Válogatott irodalmak, szakirodalmi összegzések

TÁMOP 5.1.3.-09/1. „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért”

Válogatott irodalmak, szakirodalmi összegzések a Peremhelyzetű és kirekesztett csoportokkal végzett szociális és közösségi munka c. képzés I. részéhez (1-3. modul)

A képzési anyag a TÁMOP 5.1.3.-09/1. „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért” program 1. komponensének keretében készült 2012-ben.

Tartalomjegyzék

ELSŐ MODUL:

I/1. Szociálpolitika vagy szegénypolitika ......................................... 3 Ferge Zsuzsa: Szegénység és bűnözés (Részletek) .................................................... 5 Ferge Zsuzsa: Rögös út a munkához. ...................................................................... 7 Rimóc Község jegyzőjének levele a megyei rendőrfőkapitányhoz ............................... 11 MÁSODIK MODUL: I/2. Szegénykultúra és etnicizálódás ....................................... 13 Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság (Részletek) . ........................................................ 13 A hadifogoly levente. Evellei László visszaemlékezése (Részletek) ............................ 17 Tausz Katalin: …uradalmi cselédek (Részletek). ...................................................... 17 Lakatos Menyhért: Füstös képek (Részletek) .......................................................... 18 Pozsonyi Zoltán: Etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája? (Recenzió) ................ 20 Fleck Gábor, Virág Tünde: Most már innen menni kell (Ilonka néni) (Részletek) .......... 22 Ladányi János, Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái (Összefoglalás) ........... 25 Szuhay Péter: Cigány kultúra. (Részletek) ............................................................. 27 HARMADIK MODUL: I/3. Fejlesztések és esélyegyenlőtlenség ............................... 33 Csalog Zsolt: Cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt (Részletek) ........................... 33 Lakatos Elza: "Csak cigánytelepre ne!" .................................................................. 37 Révész Sándor, Zolnay János:„Ami történt, az a gettó csinosítgatása” (Részletek) ....... 39 Csongor Anna, Kóródi Miklós: Fejlesztési támogatások hátrányos helyzetű településeken (Részletek) ........................................................................................................ 42 Zolnay János: Vákuumfalvak, vákuumiskolák (Részletek) ......................................... 45 Sain Mátyás (2009) A közösségi tervezés főbb jellemzői, lépései (Részletek) .............. 47 Területfejlesztési füzetek (3), Térségileg integrált fejlesztések (Részletek).................. 51 Working paper on capturing the impact of Leader and of measures to improve quality of life in rural areas, 2010. (Részletek, fordítás) ......................................................... 53 Robert Lukesh: The LAG-HANDBOOK, A guide through the stunning world of local action groups, 2007. (Részletek, fordítás) ....................................................................... 55

2

ELSŐ MODUL

I/1. Szociálpolitika vagy szegénypolitika Sziklai István: A szociálpolitika művelése – egy szociálpolitikusi gondolkodás alapjai (Krémer Balázs: Bevezetés a szociálpolitikába. Napvilág Kiadó, Budapest 2009) Esély 2010/2. (Recenzió) http://www.esely.org/kiadvanyok/2010_2/11sziklai.indd.pdf A magyarországi szociálpolitika „újkori” felsőfokú oktatása az 1980-as évek végén indult. Bármily furcsa legyen is, az azóta eltelt több mint 25 év alat nem születet olyan összefoglaló mű, tankönyv, amely a szociálpolitika rendszerezet , alapos leírását adta volna: az alapoktól napjaink nemzetközi és hazai gondolkodóinak és gondolatainak ismertetéséig. Természetesen több „megkerülhetetlen”, alapvető munka, tanulmánykötet készült – elegendő csak Zombori Gyula A szociálpolitika alapfogalmai című művére, vagy Ferge Zsuzsa Szociálpolitika és társadalom című munkájára gondolni –, kifejezetten (felső)oktatási célú, a szociálpolitikába bevezetést nyújtó tankönyv azonban ez idáig nem születet. E szempontból mindenképpen hiánypótló Krémer Balázs műve. A kötet szerzője hosszú – több mint évtizedes – egyetemi oktatói gyakorlat al rendelkezik, melynek során sokakat (többek között e sorok íróját is) is megismertet e a szociálpolitika tárgyával. Emellet aktív résztvevője volt, s napjainkban is gyakorló szakembere a szociális terület formálásának. Mindezek azért fontosak, mert a Bevezetés a szociálpolitikába című könyvet mindkét múlt tapasztalata áthatja. Egyfelől az oktató, rendszerező, pontos meghatározásokra törekvő, egzakt, a mögöttes elméletet, az alapvető értékeket érthetően átadó (átadni törekvő) megfogalmazásaival; másfelől a gyakorló szakember praktikus kérdéseinek felvetésével, amely a „csinálhatóság” dilemmáinak, a „semmi sincs úgy a terepen, mint az elmélet tipizált világában” nézőpont megjelenítésével érhető tetten. A gyakorlatból vett példák elgondolkodtatóak, az egyes alfejezetek végén található „Gondolkodjunk együtt! Beszéljük meg…” kérdései az ismeretek közös feldolgozását, alkalmasint számonkérését segítik. A szerző a – több mint 500 oldalas könyv – bevezetőjében így határozza meg célját: „a szociálpolitika eléggé bonyolult és nehéz, ám ugyanakkor szép és izgalmas téma: ebbe akarja bevezetni olvasóját” (15. o.). A könyv tehát arra vállalkozik, hogy bemutassa a gondolkodásmódokat, problémaértelmezéseket és megoldási módokat, megközelítéseket; méghozzá vitatkozóan, az ellene és mellet e szóló érvek sorakoztatásával. Ahogyan a könyv egyik lektora, Ferge Zsuzsa szavait idézi Krémer a könyv bevezetőjében: ez a könyv „beszélgetős könyv” – képzeletbeli olvasóját maga elé, mellé ültetve a szerző egyszerre kíván ismeretet átadni, ugyanakkor vitára ingerelni, a hallgatót saját álláspontja megvizsgálására, átformálására késztetni. A könyv sokkal inkább szeminarizáló stílusú, semmint előadás, a dolgok kijelentése. Talán ennek tudható be, hogy nem ad megtanulható („bemagolható”) definíciókat: arra a kérdésre, hogy mi a szociálpolitika, nincs meghatározás a könyvben. Ehelyett megközelítésmódokat, szűkebb és tágabb értelmezési kereteket olvashatunk. A könyv erénye, hogy gondolatébresztő, hogy „élővé” teszi a szociálpolitikusi hivatást, megmutatva annak (lehetséges) megközelítésmódjait, kérdéseit és válaszait, s bepillantást enged művelésének rejtelmeibe. A szerző vállaltan értékelkötelezett, s ezen (olyan egyetemes emberi értékek, mint a szolidaritás, igazságosság stb.) értékek talaján állva mutatja be a szellemi alapokat, jelentősebb gondolkodási hát erét, területének különféle témáit – bemutatva az érem másik oldalát, a kritikákat is. Ugyanakkor hiányérzetet hagy a szálak elvarratlansága, a kész válaszok hiánya (s e hiány akkor sem lebecsülendő az ismeretátadás szempontjából, ha épp ez a cél: további ismeretszerzésre, kutató, elemző munkára való ösztönzés, a „mindenkinek meg kell találnia saját válaszát” elv képviselete). Nagyon jó az egyes meghatározó személyek portréit, s a róluk szóló, rövid ismertetést olvasni – ezek segítik, közelebb hozzák a gondolatokat, a személyeket. Hasznos lett volna a könyvben ezen jelentősebb hazai és nemzetközi szaktekintélyek névsorát összegyűjteni, kereshető formában megadni, illetve fogalmak gyűjteményét melléjük rendelni akár a mű végére. Mindezek jobban forgathatóvá, taníthatóbbá tették volna a könyvet. A közölt táblázatok, ábrák segítik a megértést, ugyanakkor jó lett volna, ha a továbbgondolásra felszólító kérdések között olyanok is helyet kapnak, amelyek napjaink (további) fontos vitapontjai. Ezek gyakorlati kérdések (mint amilyen pl. a közteherviselés kérdése, az idősödő társadalom kihívása, vagy a romákkal szembeni előítélet – és még hosszasan lehetne folytatni a sort). A kötet négy nagy fejezetből áll: az első a szociálpolitika eredetét és kereteit járja körül; a második a szociálpolitika alapfogalmairól szól; a harmadik a jóléti államok elmúlt évtizedek beli alakulását, átalakulását tárgyalja. A negyedik, befejező rész pedig kifejezetten a szociálpolitika művelésének 3

technikáit, dilemmáit, eszközeit veszi sorra. Zárásként pedig a további internetes kereséshez ad hasznos támpontokat Krémer Balázs, hazai és nemzetközi szakmai keresők, portálok felsorolásával, rövid leírást adva azokról. Az első fejezet elkalauzolja az olvasót a szociálpolitika társadalomtudományi, eszmetörténeti alapokhoz, megismertetve a racionális gondolkodással, mintegy bevezetve a szociális terület kérdésfelvetéseibe, a probléma-felvetéseinek alapjaiba. Érinti a modernitást, a társadalmi egyenlőtlenségek értelmezésének kialakulását, külön hangsúlyt helyezve a munkára, munkaerőpiacra, illetve pl. a kisebbségekre, a férfi –nő kérdésre. Bemutatja a legfontosabb politikai ideológiákat (mint amilyen a szocializmus, a liberalizmus vagy a konzervativizmus). A fejezet végén a modernitás, modern állam és a szociálpolitika viszonyát elemzi, kitérve a jóléti állam kialakulására. A második fejezet az alapvető fogalmakról szól. Semmiképp sem adja a Zombori Gyula írta klasszikus mű átiratát, újraértelmezését – ez nem is célja. A szociálpolitikai beavatkozások mellet i és elleni érveket sorakoztatja fel, majd a jóléti gazdasági alapjait boncolgatja. Ezt követően a különféle jóléti államok összehasonlításait veszi sorra, kitérve egy-egy típusalkotó államra (mint pl. az USA, Németország, skandináv államok), illetve külön Magyarországra, megpróbálva az utóbbi esetében nagyvonalakban értelmezni, bemutatni a szociálpolitikánk 1800-as évek végétől jelenkorig tartó főbb mozzanatait. E fejezetben tér ki a szerző a szociálpolitikára ható célokra és értékekre is. Bemutatja a jóléti újraelosztás csatornáit, szereplőit – elemezve a különféle előnyöket, hátrányokat, kitérve a különféle finanszírozási formákra. Fontos részeket szán a jóléti kormányzás és adminisztráció, illetve az ellátások megszervezése témakörének. Mindezek után a szükségletekről, illetve a szegénységről szóló megközelítéseket, fogalmakat, mérési módokat taglalja – levezetve ezekből a szociálpolitikai gyakorlatban tetten érhető nagyobb társadalmi szükségleteket, illetve a szegénység és a szegénység okait. Ezt követően a szociálpolitika támogatási típusait veszi sorra, bemutatva annak főbb fajtáit, típusait. A második fejezet záró részében a különféle politikákat (úgymint foglalkoztatáspolitika, egészségügy, lakás és településpolitika, oktatáspolitika) és a személyes szociális szolgáltatásokat írja le, bemutatva azok főbb jellemzőit, kapcsolatát a társadalmi egyenlőtlenségekkel, szükségletekkel. A harmadik – középhaladóknak szánt – fejezet a közelmúlt, az elmúlt 30–40 év folyamatait, a jóléti államok változásait, illetve ennek tágabb összefüggéseit veszi sorra. A fejezetet a jóléti állam válságának bemutatásával, majd a kiutak vázolásával kezdi. Külön kitér a bérmunkából élők társadalmi integrációjának problémáira, illetve a jövedelmi egyenlőtlenségek átalakulására. Az államszocialista országok rendszerváltását leginkább Magyarország példáján keresztül szemlélteti. Ezt követően a szociálpolitika célcsoportjaiban bekövetkező változásokat veszi sorra. A szegénység változó csoportjain, illetve a társadalmi kirekesztés jelenségén túl kitér a szegénység átörökítésének folyamatára, részletesen elemezve a gyermekszegénység elleni küzdelem ügyét, a szegénység újratermelése ördögi körének megtörését. Túl ezen egy-egy részt szánt a szerző az idősödő társadalom és a tudásalapú társadalom jelenségeinek elemzésére. A jóléti társadalom válságjelenségének számbavételekor Krémer a gazdasági alapok válságán túl, a célcsoport változásán keresztül a támogatási rendszerek válságára is kitér. E helyütt a foglalkoztatási kényszerek és a munkára ösztönző megfontolások erősödését taglalja, nem feledkezve meg a két legnagyobb társadalombiztosítási ág – a nyugdíj- és az egészségbiztosítás – legégetőbb kérdéseiről (vagyis hogy e rendszerek hosszú távú fenntarthatósága és az ellátásaik, szolgáltatásaik megfelelő minőségi színvonala között egyre kiélezettebb a feszültség). E témából egyenesen levezethető általánosabban a jólét finanszírozásának kérdése. A csökkentő, átrendeződő állami bevételek és a jóléti redisztribúció változása új típusú állami, közpénzköltő módszereket hív életre. Mindezen válságjelenségek érintik magukat a szociális jogokat is. Ezek pedig gyakran következményei a különféle politikai eszmények, értékek változásainak. A könyvben ehelyütt mindenképp érdemes visszatekinteni az első fejezetben leírtakhoz: párhuzamosan olvasva e részeket, kirajzolódik a szociálpolitika és a közpolitika közötti kapcsolat, illetve ezen politikai értékek hosszú távon zajló változásainak sora. A harmadik fejezetben e helyütt kerül sor a civil társadalom szerepének, illetve a különféle új politikai ideológiáknak (mint amilyenek a neokonzervativizmus, a neoliberalizmus, a különféle zöldmozgalmak stb.) a jóléti rendszerekre adott reakcióinak elemzéseire. Értelemszerűen következik ezen folyamatokból a jólét biztosításában vállalandó felelősség, munkamegosztás újragondolása. E helyütt tisztáz olyan fogalmakat Krémer Balázs, mint a szubszidiaritás, vagy a vállalati társadalmi felelősségvállalás. A harmadik fejezet végéhez közeledve, a szociálpolitika alakításának viszonylag új aktoraként tér ki a nemzetközi szervezetek – köztük kiemelten az Európai Unió – szerepére a szerző. Ekkor a szociálpolitika, mint a nemzetállamok szuverenitásának egyik fontos eleme és a globalizáció, illetve a nemzetköziség (Uniós tagság) közötti feszültségre, ellentmondásra világít rá. A könyv negyedik – utolsó – fejezete napjaink szociálpolitikai technikáinak értelmezéséhez ad keretet. Szándéka szerint e rész a szociálpolitika „csinálásához” nyújt fogódzókat. Ennek sorában elsőként olyan gyakorlati elveket ír le, amelyek a támogatáspolitikai eszközök zsinórmértékét 4

adják: az eredményességet, hatásosságot, hatékonyságot, méltányosságot, a különféle egyéb mérlegelendő tényezőket érthetően, az alkalmazhatóság szempontjai szerint mutatja be. E sokat és sokszor hangoztatott (de biztosan nem elég széleskörűen alkalmazott) elvont fogalmakat közérthetően írja le – nem hallgatva el azt sem, hogy különféle megoldások lehetnek, s nincs egyedül érvényes út. Ezt érzékletesen mutatja be, veszi sorra egy képzeletbeli idősellátás példáján. Tágítva az eszköztárat, s talán a napjainkra oly jellemező pályázati rendszerre, illetve projektvilágra reflektálva a stratégiai tervezés, illetve projektek, fejlesztési programok kapcsán szögez le alapfogalmakat, tesz megállapításokat a szerző. Sorra veszi a tervezés, a megvalósítás, illetve a nyomon követés, ellenőrzés lépéseit, át meg átszőve ezeket szociálpolitikai utalásokkal, az e területről vett– valószínűleg a szerző saját – tapasztalataival. E talajon állva tesz megállapításokat általánosságban a szociálpolitikai rendszerek átláthatóságára, kiszámíthatóságára nézvést, elsőlegesen az adminisztrációt téve kritikai elemzés tárgyává. Az utolsó része e fejezetnek, s így a könyvnek is, a szociálpolitika egészének helyzetét új megvilágításba helyezve annak produktív, a nemzetek gazdagságához való pozitív, hozzáadott értéket előállító mivoltát veszi számba. Ezen új szemponton túl a szerző – noha maga is állítja, hogy ez milyen bizonytalan és kockázatos – , a jövőbe tekintve megpróbál néhány, már ma is látható tendencia alapján, a várható társadalmi, gazdasági és politikai átrendeződések hatására a szociális problémák esetében is felvetni kérdéseket. Ezekből kiindulva a szociálpolitika kapcsán is megpróbálja a következményeket sorba rendezni. A sok bizonytalanság mellet mindenképpen elgondolkodtató, hogy az olvasó maga vajon miként látja ezeket, vajon ugyanezen következtetésekre jut(na)-e. A kötetek mintegy a zárszavát adó, utolsó rész fejezetcíme jellemző az egész mű hangvételére: „Egy rossz hír, meg egy jó – és ez a kető történetesen ugyanaz…” – írja Krémer Balázs. Ha nem egy szociálpolitikai könyvről, hanem egy krimiről írnék ismertetőt, most azt mondanám, hogy e sorok olvasói vegyék kezükbe, olvassák el maguk, hogy megtudják miben is áll ez rossz-jó hír, én el nem árulom. A hír nem egyéb, mint az, hogy a szociálpolitika műveléséhez nem lehet receptet adni. Az ezen szakma műveléséhez bevezetőként szánt mű megteszi azt, amit megtehet, s amire az írója vállalkozó : bemutatja mindazon előzményeket, alapvető értékeket, fogalmakat, módszereket, technikákat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember tudatosan, s a lehető legjobban művelhesse e hivatást. Nem olyan bevezető ez, amely szép lassan, pontról pontra megmondja, mit és hogyan kell tenni, hanem olyan, amely megmozgat, vitatkozik önmagával és az olvasójával, gondolkodásra késztet. Hogy az egyértelműnek látszó dolgok új nézőpontot kapjanak, hogy a bevet , meg nem kérdőjelezett megoldások megkérdőjeleződjenek, máshogyan csinálódjanak. Arról szól ez a könyv, hogy szociálpolitikusként nézve a világot, mit és hogyan kell máshogy gondolnunk, tennünk azért, hogy megmaradjunk ugyanazon elvek és célok szolgálói, amikért elődeink is küzdöttek.

