejezést. – És neki van barátnője? – kérdezte, és a csukott ajtó felé bökött a fejével. – Kinek? – Kinek? Hát a bájos ímek! Mégis mit gondolsz?! Treynek! – Nincs. Elég sok mindenen ment mostanában keresztül, szerintem most legkevésbé egy barátnőre vágyik. Miért? – Mert nagyon cuki, azért! – Igen? Felőlem... – rántotta meg a vállát Alexa, és hátat fordított a barátnőjének, hogy dalt váltson. – Akkor téged nem érdekel? – Kérdezett rá Steph. – Mert arra gondoltam, hogy elhívnám randira. Elmehetnénk moziba, vagy ilyesmi. A multiplexben játszanak most egy jó horrort, valami iskoláscsoportról szól, akik a semmi közepén beszorulnak a buszba, és valami gyilkos szörnyek egyenként levadásszák őket. Egy jó horrornál nincs is jobb, hogy hangulatba hozzuk a fiúkat! Alexának önkéntelenül is eszébe jutott a kép, amit öt hónappal azelőtt látott, ahogy Trey kétméteres, fekete-szürke farkasemberként egy vámpír karjába mar, tőből leharapja a kezét, és ezzel megmenti az apja életét. Az a dühösen támadó farkas annyira más volt, mint a csendes, visszahúzódó tizenöt éves srác, aki Stephanie szerint cuki.

O, Steph, el sem tudod képzelni, mennyire igazad van – gondolta magában. – Szóval, zavarna? – Kérdezte Stephanie, arcán újra az a pajkos mosoly, amiről Alexa tudta, hogy vadászni készül. – Engem? Nem. Miért zavarna? – Ugyan már, Lex! Láttam én, hogy néz rád néha a srác! És te sem akartad nagyon elrettenteni magadtól! Rebegtetted a szempilládat, meg a hajadat csavargattad, ahányszor csak vele beszélgettél. Én csak azt hittem... szóval, hogy neked is tetszik. -Ne hülyülj már meg, Steph! – Rázta meg a fejét Alexa. – Egyáltalán nem az esetem. Először is fiatal hozzám. Csak jó barátok vagyunk. Különben is: együtt lakunk! Nem hiszem, hogy az apám repesne örömében, ha megtudná, hogy a lánya azzal a sráccal jár, akit befogadott és a szárnyai alá vett. Alexa elhallgatott. Most, hogy az apját említette, hirtelen megrohanta minden baj. Hogy az apja ott fekszik a lakás másik végében gépek, infúziók és csövek között, miközben ő itt nevetgél egy parti után. Ugyanakkor jól érezte magát, talán jobban is, mint ahogy azt bevallotta volna magának. Ma este ki tudott végre kapcsolni egy kicsit, hónapok óta először nevetett, és egy kis időre lerázta magáról a sok félelmet, gondot, ami már régóta nyomta a vállát. Steph észrevette barátnője hangulatának hirtelen változását. – Hogy van az apud? – kérdezte. – Nincs jobban, de köszi, hogy kérdezted – Alexa a barátnője üres poharára nézett, és hogy gyorsan témát váltson, megkérdezte: – Kérsz valamit inni? Stephanie megrázta a fejét. – Nem, köszi. Újra elmosolyodott, és felnézett a barátnőjére a szemöldöke alól, amit nemrég szedetett ki valamelyik szépségszalonban. – Szóval akkor nem bánod? Mármint ha elhívom Treyt. Alexa a barátnőjére nézett. Ők ketten az óta jóban voltak, hogy egy osztályba kerültek felsőben. Tudta, hogy Steph kedves, gondoskodó és jószívű lány, de azt is tudta, micsoda ragadozó tud lenni, ha fiúkról van szó. Csak amíg osztálytársak voltak, Stephanie-nak rengeteg barátja volt, és Alexában valami összerándult a gondolattól, hogy Trey legyen a következő. Abból ítélve, ahogy Steph ránézett,

ebből valami nyilván meg is látszódhatott az arcán. De mi lehetett ez az érzés? Féltékenység? Az biztosan nem! Ez őrültség – gondolta. – Nekem nem tetszik Trey! Elgondolkodott, igyekezett rájönni, mi is volt az az érzés, amit a barátnője kérdése keltett benne. Igazából tényleg semmi közöm hozzá – döntött végül. Ha Stephanienak tetszik Trey, és a fiú is hajlandó randizni vele, mit számít az neki? – Nem, nem bánom – jelentette ki. – Csak rajta! – Tuti! – dörzsölte meg a tenyerét Steph. – Az az érzésem, a fiatal Treyre ráfér egy lány, aki megmutat neki egy-két dolgot. Add csak ide azokat az üvegeket! Kiviszem őket a konyhába, hátha arra lebzsel még! Alexa látta, ahogy a barátnője az ajtó felé indul, és hirtelen tökéletesen tisztán beléhasított az érzés: igenis bánná, ha Trey meg Steph randiznának. Kényelmetlenül érezte magát, amiért ezek az érzések ilyen váratlanul rátörtek, és meg akarta tudni, honnan jöttek. Időre volt szüksége, hogy tisztázza magában, miért is számít neki az, hogy Trey kivel randizik vagy kivel nem. Látta, ahogy Stephanie az ajtóhoz közelít. Hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét. – N'gart astollamon ashath... – kezdte fakó, monoton hangon szavalni. – Alexa, mit csinálsz? – fordult vissza Steph. A keze már a kilincsen volt. A zavar és az érdeklődés keveréke tükröződött az arcán. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is olyan hangot fog hallani a barátnője szájából, mint amilyet most kiadott magából. Száraz és ősi hangzásuk volt a szavaknak, amelyeket Alexa tovább mondott. Stephanie-t minden szóval egyre nagyobb rémület töltötte el. – Elnieth ralleth n'gor, allemn agrath shallerith. – Lex, most már hagyd ezt abba, nem vicces! Alexa néhány másodpercig még zárva tartotta a szemét, összegyűjtötte magában azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyek ahhoz kellettek, hogy a varázsige hasson. A testében finom lökést érzett, ami azt jelezte, hogy a varázslat működött. Kinyitotta a szemét, és rámosolygott a barátnőjére. – Ugyan már, Lex! Láttam én, hogy nézett rád néha a srác! És te sem akartad nagyon elrettenteni magadtól! Rebegtetted a szempilládat, meg

a hajadat csavargattad, ahányszor csak vele beszélgettél. Én csak azt hittem, szóval, hogy neked is tetszik. Stephanie megismételte a szavakat, amelyeket néhány perce mondott, ugyanazokkal a gesztusokkal, ugyanazzal a hanglejtéssel. Alexa szégyellősen lesütötte a szemét. – Hát, tényleg elég helyes – szólt. – Azt hiszem, egy kicsit tetszik is. – Akkor ezt meg is beszéltük – vágta rá Stephanie, és értetlenül nézett a két üres üvegre, amit a kezében tartott. Visszaült az ágyra, a barátnője mellé. – Tudod, el akartam hívni, randizni, de így azt hiszem, egy másik szerencsétlen áldozatot kell találnom, akin gyakorolhatom a női vonzerőmet. Alexára kacsintott, és szélesen, őszintén rámosolygott. Mielőtt válaszolhatott volna, Alexa meglátta, ahogy lehervad Stephanie arcáról a mosoly, összeráncolja a homlokát, és az arcára mély döbbenet ül ki. – Fura... – szólalt meg végül. – Micsoda? -Megint egy olyan déjávu érzésem volt... Tudod, amikor azt hiszed, hogy ez már megtörtént veled egyszer. Te is szoktad ezt érezni? – Igen – válaszolt Alexa, feltérdelt és leállította a zenét. – De ilyenkor csak az agyad tréfál meg. Mit akarsz most hallgatni? – Kérdezte, és hátat fordított, nehogy a barátnője meglássa az arcán elterülő széles vigyort.

9 Trey valamivel éjfél előtt ment a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, hogy kizárja a lányok kacarászásának és trécse-lésének a hangját, ami Alexa szobájából szűrődött ki. Ledobta a ruháit, és rögtön ágyba bújt, még ahhoz is túlfáradtnak érezte magát, hogy letusoljon vagy megmossa a fogát. Megfogadta, hogy reggel majd rendbe hozza magát, de most csak arra vágyott, hogy végre alhasson egyet. Oldalra fordult, hogy lekapcsolja az ágya mellett álló olvasólámpát. Amikor visszafordult, a vámpír már ott volt mellette. Caliban az ágya mellett állt, és gyűlölettel nézett le rá. Trey elfojtotta a feltörő kiáltást, és ösztönösen a lámpa után kapott. Kis ívben lendítette a nehéz fémlábat a lény feje felé. Pontosan célzott, de a lámpa egyszerűen átsiklott a vámpír fején, minden ellenállás nélkül. Ekkor Trey már térden állt az ágyán. A lámpára pillantott. A vezeték kiszakadt a helyéről, de az ütésnek semmi nyoma nem volt rajta. – Ne áltasd magad, Trey Laporte! – Szólalt meg a szörnyeteg. – Azt hiszed, ha valóban itt állnék, te még lélegeznél? – A vámpír kinyitotta a száját, és megvillantotta azokat a hatalmas fogakat. Az ajka rettenetes vigyorra húzódott. – Nem, Trey, ha ilyen könnyedén át tudnék jutni az öcsém védelmi vonalain, éltem volna az alkalommal, hogy kipróbáljam új pótkarmaimat a zsenge kis nyakadon. Felemelte fémkezét, amely a csuklójához csatlakozott, az arca előtt behajlította a pengeszerü, éles ujjakat, és beteges bűvölettel meredt rájuk. – Nagy kár, hogy nem beszélgethettünk szemtől szemben a lőtéren – folytatta. Trey ekkorra már megértette, hogy az előtte álló alak nem szilárd test, hiszen a szoba mögötte lévő része átüt rajta. -Nemsokára azonban alkalmunk lesz arra, hogy alaposan megismerkedjünk. Az öcsém lassan, de biztosan elveszti az életért folytatott harcát, és akkor a védelem, amit az ő erejének köszönhetően élveztél, elmúlik. Akkor, Mr. Laporte, személyesen is találkozunk majd. Akkor majd megmutatom neked, mi az igazi kín és fájdalom. Neked és

a többieknek, akik olyan sokáig akadályoztak engem. Nagyon kevés homok van már a bátyám életének homokórájában. Ha végre az utolsó szem is lepereg, akkor egyszerűen besétálok majd a világába, és elpusztítok mindenkit, aki az ő oldalára állt velem szemben. A vámpír félrebillentette a fejét, és mélyen ülő, sárga szemével a fiú arcát fürkészte. Trey összeszorította a szemét, és azt remélte, hogy mire újra kinyitja, a jelenés már nem lesz ott. – Hasonlítasz rá, tudod? – Jegyezte meg a vámpír. Trey torkán csak egy halk suttogás jött ki. – Kire? – Az apádra – vigyorodott el az alvilági lény, és élvezte, hogy gyötörheti a fiút. – Elmondok neked egy titkot, Trey. Az apád, mielőtt lecsaptam a fejét a válláról, könyörgött nekem, hogy öljem meg. Annyira szenvedett, olyan kibírhatatlan volt a fájdalom, amit okoztam neki, hogy a lábamnál fetrengett, és esedezett, hogy szabadítsam meg tőle, ne kínozzam tovább. Végül, amikor már beleuntam, teljesítettem a kérését – a vámpír szeme vészjóslóan villámlott, és Trey meghátrált a gonosz tekintettől. – Nemsokára te is könyörögni fogsz, hogy vessek véget a szenvedéseidnek. Bár azt hiszem, téged egy kicsit tovább foglak kínozni. Igen, élvezni fogom, ahogy a földön vonaglasz és nyüszítesz, mint az a szánalmas, gyáva apád! Trey kiugrott az ágyból, és az undorító lényre vetette magát. Karmos kezével a vámpír után kapott, de a karmai átsiklottak a jelenésen, és a mögötte álló komódba vágtak, levertek egy poharat, ami szilánkokra pattant a földön, a gyémántként csillogó darabok beterítették az egész szőnyeget. Trey talpra állt, nem törődött a fájdalommal, amit a talpába vájó szilánkok okoztak. Megperdült, és készült, hogy kivédje a támadást. A vámpír nevetésének hangja betöltötte a szobát, de Calibannak nyoma sem volt. Trey a földre rogyott, és durván, hangosan szipogni kezdett. Magához húzta a lábát, és úgy meredt rá, mintha nem is az övé volna. A talpából szivárgó vér kövér cseppekbe gyűlt, mielőtt végigcsorgott a sarkáig és a padlóra csöppent. Könnyek gyűltek a szemébe, ő pedig pislogott, és hagyta, hogy a színtelen, sós cseppek egyesüljenek bíbor testvéreikkel, mielőtt beleivódnak a szőnyegbe. A szívverése lassan

csendesedett, ahogy megfegyelmezte az elméjét, és nyugalmat erőltetett magára. A kopogás halk hangjára felpattant, mint a kilőtt pisztolygolyó, és beverte a fejét a szétzúzott komódba. Az idegei teljesen kivoltak. – Trey? – Hallotta Alexa hangját az ajtó túloldaláról. – Trey, jól vagy? Stephfel azt hittük, valami zajt hallottunk. Trey végignézett a véres szőnyegen meg a romhalmazon, ami azelőtt a szekrénye volt. – Trey? Már éppen válaszolt volna, de meggondolta magát. Eszébe jutott, mennyire élvezte ezt az estét Alexa. Hosszú idő óta ma engedte le először a haját. Trey nem akarta elrontani az estéjét azzal, hogy jelenésekről kezd panaszkodni, bármilyen jólesett volna neki, ha megbeszélhette volna ezt a lánnyal. Nem, ezzel még várhat, amíg Tommal át nem beszéli a dolgot reggel, még mielőtt a férfi lemegy az irodába. – Semmi baj, jól vagyok – válaszolt végül, és igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. – Csak hülyéskedtem, és levertem egy poharat. Eltört. – Segítsünk feltakarítani? – Ez Steph hangja volt. – Nem, köszi, már megvan. – Oké. Ha tényleg jól vagy... Jó éjt, Trey! – Jó éjt, Alexa! Jó éjt, Steph! Hallotta, hogy a lányok még az ajtó előtt tanakodnak, ezért visszatartotta a levegőt, és megvárta, amíg hallja, ahogy becsukják a szobájuk ajtaját és lehalkul a zene, ami még így is kihallatszott. Akkor kifújta a levegőt, hátraejtette a fejét, és a plafonra meredt. Igyekezett megnyugodni. Nem volt valóságos. El fogom mesélni az egészet Tomnak, de most semmi értelme ezzel zavarni. Nem volt valóságos. A vámpír csak megpróbált megijeszteni. Sikerült neki. Kiszedegette a talpából az üvegszilánkokat, és egy kis halomba gyűjtötte őket, majd megvizsgálta a sebeit. Tudta, milyen gyorsan gyógyulnak, és hogy reggelre már nyoma sem lesz annak, hogy bármi történt volna. Fogott egy pólót, ami kiesett a szennyeskosárból, félbetépte, és bekötözte vele a lábát. Remélte, hogy így nem koszolja jobban össze a szőnyeget. Szólnia kell Mrs. Magiltonnak, hogy tisztítsa ki a szőnyeget.

Képzeletben már hallotta is, mekkora patáliát fog csapni, amikor meglátja ezt a nagy rendetlenséget. Amikor kész volt a kötözéssel, összeszedte az üvegcserepeket, és az éjjeliszekrényére tette. Azon állt a szülei fényképe is. Sokáig nézte a fotót, és az a sok szörnyűség járt a fejében, amit Caliban mondott az imént. Nagyon boldog volt, hogy újra volt egy képe a szüleiről. Nemrégiben igyekezett felidézni az arcukat, hogy el ne felejtse őket, de csak nagyon nehezen ment. Mérges volt magára, amiért hagyta, hogy így elhalványuljon az emlékük. Azelőtt egyetlenegy fotója volt róluk, és az is bennégett a nevelőotthonban, ahol azelőtt lakott, mielőtt Lucienhez költözött volna. Az otthont Caliban emberei gyújtották fel, hogy őt megöljék. Most azonban újra láthatta a szülei arcát. Azt kívánta, bárcsak lehetnének mellette, és segítenének neki, hogy átvészelje mindazt, ami most történik vele. Átment a fürdőszobába, beállt a zuhany alá, és engedte, hogy a forró víz végigszurkálja a testét. Amikor végzett, visszament a szobába, és meglátta az ágyán az összegyűrt takarókat. Lehajolt, felvette és összehajtogatta őket, majd szépen, rendben elhelyezte a matracon. Megkerülte az ágyat, leült az íróasztalához, és a végéből egy könyvet húzott maga elé. Gyanította, hogy aznap éjszaka már nem fog túl sokat aludni. Meleg, tavaszi napsütés tört át a függönyök közötti résen. Trey mordult egyet és összerándult, ahogy a fény az arcára vetült. Végül a székben aludt el, és most nagyokat szisszent, amikor ebből a kényelmetlen, görnyedt testhelyzetből felegyenesedett. Felemelte a lábát, hogy megnézze a sérüléseit, és nem lepődött meg, hogy nyomuk sem látszott. Gyorsan letusolt és felöltözött. A karórájára pillantott, és remélte, hogy még el tudja csípni Tomot a reggeli megbeszélés előtt. A nappalin keresztül a konyhába sietett, hogy felkapjon valamit, amit elmajszolhat útközben, amíg Tomot keresi. A konyhaasztalon ott álltak valaki reggelijének maradékai: egy még langyos kávé és egy tányér pirítósmorzsákkal tele. Trey ebből megállapította, hogy Alexa már talpon van. Otthagyta a könyvet is, amit olvasott, lefelé fordítva, az asztalon. A régi könyv borítójának sarkai már megkoptak, a nyers állatbőr úgy hajlott vissza a felszín alól, mint egy kis nyelv, ami meg akarja nyalni a borítót.

Trey a gyümölcskosárból felkapott egy almát, ráharapott, és a szájában tartotta, amíg megtörölte a kezét, és felvette az asztalról a könyvet. Kinyitotta, és belenézett. A szöveget számára ismeretlen nyelven írták. Kicsit elfordította a könyvet, mintha attól jobban ki tudná bogozni az ismeretlen írásjeleket. Belelapozott, hátha talál valamit, amiből megtudja, hogy miről szól a könyv. A lapjai hártyavékonyak voltak, Treynek az a biblia jutott az eszébe, amit a nagymamájánál látott egyszer, amikor még kicsi volt. Trey egy oldalnál megtorpant. Itt a szöveg sokkal nagyobb és vastagabb betükkel volt írva, mint a többin. Megpróbált rájönni, milyen nyelv lehet ez. Megrázta a fejét. Kivette a szájából az almát, és nekiállt hangosan felolvasni a szavakat. Meg-megállt, és visszaugrott a sor végére, amint azt hitte, rájött, mi a helyes kiejtés. A szavak furcsán vibráltak, ahogy kimondta őket. Trey valahogy úgy érezte, akarják, hogy valaki felolvassa őket, mintha túl régóta tartották volna már őket fogságban a könyv lapjai, és most újra arra vágytak volna, hogy valaki életet adjon nekik. Az agyában megszólalt a vészcsengő, az ösztönei azt súgták, hogy azonnal abba kell hagynia, és le kell tennie azt a könyvet. De azok a szavak el akartak hangzani. Suttogva csábították Treyt, hogy tovább olvassa őket, és a fiú érezte, ahogy egyre nő az erejük. A szöveg felénél tartott, amikor Alexa berontott a konyhába, ráordított, hogy hagyja abba, odapenderült hozzá, kikapta a kezéből a könyvet, becsukta, és az asztalra dobta. Ezután alig leplezett haraggal Treyre meredt. – Mit gondolsz, mi a fészkes fenét csinálsz, Trey? – Ripakodott rá. – Ne akadj ki ennyire, Alexa, csak olvasgattam egy kicsit ebből a könyvből. – És van fogalmad, milyen varázsigét olvasgattál éppen?! Félig elmondtál egy idézést, Trey! És a végére érve egy olyan hatalmas démont sikerült volna a világra szabadítanod, amilyennel én soha nem akarnék találkozni. Mert, nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én a magam részéről nem repesek az ötlettől, hogy egy hatméteres szörny jelenjen meg a konyhámban, akinek a neve lefordítva annyit tesz: kibelező! – Kiabálta, és meglóbálta a könyvet a fiú orra előtt. – Ezt az izét ugyan ötszáz éve nem látta senki, de egy ilyen névvel nem hiszem, hogy ő lenne az a srác, akit szívesen meghívsz teára meg sütire egy kellemes szombat délután.

– Ha ez a könyv ilyen rohadt veszélyes, mi a fenéért hagyod szét az asztalon, te hülye?! – Kiabált vissza a lányra Trey. Ott álltak az asztal két oldalán, egymást nézték, és egyikük sem volt hajlandó meghátrálni. Ekkor hirtelen Trey elvigyorodott, majd elnevette magát. – Mi olyan vicces?! – Fonta össze a karját Alexa. – Csak elképzeltem azt a hatalmas szörnyet, ahogy leül az asztalhoz teázni és sütit enni, és tudom is, mit mondana neki Mrs. Magilton: ha egy morzsát is a földre ejtetek, én fogok a te beleidből harisnyatartót készíteni, és nem érdekel, hogy te vagy-e a kibelező, vagy nem, megértetted?! Alexa nagyon igyekezett megtartani a haragos ábrázatát, de végül belőle is feltört a kacagás. Amikor lecsillapodtak, így szólt: – Légyszi, Trey, máskor jobban vigyázz ezekkel a régi könyvekkel. Némelyikben nagyon veszélyes dolgok vannak, és nem jó, ha olyan nyitja ki őket, aki nem tudja, mit csinál. – Ha nem emlékeznél, pont egy ilyen régi könyvet adtál nekem szülinapomra! – Jegyezte meg Trey. – Igen, és mondtam, hogy csak akkor nyisd ki, ha én is ott vagyok. Hirtelen megszólalt a konyhai telefon. A hangjából tudták, hogy belső hívás, az irodából jön. Alexa felvette a kagylót, és végighallgatta azt, aki a vonal túlsó végén beszélt. A lány arckifejezése egy csapásra megváltozott, és a konyhában érezhető volt a hirtelen kialakult feszültség. Alexa megköszönte a tájékoztatást, és letette a kagylót. Az arcán egyszerre látszott az izgatott várakozás és az aggodalom. – Áttörés. Charles azt hiszi, megtalálta a Leroth-tomyot és Gwendolint, és azt szeretné, menjek le hozzá megbeszélni. – Charles? – Kérdezte Trey, és úgy tett, mint aki nem tudja, kiről van szó. – Ja, Lord Nagyarc? – Ne kezdd ezt megint, Trey! Ha veszed a fáradságot, hogy jobban megismerd, rájössz, hogy egész kedves srác. Trey találkozott már néhányszor Charles Henstall-lal, amikor a kutatószobában járt, hogy segítsen megtalálni Alexa anyját. A nála alig valamivel idősebb srác mindig lekezelően beszélt vele, és egyértelműen lenézte, legalábbis Trey így érezte.

– Induljunk! – szólt Alexa, és már félúton volt az ajtó felé, amikor Trey megállította. – Alexa, valamit el kell neked mondanom a tegnap éjszakáról. Amikor a szobámhoz jöttetek, én... – Ha a miatt a buta lámpa miatt aggódsz, ne tedd – vágott a szavába a lány, és a falra szerelt telefonra pillantott. Látszott rajta, hogy már nagyon szeretne indulni. – Caliban. Ott volt a szobámban. Mármint, nem volt ott a teste, de a képe megjelent, és... – De Trey! Miért nem mondtad azonnal? Trey a fejét rázva lesütötte a szemét. – Nem akartam elrontani az estédet. Különben is, nem volt ott igazából, csak a kivetülése... valami varázslat lehetett. – Gyere, ezt azonnal el kell mondanunk a többieknek, és meg kell tudnunk, mit talált Charles! Karon ragadta a fiút, kivonszolta a konyhából, át a nappalin, a lifthez. – Mi az? – Dörrent fel Tom, amint betoppant a kutatószobába. Csapzott volt, fáradtnak tűnt, és ugyanaz a ruha volt rajta, ami előző este. Trey úgy tippelte, ír barátja is legalább olyan jót pihent az éjszaka, mint ő. – Remélem, fontos dolog, ha már egyszer lemondtátok miatta a megbeszélést. Alexa és Charles az egyik asztalnál ültek, és egy notebook képernyője fölé hajoltak. Tapintható volt a feszültség a szobában. Trey kicsit távolabb ült tőlük, és megkönnyebbült sóhajjal pattant fel, amikor az ír belépett. – Azt hiszem, megtaláltuk az anyámat, Gwendolint – közölte vele Alexa, és fel sem pillantott a képernyőről. -Én még mindig nem értem, miért volt ez ilyen nehéz – kottyantotta közbe Trey. – A Leroth-torony nem egy állandó hely – magyarázta meg a dolgot Charles, és ö is úgy döntött, a legjobb lesz, ha fel sem néz az adataiból , ami azt illeti, nem is egy hely. Ez egy portál az alvilág és a földi övezet között. Trey végignézett a fiún. Úgy tizennyolc évesnek becsülte, talán kicsit fiatalabbnak, de a beszédéből azt gondolhatta volna az ember, hogy sokkal idősebb. A modorából kitűnt, hogy tehetős családban,

kiváltságos körülmények között nőtt fel, és kitűnő iskolákba járt. És volt benne valami, amitől Trey hátán felállt a szőr. – Lehetne ezt úgy, hogy én is megértsem, Charles, légyszi? – Szólalt meg Trey. – Nem vagyok valami jó tudományos hab-latyból. Charles a fiúra pillantott, mielőtt felegyenesedett volna, és úgy, hogy a szobában mindenki jól értse, magyarázni kezdett. – Ahogyan azt bizonyára te is tudod, a Leroth-torony egyszerre képes létezni mindkét világban, az alvilágban és a Földön is. így egy hatalmas hidat képez a kettő között. A többi, kisebb átjáróval ellentétben, amelyek ehhez képest jelentéktelen nagyságúak, ez hatalmas területet takar, és általában a környezetébe olvad. Álcázzák – felvonta a szemöldökét, mintha azt ellenőrizné, hogy Trey is mindent megértett-e, ránézett, majd mosolyogva fordult vissza Alexához, és folytatta. – Caliban és Gwendolin úgy használja a Lerothot, hogy ne tudjuk leállítani a mesterkedé-seiket. Gwendolin nagyhatalmú fekete mágus, óriási pusztítást tud végezni a varázslataival. A szervezetünkben persze többen is vannak, akik semlegesíteni tudnák a legtöbb varázslatát, de ehhez tudniuk kellene, honnan erednek, hol mondják el az igéket. Ha ismerjük a helyüket, küldhetünk oda ellenvarázslatokat és semlegesítő bűbájt. Ő azonban a Leroth-torony helyváltoztató képességét kihasználva kicselez bennünket. Egyik helyről a másikra ugrál, hogy ne tudjuk követni. Trey csak fél füllel figyelt, közben azon kezdett gondolkodni, vajon Charles ember-e, vagy valami démon vagy más alvilági lény, amilyeneket a legutóbb a tanácsteremből megfigyelt. Eszébe véste, hogy a következő adandó alkalommal, amikor észrevétlenül át tud változni, megnézi magának a srácot. A lelke mélyén nagyon bízott benne, hogy a menő, sármos külső alatt ö is valami undorító, szokatlan vagy bizarr szörnyeteg. Lehetne például egy óriáscsiga, mintNathan. – Nem, Trey, én teljesen ember vagyok – fordult hozzá hirtelen Charles, és elmosolyodott Trey meglepett arckifejezésén. – Attól tartok, semmi jele bennem haslábúnak vagy egyéb puhatestű állatnak. Sőt, alakváltó sem vagyok, nem tudok átváltozni valami félig kutya, félig ember lénnyé... még szerencse! – Úgy tünt, nagyon élvezi, hogy így kiakasztotta Treyt. Visszafordult a gépe felé, és még hozzátette: – Bocs, ez nem volt valami kedves tőlem. Nem akartam betömi a gondolataidba. Csak annyira értetlen és üres tekintettel meredtél rám,

nem tudtam, felfogsz-e bármit is abból, amit mondok... szóval, gondoltam, bekukkantok a fejedbe. Remélem, nem baj! Trey mérgesen ráncolta össze a homlokát. Érzékelte ő, hogy valami történik a fejében, egy erő behatol, mintha egy puha kis féreg kezdett volna az agyában matatni. Hirtelen úgy érezte, nagyon durván megtámadták. Elöntötte a harag, Charles szemébe nézett, és előrehajolt, hogy az orruk majdnem összeért. – Charles, én nem tudom, mi vagy ki, vagy te, és igazából nem is érdekel. De ha még egyszer bekukkantasz a fejembe, nagyon szívesen megmutatom neked, milyen félig kutyává tudok változni, és akkor lehet, hogy én is bekukkantok a fejedbe, csak először letépem a koponyád tetejét, és a földön kiterítem a belsejét, hogy jobban átlássam. A szavak túl gyorsan buktak ki a száján, és meggondolatlanul durvák voltak. A hatás nem maradt el, kínos csend telepedett a szobára. Trey Tomra és Alexára nézett, majd elpirult, amikor meglátta az arcukon, milyen idegesek lettek. – Ha a két bőgő szarvasnak sikerül eldöntenie, melyikük is az alfahím, szeretettel várjuk őket a tanácsteremben, ahol Tommal azt beszéljük meg, mi legyen a következő lépés – szólalt meg határozottan Alexa, becsukta a notebookot, felkapta, felállt, és elindult a tárgyalótermek felé, amelyek az irodáktól balra sorakoztak. Tom fejcsóválva nézett végig a két íiún, majd megfordult, és követte a lányt. Trey Charlesra pillantott, mosolyt erőltetett az arcára, és felegyenesedett. – Csak utánad, Charles – szólalt meg.

10 – Szóval, mit tudunk meg ebből? – Kérdezte Trey, és a tárgyalóterem túlsó falán lévő kétméteres képernyőre pillantott, amin ugyanazok a táblázatok és adatsorok álltak, amiket az előbb a számítógépen látott. – Állandóan elemezzük az összes mágikus jelenséget a Földön – magyarázta Alexa a képernyő előtt. – A szervezetünk egy csoportja nagyon érzékeny mindenfajta varázslatra, és ráhangolódik a jeleikre. Mindent megéreznek, függetlenül attól, hogy ki, mikor vagy hol alkalmaz varázslatot. A különféle mágikus tetteknek másfajta nyomaik, jeleik vannak. Ha a csoport tagjai úgy értékelik, hogy ezek ártó szándékúak, jelentenek, és megpróbálják meghatározni a jel forrását, hogy minél korábban ellenlépéseket tehessünk. A képernyőre pillantott, majd így folyatta; – Némely mágikus tettek, a legsötétebb és legártóbb fajtából valók, azt jelzik, hogy egy nagymenő dolgozik éppen, és nemigen találunk erősebb mágusokat, mint Caliban és Gwendolin. Ma reggel egy furcsa jelet fogtak. Nagyon erős volt, de csak egy pillanatig tartott, és nem tudtuk meghatározni, milyen fajta varázslatról van szó. Úgy sejtjük, hogy valaki előkészít valami nagy eseményt, és ez egy próbaüzem lehetett. Nem tudták ugyan megmondani, milyen varázslat volt, de Charles és a csoportja megállapította, hogy a forrása Izland volt. Pontosabban harminc kilométerre Reykjavíktól. – Megállt, és Treyre nézett. – Ez, és az, hogy Caliban megjelent Treynek tegnap éjjel, arra utal, hogy előbújtak a rejtekükből, és most teljes erővel azon dolgoznak, hogy elérjék a céljukat, bármi is legyen az. – Múlt éjjel? – Vonta fel a szemöldökét Tom. – Volt egy késő esti látogaTom – vonta meg a vállát a fiú. – Caliban tegnap a lőtéren is el akarta kapni Treyt. Alexa mérgesen nézett Treyre. – Tudod, egy kis kommunikáció egyáltalán nem ártana néha. Lehet, hogy segítene mindenkinek, hogy megértsük, mi folyik itt. – Ezt majd később megbeszéljük – zárta le a vitát Tom, és Charleshoz fordult. – Tudjuk, hogy mire készülnek ott, Izlandon?

– Még nem – válaszolt a srác. – Épp csak arra volt elég az időnk, hogy meghatározzuk a helyzetüket. Most azon dolgozunk, hogy áttörjük a rejtővarázslataikat. Néhány órán belül rájöhetünk, hogy pontosan mire készülnek, és blokkolhatjuk őket a saját varázslatainkkal. – Ne, azt ne csináljátok – szólt Alexa. – És már miért ne? – Emelte a lányra okos tekintetét Charles. A szeme összeszűkült, látszott, hogy azon agyai, vajon mire megy ki ez az egész. – Ahogy mondtam, nem tarthat túl sokáig, hogy kiderítsük, milyen mágiát használnak. – Charles, nagyon fontos, hogy ne tegyetek ellenük semmit. Figyeljétek továbbra is, hogy mi történik Izlandon, és jelentsétek nekem vagy Tomnak, de semmiképp se használjatok varázslatokat ellenük a kifejezett utasításaink nélkül. – Sajnálom, Alexa, de nem értem. Ha bármi készül, arról nekem és a csapatomnak tudnom kell. Ha Lucien itt volna, ő biztosan... – Charles, kérlek szépen, tartózkodj attól, hogy megmondod nekem, mit tenne az apám, vagy mit nem, a mostani helyzetben – keményedett meg Alexa tekintete. – Alexa, ez elfogadhatatlan. Ragaszkodom hozzá, hogy... Trey látta, ahogy vörös foltok kezdenek felfelé terjedni a lány nyakán. Ez biztos előjele volt azoknak a dühkitöréseknek, amiket Trey szenvedő alanyként már nemegyszer átélt az elmúlt néhány hónapban. – Charles, amíg az apám vissza nem tér, Tom és én irányítjuk a szervezetet. Megértem, hogy nagydolgot kérek, és ha kiderülne, hogy életeket veszélyeztetek, ha továbbra is ebbe az irányba vezetem a bevetést, azonnal értesítenélek, hogy te és a csapatod elháríthassák a veszélyt. Addig azonban ehhez az utasításhoz kell tartanod magad, ebben Tom és én egyetértünk. A lány arca ellazult, és úgy pillantott Charlesra, hogy Treynek kedve támadt beverni a srác orrát. Alexa negédesen így folytatta: – Megteszed ezt a kedvemért, Charles? Kérlek. Szükségem van a segítségedre. Trey Tomra pillantott, aki vele szemben ült az asztalnál. Az arcáról egyértelműen leolvasható volt, hogy Alexa ebből az egészből semmit nem beszélt meg vele, és hogy nagyon nem örül annak, hogy a lány így kihasználja a támogatását. Tom visszanézett a fiúra, egy olyan lesújtó

pillantással, amitől Treynek azonnal elment a kedve attól, hogy tovább elemezgesse a barátja arckifejezését. – Most pedig, Charles – hízelgett tovább Alexa kérlek szépen, légy olyan jó, és hagyj magunkra bennünket egy kicsit. Tommal és Treyjel meg kell beszélnünk valami személyes dolgot. Charles határozottan nem örült annak, hogy így elküldték. Felállt, és megrántotta a zakója alját. Először Tomra nézett, és abban bízott, hogy az ír közbelép az érdekében, de amikor meglátta az arcán a fagyos, rezzenéstelen kifejezést, amelyet olyan jól ismert, Trey felé fordította a fejét. A fiú széles vigyorral az arcán, hátradőlve ült a székében, és élvezte, hogy végignézheti a megszégyenülését. Még rá is kacsintott, és az ujja hegyével pát intett neki, mire Charles sarkon fordult, és kivonult a szobából. Amint Trey visszafordult az asztal felé, és meglátta a másik kettő rá szegeződő mérges tekintetét, azonnal lelohadt az arcáról a buta vigyor. Alexa nyakán újra megjelentek a piros foltok, és Trey nagyjából kitalálhatta, ki lesz a következő kirohanásának a célpontja. – Trey, nehezedre esne, ha megpróbálnád nem elvadítani tőlünk azokat az embereket, akik segíteni akarnak? – Süvöltötte a lány az összeszorított fogai közül. – Legalább egy kicsit igyekezhetnél, hogy a korodhoz méltón viselkedj, és ne kezdj folyton mindenkivel veszekedni! – Én? És mi van vele? Végig lenézett. Megjegyzéseket tett rám. És, emlékszel? Belemászott a gondolataimba! Valami varázslattal vagy micsodával betört a fejembe! Ha ez nem ok a veszekedésre, akkor nem tudom, mi az! Ö kezdte. – Elég legyen! – szólt közbe Tom, mielőtt Alexa válaszolhatott volna. – Igyekezzünk lehiggadni egy kicsit! – fáradtan felsóhajtott. – Alexa, elmondhatnád például, hogy mi a terved ezzel az egésszel. Tudom, hogy tudnom kellene, hiszen már megbeszéltük, és egyet is értettem veled, csak sajnos valahogy nem emlékszem erre a beszélgetésre, úgy tűnik, teljesen elfelejtettem. Biztosan a korom miatt van! – Egyszerű dolog, Tom, és kérlek, ne tégy úgy, mintha nem jöttél volna rá már régen, hogy mit tervezek. – Alexa egy bocsánatkérő mosolyt eresztett meg a férfi felé. – Ha most nekilátunk ennek az ellenvarázslatnak és semlegesítő bűbájnak, akkor elveszítjük a

meglepetés erejét. Ha rájönnek, hogy mi tudjuk, hol vannak, egyszerűen lehúzzák a rolót, és továbbállnak. – De hát fogalmunk sincs, hogy mire icészülnek! – Tom, én értem az aggodalmadat, és ahogy már mondtam, amint kiderül, hogy amit ott csinálnak, bárkit is közvetlenül veszélyeztet, azonnal félreállok, és hagyom, hogy az embereink tegyék a dolgukat, és megakadályozzák a bajt. De ez éppen az az alkalom, amire hónapok óta várunk! Szerintem ki kell használnunk! Tom állta a tekintetét néhány pillanatig, majd lassan bólintott. – Oké! – egyezett bele. – Mi a terv? – Egy kis csapat Reykjavíkba utazik, amint csak lehet. Bejutunk a Leroth-toronyba, és ha lehet, észrevétlenül ellopjuk Gwendolintól Mynor glóbuszát, és hazahozzuk, hogy meggyógyíthassuk vele aput. Tom zavartan és hitetlenkedve nézett a lányra. – Ilyen egyszerűen? – Kérdezte, és megvonta a vállát. – Hát, biztosan ki lehet még dolgozni ennél jobban is, de nagyjából ez a lényeg, igen. – És kikből állna ez a kis csapat? – Szólt közbe Trey. – Belőled, belőlem, Tomból és Charlesból. -Charles? – Ugrott fel a székéből Trey. – Mi a fenének vinnénk magunkkal azt a felfuvalkodott vasaltingest? – Valószínűleg ő a legjobb mágus a környéken. Az apja hihetetlenül fontos szerepet játszott a szervezetünkben, és úgy tűnik, Charles képes lesz átvenni a helyét – a csukott ajtóra nézett, és halkabban folytatta. – Neki sem volt könnyű élete, Trey. Majdhogynem kolostori körülmények között nevelték a világ legjobb mágus tanítói. Nagyon érti a dolgát, és mivel a világ talán leghatalmasabb boszorkányával készülünk szembeszállni, szükségünk lesz minden fegyverre, amit csak magunkkal tudunk vinni – elmosolyodott, és Treynek ez nagyon nem tetszett. – Egyébként alkalmatok lesz összebarátkozni, mielőtt még elindulnánk. Együtt kell dolgoznotok valamin. – Micsodán? – Roskadt vissza a székébe Trey. – Kérjek tőle tippeket, hogyan tudok barátokat szerezni és befolyásolni őket, hogy ha legközelebb Calibannal találkozom, rábeszélhessem, hogy megadja magát? Kösz, nem! – Nem is. Meg kell tanulnod tőle a gondolatátvitel varázslatot, ami abban a könyvben van, amit a szülinapodra kaptál tőlem.

– És mire kellene az nekem? – Emlékszel, milyen volt, amikor először harcoltál Calibannal és a démonjaival? Emlékszel, mennyire frusztráló volt, hogy nem tudtál beszélni az apámmal és Tommal, amikor meg akartatok menteni engem? Amikor farkas vagy, nem tudsz beszélni, nem tudsz elmondani semmit a társaidnak. De ha megtanulnád a gondolatátvitel varázslatot, méghozzá gyorsan, akkor el tudnád mondani nekünk azt, amit szükséges. – És miért nem tudsz te megtanítani? – Már mondtam, Charles a legjobb mágus, aki nekünk dolgozik. Én is jó vagyok, de közel sem olyan jó, mint ő. Ha én akarnálak megtanítani, lehet, hogy hetekig tartana. Ö ezt meg tudja csinálni pár nap alatt. Nekünk pedig most nincsenek heteink. Lehet, hogy még két napunk sincs. Trey Tomra pillantott, és a tekintetével kérte, hogy támogassa, de az ír csak megrántotta a szája szélét, és megvonta a vállát. – Az idő ellenünk dolgozik – jegyezte meg. Trey hátradőlt, és hátrabillentette a fejét a támla mögé. Hangosan kifújta a levegőt, és megadóan sóhajtott. -Oké, megtanulom tőle azt a hülye varázsigét. De nem tudok és nem is fogok úgy tenni, mintha kedvelném. Az a fickó egy felfuvalkodott vesztes! – A többiekre pillantott. – És ti mit fogtok csinálni? – Mi egy kicsit jobban kidolgozzuk Alexa briliáns tervét, és mindent előkészítünk az induláshoz – szólt Tom, és felállt. Az arca kemény volt, mint a kö, a szája vonala pengeéles attól, ahogy az ajkát összeszorította. Trey már látta ezt az arckifejezést, amikor korábban találkoztak Lucien vámpír testvérével. Ez a harcba induló Tom arca. Trey felállt, és indult volna kifelé, de Tom utánakapott, és megfogta a karját, hogy megállítsa. – Te pedig – parancsolt rá – mostantól mindenről beszámolsz nekem, ami rendkívüli történik veled, nem érdekel, hogy szerinted mennyire fontos, mennyire valóságos vagy nem az. Megértetted? Trey bólintott. – Akkor jó – engedte el a fiú karját Tom. – Irány dolgozni.

11 – Még egyszer! – kiáltotta Charles. Trey felemelte a fejét, és abban bízott, a csúnya nézés elég lesz ahhoz, hogy Charles meghunyászkodjon. Nem volt elég. A srác kérlelhetetlenül állta a tekintetét. Lassan pislantott és megszólalt: – Még egyszer. – Lethren agom shu alak hiroth – szavalta már úgy századjára. Az agyában megformálta az üzenetet, amit az asztal túloldalán ülő srác fejébe akart eljuttatni: Charles, te egy öntelt hülye vagy. Felhúzta a szemöldökét, és Charlesra nézett, sikerült-e ebből bármit átküldeni. – Még egyszer! – szólt a srác. – A francba! – Fakadt ki Trey, és a homlokát leejtette az asztal lapjára. – Már négy órája csináljuk ezt! Mit csinálok rosszul? Öt rohadt szó az egész, nem lehet ennyire nehéz! Még mindig rosszul ejtem ki azt, hogy hiroth? Charles az arca előtt összeérintette két kezének ujjbegyeit, és ezek felett nézett Treyre. Két órával ezelőtt meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta a gombot az inge gallérján, de ennél többet nem engedett meg magának, pedig nagyon meleg volt a tárgyalóban. Vagy egy órája Trey a maximum, hűtésre kapcsolta a légkondicionálót, de úgy tűnt, a gép kipurcant, mert, ahogy a délután haladt előre, csak egyre melegebb lett. Charles felsóhajtott, a karórájára pillantott, és még nagyobb türelmet erőltetett magára. – Hányszor mondjam még el, Trey, a kiejtéssel nincs semmi baj. Az már az elsö óra végére tökéletes volt, bár ezen magam is meglepődtem. A gondolkodásmódod az, ami nem megfelelő. Ennek a varázslatnak az esetében az elmédet kell először felkészítened. Szóval, ha szabad kérnem, még egyszer! – Ezt te most élvezed, ugye? – támasztotta meg az állát az asztalon Trey, és Charlesra meresztette a szemét.

– Ha azt hiszed, hogy nekem jó itt ülnöm veled, és próbálni a fejedbe verni ilyen alapvető mágiát, hát egy kicsit nagyra tartod magadat – kacagott fel gúnyosan a srác. – Én ezt csak azért csinálom, mert Alexa megkért rá. De hidd el nekem, ezer és egy fontosabb és kellemesebb dolgom lenne annál, mint hogy itt poshadjak, veled. Például kellene a kis izlandi kiruccanásunkkal is foglalkoznom, hogy megfelelően felkészült legyek – a belső zsebéből elővett egy zsebkendőt, és végigtapogatta vele a homlokát. – Tehát, Mr. Laporte, kérlek szépen, üresítsd ki a fejedet, ezzel szerintem nem lehet gondod. Képzeld azt, hogy a gondolataid cseppfolyósak, és ki tudod préselni őket a fejedből. Folyékonyak, ezért tudod őket irányítani és átküldeni mások tudatába. Aztán mondd el az igét! -Miért van itt ilyen rohadt meleg? – méltatlankodott e helyett Trey. Arra gondolt, feláll, és negyedjére is ellenőrzi a klíma beállításait, de úgy döntött, úgysem menne vele semmire. – A mágia miatt – válaszolt Charles. – Amikor valaki varázsol, vagy, esetedben varázsolni próbál, mindig egy kis szelepet nyit meg az alvilág felé, ahonnan nagy energia áramlik át. Ezeket az energiákat tudjuk követni, amikor azt figyeljük, kik, mikor és milyen varázslatot használnak. Minden mágikus tevékenység energiamintája más, ez például, teljesen véletlenül, hőt is gerjeszt. Szóval légyszi, fejezd be a nyavalygást, hogy ilyen meleg van itt, és ismételd meg az igét! – Kopj le! Charles a másik fiúra nézett, és a tekintete nagyon barátságtalan volt. – Tudom, hogy nem kedvelsz engem, Trey Laporte, és, hogy őszinte legyek, én sem vagyok oda érted. De megkértek, hogy tanítsam meg neked ezt a varázslatot, hogy használni tudd ezen a küldetésen, ezért én egész nap, és ha kell, egész éjjel itt fogok veled ülni, amíg ezt el nem érem. Úgyhogy készülj fel, ahogy mondtam, és ismételd meg azt a rohadt igét! – Már mondtam: kopj le! – Trey felállt, és a légkondi vezérlőjéhez lépett. Elkezdte ütni a tenyerével, hátha attól megjavul. – Látom, a meleg tényleg nagyon zavar téged – folytatta kissé gúnyosan Charles. – No, lássuk csak, nem tehetünk-e valamit, hogy segítsünk ezen. Volt valami fenyegető Charles hangjában, amitől Trey megtorpant és visszanézett rá. Charles kifejezetten ellenségesen nézett rá, majd a

szeme hirtelen kifordult. A pupillája eltűnt felül, a szemhéja mögött, és most a srác szemgolyója teljesen fehér volt. A mágus vett egy nagy levegőt, és közben enyhén hátrahajtotta a fejét. Felállt, a két karját egyenesen maga elé emelte, tenyerével kifelé fordítva, mintha egy láthatatlan falat tolna velük. -Nashgrun alacnarog! – A mássalhangzókat élesen megnyomta, ahogy a varázsigét kiáltotta, és ettől Treynek úgy tűnt, mintha walesi nyelven beszélt volna. A pillanat egy törtrészéig nem történt semmi, majd az első hideg széllökés Trey mellkasának csapódott, és egy pillanatra kiszorította belőle a szuszt. Trey látta, ahogy Charles felemelt két keze előtt táncoló fagyos cseppek jelennek meg, örvényleni kezdenek, majd hatalmas erővel felszállnak, és arcon meg nyakon csapják őt. Pislogott, és elfordította a fejét a szúrós kristályok elől, ám ekkor a füle telt meg a fagyott anyaggal. A szél, ami felé süvített, egyre erősebb lett, a finom havat, amit vitt, befújta Trey ruhájának nyílásain. A fiú hápogott, ahogy a hideg hó fagyos vízzé olvadt a bőrén. Hátrált volna, de nem volt hová, a szúrós jégkristályok egyre csak zúdultak az arcába, és az iroda falának szorították. A fagyos szél tovább erősödött, már a fogai is vacogtak, és a fülsüketítő süvöltésen kívül csak ezt a hangot hallotta, mintha a koponyájába egy buzgó harkály költözött volna, és belülről kopogtatta volna a csontját. – Hagyd abba, te őrült! – Próbálta túlkiabálni a szélvihart, de egyértelmű volt, hogy a mágus nem hallja, vagy nem akarja hallani. Trey a kezére nézett, ami máris szürkéskékre színeződött, ahogy a vére a zord hideg elől a teste mélyebben lévő zugaiba menekült. Megbotlott valamiben, és fájdalmasan beverte a könyökét a szegélylécbe, ahogy hátraesett. A hideg már elviselhetetlen volt, ezért maga elé húzta a lábát, térdét az állához szorította, és így, csecsemőpózban kuporgott, miközben a hó csak gyűlt körülötte. – Azt mondtam, hagyd abba, te őrült! – Odította. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy lehet az, hogy az irodából senki sem nyitott be, hogy megnézze, mi folyik itt, pedig valaki biztosan meghallotta a süvöltő szelet, és látta, ahogy a kavargó hó megtölti a szobát! – Lethren agorn shu alak hiroth – mondta ki a szavakat vacogó ajakkal. Hagyd abba, Charles! – A gondolatot olyan tisztán formálta meg a fejében, ahogyan csak tudta, és összpontosított, hogy átjuttassa a

srác elméjébe. – Lethren agorn shu alak hiroth – formálta meg az ige szavait a gondolataiban is, ahogy azt a mágustól tanulta. – Állj, Charles, hagyd abba! – Ordította a gondolataival. Becsukta a szemét, és kényszerítette a gondolatot, hogy elhagyja az ő tudatát, és átvándoroljon a szoba túlsó végében mozdulatlanul álló fiúéba. A szél éppolyan gyorsan állt el, ahogy feltámadt. Trey kinyitotta a szemét, és körbenézett. Nem hitte el, amit lát. A szobában nyoma sem volt a hónak és jégnek, ami néhány másodperce még teljesen beborította. Felemelte a kezét, és értetlenül nézett rá. Éppolyan színű volt, mint mindig. Megérintette a meztelen alkarját, csak hogy megállapítsa, amit már sejtett: teljesen normális hőmérsékletű volt. Feltápászkodott, és a mágusra nézett, aki már karba font kézzel állt az asztal túloldalán, és mosolygott. – Nagyon jó volt – szólalt meg Charles. – Ez olyan szépen és tisztán átjött, mint a harangszó. – Mi a fene történt itt? – Ült vissza remegve a helyére Trey, és ismét körbenézett a szobában, mintha nem hinné el, hogy amit a szeme az agyának közvetít, az a valóság. – Illúzió. Káprázat, ha úgy tetszik. Azt mondtad, meleged van, ezért hát belenéztem az agyadnak abba a részébe, amelyik le akart hűteni, és felerősítettem ezt a vágyat egy kicsit. Na, jó, nem is kicsit. Trey hirtelen valahogy másként nézett Charlesra, mint azelőtt. Még mindig nem kedvelte, és nem tudta volna elképzelni, hogy este egy taxiban mennek haza egy klubból, de tisztelni kezdte a képességeit. Fújt egy nagyot, majd elmosolyodott. – Hát, legalább azt a rohadt varázslatot sikerült végre megcsinálnom -jegyezte meg. – Ami azt illeti, az már vagy egy órája tökéletes volt. Csak tudni akartam, hogy vészhelyzetben is menni fog-e. Szép munka volt, Trey, gyorsan tanulsz. – Felállt, és elindult kifelé. – Csak gyakorolj tovább, és nemsokára már bárhol és bármikor tudod használni a varázslatot, még a szavakat sem kell kimondanod majd. Trey elképzelte, hogy festhet most, ahogy tátott szájjal ül ott. Mint egy hal, amit egy horgász a partra rántott. – Charles – szólt utána fejcsóválva -, te egy szánalmas kis szemét vagy! A fiatal mágus megállt az ajtóban, és visszafordult.

