Egy tudós két világa Matijevics Lajos ( )

Magyar tudományosság a Vajdaságban

Egy tudós két világa – Matijevics Lajos (1940-1983) - esszépályázat -

Készítette: Brenner J. János Šenoina 16-III-14, Szabadka mob.: +381641905357 otthoni: +38124521625 e-mail: [email protected]

Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Filozofski fakultet, Novi Sad Újvidék, Dr. Zorana Đinđića 2. tel.: +38121450690

Egy tudós két világa – Matijevics Lajos (1940-1983) Matijevics Lajos 1940-ben született Szabadkán. Szülővárosában fejezte be az általános iskolát és a gimnáziumot. Az első nemzedékkel iratkozott be az újvidéki Bölcsészettudományi Karon éppen megnyílt Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére, huszonhárom évesen már magyartanár. Huszonhat évesen tanársegéd, és huszonkilenc, amikor bölcsészdoktori oklevelet szerez. Negyvenhárom évesen rendes tanár, ekkor tragikus hirtelenséggel elhunyt. Halálhírét munkatársai, diákjai értetlenül fogadták. Nagyon röviden így foglalhatjuk össze az egyre feljebb ívelő életútját. Tudományos tevékenységét egyébként a kettős hozzáállás jellemzi: az egyik világa a népi világ volt, az élő nyelvet kutatta, ebből gyűjtött tengernyi adatot, a másik világa viszont a levéltárak magányos, titkos univerzuma volt. Mindkét téren jelentőset alkotott, s ez a kettősség életén át végigkísérte. Sokat köszönhet neki a dialektológia, a néprajztudomány, de a névtan és a nyelvművelés is. Hajdú Mihály a következőket írja róla: „Idős ember számára

1

is jelentős életmű lenne ez a sok munka, pedig Matijevics Lajos alkotói tevékenysége még csak ezután teljesedett volna ki”1 A gyenge fizikumú, ám kitűnő előmenetelű fiú sikert sikerre halmozott. Kitűnő eredménnyel végezte el a gimnáziumot, sikeresen fejezte be a Bölcsészkar Magyar Tanszékét, és rögtön munkához látott. Friss diplomásként az élet tengere Kishegyesre sodorta. A kishegyesi általános iskolában tanított három éven át, eközben figyelte a körülötte élők nyelvét, szokásait, hétköznapi tevékenységét. Lejegyzett mindent, ami körülötte, embertársaival történt. Emberek között, köztünk volt, s egyik pillanatról a másikra közétette első kutatásainak eredményeit a Bölcsészkar Évkönyvében. Négy év megfigyelése, jegyzetelése, sok-sok beszélgetése során szerzett tapasztalatait, élményeit „adta át” nekünk egy rövidke tanulmány formájában (Jegyzetek Kishegyes nyelvéről). Munkájában kitér a kishegyesi hangállomány alapos vizsgálatára, amihez egy kis szótárt is kapcsolt, a toldalékok kapcsolódási módjáról is írt, s ami a hétköznapi olvasó számára a legérdekesebb, tanulmányához népi meséket, kiszámolókat is csatolt. Ezzel az első publikációjával jelezte a kollégáinak, a diákoknak, s legfőbbképp nekünk, hogy helyet kér magának a szakirodalomban. Egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az élő nyelv kutatására, a nép szellemi tevékenységének megfigyelésére. Ekkor már tanársegéd a Tanszéken, s még harminc sincs, amikor doktorátust szerez. Innentől egyenes az út: rengeteg tanulmánya jelenik meg vagy az Évkönyvben, vagy pedig önálló kötetekben. Egyre nagyobb lélegzetvételű műveket ír. Egyik ilyen alkotása – amit doktori értekezésére épített – A vajdasági magyar diáknyelv című kötete, ami hatalmas anyaggyűjtésen alapult, s szótára még ma is kiváló példaként szolgál a hasonló témákkal foglalkozóknak. Ez a műve – majd pedig egy későbbi –, a nyelvi rétegződés kérdésével foglalkozik. Hét éven át gyűjtött huszonhat helység harmincnyolc iskolájában. Hatalmas mennyiségű szót és szókapcsolatot szótárazott, amiket egytől egyig a fiataloktól, iskolásoktól hallott. Igyekezett továbbá feltárni a diáknyelv keletkezését, mibenlétét, a diákszókincs gazdagításának módjait. Könnyen ment neki a munka, hisz a tanulókkal megértő volt. Mindig is jó hangulatot tudott teremteni vonzó személyiségével és közvetlenségével. Ezekre az erényekre szüksége volt, hisz rengeteg adatközlővel dolgozott együtt: az iskolás gyerekektől, az idős özvegyekig, bárkivel s bármikor.

