Válogatott irodalmak, szakirodalmi összegzések. I. részéhez

TÁMOP 5.1.3.-09/1. „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért program szakmai koordinációja”

Válogatott irodalmak, szakirodalmi összegzések Az adósságcsapda és a mélyszegénység c. képzés I. részéhez (1-3. modul)

A képzési anyag a TÁMOP 5.1.3. „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért” program 1. komponensének keretében készült 2013-ban.

1

Tartalomjegyzék

I. Az adósságkezelés társadalmi háttere, szociálpolitikai intézkedések hatása

3

Dr. Szajbély Katalin: A válság vesztesei – a paragrafusok fogságában projekt

3

Ferge Zsuzsa: A gyermekes családok helyzetének változása Magyarországon a válság éveiben

4

Ónody-Molnár Dóra: Szabó Máté trombitál

7

A TASZ jogvédő szervezet véleménye egyes törvények módosításáról

9

Bass László – Farkas Zsombor: A gyerekszegénység alakulása 2009-ben Magyarországon

11

Durszt Judit: „ Ha nincs pénz, úgyis belemegy az ember valamibe”

13

Béres Tibor-Lukács György: Kamatos pénz a Csereháton

18

II. Az adósságkezelési tanácsadás története

25

König Éva: Adósságkezelés: Sikerek és kudarcok

25

III. Háztartásgazdálkodás és pénzkezelés

48

Nagy Ildikó: Jövedelemszerzés és pénzkezelés a családban

48

Spéder Zsolt: Háztartásgazdaság 0-24 óráig

59

Mellékletek

68

2

I. Az adósságkezelés társadalmi háttere, szociálpolitikai intézkedések hatása Dr. Szajbély Katalin (szerk.) A válság vesztesei – a paragrafusok fogságában projekt. AJB Projektfüzetek 2013/3. http://www.ajbh.hu/documents/10180/124834/valsag_vesztesei_2013.pdf/11a 8619c-6093-47c7-89fd-90a9db7e34b9?version=1.0 A válság kezdetben gazdasági nehézségek, pénzügyi problémák formájában jelentkezik, hatásai azonban túlmutatnak azokon, hiszen a gazdasági megrendüléssel párhuzamosan a társadalomban is megfigyelhetők a tünetei. Egyfelől társadalom-lélektani szinten mutatkoznak a válság hatásai: a szűkülő lehetőségek és források iránti küzdelemben a társadalmi összetartás gyengül. A rendszerigazolás folyamatában megerősödik az önhibára alapozó gondolkodásmód. Teret nyer a bűnbakképzés jelensége, amelynek keretében a nehezedő körülmények között egy vagy több másik csoportot teszünk felelőssé problémáinkért. Ez az attitűd egyenesen vezet az előítéletek, sőt a szélsőséges magatartások térnyeréséhez. A nehezedő gazdasági viszonyokra és a kiéleződő társadalmi problémákra másfelől az állam közigazgatási és jogalkotási szerepkörében – sokszor éppen a források szűkössége miatt – nem tud megfelelő és hatékony választ adni. Diszfunkcionális jogalkotási és jogalkalmazási tendenciák jelenhetnek meg: különösen jellemző egyrészt az állam kivonulása az élet egyes területeiről és emellett – a csökkenő állami szerepvállalás ellensúlyozására – a fokozódó kriminalizáció, a szociális intézkedéseket helyettesítő szankcionálás. Egyes jogszabályi rendelkezések, „paragrafusok” tehát éppen a válságra adható flexibilis reakciókat akadályozzák. Kétségtelen tehát, hogy a jelenleg is tartó válság sajátos hatást gyakorol az alapvető emberi jogokról való gondolkodásra, e jogok gyakorlati érvényesülésére, az alapjogi konfliktusok kezelésére. A válság tehát gazdasági, társadalmi és morális válság egyben, amely jelen van a jogalkotás és a jogalkalmazás szinte valamennyi területén. Kik valójában a válság vesztesei? E kör nyilvánvalóan igen széles, hiszen bizonyos értelemben szinte mindenki vesztes. A valódi és tartós kríziseknek, a válságoknak – a néhány szerencsés kivételt leszámítva – a társadalom egésze érintettje és – közvetve vagy közvetlenül – a vesztese is. Különösen sérülékenyek azonban az egyébként is hátrányos helyzetű, kiszolgáltatott csoportok (a nemzetiségek, az idősek, a betegek, a hajléktalanok stb.) és azok az el-látási területek, amelyek működtetése jelentősebb állami források bevonását igényelné. Így egyebek mellett sérülékeny a válságban a társadalombiztosítás rendszere, az egészségügy és a hosszú távú érdekeket szem előtt tartó környezetvédelem csakúgy, mint a hajléktalan emberekkel kapcsolatos állami intézkedések rendszere. A rövid távú „válságkezelő” programok ugyanis sok esetben hosszabb távon gátolják a válság megoldását: így a „válságkezelés válsága” áll elő a problémák inadekvát percepciója nyomán. (5-6. oldal) Az állami beavatkozás válság idején 3

A válság kapcsán egy paradox, időben párhuzamosan, de hatásában ellentétes módon zajló folyamat figyelhető meg az állami szerepvállalással kapcsolatban. Egyfelől látható az állam ki-, illetve visszavonulása egyes alkotmányos alapjogok, a szociális jogok és az esélyegyenlőség érvényesítésének biztosítása kapcsán: ide sorolható az oktatáshoz a szociális gondoskodáshoz, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés vagy éppen a fogyatékossággal élő személyeket sújtó akadályok felszámolása). Bár éppen hogy növekvő, de mindenképp célzott és hatékony segítségre volna társadalmi igény és szükség, az állam a korlátozott teherbíró képességére hivatkozással hagyományosan csökkenti és a hozzájutás feltételeiben is szigorítja a megélhetést biztosító szociális támogatásokat, továbbá minimálisra szorulnak vissza az esélykiegyenlítő, sőt nemegyszer a tartalmi értelemben vett jogegyenlőséget biztosító programokra, intézményekre fordított források. A visszavonulás mellett, mintegy annak ellensúlyozására megfigyelhető a kriminalizáció és a zéró toleranciás attitűd felerősödése és az ezek jegyében született jogalkotási és jogalkalmazási intézkedések. A szegénység, a nyomor és maguknak a kiszolgáltatottaknak a kriminális térbe tolására, megbélyegzésére és megbüntetésére az egyik legtipikusabb példa a hajlék nélküliek kriminalizációja. Ez a folyamat ölt testet a büntetési tételek növelésében, az alternatív büntetési vagy intézkedési formák háttérbe szorításában, az egyre jelentékenyebb számú közterületi rendszabály formájában. Mindezek a – nemegyszer jelentős társadalmi helyeslést és támogatást élvező – intézkedések elemi jogállami és alapjogi garanciákkal kerülhetnek konfliktusba, felvethetik az érintettek emberi méltósághoz való jogának és az egyenlő bánásmód követelményének a sérelmét Nyilvánvaló, hogy a komplex problémakezelést felváltó tüneti kezelés, az állami „türelmetlenség” komoly veszélyeket rejtenek magukban, így a projekt egyik kiemelt célja, hogy valamennyi vizsgálati területen felhívja a figyelmet az alkotmányos követelmények betartására.” (11-12.oldal)

Ferge Zsuzsa (2012) A gyermekes családok helyzetének változása Magyarországon a válság éveiben (In. Ferge, Darvas (vál., szerk.) Civil jelentés a gyerekesélyekről, 2011. Gyerekesély Közhasznú Egyesület.) http://www.gyere.net/downloads/Civil_jelentes_2011.pdf Magyarország kormánya több legfelső szintű, határidőket és számszerű célokat is meghatározó programban kötelezte el magát a gyermekszegénység csökkentése, a társadalmi integráció erősítése mellett. Központi kérdésünk e Civil jelentésben, hogy a tényleges folyamatok és beavatkozások a kívánt irányba visznek-e, valóban javítják-e a gyerekek sorsát, csökkentik-e a szegénységet, mélyszegénységet, kirekesztést? 2011. évi jelentésünk alapján súlyos kételyek merülnek fel az eddigi irány helyességével kapcsolatban. Magyarország Nemzeti Reform Programja a (relatív jövedelmi) szegénységben élő gyermekes családokban élők számát 2020-ig 20 százalékkal, közel 200 ezer fővel kívánja csökkenteni. Hasonló nagyságrendű csökkentéssel számol a program a súlyos anyagi nélkülözésben élők, valamint az alacsony munkaintenzitású háztartásban élők esetében. Minthogy vannak e csoportok közt átfedések, ezek a javítások mintegy 450 ezer főt érintenének, akik közül – 4

becslésünk szerint – legalább 300 ezer fő gyermekes családban él. További konkrét célokat határoz meg a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia a hátrányokkal küzdők, ezen belül a cigányok iskolázásának, szakképzésének, foglalkoztatásának javításáról. A rendelkezésünkre álló adatok és intézkedések túlnyomó része a fentiekben említett deklarált kormányzati célokkal ellentétes irányba mutat, illetve esetenként elvben a kívánt irányba indul, de gyors sikerre törekedvén csak a felületet érintheti. A gyerekszegénység az eddig is rossz vagy bizonytalan helyzetű családok körében mélyült; a kirekesztés és szegregálás folyamatai az előítéletekkel együtt erősödnek; a szegénység társadalmi újratermelődésének feltételei folyamatosan, a jelenlegi feltételek mellett hosszú távon is újratermelődnek; azok a szolgáltatások, amelyek a gyermekeknek-szülőknek rendszeres szakmai támaszt nyújtanának, csökkenő normatívákkal és zsugorodó szakmai önállósággal működnek; a prevenciót, a pedagógiai és a szociális munka eszközeit szigor, keménység és büntetés váltják fel (…) (11. oldal) (…) A közfoglalkoztatás résztvevőinek családi helyzetéről sincsenek adataink. Csupán szórványos tapasztalatok alapján feltételezzük, hogy a gyermekes családok sok esetben prioritást kapnak, vagyis arányuk nagyobb lehet a közfoglalkoztatottak, mint a munkanélküliek között. Az viszont 2010. január óta szabály, hogy egy családban egyidejűleg csak egy közfoglalkoztatott (és mellette, ha a feltételek fennállnak, egy segélyezett) lehet. Mellesleg ez utóbbi eset feltehetően ritka a családi segély plafonjának alacsony szintje miatt. A közfoglalkoztatás egyes programjai 2012-től a korábbinál szervezettebbnek és tartalmasabbnak, „értékteremtőnek” tűnnek. A munkák többsége azonban továbbra is csupán korlátozott célú kényszerfoglalkoztatást jelent, amely nem nyit utat a munkaerőpiacra. (A „szombati képzések” mezőgazdasági ismereteket nyújtanak, egyelőre 3 hónapos tanfolyamokkal. 2012 júniusában 1500 fő kapott ilyen képzésről bizonyítványt.) A közfoglalkoztatás 2009 óta ugyancsak csökkenő, de a segélyeknél valamivel magasabb jövedelmet biztosít. 2009-ben még a minimálbért fizették a közmunkáért, 2012-ben ennek kevesebb, mint 80 százalékát, bruttó 71 800 forintot. A családok biztonságérzetét azonban – sok egyéb mellett – az is aláássa, hogy a közfoglalkoztatás, ezen belül a teljes idejű közfoglalkoztatás lehetőségei az utóbbi években hektikusan ingadoztak. 2011 különösen rossz év volt: e célra csak 64 milliárd forint jutott, ami a közfoglalkoztatottak számának és reálkeresetének radikális csökkenését, kétharmaduk részmunkaidőben foglalkoztatását hozta magával. Ráadásul a szabályok szigorodtak. (16-17. oldal) (…) A politika szerint a gyerekek számára pozitívum, hogy „dolgozó szülőt” látnak maguk körül. A mi megítélésünk szerint óriási pszichológiai terhet jelenthet a szülők kiszolgáltatottsága, például az, hogy nem tudják, kapnak-e, és mennyi időre munkát; az, hogy minden munkát kötelesek elfogadni képzettségüktől, az otthontól való távolságtól függetlenül; az, hogy sűrűsödnek a lakást és környezetet vizsgáló ellenőrzések. Más szavakkal: a szülők emberi méltóságának semmibevétele biztosan károsan befolyásolja a gyermekek egészséges fejlődését, és feltehetően egy életre ható nyomot hagy. (17-18. oldal) 5

A keresetek mellett a gyermekes családok legfontosabb kiegészítő jövedelme a családi pótlék, bár a többi családi ellátás is egyes csoportoknak jelentős segítséget nyújt. A családi pótlékot közel 2 millióan, a gyest 170 ezren, a gyedet 90 ezren vették igénybe 2011-ben. Minthogy a családi pótlék és a gyes összege 2008 óta változatlan, 2011-ig 12-13 százalékot veszítettek értékükből (…) A veszteség 2012-ben 20 százalékra nő. Egyedül a gyed őrizte meg reálértékét. A szegény gyerekes családok számára két segély típusú ellátás jelent valamennyi segítséget. A rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény a szegény családok számára kétféle jogosultságot teremt. Egyrészt a bölcsödétől a nyolcadik osztályig ingyenesen vehetik igénybe a gyerekek a gyermekintézményi étkeztetést, másrészt kétszer egy évben 5800 forint pénzbeli támogatásra jogosultak. A jogosultság jövedelemés vagyonvizsgálathoz kötött. Alapesetben a jövedelmi feltétel azt jelenti, hogy a gyermeket gondozó családban az egy főre jutó havi jövedelem összege nem haladhatja meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 130 százalékát (2008 óta a 37 050 Ft-ot, ami 2012-ben kb. a KSH szerinti létminimum fele). A küszöb tehát 2008 óta állandó, vagyis nem tart lépést az inflációval. Az indexálás hiánya miatt a rendszer nem jól követi a jövedelmek változását: számos olyan család lehet, amelyek 2009 óta nem válnak jogosulttá erre az ellátásra, holott 2008-ban jogosultak lettek volna. Az ellátás értékét egyfelől az indexálás hiánya csökkenti, másfelől az, hogy 2012 októberétől a pénzbeli ellátás természetbenivé vált, Erzsébet-utalványban kell nyújtani, ami ebben az esetben a rendelkezés szerint a fogyasztásra készétel mellett ruházatra, valamint tanszer vásárlására használható fel. (A gyakorlati megoldás – például hogy hol váltható be tanszerre az utalvány – még nem ismert.) A másik segítség a rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, ami különösen nehéz vagy válsághelyzet esetén évente maximum háromszor adható, összege alkalmanként és gyermekenként pedig legföljebb 5000 forint lehet. Mindkét pénzbeli ellátás havi átlagos összege a kedvezményezettek körében gyerekenként alig havi ezer forint, azaz számottevő segítséget nem jelent. Igaz, az alábbi kimutatásban nem szereplő ingyenes iskolai étkeztetés sok gyereknél létkérdés. (23-24. oldal) (…) Az iskolás gyerekek nyári ellátatlanságára válaszul 2002 óta fokozatosan emelkedett a nyári gyermekétkeztetésben résztvevők száma 2011-ben a szabályok változtatása egyrészt növelte a bevont gyermekek számát, másrészt a legszegényebb települések egy része kimaradt a kedvezményből. 2010 és 2011 között az igénylő települések száma ezerrel csökkent. Ennek oka valószínűleg az, hogy nem tudtak megfelelni az új pályázati feltételeknek. A források szűkössége (2009 óta változatlanul 2,4 mrd Ft) ezúttal is fontos mennyiségi és minőségi korlátot jelent. A társadalmi védelemhez tartozó más pénzbeli ellátásokról, vagyis a különböző segélyekről a KSH (vagy más hivatal) nem közöl olyan társadalmi bontásokat, amelyekből informálódni lehetne arról, hogy az állástalanság idején nyújtott ellátásokból vagy segélyekből mennyi jutott gyermekes és gyermektelen családokhoz. Az adatokból annyi tudható meg, hogy a rendszeres szociális segély már 2010-ben is a megszűnés felé tartott, reálértéke pedig csökkent. (25. oldal) 6

Ónody-Molnár Dóra: Szabó Máté trombitál. Teljesen eredménytelen, kidobott pénz volt a közmunkára fordított sok tízmilliárd forint. (Népszabadság, 2012. október 3.) http://nol.hu/belfold/szabo_mate_trombital Rendkívül súlyos bírálatokat és azoknak megfelelő ajánlásokat fogalmazott meg Szabó Máté ombudsman a közfoglalkoztatással kapcsolatos vizsgálata során. Az alapvető jogok biztosának hivatalában mutatták be „A Munka Méltósága” projektet, amelyet 2012-ben indított az ombudsman. Szabó Máté szerdai, a projektet bemutató sajtótájékoztatóján mindenekelőtt azt mondta: sokan túlzott várakozásokat éreznek az ombudsmani megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Szerinte sokan úgy értelmezik szavait, mint a trombitaszót, amely „lebontja Jerikó falait”. – A közfoglalkoztatás is egy nagy Jerikó, viszonylag új építmény, hatalmas bástyákkal körbevéve – fogalmazott, hangsúlyozva, hogy a hivatal vizsgálódása nem a közmunka egészére terjedt ki. Az ombudsmanhoz az elmúlt egy évben ötven állampolgári megkeresés érkezett, zömük jól behatárolható településekről, ezért a hivatal a panaszok kivizsgálását ezen a négy helyszínen kezdte meg. A cél annak feltárása, vajon a közmunkában alkalmazott joggyakorlat megfelel-e az alkotmányos elveknek, tiszteletben tartják-e a közfoglalkoztatottak állampolgári jogait. Az ombudsmani hivatal a közfoglalkoztatás kérdését szorosan együtt kezeli a szociális ellátó rendszerből adódó alapjogi problémákkal. Muszáj ezt tennie, ugyanis a kettőt összefűzik a jogszabályok. (Ha egy tartósan munkanélküli, segélyre szoruló személy visszautasítja a számára felkínált közmunkát, illetve, ha nem tud igazolni harminc nap közfoglalkoztatásban eltöltött munkaviszonyt, minden szociális juttatástól elesik.) Az ombudsman vizsgálódásának első fázisában a közfoglalkoztatottak bérkifizetésével, a közfoglalkoztatásból való kimaradással kapcsolatban és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó képzések elmaradásával összefüggésben fogalmazott meg súlyos kritikákat. Bár még nem zárult le a vizsgálat, Szabó Máté már most ajánlásokat tesz az érintett tárcák vezetőinek, illetve a közfoglalkoztatásban részt vevő önkormányzatoknak. Az ombudsman a feltárt visszásságok alapján felkéri Pintér Sándor belügyminisztert, „folytasson vizsgálatot az országos közfoglalkoztatási programokhoz kapcsoló, a 2012-es évben kötelezően megszervezendő képzések elmaradásának okaival kapcsolatban”. Kéri továbbá, hogy a tárcavezető „vizsgálja felül a heti közfoglalkoztatotti bérkifizetés szükségességét és módját, figyelemmel annak a gyakorlatban okozott jelentős problémáira”. A heti fizetést mind az önkormányzatok, mind a jogvédő szervezetek hónapok óta hangosan bírálják. Az elérhető közmunkabér messze elszakad a hivatalos minimálbértől, nyolcórás foglakoztatás esetén 47 ezer forint havonta, amelyet heti bontásban kapnak meg azok a „szerencsések”, akiknek a teljes munkaidő jutott. Sokan azonban hatórás alkalmazásban állnak, ezzel a Policy Agenda elemző cég számításai szerint átlagosan 35 ezer forint havi bért visznek haza. Ez az összeg heti bontásban 8-9 ezer forintot jelent. Nem kell hosszan ragozni, mit jelent, ha egy család hetente ennyi pénzből gazdálkodik. Ezzel kapcsolatban lapunk nyáron kereste meg a tárcát, tervezik-e a heti fizetés felülvizsgálatát. A válasz egyértelmű nem volt. A heti bérkifizetés ellen most az 7

ombudsman is szót emel, de rajta kívül a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda, illetve a Közmunkások Szakszervezete is. Szabó Máté szerint emellett „sérti a jogbiztonság követelményét és a tisztességes eljáráshoz való jogot a közfoglalkoztatott bérkifizetések ütemezésének bizonytalansága”. Az ombudsman jelentésében arra is kitért, hogy sok ember önhibáján kívül azért szorult ki a szociális ellátásból, mert nem tudott igazolni évente legalább 30 napos kereső tevékenységet. Például azért nem, mert a település annyira szegény, hogy még egy hónapra sem tud minden tartósan munka nélkül élő polgárának kötelező közmunkát biztosítani. Köllő János közgazdász az ombudsmani kritikákat hatékonysági dimenzióba tette. Vajon az adófizetők pénzéből fenntartott évi 132 milliárd forintos projekt hozza-e azokat a pozitív eredményeket, amelyekért érdemes azt finanszírozni? A hivatalos kommunikáció szerint a giga-közmunkaprojekt célja az, hogy tranzit foglalkoztatási formaként, értékteremtő munkán keresztül visszavezesse az addig munka nélkül élőket a munkaerőpiacra. Vagyis: a közmunka célja a piaci munkavállalás elősegítése lenne. Nos, mindez vagy álom, vagy nem ez a valós célja a kormánynak. A közgazdász elmondta: nincs olyan fejlett ország, ahol ilyen gigantikus, több százezer ember bevonásával működő közmunkaprogramok lennének. Az, hogy nincs elterjedve ilyen program, annak oka is van. – Sokkal kisebb programok vannak, amelyek elsősorban nem a tömeges tartós munkanélküliséget, hanem a fiatalokat célozzák, sokkal színesebb munkakínálattal – mondta Köllő János. Előadásából kiderült: olyan mértékben, mint Magyarországon, egyetlenegy fejlett állam sem alkalmaz közmunkásokat. Argentínában ugyan működött hasonló program, de annyira kevéssé bizonyult hatékonynak, hogy 2009-ben megszüntették. Ehhez képest nálunk a program bővítése várható. Köllő hangsúlyozta: a kormányzati döntés egyik legnagyobb hibája, hogy ilyen nagy programok esetében nem végeztet hatástanulmányokat, pedig azokból kiderülne, milyen valós eredményeket képes egy óriási állami program elérni. A közmunkát szabályozó jogszabályok 2000 óta úgy módosultak hatszor-hétszer, hogy semmilyen hatástanulmány nem támasztotta alá a változtatásokat. Köllő egy 2012-es TÁRKI-adatsort ismertetett: e szerint azokon a településeken, ahol tömeges közfoglalkoztatás zajlott az elmúlt években, nem csökkent a tartós munkanélküliség, hanem kicsivel nőtt. A közgazdász szerint egy alapos kutatás mindössze 50-70 millió forintba kerülne, ez a közmunkára költött milliárdok 0,0003 százaléka. Hoffmann Imre, a BM helyettes államtitkára a kritikákra reagálva annyit mondott: még korai messzemenő következtetéseket levonni a rendszerről, hiszen az jelen formájában még csak egy éve működik. A tárca illetékese hangsúlyozta: a BM is törekszik a folyamatos monitorozásra. Hoffmann elismerte a korrekció szükségességét. Hogy milyen jogszabályváltozásról lehet szó, arról a helyettes államtitkár nem árult el részleteket. A Népszabadság azon kérdésére, vajon mérni fogják-e program makrogazdasági megtérülését, hiszen válság idején ekkora programot pazarlás fenntartani az adófizetők pénzéből, ha annak nincs kimutatható gazdasági haszna, azt válaszolta, a tudományos eredményeket, tapasztalatokat alkalmazni kell, de egy ilyen kutatás megrendelése nem

8

A TASZ jogvédő szervezet véleménye egyes törvények módosításáról A TASZ álláspontja szerint a T/10241, számú törvényjavaslat (a szociális szövetkezetekkel összefüggésben egyes törvények, továbbá a köztoglalko2tatáshoz kapcsolódó egyes törvények módosításáról) 7.§-a számos ponton sérti Magyarország Alaptörvényét, ütközik a gyermekvédelmi törvénnyel, súlyosan sérti a gyermekek jogairól szóló 1989-ban, New Yorkban kelt ENSZ nemzetközi egyezményt, végül, de nem utolsósorban ellentmond a józan észnek, tagadja a szakmai evidenciákat, ignorálja a problémát körüljáró tudományos eredményeket, megállapításokat. A törvényjavaslat 7.§-a (1) bekezdése szerint: (1) A közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény (a továbbiakban: Kftv.) 1. § a következő (4a)-(4g) bekezdéssel egészül ki: „(4a) Az álláskeresőt három hónap időtartamra ki közfoglalkoztatásból, ha a) a tanköteles gyermekének mulasztása miatt vele szemben

kell

zárni

a

aa) szabálysértési eljárás van folyamatban, vagy ab) e szabálysértés miatt három hónapon belül jogerősen elmarasztalták, vagy b) önkormányzati rendeletben előírt, a lakókörnyezet (kert, udvar, jogszabályban meghatározott, az ingatlanhoz kapcsolódó közterület) tisztántartására vonatkozó kötelezettségét nem teljesíti” Magyarországon a jelenséget kísérő állami beavatkozás a fenti úton indult el, vagyis az állam egyre terebélyesedő és szigorodó feltételrendszert iktatott be a szociális ellátásokhoz való hozzájutáshoz az iskolai kötelezettségek teljesítése kapcsán. A családi pótlék iskoláztatási támogatássá alakítása, később a természetben történő nyújtás feltételének beiktatása, majd az ellátás felfüggesztése mellett ugyanakkor mindvégig jelen volt a rendészeti eszköz is: a szabálysértési tényállás, amely a szülő, gondviselő felelősségének megállapítását és pénzbeli bírságolását tette lehetővé (50 e Ft-ig terjedő bírsággal). Az iskoláztatási támogatással kapcsolatos feltételek szigorításával párhuzamosan az állam a korhatár leszállításával az igazán veszélyeztetett korosztály zömét kiiktatta a tankötelezettség köréből, ezzel a nyűg egy részét is levetette magáról. A cinizmus mellett teljes csőlátásról tett tanúbizonyságot az iskolakerülésről szóló törvény, amely a rendőrség beavatkozásától várta a hiányzások visszaszorítását. Úgy tűnik, hogy a büntető-, rendészeti politika nem hozta meg a várt eredményt, bár adatokra, alátámasztó kutatási eredményekre sem az általános, sem a részletes indokolás nem hivatkozik. Az általános indokolás szerint: „A javaslat abból kiindulva, hogy a közfoglalkoztatottak olyan értékteremtő munkákban vesznek részt amelyek szervesen kapcsolódnak az 9

önkormányzatok, más állami szervek közfeladataihoz, a közfoglalkoztatásban részt vevőkkel szemben feltételül szabja az általánosan elvárható erkölcsi, magatartási szabályok betartását," Nincs a javaslat indoklásában szó arról, hogy a tankötelezettség elmulasztása drasztikus méretű társadalmi problémává nőtte volna kí magát, hogy a korai iskolaelhagyás felborítaná a munkaerőpiacot, aláásná a gazdaság versenyképességét. A jelenlegi helyzetet, az esetleges romló tendenciákat, a hosszútávú hatásokat a javaslat benyújtója nem vizsgálja, egyetlen számadattal sem támasztja alá az intézkedés szükségességét, megalapozottságát. Az indokolás abból indul ki, hogy ha már értékteremtőnek nevezték el a gyakran dologházi munkára emlékeztető, megkülönböztetésen és az emberi méltóság lábbal tiprásán alapuló közmunkarendszert, akkor ugyan miért ne lehetne az erkölcs nevében továbbalázni a kisemmizettek tömegeit. (…) A szabálysértési eljárás elindítása önmagában tehát nem lehet alapja a közfoglalko2tatásból való kizárásnak, mivel a tételes jogi rendelkezéseken felül az évszázados európai jogfejlődés legfontosabb alapelveit sérti: a felelősség jogerős megállapítását megelőzően kapcsol további szankciókat a mulasztáshoz. (…) A törvénymódosítás tervezete a szankciórendszer további elemeivel (családi pótlék megvonása) együtt gyermekes családok ezreinek az egzisztenciáját semmisítheti meg, egész leszakadt régiókat érint, alap civilizációs normákat, európai értékeket vesz semmibe, súlyosan szembemegy továbbá a gyermekek jogairól szóló ENSZ egyezmény 3. cikkelyével: 1. A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban. 2. Az Egyezményben részes államok kötelezik magukat arra, hogy a gyermek számára, figyelembe véve szülei, gyámjai és az érte törvényesen felelős más személyek jogait és kötelességeit, biztosítják a jólétéhez szükséges védelmet és gondozást, e célból meghozzák a szükséges törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket.

