Fekete, fekete, fekete Black Sea Exchange 07 - Isztambul

Fekete, fekete, fekete… Black Sea Exchange ’07 - Isztambul 2007.07.08-20.

Sosem jártam még a Fekete-tengernél, így egy kósza ötlettől vezérelve jelentkeztem az idei Black Sea Exchange nyári táborra, amit LC Szófia szervezett. Egy hét tengerpartozás már önmagában is több mint kellemes, de Róna Petiék nyomdokaiba lépve elhatároztam, hogy útba ejtem a közeli Isztambult is. (Mariann nagyon tiltakozott, hogy hagyjam meg neki azt az egy várost, ahol még csak ő járt, de végül azért elengedett…) Itthonról négyen is jelentkeztünk, de szerencsére a szervezők végül mindannyiunkat fogadtak. Ákos, Benes és Tádé még az exchange előtt keresték fel Isztambult, mivel így jobban jöttek ki szabadságban. Nagy bátran bevállalták az egész utat busszal, egy éjszakai csövezéssel tarkítva Szófiában, de a lenyűgöző látványosságok őket is kárpótolták minden kényelmetlenségért. Én a Wizz Air-nél tudtam olcsó repülőjegyet szerezni, aminek csupán két apró szépséghibája volt: Várnába szólt, és reggel 5:05-kor indult Budapestről. A taxi 3-ra jött értem, és nem igazán sikerült kipihennem előtte magam, mivel csak nemrég értem haza a mulatós hangulatú vízitúráról. Gondoltam, majd az első este jól kialszom magam, hiszen úgyse lesz még más program… Gond nélkül megérkeztem Várnába, és reggel 9-kor már javában a várost jártam hátizsákommal. Nem álltam meg, hogy legalább térdig bele ne másszak a Fekete-tengerbe, és leheveredjek a homokos partjára. A fövenyen egy nyugágyban hideg helyi sört kortyolgatva elmerengtem jó sorsomon. Várna egy nagyon nyugodt kisváros, amely az ókori görögök óta sok viszontagságot átélt. Látnivalóit fél nap alatt kellemesen be lehet sétálni; megnéztem a római fürdő romjait (7000 m2-es alapterületével, a negyedik legnagyobb volt a Birodalomban), az akváriumot és a Helytörténeti Múzeumot ahol egy nagyon kedves hölgy kalauzolt végig, angolul és németül elmesélve a város történetének minden fontosabb mozzanatát. Még a polgármesteri székbe is beleülhettem. Sétáltam a város főutcáján, megnéztem a hangulatos ortodox templomokat és végül még az Archeológiai Múzeumra is maradt időm. Egy időszakos kiállítást rendeztek épp középkori bolgár ékszerekből, nagyon