– Na! Ez már egy fokkal jobb, mint a felfuvalkodott hülye. Gondolom – azzal kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

12 A sok csomag, amit Trey cipelt, beszorult a lába és az ajtófélfa közé. Ki kellett hátrálnia, és oldalazva, lépésről lépésre becsoszognia. Ahogy beért a konyhába, egyszerűen csak leejtette a csomagokat a földre, két rendetlen szigetet hozva létre a színek és lógók kavargó masszájából. A hűtőhöz ment, kinyitotta az ajtót, és hunyorogva nézett be a kivilágított belsejébe. Fogalma sem volt, mit szeretne, de azt tudta, hogy meg szeretné nézni, szeretne-e valamit. Volt egy olyan benyomása, hogy jó sokáig bámul a hűtőbe, de remélte, hogy megtalálja azt, amit keres, bár nem is tudta, hogy mi az. Visszanézett a földön heverő két nagy szatyorkupacra, és csúfondárosan elmosolyodott. Majdnem mind Alexáé volt. Azon gondolkozott, hogyan lelheti valaki ennyi örömét abban, hogy olyan dolgokat vásárol, amelyekre nincs is szüksége. De tudta, hogy Alexa így rakja magában helyre a dolgokat, amik megviselik, ezért beleegyezett, hogy elkíséri aznap vásárolni, sőt, bólintott az összes felszerelésre és ruhára, amire Alexa szerint szükségük lesz Izlandon. – Hol van Tom? – Kérdezte Alexa, amint belépett az ajtón a saját adag szatyrával, ami mind a térde körül tülekedett, hogy helyet találjon a többi között. Ekkor, mintegy válaszként Alexa kérdésére és Trey vállrándítására, megszólalt a telefon a konyhafalon. Alexa vette fel, egy ideig hallgatta a vonal túlsó végéről érkező hangot, majd ennyit válaszolt: – Oké, azonnal lent leszünk – és letette a kagylót. Megfordult. Trey látta, hogy elgondolkodva ráncolja a homlokát, amit egyébként soha nem szokott. – Mi történt? – Kérdezte Trey, és belekortyolt az italába. – Tom volt az. Azt akarja, hogy menjünk le. Találtak valami fura dolgot, elég izgatottnak tűnt.

Amikor beléptek az irodába, Tom csak egy pillanatra nézett fel rájuk. Az első emeleti, nagy, egy légterű iroda bokszokra volt osztva, az egyik ilyen boksz asztala mögött állt Tom, és a képernyőre meredt. Egy férfi állt mellette, akiről Trey csak annyit tudott, hogy Martinnak hívják, és valami adatelemző számítógépes kocka. Martin épp mutatott valamit a képernyőn Tomnak, aki erre egy nagyot fújt, és a fejét csóválta. – Tom – lépett oda hozzá Trey, és elfogta az aggodalom, amikor meglátta az ír arckifejezését. – Mi a gond? – Még nem tudjuk pontosan – válaszolt az ír, és közelebb intette őket, hogy lássák a monitort. – De az biztos, hogy hatással lesz arra, hogy hogyan szerezzük meg Mynor glóbuszát. A képernyőn egy grafikon volt, a pontértékeket összekötő egyenes pedig egy ideig egészen simán haladt, párhuzamosan az X tengellyel, de úgy a felénél hirtelen megugrott, és onnantól egy veszélyes sziklaszirt alakját formálta. – Soha nem voltam egy ász matekból – jegyezte meg Trey. – Mi ez? – Én se – válaszolt Tom. – De ez a grafikon egy varázslatfajtához tartozó energiaszint alakulását mutatja. Ez az energiafajta elég különleges, és ezért jól követhető. Minthogy általában állandó és nem mozdul soha, nem is ellenőrizzük rendszeresen. Most azonban, hogy azért a tárgyért indulunk, ami ezt az energiát létrehozza... – Mynor glóbusza! – Vágott a szavába Alexa. – A grafikon azt mutatja, hogyan használták, ha használták egyáltalán Mynor glóbuszát az elmúlt három hónapban. – Elgondolkodott, majd megcsóválta a fejét. – Tom, mi ez a hatalmas ugrás itt, a közepén? – Éppen ezen gondolkodtunk mi is. Visszanéztük a korábbi adatokat: ezek az apró ugrások és visszaesések itt – mutatott a grafikon bal oldalára – az általános szintet mutatják. Csak ritkán használják a glóbuszt, és akkor is csak mértékkel. Gwendolin általában a pusztításról ismert, nem pedig arról, hogy rajong a gyógyításért, szóval el tudom képzelni, hogy csakis akkor használja, ha egy-egy kegyence megsérül. Még az is lehet, hogy csak saját magát gyógyítja vele. De hogy ilyen erővel használja, erre még soha nem volt példa. Tegnap úgy kezdték használni a glóbuszt, ahogy még soha senki azelőtt. Bármit is

terveznek, ahhoz Mynor glóbuszát használják. Ez pedig nekünk hatalmas csapás. Trey értetlenül nézett rájuk. – Mit számít ez? A terv az volt, hogy odamegyünk, és elvesszük tőlük a glóbuszt. Mi változott? -Nem, a terv egész pontosan az volt, hogy odamegyünk, elhozzuk a glóbuszt, és elhagyjuk az országot, ők pedig nem vesznek észre sem minket, sem azt, hogy eltűnt a glóbusz, csak akkor, amikor mi már hetedhét határon túl vagyunk. A magam részéről nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy megküzdjek Calibannal és Gwendolinnal egyszerre, ráadásul az ő terepükön, Lucien nélkül. De ha ezek ilyen rendszeresen használják Mynor glóbuszát, ahogy az adatok mutatják, lehetetlen, hogy elhozzuk anélkül, hogy észrevennék. – Ennek semmi értelme – gondolkodott hangosan Alexa. – A glóbuszt csak gyógyításra és újraélesztésre lehet használni. Mit csinálnak most vele hirtelen ilyen gyakran? – Lehet, hogy Caliban belátta, milyen gonosz életet élt eddig, és megjavult. Talán éppen leprás démonokat gyógyít, mialatt itt beszélgetünk – próbálta feldobni egy kicsit a hangulatot Trey, de abból ítélve, milyen sötét pillantásokat kapott válaszul Tomtól és Alexától, a többiek nem annyira értékelték az igyekezetét. – Bocsi... – Van egy másik lehetőség is – szólalt meg a hátuk mögött Charles. Hangtalanul lépett mögéjük, és a kezében egy ősöreg tekercset tartott, ami úgy tűnt, bármelyik pillanatban atomjaira hullhat, főleg, ha Charles továbbra is olyan vehemensen lóbálja, mint abban a pillanatban. – Ezt azóta kerestem, hogy megtudtam, Mynor glóbuszáért indulunk. Nem a helyére volt letéve a könyvtárban. Átnyújtotta az összetekert pergament Alexának, a másik kezével pedig egy elszabadult hajtincset simított ki a homlokából. – Mi ez, Charles? – Kérdezte a lány, és kihajtotta a tekercset az asztalon. – Talán a válasz a kérdésre, hogy mit csinál Gwendolin a glóbusszal. Minden mágus ismeri a történetet arról, hogyan használták Mynor glóbuszát a démonháborúban arra, hogy a sérült katonákat meggyógyítsák. De van egy régebbi történet arról, hogy hogyan éltek vissza a hatalmával. Ez a tekercs – intett a fejével az Alexa kezében

lévő papirusz felé – azt írja le, ahogyan a glóbusz erejét együtt használták egy másik elveszett tárgy hatalmával, amely a démonúr, Könyörtelen Skaleb birtokában volt. – Ez csak egy nagy rakás ostobaság – horkant fel Alexa. – Bugyuta mese, amivel gyerekkorunkban ijesztgettek minket. – Igen? És ki mesélte neked ezt a mesét? – Kérdezte élesen Charles. – Az anyám... De akkor is... – Hé, álljon meg a menet! – Lépett közbe Tom. – Lennétek olyan kedvesek elmondani nekem és Treynek, hogy mi a csudáról hadováltok itt? Charles kérdőn nézett Alexára, aki alig láthatóan megvonta a vállát, majd bólintott. – Attól félek – kezdett bele Charles hogy Gwendolin valahogy a nyomára bukkant ennek az izének, és az erejét egyesítette a Mynorglóbuszéval. A kézirat Alexa kezében egy másolata annak, amelyikre az apám utalt egyszer, és bár nem bővelkedik részletekben, leírja, milyen hatalma lehet most Gwendolinnak, ha a félelmeim beigazolódnak. – Charles körbenézett a többie-ken, a szeme egyik arcról a másikra vándorolt. Treynek feltűnt, hogy a szokásos, fensőbbséges arckifejezése helyett most idegesség és rémület tükröződött az arcán. – Ha igazam van, és van egy olyan szörnyű sejtésem, hogy így van, akkor Gwendolinnak így elég ereje van ahhoz, hogy feltámassza a halottakat, és ezt arra használja, hogy egy élőhalottakból álló hadsereget állítson fel. Egyikőjük sem szólt egy szót sem, igyekeztek megemészteni az imént hallottakat. Körülöttük az iroda ugyanúgy zsongott és zsibongott, mint mindig, a dolgozóknak fogalmuk sem volt arról, milyen szörnyűséges dologra jött rá a közöttük álló kis csoport. Tom szedte össze magát először. – Azt akarod mondani, hogy Caliban képes összeállítani és vezényelni egy istenverte zombikból álló hadsereget? Charles az ír szemébe nézett, és bólintott. – Attól tartok, igen – válaszolta. – Hát ez rohadt jó! – Tört ki végül Tom. Idegesen körülnézett, és Martinhoz fordult, aki eddig szótlanul ült a helyén. – Rajtad és négyünkön kívül hányan tudnak még erről? – Bökött a képernyőre.

Martin Tipsbury aprócska ember volt, vonásai olyanok, mint egy egéré. Kócos, göndör haja úgy állt, mintha meg akarna szökni a fejéről. Élére vasalt nadrágot, valamint kord-bársony zakót viselt, és Treyt egy régi, különc fizikatanárára emlékeztette. – S-s-senki, Tom. Azonnal téged hívtalak, amint megláttam az adatokat – nézett rájuk vastag szemüvege felett, és szaporán pislogott. – Jó fiú! Köszönöm – Tom bensőségesen a kis ember vállára ejtette hatalmas kezét. – Martin, mikor voltál utoljára szabadságon? – A túraklubommal voltam hegyet mászni tavaly februárban. Miért? – Ezennel szabadságra küldelek, méghozzá most azonnal – finoman felállította Martint az asztalától, majd átkarolta a vállát, és az egyik tárgyaló felé indult vele. – Megkérlek, hogy várj itt, amíg egy kolléga, Mr. Ellington a biztonságiaktól érted nem jön. Ő majd kivisz téged a repülőtérre, és elkísér a cég nyaralójába a Seychelle-szigetekre. A lakásodnál megállhattok, hogy becsomagolhasd a ruháidat meg az útleveledet. A vállalat vendége leszel, ameddig vissza nem hívunk. Ne aggódj az anyagiak miatt, minden költségedet és kiadásodat a cég állja. – De a lányom... ő nem maradhat ki csak úgy az iskolából... – A lányod imádni fogja, az az egyik legszebb hely a világon. Mr. Tipsbury nem úgy festett, mint aki éppen most nyert egy ingyenutat a trópusi paradicsomba. Épp ellenkezőleg, a kis ember úgy nézett Tomra, mintha azt közölte volna vele, hogy már csak két hete van hátra az életéből. – Mr. O'Callahan – dadogott -, ez igazán nagyvonalú ajánlat, de hát én tényleg nem hiszem, hogy csak úgy, hirtelen, váratlanul elindulhatnék bele a nagyvilágba. Még nagyon sok munkám van, amit be kell fejeznem, és ahogy említettem, most a kislányom iskoláztatása számomra a legfontosabb. Jövőre érettségizik, és... – Elintézzük, hogy egy magántanár foglalkozzon a lányoddal. Megtudjuk, mi az az anyag, amit a suliban vesznek, és a tanár majd mindent megtanít neki. Szerintem a lányod boldog lesz, ha egy fehér homokos tengerparton tanulhat majd. Lucien ott kényezteti a legfontosabb üzletfeleit, szóval, képzelheted, hogy annál a villánál kevés előkelőbb helyet találni. Tom kinyitotta a legközelebbi tárgyaló ajtaját, vállon veregette a halálra vált munkatársat, finoman belökte a szobába, és rácsukta az

ajtót. Amint hátat fordított a tárgyalónak, máris hívta a biztonságiakat, és mire visszaért Treyékhez, már le is tette a telefont. – Mi volt ez? – Kérdezte Charles. – Csak gondoskodom róla, hogy erről – bökött a monitorra – ne tudjon meg senki semmit. Még mindig itt van közöttünk az áruló, és nem akarom, hogy Caliban meg a verő legényei megtudják, hogy mit fedeztünk fel. Körbenézett az irodában, hogy lássa, nem figyeli-e őket valaki. Senki sem nézett rájuk. – Alexa, kérlek, szabadulj meg ezektől az adatoktól, és tüntesd el minden nyomát annak, hogy lekérdeztük ezeket a fájlokat. Megtennéd? – Persze. – Jó. Akkor két óra múlva találkozunk odafenn, és megbeszéljük, pontosan mit is tegyünk. Szólok Mrs. Magiltonnak, hogy főzzön nekünk valamit, leülünk, és megnézzük, eszünkbe jut-e valami jó terv. Most viszont meg kell vámom a biztonságiakat, és gondoskodnom kell róla, hogy Martin és a lánya biztonságban elutazhassanak. Bólintott, a féloldalas mosoly visszatért az arcára, és elindult a tárgyaló felé, ahol a zavarodott Martin Tipsbury várakozott.

13 A nekrotróf az asztalát leválasztó alacsony, szövetborítású fal felett nézte, ahogyan azok négyen egyetértésben bólintanak arra, amit az ír ember mondott, bármi is volt az. A démon ujjai az asztalán lévő billentyűzeten szaladgáltak, de egyáltalán nem figyelt a kéziratra, amit szerkesztenie kellett volna. Ehelyett mohón figyelte, ami körülötte, az irodában történt. Tekintete a négyes csoportról az iroda másik végébe. Martin Tipsbury magányos alakjára vándorolt, aki idegesen fel-le gyalogolt a tárgyalóban, ahová az ember dugta. Rá kell jönnie, miért küldték Martint a tárgyalóba, és mi volt az, amit azok négyen megtárgyaltak. És aztán jelentenie kell a mesterének. Érezte, hogy valami fontos dolog történt, valami nagyon fontos. Látta ezt az arcukon, és azon, ahogy többször is körbenéztek, nem figyeli-e őket valaki. Látta, hogy nagyon idegesek, és ez csak fokozta az egyre növekvő vágyát, hogy felfedje a titkukat, és az örömét, amit előre érzett amiatt, hogy majd beszámolhat róla Calibannak. Nagy jutalmat várt a mesterétől, ha az információ valóban olyan fontos, mint amilyennek sejtette. A nekrotróf visszafojtotta a vágyát, hogy átsétáljon az iroda túloldalára, hátha útközben meghall vagy meglát valamit, amiből rájöhetne, hogy miről van szó. Nem lett volna bölcs dolog gyanúba keverni magát, vagy akár csak magára vonni a figyelmet. Az ír nagyon gyanakvó és óvatos volt azóta, hogy az orra elöl elrabolták a vámpír, Lucien lányát, és a démont külön figyelmeztették, hogy ne tegye kockára a cégen belüli pozícióját, csak ha elkerülhetetlen. A démon szeme a szánalmas kis emberre tévedt, aki még mindig ideges köreit rótta a tárgyalóban. Hirtelen izgalmában megborzongott, amikor összeállt a fejében a terv. Ebben a pillanatban, amikor egy kis időre megengedte magának, hogy lazítson, az ember, aki előtte ebben a testben lakott, egy villanásnyira visszaszerezte az irányítást. A Ruth nevü nőnek, a test gazdájának emlékei és érzései törtek a felszínre. A nekrotróf azt hitte, mostanra az előző lakó tudatát már eléggé összeroncsolta ahhoz, hogy ne legyen vele gond, és ez a hirtelen feltörés nagyon bosszantotta. Persze nem volt ez más, csak kisebb

kellemetlenség, a démon azonnal visszaszerezte az irányítást, és lezárta az agynak azokat a részeit, amelyek ezért a hibáért felelősek lehettek. Megfeddte magát ezért a figyelmetlenségért, és emlékeztette magát arra, hogy hol van, és milyen veszélybe kerülhet, ha felfedezik. A démon azon gondolkozott, mi legyen a következő lépése, és furcsamód sajnálni kezdte, hogy nemsokára el kell hagynia ezt a testet, amiben annyi ideje lakott már. Nagyon megszokott már ebben a nőben, otthonosan érezte magát benne, és bár örült, hogy új gazdatestbe költözhet (nagyon gyorsan ráunt ezekre a szánalmas teremtményekre), tudta, hogy az előkészítetlen testváltás veszélyei egyáltalán nem elhanyagolhatók. A nekrotróf azzal nem törődött, hogy a közelgő átköltözése után az addigi gazda, akit otthagy, vagy holtan esik össze, vagy őrült marad egész életére. Ö élete során számtalan organizmust használt már ki, és ugrott belőlük a következő, hasznosabb testbe. De tudta, ahhoz, hogy a tervét véghezvigye, most legalább két testet kell megszállnia gyors egymásutánban, és ez nem egyszerű dolog. A vele szemben ülő hivatalnok felkapta a fejét, amikor Ruth Glenister felsóhajtott, és a hasához kapott, mint aki szúró fájdalmat érzett a gyomra környékén. – Minden rendben, Ruth? – Kérdezte. Ruth Glenister mélyet sóhajtott. – Hogy őszinte legyek, Brian, örülök majd, ha véget ér a mai nap – nézett a kollégájára komoran. – Ma valahogy nem vagyok önmagam.

14 – Miért itt eszünk? – fordult Tomiioz Trey, amikor meglátta az ebédlőben megterített asztalt. – Hiszen mindig a konyhában szoktunk! – Azért, fiatal barátom, mert azt gondoltam, jó lenne, ha négyen szépen leülnénk az asztalhoz, és egy nyugodt vacsora felett elbeszélgetnénk, ahogy felnőttekhez illik. Azzal Tom meggyújtotta a gyertyákat az asztal közepén, és hátralépett, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e. Trey a fejét csóválta. Úgy emlékezett, a hat hónap alatt, amióta itt lakott, nem ettek ennél az asztalnál, egy-két alkalomnál többször. Mrs. Magilton születésnapi vacsoráján és karácsonykor. Az egyik terítéknél észrevett egy kést, ami ferdén állt, és megigazította. – Különben is – folytatta Tom, ahogy a jó nagyanyám szokta volt mondani: a macska farka már a tűzbe lóg, és én szeretném, ha mi négyen kicsit összerázódnánk, mielőtt beugrunk mellé. – Tom, tudod, hogy imádlak, de néha halvány fogalmam sincs arról, mit hordasz össze. – Átöltözöl még vacsora előtt? – Nézett végig a fiún Tom. – Miért? – Nézett végig Trey a pólón és farmeren, ami rajta volt. – Ezzel mi a baj? – Semmi, semmi. Csak gondoltam, hátha szeretnél felvenni valamit, ami egy kicsit... tudod! Trey ránézett Tomra, és először arra gondolt, lekoptatja. De aztán meggondolta magát. Tom úgy sertepertélt az asztal körül, mint valami fiatal feleség az első nagy társasági vacsorája előtt. Felfogta, hogy valami érthetetlen ok miatt ez most fontos az írnek, ezért csak vett egy mély levegőt, és elindult az ajtó felé. – Rendben – szólt vissza. – Akkor én megyek, és felveszek valamit, ami egy kicsit... tudod! – Csodás! – Tom mosolya őszintén boldog volt. – Ó, és Trey! Kérlek, igyekezz egy kicsit barátságosabban viselkedni Charlesszal. Nem rossz gyerek, és isten tudja, nagy szükségünk lesz rá ott, ahová megyünk. Azt akarom, hogy rendezzétek el a dolgokat kettőtök között.

Trey bólintott, és otthagyta az írt, aki tovább tüsténkedett az asztal körül. Amikor Trey belépett az ebédlőbe, Alexa és Charles már ott várt rá. Charles öltönyben volt, de ezúttal lemondott a nyakkendőről egy nyitott nyakú ing kedvéért. Alexa hosszú, fekete ruhát viselt, az egyetlen ékszere egy nyaklánc volt, ami nagyon drágának tűnt. A haja fel volt tűzve a feje tetejére, és franciákontyba rakva. Egy beszélgetés közepén voltak, amikor Trey belépett. A fiú nagyon igyekezett nem elpirulni, amikor Alexa hozzá fordult, mivel a lány, barna szemöldökét enyhén felvonva, szélesen elmosolyodott, amint meglátta, hogy Trey zakót és hozzá illő szövetnadrágot vett fel. Trey zavartan megrángatta a zakója alját, és megkerülte az asztalt, hogy leüljön velük szembe. – Trey, éppen időben érkeztél! Charles most kezdte elmondani az elméletét arról, hogy szerinte Caliban miért éppen Izlandot választotta főhadiszállásául. Intett a fejével, hogy Trey üljön le vele szembe, majd a fiú pohara melletti vizeskancsóért nyúlt, és vizet töltött neki. – Csodás! – jegyezte meg a bajsza alatt Trey. – Egy újabb egyórás kiselőadás, ha nem tévedek. Ha Charles meg is hallotta a megjegyzést, nem vett róla tudomást, inkább Alexa felé fordult a székén, és magyarázni kezdett. – Az elmúlt két órában, amióta elváltunk... – Nem kellene megvárnunk Tomot? – Vágott a szavába Trey. – Nem kell! – hallatszott a háta mögül Tom erős hangja. Trey hátrafordult, és meglátta, ahogy az ír egy zsúrkocsit tol be maga előtt az ajtón. – Csak folytasd, én tálalok, de közben hallgatlak! Mrs. Magiltont elengedtem mára. Egy figyelmeztető pillantást vetett Treyre, és motyogott mellé valami olyasmit, hogy: igyekezz jóban lenni. – Bizonyára mindannyian törtétek a fejeteket azon, hogy Caliban miért éppen Izlandon akarta kipróbálni a glóbusz erejét. Nos, miután odalent elváltunk, a kutatószobába mentem, hátha találok valami összefíiggést az északi államok és a zombik között. Nagyon érdekes dologra bukkantam. Izlandon régóta tartja magát a sírból visszatérő lényekbe vetett hit. Egy ottani legenda szerint a draugrok kitörnek a sírjukból, és a környéken bolyonganak, embereket és állatokat ölnek. Kékesfekete színű lények, akiknek természetfeletti testi erejük van, és

irigylik az élőktől az életüket. Rengeteg történet kering arról, hogy betörtek házakba és megöltek mindenkit, akit ott találtak, a hatalmas erejüket használva halálra zúzták őket. Kerestess rá a Google-lal – pillantott Treyre -, tele van velük a net. – Visszafordult Alexa és Tom felé, és hozzátette: – Azt hiszem, Caliban ezeket akarja feltámasztani. A szoba nagyon elcsendesedett. Tom a kezében lévő két szedőkanalat visszatette a tálba. A hang, ahogy a fém csúszott a fémen, Treynek azt juttatta eszébe, ahogy a hentes élezi a késeit. – Miért? – Kérdezte Tom halkan. Charles megvonta a vállát. – Erre a kézenfekvő válasz: miért ne? Lehet, hogy Caliban csak a szokásos szenvedélyének hódol, káoszt akar teremteni, és azért támasztja fel ezeket a lényeket, mert élvezi a pusztítást. A másik lehetőség, amire igyekszem nem is gondolni, az, hogy ott, Izlandon akarja felütni állandó hadiszállását a földi világban. Azok a hosszú éjszakák bizonyára vonzók egy vámpír számára. Ha ezek a draugrok valóban olyan kegyetlenek és vérszomjasak, mint ahogy a legenda tartja, lehet, hogy arra akarja használni őket, hogy kiirtsa a sziget lakosságát. Mármint ha egyáltalán tudja őket irányítani. A zombikkal szerzett korábbi tapasztalatok alapján ez egyáltalán nem olyan biztos. – És miért nem intézteti ezt Caliban egyszerűen a vámpírokkal és démonokkal, akik neki szolgálnak? – Mert nem tudna olyan nagy átjárót nyitni, vagy olyan sokáig nyitva tartani egyet, hogy elég alvilági lény jöjjön át rajta. A draugrok pedig már itt vannak, egy kész hadsereg a fold alatt, ami csak arra vár, hogy szabadjára engedjék. Csak fel kell élesztenie a szörnyeket. Később, ha egy országot már megszállt, nyugodtan, lassanként áthozhatja a seregeit. – A francba! – Kiáltott Tom. – Egyéb rossz hír? – Már nem olyan sok – nyúlt a poharáért Charles, és kortyolt egy nagyot a borából. – Úgy tűnik, hogy a draugrok képesek megnöveszteni a testüket, ha akarják, de továbbra is szupergyorsak és szupererősek maradnak, bár úgy tűnik, hogy ezt csak rövidebb ideig tudják megtartani. A helyiek helblar néven emlegetik őket, ami azt jelenti, hogy kék, mint a halál. A bűzüket nem lehet nem felismerni, a halál szagát hordozzák magukon. – Meg lehet őket ölni?

– Ezek már halottak, Tom. De meg lehet őket állítani – Alexára pillantott, mielőtt folytatta volna. – Elég ironikus a dolog, ha belegondolunk, hogy miért kell most esetleg szembenéznünk velük, de nagyjából ugyanúgy lehet őket kiiktatni, mint a vámpírokat vagy a vérfarkasokat. A lefejezés vagy az elégetés tűnik hatásosnak – ez alkalommal Treyre pillantott, amikor megállt egy pillanatra. – Jóllehet, az elmúlt száz évben nem láttak draugrokat, legalábbis nincsen jelentés róluk, szóval a háttér-in-formációink elég gyenge lábakon állnak. – De ha ilyen sok ideig a földben feküdtek, mostanára biztos csak a csont maradt belőlük – jegyezte meg Alexa. – A mikrobák és kukacok már lebontották őket, majdnem teljesen. – Úgy tűnik, nem így van. A legenda szerint érintetlen testtel fekszenek a sírjukban, és várnak a megfelelő alkalomra, hogy bosszút álljanak a világon korai haláluk miatt – rántotta meg a vállát bocsánatkérőn Charles. – Mennyi időnk maradt? – Kérdezett rá Tom. – Ha egy ilyen különleges és erős dolog feltámadna, az embereink odalenn bizonyára kiszúrnák a jelét. Ezért azt hiszem, Gwendolin nem járt sikerrel – eddig még. – Akkor az idő nagyon fontos tényező – állapította meg Tom, és elkezdte feltálalni az ételt. – Nemcsak azért kell minél hamarabb megszereznünk a glóbuszt, hogy megmentsük Lucient, hanem azért is, hogy Caliban ne tudja elszabadítani ezeket a draugrokat vagy miket. – Hatalmas adag tejszínes csirkeragut lapátolt a tányérokra, körbeadta őket, majd lehuppant a székére, Trey jobb oldalán. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de rám fér egy ital – jelentette, és a borért nyúlt. – Egyetek, fiatalok! Még mindig mellettünk a meglepetés ereje, de minden erőtökre szükségetek lesz ott! Nem hiányzott ugyan ez a bonyodalom, de azért nem változtatja meg a terveinket. Még mindig az a célunk, hogy elmenjünk Izlandra, elmarjuk Caliban és Gwendolin orra elől a glóbuszt, és hazaérjünk vele, hogy meggyógyíthassuk Lucient – bólintott egyet, és egy mosoly villant át az arcán. – Gyerekjáték lesz. – Belenézhetek a kutatásaidba, hogy megnézzem, mit ástál már ki? – Fordult Alexa Charleshoz. – Hát persze! Azután, amit Tom mondott az árulóról, minden eredményt lementettem egy lemezre, és kitöröltem minden draugrokra

vagy Izlandra vonatkozó utalást a lenti rendszerből. Miután itt végeztünk, odaadom a lemezt. Alexa a srácra mosolygott, és Trey érezte, ahogy összerándul a gyomra, amikor látta, ahogy a lány megfogja és megszorítja Charles kezét. Elkapta a tekintetét, beletúrt az ételébe, és egy hatalmas falat forrón gőzölgő csirkét lapátolt a szájába. Az arca fájdalmasan megrándult, mert az étel megégette a nyelvét. – Mikor indulunk Izlandra, Tom? – Kérdezte Alexa. – Ha minden jól megy, holnapután. El kell még intézni néhány dolgot odaát, és már indulhatunk is. Ahogy hallom, már nem fogunk korán érkezni. – De még fogalmunk sincs arról, hogy Gwendolin a Lerothon belül hol tartja Mynor glóbuszát! – vette ellen Alexa. – Ami azt illeti, alig tudunk valamit a toronyról, vagy arról, hogy mi vár minket odabenn. – Trey? – húzta fel a szemöldökét Tom, és a fiú felé fordult. Alexa és Charles röviden egymásra pillantottak, mielőtt a velük szemben ülő fiú felé fordultak volna. Trey ajka félszeg mosolyra húzódott zavarában. – Az elmúlt hónapok során Tom sok edzőtársat szerzett nekem, különböző alvilági lényeket. Ez Lucien ötlete volt, hogy megismerjem az erejüket és a gyenge pontjaikat. Na, mindegy, az egyikőjük, egy Klimbock nevű árnydémon egyszer említette, hogy sok évvel azelőtt, hogy Lucien mellé szegődött, Caliban testőre volt. Aztán Caliban keresztre feszíttette Klimbock bátyját, szóval képzelhetitek, hogy nem lett a vámpír legnagyobb rajongója. – De mi köze van ennek... Alexa leintette Charlest. – Folytasd, Trey! – Megkérdeztem tőle, hogy járt-e a Lerothban, mire azt válaszolta, hogy többször is. Leírta nekem az alaprajzát, az őrök posztjait, ilyesmiket, és rajzolt egy térképet is. Nem valami nagyon jót, de ez is jobb a semminél. Ráadásul emlékezett rá, hogy egyszer látta a glóbuszt is, Gwendolin a személyes szobái egyikében tartja, a torony egyik felső emeletén. Alexa szigorú, mérges arcába nézett, és bocsánatkérőn megvonta a vállát.

– Tom kért meg rá, hogy ezt tartsam meg magamnak, amíg ki nem derül, kiben lehet megbízni, és kiben nem. A zsebébe nyúlt, és elővette a kézzel rajzolt térképet, amit az ámydémontól kapott. – És te azt hiszed, hogy az a démon igazat mondott neked? – jegyezte meg epésen Charles. – Honnan tudjuk, hogy nem ő Caliban kémje a szervezetben? Trey egyenesen Charles szemébe nézett, és még csak nem is pislantott: – Honnan tudjuk, hogy nem te vagy az?

15 A nekrotróf ellenőrizte a visszapillantó tükörben, hogy senki más nem hajt-e be az utcába. Lepillantott a lapra, amit a cég személyügyi programjából nyomtatott ki, és ellenőrizte a címet. Elégedetten bólintott. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett az útra. A levegőben a frissen vágott fű illata terjengett, és ez ezernyi emléket idézett fel benne. Egyik sem volt az övé, egy olyan sem volt köztük, amit igazán átélt volna. Csak homályos, távoli képek voltak azon gazdatestek emlékezetéből, amelyekben hosszú létezése során lakott. A démon végigsétált a járdán, és elégedetten bólintott, amikor meglátta a fekete BMW-t a ház garázsa előtti bejárón. Lelassította a lépteit, mély levegőt vett az orrán keresztül, és kifújta rú-zsozott ajka között. Ezek az új test megszállása előtti pillanatok voltak mindig a legrosszabbak, és bár tudta, hogy gond nélkül végre tudja majd hajtani a tervét, mégis olyasmit érzett, ami hasonlított az izgalomhoz. Megkezdte a folyamatot. Bárkit, aki akkor elsétált volna Ruth Glenister mellett, nagyon meghökkentett volna az asszony arckifejezése, vagyis inkább annak teljes hiánya. Ruth úgy festett, mint egy beteg, akit teljesen lenyugtatóztak, az élet legkisebb nyomát is eltüntették belőle. A középkorú nő úgy ment a járdán, mintha alva járt volna, nem törődött maga körül senkivel és semmivel. A nekrotróf belépett a kertbe, nem vette a fáradságot, hogy becsukja maga mögött a kis piros kertajtót, és az ösvényen a bejárati ajtóhoz lépdelt. Becsöngetett, hátrált két lépést, és várt, hogy egy lakó ajtót nyisson. A lány, aki ajtót nyitott, úgy tizenhét éves lehetett. Csupa fekete ruhát viselt, a körömlakkja és a rúzsa is fekete volt. Már akkor is ráncolta a homlokát, amikor ajtót nyitott, de a barázdák csak elmélyültek, amikor meglátta a furcsa nőt a verandán. – Igen? – Kérdezte. – Te vagy Philippa Tipsbury? Martin Tipsbury lánya? – Kérdezte a látogató.

Philippa Tipsbury a küszöbön álló nőt bámulta. Észrevette, hogy enyhén imbolyog. Valami nagyon nem volt rendben a nővel, és Philippának eszébe jutott, mi van, ha részeg? A kifejezéstelen arc és az imbolygás bele is illett volna a képbe, de volt még valami, ami viszont zavarta a lányt. Majdnem olyan volt, mintha a nő sokkos állapotban lenne. Az idegen felmutatott egy belépőkártyát, amin ott volt a fényképe és a neve: Ruth Glenister. – Az édesapja munkatársa vagyok, Miss Tipsbury. Attól tartok, rossz hírt hozok az ön számára. A lány hirtelen mindent megértett. A nő nem volt részeg, tényleg sokkos állapotban volt! Valami szörnyűség történt az apjával, és a cége valamiért őt küldte, hogy közölje vele a hírt. Philippa a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson minden feltörő hangot. – Bemehetek? – kérdezte Ruth – Persze – állt félre az ajtóból a lány, és beengedte az előszobába az idősebb nőt, aki kinézett a sötétedő utcára, majd becsukta maga mögött az ajtót.

16 A megszállás jobban ment, mint ahogy a nekrotróf remélte, azzal a pluszprémiummal, hogy a Ruth nevű nő meghalt az áttelepülési folyamat alatt, és nem maradt hátra valami örült, akivel még el kellett volna bánnia, nehogy veszélybe sodorja a tervét. A démon lenézett a holttestre, és a legkisebb bűntudatot sem érezte, annak ellenére sem, hogy hosszú időt töltött abban a testben. Ahogy a többi nekrotróf, ö sem törődött azzal, mi lesz a gazdatesttel az után, hogy elhagyja. Azok nem voltak számára mások, csak eszközök. Miután kivonszolta a garázsba a holttestet, Philippa Tipsbury visszatért a házba, és rendbe hozta magát egy egész alakos tükör előtt. Hátrasimította a haját, és először megvizsgálta magát. Nem volt csúnya. A ruhák, amiket hordott, jelentettek valamit. Mind csupa fekete volt. Az egyik szemöldöke sarkából kis ezüstkarika lógott, és ahogy kinyitotta a száját, látta a nagy ezüstpöcköt, amivel át volt döfve a nyelve. Aggodalom öntötte el az arcát, és értetlenül meredt a tükörképére. Nem tudta, micsoda, de valami biztosan nem volt rendben. Az volt az érzése, hogy éppen akkor ért vissza a garázsból, és a pólóján lévő folt is ezt támasztotta alá. De nem emlékezett rá, miért is ment oda, és arra sem, hogy mit csinált a másik épületben. A démon koncentrált, hogy eloszlassa ezt a zavaró képet, rácsatlakozott a gazda agyának arra a területére, ahonnan ezek az érzések eredtek, és lezárta, amennyire csak tudta. Ez volt az átköltözés legnehezebb szakasza. A démon pontosan tudta, hogy egyelőre nem tehet mást, mint hogy hagyja, hogy az alany visszanyerje a képességeit, és figyelmesen lezárja azokat a gondolatokat, amelyek az emberi alanyt arra késztették volna, hogy pánikoljon. Később a nekrotróf majd lezárja és teljesen a háttérbe szorítja a gazda tudatát, de most egy veszélyes küldetésre indult, ezért ezzel várnia kellett. Philippa ledörzsölte a pólójáról a foltot, és játékosan meg-feddte magát, amiért ennyire kétbalkezes volt. Az órájára pillantott, és azon gondolkozott, vajon Liam, a barátja hazaért-e már a munkából. Már több mint egy éve jártak a fiúval, és a hétvégén valami partira készültek a barátaikhoz. Még egyszer ellenőrizte az időt, és elindult fel a lépcsőn,

a szobájába. Ha még most felhívja Liamet, akkor megbeszélhetné vele a részleteket, mielőtt az apja hazaér. Neki azt mondta, hogy Gemmánál, a barátnőjénél alszik, amíg a lánynak nincsenek otthon a szülei. Elindult, át a szobán, az éjjeliszekrényen lévő telefonért, de megtorpant, és ingerülten rázta meg a fejét, mintha egy gondolatot akarna a helyére rázni, ami folyton-folyvást elszökik előle. Az apjával volt valami. Volt egy nagyon homályos emléke arról, hogy valaki jött hozzá az apja miatt, és az érzésről, hogy az apukája veszélyben van. Amilyen gyorsan rátört az érzés, ugyanolyan gyorsan el is múlt. Megrázta magát, és nem is értette, hogy juthatott ilyesmi az eszébe. Felvette a kagylót, tárcsázott, majd az ablakhoz lépett és kinézett. Az utcát figyelte, nehogy az apja hazaérjen, és meglepje telefonálás közben. A vonal másik végén a harmadik csengésre vette fel valaki a telefont. – Halló? – Liam hangja volt az. – Szia, én vagyok – szólt a lány a kagylóba. – Tudsz most beszélni? – Szia, gyönyörűn! Hogy vagy? Épp most értem haza a munkából, vacsorázni készültem. Mi újság? -Nincs semmi újság, csak beszélgetni akartam veled. Mi volt a munkahelyeden? – Semmi különös, ugyanaz mindennap, tudod. Milyen volt a suli? Még mindig dögunalom? Liam a múlt évben végzett. Jó eredménnyel érettségizett, de ahelyett, hogy egyetemre ment volna, inkább elkezdett dolgozni az apja számítástechnikai cégénél. Három évvel volt idősebb Philippánál, és a lány tudta, hogy az apja nem engedné, hogy egy nála ennyivel idősebb fiúval járjon, ezért inkább eltitkolta előle a kapcsolatot. -Az a hely tele van vesztesekkel, Liam! Egyetlen érdekes ember nincs a suliban, mind csupa birka, akik hülyeségeket fecsegnek a folyosón az értelmetlen órák szüneteiben. Utálom, utálom az egészet! – A hétvége áll még? – Kérdezte a fiú. – Beszéltem Jamesszel, és azt mondta, alhatunk nála a buli után. A lány elmosolyodott, ahogy hallotta, milyen nehezen nyögi ki a barátja a dolgot, és szinte látta maga előtt, ahogy elpirult a vonal túlsó végén. Éppen válaszolni akart, hogy már alig várja, amikor összeszorult a torka, és egy hang sem jött ki rajta. Megrázta a fejét, és újra

próbálkozott, de csak egy vékony nyögés jött ki a torkán. Alig kapott levegőt, ahogy a torka újra görcsbe rándult, és a szavak, amiket ki akart mondani, újra bennszorultak. Hirtelen nagyon megrémült. Lehet, hogy valami roham tört rá? Elborzadva nézett le a kezére, ami olyan görcsösen szorította a kagylót, hogy a bütykökön megfeszült a bőr, és az ujjakból úgy kiszorult a vér, hogy a normális színük helyett teljesen elfehéredtek. – Halló! Philippa, ott vagy még? – Nem akarok veled többet találkozni – törtek elő a szavak a szájából. A szíve hevesen kezdett verni. Megpróbált megszólalni, kijavítani azt az érthetetlen hülyeséget, ami az imént szakadt ki belőle, de nem jött ki hang a torkán. Kiáltani akart, és rémülten rázta meg a fejét, ahogy ráébredt, hogy elvesztette az uralmat a tettei felett. Megpróbálta eltartani a telefont az arcától, de az izmai görcsbe rándultak, a kagyló az arcához szorult. – Mit mondtál? – Liam hangjában egyszerre hallatszott a mulatság, az aggodalom és a harag. – Ez valami vicc? Philippa! – Én... Most azon igyekezett, hogy megállítsa a szavakat, amik dőltek belőle. A torkát összeszorította, grimaszolt, az ajka szétnyílt és megfeszült, mint valami groteszk maszk. Egy kis, szem-festékszínü könny gurult végig az arcán. – Nem akarok többet találkozni veled, Liam. Vége, kérlek, ne is hívj többet! A partira sem megyek. Szia. Megnyomta a kagyló belsejében a piros gombot, és megszakította a vonalat. Hitetlenkedve nézet a kezében lévő telefonra, és hagyta, hogy vadul remegő ujjai közül kicsúszva a földre essen, ahonnan csúfondárosan nézett vissza rá. Kezébe temette az arcát, majd felállt az ágyról, és ismét a tükör elé lépett, hogy megnézze magát benne. Letörölte az elmosódott szemfestéket a szeme alól, és egy erőset szipogott. Kiment a szobájából, le a konyhába. Megtöltötte vízzel a forralót, hogy teát főzzön. A mosogatónak támaszkodott, és igyekezett megérteni, mi is történt vele. Mire a vízforraló kattanása jelezte, hogy végzett, már arra sem emlékezett, hogy egyáltalán telefonált aznap.

17 Trey átbillent a jobb lábára, az egész testsúlyával hátravetette magát, és éppen csak hogy sikerült kitérnie az ámydémon görbe karmai elől. Felmordult, a hang megtöltötte a csarnokot, visszaverődött a vakolt mennyezetről, és ide-oda örvénylett a falak között. Ujjait dárdaformára összeillesztette és maga elé kémlelt, ahol néhány pillanattal azelőtt még a lény állt. Megérezte, hogy a démon már a háta mögött van, megperdült, és kis híja volt, hogy elkerülte a gerince alsó szakaszára mért rúgást. Ehelyett a démon lába a csípőjét érte, amitől megtántorodott, és tompa fájdalom robbant a testének azon a részén. Azonnal visszanyerte az egyensúlyát és visszanézett. Látta, hogy a lény már elrúgta magát a földtől, és most egyenesen felé száll, a szája szélesen tátva, benne pedig megcsillan a két sor tűhegyes fog. Trey előrelendült, hatalmas testsúlyát a földre vetette, és egy kecses guruló átfordulással a démon röppályája alatt a háta mögé ugrott. Máris talpon volt és megfordult, de azt látta, hogy a démon már áll, meg is fordult, és készül a következő támadásra. Hihetetlenül gyors volt ez a lény. Az ámydémon Treyre vigyorgott, piros, összetett szemeivel pislantott egyet, és intett neki, hogy támadjon. Trey nekilendült, de közben figyelte, melyik irányba tér ki a démon, hogy újabb támadást indíthasson. Meglátta az árulkodó rezzenést, mielőtt a démon eltűnt, de olyan gyorsan mozgott, hogy Trey nem tudta követni a tekintetével. Mégis úgy gondolta, a pillanatnak abban a törtrészében eleget látott ahhoz, hogy tudja, mik a lény szándékai. Kicsavarta a testét, és kirúgott a hátsó lábaival. Az arcán találta el a démont, a porc roppanásának hangja jelezte, hogy ami korábban a teremtmény orra volt, annak most valószínűleg megváltozott az állaga. A démon a ring padlóján landolt, háttal. Trey már ugrott is rá, hasította a levegőt, és teljes súlyával a lény mellkasára érkezett. A fogai csak egy centire voltak a démon torkától. – Szerencséd volt – nézett rá fenyegetően az árnydémon, majd elvigyorodott. Félrefordította a fejét, és egy adag fekete, nyálkás vért köpött a földre.