10

Bass László – Farkas Zsombor: A gyerekszegénység alakulása 2009-ben Magyarországon 2009–2010-ben a szegénységben élő gyermekek száma az öt évvel korábbihoz képest csaknem másfélszeresére nőtt. Az elmúlt években a foglalkoztatott nélküli háztartások szegénységi kockázata megduplázódott. A szegénység ma elsősorban a munkajövedelem (és a munkaerőpiacon eladható tudás) hiányának a következménye, a települési lejtő hatásai változatlanul nagyok maradtak, a romák szegénysége is ezekkel az okokkal magyarázható, önálló etnikai hatás a szegénység létrejöttében csak kismértékben mutatható ki. A munkaerőpiac szűkülése a gyermekes családokat nagyobb mértékben érintette, mint a népesség egészét, s ezt a közmunkaprogramok sem tudták enyhíteni, munkajövedelem híján a családok a különféle társadalmi transzferekre szorulnak. A segélyezés az elmúlt években mind elérhetőségében, mind összegszerűen szűkült. Csak transzferekből ma Magyarországon már lehetetlen megélni. A segélyek célzottsága a mai viszonyok között is megfelelő, a segélyezettek töredéke lehet csupán, aki „jogosulatlanul” jut támogatáshoz. A családok eladósodása a jövedelemforrások elégtelenségének, valamint a lakáshitelek és a rezsiköltségek átlagon felüli emelkedésének következtében egyre riasztóbb méreteket ölt. Az elszegényedéssel és az eladósodással szemben kialakított leggyakoribb stratégia a háztartások fogyasztásának szűkítése. A szinte csak élelmiszerre és fűtésre költő családok elsőként azokról a szükségleteikről mondanak le, amelyek saját és gyermekeik társadalmi integrációjához lennének fontosak. Bár a szegénységben élő gyermekek alapszükségleteinek, így egészséges táplálkozásának biztosítása sem teljesen problémamentes, ebben a szegény családok leszakadása az átlagtól nem jelentős mértékű. A családok a gyermekek élelmezésére költenek elsősorban, amiben jelentős segítséget jelent év közben és hétköznap a kedvezményes iskolai étkeztetés lehetősége. Az anyagi hátrányok elsősorban a gyermekek társas kapcsolataihoz és szocializációjához elengedhetetlen szükségletek területén jelentkeznek. A gyermekszegénység elleni küzdelemnek ma – az alapvető szükségletek legalább minimális kielégítésén túl – elsősorban erre, a társadalmi kirekesztődés megakadályozására és a szocializációs hátrányok csökkentésére kell irányulnia. ... A kirekesztődés szempontjából különösen veszélyeztetett roma családokkal szembeni diszkrimináció Magyarországon széles körben elterjedt. Adataink szerint az előítéletek és a hátrányos megkülönböztetés elsősorban a szegénységben élő, lakóhelyében is szegregált csoportokat sújtja. A diszkrimináció elleni fellépésre azokban a közösségekben van nagyobb esély, ahol a romák és nem romák közötti társas kapcsolatok lehetősége biztosítható. Eladósodás 2009–2010-ben a háztartások eladósodása jelentős mértékben megnőtt. 2009ben – a Tárki adatai szerint – a háztartások 35 százalékának volt banki hitele (ez az arány 4%-kal magasabb a 2007-ben regisztráltnál). A törlesztőrészletek emelkedése következtében egyre többen váltak fizetésképtelenné. Az eladósodás nem csupán a hiteltörlesztések esetén jelentkezik. A családok 11

rezsiköltségei 2008–2010 között átlagosan 20 százalékkal emelkedtek: míg 2008-ban egy háztartás átlagosan 168 ezer forintot fizetett rezsire, 2010-ben a rezsiköltség már meghaladta a 200 ezer forintot. Saját adataink szerint a gyermekes háztartások 12 százalékának van elmaradása valamely kölcsön törlesztésében, 21 százalékuk pedig elmarad a közüzemi számlák fizetésével. Az elmaradások esetenként szélsőségesen nagyok, ami a közüzemi szolgáltatások megszüntetésével, esetleg a család lakásának elvesztésével fenyeget. Ha megvizsgáljuk, milyen okok vezetnek a gyermekes családok eladósodásához, akkor természetesen az első helyen az alacsony jövedelem szerepel – kevés bevételből lehetetlen magas törlesztőrészleteket és rezsiköltségeket fizetni. Az alacsony jövedelemmel összefüggésben a fizetési elmaradások ott nagyok, ahol a háztartástagok foglalkoztatottsága alacsony szintű és a jövedelemforrások között nagyobb számban szerepelnek segélyek. Az említett okokkal összefüggésben az eladósodás veszélye magasabb a hátrányos helyzetű régiókban és a kisebb településeken élő háztartásokban, és nagyon magas a sokgyermekes, valamint a roma családokban.

12

Durszt Judit: „Ha nincs pénz, úgyis belemegy az ember valamibe” Beszélő 2011 Elemzésem vezérfonala mindvégig az, hogy a kamatos pénz intézményét úgy érdemes felfogni mint egy „totális társadalmi tényt”,2 ami csak az őt körülvevő társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokba beágyazottan, azok feltárásának függvényében érthető meg. A láposi kamatos történet értelmezésével az a célom, hogy bemutassam: miért nem érdemes a kamatolást „kriminalizálni” (vö. Szuhay 2008), és mint ilyet, „bűnügyi tevékenységként” kezelni, illetve ennek megfelelően büntetni. Ehelyett sokkal gyümölcsözőbb, ha egyfajta komplex, társadalmi-gazdasági intézményrendszerként tekintünk rá, és azt keressük, milyen funkciót tölt be a helyi társadalomban, ami miatt minden megszüntetésére irányuló kísérletnek képes ellenállni – nemcsak nálunk, de mint majd hamarosan látni fogjuk, a világ többi szegények lakta részén is. A különbség csak annyi, hogy a büntetőjogi szabályozás változásának megfelelően hol nyíltan, mindenki szeme láttára virul, hol meg rejtve, a színfalak mögött, de továbbra is a kereslettől ösztönözve él tovább a gyakorlata. A láposi cigányok társadalmában még nyomaiban fellelhető az együttélést szabályozó, egyenlőségen, reciprocitáson alapuló közösségi norma, amely lehetővé teszi a „javak” (élelmiszerek, gyógyszerek, de akár a családtagok, főként gyerekek szabad áramlását a közösségen – elsősorban is a kiterjedt nagycsalád alkotta szolidaritási csoporton – belül. Erre a normára szinte minden, a cigány közösségek társadalmi-gazdasági gyakorlataival foglalkozó antropológiai, szociológiai, illetve ön - életrajzi írásban találhatunk utalást. (Stewart 1993, Lacková 2001, Fleck–Orsós–Virág 2000) Ez a „romantikus képzetnek” ható gyakorlat, amire maguk az érintettek is inkább úgy utalnak, mint egy olyan régi eszményképre, amikor a „cigányok még egy lábosban főztek” (Horváth 2006), Láposon ma már leginkább csak az élelmiszerek megosztására igaz. Rozika például, ha éppen van mivel, rendszeresen megeteti a szomszédék gyerekeit, akik az övéinél sokkal gyakrabban éheznek. Ez a reciprocitás – amelynek alapja az a tudat, hogy ma én segítlek ki téged, de holnap majd te engem – nemcsak hogy elviselhetőbbé teszi az életet, biztonságérzetet ad a szegények közösségének, de egyúttal legnagyobb társadalmi tőkéjük is. Az utóbbi időben azonban ezen a szolidaritási hálón is egyre nagyobb lyukak keletkeztek. A különböző cigány közösségek gazdasági tevékenységének egyik közös jellemzőjét az antropológusok „rugalmasságukban”, a környezethez való állandó alkalmazkodásban látják. (Prónai2000) E kutatások szerint a cigányok majd mindenütt egy gazdasági rést, űrt, ún. „niche”-t töltenek be az őket körülvevő társadalmakban, és egyik fő jellemzőjük az identikus kapcsolat a gádzsókkal. Láposon is ez volt a helyzet hosszú évtizedekig. Egészen tavalyig, amikor, paradox módon épp a Roma Integrációért Stratégiai Terv keretében, több millió forintos pályázati forrás segítségével végrehajtott telepfelszámolási program nem szándékolt következményeként, a parasztok megkapták az utolsó lökést az elvándorláshoz. Ezzel maguk mögött hagytak egy jól bebetonozott falusi társadalmi rendet, amelynek egyik alapja sokáig a magyarok és cigányok közötti patrónus–kliens viszony volt: az az aszimmetrikus viszony, amelyen belül minden parasztnak megvolt a „maga cigánya”, aki járt hozzá napszámba, takarítani, kerti munkákban segédkezni – és mindezeket a munkákat többnyire valamiféle természetbeni juttatás fejében végezte. Meg annak tudatában, hogy 13

„patrónusa”, a paraszt kisegíti, ha bajba kerül, főleg, ha krízishelyzetbe. A segítség sokszor – kamatmentes – pénzkölcsönt is jelenthetett; igaz, ez a hitelforrás az utóbbi néhány évben már szinte teljesen megszűnt azzal, hogy maguk a parasztok is elszegényedtek. A parasztok elvándorlásával a cigányok tehát többféle, eddig bejáratott lehetőségtől estek el: többek között nemcsak hogy megszűnt a paraszt „patrónus” nyújtotta pénzkölcsönzési lehetőség, de a cigány napszámos munkájának felvevőpiaca is eltűnt. A formális munkaerőpiacra pedig több mint húsz éve – alacsony iskolai végzettségük, lakóhelyüknek az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló munkahelyektől való földrajzi távolsága, na meg a cigányokkal szembeni munkaerőpiaci diszkrimináció miatt – esélyük sincs bejutni. Hiányos, túlnyomórészt a falubéli rokonsági, szomszédsági kötelékekből álló, gyenge kötéseket nélkülöző kapcsolathálójuk pedig gátolja őket abban, hogy viszonylagos rendszerességgel alkalmi munkához jussanak. Ebben a beszűkült élettérben gyakorlatilag egyetlen mozgástere van a láposi cigányoknak, a szociálpolitika terepe, hiszen innen származnak kizárólagos jövedelemforrásaik, a segélyek, gyermekvédelmi juttatások, árvasági ellátások meg a lakásfenntartási támogatás. Ebben a helyzetben nagyon is számít, hogyan „okoskodnak” a rendszer keretein belül, mennyire rugalmasan alkalmazkodnak gyakori változásaihoz. … A kamatosok egyébként nemcsak pénzt meg élelmiszert adnak hitelre, de hitelbe árulnak ruhákat, cipőket is a cigányoknak – a hitel fedezete pedig ebben az esetben is a családi pótlék, szociális járadék, gyes stb. És bár a cigányok idővel rájöttek arra, mennyivel drágábban jutnak így az áruhoz14 („két öltő mackóért meg két pár cipőért a gyerekeknek fizettem, várjál, huszonkétezer forintot. Most énnekem ha adnál tízezer forintot, azér’ Edelénybe mind a négy gyerekre vennék cipőt, sokkal olcsóbban”), mégis, mivel nincs készpénzük, megveszik a sokkal drágábbat is, mert azt hitelbe árulják. Ez a kiszolgáltatottság helyzete, a „kényszer visz rá” habitusa. „Most gondolj bele, hogyha jönnének, és azt mondanák, itt egy cipő, ötezerért15, most te is azt mondanád, ide vele, hogy hát ne menjen a gyereked mezítláb az iskolába. Megvennéd, érted?!” Mellesleg éppen ez a kényszer, a mindennapi megélhetés szorító szükséglete az, ami miatt a Láposhoz hasonló aprófalvak szegény cigányainak kiadásai „irracionális fogyasztásnak” tűnnek, és rendre meghaladják bevételeiket. Ebben az élethelyzetben senki nem tud előre gondolkodni – az, hogy mi lesz másnap, nem is beszélve a következő hónapról, eltörpül amellett, hogy mi van ma, mi kerül az asztalra, hogyan lehet aznapra „kikeríteni a főznivalót”. … A kamatos pénzből „kimenni” – ahogy Pimis mondja – szinte lehetetlen. A legfőbb probléma azzal, hogy valaki folyamatosan adósságspirálban él, az, hogy „soha nincs egybe a pénz, hogy be lehessen osztani”. Hajni például ezért döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, megpróbálja törleszteni az összes adósságát Zolikának. „Megéheztük”, mondta büszkén tavaly, még Kópi polgármestersége előtt, mikor azt magyarázta nekem, miért van úgy „kiszáradva”. Hajni most újra Zolikához jár pénzért. Nem volt mit tenni, az ura kórházba került, nem volt ki menjen fáért, a testvérei hiába hordtak neki, azoknak a saját családjukra is kellett gondolni, hát muszáj volt Hajninak valamennyi fát megvenni. … Zolika státuszát növeli a cigányok szemében az is, hogy gyakorlatilag egyfajta 14

„Keresztapa” szerepet is felvállal a közösségen belül. Ha kell, egyetlen felnőtt kísérőként a faluból, saját költségén elmegy a láposi gyerekekkel az általános iskola szervezte nyári balatoni táborba, mert amúgy a cigányok nem engednék el féltve szeretett gyermekeiket, egy egész hétre, távol az otthonuktól, az idegen gádzsók közé. De mert Zolika velük megy, az összes kisiskolás táborozni megy… Vagy egy másik eset, amit szintén felemlegetnek a cigányok. Zolika úgy vélte, hogy az óvodában, ahová legkisebb lánya is járt, nem adtak eleget enni a gyerekeknek. Ezért egy héten át saját pénzén joghurtokat, kiflit meg tejet vásárolt az intézménynek, amit a többi odajáró láposi gyerek szülei is díjaztak. De a legtöbb kliense azt emlegeti leginkább vele kapcsolatban, hogy ő „amúgy jószívű ember: kifizeti egyből, ha le akarják kapcsolni a villanyod, vagy ha valakit el akarnak vinni börtönbe”. Persze, nehogy félreértés essék: ezekben az esetekben sem jótékonykodik, hanem kamatos kölcsönt ad a bajban levőnek. Valószínűleg mindezek a megmozdulásai is hozzájárultak ahhoz, hogy az előző, magyar polgármester, miután többszöri sikertelen próbálkozás után rájött, hogy Zolikát úgysem tudja a kamatolástól eltántorítani, mert a cigányok úgysem vallanak ellene, inkább lepaktált vele. Mondván, hogy Zolika „jól használható a közösség érdekeinek mozgósítására”. Ő volt, akivel a polgármester megszerveztette a nyári falusi búcsúkat vagy a „kultúrban” a cigány gyerekek részére rendezett „ki mit tud”-okat. Mert Zolika, maga is közülük való, jól értett a cigányok nyelvén. És mert „nemcsak félnek tőle az inasok, de tisztelik is”. Zolika, sok borsodi társához hasonlóan, egy disznó levágásával, pontosabban a malac húsának kilónkénti, hitelbe történő kimérésével kezdte az „üzletét”21, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor még többedmagával kellett hogy osztozzon a láposi piacon. Miután azonban legnagyobb vetélytársa, egyben mestere, akitől eltanulta az üzletet, a falu régi kocsmárosa meghalt, két testvérét is bevette a buliba. Testvéreinek azonban jóval kevesebb a kuncsaftja. Megítélésük is rosszabb Zolikáénál. Ennek pedig az az oka, hogy bár ugyanakkora kamatra adják a kölcsönt, mint ő, vele ellentétben az így szerzett profitot nem ruházzák be. … Az uzsora kritikájában az egyik legáltalánosabb érv, hogy az „uzsorások gazdasági paraziták”, akiknek a „pénz munka nélkül fial még több pénzt”, vagy ahogy Marx mondotta volt az uzsoratőkéről: „pénz – befektetett munka nélkül – még több pénzre cserélődik”. (Marx 1988, 267) A kritikusok szerint az uzsorások végül is az ellen a „munka méltóságot ad” típusú, általánosnak tekinthető morális elv ellen vétenek tevékenységükkel, miszerint „az ember homloka verejtékével” dolgozik meg a megélhetéséért (Visser-MacIntosh 1998). Ha azonban az általunk ismert és itt bemutatott kamatolók profilját megnézzük, ez a „munka nélkül szerzett haszon” típusú kritika érvényét veszti. A kamatos pénzzel foglalkozók is befektetnek egyfajta munkát tevékenységükbe – ez ugyan nem fizikai munka, hanem inkább „szellemi” , de mindenképp munka... Ahogy egy borsodi cigány vállalkozó nagyon pontosan megfogalmazta az itteniek viszonylag egyöntetűnek tekinthető véleményét: „ez egy olyan dolog, amiben szellemileg nagyon ott kell lenni... Az ilyennek rálátása van, hogy kivel mit lehet, kivel mit nem lehet megcsinálni... hogy ennek lehet adni, mert ez vissza is fogja adni, a másiknak meg nem lehet... Van ebben olyan, amiért agyilag meg kell dolgozni... Végül is ez egy kis takarékszövetkezetes bankár.” Az uzsora kritikájában az egyik legáltalánosabb érv, hogy az „uzsorások gazdasági paraziták”, akiknek a „pénz munka nélkül fial még több pénzt”, vagy ahogy Marx mondotta volt az uzsoratőkéről: „pénz – befektetett munka nélkül – 15

még több pénzre cserélődik”. (Marx 1988, 267) A kritikusok szerint az uzsorások végül is az ellen a „munka méltóságot ad” típusú, általánosnak tekinthető morális elv ellen vétenek tevékenységükkel, miszerint „az ember homloka verejtékével” dolgozik meg a megélhetéséért (Visser-MacIntosh 1998). Ha azonban az általunk ismert és itt bemutatott kamatolók profilját megnézzük, ez a „munka nélkül szerzett haszon” típusú kritika érvényét veszti. A kamatos pénzzel foglalkozók is befektetnek egyfajta munkát tevékenységükbe – ez ugyan nem fizikai munka, hanem inkább „szellemi” , de mindenképp munka... Ahogy egy borsodi cigány vállalkozó nagyon pontosan megfogalmazta az itteniek viszonylag egy - öntetűnek tekinthető véleményét: „ez egy olyan dolog, amiben szellemileg nagyon ott kell lenni... Az ilyennek rálátása van, hogy kivel mit lehet, kivel mit nem lehet megcsinálni... hogy ennek lehet adni, mert ez vissza is fogja adni, a másiknak meg nem lehet... Van ebben olyan, amiért agyilag meg kell dolgozni... Végül is ez egy kis takarékszövetkezetes bankár.” A kamatos pénzzel foglalkozó emberek ügyleteit Borsodban sokan hasonlítják a Provident pénzkölcsönzési gyakorlatához. Az összehasonlításból többnyire a Provident kerül ki vesztesen... Az előbb idézett vállalkozó már többször utasította vissza a Provident erőszakos hitelajánlatait. … A nyugati társadalmak gazdaságtörténeti írásaiban az uzsora gyakorlatát egészen az ókori, mezőgazdasági termelésből élő közösségek pénzkölcsönzési ügyleteiig vezetik vissza (Mandel 1977). Mandel az antik Görögország szegény parasztjainak élelmiszerkölcsönző gyakorlatában már felfedezni véli az uzsora gyökerét: a „természetbeni javak uzsorahitelét” (Mandel 1977, 100). A szerző által idézett egyik korabeli forrás szerint a nincstelen parasztoknak, ha hitelezőiktől lisztet kértek kölcsön, akkor nemcsak a kölcsönkért mennyiséget, hanem annál mindig valamivel többet kellett visszaadniuk. Az uzsorakritika történetének áttekintését nyújtó Visser és MacIntosh tanulmányából az is világosan látszik, hogy bár több ezer éve jelen van a világ különböző részein, az uzsora gyakorlatát mindenütt morális, etikai, vallási vagy jogi kritika övezte. Míg azonban a modernkori uzsorafogalomban szinte mindig benne van a kizsákmányolás, a kizsákmányoló–áldozat függőségi viszonyának konnotációja, addig a fogalom eredetének tekinthető, római korból származó terminus: usura („use”, „interest” angolul, „használat”, „kamat” magyarul), morálisan semleges volt. (Goddard 2005) …. Az uzsora morális megítélése valamelyest enyhült az egyház és az állam szétválásával. A szekularizált világban a szisztematikusan, racionálisan megközelített gazdasági tevékenységek területén belül, a pénzkölcsönzés és az uzsorás tevékenység jogilag lett szabályozva. A középkorral foglalkozó gazdaságtörténészek úgy látták, hogy az uzsora olyan ördögi tevékenység, amely kialakulásától fogva a társadalom „sötét szegleteihez tartozik, ahol évszázadokon keresztül túlél minden szabályozást, a rászoruló kisemberek rovására”. (Mandel 1977, idézi Goddard 2005). A híres történész, Braudel, a XII–XIV. századi Velencét tanulmányozó munkájában, ahol több példát hoz fel arra, hogyan kerültek az uzsorások kezére a középkori olasz város értékes részei meg nem fizetett adósságok zálogaként, így ír: „Az uzsora valószínűleg mindenütt a szükséges ördög szerepét töltötte be a modern bankrendszer megszületése előtt.” (Braudel 1984, 129) Az uzsora azonban a modern bankrendszer megszületése után is fennmaradt. 16

Többnyire azért, mert mindig is voltak, vannak és lesznek olyan rászoruló rétegek, akik számára a modern bankrendszer szolgáltatásai elérhetetlenek, akik kiesnek ezen szolgáltatások ügyfeleinek köréből – például azért, mert rossz adósok, nem lévén rendszeres munkajövedelmük. A keresleti oldal tehát többnyire adott. A kínálat pedig követi a keresletet. Az uzsoráról, az angol szakirodalomban néhol „loan sharking”-nak nevezett [talán „cápakölcsönnek” fordítható] gyakorlatról szóló szakirodalom elemzéseiben közös, hogy mind kiemeli: az uzsorások tevékenysége mindenütt egyfajta gazdasági űrt tölt be, a gazdasági élet egy hiányzó szegmensét, amennyiben a helyi igényekhez szabott, azonnali kölcsönt nyújt a rászoruló, krónikus pénzhiánnyal küszködő, zömmel szegény emberek számára (Kaplan – Matteis 1968). Míg a filozófusok, eszmetörténészek, gazdaságtörténettel foglalkozók szinte kizárólag elméleti és morális síkon ítélik meg az uzsorát, addig az antropológusok másfajta megközelítésben: résztvevő megfigyelőként, egy adott közösség szempontjából értelmezik az uzsora intézményét, sokszor nem is uzsoraként, hanem pénzkölcsönzésként [moneylending] jelölve azt. (Goddard 2005, Perry 2002) Ezek az antropológiai írások a kamatra adott pénzkölcsönzés jelenségét annak funkcióján keresztül próbálják értelmezni, az adott közösség, illetve az azt körülvevő társadalmi-gazdasági változók kontextusában. Közös bennük az is, hogy úgy találják, mint mi Borsodban: az általuk vizsgált közösség nem stigmatizálja, nem ítéli el erkölcsi alapon a pénzkölcsönzőket, hanem azt egyfajta „u zletnek”, profittermelő tevékenységnek látja, amelyre a közösség tagjai közül sokan rászorulnak. (Goddard 2005, Perry 2002)

17

Béres Tibor – Lukács György: Kamatos pénz a Csereháton Esély 2009 (részlet)

A pénzügyi krízis formái, az uzsorajelenség „keresleti oldala” A háztartásgazdálkodás egy következő nagyon fontos adatát akkor kapjuk meg, amennyiben a bevételi és a kiadási oldalakat összehasonlítjuk egymással. Az egyik legfontosabb eredmény a roma háztartásokat jellemző havi deficit általánossága és mértéke volt. A vizsgálatba bevont háztartások szinte mindegyikének magasabbak voltak a havi kiadásai, mint a bevételek: a deficit 30-100 ezer forint között szóródott. Bár több tanulmány, elemzés is foglalkozott már azzal a csodával, hogy miként tud(na) egy család megélni évek óta szinte kizárólag szociális transzferekből, mi mégis felhívnánk a figyelmet arra a gazdasági abszurditásra, ami a megkérdezett családok bevételeinek és kiadásainak folyamatos különbségét jellemzi. Az interjúk során persze megfogalmazódott bennünk az adatok, adatközlők pontatlanságának lehetősége: ha a valóban folyamatos havi több tízezres deficit jellemzi a háztartások gazdálkodását, akkor még az uzsora nélkül is többszázezres teljes adósságállományt halmoztak volna fel. Erről azonban nem tettek említést. Tartozásaik csak ritkán lépték túl a százezer forintos küszöböt (ebben az esetben sem a „tőketartozás”, hanem a kamatos pénz uzsorakamat része teszi ki a tartozás zömét), fogyasztási (személyi) hitellel kapcsolatos kereskedelmi banki tartozásról pedig összesen egy-két személy tett említést. Korábban már volt arról szó, hogy adataink miként torzíthatnak, ami természetesen előfordulhat a feketemunka bevallásakor is. Ugyanakkor nem tűnik reálisnak, ha a teljes családi gazdálkodási deficitet a feketemunkából származó jövedelemmel akarnánk betömni. Ugyan pontos statisztikai adatokkal nem rendelkezünk, de messze nem minden munkanélküli jut rendszeres és ilyen összegű be nem vallott jövedelemhez. Ugyancsak kérdéses lehet a kiadási adatok pontossága. A legtöbb család nem vezet nyilvántartást a napi, illetve havi kiadásaikról, ugyanakkor néhány „alapadatot” így is biztosnak lehet tekinteni. A havonta nem változó közüzemi és egyéb szolgáltatási költségek (vízdíj, szemétszállítás, TV szolgáltatás, busz- vagy vonatjegy) biztosnak tekinthetőek, akárcsak a fűtésre fordított pénz. (Azt mindenki tudja, hogy mennyi fát hozatott a télre, a tűzifa ára is többnyire stabil a térségben, de legalábbis települési szinten.) A szoftnak tekinthető adatok leginkább az élelmiszerre és a ruházkodásra vonatkoznak. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy az élelmiszerre fordított „bevallott” összeg is csak egy része a létminimumhoz szükségesnek, vagyis az sem képzelhető el, hogy annál az összegnél a havi deficittel kevesebbet költsenek. Vagyis a nagyságrendileg jól mért havi háztartási szintű hiányokat valahonnan fedezni kell. Ez

18

mindenképpen valamilyen kölcsönt jelent, akár kamatos pénzt, akár hitelintézetit, akár ún. providentest1. A vizsgálat során nem kaptunk egyértelmű választ arra vonatkozóan, hogyan tudják ezt a deficitet finanszírozni, a felhalmozódását megakadályozni. Az uzsora maximum havi pár tízezer forint erejéig jelenthet krízishelyzetben megoldást, de ez a következő hónapban (hetekben) értelemszerűen aránytalanul tovább növeli a háztartási kiadást, így azt mondhatjuk, a vizsgálat nem hozott racionális magyarázatot a problémára. Mint utaltunk rá, a válaszadók nagy többsége nincs pontosan tisztában a saját pontos havi kiadásaival (a bevételek tekintetében nincs meg ez a pontatlansági tényező, hiszen a kérdőíves vizsgálatok is kizárták a nagyságrendileg magasabb bevétel lehetőségét). Ugyanígy problémát jelent, hogy a kiadások közül hiányzik egy, sajnos a családok tetemes részét sújtó tétel, a különféle szabálysértési bírságok összege. A többnyire falopás2, esetleg közlekedési szabálysértés miatt kirótt bírságok több tízezer forintra rúgnak. Bár erre kaphatnak részletfizetési haladékot, de tekintve az egyébként is deficites háztartási költségvetést, nagyon megterhelik a családok gazdálkodását. A vizsgálat során is szembesültünk azzal a ténnyel, hogy nagyon nehéz definiálni a krízishelyzetet a megkérdezett családokban, mivel szinte folyamatosan krízishelyzetben élnek. Még azokban a családokban (háztartásokban) is, ahol nem tartoznak az uzsorásoknak, a bevételek messze nem elegendőek az alapszintű, létfenntartást biztosító kiadásokra sem. Így családnagyságtól, fogyasztásszerkezettől, rendkívüli kiadásoktól függően minden hónapban bekövetkezik a pénzügyi krízis, ami a fogyasztás radikális csökkentését vonja maga után. Ez nem azt jelenti, hogy vállalható minimumra szorítják a kiadásokat, hanem a táplálékbevitel, ruházkodás, fűtés esetében az már az egészséget kockáztató mérték alá csökken. A családok stratégiája nagyjából megegyező: „Visszafogom a kiadást, kamatos pénzt veszek fel. Visszakérem és adom tovább, annak, akinek tartozok. Gomba, falopás és a fa továbbadása.” Az uzsorások számára tehát nem szükséges mindenképpen valamiféle rendkívüli krízishelyzet, hiszen majd’ mindenki rászorul a hó végén, vagy akár már hamarabb is a kölcsöneikre. Ugyanakkor nem volt olyan válaszadónk, aki az állandónak mondható háztartási büdzsé-deficit miatt vett volna fel kamatos pénzt. Szinte 1

A Provident a maga hitelkondícióival és működési módjával különbözik a hagyományos kereskedelmi bankoktól, így külön megkérdeztük, vettek-e föl a kérdezettek hitelt innen. Bár többen is jelezték, hogy vagy a múltban, vagy éppen most kliensei a pénzintézetnek, de ez sem jelent általánosan elérhető forrást a deficit finanszírozásában. Fontos megjegyezni, hogy bár a Provident tevékenységéről pontos ismeretei vannak a kérdezetteknek, ez a lehetőség már csak azért sem jelenthet alternatívát az illegális uzsoratevékenységhez képest, mert több faluban is jelezték: a Provident már nem helyez ki hitelt a „cigánysoron”, azaz a Provident hitelbírálati eljárása is kockázatkerülőbb lett, valószínűleg az átlagosnál magasabb bukási kockázat miatt. 2 A fókuszcsoportos interjúk során felmerült, hogy a fűtési költség valójában alacsonyabb lehet az eltüzelt fa értékénél, mivel többen is bevallották, hogy kénytelenek illegálisan beszerezni a tüzelőt. Ugyanakkor a falopásért kirótt bírságok összege ezt a „megtakarítást” többé-kevésbé kompenzálja.

