rincz Lajos
VÉGÍTÉLET (Egy próféta látomásai a XXI. század elején)
„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr...” (Jelenések könyve)
I. Az Úr elhatározása
A
z Úr, látván az emberek feslettségét, egymás elleni vérszomjas gy lségét, utálatos betegségek terjedését, iszákosok és kábítósok seregét, fertelmes paráznaságban tévelyg ket, a szennyben, mocsokban nyakig hemperg ket; hogy rültek, satnyák, bénák, vérbajosok, paráznák, prostik, édszesek, homokosok, bérgyilkosok, maffiózók, útonállók, betör k, rablók, tolvajok és sikkasztók, népbutító demagóg politikusok, ravasz szektavezet k, hitetlen papok alkotják jórészét az emberi fajnak, mely már génjeiben fészket ád a gonosznak; hogy nemes eszmék - jóság, istenfélelem, becsület, tisztesség, barátság, szerelem, emberség, hit, tiszta erkölcs és szeretet helyét betölté gonoszság és gy lölet; s a b nnek patakjai szétáradának, a Sátán örömére tengerré váltak, ahogy a tar földet a dudva béborítja... Ezért a mennyei Atya elhatározta, - mert már nagyon körmére égett a dolog, s az angyalok többsége méltán háborog -, hogy elemészti ez undok parazitákat, s új földre plántálja a megrostáltakat. Az angyalok az Úr dics ségét zengték, s az embereket szánván, kérlelni kezdték. Mihály, aki néha elveté a sulykot, most sem tartá vissza, mi fejében buzgott, ezért így szólott: „Gy ztem az ördög fölött, ki sárkány maszkjában bújt hátad mögött; s emlékezém jól az Id k kezdetére, Te mondád: Teremtsünk embert a mi képünkre...”
-2-
Az Úr összevonta szemét haragosan, és Gábriel folytatá alázatosan: „Én vittem a jó hírt a Messiásról, az Ember eljövend megváltásáról, és most szavad csak annyit ér, mint a pelyva, melyet kedvére hint a szél a világba?” Az Úr bosszúsan hallgatá bírálóit, majd Péterhez veté gúnyosan szavait: „S te, a menny kapujának h rállója, a lelkek aprólékos számontartója, most is cserben hagysz, háromszor tagadva, hogy nem vagy az Igazhit tanítványa?” „Dehogy, Uram - felelé Péter óvatosan -, csupán annyit merek kérdezni alássan, hogy miért rizém évezredek óta, a mennyország kapuját gondosan óva, s minek tartom nyilván lelkek millióit, elkönyvelve mindet a feltámadásig, ha ket botorul, mint rozsdás selejtet, egy szálig a pokol tüzébe veszejted?” Az Úr mérgesen intett a panaszlónak, elzárván patakját fölösleges szónak: „Nem egyszer hallgattam badarságotokra, s lám, jóságomnak sosem lett foganatja. Az ördög malmára hajtjátok a vizet, bár tudjátok: csak gonoszsággal fizet. Döntésem másítni senki se próbálja, eljött az ítélet kegyetlen órája!” Szólt, s Gábrielhez fordult szigorú arccal: „Te pedig száguldj le a Földre azonnal, s keress egy prófétát, ki arra érdemes, - tollában ékes és talpig becsületes -, s mondd el néki hosszan, mik történni fognak, hogy a Föld lakói rútul elpusztulnak. Látomásit aztán foglalja írásba. Vigyázz, hogy munkája ne vesszen kárba!” S leszállván Gábriel a virágos Földre, nagyokat huppanva, lábát majd eltörve -,
-3-
hamar megtalálta a próféta házát, jól ismervén minden lakójának számát. Fellelvén a költ t az Úrnak szolgája, legottan mély álmot bocsátott reája, és elmagyarázta néki tüzetesen, ismételvén a parancsot türelmesen.
-4-
II. Az ítélet
A
z Isten, kinyilvánítván akaratát, fölemelte hatalmas büntet karját, és ujjának egyetlen pöccintésével - lendületet adva rettent er vel -, a Földet a t Nap felé sodorta, gyorsan csinálva, mint a villám csapása... Miként a vizes kutya, rázván bundáját, a Föld borzongva összehúzta irháját, úgy ért mindenkit e váratlan lökés, mint az óvatlan embert az áramütés; nem válogatván csövez ket, men ket, testi-lelki nyavalyákban szenved ket. Épületek milliói megremegtek, felh karcolók, tornyok halomra d ltek, autók, vonatok egymáshoz ver dtek, hajók a hullámzó tengerbe süllyedtek. Számtalan veszett el egy röpke perc alatt, s a romok közt halom sebesült maradt. A maradék rémülten nézett az égre, valami túlvilági csapástól félve, vagy hamar a földre vetették magukat, karjukkal eltakarván rémült arcukat. Kés bb, elszállván bel lük a félelem, n találgatták: mért e veszedelem? Geofizikusok és geográfusok, geokémikusok és geológusok, vulkanológu sok és szeizmográfusok, meteorológusok, asztronómusok, asztrofizikusok, asztrokémikusok, asztrológusok és világvége jósok, - megannyi tudós, meg kókler és sarlatán! törte fejét a világ magyarázatán. A tudósok nagy földrengésr l beszéltek, habár a m szerek semmit sem észleltek.