1

Hajdú Mihály: Matijevics Lajos. = Magyar Nyelv, 1985., 81. évf., 249. o.

2

Ám kanyarodjunk vissza A vajdasági magyar diáknyelvhez. Nem kívánom a művet részletesen elemezni, bemutatni, azt azonban nem kerülhetem ki, hogy néhány érdekes szóanyagot ne mutassak be a szótári részéből. Talán azért sem, mert a most felsorolásra kerülő példák mindannyiunkban felidéznek egy-egy közös múltat: az iskolaéveket (olvasótól függ, hogy régmúltról vagy közelmúltról van-e szó...). Ki ne emlékezne a matekórák vagy másképp a halál órák izgalmaira, amikor feszült figyelemmel vártuk a tudásfelmérők eredményeit, hogy vajon meglesz-e a hőn áhított kettes, vagy netán kampó vagy búger lesz a vége? A kérdésen addig csikorgattuk a fogaskereket, amíg megtudtuk: sikerült, meglett! Ez már döfi... – tettük hozzá! Ilyen és ehhez hasonló szavakat, szókapcsolatokat gyűjtött össze Matijevics, s ezáltal a tudományos tevékenységet, ha netán egy pillanatra is, de a nosztalgiával mint egyéni élménnyel tudta elegyíteni, „könnyen fogyaszthatóvá” tenni. A hetvenes évektől sorra jelennek meg tanulmányai, azaz rendszeresen publikál a Hungarológiai Intézet és a Magyar Tanszék periodikumaiban. Most már nem egyedül, hanem kollégákkal, egykori tanárokkal, köztük a kiváló néprajzkutató Penavin Olga tanárnővel és a tragikus sorsú nyelvész kollégával Mirnincs Júliával dolgozik együtt. Ők hárman indítják útjára a Vajdaság helységeinek földrajzi nevei című sorozatot. Az első füzeteket még hárman készítik, ám Mirnics Júlia váratlan halálával ő marad Penavin Olga társszerzője. Egészen a hetvenes évekig nem akadt olyan nyelvtudós, aki összegyűjtötte volna Vajdaság földrajzinév-alakulatait. Itt-ott azonban már korábban megjelentek a Délvidék bizonyos névalakulatait öszzefoglaló munkák, ezek azonban közel sem voltak módszeresek és rendszerezettek, inkább csak az érdekesebb, feltűnő példákat említették meg bennük. Egy igazán tudományos hozzáállásra volt tehát szükség, ami Matijevicsék szaktudásában adva volt. Léptek is, amint megtehették. Céljuk röviden így foglalható össze: a vajdasági helységek földrajzi neveinek begyűjtése és feldolgozása. Fontos külön kiemelni, hogy a sorozat a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék nyelvészi kutatásainak legelső eredménye volt, s mivel a munkából számos egyetemi hallgató is részt vállalt, így a tervezet pedagógiailag is nemes célokat szolgált: igyekeztek megkedveltetni a gyűjtőket a nyelvjáráskutatással és más egyéb nyelvészeti területekkel. A szorozat elsődleges és legfontosabb szerepét abban látták, hogy az utókor számára megmentsék a folyamatosan pusztuló névanyagot. Matijevics Lajos és kis csapata átlátta ezt a veszélyt, így talán még időben munkához tudtak fogni. Igyekeztek az akkor még élő neveket begyűjteni, s ezt csak jól megszervezett terepmunkával tudták elérni. A nyelvi, nyelvjárási anyag és a névalakok egyéb jellemzőit rögzítették elsősorban. Így aztán ezek mind-mind megmaradhattak számunkra. A kutatások eredményeit bárki és