19

minden esetben valamilyen krízishelyzet folyományaként kerül erre sor: gyerekek betegségei, családi tragédiák és események is megjelentek a kamatos pénz felvételének okaként. Ez utóbbiak esetében a temetés és a kórházi kezelés volt a leggyakoribb ok, de egy válaszadó részéről elhangzott a férj börtönbe kerülése. A temetés esetében a pap sokszor csak akkor hajlandó az egyházi temetés elvégzésére, ha a család befizeti az addig elmaradt egyházadót (válaszadói említés: 12 000 forint). A kórházi kezelés esetében főként az egyébként nem utazó család hirtelen megnövekedő útiköltsége jelenti a fedezet nélküli tételt, de a gyógyszerek kiváltása is lehet az uzsorakölcsön felvételének oka. (Több válaszoló állította, hogy képtelen a krónikus betegségére felírt gyógyszerek kiváltására) A rendkívüli kiadások közt nem szerepelt azonban korábban valóban kalkulálható kiadásfajta, így nem találkoztunk keresztelőre, esküvőre vagy gyerekek iskoláztatására felvett kölcsönnel. Mint ahogy az első típusú, „rendszeres krízishelyzet” esetében, úgy a váratlan válság esetében sem számíthatnak a háztartások más forrásra, mint az elég bizonytalan, önkormányzat által folyósított rendkívüli szociális segélyre, vagy az uzsorakölcsönre. Minden csoportban szóba került a családi-baráti kölcsön lehetősége, de ennek akadályát jelenti, hogy az érintett települések szinte teljes társadalma – így maguk a rokonok, barátok is – hasonlóan rossz anyagi helyzetben vannak, így jelentősebb összegű kölcsön nyújtására nem képesek. Mindenesetre arra a kérdésre, hogy mit tennének, ha kétszázezer forint szabad felhasználású forráshoz (nem hitelhez) jutnának, a kérdezettek második legnépszerűbb válasza az volt, hogy a rokonoknak, barátoknak adnának belőle, hogy ők is rendezhessék tartozásukat. A fentiek után nem meglepő, hogy egyetlen háztartás esetében sem találkoztunk a megtakarítás bármiféle formájával. A megtakarítás hiánya mellett a pénzügyi tervezés szinte teljes hiánya, esetleg nagyon rövid távú kalkulációk jellemzi a háztartásokat. Mivel a biztosan kalkulálható háztartási jövedelmeket szinte kizárólag a szociális transzferek teszik ki, amelyek a háztartási kiadások fedezésére nem elegendőek, a tervezésre legfeljebb az alkalmi munkát biztosító hónapokban, vagy azokban a szerencsésebb időszakokban volna lehetőség, amikor – közhasznú foglalkoztatás keretében – kereső van a családban. Megjegyzendő azonban, hogy egy háromgyerekes család esetében már ebben az esetben sem éri el a háztartás bevétele a KSH által meghatározott létminimum értékét. A kutatásban szereplő háztartásokban az egy főre jutó átlagos havi bevétel 23 800 forint, ami alig ötezer forinttal több, mint egy átlagosnak tekinthető család egy főre eső élelmiszerminimum értéke. Ilyen kondíciók mellett a pénzügyi tervezés gyakorlatilag csak arra szorítkozhat, hogy a kiadásokat csökkentse – de ez nem optimalizálás is egyszersmind. „Mit csinálok, ha elfogy a pénz? Nem eszem. Megveszem a gyerekeknek a kenyeret, mert az kell, én meg csak cigit veszek, mert anélkül nem bírnám. Ha az van, nem vagyok éhes sem annyira. A gyerek meg kap legalább az iskolában enni. Van, hogy nem eszem két napig.” 20

Az uzsora működése, az uzsorajelenség „kínálati oldala” „Mennek az autóval a falu főutcáján és kiszólnak, hogy kell-e pénz. Mindig tudják, valahogy érzik, hogy kinek kell, ki van megszorulva. És persze, hogy azt mondja az ember, hogy kell.” Az előző részben bemutattuk, hogy az uzsora áldozatai (azaz a csereháti aprófalvak háztartásainak zöme) szinte folyamatos pénzügyi krízisben van, így az uzsorások piaca gyakorlatilag korlátlan. A „piac” keresletének gyakorlatilag főként az áldozatok visszafizetési képessége (vagy értékesnek tekinthető ingatlanjaik, ingóságaik megléte) szab korlátot. Mielőtt az uzsora működését bemutatnák, szükséges tennünk némi fogalmi, kategorizációs distinkciót. Túlságosan is egyszerűsítő lenne az a magyarázat, ami szerint a szegénységgel jellemezhető élethelyzetben élő egyének, családok automatikusan kamatos pénzeket vesznek fel, ezáltal még tovább nehezítve későbbi anyagi helyzetüket. Maga a kategória – szegények – is túlságosan általános, fontos részleteket takar el, nagyon is érdemes további csoportokra bontani. Egy 2008 nyarán lezajlott kutatás keretében3 arra kértük válaszadóinkat, hogy – a saját maguk által – szegénynek minősített közösségeiken belül csoportosítsák a közösségek tagjait, gazdasági aktivitás, jövedelmi helyzet, pénzügyi forrásokhoz való hozzáférés szerint. Az így kapott társadalmi hierarchia meglehetősen egyezett településtípustól, földrajzi területtől függetlenül. 3. táblázat: Társadalmi közösségeken belül

ön-kategorizáció Város (%)

a

roma

Falu (%)

Vállalkozók

5

5

Kisvállalkozók, piacozók

5-10

1-2

Dolgozók, foglalkoztatottak

10

1-2

Aktív, szegények

motivált

30

40

Passzív, motiválatlan szegények

40

50

Hajléktalanok

5

--

A kapott társadalmi kategóriák természetesen nem statikusak, a legmeghatározóbb különbség a gazdasági aktivitás mentén húzódik – ez alapján dől el, hogy ki éppen melyik kategóriába tartozik. Külső pénzügyi 3

Financial market segmentation among the Roma communities in Hungary, OSI-MFC-Autonómia Alapítvány. Kézirat, jelenleg feldolgozás alatt.

21

források szinte minden csoport számára elérhetőek valamilyen módon, hol hivatalos, hol kevésbé hivatalos formában. A pénzügyi források közé beletartoznak a különböző magán kölcsönök, így az uzsora is. Nagyon leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy különbség van egyrészt a különböző uzsorakölcsönök között (futamidő, kamat, összeg tekintetében); illetve az uzsorakölcsön felhasználását tekintve is (kis összegű krízishitel, átmeneti, de betervezett, és így visszafizethető kölcsön, stb.). Mindezt egy sok visszacsatolással rendelkező folyamatként érdemes elképzelni. Az általunk vizsgált uzsorakölcsönt, kamatos pénzt elsősorban a passzív és motiválatlan csoport tagjai veszik fel. A felvett kölcsönök teljes, időre történő törlesztése vagy eleve reménytelen, vagy automatikusan újabb kölcsönök felvételéhez vezet; mindehhez a kölcsönadók is így állnak hozzá. Ebben az esetben nem egyszerű kölcsönről van szó, a kliensek hosszú távú pénzügyi kiszolgáltatottsága és egyfajta függőségi viszony kialakulása szerves része a folyamatnak. Minden külső pénzforrás megszerzése lehet egy adott megélhetési, túlélési stratégia része, vagy akár egyfajta közösségen belüli redisztribúciós és reciprocitási rendszer finom szövete. Fontosnak tartjuk kihangsúlyozni, hogy sok esetben tényleges betölthet ilyen funkciót is a kamatos pénz, de az általunk vizsgált változata nem ilyen, hanem kiszolgáltatottságra épül és egyoldalú függőséghez, ennek maximális kihasználáshoz kapcsolódik. A következőkben ennek a típusú uzsorahitelnek a működését próbáljuk bemutatni. A kamatos pénz röviden a következőképpen néz ki: a rászorult család kér kölcsönt, amely összeget nagyon rövid határidővel kell megadnia. Jellemzően 1-2 hónapos kölcsönökről van szó, a futamidő leginkább a kölcsön nagyságától függ. Az ügyletet nem rögzítik, nincs szerződés, hiszen a résztvevők pontosan tudják a részleteket. A visszafizetéskor 50100% kamatot kell fizetni a kölcsön után. A standard banki terminológia – tőke, kamat, fedezet – természetesen szóba sem kerülnek. Sem az uzsorások, sem a hitelezettek nem számolnak éves kamatot, egyszerűen felvett hitel és visszafizetendő összegek kerülnek szóba. A visszafizetés nem önkéntes alapon történik, mondhatni a kockázatminimalizálásra törekednek a hitelezők: minden hónapban, segélyosztáskor megjelennek az uzsorások, (leginkább a postánál) a kamatos pénzesek havi első kifizetése az uzsorások felé történik. A tartozást minden esetben vissza kell fizetni, ha az előre megbeszélt időpontra ez nem sikerül, akkor további hónapokra újabb kamatok kerülnek felszámolásra. Általánosnak mondható, hogy valamennyit mindenképpen kell fizetni minden hónapban, de amennyiben ez nem a pontos összeg, akkor az adós egy hosszú, egyre követhetetlenebb és reménytelenebb adósságspirálba kerül. Többen említették válaszadóink közül, hogy a gyerekek betegsége miatt kellett felvenni kamatos pénzt, amiből csak több év alatt, nagyon kemény spórolás és nélkülözés eredményeként tudtak kikeveredni. Az adott településeken a szegénységben élő roma lakosok kb. 20%-a szorul rá, vesz fel kamatos pénzt. Nem statisztikai érvényességgel, de azt mondhatjuk, hogy minél magasabb egy adott településen a romák aránya, annál nagyobb arányban szorulnak kamatos pénzre, és ezzel arányosan 22

magasabb a helyi uzsorások száma is. Az inkább csak a szabályt erősítő kivétel jelleggel fordul elő, hogy egy háztartás több uzsorásnak is tartozzon, és az uzsorások is kerülik az effajta helyzeteket. Bár a kérdezettek hangsúlyozták, hogy elő szokott fordulni összetűzésig vezető konfliktus az egyes uzsorások (és uzsorás családok) közt, de inkább az jellemzi a helyzetet, hogy nem veszik el egymás ügyfélkörét. Sőt, mindegyikőjük pontosan tudja, hogy melyik család melyik uzsorásnak az ügyfele és nem adnak pénzt a másik ügyfelének. Olyan azonban előfordulhat – bár ezt csak egy faluban említették –, hogy ha egy alacsonyabb kamattal (30-50%) dolgozó uzsorásnál valaki nem teljesíti a visszafizetést, akkor már csak a száz százalékkal kölcsönző uzsorástól kaphat pénzt. Ügyfelek átvételére egyik uzsorástól a másik által tehát – egy-két kivételtől eltekintve – csak akkor kerülhet sor, ha az nem fizetett rendesen. Így a másik uzsorástól kapott összegből talán vissza lehet fizetni az elsőnek a tartozást, vagy egy részét, és az ügyféltől megváló uzsorás sem bánkódik különösebben, mert már egy kifosztott, teherbíró képességének végéhez ért áldozatot veszít el. Az uzsorások szinte minden esetben helybeliek, és a kérdezettek szerint romák.4 Az uzsora nem feltétlenül az egyetlen bevételi forrásuk, bár nyilván az egyik legjelentősebb. Az uzsorások – más erőszakos bűncselekmény miatt (hiszen a BTK. nem tartalmaz az uzsorára utaló jogállást) – olykor börtönbe kerülnek, az üzlet azonban ilyenkor is megy tovább, mivel a „kockás füzetben“ pontosan rögzítve vannak az egyes tételek, ki mennyivel tartozik. Ezekben az esetekben a családtagok veszik át behajtás feladatát. A kérdezettek szerint még ilyenkor sem szokott előfordulni, hogy egyes uzsorások megsértenék a másik érdekét és rátennék a kezüket az ily módon szabaddá vált ügyfélkörre, mint ahogy az sem, hogy ez az időszak alatt az adósok mentesülnének a fizetés alól. Az uzsorások tekintélye szinte minden esetben az agresszivitáson, fenyegetésen alapul. Ugyanakkor a fókuszcsoportok összes résztvevőjének egyike sem tudott olyan konkrét esetet említeni, amikor őt is fizikai atrocitás érte volna – jóllehet mintegy 90%-uk vagy korábban, vagy jelenleg is tartozik az uzsorásoknak. Olyan történeteket azonban mindenki ismert és említett, amikor valóban tettlegességig fajult az uzsorások tevékenysége. „Éjszaka mentek be a házba és megfenyegették a gyerekeket is. Azt mondták, kinyírják az egész családot, ha nem fizetnek. Azóta el is költözött a család már a faluból.” (Az éjszakai, erőszakos behatolás már itt is elég volt magában, hogy megfélemlítsék az áldozatokat: itt sem történt tettlegesség.) Ugyancsak szinte mindenkinek van a rokonsági, baráti körében olyan, akitől már „hajtottak be erőszakkal”. Az erőszakos akciókat szinte soha nem a helyi uzsorások, hanem az általuk a faluba máshonnan hozott verőemberek követik el. Ezeket a helyiek nem is ismerik, csak azért jönnek, hogy „befenyítsék” az áldozatokat. A kérdezettek szerint erőszakoskodásra csak egy meghatározott összeghatár felett kerülhet sor, s ez körülbelül ötvenezer forint. Ezalatti tartozások esetében megpróbálják kevésbé agresszív úton 4

Mind a fókuszcsoportos, mind a kérdőíves felvételkor a válaszadók túlnyomó többsége roma volt.

23

behajtani a tartozást, de e fölött az adósok már fizikai attrocitásra is számíthatnak. Az agresszivitásnak, a fenyegetésnek nem kell mindenáron megjelennie, bőven elég az a fajta pszichikai nyomás is, hogy amennyiben nem fizetek, akkor a következő alkalommal nem juthatok hozzá ehhez a pénzhez. A kliensek többsége ezt sem meri megkockáztatni, pontosan tudva, hogy a rászorultság életük velejárója. Ha egy uzsorásnak ugyanakkor nincs meg ez az erőszakra (pontosabban az erőszakkal történő fenyegetésre) épülő tekintélye, arra a sorsra juthat, mint egyik válaszadónk. Ő kamatra akart kihelyezni pénzt, követve a faluban működő többi uzsorás példáját, de egyrészt nem az abban a faluban általános, 100 százalékos kamatra, hanem ötvenre, és még ráadásul nem is volt következetes a pénz behajtásában. Ezt követően már „ügyfelei” nem hitték el, hogy ő maga, vagy felbérelt emberei képesek volnának erőszakkal visszakövetelni a pénzt, így nem is fizették neki vissza. Ez „üzleti” tevékenységének végéhez is vezetett. Az áldozatok minden esetben fizetnek, ha nem tudnak, akkor a házukat veszik el az uzsorások. Itt azonban fontos megemlíteni, hogy olykor valószínűleg eleve már nem is annyira a tőketartozás és az irreálisan magas, rárakódott kamattartozás beszedése a fő cél, hanem inkább az ingatlan, vagy az ingóságok elvétele. Válaszadóink szerint az uzsorások a pénz visszafizetésekor arra törekszenek, ne az egész tartozás legyen visszafizetve, hanem egy rész (pár tízezer forint) maradjon a kölcsönfelvevőnél. „Felvettem tízezret, azt fizetem már három éve.” Ez logikus is az uzsorás oldaláról, hiszen ez lehetőséget biztosít, hogy újabb összeget szedjen be tőle a következő hónapban – adósságcsapdában tartva így az áldozatot. Volt olyan válaszadó, aki arról számolt be, hogy az uzsorás akkor is elment a pénzbeszedés napján az áldozathoz és pénzt követelt tőle, amikor az történetesen nem tartozott neki, mert az előző hónapban sikerült kifizetnie a tartozást. Korántsem működik tehát mindig pontosan az uzsorás rendszer: ha az uzsorásnak pénz kell, akkor a szabályok felrúgásával is elveszi azt az áldozattól. „Nem lehet belőle kikerülni. Fizetni kell, amíg élünk.”

24

II. Az adósságkezelési tanácsadás története König Éva: Adósságkezelés: sikerek és kudarcok (szerkesztett változat) A lakhatás az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet. A hátralékok miatt elrendelt kilakoltatások megelőzése, a lakhatás feltételeinek megőrzése érdekében az elmúlt másfél évtized alatt több kormányzati adósságkezelési program indult. A cikk e központi programok történetét kíséri végig. A lakossági adósságkonszolidációkra tett kísérletek eddigi mérlege - mint látni fogjuk - inkább a kudarcok felé billen el, mint a sikerek irányába. A programok elemzése, a kudarcok okainak számbavétele hozzájárulhat ahhoz, hogy a következő években eredményesebb programok induljanak, az adósságkezelésben érintett szereplők -a lakosság, a hitelezők, a szociális munkások és a politikusok maguk is sikerként és ne kudarcként éljék meg az erőfeszítéseiket. A nyolcvanas évek végétől kezdődően a háztartások költségvetésén belül egyre jelentősebbé váltak a lakással kapcsolatos kiadások. Míg a nyolcvanas években a családok átlagosan a jövedelmük 10 százalékát fordították lakásfenntartásra, addig a kilencvenes évek közepére ez az arány megduplázódott. A közüzemi díjak fogyasztói árindexet jóval meghaladó emelkedését az energiahordozók ártámogatásának leépítése okozta, ami egybeesett a munkanélküliség elterjedésével, az alsó középrétegek elszegényedésével. A kilencvenes évek elején egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tömeges hajléktalanság csak a lakástámogatások bevezetésével kerülhető el. A szociális ellátórendszerben szinte egy időben - ha más-más módon is - két típusú támogatás jelent meg. Az egyik a havi kiadásokhoz való hozzájárulás, amely a fizetőképesség megőrzésére, a másik a hátralékkal rendelkező családoknak nyújtott segítségformák rendszere, amely a fizetőképesség helyreállítását célozza. Bár a cikkben elsősorban az adósságkezelés eddigi rövid történetét, illetve ennek tanulságait igyekszem felvázolni, óhatatlanul szót kell ejteni a lakásfenntartáshoz kapcsolódó támogatásokról is. Hiszen a hátralékos családok száma, valamint az adósságrendezés sikere nagymértékben függ a folyó kiadásokhoz igazodó szociális juttatások hatékonyságától is. Kísérletek az eladósodás megelőzésére Az egyre emelkedő lakásköltségekre való tekintettel 1993-ban bevezették a lakásfenntartási támogatást. A szociális törvényben szabályozott ellátások közül ezt a támogatási formát az önkormányzati hatáskörbe utalták, vagyis a jogszabályi keretfeltételek mellett minden település maga határozta meg, hogy lakosságának mely csoportjait és milyen mértékben támogatja. Ezen, 2004-ig fennálló szabályozásnak több következménye is volt. A leglényegesebbek a következőek: 25

• az önkormányzatok egy része, elsősorban a kisebb települések nem is nyújtottak ilyen támogatást (például: 1998-ban a kétezer lélekszám alatti települések 60 százalékában nem folyósítottak lakásfenntartási támogatást); • ahol működött a támogatás, ott is csak a lakáskiadások töredékét 2003-ban az átlagos háztartás esetén kb. a 8 százalékát - fedezte (a támogatás havi átlaga még 2003-ban sem haladta meg a 2 ezer forintot); • 1997-től évről évre egyre kevesebben részesültek az ellátásban, aminek következményeként hat év alatt a támogatott családok száma felére csökkent. Bár a lakásfenntartási támogatás bevezetésének célja az alacsony jövedelmű lakossági csoportok fizetőképességének megőrzése volt, ezt a funkcióját sem kiterjedtségében, sem összegében nem tudta betölteni. A Tárki (2002) által végzett kutatás szerint több mint 600 ezer háztartás tekinthető „rezsi"-szegénynek, vagyis olyannak, mint aki rászorult lenne a támogatásra. Az ellátásban részesülők száma viszont messze elmaradt ettől a nagyságrendtől, és a támogatottak is olyan alacsony összegű juttatást kaptak, hogy az semmiképpen sem tudta enyhíteni fizetési problémáikat. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a támogatások 60 százalékát még 2003-ban is készpénzben folyósították, és ez esetben közel sem biztos, hogy a segélyt a lakásfenntartásra fordították, akkor végleg kétséges, hogy mennyire volt képes a lakás megtartását szolgálni ez a juttatási forma. A lakásfenntartási támogatás nem kellő hatékonyságát mutatja az is, hogy a nagyobb mértékű energiaár-emelés alkalmával külön kompenzációs intézkedéseket is hoztak. Ha más-más finanszírozási rendszerben és szervezeti formában is, de az áremelésből eredő lakossági terhek ellentételezését központilag végezték, és csak részleges mértékű volt. Az első ilyen intézkedést 1995-ben vezették be. Az 1995/1996-os fűtési szezonhoz kapcsolódva, 6 hónapig havi 600 forint/fő támogatásban részesültek a lakosság szociálisan rászorultnak minősített csoportjai. A célcsoportokat különböző ismérvek alapján határozták meg: a nyugdíjasok közül az életkor és a nyugdíj összege, a családi pótlékban részesülőket pedig a gyermekszám alapján. Külön kategóriát képeztek a gyermeküket egyedül nevelők, a munkanélküliek közül pedig az ellátásban részesülők. Mivel a kompenzáció már folyósított ellátáshoz kapcsolódott, eljuttatása egyszerű és költségkímélő volt, de célzottságát illetően kevésbé bizonyult hatékonynak. Nemcsak a támogatás összege és átmeneti jellege miatt, hanem azért sem, mert nem a háztartást mint fogyasztási egységet, hanem a személyt célozta meg. Hiszen például más annak a kis nyugdíjjal rendelkező idős személynek a helyzete, aki egyedül él, és más azé, aki a jó keresetű gyermekeivel lakik együtt. A lakossági kompenzáció 5 milliárd forintba került, miközben a lakásfenntartási támogatásra csak 3 milliárd forintot fordítottak 1996-ban. A következő intézkedést 1997-ben vezették be, amikor kormányzati kezdeményezésére létrejött az Energia Alapítvány a szociálisan rászorultakért. Az alapítványi konstrukcióban a támogatási célokat szolgáló források létrehozásához piaci szereplők, az áram- és 26

gázszolgáltató társaságok is hozzájárultak. Az áramszolgáltatók 472 millió forinttal, a gázszolgáltatók pedig 591 millió forinttal támogatták az alapítványt. Az állami részesedés pedig az áramot illetően 1 milliárd, a gázkompenzációnál pedig 700 millió forint volt. Így összességében több mint 2,5 milliárd forintot osztottak szét. A támogatandó célcsoport kiválasztása is eltért az 1995-ös megoldástól. Azok nyújthattak be kérelmet, akik vagy az önkormányzattól kaptak szociális támogatást rendszeres szociális vagy rendszeres nevelési segélyt, közgyógyellátást stb. -, vagy azok, akiknek rászorultságát az önkormányzat igazolta. Villamosenergia-támogatásban 370 ezer, gázkompenzációban 410 ezer család részesült. Bár a támogatás összegét differenciáltan határozták meg, ez átlagosan egyszeri 4 ezer forintot jelentett az érintetteknek. Mivel a támogatást egy teljesen új konstrukcióba illesztették bele, a lebonyolítása sem volt egyszerű. Az e célra készült adatlapokat meg kellett küldeni fogyasztóknak, a települési önkormányzatok jegyzőit fel kellett készíteni a feladatra, ki kellett alakítani a feldolgozást lehetővé tevő számítógépes rendszert, és a támogatási mértékek kiszámítását végző algoritmust stb. Szakmai szempontból viszont pozitívnak tekinthető, hogy a támogatási összegek a díjszámlákon jelentek meg és nem készpénzben fizették ki, így azt valóban csak a közüzemi kiadásokra lehetett fordítani. Mivel a hátralék keletkezését az alacsony jövedelmű családoknál nem olyan egyszerű megelőzni, az alacsony hatékonyságú lakásfenntartási támogatás, illetve az ezt kiegészítő egyszeri kompenzációk nem is bizonyulhattak kielégítő megoldásnak a családok eladósodásának megakadályozásához. Így szinte szükségszerű volt az átfogó adósságkezelő program megindítása a kilencvenes évek végén. Az adósságkezelés kezdete: Az 1998-as - első átfogó - adósságkezelő programot megelőzte a kísérleti útkeresés időszaka. 1990-1994 között az akkori Népjóléti Minisztérium meghívásos pályázati rendszer keretében két ütemben nyújtott támogatást az önkormányzatoknak a közüzemi adósság kezeléséhez. Elsősorban a magas munkanélküliséggel sújtott térségekben lévő városokban -például Ózdon, Miskolcon, Nyíregyházán, Tatabányán, Hatvanban - indult el a hátralékok kezelése, de az elsők között volt Szeged és Szombathely is. A kísérletben részt vevő települések egy része a program lezárását követően is működtette az adósságkezelést, a saját költségvetésből. A pályázati programot több forrásból finanszírozták, melyekben a „hitelező" szervezetek is részt vettek. Az együttműködés szabályait és a vállalt kötelezettségeket szerződésben rögzítették a hátralékkezelésben részt vevő felek. A forrásmegosztás jellemzően az alábbi volt: • központi költségvetés 50-40%, • önkormányzati hozzájárulás 20-30%, • közüzemi szolgáltatók 10-10%, • adós háztartások 20-20%. 27

A kísérleti jellegű önkormányzati programok a rövid távú kríziskezelésre összpontosítottak, vagyis többnyire egy összegű támogatás formájában egyenlítették ki a díjhátralékot a szolgáltató számára. Bár a támogatás átmenetileg csökkentette az adósságállományt, és elhárította a kilakoltatás veszélyét, de tartós eredményt nem tudott hozni. A támogatásban részesült családok többsége rövid időn belül újból hátralékossá vált. A kísérleti időszak legnagyobb eredménye, hogy megkezdődött az adósságkezelés problematikájának feltérképezése, és ennek alapján a kezelés módszertanának kialakulása. A díjhátralék-kezelő projektek többsége az egyes háztartások helyzetének vizsgálata nélkül egyszeri támogatással próbálta rendezni az adósságot. Az egyszeri támogatás viszont hosszabb távon nem segít, mert vagy jövedelemhiány, vagy helytelen gazdálkodás az eladósodás oka. A tartósabb és komplexebb segítségnyújtás szükségességének felismerése hívta életre a családsegítő szolgálatokon belül az eladósodott háztartások tanácsadáson alapuló támogatását. Ennek hatására a kilencvenes évek közepén a helyi gyakorlatra építve kezdett kialakulni az adósságkezelési tanácsadás módszertana. A folyamatot felgyorsította, hogy a salgótarjáni Népjóléti Képzési Központ holland együttműködésben 1995-től elindította az adósságkezelő tanácsadók képzését. A holland képzés magyarországi adaptációjával egyértelművé vált, hogy az adósságkezelés önálló szakterület, amelynek fő feladata, hogy segítséget nyújtson a család gazdálkodásához, a meglévő jövedelem „beosztásához", valamint az adósság törlesztésekor reálisan vállalható összeg meghatározásához. Átmeneti megoldás: Az egyszeri, akut kezelésre összpontosító programok nem érték el céljukat, a lakossági hátralékok tovább nőttek. A kilencvenes évek második felére olyan mértékű lett az eladósodás, hogy újból napirendre került a lakossági adósságok rendezésének kérdése. Az 1998-ban meghirdetett adósságkonszolidáció keretében biztosított központi támogatást már nem egyedileg, pályázati úton lehetett igénybe venni, hanem jogszabályi feltételek alapján valamennyi település csatlakozhatott a programhoz. Az adósságkezelés formáit, a támogatható hátralékok körét, valamint a központi forrás igénybevételi szabályait a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és a lakhatási körülményeinek javításáról szóló 96/1998 (V. 13.) kormányrendelet határozta meg. Az 1998-as intézkedés közbenső lépésnek tekinthető, mivel már egységesen szabályozta az adósságkezelés feltételeit, de nem épült be a szociálpolitika eszköztárába, csak átmenetileg biztosította a támogatást. A közüzemidíj-tartozások esetében 1999 végéig, a lakáshiteleknél pedig 2001 végéig lehetett központi forrást igénybe venni, az esetben, ha az önkormányzat 1998. szeptember 30-ig rendeletet alkotott, és az adóssal 1998 végéig megkötötte a szerződést. Vagyis az önkormányzatok számára néhány hónap állt rendelkezésre arra, hogy eldöntsék, részt vesznek-e a programban vagy sem. 28