látványos volt. Kipróbáltam a remek bolgár fagylaltot, amelyet gyümölccsel gazdagon dekorált kis fagyihegyekből kanalaznak ki, és mindenhol súlyra mérik. Az 5 órás busszal indultam át Burgaszba, ahol este 8-ra volt megbeszélve a találkozó az egyik bolgár EESTEC-essel. Különösebb probléma nélkül odajutottam, csak épp a buszon volt kegyetlen meleg, és nulla szellőztetési lehetőség, így alig bírtam aludni. Burgaszban közölte a rossz hírt a szófiai Krasi, hogy terv szerint bevárjuk a többi magyart, akik éjfélkor érkeznek Isztambulból busszal, majd a többiek felszednek minket hajnalban, amikor ideérnek Szófiából. Ennyit a remek alvási terveimről! Burgasz - modern város lévén - nem sok látnivalót kínál. A móló, a tengerparti sétány, a park, a főutca és az egyetem megtekintése még nem töltötte ki az éjszakát, hiába ültünk be az egyik sátras büfébe caca-t (apró, olajban kisütött halak) enni, meg sörözni. Az utolsó órákat már a buszmegállóban állva töltöttük, mert az Internetkávézót is meguntuk, és semmi nem volt nyitva. Egyre nehezebben viseltük a körülményeket, a csomagunkat bezárták a pályaudvaron, mi meg ott fagyoskodtunk éjszaka az üres városban. Ekkor jött a hír, hogy a többiek nem fognak minket felvenni, hanem egyenesen Kitenbe mennek (ahol a szállásunk volt), így nekünk meg kell várni az első menetrendszerinti buszt reggel 6-kor. No remek! Hajnali 3 után csak megérkeztek a srácok Isztambulból, ők is nagyon el voltak csigázva. Az egész városban már csak a resti volt nyitva, ahol világítás sem volt, viszont még szolgáltak fel nekünk meleg húslevest. Oldandó a hangulatot, kipróbáltuk a helyi vodkát és rumot, és eközben fény derült rá, hogy Bulgáriában a „nagy” az egy decit jelent röviditaloknál. Mire kivilágosodott, már tudtuk, hogy a reggeli busz valójában csak 7-kor megy, így még egy órát kellett valahogy kihúznunk. Némi sör társaságában igyekeztünk gyorsabban mulattatni az időt, miközben Ákosék már felrázott sörrel locsolták egymást Schumacher módjára, a munkába igyekvő dolgozó nép nem kis csodálkozására. 8 után értünk Kitenbe, ami egy tipikus tengerparti üdülővároska. Burgasztól kb. 60 kilométerre délre fekszik, szerencsére a külföldiek még nem fedezték fel úgy, mint az Aranypartot. Mint kiderült, a többieket is megviselte az út, mert hiába érkeztek meg már 5-re már, a szobákat csak 10 után lehetett 2

fokozatosan elfoglalni. Nem csoda, hogy mindenki szunyókálással és regenerálódással töltötte a napot. Mi a tengerpartot választottuk e „tett” színhelyéül. Jól jött a vízitúrán szerzett alapszínem, mert a vacak kis napernyő nem védett volna meg önmagában a leégéstől. A szállásunk egy egyszerű hotel volt, úgy 250 méterre a homokos öböltől. A szobákkal nem is volt semmi gond, némelyikben még hűtő és TV is volt, ám mint az este végére kiderült, az ellátás lett a kritikus pont. Valahonnan hozatták az ételt, ami mind mennyiségben, mind minőségben mélyen alulmúlta várakozásunkat. Sebaj, legalább volt lehetőségünk kipróbálni a helyi ételeket a tengerparti soron. Estére nagy nehezen sikerült összerángatni a társaságot: 13 külföldi vendég és 10 szervező volt velünk. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy négyünkön kívül mindenki ex-jugoszláv országból érkezett, így néha – megfeledkezve magukról – vidáman elcsevegtek egy kevert szláv nyelven egész este. Nagyon kedves gesztus volt, hogy mindenki névre szóló pólót kapott, ám nem ártott volna némi csapatépítő játék sem, hogy a nevekkel gyorsabban megbarátkozzunk. Jó későn, de már emelkedett hangulatban sétáltunk át a város egyik nevezetességéhez, a sziklaöbölbe épített, tengerbe nyúló diszkóhoz - a Club Zangador-ba. Valóban nagyon különleges volt, és hajnalig táncoltunk a fövenyen meg a vízben. A másnap délelőtt a csipás szemek nyitogatásával telt, majd kollektívan levonultunk a tengerpartra fürdeni és labdázni. Különösen összemelegedtünk a macedónokkal, akik közül már többen is voltak nálunk Budapesten. Este Krasi tartott előadást a munkahelyén folyó energiahatékonysági projektekről, majd néhány mongol koktéllal megacélozva magunkat az egyik zenés bárba vonultunk, ami a tengerbe vert cölöpökön állt. Gyakorlatilag csak mi voltunk a helyen, így ismét nagyon jót táncoltunk. Másnap reggeli után következtek a prezentációk. Azaz következtek volna, mert kiderült, hogy az előzetes felhívást csak én vettem komolyan, és a többiek nem igazán készültek fel. Orvosmérnöki etikai kérdésekkel traktáltam a kedves hallgatóságot, majd Ira, a főszervező lány másnapig haladékot adott a többieknek, hogy előrukkoljanak valamivel a „Future of Engineering” témában. Mivel a vacsora - szokás szerint - harmat gyenge volt, elmentünk pizzázni a parti sétányra, míg a csapat másik fele 3