Ferge Zsuzsa: Szegénység és bűnözés. Belügyi Szemle 1999. 47. évf/22 sz. (Részletek) http://www.fergezsuzsa.hu/docs/szegenyseg_es_bunozes.pdf 3. Feltételes következtetések A vizsgált kérdést nagyon kiszélesítettem. Bűnözés és szegénység összefüggése helyett azt a problémát állítottam középpontba, hogy az élet minőségét meghatározó egyes tényezők változása milyen kapcsolatot mutat a társadalom széles értelemben vett anómiás állapotával, integráltságával illetve dezintegrálódásával. Válaszaim nem lehetnek egyértelműek. A továbbiak 20 legföljebb félig-igazolt hipotéziseknek tekinthetők – azaz kicsit többek nyitott kérdésnél, kevesebbek igazolt állításnál. 3.1. A makro-struktúrák változása. A társadalom együvé tartozása, integráltsága a makro-folyamatok hatására a rendszerváltás óta tovább gyengült. Nőttek a társadalmi távolságok, megjelentek a civilizált társadalom normáival ellentétes jelenségek, a tartós munkanélküliség, a hajléktalanság. Gyengülnek azok a kollektív struktúrák, amelyek – mint a mindenkit átfogó társadalombiztosítás, a munkához kapcsolódó jogok - a társadalmilag gyengébbeknek is méltóságot és biztonságot nyújtottak (Castel 1998). A kiszorulók számára egyelőre csökkennek a felemelkedés esélyei, azaz jövőjük, és gyermekeik jövője, bizonytalanná, kiszámíthatatlanná vált. Mindez rontja a ‘társadalom minőségét’ (Beck 1997). Ezek a dezintegrálódási folyamatok további problémákat generálnak.

5

3.2. A szabadság hozadéka A rendszerváltás igazi nyeresége a szabadság, és ennek vannak anómiacsökkentő hozadékai. Bármennyire felpuhult ugyanis az előző diktatúra, a személyes szabadságokat mindenképpen korlátozta, a spontán társadalmi mozgásokat lefojtotta. Az új szabadságoknak tudom be azt, hogy a politikai kontroll, a lefojtottság és az ebből fakadó szorongások és feszültségek gyakorlatilag megszűntek, s ez befolyásolja az egyének viselkedését. Úgy tűnik, mintha az egyénben felhalmozódó feszültségek ma a korábbinál kevésbé vezetnének önromboláshoz vagy önpusztításhoz. Jó esetben feltehető lett volna, hogy a diktatúra okozta elfojtások és feszültségek úgy olvadnak el a szabadság hatására, hogy egészében csökken az anómia szintje. Tudjuk, hogy nem ez történt. 3.3. Új vagy növekvő anómiák A rendszerváltással járó megrázkódtatások az anómia szintjét úgy növelték, hogy az a korábbinál rosszabb helyzetet teremtett. Az abszolút szegénység és relatív 21megfosztottság egyaránt nőttek. Erősödött az embereket egymással szembefordító verseny a szűkös forrásokért, vagy előnyök megtartásáért. Nemcsak arról van szó, hogy a vesztesek száma jóval nagyobb, mint a nyerteseké, hanem arról is, hogy mindkét helyzetet mély társadalmi igazságtalanságként élik meg a vesztesek (vagy a nem-nyertesek). Ezek mindig olyan feszültségforrások, amelyek potenciálisan normasértések felé hajtanak. Hatásukat erősíti egyfelől az ország belső értékválsága, másrészt az, hogy a globalizálódó piacgazdaság gigantikus versenyében az erkölcsi értékeknek egyre kevesebb hely jut. Mindez sokféle anómiát erősített föl. (Létfenntartó normasértések) A szegényedés, létbizonytalanság hatására nőtt a megélhetési bűnözés, és – valószínűleg ennél nagyobb mértékben – azok a jelenségek, amelyek az ilyen vétségek ‘környezetét’ bővítik. Azaz egyfelől terjedhetnek fél-kriminális vagy pre-kriminális viselkedések (például a segélyezési szabályok szükségszerű kijátszása, vagy az adóssághalmozás), másrészt több százezer gyermek jelenét és jövőjét veszélyezteti elsősorban a szegénység, másodsorban a szétzilálódó család. (Együttélést károsító normasértések) A relatív depriváció, a normagyengülés különös erővel hajtja fel a társadalmi együttélés békéjét veszélyeztető öncélúan romboló, vagy intoleranciából, előítéletekből táplálkozó magatartásokat általában, az ilyen jellegű bűnözést különösen. Az ilyen cselekményeket nem annyira a szűkölködés, mint a gyűlölködés, szebben szólva a ‘ressentiment’ mozgatja. Talán nem is annyira az anyagi nyereségre, mint a rend megsértésére törnek, melynek létjogosultságát tagadják. A cselekmények tényleges súlyuknál sokkal nagyobb szorongást keltenek, mert nem várt irányból, nem várt céllal történnek. Az elkövetők nem a legelesettebbek, hanem a félúton megrekedők vagy lecsúszók. A jelenség nem elsősorban a szegényedéssel, hanem közvetlenül a társadalmi dezintegrálódással, illetve a jövőtlenséggel van összefüggésben. 3.4. Van-e felelős? Nagy társadalmi folyamatokért vagy az emberi ‘természetért’ senki nem tehető személyesen felelőssé. Ha azonban a ‘kvázi-intencionalitás’ fogalmának van valamelyes értelme, akkor mégis csak vannak megfogható hatóerők azon társadalmi megroppanások mögött, amelyek az egész világon erősödnek, s amelyek a mi régiónkban talán a széles körben tapasztaltnál gyorsabban hatnak, illetve – mert volt lerombolni való – rombolnak. Nem sötét hatalmak összeesküvéséről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a piac funkcióinak és működési feltételeinek – oly fontos és kívánatos – visszaállítása nem csak piacgazdaságot, hanem ‘piaci társadalmat’ (Currie 1991) eredményezett. A piac ebbe az irányba mozdult el ott is, ahol a piac, az állam, és a civil társadalom korábban hasznosan korlátozták egymást. Az elmozdulást a globalizálódás erősítette, a globális verseny elkerülhetetlennek állította be. Ennek veszélyeit és kárait sokak mellett a piacellenességgel aligha vádolható Soros György is érzékletesen mutatja be (1997). Nálunk e globális kihívások azért is tudtak oly erősen hatni, mert a civil társadalom még nem épült fel, a demokráciadeficittel működő állam pedig még nem találta meg helyét és feladatát. Az európai (talán nem kizárólag a nyugat-európai) társadalmakban az utolsó néhány száz évben végbement egy civilizációs folyamat. Ennek fontos elemei (Elias 1982, 1987), hogy a külső kényszereket belsők váltották fel; hogy erősebb lett az önkontroll; a nagyobb rendezettség, biztonság és kiszámíthatóság iránti igény; s hogy miközben az állam monopolizálta az erőszak eszközeit, pacifikálódott a mindennapi élet. Így alakulhattak ki azok az intézmények és érintkezési formák, amelyek lehetővé tették az együttélést a mind sűrűbb, mind szövevényesebb, mind kevesebb transzcendens tekintélyt elismerő, sok feszültséggel terhes modern társadalmakban. Ahhoz, hogy ez a civilizáció mindenkit átfogjon, elengedhetetlenné vált, hogy a korábbi ‘civilizáló ágensek’ mellé belépjen az állam. Mert ha a civilizáció elvben mindenkié is, ‘magától’ nem jut el mindenkihez. Itt nincs lehetőségem arra, hogy részletesen beszéljek a civilizáció törékenységéről és korlátairól, arról, amit Elias már könyve írásakor, 1938-ban sejtett, ‘a civilizált viselkedés páncélja igen hamar szétpattanna, ha valamiféle társadalmi változás nyomán ismét akkora bizonytalanság, a veszélyek olyan kiszámíthatatlansága törne ránk, mint egykor...’ (1987:832). A 6

háborúk, Auschwitz és a Gulág ilyen, a társadalmak egészét érintő decivilizációs tragédiák. Európa ma talán jobban felkészült az ilyen katasztrófák elkerülésére, mint korábban. Ám minden országban érzékelhető az az ‘igazi baj, hogy ez a folyamat nem közös sors. Nem mindenkit sujtó kataklizma, csak egyes – nem véletlenszerűen kijelölődő – egyének és csoportok sorsa. Az új paradigmában a civilizációs vívmányok már csak azoknak járnak vagy jutnak, akik meg tudják azt maguknak szerezni. A többiek az összetartó pántokon kívülre kerülnek. E ‘többiek’ pedig azok lesznek, akik legkésőbb kerültek be a civilizációs áramba, akiknél a feltételek még nem közeledtek eléggé a ‘normához’, akiknél nem volt elég idő, hogy a külső kényszerek bensővé váljanak. S ami lefoszlik róluk, vagy amitől kényszerűen megfosztódnak, az nem csak a külsődleges szokások halmaza, hanem az együvé tartozás tudata, s mindaz, ami normákban, viselkedésben, értékekben ezzel jár (Ferge 1998). A történelem kényszerei folytán az állam külső és belső rendfenntartó, gazdasági infrastruktúrát építő, majd jóléti ‘gondoskodó’ funkciói mellé beléptek a civilizáló funkciók. Az állam mai visszavonulása voltaképp csak a két utolsó funkcióból való visszavonulást jelenti. Ilyen módon a társadalom dezintegrálódásának oka is, következménye is a civilizációs folyamat megfordulása. Ez olyan decivilizációs folyamatokat indít el, amelyek közvetlenül csak a társadalom rosszabb helyzetű csoportjait érintik. Az ő ‘decivilizált’ életformájuk és cselekedeteik, azaz a vagyon elleni és az öncélú erőszak elszaporodása révén viszont a többiek is veszélyeztetté válnak. A jobb helyzetűek saját védelmükben a rendőri funkciók újabb erősítése felé szorítják az államot, s a rossz kör folytatódik. A bűnözés növekedése tehát nem (csak) önmagában baj. Jelzője a társadalom dezintegrálódásának is, s egyre inkább egy decivilizációs folyamat kezdetének is. Ezt a folyamatot nehéz lesz megállítani vagy megfordítani nemzeti és nemzetközi civil erők, és az állam civilizatórikus szerepének újragondolása nélkül.

Ferge Zsuzsa: Rögös út a munkához. Népszabadság, 2008. április 13. http://nol.hu/archivum/archiv-488204

A Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján 2008. április 7-én délelőtt jelent meg a munkanélküli-ellátások újraszabályozásának több törvényt módosító tervezete. A javaslat nyilvános egyeztetése teljes négy napig tart. A módosítások kevés kivétellel (járulékkedvezmény a segélyezettet foglalkoztatónak) kedvezőtlenül érintik a munkanélküliek többségét, olykor pedig az önkormányzatokat is. A deklarált - természetesen helyeslendő - cél a munkára ösztönzés, a munkaerőpiachoz közelítés. Az eszközök sajátosak. Többek között: a háromhavonta kötelező 15 nap közfoglalkozatáson kívül minden más beilleszkedési segítség megszűnik; a munkanélküliségi biztosítási ellátás szinte megszűnik (a járadék ideje alatt is kötelező a közfoglalkoztatás); a szabálysértések (pl. feketemunka) örökre kizárhatnak a segélyezésből; ha egy önkormányzat nem tud közfoglalkoztatást szervezni (ami kis és szegény falvakban könynyen megeshet), nem kap a költségvetéstől fedezetet a segélyekre. Be kellene látnunk, hogy a munkaerőpiacunkról évekkel ezelőtt kiszorult, azóta jórészt falusi gettókba kényszerült százezrek "aktivizálása" nem olyan feladat, amely néhány kormányrendelettel megoldható volna. A kapitalizmus egyik legmélyebb ellentmondásáról van szó. Az újonnan kibontakozó tőkés rendszer felszabadította az embert a korábbi személyi kötöttségek alól. Létrehozta a tulajdon, a munka, a szerződés szabadságát, sőt, azt az államot is, amely a személyek életét és tulajdonuk biztonságát mások erőszakos támadási kísérleteivel szemben megvédi. A megélhetést a szabad tulajdon és a szabad munka volt hivatva biztosítani. A tulajdonos szerződik a szabadon mozgó, céhek vagy jobbágyi kötelékek alól felszabadult munkással, és tulajdonát tőkeként működteti. Ez az elrendezés, úgy tűnt, meg tudja oldani a munkátlan szegények kérdését. A jog új szellemének és a szolidaritás elvének megfelelően tehát újra lehetett fogalmazni a szegénykérdést. "Minden embernek joga van a megélhetéshez" - idéz Robert Castel egy 1790-es dokumentumból. A segély nem egyszerűen jog, hanem "minden társadalom szent és megtagadhatatlan tartozása" - azaz, és ez vadonatúj megoldás, nem kisközösségi, hanem állami feladat. Csak hát persze a tartozás csak akkor áll fenn, ha a szegény nem munkaképes. "A munkára képes szegények megsegítésének módja nem lehet más, csak a munka" - amely szabadon elérhető. A kimondott feltételezés az volt, hogy munkát mindig lehet találni. A kereslet-kínálat közötti egyensúlyhiány lehetősége általában sem épülhetett be eme feltörekvő, optimista kor szemléletébe. Különösen nem a munkaerő-kereslet és -kínálat súlyos, mennyiségi vagy minőségi egyensúlyhiánya. Evidensnek tűnt, hogy aki munkaképes és nem dolgozik, az csak parazita lehet. Vele szemben már jogos mindenféle megtorlás, hiszen nem ártatlan áldozat, mint volt a kötött munka idején. A munkanélküliséget mint társadalmi jelenséget és közgazdasági kategóriát csak a XIX. század végén ismerik fel, és a XX. század első felében kezd "kockázatként" beépülni a társadalombiztosításba. Addig pedig folytatódik a munkaképes, de munkát nem találó szegények bűnözőként vagy legalábbis önhibásként kezelése, megmaradnak a dologházak, folyik a megalázó és minimálisan sem elégséges segélyek osztogatása. A XX. század első évtizedeiben kezdődött meg a közgazdasági összefüggések vizsgálata is. A munkaerőpiaci egyensúlyhiány 7

lehetőségét Keynes elmélete igazolta. A neoklasszikus közgazdaságtan és a neoliberális ideológia dominanciájának visszatérése ezt a felismerést is egyelőre felülírta: a közgazdasági törvényszerűség helyét ismét a szegényekkel szembeni ideológiai és politikai elutasítás, ha nem gyűlölség foglalja el. És most itt állunk egy jó kétszáz éve vissza-visszatérő paradoxonnal. Tudomány és tapasztalat szerint a piac működése vezethet súlyos egyensúlyhiányokhoz. (Az USAból kiinduló mostani hitelválság csak újabb bizonyíték erre.) A kereslet és kínálat megbomlott egyensúlya a munkaerőpiacon tömegeket tehet, tesz, tett feleslegessé. A munkaerőpiac globális átrendeződésével a probléma súlya egyelőre nő. És mégis megpróbáljuk egyéni felelősségként kezelni a munkátlanságot. Erről szól az "Út a munkához" program. A munkanélküliség "társadalmi tény", de az állam beavatkozása ezúttal is segíthet valamit. Minthogy a munkahiány mérhetetlen sok baj gyökere, kevés olyan fontos közcél van, mint a munkátlanok számának csökkentése, a legálisan foglalkoztatottak számának növelése. Emellett az állam dolga volt a bajbajutottak, adott esetben a munkájukat, jövedelmüket elvesztők segítése. Szavakban, deklaráltan valóban ezek az új program elsődleges céljai: aktivizálás, a segély biztosítása a nem aktivizálhatóknak. Ténylegesen sokkal bizonytalanabb vagyok. A program megfogalmazói elég jól tudják, mekkora a baj mind a munkaerőpiaci lehetőségek, mind az ellátások színvonala táján. A munkaerőpiaccal kapcsolatban elhangzik, hogy "az elmúlt két évtizedben drasztikusan csökkent az alacsony képzettséget igénylő munka iránti igény, miközben "a népességen belül alig csökkent a kizárólag ilyen munkára képesek aránya." "Évről évre gyarapszik az iskolázatlan, vagy hiányos iskolázottságú fiatal felnőttek csoportja, akik soha nem dolgoztak, reményük sincs a munkába állásra". E körben "jelentős a romák aránya, irányukban a munkaadók diszkriminációja is csökkenti a keresletet". A segélyezettek kétharmada a 47 leghátrányosabb helyzetű kistérségben él, ahol se munka, se tisztességes közlekedés. Az ellátásokról tudható, hogy a regisztrált munkanélküliek száma évek óta 400 ezer fő körül van. Vannak, akik álláskeresési támogatásra jogosultak, több mint harmaduk - 130-160 ezer fő, illetve család - rendszeres szociális segélyt kap. A nyilvántartott személyek csaknem egyharmada pedig nem kap semmiféle ellátást. Arról a mostani előterjesztések nem szólnak, hogy az ellátatlanságon kellene-e változtatni. Arról sem, hogy a segélyezés vagy a nagyon alacsony jövedelem milyen életfeltételeket tesz lehetővé. Saját szegénykutatásainkból tudjuk, hogy a kereső nélküli családok jövedelme mintegy 25-30 százalékkal alacsonyabb azokénál, ahol legalább egy kereső van. De azt is tudjuk, hogy ha van egy kereső, az még nem oldja meg a helyzetet: a szegény családok több mint felében, a gyerekes szegények 65 százalékában van kereső. A szűkösség mégis riasztó. Csak példaként: az alsó jövedelmi harmadban élők között (idősek nélkül) az összes család 40, a három-, és többgyerekesek 50, a romák 60 százaléka eladósodott. A program két problémára akar választ adni: a foglalkoztatás növelésre általában, és a segélyen lévők foglalkoztatás növelésére különösen. Az első törekvés a hagyományos aktív munkaerőpiaci eszközöket használja, a második egy ettől elszakadónak tekintett "új" stratégiát, a workfare-t, magyarul munkára kötelezést. A foglalkoztatás növelésére a kormányzati előterjesztés egy új valóságos "aktívizáló" eszközt tartalmaz. A depressziós régiókban csökkenti a munkáltatói terheket, ha valaki segélyezettnek ad munkát. A többi aktív eszközről most nincs szó. Évek óta számos hazai vagy EU-s finanszírozású program létezik, többek között vállalkozásösztönzések, képzések, vagy ideiglenes (tranzit) foglalkoztatás. Ezek jók is lehetnének, ám eddig többnyire vitatható vagy kevéssé ismert a hatásuk. Eddig sem az átképzésre, sem a bérjárulékokra költött évi 2-300 milliárd nem növelte a munkahelyek számát. (Nyílt titok, hogy az átképzések egyértelmű nyertesei a képzők.) Igaz, az újonnan képzettek egy része elhelyezkedett - csak közben ugyanennyi kevésbé képzett meg kiszorult a piacról. Volt számos, 2-3 évig sikeresen működő munkahelyteremtő projekt is - például óvodai roma dajka, iskolai roma pedellus és hasonló programok. Szükség is volt rájuk, hasznosak is voltak, munkát is teremtettek. Csak túlnyomó részük a projekt lejártakor összeomlott. A rendszeres segélyen lévők munkára fogásának új módszerei részben elgondolkodtatóak, részben riasztóak. Munkára késztetés természetesen eddig is folyt. Ez volt a "segély helyett munkát" program. 2000 óta eddig is csak az kaphatott rendszeres segélyt, aki vállalta, hogy folyamatosan és aktívan együttműködik a kijelölt intézménnyel, illetve elvállalja a számára felajánlott és megfelelő munkát. Ez is már az Európa-szerte divatossá vált workfare szemléletet tükrözte. A munkára képeseknél az együttműködés kötelező időszakos közfoglalkoztatást jelentett. A munkát nem vállalótól a segélyt is meg kellett vonni. (Az utóbbi években már a segélyezettek közel 60 százalékának jutott valamilyen közmunka, de többségüknek maximum 3-4 hónapnyi.) A többieknél a segély feltétele az önkormányzati családsegítővel, szociális munkásokkal való együttműködés volt. Ott, ahol az önkormányzat erre valamennyi forrást adott, ez volt az egyik legsikeresebb "visszaillesztő" program. A források azonban soha nem voltak elégségesek, és most inkább szűkülnek. A családsegítő szolgálatok a települések harmadában hiányoznak, általában alulfinanszírozottak, kevés a szakképzett munkatárs. A nagy munkanélküliségű régiókban egy-egy szociális szakembernek 80-150 leépült munkanélkülibe kellett volna aprólékos munkával lelket öntenie. Mindent egybevetve, az eddigi munkára késztető programok nem mondhatók 8