A program indítását helyzetfelmérés előzte meg. Az adatgyűjtés a lakhatással összefüggő legfontosabb közüzemi szolgáltatásokra és lakáshitelekre vonatkozott, konkrétan: az elektromos áramra, a vezetékes gázra, a távfűtésre és a melegvíz-szolgáltatásra (távhőre), valamint az OTP-től 1993. december 31-ig felvett hitelekre. A felmérésbe bevont adatkör az összes lakáskiadás kb. 60 százalékát teszi ki. Az adatszolgáltató szervek szétaprózottsága miatt az adatgyűjtés nem terjedt ki a víz- és csatornaszolgáltatásra, a lakbérre, a társasházi közös költségre, pb-gázra, valamint a többi lakáshitelre. Figyelembe véve, hogy az adós háztartások egy része több szolgáltatónak is tartozik, a fogyasztók kb. 10 százalékát - 750-800 ezer háztartást érintette a közüzemi adósság problémája. A számlázott fogyasztáshoz viszonyítva a hátralék összege viszont csak 5 százalékos arányt képviselt, ami közvetetten arra utal, hogy az alacsony jövedelmű kis fogyasztók köréből kerültek ki jellemzően a hátralékosok. A hátralékosok többsége néhány havi tartozást görget maga előtt, amelyet ha késedelmesen is, de általában kiegyenlít, majd a folyamat indul elölről. (A hátralékosok 68 százalékánál a tartozás nem haladja meg a három havi díj összegét.) Egy éven túli tartozás a hátralékosok 10 százalékát terhelte, ők azok, akik külső segítség nélkül nem képesek tartozásuk rendezésére. Mind a tartozás nagyságrendjét, mind az eladósodottak körét tekintve a távhőszolgáltatás adatai mutatták a legkedvezőtlenebb képet. A legtöbben az elektromos szolgáltatás terén maradtak el a fizetéssel, de a hátralék nagyságrendje itt viszonylag alacsony. Ez abból is adódik, hogy a háztartások döntő többsége az áramot csak világításra és háztartási gépek működtetéséhez használja. Bár a gázszolgáltatásnál a legalacsonyabb az adósságot felhalmozók aránya, az egy háztartásra jutó összeg közel négyszerese a villanynál tapasztaltnak. A cikk - célkitűzéséből adódóan - az adósságkezelési programok bemutatására szorítkozik, és nem tér ki a hátralékra vonatkozó adatok részletesebb vizsgálatára. Annyit viszont mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy a kilencvenes évek elején a közüzemidíj-hátralék felhalmozódása elsősorban városi problémaként jelentkezett, és a legnagyobb mértékű eladósodás a fővárost jellemezte. A kilencvenes évek második felében viszont a szolgáltatások kiépülése - elsősorban a gázprogram következményeként - a kistelepüléseken is egyre nagyobb méretűvé vált. A közüzemidíj-hátralékok mellett a felmérés kiterjedt az OTP Bank Rt.-nél felvett lakáshitelekre is, pontosabban az ügyfeleknek az eladósodás szempontjából legjobban érintett körére. A hitelállomány különböző időben és különböző támogatási, visszafizetési feltételek mellett felvett hitelekből áll. A feltételek befolyásolják a hátralékok felhalmozódásának alakulását. Az adósság szempontjából két hitelforma „veszélyeztetett": • Az ún. régi feltételű hitel, amelyet 1988. december 31-e előtti szabályok alapján nyújtottak, jellemzően évi 3 százalékos kamattal. A szerződés feltételeit 1990-ben az állam egyoldalúan megváltoztatta, felemelve a kamatot. Akik vállalták tartozásuk azonnali kiegyenlítését vagy a 29

továbbiakban a banki hitelkamatok fizetését, azoknak elengedték tartozásuk felét (1998-ban a piaci kamat 26 százalék volt!). Akik ezt nem tudták vállalni, azoknak teljes tartozása a megemelt, de fix (évi 12 százalékos) kamattal terhelődött meg.8 E hitelforma további jellegzetessége a 100 százalékos állami garanciavállalás, amire még a későbbiekben kitérek. • Az ún. törlesztéses hitelek csoportjába az 1989. január 1. és 1993. december 31. között felvett változó kamatozású hitelek tartoznak, melyek esetében a költségvetés a kamatok minimum 15 százalékos támogatását vállalta. Ebben az időszakban voltak a legmagasabbak a kamatlábak (30 százalékot meghaladóak), és ez a támogatási konstrukció volt a legkedvezőtlenebb. A támogatás igénybevétele a törlesztéshez kapcsolódott, így a fizetés elmaradása esetén az egész hitelre ráterhelődött a piaci kamat. Ezt követően a hosszú lejáratú lakáshitelek támogatására kedvezőbb konstrukciókat vezettek be. Figyelembe véve, hogy egy személynek több hitelszerződése is lehet, hitelhátralékkal kb. 1997-ben 80-90 ezren rendelkeztek. A közüzemi tartozásokkal összehasonlítva a hiteladósság kevesebb családot érintett, azonban jóval magasabb összegben. Mivel a hátralék összege a kétszerese - 20 milliárd forint - volt a közüzemi tartozás összegének, az egy főre jutó átlagadósság nagyságrendileg magasabb. A két hitelforma között is lényeges eltérések vannak. A régi feltételű hiteleknél igen nagymértékű az eladósodás: a hitelállomány közel 40 százaléka hátralékos. Ugyanakkor az egy főre jutó elmaradás összege a fele a törlesztéses hitelekre jellemző értéknek. A törlesztéses tartozással rendelkezők aránya viszonylag alacsony volt, de a magas összegű hátralék miatt a visszafizetés esélyei jóval kisebbek. A felmérést követően került sor a program kidolgozására és az ezt szabályozó kormányrendelet elfogadására. A 96/1998 (V. 13.) kormányrendelet csak néhány kérdéskört szabályozott taxatíve, a többit csak keretjelleggel az önkormányzati szabályozás körébe utalta. (Például azt is, hogy ki részesíthető támogatásban, vagyis a támogatás jogosultsági feltételeinek meghatározására is az önkormányzatok kaptak felhatalmazást.) A rendelet alkalmazásában legalább hat havi adósság minősült olyannak, amelynek rendezése támogatható volt. A jogszabály az adósságkezelés három formáját nevesítette: • az adósságkezelési támogatást, amely nem haladhatta meg a kezelt adósság 70 százalékát, • a lakáshitel-tartozás önkormányzati átvállalását (miután az adósságot kifizették a hitelintézetnek, a tartozás az önkormányzatot illeti), • az önkormányzat részéről a lakás megvásárlását a tartozás kiegyenlítése mellett. Az adósságrendezésre fordított önkormányzati kifizetések 55 százalékát, a társadalmilag, gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő települések esetében pedig 80 százalékát a központi költségvetés megtérítette. A rendelet kiadásakor az OTP Bank Rt. a hátralékosokkal szemben 30

végrehajtási moratóriumot léptetett életbe, bízva az adósságok visszafizetésében. A kedvező központi költségvetési hozzájárulás ellenére a program eredményei szerények voltak, mind az eladósodott családok számához, mind a felhalmozódott adósság összegéhez viszonyítva. Az önkormányzatok 13 százaléka - összesen 400 települési önkormányzat - élt a lehetőséggel, legnagyobb arányban a városok és a fővárosi kerületek. A helyi rendeletet alkotó önkormányzatoknál közel 9 ezer családnál zajlott adósságkezelés, melyek eredményeként kb. 1,5 milliárd forint összegű közüzemidíj-hátralékot fizettek vissza. Az igénybe vett állami támogatás 410 millió forintot tett ki, ami nem érte el a tervezett központi előirányzat 40 százalékát. Az 19981999. évi keret mintegy 60 százalékát nem használták fel! Az eredménytelenség okai összetettek. A program helyi indítása egybeesett az önkormányzati választásokkal, így a jelentőségénél kisebb figyelmet kapott. Emellett a program meghatározott időtartamra szólt, és ezen időn belül az önkormányzatoknak egyrészt nem volt felszabadítható forrásuk az adósságkezelés finanszírozására, másrészt nem volt módjuk arra, hogy megállapodjanak a szolgáltatókkal, és ennek alapján megalkossák a helyi rendeletet. Ahol mégis bevezették, ott is alacsony volt a lakossági részvétel, ami a következő okokra vezethető vissza: • mivel az önkormányzatok többsége nem vállalta a havonkénti törlesztéssel járó többletadminisztrációt, az adósok számára előírt 30 százalékos önrészt jellemzően egy összegben kellett befizetni, amit a háztartások jelentős része nem tudott teljesíteni, • jellemző volt továbbá, hogy az önkormányzat által nyújtott adósságkezelési támogatást „visszatérítendő" formában határozták meg, tehát a családoknak a program során a teljes adósságot kellett megfizetniük, • a helyben adható tipikus támogatási összeg 50-60 ezer forint/háztartás volt, ami az előírt önrész miatt bekorlátozta a kezelhető adósság nagyságát. Az önkormányzatok elsősorban a tulajdonukban (fenntartásukban) lévő közüzemi szolgáltató vállalatok kintlévőségeinek kezelését részesítették előnyben, ezt kapcsolták össze az adósságkezelési programmal (például: lakbér, távhőszolgáltatás, víz-, csatornadíj). A programban résztvevő önkormányzatok döntő többségénél - 90 százalékánál - megfelelő érdekeltség hiányában az adósságkezelés nem terjedt ki a hitelekre. Miközben a lakáshitel-hátralékot felhalmozott családok körében komoly várakozást keltett az 1998-as program, amelyet tovább gerjesztett az OTP moratóriuma, megközelítőleg 1300 lakáshitel-visszafizetési megállapodást kötöttek meg. Bár a jogszabály lehetővé tette a tartozásátvállalást vagy a lakás megvásárlását és továbbiakban a bérlakásként való hasznosítását, ez a megoldási forma csak elvétve fordult elő. Miközben ezek az ötletek az adósságkezelés kapcsán újból és újból felbukkannak, az önkormányzatok az ilyen típusú megoldásokban a legkevésbé érdekeltek. Mint arra a következő részben röviden kitérek, a szociálisan hátrányos helyzetben 31

lévők hitellel terhelt ingatlanjainak mind a területi elhelyezkedése, mind a minősége kedvezőtlen. Így az ingatlan vagy az azzal kapcsolatos tartozás vállalása inkább terhet, mint előnyt jelent a helyi igazgatásnak. Mivel a helyi programok legkevésbé a hiteltartozásokat érintették, a lakosság eladósodása és ebből adódóan a lakás elvesztésének veszélye a hiteltartozásoknál éreztette legjobban a hatását. Az egy évet meghaladó késedelemmel terhelt számlák aránya 1999 végére 24 százalékra, a felmondott hitelszámlák aránya 16 százalékra emelkedett. A felmondott hitelszámlák átütemezése nem jelentett megoldást, hiszen a magasabb, ötszázezer-egymillió forint közötti hitelek havi törlesztő részlete az átütemezést követően is kb. 12-18 ezer forint maradt. A munkajövedelemmel nem rendelkező háztartások (melyeket munkanélküliség, rokkantság, tartósan beteg családtag, stb. jellemez) más alapvető szükségleteik korlátozásával sem képesek ekkora összegű havi törlesztőrészletet fizetni. Az 1998-as kormányrendelet végrehajtásának tapasztalatai bizonyították, hogy a hitelhátralékok kezelése önkormányzati hatáskörben nem oldható meg eredményesen, így szinte szükségszerűen merült fel egy központilag vezérelt, célzott program meghirdetése. Központi program a hiteltartozásokra A lakáshitelekből eredő adósságok rendezését célzó programot 2001-ben hirdették meg. A program két hitelkörre - a 1989 előttire és a 1989-1993 közöttire - terjedt ki. A támogatásban azok a személyek részesülhettek, akiknek a hitelszerződést az OTP Bank Rt. 2001. január 1-je előtt felmondta, és az adós (vagy adóstárs) a kérelem benyújtásakor is a hitellel terhelt ingatlanban lakott. Az utóbbi feltételt az indokolta, hogy a program elsődleges célja a lakhatás feltételeinek megőrzése volt. Mint a végrehajtás során kiderült, sok családnak már elárverezték a lakását - így már nem tudott ott lakni -, de még mindig jelentős összegű volt a tartozása. Keretjelleggel, konkrét mérték nélkül szabályozták a támogatás megállapíthatóságának jövedelmi és vagyoni feltételeit, valamint a hitellel terhelt ingatlan piaci értékét. A támogatás mértékét viszont a hitelformák valamint az adós és családja szociális helyzetétől függően differenciáltan határozták meg. 1989 előtti hiteleknél a tőke- és kamattartozást összevonták hitelhátralék címén, és a támogatás mértéke a következő lett: • alapesetben az összes tartozás 50 százaléka, • méltánylást érdemlő esetben (a házastárs elhalálozása, az adós munkaképességének 67 százalékos csökkenése, a szociális jövedelemre való jogosultság) pedig 70 százaléka. 1989-1993 közötti hiteleknél a támogatás három típusú lehetett: • alapesetben a kamattartozást vállalták át, illetve engedték el (kamattámogatás); • ha az adós a háztartásában kiegészítő családi pótlékban részesülő gyermeket nevelt, akkor a kamattartozás elengedése mellett 32

gyermekenként 50 ezer forint támogatás is megillette, de az így igénybe vett támogatás nem lehetett több, mint a fennálló tőketartozás 50 százaléka (gyermek utáni kedvezmény); • méltánylást érdemlő esetben pedig úgy kellett a támogatás összegét megállapítani, hogy a fennmaradó adósság öt év alatt havi ötezer forintos részletekben megfizethető legyen (tőketörlesztési támogatás). A támogatásban részesítetteknek a hiteltartozás fennmaradó - a támogatás igénybevételével csökkentett - részének törlesztését vállalniuk kellett, vagyis a támogatást csak az OTP-vel kötött hitelszerződés után lehetett jóváírni. A kormányrendelet a szociális és családügyi minisztert hatalmazta fel a támogatási kérelmek elbírálására, a döntés meghozatalára. Ebből adódóan a program megszervezése, lebonyolítása a minisztériumi apparátusra hárult, de figyelemmel kellett lenni arra, hogy a kezelni kívánt probléma polgári jogviszony keretében létrejött szerződéseket érintett. A hitelszerződést az OTP Bank Rt. és az adós kötötte meg, és a hitelnyújtó szüntette meg, felmondással. Emiatt az érintetteket csak a bank értesíthette, valamint az adósság rendezése is csak újabb szerződés megkötésével realizálódhatott. Ez együttműködést tett szükségessé, amelyet az OTP Bank Rt. elnöke és a szociális és családügyi miniszter által aláírt keretmegállapodás rögzített. A megállapodás alapján az OTP Bank Rt. az adósságkezelési programhoz 4 milliárd forinttal járult hozzá, kiegészítve ezzel a költségvetési forrásokat. Az OTP által biztosított forrást kizárólag az 1989-1993 közötti időszakban felvett hitelekre, és e hitelek esetén is csak kamattartozások elengedésére lehetett felhasználni. Mivel az 1989 előtti hitelekre 100 százalékos az állami garanciavállalás, e hátralékok kezeléséhez az OTP pénzügyileg nem járult hozzá. Az érintettek részére az OTP küldte meg a támogatás igénybevételéről szóló tájékoztatót és a kérelem adatlapját, amelyen már szerepelt a fennálló tartozás összege. A támogatás iránti kérelmet a hitellel érintett ingatlan fekvése szerinti település önkormányzati jegyzőjéhez kellett benyújtani, aki az adós által csatolt igazolások alapján az elbíráláshoz szükséges adatokat kitöltötte, és a kérelmeket továbbította a hitelintézet felé. A programban való részvétel lehetőségéről 56 ezer család kapott értesítést, mivel a programba bevont két hitelkörben ennyi volt a felmondott szerződések száma. Ha összevetjük az 1997. évi adatokkal, akkor megállapítható, hogy az adósok száma pár év alatt közel 20 ezer fővel nőtt, a felmondott hitelállomány pedig megháromszorozódott. A növekedés a törlesztéses hiteleknél nagyobb volt, mint az ún. régi feltételűeknél. A tartozás ilyen mértékű emelkedése az adósságcsapdával függ össze, ami abból adódik, hogy ha valaki elmarad a rendszeres törlesztéssel a büntető kamatok halmozódása miatt, annál a tartozás összege rövid időn belül akár meg is duplázódhat. (…) Az értesített adósok 55 százaléka -31 ezer fő - igényelte a támogatást. A részvételi arányt illetően a két hitelforma között számottevő eltérés nem 33

mutatkozott. (Az 1989 előtti hiteleknél 57 százalékos, a 1989-1993 közöttieknél pedig 52 százalékos volt a kérelmet benyújtók aránya.) Az, hogy az adósok közel fele nem élt a felajánlott - a támogatás nagyságrendjét tekintve igen kedvező - lehetőséggel, alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az adósok egy része nem elérhető, amit az támaszt alá, hogy a kiküldött levelekből 10 ezer érkezett vissza kézbesítetlenül, a „címzett ismeretlen" vagy „elhalálozott" megjegyzéssel. Ez részben a hitelintézetnél vezetett adatok pontatlanságából is adódik, mert a változásokat (például egy tulajdonosváltást) - nem mindig vezették át a nyilvántartásban. A másik ok, hogy az adósok egy résznek annyira rossz a szociális helyzete, hogy nem érdekelt a tartozása rendezésében, mivel nincs mit behajtani rajta, valamint mert a támogatás után fennmaradó önrészt sincs miből fizetnie. A program végrehajtásához szükséges pénzügyi fedezet biztosítása előtt felmerült a kormányrendeletben keretjelleggel előírt szociális szempontok érvényesítésének a kérdése. A kérelmezők szociális helyzetének vizsgálata az alábbiakat mutatta: • a támogatást igénylők 72 százalékánál a család egy főre jutó jövedelme 20 ezer forint alatt volt, és mindössze 10 százaléknál haladta meg a 30 ezer forintot; • a kérelmek 61 százaléka észak-alföldi és észak-magyarországi megyékből érkezett be, Nyugat-Dunántúl részesedése még a 2 százalékot sem érte el; • 5 millió forint feletti értékű ingatlannal mindössze az adósok 11 százaléka rendelkezett; • a jövedelmi helyzetet és az ingatlanértéket együtt vizsgálva a 31 ezer kérelmező közül mindössze 1200-1300 (4 százalék) lett volna olyan, ahol a szociális rászorultsági szempontot érvényesíteni lehetett volna. (…) Mivel a jobb helyzetű adósoknál az átlagos tartozás mértéke alacsonyabb volt, a támogatási igény terén elérhető megtakarítás minimális lett volna. A fentiek miatt az igények teljes körű kielégítése mellett döntöttek,de a támogatás biztosításának feltételeként előírták a Magyar történő elidegenítési tilalom bejegyzését a hitellel érintett ingatlanra. A benyújtott 31 068 támogatás iránti kérelemből - elsősorban a benyújtási határidő elmulasztása miatt - mindössze 1165-öt utasítottak el, 29 903 esetben pozitív döntés született, amelynek költségkihatása 8,3 milliárd forint volt. Az 1989 előtti jogszabályi feltételű hiteleknél a kamat- és tőketartozás nincs szétválasztva, így a támogatás mértékét a kérelem benyújtásakor fennálló összevont hitelhátralék alapján állapították meg. A támogatottak több mint 50 százaléka a hátrányos szociális helyzete miatt a magasabb összegű támogatásra volt jogosult, ami arra utal, hogy a törlesztési részletekkel való elmaradás elsődlegesen a jövedelem hiányára és nem a fizetési morálra vezethető vissza. Mivel e körben a tartozás összege 8,2 milliárd forint volt, a támogatással az állam az adósság 60 százalékát vállalta át. A fennmaradó - adós által törlesztendő - hitel egy főre jutó átlagos összege 175 ezer forintra mérséklődött. 34

1989-1993 közötti hiteleknél a támogatás meghatározása miatt a tőke-és kamattartozás összegét elkülönítették. A jogszabályban foglaltak szerint a hátralékosok elsődlegesen kamattámogatásban, illetve felmentésben részesültek. A támogatottak mindössze 27 százaléka volt jogosult csak az alapösszegre, többségük - a szociális körülmények miatt - tőketörlesztési támogatásban is részesült. Bár a számarányt tekintve a kiegészítő családi pótlékra jogosult gyermeket nevelő adósok köre volt a nagyobb, a támogatás mértéke a munkajövedelemmel nem rendelkező háztartások esetében volt a legmagasabb. Ennél a hiteltípusnál a költségvetési támogatáshoz hozzá kell számolni az OTP által nyújtott, 4 milliárd forintnyi kamatelengedést is. Emiatt az egy főre jutó átlagos kedvezmény összege 690 ezer forintot tett ki, amely 2,5szerese az 1989 előtt hitelt felvevő adósoknak nyújtott támogatásnak. S bár az adósság összegének nagyobb arányát - 80 százalékát - engedték el, mint a régi felvételűeknél, a fennmaradó egy főre jutó hitel összege még így is jóval magasabb: 300 ezer forint. Mivel a megállapított támogatást a fennmaradó hiteltartozás egy összegű megfizetését vagy a visszafizetési megállapodás megkötését követően lehetett igénybe venni, ezért a megállapított támogatások összege nem volt azonos az igénybe vett összeggel. A támogatásra jogosultak közel 40 százaléka - 11 690 fő - nem tudta teljesíteni a szerződéskötés feltételeit. Az okok látszólag összetettek, de a lényegüket tekintve azonosak, vagyis az érintettek fizetésképtelenségével függenek össze. Az adósok egy része nem tudta vállalni a fennmaradó tartozásra megállapított havi törlesztőrészlet megfizetését sem, sőt voltak olyanok is - a legrosszabb szociális helyzetű adósok -, akik az ügyintézéssel járó utazási költséget vagy szerződéskor a közjegyző előtti okiratba foglalási díjat nem tudták kifizetni, és emiatt „veszítették el" a kedvezményt. Emellett közrejátszott az is, hogy számos ingatlan lapján végrehajtási jog bejegyzése szerepelt, elsősorban a közüzemi szolgáltatóknál fennálló tartozás következtében. Ha az ügyfél a követeléssel bíró féllel nem tudott megállapodást kötni, illetve nem tudta a tartozását rendezni, akkor az OTP a fennmaradó tartozás egy összegű visszafizetésére adott csak lehetőséget, amelyet az adósok nem tudtak teljesíteni. A támogatásban részesítettek 61 százaléka az egy összegű visszafizetéssel vagy az új hitelszerződés megkötésével igénybe vette a támogatást. A két hitelfajtánál e tekintetben szinte azonosak az arányok, nincs számottevő eltérés. A megállapított 8,3 milliárd forint támogatásból 5,4 milliárd forintot fizettek ki ténylegesen, amit az OTP által elengedett kamatkövetelés összege kiegészített, így a program összköltségkihatása közel 10 milliárd forintot tett ki. Az adóssá válók hátrányos helyzete még a támogatás felhasználásában is éreztette a hatását. A támogatást az adósság rendezése érdekében azok tudták a legnagyobb arányban - 72 százalékban - igénybe venni, akik nem tartoztak a szociálisan hátrányos helyzetűek körébe, ezek pedig az 19891993 között felvett hitelkörben csak kamattámogatásra jogosultak. Ugyanakkor ennél a hitelformánál a szociális jövedelemből élőknek csak az 56 százaléka tudott újból szerződést kötni. 35

A fentiek miatt igen kétséges, hogy a megkötött hitelszerződésnek a támogatásban részesítettek eleget tudnak-e tenni, képesek lesznek-e a szerződésben szereplő futamidő alatt fizetni a törlesztőrészleteket, vagy újból adóssá válnak. Ezekben az esetekben viszont az állam javára bejegyzett elidegenítési tilalom további gátja lehet a lakhatási probléma megoldásának. A hitelhátralék-kezelési program végrehajtása két és fél évet vett igénybe, és annak ellenére, hogy az OTP biztosította a technikai feladatok ellátásához a feltételeket, rendkívüli terheket rótt a központi irányításra, hiszen a hatósági jogkörök, operatív tevékenységek nehezen illeszthetők egy kormányzati szerv feladatkörébe. Emellett azzal is szembesülni kell, hogy a központilag irányított program esetén nincs mód a nyomonkövetésre, korrekciós intézkedések megtételére, szemben a helyi szinten működtetett adósságkezeléssel. Az elidegenítési tilalom garanciaként való alkalmazása pedig a jövőben inkább problémát fog jelenteni, mintsem a költségvetési támogatás védelmét. A program - bár kétségtelenül ért el eredményeket, hiszen több mint 18 ezer családnál esélyt adott a hitelhátralék rendezésére - a hatékonyság szempontjából nem értékelhető egyértelműen pozitívnak. A megcélzott adóskörnek mindössze a 32 százalékához sikerült a támogatást eljuttatni. A program végső eredményessége pedig attól függ, hogy az a 18 ezer személy, akivel szerződést kötöttek, valóban képes lesz-e a törlesztőrészletek fizetésére vagy újból adóssá válik. A támogatottak szociális jellemzőinek ismeretében legalább 30 százalékos lemorzsolódással lehet számolni, ami tovább gyengíti a program eredményességét. Összességében megállapítható, hogy az elért eredmény nem állt arányban a jelentős nagyságrendű pénzügyi ráfordítással és munkamennyiséggel, ezért a jövőben eltérő megoldási módot célszerű választani a probléma kezelésére. Ilyen megoldás lehet a hitelkonszolidáció végrehajtása - a tartozások meghatározott feltételekkel való elengedése -, abban az esetben, amikor a tartozás behajthatatlan. Elmozdulás a rendszerszerű megoldások felé Az adósságrendezési programok során szerzett tapasztalatok vezettek el oda, hogy a szociális törvény 2001. évi módosításakor törvényi szinten szabályozták az adósságkezelési szolgáltatást, amely 2003-tól kezdte meg működését. Ezzel az adósságkezelés történetének lezárult egy szakasza, s az egyszeri intézkedéseket felváltotta a probléma rendszerszemléletű kezelése; a szolgáltatás beépült az önkormányzati szociális juttatások rendszerébe. Emellett a szociális törvényben szabályozott adósságkezelési szolgáltatás három lábon álló segítségnyújtási formává vált. Az adósságcsökkentési támogatás a tartozás visszafizetéséhez biztosított pénzbeli juttatás, amelyet a hitelező részére kell folyósítani. A támogatás összege a kezelt adósság 75 százaléka, de nem lehet több, mint 200 ezer forint. Az érintett családok jövedelmi helyzete reálisan 5-10 ezer forint közötti havi többletkiadás vállalását teszi lehetővé. A hátralék 18 hónap 36

alatti visszafizetése esetén - ennyi az adósságkezelés maximális időtartama - a támogatás 300-400 ezer forintos tartozás rendezésére alkalmas. Annak érdekében, hogy az önrész ne jelentsen túl nagy terhet a családoknak, a támogatást az adós vállalásához igazodóan kell folyósítani, vagyis a tartozás egy összegű rendezése csak az érintett kérésére lehetséges. A támogatás igénybevételének feltétele az adósságkezelési tanácsadáson való részvétel. A tanácsadóval történő együttműködés a sikeres adósságrendezést szolgálja. Már a támogatás megállapítása előtt mód nyílik a család erőforrásainak, motiváltságának feltárására, erősítésére. A tanácsadó a klienssel közösen tudja megállapítani, hogy mely adósságokat kell kezelni, mekkora a család törlesztési kapacitása, milyen ütemű legyen a visszafizetés stb. Az előkészítő szakasz után születik meg az adósságkezelésre a javaslat, amit megküldenek a hivatalba. A támogatás folyósítása alatti időszakban a tanácsadó segít megkötni a szerződést a szolgáltatóval, figyelemmel kíséri az önrész befizetését, ha szükséges, korrekcióra tesz javaslatot, és tanácsot ad a családi gazdálkodáshoz. A hátralék törlesztése után a család felkészíthető az újabb eladósodás elkerülésére. Mivel a tanácsadás az ellátás része, csak azokon a településeken nyújtható ilyen célra támogatás, ahol a tanácsadás intézményi és személyi feltételeit megteremtik. A személyi feltételek közé tartozik, hogy a munkakör betöltésének feltétele a tanácsadói képzésen való részvétel. Az adósságkezelésben részesülő családok havi rezsikiadásaik fizetéséhez lakásfenntartási támogatásra is jogosultak. Csak a folyó kiadásokhoz adott hozzájárulással kerülhető el, hogy miközben az egyik lakáskiadásnál felszámolódik a hátralék, addig egy másiknál ne keletkezzen. A szociális törvényben szabályozott juttatások döntő többsége kötelező önkormányzati feladat, az adósságkezelési szolgáltatást viszont önként vállalható ellátási formaként vezették be. A korábbi hátralék mérséklésére irányuló programok kellő óvatosságra intettek, és arra figyelmeztettek, hogy az adósságkezelés erőltetése nem hoz tartós eredményt. Ha viszont azokon a településeken indul el a szolgálat, ahol kellő mértékű a helyi politikai és szakmai elszántság, valamint adottak a feltételek, akkor az ott elért sikerek a többi település számára is példát, húzóerőt jelentenek. A közpénzekből fedezett adósságtörlesztés mindig is a viták középpontjában állt, és támogatottságuk, megítélésük közel sem volt olyan egyöntetűen pozitív, mint az egyéb támogatási formáké. Ez egyrészt a nem-fizetési „hullám" megindulásának félelmére, másrészt az adósok társadalmilag kedvezőtlen megítélésre vezethető vissza. Az eladósodás morális kérdésként való felfogását erősítették azok a programok is, melyek érvényesítése során a támogatásban részesülők jelentős része rövid időn belül újból adóssá vált. Valójában az adósságkezelés központi kérdése - a tanácsadó legfőbb feladata - a fizetési képesség és készség meglétének a vizsgálata; ha bármelyik összetevő hiányzik, a hátralék felszámolása puszta óhaj marad. Ha a család nem rendelkezik olyan jövedelemmel, amely lehetővé teszi az önrész vállalását, akkor a fizetési képesség hiánya realitás. Ha pedig nem 37

vállalja kiadási szerkezetének újragondolását, szűkös jövedelme terhére a további fogyasztáscsökkentést, akkor pedig a fizetési készség nem biztosított. Felmerülhet, hogy miért szükséges az önrész a tartozás rendezéséhez. Néhány kivételes helyzettől eltekintve (a következő fejezetben lesz erre példa), az adósságkezelés lényege a saját vállalás, hiszen a közpénzekből finanszírozott támogatást egy kötelezettség elmulasztása kapcsolódik. A hitelek esetén pedig további tényező a tulajdonjog, a tulajdon megtartásának szociális alapú segítése. Az adósságrendezés a fentiek miatt igen összetett, több hónapig, akár évekig tartó folyamat, ezért szélesebb körű elterjedését 2003-ban módszertani projekt segítette. A minisztérium régiónként egy - megfelelő tapasztalatokkal rendelkező - tanácsadó intézményt bízott meg, hogy szakmai módszertani ismeretek, meglévő tapasztalatok átadásával segítse az újonnan indulókat. A projekt keretében mód nyílt arra is, hogy a szolgáltatókkal összefogva konzultáljanak. Az adósságrendezés további nehézségét a hitelezőkkel való megállapodás jelenti. Mivel a hátralék egy összegű követelés, a tartozás részletekre bontott visszafizetéséhez a hitelezőnek (közüzemi szolgáltató, bank stb.) hozzá kell járulnia. Ha az erre vonatkozó keretmegállapodás nem jön létre az önkormányzat és a hitelező között, akkor az adósságtípus nem válhat a helyi szolgáltatás részévé. A hitelezőkkel való szerződéskötés pedig legtöbbször hosszú előkészítést igényel. A közös tárgyalás és a típusszerződések kidolgozása ezt a folyamatot megkönnyíti, lerövidíti. A szakmai segítségnyújtás mellett a szolgáltatás bevezetését ösztönzi, hogy az adósságcsökkentési támogatás 90 százaléka a központi költségvetésből visszaigényelhető. Így működtetése a szegényebb önkormányzatoknak sem jelent finanszírozhatatlan terhet, különösen ha figyelembe vesszük, hogy részben saját kintlévőségeik - például: lakbér, szemét, csatorna- és vízdíj - befizetését is szolgálja. Két év alatt közel 100 településen, elsősorban nagyobb városokban szervezték meg a szolgáltatást. Bár az adósságkezelést fenntartó önkormányzatok száma alacsonynak tűnhet, de a lakossági lefedettség 2004 végére elérte a 40 százalékot, vagyis a tíz és félmilliós lakosságból több mint négymillió él olyan településen, amelyen igénybe vehető az adósságkezelési szolgáltatás. A támogatásban részesülők száma pedig meghaladta a 8 ezer főt, ami nem is olyan kevés, ha az 1998-as programmal hasonlítjuk össze, amely összesen 9 ezer családot érintett. A fentiekben leírtak természetesen nem azt jelentik, hogy sikerült megtalálni a tökéletes megoldást, sőt ez a szolgáltatás is - akár az összes többi - folyamatos fejlesztésre, korrekcióra szorul. Az első továbblépés 2005-ben meg is történt, két ponton bővült az adósságkezelés feltételrendszere. Az egyik a hiteltartozásokat érintette. Mint az a számadatokból is kiderült, a lakáshitelekből eredő adósságok nagyságrendje jóval nagyobb, mint a közüzemi díjaké. Így sem a 18 hónapos „futamidő", sem a 200 ezer forintos támogatás nem elegendő a hátralék felszámolásához. Erre való tekintettel a nagyobb összegű hiteladósságoknál a visszafizetés időtartama 5 évre, a támogatás összege pedig 400 ezerre emelkedett. 38