3

bármikor felhasználhatja, ha településtörténettel, gazdaságföldrajzi kutatásokkal, vagy netán térfelszíni formákkal kíván foglalkozni. A sorozat füzetei az úgynevezett kommunák szerint készültek, azaz egy-egy földrajzi egység névanyagát külön kötet tartalmazta. Ezeken az egységeken belül húszharminc kisebb-nagyobb településre jártak el az adatgyűjtők, és fogtak hozzá az óriási munkához. Általában negyven-hatvan adatközlőt szólaltatott meg a tíz-húsz gyűjtő. A munka eredménye egy gazdag kettős névanyag lett – hisz szerbhorvát adatközlőket is megszólaltattak –, egy kétnyelvű kiadvány, ami nemzetközi viszonylatban is figyelmet érdemelt. Ha kezünkbe vesszük a füzeteket, azok bevezetőjéből sok mindent megtudhatunk az adott táj jellegzetességeiről, földrajzi, gazdasági, népességi adatairól. Külön adatokkal szolgálnak a szerzők a kisebb településekről is. A bevezetés után következik maga az adattár: települések szerint, a betűrendezett állománnyal. Noha e munkájához munkatársaival együtt levéltárakat, régi térképeket kellett böngészniük, ő maga nem hagyta ott teljesen a nép világát, az élő nyelv alakulásának megfigyelését. Sőt, népmeséket, népballadákat és egyéb népi kisepikai alkotásokat kezdett gyűjteni. Kovács Ilonával együtt adta ki a Gombosi népballadák című gyűjteményét, majd pedig hamarosan saját szerkesztésű gyűjteményét, a Tíz, tíz, tiszta víz címűt. Már az alcímből kiderül, hogy jugoszláviai magyar válogatott népi mondókákkal kíván megismertetni bennünket a szerző. A legtöbb mondóka azonban mégis Vajdaságból származik. Ebben az esetben is főleg abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a nép szellemi javainak szinte mindegyike – hasonlóan a földrajzinév-alakulatokhoz – szájhagyomány útján vándorolnak generációkról generációkra. A társadalmi-gazdasági hatások azonban jelentősen hozzájárulnak ezeknek az emlékeknek a kihalásához. Matijevics Lajos és lelkes csapata – azzal, hogy lejegyezték ezeket, újra „életet mentenek”, megóvva így a teljes pusztulástól e szellemi-kulturális javakat. Elsőre talán kevesen látják a mondókák, kiszámolók, ringatók óriási művelődési értékét, ám gondoljunk csak bele, hogy ezek a kis művek egész életünkön át végigkísérnek bennünket: amíg kisgyermekek vagyunk bennünket szórakoztatnak velük, később talán majd mi szórakoztatjuk saját gyermekeinket. A látszólagos egyszerűség mögött óriási nyelvi, történelmi, társadalmi értékek húzódnak meg. Kulturális-szellemi öngyilkosság lett volna hagyni ezeket kárba veszni. Szerencsére akadtak olyanok, akik „gyűjtötték és sajtó alá rendezték” őket! Mondhatjuk azt is, hogy az 1970-es évek a nagy gyűjtések évei voltak. Ez nem csoda, hisz Matijevicsék egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek arra, hogy megkedveltessék a

4

tanítványokkal, kollégákkal a népi hagyományok, javak megismerésének ezen módját. Egyre több lelkes munkatárs jött segítségükre, s gyűjtött megszámlálhatatlan népmesét, népballadát, népdalt, mondát és anekdotát. „Könnyű dolga” volt így Matijevics tanár úrnak, ám az adatokat rendszereznie és ellenőriznie is kellett. Tíz év komoly munka és odafigyelés gyümölcse lett így a Tíz, tíz, tiszta víz című könyve. Persze precíz csoportosításokkal, rendszerezésekkel