különösebben sikeresnek: a gazdaság nem mozdult, munkahelyek nem teremtek, a foglalkoztatás nem nőtt. Ennek következménye az a mély meggyőződés a politikusoknál is, a közvélemény egy részében is, hogy a munkátlanok "önhibásak": nem akarnak dolgozni. A munkakényszer, munkateszt hasznát mind többen kérdőjelezik meg. Úgy tűnik, Magyarország késve követ egy lecsengő trendet. Igaz, ekkora leszakadó tömeg sehol eddig nem volt, ahol szigorítással próbálkoztak. Akkor is kérdéses, mennyire volt a szigor eredményes? Mérvadó válasz nincs. Abban a két országban, ahol kivételesen szigorúan korlátozták a segélyeket (USA 1996. évi segélyreform, Németország, 2003. évi Hartz IV. törvény), röviddel a törvény meghozatala után elkezdett fellendülni a gazdaság, és jelentősen csökkent a munkanélküliség. Az is igaz azonban, hogy Hollandiában vagy Németországban korábban a valóban bőkezű ellátások szigorításáról volt szó. A nálunk tervezett zaklatásos megoldásokról, egy eleve szűkmarkú rendszer jelentős szigorításáról másutt nem tudok. Nem csak a munkateszt, de a szigorú munkateszt nélkül működő aktív eszközök hatásossága is egyre inkább megkérdőjeleződik. A mesterséges munkahelyteremtés sikertelensége - workfare-rel vagy a nélkül - az utóbbi években kezd szemet szúrni. Az európai elemzők most kezdik kimondani, hogy a kikényszerített munkavállalás foglalkoztatás-javító hatása illúzió volt. A kérdés az, hogy mennyire képes az állam a piac nélkül többletmunkahelyeket teremteni, és ehhez milyen jellegű gazdasági változás kellene? Vagy másként: ha a gazdaság nem növekszik, vagy csak arra törekszik, hogy a munkaerőn takarékoskodjon, akkor miből és hogyan lehet a foglalkoztatást növelni? Az elemzők most kezdik fel- és elismerni, hogy a munkanélküliség annyira szerves része a globális piacgazdaságnak, hogy egészen új gondolkodásra és új eszközökre lenne szükség a probléma kezeléséhez. Az új magyar nekibuzdulást mintha mégsem az eddigi eszközök elégtelensége, vagy az említett probléma felismerése hozta volna magával, hanem a segélyezési rendszer 2006. évi átalakítása. Addig a más ellátásból kiszoruló egyénileg kapott segélyt, ha a család egy főre jutó jövedelme nem érte el a nyugdíjminimum 80 százalékát. (A segély összege a nyugdíjminimum 70 százaléka volt.) Ez a színvonal olyan alacsony volt, hogy szinte garantálta a mélyszegénységet, és különösen a nagyobb családoknál a súlyos nyomort. Ezért döntött úgy a kormány, hogy a segélyezésnél a gyerekszámot is figyelembe veszi úgy, hogy a család összjövedelme (a többi jövedelemmel együtt) érjen el egy meghatározott minimumot. Ez volt az első hazai kísérlet a szociális minimum intézményesítésére. 2006-ban és 2007-ben valamit enyhült is a segélyen élő gyerekes családok szegénysége. (Annak ellenére javult valamit a helyzet, hogy pár hónappal a családi segély bevezetése után kiderült, hogy az új rendszerben egyes családtípusok - a kétgyerekesek, és az ötés többgyerekesek - segélyének összege valamivel magasabb lehet, mint a minimálbér. Ezért azonnal maximálták a segélyt, melynek összege legföljebb a nettó minimálbér lehet.) A korrekció hatására a sokgyerekesek rosszul jártak, de a köznyugalom nem állt helyre: a segélyt most is sokallják. Az a meggyőződés terjedt el, hogy a munkavállalási kényszerek sikertelenségének fő oka az ösztönzés hiánya, a túl magas segély. A polgármesterek naponta hallják a kétféle panaszt: Volvókkal jönnek a segélyért, akiknek nem is járna, visszaélnek az emberek a jogokkal. A másik panasz: a tisztesen, minimálbérért dolgozók igazságérzete sérül, mert a lógósok, a segélyt kihasználók ugyanannyit megkapnak ingyen, mint amiért ők keményen dolgoznak. A segéllyel kapcsolatos visszaélések képzete a szegények körében valóban rendkívül elterjedt: egy 2006. évi vizsgálatunk szerint csak a szegények (az alsó három jövedelemtizedben élők) egy harmada gondolja úgy, hogy nagyon kevesen vesznek fel jogtalanul segélyt. Egy további harmad szerint az emberek fele, a harmadik harmad szerint ennél nagyobb hányada visszaél a segélyezéssel. Igaz, ugyanezek az emberek azt is gondolják, hogy a visszaélőknél jóval többen vannak, akik jogosultak lennének segélyre vagy valamilyen támogatásra, de azt nem kérik. 20 százalék szerint az emberek fele, további 60 százalék szerint ennél nagyobb hányada nem igényel segítséget, holott joga lenne hozzá. Az "objektív" számadatok szerint mind a két vélekedés túlzó, az első különösen - de sokat elmondanak a szegények hangulatáról, elkeseredettségéről, egymással szembefordulásukról, a szolidaritás hiányáról. Az ösztönzés hiányáért a segély magas színvonalát teszik felelőssé a döntéshozók is. Gyakran elhangzó mondat, hogy a segély több, mint a minimálbér. Ezért elég fontos kérdés, hogy mennyi is a kifizetett segély, ki mennyit kaphat? 2006-ban 160 ezer rendszeres segélyezett volt (családtagjaikkal együtt a népesség 3-4 százaléka). Segélyre az volt jogosult, akinél a családi jövedelem a családnagysághoz igazított nyugdíjminimum alatt volt. Az ő családi segélyezésük összesen évi 32 milliárd forintba került, ami a GDP egy ezreléke. Az egy családra számított segélyezési átlag ebből számítva 17 ezer forint, azaz jóval a nettó minimálbér (54 ezer Ft) alatt maradt, annak harmadát sem érte el. Igaz, a gyerekesek 2006 második felétől a 17 ezer Ft-nál többet kaphattak. 2007-ben a családi segély átlaga elérhette a 30-35 ezer Ft-ot, ami 2007. évi nettó minimálbér alig több mint fele. Az átlag azért alacsony, mert a rendszeres segélyen lévők többsége egyedülálló (51 százalék egyedül él, további 15 százalék egyedül nevel egy vagy több gyereket.) Végeredményben a minimálbért közelítő segélyt az összes segélyezett 15 százaléka 9

kaphatott, talán 20 ezer család (kevesebb mint a családok egy százaléka). Az pedig egyszerű, de nem ártatlan tévedés, hogy a segély több lehetett, mint a nettó minimálbér: a törvény szerint ez lehetetlen. Abban persze sok igazság van, hogy még ez a segély is ellenösztönző lehet, kivált a többi szegényellátással együtt. A kialakuló életszínvonal a vegetálást lehetővé teszi. Ennél sokkal többre már nincs igény, azért sem, mert reménytelen a jó munkahelyre bejutás. Ugyanakkor egyfelől nyilvánvaló, hogy a segély színvonala messze a létminimum alatt van - nehezen csökkenthető tovább, illetve a csökkentés a gyerekesek számára hozna újabb, gyakran végzetesen kedvezőtlen változást. Másfelől az ellenösztönzés fő oka nem a segély magas, hanem a bérek alacsony színvonala, illetve az a probléma, hogy számos ellátás csak a legszegényebbekre céloz miközben a körülöttük lévők többsége is nagyon szegény. Ez magyarázza, hogy iskolában és azon kívül feszültségek keletkeznek az ingyenességet kapók és az alig kevésbé szegények között, ami gyakran (és tévesen) cigány-nem cigány konfliktusban fejeződik ki. Mindent figyelembe véve, a segélyezési rendszer messze nem működött olyan rosszul az utolsó módosítások után, mint ezt a mostani mozgások sejtetik. Az aktiválás eszközei már megvoltak, sőt, amelyik működhetett, az működni is kezdett. Igaz, leginkább a közfoglalkoztatás (a köznyelvben közmunka) volt a lehetőség, de ez legalább 30-40 százaléknál elfogadott gyakorlattá vált. A segély összege a túlnyomó többségnél nagyon alacsony volt (akár még ösztönzést is jelenthetne), de a 2006-os korrekció valamit javított a gyerekes családok helyzetén. Ráadásul az úgynevezett célzás - hogy a segélyt a tényleg rászorulók kapják - egyre javult. Csalások persze voltak - hol nincsenek - de messze nem olyan mértékűek, mint azt sokan vélelmezik. (A feketemunka bele volt számítva a segélyezési rendszerbe. A polgármesterek többsége is tudta, hogy az alacsony segélyt muszáj kiegészíteni a többnyire rosszul fizetett, bizonytalan feketemunkával.) A segélyezettek többsége nem a segély ellenösztönzése miatt nem dolgozik, ahogy ezt most mind több közgazdász modellekkel bizonyítja. A több éve munkátlanok azért aktiválhatók nehezen, mert fizikailag-lelkileg tönkrement, gyakran magányos, rosszul képzett emberek. Ha cigányok, akkor a munkakeresésnél iszonyatos előítéletekbe is ütköznek. Mindezt a precíz modellek alig tudják figyelembe venni. A valóságos visszatartó okok miatt a munkátlanok többségének se esélye, se reménye arra, hogy önerőből elhelyezkedjék. A tények tehát nem indokolják az új szigort. Mégis, a hitekkel, és az általános érvényűvé dagasztott egy-két példával szemben védtelenek. Elterjedt működési mód, hogy "azt hiszem, amit látok, és azt látok, amit látni akarok". Tudható, hogy ha a segélyek még ennél is alacsonyabbak lennének, akkor is létezne a magukat éppen víz felett tartók sérelme: olyan segélyezés, amely nem sértené a kevés pénzért dolgozók igazságérzetét, nincs. A szigor azonban megérkezett. Pátyolgatás, türelem, ha tetszik, könyörület és megértés, vagy épp az európai normáknak megfelelő szociális minimum helyét szeretné elfoglalni. Nincs elég közmunka? Majd elosztjuk úgy, hogy mindenkinek jusson negyedévenként 15 nap. Igaz, a kereset csak filléres, de legalább közben nem tud feketemunkát végezni. Ha még így is képes lenne feketemunkához jutni, akkor kössük össze az adatbázisokat. Ha valakit a munkát ellenőrző hatóság feketemunkán kap, akkor ne a munkáltató megbüntetése legyen a dolga, hanem a segélyt folyósító hatóság értesítése. Ezzel az értesítéssel a segélyezettet örökre ki lehet zárni a segélyezésből. Sok minden nincs végiggondolva ezen a történeten. Kérdés hogy mindez hogyan hathat a romákkal kapcsolatos előítéletekre. Ők a többieknél is nehezebben fognak bármilyen munkához jutni, azaz az előítéletek csak tovább erősödhetnek. Az is meglepő, hogy a hivatalosság képviselői milyen könnyen tértek rá a "munkateszt" kifejezés használatára, amely pedig Európa-szerte szalonképtelenné vált, minthogy a dologházak korát idézi fel. Érdekes, hogyan alakul a segélyezettek helyzete, ha tényleg lehetetlenné válik a feketemunka. A feketemunka káros ugyan, hátránya töménytelen - de a segély alacsony színvonala miatt kényszerűség. Nélküle egy sor mai probléma még keményebben fog jelentkezni. És nagy kérdés, hogy a növekvő nehézségek milyen reakciót váltanak ki: erősödő fásultságot vagy az elégedetlenség lázadásait, növekvő erőszakot? Az új programot valamiféle sürgető türelmetlenség vezeti: majd most megoldjuk e soha sehol meg nem oldott problémát, mert a társadalmi indulatok ezt követelik. Az ingerült reakció oka - minden valószínűség szerint - az, hogy a közigazgatás szereplői is, az önmagát kínkeservvel fönntartó alsó középosztály is megelégelte a munkanélküliek látszólagos semmittevését. Mindegy, hogy mit - de dolgozzanak. És nyilván megelégelték (legalábbis helyileg és hiedelmek szerint) a növekvő bűnözést, a (segélyezéstől amúgy független) mind erőszakosabb cselekményeket, az ezektől való szorongást. Nem hiszem, hogy a kormánynak a tiborcinak ható sérelmekre türelmetlenséggel, a hangulatnak utánaengedéssel kéne reagálnia. Igaz, ma nem látszik lehetőség az előterjesztés indoklásában ittott felvillanó európaibb és humánusabb segítségre. De a türelmetlenség türelmetlenséget, intoleranciát gerjeszt. Hiába lesz szigorúbb a segélyezés - valamennyi marad belőle. És ez továbbra is fenntartja az "ingyenélők" elleni hangulatot. A kormányzatnak inkább nyugtatnia kellene a közvéleményt, az európai normákra emlékeztetnie, a helyzet reális számbavételével és a tapasztalatokkal kellene érvelnie. Elképzelhető a mai segély olyan átalakítása, amely az összegeket nem csökkenti, de formájában kevésbé irritáló. (Például a szegények gyerekenkénti pótléka, ami 10

2006-ig nálunk is létezett, nem váltott ki ilyen haragot.) Fontos konfliktuscsökkentő eszköz lenne, ha a gyerekes segélyezettek kedvezményeit - például az ingyenes iskolai étkezést - minden gyerek megkapná, kezdve a rossz helyzetű kistérségekkel. Ez a megoldás a gyerekszegénység elleni küzdelmet is jól szolgálná. A szociális szolgálatokkal való segítő együttműködést nem megszüntetni, hanem támogatni kellene, hiszen a kutatások szerint ez volt a munkaerőpiacra visszakerülés egyik legjobb eszköze. Az Állami Számvevőszék vizsgálatai rengeteg javaslatot tartalmaznak a közfoglalkoztatás javítására. A több tucat már létező munkahelyteremtő és képző programot több odafigyeléssel hatékonyabbá, kevésbé pazarlóvá lehetne tenni. Ezekből a korrekciókból valóságos nyereségek származhatnának - károkozás nélkül.