egy helyi étteremben vette magához a szükséges táplálék-kiegészítését. Csütörtök délelőtt nagy keservesen lementek az előadások, így újra átadhattuk magunkat a tengerpart felhőtlen élvezetének, miután kijátszottuk magunkat a szálló kertjében lévő hintákon. A víz nagyon kellemes volt, fokozatosan mélyült, és akkora hullámok voltak, amelyekbe már bele tudtunk ugrálni. Igen sok medúzával lehetett találkozni, de szerencsére nem a csípős fajtából. A hétvégét leszámítva nem is volt tömeg a parton. Este szembesültünk azzal a meglepő ténnyel, hogy a helyi tequila üvege (amely különben teljesen rendben van) mindössze 6.5 Leva, átszámítva 800 Ft. Ennek örömére vettünk is egy üveggel, és hamarosan körénk gyűlt mindenki iszogatni, így egy kellemes tequilázásba fordult az este. A buli pedig még csak ezután következett, mivel áttaxiztunk mindannyian a szomszédos Primorszko nevű városba, és egy rövid séta után a Club Impuls-ban kötöttünk ki. Ismét fergetegeset táncoltunk, ugyanakkor az elsők között mentünk haza, mivel mi, a magyarok, Mirko Nisből és Sofija Skopjéból hatan vállaltuk, hogy a másnapi 9 órás busszal megyünk át Szozopolba, és vitorlázunk az első turnusban. Szozopol egy festői városka, amely egy tengeröböl oldalán magasodó sziklafalra épült egy félszigeten, kiváló kikötőhelyet biztosítva ezáltal. (Az első települést a trákok alapították, Kr.e. 7. században.) Virágkorát még a rómaiak előtt élte, de ma is kiemelt turistacélpont, és a modern városrész hallatlan ütemben bővül. A keskeny félszigetet elfoglaló óváros jellegzetes kétszintes házakkal van tele, amelyek vegyesen görög és bolgár stílusban épültek. A helyenként 30-50 méter magas sziklafal tetejéről csodálatos a panoráma, és a város fenséges látványt nyújt a tengerről visszatekintve is. Kirándulásunkat a kikötőben kezdtük, ahol kis keresgélés után megtaláltuk a 8,5 méteres vitorlást, amivel kifutni készültünk. Ketten kezelték a hajót, nekünk hatunknak nem volt más dolgunk, mint nézelődni, napozni és fényképezni. Másfél óra alatt csak az egyik oldalát sikerült körbehajóznunk a félszigetnek, a legjobb rész az volt, amikor egy kötéllel a kezünkben vízbe ugrottunk, és húzattuk magunkat a hajóval. Mikor visszaértünk a kikötőbe, cseréltünk a következő csoporttal, majd pedig kisétáltunk a sziklafal tövébe. Gyönyörű