tárta

elénk

a

művecskéket

a

legegyszerűbbektől

kezdve,

a

legbonyolultabbakig. Ezeket a felosztásokat a fejezetek is tükrözik: kezdi a találós versikékkel, hintáztatókkal, ringatókkal, kiolvasókkal, ugráltatókkal; folytatja a tréfás mondókákkal, állatmondókákkal; s a nyelvtörőkkel, számolósdikkal, alkalmi mondókákkal fejezi be a felsorolást. Ha belelapozunk Matijevics Lajos gyűjteményébe, rögtön láthatjuk, hogy abban nem pusztán a mondókák kaptak helyet: tankönyv ugyanis ez a javából! A tanár úr gondosan ismerteti velünk, hogy egyáltalán mi is a népköltészet, mi jellemzi, milyen rejtett mondanivalóik vannak ezeknek a költeményeknek, de arra is választ kaphatunk, hogy hogyan jelenik meg bennük a líraiság és a gyengédség. Kellő részletességgel mutatja be a mondókacsoportokat, így megtudhatjuk például azt is, hogy a hintáztató mondókák ritmusa kapcsolatban van magának a hintáztatásnak a lendületével; vagy például azt, hogy a nyelvtörők nem csak tréfálkozásra, szórakoztatásra szolgálnak, hanem fontos pedagógiai szerepük is van: a gyerekek így megtanulják a szavak helyes kiejtését. Mondókáinkról olyan szép magyarsággal beszél, hogy öröm olvasni tanulmányának minden szavát. Ennek ellenére mégsem kerüli a tudományos terminusok használatát, de valahogy úgy rejti el őket a szövegekben, hogy fel sem tűnik jelenlétük, s egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre, hogy mi is „amatőr-néprajzszakértők” lettünk. Hihetetlen, hogy Matijevics Lajos mennyire tudta, hogyan kell a valódi tudományosságot mindannyiunk nyelvhasználatába ültetni, s újra: „könnyen fogyaszthatóvá” tenni. Ezzel a művével végleg lezárta a területi nyelvváltozatok tanulmányozását, elemzését, kisepikai javainak gyűjtését. Noha továbbra is az emberek között kutatott, munkáiban inkább a társadalmi nyelvváltozatok, a rétegnyelvek felé fordult. Legelső műveinek egyikéhez A vajdasági magyar diáknyelv szemléletmódjához tér vissza, amiben a rétegnyelv sajátosságaival, szóállományával foglalkozott. Ezekben az években a Forum könyvkiadó Forum Kiskönyvtár címen sorozatot indított. A Kiskönyvtár első kiadványa volt az Utca nyelve, Matijevics Lajos újabb kötete, s

5

az utolsó műve is ebben a sorozatban jelent meg, a Vizeknek szarváról, ami Vajdaság magyar tulajdonneveiről szól. Az Utca nyelvében már háttérbe szorul a nép szellemi-kulturális javainak gyűjtőmunkája, ugyanis az élő nyelv utcai változatát tanulmányozta. Tanulmányának elején, érdekes módon, Matijevics rögtön azt határozza meg, hogy kikről nem ír könyvében: „(...) nem azokról (lesz szó), akik a beszédet trombitálásnak, prüttyögésnek vagy köhögésnek nevezik, de azokról sem, akiket a körülményeik eleve nem kényszerítik rá az igényesebb, választékosabb beszédre (...)”2, hanem azokról a városi, falusi, tanyai emberek csoportjáról, akiknek nincs nyelvi igényük, így egymás között sajátos módon kommunikálnak. Ezt a kommunikációt azonban csak figyelhetjük, elleshetjük és vizsgálhatjuk – állítja a tanár úr –, ám teljesen megérteni sosem leszünk képesek. Olyan nyelvként látja az utca nyelvét, amit az emberek egy sajátos csoportja alkot, éltet és pusztít el majd valamikor. Matijevics kutatásának szemléletmód-változását az is jelzi, hogy figyelmeztet bennünket arra, hogy a megfigyelt alanyoknak most már nem az életével kíván foglalkozni, hanem sajátos kommunikációjukkal, s hogy ezt kutathassa, ki kell lépnie az utcára. Az utcákon rögtön csavargókkal, naplopókkal, tétlenkedőkkel, sarki ólálkodókkal találjuk szembe magunkat, vagyis olyanokkal akiknél kialakult a köznyelvnek egy peremre szorult változata, vagyis az utcanyelv. Ilyen nyelvváltozata lehet minden foglalkozásúnak – fejtegeti tovább Matijevics –, városinak, falusinak, tanyainak, ha eluralkodik rajtuk a nyelvi igénytelenség, vagy pedig a nemtörődömség. Persze a gond ott kezdődik – olvashatjuk ki a tanár úr szavaiból –, ha az utca nyelve, szóhasználata, mondatalkotási struktúrái megjelennek mondjuk a családban. Ezután a megállapítása után egyre inkább az az érzésünk, hogy egy nyelvművelő olvasmányt tartunk a kezünkben. S valóban, ez a feltevésünk a későbbiekben bebizonyosul, pláne akkor, amikor az És végül... fejezethez érünk. Noha ez a fejezet egy átvett szövegrész a Magyar Szó egyik rovatából, komoly veszélyekre hívja fel nem csak a hetvenes évek végi olvasó, hanem a mai figyelmét is. Maga a fejezet egyben a kétnyelvűség problémájára próbál rávezetni bennünket, ami addig nem baj, amíg a két nyelv – esetünkben a szerb és a magyar – szóállománya, mondatalkotási lehetőségei nem keverednek egymáséval, másrészt pedig kitér a szleng szavak és kifejezések megjelenésére a hétköznapi beszédünkben. Jogos tehát a félelmünk, ha egyre többen fogalmaznak hasonlóképp: „(...) az én csálém szávet-tag az egyik opstinszki

2

Matijevics Lajos: Az utca nyelve. – Újvidék : Forum, 1979., 5. o.