Trey felállt, visszaváltozott emberi formájába, és visszamo-solygott az előtte fekvő emberre. Emberi szemével nem látott egy csepp vért sem, és annak ellenére, hogy az emberen, akit a földön látott, nyoma sem volt azoknak a sérüléseknek, amik a váz mögött rejtőző démont még mindig beborították, összeráncolta a homlokát, és bocsánatkérő arccal megrázta a fejét. – Nem haragudj az orrod miatt, Flaug – szólalt meg. – Ugyan, semmiség – legyintett a démon, majd próbaképpen megtapogatta az orrát, amely Trey szemszögéből most épnek és egészségesnek látszott. – Csak szerencséd volt a végén. Már megint. – Hát persze. Ugye, milyen vicces??? Háromszor edzettünk együtt mostanában, és abból mind a három alkalommal szerencsém volt. Én lehetek a legszerencsésebb gyerek a világon, akivel ámydémon valaha találkozott, nem? – Trey újra elvigyorodott, és talpra segítette a démont. Tom kimondottan azért választotta Flaugot Trey legújabb edzőpartnerének, mert az árnydémonok elképzelhetetlenül gyorsak. Tom szerint ez volt a lehető legközelebb ahhoz, ami akkor történik, amikor egy vámpír köddé válik, azaz eltűnik az egyik helyen, és majdnem ugyanabban a pillanatban megjelenik egy másikon. Tom azt javasolta, hogy csak ámyékbokszoljanak egy darabig, hogy Trey kibontakoztathassa a képességeit, és rövidíthesse a reakcióidejét, de Trey és Flaug gyorsan jó barátok lettek, és úgy döntöttek, megbíznak egymásban annyira, hogy egy kicsit komolyabban is küzdjenek. Az aznapi edzés többször túlment a határon, a két barát olyan hevesen esett egymásnak, ahogy eddig még soha. De Trey ezt akkor nagyon élvezte, mindig teljesen belelkesedett, amikor megérezte, hogy igazából milyen elképesztők farkasképességei, az ereje és a gyorsasága. De most, hogy a küzdelem heve csillapodott, már megbánta és szégyellte is, ami történt. Attól félt, sokkal nagyobb sérülést okozott Flaugnak, mint amekkora még belefér. Mintha olvasott volna a gondolataiban, a barátja odalépett hozzá, és vállon veregette. – Te csak ne aggódj, Trey. Elvégre vérfarkas vagy, vagy mi a csuda? A véredben van a pusztítás és a káoszteremtés. Örülnöd kellene, hogy ennyire kordában tudod tartani a vágyaidat, hála az amulettnek, ami a nyakadban lóg. Ha az nem lenne, nekem most nem csak az orrom lenne törött, de a nyakam is apró darabokban heverne a pályán! – Flaug

leakasztott a falról egy törülközőt, és odadobta Treynek, majd megtorpant, amikor meglátta a fiút. Odalépett hozzá, finoman megfogta a két vállát és elfordította kicsit a fiú felsőtestét, hogy megnézhesse a hátát. – Hoppá. Ebbe lehet, hogy kell majd egy öltés, vagy kettő – intett Trey háta felé, és ahogy a fiú hátrakapott, érezte az ujjai alatt a ragacsos, csúszós vért. Flaug már éppen indult volna Treyjel, hogy keressenek valakit, aki ellátja a sebet, amikor a démon felkapta a fejét. – Jön valaki – nézett a terem túlsó oldalán lévő csukott ajtó felé. – Semmi baj, be van zárva, és... A kilincs megmozdult, és az ajtó kinyílt. Trey egy szempillantás alatt visszaváltozott farkasemberré, és az ajtó felé indult. Emberként anyaszült meztelen volt, mert a ruhák átváltozáskor mind egy szálig leszakadtak róla, és a fiú nagyon nem vágyott arra, hogy Alexa újra meglássa így. Charles lépett a terembe. Bólintott Flaug felé, majd felnézett a fölé tornyosuló, jó kétszáztíz centis farkasember sárgásnarancssárga szemébe. – Azta, most már sejtem, mit érezhetett Piroska – jegyezte meg vékony hangon. Trey visszatért oda, ahol a törülközőjét hagyta, maga elé tartotta, visszaváltozott emberré, és a dereka köré csavarta. – Mit akarsz itt, Charles? És hogy jutottál be? – Az ajtó nem volt bezárva, és én csak... – Az ajtó zárva volt, én magam zártam be. – Talán tévedtél. Magad láthattad, hogy első próbálkozásra sikerült benyitnom. Trey szúrósan a srácra nézett. El tudta róla képzelni, hogy valami varázslatot használt, amivel kinyitotta a zárat, de igazából ez egyáltalán nem érdekelte. Veszekedni sem akart. – Most, hogy már itt vagy, talán el is mondhatnád, mit keresel itt – de a választ meg sem várta, elfordult, és a ruháiért indult. – Azt meg kellene nézetned – mutatott Charles a Trey hátán lévő mély sebre. – Ne mozogj, és mutasd egy kicsit! Trey megtorpant, egy ideig Charlesra meredt, majd megvonta a vállát, és odafordította neki a hátát.

Charles elővett a zsebéből egy zsebkendőt, és leitatta a vért a seb környékéről. Közben rosszallóan ciccegett, amiről Treynek a nagymamája jutott eszébe. -Maradj nyugton! – Charles elővett egy tárcát a mellényzsebéből. Kinyitotta, és kotorászni kezdett benne, míg meg nem találta, amit keresett. Trey hátrapillantott, és meglátta, hogy egy fekete tűt tart a kezében. Cérna nem volt a tűbe fűzve. Charles szakértőn a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a tűt, és közelebb lépett Treyhez. – Charles, mi a fenét csinálsz? – Ne mozogj már! – Figyelmeztette Charles, és a tű hegyét Trey bőrébe szúrta. – Aú! Szállj le rólam! Még cérna sincs abban a nyomorult tűben! – Ez egy sebésztű, Trey. Az apám is mágus volt, tőle kaptam. Láthatatlan fonalat használ, ami úgy négy nap múlva eltűnik. Most viszont tényleg maradj nyugton! A tű hegyét a másik oldalon szúrta a bőrbe, és közben nagyon figyelt, hogy pontosan húzza össze a sérülés roncsolt széleit. Trey megpróbálta hátrafordítani a fejét, hogy lássa, mi folyik ott, de hiába nyújtogatta a nyakát a válla felett, csak görcsöt kapott tőle. – Mire használják? – Kérdezte Trey, csak hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. – Általában erre, amire mi most. Először a démonháborúkban használták, éppen erre a célra találták ki. Ez itt gyakorlatilag egy régiség. Kisgyerek koromban kaptam, nagyon jó tréfákat lehetett vele csinálni. Amikor kicsi voltam, az anyukámnak varrtam vele pénztárcát, például, és megszakadtam a röhögéstől, amikor az összes aprója szétgurult a pénztárnál. Elég buta dolog, de akkor jót nevettem rajta – megállt, hátrált egy lépést, és szemügyre vette a munkája eredményét. – így ni. Ez a legjobb, ami tőlem tellett. Addig összetartja majd, amíg begyógyul. – Köszi... jövök neked eggyel – bólintott Trey. – Még mindig nem mondtad el, hogy miért jöttél. – Azért jöttem, mert Alexa rám parancsolt, hogy kérjek tőled bocsánatot a tegnap történtekért. És hogy megpróbáljak valahogy békét kötni veled. Szóval, arra gondoltam, felmehetnénk együtt, és megihatnánk egy kávét. Holnap utazunk, és én nem akarom, hogy még akkor is haragban legyünk egymással.

Trey alaposan megvizsgálta Charles arcát valamilyen hátsó szándék nyomát kutatva, de csak egy egyenes, őszinte tekintetet látott. Végül beleegyezett. – Csak letusolok és felöltözöm, odafent a lakásban találkozunk! Charles bólintott, és az ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, de az nem mozdult. "Nocsak, mégiscsak zárva volt! Biztosan elromlott, majd küldök valakit, hogy javítsa meg – azzal elcsavarta a zár gombját, kinyitotta az ajtót, és elment. Trey nézte a távozó fiút, akin most már végleg nem tudott eligazodni. Az egyik percben Charles volt a legnagyobb seggfej a világon, a másikban meg egészen elviselhető volt. Megvonta a vállát, és úgy döntött, megadja neki az ártatlanság vélelmét, és legalább meghallgatja, mit akar mondani. Elindult a ruháiért, amikor halk köhintést hallott a háta mögül. Megfordult. – Nem is mondtad, hogy elutazol – nézett rá kérdőn Flaug. – Ja – sóhajtott Trey. – Kis kéjutazás. – Tényleg? Milyen vicces, soha nem gondoltam volna, hogy te és a kis Charles nagy haverok lesztek! – Nem is vagyunk azok – mordult fel Trey, intcll a démonnak, és kiment a teremből.

18 A kocsi, ami Martin Tipsburyt szállította, begördült a férfi háza elé. Martin meglepődött, amikor meglátta, hogy egy lámpa sem ég náluk odahaza. Nagyon remélte, hogy a lánya nem ment át valamelyik barátnőjéhez. A szabály az volt, hogy otthon kellett lennie és a házi feladatát csinálnia, amíg ő haza nem ér este a munkából. Na, nem mintha mostanában a lány az apja bármelyik szabályát betartotta volna. Körülbelül az utóbbi egy évben a lányából nagyon problémás tinédzser lett, és a kettejük kapcsolata megromlott – mostanára már alig beszéltek egymással. A lány anyja sem sokat segített azzal, hogy időnként telefonált Jerseyből, ahol az új pasijával élt, és az apja ellen hergelte a lányt, mert szerinte Martin egy semmirekellő, és azt ismételgette Philippának, hogy mennyire szereti, és hogy hiányzik neki. Ha annyira szereti, ugyan miért hagyta el, és költözött a szeretőjével Jerseybe?! Martin egyszer-kétszer megpróbált Philippával a válásról beszélgetni, de a lányát nem érdekelte a dolog. Nemrég még azt is felajánlotta neki, hogy elküldené tanácsadásra, ahol meg tanulhatná kezelni a dühét, de a lány csak az arcába röhögött, és közölte vele, hogy mennyire szánalmas. Aznap, mielőtt felment volna a szobájába, Philippa azt mondta, azt kívánja, bárcsak az apja halott lenne, hogy ő végre rendes életet élhessen. A dolgok soha nem mentek még annyira rosszul a Tipsbury-házban, mint akkoriban. Martin kikászálódott a kocsiból, becsukta maga után az ajtót, és nézte, ahogy a férfi, akit egyszerűen csak Mr. Ellingtonként mutattak be neki, kiszáll a konnány mögül, és bezárja a kocsit. Mr. Ellington jól megtermett ember volt, akinek a feje szinte a vállából nőtt ki. Nagyon lassan, megfontoltan mozgott, és ha nem látta volna a jól szabott öltönye alatt dagadó izmokat. Martin azt gondolta volna, a férfi nem is képes semmilyen hirtelen vagy gyors mozdulatra, nemhogy arra, hogy a testőre legyen. Mert Martin titokban úgy gondolta, a férfi ezért van vele. – Tényleg szükséges, hogy velem jöjjön a lakásba? – Kérdezte Martin.

A férfi lassan lenézett rá a fekete napszemüvegén keresztül, amit azóta nem vett le, hogy először találkoztak, annak ellenére sem, hogy már elég sötét volt. Ez nagyon zavarta Martint, mert nem tudta, hogy a férfi őrá néz-e, vagy sem. – Mr. O'Callahan azt mondta, hogy mindig maradjak maga mellett – a férfi hangja olyan volt, mint amikor két tektonikus lemez összeütközik, és elcsúszik egymáson. – Igen, tudom, de nekem most beszélnem kell a lányommal, el kell neki magyaráznom a dolgot. Igazán nem látom okát, miért ne várhatna addig idekint. – Mr. O'Callahan azt mondta, hogy... – Igen, tudom! – Kiáltott fel elkeseredetten Martin. – Tudom, hogy mit mondott Mr. O'Callahan, köszönöm szépen! Én csak azt hittem, megérthetné, hogy ez most egy kényelmetlen helyzet, és hogy... – De abba is hagyta, amikor belenézett az üres, rezzenéstelen arcba, ami rámeredt. – Jól van. Jöjjön, Mr. Ellington, legyünk ezen túl minél gyorsabban! A nekrotróf az ablakból nézte, ahogy végigsétálnak a kerti ösvényen, és felszisszent mérgében, amikor meglátta a férfi mellett a maug démont. Azonnal rájött, hogy lehetetlen lesz akár csak megpróbálni megszállni a férfit, ha egy ilyen erős lény védelmezi. Ellépett az ablaktól, fel-alá kezdett járkálni a szobában, és az esélyeit latolgatta. Végül úgy döntött, vár a megfelelő alkalomra, amikor lecsaphat rá. Amint meghallotta, hogy a kulcs belecsúszik a zárba, az ajtóhoz sietett, és felkapcsolta a villanyt a hallban. – Mit csináltál itt a sötétben? – Kérdezte az apja, amint belépett. – Én is csak most értem haza – Válaszolta a lánya, odahajolt hozzá és megpuszilta. – És mielőtt még megkérdeznéd, nem Gemmánál lógtam, hanem a könyvtárban voltam és tanultam. Martin elképedt. A lánya soha nem szokta üdvözölni, amikor hazaért. Még a szobából sem szokta kidugni az orrát, hogy egy sziát odavessen neki. De megpuszilni, hát azt aztán végképp nem szokta. – Ki a barátod, apu? – Kérdezte, miközben a konyhába ment, hogy teát főzzön. – Nem mondtad, hogy vendéget is hozol. Martin elindult, át az előszobán, a lánya után. A nyomában szorosan ott volt a behemót. – O Mr. Ellington. Együtt dolgozunk a cégnél.

– Nagyon örvendek, Mr. Ellington. Kér egy csésze finom teát? Martin először majdnem elájult, utána majdnem sokkot kapott. Alig fogta fel, ami történt. A lánya soha nem főzött neki teát. Még arra is alig tudta rávenni, hogy reggelente megvesse az ágyát. Nagyon furcsán viselkedett. Martin arra gondolt, biztosan valami szörnyű dolgot csinált, és azt akarja takargatni. Ha így van, borzasztóan csinálja. – Jól vagy, Philippa? – Soha jobban, köszi. Miért? – Semmi, csak úgy. Lehet, gondolta, hogy ez mégsem sül el olyan rosszul, mint ahogy számított rá. Előre rettegett a pillanattól, amikor meg kell mondania a lányának, hogy azonnal indulniuk kell a reptérre – ahogyan Mr. O'Callahan parancsolta neki és fogalma sem volt, hogyan fogja ezt beadni Philippának anélkül, hogy a lány a szokásos sikítozásban törne ki, és a fejéhez vágná, hogy milyen szörnyű az ő élete, és hogy az apja már megint elrontott mindent. Az ilyen veszekedések alkalmával a lány mindig öngyilkossággal fenyegetőzött, mert szerinte akkor mind a ketten boldogabban lennének, és ő ilyenkor mindig halálosan elfáradt, és fogalma sem volt, mit mondhatott volna. Bármit mondott ugyanis, az csak még sokkal rosszabbá tette az egészet. Felemelte a bögrét, amit a lánya tett le elé azt asztalra, és bár égette a nyelvét és a torkát, kortyolt belőle egy nagyot. Összeszedte a bátorságát. – Indulnunk kell a reptérre, mégpedig most azonnal. Egy különösen sürgős üzleti ügyben a Seychelle-szigetekre küldtek, és a cég azt szeretné, ha te is velem jönnél. Mr. Charron minden kiadásunkat fedezi, és amint megérkeztünk, egy nagyon bő költőpénzkeret is a rendelkezésünkre áll, amit úgy használunk fel, ahogy az nekünk tetszik. De azonnal indulnunk kell. Most, még ma este. Hosszan és nehézkesen adta elő a mondandóját. Amikor végzett, az arcát a bögre fölé, a gőzbe hajtotta, és várta az elkerülhetetlen dühkitörést. A Philippa Tipsbury testében lakozó démon nagyon vékony jégen táncolt. Nem vehette át teljesen az irányítást a lány felett, nehogy a maug megérezze, hogy valami nincsen rendben. A démon testőr fürkésző tekintettel figyelte az egész jelenetet, és a nekrotróf nem

engedhette meg magának, hogy most felkeltse a gyanakvását. Nagyon finoman kellett dolgoznia, lezárni a gazda agyának azokat a részeit, amelyek viharosan akartak reagálni erre a hírre, ráadásul úgy, hogy a maug észre ne vegye. Csak abban bízott, hogy az apa örülni fog a lánya változásának, és a testőr előtt nem kezd el kérdezősködni vagy értetlenkedni. – A Seychelle-szigetekre? De apu, mi lesz a sulival? Nem te mondtad mindig, hogy ezt az évet még jól el kell végeznem, és hogy nem szabad időt vesztegetnem másra, mint a tanulásra? – Erről Mr. O'Callahan és Mr. Ellington gondoskodtak. Biztosítottak a felől, hogy a cégnek nagyon jó kapcsolatai vannak az iskolád igazgatójával, és hogy el tudják rendezni a dolgot. Még azt is megígérték, hogy szereznek ott neked egy magántanárt, aki bepótol veled mindent, amit itt elmulasztasz. Ezernyi dühös gondolat és gonosz megjegyzés öntötte el Philippa agyát, de egyiknek sem tudott hangot adni. Úgy érezte magát, mintha kívülről szemlélné csak a jelenetet. Akárhogy is próbálta, nem tudta kifejezni a dühöt és elkeseredést, amit a hírek hallatán érzett. Kinyitotta a száját, hogy elmondja, mekkora hülyeség ez az utazás. – Ja, akkor rendben van. Ha te biztos vagy benne, hogy nem fogom a suliban megütni a bokámat, akkor miért ne? Jól hangzik. Mit mondott? Mi történt vele? A lányon egy pillanatra a pánik lett úrrá, de éppen csak kezdett benne feltámadni a félelem, máris szertefoszlott, a helyét pedig meleg és barátságos gondolatok vették át. Az jutott eszébe, milyen jól is fogja érezni magát az apjával. És hátha az úton újra közelebb kerülhetnének egymáshoz. Az apjára nézett és elmosolyodott. – A Seychelle-szigetekre? Hú, oda mindig is el akartam jutni. Megyek, és összecsomagolok pár cuccot, jó? A lány kiment a konyhából, és felszaladt a lépcsőn a szobájába. Martin hallotta a könnyed léptek hangját. A mellette ülő csendes férfira nézett, és idegesen rámosolygott. Soha életében nem volt még ilyen zavarban. Philippa becsukta maga mögött a szobája ajtaját, és nekidőlt a hideg falnak, és a mennyezetre meredt. A nekrotróf most teljesen átvette felette a hatalmat, szétzúzta és elsimította a gazdatest gondolatait és érzelmeit, amelyeket kénytelen volt feltömi hagyni, mert a mélyben

kellett rejtőznie, nehogy a maug észrevegye. Most, hogy kicsit leengedhetett, boldog volt, és már tudta, mit kell ezután tennie. Nem volt más választása, mint hogy elhagyja a lány testében az országot a gyenge kis ember. Martin társaságában. Kicsit sajnálta, hogy nem szállhatja meg öt korábban, csak ha már odaértek a Seychelleszigetekre, de egy haláleset a reptéren vagy a repülőgépen túl nagy kavarodást okozna, nagy figyelmet keltene, és így a démon elszalasztaná a talán egyetlen esélyét, hogy kiderítse, mit tud Martin, ami olyan fontos, hogy kísérettel kell kimenekíteni miatta az országból. Nem, várnia kellett még egy kicsit. Lesz még elég alkalma, hogy megszerezze az embertől, amit akar, amikor a maug nem lesz ott, gondolta. Akkor majd jelentést tesz a mesterének, és abban a testben, amelyből az információ származik, vissza is térhet az áruló Lucien Charron szervezetébe, hogy tovább kémkedjen. Philippa Tipsbury elmosolyodott, és egy dalt kezdett dúdolni, amit soha azelőtt nem hallott még. Gyorsan nekiállt és bevetette az ágyát, még a párnákat is felrázta. Utálta, ha egy ágy nincs rendben tartva.

19 – Feketén vagy fehéren? – kérdezte Charles, amint meghallotta, hogy Trey belép az ajtón és ledobja a földre az edzőcuccait. – Ami azt illeti, nem vagyok oda a kávéért – válaszolt Trey. – Inkább csak egy gyümölcslét innék. – Ugyan, az én kedvemért! Most főztem, magam daráltam a kávét, ráadásul mindenki azt mondja, hogy én csinálom közel s távol a legjobb kapucsínót. Trey a hatalmas Gaggia kávéfőző gépre pillantott, ami a konyhában sziszegett és fortyogott, és meg kellett állapítania, hogy tényleg kellemes illatok szállnak belőle. Bólintott hát. – Akkor legyen kapucsínó. Sok csokival a tetején, de cukor nélkül. Leült az asztalhoz, és nézte, ahogy Charles sürög-forog a konyhában. Úgy forgolódott ott, mintha pontosan tudná, hogy Mrs. Magilton hol tartja a hozzávalókat, amelyekre szüksége volt. Mindig éppen azt a szekrényt nyitotta ki, amelyikben az volt, amit keresett. Trey elgondolkozott, vajon hogyan ismerheti ki magát Charles ilyen jól a konyhájukban. – Biztos, hogy csokit kérsz a tetejére, és nem fahéjat? – a srác egy púpozott kanál csokireszeléket tartott a gőzölgő, habos ital felett. Trey bólintott, Charles pedig befejezte a kávékat. Az asztalra tette őket, és leült a székre a másik fiúval szemben. – Ez nagyon kedves tőled – jegyezte meg Trey, és gúnyosan elhúzta a száját. – Ahogy mondtam, azért jöttem, hogy elszívjam veled a békepipát, még azelőtt, hogy holnap útnak indulunk. Gondoltam, jobb, ha tisztázzuk a dolgokat, mielőtt együtt megyünk a harcba. Csend szállt a konyhára, mialatt mindketten az italukat kortyolgatták, és azon gondolkoztak, mit mondjanak egymásnak. – Szóval milyen... – Mi is volt... Mindketten egyszerre szólaltak meg, és egyszerre hallgattak el, és egyszerre mosolyodtak el. – Te először! – Mondta Trey.

-Csak meg akartam kérdezni, milyen gyakran edzel így. Amit az árnydémonból láttam, és a hátadon lévő sebből ítélve, ilyesmit nem csinálhattok mindennap. – Hát te látod őket? – Kérdezte Trey. – A démonokat. Látod a valódi formájukat? Azt hittem, teljesen ember vagy. – Ez csak egy varázslat. Be és ki tudom kapcsolni, amikor csak akarom, de hogy őszinte legyek, mostanság alig járok enélkül. Segít errefelé, ha tudom, hogy ki kicsoda, így azt is tudom, hogyan bánjak velük. Máskülönben nagyon kínos jelenetek adódhatnának. – Mesélj róla! – Kérte Trey. – Elég bosszantó lehet neked, hogy csak akkor látod őket, ha farkassá változol. Valamikor majd megpróbálom megtanítani neked a varázslatot, amikor visszajöttünk. Ha visszajövünk egyáltalán – Charles tekintete egy pillanatra megkeményedett, belekortyolt a kávéjába, majd mosolyogva nézett fel a fiúra. – Elég nehéz varázslat, de ha Tom meg tudta tanulni, még akkor is, ha neki egy évig tartott, biztos vagyok benne, hogy te, aki olyan fogékony vagy erre, nagyon könnyen elsajátítod majd. – Köszi! – Amúgy elég lenyűgözően nézel ki. Mármint, amikor beléptem és megláttalak, az nagyon hatásos volt. Elállt a lélegzetem. És aki ilyen szépen meg tud dolgozni egy árnydémont, az mindig jobb, ha a te oldaladon harcol. Trey megvonta a vállát. – Hetente egyszer-kétszer találkozunk. Az elején még nagyon biztonságos dolgokat csináltunk csak, de úgy egy hónapja már egyre jobban belementünk. De amúgy soha nem okoznánk egymásnak sérüléseket. Charles a bögréje pereme felett Treyre nézett. – Vigyázz az árnydémonokkal, Trey! Soha nem tudhatod, hogy mire számíts, ha velük kezdesz. – Flaug a barátom. – Akkor is. Gondold át, hogy mennyire akarsz megbízni egy ilyen lényben. Nagyon könnyen nagyon gonosszá válnak néha. Trey állta a másik srác tekintetét. Az elhatározása, hogy figyelni fog Charlesra és meghallgatja, kezdett elpárologni, és a helyét átvette az

idegesség. Már éppen azon volt, hogy tegyen egy megjegyzést arról, hogy ő inkább benne nem bízik meg, amikor Charles témát váltott. – Tetszik neked Alexa, ugye? Trey letette az asztalra a csészét, és a vele szemben ülő srácra meredt. – Nézd, nem hiszem, hogy ezt... – Semmi gond! Nem mondtam neki semmit, és nem is fogok soha. Csak tudni akartam, hogy jók-e a megérzéseim. – Még ha így is lenne, neked aztán semmi közöd hozzá. – Ez így igaz... nekem már semmi közöm hozzá. Trey várta a folytatást. – De azt hiszem, a legjobb, ha mindent tisztázunk, és felfed-114 jük a lapjainkat. Ezért úgy tisztességes, ha elmondom neked: Alexa és én korábban együtt jártunk. Trey gyomra furán megfordult, a torka összeszorult, és le kellett nyelnie a gombócot, ami ott képződött. Érezte ö, hogy volt valami kettejük között, abból, ahogy Alexa a vacsoránál viselkedett, ahogy megérintette a kezét, ahányszor csak nevetett Charles viccein, és ahogy a fülbevalójával játszott, amikor a fiút hallgatta (erre egyébként hosszabban kényszerültek, mint ahogy az Treynek jólesett volna). Trey igyekezett elhessegetni ezeket a képeket a gondolataiból, de újra és újra látta őket maga előtt, ahogy a féltékenység újabb és újabb hullámokban tört rá. – Most már nincsen semmi közöttünk – folytatta Charles, mintha belelátott volna Trey gondolataiba és Alexa nem is egyszer egyértelműen a tudtomra adta, hogy nincs semmi esélye annak, hogy valaha is újra összekerüljünk. Csak úgy gondoltam, jobb, ha nyílt lapokkal játszom előtted, mintha később mástól tudtad volna meg valahogy. Trey újra megrántotta a vállát. – Semmi közöm hozzá... de kösz – ezzel lesütötte a szemét, és a bögréjébe bámult, a lassan eltűnő habgyűrűt nézegette. Így, csendben ültek még ott egy darabig, egyikőjük sem igazán tudta, hogyan váltson témát, hogy semlegesebb dolgokról beszélgethessenek. – Mit tudsz Gwendolinról? – Törte meg végül a csendet Trey. – Talán jobb, ha te elmondod, amit már tudsz, és én kiegészítem. Trey megvonta a vállát.

– Nemigen tudok semmit, az alapvető dolgokon kívül, hogy Lucien társa volt, és hogy Alexa anyja. Senki nem hajlandó róla beszéli. Te tudod, hogy miért? Charles felsóhajtott, és kinézett az ablakon, a folyóról visszaverődő homályos fények felé. – Leginkább a szégyen miatt, azt hiszem. Trey várt, hogy Charles folytassa. – Az apám itt dolgozott akkoriban. Ö mesélte, hogy amikor találkoztak, Lucien és Gwendolin, a nő tizennyolc éves volt. Lucien első látásra beleszeretett. Gyönyörű volt, és vonzó. Hosszú vörös haja lágy hullámokban hullott a hátára, az arca pedig nem csak szép volt, de intelligens is, és volt benne valami vonzó eltökéltség. Treynek rögtön Alexa jutott eszébe, arra gondolt, hogy a lány arca az anyja és az apja vonásainak ötvözete lehetett. Ebből el tudta képzelni, hogyan nézhetett ki Gwendolin. – Elválaszthatatlanok voltak, és együtt nagy dolgokra képesek. Hatalmas tetteket vittek végbe, megállították Caliban mesterkedéseit, amikor pedig a vámpír ereje teljében volt. Ám ahogy múltak az évek, úgy kopott meg a szerelmük is. Az elején ez nem jelentett nagy gondot, de később a jövőről alkotott elképzeléseik már túlságosan különbözők voltak ahhoz, hogy azt a kapcsolatuk elviselte volna. – Ez mit jelent? – Gwendolin egyre behatóbban kezdte tanulmányozni a fekete mágiát. Felállított egy csapatot, hogy azok régen elveszett írásokat kutassanak fel neki, és egyre jobban elmélyült ezekben a tanításokban. Lucien próbálta megállítani, de ő mindent visszavert azzal az érvvel, hogy ha nem ismeri meg a sötét erők forrását, soha nem is tudja megállítani a gonoszt, amit Caliban akart erre a világra szabadítani – Treyre pillantott, és egy ideges mosoly futott át az arcán, mielőtt folytatta volna. – Addigra már hihetetlenül erős mágus lett. Mindig is kiváló diák volt, az anyja már kiskorától kezdve tanította a varázslatokra, és hatalmas tehetsége is volt hozzá. Talán erösebb volt, mint bármelyik mágus valaha, de féltve őrizte a titkait. A fekete mágia így átformálja az embert. Nagyon veszélyes erők ezek, amelyek el akarják emészteni azt, aki túl messzire merészkedik a gyakorlásában. Minden mágustanonc tanul némi fekete mágiát, de mélyen belénk vésik, hogy milyen hatalmas veszélyek leselkednek arra, aki túlontúl

elmerül benne. Lehet, hogy Gwendolin elég bolond volt ahhoz, hogy azt higgye, úrrá tud lenni ezeken az erőkön, de az is lehet, hogy csak ráérzett a dolog ízére, és úgy döntött, akarja azt a hatalmat, amit így szerezhet meg, bármi legyen is az ára. A lényeg, hogy a dolgok nagyon összezavarodtak. Ekkor terhes lett. – Alexával? – Igen. Amint megtudta, hogy terhes, teljesen megváltozott, legalábbis úgy tünt. Hátat fordított a pokoli tanoknak, és élvezni kezdte az anyaság örömeit. Addigra már nyolc év telt el azóta, hogy Luciennel először találkoztak, de ebből az utolsó három évben Gwendolin úgy megváltozott, nem is lehetett volna ráismerni. Ám a gyermek... a baba egy csapásra mindent megváltoztatott, Gwendolin és Lucien egyik napról a másikra ugyanolyan felhőtlenül boldogan éltek együtt, mint a kapcsolatuk kezdetén. A baba egy fénysugár volt Gwendolin életében, amely elűzte a sötétséget, ami pedig majdnem felemésztette őt. – Mi történt azután? – Először semmi. Alexa megszületett, és a szülei éppolyan eksztázisba estek, mint az összes többi iljú szülő. Gyerekek lettek újra, az újszülöttjük mellett, és úgy tűnt, az univerzum visszabillent a békés egyensúlyába. Úgy egy évvel később Gwendolin újra foglalkozni kezdett a mágiával – ha egyáltalán igazán felhagyott ezzel valaha -, de megígérte Luciennek, hogy távol tartja magát a sötét erőktől, és csak gyakorol, hogy ne veszítse el a képességeit. Lucien beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Gwendolin tartja magát az ígéretéhez. De, ahogy már mondtam, a fekete mágia erői olyanok, hogy bekúsznak a bőröd alá, nem lehet őket elűzni soha, mélyen a szívedben várnak, amíg egyszer elég óvatlan leszel. Ekkor feltámadnak, és újra teljes odaadást követelnek. Gwendolin sem tudott ellenállni a csábításnak. Titokban újraalkotta a csapatát, és egyre mélyebbre túrt olyan titkok közé, amelyeket jobb felfedezetlenül hagyni. Egyre jobban elvesztette a kapcsolatát a valósággal, hajtotta a kielégíthetetlen vágy, hogy a hatalmát növelje. Eközben egyre jobban eltávolodott a szeretteitől. Míg egy nap Lucien úgy döntött, már nem biztonságos, ha itt marad. Vannak helyek, másik világokban, ahol a lelkek, akiket elborított a sötétség, megtisztulhatnak. Egyfajta rehabilitációs központok feketemágia-fíiggőknek. Amikor a szobájába lépett, hogy elvigye oda, a

feleségét egy különösen veszélyes idézés közepén találta. Gwendolin megpróbált visszahozni erre a világra egy Horg nevü démonurat, akit évszázadokkal azelőtt száműztek az alvilágból is. Az idézési ceremónia során egy áldozatot is be kell mutatni. Gwendolin elő is készítette az áldozatot, és végig is csinálta volna a ceremóniát, ha Lucien nem állítja meg. Charles itt megállt, és Treyre nézett. Nagyon furcsa volt a tekintete. – Ember- vagy állatáldozat volt? – Kérdezte Trey, és a hangja olyan vékony lett, mint a céma. A szobában kísérteties volt a csend. Charles bólintott, mert tudta, hogy Trey már magától is rájött. – Alexa – mondta ki. – Gwendolin képes lett volna feláldozni a saját lányát. – Alexa – ismételte meg halkan Trey. A szája kiszáradt, a feje zúgott attól, amit hallott. – És ö tudja... – Nem, nem tud semmit. Ezért mondta neki Lucien azt, hogy az anyja meghalt. Mi mást tehetett volna? – Rá fog jönni. – Reméljük, hogy nem. A saját érdekében. Trey Charlesra nézett, és a fejét csóválta. – Miért mondtad ezt el nekem? – kérdezte. – Ne érts félre, köszönöm, hogy elmondtad. De miért? – Mert tudnod kell, mivel állunk szemben, Trey. Gwendo-lin maga a megtestesült gonosz. Ő és Caliban egyetlen rezdülés nélkül elpusztítana mindent, ami jó, nemes és őszinte ezen a világon. És a magunkfajtát is ugyanígy elpusztítanák. Mi pedig holnap odamegyünk a fészkükbe, és megpróbálunk ellopni egy ösi, értékes tárgyat az orruk elöl. Ez nem olyan lesz, mint játékból verekedni egy árnydémonnal. Nagyon, de nagyon óvatosnak kell lenned. – Hát, akkor nagyon remélem, tényleg olyan jó vagy, ahogy azt Alexa mondja – fújta ki a levegőt a tüdejéből Trey, majd felállt, hogy letakarítsa az asztalt. – Mert abból, amit mondtál, úgy tűnik, minden segítségre szükségünk lesz. Charles bólintott. – Őt nem engedhetjük be oda – tette még hozzá. – Alexa nem szállhat szembe az anyjával, ha bejutunk a Lerothba. Ezt meg kell akadályoznunk! Trey szembefordult vele.

– Nem tudom elképzelni, hogyan akadályozhatnánk ezt meg, Charles. – Nem lesz egyszerű, ebben egyetértek. De már beszéltem erről Tommal, és van egy tervünk.

20 Másnap reggel indultak Reykjavíkba. Késéssel szálltak fel a repülőtéren. Lucien privát repülőgépe már kigurult és taxizni kezdett a kifutópálya felé, amikor váratlanul lelassítottak és visszagurultak a kiindulási helyükre. A pilóta hátrajött az utaskabinba, és tájékoztatta őket, hogy felettük a levegőben egy STCA alakult ki. – Ez angol rövidítés, átmeneti összeütközési riadót jelent. Alapvetően az történt, hogy két gép túl közel került egymáshoz, ezért a repülésirányítóknak meg kell ezt a helyzetet szüntetniük. Nem jelenthet túl nagy késést, és amint a levegőben leszünk, igyekezni fogok behozni a lemaradást – ígérte a pilóta. – Köszönjük, Nigel! – válaszolta Tom, és gondterhelten az órájára pillantott. Végül három órát kellett várakozniuk. Kiszálltak a gépből, és a privátváróba mentek, amit nekik különítettek el a reptéren. Ettek valamit, és próbáltak tévét is nézni, de már nagyon indulni akartak, és semmi sem tudta őket lekötni. Végre, amikor felszálltak, a pilóta elnézést kért tőlük, pedig ő nem tehetett semmiről. Trey a kényelmes barna bőrfotelben ült Tommal szemben. A barátjára pillantott, és furcsa déjá vu érzés kerítette a hatalmába. Amikor legutóbb ebben a székben ült, éppen Amszterdam felé tartottak, hogy megmentsék Alexát Calibantól. Trey arra gondolt, vajon fog-e valaha úgy utazni ezen a repülőn, mondjuk egy nyaralásra, hogy az út végén ne várna rá valaki, aki meg akarja ölni. Tom szokatlanul idegesnek tűnt. Feszülten járatta körbe a tekintetét a kabinban, figyelte a rájuk leselkedő nem létező veszélyeket. Legalább négyszer halászta már elő a zsebéből a telefonját, nézte meg a kijelzőt, és tette vissza a készüléket a helyére. Trey csak a múlt éjjel értette meg igazán, milyen nagy vállalkozásra is indulnak, miközben az ágyában feküdt, a plafont bámulta, és újra és újra lejátszotta magában a beszélgetést, amit Charlesszal folytatott. Alexára nézett, és elmosolyodott, amikor a tekintetük találkozott. Jólesett neki, hogy a lány is őt nézte. Bólintott, majd az előtte az asztalon fekvő újságért

nyúlt. Egyikük sem szólt egy szót sem, mind el voltak merülve a saját gondolataikban és terveikben. Beszéd helyett csak lopva pillantottak egymásra, és egy-egy biccentéssel bátorították egymást, mint az ejtőernyős katonák, mielőtt először ugranak a harctérre. Trey épp azon volt, hogy felálljon, és a konyharészbe menjen egy italért, amikor egy hang csendült a fejében. – Jól vagy, Trey? – Alexa hangja volt. A fiú összpontosított az igére, amit Charlesszal számtalanszor gyakorolt az egyik tárgyalóteremben egy délutánon át, megformálta a szavakat az elméjében, majd végigment azokon a lépéseken a tudatában, amiket a tanárával alaposan átvettek akkor. Egy finom húzást érzett az agyában, ebből tudta, hogy a mágia működik. – Kösz, jól – továbbította a gondolatait. – Egy kicsit izgulok. Kérsz valamit inni? Épp a konyhába indultam, hogy hozzak egy kólát, vagy ilyesmit. – Megyek veled. Szívesen kinyújtóztatnám a lábamat. Ketten egyszerre álltak fel, körbekérdezték a többieket, hogy Kérnek-e valamit, és amikor a válasz mindkettőjüktől egy-egy fejrázás volt, elindultak a repülőgép végében lévő konyharészbe. – Mi van Tommal? – súgta Alexa, amint hallótávolságon kívül voltak. – Mire gondolsz? Csak egy kicsit ideges. – Tom soha nem ideges! Egy csomószor láttam már dolgozni apámmal, de még soha nem nézett így ki! Meg akarom szólítani, de azt sem tudom, mit mondhatnék neki. – Én a helyedben békén hagynám. Csak tisztáznia kell magában a dolgokat, és nem hiszem, hogy segítesz, ha aggodalmaskodni kezdesz itt neki. – Szerinted azért aggódik, mert az anyámmal kell szembeszállnia úgy, hogy én itt hátráltatom? Mert ha erről van szó, el kellene neki magyaráznom, hogy én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy... – Nem, Alexa, szerintem biztosan nem erről van szó – vágott a szavába Trey, és amikor Alexa fürkésző tekintettel rámeredt, elfordult, hogy a lány meg ne lássa a zavart az arcán. – Mi folyik itt, Trey? Mit tudsz, amit én nem? – Semmit sem.

– Trey, te nagyon rosszul tudsz hazudni. Mit titkoltok előlem mindannyian? – Kérlek, csak vigyünk egy üdítőt! Kivett egy dobozt a hűtőből, és elindult vissza az üléséhez. Akkor sem nézett fel, amikor Alexa visszaült a helyére. Inkább bányászni kezdett a hátizsákjában, és keresett valamit, amivel leköthetné magát az út hátralévő részére. A játékkonzol, amit alig egy héttel azelőtt vett, nem érdekelte, inkább az mp3-lejátszóját vette elő, kikeresett rajta egy King of Leon-albumot, hátradől, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a zene magával ragadja.

21 Martin Tipsbury lapozott egyet a puhakötéses könyvben, amit a repülőtéren vett, és tovább olvasgatott az első osztályú ülésén. Öt könyvet vett, és azt tervezte, hogy mindet elolvassa a medence partján pihenve ezen a váratlan nyaraláson. Otthon soha nem volt ideje olvasni, és ez nagyon idegesítette, mert elég volt leülnie egy könyvvel, és rögtön eszébe jutott, mennyire szereti ezzel tölteni az idejét. Most végre hódolhat az olvasásnak, méghozzá két egész hétig! Mr. O'Callahan azt mondta neki, hogy előreláthatólag ugyan már egy hét múlva visszatérhetne, de ragaszkodott hozzá, hogy két hétig pihenjen a nyaralóban. Most, hogy volt ideje nyugodtan végiggondolni mindazt, ami történt, rájött, hogy valójában milyen szerencsés. Nem tett semmi mást, mint elvégezte azt a kutatási feladatot, amivel megbízták, mire, valamiféle jutalomként, kapott egy Seychelle-szigeteki ingyennyaralást, és hozzá még költőpénzt is. Elmosolyodott. Lehet, hogy végre megfordul a szerencséje? Soha nem volt egy szerencsefia, de most úgy érezte magát, mintha nyert volna a lottón. Belekortyolt a pezsgőspoharába, hagyta, hogy a buborékok felszaladjanak az orrába, és úgy döntött, őt aztán igazán nem érdekli, mi van e mögött az egész mögött, nem fogja hagyni, hogy bárki vagy bármi elrontsa a jókedvét. A lányára pillantott, aki kapott egy szemmaszkot, hogy ne zavarja a kerek ablakokon beömlő, éles napfény. A lány felületesen, de szabályosan lélegzett. Azonnal elaludt, amint megtalálták a helyüket a repülőgépen, és ezen az apja csodálkozott is kicsit. Elégedetten sóhajtott. Philippa nagyon kedves volt vele. Ami azt illeti, évek óta nem volt vele ilyen kedves a lánya. Eszébe jutott a múlt heti veszekedésük, ami azután robbant ki, hogy Martin bátyja azt javasolta az öccsének, hogy próbáljon meg egy kicsit szigorúbb lenni a lánnyal. Martin akkor kiabált a lányával, aki erre kinevette őt, szánalmasnak nevezte, és elmondta, mennyire várja már, hogy végre elköltözhessen otthonról, és megszabaduljon tőle. De hátha maradt valami nyoma a nevelésnek, amit akkor végzett, hátha akkor sikerült elvetnie a lányában a tisztelet magját, ami mostanra szökött szárba.

Elhatározta, hogy megfogadja Mr. O'Callahan tanácsát, és ezt a nyaralást arra használja, hogy rendbe hozza a dolgokat kettejük között. Hátradőlt az ülésében, és újra körülnézett. Soha életében nem utazott még első osztályon, és most elcsodálkozott, mennyi hely van itt, és hogy mennyire figyelnek az utasokra. Már a harmadik pohár pezsgőjét itta, és érezte az alkohol jótékony hatását. Nem szokott hozzá az italhoz, és most arra gondolt, jobb lesz, ha lassít vele egy kicsit. Attól félt, hogy rosszul lesz, és az út hátralevő részét a mosdóban töltheti majd. Hátradöntötte az ülését, és kinyújtózott. Majdhogynem ágy lett a székéből. Egy légikísérő odalépett hozzá, és megkérdezte, kér-e párnát. Kért, és úgy döntött, a könyveket félreteszi a medence mellé, most inkább alszik egyet, ahogyan a lánya is. Lusta, elégedett mosollyal az arcán hátradőlt. A nekrotróf kis idő múlva, amikor meggyőződött róla, hogy Martin biztosan elaludt, felült, és felhajtotta a széke támláját. Lenézett a mellette halkan hortyogó testre, és igyekezett, hogy a mély megvetés, amit az emberi nem eme szánalmas és szégyenletes példánya iránt érzett, ne látszódjon meg nagyon gazdatestének az arcán. Nagyon szívesen megszállta volna már most a mellette fekvő testet, hogy véget vessen nevetséges kis alibi életének. De még várnia kellett a megfelelő pillanatra. Philippa Tipsbury kinyújtóztatta a nyakát, kikászálódott az üléséből, és elindult a mosdó felé. Ekkor a puhakötésü könyv, amit az apja korábban olvasott, leesett a földre. Lenézett a könyvre, és eszébe jutott, hogy az apja néhány oldal után abba is hagyta. Sunyi mosoly jelent meg az arcán. Lehajolt a könyvért, és visszatette a polcra, a két ülés közé. Magában pedig megesküdött, hogy az apja soha nem is fogja befejezni ezt a könyvet, de már egyetlen másikat sem.

22 A halott nő teste Caliban ölében hevert. A lelógó fejéből lassan csöpögő vér kis tócsába gyűlt Caliban nehéz, díszes trónjának lábánál. Az idős vámpír a nyelve hegyével megnyalta hatalmas szemfogait, kiélvezve a rajtuk lévő utolsó csepp vér ízét. Pergamenszerű, szürke szemhéja lecsukódott, eltakarva sárga szemét és hosszúkás pupilláját. A fajtája évezredek óta így vette magához a létezéshez szükséges energiát. Caliban megmozgatta a nyakát, és érezte, ahogy az ereje nőttön-nő. Lelökte a lábáról a testet, felállt, megtörölte az állát, és figyelte, ahogy a testét elönti a sérthetetlenség érzése. Caliban lépéseket hallott a folyosó felől, amely az ő tágas terméhez vezetett, a Leroth-torony tetején. Vajon ki merészelheti ilyenkor zavarni? Tenyerével végigsimította kopasz fejét, majd felegyenesedett, kihúzta magát, és készült, hogy fogadja, bárki is legyen a látogató. Bal kezének egy ujjával intett, mire egy fekete, tintaszerű csáp kinyúlt a trónja mögötti sötétségből. A földön tekergőzött Caliban áldozatának karja felé, rácsavarodott, és a holttestet bevonszolta magával a mély sötétbe. A folyamatos mormogás, ami az árnyak irányából hallatszott, izgatott makogó hangzavarrá erősödött egy pillanatra, de Caliban egy ideges szisszenésére azonnal alig hallható suttogássá halkult. A vámpír kinyitotta a kaput, és az átjáróban álló hatalmas maug démonra nézett, amelyik dús szemöldöke alól nézett fel rá, nem merészelte felemelni az állát, hogy egyenesen rá tekintsen. – Miért zavarsz? – sziszegett Caliban. – Lehet, hogy nem értetted meg, amikor azt mondtam, hogy senki ne zavarjon ilyenkor? – Azt mondta, hogy nagyon fontos – motyogta a lény. Caliban várt. Gwendolin lökte félre a szörnyet, és berontott a terembe. Kezének egy rebbenésével becsapta a kaput, pont a démon őr arcába. A banyának, aki most Caliban előtt megállt, semmi köze nem volt már a fenséges és tündöklően szép asszonyhoz, aki valaha Lucien felesége és Alexa anyja volt. Nem volt már ember többé, a sötét erők,

amelyekre olyan buzgón vágyott, elemésztették. Oda volt az alabástrom bőr, a szép metszésű szem, az erőteljes, de nőies alak, amelyek valaha elnyerték Lucien tetszését és csodálatát. Helyüket az alvilági lény halottimaszkszerü vonásai foglalták el, amelyeket eltorzított az epe és a gyűlölet minden iránt, ami valaha volt. Azután csatlakozott Calibanhoz, hogy Lucien meg akarta őt ölni, amikor felfedezte, hogy feláldozni készül Alexát. Gwendolin felkutatta Calibant, és elmondta neki az összes tervét, amellyel káoszt és pusztítást akart szabadítani az emberiségre. Addigra tökéletesen elmerült a fekete mágiában, hatalmas mágussá lett, és így a vámpír birodalmának legfontosabb tagjává. Caliban várt, kordában tartotta egyre növekvő idegességét, mert tudta, hogy a mágust nem jó siettetni. Visszatért a trónjához, és leült. – Nos? – kérdezte. A mágus egy-két lépést tett felé, és elmosolyodott. Előbukkantak elkorhadt, fekete fogai, amelyek annyira elromlottak már, hogy nem is fogak, inkább csak az ínyéből kiálló kis, fekete csonkok voltak. A vámpír visszamosolygott rá, feltárva egész sor agyarát, hátha ezzel végre szóra bírja a mágust. – Némi sikert elértünk – szólalt meg végre Gwendolin. – Némi sikert? – Úgy tűnik, az élőhalottakat... Egyelőre kevésbé tudjuk irányítani, mint ahogy gondoltuk. Mivel még csak ezt az egyet sikerült felélesztenünk, nem tudom megmondani, hogy ez a draugr ilyen vad csak, vagy az összes többi is így viselkedik majd. Én az utóbbira számítok. – Mi káoszt akarunk teremteni, Gwendolin. Ehhez képest ez a lény nem lehet annyira rossz... A mosoly, ami fokozatosan grimasszá vált, eltűnt a mágus arcáról. – Jöjj, és nézd meg magad! – mondta olyan arckifejezéssel, amelyből a vámpír nem tudott kiolvasni semmit. – Egyelőre csak fenntartani tudjuk ezt az állapotát, javítani rajta nem. Caliban félrebillentette a fejét és megfontolta, amit az imént hallott. Régóta és fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy felkeltsék a draugrokat sírjukból, de eddig soha nem jártak sikerrel. Gwendolin ekkor bezárkózott a torony csúcsában lévő szobájába, ahol a régi iratokat és könyveket tárolták, és aznap reggel jelent meg újra, egy varázsigével, amit egy rég elveszettnek hitt tekercsen talált. Amikor ezt jelentette

neki, a vámpír olyan izgatottnak látta a mágust, mint már régóta nem. Most pedig itt állt előtte a varázsló, és úgy nézett rá, mintha azt kívánná, hogy soha ne is talált volna rá erre az igére. – Rendben van, Gwendolin, vezess, és mutasd meg, miről van szó! Lelépett a trónjáról, mire az árnyak bugyogó hangja sok álla-tias torokhang harsogó hangzavarává változott. – Csend, kicsinyeim. Nemsokára visszatérek, és akkor rendesen megetetlek benneteket. Becsukta maga mögött az ajtót, és követte a boszorkányt végig a folyosókon.