A kezelhető adósságok köre szintén kibővült. A szabályozás szerint csak azok vehették igénybe a szolgáltatást, akiknek valamelyik tartozása eléri a hat havi fizetési összeget. A 2004-ben végzett felmérés adatai (lásd következő fejezet) hívták fel a figyelmet arra, hogy az áram- és gázszolgáltatásnál már előbb - gyakran kéthavi elmaradás után kikapcsolják a szolgáltatást. Mivel ilyenkor az alapvető életkörülmények szűkülnek, a közüzemi szolgáltatás megszüntetésekor a tartozás nagyságrendjétől függetlenül igénybe vehető az adósságkezelés. Várhatóan 2006-ban további lépésekre kerül sor. A szolgálat kiépítettsége lehetővé teszi, hogy a 40 ezer lakos feletti városokban a szolgáltatás biztosítása kötelezővé váljon. Az adósságkezelés körébe tartozó eszköztár színesedését az ún. előrefizetős fogyasztásmérő-készülékek elterjedése jelzi. Ezek a készülékek úgy működnek, mint a kártyás mobiltelefonok, vagyis használatuk a család anyagi lehetőségeihez igazodó fogyasztást tesz lehetővé anélkül, hogy hátralék keletkezne. (A fogyasztott mennyiséget előre kell fizetni.) 2005-ben az áramszolgáltatókkal együtt a minisztérium kísérleti projektet indított a bevezetésére, de 2006-tól beépül az adósságkezelési szolgáltatás formái közé, és fokozatosan elterjedhet az országban. Legnagyobb előnye, hogy az alacsony jövedelmű családoknál a szolgáltatás kikapcsolásának veszélye nélkül - a célzott lakásfenntartási támogatással együtt - biztosítható egy alacsony szintű, de mégis létező szolgáltatás. A 2003-ban bevezetett megoldás előnye így nem a tökéletességében rejlik, hanem abban, hogy ahol működik, ott a segítség folyamatosan rendelkezésére áll a bajba jutott családok számára, és adott a lehetőség az eszköztár fokozatos fejlesztésére. Talán szerencsés egybeesésnek tekinthető, hogy egy évvel később a lakásfenntartási támogatás rendszerében is jelentős fordulat állt be. Meghagyva a támogatás helyi szabályozáson alapuló formáját is, bevezették az ún. normatív lakásfenntartási támogatást. Normatívnak nevezhetőek azok a támogatási formák, amelyek jogosultsági feltételeit törvény határozza meg, így igénybevételüket a helyi körülmények kevésbé befolyásolják. A lakásfenntartási támogatás tíz évig nem ebbe a körbe tartozott, de 2004-től azok a meghatározott jövedelem - a nyugdíjminimum 150 százaléka - alatt élő családok, melyeknek a lakásfenntartásra fordított kiadásai meghaladják a 25 százalékot (2005-től a 20 százalékot), jogosultak a támogatásra. Nemcsak a jogosultsági feltételeket, hanem a lakásnagyságot, a lakáskiadásokat és támogatási összeget is normatív módon szabályozták. A lakásban lakó személyek számához igazodik az állam által elismert lakásnagyság és az egy négyzetméterre jutó, elismert havi költség. A kettő szorzata az elismert havi lakáskiadás, amelynek meghatározott jövedelemtől függő - százaléka a támogatás. 2005-ben a támogatás összege az elismert költségek 15-30 százaléka közötti sávban mozgott. A legszegényebb - a nyugdíjminimum 50 százaléka alatti jövedelemből élő családoknál a támogatás 30 százalékos, a jövedelemküszöbhöz közeledve pedig fokozatosan csökken. 39

A normatív lakásfenntartási támogatás bevezetésével megfordult a kilencvenes évek végétől jellemző tendencia: az ellátásban részesülők száma egy év alatt 33 százalékkal emelkedett. 2004-ben közel 200 ezer család kapott lakásfenntartási támogatást, 56 százalékuk normatív jogon. A normatív ellátást igénybe vevők létszáma 2005-ben tovább nőtt, augusztusra megközelítette a 150 ezer háztartást, a támogatás havi átlaga pedig 4600 forintra emelkedett. Mivel az adósságkezelésben részesülőket megillető lakásfenntartási támogatás összege a normatívval megegyező, a változás őket is kedvezően érinti, folyó kiadásaik fizetéséhez nagyobb mértékű a hozzájárulás. Ugyanakkor a lakásfenntartási támogatás az esetek többségében nem kapcsolódik közvetlenül valamelyik kiadási tételhez, hanem ezt „általános segélyként" folyósítják, és a támogatás igénybevételének nem feltétele a rezsikiadás befizetése. Így a lakásfenntartási támogatás folyósítása mellett is keletkezhet adósság. Ez elsősorban a támogatás még mindig meglehetősen alacsony összegével függ össze az átlagos lakásfenntartási kiadásnak kb. az egyötödét fedezi a juttatás. Ha e csapdahelyzet a közeljövőben teljes mértékben nem is kiküszöbölhető, de legalább az érintettek lakhatásának védelmében törekedni kellene arra, hogy legalább annál a kiadási típusnál ne keletkezzen hátralék, amelyhez kapcsolódóan a lakásfenntartási támogatást megállapították. Másként fogalmazva: a lakás megőrzéséhez nyújtott támogatás ne az általános megélhetési segély funkcióját töltse be, hanem azt, amiért létrejött, mint önálló ellátási forma. Újra a régi hitelek 2004 elején a Nemzeti Lakásprogram kidolgozásakor ismét felmerült a lakosság eladósodásából származó szociális problémák, de különösen az 1989 előtti hitelekből eredő tartozások rendezésének kérdése. A hátralékukat törleszteni képtelen családok megsegítését célzó program kidolgozását ebben az esetben is megelőzte a tartozások felmérése. Az adatgyűjtés ugyanazon adósságokra terjedt ki, mint az 1997. évi, vagyis az áram-, gáz- és távhőszolgáltatásnál meglévő tartozásokra, valamint az OTP-től 1993. december 31-ig felvett hitelekre. Az adatokat a minisztérium megkeresésére az érintett szervezetek szolgáltatták. Így a két adatfelvétel lehetőséget nyújt az összehasonlításra, a lakosság eladósodásában lezajlott változások bemutatására. Ugyanakkor a két felmérés adatainak értékelésekor tekintetbe kell vennie az olvasónak, hogy az adatszolgáltatás felkérésre történt és a beérkezett adatok kontrolálásának a lehetősége is csekély volt. Emiatt a két felmérés adattartalmában is lehetnek eltérések. A közüzemidíj-hátralékosok száma közel 300 ezer fővel csökkent a vizsgált hat év alatt, aminek következtében a hátralékos fogyasztók aránya 11 százalékról 7 százalékra mérséklődött. A közüzemi adósságok összege sem emelkedett - 1997-ben 10 milliárd forint, 2003-ban pedig 11 milliárd forint volt -, sőt, a felhalmozott hátralék reálértékben csökkent. Ez azonban nem a lakosság fizetőképességének, illetve fizetési hajlandóságának növekedését mutatja, hanem sokkal inkább a 40

közszolgáltatók által alkalmazott szankciók (a szolgáltatás kikapcsolása, az ügyek bírósági útra való terelése) elterjedésével magyarázható. Ezt támasztja alá az adatok adósságtípusonként végzett vizsgálata: a hátralékot felhalmozó fogyasztók száma a gáz- és az áramszolgáltatás esetében szinte a felére csökkent, míg a távhőszolgáltatásnál mintegy a másfélszeresére emelkedett. Az adósság szerkezetében a három közműtípusnál jelentősek a különbségek. Az összes hátralékállományon belül igen jelentős - 4 milliárd forint - az áramtartozás összege, de az egy háztartásra jutó hátralék továbbra is itt a legalacsonyabb. Az áramhátralékon belül a legtipikusabb a 3-6 havi elmaradás, a hosszú távú tartozások aránya viszont alacsony. A kifizetetlen villanyszámlákból eredő szolgáltatásnak a törvény által biztosított kikapcsolási lehetőségével függ össze: a jelenlegi szabályozás szerint már kéthavi elmaradás esetén is kikapcsolható az áram a lakásokból. A gyors szankcionálási lehetőség miatt a bírósági végrehajtás alá vont ügyek aránya alacsony, alig haladja meg a hátralékosok 1 százalékát. Ezzel szemben az ellátásból kikapcsolt fogyasztók aránya a hátralékosokhoz viszonyítva e közüzemi szolgáltatásnál a legmagasabb (13 százalék). Az adatszolgáltatás szerint több mint 43 ezer lakásban nincs villany. A három vizsgált köztartozás közül a gáztartozás a legkisebb mértékű, a fogyasztók valamivel több mint 2 százalékának és az adósok kb. 11 százalékának rendezetlen a gázszámlája. Az áramszolgáltatáshoz képest a 6-12 havi hátralékosok aránya már jóval magasabb, több mint egyharmaduk tartozik ebbe a kategóriába. Részben a középtávú tartozások nagyobb aránya, részben pedig a gáz felhasználásának eltérő jellege (ezt az erőforrást a háztartások jelentős része fűtésre is használja) miatt az egy főre jutó adósság összege több mint a kétszerese - 27 500 forint -az áramhátraléknak. Bár a törvény itt is lehetőséget ad kéthavi tartozás után az ellátás kikapcsolására, ez azonban technikailag nehezebben oldható meg, mint az áram esetében, ezért csak hosszabb idő elteltével élnek vele a szolgáltatók. A szolgáltatásból kikapcsolt fogyasztók aránya csupán feleannyi, mint az áramszolgáltatók esetén. A bírósági eljárásba vont ügyek száma viszont ebből adódóan feltehetően már jóval magasabb. Az eladósodás mértéke a távhőszolgáltatás esetében a legmagasabb, mind az adósok arányát, mind a tartozás összegét tekintve. A közel 5 milliárd forintos tartozás, amit a fogyasztásba bekapcsolt háztartások 30 százaléka halmozott fel, a teljes adósságállomány mintegy 45 százaléka. Az egy évet meghaladó idejű hátralékosok aránya e szolgáltatás esetében a legmagasabb: közel 33 százalék, aminek egyik oka, hogy ellentétben az áram- és gázellátással, a távhőszolgáltatásból a fogyasztók kikapcsolása csak nagy nehézséggel oldható meg (például egy egész lakótömb kikapcsolásával). Ugyanakkor a bírósági ügyek aránya itt a legmagasabb, mintegy 43 százalékos. A nagy mértékű tartozás másik oka az, hogy ebben a fűtési módban a fogyasztást nem lehet lakásonként szabályozni, így spórolni sem lehet a havidíjjal. A közüzemidíj-hátralékok alakulása nem indokolt újabb önálló intézkedést, de figyelembe véve a felmérés adatait, a szociális törvényben szabályozott 41

adósságkezelési szolgáltatás - az előző fejezetben már ismertetett irányban - továbbfejlődött. Mivel az áram-, illetve gázszolgáltatás esetén egyre gyakoribb az ellátás kikapcsolása, e két szolgáltatásnál az elsődleges cél az ellátás visszaállítása, illetve a hátralék újbóli felhalmozódásának megakadályozása. Ezt részben a kikapcsolt fogyasztók beengedése az adósságkezelésbe, részben az előrefizetős fogyasztásmérő készülék elterjesztése segítheti. Nemcsak a közüzemidíj-tartozások szerkezete változott a két felmérés között, hanem a hiteladósságoké is. Az 1997-es felmérés bemutatásakor a 3. fejezetben - kitértem arra, hogy az 1994 előtt felvett hitelek két eltérő csoportra bonthatók: ún. régi feltételű és a törlesztéses hitelekre. A fenti két különböző hitelállomány adatait tartalmazza a 8. táblázat. A régi feltételű hitelek közé az 1988. december 31. előtti szabályok alapján jellemzően 3 százalékos kamatozású bankkölcsönök tartoznak, amelyek kamatfeltételeit az állam egyoldalúan megváltoztatta. A hitelfeltételek módosítása a piacgazdaságra való áttérés időszakában következett be, amikor sokan elvesztették állásukat, vagy sokaknak csökkent a korábbi jövedelme, így ők nem voltak képesek a megemelt kamatozású hitelek részleteit fizetni. Az idő múlásával az érintettek életében egyre gyakrabban fordultak elő olyan változások - betegség, egyedül maradás, nyugdíjba menetel stb. -, amelyek az adósságok további növekedéséhez vezettek. E hitelek másik jellemzője, hogy az állam 100 százalékos kezességet vállalt velük kapcsolatban. Az állami garanciabeváltás szabályait a Pénzügyminisztérium és az OTP Bank Rt. között 1992-ben létrejött szerződés rögzíti. A felmondott hiteleket a bank nem értékesítheti, két eredménytelen árverezést követően az állami költségvetést terheli a tartozás teljes összege, beleértve a behajtás során felmerült költségeket is. Az OTP-vel való elszámolás után az adós tartozása fennmarad, annak jogosultja a Kincstári Vagyon Igazgatóság lesz. Amellett, hogy az igazgatóságnak nincs behajtásra szakosodott szerve, igen kétséges, hogy az egyszer már behajthatatlannak minősített követelés esetén milyen további lépéseket lehet tenni, miközben az adósok kénytelenek folyamatos létbizonytalanságban élni. A törlesztéses hitelek az 1989. január 1. és 1993. december 31. között felvett hitelek, s ezek támogatási konstrukciója volt a legkedvezőtlenebb. Bár e tartozások mögött többnyire nagyobb értékű ingatlanfedezet van, a magasabb indulóhitelek, valamint a kedvezőtlen feltételek miatt sok család itt sem tudta elkerülni az adósságcsapdát. A hitelek e típusára az állam nem adott garanciát, ezért a felmondott hiteleket a pénzintézet a saját követeléskezelő szervezeténél értékesíti, amely intézkedik az adósság behajtása érdekében. A két hitelformát együtt nézve, a hátralékos hitelszerződések száma kb. a felére csökkent, az adósságállomány pedig érdemben változatlan összegű maradt, és ebben valószínűleg a 2001-es hitelhátralék-mérséklő program is szerepet játszott. A törlesztéses hiteleket magas kamatuk miatt aki csak tudta, visszafizette. Emiatt a hitelszerződések száma az 1997. évi 326 ezerről 55 ezerre, 42

vagyis jelentős mértékben csökkent. Bár az adósok száma is 5 ezer fővel kevesebb lett, de a hitelszerződések nagymértékű csökkenése miatt a hátralékos hitelek aránya közel az ötszörösére növekedett. A hitelállományon belül kiugróan magassá vált (84 százalék) az egy éven túli tartozások aránya. Ez arra utal, hogy a jól fizetők már csak kevéssel tartoznak, de az adósságcsapdába kerülteknek a bűntetőkamatok miatt egyre nagyobbá válik a tartozásuk. A nemfizetők esetén a tartozás fele kamatokból adódik, vagyis az érintetteknek a felvett hitel dupláját kell kifizetniük. Az eddigi tendenciákat figyelembe véve a törlesztéses hitelek fokozatos „kifutásával" egyidejűleg arra kell számítani, hogy közel 20 ezer család válik tartósan adóssá. E családoknál a tartozás nagy összegű, átlagosan meghaladja az 500 ezer forintot (1997-ben még csak 355 ezer forint volt). Mivel ezekre a hitelekre nincs állami kötelezettségvállalás, és önálló programot sem dolgoztak ki ezzel kapcsolatban, a szociális törvényben szabályozott adósságkezelési szolgáltatás hitelhátralékokra vonatkozó feltételei - a felmérés adataira tekintettel - közelebb kerültek ezen adósságtípus jellemzőihez. A 2004-es módosítás lehetőséget teremtett arra, hogy a jövőben nagyobb számú hiteltartozást rendezzenek. Ma még a hiteladósságok kezelése csak elvétve fordul elő, amiben nemcsak az önkormányzatok, hanem a hitelintézetek nehézkessége is szerepet játszik. A régi hitelszerződések száma is csökkent - kb. a felére -, de ez közel sem volt olyan mértékű, mint a törlesztéses hiteleké. Így még több mint tíz év elteltével is jelentős - 135 ezer - azoknak a száma, akiknek a rendszerváltás előtt felvett hitelt kell törleszteniük. Ha kisebb mértékben is, de az 1989 előtt felvett hiteleknél is érvényesül, hogy a hitelállomány egyre nagyobb része válik hátralékossá. A régi hiteleknél 32 ezren - kétszer annyian - vannak azok, akik több mint egy éve nem törlesztenek, a tartozás átlagos összege azonban kisebb, mint a 1989-1994 között felvett hiteleknél. Emiatt az adósságállományban nincs akkora különbség a két hitelforma között, mint az adósok számában. Az átlagos tartozás összegének különbözősége abból is adódik, hogy ebben a hitelkörben magas 37 százalék - a 100 ezer forint alatti tartozások aránya. A lakás elvesztése miatt a legnehezebb helyzetben azok vannak, akik ellen már megindult a bírósági eljárás. Az 1988 előtti hiteleknél a legalább egy éve nem fizetők 50 százaléka ellen folyik bírósági eljárás, ami azt jelenti, hogy minden második rossz minősítésű adós ügye bírósági útra terelődik. A törlesztéses hiteleknél arányaiban kevesebb (30 százalék) a végrehajtás alá vont ügyek száma. A végrehajtás azonban igen ritkán hoz eredményt, mert az esetek számottevő részében nem akad vevő. Amennyiben pedig van vevő, az ingatlant gyakran a forgalmi érték alatt vásárolják meg, ami többnyire nem fedezi a tartozás összegét. De az is jellemző, hogy a lakások forgalmi értéke kevesebb, mint a tartozás. Ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg egy átlagos árverezés költsége meghaladja a 100 ezer forintot, akkor a bírósági eljárás lefolytatása a régi hiteleknél a kis összegű tartozások esetében az állam számára a költségek megduplázódásához vezet, anélkül, hogy bevétel származna belőle. Ugyanakkor az árverezések miatt hajléktalanná váló családok száma tovább emelkedik, ami nem csupán 43

társadalmi feszültséghez vezet, de a szociális ellátórendszer kiadásait is növeli. A költségek növekedése miatt az államnak egyértelműen érdeke lenne a garanciabeváltás meggyorsítása a behajthatatlan követeléseket illetően, az elmúlt években azonban ez igen kis számban következett be. 1998 és 2003 között 773 millió forint összegben került sor garanciabeváltásra, ami éves átlagban 86 millió forint. (Ez a 2001. évi hitelhátralék-mérséklési program költségének még a 2 százalékát sem éri el!) A legnagyobb összegű kifizetés (311,7 millió forint) 1997-ben volt, azóta folyamatosan csökken a garancia érvényesítésének összege - 2002-ben 24,9 millió forintot, 2003-ban pedig 7,2 millió forintot tett ki. A csökkenés annak ellenére következett be, hogy 2001-ben a Pénzügyminisztérium és az OTP Bank Rt. által 1992-ben kötött megállapodást az állami garanciabeváltás szabályainak egyszerűsítése érdekében módosították. A szerződésmódosítás a kis összegű, 200 ezer forintot meg nem haladó tartozásoknál tette elvileg egyszerűbbé az eljárást azáltal, hogy már egy sikertelen árverezésről szóló igazolás is elegendő a garancia érvényesítéséhez. Az 50 ezer forint alatti tartozásoknál pedig nem kell bírósági végrehajtási eljárást elindítani, ha „a tartozás megfizetésére az adós körülményeinek ismeretében nem lehet reálisan számítani". Mivel ez a kitétel túl általános (nem derül ki, milyen jövedelmi helyzetet jelent, ki igazolja stb.), így a gyakorlati alkalmazása feltehetően nehézséget okoz, ezért nem nőtt, hanem csökkent a garanciabeváltás összege az elmúlt években. Mivel az állami garanciabeváltás a gyakorlatban szinte nem működött, illetve nem működik, a régi feltételű hitelek sajátos helyzete miatt újabb adósság-konszolidációs program indult, 2005-ben. A konszolidációs program keretében a Magyar Állam - a központi költségvetés terhére megvásárolja az OTP Bank Rt. azon, régi feltételű lakáshitel-szerződésből eredő követeléseit, melyek törlesztésére az érintett családok szociális helyzetük miatt nem képesek. Az állam által megvásárolt hiteleknél a tartozás visszafizetését 10 éves időtartamra felfüggesztik, és ezen időtartam alatt a követelést további kamatok, illetőleg egyéb költségek nem terhelik. A törlesztési kötelezettség felfüggesztésének feltétele, hogy a tulajdonos hozzájáruljon az elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzéséhez az ingatlanra. Ha a felfüggesztési idő alatt az érintettek fizetőképességében nem következik be kedvező változás, tartozásukat - az elidegenítési és terhelési tilalom törlése mellett - elengedik. A programban azok az adósok vehetnek részt, akik a következő feltételeknek megfelelnek: • adósságuk 2004. december 31-e előtt keletkezett, • hátralékuk összege meghaladja a havi törlesztőrészlet hatszorosát, • fizetésképtelenek (a család egy főre jutó jövedelme nem haladja meg a nyugdíjminimum 150 százalékát, és nem rendelkeznek olyan vagyontárggyal, amelynek eladásából a tartozás megfizethető lenne), • adósságuk fedezet nélküli (már elárverezték, önkormányzati bérlakás , megsemmisült vagy az elárverezéséből befolyó összegből az adósság 44

kiegyenlítése után nem marad elegendő forrás a lakhatási feltételek megteremtéséhez). A programban való részvétel lehetőségéről az OTP - a felfüggesztés iránti kérelemhez szerkesztett igénylőlap megküldésével - tájékoztatja az érintetteket. A jogosultsági feltételek fennállásáról az ingatlan fekvése szerint illetékes települési önkormányzat jegyzője dönt, és az erről szóló határozatot megküldi az OTP-nek. Az igények összesítése után a szociális területért felelős minisztérium évenként egy összegben egyenlíti ki a jogosultak adósságát. Mivel az adósság visszafizetése „szünetel", a kormányrendelet részletesen szabályozza a fizetési kötelezettség feléledésének eseteit, az esetleges visszafizetés módját, valamint az ezzel kapcsolatos jegyzői feladatokat. A konszolidációs program három ütemben valósul meg: • 2005-ben a 100 ezer forintot meg nem haladó összegű, • 2006-ban a 100-200 ezer forint közötti, • 2007-ben pedig a 200 ezer forintnál nagyobb tartozással rendelkező adósok kérhetik az adósságuk felfüggesztését. A 2005. évi intézkedés a 2001-es hitelhátralék-mérséklési program tapasztalatait részben figyelembe vette, így néhány „hibát" sikerült nem megismételni. A jelenleg folyó konszolidációnak mindenképpen pozitívuma, hogy nem kell új hitelszerződést kötni, a tartozással terhelt családok végleg kikerülnek az adósságcsapdából, így lakhatásuk sem veszélyeztetett. Előrelépés az is, hogy a programba bekerültek azok a személyek is, akiknek már elárverezték az ingatlanukat. Ugyanakkor a „gyermekbetegségek" közül még jó néhány megmaradt. A programban azok az adósok vehetnek részt, akiknek az adóssága 2004. december 31-e előtt keletkezett, így az ezen időpont után hátralékossá válók nem tudnak bekerülni. A részvételi lehetőség időbeni lezárása, az elidegenítési tilalom bejegyzése továbbra is a fizetési fegyelem gyengülésétől való félelemre vezethető vissza. Azért, hogy senkinek se lehessen az az illúziója, hogy bárkinek is elengedik a tartozását, egy igen bonyolult eljárási rendet kellett konstruálni. A tartozás visszafizetésének tízéves felfüggesztése az „alvó" - csak elvétve alkalmazott - szabályok sorát hívta elő. A program ütemezése sem kedvez a kilakoltatással fenyegetett családoknak. A bírósági végrehajtást a nagyobb összegű tartozások esetében érdemes kezdeményezni, a kis összegűeknél több az eljárás költsége, mint a várhatóan befolyó összeg. A 32 ezer hátralékos hitelszerződés 37 százaléka - 12 792 szerződés - volt 100 ezer forint alatti. Ezen adósok közül sokuknak igen alacsony összegű a tartozása. Az már önmagában is elgondolkodtató, hogy mi lehet az oka az ilyen kis összegek visszatartásának. Már a 2001-es program végrehajtásakor egyértelművé vált, hogy a régi feltételű hitelhátralékosok egy elég nagy hányada nem elérhető, mert vagy már meghalt, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, vagy az ingatlan régóta lakhatatlan állapotú, vagy a lakója egyszerűen annyira szegény, hogy teljesen mindegy, mennyivel tartozik, a követelés úgysem hajtható be rajta, így a kormányok által kínált lehetőségek sem érdeklik őt. 45

A kiküldött levelek kb. 30 százaléka kézbesíthetetlen volt. A megkeresettek közül mindössze 1517 adós nyújtott be igénylést, ennyi esetben következett be a tartozás felfüggesztése 2005-ben. A 100 ezer forintot meg nem haladó tartozásoknál a lakosság részvételi aránya 12 százalékot tett ki. Hasonlóan a korábbi programokhoz, a betervezett keretnek - 1200 millió forint - csupán egy töredékére, 222 millió forintra érkezett igény. Ez előrevetíti, hogy a program 2006-os ütemére sem várható sokkal nagyobb találati arány. Joggal merül fel a kérdés, hogy mivégre ez a sok hűhó, s hogy nem lehetne-e egyszerűbben és hatékonyabban célba érni? Tanulságok Az adósságkezelés 15 éves története arra figyelmeztet, hogy a lakosság eladósodásából fakadó szociális problémák nem oldhatók meg „egy csapásra", átmeneti intézkedésekkel. A többi társadalmi problémához hasonlóan itt is csak lassan, az egyéni élethelyzetekhez igazodó megoldásokkal lehet eredményt elérni. Az adósságkezelési szolgáltatás a lakásfenntartási támogatással együtt szilárd alapot nyújthat a családok fizetőképességének a helyreállításához és megőrzéséhez. Ezen ellátások jogi szabályozásának finomításával, eszköztárának bővítésével, szakmai módszertanának fejlesztésével, valamint a hitelezők érdekeltebbé tételével a tartozások időtállóbb rendezése remélhető, mint újabb támogatási konstrukciók „kitalálásától". Ugyanakkor az adósságkezelési szolgáltatás sem „csodaszer", ami gyógyír minden helyzetre. A hátralékrendezés alapfeltétele a fizetőképesség és készség, ha bármelyik hiányzik, az adósság felszámolása puszta vágy marad. Mivel még hosszú ideig lesznek olyan családok, melyeknél vagy az önrész fizetéséhez szükséges jövedelem, vagy a fizetési hajlandóság hiányzik, az eredmény sem lehet százszázalékos. De a foglalkoztatás bővülésével, a megélhetést nyújtó jóléti transzferek (gyermekgondozási segély, ápolási díj, nyugdíj stb.) összegének emelkedésével a fizetőképesség is javul, a közmorál erősödésével pedig az alacsony jövedelműek fizetési felelőssége is nagyobb lesz. Vagyis makroszinten a gazdasági, társadalmi folyamatok alakulása, mikroszinten pedig a szociális ellátóhálózat fejlődése és a benne dolgozó szakemberek munkája befolyásolja, hogy hogyan fog alakulni az elkövetkező években a lakossági adósságállomány, és milyen mértékben sikerül az otthonok elvesztését megakadályozni. Az adósságkezeléshez - remélem, sikerült bemutatnom - türelem és sokoldalú segítségnyújtás szükséges. De egy adósságtípusnál, konkrétan az 1989 előtt felvett hitelekből eredő tartozásoknál nem ezt az utat kellene követni. Itt már régen megérett a helyzet egy átfogó konszolidációra. Ezen adósságállományból ideje lenne „kiszűrni" a csak papíron létező hátralékot, hogy láthatóvá váljon az eladósodás tényleges mértéke. Így azon tartozásokat, amelyek mögött elérhető személy vagy hasznosítható ingatlan nem található, értelmetlen tovább görgetni magunk előtt. Az egyetlen ésszerű megoldás, hogy veszteségként leírjuk ezeket, s az állami garancia egyszerűsített alkalmazásával. Mivel az „elengedés" csak az „ál-adósságokat" érintené, a fizetési fegyelem sem 46

gyengülne, így e megoldáson felesleges moralizálni, vagy a gyakorlatban alkalmazhatatlan „garanciális" konstrukciókat felvetni. A régi hitelekből származó adósságok egyben arra is rámutatnak, hogy lehetnek olyan élethelyzetek, amikor nem az adósság kezelésére, hanem a tartozás teljes vagy részleges elengedésére van szükség. Irodalom 3Sz (1998): Gyorsjelentés a díjhátralék(osok)ról. írta és szerkesztette: Czike Klára és Vass Péter. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest. Győri Péter (1995): Eladósodott társadalom. Esély 2. szám, Budapest. Győri Péter (2003): Javaslat a lakhatás biztonságát erősítő egyes szabályozási lépések tematikájára, programjára. Készült a SZOLID Projekt megbízásából. Kézirat, Budapest. KSH (2004): Lakásviszonyok, 1999-2003 (előzetes adatok). Központi Statisztikai Hivatal, Budapest. SZIGE (2004): Az adósságkezelési szolgáltatás gyakorlata. SZIGE Szociális Igazgatási Egyesület, Debrecen. Tájékoztató (1998): Tájékoztató az Energia Alapítvány a szociálisan rászorultakért tevékenységéről. Kézirat, Budapest, március. Tárki (2002): A lakásfenntartás költségei. Támogatottak és támogatásra szorulók. Tárki, Budapest, szeptember. Eséy 2006/11