6

szizben. Elintézte, hogy megkapjam a sztipit. Így a lóvé kérdése el van intézve. (...)”3 Noha ezeken az „alkotásokon” olykor elmosolyodunk, koránt sem olyan humoros a helyzet, sőt, a tanár úr figyelmeztet bennünket arra, hogy bárki kapható lehet erre a nyelvre: észre sem vesszük, s már mi is így beszélünk. Újvidék, Szabadka, Zenta, Zombor, Ada, Topolya, Verbász, Kula, Pacsér, Kishegyes, Kikinda, Horgos, Kanizsa, Nagybecskerek, Feketics, Piros, Temerin, Eszék, Bezdán – és más települések – utcanyelvét figyeli utazás közben, piaci alkudozás alkalmával, mulatságokon, vendéglőben, munkahelyen, vagyis olyan helyeken, ahol nap mint nap megfordulunk. Újra jegyzetel, rendszerez, típusokba sorolja a nyelvi jelenségeket. Ezeket a típusokat aztán fejezetekbe sorolja, s nem éppen beszédes címeket is ad nekik. Azt kell mondanom, hogy nagyot téved az, aki azt állítja, hogy Az utca nyelve egy puszta adattár. Előző művéhez hasonlóan ugyanis ez is egyfajta tankönyv, tanulmány szépen megformált

nyelvi

köntösben.

Habár

szófordulatain,

kifejezésein

olykor-olykor

elmosolyodunk, meghökkenünk, fejezeteit a tudományosság itt is átszövi. Olvasásakor szinte észre sem vesszük, hogy megismerkedtünk a legismertebb szóalkotási módokkal, a suksükölés

buktatóival

vagy

éppen

a

szerb

nyelv

anyanyelvünkre

hatásának

jellegzetességeivel. Ha valaki netán még nem olvasta volna ezt a könyvét, az gyorsan tegye meg, hisz sosem kap választ azokra a kérdésekre, amelyeket Matijevics Lajos a fejezetek címében fogalmaz meg, vagyis sohasem derül ki Mi lesz a macskából és a benzinből, vagy ki is az a Csini doki, aki csak egy kicsit sovi, illetve hogy vajon ki is a Görög, Magyar és Júgó. Az első pár oldal átolvasása után rögtön megtudhatjuk hogyan nevezi az utca nyelve a nőt (csaj, nőci, cura stb.), a férfit (krapek, szivar, boj stb.), milyen elnevezéseket használ az utca a különböző emberi szervekre (hidrofor-vese, villanytelep-szív, hólyag-tüdő stb.) satöbbisatöbbi. Hasonló hangvételű a következő kiadványa a Vizeknek szarváról című, ami – mint már említettem – a Forum Kiskönyvtár-sorozat tagjaként jelent meg. Ezzel a könyvével nem titkolt célja az, hogy a földrajzi nevek segítségével emberközelivé tegye kis hazánkat, Vajdaságot. Ám hangsúlyozza azt is, hogy azokhoz is szól ez a kis könyv „(...) akik sosem járták (Vajdaság) széles falusi utcáit, nem leshették meg szikeseinek virágzását, nem fújta szemükbe a szél a bácskai vagy bánáti homokot, nem volt alkalmuk gyalogolni a szerémségi szurdokban, s nem ihattak felhúzott friss vizet az alföldi hűs kutakból.”4 A hazaszeretet, a táj

3 4

Matijevics Lajos: Az utca nyelve. – Újvidék : Forum, 1979., 115. o. Matijevics Lajos: Vizeknek szarváról : Földrajzi neveink. – Újvidék : Forum, 1982., 8. o.