23 – Itt nagyon hideg van! – szólalt meg Trey, és felhúzta a kabátjának a cipzárját, ameddig csak lehetett. – Miért van itt ilyen hideg?! Már majdnem tavasz van, az isten szerelmére! Most örült, amiért hagyta, hogy Alexa rábeszélje arra a kabátra, indulás előtt. Tollal töltött, hurkás kabát volt. Egy teljes vagyonba került, de az eladó a boltban azt mondta, ez a legjobb a piacon, és hogy tökéletesen megvéd szélsőségesen hideg körülmények között is. Trey nagyon remélte, hogy a boltos igazat mondott. – Tudod, Izlandon vagyunk – mosolyodott el Alexa. – A neve azt jelenti: jégföld. Ebből azért következtethettél volna valamire. Trey kilépett a repülőtér épületéből, és a kocsi felé igyekezett, ami már várt rájuk a parkolóban. – És esik is! – morgolódott tovább. – Caliban igazán tehette volna azt a tornyot valami trópusi országba, hogy a fene egye meg! Mondjuk Barbadosra. Vagy Kubába! Mindig is el akartam menni Kubába. – Csak egy kis eső, Trey. Nem fogsz tőle elolvadni! – csóválta a fejét Charles, miközben bepakolta az utazótáskáját a csomagtartóba. – Igen, csakhogy ez az a fajta eső, ami mindig is halálra idegesített. Ez a szitáló nyirkosság, ami bemászik a ruhád legapróbb résein is. Ez a legrosszabb fajta eső, amit el tudok képzelni. Ha lenne valami esőbajnokság, ahol... – Befognád végre a lepénylesődet és beszállnál a kocsiba? – dörrent rá Tom, aki a kisbusz hátsó ajtaját tartotta nyitva nekik, hogy beszálljanak. – Ha elfelejtetted volna, a cél az, hogy gyorsan és simán odaérjünk, és én egyáltalán nem akarok itt ácsorogni és a nyavalygásaidat hallgatni egy kis csapadék miatt. – Bocs, Tom! Amint mind beszálltak, Tom is beült előre az utasülésre, és köszöntötte a férfit, aki addig csendben ült a volánnál, és várta, hogy beszálljanak. – Hjelmar, rég láttalak – rázta meg Tom a sofőr kezét. – Elnézést a késésért, feltartottak minket az indulásnál. Valami idióta, aki a

fémdobozokat tologatja odafenn az égen, majdnem egymásnak irányított két gépet. – Megkaptam az üzenetet, Tom. Semmi gond, ne aggódj emiatt! A férfi nagyjából ugyanolyan nagy termetű és kötött alkatú volt, mint Tom. Erős északi akcentussal beszélt. Tom hátrafordult az ülésén, hogy lássa a hátul ülőket. – Emberek, ez itt Hjelmar Stefansson. Hjelmar, ők itt Trey, Charles és Lucien lánya, Alexa. – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Alexa, amikor utoljára láttalak, még kislány voltál. Az apád hozott magával ide. Remélem, hogy az állapota hamarosan jobbra fordul, és újra meglátogat majd bennünket – elgördült a járdától, és elindult a kanyargós úton a reptér kijárata felé. – Tom, előkészítettem egy kis házat néhány kilométerre a fővárostól azon a környéken, amit megadtál. Odavitettem a felszerelést is, amit kértél – egy pillanatra levette a szemét az útról, és a mellette ülő Tomra nézett. – Tom, megkérdezhetem, hogy mit csináltok itt? – Nem, Hjelmar, nem kérdezheted meg. De amint végeztünk, minden mocskos részletet el fogok neked mesélni egy üveg izlandi vodka mellett, amit itt annyira szerettek. – Megegyeztünk. De tényleg minden mocskos részletre kíváncsi vagyok, és te fizeted a vodkát. Trey elmosolyodott, ahogy a két nagydarab férfit nézte, akik elmerültek a beszélgetésben az első ülésen. Olyan emberek voltak, akik illettek Lucien szervezetébe: kemény, durva fickók, akik megtették, amit meg kellett tenniük, és majdnem minden helyzetben tudták is, mi az. Az ablakon keresztül a tájat kezdte figyelni, miután elhagyták a Keflavík repteret. Nagyon meglepődött, amikor meglátta, milyen sivár errefelé minden. Olyan volt a táj, mintha egy olyan festő festette volna, aki a szürkén és a feketészöldön kívül elfelejtett más színt előkészíteni a palettájára. Egy útikönyvben olvasta korábban, hogy a NASA ezen a tájon szimulálta az Apollo-11 űrhajósai számára a holdra szállást. Ahogy kinézett az ablakon, már értette is, hogy miért. Fákat keresett a sziklás hegyek között, akár csak egyetlen fát is. Eltelt egy kis idő, amíg meglátott egyet, ami megbújt a nagy hidegben egy elhagyatott tanya mellett. A kis fa úgy nézett ki, mint egy vékony, ijedt kisfiú, aki elbújt a suli biciklitárolójában a többiek elől, akik meg

akarják verni, és már előre retteg attól, mit fog tőlük kapni, ha rátalálnak. Charles, aki mellette ült, megérezhette, hogy mire gondol, mert közelebb hajolt hozzá, és halkan odasúgta neki: – Na, most már tudod, miért ez Európa öngyilkosfellegvára. Trey elvigyorodott és hozzátette: – El tudod képzelni, milyen lehet ez télen, amikor még fény sincs? – Azt hiszem, Norvégia azért verseng velünk ezért a kétes dicsőségért – szólalt meg hangosan az első ülésről Hjelmar. A két fiú elképedve nézett egymásra, és fülig vörösödtek zavarukban. – A sötétség pedig egész jó dolog, ha az ember szereti. Tom olyan arccal fordult hátra, mint egy apuka, aki észrevette, hogy a fiai sorban beintenek a mögöttük haladó autóknak. Hogy elkerüljék az ír korholó tekintetét, a fiúk a Charles ölében lévő térképbe temetkeztek, és meg sem mukkantak az út hátralevő részében. Úgy húsz perc múlva érkeztek meg a házhoz. Tom kinyitotta a bejárati ajtót, és amilyen gyorsan csak lehet, beterelte a srácokat a házba, miközben folyamatosan a környéket kémlelte. Jóleső érzés volt a hidegből belépni a fűtött szobába. Kinyitották a kabátjukat és körülnéztek. Trey a nappaliban a fűtőtest mellett álldogált, amikor Alexa belépett a szobába, és odaállt mellé. Mem nagyon társalgott senki, a feszült várakozás, ami rájuk telepedett, amióta földet értek, minden beszélgetést elfojtott. Trey sóhajtott egyet, és a fejével az ajtó felé biccentett, amelyen keresztül Hjelmar a csomagjaik utolsó darabjait hordta be. – Nem is mondtad, hogy voltál már Izlandon – szólt. Alexa megrántotta a vállát. – Alig emlékszem rá. Az apám segített Hjelmarnak és a barátainak leküzdeni egy vámpírinváziót. Mi már csak akkor jöttünk, amikor az egész véget ért. A vámpírok imádják az ilyen helyeket. Rövid nappalok és hosszú éjszakák, ez nekik a paradicsom, ezért újra és újra megpróbálnak beköltözni. – Izlandnak hosszú történelme van, ami a mágiát és a varázslást illeti – folytatta Charles, aki akkor lépett be a szobába. – Lucien szervezetében is kulcsfontosságú hely, itt valahogy könnyebb átjárót nyitni az alvilágba, mint a világ bármely más táján. Ezért is találtuk

meg Calibant olyan gyorsan, amikor itt kezdett munkába. Nagyon figyeljük az ilyen és ehhez hasonló helyeket. – De akkor biztos tudta is, hogy gyorsan rá fogtok találni. Charles megvonta a vállát. – Ahogy mondtam, ez egy kulcsfontosságú hely. És mivel Lucien most nem állhat az útjába, Caliban biztosan azt gondolta, velünk már nem kell számolnia. – Ha befejeztétek a traccspartit, akár segíthetnétek is elpakolni ezeket a csomagokat az útból! – kiáltott Tom a folyosóról. Hjelmar lépett be az ajtón, és Tom felé nyújtotta a kocsikulcsokat. Beleejtette őket a barátja kitartott tenyerébe, és komoly arccal bólintott. – Jon megérkezett, én elmegyek vele. A kocsi tankja majdnem tele van, használjátok nyugodtan. Ha sietve kell távoznotok, csak hagyjátok ott akárhol, és majd telefonon elmondjátok, hol szedhetem fel! – Benézett a szobába, ahol a fiatalok álltak, és biccentett feléjük. – Alexa, kérlek, add át üdvözletemet édesapádnak, ha felgyógyult. Trey, Charles, örültem, hogy megismerhettelek benneteket. Ha legközelebb erre jártok, elviszlek benneteket városnéző túrára, mit szóltok? Megfordult és elindult, de távozóban még visszakiabáit nekik: – A hűtőt és az éléskamrát feltöltöttük, fogyasszatok kedvetekre! Nemsokára Tom lépett be a szobába. Nyilván elkezdte már kicsomagolni a dobozokat, amiket Hjelmar hagyott itt neki, mert a könyökhajlatában egy ronda nagy támadófegyver ingott. – Ki kér egy csésze finom forró teát? – kérdezte.

24 A terem úgy festett, mintha bomba robbant volna odabenn. Mindenfelé törött fa- és elhajlított fémdarabok borították a padlót, és a terem közepén, az élőhalott lény mellett két tetem hevert, mint rémes szigetek, a saját vérük fekete tengerében. Az egyik démonnak letépte a fejét, bár a leszakított darabnak nyoma sem volt sehol. A másik démon úgy festett, mintha egy hatalmas súly zuhant volna rá. A szervei, amelyeknek a testén belül kellett volna lenniük, most azon kívül, egy szörnyű, nyálkás halomban hevertek a padlón. A megmaradt két maug ör a falhoz simult, a lehető legtávolabb a lénytől. Kezükben ijesztő dárdát szorongattak, de a szemükben, amelyet le nem vettek a szerzetről, nem látszott más, csak tömény rémület. – Mit jelentsen ez? – hasított a kísérteties csenden át Caliban parancsoló hangja, és visszhangzott a szobában, amely néhány perccel azelőtt halálsikolyoktól és rémült jajgatástól volt hangos. – Miért bujkáltok ott, a sötétben? Gyertek ide, és takarítsátok el ezt a mocskot! A két őr motyogott valami bocsánatkérést, de nem úgy tűntek, mint akik hajlandók elmozdulni a viszonylag biztonságos helyükről. A vámpír végignézett a teremben uralkodó káoszon, mielőtt a tekintetét a lényre emelte. Átlépett a földet borító véres törmeléken, és lassan elindult az élőhalott felé. A draugr felpillantott rá régen halott szemével. A terem közepén állt, hatalmas mellkasa ütemesen ereszkedett és emelkedett, és nézte, ahogy Caliban közelít felé. Két csuklóján ezüstszürke, vibráló fényből font kötelek voltak, amik, mintha folyékonyak lennének, követték a lény karjának mozdulatait. A láncok a két karjáról két irányban a földön feküdtek, és a terem két, egymással szemközti falán voltak rögzítve egy-egy láthatatlan ponthoz. A lény hatalmas és erős volt. A bőre alatt óriási izomkötegek húzódtak és ernyedtek el, ahogy a kötelékeivel küzdött. Körülötte a szobát betöltötte a gyomorforgató szaga, a halál és pusztulás szaga volt az. Calibannak le kellett küzdenie a vágyát, hogy egy zsebkendővel eltakarja az orrát. Lehetetlen volt elképzelni is, hogy ez a lény valaha ember volt.

A vámpír továbbment, és a nyomokból ítélve belépett a draugr hatósugarába. – Óvatosan, mester – szólalt meg az egyik maug a háta mögül. – Hallgass, te kretén! – rivallt rá Caliban anélkül, hogy hátranézett volna a két rémült démonra. – Csak azért, mert... A mondat végét elnyomta a szoba közepén leláncolt szörny velőtrázó ordítása. Caliban látta, ahogy a lény felhúzza az ajkát, amely alól elővillan rémületes agyarsora. Az egész arca egy dühös, torz maszkká változott. A vámpír arcára halvány mosolyféle ült ki, ahogy figyelte, hogy a lény gyorsan nőni kezd, és a bömbölése a testének méretével arányosan egyre hangosabb lesz. A lény akkorra jó három és fél méter magasan tornyosult a vámpír fölé, Caliban pedig elismerően gondolt a varázslat erejére, ami ezt a hatalmas lényt meg tudja fékezni. Pedig a draugr teljes erejéből tépte és rángatta a köteleit. Majd Calibanra támadt. A gyorsasága egyáltalán nem illett a méretéhez és súlyához. A hatalmas tátott száj szélsebesen száguldott Caliban felé, a fogai készen álltak arra, hogy leszaggassák a vámpír húsát a csontjairól. Caliban az utolsó pillanatig várt, majd köddé vált, és alig egy méterrel odébb jelent meg újra. Onnan nézte, ahogy a lény fogai összecsattannak a levegőben. A mosoly még mindig az arcán volt, amikor a mágushoz fordult. – Heves kis lény ez, nem igaz? Mit gondolsz, Gwendolin, tudnánk valahogy... Idomítani? A mágus végignézett a lényen, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, a félelmeim beigazolódtak. Túl sokáig volt a föld alatt, a düh, ami összegyűlt benne a századok alatt, teljesen elemésztette. Bosszút akar állni a világon, amely megfeledkezett róla, és úgy tűnik, mindent el akar pusztítani, ami a keze közé kerül. Úgy tűnik, teljesen képtelen bármifajta kommunikációra. – És ez az egyetlen, amelyet sikerült felélesztenünk? – kérdezte a vámpír. – Igen. Találtunk még egyet nem sokkal messzebb attól a sírtól, amelyikből ezt kiástuk, de végül nem vettük ki a földből. Megpróbálhatjuk, és használhatjuk a glóbusz erejét még egyszer, hogy azt is felélesszük, de én nem bízom benne. Mint azt tudod, sokkal nehezebben sikerült, mint gondoltuk.

Caliban jól megnézte a lényt, amely lassan kezdett összemenni, és végül az eredeti méretére zsugorodott. Röviden felnevetett. – Hozassátok ide a másikat is, és próbáljátok meg feléleszteni! – rendelkezett. – De mester... Caliban felemelte a jobb csuklójához csatlakozó műkezét, és leintette a mágust. Az ujjai végén lévő pengéken megcsillant a terem gyér világításának fénye. A lényre mutatott, amelyik még mindig nem vette le róla a szemét. – Sajnálatos módon úgy tűnik, a hadseregemben nem veszem hasznukat. De úgy gondolom, hogy egy ilyen erős és ennyi dühöt rejtő lény érdemes lenne az emberekre szabadítani – Gwendolinhoz fordult, és a szeme összeszűkült, miközben így szólt: – Ha felélesztetted a másikat is, azt akarom, hogy vitesd el őket ennek a rohadt országnak a fővárosába, és ereszd őket szabadon. Ha ezek a lények bosszút akarnak állni, ki vagyok én, hogy az útjukba álljak? Gwendolin az arcára erőltetett egy gyenge mosolyt, és remélte, hogy az eltakarja a kiábrándulást, amit érzett, amikor meghallotta ezt a parancsot. Már így is kimerült volt, és most egy gonosz viccre kellett vesztegetnie a maradék erejét. – Rendben van, mester, én magam fogom felügyelni a dolgot. Caliban sarkon fordult és elindult kifelé. Útközben hanyagul odavetette a két őrnek, akik még mindig a fal mellett reszkettek: – Ti pedig takarítsátok el ezt a mocskot! Egy kellemetlen mosoly vibrált az arcán, amikor elhagyta a termet, és elindult a folyosón. Talán ez a kísérlet mégsem volt teljes időpocsékolás.

25 Martin Tipsbury másnap reggel madárfüttyre és az ablakon beömlő virágillatra ébredt. Kiugrott az ágyából, az ablakhoz lépett, és boldogan elmosolyodott. Amit látott, az bármelyik utazási iroda prospektusába beleillett volna. A gardéniafákon élénk színű madarak ugráltak ágról ágra a nagy, fehér virágok között, amiknek illatát felé sodorta a szél. A villa kertjén túl fehér homokos part nyújtózott a tenger azúrkék vizébe, amelynek hullámain vakító fehér csillámokat vetett a kora délelőtti napsütés. Philippával hajnali háromkor érkeztek meg ide, miután a központi szigeten átszálltak a repülőről egy kis Bell-206-os helikopterre. Mindketten aludtak ugyan a repülőn, de mire megérkeztek, nyúzottak voltak, és nem vágytak semmi másra, mint hogy bebújjanak az ágyukba. Amikor megérkeztek, a házvezetőnő, Mrs. Beauchamp azonnal sürgölődni kezdett körülöttük, a csomagjaikat a szobáikba vitette, és megkérdezte, nem akarnak-e valamit enni. Udvariasan visszautasították az ételt, és beájultak az ágyba. Philippa szobája az apjáé mellett volt, és Martin, reggel, az ablaknál állva azt remélte, hogy a lánya is ugyanúgy megörül majd a látványnak, amikor felébred, mint ő. Philippa az út nagy részén igen csendes volt. Amikor nem aludt, akkor az ablakon át a tengert vagy a felhőket bámulta, és mindahányszor csak mosolyogva bólintott, amikor az apja megkérdezte, jól van-e. Martin őszintén remélte, hogy ez nem annak a jele, hogy visszatér a szokásos dacos és agresszív modora. Még mindig abban bízott, hogy ez a meglepetésnyaralás egy új kezdet lehet a kettejük kapcsolatában. Martin szerette a lányát, de úgy tűnt, Philippa nem érez iránta mást, mint megvetést, és ezt nem is titkolta. Mindegy volt, mit tesz az apja, semmi nem volt elég jó neki. Martin csak abban bízott, hogy még nincs túl későn, és rendbe lehet hozni a dolgokat, mielőtt a lánya elköltözik otthonról, és ő örökre elveszíti. Hátrébb lépett az ablaktól, nyújtózkodott egyet, és elégedetten sóhajtott. Csendesen dudorászott, körülnézett a szobájában, és észrevette a telefont az éjjeliszekrényén. Odalépett, és egy ideig

tanulmányozta a készüléket. Haza akart telefonálni Londonba Mr. O'Callahannek. El akarta neki mondani, hogy rendben megérkeztek, és még egyszer meg akarta köszönni a lehetőséget. Ő maga soha nem engedhetett volna meg magának egy ilyen nyaralást, és most örült, hogy ilyen szerencsés. Megmondták ugyan neki, hogy senkivel nem léphet kapcsolatba, amíg itt van, de nem látta okát, hogy a főnökét miért ne hívhatná fel. Felemelte a kagylót, és éppen tárcsázott volna, amikor meghallotta a lánya hangját a vonalban. Meglepődött, a készülékre nézett, majd a füléhez emelte a kagylót. Philippa egy másik készülékről beszélt valakivel. – Így van. Csak mi ketten, ma este. A Curieuse szigetre... A férfi, akivel Philippa beszélt, megismételte az adatokat, az időpontokkal együtt, amiket Philippa azelőtt adhatott meg neki, hogy Martin felvette a telefont. – Rendben, köszönöm. Ja, és nagy az esélye, hogy csak az egyikőnk jön vissza, amikor értünk jön, szóval, ha szólna előre a kapitánynak... Köszönöm. A lány letette. Martin pedig értetlenül nézett a telefonkagylóra, mintha már azt sem értené, hogy hogyan került a kezébe. Furcsa érzése támadt. Valami nagyon különös volt abban, ahogy Philippa beszélt – a hangja hideg volt és határozott, és volt benne valami, amit nem tudott hová tenni magában. Ki a fenével beszélhetett? És mit jelentett az, hogy csak az egyikőnk jön vissza? Újra a füléhez emelte a kagylót, de az süket volt. Leült az ágya szélére, és elkeseredetten próbált rájönni, mi a fene folyik itt. Eszébe jutott, milyen nagyon furcsán viselkedett vele a lánya, mióta előző nap hazaért a munkából. Nem volt ő hozzászokva a puszikhoz, mosolyokhoz és a csésze teákhoz. Arra számított, hogy amikor bejelenti az utazás hírét, káromkodás, hiszti és gúnyos durvaság lesz a válasz. Valami nem volt rendjén. Megpróbálta elhitetni magával, hogy nem így van, de valami nagyon nem volt rendjén. Nagy az esélye, hogy csak az egyikőnk jön vissza. Egy félelmetes gondolat ette be magát a tudatába. Megrázta a fejét, és halkan átkozta magát, hogy ilyen lehetetlen dolgokat képzel be magának. De a gondolat már megragadt a fejében, és sehogy sem tudott tőle megszabadulni. Minél jobban erőlködött, annál inkább meggyőzte magát arról, hogy akár igaz is lehet. Hátborzongató, mégis igaz. Mindennap démonok és dzsinnek vették körül, és más olyan lények,

amikről nem is tudta, hogy micsodák. Felhőtlenül boldog volt, hogy emberként nem láthatja őket a valódi alakjukban. De tudta. Végig tudta. Lucien őszinte volt vele, elmondta, mi is igazából a vállalata, és mit csinál. Martin pedig boldogan elfogadta a magas fizetést, bemagyarázta magának, hogy nem számít, és igyekezett megfeledkezni arról, mikkel dolgozott egy irodában. Mi van, ha valami baj történt? Mi van, ha egy olyan lény csinált valamit Philippával, és... Megrázta a fejét, és igyekezett kizárni ezt a gondolatot. Felvette a kagylót, és tárcsázta Tom O'Callahan mobilszámát. Beszélnie kellett valakivel, mindegy, hogy kivel. – Kivel beszéltél telefonon? – kérdezte a lánya, amint Martin belépett a konyhába. Philippa piros úszódresszben volt, egy színes lapszoknya volt a derekán. Martin visszahőkölt, amikor meglátta a lányát olyan ruhában, ami nem fekete volt. Teljesen más embernek tűnt. – Telefonon? – Úgy hallottam, mintha beszélgettél volna valakivel, amikor a kertből visszafelé jöttem. – Én? Én nem – rázta meg a fejét Martin. – Épp csak most ébredtem, egyenesen idejöttem. Hol van Mrs. Beauchamp? – Kiugrott vásárolni egy kicsit. Elmondtam neki, hogy miket szoktunk enni. Megkértem, hogy hozzon sok halat. Tudom, hogy mennyire szereted a halat. Martin tényleg szerette a halat, de otthon soha nem ettek, mert Philippa nem bírta a szagát. Vegetáriánus volt, és a halnak vagy bármilyen húsnak az illata is elég volt, hogy veszekedni kezdjen, és jelenetet rendezzen az állatok kizsákmányolása miatt. Martin motyogott valamit, ami elment köszönetmondásnak is, és leült az asztalhoz. Kivett a közepén álló gyümölcskosárból egy banánt, és lassan elkezdte meghámozni. Azon gondolkozott, hogy ezt most miért is teszi, egyáltalán nem akarta ugyanis megenni. Saját maga is meglepődött, milyen nyugodt volt. Vagy csak üres? Még rá is mosolygott a lányára, miközben megkérdezte, hogy hogy érzi magát. – Nézegettem azt a prospektust, amit Mrs. Beauchamp-tól kaptunk. Azt hiszem, ki kellene használnunk, hogy a céged ilyen bőkezű, és minél több dolgot ki kellene próbálnunk, amíg itt vagyunk. El szeretnék

menni például a szomszédos szigetre, Curieuse-re – egy képet mutatott neki egy csodaszép szigetről a tenger közepén. Átnyúlt az asztalon, az apja karjára tette a tenyerét, és finoman megszorította. – Majdnem teljesen lakatlan. Bérelhetnénk egy hajót, és áthajózhatnánk ma este. Mrs. Beauchamp szerint ha szerencsénk van, még zöld teknősöket is láthatunk, amikor kijönnek a partra és lerakják a tojásaikat. Azt ajánlotta, piknikezzünk ott, közben a fák árnyékából nézhetnénk őket. Na, mit szólsz? Martin nyelt egy nagyot. Mélyen a lánya szemébe nézett, és azt remélte, hogy tévedett, hogy a gyanúja téves, hogy az abszurd elmélet, amit percekkel ezelőtt Mr. O'Callahannek előadott, tényleg csak egy abszurd elmélet. Hogy elvesztette az eszét, ha azt gondolja, hogy a lánya ilyen aljasságra képes lenne. És mégis, eszébe jutott a hang, amit a telefonban hallott, és ami halálra rémisztette. – Jól hangzik – nyögte ki nagy nehezen. – Csodás. Akkor én leugrom a városba, és kerítek nekünk egy hajót – újra megszorította az apja karját. – Ezt az estét soha nem fogod elfelejteni, ígérem, apu – felállt, és elindult kifelé. – Jól nézel ki pirosban – szólalt meg halkan Martin. – Jól áll. Üdítő változatosság a sok fekete után. Philippa lepillantott a fürdőruhájára, és visszamosolygott rá. – A reptéren vettem, amíg te könyveket vásároltál. Gondoltam, jól jön egy kis változatosság. A fekete kicsit túl gyászos lenne egy ilyen helyre. Amúgy is azon gondolkodom, hogy elhagyom ezt az egész gót témát. Martin nézte a lányát, ahogy kimegy a konyhából a napsütötte verandára. A banánra pillantott, amit még mindig a kezében szorongatott. Letette a tányérjára. Ha nem tévedett, akkor a lánya meg akarja ölni aznap este, és neki fogalma sincs, mit tegyen majd akkor.

26 – Ki a fene hívott téged ilyenkor, hajnalban? – kérdezte Tomtól Trey, amikor az ír belépett a konyhába. – Csak valaki, aki beszámolt a legfrissebb eseményekről – válaszolt az ír, majd összevonta a szemöldökét, és az órájára nézett. – Ha már itt tartunk, mi a fenét keresel te itt ilyenkor? Általában nem szoktál kimászni az ágyadból még vagy öt-hat óráig. Lángra kapott az ágyad, vagy mi a csuda? Hajnali öt óra volt. A csukott spaletták mögött teljes volt a sötétség, nem voltak utcai lámpák, és Treynek hiányzott az irodákból, autókból és házakból áradó fényszennyezés, amihez hozzá volt szokva a nagyvárosban. Körös-körül csak a mély sötétség, egyetlen fényforrás nélkül, amihez viszonyítani lehetett volna. – Nem tudtam aludni – válaszolt a fiú. – Ez érthető. Mindenki idegei kikészülnek ilyenkor. Még én is majrézok, mielőtt egy ilyenbe belefogok. Mindketten meglepetten fordultak meg, amikor meghallották, hogy még valaki belép a konyhába. Az ajtóban Alexa jelent meg, az arcán könnycseppek folytak. – Most hívott dr. Tremaine – a fejét félrebillentette, és vádlón nézett Tomra. – Megkértem, hogy ne hívjon téged – szólt Tom halkan. – Nem akartam, hogy aggódj, ha otthon rosszabbra fordulnak a dolgok. – Gondoltam, hogy ezt teszed majd, ezért mielőtt elindultunk, beszéltem vele. Határozott utasítást adtam neki, hogy minden erre vonatkozó rendelkezésedet hagyja figyelmen kívül. Tom lassan bólintott. Alexa lenézett Tom asztalon heverő mobiljára. – Téged hívtak először. – Beavatna valaki engem is abba, hogy miről van szó? – kérdezte Trey, egyikükről a másikra pillantva. – Telefonáltak Londonból. Lucien állapota romlott, és nem hiszik, hogy sokáig életben marad. – Mennyi ideje van még?

– Nem tudják biztosan. Két nap? Legjobb esetben egy hét. Csend ereszkedett a szobára. Mindannyiuknak az járt a fejében, amit Tom az imént közölt velük. – Be kell jutnunk a Lerothba. – Be fogunk jutni – mordult fel Tom, és a konyhaszekrényből elővett három bögrét. – Megszerezzük azt a glóbuszt, és időben visszaérünk Londonba, hogy meggyógyítsuk Lucient. Másról hallani sem akarok. Ma indulunk, amint besötétedett. Még egy dologra várok, a felszerelés egy részére, amit már megrendeltem. Ha az megvan, készen állunk. – Akár nekem is csinálhatnál egy olyat – szólalt meg Charles a folyosón, és megállt Alexa mögött. – Úgy tűnik, ma már senki nem alszik, úgyhogy akár ihatnánk is egy csésze jó teát. Én meg összeütök magunknak egy jó kis reggelit. Trey „jó kis reggeliről" alkotott képébe sehogyan sem fért bele a pácolt hering meg az a darab kemény kenyér, amire otthon azt mondta volna, hogy száraz, és kidobta volna a kukába. Ehelyett müzlit evett és egy lágy tojást. A reggeli utáni tusolás során ennek a csupa kő és jég országnak egy újabb elragadó tulajdonságát fedezte fel: a víz már távolról bűzlött a kéntől. Emiatt, bár vagy egy fél flakon tusfürdőt kent magára, amikor tusolás után kilépett a zuhany alól, úgy érezte, hogy büdösebb, mint előtte volt. Fürdés után Tomot megint majrés hangulatban találta. Az ír ötpercenként nézett az órájára, és idegesen járkált fel-alá a konyha és az előszoba között, ahonnan minden kör alkalmával kikukkantott a kocsifelhajtóra. Úgy egy órával később egy kisteherautó fordult be a ház elé, Tom pedig kirohant, és üdvözölte a sofőrt. – Jon, örülök, hogy látlak! – kiáltott Tom a házhoz közeledő embernek. Kezet ráztak. Trey kitalálta, hogy biztosan ez az az ember, aki előző nap elvitte Hjelmart kocsival. – Remélem, sikerült megszerezned a felszerelést, amit kértem! A magas látogató félrebillentette a fejét és lebiggyesztette az ajkát. – Te aztán tudod, hogy kell az embert megdolgoztatni, Tom – szólalt meg. – Ezt a kicsikét hihetetlenül nehéz volt megszerezni. Hatalmas szívességeket kellett kérnem jó néhány embertől. – Megszerezted, vagy nem szerezted meg? – Itt van. De segítened kell behozni a kocsiból.

Trey figyelte, ahogy a két ember hátramegy a kisteherautóhoz, és kinyitják a hátsó ajtaját. Egy nagy farekesszel tértek vissza, ami volt vagy másfél méter hosszú. A hall közepére vitték, Jon pedig fordult még egyet, és egy vászontáskát tett le a láda mellé. – Ha itt végeztek, bármit is csináljatok itt, nagyon szeretném tudni, hogy teljesít ez a kicsike – biccentett a rekesz felé Tom. – Ha itt végeztünk, akkor neked adom, és akkor kipróbálhatod te magad, Jon. Na, ehhez mit szólsz? A magas ember, úgy tűnt, nagyon megörült ennek, szalutált Tomnak, és továbbállt. Trey Tomra nézett és elvigyorodott. – Éppen úgy nézel ki, mint egy gyerek, aki meghallja a csengőszót karácsony este, berohan a szobába, és meglátja az ajándékait a fa alatt. Nem csomagolod ki? – Szaladj, és hozz ide egy feszítővasat a hátsó ajtó melletti szerszámosládából! Akkor kinyitjuk ezt a szépséget, és megnézzük, mit kaptunk, jó? Trey hátrahúzódott, és elképedve nézett a fegyverre, ami a ládában feküdt egy kis állványon. Körülbelül olyan hosszú volt, mint a karja, khakiszínű, némely része pedig fakó fekete fém. A csöve alatt az elején egy túlméretezett tartály volt, amiben nyugodtan elfért volna egy tyúktojás is. A tartály mögött egy jókora henger volt, amiről Treynek a westemfilmek revolvereinek tölténytára jutott az eszébe, az a fajta, amit a cowboy lassan megpörget, hogy megnézze, töltve van-e. Csakhogy ez sokkal nagyobb volt annál, és a fegyver alatt lógott, mint egy bizarr tőgy. Emögött volt a ravasz és egy rövid válltámasz. – Ez meg mi? – kérdezte Trey csodálkozva. Tom lehajolt, felkapta a fegyvert a fogantyújánál fogva, ami az első része alatt volt, és egyetlen mozdulattal a vállára rántotta. – Ez, kis barátom, egy M32 MGL-140-es, azaz egy többlövedékes, negyven milliméteres gránátvető, szolgálatunkra. És ráadásnak – lehajolt és belemarkolt a szövettáskába, amit Jon a láda mellé tett le, és a két ujja közé fogva kivett belőle egy zömök kis hüvelyt – néhány aeroszolgránát! Na, mit szólsz? Trey úgy nézett a barátjára, mintha az teljesen begolyózott volna. – Aeroszol? – kérdezte vékony hangon.

– Ezek egy finom párát szórnak ki a levegőbe, ami, mivel egy hidrogénnel kevesebb van benne, mint kellene, azonnal lángra kap a levegőben, és olyan tűzgolyót csinál, amiből senki ki nem menekül. Minden, ami közel van a detonációhoz, kívül vagy belül, azonnal elég. Durva! – elismerően megcsóválta a fejét. – És ha a tűz nem öl meg, akkor majd a lökéshullám megteszi. – Óvatosan visszatette a gránátot a táskába, és felegyenesedett, arcán az egyik legszélesebb féloldalas vigyorral, amit Trey valaha látott. – Nagyon remélem, hogy nem kell használnom. Igazából még soha nem lőttem ki ilyet, de persze még soha nem álltam szemben egy láthatatlan toronyban a vámpír úrral és zombihadseregével. De ha egyszer elsütöm, ott minden megsül. Minden. És még a vámpírokat és a vérfarkasokat is el lehet pusztítani a tűzzel. Trey mozdulatlanul, leesett állal állt. Lassan megcsóválta a fejét, és az ünnepélyesen feszítő írről a félelmetes, gyilkoló fegyverre nézett, amit a kezében tartott, és vissza. – Tom – szólalt meg végül –, majd emlékeztess, hogy mindig a jó oldaladon álljak! Azzal elindult, hogy megnézze, mit csinál Alexa és Charles.

27 Martin és Philippa napjuk nagy részét a forró napon fekve, a villa privát strandjának fehér homokján töltötték. Martin csak azért jött ki a napra, mert a lánya ragaszkodott hozzá. Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nem érzi magát túl jól, és inkább lefeküdne a szobájában, de Philippa erről hallani sem akart. – Ugyan már – dorgálta meg Philippa –, a jó napfény, az kell neked! Gyere csak ki, és meglátod, a tengeri levegő csodát tesz majd veled! Egy szempillantás alatt jobban leszel! Martin végül lement a lányával a tengerpartra, és igyekezett a legtermészetesebben viselkedni, miközben fülelt a villa felé, hogy mikor csörren meg a telefon. Ahogy az idő telt, ő egyre idegesebb lett, amíg már alig bírta ki, hogy fel ne ordítson. Ekkor elment úszni egyet. Hagyta, hogy a tenger hullámzása és a magány, amit a vízben érzett, csillapítsa kicsit a kedélyét. Jó úszó volt, és a gyenge fizikuma ellenére megerőltetés nélkül le tudott az uszodában úszni száz hosszt is egyszerre. Rájött, hogy úszás közben képes tiszta fejjel gondolkodni, a saját légzésének ritmusától egyfajta meditatív állapotba került. Úgy egy óra úszás után kimászott a vízből, és ledobta magát egy napozóágyra az árnyékba. Ahogy ott feküdt a könyvvel a kezében, nem telt el sok idő, és a félelmei újra megrohanták. Arra lett figyelmes, hogy Philippa felült, és őt nézi a nagy, fekete napszemüvegén keresztül, amit még a reptéren vásárolt indulás előtt. – Nem valami jó? – kérdezte a lány. – Micsoda? – meredt rá az apja. – A könyv. Abból, hogy egész délelőtt azt az egy oldalt bámultad, arra következtettem, hogy nem a leglebilincselöbb olvasmány. – Félrebillentette a fejét, és megkérdezte: – Bánt valami, apu? Egész nap olyan feszült voltál. Valami nincs rendben? – Nem, semmi... Jól vagyok. Csak élvezem a napfényt. Nem igazán olvasok, inkább csak gondolkodom. A vége legalább igaz volt. Azóta, hogy kihallgatta azt a telefonbeszélgetést, mást sem csinált, csak gondolkodott. De akárhogyan is forgatta magában a dolgot, mindig ugyanarra a

következtetésre jutott. A lánya meg akarja öt ölni, és a holttestét ott akarja hagyni a szigeten, ahová kirándulást tervez aznap estére. Ha az a hely tényleg annyira elhagyatott, ahogy mondta, akkor akár hónapok is eltelhetnek, amíg megtalálják a holttestét. Elképzelte, ahogy a teteme ott fekszik a part egy meghitt zugában, a rákok mászkálnak a hideg testén, és a húsából lakmároznak... Megrázta a fejét. Véget kell vetnie ennek az őrületnek. Mert ez az volt: őrület. Nevetségesen viselkedett. Alexa nem lenne képes ilyesmire! Igaz, hogy az elmúlt évek során jó néhányszor elmondta neki, mennyire gyűlöli, és hogy azt kívánja, bárcsak halott lenne, de gyilkolni? Azt nem! Philippa csak egy nehezen kezelhető tinédzser volt. Teljesen félreértette ezt a dolgot. Félreértette. Miért akarná Philippa megölni őt? Miért?! Persze feltéve, hogy aki itt ült mellette, valóban Philippa. Eszébe jutott a telefonbeszélgetés, amelyet Tom O'Callahannel folytatott aznap reggel. A fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Lehajolt és belekortyolt a vizébe. Közben azon gondolkozott, vajon hogyan tervezi Philippa megölni őt. Végigszaladt a lehetőségeken. Nem hitte, hogy vállalná a kockázatot, hogy ő maga is megsérüljön. Ezért nem fogja megfojtani vagy más módon fizikailag megtámadni. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy a lánynak van a szigeten egy bűntársa, valaki, aki elvégzi helyette a piszkos munkát, de ezt az ötletet nagyon gyorsan el is vetette. Arra nem volt a lányának ideje, hogy ilyesmit megszervezzen, hiszen még ő maga is csak előző nap tudta meg, hogy ide fognak jönni. Nem, saját maga fogja csinálni. Lehet, hogy az étellel fogja megmérgezni? Abban a kajában lesz a méreg, amit Mrs. Beauchamp-tól rendelt az éjszakai piknikjükre. Biztosan azért ment aznap reggel a városba hajóbérlés ürügyén, hogy patkánymérget vegyen. Igen, a patkányméreg jó lesz. Felidézte a telefonbeszélgetést. Nagy az esélye, hogy csak az egyikőnk jön vissza. Azt hitte, Mr. O'Callahan majd ki fogja nevetni, amikor reggel a telefonban elmesélte neki a gyanúját, miszerint a lánya meg akarja gyilkolni. Ehelyett a komoly ír végighallgatta Martin beszámolóját, és egy hosszú szünet után megkérdezte, Philippa nem viselkedett-e furcsán nemrégiben.

A hideg futott végig Martin hátán attól, ahogy a főnöke feltette neki ezt a kérdést. – Igen – válaszolta. – Ami azt illeti, kedves hozzám. Tudom, ez nem hangzik valami különlegesen, de ha tudná, milyen volt velem korábban, és ha látná, milyen most... Mintha kicserélték volna. Mintha megszállta volna valami. Egy hosszú szünet következett. – Halló? – ellenőrizte a vonalat Martin. – Martin, tudja a lánya, hogy ön hol és mit dolgozik? – kérdezte Mr. O'Callahan. – Az isten szerelmére, dehogyis! Mr. Charron nagyon egyértelműen kitért erre az utolsó interjúmon. Ez volt az egyik legfontosabb feltétel: soha senki nem tudhatja meg, hogy az adatok, amiket elemzek, mikre vonatkoznak. Martinnak eszébe jutott a főnöke tekintete, amikor ezt a pontot kihangsúlyozta. Lucien Charron úgy nézett a szemébe, hogy Martin azt hitte, belelát a lelke legrejtettebb zugaiba is. Már az emléktől is megborzongott. – Philippa úgy tudja, egy biztosítótársaságnak dolgozom – folytatta. – Különben is, ha megtudná, hogy egy olyan irodában dolgozom, ami paranormális tevékenységek nyomait kutatja, azt nem hagyná annyiban. Ez lenne a legújabb fegyvere, amit arra használna, hogy megszégyenítsen minden egyes veszekedésünk alkalmával – hallotta a keserűséget a saját hangjában, és újra végiggondolta, hogyan hagyhatta, hogy a lánya ennyi éven keresztül így megkeserítse az életét. – Mr. O'Callahan, lehet, hogy ez valahogy kapcsolatban van a munkámmal? Talán a lányom valami bűbáj alatt áll, amitől így viselkedik? – Nem tudom. Martin. Elküldöm egy emberemet a házába, hogy körülnézzen egy kicsit. Addig is, ne menjen el arra a hajókirándulásra. Tettesse betegnek magát, vagy valami ilyesmi! Nem érdekel, mit talál ki, csak üljön otthon nyugodtan, amíg nem hall felőlem! – Egy újabb hosszú szünet következett a vonal túloldalán, és Martin már azt gondolta, hogy a főnöke otthagyta, amikor újra meghallotta a hangját. – Nem tudom, mi folyik ott, de valami nincs rendjén. – Rendben, Mr. O'Callahan.

– És Martin! Semmilyen körülmények között ne mondja el senkinek, hogy miért küldtük magát oda! Ha ez kiderül, akkor mindannyian nyakig leszünk a szagos trutyiban. – Soha nem tennék ilyet. Ön és Mr. Charron megbízhatnak bennem. Martin letette a kagylót. Az adrenalin a vérében felforrósította az izmait, a vére pedig olyan gyorsan kezdett keringeni az ereiben, hogy az a forró seychelle-i időjárásban egyáltalán nem volt egészséges. Martin akkor becsukta a szemét és a könnyeivel küszködött. Ha a munkája miatt bajba sodorta volna a lányát, azt soha nem tudta volna magának megbocsátani. Ha erről van szó, akkor inkább meg akar halni. Valahogy segítenie kell a lányán. Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valami szörnyűséget kövessen el! Vissza kell szereznie a lányát. Ezen elmosolyodott. Az elmúlt évek során csak arra vágyott, hogy Philippa megváltozzon, hogy lerázza magáról azt a gyűlöletet és haragot, ami minden látható ok nélkül rátelepedett. És most megváltozott. Kedves lett és gondtalan. És képes ölni. És Martin most itt ült, a szalma napernyő alatt a trópusi paradicsomban, a lába előtt a víz nyaldosta a partot, ő meg azon töprengett, vajon mit akart Mr. O'Callahan a lakásában találni. És igyekezett kiötölni egy bombabiztos kifogást, hogy este ne kelljen elmennie a hajókirándulásra a lányával. Az órájára nézett, és letette a könyvét. Végignézte a dolgait, amiket lehozott magával a partra a házból. Ott görnyedt a napernyő alatt, és újra meg újra végigtúrt mindent, felemelt minden törülközőt, de nem találta, amit keresett. – Nem láttad a mobilomat? – kérdezte végül a lányától, amikor már biztos volt benne, hogy nem fogja megtalálni. – Nem. Nálad volt, amikor lejöttünk – Philippa felült, és szemrehányóan nézett az apjára. – Jaj, apu, csak azt ne mondd, hogy elmentél úszni úgy, hogy még a zsebedben volt! Martin biztos volt benne, hogy nem tette, de a lány arckifejezéséböl ítélve a telefon akkor is valahol a víz mélyén volt már. – Nem hiszem – válaszolta lassan. – Na, mindegy, ne is törődj vele! Majd használom a benti telefont. Felállt, és nagyon igyekezett, hogy a lánya meg ne lássa az arcán, hogy egyre idegesebb.

– Azok nem működnek – jegyezte meg lazán, és újra belemerült a keresztrejtvényébe. – Hogyhogy nem működnek? – Fel akartam hívni Gemmát, hogy elmeséljem neki, milyen szép itt minden, de még vonal sem volt bennük. Mind süket. Martin a villa felé pillantott, majd azonnal vissza a lányára. – Mrs. Beauchamp már szólt, hogy javítsák meg őket? – Nem is tudja. Mára szabadnapot adtam neki. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha csak egymagunk lennénk, hogy teljesen ki tudjunk kapcsolni, és ne zavarjon meg óránként azzal, hogy idejön és kérdezgeti, hogy kérünk-e valamit. – És mi lesz az étellel a piknikhez? Azt mondtad, előkészíttetted vele. – Úgy döntöttem, hogy magam csinálom meg. Akkor biztosan nem hagyjuk itthon egyik kedvenc kajádat sem. Martin a hullámokra meredt, amik lomhán nyaldosták a homokos partot. Egyre szaporábban lélegzett. Ettől és az erős napsugaraktól kezdett elhalványulni a világ a szeme előtt. Leült, mert rájött, hogy különben elájulna. Mohón nyúlt az ananászlé után, amit Philippa hozott neki nem sokkal azelőtt. A szájához emelte a poharat, és éppen belekortyolt volna, amikor megmerevedett. Ránézett a sűrű, sárga folyadékra. Visszatette az asztalra a poharat. Patkányméreg! Ez az egyetlen szó visszhangzott a fejében. Patkányméreg! Felállt, és a lábát belebújtatta a Birkenstock szandáljába. – Megyek, sétálok egyet – mondta. – Egy kicsit körülnézek a környéken. A villa a semmi közepén állt, és reggel, amikor megérkeztek, egyetlen szomszédot sem látott. De lehet, hogy ha elég messzire megy, talál egy boltot, ahol vehet egy kártyás telefont, amivel hazatelefonálhat. Elindult, közben idegesen hessegetett el egy legyet, ami éppen akkor kezdett túlságosan érdeklődni iránta, idegesítően döngicsélt a feje körül, és nem hagyta magát elkergetni. – Ez nagyon jó ötlet! – pattant fel a lánya is. A lábát egy strandpapucsba dugta. – Megyek veled én is! Jót tesz, ha egy kicsit kinyújtóztatom a lábamat. Martin elmosolyodott és bólintott, majd elfordult, hogy a lánya ne láthassa a csalódást az arcán. Volt egy olyan érzése, hogy bármit is

tegyen és bárhová is menjen, Philippa nem hagyja, hogy egyedül maradjon.

28 – Igen, pontosan tudom, hogy Mr. Ellington végig velük volt – beszélt Tom a telefonba én mégis azt szeretném, ha valaki körülnézne a házukban. Valami itt nagyon nem stimmel, és én inkább akarok lenni túl óvatos ebben az ügyben, mint elnézni valamit – egy ideig csendben hallgatott, és közben felnézett Treyre, aki a folyosón állt és valamit rágott. – Igen, lehet, hogy az egészet csak beképzeli magának. De Martin nagyon zaklatottnak tűnt ma, amikor beszéltem vele, és én szeretném, ha utánanéznétek. Tom figyelt arra, amit a vonal túloldalán hallott, közben bólogatott. – Ez nagyszerű, köszönöm szépen. És tájékoztassatok, akkor is, ha nem találtok semmit! – Még több gond? – kérdezte Trey, és még egyet harapott a tonhalas szendvicséből. – Talán. Talán nem – Tom a telefonra nézett. – De a barátunk, Mr. Tipsbury ma reggel felhívott a cég nyaralójából. Meg van róla győződve, hogy a lánya meg akarja ölni. – Affranc! A medence nem tetszik neki, vagy késett a gépük? – Ez nem vicc, Trey. Valami nincs rendben. Martin az egyetlen, aki tudja, hogy itt vagyunk, és hogy miért vagyunk itt. Ha ő aggódik, akkor nekünk is jó okunk van aggódni. És soha ne becsüld le az emberek megérzéseit, ha azt mondják, hogy valami nincs rendben! Meg van itt még valami. Mondott valamit, amitől megállt bennem az ütő. – Mit? – Azt mondta, olyan a lánya, mintha kicserélték volna, mintha megszállta volna valami. Trey az írre meredt. A tonhal egy pillanat alatt megkeseredett a szájában. – Most mit csinálsz? – Elküldtem valakit a londoni házukhoz, hogy körülnézzen, és igyekszem felhajtani valakit, aki rajta tartaná a szemét a villán, és figyelné, nem történik-e valami furcsa. A baj az, hogy nem tudom elérni Martint, úgy tűnik, elromlott a telefon a villában. Sokatmondóan pillantottak egymásra.