-5-
Tanulmányok, cikkek ezrei készültek, a Nagy Reccsr l, világvégér l regéltek, de egy bölcs csillagász bebizonyította, - méterhosszú képlettel alátámasztva -, hogy a Föld sebesen száguld a Nap felé, s az Ember sötéten néz bukása elé. A kormányok - hogy a pánikot elkerüljék, s a tömegek a bajt nehogy megneszeljék -, eltitkolták a vészjósló újságokat, n ellen rizvén a médiákat. De az ijeszt hírek beszivárogtak, - mint gáton a víz -, s a nép közt szétáradtak: „a sarkokon már olvadnak a jégtáblák, s a hullámok a partokat ostromolják.” A jómódúak - akik szép villákban éltek, vagy körülzárt városnegyedben henyéltek, árammal töltött drótkerítések mögött, s a b nöz kt l való rettegés között -, féltek a fenyeget anarchiától, s f leg a közeled tragédiától; de a züllött, iszákos, drogos cs cselék - s ez tette ki már a lakosság többségét -, nem adott hitelt az aggasztó híreknek, t még rült is a várható z rnek... Az égbolton r t fény jelent meg éjszaka, mintha valahol hatalmas t z pusztítana, sokan távoli hangot véltek hallani, s ijedten kezdték egymásnak suttogni: „akár irdatlan óriás sóhajtana, az á-ó-ú hangokat hosszan elnyújtva...” De ezeket sokan csak rémképnek vélték, s a gyermekeknek ijesztésül mesélték; nappal örültek a szép id járásnak, melegnek és tavasznak, rügyfakadásnak... És l n vasárnap, eltelvén az els hét, de többen már szorongva várták az estét...
-6-
III. Az emberek menekülése s l n hétf , kezd dvén a második hét, kellemesen h vösek voltak az esték, de a nappalok mind melegebbek lettek, s nem esett jól a h a felhevült testnek. A söpredék, örülvén a langyos víznek, nem akarván hinni a lesújtó hírnek -, vidáman lubickolt a szennyes áradatban, vagy tunyán heverészett a biztonságban. Az aljanép megélt állami segélyb l, adományból, ingyenes étkezésb l; a szükséggel régt l fogva együtt n ttek, szebb világról hiú álmokat nem sz ttek. Kinek múltja nincsen, s jelene keserves, annak számára a jöv sem rémséges, s az életben csak egy vigasztalást talál, hogy mindenkit elér a kegyetlen halál. Nem féltek hát gyilkos kórtól, fert zést l, meg egyéb nyavalyáktól és betegségt l. Így élhettek vígan drognak és italnak, s a munkát kerülve, a lustálkodásnak. Lármazenére üvöltöztek, ugráltak, decibel gajdolók vadul ordibáltak; mintha éreznék, hogy soká nem tehetik, ész nélkül visítva a dobot veretik. Mind vadabb hírek jöttek a médiáktól, nagy árvizekr l, olvadó jégtáblákróI, melyek mind bezúdulnak az óceánba, s toronymagasra ér a víz hullámzása. Vezet k próbálnak gyorsan intézkedni, a lakosságot feljebb telepíteni, de mint hangyaboly, melyet feldúltak durván, olyan tehetetlen volt már minden kormány; befurakodtak a b nöz maffiák, megmérgezték vetélkedések, pártviták;
É
-7-
szívben és lélekben mind satnyákká váltak, s mint szúette öreg fa, lassan szétmálltak. Meg akarván fékezni a nagy pánikot, a rend rei vették a gumibotot, de a vad tömegnek csak a fegyver használt, hullott a hitvány népség, a halál kaszált... Az áradatot nem bírták leküzdeni, hasztalan akartak gátat építeni, rendre összed ltek, nem menekülhettek, sokan nyomorultan az özönbe vesztek. Rohantak felfelé, hegyvidékre, dombra, nem ügyelt senki vallásokra, pártokra; nem voltak iszlámhív k, izraeliták, keresztények, sintoisták és buddhisták; vízbe fulladtak a pártbéli viták, menekültek a kommunisták és fasiszták, antibolsevisták és antiszemiták, vad internácik és túlzó soviniszták, demokraták és republikánusok, konzervatívok és liberálisok, meg sok ezer más pártoskodó, nemzetközi-hazafias-népbolondító. Teljesen felbolydult a csodás természet, mindent elborított a rút enyészet, a világban iszonyú viharok dúltak, meleg es zúdult, villámok csapkodtak, atomer vek sorra felrobbantak, sokezren fertelmes halálba zuhantak; gáz- és olajmez k mind lángba borultak, emberek ezrei csúnyán elpusztultak. Szurok fellegek kavarogtak az égen, lábaik földre lógtak a sötét éjben: nyugatról szörny sárkány fúj fenyegetve, embert, állatot maga el tt kergetve, rjöngve tombolhat pokoli kedvére, jaj annak sorsa, kit útjában elére; keletr l tájfun j b szen rohanva, házakat, autókat magasba kavarva,
-8-
megforgatja ket, egymáshoz csapkodja, és mint megunt játékszert, földhöz vagdossa; északról orkán zúg bömbölve, tombolva, él t és holtat maga el tt sodorva, közeledvén, egyre n szörny haragja, fortyogó víztengert fújván a magasba; délr l kormos falként zúdul az áradat, éjjeli sötétbe borítván tájakat, Sátán vezénylé az ördögi zenekart, egyre növelvén a borzalmas hangzavart... Kiholt utcákon piszkos folyók rohantak, összetalálkozván egymásnak csapódtak, maradék házakat sorra elárasztván, halvány reményeket halálba hervasztván... Majd kinyílván az ég, a Nap vakított, lángnyelvét kinyújtván, t z-utat hasított; kínban pusztultak az elébe kerültek, haragja elöl kevesen menekültek. Miként az utat elsimítja a henger, egybeolvadt immár folyó és tenger, minden összefolyt egy nagy víztömegbe, loholt a maradék magasabb földekre; csónakon, fatörzsön, deszkán menekültek, és minden helyért halálig verekedtek; a gyengék belevesztek a nagy özönbe, az er sek gy ztek, mással nem tör dve. Akik szerencsésnek gondolták magukat, - nem látván el re végs sorsukat -, a parton kipihenve fáradtságukat, s a szükségkonyháról megtöltve gyomrukat, ijedten nézték a távoli lángokat, s hallgatták a rémes á-ó-ú hangokat... És l n ismét vasárnap, a második hét, s a maradék leverten várta az estét...