47

III. Háztartásgazdálkodás és pénzkezelés Nagy Ildikó: Jövedelemszerzés és pénzkezelés a családban (szerkesztett változat) I. Bevezetés Konfliktusok, viszályok gyakran robbannak ki a családban a pénz miatt. Talán a legtöbb vitát az váltja ki, ha nincs elég belőle, de ugyanúgy okozhat problémát annak elköltése is. Egy élesebb összeszólalkozásban hamar egymás fejéhez vágják a partnerek, hogy kinek mennyi joga van adott esetben dönteni, mit vegyenek, hogyan használják fel a pénzüket, s ekkor szokott elhangzani a kérdés: ki mennyit, illetve ki keres többet a partnerek közül. Ez a tanulmány ezeket a kérdéseket feszegeti: másként megfogalmazva azt, hogy a partnerek milyen mértékben járulnak hozzá család rendelkezésére álló összjövedelméhez, és ez összefüggésben van-e a család pénzkezelésének mikéntjével, azzal, hogy ki kezeli a partnerek közül a „családi kasszát"? A minta összetételének ismertetése után elsőként arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen típusú jövedelmekkel rendelkeznek a párkapcsolatban élő nők és férfiak, illetve milyen ezek megoszlása a különböző társadalmi-demográfiai változó menten elhelyezkedő családokban. Ezt követően azt vizsgáljuk, hogyan áll össze a családi kassza, milyen aránybon járul hozzá a férj és mennyiben a feleség a családi költségvetéshez, valamint hogyan alakul ez a megosztás a különböző társadalmi rétegekhez tartozó családok esetében. Befejezésképpen pedig arról lesz szó, hogyan osztják meg a pénzkezelés feladatait a házastársak, vajon mutatkozik-e összefüggés a jövedelemszerzés és a pénzkezelés mikéntje között: ugyanaz a személy kezeli a pénzt, aki többel járul a családi költségvetéshez. 2. A minta jellemzői Elemzésünkben azokra a párokra, illetve gyermekes párokra (nukleáris családokra) koncentrálunk, beleszámítva az élettársi kapcsolatban1 élőket is, ahol a családi kassza maximum a két fél kereseteiből adódik össze, tehát rajtuk kívül nem volt más kereső a családban a felvétel idején. További fontos szempont volt az is, hogy a kérdezettek részletes jövedelem-adatai is rendelkezésre álljanak. A TÁRK1 1998-as Háztartás Monitor-felvételében szereplő összesen 2000 háztartás közül 547 háztartás felelt meg a fent említeti kritériumoknak. A minta társadalmi-demográfiai összetételét, tekintve elmondhatjuk, hogy meglehetősen eltér az adatfelvételben szereplő 15 év feletti felnőtt népesség összetételétől. A párkapcsolatban élők körében felülreprezentáltak az idősebbek, ami a féljek esetében még inkább jellemző, a házasságra lépő férfiak és nők közötti korkülönbség miatt. A korösszetételnek megfelelően a mintában a nyugdíjasok és a 48

foglalkoztatottak aránya egyaránt magasabban alakul, mint a teljes népességben. A párban élő nők mintegy 37%-a, a férfiaknak pedig mintegy 50%-a folytat jövedelemszerző munkát, a nők esetében ez a teljes 15 év feletti népességre számított értéknél (4 1%) alacsonyabb, a férfiak esetében pedig annál jóval magasabban alakul. A nyugdíjasok aránya is meghaladja a teljes sokaságra vonatkozó 1998-as értéket (36%), 40-40%-ot tesz ki, mind a feleségek, mind a férjek esetében. A korösszetételből ugyancsak következik, hogy az idősek magas aránya miatt az itt szereplő párkapcsolatban élők iskolai végzettség szerinti összetétele is eltér a teljes sokaságra vonatkozótól: jóval magasabb az alsó fokú végzettséggel rendelkezők aránya, ami még inkább jellemző a feleségekre. A családok aktivitás szerinti összetétele a gazdasági átalakulás következtében megváltozott. A nyolcvanas években szinte általánosnak mondható kétkeresős családok aránya, a munkanélküliség és az azt kísérő magas arányú inaktivitásba vonulás következtében jelentősen csökkent. A mintánk mintegy egyharmadában mindkét partner folytat kereső tevékenységet, de a közel 60%-ában legalább egy kereső van a családban. Alacsony a mintában a fiatal gyermektelen párok aránya (5%), de annál magasabban alakul a 45 év feletti, gyermektelen pároké (mintegy 50%) — ahol a gyér-mellek) már külön háztartásban él(nek). A fennmaradó 45%-ot azok a családok teszik ki, ahol a legkisebb gyermek még nem nagykorú, illetve továbbtanul és együtt él szüleivel. A párkapcsolatban élők közölt kevesebb a budapesti és több a községben lakó háztartás a teljes mintához képest. A minta jellemzőinek rövid áttekintése is elegendő lehetett arra, hogy lássuk a párkapcsolatokban élők társadalmi-demográfiai tényezők szerinti megoszlása speciális, ami jelentkezni fog a jövedelemösszetétel-vizsgálat eredményeinél is. 3. A partnerek egyéni jövedelmeinek összetételéi befolyásoló tényezők A háztartást egy egységnek tekintve, a „családi kassza" egyéni, illetve háztartás-szintű jövedelmekből áll. Mintánkban a háztartás összjövedelmének átlagosan 90%-a egyéni szinten termelődött meg, így jelentős részéről meg tudjuk mondani, hogy kinek a nevéhez fűződik a partnerek közül. Az egyéni jövedelmek között hét fő jövedelemtípust különböztettünk meg: (I) munkahelyi jövedelmek; (2) vállalkozói jövedelmek; (3) ritka jövedelmek; (4) különjövedelmek; (5) tbjövedelmek; (6) szociális jövedelmek; (7) egyéb transzferek. (…) A következőkben sorra vesszük azokat a társadalmi-demográfiai tényezőket, amelyek a jövedelem összetételt befolyásolhatják. 3.1. Életkor Az életkor jelentősen befolyásolja az egyének munkaerőpiaci aktivitását, ezért a partnerek jövedelem-összetétele az életkorral együtt változik (…). A legfiatalabb (18-31 éves) korosztályba tartozó férjek jövedelmének átlagosan még 85%-a származik munkahelyről,6 az idősebb korosztályok 49

felé haladva azonban egyre kisebb lesz az aránya, mindaddig, amíg a 60 év feletti korosztálynál, csaknem teljesen fel nem váltja a nyugdíj. A fennmaradó kb. 10%-ol a háztartásszintű jövedelmek teszik ki, ilyenek lehetnek például a család mezőgazdasági termeteséből, ingatlanok bérbeadásából származó bevételek, illetve a kamatjövedelmek. A párkapcsolatban élő nők esetében ez egészen másként alakul. A munkából származó jövedelem megoszlása a személyes összjövedelmen belül egy fordított U-alakú görbét formáz: a legfiatalabb korosztálynál kezdetben kb. a jövedelem kétötödét leszi ki, míg a 40-49 évesek esetében ez az arány másfészeresére emelkedik. (Ez az a korosztály, amely esetében közel azonos mértékben játszik szerepet a munkahelyhez kapcsolódó jövedelem a nők és férfiak egyéni összjövedelmében (65, illetve 70%).) Továbbhaladva az 50-59 éves párkapcsolatban élő nők csoportja felé, azt találjuk, hogy összjövedelmüknek mindössze egynegyedét teszi ki a munkahelyi jövedelem. Ez az erőteljes visszaesés egyrészt annak a következménye, hogy a kilencvenes évek közepén a nyugdíjreform részeként bevezetésre kerülő nyugdíjkorhatár-emelés hírére a nyugdíjazás előtt álló nők magas aránya előnyugdíjazását, illetve leszázalékolását kérte. Másrészt a rendszerváltást, a gazdasági átalakulást kísérő munkanélküliség a nőket is érintette, akik között felülreprezentállak voltak az idősebb korosztályba tartozó, képzetlen nők. 3.2. Iskolai végzettség A partnerek jövedelem-összetétele iskolai végzettségük szerint is különbözik. Ez nem olyan meglepő, hiszen az egyének gazdasági aktivitása is függ képzettségüktől. Általában elmondhatjuk, hogy minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy van állása, így rendelkezik főállású jövedelemmel, illetve nagyobb eséllyel van másodállása is. Ez a megállapítás épp úgy érvényes a feleségekre, mint a férjekre (…). A diplomás feleségek jövedelmeinek nagyobb részét teszi ki munkahelyi jövedelem, mint az alacsonyabb iskolai végzettségű feleségeknek, amit valószínűleg az eltérő kereseti színvonal is magyaráz. Mind a legalacsonyabb végzettségű csoportokba tartozó férjekre, mind a feleségekre igaz, hogy jóval alacsonyabb az egyéni jövedelmükben a munkahelyi jövedelem, viszont jelentősen magasabb a nyugdíj aránya, amit az magyaráz, hogy a mintában igen magas a nyugdíjasok száma, akik átlagosan alacsonyabban képzettek az aktív korosztályoknál. 3.3. Életciklusok A háztartás összjövedelmének összetétele jelentősen függ attól, hogy a pár életének éppen melyik szakaszában, életciklusában van. Nem mindegy ugyanis, hogy egy frissen összekerült, gyermektelen, egy kétgyermekes aktív vagy egy nyugdíj előtt álló, gyermekeitől már külön élő pár jövedelmeinek összetételéről van-e szó. A partnerek egyéni jövedelmeinek összetétele - és ebből kifolyólag a család jövedelmének összetétele - az életciklus folyamán változik. Ennek egyik lényeges mozzanata a 50

gyermekvállalás, ami miatt a gyermeket vállaló nők jövedelmének összetétele és nagysága is ingadozóbb, mint a férfiaké. A vizsgálat során arra is kíváncsiak voltunk, hogy a családi életciklus azon szakaszában, amikor a pár gyermeket vállal, s ennek következtében az anya időlegesen (ritkább esetben véglegesen) megszűnik keresőnek lenni, akkor milyen módon mutatkozik ez meg a családi kassza, illetve az egyéni jövedelmek összetételében. A gyermekvállalással ugyanis a pár hosszú távú befektetést vállal, a gyermekkel kapcsolatos költségek egyre emelkednek, ahogy cseperednek a gyerekek. Ha csupán a családi költségvetés síkján vizsgáljuk a helyzetet, akkor kezdetben az anya keresetének kiesése jelenti a gondot, később viszont a családtagok létszámának emelkedése által megnövekedett családi kiadások fedezése, mindaddig, amíg a gyermek(ek) be nem fejezik iskoláikat, illetve, amíg külön háztartásba nem költöznek. A jövedelemösszetétel családtípus szerinti elemzése jól mutatja, hogy a gyermekvállalás milyen nagy mértékben befolyásolja a nők jövedelmének összetételét. A fiatal gyermektelen házasok esetében mind a feleségek, mind a férjek jövedelmének túlnyomó részét (87%, illetve 85%) a munkából származó kereset teszi ki, és hozzá kell tennünk, hogy ebben az életciklusban a feleségek még 90%-a a férjek pedig 78%-a rendelkezik főállásból származó jövedelemmel A gyermek megszületésével azonban nagy változás következik be a pároknál. A nők, illetve a családi jövedelem időleges csökkenéséről részben az állami újraelosztó rendszer gondoskodik, társadalombiztosítási és szociális juttatásokkal (gyes, gyed, gyet, rendszeres segély, családi pótlék stb.) igyekeznek azt pótolni. Ezen juttatások a gyed kivételével nem jövedelemfüggőek és elég alacsony összegűek, így a társadalom különböző rétegeiben különböző mértékben képesek a feleség szülés miatt kiesett keresetének pótlására. Éppen ezért a szociális ellátórendszer juttatásain kívül a család rákényszerül arra, hogy más módon is megpróbálkozzon kiegészítő jövedelemre szert tenni. Például a férj pluszmunkát, másodállást vagy túlórát vállalhat. Ha a családnak lehetősége van rá, akkor megnöveli saját fogyasztásra történő termelését. A nehézségek áthidalásában jelentős szerepet játszhat továbbá a generációk közötti transzfer, a szülők, rokonok különböző formákban (pénz, idő, ajándékok) nyújtott támogatása is. A felsorolt jövedelemkiegészítő tevékenységek közül azonban itt csak a pluszmunkákkal foglalkozunk részletesebben. Most pedig kísérjük végig a gyermek születésétől kezdődően, hogyan változik a partnerek jövedelmének összetétele a családi életciklusok váltakozásával. Ott, ahol a legfiatalabb gyermek még nem töltötte be a három évet, a feleségek jövedelmének összetétele gyökeresen eltér a férjekétől: mindössze 24%-uk rendelkezik főállásból származó jövedelemmel, 0 míg a férjeknek továbbra is magas, 86%-a. Ennek megfelelően a feleségek jövedelmében is lecsökken a munkahelyi jövedelem aránya 15%-ra, és átveszik a helyét a gyermeknevelési támogatások (gyes, gyed, gyet), illetve a családi pótlék. A férjek jövedelmében is valamivel csökken a munkahelyi jövedelem aránya, ami a gyermekvállalás következtében a 51

családi pótlék, illetve az egyéb transzferek arányának növekedésére vezethető vissza. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy ebben az életciklusban alakul legmagasabban a főállású jövedelemmel rendelkező férjek aránya a mintában! Tehát akkor, amikor a nők aktivitása a gyermekszülés miatt a legalacsonyabb. Erre az életszakaszra jellemző leginkább, hogy a férjek jövedelemkiegészítés végett pluszmunkát vállalnak. (…) Ebben az életciklusban a férjek jóval az átlag feletti aránya túlórázik vagy rendelkezik másodállásból származó jövedelemmel a többi családtípushoz képest. Ahogy nőnek a gyerek(ek) egyre gyakoribb lesz, az is, hogy a feleségek munkába állnak és újra keresők lesznek." Azoknál a pároknál, ahol a legkisebb gyermek 4-6 éves, az anyák már több mint fele rendelkezik főállással. A jövedelmüknek pedig már több mint kétötöde valamilyen munkához vagy munkahelyhez kötődik, de továbbra is jelentős marad a gyermeknevelési támogatások aránya (20%), és ugyanennyire fontos a gyermekek után járó családi pótlék is (19%). Ezzel párhuzamosan nagyobb szerepet kapnak az apák jövedelmében is a gyermek(ek)hez kapcsoló támogatások, illetve az egyéb transzferjövedelmek (segélyek, jövedelempótló támogatás, munkanélküli segély stb.) is. Bár hozzá kell tennünk, akármelyik életciklust vizsgáljuk, az anyák mindig nagyobb arányban részesültek valamilyen gyermekekéhez kapcsolódó támogatásban, mint az apák. A következő életszakaszok között, a gyermek 7 éves korától kezdődően a felnőtt kor eléréséig, az adatok szerint az anyák munkaerőpiaci részvételében nincs nagyobb különbség: kb. 70-75%-uk rendelkezett a vizsgált időszakban legalább egyszer főállásból származó jövedelemmel Jövedelmük összetételében viszont van változás, amelyek egyre nagyobb részét teszi ki a munkahelyi jövedelem, miközben a gyermek(ek) után járó juttatások aránya, természetesen, egyre csökken. A túlóra-vállalás gyakorisága is megemelkedik a nők körében ebben az időszakban, amíg ui. a legkisebb gyermek el nem éri a középiskolás kort, addig az anya csak ritkán vállal túlórát, míg az apa — mint korábban említettük — már a gyermek megszületésétől fogva él ezzel a keresetkiegészítö lehetőséggel. Amikor a legkisebb gyermek eléri a nagykorúságot, akkorra néhány esetben viszont már megjelenik a nyugdíj is a szülök jövedelműi között. A 45 és 65 év közötti gyermektelen párok esetében nincs jelentős különbség a partnerek jövedelmének összetételében, bár a munkajövedelmeket részletesebben vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy ebben az életszakaszban a férfiak az átlagosnál nagyobb valószínűséggel vállalnak különmunkát. Feltételezésünk szerint ezekben az esetekben olyan gyermekes házaspárokról van szó, akiknek a gyermekei már „kirepültek" otthonról, és a pluszpénzre a „fiatalok", illetve az unokák támogatása végett van szükség. Elképzelhető azonban az is, hogy ez a korosztály öreg napjaira gyűjtöget. A 65 év feletti párok esetében jelentéktelenné válik a munkahelyről származó jövedelem aránya az egyéni jövedelemben, amelynek a feleségek esetében 91%-át, a férjek esetében pedig 95%-át a nyugdíjak teszik ki. 52

3.4. Jövedelmi helyzet A család jövedelmi helyzetét vizsgálva kiderül, hogy a jobb anyagi helyzetű családokban élő feleségek és férjek jövedelemösszetétele eltér a szegényebb rétegekre jellemzőtől. Az egy főre jutó éves háztartásjövedelem alapján számított legfelső jövedelmi ötödben a párok egyéni jövedelmének összetétele alig különbözik egymástól, míg a legalsó ötöd felé haladva egyre inkább eltérés mutatkozik a két nem között e tekintetben. A minta leggazdagabb családjaiban mind a férj, mind a feleség jövedelmének nagyobb részét a munkahelyi jövedelmek, illetve nyugdíjak teszik ki, és nagyon alacsony a gyereknevelési támogatás, a családi pótlék és az egyéb transzferek aránya. Ezzel szemben a legszegényebb ötödbe tartozó nőknél a jövedelemben éppen ez utóbbi jövedelemtípusok vannak túlsúlyban. Az első jövedelmi ötödbe tartozó férjek esetében igaz ugyan, hogy a munkahelyi jövedelmek aránya az átlagnak megfelelő szinten van, viszont az egyéb transzferek aránya (28%>) jóval meghaladja az átlagos szintet (7%). A férjek jövedelem összetétele tehát kevésbé változik a család jövedelmi helyzetével, mint a feleségeké. (…) a férfiak esetében a 3. és 4. jövedelmi ötödbe tatozókat kivéve minden jövedelmi csoportban felülreprezentáltak a főállással rendelkezők. Ugyanez nem mondható el a nőkről, ahol mindössze a 2. és az 5. kvintilisbe tartozók körében alakult az átlagos érték (40%) felett a főállásúak aránya. Ehhez képest a legszegényebb ötödbe tartozó nők körében részesülnek legtöbben gyermekekhez kapcsolódó támogatásokban, illetve átlagosan ebben a csoportban részesülnek legnagyobb arányban gyermeknevelési támogatásokban is. Ez azt mutatja, hogy a gyermekes családok a szegényebb társadalmi csoportok közé tartoznak, azt viszont nem tudjuk megmondani, hogy a gyermekvállalással válnak-e szegényekké a családok, vagy eleve a szegényebb családok vállalnak inkább gyermekeket. 4. Családi kassza összetétele Az előző fejezetből nagyjából már láthattuk, hogy milyen típusú jövedelmekkel rendelkeznek a különböző társadalmi-demográfiai csoportokba tartozó feleségek és férjek, valamint hogy milyen tényezők alakítják személyes jövedelmük összetételét. Ebből azonban még nem derült ki számunkra, hogy egyáltalán ki, milyen arányban járul hozzá a partnerek közül a családi kasszához. A mintánkban szereplő családok több mint kétharmadában a férj nagyobb aranyban járul hozzá a család jövedelméhez, mint a felesége, és ez mindössze az esetek egyötödében alakul fordítva, míg a párok fennmaradó eseteiben azonos aranyban" teremtik elő a partnerek a háztartás összjövedelmét. Nagyobb a valószínűséggel járulnak a nők többel a családi kasszához azokban a családokban, ahol a férj középkorú, a feleség diplomás, illetve ahol a nő képzeltebb a férjénél (a feleség legalább érettségivel a férj pedig legfeljebb szakmunkásképzővel rendelkezik; (…). Tovább növeli ennek az esélyét, ha a nő az egyetlen aktív keresettel rendelkező tag a családban, a legkisebb gyerek betöltötte a 4. életévét, ha a párnak három 53

vagy több gyermeke van, illetve ha a család éves egy főre jutó jövedelme alapján a legszegényebb ötödbe sorolható be (…). Az egyforma hozzájárulás a családi összjövedelemhez azokra a párokra jellemző leginkább, ahol mind a férj, mind a feleség alsó fokú végzettséggel rendelkezik, illetve mindketten nyugdíjas korúak. Néhány, számunkra érdekes csoportba tartozó család esetében közelebbről is megnézzük a családi kassza összetételét. A háztartás éves összjövedelmének partnerenkénti megoszlását a (…) mutatja. Általában elmondhatjuk, hogy a munkaerőpiacon uralkodó női és férfi kereseti különbségek miatt akármelyik társadalom-demográfiai tényezőt vizsgáljuk, a férjek az éves összjövedelem nagyobb arányát állítják elő, mint: feleségeik." Ez alól az egyetlen kivételt azok a családok jelentik, ahol a nő az egyetlen aktív kereső. Az, hogy a feleség a férjnél több jövedelmei hoz a családba, leginkább abban az életciklusban fordul elő, amikor a pár legkisebb gyermeke már elhagyni készül a „családi fészket", és a férj már nyugdíjas, a munkaerőpiacon szerzett jövedelmek viszont átlagosan magasabbak a nyugdíjaknál. (Természetesen előfordulhat az is, hogy a férj munkanélküli vagy más okból inaktív.) Ezekben a családokban a jövedelem átlagosan 46%-át a feleség keresi meg a munkahelyén, egy másik nagyobb tétel viszont (30%) a férj nyugdíjából áll elő (…). Közel egyenlően járulnak a családi kasszához a párok a három- vagy többgyermekes, illetve a legalsó jövedelmi kvinlilisbe tartozó családok esetében. Amint azt korábban megjegyeztük e két társadalmi csoportba gyakran ugyanazok a párok sorolhatók. Ez esetben az összjövedelem csupán kisebbik része, átlagosan mintegy 40%-a származik a munkahelyről, jövedelmük nagyobbik részét a gyermeknevelési támogatások és a családi pótlék, illetve más transzferek teszik ki (…). Ha megnézzük, hogy ezek a jövedelmek kinek a nevén érkeznek be a családi kasszába, akkor jelentős eltérést látunk a két partner között, amit már az egyéni jövedelmek összetételének vizsgálatánál is jeleztünk. A férjeknek jelentősebb szerep jut a munkahelyi jövedelmek megszerzésében (31%), mint a feleségeknek (11%), és kisebb a gyermekekhez kapcsolódó támogatások esetében. Ugyanakkor ezekben a csoportokban a férjek az átlaghoz képest jóval nagyobb arányban részesülnek ez utóbbi típusú jövedelmekben is. Az átlagos mértéknél a férj a féleségnél jóval többel járul a családi kasszáihoz azoknál a pároknál, ahol a férj elmúlt 60 éves, ahol a férj képzettebb, mint a felesége (a férj legalább érettségizett, a feleségnek legfeljebb szakmunkás képesítése van), csak a férj aktív kereső, a legkisebb gyermek nem töltötte még be a 3. életévét, két gyermek van, és a pár a két felső jövedelmi kvintilis valamelyikébe tartozik. Az idős párok összjövedelmének 90%o-át a nyugdíjak teszik ki, ebben az esetben a párok közötti különbség oka az, hogy a feleségek átlagosan alacsonyabb nyugdíjjal rendelkeznek, mint a férjek. Ez nyilvánvalóan abból következik, hogy aktív időszakukban eleve alacsonyabb jövedelemmel is rendelkeztek a férjeknél. A kisgyermekesek és azok a családok, ahol csak a férj keres, részben fedik egymást, ezekben a családokban az összjövedelem 60%)-át a munkahelyi jövedelmek, a 54

fennmaradó részt pedig a gyermekekhez kapcsolódó támogatások teszik ki. Az előbbiek a férjekhez, az utóbbiak túlnyomó része a feleségekhez kapcsolódik. Azoknál a pároknál, ahol a férj legalább érettségivel, a feleség legfeljebb szakmunkás képesítéssel rendelkezik, viszonylag nagy eltérést tapasztalunk a feleség és a férj jövedelmei között. Ez valószínűleg abból adódik, hogy ezekben a családokban mind a munkaerőpiaci jövedelmekben, mind a nyugdíjak esetében érvényesül a nemek közötti kereseti, illetve jövedelmi különbség. (…) Az iskolai végzettségnek e tekintetben „egyenlősítő" hatása van, a legalább érettségivel rendelkező feleségek esetében ugyanis jóval nagyobb a feleségek munkaerőpiaci jövedelmének aránya az összjövedelemben. Az ötödik jövedelmi ötödben, azaz a legmagasabb jövedelemmel rendelkező családok körében a két nem hozzájárulásának különbségét az előbbihez hasonlóan azzal indokolhatjuk, hogy ezekben a családokban a párok magas munkahelyi jövedelmekkel vagy nyugdíjakkal (ritkább esetben mindkettővel) rendelkeznek. Emellett a gyermek(ek)hez kapcsolódó és egyéb transzferek aránya elenyésző. Annak ellenére, hogy a legfelső ötöd felé haladva a nők családi jövedelemhez való hozzájárulásának egyre nagyobb részét a munkahelyi jövedelmek teszik ki, a nemek közötti kereseti-, illetve ebből következően nyugdíjkülönbségek miatt is, ebben a társadalmi rétegben az átlagosnál jelentősebb a felek családi kasszához való hozzájárulása közötti különbség. 4.1. Pénzkezelési szokások A dolgozatnak ahhoz a részéhez érkeztünk, ahol a családi kasszához való hozzájárulás és a családi pénzkezelés közötti kapcsolatot fogjuk vizsgálni. Mielőtt azonban ezt megtennénk, fontosnak tartjuk a családi pénzkezelési szokások témakörében folytatott kutatások eddigi eredményeinek rövid összefoglalását. A hetvenes években, illetve a nyolcvanas évek végén Magyarországon végzett kutatások eredményei azt mutatták, hogy a családok nagytöbbsége „közös kasszából" gazdálkodik - tehát a partnerek részben vagy egészben összeadják jövedelmüket -, és az esetek kétharmadában a nők azok, akik a család pénzügyeiért felelősek, emellett pedig kisebb jelentőség jut a közös, illetve az egyéb pénzkezelésit háztartásoknak. Az említett empirikus kutatások eredményei azt jelzik, hogy a nyolcvanas évek végére csökkent a feleség által egy kézben összefogott pénzkezelési forma jelentősége és nőtt a közös pénzkezelés súlya.16 A kilencvenes évek végén elmondhatjuk, hogy a családok túlnyomó részében (95%) a partnerek továbbra is „közös kasszán" élnek, amelyet aztán a többség — saját bevallása szerint — közösen kezel, kisebb arányuk esetében pedig a feleség. Egy korábbi tanulmányban ugyancsak a TÁRKI 1998-as Háztartás Monitor adatbázison a párkapcsolatokban élők pénzkezelési szokásait befolyásoló társadalmi tényezőket vizsgáltuk115 (Nagy, 1999). Eredményeink, szerint a partnerek társadalmi-gazdasági helyzetének, illetve a szülőktől átvett 55

pénzkezelési mintáknak is jelentős hatása van a pár által kialakított gazdálkodási módra. Nagyobb valószínűséggel kezelik a feleségek, a pénzt azokban a háztartásokban, amelyek alacsony jövedelemmel rendelkeznek, ahol a partnerek idősek, alacsony képzettségűek és foglalkozási státusúak. Tovább növeli ennek esélyét, ha a pár vidéken él. A közös pénzkezelés leginkább a magas jövedelmű háztartásokban valósul meg, ahol a partnerek a legfiatalabb korosztályba tartoznak, legalább érettségizettek, magas státusú foglalkozást űznek, illetve fővárosi lakosok. A családon belüli hatalmi viszonyokkal foglalkozó szakirodalom egyik jeles képviselője J. Pahl, aki a hatalom egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formájának véli a partnerek által alkalmazott pénzkezelési módot. A fent említett tanulmányban e feltételezés igazolására is kísérletet tettünk. A hipotézist a magyar adatokon eddigi eredményeink nem erősítették meg — ugyanis akár a partnerek egymáshoz viszonyított iskolai végzettségét, akár a munkaerőpiaci státusát, illetve jövedelmi helyzetét vettük, a szokásos szignifikancia-szinten egyik esetben sem tudtunk statisztikai értelemben vett összefüggést kimutatni.