Tom már a mobiljáért nyúlt, amikor az megcsörrent. – Tom vagyok – szólt a kagylóba. Egy kis ideig hallgatott, lassan felemelkedett a székről. – Ez mikor volt? – kérdezte. A homlokán mély ráncok jelentek meg. – És nekem mi a fészkes fenéért nem szólt senki korábban? – ordított a kagylóba. Volt az arcán valami, amitől Trey önkéntelenül is közelebb lépett, letette a szendvicsét a szék karfájára, és megtörölte a nadrágjában a kezét. – Tizenöt percenként értesítsetek a fejleményekről! – vakkantott a telefonba, és megnyomta rajta a piros gombot, amivel megszakította a beszélgetést. Trey az írre nézett, és látta, ahogy az arcán minden apró izom megfeszül. – Mi az? – kérdezte. Tom felhorkantott. – A londoni embereink újabb csúcsot regisztráltak a glóbusz energiajelén, és fogtak egy ismeretlen jelmintát is. – Ez mit jelent? – Ugyanúgy, ahogy minden varázslat, jelet hagy maga után, amikor használják, az alvilági lények is kibocsátanak egy egyedi Jelet. Te is, amikor farkassá változol. Úgy egy órával ezelőtt Londonban fogtak egy jelet, amit azelőtt csak egyszer láttak tegnap. Akkor, mivel teljesen ismeretlen volt, hibának könyvelték el – fejcsóválva bámult a telefonra. – Ugye nem is kell megkérdeznem, honnan jött a jel? – Úgy tizenhat kilométerre innen – az órájára pillantott, majd ki az ablakon. – Úgy másfél óra múlva sötétedni kezd, azután seperc alatt koromsötét lesz. Én a magam részéről nem szívesen mennék közel a Lerothoz, csak az éj leple alatt. Trey a barátjára nézett, és bólintott. – Tom, meg akartam még beszélni veled a haditervet. Aggódom Alexa miatt. Ha Charlesnak igaza van, nem szabad, hogy meglássa, mivé lett az anyja. Azt... – Már mindent elintéztem – torkolta le a fiút Tom. – Alexa és én odakint maradunk, és magunkra vonjuk a figyelmet. Megpróbálunk minél több őrt kicsalogatni, és lefoglaljuk őket, hogy te és Charles észrevétlenül besurranjatok, és megtaláljátok a glóbuszt. Ha az ámydémon haverodnak igaza van, fel kell mennetek a torony tetejéig,

hogy esélyetek legyen ellopni, és ha Gwendolin tényleg olyan gyakran használja mostanában, akkor nem lesz egyszerű dolgotok. Asszem, hogy amikor megkaparintjátok, akkor ott kitör a pokol. Egy ilyen cuccot biztosan keményen védenek. Amint megszereztétek, Charlesszal kimenekültök, mi pedig Alexával biztosítjuk a menekülési útvonalatokat. Ez a terv. Aztán még az is lehet, hogy túléljük, és akkor majd mindenkinek elmeséljük. – Gondolom, ezt neki még nem vázoltad. Mert nem hiszem, hogy repesni fog az örömtől, ha meghallja a beosztását. – Nem, még tényleg nem. Tudom jól, hogy Alexa be akar oda menni, hogy megnézze magának, ki az, aki képes volt elhagyni öt, hogy valaki olyat szolgáljon, aki ennyire gonosz, mint Caliban. De Gwendolinból az utolsó csepp emberség is kiveszett, amikor megpróbálta feláldozni a saját lányát, csak hogy feltámasszon valami sötét szerzetet. Nem csinálok úgy, mintha tudnám, mivé vált, de az biztos, hogy teljesen embertelen lett, és vidáman befejezné azt, amit évekkel ezelőtt elkezdett Alexával. Trey végiggondolta, amit hallott, és végül bólintott. – Milyen figyelemelterelésre gondoltál? – kérdezte. – Na, ezen még nem gondolkoztam – válaszolt Tom, de már a mobilja billentyűzetét kezdte nyomogatni tömzsi ujjaival. – Általában csak felrobbantok néhány dolgot, és megvárom, hogy mi sül ki belőle. De most, ha megbocsát, fiatalember, lenne itt pár dolog, amit el kell intéznem. Trey visszasétált a konyhába, és ott találta Charlest és Alexát. Egyegy csésze tea felett beszélgettek izgatottan. Trey elmesélte nekik, mit tudott meg Tom telefonon, de nem hozta szóba azt, amit Alexa szerepéről beszéltek meg. – Egy draugr lesz – jegyezte meg a csészéje felett Charles. – Sikerült feléleszteniük egy draugrot. – Nem lehet, hogy valami más? – kérdezte Alexa. – De lehet – rántotta meg a vállát a srác, de egyértelműen látszott: nem hiszi, hogy úgy lenne. – Akármi is az, az biztos, hogy ez nekünk rossz hír. Így ez még veszélyesebb, ha egyáltalán lehet még veszélyesebb. Eddig azt hittük, kevés esélyünk van. Hát most azt is megfelezték.

29 Martin gyorsan mászott felfelé a lankás dombra, a szandálja talpa csattogott a forró járdán. Egy kávézó felé tartott, amit nem sokkal azelőtt vett észre, és rögtön arra vette az irányt, hiába tiltakozott és panaszkodott Philippa a meleg és a hosszúra nyúlt túra miatt. A lánya még mindig követte, bár addigra kissé lemaradt, a strandpapucsban nem tudta tartani az iramot az apjával. A kávézó egy útkereszteződésben állt, és úgy festett, a tulajdonosa nem a turistaforgalomra alapozta az üzletét. Az üzlet előtt, a szük járdán kis asztalok sorakoztak, körülöttük néhány szék, amelyek között nem volt két összeillő. Két ujjával megfogta az addigra izzadságtól nedves ingét, és elhúzta a mellkasától. Ahogy közeledett, meglátta, hogy a kávézóban elég sötét van, és elkeseredett, amikor megállapította, hogy az üzlet valószínűleg zárva van. Az ajtóhoz lépett, megtaszajtotta, és hálát adott a jó szerencsének, amikor az engedett és kinyílt. A pult mögött egy nagydarab ember állt. Az ajtó feletti kis csengő hangjára felpillantott a pihegő turistára, majd rögtön vissza is fordult a pohárhoz, amit egy konyharuhával törölgetett. Pedig a rongyra is ráfért volna már egy mosás. Martin biccentett az öregember felé, aki a pultnál ült és a söröskorsóját szorongatta, de az öreg nem viszonozta a köszöntést, csak egykedvűen visszafordította róla vizenyős szemét a tévé felé, amiben éppen egy mélytengeri halászatról szóló dokumentumfilm ment. Legalábbis Martin azt gondolta, arról szól a film – a képernyőn vibráló rengeteg fehér csíktól elég nehéz volt kivenni a képet. Martin egy pillantással felmérte a terepet, és a tekintetével vadul kereste tovább a teremben azt, amiért jött. Végre meg is találta: a kávézó hátsó végében, egy helyi sört reklámozó neontábla alatt ott állt a kis érmés telefonkészülék. Éppen elindult volna felé, megfeledkezve minden másról, amikor az ajtó a hátának vágódott, és a kis csengő vidám hangon jelezte: megérkezett a lánya.

– Apa – mordult fel Philippa -, mégis hogy gondoltad, hogy így elrohansz? – Bocs, csak már nagyon vágytam egy pohár jó hideg sörre. Vágyakozva pillantott a telefon felé, de a pult irányába indult. – Te nem is szoktál sörözni! Apu, mi a csuda ütött beléd? Egész nap úgy viselkedsz, mint egy futóbolond! – Csak vágytam egy pofa sörre, miért baj az? Melegem van, elfáradtam, és most nagyon szeretnék inni egy sört, hogy lehűljek. Te ülj le, mindjárt hozok neked is valamit inni. Mit kérsz? A lány bizalmatlanul méregette az apját, aki soha nem szólt vissza neki. Ettől a hirtelen heves kirohanástól és az erős hangtól egy pillanatra megriadt. Levette túlméretezett napszemüvegét, hogy az apja láthassa a szemét, és elmosolyodott. – Egy limonádét szeretnék, jég nélkül. Köszi. Leült egy asztalhoz, közel a pulthoz. – Meleg van odakint – szólította meg a tulajt Martin. – Kaphatnék egy pohár csapolt sört és egy limonádét? A pultos bólintott, és nekilátott elkészíteni az italokat. Martin a válla felett a lányára pillantott. Philippa hallótávolságon belül volt, ezért a férfi fellépett a megfeketedett réz lábtartó korlátra, ami a pult külső oldalán futott végig, a felsőtestével feltámaszkodott a magas faszerkezetre, hogy halkan beszélhessen a férfival, aki éppen a hideg sört csapolta neki. – Működik a telefon? – kérdezte. A férfi egyenesen Martin felé fordult, de egy furcsa nyelven szólalt meg, amit a kis ember nem értett. Olyan hangzása volt, mint a franciának, de a ritmusa és a hanglejtése teljesen idegen volt. Martin úgy gondolta, biztosan kreol, ez volt a seychelle-iek nagy részének anyanyelve. Az öregember hangosan felnevetett azon, amit a pultos mondott, és hevesen bólogatott, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna éppen. – A telefon. Működik? – ismételte meg a kérdést Martin. – Igen, működik a telefon – tette le elé a nagydarab férfi a két italt. Martin bólintott. – Csak azért kérdeztem, mert mi itt lakunk nem messze, egy villában, és a mi telefonjaink teljesen süketek. Nem tudtam, hogy ez vajon szokásos dolog-e errefelé.

A pultos alig leplezett megvetéssel nézett rá. Martin tudta jól, milyennek láthatja öt: egy újabb turista, aki szerint a helyiek nem tudnak olyan szolgáltatást nyújtani, amelyhez a gazdag nyugati ember hozzászokott. Ezzel azonban most nem ért rá foglalkozni. Neki csak egy működő telefonra volt szüksége. – A telefonszolgáltatás errefelé kitűnő, általában semmi gond nincs vele – válaszolt kimérten a pultos, majd hátat fordított Martinnak, és az öreggel együtt a tévét kezdte nézni. Letette Philippa elé az asztalra az italokat, és a telefon felé biccentett. – Azt hiszem, beszólok az irodába – kezdte. – Megmondom nekik, hogy nem működnek a telefonjaink, és megkérdezem, kinek szóljunk, hogy javítsák meg. A legnagyobb meglepetésére a lánya belekortyolt az italába, és bólintott. – Jó ötlet – mondta. Martin majdnem hasra esett egy kis székben, annyira igyekezett a készülék felé. Kihalászta az összes aprót, ami a zsebében volt, és sietve a telefon nyílásába gyömöszölte mindet. Imádkozott, hogy elég legyen. Begépelte Tom O'Callahan telefonszámát a billentyűzeten, és várt. Hatszor csengett ki, míg végül bekapcsolt az üzenetrögzítő. – Tom, itt Martin – hadarta a kagylóba a kis ember, miután végighallgatta a szöveget. – Valami itt nincs rendben, és én nagyon aggódom. A lányom... Ekkor megérezte, hogy van a háta mögött valaki. Elhallgatott, félig hátrafordult, és meglátta Philippát, aki kezében a limonádéjával egy oszlopnak dőlve iszogatott, tőle alig egy méterre. A lány az ujjaival intett az apjának, és szélesen elmosolyodott. Martin nyelt egy nagyot, és visszafordult. – ...a lányom, Philippa is egyetértett velem, hogy a legjobb lesz, ha telefonálok, és elmondom, hogy a villában a telefonvonalak süketek – gyorsan újrafogalmazta azt, amit valójában mondani akart. – Ráadásul úgy tűnik, a mobilomat is elvesztettem, szóval, nagyon-nagyon hálás lennék, ha ideküldenének valakit, aki megnézi a telefont. Letette a kagylót, mert semmi más nem jutott eszébe, amit mondhatott volna úgy, hogy a lánya is hallja. Megfordult, és Philippára nézett.

– Üzenetrögzítő – vonta meg a vállát. A hideg, számító tekintet, amit válaszként kapott, teljesen megzavarta. Alig állta meg, hogy torkaszakadtából fel ne ordítson. Visszanézett a telefonra, és a fejét csóválta. Magára maradt. Hideg rémület szorította össze a szívét, amikor tudatosodott benne: bármi is legyen az, amit a lánya vele tervez, neki, egymagának kell szembenéznie vele. Nem számíthat senki segítségére. A szíve vadul kalapált a mellkasában, és ahogy újra a lányára pillantott, úgy érezte, egy villanásnyira meglátta a szemében a kegyetlen kárörömöt, amit érezhetett. Philippa az órájára nézett, és hízelgő hangon megszólalt. – A legjobb lesz, ha gyorsan megisszuk ezeket, és indulunk. A hajó két óra múlva jön értünk, és addig még fel kell készülnünk a nagy esténkre. Belekarolt az apjába, mintha csak egy tengerparti andalgásra indult volna vele. Martint hirtelen olyan érzés öntötte el, amilyennel már nagyon régen nem találkozott. Dühös volt. A méreg, amit egész nap magába fojtott, lassan fortyogni kezdett. Jó érzés volt ez, ezért a férfi engedte, hogy teljesen elöntse a testét, és kimossa belőle a félelmet. A düh és az elhatározás, hogy megmentse a lányát, bármi is történik éppen vele, erőssé tette, és ez az erő talán éppen elég volt ahhoz, hogy mindkettőjüket megmenekítse a bajtól. Martin remélte, hogy így lesz, mert máshonnan nem várhatott segítséget. Emlékezett rá, hogy Tom O'Callahan azt tanácsolta, mindenképpen kerülje el a kirándulást. De abban a pillanatban valami elpattant benne. Kihúzta magát, és egyenesen a lánya szemébe nézett, olyan tekintettel, amilyet Philippa még soha nem látott az apja arcán. Belekarolt a lányába, és az ajtó felé indult vele. – Csak utánam, Philippa! Nehogy lemaradjunk a piknikünkről!

30 A draugr dühösen rontott neki újra és újra a láthatatlan erőtérnek, amit Gwendolin korábban hozott létre körülötte, de a mágus ezt már nem látta. Hideg, szürke írisze felemelkedett és kifordult, a helyén csak az apró piros, villámszerű erekkel átszőtt, fehér szemgolyója látszott. Összetett varázslat volt, amit éppen végzett. Folyamatosan fenn kellett tartania a lény körül az energiamezőt, és ugyanakkor az egészet fel kellett emelnie és kivinnie a toronyból. Már ez önmagában is elég bonyolult volt, de nem lehetetlen egy olyan nagy hatalmú mágusnak, mint Gwendolin. A gond az volt, hogy a lény folyamatosan ki akart törni a mágikus ketrecéből, és ezért állandóan változtatta a méretét. Nem volt könnyű dolog megtartani körülötte az erőteret, sokszor el is kellett végeznie a varázslatot újra, hogy átméretezze a lény börtönét. Nagyon sok energiát használt csak arra, hogy megakadályozza, hogy a draugr kitörjön és még több pusztulást okozzon azok között, akik körülötte voltak, beleértve magát Gwendolint is. Már megpróbálta újraéleszteni a másik draugrot is, ahogyan Caliban parancsolta, de nem járt sikerrel. Kiásták a lényt a sírjából, és felvitték a fellegvárba. Ott Gwendolin elvégezte a szükséges varázslatokat. Egy pillanatra azt hitte, újra sikerült neki, de a lény csak felordított, és összeesett. Ezek után azt gondolta, az is megdöbbentő dolog volt, hogy egyáltalán sikerült életre keltenie egyet is az ősi lények közül, így azonban, nagy eredménye jutalmaként neki jutott a kétes megtiszteltetés, hogy feltakarítson maga után, hogy megszabaduljon a teremtménytől, amely túlságosan irányíthatatlan ahhoz, hogy hasznát vegyék, és túl veszélyes ahhoz, hogy ott tartsák a toronyban. A draugr valóban nagyon erős volt, Gwendolinnak rengeteg energiát kellett kifejtenie ahhoz, hogy megakadályozza, hogy elszabaduljon és újabb ámokfutást rendezzen. Ettől a mágus egyre jobban kimerült, annak ellenére, hogy hatalmas energiákat halmozott fel az évek során. Egy része őszintén csodálta a draugr nyers erejét.

Már majdnem odaértek az átjáróhoz, amit Gwendolin a torony oldalán nyitott. Odakinn egy páncélozott autó várt rájuk. A terv az volt, hogy maugok egy csoportja Reykjavíkba szállítja a draugrot, és ott szabadjára engedi, hadd pusztítson a mit sem sejtő izlandiak között, akik akkorra már az igazak álmát alusszák. A mágus a város határáig fogja kísérni őket, arra az esetre, ha útközben a draugr kiszabadulna, mielőtt elérik az úti céljukat. Mosolygott magában, amikor elképzelte, hogyan öl és pusztít majd a lény a városban mindenkit és mindent, amit meglát. És hogy utána mi lesz? Gwendolin rájött, egyáltalán nem érdekli a lény sorsa. Ez a terve teljes kudarc volt Gwendolin számára, és ami még ennél is rosszabb, Caliban kételkedni kezdett a mágusi képességeiben. Hadd pusztítsák el az emberek a lényt, amit nagy erőfeszítések árán élesztett fel! Már egy cseppet sem bánta. Az bebizonyosodott, hogy Mynor glóbuszának nagy ereje van, ha együtt használják Skaleb pálcájával. Most már csak valami új felhasználási módját kell kitalálniuk. Korábban Caliban javasolta az emberi zombikat. Bánatosan rázta meg a fejét, amikor ez eszébe jutott. Gyűlölt zombikkal dolgozni, mint mindenki más. Nagyon nehéz volt őket irányítani, és minél több időt töltött egy test a föld alatt, annál valószínűbb volt, hogy a felélesztett lényt sehogy sem lehet befolyásolni. Ezek alapján kitalálhatta volna, hogy a draugrok is veszett ügyek, de meggyőzte magát az ellenkezőjéről. A legenda szerint ezek a lények megváltoznak a föld alatt, és mágikus energiákat gyűjtenek a körülöttük lévő földből, amíg teljesen idegenek nem lesznek attól a világtól, amelyhez valaha tartoztak. Szörnyetegek, amelyek bosszút akarnak állni az embereken. Az igaz, hogy nagy pusztításra képesek, de minden értelem nélkül tomboltak és dühöngtek. Látszott, hogy nem lehet őket irányítani úgy, ahogy Caliban szerette volna. Megállt, és újra összpontosított, mert a lény duplájára nőtt, és újra nekitámadt a mágikus ketrecnek, ami bezárva tartotta. Gwendolin azt tervezte, hogy amint megszabadult ettől a lénytől, elhagyja ezt a csupa jég és kő országot. Már készen is állt az új terve: olyan alakváltó démonokat fog teremteni, amelyeket éjszaka az emberi csecsemők helyére tesz majd a kiságyba. A démonok mindent megesznek majd, amit csak érnek, az étvágyuk csillapíthatatlan lesz, és ha egyszer ráéreznek a hús ízére, nem lesz szülő, aki ellen tudna nekik

állni. És ott volt még Lucien is. A vámpír közelgő halálának gondolatára szélesen elvigyorodott. Összpontosított, az erejét az erőtérre irányította, hogy azzal már ne lehessen baj, ilyen közel a kijárathoz. Kívülről, az emberi szem számára a Leroth-tornyot valamiféle finomítóüzem képébe öltöztette. Félreeső helyet választottak, minden emberi településtől távol, de aki ismerte a környéket és véletlenül arra járt, biztosan elcsodálkozott, hogyan húztak fel oda ilyen rövid idő alatt egy ekkora nagy gyárat. Ezt mindig el kellett intéznie, ahányszor áthelyezték a tornyot az emberi világban. Hatalmas nagy épület volt, de úgy kellett álcáznia, hogy senki ne vegye észre. Elég sokszor egyszerűen lerombolt egy épületet vagy épületcsoportot, és a helyükre telepítette a tornyot, hogy éppen úgy fessen, mint a korábban ott álló épületek. De egy országban, ahol ilyen alacsony volt a népsűrűség, egyszerűen csak tervezett magának egy építményt. A kevés alvilági lény azonban, akik a toronyban éltek, éppen olyannak látta azt, amilyen valójában volt: hatalmas toronyszerű erődítmény, amely úgy tör a magasba, mint egy félelmetes dárda. Gwendolin majdnem elájult, amikor néhány évvel azelőtt először meglátta az alvilágban. Az építmény alapterülete nem volt nagy, de annál impozánsabb és magasabb volt, ahogy a szemlélő fölé magasodott. Méltó hely volt arra, hogy Caliban a falai között lakjon, és Gwendolin is azon kevesek közé tartozott, akik bebocsáttatást nyertek a toronyba. Már majdnem odaértek az átjáróhoz, amit a falon nyitott. A Lerothtoronynak ugyanis nem volt bejárata. A támadó először azzal szembesült, hogy úgy tűnt, nincsen nyílás, ahol be lehetne hatolni rajta, körben mindenhol csak a vastag, obszidiánfekete sima fal. Átjárót kellett nyitni rajta, hogy bárki ki- vagy bemehessen. Egy ilyen kapu felé igyekezett Gwendolin. Ahogy közeledett, megérezte az Atlanti-óceán illatát. A szél, ami onnan fújt, lehűtötte, és ő örült ennek a kis felfrissülésnek a kemény munka közepén. Az összetett mágia, amit használnia kellett, sok erőt kiszívott belőle. Több bonyolult varázslatot kellett egyidejűleg fenntartania, és ez nagyon legyengítette. Egy pillanatra megremegett, és majdnem elveszítette az uralmat a draugr felett. A lény megérezte ezt, és újult erővel igyekezett kitörni. A hatalmas ütéseket, amiket a láthatatlan

erőtérre mért, Gwendolin úgy érzékelte, mintha közvetlenül a testét érnék. Megrándult, mindahányszor a lény ökle a mágikus falon puffant. Vett egy mély lélegzetet, az orrán szívta be a hideg levegőt, és lassan a száján fújta ki. Magában századszor is leszidta Calibant, és azon töprengett, miért nem ölette meg egyszerűen a lényt, amikor kiderült, hogy használhatatlan. – És hol maradna akkor a kemény munkád díja? – válaszolta Caliban erre a kérdésére a fejét csóválva. – Nem, Gwendolin, azt akarom, hogy élvezhesd a munkád gyümölcsét, mielőtt innen továbbállunk. Tégy a parancsom szerint, és szabadítsd rá ezt a lényt azok leszármazottaira, akik a földbe zárták. Én nem szeretnélek megfosztani téged ettől a dicsőséges pillanattól! Tudta, hogy feldühítette ezzel a kudarccal, amiért csak egyetlen lényt sikerült felélesztenie, pedig előtte még olyan magabiztosan ígért neki hadsereget. Tudta azt is, hogy ha nem lenne Caliban számára ennyire hasznos, a vámpír ott helyben megölte volna. Caliban a kudarcot éppen olyan rosszul tűrte, mint az árulást, a büntetés pedig gyors volt, és könyörtelen. De egyelőre még szüksége volt Gwendolinra. Persze arról azért gondoskodott, hogy a mágusnak el kelljen takarítania maga után a mocskot, és Gwendolinnak ki kellett találnia valamit, amivel újra a kedvében járhat. – Ahogy kívánod, mester – hajolt meg előtte, és kihátrált a teremből. A szemét egy pillanatra sem vette le Calibanról, a vámpírokkal szemben soha nem lehet elég óvatos az ember. – Ó, Gwendolin, és erről most, azonnal gondoskodj! Nem akarok itt tovább maradni, mint amennyire ez szükséges. Biztos vagyok benne, hogy amíg itt szórakoztunk, felmerültek más, komolyabb problémák is. A vámpír nem eresztette a mágus tekintetét, aki elmerült abban a két, félelmetes tóban. Gwendolin soha nem szokott hozzá azokhoz az érzésekhez, amik akkor ébredtek benne, ha a vámpír szemébe nézett. Félelemmel vegyes izgatottság volt ez, és most is igyekezett, hogy ne látsszon meg rajta, ahogy a hideg végigszaladt a hátán. Mindig is így folyt ez kettejük között. A vámpír először csak azért engedte meg, hogy Gwendolin csatlakozzon hozzá, hogy az öccsét bosszantsa. Később azonban, ahogy a mágus ereje egyre nőtt, maga Gwendolin is egyre fontosabb lett a számára. Leroth tornya is ékes bizonyítéka volt ennek. Mielőtt Gwendolin csatlakozott Calibanhoz, a

torony elhagyatott volt, hatalmas erejét nem használták ki, megfeledkeztek róla. A fellegvárat már nem használták átjáróként az alvilág és az emberek világa között, inkább csak egy emlék volt, a démonvilág legendáinak tárgya. Ő, Gwendolin volt az, aki felébresztette az erődben szunnyadó hatalmat. Ő alakította Caliban főhadiszállásává, azzá a központtá, ami olyan hosszú időn keresztül volt az alvilág történelme során. Valószínűleg Leroth tornya volt az alvilág legnagyobb tiszteletnek örvendő műemléke. Történetek keringtek arról, milyen fontos szerepet játszott annak a démonháborúnak a döntő csatáiban, amelyet a két nagy hatalmú démonúr, Skaleb és Azsnog vívott egymással. Az alvilágot évezredeken át ez a két testvér uralta, egészen addig, amíg Azsnog úgy nem döntött, nem tetszik neki a megosztott hatalom. Egyesíteni akarta az alvilágot a saját zászlója alatt. Ekkor tört ki a démonháború amely több ezer évig tartott. Azt mondták, Skaleb testvére felett aratott győzelmének kulcsa a torony volt. Skaleb nem akarta azt a háborút, ő nem akart egyedül uralkodni az alvilágon. A végső csatában, amelyben szeretett testvére meghalt, Skaleb örökre eltűnt az alvilágból, és magával vitte a torony titkait. Sok ezer évvel később Gwendolin bukkant rá ezekre a kutatásai során. És amikor eléggé megerősödött már ahhoz, hogy felszabadítsa a fellegvár erejét, így is tett. Ezáltal nélkülözhetetlen lett Caliban számára. Gwendolint a hideg esti szél térítette vissza elkalandozott gondolataiból a draugrhoz. Dühös lett, amiért egy pillanatra lankadt a figyelme. Kivitte a lényt a kapun keresztül. A maugok, akiknek el kellett szállítaniuk, riadtan hátraléptek. Már hallottak a pusztításról, amit ez a lény azalatt végzett, hogy egy másodpercig szabadon volt, és jól is tették, hogy tartottak tőle. Gwendolin a teherautó nyitott hátsó ajtaja felé irányította a draugrot, és amikor odaért, egy pillanatra megpihent. Erőt gyűjtött, hogy felemelje és a páncélozott hátsó részbe tegye a lényt. Amint a teremtmény a kocsin volt, egy maug rácsapta az ajtót, és kívülről lezárta. Gwendolin ekkor nyugodtan felsóhajtott, először engedte el magát azóta, hogy nekikezdett eltávolítani az élőhalottat a toronyból. A tehertérben a draugr őrült tombolásba kezdett, eszeveszett erővel rohant újra és újra a megerősített acéldoboznak. Gwendolin csak nézte, ahogy a nagy teherautó ide-oda imbolyog a felfüggesztésein.

A démonok bólintottak. Ketten beszálltak a teherautó sofőrkabinjába, és riadtan pislogtak a hátuk mögül jövő félelmetes zajok hallatán. Gwendolin két másik őrrel együtt az elöl álló kocsiba ült. Ellenőrizni fogja, hogy a draugrot elengedjék, Caliban parancsa szerint, ezután visszatér a Lerothba, és előkészíti az azonnali távozásukat.

31 – Vezetnél te, Charles? – kérdezte Tom, amikor kiléptek a ház ajtaján. – Én még kihasználnám az utolsó pillanatokat, hogy telefonáljak néhányat. Charles bólintott, és elkapta a slusszkulcsot, amit Tom dobott oda neki. Alexa beugrott az anyósülésre Charles mellé, Trey pedig bepasszírozta magát hátra, Tom mellé, és bizalmatlanul méregette a fegyvereket meg egyéb felszereléseket, amikkel az ír körbepakolta magát. – Sikerült beszélned Martinnal? – kérdezte Trey, amikor kihajtottak a ház elöl. Tom a fejét rázta, lepillantott az ölében fekvő gránátvetőre, és kezét végighúzta a fegyver fémtestén. – Nem – válaszolt halkan -, és ami még ennél is rosszabb, nem tudtam elérni ott senkit, akit átküldhettem volna, hogy körülnézzen. A házvezetőnő, Mrs. Beauchamp eltűnt, és az összes telefon néma. Hagytam egy üzenetet az asszony fiának, Tinynek, hogy menjen át, és nézzen ott körül, de fogalmam sincs, hogy megtette-e már, vagy sem. Jaj, nagyon remélem, hogy Martinnal nem történt semmi. Ha elkapták, és mi lebuktunk, akkor a kis kalandunk sokkal érdekesebb lesz, mint vártuk. Erre a bejelentésre a kocsiban mindenki elcsendesedett, így szelték át a jellegzetesen izlandi tájat. Az eső újra eleredt, az ablaktörlők halkan, monotonon zümmögtek, miközben a vizet takarították le a szélvédőről. Trey összehúzta magán a kabátját a kocsi hideg levegője ellen, amit a fűtés még nem melegített fel, és az ablakon át a sötétségbe bámult. A gondolatai azonnal Lucienre terelődtek, aki otthon, Londonban feküdt egymagában a sötét szobájában. Treyen újra erőt vett az idegesség, és azt kívánta, bárcsak védelmezője is itt lenne velük. Persze akkor ők sem lennének most itt, ha Lucien nem haldokolna. Meg kell szereznie Mynor glóbuszát, hogy meggyógyítsa a vámpírt! Trey arra gondolt, milyen az élete most, és igyekezett elképzelni, mi várhat még rá. Tudta, hogy nem boldogulna Lucien segítsége és

irányítása nélkül. De nem csak e miatt az önző ok miatt volt annyira eltökélt, hogy megmentse a védelmezőjét. Elképzelte, hogy Lucien meghal, és gyűlölte magát, amiért ezt megengedte magának, és ráismert az érzésre, ami ekkor rátört. Trey elvesztett mindent és mindenkit, aki valaha is számított az életében. Amit mások észre sem vesznek maguk körül, azt tőle mind, sorban elvették, amíg majdnem semmije és senkije nem maradt ezen a világon. Ha aznap este nem járnak sikerrel, egy újabb embert veszít el, aki nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Az elmúlt néhány hónapban Trey rájött, hogy – annak ellenére, hogy milyen rövid időt töltöttek együtt – Lucien nagyon sokat jelentett neki. Akarta, hogy ott legyen mellette. Nélküle nem tudott volna szembenézni ezzel a rémálmokkal teli világgal. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az éjszaka sötétjébe, Trey Alexára nézett. Nem fogja hagyni, hogy Caliban a lánnyal is azt tegye, amit vele tett. Az anyját már elvette Alexától, és Trey nem engedhette, hogy most az apjától is megfossza a lányt. Trey nézte a mellettük elsüvítő éjjeli tájat, és elhatározta: meg fogja szerezni a glóbuszt Calibantól, és mind biztonságban vissza fognak térni a Lerothból. Sajnos ezek közül csak az egyikben lett igaza. Megálltak a kocsival a lankás domb alján, és kiszálltak a négykerékmeghajtású kocsiból. Trey Charlesra pillantott, és meglepődött, hogy a fiú milyen idegesnek tűnt. Az öntelt magabiztosság álcája szertefoszlott, helyette minden vonásán az idegesség tükröződött. Az aggodalomtól megváltozott az arca, és most meglátszott rajta valódi kora. Treynek eszébe jutott, hogy a komoly srác igazából csak néhány évvel idősebb nála. Odalépett hozzá, és barátságosan megveregette a lapockáját. – Hogy vagy, Merlin? – magabiztos hangja meghazudtolta a saját érzéseit. Charles odafordult hozzá, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Azt hiszem, sokkal jobban fogom majd magam érezni, ha tudom, mivel állunk szemben. És te, kutyafiú? – Majd' beszarok – vallotta be Trey, és a sötétbe bámult. Charles hangosan felnevetett. Ez a hang furcsán hatott abban a környezetben, Alexa fel is kapta rá a fejét, és idegesen elmosolyodott. – Mehetünk, Tom? – kérdezte.

Az ír a fegyvere súlyát méregette a kezében. Lebiggyesztette az ajkát, és bólintott. Arcát az égnek fordította, és hagyta, hogy egy vékony vízréteg rakódjon rá. – Akár mehetünk is – szólalt meg. – Ahogy jó nagyanyám mondta mindig, soha nem végzel a szántással, amíg csak a földet méregeted. – Treyhez fordult. – Te csak csináld nyugodtan! Nem tudjuk, mi vár ott ránk. Trey levette a ruháit, alsógatyára vetkőzött, és átváltozott. A hirtelen, heves fájdalom alig hasított bele, már el is múlt. Kinyitotta a szemét, és a barátaira pillantott. Rémületet látott az arcukon. Ettől kicsit elszomorodott. Tudta, mindegy, hogy hányszor látják átváltozni, mindig ugyanezt a reakciót fogja először látni, ahányszor csak farkasként kinyitja a szemét. A világ hirtelen nagyon hangos lett a számára. Néhány másodpercre megszédült, mint rendesen, mielőtt az érzékei hozzászoknak az ingerek hatalmas rohamához. Újra becsukta a szemét, és a szemhéja alatt sárga és kék hullámokat látott, ahogy a szél a tenger illatát hozta elé. Ezt barna, zöld és furcsa sötétlila foltok tarkították, a körülötte lévő talaj és sziklák illata. A farkas érzékei érdekes szinesztéziában működtek, ilyenkor például Trey a szagokat színekként is felfogta, látta őket. A szél ekkor egy újabb illatot sodort elé, amelytől az idegei megfeszültek és a szájában összefutott a nyál: pirosasbarna szag volt, és Trey azonnal tudta, mit érez. Nyúl. Vagy száz volt körülötte, megbújtak a földben, a kis üregeikben. Trey egy mély lélegzetet vett a száján keresztül, és igyekezett visszaszorítani az állati ösztönt, amely arra kényszerítette, hogy nekiálljon ásni és vadászni. Ez az új benyomás, és az érzések, amelyeket felkavart, betöltötték az egész testét. Az amulettje segített ugyan, hogy megtartsa az irányítást a teste felett, de farkasösztönei igyekeztek a felszínre jutni. Imádott farkasként a szabad ég alatt lenni. Úgy érezte, ilyenkor be tudná teljesíteni farkaslétének értelmét. Hátra akarta vetni a fejét, és bele akart vonyítani az éjszakába. Vagy, még ennél is inkább neki akart iramodni, érezni akarta a szelet és az esőt az arcán, és csak szaladni ebben a hatalmas pusztában. És vadászni. Hagyd ezt abba, Trey – gondolta -, és szedd össze magad! Emlékezz arra, miért vagyunk itt! Felemelte a kezét, és megtapogatta Theiss amulettjét, ami a nyakában lógott. Tudta, hogy enélkül nem tudná kordában tartani vadállatias ösztöneit.

Körbenézett, megvizsgálta a tájat, a domborzatot, a sziklás terep minden apró részletét, és azonnal kijelölte magában a felfelé vezető legjobb útvonalat, amely a lehető legtöbb fedezéket adja nekik, amíg felmásznak a domb tetejére. Jól érezte magát. Az erő, amely a testében feszült, nagyobb volt, mint valaha. Ehhez társult még az adrenalin a vérében, és ezek miatt hirtelen legyőzhetetlennek érezte magát. A három barátja felé biccentett. Az eső és a szél ellenére is érezte az izgalom és félelem szagát, ami mindannyiukból áradt. Igyekezett nem figyelni rá. Felnézett a dombra, hogy ne lássa a társai körül lebegő sötét barnaságot. – Indulás! – adta ki a parancsot Tom, és a négyfős kis csapat elindult a Leroth-torony felé.

32 Trey könnyedén átugrotta a három és fél méter széles, füves hasadékot. A barátainak le kellett mászniuk, ő pedig a túloldalon várt rájuk, hogy felhúzza őket az árokból. Az ő számára a terep könnyű volt, hosszú, erős lábaival gyorsan rótta a métereket a talajon, ami helyenként kemény és ellenálló volt a lába alatt, máskor puha és omlós. Előrement, hogy felderítse a terepet, de figyelt rá, hogy ne távolodjon el túlságosan a többiektől. Lekuporodott egy sziklára, és visszanézett a sötétben baktató társaira. Látta, hogy a gyaloglás elfárasztotta őket, és az eső még jobban nehezítette az előrejutást. Főleg Tom küszködött, ő nem csak idősebb volt a többieknél, de a felszerelése is elég súlyos volt. Trey már felajánlotta neki, hogy hozza a cuccait, de Tom visszautasította. A szél az arcába csapta az esőt, de Trey nem érzékelte a kellemetlenséget. Kifinomult szaglásával és hallásával a tájat fürkészte a torony nyomai után kutatva. Mozdulatlanná dermedve tökéletes csendben hegyezte a füleit, hogy a legapróbb neszt is észrevegye. Ekkor újra meghallotta a zajt. Egy jármű hangja volt, a tőle ötven méterre lévő gerinc mögött. Léptek zaját hallotta maga mögött. Hátrafordult, és meglátta Charlest. – Találtál valamit, Trey? – kérdezte a srác. Ekkorra Alexa is odaért, és Trey nagy megkönnyebbülésére meglátta Tomot is, ahogy közeledett feléjük. – Még semmi, de mintha hallottam volna egy induló motor zaját valahol a közelben, szóval remélem, hogy már nem vagyunk messze. Trey az elméjében formálta meg a szavakat és átküldte mindhárom társának a tudatába. Már örült, hogy Alexa rábeszélte, hogy tanulja meg azt a varázsigét. – Ha ez így van, akkor mostantól egy ideig ne beszéljünk többet – suttogta az ír, aki elkapta Trey feléje nyújtott kezét, és hagyta, hogy a farkasember könnyedén felhúzza egy sor meredek sziklán, ami elzárta az útját. – A hang könnyen terjed itt, még az esőben is. És mágiát se

használjatok inkább egy darabig! Nem tudhatjuk, hogyan védik ezt a helyet, és mit figyelnek a környéken. A többiek bólintottak, és nekiindultak a meredek szikla- és földfalnak, ami előttük emelkedett. A lábuk sokszor megcsúszott a lejtön. Majdnem a tetőre érve Trey megállt. Tisztán hallotta, ahogy két fémfelület egymáson súrlódik, de amikor visszanézett a társaira, megértette, hogy csak ő hallotta a hangot. Feltartotta a karmos kezét, hogy jelezzen nekik, majd a fülére mutatott, és le, a gerinc túloldalára. Tom bólintott, és halkan felmászott mellé, kúszva, Alexa és Charles ugyanígy követte, így értek a gerinc tetejére, ahonnan lenéztek a túloldalra. Az erődítmény óriási volt. Egy hatalmas fekete torony, ami az ég felé tört. Olyan alakja volt, mint egy óriási tőrnek, amit markolatával lefelé a földbe szúrtak. Olyan volt, mintha egyetlen, hatalmas kődarabból faragták volna ki, és Trey el sem tudta képzelni, hogyan készülhetett el egy ilyen épület. Az épület fekete energiától vibrált. Treynek úgy tűnt, még hallotta is a hangját, olyasféle zümmögés volt, mint amilyet esőben a magasfeszültségű kábelek környékén lehet hallani. Azzal a különbséggel, hogy az energia, ami ebből a toronyból áradt, tömény félelemmel töltötte el, ami beette magát mélyen a csontjaiba. Az építménynek nem volt bejárata. Egyetlen tömbként emelkedett ki a nyers kövek közül, amelyeket Trey újra és újra megvizsgált, a legkisebb nyílás nyoma után kutatva, hiába. Már éppen fel akarta erre hívni a többiek figyelmét, amikor a talapzat szilárd kőfala vibrálni kezdett. Az anyag csillogóvá változott, ahogy a molekuláris szerkezete átalakult. Ekkor hirtelen egy nyílásban egy nagy lény jelent meg. Úgy tűnt, mintha egy nagy energiagömb fogságában lett volna, az erőtér tetejéről lepattogó eső kirajzolta a gömb formáját. Egy eddig nyugodtan várakozó kocsi lámpái kigyulladtak, és megvilágították a jelenetet. – Ez meg mi a csoda? – kérdezte Alexa, és a kékesfekete színű lényt figyelte. – Egy draugr – válaszolt Charles. – És ahogy elnézem, nem nagyon hálás, hogy felélesztették. A lény az ég felé üvöltött, és a bura falát csapkodta, amelynek a foglya volt. Trey még onnan fentről, a távolból is érezte a rothadás

semmivel össze nem hasonlítható szagát, ami tökéletes összhangban volt a draugr bőrének színével. – Hová viszik? – El innen – mondta Charles. – Én arra tippelek, hogy alulbecsülték a lény erőszakosságát és labilitását. Most, hogy rájöttek, mentik, ami menthető, és megszabadulnak tőle, amilyen gyorsan csak tudnak. – Nem engedhetnek egy ilyet csak úgy szabadon! – Attól tartok, de, sőt, boldogan meg is teszik. Ekkor a kapun át egy újabb teremtmény lépett a kocsi reflektorainak fényébe. Lassan csoszogott előre, karját maga elé nyújtva, előrefordított tenyérrel, mint egy középkori hitszónok. Treynek úgy tünt, ez a szerzet felelős azért, hogy a draugr nem tud kiszabadulni és szétzúzni mindent maga körül. – Gwendolin – jegyezte meg halkan Charles. Trey meghallotta, ahogy mellette Alexában bennszakad a levegő. A lányra nézett, aki leplezetlen gyűlölettel figyelte azt a nőt, aki a világra hozta. – Az nem lehet. Az a... Valami nem lehet az anyám. Charles a lányhoz fordult. – Igazad van. Az a valami már nem a te anyád többé. Az ember, aki abban a testben lakott, aki szeretett téged és az apádat, már rég nincs ott. Akit most Gwendolinnak hívunk, csak a porhüvely, amelyben a sötét lélek lakik, amivé az anyád változott. Sajnálom, Alexa. – Honnan tudod, hogy az ő? – szisszent fel Alexa. – Nem tudhatod biztosan! Charles ránézett, majd visszafordult, és a lenti jelenetet figyelte. – Akárki is az ott, egyszerre három nagyon bonyolult varázslatot hajt végre: börtönben tartja a draugrot, mozgatja, és közben létrehozta a kaput a tornyon. Talán az apám képes volt ilyesmire fiatalon, ereje teljében, de most csak egyetlenegy mágust tudok, aki ilyesmit végre tud hajtani. A draugr ekkorra már majdnem teljesen a teherautóban volt. Felüvöltött, amitől Trey hátán felborzolódott a szőr, az ajka pedig akaratlanul visszahúzódott, a farkas elvicsorodott. A démonok, akik eddig körben álltak, odaszaladtak, és rázárták a draugrra a teherautó ajtóit.

A mágus láthatóan megroppant, amikor elengedte. A vállát leejtette, a feje lehanyatlott. Végül az egyik maug démonhoz fordult, néhány parancsot adott ki, és elindult a várakozó kocsi felé. Kinyitotta az autó ajtaját, és készült beszállni, amikor megtorpant. Lassan megfordult, a fejét felemelte, és egyenesen a szikla gerince felé nézett, ami mögött Treyék rejtőztek. Tekintetével kereste azt, aminek a jelenlétét megérezte. Trey és barátai a lélegzetüket is visszafojtották, úgy nézték a mágust, aki mozdulatlanul állva, értetlen kifejezéssel az arcán meredt abba az irányba, ahol meglapultak. A teherautó belsejéből egy hatalmas dörrenés hallatszott, és a tetején egy óriási dudor jelent meg, mintha egy nagy fémfekély tört volna ki hirtelen a felszínén. Gwendolin figyelme gyorsan visszafordult a feladatára, kiáltott valamit a sofőrnek, beült az autóba, és becsapta maga mögött az ajtót. A kocsik motorja beindult, és kigördültek az épület elöl, Gwendoliné elöl, a teherautó utána. – A francba – tört fel a szó Tomból. – Egy pillanatra azt hittem, nekünk lőttek. – Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék azt a draugrot! Ha szabadon engedik, ezrek halnak meg! – Most nekünk a Lerothba kell bejutnunk, Alexa – vetette ellen Tom. – Nem biztos, hogy lesz még egy ilyen jó alkalmunk, mint most, hogy Gwendolin elment, és vele egy csomó őr is. Tudom, ez nem jó, de azzal majd foglalkozhatunk azután, hogy megszereztük, amiért jöttünk. Be kell jutnunk, mielőtt megint feltűnnek. Alexa még mindig a kocsikat figyelte. – Lehet, hogy nem lesz rá alkalmunk. Oda nézzetek! A dübörgés és ordítás a teherautó belsejében egyre erősödött, a kocsi kezdett hintázni a felfüggesztésein, és egyre jobban kilengett egyik oldalról a másikra. Minden lendületet egy-egy dörrenés kísért. A vezetőülésen ülő démon rémülten nézett körül. A háta mögül jövő dübörgés fülsüketítő lehetett. Ahogy a teherautó az előtte haladó kocsi után kanyarodott, egy hatalmasat rándult az ellenkező irányba. A kerekei egy pillanatra felemelkedtek a földről, és a levegőben forogva egy nagy adag sarat és követ repítettek hátrafelé. Az újra földet érő kerekek alig tapadtak meg a talajon, a teherautó máris veszélyesen kilendült a másik irányba, ahogy a draugr vadul nekiverte

magát a börtöne falainak. Egy hatalmas csattanás hallatszott, és a kocsi újra kilendült az egyik oldalra. Egy fémes reccsenés jelezte, hogy a szerkezet nem sokáig bírja már ezt az igénybevételt. Trey várta, hogy a kerekek újra földet érjenek. A szeme sarkából meglátta, ahogy Charles magasba lendíti a karját, a tenyere az autók felé fordítva, mint egy közlekedési rendőré, amikor egy száguldó autót állít meg. Trey nem tudta levenni a szemét a félelmetesen ingó teherautóról, amelynek a kerekei már minden kilengésnél kétszer olyan magasra emelkedtek, mint az előbb. A fémkapcsok és szerkezetek szünet nélkül recsegtek és ropogtak, erre még ráerősített a pattogó kalapálás hangja, amely olyan volt most már, mint amikor egy kovács kalapál az üllőn. A kocsi felfüggesztései és tengelyei már nem voltak messze a törésponttól. A teherautó tovább billegett, míg végül megadta magát a gravitáció erejének. Egy hatalmas robaj hallatszott, amitől Trey fülébe éles fájdalom nyilallt. Amikor felnézett, látta az oldalára billent kocsit, aminek a kerekei a semmiben pörögtek. Charles még mindig transszerű állapotban összpontosított, az arca mozdulatlan volt. Hirtelen felnyögött, és a magasba lendítette a kezét. A teherautó rakterének hátsó ajtaja kivágódott. A draugr kiugrott a raktérből a szabadba, fejét az égnek emelte, és dühében hatalmasat üvöltött. Trey figyelte, ahogy a lény a felborult kocsi oldalára ugrik, és öklével a vezető kabinjának golyóálló üvegét kezdi püfölni. Az üveg szilánkokra zúzódott, de egyben maradt, és a további ütéseket is állta. Trey látta, ahogy a fülkében a két démon hátrál, és készül arra, hogy az ablak bármelyik pillanatban átszakad. A draugr ekkor felhagyott a támadással, lehajolt, és a szélvédőn át benézett a fémfülkében csapdába esett démonokra, félrebillentette a fejét, és mint az állatkertben a ketrec mögött lévő állatokat, tanulmányozta őket. Hirtelen felugrott, magasan a levegőbe, és ugyanakkor megnövelte a méretét, az ugrás legmagasabb pontján már akkora volt, mint egy óriási medve. Hihetetlen erővel csapódott be, mindkét lábával egyszerre érkezett le a kabin oldalára, és úgy horpasztotta be, mintha csak egy konzervdoboz lett volna. Az ajtó berogyott, a fém csikorgó hangot hallatott, de ellenállt. A draugr újra felugrott, és teljes súlyával a hajlott fémre zuhant újra és újra, amíg be nem törte. A bennrekedt démonok kiáltásai elhaltak.

Gwendolin kocsija csikorgó kerekekkel megállt, a féklámpák kis, piros szigeteket alkottak a zuhogó fekete esőben. A hatalmas szörny felfigyelt a hangra, és megállt. Leugrott a teherautó kabinjáról, és a kocsi felé kezdett rohanni. Azt hihette, hogy azt és a benne ülőket sokkal könnyebb lesz összezúzni, mint a teherautót. A két maug kiugrott a kocsiból, és rohanni kezdett a lény felé. Közben Gwendolin kiszállt a kocsiból, és a saját haját tépte mérgében, miközben a két démonnak parancsolta sikítva, hogy öljék meg a draugrot. Három démon, mind egy olyan fajtából, amilyet Trey még nem látott, előrontott a torony nyílásából. Félelmetes dárdákat szorongattak, szétváltak és félkör alakban hátulról közelítették meg az élőhalott lényt. Tom Treyhez fordult. – Asszem, indulhattok, fiúk. Nem hiszem, hogy ennél jobb figyelemelterelésre kellene vámunk – a két fiú felé biccentett, majd Alexához fordult. – Mi ketten itt maradunk, és segítünk nekik kijutni, miután megszerezték Calibantól Mynor glóbuszát. – Viccelsz, Tom?! – kiabálta túl Alexa az eső és a lenti zűrzavar zaját. – Nem ezt beszéltük meg! Ha azt hiszed, hogy itt fogok várakozni ölbe tett kézzel, amíg ezek ketten... – Ez a terv, Alexa! – vágott a lány szavába Tom kemény és parancsoló hangon. – Trey és Charles a legmegfelelőbbek arra, hogy bemenjenek a Lerothba és ki is jussanak onnan a glóbusszal. Sajnálom, hogy ezt nem beszéltük meg veled, de tudtuk, hogy így reagálnál. – Charleshoz fordult. – Megvan a térkép? Charles bólintott, és meglapogatta a farzsebét. Alexa hármójukra meredt, és lassan megértette, mit mondott neki Tom. – Hogy tehetted?! – támadt Treyre. – Hogy merészeltél terveket szőni a hátam mögött? Újabb üvöltés harsant fel, és egy démon halálsikolya követte. – Azt hiszitek, kiakadnék odabent, ha szembetaláljuk magunkat az anyámmal? Láttátok ti azt a lényt odalenn? Ha azt gondoljátok, hogy bármi mást érzek iránta a megvetésen kívül, akkor ti őrültek vagytok! Hogy... – Az nem úgy volt, Alexa – használt Trey gondolatátvitelt, mert hirtelen megfeledkezett róla, hogy megegyeztek, nem fognak.