-9-
IV. Az Úr kijelöli az új bolygót s l n hétf , kezd dvén a harmadik hét. A természet talán megszelídül ismét, - gondolták sokan, nézvén az égboltot, melyen most nem észleltek felh foltot, mintha a viharok elfáradtak volna, s leültek pihenni, nagyokat szuszogva. A földet elborító tenger sem háborgott, a magasból nézve szép színekben játszott, csupán a Nap t nik roppant hatalmasnak, gonosznak, kegyetlennek és haragosnak... És szóla ismét az Úr Mihálynak, mondván: „Eredj, Mihály, szállj le a Földre szaporán, vigyél magaddal számos angyalt titokban, - természetesen mind emberi alakban -, s él t vizsgáló finom m szereket, s válogassatok ki hatvan kisgyereket, legyen harminc kisfiú, harminc leány, - legfeljebb t-hatéves kisded mindahány -, testben és lélekben ízig-vérig nemes, sejtjeikben s génjeikben tökéletes; ket három rhajóba helyezzétek, és miel bb az új Földre vezessétek. Vizsgáljatok meg hát mindent alaposan, és útra készen legyetek hamarosan.” Szóla az Úr, ámde Mihály nem hallgatott, - miközben a sok csillag némán villogott „S melyik bolygó légyen, hová utunk vezet, cél nélkül, vak világba, angyal sem mehet.” De az Úr bosszúsan leintette, mondván: „Végezd úgy pontosan, amint parancsolám, Megtudod id ben, hová vezet utad, száguldjatok, merre a Fiastyúk mutat.” Mihály, ki mindig szeretett okoskodni, merészelt csendesen újra megszólalni:
É
- 10 -
„Uram, szolgád azt szeretné még kérdezni, ha csupa gyereket akarsz elvitetni, kik írják meg majd az Ember történetét, fejezetekre bontva minden kötetét, ellátva b séges magyarázatokkal, jegyzetekkel és összefoglalásokkal, bizonyítékokkal és cáfolatokkal, bevezetésekkel, hivatkozásokkal... okulásul a jövend tiszta kornak, mely szül je egy különb emberi fajnak...?” Az Úr meghallgaté. Mihályt, mosolyogva, és végül megbékélten így válaszola: „Ládd, fiam, ezt majd elfeledém... lám-lám... bizony, mégiscsak jó az öreg a háznál... Legyen akkor kívánságod szerint újra: Válassz három tudóst is az rhajókra, nemes jellem és bölcs történészeket, okos, igazságszeret embereket, - talán akadnak a Földön még ilyenek... No, induljatok, áldásom legyen veletek!” Mihály útrakelt az angyali sereggel, gyorsan elporozván a Göncölszekérrel. Ezután az Úr Péterhez f zte szavait, ki szorgosan rakosgatta papírjait: „S te, Péter, hogy állsz pontos jegyzeteiddel, számozott irataiddal, könyveiddel? Egyensúlyban van-é „tartozik” és „követel”, vagy újabban már csak a Sátán szüretel?” S szóla Péter alázatosan bókolva, és válaszát alaposan megfontolva: "Uram, Istenem, de szomorú a lelkem! Biz mindenkit becsülettel elkönyveltem, - bár sok a munka s a fejem nem káptalan, az emberek száma meg bizony számtalan -, de eddig tiszta lelket alig találtam, zöme el l a menny kapuját bezártam...” Míg az Úr Péterrel ekként beszélgetett, Mihály hamarosan futva megérkezett,
- 11 -
s szóla: „Az rhajókat elindítottam, a jelölteket útjukra bocsátottam. Oly gyorsan elhagyták a s felh ket, tán még az ördög sem éri utol ket.” Az Úr fejcsóválva válaszola Mihálynak: „Jó, hogy a kisdedekre sokan vigyáznak, de soha ne fesd az ördögöt a falra, nehogy a Sátán jusson ismét diadalra!... Eredj csak, fiam, menj szaporán utánuk, hogy baj ne érje ket, ügyelj reájuk!” És l n ismét vasárnap, a harmadik hét, kevesen várták reménykedve az estét...