Rimóc Község jegyzőjének levele a megyei rendőrfőkapitányhoz, 2011. Nógrád Megyei Rendőr-Főkapitány Közlekedésrendészeti Osztály 3100 Salgótarján, Rákóczi út 40. Ügyiratszám: Tárgy: Tisztelt Rendőr-Főkapitány Úr! 2011.07.08-án a hivatalomhoz 37 db meg nem fizetett helyszíni bírság adók módjára történő behajtása iránti megkeresés érkezett a megyei főkapitányságtól. A 37 elemes szabálysértési halmaz három csoportja rajzolódik ki: közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése (13), köztisztasági szabálysértés (6), és bicikli csengő vagy lámpa hiánya (18). A szabálysértéseknek majdnem a felét a bicikli lámpa vagy csengő hiánya teszi ki {6/1990.(IV.12.) KÖHÉM rendelet 116. § (1) bekezdése) 116. § (1) A kerékpárt fel kell szerelni c) hangjelző berendezéssel, amely csak csengő lehet, d) egy előre fehér, vagy kadmiumsárga fényt adó lámpával, A feltűnően magas arány miatt csak ezzel az utóbbi ügycsoporttal foglalkoznék. A 18 tényállás elkövetési helyszíne eltérő, belterületen és külterületi közúton egyaránt előfordultak. A bírság kiszabásának módja és a kiszabott összegek szórása rendkívül meglepő, semmilyen korrelációt nem fedezek fel a bírságok magasabb összege és a lakott területen kívüli, magasabb haladási sebességű közúti helyszín között. Olyannyira, hogy a 19.000,- Ft-os (legmagasabb összegű) bírságot belterületi kerekezésnél szabta ki az intézkedő járőr. A bírságok összegei egyébként 3000,- Ft és 19000,- Ft között igen változatos képet mutatnak (a 19, 11 ezer forintos ugyanúgy előfordul, mint 6, 5, 4 vagy 3 ezer forintos). Az elkövetés egyéb körülményei közül az időpontokat megvizsgálva minden esetben nappali elkövetést tapasztaltam, tehát a sötétséggel együtt járó fokozott veszély nem áll fent egyetlen esetben sem. A bírságkiszabási gyakorlatuk megítélése, bírálata nem tisztem, mindössze a mérlegelési jogkör, a jogkövetkezmény alkalmazásának meglepően tág keretű lehetőségére, és szeszélyes gyakorlatára hívnám fel a figyelmét. Mivel a jogkövetkezmény mértékének elemzése semmilyen összefüggésrendszert nem rajzolt ki, így tovább mentem és az elkövetők csoportját vetettem górcső alá. Az elemzés itt már jóval koherensebb képet mutat: 18 elkövetőből 17 roma, 1 nem roma a statisztikai megoszlás. Az önkényesnek tűnő etnikai besorolásnál az alábbi attribútumokat alkalmaztam: • a rimóci szegregált lakókörzetbeli lakóhely, • név és anyja neve (helyben gyakori roma családok utó- és keresztnevei) A polgármesteri hivatal dolgozóinak kollektív tudását használva a besorolás ellenőrzésénél teljes egyezőséget találtam. Miután az elkövetés körülményein (helyén és idején), valamint az alanyi oldal elemzésén és a vészjósló etnikai megoszlás megállapításán túljutottam, egyetlen dolog maradt hátra: a

11

cselekmények/mulasztások társadalomra, közrendre, közbiztonságra gyakorolt hatásának, az általános együttélés normái fenyegetettségének vizsgálata. Akár az ötödrangú rimóc-szécsényi közút, avagy az álmos szécsényi vagy rimóci belterületi utcák közlekedési terhelését, a csengő preventív funkcióját, az elkövető szándékát (legyen az egyenes vagy eshetőleges), a csengő hiányának erkölcsi megítélését nézem: semmilyen értelmes, a törvény, a szabálysértési szabályozás szellemével kicsit is egyező, a törvényalkotó eredeti céljainak megfelelő összefüggésre sem jutok. Ehelyett az állami büntetőhatalom, diszkriminatív, arcpirítóan önkényes, irracionális, és mélyen megalázó manifesztumait látom. A kitaszítottak és esendők gyalázását, méltánytalan, kicsinyes vegzálását az egyik oldalon és a rendőrség súlyos diszfunkcionalitását, szerep és feladattévesztését, a mundérral együtt járó ostoba gőgöt a másik oldalon. Rendőr-Főkapitány Úr! Felhívom a figyelmét a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 2. §-béli, alapelvi rendelkezésére: 2. § (1) A rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekménnyel szemben, felvilágosítást és segítséget ad a rászorulónak. A rendőrség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait. Rendőr-Főkapitány Úr! A kollégái havi 28.500,- Ft-ból tengődő embereket büntetnek azért, mert megpróbálnak valahogy közlekedni, buszjegyre jobbára nem lévén pénzük. A kollégái kicsinyes, otromba ürüggyel szabnak ki KÖHÉM rendeletek alapján BICIKLICSENGŐ hiánya miatt 19.000,- Ft bírságot az éhezés küszöbén régen túljutott, szerencsétlen sorsú állampolgár társukra. A kollégái tökéletesen kiismerik a KÖHÉM rendelet szövevényei között magukat, magabiztosan idézik a 116. §-át miközben nem ismerik a rendőrségről szóló törvényt, nincs vagy az egyenruha felöltésével az örsön hagyják a szakmai-etikai és általános erkölcsi érzületüket. A kollégái törvényes eljárás keretében és élő, hatályos jogszabályok alapján csúfolják meg a jogállamot, nem együttműködnek a lakossággal hanem intézményesen elnyomják, nem óvják és védik az emberi, állampolgári jogokat, hanem tiporják. A kollégái célkeresztjében egyértelmű és jól körülhatárolt csoport, a romák találhatók, a kollégái intézményesítik az állam és a többségi társadalomban egyre erősödő rasszimust. Rendőr-Főkapitány Úr! A KOLLÉGÁINAK NEM AZ DOLGUK! Kelt, Rimóc, 2011. Tisztelettel, Simon Mihály jegyző

12

MÁSODIK MODUL

I/2. Szegénykultúra és etnicizálódás Szabó Zoltán (1937) Cifra nyomorúság. A Cserhát, a Mátra, Bükk földje és népe. Magyarország felfedezése. (Részletek) http://mek.niif.hu/05200/05259/05259.pdf

(A táj) „A palócok földje nem hegyvidék, mert nem völgyek süllyednek a hegyek közé, és nem alföld, mert sehol sem sík és mindenhonnan látni hegyeket. Az Ipoly felől a Börzsönyt látni, Nógrád északkeleti felében a Karancsot, déli részén Cserhátot, a Zagyva mellől a Mátrát, a Sajó mellől a Bükköt, a Hernád mellől a Sátor gerincét. Az ember itt nem hódította meg a hegyet, mint a Kárpátok egyes vidékein, csak éppen meghúzódott alája. A falvak úgy állnak a hegytömbök körül, mintha lecsúsztak volna róluk és a házakat megállította volna a surlódás a síkabb vidéken, ahol már nagyobb volt a surlódás ereje, mint a lejtő parancsa (…) Az élet, ami itt folyik, dombok közé húzódva, elszigetelten a szomszéd világoktól, néha még szomszédok életétől is elkülönül. Talán csak egyben egyeznek az egyes vidékek, melyeknek mélyében, mint kagylóban a gyöngy bújik meg a falu: a szegénységben, mely ha okaiban mindenütt másmilyen is, megjelenésében mindenütt ugyanaz. Mert ez a szegénység csakúgy hozzátartozik a tájhoz, mint a szépség. A föld, mely változatos az utazónak, nehéz a parasztnak. (A táj sorsa) „… talán egy más országrész sincs Magyarországon, melyen ennyire érezni lehetne a múlt kezenyomát, mint a mai ország északi részén. Ha ezen a tájon jársz, ugyanaz a szorongás fog el, ami meglep akkor, ha a magyar történetet olvasod. Érzed, hogy mi lehetett volna belőle és látod, hogy mi lett. Tele van ez a vidék történelemmel és tele van annak bizonyítékaival, hogy ez a történelem sohase válhatott igazán javára (…) A paraszt is, mindennek magja és országnak gyökere, egy-két város környékét, egy-két iparvidék falvait leszámítva lélekben ugyanaz maradt. Nógrádban és Hevesben, Borsodban és Abaújban ma is ugyanúgy tér ki nehéz szekerével a könnyű úri homokfutó elől, árok szélére billenve, mint száz év előtt, ugyanolyan esett tartással és ugyanúgy lógatott kalappal áll meg köszönésre ura előtt. És minthogy palóc, ugyanolyan béketűrő, tréfás, barátságos és semmiért nem lázadó, mint a régi időben. Ha meg tudott maradni, vagy meg kellett maradnia parasztnak, élete se változott sokban, tudása tán több lett valamivel, de bizalmatlansága ugyanaz maradt. A kolerazendülés szomorú szimbóluma ma is aktuális. Becskén 1937-ben tífuszjárvány volt, de a parasztok csak az ötvenedik eset után hitték el, hogy járvány van. Addig nem. Mert urak mondták és nekik már nem hisznek. Kitalálásnak nézték az egészet, sanyargatásra jó ürügynek. A szelídebbek a »járvány« emlegetését üres szóbeszédnek tekintették, a keményebbek újabb formának a parasztság birizgálására és emberi szabadságainak korlátozására. Mindnyájan igyekeztek nehezíteni az orvosok dolgát és harcát a járvánnyal szemben. Mert az urak dolgának nehezítése tapasztalataik szerint javukra szolgált mindig. A környék értelmisége természetesen elkeseredetten beszélt a »parasztok buta bizalmatlanságáról«. Erősebb kéz szükségét emlegették, mert - amint vélték - íme: korlátolt és ostoba a paraszt, zendülni és urat gyűlölni kész. Arra kevesen gondoltak, hogy a szegénység és tudatlanság homályában sínylődő parasztokat, inkább fölemelni kellene, mint szidni és fegyelmezni. Csakúgy, mint száz év előtt.” (A lakosság) „Nógrád-Hont, Heves, Borsod-Gömör és Abaúj lakosságának száma az 1930. évi népszámlálás idején 989.558 lélek. Azaz közel egy millió ember lakik ezen a területen, az egész ország lakosságának 11·4%-a, vagyis körülbelül egykilencedrésze (…) Hogy a táj és társadalom struktúrájában mekkora szélsőségek jöhettek létre, annak megvilágítására talán elég két számadat. Heves vármegye legalsó, alföldi járásában (tiszafüredi) 10 községben él harmincnégyezer ember, Borsod vármegye egyik északi járásában (edelényi) pedig 39 községben él harminchétésfélezer ember. Ugyanez a két szélsőség, mely az egyes falvak nagysága közti különbségben mutatkozik, megmutatkozik mindenben. Az egyes szomszédos falvak 13

jellege közötti különbségek néhol óriásiak. A rengeteg kicsi települőhelyen élő nép körülbelül ugyanolyan különböző jellemben, életformában, amilyen változatos a táj, mely befogadja őket. A népesség csaknem teljes egészében magyar anyanyelvű. Német anyanyelvűt 6376-ot, szlovák anyanyelvűt 9425-öt számoltak össze 1930-ban. A szlovák eredetű nép száma azonban lényegesen nagyobb, hiszen Kászonyi szerint a vármegyék területén közel száz szlovák falu magyarosodott el, jórészt a palócság felszívó ereje folytán. Ez elmagyarosodott szlovákság már csak nevében őrzi egykori eredetének emlékét, sokszor palócabbak a palócnál, teljesen beleilleszkedtek a palóc életformába, viseletükben átvették és gazdagították a palócok viseletét (…) Foglalkozás szerint Abaúj lakosainak háromnegyede, Heves lakosainak kétharmada, Borsod lakosainak csaknem a kétharmada és Nógrád lakosainak valamivel több mint a fele őstermelő. A földművelésből élők arányszámában Borsodban, Hevesben és Nógrádban, 1920 és 1930 között, jelentékeny csökkenés mutatkozott. Ez egyrészt arra mutat, hogy volt iparosodás, másrészt arra, hogy a vidék lakossága szívesen cseréli fel, ha van rá mód, a földműves-sorsot, az ipari munkás sorsával (…) Borsodban az ózdi, Nógrádban a salgótarjáni iparvidék és a Pest sugárkörébe eső falvak lakóinak pesti munkába vándorlása eredményezi ezt az eltolódást. Hevesben pedig egy-két bánya és a hatvani cukorgyár szerepe hozta magával az arányszám csökkenését. Azontúl, hogy a vidék földbirtokeloszlása szinte parancsolóan írja elő, hogy a táj lakosainak fel kelljen cserélnie a paraszti sorsot a munkássorssal. Az ipari foglalkozású lakosság arányszáma e tíz év alatt mind a négy vármegyében emelkedett és például Nógrádban ma másfélszer annyi az iparban foglalkoztatottak száma, mint 1920-ban s a statisztikai adatok arról vallanak, hogy erős vándorlás van az egyes foglalkozási ágak között.” (Még parasztok) „Ezen a tájon van néhány vidék és számos falu, amelyekhez nem ért el a huszadik század. Vagy ha elért is, riadtan visszahúzódott, látván, micsoda hatalmasságok uralkodnak a falu fölött. Hegyek között fekszenek, útjuk nyáron van csupán, akkor is csak esőtlen időben. Télen megrekednek és elzáródnak egymástól, az élet ütőereitől s a házak közé is gátat emel a sár. A táj legdúsabb és legmagánosabb vidékei ezek. Rendesen közel vannak a régi várak romjaihoz és messze vannak a vasútállomásoktól. Magosan fekszenek, festőknek szép vidékeken, ahol töméntelen témát talál az ecset és rengeteg nehézséget az eke. Messze van tőlük minden, piacuk nincsen, csak azt termelik, ami maguknak kell. Még jó, ha tudnak termelni annyit, amennyi nekik elég. A régi, zárt és röghöz kötött, önmagának termelő és önmaga termését fogyasztó parasztélet kényszerű őrzői ők. Szomorú és pénztelen, nem kiáltó, de nem is változó szegénységről beszélnek e falvak, csinosak és néha művésziek, szomszédságukban bor terem és bennük az embereknek az év jórészében van valahogy ennivalója, de nincsen pénze. Életük nagyon egyszerű körforgásban telik le, piac és kereskedelem bonyodalmai nélkül. Megeszik, amit a föld ad nekik, aztán odaadják magukat a földnek. Közben nem sok történik velük és a faluval (…) Szegénységük és elesettségük megható tüneteiről külön könyvet lehet írni. Olyan sorsok szerepelnének benne, mint a szakali legényé, aki katona volt és hazatérvén aratásra, katonaruháját vissza kellett küldenie a kincstárnak. Más ruhát nem tudott venni, a faluban kölcsön se kaphatott, hát riadtan várt egy ideig a szobában, szégyentől pirulva, szomorúan és már alig reménykedve. Végre valakitől nehezen ugyan, de kapott egy fürdőruhát. Azon a nyáron gyakran lehetett látni őt az erdő fái között osonni a földek felé munkába. A rendes úton nem mert járni, szégyellte magát a különös, nem testére szabott fürdőruhában. Ilyesmi történik némelyikükkel. A legtöbben egyszerűen élnek, a gyomor örömei nélkül. Levesen és kenyéren, vagyis kenyéren és vizen, mint valami különös börtönben, melynek rácsai a szomszéd erdők és nagybirtokok.” (A bujáki példa) (…) Elzártságának a nép életében kétféle hatása mutatkozik: egyik a szociális helyzetben, másik a parasztság magatartásában. Az elzártság hatása e falvakban gazdasági téren: a szegényparaszt nem a nagybirtoknak, hanem egy nagybirtoknak van kiszolgáltatva. Igy a bujáki embernek a munkavállalási szabadságban rejlő kicsiny ellenállási lehetősége is meglehetősen illuzórikus. A bujáki uradalom a többi uradalmaknál is kedvezőbb helyzetben van, hiszen, aki nem szegődik hozzá kisebb bérért, annak nagyon messzire kell mennie nagyobbért… Volt idő, hogy a bujákiak nem panaszkodtak, ma panaszkodnak. De mindig teljesen függő és kiszolgáltatott helyzetben éltek, ha valaki a bujáki uradalomban nem kap munkát, akár mehet is el Bujákról, mert Bujákon nincs más úr és nincs más munkaadó. (…)

14

Az elzártság e két hatása, a gazdasági és a lelki, mindenképp csak a munkaadónak használ. A nagybirtokos, vagy helytartója kétféle hatalom birtokosa. Az egyik: a munkaadó kapitalisztikus megjelenésű gazdasági hatalma, a másik a földesúr feudális-patriarchális megjelenésű úrihatalma. Erre az utóbbira legfőként az ad módot, hogy ezeken a zárt vidékeken az idő megállt, a parasztság megmaradt a jobbágyszemlélet és jobbágyalázat fokán s így a nagybirtokosban és helytartójában nem annyira munkaadóját, mint inkább urát látja még mindig. Ez ellen természetesen ritkán tesznek azok, akik bár nem boldog birtokosai, de hű kiszolgálói e kettős hatalomnak. A falusi értelmiség, ha egyideig esetleg tusakodik is, később törvényszerűen beadja a derekát és engedelmes lesz és szelíd. Balassagyarmaton olyanok, akik régebben voltak Bujákon, erősen állították nekem, hogy az intelligencia egy része keményen küzd az uradalom impériumváltozásával kapcsolatos igazságtalanságok ellen és többekhez utasítottak (…) (Ember a barlangban) „Ha a Matyóvidékén a külszín takarja és színezi a nép állapotát, körülötte a falvak képe - kifejezi. A Matyóföld fölött, a Bükk kezdődő lejtőin, Mezőkövesd körül félköralakban ugyanolyan summásfalvak helyezkednek el, amilyenek a matyó községek. Csakhogy e falvaknak külön nevezetessége van: a barlanglakás. A mezőkövesdi járásban, a Bükk oldalában 805 ilyen barlanglakás van és 4000 lélek lakik bennük. A barlanglakások a következő községekben vannak: Tibolddaróc lakóinak 60%-a él barlanglakásban, Szomolyának 37·2%-a. A többi falvakban az első három falu kivételével átlagban a lakosság egyötöde lakik barlangban. Tibolddarócon 32, Szomolyán 10 az életveszélyes barlang. Egy-egy tibolddaróci barlangban átlagban 7 lélek lakik, de ha ehhez hozzávesszük a barlangba bevitt állatokat is, akkor ennél sokkal több élőlényt találunk telenként egy-egy odu szűk üregében. A Zöld Kereszt-lap e barlanglakásokat szűkszavúan és szárazon is így jellemzi: »A barlanglakások mind alacsony, kis alapterületű (legfeljebb 10-20 négyzetméter) riolittufába vájt üregek. Az ablakok szűkek, a falak nedvesek, eső idején a tetőn a víz beszivárog, a levegő dohos, az ételek megpenészednek. Néha ember, állat egy szobában van. A nap alig süt be. A lakás tisztítása a sötétség miatt nehéz és a sötét, nedves levegőben a betegséget okozó gombák, a baktériumok vígan szaporodnak. E miatt a csecsemőhalandóság és a gümőkórhalandóság háromszor annyi, mint egyebütt. A vízbeszerzés nehézsége miatt legfeljebb ivásra hordanak vizet, mosásra nem jut elég víz. Árnyékszék nincs, a szemétdombra, a bokrok mögé járnak, e miatt a lakások környéke a vérhasnak és hastífusznak melegágya. Az állatok is vagy a lakásban, vagy közvetlen a lakás mellett levő ólban vannak. A porózus közeg teleszívódik ürülék-alkatrészekkel és azoknak bomlása miatt, főleg nyáron, kellemetlen szag van a lakás körül.« (…) Lakásaik, e barlangok, számukra egyáltalán nem azt jelentik, amit a szörnyülködő nézők számára. E barlanglakásokat a látogatók rendesen kuriózumnak tekintik, nyomorkülönlegességnek, speciális valaminek. Olyasminek a házak közt, mint valami különösen nyomorék koldus az emberek között. Egy előkelő úr, mikor erre járt és látta e falvak különös képét, a hegyoldalban húzódó, fehérre meszelt falú, tátongó szájú üregeket, »borsodi Abesszíniának« keresztelte el e tájat. Holott azok egyáltalában nem ilyen afrikai különlegességek. A barlanglakások léte és lényege az itteni agrárproletár helyzetéből folyik, annak egyenes velejárója és következménye. A barlanglakás nem táji kuriozitás, hanem az itteni summásmunkás zsellérség helyzetének pontos és plasztikus kifejezője (…) E falvakban a földműves szegénység valóban addig nyujtózik, amíg a takaró, azaz a keresete ér, tehát barlangokban lakik. Bármennyire furcsán hangzik is, a barlang illik ahhoz az élethez, amit neki élnie kell. Ezt maguk is tudják s az egészségügyi kutató csodálkozva említheti, hogy »A szegény nép ragaszkodik a barlanghoz, mert egy szoba vételára 100-200 pengő, szoba, konyha és kamrából álló lakás pedig 200-600 pengő. Évi adója 7-10 pengő. Ezenkívül a lakás nyáron hideg, télen pedig meleg és pár gallyal be lehet fűteni.« Amit vesztenek azzal, hogy a barlanglakás roppant egészségtelen, tüdővész, vérszegénység, angolkór okozója, azt nemigen veszik észre. De azt észreveszik, hogy nem kell fűteni, hogy aránylag kevés rá az adó, hogy jól meg lehet húzódni benne, hogy nem rak rájuk nagyobb terhet, mint amekkorát szegénységük elbírhat. (…) Nagyon lehetséges, hogy e barlanglakások keletkezésénél afféle földesúri önkény játszott közre, aminőre Fényes Elek is említ egy példát épp Tibolddarócról: »Említésreméltó egy kút, melynek a vize a nép által a köszvény ellen csodálatosan használtatott, mígnem bizonytalan ok miatt a tulajdonos által behányatott.« A tulajdonos nyilván nem nézte atyai örömmel jobbágyainak köszvénykúráit és ez okozta a gyógyító kútnak szomorú végét. (…)