– Ne strapáid magad, Trey! Te tudtál erről, mielőtt idejöttünk. Szép kis barát vagy! És te, Charles? Nem szólsz egy szót sem? A srác arca elvörösödött, lesütötte a szemét, és egy fücsomót kezdett piszkálni a lábával. – Most nem érünk rá ezen vitázni, Alexa – rekesztette be a veszekedést Tom szigorúan. – A fiúknak szükségük lesz a segítségünkre, amikor kijönnek onnan, és én egyedül ezt nem tudom megadni nekik. Fel tudok ugyan robbantani ezt-azt, de ha varázslásról van szó, a te segítségedre lesz szükségem – az ír hideg tekintettel meredt a lányra. – Az apád megértené, hogy ebben a helyzetben mire van szükség. Azt reméltem, hogy ha itt vagyunk, az éles helyzetben, te is rájössz majd. Alexa egy pillanatra csendben nézett rá. Az utolsó megjegyzése elevenébe talált, és ezt Tom is tudta. Vett egy mély levegőt, és lassan bólintott. – Oké, Tom, itt maradok veled. De nektek, hármótoknak lehetett volna elég vér a pucátokban, hogy elém álljatok, és elmondjátok ezt nekem. Azt hiszem, ennyit megérdemeltem volna. – Oké! – fordult a két fiúhoz Tom. – Induljatok. Be és ki, amilyen gyorsan és feltűnés nélkül csak lehet. És nehogy valamelyikőtök elkezdjen nekem odabent hősködni! Mindig tartsátok észben, hogy miért jöttünk ide, és aszerint cselekedjetek! És vigyázzatok egymásra odabent! Trey és Charles bólintottak, de Alexa rájuk sem nézett. A fiúk leereszkedtek a domboldalon, Trey ment előre, Charles a nyomában. Már majdnem leértek a domb aljára, amikor a sötét éjszakát egy hatalmas sikoly szelte át. Trey a háta mögé nézett, és a felborult teherautó lámpáinak fényénél meglátta, ahogy Gwendolin és a démonok a draugrral harcolnak. A sikoly Gwendolinból tört fel, aki Trey szeme láttára kezdett átváltozni. Már így is nagyon megváltozott, a bőre sötétszürke színű lett a fejétől a lábáig. A levegő izzani és vibrálni kezdett körülötte, mint a forró beton felett nyáron. Trey Charleshoz fordult, hogy megkérdezze, mi folyik ott, ám ekkor körülöttük a levegőben kavicsok kezdtek repkedni hihetetlen sebességgel. A két fiú a földre vetette magát, hogy ne találják el őket a kövek, de a finom darabok még így is a húsukba vájtak, és alattuk a föld is görögni kezdett, mintha egy ellenállhatatlan erő vonzaná. A kövek minden

irányból szálltak Gwendolin felé, és hozzáragadtak, mintha vasrészecskék lennének, a mágus pedig egy szupermágnes. Rétegenként rakódott rá a por és kavics, míg minden egyes részét beborította. De a kövek továbbra is süvítettek a levegőben, egyre nagyobbak, már az ököl nagyságú köveket, szikladarabokat is magához vonzotta. Ezek éles csattanó hangot adtak, amikor a levegőben találkoztak a közelében. A mágus már kétszer akkora volt, mint eredetileg. – Egy elemi erőt idézett meg. Ez nagyon nehéz – ordította túl Charles az elviselhetetlen zajt, és aggódó arccal rázta meg a fejét. – Elképzelni sem tudom, hogy van erre még ereje azután, hogy a draugrot emelgette. Ez nem jó jel. Ámulva nézte a jelenetet. A csodálkozásából egy hangos morgás rázta fel. A farkasemberre nézett, aki pedig a torony bejáratát figyelte. – Igazad van, Trey. Be kell odajutnunk. Trey felpattant, és jóformán odavonszolta magával a társát. Beléptek a toronyba, és vissza sem néztek. Lemaradtak a harcról, ami éppen akkor kezdődött Gwendolin és a draugr között.

33 Tom és Alexa nézték, ahogy a két fiú észrevétlenül beslisszolt a nyíláson, és eltűnt a feketeségben. Aztán figyelték a szemük előtt kibontakozó jelenetet, és megbizonyosodtak arról, hogy senki nem vette észre őket. Gwendolinnak és a démonoknak volt elég bajuk. A démonok, amik nemrég szaladtak ki a toronyból, dárdát szegezve közeledtek a draugrhoz, ami megállt, és csak nézte Gwendolin átváltozását. Mint mindenki más is. Lehetetlen volt nem azt nézni. – Na, ez meg mi a jószagú... – tátotta el a száját Tom, és a kő és szikla valamit figyelte, ami most a draugrral szemben állt. – Megidézett egy elemi lényt! – bámulta Alexa a hatalmas kőszörnyeteget, ami valaha az anyja volt. – Nyers erővel akarja legyűrni a draugrot! Tom, amikor meghallotta Alexa hangjában a furcsa rezgést, a lányra nézett, és észrevette a szemében a csodálatot. – Csak el ne felejtsd, kinek is szurkolunk mi itt – sziszegte a foga között. Alexa keményen ránézett. – Én csak egyvalakinek szurkolok itt, Tom, egyetlenegy valakinek. És ha azt hiszed, elfelejtettem, hogy az apám élete múlik a sikerünkön, hát nem az az ember vagy, akinek hittelek. Igen, le vagyok nyűgözve, mert az a lény ott épp most hajtotta végre az egyik legnehezebb idézést, amit el tudok képzelni, de ez csak azért van, mert én tudom, hogy én erre soha nem leszek képes – a fejét az ír felé fordította, de a szemét nem vette le a lenti jelenetről. – Én semmiképpen nem kötődöm hozzá, Tom. Tudom, hogy micsoda, és tudom, hogy mit tett – elhallgatott, és Tom, amikor a válla fölött a lányra pillantott, látta, hogy a könnyeivel küzd. – És igen, még azt is tudom, hogy engem akart feláldozni annyi évvel ezelőtt. – Mióta tudod? – kérdezte Tom rövid szünet után. – Az emberek szeretnek pletykálni, ez pedig egy igen szaftos történet, az ilyesmiről egyenesen muszáj beszélni. Felkaptam részleteket itt is és ott is, míg végül összeraktam a képet. Persze akkor még azt hittem, hogy az anyám halott. Azt hittem, apám megölte.

– Meg is akarta, de Gwendolin eltűnt. – Azt kívánom, bárcsak megtette volna, bárcsak eltakarította volna az anyámat a föld színéről akkor és ott. – Annyira sajnálom, Alexa. Nem lett volna szabad ilyesminek kitenni téged. Alexa köszönetképpen bólintott. – Különben igazad volt, jól tetted, hogy nem hagytál lemenni oda. Sajnálom, hogy olyan csúnya dolgokat mondtam nektek, főleg a fiúknak. Remélem, minden rendben van velük. – Biztosan. Alexa épp válaszolni akart, amikor egy hatalmas üvöltés rázta meg a környéket. Odalent a draugr újra megnövelte a méretét, már négy és fél méter magas volt. A hatalmas lény újra mérgesen ordított az éjszakai égboltra, majd teljes erejével a kő- és sziklabőrű lénynek rohant – fel akarta borítani. Az elemi lény meglendítette a karját, és az öklével a draugr hátára vágott, olyan erősen, hogy az a földre zuhant. A draugr torkából mély, undorító hang tört fel, az ütés nagyon megrázta. Még éppen idejében nézett fel, hogy meglássa, ahogy a kőszörny felemeli a lábát, hogy megtiporja. Az elemi lény azonban lassú volt, hihetetlenül erős, de nagyon lassú. Ezért mire felemelte zömök lábát, hogy eltapossa a draugrot, az már arrébb hengeredett, és ugyanazzal a mozdulattal talpon is termett. Az élőhalott felugrott, nagyon magasra, és két lábbal érkezett meg az elemi lény fejére és vállára, még ki is rúgott, hogy nagyobb erőt fejtsen ki. Szikla- és kődarabok záporoztak a szörnyetegről a földre. Az elemi lény megtántorodott, és alig bírta visszanyerni az egyensúlyát, le kellett tennie a kezét a földre. Tom és Alexa nem tudta elképzelni, hogy az elemi lény hogyan tudna felkelni, ha elesne. Egyértelműen nagyon nehéz volt, és ha az élőhalottnak sikerült volna feldöntenie, valószínűleg azt csinált volna vele, amit akart. Az élőhalott összehúzta magát, és újra támadni készült, de megfeledkezett a háta mögött lándzsával közeledő nargwan démonokról. Az egyikőjük előrelendült, beleszúrta hatalmas dárdáját a draugr lágyékába, és megforgatta benne a hegyét. Ez volt a démon életének utolsó tette. A draugr a támadója felé fordult, elkapta a dárda nyelét, és kettétörte, majd a hátráló démon nyakáért kapott, és a

levegőbe emelte a nargwant. Miután a halott démont a földre dobta, visszafordult az elemi lény felé, éppen időben, hogy a sziklaököl az arcába csaphasson. Egy émelyítő reccsenés hallatszott, ahogyan a csont és a fogak zúzódtak a hatalmas ütés erejétől. A draugr hátratántorodott, és a fejét rázta, mint egy nehézsúlyú bokszoló, akit az első menetben egy lengő jobbhorog arcon kap. A lény arcának egyik fele teljesen összeroncsolódott, a draugr fekete vért és fogtörmeléket köpött. A véres mocsokra nézett a lábánál, és úgy tűnt, ettől a látványtól valami megpattant benne. Felemelte sötétkék fejét, és szénfekete szemével a kőszörnyeteg arcába nézett. Vett egy mély levegőt, teleszívta hatalmas mellkasát, egy fülsüketítő vakkantást hallatott, és ismét az elemi lényre vetette magát. Az élőhalott háromszor-négyszer megütötte az elemi lényt, mire az észrevette, hogy mi történt. A draugr egyik sorozatot indította a másik után, az öklével vadul püfölve a kőlényt. Sziklaszilánkok és kődarabok záporoztak mindenfelé, az elemi lény hátrálni kényszerült a vad támadás elől. Egy ütés leszakította és egy kavicszápor kíséretében messzire repítette a sziklalény állkapcsát. A draugr hihetetlenül gyors és mozgékony volt a méretéhez képest. Felugrott, kezét a feje felett összekulcsolta, és kalapácsként csapott le az ellenfele fejére, amitől az megtántorodott. Bizonyára végzett volna a lénnyel, ha nem fúródik mélyen a hátába egy dárda, amit rögtön egy másik követett. A második a combjába állt bele, a fémhegy keresztülfúrta a lábát, a sebből áradt a vér. A hatalmas élőhalott felordított mérgében, amiért elvették tőle a győzelmét. Megtántorodott oldalra, de még egy utolsó ütést mért a sziklaóriásra. Az hátrabillent, alig tudta maga alatt tartani a lábát, úgy tántorgott, mint egy részeg hajós a viharos tengeren. A démonok lassan összezártak a sérült draugr körül, mint ahogyan a vadászkutyák veszik körbe a prédájukat. Az egyik maug felemelte a harci bárdját, és készült, hogy egy utolsó csapással véget vessen a lény keserves életének, és lefejezze. – Tennünk kell valamit! – szólt Alexa. – Ha ennek itt vége, Charles és Trey csapdába esik a Lerothban. A draugr fél térden állt, a sérült lábát mereven kinyújtotta maga mellett, sűrű, sötét vére ömlött a szikladarabokra, amik a talajon

hevertek szerteszéjjel. Dühösen nézett a démonokra, akik körülállták, de az ereje fogytán volt, elhagyta azokon a fekete patakokon keresztül, amelyek a testéből folytak. Nem volt már képes tenni semmi mást, csak nézni a démonokat, ahogy a kivégzésére készültek. Az egyik maug kinézett magának egy pontot a lény nyakán, meglendítette hosszú nyelű bárdját, széles és gyilkos ívben, hogy átvágjon vele izmot, csontot és inakat. De a draugrnak volt még egy ász a tarsolyában. Kivárta a pillanatot, amikor a bárd már majdnem a húsába vájt, és egy szempillantás alatt visszazsugorodott eredeti méretére. A bárd elsuhant a feje felett, de a lendület tovább vitte halálos útján, egészen addig, míg a fegyver meg nem állt a draugrtól balra álló démon mellkasában. A nargwan értetlenül nézett le a testéből kiálló bárdra, aztán holtan roskadt térdre, majd a földre. A mély, reszelős nevetés, amely feltört az élőhalottból, betöltötte a környéket. A lény büszkén nézett körbe. De harcolni már nem volt ereje. Még arra sem maradt elég, hogy a támadói szemébe nézzen. Lebicsaklott a feje, várta a halálos csapást. Hallotta a suhintást, ahogy a maug újra felemelte a bárdját, de nem érezte meg a nyakán a hideg acélt. Ehelyett a világ körülötte pokoli lángokba borult, amik mindent elpusztítottak, ami az útjukba került.

34 Trey és Charles az átjárón keresztül egy alacsony folyosóra értek, amit, úgy tünt, a torony fekete, csillogó, üvegszerű kövéből vájtak ki. Trey megállt, és a folyosó két sötétbe vesző végét kémlelte. Meg akart bizonyosodni arról, hogy nem ütköznek egy újabb csapat démonba, akik a kinti harctérre igyekeznek erősítésül. Kísérteties volt a csend, Treyt nagyon meglepte, hogy a hangok azonnal elhaltak, amint beléptek a kapun. Nem szűrődött be utánuk a kinti küzdelem zaja sem, mintha mögöttük egy láthatatlan fal ereszkedett volna le, ami kizárta a lármát. Charles megérezte Trey zavarát, és megpaskolta a farkas nagy, szőrös alkarját. – Már egy másik világban vagyunk – magyarázta. – Amint átléptünk az átjárón, kiszakadtunk a saját világunkból, és átértünk az alvilágba. Azok a zajok nem tartoznak ide, már nem is juthatnak el hozzánk. Trey a nyílásra nézett, ahonnan jöttek. Átlátott rajta, de csak a torony falának úgy húszméteres környezetéig. Azon kívül, úgy látszott, a világ eltűnt. Kavargó, szürke köd vette át a helyét mindennek, ami azon túl volt. Trey úgy látta, mintha abban a ködfátyolban különböző dolgok mozognának, kis fekete foltok, amelyek ahányszor rájuk pillantott, hihetetlen gyorsasággal tovaszáguldottak. Azon gondolkozott, vajon mi történhet odakint, és vajon Tom és Alexa jól vannak-e. – Nem lesz semmi bajuk – szólalt meg Charles. – Tom nem engedi, hogy Alexának bármi bántódása essen. Trey sárga farkasszeme jóformán izzott a sötétben. Lassan jobbra, majd balra fordította a fejét, hogy jelezzen Charlesnak. – Most már kommunikálhatunk így is – Trey úgy hallotta Charles hangját, mintha a fiú a fülébe dörmögött volna, pedig a mágus szája meg sem mozdult. Ezt a helyet a mágia hozta létre – folytatta a beszédhangján a fiú –, és az egyetlen lény, aki felfedezhetné, hogy itt vagyunk, éppen nagyon elfoglalt odakint. Most már az alvilágban vagyunk, legalábbis egy részében, amit az emberek világába hoztak. Engem sokkal könnyebben felfedeznek itt, mint téged. Én ember vagyok, nem ide tartozom. Te igen – a mágus aggódó tekintettel nézett fel a farkasra. – Csak akkor fogok varázslatot használni, ha nagyon

muszáj, hogy tartogassam az erőmet. Neked is ezt javaslom. Csak akkor beszélj hozzám, ha szükséges. Charles figyelte, ahogy a farkasember a földre szegezi a tekintetét és összpontosít, az ajka megmozdul hatalmas agyara felett, miközben kisebb mordulások törnek fel belőle, majd végül meghallotta a kérdést a fejében: – Oké. Merre induljunk? Charles bólintott. – Neked nagyon megy ez! Biztosan kitűnő tanárod volt. A morgás, ami ekkor felharsant a farkasból, mélyen a tüdejéből jött. Az ajka felugrott, és kivillant két sor erős agyara. Charles arra gondolt, ez lehet a nevetés farkaséknál, de ennek ellenére akaratlanul is végigfutott a hátán a hideg. – Eszembe jutott valami aggasztó – mondta Trey. – Mi van, ha Mynor glóbusza Gwendolinnál van, odakint? – Nem hiszem, hogy egy ilyen értékes tárgyat kivinne magával a toronyból. Nem, abból kell kiindulnunk, hogy az információid helyesek, és a glóbuszt a saját szobái egyikében tartja. Charles jobbra nézett, majd balra, mindkét irányban a sötétségbe, amibe a folyosó két vége veszett. Elővette a zsebéből a térképet, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is ki tudjon venni rajta. – Ez a folyosó körbemegy a belső udvar és a torony körül, kell lennie valahol egy bejáratnak. Bárcsak látnám a térképet, akkor meg tudnám... Felnézett, és meglátta a farkasembert, aki a jobb oldalra nyíló folyosón indult el, és még hátra sem pillantott. – Oké, legyen. Akkor jobbra megyünk – dörmögte, és utánaeredt. A folyosón sehol nem volt semmilyen fényforrás. Ahogy egyre távolabb értek az átjárótól, egyre teljesebb lett körülöttük a sötétség. Trey szeme teljesen alkalmazkodott ezekhez a körülményekhez. A farkasszemének szerkezete, amelyben a pálcikák csapokhoz viszonyított aránya sokkal magasabb volt, mint az emberében, lehetővé tette, hogy a sötétben is majdnem ugyanolyan jól lásson, mint a fényben. Tudta azonban, a társa mennyire küszködik a háta mögött, milyen nehezen bukdácsol, megbotlik a padló minden egyenetlenségében. Ezért sokkal lassabban haladt, mint szeretett volna, és mutatta a társának az utat. Végül megláttak a folyosó bal oldalán egy nyílást. Különös, lilás fény áradt onnan a folyosóra. Trey előreszaladt, halkan, a falhoz lapulva

megközelítette, hogy felmérje, leselkedik-e rájuk újabb veszély. Most, hogy újra látott, Charles gyorsan utolérte. Egy gyenge szellő lebbent be a folyosóra. A szag, amit hozott, Trey legkifinomultabb érzékszervét sértette, a szaglását, mégpedig annyira, hogy hátratántorodott, mintha megütötték volna. – Trey, jól vagy? A bűz hihetetlenül erős és bántó volt, rosszabb, mint amit Trey valaha érzett, akár emberként, akár farkasként. A rothadás és pusztulás szúrós szagába további durva, fémes és kénes bűz vegyült, és ezek egymáson átcsaptak és kavarogtak, mind igyekezett felülkerekedni a többin. Trey a szája elé szorította a kezét, és igyekezett erőt venni magán. Szinesztetikusan látta maga előtt a szagok rengeteg színét: sárgák, zöldek, vörösek és barna árnyalatok, egyszerre robbantak fel a szemhéja mögött, és összekeveredtek. Trey szédülni kezdett tőlük. – Ez a szag, Charles! Mi ez a szag? Charles szippantott egyet, majd ö is befogta a száját és az orrát, és hangosan nyelt egyet. – Azta! Ez tényleg elég büdös, igazad van. Borzasztó lehet neked. Jól vagy? Trey megrázta a fejét, de tett néhány lépést előre. Megborzongott, ahogy a gyomra összerándult. Kinyitotta a száját, hogy inkább azon keresztül lélegezzen, de ez csak arra volt jó, hogy meg is kóstolja a szagot, ne csak szagolja. Igyekezett kizárni ezt a szörnyűséget, és kilépett a nyílásba. Megállt, és ámulva nézett fel az előtte magasodó toronyra. Trey felnézett az égre, és megborzongott a látványtól. A fekete nap még mindig magasan a fejük felett sütött a lila égbolton. – Ez egy kisebb belső várudvar – magyarázta Charles, aki most már látta a térképet. – Ez választja el a belső tornyot a külső faltól. Különös, hogy kívülről ez egyáltalán nem látszott, onnan úgy tűnt, ez egyetlen hatalmas torony, ami kinőtt a sziklából, nem igaz? Trey a szeme előtt tornyosuló fellegvárat fürkészte. Úgy látta, a falban van néhány kiszögellés, amelyekről láncon ketrecek lógnak le, bár nem látta, hogyan lehet ezeket megközelíteni, mert a torony magasságának kétharmadáig nem voltak a falon lépcsők, és afölött is csak bemetszések voltak a falon lépcső helyett, olyanok, amilyeneket a földi, középkori várakon látott.

Charles követte Trey tekintetét. – Függőketrecek, ezekben teszik ki szemlére Caliban és Gwendolin ellenségeinek megkínzott, megcsonkított holttestét elrettentésként. Úgy látom, elég sok foglalt, errefelé nem nagyon érheti meg szembefordulni a mesterrel. A bűz még mindig nagyon zavarta Treyt, elég nehezen tudott összpontosítani. Hirtelen mozgást látott a fejük felett. Kis fekete alakok szálltak fel a ketreceket tartó kiszögellésekről, és feléjük száguldottak. Trey úgy húsz ilyen lényt számolt, amelyek különböző irányból közelítettek, egyre nagyobbnak látszottak, és a formájukat is egyre pontosabban ki tudta venni. Körözni kezdtek a fejük fölött, és vészjósló, sziszegő hangot hallattak. Ezek voltak az első szárnyas démonok, amiket Trey életében látott. Bár kicsik voltak, körülbelül akkorák, mint egy macska, éppen olyanok voltak, amilyennek Trey elképzelte a démonokat régen, amikor még normális életet élt. Ember formájú testük volt, a hátukból, a lapockáik környékéről bőrszárnyak nőttek. Erős lábuk lefelé lógott, és a lábujjaik végén nagy, madarakéhoz hasonló karmaik voltak. Ugyanilyen tűhegyes karmok látszottak a kezükön is. Vészjósló, piros szemeik közepén kicsi, kerek pupillák voltak, és nem pislogtak. Gonosz és kemény arckifejezéssel meredtek a betolakodókra. Szárnyaik kaszáló csapásaival tartották magukat a levegőben. Trey felfigyelt a farkukra, ami vastag, hosszú és gyűrűs volt, mint a patkányoké, a végén lapos, háromszög alakú pengével. Treynek eszébe jutott, hogy kiskorában éppen ilyen farkat rajzolt az ördögöknek és démonoknak. Trey és Charles figyelték, ahogy a kis lények a levegőben köröznek és bukfenceznek. Ekkor az egyikőjük hirtelen, minden előjel nélkül lebukott a levegőből, szárnyait maga mögé húzva zuhanórepülésben húzott el Charles feje mellett, közben kis karmaival az arcába mart, és éppolyan gyorsan vissza is tért a többiek közé. A seb nem kezdett azonnal vérezni. Úgy tűnt, mintha az idegek és erek egy pillanatra megbénultak volna, sokkot kaptak volna a sérüléstől. Majd, éppolyan gyorsan, ahogy a kis démon megtámadta őket, Charles arcából dőlni kezdett a vér. A bíbor véreső nagy erővel zuhogott le Charles állán és nyakán, és azonnal eláztatta az ingét. Charles ösztönösen az arcához kapott, és tenyerével szorította vissza a lemart húscafatokat.

Újabb démon kezdett zuhanórepülésbe Charles felé, majd a nyomában egy második is kivált a csapatból. Trey kinyújtotta karmos kezét, és elkapta az elsőt a levegőben, a barátja feje felett. A földhöz csapta, alig egy méterre onnan, ahol álltak, felemelte a lábát, és rátaposott a kis lényre. Amint meglátta, hogy a társa elpusztult, a második támadó irányt változtatott, és egyenesen Trey feje felé száguldott. Vicsorogni kezdett, és Trey meglátta apró, hegyes fogait, amik olyanok voltak, mint egy piranháé. A farkas várt, amíg a démon közel nem ért hozzá. Már pontosan látta a dühöt az apró lény arcán, ahogy az a karmait felé nyújtotta, mintha meg akarta volna bosszulni a társa halálát. Trey várt az utolsó pillanatig, akkor elhajolt, oldalra fordította a fejét, és összecsapta hatalmas állkapcsát. Leharapta a démon fejét a testéről. Nézte, ahogy a kis, lefejezett test a földre zuhan, még verdes a szárnyaival, és nem tudja, hogy az utasítások, amiket épp végrehajt, az utolsók, amiket kap. Charles hajladozott és hajolgatott, hogy elkerülje az egyre vadabbul támadó lényeket. Egy démon a hátán landolt, és karmait mélyen belevájta a húsába. Trey elkapta, és a kezével összeroppantotta, majd a földre dobta. – Trey – kiáltott Charles. – Távol tudod őket tartani tőlem egy kicsit? A farkas egy szó nélkül felugrott, a szárnyas démonok rajának közepébe, mart és harapott mindent, ami elég bolond volt és túl közel repült hozzá. A raj újrarendeződött, és összehangolt támadást készült indítani Trey ellen. Mögötte ott állt Charles, merev háttal, két kezét az égnek emelte, és a tenyerét kifordította. A szeme csukva volt, nem törődött az arcából folyó vérrel. Trey újra kihajolt, és csak kis híján sikerült elkapnia a fejét a támadó démon elől. Metszőfogaival elkapta a támadója szárnyának hegyét, és fejének egy hirtelen rántásával a földhöz vágta a démont. Maga mögé pillantott, a fiatal mágusra, aki egész testében remegni kezdett, a kezét ökölbe szorította. Trey lehúzta a fejét, hogy elkerüljön egy újabb támadást, de a szemét le nem vette Charlesról. A mágus teste megrándult, a szeme kipattant, és két kezét nagy ívben az ég felé dobta, mintha láthatatlan port szórt volna a levegőbe.

Egy pillanatig teljes csend lett, egy tökéletesen üres másodperc. Majd a fejük felett köröző, úgy tizenöt démon lángra kapott, égő testük zuhanni kezdett, és halk puffanással ért földet a mocsokban. Trey a barátjára nézett, aki újra a sebeire szorította a kezét, és igyekezett elállítani a vérzést. Sápadt volt, és Trey félt, hogy sokkot kap. Charles felnézett rá, és egy bólintással jelezte, hogy jól van. – Mik voltak ezek? – kérdezte. – Ne törődj velük. Elmenekült valamelyik? – válaszolt Charles. A beszéde nem volt tiszta, a hangok összefolytak. Egy nagy adag vért köpött maga elé. Trey körbenézett a kis tüzekre, majd a levegőbe. – Nem, azt hiszem, mindet kicsináltad, bármit is csináltál. – Jól van. Fedezékbe kell vonulnunk a szabad ég alól. Aztán meg kell foltoznod. A torony alja felé szaladtak, és megkönnyebbültek, amikor úgy tíz méterre megláttak egy hatalmas kaput. Trey nem csodálkozott, hogy nem látták meg rögtön, amikor a várudvarra értek. Fekete volt, és úgy tűnt, valamilyen jéghideg tapintású fémből készült. A kapu teljesen beleolvadt a sötét falba, nehéz volt észrevenni. Nem volt rajta sem kilincs, sem zár, és Trey hiába feszült neki nagy erővel, meg sem mozdult. – Varrj össze, és akkor kinyitom! – szólalt meg Charles, a zsebében a tárcája után kotorászott, amiből előhalászta a sebésztüt, amivel korábban Treynek az edzésen szerzett sérülését varrta össze. Trey el akarta venni tőle a tűt, de farkaskeze nem volt elég ügyes ahhoz, hogy megfogja. Körülnézett, meggyőződött róla, hogy nincsenek közvetlen veszélyben, és senki sem fog rájuk támadni, majd vett egy mély levegőt, és visszaváltozott emberi alakba. – Én elrejtem magunkat, amennyire csak tőlem telik, de sietned kell. Te is nagyon sebezhető vagy itt emberi formában, akárcsak én. Ahogy ott állt, anyaszült meztelenül a félelmetes torony aljában, Trey pontosan érezte, mennyire sebezhető. Mutató- és hüvelykujja közé vette a tűt, és a másik kezével elhúzta Charles kezét a mély vágásokkal szétroncsolt arca elől. – Te jó ég – hőkölt hátra, és a fejét csóválta, amikor meglátta a barátja arcát. – Figyu, nekem fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá!

– Csak varrd össze, amennyire tudod, Trey! Nem várok tőled egyenletes pelenkaöltéseket, oké? – Oké, de ha összebarmolok itt valamit, a fél arcod olyan marad, mint egy megrágott rágó! Összeszorította a legnagyobb vágás két szélét, és igyekezett, hogy ne kenjen a kezéről semmi koszt a véres sebbe, ahogy dolgozott. A tűt beleszúrta a vágás alatti húsdarabba, majd felfelé tolta, ki a másik oldalon. Ezt többször egymás után megismételte, és halkan szitkozódott, ahányszor az ujja megcsúszott a véres arcon. Egy idő után sikerült elállítania a vérzést. Hátralépett, és egy pillantást vetett az összevarrt, ráncos zűrzavarra, ami most Charles fél arca volt. – Hogy nézek ki? – kérdezte Charles. Ez volt az első hang, amit kiadott azóta, hogy a barátja varrni kezdte az arcát. Trey csodálattal gondolt arra, milyen nyugalommal és önuralommal tűrte a kínokat. Kinyitotta a sebzett oldali dagadt szemét is, és felnézett. Trey összeráncolta a homlokát, és a megfelelő válaszon gondolkodott. – Hát, mondjuk úgy – nyögte ki végül –, hogy nem kell pénzt kiadnod jelmezre következő halloweenkor. – Csodás – válaszolt Charles, és óvatosan megtapogatta a sebet. – Most viszont gyorsan vissza kell válto... A farkasember ott állt előtte, lefelé nézett rá, és az ajka felszaladt a fogsorán, a korábbihoz hasonló, vicsorgó vigyorba. A testét borító feketésszürke bunda tökéletesen beleolvadt a torony falába. Trey újra a kapu felé fordult. – Gyerünk – szólt Charles –, be kell jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet. Trey figyelte, ahogyan Charles becsukja a szemét és a tenyerét a jéghideg kapuhoz szorítja, nem is törődve a fájdalommal. Bármi is volt az, amit felfedezett, elégedetten bólintott, és csendben egy varázsigét kezdett mormolni. Trey semmi jelét nem látta annak, hogy a kapu kinyílna, de az egyik szárnya egyszer csak magától kicsapódott. – Benn vagyunk – jelentette Charles. Trey teljesen kitárta a kaput, és belépett a Leroth-toronyba.

35 A motor zaja elhalt, és a színes, hawaii mintás inget és baseballsapkát viselő kapitány fürgén ugrott le a hajó orráról a sekély vízbe, kezében egy feltekert köteg kötéllel. A partra húzta a hajót. Martin a konyha teraszáról figyelte, ahogy a fiatalember a kötelet húzza, az alkarján az izmok megfeszülnek az erőlködéstől. Ekkor megérezte, hogy a lánya ott áll a háta mögött, és a teste akaratlanul is összerándult. A tenger felől egy enyhe fuvallat fémes, sós illatot lebbentett felé, és ő élvezettel teleszívta a tüdejét, mintha utoljára érezné ezt a szagot. – Kész vagy? – kérdezte a lánya. – Azt hiszem – válaszolt Martin. Hátrafordult és Philippára nézett. A lány a feje tetején kontyba fonta a haját, és két pálcával rögzítette, amik hegyes szögben álltak ki a frizurájából. Visszatért a megszokott fekete rúzsához, fekete ruhában volt, alatta fekete térdharisnyával. Olyan arckifejezéssel nézett az apjára, amit Martin képtelen volt értelmezni. – Jól nézel ki – törte meg végül a csendet. – Köszönöm – nézett apja szemébe a lány. Martin, hiába kereste, semmi melegséget nem látott számító tekintetében. A lánya, akit szeretett, nem volt ott a hideg szempár mögött. És ő nem tudta, ki vagy mi van odabenn. – Akkor gyere, apu! Ne várakoztassuk meg a kapitányt! – elindult kifelé, a part felé. – Nem feledkeztél meg valamiről? – szólt utána Martin. A lány kérdő tekintettel fordult hátra, és a homlokát ráncolta. – A piknikkosár – lehajolt a kosárért, és felvette a hűtő mellől. – Jaj, de buta vagyok! Tudnád hozni, apu? Lent várlak a hajónál! – azzal megigazította a vállán a vékony kendőt, és kiment. Martin nézte, ahogy távolodik, megmarkolta a kosarat, és becsukta maga mögött a teraszajtót. Nem tudhatta, hogy ugyanebben a pillanatban Mr. Ellington és csapata Londonban kinyitják a garázsában a fagyasztóládát, és megtalálják benne Ruth Glenister hulláját, aki tágra nyílt, halott szemmel mered rájuk. Azt sem tudta, hogy ha csak tíz

percig késlelteti az indulást, és később száll be a csónakba a lánya után, Tiny Beauchamp, a házvezetőnő, Mrs. Beauchamp fia, akit végre elértek a londoniak és a villához küldték, még ott találja őket, és valószínűleg megmenti Martin életét. De Martin Tipsbury soha nem volt egy szerencsés ember. Alig tíz perccel később aztán rá is jött, milyen nagyon balszerencsés volt.

36 Hideg volt a toronyban. Még Trey is megérezte a hirtelen hőmérséklet-csökkenést, pedig az ő testét vastag bunda borította. Aggódva nézett Charlesra, hogy megnézze, hogy bírja a fiú a szenvedést, és meglepetten látta, hogy a mágus láthatólag tudomást sem vett a hidegről. Trey megint csodálattal adózott a barátjának, aki sokkal jobban tűrte a megpróbáltatásokat, mint ahogy azt ő emberi formájában bírta volna. Becsukták maguk mögött az ajtót, és most előtte álltak, a sötétben. Trey körbenézett, és azt fürkészte, nem leselkedik-e rájuk valami veszély. A kevés fény elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: egy hatalmas, úgy ötven méter átmérőjű, kör alakú csarnokban voltak, aminek teteje a magasban a sötétségbe veszett. A bűz, ami a teremben terjengett, egy szemernyivel sem volt jobb annál, amit kívül éreztek. Rothadás, pusztulás és elhanyagoltság bűze volt az. A csarnok közepén egy alacsony kőépület állt, az ablakai sötétek voltak, lakatlannak tűnt. Mögötte állt valami, ami első látásra egy zászlórúdnak tűnt. Volt valami abban a zászlórúdban, ami zavarta Treyt. Megerőltette a szemét, és a rúd sötétségbe vesző tetejét próbálta kivenni. Úgy látta, mintha látott volna valamit... Valami ember formájú dolgot, ami a rúdból elágazó gerendán lógott. Tovább meresztette a szemét, de a valami túl magasan volt ahhoz, hogy a sötétben többet lásson meg belőle. Akaratlanul is kirázta a hideg. – Trey, mennünk kell! – bökte oldalba Charles. A farkas egy utolsó pillantást vetett az oszlop teteje felé, és a barátja után indult. Ekkor egy halk nyögést hallott. Megfeszítette az izmait, és felkészült egy támadásra. Charles óvatosan a hang irányába indult, és egészen addig követte, amig egy hatalmas lépcsősor aljára nem ért. Trey mögötte haladt. A lépcsőnél megálltak, hogy megkeressék a hang forrását. Trey szeme akkorra hozzászokott a majdnem teljes sötétséghez. A farkas körbenézett. A nagy csigalépcső a torony belső kerületének vonalán haladt, úgy két méterre a fal belsejétől. Trey nem látott semmit, ami alulról vagy felülről tartaná a lépcsősort, és azon tűnődött, vajon a

csak egymással érintkező lépcsőfokokat mi tartja a helyükön. A lépcsőtől egyenletes közönként egy-egy kis híd indult, aminek másik vége a falhoz volt rögzítve. Ezeken keresztül falba vájt kis, fekete odúkba lehetett jutni. Újabb nyögés hallatszott, és most már egyértelmű volt, hogy akármilyen lény is nyöszörög ilyen szánalmasan, biztosan az egyik barlangban van. – Előre, fel! – súgta Charles, és a lépcső felé bökött a fejével. Trey jelezte, hogy Charles menjen előre. – Felőlem! Csak figyelj, hogy semmi ne jöjjön utánunk ezekből az üregekből. Nem tetszik nekem ez a hely, nagyon nem tetszik. Elindultak felfelé, amilyen csendesen csak tudtak. Trey most, hogy már jobban látott, egy fokkal jobban is érezte magát. Újra és újra a rúdra, a gerendára felfüggesztett valamire pislantott. Nem hagyta nyugodni, vonzotta az a dolog. Olyan érzés volt, mint egy viszkető hát, amit nem ért el, hogy megvakarjon. Egyre idegesebb és izgatottabb is lett miatta. Ez így ment, mialatt lassan emelkedtek. Már félúton jártak, vagy tizenöt méterrel a föld felett, amikor újra meghallották a nyögést, ezúttal a mellettük lévő barlangból. Trey megállt, és kihajolt a lépcsőről, hátha meglátja a hang forrását. Nem tudta, mi lehet az, de úgy hallatszott, mintha szörnyű fájdalmai lennének. – Mit csinálsz, Trey? – sziszegett Charles. – Fel kell jutnunk ennek a toronynak a tetejére, és még akkor sincs fogalmunk sem, hogy Gwendolin hol tartja a glóbuszt. – Várj itt – szólt Trey –, csak megnézek valamit! A farkas a lépcsőt a fallal összekötő gyenge hídra tette az egyik lábát. Erősen megnyomta a szerkezetet, hogy megnézze, mekkora súlyt bír el. A kötelek, amikkel a falhoz volt erősítve, megfeszültek, a tákolmány nyöszörgött és kilengett, de tartott. – Trey, az ég szerelmére, nincs most időnk felfedezőútra indulni! Trey azonban nem törődött vele. A hídra lépett és elindult rajta. Amennyire csak tudott, előrehajolt, hogy benézzen a cellába – mert akkor már biztos volt benne, hogy a barlangok cellák. A szűk nyílást vastag rácsok zárták el, és nem volt jele rajta ajtónak. Treynek az a szörnyű érzése támadt, hogy bármi is legyen a szűk, sötét zárkában a

rácsok mögött, azt helyezték oda először, és utána tették a helyére a rácsot, amivel örökre bezárták a vájatba. Benézett a sötétségbe. A szag, ami az orrát megcsapta, szörnyű volt. A gyomrának tartalma egy újabb kísérletet tett, hogy a felszínre törjön, de Trey visszafojtotta az öklendezést. És ekkor valami megmozdult a sötétben. A valami megfordult szűk cellájában, és hasán fekve a rácshoz vonszolta magát. Trey nem tudta megállapítani, mi lehetett a lény, amikor oda betették, ember, démon vagy állat, de azt látta, hogy a teremtmény a halálán van. – Az angyal küldött? – szólalt meg a lény olyan vékony hangon, hogy még Trey is alig hallotta meg. – Ő küldött? A farkas megrántotta a rácsot, abban bízva, hogy segíthet a szánalmas kis lénynek. – Nincs értelme. Csak ő tudja kinyitni. Csakis ő szabadíthat meg bennünket – a nyomorult pára elnézett Trey válla felett, egyenesen a csarnok teteje felé, a sötétbe. Vajon mennyi ideje lehet bezárva ide ez a szerencsétlen? És hogyan szabadíthatnám ki? A teremtmény, mintha olvasott volna a gondolataiban, közelebb húzta magát, és vizenyős szemekkel Treyre meredt. – Csakis az angyal menthet most már meg minket – újra a magasba szegezte a tekintetét. Trey azonnal tudta, hogy mire gondol a lény. Követte a rács mögött lévő teremtmény tekintetét. Tudhatta volna! Jobban kellett volna hallgatnia a megérzéseire! Valahogy sejtette, hogy az az ember formájú dolog, ami a magasban függ, valami fontos. Ezt jelezte a zsibongás és viszketés, ami akkor kelt benne, amikor először felnézett rá. Most már legalább tudta, hol vakarózzon. Trey a rácsokon keresztül az apró lény könyörgő arcába nézett, és bólintott. Remélte, hogy a lény megértette, mire gondol. – Megyek, hozok segítséget. Visszament a vékony hídon, és felnézett Charlesra, aki már továbbindult a lépcsőn felfelé. A fiatal mágus visszanézett, és dühösen csóválta a fejét. – Na, mi az? – Várj itt! – szólt Trey. – Valamit el kell intéznem. – Trey, állj meg!

– Várj itt! Trey elindult. Charles nézte, ahogy hangtalanul és könnyedén szalad le a lépcsőn, amin együtt másztak fel, és eltűnik a sötétben. Trey az épülethez lopózott, amit akkor látott, amikor belépett a terembe. Hangtalanul osont, erős lábain biztonságosan és gyorsan haladt a sötétben. Minden érzékével ráhangolódott a környezetére, a legapróbb neszeket és illatokat is felfogta. Megint élőnek érezte magát, erősnek, mint amikor először változott farkassá az izlandi tájon. Akkor nyulakra akart vadászni, most egy sokkal veszélyesebb dologra készült. Beleolvadt a ház körüli árnyakba, láthatatlanná vált közöttük. Az egyik ablakhoz kúszott és hallgatózott. Ahogy sejtette, lények voltak odabent. A hangokból ítélve indulni készültek, talán hogy Gwendolinhoz csatlakozzanak odakint, erősítésként a harcban. Trey tudta, hogy nincs sok ideje. Körülnézett és a fal mellett meglátott egy fémszerkezetet, ami úgy nézett ki, mint egy cápaketrec, amit a tévében látott. Odamászott, és megemelte, hogy megnézze, milyen nehéz. Még a természetfeletti erejével is alig tudta megmozdítani anélkül, hogy zajt csapott volna. Nagy nehezen felemelte, és amennyire csak tudta, a házikó ajtaja elé tette. A ház mögé lopózott, a zászlórúdszerű valamihez, amiről már tudta, hogy egy akasztófa. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a láncot, ami a rúd alján egy rögzítőbakhoz volt erősítve. A lánc alsó vége egy kötegben feküdt a rúd alján. Félt attól, hogy az akasztófán nem lesz semmilyen felvonórendszer, amivel leengedhetné a tetején lévő valamit, mert a farkasok ugyan sok dologban jók voltak, de a rúdmászás nem tartozott ezek közé. Halkan letekerte a láncot a bakról, és felkészült rá, hogy megtartsa a lógó valami teljes súlyát. Amint a teljes súlyt a kezében tartotta, megállt, és hallgatózott. Felnézett a csörlőkre, amiken a lánc átfutott, és egy apró darabon engedni kezdte felfelé a láncot. Összerezzent, amikor meghallotta a csörlőkön átforduló szemek csikorgását. Megállt és hallgatózott, majd egy kicsit tovább engedte a láncot. Ezt folytatta néhány percig, egyre jobban felbátorodva, egyre hosszabban és hosszabban engedve felfelé a láncot, míg meglátta a másik végén lógó valamit. A ketrec, ami a lánc másik végén lógott, groteszk volt. Nem úgy, mint azok a bura alakúak, amiket a külső falon láttak, ez, úgy látszott,

testre szabott. Fekete fémcsíkokból kovácsolták ember formájú kalickává, különálló kezekkel és lábakkal, amelyek kis szögben emelkedtek el a testtől. Az egész a pálcikabábukra emlékeztette Treyt, amiket gyerekkorában rajzolt, amikor a suliban akasztófát játszottak, és ki kellett találni, hogy milyen szóra gondolt a másik. A ketrec nagy volt, Trey úgy becsülte, körülbelül akkora, mint ő farkasformában, de a benne lévő alak számára szűk volt. Nekiszorult a rácsoknak, amiknek a szélét élesre kovácsolták, és befelé, a rab felé hajlították, hogy belevágjanak a húsába. A ketrec lassan himbálózott, és megfordult, így Trey megláthatta a rab arcát. Egy nő volt, hatalmas amazon, aki bőven volt olyan nagy és izmos, mint a farkasember. A szája egy vastag bőrcsíkkal be volt kötve, de Treyt nézte, és annak ellenére, hogy hatalmas fájdalmat kellett kiállnia, úgy tűnt, mosolyog. A ketrec még vagy hat méter magasan volt a föld felett, amikor Trey kezében elfogyott a lánc. Lenézett, és látta, hogy arra még elég, hogy a bakon rögzítse, de úgy nem érte volna még el a ketrecet. Tanácstalanul nézett a fogolyra. – Le kell ejtened – szólalt meg mögötte Charles. Trey összerezzent a váratlan hangtól, megfordult, és meglátta a mágust, aki alig néhány méterre állt tőle, és a ketrecet bámulta. A srác furcsa arckifejezéssel nézett vissza Treyre. – Ki kell szabadítanunk – mondta –, de nem tudjuk, ha itt himbálózik felettünk, mint egy kötegelt sonka. Le kell ejtened, Trey. – Nézd, mennyire belevágtak már a rácsok! Ha leejtem, lehet, hogy megölöm! Charles a lengő ketrecet bámulta, és amikor újra Treyre nézett, a farkas megértette, mi az a furcsa arckifejezés. A félelem volt. – Ha ez a lény az, amire gondolok, nem fogod megölni. Ejtsd csak le! Csak várj, amíg egy kicsit közelebb megyek, hogy gyorsan kinyithassam ezt az izét, mert szerintem hatalmas zajt csap, amikor földet ér, és akkor itt kitör a pokol. Trey megvárta, amíg Charles odaáll, ahol valószínűleg a ketrec földet fog érni. A kezében lévő láncra nézett, vett egy mély levegőt, és elengedte.

37 A csónak szelte a nyugodt vizet, a háta mögött egy V alakú hullámot keltett, ami lassan terjedt, mielőtt belesimult a hatalmas Indiai-óceánba. Martin egyedül ült a hajó orrában, és a lemenő napot figyelte, ami megkapaszkodott a horizontban, hogy még néhány sugarat küldjön a világba, mielőtt az éjszaka átveszi a hatalmat. A motor berregése furcsán, hipnotikusan hatott a férfira, és a hajó ringásának nyugtató erejével együtt sikerült lecsendesíteni benne azt a félelmet, ami egész nap uralkodott rajta. Még mindig meg volt róla győződve, hogy Philippa meg akarja őt ölni, de az elmúlt órában valami hatalmas belső nyugalom szállta meg. Elhatározta, hogy ezt az utazást arra használja, hogy megértse, miért és hogyan gyűlhetett fel ennyi harag a lányában. Bár tudta, hogy lehet, hogy nem is Philippa van vele ott. Lehet, hogy a megérzése jó volt, és ez az egész valóban a munkájával kapcsolatos, Philippa pedig valami bűbáj hatása alatt áll. Majdhogynem remélte, hogy erről van szó. Ha ugyanis nem, akkor apaként, szülőként kudarcot vallott. Az azt jelentette volna, hogy a lánya annyira dühös a világra, és főként őrá, hogy azt hiszi, az erőszak az egyetlen megoldás, hogy megszabaduljon a méregtől. Eszébe jutott, amit az újságban olvasott olyan fiatalokról, akik annyira gyűlölték ezt a világot, hogy gyilkos ámokfutásba kezdtek. Eszébe jutott, hogy ezek a tragédiák mind azzal értek véget, hogy a tettes öngyilkos lett – ő pedig nem akarta elveszteni a lányát. El fogja mondani neki, hogy tudja, mire készül, és meg fogja akadályozni, és mindketten épségben megússzák ezt. Mégis nagyon meglepődött, amikor Philippa arra kérte a kapitányt, hogy állítsa meg a hajót. Még csak tíz perce voltak úton, és a távolban már látszott a Curieuse sziget, az állítólagos úti céljuk. Egy másik, az övéknél sokkal nagyobb hajó horgonyzott tőlük négyszáz méterre, és amikor Martin a lánya felé fordult, látta, hogy Philippa gyanakvóan méregeti a hajót. – Miért álltunk meg? – kérdezte. Philippa válaszra sem méltatta. Továbbra is a nagy hajót figyelte, amelynek fedélzetén nem volt senki, és a fények sem égtek. Ez arra

utalt, hogy a hajó utasai itt horgonyoztak le, és egy kisebb csónakkal mentek ki a szigetre éjszakára. – Azt kérdeztem, miért álltunk meg? – ismételte meg a kérdést hangosabban Martin, de a hangja megcsuklott. Philippa ránézett, majd a halászkampót kezdte méregetni, ami a hajó padlóján feküdt, nem messze a lábától. Felemelte az egyméteres eszközt, és a végén lévő nagy kampót kezdte vizsgálgatni. Az arca elé emelte, és lassan megfordította a szeme előtt. A végén megemelte és leengedte – a súlyát méregette. Martin szíve gyorsabban kezdett verni. Felállt, és kezét maga elé tartva tett néhány lépést a lánya felé. – Tedd azt le! Hallod? Tedd le azt az izét! Philippa rámosolygott, majd megfordult a sarkán, miközben a rudat egy széles ívben hátrafelé lendítette, egyenesen a seychelle-i kapitány fejének. A kerek rúd nagyon megütötte, ijedten kiáltott fel. Rémülettel a szemében meredt az előtte álló lányra. Philippa ekkor nagyot rántott a rúdon, a végén lévő kampó pedig beleszaladt a kapitány fejébe. A démon félrebillentette a fejét, és figyelte, ahogy a férfi a kampóhoz kap, igyekszik fogást találni az akkorra már csúszós fémkampón. A szája kinyílt, és egy hosszú sziszegéssel folyni kezdett rajta ki a vér. Martin halálra váltan nézte, ahogy a lánya megveti a lábát, a testsúlyát az egyik oldalra helyezi át, teljes erejéből megforgatja a rudat, és a kapitányt átbillenti vele a párkányon, bele a sötét vízbe. – Istenem – nyögött Martin olyan hangon, amit nem ismert meg. – Megölted. Megölted azt a szegény embert! Philippa feléje fordult, és a homlokát ráncolva úgy nézett az apjára, mintha meglepődött volna, hogy ott találja. A válla felett visszapillantott, hogy ellenőrizze, a kapitány nem élte-e túl véletlenül a szörnyű támadást, és nem bukkan-e fel a víz színén. De a féri nyom nélkül elsüllyedt a vízben. Visszafordult az apja felé, olyan arccal, amitől Martin háta borsózni kezdett, és a hideg szaladgált a gerince mellett. Philippa szája gonosz mosolyra húzódott. Az apja felé lépett, aki hátrálni kezdett, és könyörögve nyújtotta felé a kezét. – Kérlek... – mondta. – Kérlek, Philippa, ne ölj meg! Kérlek, hadd beszéljek veled! Én segítek neked. Tudod, ugye? Hogy neked... Segítségre van szükséged.