- 12 -
V. Az emberek második menekülése s l n hétf , kezd dvén a negyedik hét. A Földön vészjósló felh k gy ltek ismét. Amig a mennyben az Atya intézkedett, a kormányokban a Gonosz szervezkedett: szerte a héják kerültek hatalomra, a galambokat el zve, letiporva; elutasítván a tudósok érveit, másra hárítván a földrengés okait, atomrakétákat l ttek városokra, s amazok rádupláztak, nekirontva. Borzalmas robajok rázták meg a földet, terjesztvén újabb f st-, por- és gázfelh ket. Bombák robbantak, s milliók pusztultak, az emberek azonban most sem okultak: bajban még jobban maguk ellen fordultak, s mint veszett fenevad, egymásra zúdultak. Menekült már mindenki, társait taposva, egyetlen célt láttak: föl-föl a magosba! Autók, vonatok sorra felborultak, ékszerek, drága kincsek a földre hulltak. Nem volt már értéke aranynak és pénznek, sem örökszép szobornak, festménynek, milliós m szereknek, okos gépeknek, csupán a megmaradt nyomorult életnek. Szaladnak mind: a híres politikusok, professzorok, doktorok és patikusok, elnökök, képvisel k és miniszterek, királyok, diktátorok és pártvezérek, és a többi... kontárok vezette kormány, - nem segít már rajtuk a szürkeállomány! Dühödten egymást ölik örült emberek, ájtatos hív k, cinikus hitetlenek, debilisek, okosok és félbolondok, nös feln ttek és romlott fiatalok,
É
- 13 -
aztán drogosok, prostik és melegek... s a többiek!... Felsorolni is rengeteg! Hegyes vidékeken is felbomlott a rend, talán csak a holtak maradtak odalent -, nincs már család, kolléga, barát és bajtárs, tombol az er szak, gyilkolás és rablás. rhajókért küzdenek a hatalmasok, s hiába vártak rájuk a galaxisok, csupán ama háromnak sikerült kitörni, amelyeket az Úr akarata jelölt ki. Az rök megszállták a legjobb rejteket, pincéket, barlangokat, óvóhelyeket -, és senkit sem engednek közelebb jutni, halál fia az, ki nem tud elfutni! Nincs már újság és nincs már televízió, és csak néha szólal meg egy-egy rádió, úgy, mintha irdatlan távolból hangzana... sírva, búgva, recsegve, búsan sóhajtva, talán még valahol segítséget kérnek... aztán elhallgat... már semmit sem remélnek. Ó, mily irtózatos, rémes minden város! Elhagyott, pusztuló, rettent en gyászos. Utcán megholtak temetetlen hevernek, kórházi ágyakon haldoklók fekszenek, senki sem tör dik régóta velük, nincs otthonuk, se hazájuk, se istenük... Hegyen-dombon is úrrá lett az enyészet, régóta haldoklik már itt a természet, kopár sziklák merednek a borús égre, vad itt soha nem kerülhet puskavégre. Fogy már az er testben és lélekben, az embernek nincs reménye az életben, és megrövidítvén a földi szenvedést, sokan a halálban látják a menekvést. A h mérséklet pedig egyre emelkedik, néha dühöng szélroham kerekedik, szétfújván a gáz-, por- és atomfelh ket; s a Nap gúnyosan nézte a szenved ket,
- 14 -
a tengerb l kinyúló kopár hegyeket, s a hullámokban úszó, b zl tetemeket. S ha néha szélcsend van, az is félelmetes, a földi táj mindenütt kísérteties: nincsenek enyhet adó lombos fák, bokrok, és melenget , barátságos otthonok, hívogató fények, szép emberi hangok, szeret szívek, vidám, mosolygó arcok; de hallik még a föld rémít morgása, s a mindent elborító tenger zúgása... A távolban mintha mozogna valami, de lehet, hogy rémképet látott valaki, vagy tán a Sátán tart ellen rz szemlét, elégedetten vizsgálva szörny m vét?
- 15 -
VI. A Föld pusztulása s l n hétf , kezd dvén az ötödik hét, a szabadban már t rhetetlen a h ség, rotyognak, forrnak a végtelen tengerek, s jaj! halálra f nek benne az emberek. a gáz-, füst- és atomfelh k süreje, nem töri át már a t Nap ereje, pedig szorosan a Föld mellé kerüle, hatalmas szájából nagy tüzet lehelve. Sokezer méteres hegyek h vösében, a biztonságos élet álhitében -, pincék, sziklák, barlangok óvó mélyében, emberroncsok élnek kényszer békében: rossz politikusok, gonosz hadvezérek... szánalmas él lények, már nem merészek, mind olyan, kibe csak hálni jár a lélek, neikre már kegyelmet sem remélnek, a múltat feledték, a jöv t nem látják, az isteni büntetést reszketve várják. Ámde a sziklák is lassan átizzanak, s a barlangfalak olvadva zuhannak. Nem hallotta senki az utolsó jajszót, mid n a görgeteg bezúzta az ajtót. Könyörtelenül ömlik már a t zfolyam, barlangokba, pincékbe, vermekbe rohan, füstje elveszi az éltet leveg t, s lángos karjába szorítja a reszket t. A légb l sem tudnak hová menekülni, nem lehet a halált immár kikerülni: füstfellegek fölött repül k kerengnek, kétségbeesetten leszállót keresnek, de nem találhatnak szabad pályára, s a fortyogó lávába esnek sorjába... Nincsenek már nagy tornyok, felh karcolók, házak, sziklák, sem életükért harcolók,
É
- 16 -
minden összefolyt egy nagy olvasztóban, miként a vasérc a lángoló kohóban. Beletör dve követi társát a Hold, mint az alélt ember, ki sem él , sem holt, tudván, hogy ez immár a végs stáció, gy z az isteni er : a gravitáció; és szerelmes párként ez utolsó táncban, megnyugvást lelnek a kegyetlen halálban. Iszonyú volt e kozmikus ölelkezés, ez a borzalmas szerelmi örvendezés: a Nap megrázkódott lángolva, tüzesen, magába fogadván szerelmét kéjesen, majd azután kitátván pokoli száját, szörny hanggal töltvén a világ minden táját, á-ó-ú harsogott, s hatalmas lobbanás, és a kozmoszt betölt iszonyú robbanás. Mint mikor a vulkán kiköpi t zbelét, s rontva-pusztítva mutatja erejét, úgy a Nap a Földet magába szippantja, az iszonyú b nfészket összeroppantva... s mint jóllakott óriás emészti zsákmányát, kielégítvén végre hatalmas étvágyát... És nem l n többé vasárnap, sem újabb hét, és nem volt a Földön, ki várja az estét...