15

Állapotukért nem okolnak senkit, nem lázadnak és nem tusakodnak. Csak bizalmatlanok és keserűek. Ostoroson az a közmondás járja, hogy »Nem jó a parasztnak egy tálból enni az úrral a cseresznyét, mert (az úr) meglövi a magjával.« Néha különösen az idősebb férfiak keseregnek arról, hogy ők az ország mostohagyermekei, amit adóba fizetnek, abból flaszter épül a városi ember számára, hogy azon pipiskedhessen és aztán lenézhesse a buta parasztot. De ezek csak afféle belső dohogások, e falvak tűrnek és meghajolnak és néha valami kis mezei lopásért, apró verekedésért elmennek »rabnak Kövesdre«. Egyébként vannak községek, ahol évenként 10-15 késelés esik és néha halál. A virtus e téren vet lobot bennük, rendesen nagy lakodalmak idején, mikor életében egyszer ül ünnepet az ember és asszony. De akkor aztán magyar módon, szinte egyévi keresetét költi a lakodalomra és vannak, akik az ötödik gyerek után még mindig nyögik a mennyegzős adósságot. Ilyenkor, hacsak lehet, városba mennek vásárolni az asszonyok, boltba. Sok pénzért vesznek és lehetőleg fölényesen alkudozva a boltossal. Van ebben valami primitív öröme annak, akinek mindig parancsoltak, hogy egyszer kiszolgáltathatja magát a nadrágos emberrel. Igy élnek. Nagyjából egyhangúan, változás és remény nélkül. Az asszonyok félig a temetőnek, félig a bölcsőnek szülik a gyerekeket, mert a gyerekek fele meghal… Hogy miben halnak meg, nemigen tudják. Csak meghalnak szép csendesen, különösebb kiáltozás, vádaskodás vagy tusakodás nélkül. Barlangban.” (Eger) „A város paraszti része, ez az őstermelőöv alig egy-két kilométernyire van a város közepétől, de ha a távolságot a szociális helyzet tényeiben mérjük, szörnyű nagy lesz a messzeség a pompakedvelő nagyurak városa és a külső nyomorúság között. A Szalaparton pincékben élnek az emberek, a napszám kicsinységéről panaszkodnak és arról, hogy egyre jobban drágul a fa. A lankás dombhátak itt már közvetlenül a szántóföldekbe futnak bele és e dombhátak alja háztetőben végződik. A domb lábát a szalapartiak cseréppel, szalmával, zsindellyel fedték be, anyagi állapotuk szerint, és ha ezeken a halmokon sétál az ember, itt-ott kéménybe ütközik. Ezek a kémények, mint szegénység-adta különlegesség merednek ki a rétből, törekvő füvek és száradó giz-gaz közül, alattuk emberek laknak. »Lakható domb« - gondolom fanyarul, ahogy járok a dombtetőn, mely a napszámosok házának teteje is egyben, meg a szomszéd cigányoké. Mert cigányok és magyarok egymás mellett és egyformán a föld alatt laknak itt (…) A jövőtlen kisváros kicsiny lehetőségeit már eredendően megszabja Eger fekvése. Az, hogy ez a város oda épült, ahol van, hegyek alá, inkább világi és egyházi hatalom várának, mint gazdasági központnak. Helyzeténél fogva olyan város, mely kapu ugyan, de leginkább olyan kapu, melyet pedig mindig bezártak, hol a nemzet ellenségei ellen, hol az »új idők új dalai« ellen. Ez a kapu mindig inkább visszavert, mint átengedett és sohasem volt az a célja, hogy kereskedőket, vagy árut bocsásson be, vagy küldjön ki(…) A városi urak kedves terve az »Eger iskolaváros« jelszóval szemben az idegenforgalmi fürdőváros elképzelés. Ha más bizonyíték nem lenne is, ez elég ahhoz, hogy megítéljük a városok vezető rétege, az úgynevezett felső-középosztály gondolkodása mennyire egyrétű és sablonos. Viszont, hogy a városfejlesztési terv is inkább csak jelszó, mint program, arra bizonyíték, hogy Eger várostakarításra sok magyar városnál csakúgy lényegesen kevesebbet költ, mint kulturális célokra. A Fürdőváros-elképzelés magva az az uszoda, melyet egy neves úszónk édesapja, mint városi mérnök épített többek szerint azért, hogy fiának legyen hol úsznia. Ez az uszoda volt a mag és most már a helybeli vezetőség egy része úgy véli, hogy meg kell varrni a gombhoz a kabátot, vagyis fürdővárost kell csinálni Egerből és a város életét az uszodához igazítani. Ennek viszont erkölcsi okokból a papi körök vannak ellene (…) Ezekre a városszéli területekre adják ki a legtöbb italmérési engedélyt, viszont ezeken a területeken lakik a legkevesebb orvos. A hasihagymáz-esetek sűrűn fordulnak elő errefelé és természetesen jelentékenyen nagyobb a tbc-halálozás, mint a Belvárosban, a pincelakások hatása tisztán megmutatkozik a csecsemőhalálozás nagyságában is. A legszegényebb parasztkerületben, a Szalaparton egy fölvett adatgyűjtés és hozzávetőlegesen elvégzett kalóriaszámítás szerint egy felnőtt ember naponta átlagosan 1236 kalória értékű ételt vesz magához, ami lényegesen alatta marad nemcsak a kívánatos, hanem a szükséges mennyiségnek is. A pincelakások mellett itt vannak a teljesen vagy félig vályogból készült házak, a nád, zsúp-, zsindely- és deszkatetők és itt nőnek fel azok a gyerekek, akiknek kevés hasznuk van abból, hogy a várospolitikusok büszkén hivalkodnak azzal, hogy Eger iskolaváros. A Szalapart képe és a falu-öv számadatai nem hagynak kétséget a felől, hogy Egerben a vezető, kormányzó és birtokló rétegek egyike sem teljesíti szociális kötelességeit, erejéhez mérten. Az ugyancsak jelentékeny földbirtokalapon nyugvó egri püspökség és káptalan illetékesei valószínűleg nem is nagyon ismerik ez alvilági tájakat és az egri idegenforgalmat akaró város aligha hivalkodna ezekkel a tényekkel. 16

A hadifogoly levente. Evellei László visszaemlékezése. In. Hekeli Sándor (2010) Két hegység faluja. Egerbakta. (Részlet) „Apai nagyapám annak idején kivándorolt Amerikába, úgy tréfálkozott leveleiben, hogy ő grófként jön onnan haza. Hazajött, beteg lett, nemsokára meg is halt. Én, ahogy kijártam az elemi iskolát, 13 évesen elkezdtem dolgozni. Ennyi idős voltam, amikor először mentem el summásnak, együtt a szüleimmel. Utána még hatszor jártam így a Dunántúlon. Emlékszem, húszas csoportokban mentünk, volt úgy, hogy a faluból egyszerre legalább százhúszan. Már februárban elkezdték szervezni a csoportokat… Marhavagonokban utaztunk a Dunántúlra, én jártam Baranyában, Veszprémben, Tolnában… Mindenféle munkát el kellett végeznünk. Gyerekként félrészért dolgoztam, aki egész részt kapott a férfiak között, annak már aratni, kaszálni jól kellett tudni. 120 kiló búza, meg ellátás volt a félrész havonta. Ebben volt 4 kiló szalonna, bab, krumpli. Napkeltekor a kapával a kezünkben már ott kellett állnunk a föld szélén, napnyugtáig dolgoztunk. Ötös tálból ettünk, közösen, bizony volt, aki igyekezett gyorsan kikapkodni az ételt. Este meg, amikor a barakk előtt körbeültük a tálat, előfordult, hogy a kabóca is beleugrott. Hétvégeken előkerült a harmonika, klarinét, volt, aki egy bőrönd oldalán dobolt, vagy a kasza élét pengette (…) Nekünk nagyobb gazdaságunk nem volt, itthon hagytuk a házat üresen hat hónapra. Szerencsére soha nem fordult elő, hogy valami kár ért volna, más nem történt, csak a fű nőtt ki az udvaron. Vigyáztak a faluban az emberek a másikéra. Télen itthon ölfát vágtunk az erdőn, napszámbért fizetett az érsek. Gallyakat szedtünk össze, azokat haza húzhattuk. Tavasszal eljártunk ásni, kapálni az érseki birtokra, iskolás gyerekként én az ökröket is vezettem (…) A summáséletnek a háború vetett véget.”

Tausz Katalin (1984) …uradalmi cselédek. In. Mátyus Aliz - Tausz Katalin (1984) Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek. Magvető Kiadó: Budapest. (Részletek) „Ősz utóján jártam először a Tisza menti faluban. A települést országos főút szeli ketté, a mellékutcákban jellegzetes látvány fogadott: a kerítéseken belül rendezett udvarok, kívülük sártenger… Pénz híján itt csak az időjárás segíthet, csípős téli napokon járhatóvá fagy az amúgy bokáig süllyesztő sár (…) Az udvarok külső képe arról árulkodik, hogy az itt élők általában nem különösebben tehetősek; az állatokat régi istállókban, ólakban tartják, méretük sem vall nagyobb szabású háztáji álltatenyésztésre. A házak többsége vályogból készült, az asszonyok meszelik tavaszonként vakító fehérre, némelyiket az utca felől kőporral színezték, hogy hasonlítson az újmódi épületekhez. A frissen emelt sátortetős tömbházak se rínak ki a képből, a hivalkodó fogyasztás rajtuk sem fedezhető fel (…) Nem csak a sár vendégmarasztaló itt, az emberek is szívesek. Mindig szakítanak időt, ha megyek, félreteszik a munkát, várhat az másnapig, maga-ura parasztoknál ez elképzelhetetlen (…) E falut lassan pusztulónak mondanám, megrekedt a fejlődésben. A tanács és a téesz központját a szomszéd faluba helyzeték, a közös álltaállomány nagy részét meg a gépeket is elvitték, az iskolát körzetesítették, a lehetőségek bezárultak, az itt élők úgy érzik, őket már mindenhonnan kirekesztették. ’Az itteni ember mindig dolgos volt – fogalmazta meg a közös sértettség okát a falu egyik vezetője -, az idősebbek, akik cselédsorban nevelődtek, tudták, hogy el kell végezni a munkát, és meg is csinálták rendesen. A szomszéd községben, ahová a központ került, ott módosabb parasztgazdák éltek, azok viszont fifikásabbak voltak (…) (Parancs és engedelmesség) „… ’Én tizenhárom éves korom óta mostanáig cseléd voltam. Mert hiába azt mondták, hogy a demokráciában nincs cseléd, csak alkalmazott. De én azt mondom most is meg holnap is, mert másképpen nem mai gyerek vagyok, hogy ahol parancsolnak, ott csak cseléd van.’ Parancs és engedelmesség volt az élet tengelye a gazdasági cselédek számára, parancs és engedelmesség a meghatározó ma is életükben… Parancsot osztott az úr, az intéző, a gazda, a kerülő, engedelmeskedni kellett feljebbvaló cselédtársaiknak, de a természet erőihez sem viszonyultak másként, mint alázattal, belenyugvással. Az a világ rendje, hogy két szerep osztatott az emberekre: úré és szolgáé (…)

17

A kérdezés, a kételkedés, a szembeszegülés, a lázadás hiányzik szótárukból, de beléjük ivódott a hallgatás, a tűrés, a hűség, az alárendelődés, a belenyugvás képessége. Megtörtént például, hogy a vékát, amivel a kommencióba járó gabonát mérték, újra cserélte az úr. Az új véka azonban kacskaringós szélű volt, kevesebb búza fért így bele, az előírt harminckét liter helyett csupán huszonnyolc. Szóvá is tette az egyik cseléd, hogy híja van annak, de csak azt a választ kapta, ha akar, maradhat, ha nem teszik, máris szedheti a sátorfáját. Mit mondhatott volna, hová is ment volna? Maradt tovább (…) ’A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik, kifejezések és cselekvények, melyek a család és a háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintetnek – a gazda irányában nem támasztják az a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna ’ – rögzítette az 1907-es cselédtörvény 45.§-a, hogy úrra, szolgára nem egyazon értékek érvényesek. A világnak e kettétagolódásában, mely a cselédek számára nemcsak adott volt, hanem természetessé is vált, az úriember megkövetelhette a rendet, a munkát, dorgálhatott, fenyíthetett, törvényt ülhetett, még finom embernek is tartották, ha beköszönt egy-egy lakodalomba vagy elküldte a parádés kocsisát maga helyett. Hálát éreztek a gondoskodásért, mert lakást adott, jutatott egy-két mázsa terményt az öregeknek.”

Lakatos Menyhért (1975) Füstös képek (Részletek) http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2009/ciganyok/Fustos_kepek/pages/001_F ustos_kepek.htm

(II. rész) „Aztán, ha éppen szorult a kapca, a kertben kint teleltek a szőlőkarók. Előfordult, hogy rászorultunk, ha az időjárás nagyon komiszul viselkedett. Ezekben a putrikban állandóan tüzelni kellett, vékony falaikat átfújta a szél. Ha egy órára kialudt a tűz, a következőkben már belefagyott a víz a kannába. Hosszúra nyúlt a tél. Sok megpróbáltatást kellett kiállni. Becsületesen élni valóban nem is lehetett, a hideg meg az éhség mindenre rákényszerítette a cigányt. Melegedni és enni! Ez volt a holnap gondja. Minden nap meghozta a maga kilátástalanságát, a korgó gyomrokat, és a sok apró éhes szájat ennivalóval, a ruhátlanságot és a hideget tűzrevalóval kellett enyhíteni. De mit lehetett tenni a házgerincig érő hófúvások idején? A napokig tartó szúrós szélviharokban a kutyát sem lehetett kizavarni. Itt az élet nem kutya, fütyölt rá, mit szabad, mi illik, mi nem illik. Követelte a magáét, hogy honnan, arról senki nem beszélt, még válogatási lehetőség sem kínálkozott. Élni, ez az egyetlen törvény, ami ellen nem lehet fellebbezés. Éhen halhatott, aki akart, de ahhoz el kellett viselni az éhséget vagy a megfagyáshoz a hideget. A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság. Itt is az volt. A községet óriási grófi birtokok vették körül, szétterpeszkedett majorokkal, több helyen állattenyésztéssel, főleg sertéshizlalással foglalkoztak. A hosszú kutricasorok kisebbfajta falunak is megfeleltek, ahol falkával tartották a disznókat. Amikor a dögvész közéjük ütött, hulltak, mint az érett gyümölcs. Mindennap kordéval hordták ki a dögöt. Csak nem volt könnyű megközelíteni. Nappal szó sem lehetett róla, rálövöldöztek, ha egy cigányt megláttak az uradalom területén. Éjjel is puskás ember őrizte a gödröt, nehogy elhordják a dögöt. De ha hideg volt, a csősz is fázott. Éjszakára behúzódott a kunyhójába, aludta az igazak álmát. A legrosszabb idő kedvezett a cigányoknak, s ebből egész télen nem volt hiány. Derékig érő hófúvásban törték át magukat, hogy megközelítsék a döggödröt. Csordában mentek, mint a farkasok, így könnyebben kikaparták körömmel a fagyos hantot, ami alatt az életet adó dögök hevertek. Egész disznókat cipeltek haza a nyakukon, hat-nyolc kilométer távolságról. Pihenésre nem adódott lehetőség, ha egyszer felvette, nem tehette le hazáig, mert az úton maradt. Minél előbb haza, ez volt a jelszó. Erejéhez mérten választott mindenki, ha volt miből, ha nem, kettéosztottak egyet, de általában akadt miből válogatni. Még azon az éjszakán elintézték a disznótort. Kóstolóként egy-egy címert átjuttattak az ismerősökhöz, rokonokhoz, azokhoz, akik akkor éjjel nem tudtak részt venni a zsákmányszerzésben. Ez így volt szokás. Ilyenkor sült vagy főtt hús szagába burkolózott a telep. A zsíros szájú emberek jóízűen nevetgéltek, még kolbásztöltésre is rászánták magukat.