A kacaj, amely felszakadt a lányból, különbözött minden emberi hangtól, amit Martin életében hallott. Olyan volt, mint amikor a fűrész csomós fába harap. A hang pedig, ami megszólalt, hideg volt, sötét és idegen. Olyan hang volt, amilyennek soha nem lett volna szabad elhagynia Philippa száját. – Megölni? – mulatott a démon, aki a lány testében lakott. – Ugyan, miért tennék ilyet? Nem, nekem élve van rád szükségem. Nagyon is élve. Martin tovább hátrált, amíg a sarka neki nem ütközött a piknikkosámak, amit még ő hozott magával és tett le a hajó orrába. Eszébe jutott, hogy a vízbe ugrik, de elképzelte, hogyan éri utol a lánya a csónakkal, és üti el, hogy a propeller a húsába mar, és meggondolta magát. A lány tovább közelített hozzá. Már nem volt nála a halászhorog, de Martin feltételezte, hogy nincs is rá szüksége. Úgy tűnt, képes lenne puszta kézzel ölni. Megállt, alig egy méterre tőle. Martin izmai megfeszültek, várta a támadást. Ehelyett a lány teste összerogyott, mintha minden izma egyszerre mondta volna fel a szolgálatot, mint egy részeg kobra, akit eddig csak a kígyóbűvölő ereje tartott felágaskodva. Az arca elernyedt, két szeme üveges tekintettel nézett át rajta, a semmi tükröződött bennük. Kinyitotta a száját, és fojtott zihálásba kezdett. Halálhörgés volt ez! A teste hirtelen görcsbe rándult, két élettelen keze, amely eddig lazán a teste mellett feküdt, a levegőbe kapott, amitől Martin, aki még mindig várta a támadást, riadtan megugrott. A lány még mindig üveges tekintettel meredt a semmibe, még nagyobbra nyitotta a száját, egyre jobban kitátva, és Martinnak az Edvard Munch-kép jutott eszébe róla. Philippának is ugyanolyan hideg és élettelen szeme volt, mint a Sikoly című képen. És ekkor a torkában megjelent a nekrotróf. Eltorzult arccal furakodott ki a lány torkán, torz alakja tekergett és csavarodott, ahogy igyekezett megszabadulni a testből. Martin halálra váltan nézte, ahogy vadul csavarodik kifelé, majd előrelendül, egy torz arc és egy féregtest, és kimászik a lánya száján. Apró, kéz nélküli karok lógtak a csillogó testen, és lendültek a levegőbe, a karok végén pedig karmos végű, apró csápok táncoltak.

Martin a fejét csóválta. Nem volt hajlandó elfogadni azt, amit látott, ami a gyermekével történt. A valami apró, fekete szemével őt nézte, és Martinnak az a furcsa érzése támadt, hogy a lény vigyorog. Kinyitotta a száját, kiáltani akart, és ezzel megpecsételte a sorsát. A lény hirtelen előrelendült, és fejest ugrott Martin szájába. A férfi érezte, ahogy kis csápjaival megkapaszkodik és egyre beljebb csusszan. A lény utolsó része is kibukkant Philippából, akinek a teste hátrahanyatlott, és nem mozdult. Istenem, gondolta Martin, amikor a lányára nézett. Meghalt? Kérlek, add, hogy ne haljon meg! Hátralépett és megbotlott a piknikkosárban. Elterült a fedélzeten. El akarta kapni azt az izét, és ki akarta húzni a szájából. Meg is ragadta a féreg egy darabját, megszorította, amilyen erősen csak tudta, és húzni kezdte, kifelé. Meg kellett szabadulnia tőle, hogy segíteni tudjon Philippán. Az egyik csáp meglibbent a levegőben, és finoman megérintette a kézfejét. Martin hatalmas fájdalmat érzett, mintha megrázta volna az áram, és felkiáltott volna, ha a lény feje nincs a torkában. A keze szétnyílt, és érezte, hogy a lény egy kicsit beljebb csúszott. A láTomezejének szélei homályosodni kezdtek, és ugyanazt az ismerős szédülést érezte, amit gyerekkorában, amikor túl sokáig tartotta vissza a lélegzetét az úszómedence mély végében. A kis karok most már meg tudtak kapaszkodni a szájpadlásában, és Martin érezte, ahogy nagy erőfeszítések árán lefordul a torkán, és a nyelőcsövébe merül. Szaggatottan fellélegzett. Hanyatt feküdt a padlón, a csillagokra meredt, és egész testében remegett. Megpróbált talpra állni, de fájdalmában összekuporodott, amikor valami forgolódni kezdett benne. Felnyögött, amikor egy sor elektromos ütés érte belülről, aztán mintha valami felszakadt volna a beleiben. Ettől felkiáltott a csillagos éjszakában, kicsordultak a könnyei, és végigszaladtak az arcán. Azt hitte, ez a fájdalom megöli. A lába vadul kapálózott és rugdalózott a fedélzeten. De amilyen hirtelen jött, úgy egy pillanat alatt el is múlt a fájdalom, helyette Martint nyugalom öntötte el. Valahogy tudta, hogy minden rendben lesz. Felkapaszkodott és talpra állt, vadul nézett körbe, míg meg nem látta a lánya testét. Ahogy lenézett rá, hatalmas szomorúság öntötte el. A démon a testében igyekezett kikapcsolni az érzést, de ez túl erős volt ahhoz. Martin letérdelt, és átölelte a lányát.

Valami a teste mélyén azt parancsolta neki, hogy dobja be a lánya testét a tengerbe. Újabb fádalom nyilallt belé, amitől felszisszent. A karjába vette Philippa testét, és nagy nehezen felállt vele. Lenézett a lánya arcára, könnyek csorogtak a szeméből. És ekkor vett egy mély levegőt. Visszaereszkedett a térdére, és nem törődött a lény parancsaival, nem törődött az áramütésekkel sem. Lefektette a lányát a padlóra. Philippa résnyire kinyitotta a szemét, és megszólalt: – Szeretlek, apu! Válaszolni akart, amikor a fájdalom legyűrte. Mosolygó arca grimaszba rándult. Lerogyott a fedélzetre. Amikor legközelebb feltápászkodott, már nem emlékezett rá, hogy Philippa ott van. Körülnézett, a környéket tanulmányozta, és megcsóválta a fejét. Olyan érzése volt, hogy valami nagyon fontos dologról megfeledkezett, ám ekkor néhány apró áramütést érzett a gerince mellett, és gyorsan megfeledkezett erről is. Azt tudta, hogy vissza kell térnie a villába, amilyen gyorsan csak tud, és értesítenie kell a mesterét, hogy az emberek mire készülnek. De ki a fene az a mester? Újabb villámlás ütött belé belülről, ő megrázkódott, és kitörölte a fejéből ezeket a furcsa gondolatokat. Hátrament a hajó motorjához, és lehajolt a berántózsinórért. Az egyik kezével megtámaszkodott a motor borításán, a másikkal megrántotta a zsinórt, és elégedetten elmosolyodott, amikor a motor néhány köhögés kíséretében életre kelt. Hirtelen lelkesedést érzett, leült a motor mellé, és megragadta a kormányrudat. Már majdnem gázt adott, amikor a tekintete a lánya testére tévedt. Philippa már szabályosan lélegzett. Meglátta a földön heverő piknikkosarat is. Elengedte a kormányrudat, felállt, és odalépett a kosárhoz. Nem törődött a gerince mellett és a fejében kisülő elektromos sokkokkal. Lehajolt, felvette a kosarat, és a bőrszíjakat és csatokat nézte. Ő nem akart engem megölni – gondolta. – Lehet, hogy nem szeretett annyira, mint ahogy én azt szerettem volna, de nem akart megölni. Ez a lény volt benne, ez tette! Hatalmas fájdalom hasított a testébe, megtántorodott, és majdnem elejtette a kosarat.

Az a pici rész benne, amely még Martin Tipsbury volt, arra kényszerítette a testét, hogy felegyenesedjen. Ráparancsolt a lábára, és elindult a hajó széle felé. Több akaraterőt használt ehhez, mint egész előző életében összesen. Hatalmas fájdalom hasogatta a testét, az agya ordított, hogy álljon meg, de ő megkapaszkodott embersége utolsó foszlányaiba, és valahogy rávette a testét, hogy engedelmeskedjen az akaratának. Fellépett a hajó peremére, magához szorította a nehéz piknikkosarat, kifújta a tüdejéből a levegőt, és a sötét vízbe vetette magát. A nekrotróf alábecsülte a férfit. Azt hitte, gyenge és állhatatlan, ezért irányítani kezdte, még mielőtt teljesen megtelepedett volna benne. Sietett, hogy gyorsan értesíthesse a mesterét. És alábecsülte az apa és lánya közötti kapcsolat erősségét is. Most tehetetlenül sodródott a testbe zárva a tengerfenék felé, és nem volt a környéken senki, akibe átköltözhetne. A démon Martin testében dühöngött. Megpróbálta rávenni ezt a bolond embert, hogy engedje el a piknikkosarat és ússzon vissza, fel a felszínre, de minél erősebben küzdött, annál jobban harcolt ellene az ember. Érezte, ahogy a nyomás egyre nagyobb a testen, míg végül elérte a tengerfeneket. A nekrotróf tudta, hogy nagyon mélyen vannak. Megijedt és visszavonult, elrejtőzött az emberben, és abban bízott, hogy a gazdatest is megijed végül, és megmenti majd magát. A nekrotróf tudta, hogy ösztökélhetné az embert erre, de azzal is tisztában volt, hogy ez ebben a helyzetben inkább visszafelé sülne el. Életében először félt, és elgondolkozott azon, hogy egy ilyen bolond, jelentéktelen és alantas lény kezétől vész el. Elrejtőzött és ráhangolódott az ember gondolataira, mert még mindig abban bízott, hogy az ember végül csak megmenti magát. Martin érezte, ahogy a tudata felszabadul, a lény visszavonul. Kinyitotta a szemét, és a sötétbe nézett. Azokra a dolgokra gondolt, amiket élvezett az életében, és mindarra, amit még tenni akart volna. Philippára gondolt, az együtt eltöltött boldogabb időkre. A kisbabára, és arra, ahogy a világ teljes lett, amikor megszületett. Gondolatban megmondta a lányának, hogy szereti. Majd kinyitotta a száját, és a tüdeje megtelt sós vízzel. Ezzel bevégezte a sorsát.

A démon felsikoltott a testben, amikor érezte, hogy az ember elveszti az eszméletét. Átvette az irányítást a test felett, ez alkalommal nem ütközött már ellenállásba. De késő volt, az ember már túl messze volt. A lény üvöltött mérgében, amiért ebben az emberkoporsóban kell töltenie utolsó földi perceit. Ez volt Martin Tipsbury egyetlen bátor tette életében. Ahogy a halál fekete karjai egyre szorosabban ölelték magukhoz, érezte a testében lévő lény agóniáját is. Martin Tipsbury elégedetten halt meg.

38 Tom gyors egymásutánban két gránátot lőtt a démonok szűk csoportjára. Mielőtt Izlandra indult, több ismerősét is kifaggatta az aeroszolgránátokról, hogy biztos legyen benne, ez a megfelelő fegyver az ilyen helyzetekre. Minden barátja áradozott a viszonylag új fegyver robbanóerejéről, és biztosította Tomot afelől, hogy ha sok, kis helyen összegyűlt ellenséget kell megsemmisíteni, ennél jobb eszközt nem talál a célra. A gránátvető majdhogynem mentegetőző hangon köpte a két gránátot az alvilági lények kis csoportjára, ezután Tomot és Alexát is váratlanul érte a hatalmas pusztítás, amit okozott. A gránátok felrobbantak, amint becsapódtak a célba, és egy óriási tűzgomba csapot fel a helyükön. A lángok mindent elemésztettek a robbanás halálos sugarában. A démonokat és a draugrot szuperforró tűzfelhő borította be, a lökéshullám szétszaggatta a testüket, és nagy körben szétszórta a cafatokat. Az egész csak egy pillanatig tartott. Ahogy a tüst felszállt, Tom és Alexa lenéztek a mészárlás helyszínére. – Hát, ez jobban ment, mint vártam – jegyezte meg megilletődve Tom. – Gyere! – pattant fel Alexa, és megindult lefelé a domboldalon, a pusztítás helyszíne felé. – Mit gondolsz te, hová mégy? – kiáltott utána Tom. – Csak meg akarok nézni valamit! – kiáltott vissza Alexa, és már szaladt is le a lejtőn. Tom feltápászkodott és utánaindult. A domb itt meredekebb volt, mint felfelé jövet, és az ír kétszer is megcsúszott, majdnem elzuhant, fejjel előre a füves sziklákra, amelyeken Alexa egy gazella kecsességével szökellt lefelé. – Alexa, állj meg! Nekünk nem ez lenne a dolgunk! Fent kéne várnunk, jó helyzetben arra, hogy fedezzük a fiúkat, amikor kijönnek! A falon lévő nyílásra pillantott, és nagyon remélte, hogy Trey és Charles nem ezt a pillanatot választják arra, hogy kirohanjanak onnan, a nyomukban Calibannal meg egy sereg démonnal.

Alexa megállt a megperzselődött talaj szélén, ami jól jelezte a robbanások hatósugarát, a területet, amelyen belül minden elpusztult. – Gyere, Alexa! – ragadta meg a lány felkarját Tom, és igyekezett visszavinni öt a dombra. – Nézd! – szólt Alexa. Tom követte a tekintetét. – Mi az? – Ő nincs itt. Tom újra megvizsgálta a robbanás területét. Egy csomó szikla- és kőtörmelék terítette be a földet a robbanás epicentruma körül. A legtöbb megfeketedett vagy apró szilánkokra tört a tűz és a robbanás erejétől. – Átváltozott azzá az izévé. Kővé változott, Alexa. És ahogy elnézem, itt kő kövön nem maradt. Szétrobbant, mint minden más. – Láttam őt elmenni, Tom. – Alexa, nem akarhatod beadni nekem, hogy... – Tudom, hogy mit láttam, Tom. Egy pillanatra le nem vettem róla a szemem. Amikor te elsütötted a fegyvert, az elemi lény felnézett, felénk nézett! Tudta előre. És még mielőtt a gránátok felrobbantak volna, láttam, hogy a kövek egyszerűen összeroskadnak. Ő már nem volt bennük a robbanáskor, Tom. Tom újra a fekete falon lévő nyílásra meredt. Mintha mozgást látott volna a kapu mögött, a sötétben. Először azt gondolta, csak a szeme káprázik, de akkor újra megtörtént. Úgy tűnt, a sötétség a nyílásban terjed, mintha nyúlna kifelé. Megmarkolta Alexa karját. A lány is odafordult, hogy megnézze, mi történik. Abban a pillanatban egy hatalmas, élő, fekete felhő tört elő a nyílásból, ki, az éjszakai égbolt felé. Ezernyi lény, csak úgy zúdultak kifelé a toronyból. A szabad ég alatt nagy ívben megfordultak, és egyenesen Tom és Alexa felé vették az irányt. Tom földbe gyökerezett lábbal meredt a fekete rajra. – Mi a fene... – Futás! – kiáltott Alexa, és maga előtt kezdte lökdösni az írt, miközben a válla felett hátranézett, hogy felmérje, milyen közel vannak hozzájuk a lények. – A kocsihoz, Tom! Be kell szállnunk a kocsiba, különben végünk! Az autó felé rohantak, amit Gwendolin és a maugok otthagytak. Ez távolabb volt a teherautótól, és ugyan ez sem menekült meg teljesen a

szétszóródott sziklatörmeléktől, ez legalább egy darabban volt. A nyitott hátsó ajtókon át beugrottak a kocsiba, és becsapták maguk után az ajtót, éppen időben, hogy megmeneküljenek a teremtmények első rohamától. Az ablakon keresztül látták, ahogy az egész denevérkolónia a kocsi körül kering. A denevérek megtámadták az ablakokat, teljes erővel repültek neki az átlátszó üvegtábláknak. A testük elégedett puffanással csapódott a megerősített ablakoknak, majd lecsúsztak a földre. Mások kis szögben a karosszériára csaptak le, és az ütközés után lepattantak a fémről a földre. De nem adták fel, a rohamok nem lankadtak. Mindenképpen el akarták pusztítani a kocsiban ülő két embert. A töméntelen csapkodó, verdeső sötét test elzárta a fényt a kocsiban ülők elől. Néhány denevér a motorháztetőn kapaszkodott fel, a szárnyaikkal eveztek a levegőben, hogy egyre feljebb jussanak, és a szélvédőhöz nyomták ronda kis pofájukat. A szájukból elővillant éles fogsoruk a fekete gombszemek alatt. – Mik ezek a rohadékok? – ordított Tom, és le sem tudta venni a szemét a szélvédőről. – Skaleb fiókái – válaszolt Alexa. – A démonúr házikedvencekként tartotta őket, és a harcokban a támadás első hullámaként őket eresztette az ellenségre. – Vámpír denevérek? – Nem, bárcsak azok lennének! Az emberek világában talán a piranhák állnak a legközelebb hozzájuk. Ezek egy perc alatt lecsupaszítják a csontokat, leeszik a húst bármilyen lényről. Hatalmas rajokban vadásznak, százak, ezrek repülnek együtt, és elpusztítanak minden szerencsétlen lényt, ami az útjukba kerül. – De mit csinálnak itt? – Hát, a Leroth Skaleb tornya volt, gondolom az eredeti kolónia itt maradt. Caliban valószínűleg hagyja, hogy itt lakjanak, és védelmi rendszerként használja őket. Vagy nem tud tőlük megszabadulni. Ki tudja? – Nagyszerű! – bosszankodott Tom, és a hátsó ablakon keresztül a torony bejáratát figyelte. És hogy visszük el akkor innen Treyt és Charlest biztonságban, ezekkel a nyakunkon? Ha a fiúk most kijönnek, halál fiai, mielőtt mi bármit tehetünk. Alexa átmászott a vezetőülésre. Az indítókulcs nem volt a zárban. Tom figyelte, ahogy a lány becsukja a szemét, a tenyerét a

gyújtáskapcsolóra teszi, és néhány szót mormol. A szavakat Tom nem hallotta. Egy-két másodperc múlva a kocsi motorja beugrott, Alexa hátranézett Tomra, és bólintott. Előrefordult, bekapcsolta egy pillanatra az ablaktörlőket – kis szárnyas lények pottyantak le a szélvédőről mindkét irányba. – Kapaszkodj, Tom, indulunk! – egyesbe tette a kocsit. – El kell csalnunk a denevéreket az átjárótól, elég messzire ahhoz, hogy Trey és Charles számára ne jelentsenek veszélyt, amikor kijönnek. – És mi lesz azután? – Azt még nem tudom – rántotta meg a vállát Alexa. – Annyira előre még nem terveztem. Beletaposott a gázba, és nekivágott az izlandi éjszakának.

39 A ketrec hatalmas dörrenéssel ért földet, és az elejére borult, úgyhogy a lény arccal a mocsokban ért földet. Charles azonnal odaugrott, és nekilátott kinyitni az oldalán a két lakatot, ami egyben tartotta a ketrecet. Trey már hallotta is a házban lévő lények hangját. Először a meglepetés, majd a düh zaja szűrődött ki hozzá, amikor a lények rájöttek, hogy a kijáratot egy mozdíthatatlanul nehéz tárggyal elzárta valaki. Parancsok pattogtak, és Trey hallotta, ahogy a lények nekitámadtak a faajtónak a fegyvereikkel. Visszafordult Charleshoz. – Gyorsan, Charles! Elég nagy hajban vagyunk. A mágus egy heves bólintással válaszolt. Az arcán, amelyről sütött, hogy összpontosít, izzadságcseppek görögtek le. Egy másodperc múlva fémes kattanás hallatszott. Charles kinyitotta a szemét, és boldog arccal nézett fel. – Nyitva van – jelentette be. Trey odaugrott, hogy segítsen Charlesnak kinyitni a ketrec ajtaját. A felső szárnyat kihajtották, ameddig a pánt engedte, a másikat a földre lenyitották. Nem sok értelme volt már csendben maradni, az őrök az ajtót verték a fegyvereikkel, és várható volt, hogy nemsokára leküzdik az akadályt, amit Trey állított eléjük. A teremtmény lassan kezdett felegyenesedni. Először a térdére emelte magát. Trey ekkor vette csak észre, hogy az egész hátát fekete tollak borították, néhány a földre is hullt, amikor a lény kezdte felemelni nagy testét. Trey Charlesra nézett, aki csak megvonta a vállát, és tovább bámulta az ismeretlen teremtményt. A lény teljesen felegyenesedett, de még háttal állt nekik. Egyik oldalról a másikra billentette a fejét, mintha csak egy izomgörcsöt szeretne a nyakában kioldani, majd felnyúlt, és kibontotta a száját eltakaró bőrszalagot. Amikor szembefordult velük, Trey levegő után kezdett kapkodni, bár a többiek ezt vakkantásoknak vehették. A nő gyönyörű volt. És félelmetes. Több mint két méter magas volt, fekete bőrpáncélt viselt, amin nagyon sok csata otthagyta már a nyomát. A szeme hideg kékesszürke volt, mint a vihar előtti tenger, és amikor Trey

belenézett, úgy érezte, egy pillanatra a halál árnyéka vetül rá. Lehetetlen volt állni a tekintetét. Treyre mosolygott, előbukkantak fehér fogai, amelyek hegyesek voltak, mintha ilyenre reszelték volna őket. Egy sebhely kanyargott a homloka közepéről, le, az orrán keresztül egészen az álláig, Trey mégis, a fogak és a rút sebek ellenére is azt gondolta, hogy ez itt a legszebb lény, amit valaha látott. Fejével biccentett mindkét fiú felé. – Köszönöm, Trey Laporte. Köszönöm, Charles Henstall – a hangja egyszerre volt csodálatos és rémisztő. Szépen kellett volna csengenie, de volt benne valami, ami miatt Trey azt gondolta, ez a hang csak halált és pusztítást jelent bárki számára, aki hallja. – Honnan tudod a... Ekkor egy reccsenés hallatszott, Trey a ház felé pillantott, és látta, ahogy a fémketrec, amivel elzárta az ajtót, elrepül a helyéről, és hatalmas csörömpöléssel ér földet. Az őrök kiözönlöttek az ajtón. Négyen voltak, mind démonok. Három hasonló volt az árnydémonokhoz, akikkel Trey már találkozott, kettő kardot, egy pedig egy harci bárdot hordott. Valószínűleg ezzel törték szét az ajtót, gondolta Trey, amikor meglátta. A negyedik démonhoz hasonló lényt viszont Trey még soha nem látott. Magas volt, le kellett hajolnia, hogy kiférjen az összezúzott ajtón, és lassan baktatott a többiek után. Hatalmas, undorító szörnyeteg volt, fehér bőre redőkben lógott a testéről. Görnyedt válla felett hatalmas, vaddisznószerű feje volt, és nagy pofája felett a kis, mohó szemek nyugtalanul villogtak ide-oda. Felső ajka alól két nagy, hosszú szemfog lógott egészen az álláig. Kezében egy felajzott íjpuska volt. Az őrök kirohantak, de amint meglátták szabadon a rabjukat az ember és a vérfarkas mellett, megtorpantak. Egy hang hallatszott, valószínűleg az egyik cellából. Halk suttogásként indult, monotonon ismétlődött ez az egyetlen szó: – Moriel... Moriel... Moriel... Moriel... Trey az őröket nézte, akik lassan szétváltak, és félkörben közeledtek. Trey a karjával a háta mögé akarta tolni a mágust, hogy ott legalább egy-két pillanatig nagyobb biztonságban legyen, de Charles kedvesen eltolta a kezét, inkább a farkas mellett állt. – Moriel... Moriel... Moriel... A kántálás most már hangosabb volt, úgy hallatszott, mint egy szurkolás, amikor a suliudvaron két gyerek összeverekszik.

Az angyal leplezetlen gyűlölettel nézett az őrökre, majd a fiúkhoz fordult. – Nektek most mennetek kell, nagyon fontos feladatotok van itt. – Nem hiszem, hogy ők – biccentett a fejével Charles a démonok felé – hagynák, hogy csak úgy elsétáljunk innen. Különben is, nem hagyhatunk itt, hogy egyedül küzdj meg velük! Az angyal az egyre közeledő démonokra pillantott, a szája megvetően elmosolyodott. – Mit gondoltok, miért jönnek ilyen lassan? Mert már tudják, hogy halottak. Trey a hatalmas harcos angyalról, Morielröl a démonokra nézett, és meg kellett állapítania, hogy előbbinek valószínűleg igaza van. A négy alvilági lény valóban rémült volt, és minden bizonnyal csak azért nem menekültek el onnan hanyatt-homlok, mert Calibantól még jobban féltek. Moriel előrelépett egyet, és kitárta a szárnyait. Treynek újra elállt a lélegzete. Pompás látvány volt. A szárnyai hatalmasak voltak, és csillogtak még a csarnok gyenge fényében is. Úgy tűnt, mintha a fekete tollak elnyelték volna az összes fényt, és újra kibocsátották volna a milliónyi tollszálon keresztül. Az őrök megálltak a kiterjesztett szárnyak láttán. Moriel még egyet előrelépett, majd megragadta Treyt és Charlest a derekánál fogva, és felugrott a levegőbe. Úgy csapkodott kolosszális szárnyaival, mint a hegytetőn lévő fészkébe igyekvő szirti sas. Egyenesen repült felfelé, bele a sötétségbe, egyre magasabbra és magasabbra, amíg fel nem ért a fagerendák alá. Itt megdöntötte kicsit a szárnyait, lassított, és letette őket a lépcsősor tetején lévő párkányra. Onnan egy létra vezetett egy feljáróhoz a plafonban, arrafelé mutatott. – Ezen át eléritek a torony többi részét. De óvatosan menjetek. Szerencsére az őrök nagy része kint van a mágussal, de azért vigyáznotok kell. Mindenképpen kerüljétek el a vámpírt, ne reméljétek, hogy legyőzitek őt, itt, Lerothban, senki sem képes erre. Treyhez fordult, és úgy nézett rá, mintha a lelke mélyére látna. – Van valami Calibannál, amit az apádtól vett el nem sokkal azelőtt, hogy megölte. Amint végeztem az aktuális ügyeimmel – lepillantott az alattuk elterülő sötétbe – megyek és megpróbálom visszaszerezni neked. Az téged illet, Calibannak semmi joga nincs rá.

– Moriel, én... Egy kiáltás hallatszott odalentről, majd egy csörrenés a fejük mellett, és mindhármójukat valami folyadék cseppjei borították el. Egy íjpuskából kilőtt nyíl esett a lábaik elé, kecsesen megpattant, piruettezctt egyet, és leesett a sötétbe. Az íj végén a hegy helyett, úgy tűnt, egy fiola volt, tele savval. Trey azonnal érezte is, hogy égni kezdett a bőre ott, ahol a cseppek érték. – Mocskok – szisszent fel Moriel. – Menjetek, gyorsan, mielőtt újra ránk lőnek. Ezt a savat pedig mossátok le magatokról minél előbb. Menjetek! Biccentett, majd hátralépett, és levetette magát a mélybe. A szárnyai kinyíltak, és ő gyorsan lefelé vitorlázott a démonok irányába. Trey Charlesra nézett, aki hitetlenkedő tekintettel meredt rá vissza. A fiatal mágus testéből apró füstgomolyagok szálltak fel, a ruháján néhány helyen máris nagy folt látszott, ahol a sav már átette magát. – Gyere, Charles, találnunk kell valamit, amivel lemossuk magunkról a savat, mielőtt még mélyebbre marja magát! A vállával nekifeszült a feljáró ajtajának, és megörült, amikor érezte, hogy a csapóajtó enged. Felnyitotta, és egy nagy durranással leejtette a túloldalon. Feltolta a nyíláson Charlest, és maga is felhúzta magát, át a csapóajtó nyílásán, maga után be is zárta, miután egy utolsó pillantást vetett még lefelé, Morielre. A fájdalom nagyon erős és kínzó volt. Bár mindkettőjüket csak pár csöpp érte, ott, ahol az a bőrükhöz ért, máris átmarta magát a bőrön, és habzó húsfoltokat alkotott. És még égett, tovább, közben perzselődő bőr és szőr illatát árasztotta. Még azt sem tudták, meddig tart a sav hatása, ha egyáltalán elmúlik, megáll-e mami a szöveteiket. Aggodalmasan néztek egymásra. Charles megpróbálta lesöpörni a savat a válláról, és most a keze is égett, mérges hólyagok és fekélyek jelentek meg rajta. – Találnunk kell vizet! – kiáltott Trey, és kétségbeesetten nézett körül a szobán. Úgy tűnt, mintha valami raktárba értek volna. A falakon körben polcok sorakoztak, azokon mindenféle tárgyak, berendezések, kellékek. Mindketten fel-le szaladgáltak, tenyerükkel ütögették a sérüléseiket, és vadul kerestek valamit, amivel kiöblíthetnék a sebeiket. Kitömött állatok egész sora állt az egyik sarokban, élettelen üvegszemükkel

meredten nézték a két fiút. Fadobozok és rekeszek tornyosultak itt-ott, egy másik helyen székek halma, amelyeket Trey szerint Caliban akkor használhatott, amikor vacsorát adott gonosz szövetségeseinek. Trey a túlsó falhoz ugrott, ahol egy sereg borosüveg előtt két hordó állt, rajta a felirat: Sör. Trey kérdőn nézett Charlesra. – Ha nincs jobb – válaszolt a srác. Trey háta már nagyon fájt, a sav átette magát a szőrén és a bőrén, és most már a húsát marta. Felkapta az egyik hordót, felállította az egyik végére, az öklével beszakította a tetejét, majd kettejük feje fölé emelte, és hagyta, hogy a barna folyadék rájuk zuhogjon, eláztassa őket, és a szagát is rajtuk hagyja. Amikor kifogyott a hordóból, a földre dobták magukat, és a sörtócsában forogtak, amíg a fájdalom enyhült. Charles ránézett szerencsétlen Treyre. A farkasbundáját, amely mindig olyan csillogó és hatalmas volt, most átitatta a ragacsos sör, Trey úgy nézett ki, mint egy kivert kutya felhőszakadás után. Charles hangosan felnevetett. Ez a hang annyira idegen volt abban a környezetben, hogy Trey megfordult, és kérdőn meredt rá. – Azt kell mondanom – szólt Charles, miután összeszedte magát, és lecsillapodott , hogy ez ma talán mégsem az én napom. Lenézett a feketére roncsolódott ujjaira, amelyek még mindig sajogtak. – Mi volt ez? Tényleg egy angyal volt? – kíváncsiskodott Trey. – Az, egy harcos angyal, egy arel. Már csak nagyon kevés van belőlük. A démonháborúk után levadászták és kiirtották őket. Lenyűgöző volt, nem? Még jó nőnek is mondanám, ha valaki nem próbálta volna meg kettészelni a fejét. – Elképesztő volt, Charles. Soha nem láttam még semmi hozzá foghatót. Honnan tudta a nevünket, Charles? Senkinek nem kellene tudni arról, hogy mi itt vagyunk! Charles megvonta a vállát. – Nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, miért éreztünk mind a ketten nagy késztetést arra, hogy leengedjük onnan, hiszen nem is tudtuk, hogy mi van ott. Nem tudom mindenre a választ, haver. Sőt, ha az arel harcos angyalokról van szó, még a kérdéseket sem nagyon.

– Egy angyal! – csóválta meg a fejét Trey. – Amikor elképzeled őket, mind csak bolyhos kis felhőkön ülnek, és az aranyhárfájukat pengetik. De ő... Ő félelmetes volt! Szerinted minden rendben van vele? A démonok négyen voltak, és neki még fegyvere sem volt. – Amennyit az angyalokról tudok, azt hiszem, hogy azt se bánná, ha száznégy állig felfegyverkezett démon várta volna. Trey bólintott. Valahogy érezte, hogy Charlesnak igaza volt. Megrázta magát, amitől finom sörcseppek repültek szanaszét a bundájából. – Köszi – dörzsölt ki a szeméből egy cseppet Charles. – Biztos, hogy nem akarod felemelni az egyik lábadat és oldalba pisilni engem, ha már így belejöttél? A farkas megvonta széles vállát. A nyaka és a háta még mindig érzékeny volt, de őt a szőre megmentette a sav nagy részétől. A fiatal mágusnak azonban, gondolta, sokkal rosszabb lehetett. Kinyújtotta a karját, és talpra segítette a barátját. Észrevette, ahogy a mozdulattól fájdalmasan összerándult az arca. Fél kézzel felemelte a levegőbe a második hordót is, Charles fölé tartotta, megforgatta a mágust a sörsugár alatt, közben a másik kezével alaposabban megmosta a fájó, súlyosan sérült részeket. Amikor kész volt, Charles hálás tekintettel felnézett rá, és biccentett köszönetképpen. Továbbindultak, és keresték a következő szintre, felfelé vezető utat. Trey észrevett egy lépcsőt, intett a mágusnak, hogy kövesse, és futva elindult. Charles utánafutott, és majdnem beleütközött a farkasba, aki hirtelen megtorpant és egy ládára meredt, ami a lépcsőfordulóban állt. – Mi az? – kérdezte Charles és Trey mellé lépett. A láda tele volt trófeákkal. A meggyilkolt lények fejét fekete fatáblákra rögzítették, az arcukat örök vérszomjas vicsorgásba fagyasztotta az állatkitömő. A fejek mind ugyanattól a fajtól származtak: nagy farkasfejek voltak, hátrahúzott ajkakkal, elefántcsontszínű fogakkal és rémisztő tekintettel. Charles érezte a haragot, ami lassan elöntötte a mellette álló farkasembert. Megveregette a vállát, és így szólt: – Emlékezz rá, miért vagyunk itt, Trey! Mennünk kell! – Elindult, de megállt a lépcső aljában. – Gyere!

A farkas még egy utolsó, fájó pillantást vetett a láda tartalmára, majd a barátja után indult. A lépcső a torony belső fala mellett emelkedett. Lassan, óvatosan másztak felfelé, megfogadták az angyal tanácsát, és minden lépcsőforduló mögött várták és lesték a támadót. Ahogy egyre feljebb értek, a levegő mind hűvösebb lett, és ezt Trey nagyon furcsállta. Még a leheletük is meglátszott, ahogy a torony szíve felé közeledtek. Az egyetlen fényforrásul itt a keskeny lőrések szolgáltak, amik mellett elhaladtak, minden egyes alkalommal összerezdülve a hangtól, ahogy a szél besüvített rajtuk. Minél magasabban voltak, annál idegesebbek lettek. Hirtelen Charles megtorpant, felemelte a kezét, és hallgatózott. Hosszan álltak így, és várták, hogy megismétlődjön a hang, amit a mágus hallott. Végül Charles megrázta a fejét. – Biztosan csak a szél – mondta. Folytatták az útjukat, minden érzékszervük a végletekig kihegyezve, ugrásra és támadásra készen. A lépcső tetején egy faajtó állta útjukat. Trey kinyújtotta a kezét, hogy elcsavarja a fémgyűrűt, ami kilincsként szolgált az ajtón, de Charles megállította. – Ez így túl egyszerű volt. Mi van, ha ez csapda? Ha Caliban vár az ajtó túloldalán? Trey végignézett Charles összemart arcán és égett kezén. – Ha ez neked eddig egyszerű, akkor nem szeretném tudni, milyen egy fárasztó napod az irodában. Nincs más választásunk. A glóbuszért jöttünk, és az egyetlen módja, hogy megszerezzük, ha bemegyünk ezen az ajtón. Charles vett egy nagy levegőt, egy kis ideig benntartotta, majd erősen kifújta, és így szólt: – Igazad van. Előre fel? Kinyitották az ajtót, és beléptek rajta.

40 Alexa szörnyen vezetett. Csak hat órát vett eddig, és most annyira kapkodott, hogy a denevéreket minél gyorsabban eltávolítsa a torony kijáratától, hogy egyik sebességből darabosan és kerregve a másikba vágta az autót. Tomnak az volt a határozott benyomása, hogy hármójuk közül abban a pillanatban a kocsi volt a legnagyobb veszélyben. A denevérek azonban követték őket. Újra és újra nekirontottak az ablakoknak és a karosszériának, és Tom csodálkozva látta, hogy nem adják fel hasztalan próbálkozásaikat. Úgy másfél kilométernyire a toronytól megálltak. Letértek az útról, és egy kis réten parkoltak le. A négykerék-meghajtású kocsi szerencsére jól bírta a nehéz terepviszonyokat is. A denevérek még mindig ott keringtek körülöttük, de a közvetlen támadások alábbhagytak. Inkább csak a kocsi körül verdestek: egy hatalmas, fekete, gyilkos állatokból álló abroncs, amely egyre csak szorította az autót. – És most mi lesz? – kérdezte Tom. Alexa az órájára pillantott, és az időt számolta, amit a fiúk már a toronyban töltöttek. Hátrafordult a hátsó ülésen ülő férfihoz. – No, mi az? – kérdezte az ír. – Gyerünk, ki vele, látom, hogy van egy ötleted! – Hát, van egy ötletem, de azt hiszem, elég béna. – Alexa, egy béna ötlet is sokkal több, mint egy sem, márpedig nekem egy sincs. Halljam! A lány kinézett az ablakon, mielőtt folytatta volna. – Nos, azt hiszem, van egy varázslatom, ami egy csapásra elintézné az összes dögöt. Nagy területen működik, és mindent kiirt azon belül, ami mozog. – Csodás! Rajta, csináld! – De van egy kis gond. Tulajdonképpen kettő. – És azok mik lennének? – Először is, ez a varázslat eddig még soha nem sikerült. Azt hiszem, képes vagyok rá, de nagyjából minden erőmre szükségem lesz, hogy működjön.

– Magadat veszélybe sodornád vele? – Nem, Tom, ameddig mindketten teljesen mozdulatlanok maradunk, nem eshet bajunk. Csak az van, hogy ez egy nehéz varázslat. Egy olyan mágusnak, mint Charles, nem jelentene problémát, de én nem vagyok Charles – felemelte a kezét, hogy megállítsa Tomot, aki már éppen tiltakozni készült. – De azt hiszem, képes vagyok rá. Az ír férfi lassan bólintott. – Oké, ez az első gond. Ivii a másik? – Ahhoz, hogy működjön, ki kell szállnunk a kocsiból. Tom halkan káromkodott. – Lesz még rosszabb is. El tudom kezdeni a varázsigét a kocsiban, még el is tudok vele jutni odáig, hogy csak ki kell szállnom, elmondani az utolsó szavakat, és kész. De nem leszek rá képes, ha közben támadnak a denevérek. Neked korábban ki kell szállnod, le kell foglalnod őket, majd amikor kész vagyok, teljesen mozdulatlanná kell dermedned, és hagynod, hogy támadjanak téged, amíg én meg nem ölöm őket. Tom kinézett az ablakon. Pontosan akkor repült a feje mellett a kocsinak egy denevér, gonosz ábrázata egy pillanatig látható volt teljes egészében, mielőtt a földre zuhant. Tom Alexához fordult, és vett egy mély levegőt: – Kölcsönveszem a kitömött kabátodat, hogy a fejemre terítsem – mondta. – A kezemmel és a lábammal viszont nem sok mindent tudok csinálni – bólintott, és igyekezett bátornak látszani. – Hadd szóljon! Alexa a fejtámlának támasztotta a fejét, becsukta a szemét, és belefogott a varázsigébe. Tom teljesen becipzárazta a saját kabátját, Alexáét pedig a vállára terítette, hogy gyorsan a fejére tudja majd húzni. Vett egy nagy levegőt, és Alexára nézett. Abban egyeztek meg, hogy Alexa felemeli a bal kezét, ha kinyithatja az ajtót, és nekiiramodhat. Tom terve az volt, hogy elszalad úgy kilenc-tíz méterre, ott lekuporodik a földre, és összegömbölyödik, hogy a lehető legnagyobb részen védve legyen. A varázsige szavai olyan nyelven hangzottak el, amiről Tom azt gondolta, biztosan régen kihalt már, egyetlenegy szó sem volt ugyanis, ami csak kicsit is hasonlított volna bármely emberi kifejezéshez. A kocsiban hirtelen nagyon meleg lett. Alexából áramolhatott a hő, ahogy

ott ült, és eltökélt hangon mondta a varázsigét. Tom arra vágyott, hogy levehesse a kabátját. Alexa megállt. Vett egy mély levegőt, és benntartotta. A szeme még mindig csukva volt, mozdulatlanul ült, majd felemelte a bal kezét, és az ujjai hegyével lágyan intett. Tom is vett egy nagy levegőt, és megrántotta az ajtónyitó kart. Kiugrott a kocsiból, amilyen gyorsan csak tudott, a fejére rántotta a kabátot, a kezét pedig a kabátujjakba rejtette. Leszorította az állát, és futni kezdett, ahogy a lába bírta, el a kocsitól. Alig tett néhány lépést, és a bestiák már lecsaptak rá. Az egész kolónia az írt kezdte támadni, amikor megpróbált átjutni közöttük. Három lény máris az arcán volt, egy az állát harapta, egy az ormyergébe kapott, és a jobb szemébe csorgó vérből ítélve, egy már kiharapott egy jókora darabot a szemöldökéből, és most a második fogásra pályázott. Tizenöt lépés után a földre rogyott. Letépte az arcáról a három lényt, és a fejére húzta Alexa kabátját, amennyire csak tudta. A háta, a feneke és a lábai teljesen védtelenül ki voltak téve a denevérek támadásának, és Tom úgy érezte, mintha az egész raj ezeken a részeken lakmározna. A fájdalom majdnem elviselhetetlen volt, és Tom semmit sem tehetett, hogy megvédje magát. Fel akart ugrani, hogy letépje magáról a fenevadakat, de tudta, hogy mozdulatlanul kell maradnia, teljesen mozdulatlanul. Az egész csak kilenc-tíz másodpercig tartott, de Tom számára egy örökkévalóságnak tünt. Alexa alig több mint egy másodperccel Tom után szállt ki a kocsiból. A denevérek nem törődtek vele, mind el volt foglalva, hogy lakmározzon a menekülő prédából, ami elég ostoba volt ahhoz, hogy felajánlja magát vacsorára. Alexa a denevérraj felé fordult, a szeme még mindig csukva, tüdejében még mindig ugyanaz a levegő, amit a kocsiban vett, annak ellenére, hogy a szíve hevesen követelte az oxigént adrenalinnal felpumpált izmai számára. – Iglaron ashnaffen zogren Átall. Ishnok skim'zath orok MEHAN! Kinyitotta a szemét, és mozdulatlanná meredt, még levegőt venni sem mert. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy a varázslat nem működött, mivel a denevérek még mindig Tom feje felett csapkodtak, mind egy-egy harapásért küzdött.

Ekkor porrá lettek. A denevérek egyszerűen finom, fekete porfelhővé változtak, a por pedig lassan leszállt a földre. Ezernyi denevér semmisült meg egyetlen csapással. Alexa tett egy lépést Tom irányába, hogy megnézze, milyen súlyosak a sérülései. Ekkor a világ elsőtétült a szeme előtt, és a kocsi mellé rogyott. Egy kis idő elteltével Tom felemelte a fejét. A denevéreknek nyomuk sem volt. Ami azt illeti, minden élőlény eltűnt a környékről, nem maradt más, csak valami idegesítő por, amitől tüsszögnie kellett. Lassan talpra állt. Összeszorította a szemét, mert erős fajdalmai voltak, és pocsékul érezte magát. Több sebből vérzett. Megborzongott, és hálát adott a jó szerencsének, amiért még életben volt. Alexához indult, hogy gratuláljon neki, ekkor vette észre, hogy a lány a kocsiajtó mellett fekszik a földön. Saját sebeivel nem is törődve odaszaladt hozzá, és letérdelt mellé. Megkönnyebbült, amikor megállapította, hogy a lány lélegzik, a pulzusa gyenge ugyan, de egyenletes. Karjába vette, és óvatosan lefektette a hátsó ülésre. A fájdalomtól eltorzult arccal beült a volán mögé, a vezetőülésre. Összeszorította a fogait, és igyekezett nem gondolni a hátán lévő sebekre és a vértől ázott ruhájára, araikor hátradőlt a bőrülésen. Még egy pillantást vetett Alexára, majd beindította a kocsit, és elindult, hogy visszatérjen a Leroth-toronyhoz.

41 Az első démon meglepett arccal nézte, ahogy a belei kifordultak a jókora nyíláson, amit Trey hasított a mellkasán. Az ömlő vér és a kibuggyanó belek ijesztő keveréke a padlóra loccsant, és nemsokára követte a trutyit a test is, amely eddig otthont adott neki. Trey megperdült, hogy a második démont is elintézze, de már csak azt látta, ahogy az élettelenül összerogy, és a földre zuhan, mint egy zsák krumpli. Trey Charlesra nézett, aki közönyösen megvonta a vállát. – Gyenge volt már a szíve – jegyezte meg. – Gyerünk, Trey! Végigszaladtak a folyosón, szigorúan egymás mellett. Ahogy Elhaladtak egy nyitott ajtó előtt a bal oldalukon, lelassítottak, és benéztek a szobába. A halál nyomait látták mindenfelé. A kőpadlót vastagon vér borította, a bútorok, amik valaha a szobában álltak, most összetörve és szétzúzva hevertek, darabjaik beborították az egész termet. – Ha engem kérdezel, itt élesztették fel a draugrot – állapította meg Charles, és belépett a szobába. A halál szaga terjengett odabenn, Trey pedig minden pillanatban azt várta, hogy az egyik sarokból előugorjon egy olyan lény. Egyébként spártaian berendezett szoba volt. A bútorokat a fal mellé tolták, a falakon ősi, vagy annak látszó falikárpitok lógtak, amelyek között fondorlatos világítótesteket helyeztek el. Charles a szoba közepére lépett, a véres mocsok a cipője talpára ragadt. Becsukta a szemét, és néhány másodpercig mozdulatlanul állt, csak a teste ingott egy kicsit. Végül megfordult, és fejcsóválva jelentette: – Nincs itt. Mynor glóbusza itt volt, ebben a szobában, de már elvitték innen. Hátrahagyták a mészárszéket, és továbbmentek a folyosón. Érezték, hogy közel vannak a célhoz, ezért egyre gyorsabban haladtak, és egyre kevésbé voltak csendesek vagy elővigyázatosak. A következő két ajtó egymástól úgy hat méter távolságra lehetett. Ahogy ezekhez közeledtek, Charles felemelte a kezét, és lassított. – Mi az? – kérdezte a farkas.