4

volt a part, és csak mi voltunk, sehol egy „buta turista”. Próbálkoztunk kis sziklamászással, lábat áztattunk a habokban, fényképezkedtünk a hullámokkal és a sirályokkal. Remek ugrálós képeket is készítettünk. Ebédünket egy előkelő szálló teraszán költöttük el, ahol gyakorlatilag közvetlenül a sziklafal tetején ültünk, és lélegzetelállító volt a kilátás. Az étel is remek volt, messze a legjobb az egész hét során. Szegény Ákos pont ezt nem tudta élvezni, mivel délutánra teljesen kikészült a gyomra. Miután a fagyinkat és süteményünket is elfogyasztottuk a lugasban, még egy nagyot sétáltunk a városban, és a többiekkel együtt buszoztunk vissza Kitenbe. Elugrottunk még a helyi Internetkávézóba enyhíteni függőségünket, és hazafelé a tengerparton gyönyörű naplementét csodálhattunk meg. Aznap este került sor a fövenyen az „International Drinking Night” programra, amelyre mindenki hozta a nemzeti italát. Mi egy kis pálinkával, és jófajta Teleki borral készültünk, míg a többiek leginkább Rakia-t hoztak. A buli nem volt olyan fergeteges, mint korábban, mert mindenki fáradt volt már a napi programtól, és a tengerparton este hűvös szél fújt. Nagyon gyorsan elérkezett az utolsó nap, igyekeztünk ezt is minél jobban kihasználni: egész nap fürödtünk, labdáztunk, én meg beástam magam mellig a homokba… Este elmentünk vásárfiát nézni, és kicsit élvezni a városi forgatagot a központban. A pakolás, adminisztrációs ügyek intézése miatt jól elhúzódott az este, és csak éjfélkor kezdtük el a Farewell party érdemi részét, amikor mindenki átadta az ajándékait a szervezőknek, és megköszönte sok munkájukat. Ákos kezébe a vette a dolgok irányítását, és házigazdaként szórakoztatta a társaságot. Nagyokat mulattunk és énekeltünk. Később átmentünk a Zangadorba (a tengeri diszkóba), és búcsúzóul hajnalig táncoltunk. Végül egy romantikus tengerparti sétával zártuk az estét; ekkorra már pirkadt. A társaság nagyobbik fele a reggel 7 órás busszal távozott, és mivel kikísértem őket az állomásra, nem jutott túl sok alvás osztályrészemül. Mi csak este indultunk tovább, így még a vasárnapot is a tengerparton tölthettük. Nekem sikerült elbóbiskolnom a napon délben, és csak 4kor ébredtem fel; mivel nem tudok álmomban forogni, mint a grill csirke, a jobb oldalam tisztességesen leégett. Nem volt túl kellemes így cipelnem a hátizsákom, de végül túléltem az egészet 5

különösebb következmények nélkül. Este 6-kor indult a buszom vissza Burgaszba, miután érzékeny búcsút vettem Ákoséktól, akik csak késő este távoztak Szófiába. Korábban sajnos nem sikerült jegyet vennem az isztambuli buszra, így Burgaszban az volt az első dolgom, hogy megpróbáltam szerezni egyet. Amikor mondták, hogy aznap estére már mind a 6 busz be van telve, kicsit megijedtem, de aztán megnyugtattak, hogy szükség esetén utazhatok a lépcsőn is. Végül valaki visszamondta az utat, így hozzájutottam egy rendes helyhez a 23:30-as buszon, hogy kalandjaimat Törökországban folytassam tovább. Bár a távolság Burgasz és Isztambul között mindössze 250 km, az utazás 7 órát tart, köszönhetően az utak rossz állapotának, és a határátlépés majd kétórás procedúrájának. (A sok sorban állás vízumért, pecsétért, duty free látogatás mellett teljesen kirámoltatják a buszokat, és belenéznek mindenki táskájába.) Legalább a Metro társaság járműveire nem lehetett panasz, igazi luxusbusz volt! Szép, modern, rendes légkondival, akkora hellyel, hogy teljesen ki tudtam nyújtani a lábamat, és volt utaskísérő, aki vizet kínált és segített, amiben lehetett. Kora reggel érkeztem meg az isztambuli buszpályaudvarra, ami elsőre igen félelmetes volt, mert van vagy 190 kocsiállás, hatalmas tömeg, és semmi információ vagy térkép. A Taksim térre kellett eljutnom, hogy találkozzak egy helyi sráccal, és némi mutogatással végül eljutottam ahhoz az álláshoz, ahonnan a transzfer busz indult. Később még egyszer át kellett szállnom, és majdnem egy órát tartott az út, mivel Isztambul hatalmas. Amíg Alper megérkezett a Taksim térre, végigsétáltam az Istiklal Cad utcán, ami talán a mi Váci utcánknak felel meg, és magamba szívtam a török utcák hangulatát és illatát. Egy kávé után nekiálltunk keresni egy Youth Hostel-t, mivel az EESTEC-es lány, akinél alhattam volna, az ázsiai rész távolabbi végén lakik, és inkább egy belvárosi szállást preferáltam. A portás telefonon sem bírta rendesen elmagyarázni, hogy hol van a szálló, ahol Ákosék is laktak, és mivel rossz címet adott meg, végül kis kóválygás után egy másikba, az Orient Hostel-be tértem be. A szálló tetőteraszáról a Márvány-tenger, az Aiga Sofia és a Kék Mecset látszottak, élmény volt ott reggelizni és sörözni este. Amint lepakoltam, elindultam felderíteni a környéket, majd első utam a Topkapi Palotába vezetett. A palota majd 400 éven át szolgált a szultánok rezidenciájaként, és nem sokkal a város 1453-as cseles elfoglalása után kezdték építeni. A szeráj részbe nem mentem be, de így is láthattam a fegyvertár, a díván tanácsterme, a trónterem, a szőnyeggyűjtemény és a konyha mellett számos pavilont és csarnokot, amelyeket különböző 6