Néhány megállapítást azonban mégis tehetünk a partnerek jövedelmeinek és a pénzkezelésnek az összefüggéseiről: 1. A munkaerőpiaci státus és a pénzkezelés kapcsolatát vizsgálva kiderült, hogy a kétkeresős családokban — azaz, ahol a férj és a feleség is dolgozik — a párok valamivel nagyobb arányban kezelik együtt a család pénzét, szemben azokkal a párokkal, ahol csak a férj vagy egyik partner sem dolgozik. 2. Azokban az esetekben, amikor a partnerek közül a nő rendelkezik magasabb jövedelemmel, az átlagosnál gyakrabban fordul elő, hogy ő felelős a családi kasszáért is. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy ez a helyzet a legalsó jövedelmi kvintilisben fordul elő leginkább. Tehát a szegényebb családokban inkább a feleség által kezelt kassza jellemző. Ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk a tanulmány elején feltett kérdéshez: milyen összefüggés van, ha van egyáltalán, a pénzkezelési szokás és a partnerek családi jövedelemhez való hozzájárulása között? Először a partnerek családi összjövedelemhez való hozzájárulását vizsgáljuk a párok pénzkezelési szokása szerint. Akármelyik pénzkezelési! párról van szó minden esetben a férjek a családi összjövedelem nagyobb hányadát teremtik elő. Egyedül azokban a családokban mutathatunk ki lényeges eltérést az átlagtól, ahol a férj tölti be a pénzkezelő szerepét. Ez a csoport mintánkban azonban mindösszesen 2% körül mozog.

56

A partnerek egymáshoz viszonyított jövedelmi helyzetét a pénzkezelési mód szerinti bontásban elemezve sem jutunk több eredményre. Viszont érdekes, hogy abban a csoportban, ahol a partnerek pénzkezelési szokásukra vonatkozóan eltérő válaszokat adtak, az állagnál valamivel magasabban alakul azon családok aránya, ahol a feleség keres többet (25%), és jóval az átlagos érték alatt marad az egyformán keresőké (4%). Ennek egyik lehetséges magyarázata az lehet, hogy a partnerek szégyellik bevallani, hogy ki is a pénzkezelő valójában, mert az szerintük eltérne a konvencióktól. Persze az is lehet, hogy valóban nem tudják eldönteni egymás között ezt a kérdést. Ezek után a családi összjövedelemhez való hozzájárulást az alkalmazott pénzkezelési mód szerint részletesebben is megnéztük Ismételten azoknál a pároknál találtunk jelentősebb eltérést az átlagoshoz képest, ahol a férj volt a felelős a családi kasszáért. Ezekben a családokban az összjövedelem kétharmada a munkahelyről származik, aminek ugyancsak kétharmadát a férj keresi meg. Mivel ebben a csoportban a gyermektámogatások aránya is viszonylag magasan alakul, joggal gondolhatjuk, hogy itt fiatal, gyermekes házaspárokról lehet szó, akik lehetséges, hogy a Pahl-féle pénzkezelési kategóriák szerint valami hagyományosabb pénzgazdálkodási módot visznek tovább. Viszont ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezek a családok nagyon alacsony arányban képviseltették magukat a mintában, ezért messzemenő következetéseket ezen eredmények alapján nem vonhatunk le. 5. Összegzés A tanulmány célja az volt, hogy megnézzük, hogyan is áll össze a családi összjövedelem, a partnerek közül ki járul hozzá inkább, illetve kevésbé a családi kasszához, és ezzel összefüggésben hogyan alakul a család pénzkezelése. Igaz-e, hogy aki többet keres annak a pénz elköltésében is nagyobb szerep jut? Ha röviden akarunk válaszolni erre a kérdésre, akkor azt mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy a férjek átlagosan többel járulnak a családi összjövedelemhez a párok nagy részében vagy közösen gazdálkodnak, vagy a feleség irányításával. Az, hogy miért nem inkább a férjek kezelésében van a pénz, úgy tűnik, elsősorban nem pénzkérdés, vagy mégis? A választ egyrészt a szülőktől átvett pénzkezelési mintákban, másrészt a partnerek, illetve a család társadalmi gazdasági helyzetében kell keresnünk. Ha a tradíciókat nézzük, már a század első felében elöntő szerep jutott a feleségeknek a családi pénzgazdálkodásban. Bár meg kell jegyeznünk, hogy ekkor a férjeknek is a mainál jóval magasabb aránya látta el ezt a feladatot. Magyarországon tehát hagyományosan is a nők kezében volt a családi kassza irányítása. Ez napjainkig fokozatosan eltolódott a közös pénzgazdálkodás irányába. Az empirikus eredmények szerint az, hogy ki kezeli a pénzt, elsősorban a család és nem a partnerek egymáshoz viszonyított jövedelmi helyzetétől függ. Nem mindegy ugyanis, hogy egy szegényebb vagy egy jobb módú család pénzkezeléséről van-e szó. À jövedelem nagysága ugyanis 57

meghatározza a család fogyasztási szerkezetét. A szegényebb családok esetében kevés a szabadon felhasználható jövedelem, ezért a sajátos kiadási szerkezet miatt inkább a feleségek kezelik a pénzt, mert ők tudják a család fenntartásával kapcsolatos feladatokat jobban ellátni. Ebből a pénzből már nem jut felhalmozásra, vagyonképzésre, befektetésekre, mely feladatok ellátása inkább a hagyományos férfi szerephez állna közel. Ebből kifolyólag a magasabb családi jövedelemmel rendelkezők körében nagyobb esélye van annak, hogy a férj "legyen a családi kassza kezelője. Ennek a rétegnek az aránya egyelőre jelentéktelennek mondható a magyar társadalomban. Kérdés azonban, hogy a rendszerváltás következtében megváltozott gazdasági-társadalmi helyzetben, illetve a társadalmi értékek változásával miképpen fog változni a pénz szerepe a családok életében, és ez milyen hatással lesz a családok pénzkezelésére. Irodalom Försler, Michacl F.-Tólh István György (1999): Családi támogatások és gyermekszegénység a kilencvenes években Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban. TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 16. tárki, Budapest. Frey Mária (1999): Nők a munkaerőpiacon. In: Pongrácz T-né-Tólh I. Gy. Szerepváltozások 1999. 17-29.old. Galasi Péter (2000): Női-férfi kereseti egyenlőtlenségek Magyarországon 1986-1996. OlvlkMK, Budapest. Hegedűs Rita-Spédcr Zsolt (1999): Relatív szegénység és kereseti hátrányok. In: Pongrácz T."né-Tóth 1. Gy. Szerepváltozások 1999. 1 16-124. old. Hoffmann Istvánná (1977): A magyar háztartások gazdálkodási modellje, k.ik. Budapest. Dr. Hoffmann Istvánné (1990): Háztartásgazdálkodás a mai Magyarországon, Mikrogazdasági Kutatások. Nagy Beáta (1999): Munkahelyi előmenetel. In: Pongrácz T.-né-Tóth i. Gy. Szerepváltozások """1999. 30-39. old. Nasy Ildikó (1999): Családok pénzkezelési szokásai a kilencvenes években. In: Pongrácz T.-né~Tóth i.Gy. Szerepváltozások 1999. 74-99. old. Nagy Gyula (2000): A nők munkaerőpiaci helyzete Magyarországon. OMKMK, Budapest. .1. Pahl (1993): The allocation of money and the slrticturing of inequality wilhin rnarriage. Sociological Review, 1983.31.2. .1. Pahl (1990): Household spending, personal spending and tbc control of money in rnarriage, Sociology, 1990 (24). Pongrácz Tibonié-Tóth István György (szerk.) (1999): Szerepváltozások. Jelentés a nők és "férfiak helyzetéről 1999. Nőkről és férfiakról a statisztika tükrében. TÁRKl-SzCsIvl Nöképviscteli Titkársága, Budapest. 283. old.

58

Spéder Zsolt - Háztartásgazdaság: 0-24 óráig (szerkesztett változat) Mi lenne, ha kimaradna az áramszolgáltatás, ha nem működne a rendőrség, ha bezárnák a kórházakat, ha leállnának a mosószergyárak? Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel ad súlyt a nyilvánosság, amikor egyes foglalkozási ágak, termelői ágazatok társadalmi fontosságát kívánja kiemelni. Azonban csak kevesen gondolnak bele, mi történne, ha abbahagynák munkájukat a háziasszonyok, otthon senki nem főzne és takarítana, nem gondoznák családi kötelékben súlyos vagy kevésbé súlyos betegeiket a hozzátartozók. A háztartásgazdaság felfedezése A főzés, a mosás és a lakás kitakarítása, egy kiégett izzó cseréje vagy egy elromlott zár megjavítása, a család zöldség- és gyümölcsszükségletének megtermelése, a betegek gondozása -- és sorolhatnánk a végtelenségig az otthon végzett tevékenységeket -- mind olyan jelenségek, melyek szervesen beépülnek a mindennapok rendjébe, azok magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen részét alkotják. Akik végzik, tudják, elvégzésükhöz erőforrásokra, munkára, pénzre, földre van szükség. Sokan sejtik azt is, hogy mindez kapcsolatban van a gazdasággal. Hiszen ha megtermelik a zöldséget, nem kell pénzt adni érte a piacon, ha lekvárt főznek, és abból süteményt sütnek, akkor is megkínálhatják vendégeiket, ha nem telik a drága cukrászdaira, és ha saját maguk vagy ismerősük megjavítja autójukat, azt nem kell elvontatni az autószerelőhöz, nógatni a szerelőket, hogy mikor lesz már kész. És közben azon morfondírozni, illik-e borravalót adni és mennyit, vagy itt most már piacgazdaság van, ahol megkérik a munka árát. Akik pedig vásárolják a zöldséget, gyümölcsöt, cukrászdából hozzák a süteményt, és vagy mert nem értenek hozzá, vagy mert nincs rá idejük, autószerelésre szervizbe viszik az autót, azok számára nyilvánvaló, hogy az említett tevékenységek éppúgy részei a gazdaságnak, mint az autógyártás, a vegyszertermelés, a házépítés vagy a mosodai szolgáltatás. Első látásra csak annyiban különböznek egymástól, hogy értük egyszer nem fizetünk, másszor pedig igen, egyszer otthon saját magunk (vagy ismerőseinkkel) végezzük el, másszor pedig törvényileg bejegyzett gazdasági társaságok, illetve azok alkalmazottai végzik őket. A társadalom- és gazdaságtudomány sokáig nem vette tudomásul, hogy a piacgazdaságon és a közösségi szektoron kívül is működik gazdaság. Figyelmüket csak annyiban irányították e külső szféra felé, amennyiben az hozzájárult a piac működésének megértéséhez. A háztartás mint gazdasági szereplő csak addig érdekli a közgazdászokat, amíg az választ a sokféle joghurt, mosószer, szőnyeg, porszívó és szekrénysor közül, amíg befizeti az adót és igénybe veszi az egészségügyi ellátást. Ami ezután történik, a saláta készítése, a ruha kimosása és kivasalása, a szekrénysor összeszerelése és takarítása, a beteg otthoni gondozása, már nem

59

közgazdasági kérdés, hiszen végzésük során kimondott csereviszony nem jön létre, a tevékenységeket nem követi pénzmozgás. A fejlődéselméletekben jelen lévő elképzelés, miszerint a háztartásban végzett munkák a gazdasági fejlődés következtében kikerülnek onnan, és szerepüket a piaci és/vagy a közösségi (állami) ellátás veszi át, szintén hátráltatta az otthon végzett gazdaságilag hasznos tevékenységek tudományos vizsgálatát. A 80-as évek fordulójától különböző tudományterületeken folyó kutatások során, így a gazdasági teljesítmény statisztikai számbavételével foglalkozó vizsgálatokban, a nőkutatásban, az informális gazdaság elemzésében - hogy csak a legfontosabbakat említsük - az elemzések mintegy "melléktermékeként" jutottak olyan következtetésekre, hogy az otthon végzett fizetetlen munka az iparilag fejlett társadalmakban is a megélhetés egyik meghatározó elemét alkotja. Létük nem a társadalom fejletlenségével áll összefüggésben, hanem azzal, hogy sajátos funkciót töltenek be. Az otthon végzett fizetetlen munka egyik lehetséges értelmezési kereteként a háztartás adódott. Ki kell tehát tágítanunk a közgazdaságtan szűklátókörű fogalomhasználatát, mely a háztartást vizsgálva kizárólag munkaerő-eladás folyamatát (munkavállalás) és az abból befolyt jövedelmek felhasználását (piaci fogyasztás) modellezi. Ezen túl azt is feltételezi, hogy a szóban forgó döntések optimalizálási folyamat következményei. "Kinyitottuk" tehát ezt a definíciót, s olyan fogalmi rendszert kívántunk kialakítani, mely egyaránt lehetővé teszi az említett hasznos tevékenységek értelmezését, és nem zárja ki a klasszikus közgazdasági elemzéseket. Ennek megfelelően a háztartásgazdaságot a család[1] megélhetését biztosító intézménynek tekintjük. Alapvető funkciója, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat (a családban élők munkaerejét, jövedelmeit, a család és tagjainak kapcsolati tőkéjét, a földet és más reálvagyontárgyakat stb.) úgy szervezze (velük úgy gazdálkodjon), hogy a család mindennapos és hosszú távú (generációkon is túlnyúló) megélhetését biztosítsa. Ennek keretében - felosztja a család és tagjainak munkaerejét a munkavállalás, informális munkavégzés, a háztartásgazdaság, a rokoni segítségnyújtás és más munkaszférák között; a lehetőségekhez mérten igénybe veszi a különböző jövedelemforrásokat, így a munkajövedelmeket, jóléti transzfereket, tőkejövedelmeket, rokoni és más kapcsolathálózati transzfereket; - meghatározza a pénzkezelés módját (ki miről dönt a családban stb.), felosztja a jövedelmeket megtakarítás és fogyasztás között, megtakarítási és befektetési döntéseket hoz; - kialakítja a család fogyasztási stratégiáját, ezen belül a magán-, köz- és saját fogyasztás arányait, piaci vásárlásaihoz keresési, takarékossági eljárásokat dolgoz ki; vagyis szervezi és "kivitelezi" a család megélhetését. Már a fentiekből is világosan kitűnik, hogy a modern társadalmak háztartásgazdasága sok más mellett egy nagyon lényeges pontban különbözik a pre-indusztriális társadalmakban működő házgazdaságoktól. Míg azok többnyire önellátó háztartásgazdaságok voltak, addig a maiakat 60

elvághatatlan szálak, függési, kölcsönösségi és versenyviszonyok fűzik a piaci termeléshez és a közösségi ellátáshoz. [1] Itt nincs hely a család és más "családszerű" intézmények, így például az élettársi viszonyban vagy vadházasságban, vagy éppen egyedül élők stb. pontos elhatárolására. Mikor családról beszélek, minden "családszerű". együttélési formára gondolok, így a fent említett. példákra is. A háztartásgazdaság értéke(lése) Ha tisztában vagyunk is azzal, hogy a háztartásgazdaság mindennapjaink állandó része, mértékét nehezen tudjuk megbecsülni, s hajlunk arra, hogy fontosságát, értékét lekicsinyelljük. A valóság ilyenfajta érzékelése a háztartás-gazdaság működésének alapjellemzőiből fakad. A háztartásgazdaságban végzett munkáért nem kapunk pénzt, így az nem számszerűsödik. Nincsenek vezetők, akik szabályozzák, felügyelik és elbírálják a munkát, ezért nem érzékeljük közvetlenül teljesítményeink társadalmi elismerését. Persze a háztartásgazdaságban végzett munka is szabályozódik, csak közvetett módon. A szomszédasszony sopánkodhat, hogy mennyire poros a környék, ami gyengéd rosszallást fejez ki, ha éppen nem takarítottunk, családi perpatvar törhet ki, ha a megszokott meleg étel nem készül el vacsorára, gyermekünk pedig beírást hozhat haza, ha nem ügyelünk a házi feladat elkészítésére. Nem kell tovább sorolnunk a példákat, hogy érzékeljük, a társadalom elvárásai, amelyek a fenti példákban a szomszédsági viszonyrendszerben, a családban kialakult normákban, illetve az iskolai kötelezettségekben jelennek meg, finom társadalmi mechanizmusokon keresztül szabályozzák, felügyelik a háztartásgazdaság működését és teljesítményeit. Az ilyen fajta indirekt szabályozás azonban nem segíti, hogy a teljesítmények láthatóvá váljanak. Mi lenne, ha kimaradna az áramszolgáltatás, ha nem működne a rendőrség, ha bezárnák a kórházakat, ha leállnának a mosószergyárak? Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel ad súlyt a nyilvánosság, amikor egyes foglalkozási ágak, termelői ágazatok társadalmi fontosságát kívánja kiemelni. Azonban csak kevésen gondolnak bele, mi történne, ha abbahagynák munkájukat a háziasszonyok, otthon senki nem főzne és takarítana, nem gondoznák családi kötelékben súlyos vagy kevésbé súlyos betegeiket a hozzátartozók. Ez utóbb említett teendők éppannyira fontosak, mint az előbb felsorolt, mindannyiunk számára nyilvánvalóan nélkülözhetetlen tevékenységek. A mai világ a számok bűvöletében, a több vagy kevesebb misztikájában él. Szeretné tudni, mennyi is a sok vagy kevés, s így jelentősek vagy jelentéktelenek a szóban forgó társadalmi tények. Jelentéktelen, elhanyagolható vagy nagyarányú az a jólét, amit a háztartásgazdaságok létrehoznak? A piac és a közösségi gazdaság nagyságrendjéről a bruttó hazai termék (GDP) mutatója ad megközelítő képet. Témánk szerint fontos, hogy csak megközelítőt, hiszen sokféle piaci, ám "szürke" vagy "fekete" gazdaságbeli aktivitás nem szerepel a számbavételben. Többféle módszer ismert a háztartásgazdaságban létrehozott jólét nagyságrendjének becslésére. Ezek többsége az időmérleg-adatokon 61

alapul. Mivel minket csak a piaci és közösségi gazdaság, illetve a háztartásgazdaság nagyságrendjének aránya érdekel, elégséges a legegyszerűbb becslési módszert használnunk, s így nem kell különböző átlagbérekkel beszoroznunk a háztartásgazdaságban eltöltött munkaidőt. A piaci és közösségi gazdaságban, illetve a háztartásgazdaságban munkával eltöltött idő ugyanis az említett gazdaságok egymáshoz viszonyított teljesítményéről ad képet. Az alábbi táblázatunk az 1986/87ben végzett magyarországi időmérleg-vizsgálatok adatai alapján készült. Vonatkoztatási pontnak az egy átlagos napon, egy átlagos személy által a különböző gazdasági szférákban átlagosan végzett munka mértékét tekintjük. Az így számolt adatok százalékos megoszlása ugyanis megegyezik az össznépesség egy év alatt végzett munkájának különböző gazdaságtípusokra eső arányával. Munkaidő-felhasználás a különböző gazdaságtípusokban Magyarországon, 1986/87-ben (egy átlagos napra és személyre esőpercek és arányok, figyelembe véve az ünnepnapokat, szabadságot és betegszabadságot stb. is) gazdaságtípusok perc/nap százalék ________________________________________ hivatalos gazdaság 188 40,8 második gazdaság 77 16,7 háztartásgazdaság 196 42,5 ________________________________________ gazdaság "együtt" 461 100,0 Forrás: saját számítás az időmérleg-adatok alapján A táblázat tanúsága szerint a háztartásgazdaságban végzett munka felülmúlja a hivatalos gazdaságban eltöltött időt. Tudván azt, hogy a második gazdaságba mind piaci jellegű, mind pedig háztartásgazdasági (például a saját ellátásra való mezőgazdasági termelés) tevékenységek beletartoznak, ám a piaciak részaránya vélhetőleg felülmúlja a háztartásgazdaságiakat, úgy becsülhetjük, hogy a háztartásgazdaságban munkával eltöltött idő, ha nem múlja is felül, igencsak közelíti a szocialista piacgazdaságban és állami ellátásban (f)elhasznált munkaidőt. Felvethető persze, hogy a háztartásgazdaságban végzett munka nem olyan hatékony, vagy hogy a főzésnek, kertészkedésnek, vagy éppen a gyereknevelésnek lehet pihenés jellege is. De állíthatjuk-e nyugodt szívvel, hogy azt az időt, amit munkahelyünkön töltünk, maximális hatékonysággal kihasználjuk? Vagy azt, hogy a munkahelyi társalgás, kávéfőzés és kávézás, vagy éppen sörözés, a katonák gyakorlatoztatása, a munkahelyről történő telefonos ügyintézés és nem utolsósorban a fusizás tényleg növelik a bruttó hazai terméket, a piaci és közösségi gazdaság teljesítményét? (Az említettek ugyanis részét képezik a GDPelszámolásnak.) Mindezen megfontolásokat figyelembe véve azt gondolom, hogy az időmérleg-adatok legalább olyan jó, vagy szkeptikusan fogalmazva, ugyanolyan rossz képet adnak a különböző gazdaságok kiterjedtségéről, mint a mindannyiunk által elfogadott és használt GDP62

adatok. Azzal együtt, hogy megállapítjuk, a milliónyi háztartásgazdaságban létrehozott jólét vetekszik a piaci és közösségi gazdaság együttes teljesítményével, újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy a táblázatban foglalt adatok becslések, így nem pontos mértékei a jólétnek, még ha megítélésünk szerint pontosan tükrözik is a gazdaságtípusok nagyságrendjét. A háztartásgazdaság "életképessége" Az a feltételezés, amely szerint a háztartások a gazdasági fejlődés következtében kiüresednek, a teljesítmények kommercializálódásából, illetve a szolgáltatói társadalom kialakulásából vezethető le. Ha majd a piacon mindent meg lehet vásárolni, ha majd az áruk és a szolgáltatások magán-és közjavak formájában rendelkezésre állanak, akkor már csak az egyes háztartások jövedelmeinek növekedése szükséges ahhoz, hogy azok a funkciók, melyek ma még a háztartásgazdaság illetékességi körébe tartoznak, egy csapásra kikerüljenek onnan. Miért nem akar mégsem csökkenni a háztartásgazdaságok jelentősége? Talán azért, mert nem vagyunk még elég gazdagok ahhoz, hogy mindent a piacról vásároljunk, vagy hogy az állam közösségi ellátás keretében rendelkezésre bocsássa az adott szolgáltatásokat, ami közvetett módon ugyan, de úgyszintén a háztartások gazdagodásának függvénye. Az iparilag fejlett, "gazdag" országok tapasztalata azonban azt mutatja, hogy az anyagi gyarapodással nem jár együtt a háztartások kiüresedése. Először tekintsük át a fejlett ipari országok háztartásgazdaságaira vonatkozó elképzeléseket, majd utána térjünk vissza a szegénység-gazdagság kérdésköréhez. A fogyasztói munka koncepcióját kialakító Jorges szerint a kommercializáiódás soha nem érhet el olyan fokot, hogy a piacon vásárolt fogyasztási cikkek közvetlenül alkalmasak lesznek fogyasztásra. A végső fogyasztáshoz mindig szükség lesz egy továbbfeldolgozó fázisra, fogyasztói munkára, melynek funkciója a megvásárolható tömegcikkek segítségével az egyéni fogyasztói ízlésnek megfelelően biztosítani a g közvetlen fogyasztást. Tehát a kommercializálódással párhuzamosan, ahhoz kiegészítő módon kapcsolódva fejlődik a fizetetlen munka. Gershuny közgazdasági logikát használva érvel amellett, hogy a háztartások a modern ipari társadalmakban a szolgáltatások igénybevételével szemben gyakran részesítik előnyben a háztartásgazdasági önkiszolgálást. Koncepciója szerint a háztartások a szolgáltatás/kielégítés azon módozatát választják, amelyik olcsóbb. Statisztikai adatokkal igazolja, hogy a szolgáltatások ára az ipari termékekhez viszonyítva sokkal gyorsabban nőtt. Így a racionálisan kalkuláló háztartás szolgáltatási szükségleteit nem a piaci szolgáltatások igénybevételével, hanem önkiszolgálás formájában elégíti ki. Az önkiszolgálást a háztartási gépek, anyagok és szoftverek szolgáltatásokhoz mért viszonylag alacsony ára, és a fizetetlen otthoni munka teszi olcsóbbá. (Gershuny példáit a közlekedés-szállítás, vendéglátás, szórakozás, oktatás stb. területeiről veszi.) Az előbbiekben említett mindkét elképzeléshez kapcsolódik Gershuny "háztartási gép paradoxona". Mindannyian tudjuk, hogy a háztartási gépek megkönnyítik a háztartásban végzett munkát, ám a kutatók sokáig 63

értetlenül álltak az előtt, hogy miért nem csökken az adott tevékenységre fordított munkaidő.[2] Gershuny a mosógép elterjedését vizsgálva adott magyarázatot. A mosás könnyebbé válásával egyidejűleg megnövekedtek a tisztaságigények. A hatékonyabb munkavégzés tehát színvonalasabb igény-kielégítést tett lehetővé, aminek következtében nem csökkent a mosásra fordított idő. Másrészt a háztartási gépek elterjedése és sokasodása sokféle új, kapcsolódó tevékenység keletkezésével jár együtt. A munkakönnyítő gépek használata újabb raktározási, előkészítési, tisztítási és karbantartási feladatokat ró kezelőjére. (Ugyan a gyümölcscentrifugával a saját termelésű gyümölcsből ingyenesen állítható elő az értékes, 100 százalékos gyümölcstartalmú, cukor- és tartósítószer mentes ivólé, ám ehhez nem csak a gyümölcsöt kell megtermelnünk, de a gyümölcscentrifugát is elő kell venni minden egyes facsaráskor, használat után kötelező szétszedni, darabjait külön-külön elmosogatni, száradni hagyni, összeszerelni és végül a helyére tenni.) [2]. Most sokan felsóhajthatnak, miért nem kérdeztek meg néhány háziasszonyt. A jóléti állam finanszírozási gondjai és ellátási deficitjei a közösségi ellátás stagnálásához és részben zsugorodásához vezettek. Mint ahogy azt Sík Endre bemutatta, nálunk ez együtt járt a vállalati szociálpolitika radikális összeszűkülésével. Ez kényszerű módon vezet a háztartásgazdaság funkcióinak sokasodásához. Ha nincsen üzemi konyha és támogatott étkeztetés, s a család nem elég tehetős ahhoz, hogy tagjai étteremben ebédeljenek, az otthon készített szendvicset, hideg élelmet kell a munkahelyre vinni, s az elmaradhatatlan napi egyszeri meleg ételt otthon kell elkészíteni. Ha nincs hely a kórházban vagy az öregek otthonában, akkor a betegeket és az idősebbeket a szűkebb családnak és a rokonságnak kell ellátnia. Itt kell megemlíteni, hogy az utóbbi szociális problémahelyzetek megoldásában egyre inkább előtérbe kerül az a gyakorlat, hogy a háztartásgazdaság és a közösségi ellátás egymással kooperálva oldja meg a problémát. A háztartásgazdaság ugyanis személyre szabottabb szolgáltatást tud biztosítani, amit a közösség financiális támogatása és időszakos szakmai tanácsadása támogat. A közösségi ellátás visszahúzódása és formáinak alakulása újfent a háztartásgazdaságok kényszerű aktivizálódásával jár együtt. Utolsóként említjük az értékek szerepét. Egy háztartásgazdaság nemcsak azért folytathat egy adott tevékenységet, mert nincs elég pénze, hogy azt a piacon megvásárolja, vagy azért, mert igy olcsóbb. Hanem azért is, mert azt így tartja helyesnek, illendőnek. Meglepő módon két teljesen eltérő értékrend egyaránt vezethet a háztartásgazdaság önellátó termelésének fennmaradásához, növekedéséhez. "Az én házam, az én váram" elvét középpontba helyező konzervatív értékrend a tárgyak birtoklásával és a hozzájuk kötődő "kapcsolt" tevékenységekkel, s az "idegen" szolgáltatások privát szférától való távoltartásával járul hozzá a háztartásgazdaság intenzifikálódásához. (Mennyivel több dolog van egy saját tulajdonú kertes házban, mint egy társasházi öröklakásban vagy egy 64

önkormányzati panellakásban!) A posztmodern értékrend pedig a szabványosított tömegtermékek elutasításával, a saját készítésű háztartási javak magas presztízsértékével ösztönzi a háztartásgazdaság termelő funkcióját. (Háztartási tanácsadó könyvek nemcsak a lekvár főzéshez adnak tanácsot, hanem ahhoz is, hogyan kell tiszta, vegyi anyagoktól mentes szappant, kozmetikumokat készíteni.) Ezen esetekben éppen a jó anyagi helyzet teszi lehetővé a gazdaságilag racionális piaci termelés és szolgáltatás elutasítását. A háztartásgazdaság és a társadalmi egyenlőtlenségek A fenti magyarázatok részben választ adnak arra a kérdésre, hogy a társadalom gazdagodásával miért nem fog eltűnni a munkavégzés a háztartásgazdaságból. Azonban nem vizsgáltuk még meg a társadalmon belüli egyenlőtlenségek és a háztartásgazdaság kapcsolatát. Többen feltételezték azt -- legutoljára Mingione --, hogy a háztartásgazdaságban folyó jóléttermelés a hátrányok leküzdésének eszköze, így ez a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokba tartozó háztartások túlélési stratégiájának központi eleme. A feltételezések szerint a hiányzó jövedelmet többlet-munkavégzéssel lehet ellensúlyozni. Az empirikus vizsgálatok azonban nem nagyon igazolták ezen hipotézist. Pahl vizsgálatai szerint a háztartásgazdasági termelésben a középső társadalmi rétegek tűntek a legaktívabbnak. Ezt azzal magyarázzák, hogy az intenzív háztartásgazdasági termeléshez manapság sokféle háztartási gépre és piacról vásárolt "közbülső" termékre van szükség. Még ha van is szabad munkaerejük a legszegényebbeknek, nem tudnak otthon sokféle munkát végezni, mert nincs elég pénzük a szükséges erőforrások (kisgépek, anyagok, föld stb.) megszerzéséhez. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az intenzív háztartásgazdaság nem a szegények és a társadalom többi rétege közötti egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem a középső rétegek számára teszi lehetővé a felső csoportoktól való távolság mérséklését. A nemek közötti egyenlőtlenségek, a társadalmi különbségek egy másik dimenziójában még inkább kikerülhetetlen a háztartásgazdaság működésének ismerete. A természetesnek tekintett családmodellben a férj szerepe a kenyérkereset, a feleségé pedig a család és háztartás ellátása. (Ezen írás keretében nincs módunk bemutatni, hogy e szerepek mennyire nem természettől eredőek.) Vagyis míg a férfi társadalmi értékelésében és egyben egyéni azonosságtudatában a központi szerepet a munkavállalói pozíció és a foglalkozása játssza, addig a nőében a gyermekek és a férj ellátása. A férj a munkaerőpiacon, a jövedelemszerzésben, a háztartáson kívül, a feleség a háztartásgazdaságban, a háztartáson belül határozza meg önmagát. Amennyiben a társadalom és a tudomány csak és kizárólag a piaci és közösségi gazdaságot ismeri el értéktermelőnek, a háztartásgazdaságról pedig nem vesz tudomást, burkoltan hozzájárul a nő teljesítményének társadalmi semmibevételéhez. A nemek közötti munkamegosztás ezen modellje ilyen tiszta formájában természetesen soha nem valósult meg -- talán a 60-as évek fejlett ipari társadalmai álltak legközelebb ehhez --, a társadalom tudatában azonban máig élnek a sztereotípiák. 65

A modell gyakorlati feloldására először a szocialista országokban került sor, ám nem az előbbiek felismerését követően, hanem a bürokratikus állami gazdaságszervezés munkaerő-szükségletének megfelelően. A nők foglalkoztatottságának aránya gyorsan megközelítette a férfiak részvételét, ám a háztartásgazdaságban betöltött szerepük kevéssé változott. Továbbra is ők maradtak a háztartásgazdaság szervezői, a háztartási munka(termelés) majdnem kizárólagos kivitelezői. A második gazdaság kialakulása kicsit módosított azon, hogy a nőknek párhuzamosan két gazdaságban kell erőforrásaikkal gazdálkodni, míg a férfiaknak "csak" a munkahelyen kell teljesíteniük. A második gazdaságban ugyanis intenzívebb a férfiak részvétele. Ez csökkentette, de nem egyenlítette ki a munkával eltöltött időben a férfi és a nő között mutatkozó egyenlőtlenséget. Mindezek következtében Magyarországon a nemek közötti munka- és felelősség-megosztásnak egy sokkal árnyaltabb mintája alakult ki, mint ami az iparilag fejlett országokat jellemezte, ahol úgyszintén jelentősen emelkedett, ám a magyarországi szintet soha nem érte el a nők foglalkoztatottsága. A jelzett és a táblázatunk adataiból is kitűnő gazdasági fejlődés részben visszatükröződött a nyilvánosságban is. A társadalmi nyilvánosság különböző szegmensei többé-kevésbé elismerték a második gazdaság és a benne tevékenykedők teljesítményét, azonban a háztartásgazdaságot továbbra sem vették figyelembe. Jóllehet a második gazdaságban a férfiak több időt töltenek munkával, nem alakult ki éles elhatárolódás a nemek tekintetében. Ez köszönhető annak is, hogy a családi második gazdaság gyakran a háztartásgazdaság kiterjedéseként jött létre (például szobakiadás, üdültetés, mezőgazdasági kistermelés), és a család vállalkozásaként, nem pedig egyik vagy másik fél kizárólagos felelősségeként és feladataként jelent meg az érintettek számára. A háztartásgazdaság működése, és benne a nők gazdaságszervezésének dominanciája éppúgy alig változott, mint társadalmi el nem ismertsége. * Még ha jelen írás keretében csak vázlatosan érintettük is a háztartásgazdaság működését, illeszkedését a piaci és közösségi gazdasághoz, hozzájárulását a nemzetgazdaság és a családok jólétéhez, szerepét a társadalmi egyenlőtlenségek egyes dimenzióiban, s így sokszor csak leegyszerűsítetten közöltük az ezekre vonatkozó ismereteket, mégis reméljük, sikerült kétségbe vonni, hogy csak az a fontos és értékes, amit a piacgazdaság hoz létre, vagy az állam garantál. Ha érvelésünk, hogy az otthon végzett főzés, mosás, takarítás, tapétázás és autószerelés a gazdasági folyamat szerves részét képezi, e cikk nyomán elfogadottabbá válik, nagy lépést tettünk afelé, hogy elismerjük a háztartásgazdaságban folyó erőfeszítéseket.