18

Nem csináltak belőle szertartást, a húsdarálót egy jó éles balta pótolta. Tölcsért formáltak papírból, amin keresztül a hevenyében megpucolt belet megtöltötték, csak fokhagyma kellett meg só, hogy kolbász ízét keltse. Ilyenkor aztán meseország lett a mi országunk.” „Nagyon szigorúnak ígérkezett az iskola. A folyosón nem lehetett szaladni, ott állt egy fekete kabátos ember a csengő mellett, megfenyegetett mindenkit. A tanító bácsi azt mondta, hogy tanár úrnak szólítsuk. Egész nap egy szót sem tanultunk, ez - ez, ez - az, mutogatták be egymást. Este hazajöttem egy nagy táska könyvvel. Egész héten nem ültem bele a diákkocsiba, de mikor az igazolványt megkaptuk, a jegykezelő áttessékelt. Még mindig kevés ismerősöm volt, az első C-be csak hárman jártunk, a dagadt Molnár gyerek meg Varjú Vajda. Kölcsönösen nem bírtuk egymást Molnárral, idegesített, hogy állandóan nevetett rajtam. Neki csak volt barátja az osztályban, ott volt Varjú Vajda, aki szintén szegényalapon tanult. Szünetekben együtt röhögtek. Teljesen egyedül voltam, ha valamikor mellém kerültek, menekültek tőlem, mint a rühestől. A diákkocsiban segges Molnár végigjárta a padokat, odasúgott valamit, aztán röpködtek a megjegyzések. - Melyik osztályba jársz, Molnár? - A C-be. - Az azt jelenti, hogy cigányosztály. Még mielőtt elmegy a türelmem, gondoltam, átmegyek a másik kocsiba. Molnár elém lökte a lábát, cipőmet, amiben alig mertem lépni, és apám a hátán hozott ki a cigánypárizsból, hogy sáros ne legyen, összepiszkolta. Lehet, ha Molnár helyében vagyok, én sem teszek különbül attól a tekintettől, amilyennel én ránéztem. Talán még sziszegtem is valamit a fogaim között, de Molnár ordításától saját hangom sem hallottam. Miközben ki akartam venni a zsebkendőm, hogy megtöröljem a cipőmet, Molnár hanyatt vágta magát a padon, kezét, lábát az égnek tartotta. - Jaj, ne, ne! - Bőgött, mint a bivaly, pillanatok alatt csupa húgy lett rajta a nadrág, amikor látta, hogy a cipőm dörgölöm a zsebkendőmmel, felült, és nevetve törülgette könnyeit. - Mi történt veled? - kérdezték a többiek. És a húgyot nézték, ami nagy tócsában úszott a padlón. - Azt hittem, meg akar ölni. Azt mondta édesapám, ne barátkozzak a cigánnyal, mert azok el szokták vágni az ember nyakát. Már elfeledtem, hogy mit tett, szánakozva néztem, mint egy hatalmas zsírtömeget. Visszaültem a helyemre. Ha eddig nem volt barátom az osztályban, ezután mégúgy sem lett. Szünetekben egyedül kószáltam a folyosón, nem szerettem lemenni az udvarra, mert más osztálybeliek is mutogattak rám. Most már nemcsak Molnár nevetett, hanem az egész osztály, még a tanárok sem tudták elrejteni mosolygásukat, ha eljöttek mellettem.” (III. rész) „A telepnek majdnem minden lakója bőrbetegségtől szenvedett; rühtöl és sömörtől. Mindkettőre hugyot, pipamocskot és ablakizzadságot használtak. A gyerekek arcát és felsőtestét tenyérnyi gombafoltok éktelenítették. Bár a pipaszárból kiszedett kenőcsszerű nikotinos szutyok elég hatásosnak látszott, de hol volt annyi pipa. Kétségbeejtően terjedt, az állandó testközelség vezetője volt a fertőzésnek. A rühbetegségtől én sem mentesültem. Az ujjaim között apró pattanások képződtek, elterjedtek az egész testemen, és később hatalmas sebekké alakultak. Az orvosi segítségnyújtás hatástalan vagy csak lassan ható gyógyszerei a fertőzés lehetőségeit egyáltalán nem szüntették meg. Akik az orvost megpróbálták, gúny tárgyává váltak a telepen, a barna, kellemetlen szagú kenőcs messziről árulkodott a rüh jelenlétéről. Ez esetben nemcsak gúnynak, hanem kellemetlen hátránynak is kitette magát az ember, mert a faluban nem engedték be egyetlen házhoz sem. Így aztán a gusztustalan vakaródzásokból undorítóan elgennyesedett sebek keletkeztek, amelyek a piszkos gúnyák alatt egyre inkább fertőztek. Az orvos által felírt gyógyszert magam sem használhattam, nem mehettem az iskolába feketére maszatolva és azzal a kibírhatatlan bűzzel, amit a kenőcs árasztott.”

19

Pozsonyi Zoltán: Etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája? ESŐ. Irodalmi Lap. III. évfolyam 4. szám; (2000. tél) (Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénységkultúrája, Panoráma, Budapest, 1999) (Recenzió) http://vfek.vfmk.hu/00000008/03.html

A rendszerváltozás óta különösen sok publicisztika, tanulmány, tudományos értekezés, könyv jelent meg a magyarországi cigányság kultúrájáról, életmódjáról, a többségi társadalomhoz fűződő viszony változásáról. Tavaly látott napvilágot Szuhay Péter A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája című könyve. A kulturális antropológia módszerével dolgozó tudós a hazai romakutatás megkerülhetetlen alakja, számos fontos publikáció szerzője, és a nagyszabású cigány néprajzi kiállítások fáradhatatlan szervezője. A könyv első fejezete tudományos pontossággal mutatja be a romákról kialakított képeket. Kiderül, hogy különböző korokban kialakított definíciók közül a romák mai önmeghatározása a legfontosabb: az oláh cigányoknak nevezettek romnak, romának, a magyar cigányoknak mondottak muzsikus cigánynak, s akikre a román cigány kifejezést használják, azok beásnak vallják magukat. (A köznyelvben még nem, de a tudományban és a médiumokban a cigány helyett a roma kifejezés került előtérbe.) A cigányság jelenkori problémáinak megértéséhez Szuhay Péter feleleveníti a cigányok történetét. Mária Terézia és II. József cigányösszeíró rendeleteinek célja a kóborló romák letelepítése volt. Hasonló elképzelés húzódott az 1893-as regisztrálás mögött is. A 18. és a 19. század vége között az összeírt cigányság lélekszáma kilencszeresére nőtt. A második világégés előtt deportáló ötletek is napvilágot láttak, de az igazi tragédia 1944-45-ben következett be. Szuhay Péter nem tud pontos adatokkal szolgálni a cigány holocaustban elpusztultakról. Ami nem is meglepő, hisz napjainkban is egymásnak ellentmondó számok, vélemények látnak napvilágot a sajtóban. Közvetlenül a háborút követően a cigányok helyzete nem változott, az 50-es évek cigányságpolitikai intézkedései nyomán a 60-as évektől kellett a gyerekeiket iskolába járatni, a putri helyett sokan „modern” lakóházakba költözhettek, a férfiaknak állandó munkahelyük lett. A szinte teljes egészében iskolázatlan cigány munkavállalók az út- és építőiparban, a bányászatban tudtak elhelyezkedni. A recenzió írója kevésbé, de az idősebb generáció képviselői még emlékeznek az ingázó romákra, akik a keleti országrészből tömegesen jártak dolgozni a fővárosba. Az országban voltak olyan területek, ahol az elhagyott parasztportákra beköltöztek a romák. A tszben helyezkedtek el, ahol gazdasági ismereteket szereztek, s azokat háztáji gazdaságukban hasznosították. A 80-as évek közepén az első munkanélküliek az iskolázatlan vagy betanított cigány munkások közül kerültek ki. A rendszerváltozás a romák életkörülményeinek romlását hozta. Az utóbbi tíz év rákényszerítene a romákat, hogy hagyományos vagy új tevékenységekbe fogjanak: a böngészés, az engedély nélküli halászat és vadászat, a gyógynövények és csigák gyűjtése, a guberálás, a mezőgazdasági bérmunka, a lókereskedelem, a teknőkészítés, a vályogtégla-előállítás olyan tevékenység, amely nem adóköteles és nagy mobilitást jelent. A könyv írója nemcsak bemutatja e tevékenységi formákat, hanem esettanulmányokban szemlélteti azok emberi sorsokra gyakorolt hatását. Sarkadon például a muzsikos cigányok leszármazottai fokhagymát termesztenek. A növénytermesztés fortélyát az ősök napszámosként sajátították el. Mára a családi gazdaságok állandó munkát és állandó jövedelmet(!) jelentenek, így ezek a családok nem szorulnak segélyre. A sarkadi eset azért példaértékű, mert a cigányok már nem bérmunkások, hanem szorgalmuk és tehetségük révén önálló gazdák. A cigányság etnográfiájának bemutatása előtt a szerző felhívja az olvasó figyelmét, hogy nehéz egységes néprajzi képet felvázolni. A cigányok három, elsődlegesen nyelvi alapon elkülönülő etnikai csoportjára eltérő hagyományok, szokások jellemzők, nem beszélve arról, hogy egy csoporton belül a foglalkozási ágak és a vagyoni differenciálódás is színesítheti a képet. A különböző etnikai csoportokba tartozó romák csak elvétve kötnek házasságot. Minden csoportra jellemző, hogy a szegényebb családok nem, míg a tehetősebbek ragaszkodnak a törvényes házasságkötéshez. Nem újdonság a szerzőnek azon megállapítása, hogy a cigányok gyermekvállalási kedve jóval nagyobb, mint a többségi társadalomé. Szuhay szerint nem igaz az, hogy a romák a családi pótlék miatt akarnak sok gyereket. A cigányok a gyermekáldást szerencsének tartják, a meddőség viszont a család szégyene.

20

A cigányok lakáskultúrája a lakásviszonyoktól függ. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a putriban vagy a 60-as évek Cs-lakásaiban (csökkentett értékű) szegénységi kultúra jelenik meg. A kétszobás parasztházak némelyikében az egyik szobát nem tiszta, hanem gyermekszobának tartják fenn. A tisztaszoba, a gyermekek-felnőttek külön szobája csak a családi házakban élő romáknak elérhető. Az etnikus jelleg a tehetősebb cigányok lakáskultúrájában fedezhető fel. A romáknak nincs egységes táplálkozási rendje, táplálkozásuk jövedelmük függvénye. Ma is tartja magát az a tévhit, hogy egykoron a romák előszeretettel ettek varjút, ürgét, sündisznót. Ezek az állatok ínségeledelek voltak, manapság is az megy a dögkúthoz, aki erre rászorul. A szegényekkel szemben a tehetősebbek táplálkozása rendszeres, de még az utóbbiak is sok zsíros, szénhidrátdús ételt fogyasztanak. A sok zsírosat fogyasztó elhízik, ám a kövérség a jólét, a gazdagság szimbóluma. A gazdagabbak úgy vélik, hogy jólétük a szegény ősöket is jóllakatja. Régebben az öltözködésben lehetett a három etnikai csoport között a legjelentősebb különbséget felfedezni, manapság - főleg a szegénység miatt - egységesülés figyelhető meg. A magyar cigányok vagy romungrók gyorsan követték a polgári öltözködést. A beások egy ideig hordták a népviseletnek tartott paraszti ruhákat, de később, a romungrókhoz hasonlóan átvették a többségi társadalom polgári öltözködési stílusát. Tehát a két etnikai csoportnál sem alakult ki etnikus jellegű öltözködés. Az oláh cigányok az ötvenes években sok ruhát felvásároltak a parasztoktól, s attól kapott sajátos színezetet a viselet, hogy körükben az tovább élt. A több számmal nagyobb vagy kisebb, guberált ruhákba öltözködő cigányok a szegénységkultúra megjelenítői. A romák és a többségi társadalom ünnepi rendszere gyakorlatilag megegyező. Az ünnepek bemutatásánál a szerző a csatkai búcsú leírásán keresztül érzékelteti a romák és a nem cigányok eltérő kulturális viselkedését. Szuhay Péter egy olyan fényképet is mellékelt a szöveges részhez, ami önmagában is sokatmondó. A romák halottakhoz fűződő viszonya gyökeresen eltér a többségi társadalométól. Itt a virrasztásra, a temetési lakomára, a hathetes gyászra, az önmegtartóztató szokásokra és annak lezárására (pomána) gondolok. A halotti szokásaikban az etnikus jelleg egyértelműen kidomborodik. A könyv írója hosszan elemzi a romák egészségügyhöz való viszonyának ellentmondásait. Köztudott, hogy a romák nem szívesen mennek orvoshoz, vagy éppenséggel a legapróbb betegséggel is oda rohannak. Gyakran hallhatjuk azt is, hogy nem hisznek az orvosoknak, inkább kuruzslással, varázslatokkal keresnek gyógyírt bajaikra, a várandós kismamák nem tartják be a nőgyógyász és a védőnő tanácsait. A szerző állítása szerint a romák többségére nem igazak a néha egymásnak is ellentmondó feltételezések. Nem tagadja, hogy az a cigány, akinek nem volt módja a kórházi miliőt megismerni, annak szabályait megtanulni, ott nem érzi jól magát. Gázsó (nem cigány) szobatársai lekezelik, orvosai neheztelnek rá. Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy a többségi társadalom és az egészségügy értékrendje lefedi egymást, míg a szegény romáké ettől eltér, ezért ők tudnak legkevésbé a rendszerhez alkalmazkodni. A többségi társadalom középosztályi értékrendjében a felnőttek és a gyerekek világa elválik egymástól. A szegény romáknál a rajkók mindig a felnőttekkel vannak, játékok híján a felnőttek eszközeivel játszanak. Nem volt ez másként a két világháború között a szegény parasztoknál sem. A könyv utolsó előtti fejezetében érdekes esettanulmányokkal ismerkedhet meg az olvasó. Öröm és bánat, szegénység és viszonylagos jólét, keserűség és bizakodás egyaránt tükröződik bennük. A történetek címei különösnek tűnnek, de az esetleírások elolvasása után megérti az ember, miért lopta el felesége holttestét a kórházból egy roma férfi, de arra is fény derül, miért meztelenül fényképeztette unokáit egy nagymama. Mindegyik apró történetből bemutatható a cigányság etnográfiájának, szociális helyzetének, egészségügyhöz való viszonyának egy-egy szegmentuma. A mű egy olvasókönyvvel zárul, amely roma és nem roma szerzők irodalmi, szociológiai, szociográfiai műveiből vett részletekből és azokat vizuálisan megjelenítő fényképekből áll. A könyvben óriási ismeretanyagot, rengeteg irodalmi és tudományos szövegrészletet, érzelmekre, lelkiismeretre ható fényképet találhatunk. Annak ellenére, hogy a felhasznált fotók nem egységes szemléletmódot tükröznek, szerves egészet alkotnak a szöveges fejezetekkel. De a kötet igazi kuriózumai az esettanulmányok. Ezek hozhatják a többségi társadalmat a romákhoz közel(ebb). A szerző nemcsak átérzi a cigányok helyzetét, hanem tudja is: nehéz cigánynak lenni. Nem könnyű 21

egyszerre megfelelni a saját etnikai csoport és a többségi társadalom értékrendjének, elvárásainak. A mindennapokban a romák többségének rossz anyagi helyzete miatt kultúrájuknak nem etnikus, hanem szegénységi oldala válik láthatóvá. A könyv fő célkitűzése az volt, hogy „megfejtési és megértési kulcsokat nyújtson olvasói számára”. Meggyőződésem, hogy ez kiválóan sikerült.