sikeres csaták és hadjáratok emlékére emeltek. Nagy élmény volt, hogy a tavasszal olvasott Waltari könyv (Mikael Hakim) helyszínei és történelmi eseményei köszöntek vissza. Lenyűgöző volt a kincstár, ahol fantasztikus ékszereket, dísztárgyakat, használati eszközöket állítottak ki. Mivel a törtök hódítás óta soha nem foglalták el a várost, és a világháborúk is megkímélték, gyakorlatilag 20 évszázad öröksége gazdagítja ma is Isztambult. Meglepve láttam például Szt. Péter ereklyéit az egyik vitrinben. A palota után lesétáltam az Aranyszarv öbölbe, és élvezettel merültem el a kikötői forgatagban. Mindenhol főtt-sült kukoricát, töltött kagylót, gyümölcsöt és halas kebabot árulnak. Ez utóbbi helyben fogott szardellából készül, frissen grillezik, és eszméletlen finom. Sétámat a fűszerbazáron keresztül folytattam, közben benéztem minden mecsetbe. Legszebb talán a parton álló Új-dzsámi izniki kék-fehér csempés borítása, de mindegyiknek megvan a maga hangulata. Nyitottak a turisták iránt, amíg azok betartják a szabályokat: leveszik a cipőjüket, a nők eltakarják vállukat, befedik fejüket, és nem imaidőben mennek be. Rüstem pasa dzsámija érintésével folytattam utamat a domb tetején álló Szulejmán-dzsámihoz, ami uralja a városképet. Sinan, a híres birodalmi építész tervezte, csak úgy, mint 130 másikat. A mecset körül megvannak még az eredeti, 16. századi karavánszerájok, madraszák, fürdők. A kertben van Nagy Szulejmán mauzóleuma is. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb hódítás, az Ottomán birodalom határait Bécstől Jemenig terjesztette ki. Toronyiránt sétáltam vissza az Aranyszarv öbölbe, így útközben egy szegénynegyedben találtam magam. Döbbenetes volt a különbség a két utcával arrébb lévő turistás részhez képest: romos házak, a gyerekek az utcán élnek, az asszonyok szőnyegeket szőnek, a boltokban szenet, fát, vasárut kínálnak. A bő 10 milliós Isztambul folyamatosan gyarapszik, mivel a keleti országrészhez képest lényegesen magasabb az átlagos életszínvonal, de így is milliók nyomorognak. A tömegközlekedést igyekeznek folyamatosan fejleszteni, az elmúlt nyolc évben lett metrójuk, két földalatti fogaskerekűjük és egy hosszú villamos vonaluk. A közlekedés zömét buszokon bonyolítják, azonban a megállókban nincs kiírva, hogy melyik busz hova megy, és mikor jön, emiatt a török nyelv ismerete nélkül nem annyira triviális a használatuk. A jegyek átszámítva 200 Ft-ba kerülnek, és a villamosnál is minden 7