66

Irodalom tájékozódáshoz: Gershuny, J.: After the Industrial Society. 1978. Gershuny, J.: Social Innovation and the Division. of Labour, Oxford University Press. 1983. Goldschmidt-Clermont, L: Unpaid Work in the Household: A review of economic valuation methods, ILO Genf. 1982. Harcsa István: A védekező család. Közgazdasági Szemle, 1991.3. szám. Időgazdálkodás és munkatevékenységek. Az 1986/87. évi időmérlegfelvétel alapján. KSH, Budapest, 1989. Jessen, J. et. al.: Arbeit nach der Arbeit, Opladen, 1988. Jorges, B.: Berufsarbeit, Konsumarbeit, Freizeit. In: Soziale Welt Heft. 1981. A mindennapi élet ökonómiája (válogatta Spéder Zsolt). KJK, 1993. Mingioe, E-Redclift, N.: Beyond Economy Basil Blackwell. London, 1985. Ostner, I.; Berufs- und Hausarbeit. Campus, 1978. Pahl, R. E.: Divisions of Labour. Basil Blackwell, London, 1984. Pahl, R. E.: On Work. Basil Blackwell, London, 1988. Sík Endre: Az "örök" kaláka. Gondolat, 1985. Sík Endre: A szociálpolitika szereplői a "hosszú. 80-as években.". Mozgó Világ, 1985/8. Spéder Zsolt: "Láthatatlan. jóléttermelés". Közgazdasági Szemle. 1990/11. Spéder Zsolt: A piaci termelés, az állami ellátás és a háztartási önellátás kapcsolódásai a jóléttermelésben. Esély, 1991/3.

67

Mellékletek ELSŐ BESZÉLGETÉS -alapvető célja:: adatgyűjtés - minél több adatot összeszedni a közös gondolkodáshoz II. team-mai 2. klienssel/ (szubjektivitás ne uralkodhasson el) - név + lakcím után -> "mi a probléma?" feleslegesen n80 e faggassuk pl: ha jogi v. tb. tanácsadásra jönne - alapinformációk - család - szerkezet - egyedülálló, stb. - jövedelmi viszonyok - bevétel, kiadás - miből tevődik össze - lakás - lakhatás mennyire menjünk bele rögtön a felvilágosításba? © oldal - más feladat - siker + eredményesség érzete kliens oldaláról - beszéltetni az új klienst de úgy, hogy ne érezze faggatózásnak (ne az adatlapot töltögessük közben!) - tájékoztatni - az adott pillanatban optimálisnak tartott mértékben - a működési elvéről, az ő feladatairól. Az esetfeldolgozás szempontrendszere 1., A kliens és a családgondozó célkitűzése Azonosságok, különbségek Közös munka volt-e a cél kialakítása? 2., Bizalom Hogyan alakult ki? Ha lassan, számoltunk-e azzal, hogy a munka is lassabb lesz? 3., Milyen eredményre számítottunk? A sok rossz közül a legkisebb rosszat választani eredmény-e? 4., Változás Történt-e és milyen változás a kliens életében? A kliens is érzékeli-e a változást? (a változás színtere: anyagi, foglalkoztatási, kapcsolati, mentális, személyiségfeji., önálló ügyintézésre való megtanítás, érdekérvényesítés..) 5., Ki tudtunk-e alakítani belső motivációt a kliensnél? Esetleg eleve motivált volt? Mennyiben befolyásolta az eredményességet a kliens motiváltságának megléte vagy hiánya? Tekinthetjük-e a motiváltság kialakulását is eredménynek? 6., Van- e a kliensnek kapcsolati hálója? Illetve a munka során lehetett-e kapcsolati hálót építeni? Hol tekinthető eredményesebbnek, sikeresebbnek a kapcsolat: a kapcsolati hálóval rendelkezőknél vagy azzal nem rendelkezőknél? 7., Mennyire használtuk a munka során az intézményi és a külső szolgáltatásokat, és a Kliens ezeket igénybe vette-e? Kellett-e neki hozzá segítség vagy képes volt önálló ügyintézésre? Változás: ezek használatára való megtanítás.. 8., Mennyire befolyásolta a munkát a kliens személyisége és hogyan befolyásolta? 68

9., Befolyásolj a-e a munkát és hogyan a kliens iskolai végzettsége? 10., Támasztottunk-e követelményeket a klienssel szemben? Milyeneket és hogyan? 11., Hogyan adtunk információt a kliensnek és miért azon a módon? 12., Vannak-e házon belül csoportok, ahová csatlakozhat a kliens? 13., Az intézmény egységes képet mutat-e a kliens felé. és ez segíti- e a munkát? 14., Vannak-e különbségek az esetkezelésben ügycsoportonként? PL: adósság kezelés, RSZS, kapcsolati probléma stb. 15., Saját eszköztárunk van-e, tudjuk-e használni, szoktuk-e használni? AZ EGÉSZSÉGES-, ÉS A DISZFUNKCIONÁUS CSALÁD Az egészséges család jellemzői • a családban világos értékek vannak, és ezek szerint próbálnak élni (érték a munka, a tanulás, az ígéretek betartása, ...); • minden változás lassan, rugalmasan, körültekintően, folyamatosan zajlik és mindez megjósolható a tagok számára, nincs káosz (költözés, testvér születése, iskolaváltás; • a stresszt megfelelő módon kezelik, nincs bűnbakképzés (értékelik a stresszt okozó helyzetet, „tényleg ilyen nehéz ez a probléma?"); • kimutatják az érzéseiket, indulataikat, lehet ezekről beszélni, s ezeket normálisnak, önmagukhoz tartozónak kezelik; «vannak családi rituálék (évfordulók, ballagások, kiemelkedő teljesítmények ünneplése, ajándékozás, ...); • támogatják egymást érzelmileg (kiállnak egymásért, biztatják egymást, képesek lemondani valamiről a másikért, ...); • megtanulják egymást, és saját magukat tisztelni (nem szidják kifelé a családtagokat, egymás között sem becsmérlik a másikat, ...) • a családtagok kiadhatják egymásnak magukat, mert bizalom van közöttük; ® a felelősség megosztott, mindenkinek megvan a feladata; • mindenkinek a véleménye fontos, egyértelmű a kommunikáció a tagok között, nincs szükség közvetítőre; A diszfunkcionális család jellemzői • a családtagok nem tanultak meg érzéseikkel és problémáikkal azonosulni; • nem tudják, hogy rossz érzéseiket hogyan oldják meg; • nem képesek őszinték lenni magukkal, vagy másikkal szemben, hitegetik egymást, hogy „idővel jobb lesz!"; • a jelszó: „nem érzünk", nem beszélünk!, nem bízunk!"; » a rossz érzések megoldatlansága valamilyen külső viselkedésben nyilvánul meg; • a családtagok közötti pszichológiai határok vagy merevek (fal van közöttük), vagy rendezetlenek (beleolvadnak egymásba) • a családi szerepek felcserélődhetnek (gyerek gondoskodik a szülőről érzelmileg, vagy az anya a családfő, s az apa alárendelt); 69

• a családi bajok, problémák megrekednek (évek múlva is felemlegetnek sérelmeket, nem tudnak egymásnak megbocsátani); • sok energia megy el arra, hogy kifelé a látszatot fenntartsák, befelé pedig gyűlik a szégyenérzet, a titok, a rejtegetni való; • mivel sokat törődnek a látszattal, az igazi szükségleteiket nem tudják kielégíteni; • ahogy nő a titkolódzás, úgy csökken egymás segítése, s ez a patológiás viselkedés generációról generációra örökíthető (sok energia megy el a látszat fenntartására); • ennek következménye a gyakori egymásra mutogatás, a destruktív vádaskodás, egymás címkézése, a „szégyelld magad!" üzenet a gyereknek; (Hoyer M.)

70

Juhász Pállal beszélget Bihari Tamás A mélyszegénység nem etnikai probléma A mezőgazdaság nem tudja eltartani a vidéki népességet, a szegénység pedig feltartóztathatatlanul terjed főleg a kistelepüléseken - figyelmeztet Juhász Pál, a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos főmunkatársa. A szociológus-közgazdász szerint az 1960-as évek eleje óta nem volt ennyi szegény a falvakban Magyarországon, mint ma. A helyzet annyival rosszabb, mint fél évszázada, hogy napjainkban már vannak olyan falvak, ahol csak szegények élnek. - A kajászói gazdák földfoglalása a vidék elégedetlenségét, az indulatok növekedését jelzi, vagy csak egy szűk csoport hangja hallatszik? - A gazdák indulata érthető, hiszen ettől a kormánytól a helyzetük megerősítését várták, ehelyett kaptak egy nagy pofont. Egyébként nem az oligarcháknak nevezett agrárnagyvállalkozók kaparintották meg ezeknek az állami földeknek a bérleti jogát, hanem a Fidesz körüli haveri kör. Ám az állami földbérlet-pályázaton osztogatott földek jelentéktelenek gazdasági szempontból, inkább a politikai súlyuk jelentős és a vidéknek ennél sokkal nyomasztóbb gondjai vannak. Ilyen például a szegénység, amely szinte feltartóztathatatlanul terjed. - Szakértők ma négymillióra teszik a szegények számát Magyarországon. Ez a hatalmas tömeg is rétegződik. Hol és mennyien élhetnek az úgynevezett mélyszegénységben? - Leginkább a domb- és lápvidékeken, Észak-Nógrádban, Abaújban, szatmári részeken, Békés és Hajdú-Bihar egymással határos területein, illetve az Ormánságban tapasztalható a szegénység, a mélyszegénység. Ezekről a településekről nagyon nehéz bejárni, de az a baj, hogy ahová korábban bejártak, sok helyen ott is leépültek a munkahelyek. A mezőgazdaság is visszaszorult ezeken a területeken, vagyis gyakorlatilag nincs miből élniük az embereknek. - A kormánypropaganda szerint az elfogadás előtt álló földtörvénnyel is támogatott családi gazdaságok, a mezőgazdasági társaságok földterülethez kötött foglalkoztatási kötelezettségével jelentős mértékben enyhíthető a vidéki munkanélküliség. Valóban felszívhatja az agrárium a falvak munka nélkül tengődő népességét? - Aligha. Egyébként a kormányzat is megijedt saját ötleteitől, mert ha jelenlegi formájában fogadják el a földtörvényt, még inkább leállnak a mezőgazdasági beruházások, amelyek a régió más országaihoz képest is jóval alacsonyabbak. Eleve le kellene végre számolni egy illúzióval. Tény, hogy az elmúlt évtizedek hazai és külföldi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy ezek a családinak nevezett gazdaságok, bokrokba szerveződve, vagy a nagyobb birtokokkal együttműködve rengeteg alkalmi munkást képesek 71

foglalkoztatni. Egyebek mellett vetőmag- és zöldségtermelésre, vagy a gyümölcsösökben is nagyon jól használhatók a családi munkaszervezetek. Csakhogy ehhez stabil, biztonságos szolgáltató központok kellenek, hosszú távra biztos földbirtok, illetve földbérlet, valamint szoros, szerződéses viszonyra lenne szükség. Ehelyett a mai magyar mezőgazdaságban egy jobb üzlet reményében sok gazda fölrúgja akár a szerződést is. Márpedig ha a rendszer nem stabil, ha nincsenek olyan szereplők, akiknek érdekük megszervezni a családi gazdaságokat, akkor ezek nem képesek boldogulni és foglalkoztatni sem. Akik a háztájizásról dumálnak, nem fogják föl, hogy azok nem a levegőben lógtak, hanem a termelőszövetkezetekkel szimbiózisban működtek. Ráadásul éppen a mélyszegénységben élőkön segít a legkevésbé a piacra termelő mezőgazdaság. A minden szakismeretet nélkülöző emberekre nem lehet például rábízni a gyümölcsösökben a metszést, mert több kárt okoznak, mint hasznot, de igaz ez a gyümölcsszedésre is. Meg kellene végre érteni, hogy a mezőgazdaság is tudásgazdaság. A mélyszegénységben, vagy "csak" szegénységben élőket szervezett képzés nélkül nem tudja használni az agrárium. - Naponta hallani a szegénységről különféle szövegösszefüggésekben, de kik is valójában a szegények? - Elöljáróban sajnos azt kell mondjam, az 1960-as évek eleje óta nem volt ennyi szegény ember a falvakban Magyarországon, mint most. A helyzet annyival rosszabb, mint fél évszázada, hogy napjainkban már vannak olyan falvak, ahol csak szegények élnek. Korábban ilyen települések nem voltak. Rétegzettebbek voltak a vidéki helyi társadalmak. A legreménytelenebb térségekben sok falu "elcigányosodik", mert még a hagyományosan szegény paraszti rétegekből származó fiatalok is elhagyják ezeket a településeket és ezért nagyon olcsón lehet portát venni. Akik máshol nem tudnak ingatlant vásárolni, azok kénytelenek ezekben a falvakban letelepedni. - Milyen a létezés ezeken a településeken? - Ezek az emberek már nem tudják megszervezni az életüket és ez általában igaz a szegény emberekre - függetlenül a származásuktól. Illyés Gyula a Puszták népében leírja, hogy a cselédség alsó kasztja milyen káoszban élt, ugyanilyen reménytelenségben élnek mai utódaik, cigányok és nem cigányok. Mert azt hangsúlyoznom kell, hogy a szegénység, a mélyszegénység nem etnikai probléma. - Egymással szemben álló politikusoktól hallani, miközben egymásra mutogatva oligarcháznak, hogy újjáéledt egyfajta jobbágyság. Minden hasonlat sántít. Ez mennyire? - Nagyon. A jobbágyok a maguk szintjén értettek a mezőgazdálkodáshoz, és betagozódtak a termelési rendszerbe, a mai szegények közül sokan 72

nem. Fel kellene hagynunk a "nemzeti leninizmussal" is, amely ráült az agyunkra, és használjuk az örökös szóképeket, holott ma nem az az igazán szegény, akit kizsákmányolnak, mert neki legalább van munkája, ért valamihez és képes együttműködni. Az igazán szegények azok, akiket a kutya sem akar kizsákmányolni. Aki nem tud együttműködni és semmihez sem ért igazán, tehát nem is lehet kizsákmányolni. - Mi az, ami a cigányság sorsát még nehezebbé teszi? - A cigányságot külön is sújtja, hogy kiestek a társadalmi munkamegosztásból. Az elmúlt századokban, de még a XX. század első felében is, voltak a szegkovácsok, kupecek, zenészek. A beásokat például 130-150 éve telepítették az uradalmi, illetve közbirtokosságú erdőkbe, mert gombát, gyógynövényeket gyűjtöttek és értettek a famegmunkáláshoz. Piacra készítettek teknőt, fakanalat, egyéb eszközöket. Az erdőgazdaságoknak fontos bevételi forrást jelentett a beás cigányok termékeinek eladása. Előbb a gyári fém, majd a műanyag eszközök kiszorították a kézműves favillát, fakanált, fatányért. - Hogyan oszlik meg a szegény-társadalom? - Becslések szerint a négymillió szegénynek számító állampolgár közül a falvakban 800-900 ezer élhet mélyszegénységben. Nagyjából a felük lehet cigány, tehát teljesen indokolatlan a mélyszegénységet azonosítani a cigánysággal. Ha valami enyhít a cigányság helyzetén, az a kultúrájukból fakad: a nagycsaládok kisegítik egymást. Igaz, ez egyben az akadálya is a cigányok vállalkozásainak, gyakran ez lehetetleníti el, hogy gazdává válhassanak. Ha például állatot tartanak, a rokonság kiköveteli a részét, márpedig a mezőgazdaságban készletezés nélkül nem lehet gazdálkodni. A készletet azonban a morális kényszer szétosztatja a rokonság között, így tönkremegy a gazdaság. Visszarántják a kitörni kész embereket is. Általában is igaz, hogy a "szegény ember erkölcse" tartalmazza azt a parancsot, hogy segítsük az éppen bajban lévőt. - Jelenleg is vannak próbálkozások a szegénység leküzdésére. Van olyan kormánypárti "civil", aki vetőmagot, kiskacsát, kiscsirkét osztogat a szegények között - eddig nem sok valós eredménnyel. Ez lenne a halosztás a háló helyett? - Legyünk méltányosak, nem csak a mai kormányzat vallott kudarcot. Az elmúlt 20-30 évben nagyon kevés kísérlet hozott tartós eredményt. Ennek oka a már említett "szegény ember-erkölcs" mellett az is, hogy a veteményes, vagy az állatgondozás is kíván némi hozzáértést és megfelelő lelkialkatot. Ki kell választódnia azoknak, akik alkalmasak az efféle tevékenységre. A szervezőknek pedig rengeteg türelemre lenne szüksége. Legalább 3-4 év, amíg kialakul egy 10-12 emberből álló "bokor", amely már működőképes. Csak azt az időt rá kell(ene) szánni. Gyakran rohamokban jön a segíteni akarás. Ismerek olyan somogyi 73

programot, ahol nagyüzemi tartásra kitenyésztett nyulakat osztottak szét az emberek között. Azok jártak jól, akik egy-kettőre megették a nyulakat. Akik komolyan vették a programot, rosszabbul jártak, mert a szervezők kapkodása miatt későn kapták meg a nyúltápot, addigra elpusztult az állomány nagy része. Ettől a tartási kedv is elment. Említettem, hogy a gazdálkodás az együttműködésen és szakértelmen alapul. Az ehhez nem szokott emberekkel meg kell értetni, mire kell figyelni, és hogyan kell együttműködni. Igazából nem a pénzből van a legkevesebb, az olyan emberek hiányoznak, akiknek van ideje, türelme és alázata ahhoz, hogy törődjön a szegényekkel. Arra azonban nem lehet számítani, hogy a mezőgazdaság valaha is eltartja a vidéki munkanélkülieket. Ezért sikertelenek a szociális földprogramok is. A vállalkozó kedvű fiatalok többnyire nem értenek a földhöz, ráadásul a népesedéspolitikai várakozásokat sem teljesítik, mert a tervszerű gazdálkodás mellett a vállalt gyermekek egy része már nem születik meg. - Van-e sajátos jellemzője a leszakadó településeknek? - Nagyvonalakban két falutípus alakult ki. Az egyik a nagyvárosok közelében található települések, ahová kiköltöztek a tehetősebb városiak és onnan ingáznak a munkahelyükre. A hosszú távú ingázás - lásd az egykori szabolcsi "fekete vonatok" - gyakorlatilag megszűnt. Azok a falucsoportok szegényedtek el, amelyekből ez a rövid távú ingázás lehetetlen. - Létezik Budapest-, illetve városellenesség ezekben a falvakban? - Van egy fajta bizalmatlanság. Ennek egyik oka, hogy miközben rengeteg program keretében érkezik segítség a településekre, ezek a programok valójában nem kínálnak igazi kiutat. Például elkészül az isten háta mögötti faluban a víz- és gázvezeték, de ettől az ott élők nem jobban, csak drágábban élnek. Létezik a favakon, sőt a szegényeken belül is ellentét. Vannak magukat "érdemes szegényeknek" tartók, akik így vélnek előjogot szerezni az "érdemtelen szegényekkel" szemben. Ez ismét csak nem feltétlenül többségi-cigány ellentét. Ez azt jelenti, hogy vannak, akik szerint őket illeti meg a munkalehetőség és nem a másik csoporthoz tartozókat. Az más kérdés, hogy a kulturális egyezőség miatt a foglalkoztatók szívesebben veszik igénybe a "saját fajtájuk" munkaerejét. - A második Orbán-kormány szegényellenes politikájának legújabb megnyilvánulása, hogy törvénybe foglalta, akinek a gyermeke nem jár iskolába, illetve rendetlen a portája, nem jogosult szociális támogatásra. Az ostor az egyetlen jó nevelési eszköz? - Magam is úgy tartom, Ugyanakkor a keresztény minden embertársunkról dumákban szörnyű, hogy 74

nem elég a segítség, normákat is kell adni. hagyományokat is vallom: valamilyen szinten gondoskodni kell. Ami a mai kormányzati nem konkrétak, nem adnak sem időt, sem

technológiát a különböző közösségeknek, hogy kialakulhassanak azok a megoldások, amelyek alapján megszervezhetők. Attól, hogy elrendelem a robotot - lásd közmunka -, még nem lesz munkára nevelés. Az pedig, hogy kegyetlen feltételeket szabok a segélyek "kiérdemléséhez", pogány dolog. Nem hagyhatom a más gyermekét sem éhezni. Egyébként meg a törvényhozóknak fogalmuk sincs a szegények lelki habitusáról. Gyakran nem csak azért nem megy a gyermeke iskolába mondjuk télen, mert nincs cipője, hanem mert szégyelli, hogy nem tud olyan ruhákat, tárgyakat adni a gyermekének, mint a többi szülő, és ezért inkább nem engedi az iskolába. A "szegény ember- kultúrák" nagyon rövid távon gondolkodnak. Egy-egy kínos helyzet elkerülése jobban rátelepszik a lelkükre, agyukra, mint a hosszú távú cél felismerése. Márpedig a szegény gyermekek kínos helyzetekbe kerülnek, s a szülők többnyire ettől akarják megvédeni őket. Magyar Bálintnak volt egy sikerrel kecsegtető programja: támogatta azokat az érettségizett cigányasszonyokat, akik összeszedték a gyerekeket, elvitték az iskolába és figyeltek rájuk. Ennek ma már nyomai sincsenek. A közmunka ma kegyosztás. Az előző kormányzat Út a munkához programjában is voltak ilyen jelenségek, de nagyobb pénzért dolgoztak az emberek és nem szűnt meg a szociális segély sem. A szegény-programok igazából nem nagy pénzek a költségvetéshez képest. Ezeken takarékoskodni hülyeség. - Kell-e tartani a szegények, mélyszegények lázadásától? - A forrongás a helyi elittől ered, amely fél a lecsúszástól. A szegények, főleg a mélyszegénységben élők olyan távol élnek attól a világtól, amiről mi beszélünk, hogy erre vonatkozólag nincsenek indulataik. Az ő indulataik a családra, vagy a két falurész közötti ellentétekre korlátozódnak. Ők a "hogy éljem túl a holnapot" világában élnek, közéleti képzeteik nem is tudnak kialakulni. - Lassan nyakunkon a választási évad. Hogyan lehet ezt a szegény, mélyszegény tömeget megszólítani? Valóban a szélsőségek tarolhatnak 2014-ben? - Ezeket az embereket csak személyesen lehet megszólítani és teljesen mindegy, hogy ki milyen pártot képvisel. Ám ez is csak egy szűk körre érvényes. A szegény ember nem veszi a bátorságot, hogy véleményt alkosson. Emberrel kapcsolatban még igen, de politikai pártokról nem mond véleményt. Az északkeleti országrészben erős Jobbik nem a mélyszegényekből toborzott híveket, inkább a csalódott vállalkozókból, helyi értelmiségiekből. A jobbikos szavazók nagy része nem náci, persze az is van közöttük, de hülye minden párt körül akad. Ismerek jobbikos falusi tanítót, aki szeretettel foglalkozik cigánygyerekekkel és segít nekik. Ő és sok társa a Fidesznél és a Jobbiknál azt keresi, hogy megtalálják a hibást, aki miatt nem mennek a dolgok: multik, oligarchák, a kapitalizmus. Kell lennie hibásnak azért, mert az élet ilyen rossz. Orbánék népszerűségének stabilizálódásának is ez az oka, hogy "együtt érez" 75

velük, értelmezi nehéz helyzetüket, kijelöli a bűnbakokat. Egy népmesei dramaturgiába átviszi a politikát. Ennek semmi köze a valósághoz, de sokaknak nagy lelki élmény. - Hogyan szólíthatná meg a baloldal a mélyszegénységben élőket? - Ez nehéz kérdés és nem tudok általános receptet adni. Néhány embernél tudom, mi a kulcs hozzá, a többinél nem. Minden pártból hiányoznak azok az emberek, akik képesek beszélgetni a különböző csoportokhoz tartozókkal. A baj az, hogy Magyarországon a csoportok bezárkóznak, és a pártok közötti éles ellentétek is ebből fakadnak. A magyar kultúrából hiányzik az a közösségalkotó szerep, amit Amerikában a különböző gyülekezetek, vagy a skandináv országokban az evangélikus egyházközségek jelentenek, és ahová nem csak a vallásos, illetve azonos hitű emberek járnak. A gyülekezeti élet lényege a megértés létrehozása. Ez nálunk hiányzik. - Mindezek tükrében, kaphat további négy évet ez a rezsim? - Minden rossz intézkedése ellenére szerintem az utolsó néhány hétben döntik el a választások eredményét a ma még bizonytalan vagy rejtőzködő szavazóknak nevezett tömegek. Ha győzne is a mai ellenzék, iszonyatos örökséget venne át. Az évek óta hiányzó infrastrukturális beruházások, vagy a közműszolgáltatók kifosztása egy egyre inkább lerobbanó országhoz vezetnek. A szegénységet a baloldal sem tudja megszüntetni, de a nyomor túlzásait enyhítheti. Minél több csatornát kell nyitni, hogy a szegénységből ki lehessen törni. Reményt és eszközt kell adni a szegényeknek. - Ha az ellenzék győz, minden jóra fordul? - Egy olyan országban, ahol, ha belpolitikai feszültség támad, a kormányzat rabol egy sort, ahogy ez Magyarországon a XX. század 30-as éveinek vége óta szokás, még egy esetleges kormányváltás sem hozza meg feltétlenül a befektetői bizalmat azonnali hatállyal. Másrészt a Fidesz paranoiája belpolitikai feszültségeket teremt, s ezért sem könnyű visszaszerezni a befektetői bizalmat. Hosszú távon akár jobb lehet, ha még egy ciklust nyer Orbán és a Fidesz és tökéletesen hiteltelenné válnak még a saját híveik szemében is. Előbb-utóbb mindenki számára kiderül: a király meztelen. Bihari Tamás / Népszava

76