Fleck Gábor, Virág Tünde Most már innen menni kell (Ilonka néni) In. Reisz Terézia, Andor Mihály (szerk.) (2002) A cigányság társadalomismerete. Pécs: Iskolakultúra. 215-22.o. (Részletek) http://deszocpol.atw.hu/kisebbsegpolitika/a_ciganysag_tarsadalomismerete.pdf

A magyarországi aprófalvak történetéről, helyzetük alakulásáról, az aprófalvak társadalmának demográfiai, etnikai, szociális változásairól számos elemzés született. Az alábbiakban közölt interjú egy olyan asszonnyal készült, aki életével végigkövette egy aprófalu virágkorát és hanyatlását. Történetünk helyszínén napjainkban két etnikailag azonosnak tekinthető csoport leszármazottai élnek. Különbség közöttük csupán annyi, hogy máskor érkeztek a faluba, annak környékére. Ennek a kezdeti különbségnek hosszú távú következményei voltak a későbbi életutak alakulását tekintve. Az egyik csoport egy gazdaságilag nyitott helyzetben kezdett közeledni az akkor kizárólag parasztok lakta falu társadalma felé. Ez esélyt teremtett egy szimbiotikus viszony kialakulására. Ezzel szemben a később érkezők már abban az időszakban kerültek a falu közelébe, mikorra a paraszti családok nagy része az aprófalvakra jellemző gyors gazdasági beszűkülés következtében nagyobb településekre költözött. Életmód-, életvitelbeli különbségek e két csoport között a legutóbbi időkig kimutathatók voltak. Ennek legjobb indikátora a korábban integrálódott csoport nagy részének parasztokkal egy időben történő elköltözése ezen dél-dunántúli aprófaluból. Ma a faluban ebből a csoportból csupán néhány család él. Közülük egyik Ilonka néni.1 „Akkoriban ott laktunk a Géza telepen. Még gyerekkoromban. A Milus Géza bácsiról nevezték el, mer’ az támogatta a cigányokat, az oláhokat, románokat. Mer’ mink magyar cigányok vagyunk. Úgy mondják. Beások. Eredeti beás. Mi nem vagyunk cigányok, kolompárok, nem. Már a viseletünk sem olyan, mint a kolompároké. Úgy járunk, mint a magyarok. Na és ez a Milus Géza egy paraszt ember volt. Ez egy pártfogó ember volt, nagyon szeretett minket, és azt mondta a Vilma néni, hogy adjunk hálát a Géza bácsinak, hogy megmentett minket, mikor háború volt. Mert nem engedett, hogy minket éjjel meggyilkoljanak. Mer’ azt mondta, hogy akkor ki fog dolgozni a földekbe. Mer’ mi sokat dolgoztunk nekik, mer’ ezek parasztok voltak. Mind parasztok voltak, mind magyar. Most van egykét magyar. Ezek már öregek. Na szóval, ő azért tartott minket, a Milus Géza bácsi, mer’mi dolgoztuk nekik a földjüket. Mi kapáltunk, arattak a szüleink is. Nagyon szeretett minket, ha románok is voltunk, mi tisztességes úton-módon jártunk. Fogadtak minket. Dolgoztunk, aztán este kaptunk vacsorát, nem mi, az öregek, na. Az idősebbek, elfogadta őket vacsorára, fosztották a kukoricát. Haza is hozott édesapám bort, úgyhogy szerette őket ez a falu. És azért volt az a neve a telepnek, hogy Géza telep. Mer’ szerettük őt mink is. Szép volt nyáron a Géza telep, de ha esett az eső, nagyon sáros volt, fekete sár volt. Aztán a Lali bácsi egyszer – nem tudom, hogy volt – meggondolta, hogy elveszi a falutól, a néptől, a parasztoktól a szép földet. És akkor átadta nekünk. Borsóföld volt az akkoriba. Na ott lett a Varga telep. Mikor is? Hú, drága szép szűzanyám, ’55ben vagy mikor mentem férjhez, tizenöt éves koromban mentem férjhez. Tizenhét éves voltam, amikor odakerültünk. Már én férjnél voltam. Én tizenhét éves voltam, amikor odamentünk a Géza telepről, odamentünk lakni. Én már nem laktam ottan, én már bent laktam a faluban, ez a mi házunk volt, ez a Csere háza. Huszonnégyezerért vettük meg ezt a házat. Készpénzért. Vagyis még nem volt kész. Hanem tehenet is adtunk neki, marhát. Az apósomnak voltak tehenei, akkor mondta a Jani bácsi, hogy adjon abban az árban egy tehenet. És akkor az apósom adott tehenet, húsz literes tejjel, úgy sajnáltam azt a tehenet, hogy csoda. Dehát odaadta neki. Minket sem akartak beengedni a faluba úgykülönben. Itt csak pásztorok lakhattak, kanász, csordás. Ide nem akarták beengedni az oláhokat. De minket azért beengedtek, mert tudták, hogy olyanok vagyunk. A férjem meg az apósom csírás volt. Tehenekkel foglalkoztak. Volt itt Tsz, és akkor ott volt csordás, fejte a teheneket. Kézzel fejtük a marhákat. Még én is elvoltam fejni. Nekem is volt három tehenem, fejős, meg két bika, hizlaltam bikákat. Amikor volt időm, elmentem a Lenke nénivel, meg az Iza nénivel, volt amikor csak látogattam őket, nem nagyon akart a férjem aláengedni, mert én féltem azoktól a tehenektől. Nem ismertek engem azok a tehenek. A férjem, meg az apósom, meg a legkisebb fia is, az is csírás volt. Ez kifejte az istállót majdnem egyedül. A gép se fejt volna jobban, mint ez a fiatal gyerek. Akkor még nagyon fiatal volt, a férjemnek az öccse, de nagyon jó munkás volt. Nagyon szerette őket a Takács Géza bácsi, az volt az elnök. Nagyon szerettek minket. Nagyon kedvesek voltak hozzánk, mi is olyanok voltunk hozzájuk. Nagyon sokat dolgoztunk náluk. Nagy munkások voltak ezek, ez a mi családunk. Meg többen is. Ezek mindig dolgoztak. Mi is ott laktunk a telepen, mikor megkaptuk ezt a házhelyet, nagyon szép nagy telek volt ez, és volt nekünk egy bírónk, Orsós József, ilyen festő, ahhoz jártak mindig a rendőrök, hogy ki hogy viselkedik, úgyhogy ott nem mondtak semmi rosszat, minket nem bántottak, senki. Nem ám. Ha éjfélkor jöttünk haza a faluból, nótaszóval mentünk haza, nem szóltak, hogy minek, hol voltunk. Hoztuk a bort a faluból, süteményeket. Takács Mariska

22

néni kuglófot sütött, azt nagyon szeretem. Úgyhogy nagyon szeretett bennünket ez a falu, ez a nép. Jól megbecsültek. Na én nem dicsekszek, de a gulyások között az apósomnak volt tehene, meg annak volt lova. Én foglalkoztam velük. Én olyan bikákat hizlaltam, hogy az orvos is félt köztük menni. Hat mázsásak voltak. És akkor az orvos, mikor találkoztam vele, bejött beszélgetni. Azt a bikám beszorította a falhoz. Kiabált szegény. Hogy most mi lesz? Csak egyszer szóltam neki románul, hogy menjen odébb, és akkor kiszaladt a doktor úr. A Faragó Józsi bácsit meg a jászolba dobta be a Gyurka. Az egyik bika Gábor volt, a másik Gyurka. Mondtam neki, Gyurka, nem szabad, románul. Aztán leadtam a bikát, de sajnos nagyon keveset kaptunk abban az időben értük. Hat mázsa negyven kilós bikára kaptam tizennégyezer forintot. Mikor leadtam a Gáborkámat, az öt mázsa volt, azért kaptam tizennégyezer forintot. De többet nem megyek neki a falnak. Sellyén, egy ilyen kis bácsi vette át őket. Egyet ráütött arra a veresre, hogy kié ez a csúnya bika. Ráütött. Én nagyon kemény asszony voltam, én ami a szívemen volt, az a számon is volt, én nem féltem soha az igazságért. Hát megmondtam neki, hogy mi a csúnya. Én többet nem megyek neki a falnak. Hát volt, amit kaptam, a 6 mázsás bikáért kaptam tizennégyezer forintot, az borzasztó kevés volt. A tejet meg a csarnokba vittük. Aztán elvitték a húsz literes tehenemet, ilyen szilaj tehenemet, akkor már csak négy tehenem volt. Mikor nem volt rendes csordásunk, mert nem voltak normálisak, mert mikor megkapták a pénzt, akkor már pimaszkodott a csordás. Mikor kaptak fizetést, akkor nem voltak csordások, akkor akár elpusztulhattak a tehenek tőlük. Akkor nekem is ki kellett menni a legelőre, vizet húzni, a legalább kétszáz-kétszázötven tehénnek húzni vizet. No kihúztam, mert muszáj volt. Egy tehén majdnem belökött a kútba. Olyan szomjas volt, hogy nem bírta kivárni a vizet. A férjem meg nem volt otthon. Úgyhogy nem volt elég a fizetés. Az, hogy a férjemnek van fizetése, abból én nem tudtam a kislányokat ruháztatni, úgy, ahogyan én akartam.”

Az ’50-es évek végéig az unturosok2 a falu közelében épített házakban éltek a Vetthelyen3, egy „ösztönös telepen” (Varga János akkori tanácselnök, falukrónikás megfogalmazása szerint). Ekkor már, többek között a falu közelségének köszönhetően, folyamatos kapcsolatban voltak a gilvánfai paraszt családokkal. Nekik dolgoztak. A falusi lakókkal viszonyuk egyértelműen kliens-patrónusi jellegű volt.4 Minden paraszt családnak megvolt a maga „oláhja”, akit szívesen hívott, mikor adódott valami. Azok pedig munkájukért ebédet, italt, terményt kaptak, „hullott almáért, aludttejért” dolgoztak (Varga János falukrónikája alapján). Ez a fajta viszony egyáltalán nem nevezhető szimmetrikusnak, hiszen az „olájok” ekkor nem egyenlő alkufelek, meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Azonban mindenképpen más természetű viszony ez, mint a korábbi időszakban az unturosokra jellemző, kizárólag családra, nemzetségre, vigákra5 korlátozódó erős kötések (Lin, 1997) és a kéregető jellegű, kifelé-felfelé irányuló kapcsolatok. Az unturosok ebben az időben amellett, hogy paraszt családoknál dolgoztak terményért, élelemért, a TSZ-ben is vállaltak munkát állatok mellett és a földeken egyaránt. E csoport faluba való beköltözése alkalmat teremtett egy teljesen új életstratégia kialakulására, rögzülésére. Ez elsősorban azt a mintát jelenti, melyet a paraszti családok közvetítettek, másrészt az új lakóhelyből adódó lehetőségeket. A faluban élő családok elkezdtek állatokat tartani, gazdálkodni a kertben, háztájizni, dolgozni a TSZ tehéngazdaságában. A sikeres állattartás hosszú távú gondolkodást és beosztó életvitelt feltételezett. A munkák jellege is megváltozott. Akkori unturos férfiak között traktorosokat, teherautó-sofőröket, kőműveseket találunk. A munkamegosztás tekintetében is tehát feljebb kerültek. Ezzel egy időben és szoros összefüggésben a parasztokkal való viszony kezdett kontraktuális jelleget ölteni. Egyenlő alkufeleknek ekkor sem nevezhetők, de a viszonyok kezdtek kétoldalúakká válni. A házakat pénzért vásárolták a parasztoktól. Mindez arra enged következtetni, hogy a parasztok és az unturosok viszonya egészen más jelleget kezdett ölteni. Ez már nem a „hullott almáért, aludttejért dolgozó oláh”, hanem egy szerződő fél.6 (…) A Magyarországon élő beás cigányok a román nyelv nyelvújítás előtti egy változatát beszélik. DélDunántúlon két nyelvjárása ismeretes, Ilonka néni az úgynevezett árgyelán csoportba tartozik.7 Az unturos családok elindultak egy olyan integrációs úton, ahol bár a közösségi rendszer, a nagycsaládi élet bizonyos változásokon ment keresztül, de a kultúra-elemek nagy részét sikerült megőrizniük, nyelvhasználatukban nem történt hirtelen változás. Ezen unturos családok úgy tudtak integrálódni a falu társadalmába, hogy közben megtartották beás nyelvüket, annak használata volt elsődleges. A magyar nyelvet csak a parasztokkal való érintkezések alkalmával használták. Megfigyeléseink szerint a ma nagyszülői generációhoz tartozó unturos családokban a mindennapi kommunikáció napjainkban is inkább beás nyelven folyik, még a tyúkokhoz, macskákhoz, kecskéhez is beás nyelven beszélnek. Ilonka néni generációja a beás nyelvet sikeresen átadja gyerekeinek, de az iskola szerepének erősödésével a magyar nyelv elsajátítása is fontossá válik. A következő generációra tehát egy kiegyensúlyozott kétnyelvűség jellemző, ahol a két nyelv használata funkcionálisan elkülönül. „A férjem az eredeti magyar. Ő kicsi korától a faluba nevelkedett, az ő édesapja csordás, a háborúban volt hét évig. Mikor hazajött szegény apjuk, akkor kiemelte őket a telepről, elmentek a faluba pásztornak. Csordás volt, nagyon szerették azt a családot, Telekbe is nagyon szerették őket. És amikor hazaköltöztek, hazavágyakozott az anyósom ide, mert itt lakott az édesanyja, a testvérei, ők is voltak heten testvérek, az anyósomnak a családja. És akkor csak haza jöttek, és itt ismerkedtünk meg. Mi a szomszéd faluban laktunk, mi is pásztorok 23

voltunk, édesapám ott volt csordás, ott laktunk, mi se laktunk itt. Itt hagytuk azt a putrit, ahol laktunk és ott laktunk. Ott is volt az én esküvőm. Nagyon nagy lakodalmam volt nekem ottan, szakácsnők meg cigányzenekar volt. Akkor már az anyósom itt lakott a Géza telepen, és menyasszonyi ruhában egész hazáig kísértek gyalog. Útközben az egyik faluban bementünk a kocsmába, én igaz, tizenöt éves voltam, de én nem tudom ki rábeszélt, hogy azt igyam meg, azt a kevertet. És hát milyenek a kislányok, megittam azt a feleset. De én nem tudom, de biztos megártott. Úgy vezetett a férjem haza. Mikor beértünk abba a faluba, akkor szólt a zene, akkor végig kísért a zene, egész végig zenekar ment, egész hazáig úgy kísértek haza. Tizenöt éves voltam, de kinéztem egy húsz évesnek. És így vagyok vele, már negyvenhárom éve.” (…)

Az unturos csoport mindennapi kapcsolatot tartott fenn a falu paraszti társadalmával. Ezek a társadalmi kapcsolatok alapvető jelentőségűek az integráció szempontjából. Ez jól magyarázza az unturosok viszonylag sikeres beilleszkedését. Az unturosok számára már a század elejétől adott volt a kapcsolattartásnak ezen módja, mely a harmincas évektől szimbiotikusnak tekinthető. (Szelényi, 1992.) E viszonylag kiegyensúlyozott és kölcsönös helyzetben nem annyira az elnyomás, kihasználás „kizsákmányolás” az uralkodó, hanem egyre inkább a kooperáció. (Blau, 1997.) Ezen kiegyensúlyozottabb, a gazdasági élet szempontjából korábban kontraktuálisként jellemzett, szimbiotikus helyzet alkalmas volt arra, hogy az unturos közösség kultúrája egy részét megtartsa. Az integráció azon módja válik ilyen helyzetben lehetővé, melyben a kultúra reprodukálásának8 esélye van. Ez épp azért elképzelhető, mert a gazdasági nyitottság és a referenciacsoport (a faluban élő parasztok) jelenléte következtében az unturosok együtt, a családi alapú kötelékeket megtartva voltak képesek a társadalmi struktúra egy magasabb szintjére jutni (a parasztosodás útjára lépni). (…) A helyi társadalomba való beilleszkedés, a parasztosodás mellett lehetőség volt a saját közösségi kultúra fenntartására, a nyitottabb gazdasági lehetőségek között a közösségi kapcsolatok fenntartására. A következő generáció számára ez már nem adatott meg. A falun belüli lehetőségek szűkülésével, a parasztok elköltözésével a továbblépés egyetlen útja az elköltözés lett. Ilonka néni faluja mára szinte teljesen homogén mind gazdaságilag, mind etnikailag. Külső csoportokhoz tartozókkal való érintkezésük minimális és erősen hierarchizált. Mind térben, mind társadalmilag távol kerültek minden más társadalmi rétegtől. A teljes kiszakadás, szegregáció és gettósodás jellemzi ma a falut. Nincsenek minták, közeli referenciaként szolgáló csoportok. Az egyetlen lehetőséget jelentő elköltözés, egy másik falu vagy város heterogén társadalmi környezetébe való beilleszkedés jelen gazdasági körülmények között feltétlenül együtt jár egy erős és kényszerű akkulturációval, asszimilációval, a többségi társadalomhoz való teljes hasonulással. Az erősen szegregált, gettósodó élethelyzetből való kilépés azonban igen keveseknek, mára gyakorlatilag senkinek sem adatik meg. „Nem vagyok jós, de én ránézek valakire, én megmondom, hogy kedves hozzám, vagy nem. Ez vagyok. És nagyon bízok a Jóistenben, aki engem bűntelen bánt és megátkoz. Ha most jönne egy jós, aki azt mondaná, hogy van egy néni, akit most bántik, és az a néni három óráig fent van, mert bántik a családját, én esküszöm, adnék ötszáz forintot annak a jósnak. Már nem szeretek itt lakni, mert már félek, hogy bejönnek egyszer hozzánk éjjel és megölnek. Mivel gondolják, hogy a papa alszik, mert beteg, vigyáznom kell rá, mikor alszik a férjem. Én vagyok fenn három óráig. De én ezt már nem bírom. Én augusztus tizennyolcadikán beadom az összes állatot is. Kiirtom a tyúkólat, mindent. Én itt már nem maradok. Nekem nem volt bírósági eljárásom a férjemmel. Lehet, hogy most fogok öregségemre elválni, nem tudom. Ha nem akarja eladni, hogy kimenjek ebből a házból. Bizony Isten megteszem. Mer’ most már innen menni kell.”

JEGYZET 1 A másik csoport egy tagjával készült interjú szerkesztett változatát ld. a Beszélő 2002. májusi számában. 2 A faluban élő, etnikailag azonos két csoport egyike, melyhez Ilonka néni is tartozik. 3 A telep elnevezése abból adódik, hogy az unturos csoport a harmincas évek elején saját pénzen területet vásárolt magának, ahol a házaikat felépítették. Időnként ezt a telepet nevezi Ilonka néni Géza telepnek. 4 A cigányok és a parasztok közötti kliens-patrónusi viszonyokról bővebben lásd: Fleck – Virág, 1999, Fleck – Orsós – Virág, 2000. 5 Vigă: nemzetség, leszármazási csoport. Bővebben ld.: Szalai, 1997, Fleck – Virág, 1999. 6 A cigány csoportok parasztosodási folyamatáról lásd még: Havas, 1994. 7 A beás nyelvről bővebben ld.: Szalai, 1997, Derdák – Fleck – Orsós, 2000. 8 A néprajzi irodalom általában a kultúra megőrzéséről beszél. A reprodukció kifejezést mi egy rugalmasabb kultúra-fogalom keretében alkalmasabbnak tartjuk az általunk tárgyalt jelenség leírására. Arra való utalás ez, hogy a kultúra nem egy zárt entitás, hanem strukturális tényezők által befolyásolt, integrált társadalmi képződmény

24

IRODALOM Fleck Gábor – Derdák Tibor – Orsós János (2000): A beás nyelv és a beás cigányok nyelvhasználata. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Press Publica, Budapest. Fleck Gábor – Orsós János – Virág Tünde (2000): Élet a Bodza utcában. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Fleck Gábor – Virág Tünde (1998): Hagyomány vagy alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül-belül. Szociológiai Szemle, 1. Havas Gábor (1994): A megélhetési módok és a többségi társadalomhoz fűződő viszony változásai a magyarországi cigányok különböző csoportjaiban. Kandidátusi értekezés. Kézirat. Lin, Nan (1997): Társadalmi erőforrások és társadalmi mobilitás – a státuselérés strukturális elmélete. In: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Szalai Andrea (1997): A „mi” és az „ők” határai, avagy a beások belülről. Regio, 1. Szelényi Iván 1992): Társadalom alatti társadalom. A kisfalusi cigány gettók nyomorúsága. Diakónia, 4.