- 17 -
VII. A próféta siralmai
H
ol van a hajnal s a bíbor naplemente, meleg sszel a fák sárguló levele, viharban a nádasok csüggedt zúgása, parthoz csapódó hullámok loccsanása, zivatar után az es szagú földek, csalfa szivárványok, ködbe burkolt völgyek; hajókat billegtet hullámzó tengerek, a tavakban vidáman fürd emberek, magányos ösvények lombos fák között, suhanó felh k havas bércek fölött... Ó jaj! Miért is kell így szenvednünk, Uram? És hová lettek hát a b szarvasok, a félénk zek, a lomha elefántok, meg a többiek! rókák, éhes farkasok; nem lebegnek a magasban dölyf s sasok, gólya nem kelepel a kémény fölött, és macska sem lopakodik a fák között; elhallgattak immár a zümmög dongók, baglyok, a homályban rémít n huhogók; a szorgos hangyák sem sietnek dolgukra, s nem kelnek a darvak hosszú vándorútra... Miért büntettél ily kegyetlenül, Uram? Nincsenek már zöldell selymes legel k, hol tehenek bámulták a járókel t, elt ntek tarka virágok, s bokrok, és a fák, amelyeken susogtak a lombok, ágaik közt fürge madarak bujkáltak, tövükben vándorok pihen t találtak; s nem hallatszik a kis patakok csobalya, sem a vízesések monoton robaja... Miért sújtottál így haragoddal, Uram? És hol vannak a csendes könyvtárak, hol a látogatók mindig halkan jártak, nem nyílt az ajkuk ott soha hangos szóra,
- 18 -
mert a szellemekkel telt el minden óra... láthatták s id knek nagy alakjait, és hallhatták a bölcsek int szavait. Ó, mivé lettek a könyvek a polcokon!... Kis búvó napfény végigsimít a sorokon, - csak szerelmes tud ily gyengéden becézni, mid n kedvesét szeretné megkérni -, és ha kint zúgott a fergeteg, hullt a hó, bent, a melegben könyvet böngészni csudajó! k, mint posztján strázsáló kemény katonák, rizték az ember minden gondolatát, fennkölt eszméket vagy vérmes reményeket, igazi tudományt, nemes érzelmeket... Hol vagytok ti, balsorsban vigasztalók, jósorsban cimborák, váltig mulattatók? Most mindez semmivé vált egy intésedre, mint szálló füstfelleg szélbe keveredve... Mit tettél velünk, Uram, szent haragodban?! És hová t ntek a régi kisvárosok, sz k utcák, kedves cukrászdák, csábos boltok, csendes kávézók, barátságos borozók, jó embereket csevegni csalogatók... Meg a messzeségbe futó széles utak, autókat váró pihen k, benzinkutak... Hegyek lábainál búvó pici falvak, tanyák puszták mélyén, hol jó gazdák laktak, ódon lovagvárak komor hegyek között, hol szellemek tanyáztak a falak mögött... Ó, jaj ! Miért is tetted ezt velünk, Uram?! Hová, hová lettek a boldog szerelmek, az álmok és a vágyak, nagy ígéretek, ártatlan hazugságok, csalfa remények, szeret szívek és örökszép emlékek... És vajh, hová t ntél Te, drága kedvesem, hozzám mindig h séges, áldott szerelmem?! Látom a könnyeket égszínkék szemedben, érzem a csalódást, bánatot lelkedben... Ó, hová lett hát a drága n , a kedves,
- 19 -
kiért élni volt e sárgolyón érdemes?! Nagyon fáj... Miért tetted ezt velem, Uram?! Nincsenek már bátrak, igazak, vitézek, nemes eszmékért mindig küzdeni készek; bölcsek, poéták és hitükért rajongók, családért, hazáért mindent feláldozók, és munkájuknak él szorgos emberek, kiknek szívében még buzog a szeretet? Bár tudom, fogyatkozóban van már számuk, de élnek még kevesen, számíthatsz rájuk! S a kisgyerekek, a totyogók, helyesek, - kikhez még az elvadultak is szívesek -, tágranyilt szemükben öröm és szeretet helyét elfoglalná iszonyú rémület?... Hát volna szíved ilyet megtenni, Uram? Ó, Atyám, bocsásd meg szörny vétkemet, hogy ostobán bírálni merészeltelek, hogy h tlenül kétkedtem jóságodban és az isteni mindenhatóságodban... Bennem csak a szenved lélek háborog, s a fájdalomtól botladozva tántorog... hisz Te mondád: ártatlanok a gyerekek, „Engedjétek hozzám a kisdedeket,” Istenem, kérlek, bocsásd meg b neinket!