megállóban ki van építve a forgóajtós beléptetőrendszer, biztonsági személyzettel megtámogatva. Viszont a villamoson és a metrón tényleg megy a légkondicionáló, és nagyon kellemes hőmérséklet van mindig. Érdekes módon kevesen járnak biciklivel és motorral a belvárosban. Az úthálózat fejlesztésének hála a járdák nagyon keskenyek. Néhol mindössze egy méter szélesek, amiből még pár centit levesz egy kirakat, és közvetlen mellette húz el a villamos. Az autósok imádnak dudálni. A legkisebb indok is elég már, hogy a környéken az összes autós rátenyereljen a dudára. Nagyon furcsa, hogy a lakosság nagy számához képest milyen kevés autót látni. Nem tudom, hogy van-e forgalomkorlátozás, vagy csak a hihetetlenül magas benzinárak teszik, de az utakon zömével taxikat látni. Nagy kerülővel sétáltam haza, útba ejtve az ókori aquaductot, amire nem bírtam ki, hogy ne másszak fel. Megnéztem a Herceg- és a Tulipándzsámit, az egyetemet és a bazárt. Jobban mondva annak környékét, mert legnagyobb meglepetésemre este 7-kor már mind zártak a bódék, és a Nagy bazár épülete már be is volt csukva. Este még megcsodáltam a kivilágított nagy mecseteket a szállásnál, és kis internetezés meg két sör után megnéztem a hastáncos bemutatót a szállóban. A lány nagyon dekoratív volt, de nem sokat hastáncolt, inkább igyekezett bevonni mindenkit, és kicsit erőltetett módon általános bulit generálni. Éjfél után be is indult a tombolás, de addigra én már nyugovóra tértem. Egy ausztrál srác volt az egyik szobatársam – Craig -, akivel előző este összebarátkoztam a bárban, és elhatároztuk, hogy együtt vágunk neki a város Beyoglu kerületének. Átsétáltunk a Galata hídon, aminek az alsó szintjét előkelő éttermek és bárok foglalják el. A hídon állandóan pecáznak a helyiek, kis halakat fognak műlegyekkel. A zsinóron 10-15 horog van, csak leengedik 5-6 méter mélyre, és amikor visszahúzzák, tele van hallal. Első utunk a Galata toronyba vezetett, amely jelenlegi formájában 14. század óta szolgál felváltva őrbástyaként, tűztoronyként vagy börtönként, de már a 6. századtól állt e helyén egy másik torony. 9 szintes, 62 méter magas, a falai alul 3,7 méter vastagok, és remek körpanoráma nyílik a tetejéről a városra. Ezután újra

8

végigsétáltunk az Istiklal utcán, ahol a nosztalgia villamos is közlekedik, majd pedig lementünk a Boszporusz partjára, és a Besiktas negyed felé vettük az irányt, hogy megnézzük a Dolmabahce palotát. A 19. század közepén, hogy megmutassák a világnak, van még erő és gazdagság az ottomán birodalomban, Abdülmecit szultán és fia felépíttették az új palotát, hogy színvonalban és fényűzésben megfeleljen a kor elvárásainak. Tíz év alatt el is készült az épület, amelybe átköltöztek a Topkapi-ból, igaz külföldi bankhitelből finanszírozták. A Boszporusz partján feltöltöttek egy parknyi területet, és oda húzták fel a 285 szobás palotát. Külön vezetés van a szultán lakrészébe és a hárembe. Mi mindkettőt megnéztük, mintegy 2 órát töltve az épületben. Gyakorlatilag mindenhol megvan még az eredeti berendezés, a drága bútorok, szőnyegek, arany dekorációk. Legjobban a díszes fürdők tetszettek. Fényűzésben felveszi a versenyt a nagy nyugati uralkodóházak lakhelyeivel, az biztos! Különleges a kristályból készült főlépcső, illetve a kupolateremben található 4 tonnás csillár, amely Európa legnagyobbja. A palota utolsó lakója Kemal Atatürk volt, a modern Törökország megteremtője, aki életében nagyon sokat tett az ország szekularizálásáért (például ő tette meg múzeumnak az Aiga Sofia-t), és 1938-ban a szeráj egyik termében halt meg. Halála után néhány évvel a Dolmabahce palotát is megnyitották a nagyközönségnek. A palota megtekintése után átkompoltunk a város ázsiai részére, kerülgetve a hatalmas teherhajókat. A Boszporusz híd 1973 óta köti össze a két kontinenst, de mivel a város északi végén van, a személyforgalom jelentős része a kis vízitaxikon és különböző méretű kompokon zajlik. Most építenek egy metrót az öböl alatt, ami várhatóan csak jó pár év múlva készül el. Az ázsiai részen sétáltunk egy nagyot, gyakorlatilag mindent megnéztünk, amit érdemes. Ettünk egy lírás gyrost, szőlőt és kagylót a piacon, bementünk a mecsetekbe, és fényképezkedtünk a Leander torony előtt. Felsétáltuk a Selimiye laktanyához, de mivel még ma is aktívan használják a közelébe sem lehetett menni. Utunkat a pályaudvarnál fejeztük be, amit félig már a vízre építettek. A belváros nagyon jól 9