7

alapos ismerete, s nem kevésbé a tudományosság alapszólamai jellemzik ezeket a gondolatokat. Matijevics Lajos kincsesbányát látott Vajdaság földrajzi neveiben. Tudta ő, hogy voltak kisebb-nagyobb expedíciók e kincsek begyűjtésére már korábban is, ám egy átfogó akció addig még váratott magára. Lehet, hogy sokunkban újra megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon mit érünk el azzal, ha a neveket begyűjtjük? A kérdés teljesen jogos, ám ha jobban elmélyedünk a tanár úr munkájában, hamarosan – akár magunktól is – választ kapunk. Az úgynevezett mikrotoponímiai nevek ugyanis elárulják a táj képét, jellegét, a talaj minőségét, a korábbi helyrajzi viszonyokat, a terep természetes formáját, a határ történetét, tagolódását, a tagolódás változását, a művelés módjának változását és még sok minden mást, amelyeket akár a végtelenségig sorolhatnánk. Az imént felvázolt gondolatok azonban nem csak erre a kötetére vonatkoznak: mintegy kiegészítik a Vajdaság helységeinek földrajzi neveinél említetteket, elsősorban. Így már mindenkinek világos, hogy miért van szükségünk a földrajzi neveink alapos begyűjtésére, elemzésére. Noha ez utóbbi munka a pusztán leíró adattárak közé tartozik, Matijevics Lajos a Vizeknek szarváról-ban igyekszik más szempontok alapján elemezni az adattárból kiválogatott helyneveket, toponímiai adatokat, vagyis a kissé nyers adattárat megpróbálja közérthetővé tenni. Ennek a munkájának is fő tulajdonsága a tudományosság és a közérthetőség, valamint a haza szeretetének és ismeretének lágy ötvözése. Nyelvtudósi zsenialitása ismét elénk tárul: képes ugyanis arra, hogy megszólítsa az érdeklődőket, s hogy párbeszédbe elegyedjen velük, velünk. Térjünk vissza azonban a nevekhez, s azokhoz, akik ezeket adják. A nép körében kell keresnünk őket, vagyis Matijevics Lajos újra kérdezget, jegyzetel, de a levéltárakat is rendszeresen látogatja, és térképekkel veszi körül magát. Vajon mit akar azzal elérni az ember, hogy mindent megnevez? – teszi fel a kérdést Matijevics Lajos, majd rögtön megválaszolja: egyszerűen azt, hogy tájékozódjon. Ezért az egyszerű ember nevet ad a területeknek a növényzete, állatvilága alapján, megnevezi a vidékeket, tájakat, településeket, utcákat, dűlőutakat, a „kiemelkedéseket”, „bemélyedéseket” stb. A kutatónak „csak” az a dolga, hogy begyűjtse és rendszerezze ezeket. Persze ekkora mennyiségű adatot Matijevics Lajos sem tudott volna begyűjteni, ha nem áll mellette egykori tanára, Penavin Olga és a lelkes csapat. Röviden ismertetném a legérdekesebb, legmeglepőbb részeket, ugyanis nem kerülhetem el azt, hogy ne mondjak pár szót erről a felettébb érdekes olvasmányról. Ki hitte