- 20 -
VIII. rhajók a világ rben
F
ényévek szárnyán suhannak az rhajók, könnyedén, csendben repülnek az utazók, s mintha egy tréfás szellem játszana velük: egyszer a plafonban koppan nagyot fejük, másszor léggömbként billegnek a magasban, lábukat lógatva, lebegve, kavartan. Nincs már „fent” és „lent”, sem „el re” és „hátra”, csak szüntelen szállongás - néha egymásra. Visong és nevet a vidám gyereksereg, még tán a legkisebb kölyök sem pityereg, tetszik mindenkinek e fura mulatság, a játékos-tréfás újmódi bolondság. Krónikásaink is kapkodják fejüket, de továbbra is buzgón törték eszüket, nem gondolva arra, hogy itt más a szokás, s fordítva sem száll fejükbe a vérnyomás. Leírtak hát mindent pontosan, sorjában, hogy hiány ne legyen a históriában. Az ablakon kinéz k csuda dolgot látnak, - nincsen szebb tájképe a földi királynak -: csillagok villognak mindenütt szerteszét, az egyik kinyitja, másik behunyja szemét, egyszer er sen, másszor gyéren pislákol, majd elt nik végleg a látóhatárról. Amott egy - jaj istenem! - gyorsan közeleg, hullámzó tengeren haragos förgeteg -, végül aztán mégis, meggondolván magát, elzúg az ég alján, szétszórva sugarát. De már megint megjelent egy tüzes sárkány, csodás és dermeszt e különös látvány. Vajon mit akarhat? Fölfal tán mindenkit? Ne féljetek! - legyint Mihály -, nem bánt senkit s fényes sávot húzván a korom égboltra, harsogva elt nik a messze távolba.
- 21 -
Közeleg egy kerek rém, lángot okádva, a kicsik bújnak az angyalok karjába, jön az óriásgömb, fújtatva, dühöngve, de elsöpör a sötétben, nagyot kerülve. A f útikalauz, Mihály arkangyal, hímezi beszédjét tréfás szavakkal: Nézzétek csak! - mondván - Ott a Nagy Medve, rögvest bekap mindenkit, ha rossz a kedve, fényévekre elhallik bosszús morgása, bizony pórul jár, ki nem vigyáz magára; amott meg látható a dühödt Oroszlán, jámbor utazókra veszedelmet hozván, mily jó, hogy biztonságos hajóban ülünk, jobb lesz mégis, ha gyorsan tovább repülünk... Hát az micsoda? - szólt, másfelé mutatva, egyik szemével ravaszul hunyorítva -, közelednek a fényes galaxisfelh k, fújnak már, hallom, az es t hozó szell k; kapjatok magatokra es kabátot, hátha zivatar lesz, nehogy megázzatok! Míg Mihály f pilóta így tréfálkozott, az rhajó sebessége fogyatkozott, a motor prüsszögött, köhögött, nagyot fújt, mint kehes öregember, ha pipára gyújt. - Ebb l baj lehet - szólt Mihály a kormánynál, - kössünk ki miel bb egy rállomásnál, fáradtak a gépek, hosszú az utazás, meg nekünk se ártana egy kis szusszanás. Megálltak hát a Jupiter egyik holdján, az rhaj ókat javító állomásán. Ismer s e bolygó, a neve Európa - szóla az egyik történész tréfálkozva. - Akkor tán akadhat itt néhány jó falat. - Szívesen ennék bécsit vagy tán sült halat - mond a másik és megtoldja a harmadik: - Közben meginnánk egy-két pohár tokajit. S a pilóta-angyalok vezetésével kirajzott a népség vidám nevetéssel.
- 22 -
Körülnéztek rögvest a rideg sziklákon, meg a héttornyú rhajó állomáson, hol egy szárnyas fénykutas tevékenykedett: a gépek oldalára csövet illesztett, megtöltvén tankjait fényenergiával, ne legyen az rgép semminek híjával. Aztán a f angyal egy-két intésére, dúsan terített asztal termett elébe. Elállt ám szeme-szája minden gyereknek, történészeink is meglepve figyelnek. - Majdnem olyan itt, mint otthon szokott lenni mondták vidáman és nekiláttak enni. Volt minden: finom sültek, szárnyasok, vadak, ízes körítések, saláták és halak, meg a sok torta, rétes és sütemény, mint egy varázsos mesebeli költemény. Krónikásaink is vígan ettek-ittak, végül már, kis híján, nótára gyújtottak. Mihály fejét csóválta. „Kedves tudósok, a mondás szerint: jóból is megárt a sok. Hogy kerül be híven a históriába, józanság híján, a történés igazsága? Szedjük hát sátorfánkat még sötétség el tt, hogy az új hazát megleljük minél el bb!” Mondván Mihály és vesszejével suhintott. E nagy varázsütésre minden megingott, elt ntek az asztalok, sültek és borok, csak sziklák maradtak s végtelen homok. Föl is kerekedtek hát nagy hamarjában, nem lévén már hiány fényenergiában, kegyetlen füstöt okádtak a motorok, - jól dolgoztak a láthatatlan robotok -, úgy eltakart felh je minden utast, hogy nem látták az integet fénykutast. Útközben többször megálltak egy csillagon, - a kicsik átrepülték angyalszárnyakon -, a komor sziklákat álmélkodva nézték, a morgó krátereket félve szemlélték.