néz ki a víz felől, ahogy a sok minaretje az ég felé tör, nem győztük csodálni. Míg az óváros látképét a mecsetekkel tarkított kis házak uralják, északra már megjelenik a modern építészet, és hatalmas toronyházak mutatják, az üzleti élet is jelen van. Visszaérve Eminönü-be, még megnéztük a fűszer bazár mellett lévő kisállat piacot. Itt aztán lehetett mindenfélét kapni, legmeglepőbb talán a tucatjával árult pióca volt. Meglehetően késő volt már, mire visszaértünk a szállásra, így le is késtem a kék órát a fényképezéshez. Azért sikerült pár szép fotót készítenem az esti fényárban úszó mecsetekről. A következő napot is még együtt kezdtük Craiggel az Aiga Sofia-ban. Rengeteg volt a turista, de ez sem rontotta el a hely fantasztikus hangulatát. A mecset (bazilika) méretei lenyűgözőek. A törökök Konstantinápoly meghódítása után nem lerombolták a templomokat, hanem csak praktikusan átalakították őket mecsetnek. Az Aigi Sofia-hoz is csak hozzáépítettek 4 minaretet, és levakolták a falakat, így gyakorlatilag 1400 éves az épület. Ezzel megmentették a fantasztikus keresztény arany mozaikokat, amelyek még ma is ott vannak, bárhol megkapargatja az ember a festéket. A karzatról különösen jól érzi az ember a belső tér hatalmasságát, csak az volt a baj, hogy a kupola restaurálása miatt egy majd 60 méter magas állvány volt összerakva. Következő utunk a Régészeti Múzeumba vezetett, amelynek hatalmas gyűjteménye van ókori szarkofágoktól kezdve trójai edényeken át izniki csempékig nagyon sok mindenből. A Kék Mecsetbe már egyedül mentem tovább, de valahogy nem fogott meg annyira, mint a többi hasonló nagymecset, mivel túl sok volt a turista. Minden esetre az egymás fölé magasodó kupolái valóban csodaszépek. Körbesétáltam a Hippodrom-on, a bizánci stadionból maradt téren. Nem álltam meg, hogy be ne menjek Ibrahim pasa palotájába, aki Nagy Szulejmán tehetséges nagyvezíre volt, és róla is szólt a Waltari könyv. A palotájában jelenleg a Török és Iszlám Művészetek Múzeuma van, értékes szőnyeggyűjteménnyel. Ez után következett az egyik legizgalmasabb hely, a Cisterna Basilica. Két emelet mélyen a föld alatt egy legalább 60.000 köbméteres víztározót építettek a bizánciak a 6. században a palota és a belváros vízigényének kielégítésére. Egy kevés víz most is található benne, és meglepően sok hal is. Nagyon jó hangu10