8

volna – én legalábbis nem igazán – hogy a különféle térszínformák a betyárok neveit is hordozhatják? Pedig így van, s ez némiképp érthető is. Az egyszerű nép a betyárokban látta a megmentőjét, ugyanis ők voltak azok a bátor lovagok, akik meglopták a gazdagokat, és az aranyat a szegényeknek adták. Ezek közé a betyárok közé tartozott elsősorban Rózsa Sándor, akinek nevét a Ludas környéki térszínformák is őrzik, ám Angyal Bandit sem hagyhatjuk ki. Teljes alakja Gornja Rogatica népi elnevezésében mutatkozik meg, ennek a kis falunak a népi neve ugyanis Angyalbandi. De létezik Angyalbandi-völgy Telecska határában, Angyalbandibarlang a Telecskai-dombok oldalában, sőt, ha ezeket a területeket alaposan bejártuk, megpihenhetünk az Angyalbandi csárdában is. Pusztán a betyár elemet is hordozzák földrajzi neveink, így létezik Betyár-határ, Betyár-völgy stb. – állítja Matijevics Lajos. A tanár úr munkájában számba veszi a titokzatos „helynévóriásokat” is! Nos, ebben a fejezetben azokat a névalakokat mutatta be, amelyeket a nép úgyszólván „kölcsön vett” távolabbi vidékeken megjelenőktől. Ennek hátterében egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, hogy Újvidékről tíz perc alatt Sanghajba jutunk. Busszal! Persze, mondanom sem kell, hogy az itteni Sanghaj, egy kisebb település a székváros határában. Jómagam például Tokióban lakom! Helyesebben Szabadka város Tokió-lakótelepében... Vagyis nem meglepő, hogy kis hazánkban létezik Brazília, Texas, Vietnám, Gibraltár stb. A Vizeknek szarváról 1982-ben jelent meg. Egy évre rá hirtelen megszakadt az „egyre feljebb ívelő életút”. Ezzel együtt félbeszakadt egy készülőben levő kiadvány munkája. Így a jövő tervei majdnem a semmibe vesztek a tanár úr váratlan halálával. Matijevics Lajos haláláig nyelvtörténetet tanított az újvidéki Magyar Tanszéken. Elsősorban a magyar nyelv múltja során bekövetkezett változásokat tanulmányozta, figyelmét egyre inkább a vízneveink történeti alakulása kötötte le. Ennek szellemében kezdett hozzá a Bácska történeti víznevei című kötetének munkálataihoz. Ez azonban posztumuszkiadvány lett, egy korántsem befejezett mű, ami bár megjelent, biztosan állítható, hogy nem a tanár úr elképzelései szerint látott napvilágot. Kollégái fejezték be helyette, derül ki Penavin Olga tanárnő szavaiból, aki hozzátette, hogy a teljes adattár elkészítését, kiegészítését egy kollégákból álló csoport végezte el. A csoport öt teljes napot töltött el Budapesten az Országos Levéltárban, hogy ellenőrizze, kiegészítse a csonka művet. 1986-ban jelent meg a Bácska történeti víznevei, aminek minden egyes kiegészített címszava építőanyagként van jelen a kollégák, barátok emelte „emlék-műben”. Ezt az „emlék-művet” Matijevics Lajos munkájának megbecsülésére, személyének tiszteletére „alkották”, azzal, hogy befejezték. Ezt a tettet Penavin Olga gondolatai is alátámasztják: „A korán elhunyt kolléga iránti 9

megbecsülés és kegyelet jeleként tettük ezt, hogy emléket állítsunk dr. Matijevics Lajosnak, a páratlan szorgalmú gyűjtőnek, az ötletes feldolgozónak, aki nemcsak a nyelvtörténet diszciplínáját művelte eredményesen, hanem a névtanét, a néprajzét is, mert így akarta és tudta szolgálni a tudományt, s a tudományon túl a közös ügyet, s így akart »ösztönözni másokat is a további kutatásokra.«”5 Penavin Olgától azt is megtudjuk, hogy Matijevics Lajos a névtani és a nyelvi mozzanatok vizsgálatát egy későbbi időpontban kívánta elvégezni, vagyis volt még terve. Mindenesetre a tanár úr halála előtt hatalmas anyaggyűjtésbe fogott. A levéltárak magányos világába zárkózva kutatott, több száz térképet böngészett át. Belátta, hogy jóval több névanyag van, csak itt a Bácskában, mint amennyire ő maga számított: erek, patakok, folyóágak, szakadások, tavak, mocsarak, árkok vannak, amelyek nevéről vajmi keveset tudunk! Ezek begyűjtése, rendszerezése a már említett okok miatt – vagyis hogy egyáltalán megismerjük tájunkat, annak történetét, jellegzetességeit stb. – rendkívül fontos. A legtöbb adatot régi térképekből szerezte, óriási forrásanyagot – ezek jegyzékét oldalakon át sorolhatnánk – mozgatott meg, lapozott át a tanár úr. Leginkább a magyar névalakokat tanulmányozta, de mivel tudta, hogy egy multikulturális, multietnikumú közegben élünk, mint amilyen Bácska, nagy figyelmet szentelt a szerb, horvát, német, szlovák sőt a német és a latin névformák tanulmányozására, hisz ezek fontosak a magyar névalakok kiderítéséhez is. A legapróbb patakoktól a Palicsi-tóig Bácska szinte összes vizeit, ezek neveit áttanulmányozta. Senki sem gondolná, hogy kis Bácskánknak ennyire gazdag vízrajza van. Akár magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok, svábok, szlovákok, ruszinok vagyunk, mindannyiunk lételeme a víz. Víz nélkül egy napig sem élhetnénk. Életet ad. Milyen furcsa, hogy a tanár úr az emberi lét nélkülözhetetlen forrásának, illetve neveinek begyűjtése során hozta meg kegyetlen döntését, itt hagyva mindent: a sikereket, kitűnő kiadványokat, a nagyszerű életművet... És ha már az életművet említem, gondoljunk csak vissza Hajdú Mihály szavaira... Matijevics Lajos nem csak a tudomány nyelvén szólt hozzánk. Ha meghalljuk nevét, elsősorban tudományos munkái, értekezései, tanulmányai jutnak eszünkbe, de nem feledkezhetünk meg szépirodalmi alkotásairól sem. Mondanom sem kell, hogy ebben a „világban” is jelentőset alkotott, hisz egy évvel halála előtt a Majtényi Mihály novellapályázaton első díjban részesült. Most már egyértelmű, hogy nyelvészeti munkái 5