- 23 -
Volt nagy visongás, mid n a Tejútra léptek, fenéken csúsztak, míg a végére értek. Csak a Fekete Lyukhoz nem volt merészség, ki tudja, mi van ott, elnyel a sötétség. Ám a fáradt kölykök lassan elpilledtek: a kisebbek mély álomba szenderedtek, a nagyobbak is ny gösködtek, nyafogtak, a leggyengébbek meg leverten zokogtak. Unták a világ r zord látnivalóit, villogó csillagait, sivár bolygóit, s bárhogy igyekeztek ket megnyugtatni, nem tudták a kicsiket megvigasztalni. Haza vágytak. Csak menni, menni haza! Hiányzott az édesanya kedves szava, az édesapa szeret , er s karja, a meghitt gyerekszobák lármás zsivaja, ezernyi játék - repül k, fényes autók, kiskutyák, pislogó babák, morgó mackók -, meg az egész világ: zord hegyek, zöld erd k, es , vidám napsütés, szállongó felh k, csendes kis falvak és zsibongó városok, jóravaló emberek, kedves állatok... Tán nem is volt mindez... csupán képzel dés, lázas káprázat vagy álmatlan verg dés?
- 24 -
IX. Megérkezés az új Földre
V
égre... nagyokat zökkentek az rhajók, megérkeztek hát az új Földre utazók. Kitódult a népség egy kopár tisztásra, nyomasztó volt minden az els látásra: a közeli tenger dühöngve hullámzott, távolabb füstöt okádtak a vulkánok; amott óriásfák verték a felh ket, emitt meg irdatlan gazvirágok n ttek. Nem soká ámulhatott a bámész sereg, meginogtak a hegyek, zúdult a görgeteg, két hatalmas sárkány fogta el a napot, tátogó szájukból adván szörny hangot. Döngött a kemény föld oszloplábuk alatt, utána épségben tán semmi sem maradt, részes fogukat b szen tátogatták, bárki elébük kerül, rögvest felfalnák. Megrémült, jajgatott a kis gyerekcsapat, s megbújtak gyorsan az angyalszárnyak alatt. Krónikásaink is riadtan hátráltak, de bölcsen konstatálták: dínókat látnak. Mihály mérgesen sújtott lángpallosával, és a dínók elterültek párosával. - Ne féljetek! - mondta - el zök mindenkit, nem bánthat többé ez ördögfajzat senkit. Ám alighogy elhangzott bátorító szava, homályba merült hirtelen az ég alja, a haragvó felh kb l b sz vijjogással, szárnyas sereg érkezett nagy csapdosással. Nem is madarak, inkább repül rémek, vagy ki tudja miféle förtelmes lények, tán a Sátán küldte egyenesen rájuk, jaj de rémít en tátogatták szájuk! De most már Mihály lángpallosa sem használt, minden angyal-pilóta kardjával kaszált.
- 25 -
Rend is lett hirtelen, megtisztult a terep, többé nem kell félni - sóhajtott sok gyerek. De most zúgva-búgva sáskahad közeleg, mintha szél zné a vágtató felleget. Egy-egy akkora volt, mint a tömött liba, lett is h seink közt csuda nagy galiba: az angyalok b szen lángfelh ket fújtak, a kicsinyek meg ismét mögéjük bújtak. Az undok férgek sülve estek a mélybe, s szagot ontva a sivár vidékre. Végül is Mihály, feladván a küzdelmet, s elkerülvén a további veszedelmet, visszatért népével a hajók mélyébe, ott leült töprengve, magába mélyedve. A kicsiket sem tudták megvigasztalni, mind sírnak: szeretnének hazautazni. „Nálunk otthon - mondja szepegve Mónika -, a legeszesebb, kis kékszem lányka), csak könyvben vannak ilyen szörny állatok, nem hittem, hogy a mennyben ilyet láthatok. Van egy kis kutyim, nagyon szeret engemet, megsimogatom s megnyalja kezemet.” "Nekem meg van egy szép fekete kiscicám, csudajó, ha gurítom neki a labdám, eljátszogat vele, sose haragos, nem kell ám félni t le, olyan aranyos” - szólt a másik, s megtoldotta a harmadik (pajtások, mindkett egy utcában lakik:) „Nálunk a madarak békésen repülnek, s az ennivalóból vígan csipegetnek; és nincsenek ám ilyen borzasztó legyek, ezek akkorák, mint nálunk a tehenek!” Se vége, se hossza az özön sírámnak, a történészek is bosszúsan vitáznak. Melyik korszak ez: a triász vagy a jura, - de lehet, hogy talán a pokol kapuja - mond mérgesen a legid sebb kolléga. Végül csak megegyeztek, e kor: a kréta.
- 26 -
Akárhol is vagyunk - így szólt a legbölcsebb -, itt csak az marad meg, ki testben er sebb, nincsen helye szellemnek, tudásnak, csupán a kegyetlen élni akarásnak. Bárcsak otthon írhatnám a történelmet, feladnám e túlvilági élményeket! Mihály csendben hallgatá e beszédeket, - jogos panaszokat, könny fecsegéseket -, s egyre az tölté el minden gondolatát, hogyan teljesíthetné az Úr parancsát. Végül nehéz szívvel ekként intézkedett: „Habár az Úristen másként rendelkezett, mégis, térjünk vissza, járuljunk elébe, s mondjuk el néki bátran: utunknak vége, nem találtunk „új földet” az embereknek, ne jöjjék még órája végítéletnek... Csak gyorsan, gyorsan, egyetlen gép se álljon, nehogy az ördög terve valóra váljon!” S repültek a hajók hosszú csíkot húzva, követte ket a Sátán, dúlva-fúlva.