lata van, ahogy az ember hallgatja a víz csöpögését, miközben a pallókon sétál az oszloprengetegben. Felbuzdulva a víztározó szépségén elsétáltam egy másikhoz is, a kicsit kisebb 1001 oszlop ciszternához, de oda már nem mentem le, mivel kiderült, hogy időközben felújították, és most egy vendéglő és koncertterem működik benne. Elsétáltam még két másik, a környéken lévő mecsethez, majd ki a tengerpartra, megnézni a városfalat, meg a Bucolean palota romjait. A part mentén gyalogoltam vissza egészen a Galata hídig, és közben alkalmam volt megfigyelni a helyi fürdőzőket. A hídon vártam ki a naplementét, és végigfényképeztem. Nagy élmény volt! Ákosék tanácsa alapján csütörtökre egy egész napos kirándulást iktattam be a Princes’ (Herceg) szigetekre. A négy kis sziget Isztambultól délre található, mintegy 20 kilométerre. Igazi üdülőparadicsomok. Kezdetnek a harmadik szigetet, Heybeliada-t céloztam meg. Alper tanácsára rögtön béreltem egy biciklit, és azzal tekertem keresztül-kasul. A 40 fokos hőségben tikkasztó volt felkerekezni a dombokra, de szerencsére mindenhol árultak hideg vizet. Körbetekertem az egész szigetet, és egy szimpatikus öbölben megálltam napozni és fürdeni. Nagyon finom volt a víz, csak sok volt benne a medúza. Arrébb még ráját is láttam. Helyenként úttalan utakon törtem át a biciklimmel, és ellátogattam a sziget hivatalos beach-ére is. Fantasztikus hangulata van a Herceg szigeteknek, nagyon nyugodtak, csak lovas kocsik vannak, és a kikötőtől távolabb gyakorlatilag egyáltalán nincsenek turisták. Rengeteg kóbor macska van mindenhol, és remek képeket lehet készíteni, miközben játszanak, vagy lustálkodnak valahol az árnyékban. Terv szerint a negyedik szigetet szerettem volna még meglátogatni, de rossz kompra szállítottak fel, így visszakerültem a másodikra. Nem bántam meg, mert felsétáltam a sziget tetején levő kis ortodox templomhoz, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt körbe. Uzsonna után szálltam fel a hazainduló kompra. A hajókat folyamatosan követik a sirályok, akik éhenkórászok módjára minden kidobott ételre rávetik magukat. A bátrabbak még a kézben tartott kekszet is elveszik. Megint sötétedésre értem vissza a hostelbe, és kis fényképezés után csak annyi erőm maradt, hogy bepakoljam a táskámat.

11

Sajnos, elérkezett a nagy utazás végső napja. Reggeli után felkerestem a Nagybazárt, hogy bevásároljak mindenféle ajándékot, és teljesítsem a leadott rendeléseket. Nagyon meglepődtem azonban, hogy több helyen is elküldtek alkudozás helyett; amikor mondtam egy megfelelően alacsony árat, egyszerűen közölték, hogy lehetetlen, és menjek máshová. Ahelyett, hogy rendesen alkudoztak volna! Úgy látszik, túl jól megy nekik a bolt. Azért végül csak sikerült mindent összehoznom. Az egyik helyen a vásárlás után leültettek teázni, meg beszélgetni kicsit. Pár mondat után odavetették, hogy biztos kis részben török vagyok. Mondtam - Nem. – De, de biztos van egy kis török vér benned! Megint csak tiltakoztam, aztán mondták, hogy a bőrszínem miatt gondolják… Na igen, eddigre már elég sötét árnyalatot öltöttem. Végül meg kellett mutatnom a fürdőnadrág csíkomat, hogy elhiggyék, alapvetően fehér vagyok, csak sokat napoztam mostanában. Utolsó aprópénzemből egy csomag kártyát akartam venni. Három és fél lírám volt, és a kikiáltási ára 20 volt. Elmagyaráztam a boltosnak, hogy utazom haza, és ennyi pénzem maradt csak, adja, vagy nem adja? Mire megszámolta, rám nézett, és ezt mondta „Some have money, some are honey.” – és odaadta a paklit. Ilyen élményekkel gazdagodva sétáltam vissza a csomagomért, benéztem még Roxelan fürdőjébe, amelyben ma exkluzív szőnyegkereskedés üzemel. Közben elbúcsúztam a két gyönyörű nagy mecsettől és a várostól is. Kimetróztam a repülőtérre, és becsekkolásnál végre kihasználtam, hogy van Malév törzsutas kártyám, nem kellett sorban állnom. Sőt, beengedtek a VIP váróba, ahol rászabadultam a jobbnál jobb ételekre, végigittam a borkínálatot, és megkóstoltam, amit csak lehetett. Felszállás után a város fölött repültünk el, majd láthattam az egész Boszporuszt és a Fektet-tengert, végül Várnát is. A gépem gond nélkül landolt, és két hét után ismét hazai földre léptem. Nem akármilyen két hét volt! T. Képes beszámoló: www.challenge24.org/gallery/blacksea

12