Matijevics Lajos: Bácska történeti víznevei. – Újvidék : Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai kutatások intézete, 1986., 150. o. (Penavin Olga jegyzete)

10

miért annyira közkedveltek, olvasmányosak. Arra volt képes, amire sokan nem: szépirodalmi köntösbe öltöztette a tudományt. Matijevics Lajos tragikus körülmények között hunyt el 1983. október 21-én. Ez a kis munka egyrészt életrajzi összefoglaló, másrészt pedig megemlékezés, hiszen a napokban volt Matijevics Lajos halálának huszonharmadik évfordulója. Huszonhárom évvel ezelőtt nélkülözhetetlen szakembert veszített el elsősorban az újvidéki Magyar Tanszék, másodsorban pedig a vajdasági magyarság, azaz mindannyiunk. Manapság rengeteg vita folyik arról, hogy mi, kisebbségben élő magyarok, hogyan óvhatjuk meg kultúránkat, s a nyelvünket egyáltalán. Egyfajta létharc ez. Fenntartani valamit legjobban megőrzéssel lehet, ha megóvjuk pusztuló földrajzi neveinket, pusztuló népi szellemi javainkat – például könyvekben –, máris sokat teszünk, tettünk. Sokat, sőt rengeteget tett Matijevics Lajos és két világa ennek az egyre jobban zsugorodó vajdasági magyarságnak: pedagógiai célkitűzése volt, hogy az utókor is léphessen, hisz nyelvében él a nemzet. Talán mindnyájunknak tennünk kell valamit, hogy legyenek köztünk Matijevics Lajosok, olyanok tehát, akik értünk valóban tettre készek, vagy pedig nekünk kell átvenni azt a szellemiséget, amit a tanár úr képviselt. Így soha nem lehet semmi bajunk. Ő már lépett. Rajtunk a sor. Brenner J. János Irodalom: Matijevics Lajos: Jegyzetek Kishegyes nyelvéről. = A Novi Sad-i Bölcsészeti Kar Évkönyve, 1968., 2. évf., 619–634. o. Matijevics Lajos: Tíz, tíz, tiszta víz. – Újvidék : Forum, 1976. Matijevics Lajos: Az utca nyelve. – Újvidék : Forum, 1979. Matijevics Lajos: Vizeknek szarváról : Földrajzi neveink. – Újvidék : Forum, 1982. Matijevics Lajos: Bácska történeti víznevei. – Újvidék : Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai kutatások intézete, 1986. Hajdú Mihály: Matijevics Lajos. = Magyar Nyelv, 1985., 81. évf., 248–249. o. Bányai János: Matijevics Lajos. = Tanulmányok, 1995., 31–32. o.

11

Papp György: Bácstopolya és környéke földrajzi neveinek adattára. = Hungarológiai közlemények, 1976. Molnár Csikós László: A vajdasági magyar diáknyelv napjainkban. = Tanulmányok, 1995., 43–45. o. Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon : (1918–2000). – Újvidék : Forum, 2001. Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. – Újvidék : Forum, 2003.

_______________________________ Készítette: Lakcím: Elérhetőségek:

Brenner J. János Šenoina 16-III-14, 24 000 Szabadka mob.: +381641905357 otthoni: +38124521625 e-mail: [email protected]

Oktatási intézmény:

Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Filozofski fakultet, Novi Sad 21 000 Újvidék, Dr. Zorana Đinđića 2 tel.: +38121450690 web: www.ff.ns.ac.yu

Elérhetőségek:

12