- 27 -
X. Az Úr elhalasztja a büntetést s nem l n többé sem hétf , sem vasárnap, nem lesz a Földön dolga már a Halálnak, megsz nt az Id , megállt a Világóra, világít a Nap hatalmas t zgolyója, a végtelenben ragyognak a csillagok, s az égben énekelnek a jó angyalok. Alighogy elhangzott az égiek dala, az Úr komoran, t dve megszólala: „Nyugalomra vágytam, csendre, békességre, nem szenvedésre, halálra, gy lölségre. Elpusztult hát minden sátáni álnokság: nincs már végre háború, rablás, gyilkosság; nem hallatszik fel többé csatazaj, haldoklók nyögése, ördögi gúnykacaj, részegek zsivaja, ocsmány káromlása, ájtatos vének szemforgató imája... Miért követtek el iszonyú b nöket, s miért nem sikerült megváltani ket? Hiába volt számára szabad akarat, az Ember vágyainak torz rabja maradt; mint sivatagi vándor, vízért sóvárogva, hajszolta a tudást, váltig szomjúhozva; a halhatatlanság után vágyakoztak, s végül mégis megalázva elpusztultak... Sajnálom e balsiker kísérletet, mért, hogy e küzdelem bukáshoz vezetett?... Minden, mi születik, id vel elpusztul, de változott formában ismét megújul, a végtelen térben nincs állandóság, változatlan csak az örökkévalóság...” Így szólt az Úr, és mindenki hallgatott, közben a távolból mély zúgás hallatszott. - Nézz ki, Péter! - intett az Atya bosszúsan miféle dübörgés zavar oly hosszasan. -
É
- 28 -
Péter fürgén kinyítá a menny kapuját, és szeméhez illeszté messzelátóját. - Láték valamit - mondá kissé zavartan megpillantván a hajókat a kanyarban; tudván, hogy az Úrnak nem lehet hazudni, habár ígyis-úgyis meg fog haragudni -, fogadok, hogy Mihályék visszaérkeztek, vagy ne hívjanak engemet Szent Péternek. Éles sivítással megálltak a gépek, az angyal-pilóták a kapun beléptek. Az Úr zord tekintetet vetett Mihályra, ki restelkedve kezdett mondókájába, s nem lévén híjával az ékesszólásnak, bókoló szavakkal magyaráz urának: „Uram, büntess engem, méltán megérdemlem, mert parancsaidat nem teljesítettem -, kezdé, óvatosan forgatván a szókat, el térbe helyezvén szépeket, jókat -, de mindig engedelmes, h szolgád voltam, bölcsességed soha kétségbe nem vontam; tudom, hogy igazságosan ítélkezel, és megfontoltan, higgadtan rendelkezel...” „Ejh, Mihály! - dörrent közbe az Úr mérgesen tudod, hogy a hízelgéssel is vétkezel! Ne forgasd a szót hosszú lére eresztve, minden dolognak nagy feneket kerítve!” - Érzem, hátra van még a fekete leves, csak legyen irántam az Atya kegyelmes - fohászkodik magában Mihály, s így szóla: „Uram, zengjen hát parancsod szerint a nóta. Elmondom szintén, miért jöttünk vissza, hisz el tted senkinek sem lehet titka.” Ezután patakzó nyelvét visszafogva, a rémes kalandokat rendre elmondta: hogyan repültek és mi történt útközben, miként bolyongtak sötétben, csillagködben; néha - óvatosan az Úrra sandítva, és szavait ékes színekre fordítva -,
- 29 -
tarkán fejtegeté a szörny harcokat, sállatokkal való viadalokat, kivált a kicsik sorsát lágyan, finoman, érzelmi hatásra ügyelve kínosan, - tudván, mi a felséges Atya gyengéje -, zte- hímezte a szavakat kedvére. Bíz eltört a mécses, mid n befejezte, derék Péterünk is kend jét kereste; az Úr meghatva hallgatá Mihály beszédét, szigorú arccal rejtve mély érzését, de miel tt ajka szóra nyílott volna, kopogás hallatszott, majd szavak suttogva... Megjött Gábriel is, fürgén szedvén lábait, és felolvasá a próféta szavait. Az Úr komoran hallgatá a verselést, leg a szívb l áradó nagy kesergést, néha elfordítá komoly tekintetét, tán hogy elrejtse el lük könnyes szemét... (Egy-egy könnycsepp olyan volt, mint az áradat, tisztára mosván a mennyei tájakat.) Aztán az Úr - bölcsen elfojtván mosolyát -, nehogy gyengeségnek véljék gondolatát -, kegyesen szóla a boldog angyaloknak, s mindenki örült a jóságos szavaknak: „A költ sorai meggy ztek engemet. Lám, maradt hát még az emberben szeretet, érzelem, nemes szív, fennkölt gondolat, mely beteljesítené végs célomat... Szárnyaljon újra a Földón a szeretet, tüze hassa át megint az embereket, minden halandó legyen méltó nevéhez, és térjen vissza elhagyott istenéhez... Elhalasztám hát a végzetes tervet, mely halálra ítélné az emberi nemet.” Így szólt az Úr az angyalokhoz kedvesen, Mihály és Gábriel elmentek sebesen, új evangéliumot vinni a Földre, hogy az igazi hit gy zzön mindörökre...
- 30 -
Az rben minden elnyugodott csendesen, a gyermekek is alusznak már rendesen, a sötétben csak a messzi Nap csillogott, néhány távoli bolygó ködlön pislogott, de még hallatszott a Sátán kacagása, mid n elrohant az rhajók nyomába... (Ez verset szerzém az ég sugallatára, Gábriel angyal óva int szavára, ki el ttem éjszaka megjelent vala, hogy Isten szent igéjét nékem átadja.) Az Úrnak 2004-ik esztendejében, január havában.
- 31 -