– Caliban. Itt van a közelben. Érzem a jelenlétét. Trey a sötét folyosót kémlelte. Megborzongott, ahogy elképzelte, hogy a vámpír, undorító kis kegyencei körében lesben áll valahol arra, és csak rájuk vár. Túl könnyen eljutottak idáig, egész úton a torony felé csak két őrrel találkoztak. De ekkor eszébe jutott Moriel, és meggyőzte magát, hogy a vámpír, ha tudta volna, hogy itt vannak, semmiképpen nem engedte volna, hogy kiszabadítsák az angyalt. Megzabolázta a gondolatait, mert hinni akarta, hogy még nem fedezték fel őket, senki nem tudja, hogy itt vannak, és hogy csak a paranoiás félelem hátráltatja őket abban, hogy azt tegyék, amiért idejöttek. Tett egy lépést előre. – Melyik ajtó legyen, Charles? – nézett a társára, majd vissza a sötét folyosóra. A mágus rápillantott és bólintott. Megállt, vett egy mély levegőt, a szeme kifordult, ám amikor újra Treyre nézett, az arcán csak bizonytalanság tükröződött. – Gyerünk már, Charles! Melyik ajtó? – Az első – bólintott a társa. – Biztos? – Az első – ismételte meg a mágus, most már magabiztosabban. Trey odalopódzott, szorosan a fal mellett, hogy beolvadjon az árnyak közé. Amikor az ajtóhoz ért, megmarkolta a nagy fémkilincset, megállt, és bátorítóan biccentett Charles felé. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Trey nem tudta igazán, mire számított, de ez a szoba biztosan nem az volt. Ez a szoba túl normális volt. A nagy terem közepén egy hatalmas, díszes íróasztal állt, rajta szétszórva könyvek és iratok feküdtek. A falak tele voltak mindenféle méretű könyvekkel, és azok a könyvek, amelyeknek nem jutott hely a polcon, a földre volta téve hatalmas kupacokba, amik papírból és bőrből készült termeszvárakra emlékeztettek. Az asztalon egy lombik állt, olyan, amilyet biológiaórán is használtak, és Trey meg mert volna esküdni rá, hogy az embriószerű lény, ami benne ázott, feléjük fordult, és szemügyre vette őket, amikor beléptek. Ott lebegett, és halott szemmel nézett rájuk. Becsukták maguk mögött az ajtót. – Itt van valahol – súgta Charles. – A glóbusz itt van, ebben a szobában. Nekiláttak a keresésnek. Nem volt egyszerű feladat, mert akkora volt a káosz és a rendetlenség, de nem is könnyítették meg a saját dolgukat,

ahogy vadul és ötletszerűen nekiestek a szobának. A papírokat és kéziratokat lesöpörték az asztalról a földre, a fiókokat pedig az így szabaddá tett asztalra borították, hogy átkutassák a tartalmukat. Trey megállt, felegyenesedett, és a társára nézett. Charles megérezte, hogy akar valamit mondani neki, ezért ő is abbahagyta a keresést, és felnézett. – Mekkora ez az izé? – kérdezte Trey. – Keresem Mynor glóbuszát, mint a fene, és közben fogalmam sincs, hogy mi az és hogy néz ki. Charles elmosolyodott, és tovább kotorászott egy fiókban. – Akkora, mint egy teniszlabda. Nincs rajta semmi különös, csak egy egyszerű, sötét üveggömb. Trey az asztalra nézett, amit akkor már beborított néhány fiók tartalma. Felemelt egy papírlapot, és rámutatott egy tárgyra, amiről addig azt hitte, hogy papírnehezék. – Mint ez itt? Trey hátrált egy lépést, mintha azt várta volna, hogy bekapcsol valami mágikus riasztórendszer most, hogy ráakadtak a glóbuszra. Charles felegyenesedett és odanézett, ahová Trey mutatott. Az üveggömb egy kis, fekete állványon feküdt, az állvány pedig egy ezüsttálca közepén állt. Felderült az arca. Odalépett Trey mellé, onnan nézte egy pillanatig a különleges tárgyat, amiért jöttek. – Te egy rohadt csoda vagy, Trey Laporte – szaladt ki a száján a lelkes dicséret. Gyorsan az ajtó felé indult, tuszkolta maga előtt a farkast. Már a kilincsért nyúlt, amikor a szobában, a hátuk mögött a levegő remegni kezdett, és összesűrűsödött. Egy halk sóhajtás hallatszott, vagy inkább szisszenés, olyan, mint amikor mérges gázok szöknek ki egy felnyitott szarkofágból, és Trey egy különös rántást érzett a testében. Hátrafordult, hogy meglássa az érzés forrását, de azonnal be kellett csuknia a szemét és elfordulnia, amikor a levegő a szoba közepén hirtelen felizzott. A semmiből megjelent a szobában a mágusnő görnyedt alakja. Háttal állt nekik, és egész testében reszketett, görcsök rángatták és rázták a tagjait. Lassan felegyenesedett, és az asztal felé indult. Az egyetlen olyan tárgyat kereste, amely megszabadíthatta volna a kínjaitól. Charles Trey kezébe nyomta a glóbuszt, és a farkas szemébe nézett. – Indulj! – parancsolt rá. – Ne várj rám, és ne próbálj meg segíteni nekem! Csak menj! Azonnal!

Mintha a mágusnő meghallotta volna a gondolatban átadott szavakat, megperdült, és rájuk nézett. Trey lepillantott a glóbuszra, amit a kezében tartott. Valami örvényleni kezdett benne, olyan volt, mintha élne. Felemelte a golyót, egyre magasabbra, az arca elé... – Menj! – Charles kiáltása észre térítette a farkast. A mágus kitárta előtte az ajtót, és teljes erejéből kilökte a hatalmas farkasembert a szobából, majd becsapta mögötte az ajtót. Gwendolin hatalmasat ordított mérgében, és kilőtte az első tűzgömböt Charles irányába. Charles készen állt az összecsapásra. Egész eddigi életében erre az alkalomra várt: hogy megküzdhessen egy méltó ellenféllel, valakivel, akinek van akkora mágikus hatalma, mint neki. A sok hosszú év, amit az apjával együtt azzal töltött, hogy a tudását fejlessze és az erejét növelje, mind ebben a pillanatban nyertek értelmet. Úgy gondolta, készen áll, hogy megküzdjön Gwendolinnal. De ahogy az első támadását hárította, megérezte a hatalmas, nyers erőt, ami az ellenfeléből áradt. Arra számított, hogy a nő kimerült lesz majd, és az energiái megcsappannak az egész napos munka után. De alábecsülte, milyen hatalmas erőre tett szert az alvilágban Gwendolin. A fekete, ártó mágia nyers ereje, amit megérzett, egy pillanatra elbizonytalanította. Vajon valóban képes lesz legyőzni őt? Gwendolin felegyenesedett, amint megérezte a két betolakodó jelenlétét. Egy csapásra megfeledkezett a kínjairól és fájdalmairól. Látta, ahogyan a fiatal mágus (érezte benne a mágia jelenlétét és az erejét) a vérfarkas kezébe nyomja a glóbuszt, és azonnal tudta, kik azok, és miért jöttek. Azt is tudta, hogy ha nem szerzi vissza a tárgyat, akkor neki vége. Ezért minden erejét összeszedte, és támadott. De elkésett. A mágus kituszkolta az ajtón a farkast, mielőtt még Gwendolin megállíthatta volna. A lehető leggyorsabban el kellett hát bánnia az emberrel, hogy elkaphassa a likantrófot. A mágusnő arca eltorzult a dühtől. Egy tűzgolyót repített az útjába álló ember felé. A fiú még csak nem is hunyorgott. Hárította a varázslatot. A szobát hirtelen hatalmas fény öntötte el, a lángoló golyó kettőjük között robbant fel. Mindketten elkapták a fejüket egy pillanatra. Amikor Gwendolin újra a fiúra nézett, olyan szemtelen

pillantást kapott válaszul, amilyet már régóta nem látott. A fiú a korához képest nagyon jól képzett volt. A fekete mágus elmosolyodott, amikor elképzelte, hogyan töri majd meg. Ott álltak ketten, egymással szemben, és méregették az ellenfelet, mielőtt majdnem egyszerre felemelték a karjukat. A levegő felizzott a két kezük között, vastag energianyalábok tekeregtek, villogtak és táncoltak a levegőben. Bár már nagyon fáradt volt, Gwendolinnak még így is volt elég ereje rámosolyogni az ellenfelére. A szobában sistergő és örvénylő varázserőből mindent megtudott a fiúról, amit tudni akart. A fiú egész élete bele volt szőve a varázslatába, és ott feküdt a fekete mágus előtt, mint ahogy a fiú is megismerte az ő életét és erejét. Gwendolin már ismerte a fiatal mágus erejét, képességeit és gyengeségeit. Érezte, ahogy a fiú beleremeg, amikor meglátja, hogyan adta fel ö minden emberségét, hogy azzá válhasson, ami mostanra lett, és nagyon jól szórakozott azon, ahogy látta, amint Charles lassan ráébred, hogy minden képessége és tudása ellenére nincs esélye vele szemben. Máskor nagyon szívesen eljátszadozott volna vele, és lassú, finom eszközökkel ölte volna meg, de most sietnie kellett, hogy elkapja a farkasembert, mielőtt az kijut a toronyból. A fiú erős volt, talán a legerősebb ellenfél, akivel valaha is küzdött. De volt egy nagy gyengéje: túlságosan félt a sötét mágiától. Mindig attól tartott, hogy a sötét erők eluralkodnak rajta, ezért nem merészkedett mélyre a fekete mágia gyakorlásában. Emiatt pedig nagyon sebezhető volt, főképpen itt, az alvilágban, ahol a sötét mágia a legerősebben van jelen. A fiú gyengülni kezdett, az önmagába és képességeibe vetett hite elszállt, és Gwendolin érezte a keserűséget a lelkében, amikor a fiú felismerte, hogy már csak az elkerülhetetlent késlelteti. A fekete mágus becsukta a szemét, és elmosolyodott. Minden erejét összeszedte, és érezte, ahogy a fiú ereje megroppan. Felemelte a kezét, és ezzel együtt a fiút is, magasra, a levegőbe, majd ledobta az asztalra. Hangosan felnevetett, amikor az asztal szinte felrobbant a becsapódás erejétől, nagy szilánkok repültek mindenfelé a szétrepedő fából. A fiú megpróbálta megtörni a kapcsolatot kettejük között, gyorsan vágott az esze, de Gwendolin tudta, hogy tűzcsapást akart indítani ellene, tudta,

hogy mire készül, olvasott a gondolataiban, és mindig egy lépéssel a fiú előtt járt, hárította az összes próbálkozását. A szeme kifordult, ahogy egy rég halott nyelven belekezdett egy varázsigébe. A szoba közepén egy lángtenger jelent meg, a fekete lángok felemésztették a szoba oxigénjét, és égették a két mágus bőrét. Gwendolin könnyedén felemelte a fiút, és a lángok fölé tartotta. Elégedetten nézte, ahogy a fiú vonaglik és küzd, próbál megszabadulni. Ennél sokkal lassabban akarta megölni. Megtorpant. Egy gonosz ötlet jutott az eltorzult eszébe. Ha majd visszaszerezte a farkastól Mynor glóbuszát, újra egyesíti annak erejét Skaleb pálcájának hatalmával. Ezekkel együtt visszahozza majd ezt a szánalmas embert a halálból, hogy újra, ezúttal már rendesen is megölhesse. Újra és újra, amíg csak rá nem un. Csak akkor fejezi majd le, és tűzi ki a fejét arra a vasnyársra, ami éppen erre a célra készült, és a szobájának a falából áll ki. Félelmetes elégedettséggel az arcán figyelte, ahogy a fiatal mágus megérti a terveit, és rémülten a vasnyársra néz. Tudta, hogy Caliban majd azt akarja, adja át neki a farkasembert, de ebbe az üzletbe nagyon szívesen belement. Őt amúgy sem érdekelte a farkaskölyök. Nagyon meg volt elégedve a saját tervével. Mosolyogva engedte le Charlest a lángok közé.

42 Az ajtó kicsapódott. Gwendolin alig látta a farkasember feléje repülő, elmosódott képét, a feléje nyúló karmos kezeket és a nyaka felé kapó hatalmas, tágra nyílt pofát. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a farkas a saját akaratából visszatér, nem láthatta előre a vad támadást, ahogy a vérfarkas ráveti magát, és nem is sejtette, milyen elképzelhetetlen sebességgel tud mozogni a farkas. Érezte, ahogy az erős karmok belemarnak az arca húsába, és önkéntelenül a sebhez kapott a kezével. Egy pillanatra mindenről elfeledkezett, csak a hatalmas fájdalmat érezte, ami átjárta a testét. Elvesztette az irányítást a varázslatok felett is, amelyeket fenntartott, így a lángoló fekete lyuk a padlón abban a pillanatban eltűnt, Charles pedig fájdalmasan a földre zuhant. Nagyon összeégett, és erősen vérzett. A farkas pofája Gwendolin nyaka felé közelített, és az a harapás azonnal ki is végezte volna, ha nem sikerül valahogy az útjába emelnie a karját. Így ahelyett, hogy a torkát szakította volna fel, az erős állkapcsok az alkarján csattantak. A fogak a húsába mélyedtek, áttörtek izmot, inat és ereket, és mélyen a csontig hatoltak. Gwendolin felordított fájdalmában, a mesterét, Calibant hívta segítségül. Tudta, hogy ha nem tesz valamit, az a biztos halálát jelenti. Mélyre nyúlt hát a maradék erejéért, és utolsó csepp energiáját is összeszedte. A szeme kifordult, ahogy varázslattal lelökte magáról az óriási farkasembert, aki felemelkedett a levegőbe, és hátával a könyvespolcnak csapódott. Ahogy felnézett, Trey látta, hogy a szétzúzott íróasztal maradéka egy láthatatlan erő hatására felemelkedik a levegőbe, és a szobán át feléje száguld. Felemelte a karját, hogy megvédje magát a bútordaraboktól, amik nekicsapódtak. Egy székláb nagyságú hasadt fa azonban az oldalába fúródott. A farkas felüvöltött, érezte, ahogy a vér feltör a sebből. De az asztal csak arra szolgált, hogy elvonja a figyelmét. Ahogy Trey felnézett, meglátta, hogy a fekete mágus valami rettentő szörnyeteggé változott. A démon majdnem olyan magas és nagy volt,

mint ő, a teste csupa izom. Vastag, vörös bőréből hegyes csontszarvak nőttek mindenhol a testén, a fején pedig két hatalmas, hajlott szarva volt. Sárga szemével, amely közepén pici fekete folt volt a pupillája, kihívóan nézett a farkasemberre. Felé indult, vicsorított, hogy megmutassa vékony, fekete nyelvét, ami félelmetes, tépésre és marcangolásra termett fogsora mögött cikázott. A szoba közepén csaptak össze. Trey a szörny torkának ugrott, de az ellenfele hátrahajolt, és térdével a farkas combjába rúgott. A démon térdkalácsából kiálló szarvak mély, tátongó sebet ejtettek a farkas lábán. A szörny öklével Trey arcába csapott, a bütykei helyén lévő tüskék nagy sérüléseket ejtettek, vörös vér záporozott belőlük. Másik öklével is lecsapott, de Trey kihajolt, elfordította a fejét, és fogait a szörnyeteg csuklójába mélyesztette. A démon hangosan felszisszent, a fájdalomtól eltorzult az arca. A két lény hátrált, majd egy ideig egymás körül köröztek, vártak a megfelelő pillanatra, hogy újra egymásnak rontsanak. A démon támadt először. Nekilendült, a fejét leszegve repült a farkas felé. Fel akarta nyársalni a hatalmas szarvakkal. De Trey gyorsabb volt, eleget edzett Flauggal és a többi démonnal, hogy a reflexei gyorsabbak legyenek. Meglátta a lehetőséget. Elkapta a démon egyik szarvát, és lefelé tolta, így billentette ki az egyensúlyából. Eközben félreugrott, hogy elkerülje a másik veszélyes agyart. A másik kezével a szörny gerince felé nyúlt, ahol több tüske meredezett. Elkapott egyet, és a magasba emelte a szörnyeteget. Minden erejére szüksége volt, hogy a feje fölé emelje a démont. Az sikítva kapálózott, hogy a karjaival és lábaival elérje maga alatt a farkasembert. Trey vett egy mély levegőt, leküzdötte a fájdalmat, amit a lábában érzett, és megtartotta az egyensúlyát. A démon egyre elkeseredettebben kapálózott, és egyre hangosabban visított. – Tudom, mit tettél Alexával, Gwendolin – Trey átküldte az üzenetet a fekete mágus tudatába, mielőtt a falhoz vágta volna. A szörnyeteg háttal a fal felé repült, majd hirtelen megállt, ahogy nekicsapódott. A mellkasából előtört a vasnyárs vége. Trey nézte, ahogyan a szörnyeteg visszaváltozott Gwendolinná. A nő értetlenül, üres tekintettel meredt a rozsdás vaskaróra, amiről a teste lógott. Az ujjai a nyárs körül rebegtek, tapogatták, mintha nem hitte volna el azt, amit látott. Gwendolin felemelte a fejét, és utoljára a farkasemberre nézett. Trey könyörtelenül állta a tekintetét...

És nézte, ahogyan a fekete mágus meghal. Trey a barátjához rohant, és letérdelt mellé. Charlesban már alig volt élet. Óvatosan felemelte az eszméletlen testet, és lassan a vállára vette, hogy tűzoltó fogásban vinni is tudja, de mindkét kezét tudja használni egyszerre. Megtapogatta a saját oldalát, kezével érezte a vért a seb körül. A sérülései most jobban sajogtak, mint eddig. Nagy levegőt vett, és igyekezett kizárni a fájdalmat. A fülét elfordította és meghallgatta, Charles lélegzik-e még. Megnyugodva megfordult és kiment a szobából, útközben a küszöbről felvette a fekete gömböt, amit otthagyott, amikor Gwendolinra támadt. Nem nézett hátra. Gyorsan rohant le a lépcsőn, át az ajtókon, amelyeken keresztül jöttek. Nem is fontolta meg, hogy ravaszul, titokban meneküljön, csak rohant. Hallotta a saját lélegzését, szaggatott volt és kapkodó. Minden pillanatban arra készült, hogy belefut egy csapat démon őrbe, akik a keresésére indultak. Hallotta, hogy Charles egyre gyengébben lélegzik, és tudta, hogy nagyon rossz állapotban van. Eltökélte magában, hogy olyan gyorsan kijut onnan, ahogy csak lehet, és nem fogja hagyni, hogy a barátja ott haljon meg. A padlón lévő csapóajtónál állt meg először, ami a börtönbe vezetett. Nem akart újra leereszkedni a sötétbe. Nem akarta látni mi történhetett Moriellel, ha nem bírt el a démonokkal. Ott állt, vállán a barátjával, és hallgatta, ahogy a szíve a mellkasában kalapál. Lefelé meredt, a csapóajtón át a sötétbe, és gyűjtötte az erőt ahhoz, hogy továbbmenjen. Abban a pillanatban hatalmas ordítás rázta meg az épületet, úgy tűnt, hogy a sikoly egyenesen a falakból sugárzik. Caliban megtalálta mágusának holttestét. A hang elég volt ahhoz, hogy felrázza Treyt. Lehajolt, felemelte a csapóajtót, és hagyta, hogy a másik oldalon döngve a padlóra zuhanjon. A létrát nem használta, leugrott a párkányra. Leguggolt, amikor földet ért, hogy tompítsa a rázkódást Charles számára. Rohanni kezdett le a lépcsőkön, hármasával vette a fokokat, száguldott bele a sötétségbe. Útközben körülnézett. A cellák a falban mind üresek voltak, a rácsokat kitépték a helyükről, és bár nagyon gyorsan száguldott el mellettük, Trey tudta, hogy a vájatok már üresek, a fogva tartott szerencsétlenek már nincsenek ott. Amikor leért a lépcső végére, kissé lelassított, hogy jobban megnézze a pusztítást. Mindenfelé testrészek hevertek, a földet

beterítették a test nélküli végtagok, amelyeket, úgy tünt, nem levágtak, hanem kitéptek a helyükből, a démonok testéből. Feleslegesen aggódott hát Móriéiért. Sarkon fordult, és a várudvarra vezető ajtó felé szaladt. Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy ezen az oldalon van rajta kilincs. Felé nyíih, de hirtelen megdermedt. Charles és ő már annyira közel voltak a szabaduláshoz! Semmit sem szeretett volna jobban, mint felrántani az ajtót, és átrohanni a nyílt ég alatt a túloldalra. Tudta, hogy elég gyorsan tudna futni ahhoz, hogy átérjen, mielőtt a démonok odaérnének. Utána már csak az alagúton kell végigmenni, és ki a külső fali átjárón. Abba bele sem mert gondolni, mi lesz akkor, ha a kijárat már nincs ott, ha Gwendolin bezárta maga mögött. – Gyerünk már, Trey! – biztatta magát. De valami miatt a keze még mindig nem mozdult. A hátán végigfutott a hideg. Hátranézett, mert azt várta, hogy onnan, a sötétből fenyegeti a veszély, ami ennyire feszültté tette. Megrázta a fejét, és meggyőzte magát arról, hogy téved, hogy Charles életét veszélyezteti azzal, hogy ott ácsorog. Feltépte az ajtót, és kirohant a várudvarra – egyenesen a támadó Caliban karmai közé.

43 Trey értetlenül nézett a vámpírra, el sem tudta képzelni, hogy kerülhetett az oda ilyen gyorsan. Talán köddé vált és itt jelent meg, vagy volt egy gyorsabb út lefelé, amin a draugrot is szállították. A vámpír eszeveszett dühvel rontott rá a farkasemberre. Egy karmokból, tépőfogakból és féktelen gyűlöletből álló fekete villámlás volt. Caliban szeme vörösen lángolt a fehér arcában, tátott szájából süvített a rombolás és pusztítás szele, ahogy a farkas felé repült, hogy feltépje a torkát. Trey mindezt látta és érzékelte, de már nem tudott védekezni a váratlan támadás ellen. Lehajolt, és leeresztette a vállát, hogy Charlest biztonságosan a földre tegye. A fiatal mágus azonban egyik kezével megkapaszkodott a nyakában, a másikat meg fellendítette Caliban felé. A vámpírt valami láthatatlan erő visszalökte, keze és lába kinyújtva repültek utána hátrafelé. De talpra érkezett, és gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Hangos szisszenéssel nézett a két fiúra. Köddé vált, és majdnem ugyanabban a pillanatban megjelent közvetlenül mellettük. Acélkarmos pótkeze megvillant a levegőben, készen, hogy lesújtson és feltépje a farkasember torkát. A vámpír győzött. És ekkor eltűnt. Trey éppen hátrahajtotta a fejét, mert tudta, hogy nem kerülheti el a sorsát, amikor egy fekete árny suhant el a szeme előtt, és eltüntette Calibant, éppen akkor, amikor lecsapott volna és véget vetett volna a fiú életének. Az árny gyorsabban mozgott annál, mintsem hogy Trey megláthatta volna, mi volt az. De tudta. Körbenézett és tekintetével Morielt kereste. Meg is látta az angyalt az égen. Caliban vadul kapálózott az angyal arca vagy torka felé, próbálta magát kitépni a szorításából, de az nem törődött a vámpír szabadulási próbálkozásaival. – Menj, Trey Laporte! Fuss! – Moriel hangja betöltötte az eget. – Most! Valami, amit leejtett a magasból, Trey útjában, a kijáratnál ért földet. – Ez már a tiéd – kiabálta túl Moriel a vámpír eszeveszett visítozását. – Most már menj! Trey futásnak eredt a várudvar túlsó végén, a külső falon lévő kijárat felé. Futtában lehajolt, és felkapta azt, amit Moriel dobott le neki. A

kijáraton át a folyosóra ért, és szaladt tovább. Charles a vállán feküdt, mint egy rongybaba. Ahogy a kijárat felé közeledett, egy pillanatra azt hitte, kipufogógáz szagát érzi. Megrázta a fejét, és csodálkozott, hogy mennyire megcsalhatják az érzékszervei, ha pánikban van. Mert pánikolt. Befordult az utolsó kanyarba, ahol hihetetlen látvány tárult elé. Tom ült egy kocsiban, amivel teljesen betolatott a nyílásba, és járó motorral várta őket. Trey hálásan szippantott egy nagyot a fémes szagú levegőből, és arra gondolt, soha nem örült még meg ennyire a környezetszennyezésnek. Kinyitotta a hátsó ajtót, és megtorpant. Charlest letette a kocsi mellé, a földre. – Trey? – hallotta Tom hangját a kocsiból. Lenézett a fiatal mágusra, majd fölé hajolt, a fülét a mellkasára szorította. A csendből, amit hallott, megértette, amit mélyen a lelkében már régen tudott. Hogy a barátja meghalt az utolsó hősies erőfeszítése után, amivel elhárította a vámpír támadását. A farkasember felszegte a fejét és vonyított. A falak visszhangozták a fájdalmas hangot, a sirató megtöltötte az egész alagutat. – Trey? – hallotta meg Tom hangját. Olyan volt, mintha nagyon távolról jött volna felé. – Trey, indulnunk kell. Most. Trey az írre nézett, miközben könnyek csorogtak pofája rövid szőrén. – Meghalt, Tom. Charles meghalt. – Ó, fiam... – Tom a szélvédő felé fordította a tekintetét, és ez egyszer nem talált szavakat. Amikor visszafordult Trey felé, a tekintete határozott volt, a száját összeszorította. – Nem fogjuk itthagyni – szólt. – Fektesd be hátulra, Alexa mellé. De most már el kell innen tünnünk, különben a halála hiábavaló volt. Trey úgy tett, ahogy Tom mondta, finoman a kocsi hátuljába fektette Charlest, majd bepréselte magát Tom mellé a kocsiba. Az ír gázt adott, és nekiindult az izlandi éjszakába.

44 Egyenesen a repülőtérre hajtottak. Tom egész úton csak egyszer törte meg a csendet, amikor Hjelmart hívta telefonon, hogy megbeszélje vele az elutazásuk részleteit. Trey az ablakon bámult kifelé, és hálás volt a csendért, amelyben végiggondolhatta a történteket, és elrendezhette magában a dolgokat. Visszaváltozott emberi alakba, és most az első ülésen ült egy takaróba csavarva, amit Tom a csomagtartóban talált. – Minden rendben, Trey – szólalt meg az ír. – Kijutottunk onnan. Trey bólintott és Tomra nézett. – Rettenetesen vérzel, Tom. – Hát, ezen a téren te sem vagy olyan rossz, fiam. Úgy húsz perc múlva Alexa magához tért, óvatosan felült a hátsó ülésen, fejét a tenyerébe temette, és kábultan nézett szét. – Megszereztük a glóbuszt? – kérdezte alig hallhatóan. – Igen – válaszolt Trey, de a szemét nem vette le a mellettük elsuhanó tájról. – Megszereztük a glóbuszt. Alexa nyögött egyet és felült. Értetlenül nézett Treyre, és meg akart szólalni, ám ekkor meglátta Tom szemét a visszapillantó tükörben, és tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén. Lenézett a mellette elterülő alakra, Charlesra, és megértette, mi történt. – Jaj, ne, Charles! – sikított fel. Magához húzta a fiú testét, fejét az ölébe vette, és simogatni kezdte a haját. Sírásának hangja betöltötte a kocsit. Így utaztak egy darabig, csak az autó hangja és Alexa zokogása hallatszott. Végül Alexa felnézett, kapkodva vette a levegőt. – Mi történt? – kérdezte. Trey elmondta nekik, mi történt velük a Lerothban, felidézte a veszélyeket, amiken keresztülmentek felfelé menet. Elmesélte, hogyan nyomta Charles a kezébe a glóbuszt, és hogyan küldte ki a szobából, hogy egyedül álljon ki Gwendolin ellen, de nem részletezte a szörnyűségeket, amik a fekete mágus szobájában történtek. Alexa nagyon csendes lett, így Tomra maradt, hogy elmesélje neki a történet másik szálát, az ö kalandjaikat. Végül Trey elmesélte, hogyan adta a

fiatal mágus az életét azért, hogy megmentse őt Calibantól. Aztán már nem tudott tovább mesélni, elszorult a torka. – Azt hiszem, tudta... – folytatta végül. – Minden energiáját elhasználta, hogy megmentsen Calibantól. Éreztem, ahogy rám hanyatlott utána, mintha minden életereje elhagyta volna. Azt hiszem, tudta, hogy ez fog történni, és mégis megtette... Trey az üveggömbre nézett, ami az ölében feküdt. Nagyon nagy árat fizettek érte, és most már csak azért imádkozott, hogy az erőfeszítéseik ne legyenek hiábavalók. Szörnyű volt, hogy egy életet kellett feláldozniuk azért, amivel remélték, hogy meg tudnak menteni egy másikat. Felemelte a gömböt, az arca elé tartotta, és mélyen belenézett. Vett egy nagy levegőt, majd hátrafordult, és Alexára nézett, aki máris a fejét csóválta. – Az ereje csak alvilági lényekre hat. És Charles nem beteg, ő meghalt. Még ha elhoztuk volna Skaleb pálcáját, és ezekkel együtt élesztenénk fel, akkor sem lenne élő úgy, ahogy te meg én. Valami más lenne – lenézett az ölében heverő fejre. – Csak vigyük őt haza! Charles koporsóját Hjelmar és az emberei tették fel a repülőgépre. Tom elintézett mindent, hogy megkerüljék a hivatalokat, akik biztosan ragaszkodtak volna egy csomó papírmunkához és ügyintézéshez, mielőtt kiadták volna a testet. Trey, Alexa és Tom a kifutón állva nézték, ahogy a barátjukat a fedélzetre emelik. Alexa erősen kapaszkodott a két férfi karjába. Mind mély gyászban voltak. Egy óra múlva már a repülőn ültek, és emelkedtek Izland komor ege felé. Trey átöltözött a ruhákba, amiket Hjelmar figyelmesen odakészített neki. Elhelyezkedett az ülésén, és majdnem az egész utat átaludta. Csak akkor ébredt fel, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Kinyitotta a szemét, és meglátta Alexát, aki szomorú mosollyal nézet rá. – Jól vagy? – kérdezte a lány. – Nem. És te? Alexa megrázta a fejét, de egy pillanatra sem eresztette el a fiú tekintetét. Végül feltette a kérdést, amitől Trey már előre rettegett, bár tudta, hogy elkerülhetetlen. – Mi történt Gwendolinnal?

Trey visszagondolt a mágus csúf halálára, és arra, ahogy az utolsó pillanataiban meredt őrá. – Megöltem... – hátranézett Charles koporsójára, majd mentegetőzésképpen hozzátette: – Meg akarta ölni Charlest. Sajnálom, Alexa. Trey várt, a teste megfeszült, és készült, hogy elviselje, bármi is történjen. Alexa finoman a térdére tette a kezét. – Az a lény már nem az anyám volt, Trey. Az én anyám már régen meghalt. Elhagyott engem és az apámat, hogy Calibanhoz csatlakozzon, mert jobban szerette a hatalmat, mint minket. Kegyetlenül hangzik, de semmit nem érzek a hírre, hogy az a kevés is elpusztult, ami eddig megvolt belőle. Szeretném azt kívánni, hogy rohadjon el a pokolban, de attól félek, már nagyon hosszú ideje ezt csinálta. Ezután csendben ültek, a repülőgép motorjainak zúgása körülölelte őket. – Mesélj még az angyalról! Milyen volt? Trey összeráncolta a homlokát, és fújt egyet. – Hát nem olyan, mint amit a karácsonyfák tetején látsz! Egyszerűen.. . Csodálatos volt. És gyönyörű... Meg rémisztő. Nagyon rémisztő... Vagy inkább félelmetes. Félelmetes és gyönyörű – a szavak csak úgy záporoztak belőle, túl gyorsan mondta ki őket, és amikor Alexára pillantott, elpirult. – Megmentett minket. – Mit gondolsz, mi lett vele és Calibannal? – Nem tudom. Caliban nagyon megkínozta őt... Nekem azt mondta, fussak, hát futottam – elhallgatott, és felidézte magában a jelenetet. – Volt még valami... Caliban tekintete, amikor rájött, hogy mi ragadta el. – Milyen volt? – Halálra rémült. Pontosan látszott az arcán, még akkor is, amikor a fémkezével kapkodott az angyal után. Látszott, hogy rettegett tőle. – Reméljük, hogy jogos volt a félelme, és az angyal kicsinálta egyszer és mindenkorra – jegyezte meg Tom, aki az asztalnál dolgozott. Mellette ott állt a hátizsákja. Trey odaadta neki Mynor glóbuszát, miután felszálltak, és Tom úgy bánt a tárggyal, mintha egy lenne a féltett gránátjai közül: óvatosan a táskájába tette. – Na ja – nézett a barátjára Trey. – Reméljük. De a lelke mélyén nem hitt benne. Valami azt súgta neki, hogy Caliban nem tűnt el. És míg ez a megérzése nyomasztotta, végre eszébe

jutott valami, amitől jobb kedvre derült – először, mióta kimenekült a Lerothból. Egy újabb megérzés volt – kezdett egyre jobban bízni bennük –, ami azt súgta neki, hogy Moriel is életben van, hogy az arel angyal túlélte a Calibannal vívott harcot, és megmenekült. Trey felidézte a pillanatot, amikor az angyal először szembefordult vele és Charlesszal. Eszébe jutott jéghideg szeme, a sebhely az arcán, az, ahogyan a teljes nevükön szólította őket, ami annyira formálisnak tűnt ott és akkor. Csak néhány pillanatra találkoztak, Trey mégis úgy érezte, hogy kialakult valamiféle kapcsolat kettejük között. Elmélyedt, próbált ráhangolódni erre a kapcsolatra, és minél jobban érezte ezt, annál biztosabb volt benne, hogy az angyal életben van. – Mindjárt földet érünk – jelentette be Tom. – Kezdhettek pakolni – a kis, bőrkötéses könyv felé bökött, amit Moriel dobott le Treynek. – Akarod, hogy azt is eltegyem a táskámba? Trey lenézett a könyvre, amit a kezében szorongatott. – Nem, kösz, ezt inkább magamnál tartom.

45 A Christian nevű férfi úgy hat méterre a hajójától bukkant fel a víz színére. A holdfény csillogott a fodrozódó habok tetején, amelyek az óceán vizén kergették egymást. A fény bántotta a szemét, nagyon világos volt a víz mélyének bársonyos sötétségéhez képest, amiből felemelkedett. Feltolta a feje tetejére a maszkját, és kiúszott a hajója tatjához. Felmászott a létrán a fedélzetre, levette a hátáról a palackot és a többi búvárfelszerelését. – Hol a fenében voltál? – kiáltott rá Max, ahogy átvágott felé a fedélzeten. – Megegyeztünk, hogy azonnal felemelkedünk, ha elveszítjük egymást! Mi a fenét képzeltél? És hová lett a felszíni jelzőbójád? Fogalmunk sem volt, hogy merre lehetsz! Christian úgy nézett rá, mintha nem értené, mit keres ott az az ember, és miért ordít az arcába. Megcsóválta a fejét, és a nehezékes övét a többi felszerelés mellé dobta. Egy fájdalmas lökést érzett a gerincénél, olyan volt, mint egy gyenge elektromos sokk, és összerezzent. – Elnézést. Kicsit eltévedtem odalent, eltartott egy ideig, amíg kitisztult a fejem, akkor azonnal jöttem. Jól vagyok. Nem emlékezett rá, hogyan vált el a búvártársától. Egy hajóroncs mellett úsztak éppen, amikor meglátott valamit kicsit távolabb. Azt hitte, az is a roncs része, amit nem vettek észre az előző merülés alkalmával, ezért odaúszott. Ahogy közelebb ért, rémülten látta, hogy az a valami egy... Felszisszent, amikor újabb fájdalom hasított belé. – Megyek és lepihenek – fordult a barátjához. – Kicsit furán érzem magam, jólesne, ha egy kicsit nyugton maradnék. Elsétált Max mellett, aki aggódva nézett rá, és lement a kabinba. Furcsa érzése támadt, felkavarodott a gyomra, és majdnem elindult kifelé, hogy hányjon. Aztán inkább ledobta magát az egyik székbe, teljes hosszában elnyúlt rajta, és becsukta a szemét. A nekrotróf lezárta az új gazdatestének minden folyamatát, amely nem a létfenntartást szolgálta, és mély eszméletlen állapotba helyezte, hogy elvégezhesse a dolgát.

Bármilyen valószínűtlen is volt, túlélte. Kapcsolatba kellett lépnie a mesterével, Calibannal, és be kellett számolnia a történtekről. Biztos volt benne, hogy a mestere nagyon dühös lesz majd, hogy felfedezték, ráadásul az életéért kellett küzdenie, és ezért nem is tudta meg Martin Tipsburytől az információt, amit kesesett. De abban biztos volt, hogy kap Calibantól még egy esélyt, hogy beférkőzzön Lucien Charron szervezetébe. Nekilátott, hogy előkészítse az új gazdatestet. Nem fogja még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni, most alapos lesz, és ott is marad, amíg meg nem találja a módját, hogyan állhat bosszút azokon, akikhez be kellett épülnie. Találni fog egy újabb módot, hogy beférkőzhessen Lucien Charron vállalatába, és akkor majd segíteni fog a mesterének, hogy belülről semmisítsék meg az egész szervezetet.

EPILÓGUS Alexa elvégezte a szertartást, ami meggyógyíthatja Lucient. Mindenki mást kiküldött a szobából, amíg dolgozott, hogy kimenekítse az apját a halál karmai közül. Nem volt egyszerű. Ő soha nem tanulmányozta azokat az ősi írásokat, amik ezt a szertartást leírták, és nemegyszer kívánta, hogy bárcsak Charles ott lenne és segítene neki. Három óra elteltével kilépett az ajtón, és a nappaliba vánszorgott. A testét vékony izzadságréteg borította, amitől a ruhája hozzátapadt, a haja pedig elnyűtt volt és lelapult. Tom és Trey azonnal felpattantak a fotelból és odaszaladtak hozzá, mint két kiskutya, amikor meglátják régen várt gazdájukat. Alexa rájuk nézett, és alig láthatóan megrántotta a vállát. – Most várnunk kell – mondta. – Nem tudom, elég volt-e, amit csináltam. Meg kell várnunk, lesz-e eredménye. A térde megroggyant, és elesett volna, ha Tom el nem kapja. Az ír gyengéden leültette a lányt a kanapéra, és maga is mellé ült. – Tudom, hogy te minden tőled telhetőt megtettél, Alexa. És tudom, hogy ha a szándék számít, akkor Lucien... – ránézett a lányra. Alexa már aludt. Lucien másnap este kilenc körül ébredt fel. Alexa az ágy melletti széken ült, Tom és Trey a sírásának hangjára lettek figyelmesek, azért mentek be a szobába. Lucien az ágyban ült, a lányára mosolygott, aki az egyik kezét szorongatta, és a paplanba temetett arccal sírt. Lucien a másik kezével a lánya fejét simogatta. – Thomas – köszöntötte barátját Lucien, majd Treyre szegezte tüzes tekintetét. – Trey, ott voltál az álmaimban. Te és Alexa tartottatok életben. Trey bólintott. – Örülök, hogy újra köztünk vagy, Lucien. Nagyon hiányoztál. Alexa felemelte a fejét, és a többiekre nézett. Könnyáztatta arcán hatalmas mosoly virított, és Trey látta, hogy az ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította az apja kezét.

Másnap reggel Trey, Alexa, Tom és Lucien elmentek Charles koporsójához. Lucien állapota nagyon gyorsan javult, leintette az orvosokat, akik azt javasolták, hogy egy kis ideig még maradjon ágyban. Charles egy tölgyfa koporsóban feküdt a ravatalozóban. Körülállták a fiatalembert, aki annyit tett mindannyiukért. Trey felpillantott a védelmezőjére. Majdnem lehetetlen volt elképzelni, hogy ez a magas és kifinomult lény ugyanaz, aki hamuszínű, ősöreg arccal feküdt az ágyában betegen. A vámpír aranyszínű szeme most újra csillogott, és újra az a régi, titokzatos tűz vibrált benne, ahogy Charles élettelen testét nézte. Kinyújtotta a kezét, és kézfejével végigsimított Charles állán. – Köszönöm, Charles – szólalt meg. – Mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy viszonozzam azt, amit értem tettél, és megbosszuljam a halálodat. Soha nem felejtelek el, Charles Henstall. Ezután megfordult és kiment a teremből, maga mögött hagyva a többieket. – Viszlát, fiam – búcsúzott Tom, és egy szál fehér rózsát tett Charles mellére. Trey és Alexa egymás kezét fogták. Hagyták, hogy a könnyeik záporozzanak Charlesért, miközben mindketten a saját módjukon vettek búcsút tőle. A Charles temetése utáni ötödik napon Trey kopogtatás nélkül berontott Lucien irodájába. Ha Lucient bosszantotta is ez a viselkedés, az arca nem árult el semmiféle rosszallást. Trey egyik kezében a fénykép volt, amit Alexától kapott születésnapjára, a másikban pedig a könyv, amit az angyal dobott le neki a Leroth-toronyban. – Te tudtál erről? – kérdezte Trey, és a vámpír orra előtt meglóbálta a könyvet. – Mit is beszélek, hát persze, hogy tudtál róla! – Miről tudtam? – dőlt hátra a székében Lucien, és összekulcsolta két kezét. A fény megcsillant kopasz fején, szemét pedig egy pillanatra sem vette le fiatal pártfogoltjáról, aki most ott állt előtte, és erősen zihálva igyekezett visszafojtani a dühét. – Miért nem mondtad soha, hogy van egy nagybátyám? Lucien végignézett a dolgokon, amiket Trey a kezében tartott, Majd a fiú szemébe nézett.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha leülnél. – Nem akarok leülni, Lucien! Azt akarom megtudni, miért tartottad titokban, hogy van egy nagybátyám! – A vámpír felé tartotta a fényképet. – Ez az ember itt a képen. Ő az? Lucien felállt, elvette Trey kezéből a fotót, és megnézte. Elmosolyodott, amikor meglátta a vidám arcokat a tóparti képen. – Honnan tudtad meg? – Az apámtól – válaszolt Trey, és igyekezett nem elkapni a tekintetét a vámpír arcáról. – Moriel adta ezt nekem – dobta az asztalra a könyvet. – Ez az apám naplója. Fogalmam sem volt eddig, mi ez, itt volt a temetés, meg minden. Ma néztem bele először. – Értem. – Életben van? – kérdezte Trey. – Igen. Trey várt, igyekezett kordában tartani feltörő haragját. Lucien vett egy mély lélegzetet, a homloka ráncokba futott össze, ahogy megformálta a válaszát. – Nem állt szándékomban örökké titokban tartanom ezt előtted. Mindazonáltal szerettem volna, ha megértesz néhány dolgot, mielőtt elmondom neked. – Mi az az LG78? – Ah... – Az egy farkasemberfalka, igaz? Vannak még többen is odakinn, olyanok, mint én, ugye? – Nem, Trey. Ők nem olyanok, mint te. Te különleges vagy. Trey várt egy darabig, hátha a vámpír kifejti ezt, de amikor már látszott, hogy nem akarja, feltört belőle a düh. – Van családom, Lucien! – csóválta hitetlenkedve a fejét. – Azt hittem, elvesztettem mindent és mindenkit, és akkor kiderül, hogy van egy nagybátyám! És azt hiszem, te azt is tudod, hogy hol van, igazam van? – Igen, tudom, hogy merre van a nagybátyád, és ha találkozni szeretnél vele, nagyon szívesen megszervezek egy... – Nem, Lucien! – Trey már nem tudta visszafojtani a haragját. – Csak azt akarom, hogy mondd el nekem, hol van, és hogy hogyan találok rá. Van saját pénzem, majd én megszervezem magamnak a találkozót, köszönöm szépen!

Lucien a fiúra nézett. Mondani akart valamit, de úgy döntött, ez nem a megfelelő idő erre. Benyúlt egy fiókba, elővett egy papírt meg egy tollat és felírt egy címet. A papírt félbehajtotta, mielőtt átadta Treynek. – Ez a nagybátyád címe. Kanadában lakik. Ha bármiben segítségre van szükséged, csak szólj! Trey lenézett a papírra, amit a kezében tartott, és gorombán megköszönte. Felvette az asztalról a fényképet meg a könyvet, és elindult az ajtó felé. – Trey! – szólt utána Lucien. – Nagyon örülnék, ha beszélgethetnénk még egyszer, mielőtt elmégy. Van néhány dolog, amit tudnod kellene a nagybátyádról és az LG78-ról. Veszélybe kerülhetsz, ha ezekről nem tudsz, mielőtt odamész. Továbbá egy szívességet is szeretnék tőled kérni. – Amikor látta, hogy a fiú nem válaszol, folytatta. – Arra kérlek, hogy még ne indulj el. Arra kérlek, hogy maradj még velünk egy darabig. Nagyon sok bepótolni valónk van. Trey Lucienre nézett, és bólintott. – Rendben. Még beszélünk, mielőtt elmegyek. Lucien nézte, ahogy a fiú kimegy, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Felsóhajtott, felvette a telefont, és megkérte Tomot, hogy menjen fel hozzá, amint van egy kis szabad ideje. Letette a kagylót, és végiggondolta az elhangzottakat. A fiút nem lehetett visszatartani. Találkozni akar a nagybátyjával, megtudni, milyen igazából, és mi a közös bennük. Ez természetes. De Lucien nem akarta, hogy a fiú így jöjjön rá. Fontos, hogy előtte beszéljenek a nagybátyjáról és a csoportjáról. Sikerült elnyernie Trey bizalmát, és ez a bizalom most romokban hevert. A fiúnak azonban akkor is meg kell tudnia néhány dolgot a nagybátyjáról. Arról, hogy mit tett Trey apjával. A nagybácsi veszélyes méreg volt, és a horda, amely LG78-nak nevezi magát, nagy veszélyt jelenthet a fiú számára. Olyan veszélyt, ami akár a vesztét is okozhatja... Folytatjuk...

MILYEN A TE SÖTÉT OLDALAD? Farkasemberek és dzsinnek, vámpírok és nekrotrófok – a Trey Laporte történetét elmesélő regényekben nagyon sokféle alvilági lény jelenik meg. Te melyikhez hasonlítasz a legjobban? Adj választ a kérdésekre, add össze a pontjaidat, és derítsd ki, melyik alvilági lény lehetnél... 1. Ha egyetlen természetfeletti képességet választhatnál magadnak, melyiket szeretnéd a legjobban? a) Nagyon érzékeny látás, hallás és szaglás 3 pont b) Mérhetetlenül nagy izomerő 2 pont c) Örök fiatalság, mindig jól akarok kinézni 4 pont d) Hihetetlen gyorsaság 1 pont 2. Ki kell állnod harcolni egy ellenfeleddel. Melyik a leghatásosabb fegyvered? a) Az eszem (na és a tépőfogaim) 4 pont b) A meglepetés (lesből támadni a leghatékonyabb) 1 pont c) A puszta erőm 2 pont d) Megdöbbentő (de kordában tartott) agresszió 3 pont 3. Péntek este van, a barátaid meghívtak vacsorára. Mi lenne a legrosszabb kaja, amit feltálalhatnának? a) Saláta. Zöldség? Pfuj! 3 pont b) Fokhagymás pirítós 4 pont c) Frissensült, mert nem bírok várni a kajámra 1 pont d) Bármi, ami könnyű és kis adag, mert táplálnom kell az erőmet 2 pont

4. Ha bárhol lakhatnál a világon, hová költöznél? a) A kanadai őserdőbe, barangolós fajta vagyok 3 pont b) Valahová az Északi-sark közelébe. Azok a hosszú éjszakák! Azért társaság is kell! 4 pont c) Tokióba, a nagy sürgés-forgás miatt 1 pont d) Los Angelesbe, a Muscle Beach közelébe, bírom a testépítőket 2 pont 5. Melyik a kedvenc filmed? a) Hulk 2 pont b) Twilight 4 pont c) Harry Potter és a félvér herceg 3 pont d) Féktelenül 1 pont

MOST ADD ÖSSZE A PONTJAIDAT, ÉS NÉZD MEG, MELYIK ALVILÁGI LÉNY LENNNÉL! 0-5 pont: Árnydémon Gyors és ravasz vagy, képes vagy tökéletesen megsemmisíteni az ellenlábasodat. Az emberek világába beépülve embernek álcázod magad. Szeretsz sötét helyeken lógni, ahol elrejtőzhetsz, így várod a következő ellenfelet. 6-10 pont: Maug démon Nagy vagy, és erös. Hűséges vagy a barátaidhoz és a társaidhoz, ezért tökéletes testőr válna belőled. Az alvilágban talán nem te vagy a legokosabb és a leggyorsabb, de a harcokban ezt pótolod rámenősséggel és jó küzdőképességgel. 77-75 pont: Farkasember A küzdelemhez vérfarkassá változol. Ilyenkor nagyon erős vagy, és az ösztöneidre hallgatsz. A látásod, hallásod és szaglásod kifinomult, jobb az emberekénél és a farkasokénál is. Farkasemberként (született

vérfarkas, aki akaratával képes irányítani az átváltozását) az emberi elme hatalmát egyesíted a vadállat erejével. 16-20 pont: Vámpír Évszázadok óta élsz, és megőrzöd a fiatalságodat. A bőröd sápadt, szemedből hipnotikus erő sugárzik, és elképesztően gyorsan kihevered a sérelmeket. Az emberek között kell élned, hogy életben maradj, de a napfény árt a bőrödnek, ezért nappal veszélyes kimerészkedned otthonról. Nem félsz semmitől, kivéve a farkasembereket, a hegyes karókat és a fokhagymát.