Ladányi János, Szelényi Iván (2004) Budapest: Napvilág Kiadó. (Összefoglalás)

A

kirekesztettség

változó

formái.

Ladányi János és Szelényi Iván könyvükben az underclass elméletét vizsgálják, illetve fogalmazzák meg, támasztják alá alapvetően egy nemzetközi kutatás eredményeire, valamint a Csereháton lévő Csenyéte településen végzett akciókutatásuk tapasztalatira támaszkodva. A Romániában, Bulgáriában és Magyarországon („Szegénység, etnicitás és gender” c. nemzetközi kutatás) végzett kutatásuk alapján beszélnek underclassról, olyan társadalom alatti osztályról, amely kirekesztettsége többdimenziós. Három olyan integráló elemet különböztetnek meg, amelyek „nem teljesülése” estén az egyén kirekesztődik a társadalomból. Ezek a lakóhely, az iskolai végzettség és a munka; ha legalább két dimenzióban tapasztalható hátrány (pl. szegregált lakókörnyezet vagy munkanélküliség/munkahely nélküliség), az egyén, a család nem képes integrálódni a társadalomba, és a társadalom alatti osztályba fog tartozni. Az underclassnak jellemzője, hogy az idetartozók gazdasági értelemben más csoportoknál sokkal hátrányosabb helyzetben vannak. A szerzők hangsúlyozzák, hogy az underclass nem etnikai kategória, hanem olyan osztálykategória, amely a szegényekre, mélyszegényekre jellemző, ugyanakkor vizsgálataik azt bizonyítják, hogy az etnikai kisebbségek (a három országban a cigányok) jelentős mértékben felülreprezentáltak ebben a csoportban. Ez nem is meglepő, hiszen tudjuk, Magyarországon a cigányság kirekesztettsége és szegénysége jóval erősebb, jóval mélyebb, mint a nem cigány szegényeké. (Ugyanakkor az is tény, hogy a magyarországi szegények többsége nem cigány.) „… hátrányos helyzetű etnikai csoport által erősen felülreprezentált osztálykategória.” Az underclass-szal kapcsolatos további fontos megállapításuk, hogy a kelet-európai országokban az ilyen típusú halmozott depriváció, kirekesztettség falusi, vidéki jelenség, míg ezzel szemben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban városi probléma (bevándorlók, feketék stb. szegénynegyedei, gettói). A három országban végzett adatfelvétel során a cigányokat három klasszifikációs módszerrel vizsgálták. (Ehhez kapcsolódóan Ladányi, Szelényi hosszasan kitér arra a klasszifikációs vitára, amely korábban zajlott a hazai kutatók, szociológusok, antropológusok között arról, hogy hogyan is állapítható meg, ki a cigány. Röviden: vannak, akik amellett érveltek, hogy kizárólag az egyén öndefiníciója számít, az, hogy saját magát romának vallja-e vagy sem. Mások pontosabbnak tartják azt a megközelítést, amely szerint egyrészt a „szakértő” (aki lehet pl. helyi pedagógus, szociális munkás stb.), másrészt a környezet meghatározása számít: „az a cigány, akit a környezete annak tart”.) Mindenestre a szerzők mindhárom módszert alkalmazták, és arra jutottak, hogy az eredményeket nagyban meghatározza az, hogy mekkora mértékű a cigányok elkülönülése, szegregációja és kirekesztettsége. A lenti ábra és táblázat azt mutatja, hogy minél szegregáltabban, a többségi társadalomtól elzártan élnek a cigányok, annál nagyobb mértékben egyezik a kérdezőbiztos minősítése és a cigány öndefiníció. Ladányi, Szelényi szerint az etnikai határok különböző erősségűek, a cigány definiálás szempontjából nagymértékben számít az, hogy a cigányok hol, milyen körülmények között élnek. A másik oldalról: minél rosszabb helyzetben, 25

minél erősebb földrajzi szegregációban élnek a cigányok, annál nagyobb arányban tekintik önmagukat cigánynak. „… mivel a cigány életmód… feltehetőleg pusztán annyit jelent, hogy valaki szegény, az, aki szegény, könnyen cigánynak minősül, s gyakran az minősül cigánynak, aki szegény.” Szegregáltan élő romák aránya, %

Forrás: Ladányi, Szelényi 2004. Önmagukat romának vallók aránya azok körében, akiket a kérdezőbiztos romának minősített, % Ország

Romák aránya, %

Bulgária

73

Magyarország

37

Románia

31

Forrás: Ladányi, Szelényi 2004. A szerzők könyvének másik fontos része Csenyéte történetének, illetve csenyétei jelenlétüknek bemutatása, elemzése. Ezen keresztül egyrészt a röviden bemutatott underclass elméletét támasztják alá, ezzel kapcsolatban a szegénykultúra – cigánykultúra dilemmájára keresik a választ. Ladányié kelőszőr 1989-ben mentek el a csereháti Csenyéte településre azzal a céllal, hogy egy szegény roma közösség túlélési stratégiáit kutassák. A helyszín igen alkalmas terep volt, hiszen a falu már akkor gettótelepülés volt, illetve a környék (Encsi kistérség, térkép) is gettósodó térség volt. Állításuk szerint hamar rájöttek arra, hogy itt „csak kutatni” nem lehet, így közösségfejlesztéssel, munkalehetőségek teremtésével próbálkoztak, ahogyan ők fogalmaznak, akciókutatás keretében. „Már 1989-ben, amikor először jártunk Csenyétén, úgy nézett ki a falu, mintha éppen átvonult volna rajta a front.” Egészen 2002-ig voltak Csenyétén, számtalan dologgal próbálkoztak, sok-sok szervezet, szakember és pénz megfordult Csenyétén. A szerzők részletesen leírják különböző próbálkozásaikat, azok kudarcait, és hangsúlyozzák, szinte törvényszerű, hogy eredmények nincsenek. Ennek okai egyrészt azokban az országos tendenciákban keresendők, amelyek az államszocializmusban indultak el, és amelyek ezen a környéken az átlagosnál is erősebben éreztették hatásaikat. Nem részletezve most a folyamatokat: az erőszakos kollektivizálás hatására 1960 után a kistelepülésekről menekültek azok az emberek, akik ezt megtehették. A csenyétei téeszt összevonták a környező falvakkal, így sok-sok munkahely megszűnt. Ráadásul az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Terv a „koncentrált decentralizáció” jegyében kijelölte a fejlesztendő központi településeket, míg más kistelepüléseket halálra ítélt azzal, hogy semmilyen fejlesztést, építkezést nem engedett meg. Ezekről a helyekről egyértelműen mindenki el akarat

26

költözni, és akinek volt erre lehetősége, az meg is tette. Ugyanakkor a demográfiai folyamatok kétirányúak voltak: az elvándorlás mellett Csenyétére és a hasonló helyzetű településekre be is költöztek. A bevándorlók viszont azok a legszegényebbek, többségében cigányok voltak, akik máshol nem kaptak ingatlant, illetve most lehetőségük nyílt, hogy a faluszéli putrikból az olcsón megvásárolható parasztok házaiba költözzenek. Ezzel indult meg Csenyéte és sok más település is a gettósodás útján, aminek ma már régen a végére ért. „… az egész falu cigányteleppé vált…” A gettósodás velejárója a teljesen cigány iskola volt, a felső tagozat már 1964-ben, a teljes iskola 1986-ban szűnt meg (később újra indult). Mindezek következményeként Csenyétét már az 1980-as években a „cigányok városaként” emlegették. „Az emberek megértették az ‘idők szavát’, beletörődtek abba, hogy Csenyétének nincs jövője.” „… nem maradt más hátra, minthogy lopkodjanak egymástól és a még faluban maradt parasztoktól.” Leegyszerűsítve; ezek a folyamatok vezettek odáig, hogy a Csenyétén rekedt cigányok gazdasági, társadalmi, kulturális tőke hiányában és a külvilággal, a többségi társadalommal való mindenfajta kapcsolat, érintkezés lehetősége nélkül az underclass osztályába kerültek, kirekesztettségük többdimenzióssá vált. Természetes következménye mindezeknek az, hogy a közösségben kialakultak azok a túlélési stratégiák, amelyek funkciója az életben maradás, a túlélés. Ladányi, Szelényi hangsúlyozzák, hogy nem etnikus kultúráról van itt szó, hanem olyan szegénykultúráról, amit a tartós mélyszegénység hoz létre – nem csak cigány közösségekben. „… ez a kultúra csak egyfajta válasz a szegénységre, amelyet azonban döntően strukturális tényezők idéznek elő.” „szegény romák és nem romák alkalmazkodási, túlélési stratégiája” Mindenesetre a Csenyétén végzett munkájuk, tapasztalataik alapján a szerzők összefoglalják a szegénykultúra fő jellegzetességeit. Ezek: 1. a szélsőséges egyenlősdi, az egalitáriánus elosztásra való törekvés, amely – állítják – ellehetetleníti, hogy bárki kiemelkedjék közülük akár munkájával, teljesítményével. 2. a bizalom, a tekintély hiánya, a hierarchikus szerveződés elutasítása, melynek következtében nem lehetett olyan szervezett közösséget építeni, amely például közösen próbál meg valamilyen gazdasági, jövedelemszerző tevékenységet folytatni. 3. a beszűkült időhorizontot Ladányiék a szegénységre adott racionális válaszként értelmezik, és tulajdonképpen arról van szó, hogy a szegénységnek és kirekesztettségnek ez a mélysége nem teszi lehetővé azt, hogy akárcsak néhány napra előre tervezzenek a családok, a szükségleteket – lehetőség szerint – azonnal ki kell elégíteni (így fordulhat elő, hogy idő előtt leszedik a krumplit vagy saját házukat szedik szét). Összességében – röviden összefoglalva – ezek azok a szegénykultúrára jellemző vonások Ladányi, Szelényi szerint, amelyek az ő különböző próbálkozásaik kudarcait is okozták. Az azonban érzékelhető, hogy az ilyen típusú szegénykultúra kialakulásához alapvetően strukturális okok és folyamatok vezetnek, és a tartós munkanélküliség, a szegregáltság, a kirekesztettség hozzák létre ezeket a válaszokat, amelyek éppúgy jellemzőek lehetnek egy nem roma, többdimenziós kirekesztettségben élő közösségre, mint a csenyétei cigányokra.

Szuhay Péter Cigány kultúra. A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról (Részletek) http://www.romapage.hu/article70

(…) A magyarországi cigányság kultúrája: Etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája? Valójában két dolgot kell tisztázni és pontosítani: milyen a magyarországi cigányság kultúrája, és milyen, illetve "mi" a magyarországi cigányság. A cigányság kultúráját illetően a legfontosabb megállapításaink a következők: a magyarországi cigányság kultúrája alapvetően népi kultúra, mely elsősorban a szóbeliségre támaszkodik. Kisebbségi helyzetű, alávetett kultúra, jobbára el nem ismert és marginális; a cigányság nagy csoportjaira jellemzően részben hiány-, és részben szegénységi kultúra; az esetek jelentős részében szubkultúra és törzsi nemzetségi kultúra; sok 27

esetben pedig olyan lokális kultúra, amely a kulturális egységesülést megelőző állapotban van. A korábbi évtizedekben az is szociológiai és etnográfiai vita tárgya volt, hogy a cigányság kultúráját etnikus kultúraként vagy csupán osztály,- illetve rétegkultúraként, ezen belül a szegénység kultúrájaként lehet-e értelmezni. Ezt tette például Kemény István 1976-ban megjelent kutatási beszámolójában: "A cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban a hiány jellemzi, a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás, a kielégítő ruházkodás és étkezés, az egészséges ivóvíz, az iskolázottság és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya. De nemcsak hiányt tapasztalunk körükben, hanem pozitívumot, többletet is, amely egész életünkre szóló élmény marad: a személyes kapcsolatok melegségét, a személyiség spontaneitását, a pillanat örömeivel való élni tudást (…) A másik kiindulópont annak a kérdésnek a felvetése, hogy valójában Magyarországon kit, illetve kiket és milyen szempontok alapján tekinthetünk cigánynak. Jóllehet a történeti források a XV. század óta egyre gyakrabban említik a cigányságot, a későbbiek során különböző csoportjait megkülönböztetve akár új magyarokként is, vagy új magyaroknak is titulálhatják, esetleges udvariasan elhallgathatják a cigány megjelölést, és helyette eufemisztikus kifejezéseket használhatnak. Ahogy a kultúra rendszerénél a legkülönfélébb megközelítési módok merülnek fel, úgy a cigányság mint társadalmi alakulat megjelölésében is elég sokféle és differenciált kép rajzolódik ki. Van, aki nemzetiségként, van, aki etnikumként, van aki kulturális csoportként, van, aki társadalmi osztály-, illetve rétegenként, és van, aki egyszerűen deviáns társadalmi csoportként említi őket. A megközelítéseknek két szélső pontját vehetjük fel. Az egyik megközelítésben abból kell kiindulnunk, amit a társadalom többsége, a hatalom, az intézményrendszer mond és állít emberekről, a másik megközelítésben pedig abból, hogy a különböző társadalmi csoportok önmagukról mit mondanak és mit állítanak. Az egyik esetben kijelölő, a másikban választó, önmeghatározó álláspontról van szó. A cigányság, mint minden más etnikus alakulat, az időben és térben természetszerűen változik, a különböző történelmi korokban más-más jellemzői lesznek. A cigányság meghatározásánál mégis a fent jelzett kettős rendszerből kell kiindulnunk. Ennek lényege, hogy itt, Kelet-Európában az etnikus hovatartozás nemcsak választás, hanem kijelölés kérdése is. A magyarországi cigányság története az elmúlt évtizedekben a nem vállalás, a kijelölés, a mégis vállalás dramaturgiája szerint zajlott. Volt egy időszak - a hetvenes, nyolcvanas évek -, amikor a cigányság különösen az iparban foglalkoztatott csoportjai nemcsak a politikai nemzethez tartozásként, hanem etnikus vállalásként is - magyarként akarták meghatározni önmagukat, s naponta szembesültek azzal, hogy a társadalom többsége "lecigányozza" őket. Céljuk a teljes kulturális alkalmazkodás és hasonulás volt, törekvéseiket mégsem kísérte siker. (Igazolja ezt az is, hogy az 1971-es, majd az 1993-as szociológiai felmérés miként az első magyarországi cigányösszeírás 1893-ban5 is - azt tekintette cigánynak, akit a társadalom többsége cigánynak tartott. Érzékelhető a helyzet paradox volta. Hasonló mondható el akár az iskolai statisztikai gyűjtőlapokról is, az iskola, az osztályfőnök, az igazgató mondja meg a gyermekekről, ki a cigány, s nem a gyerekek, illetve szüleik, azaz: nem a felmérésben résztvevők nyilatkozhatnak saját etnikus hovatartozásukról.) Az ettől eltérő másik karakterisztikus koncepció szerint a cigányság olyan etnikus entitás, melynek kulturális sajátosságai élesen eltérnek környezetétől. E koncepció nem az objektív társadalmi hiányokat vette számba, hanem a cigányság mindenkori helyzetét egy önként választott magatartás eredményeként értékelte. E két koncepció valójában egymással ellentétes viszonyban áll, melyből levezethető a cigányokkal szembeni társadalmi attitűdök két szélső formája. A szociológiai alapú elképzelés a hatalmi intézmények hibájaként, illetve következményeként írta le a cigányság helyzetét, melyben a társadalmi kiszolgáltatottság a mindenkori hatalmi, politikai viszonyok függvényeként értelmezhető. E szociológiai magyarázat szerint a marginalitás társadalmi következmény; szociológiailag örökölhető a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzet, melyben a társadalmi csoportok áldozatokká válnak. E hátrány folytán bármiféle versenyhelyzetben még a szinten maradásuk is reménytelen. A másik, etnográfiai elképzelés szerint a cigányok helyzete alapvetően etnikus hagyományaikból következik, mindenkori állapotuk, a társadalom egészéhez való viszonyuk önálló és szabad döntésük eredménye. Ebből a koncepcióból könnyen levezethető az önhiba elmélete. Eszerint a társadalom és annak intézményei mindenkor felkínálják a társadalmi integrációhoz és beilleszkedéshez szükséges feltételeket, de ezzel a cigányok képtelenek élni. E feltevés közel visz minket a társadalmi előítéletek részleges megértéséhez. Az etnikus folyamat egy társadalmi folyamat része. Egyaránt fontos egy etnikum leírásánál mind a belső vállalás, mint pedig a társadalom által az adott embercsoportra kijelölt és kényszerített magatartás, társadalmi viselkedés. A többségi társadalom által kijelölt normák ugyanis hatnak, vagyis még az előírtan negatív viselkedésformák is befolyással lehetnek a társadalmi csoportokra. 28

Az etnikum definíciója nem időtlen, nem társadalmi szituációtól független. A társadalmi kapcsolatrendszerektől függően konkrét folyamatai és jelentései vannak egy-egy etnikumhoz való tartozásnak, amit nem kizárólagosan az önként vállalás határoz meg. Egy-egy etnikum leírásának időben és térben különböző jellemzői lehetnek, tehát nem általában vett és időtlen kulturális normák és szociológiai tények írják le e társadalmi alakzatot. A visszaható folyamat az jelenti, hogy a kijelölt értékek és normák a valódi csoporthovatartozás vállalását jelenthetik. Ebből logikusan következik, hogy a cigány csoportok felől közelítve, az etnikus hovatartozás mind a mai napig kételemű rendszerként értelmezhető. Az önmeghatározásnak van egy kifelé és egy befelé igazodó - a szövegek szintjén és a gesztusok világában egyaránt megjelenő - síkja. Ez értelemszerűen védekező, eléggé sérülékeny lélektani helyzetet eredményez. A kisebbségben lévő magyarországi cigányság etnikus öntudata és szimbolizációja kettős rendszerként épül fel, ebben a társadalom számára és a saját csoport, illetve etnikum számára különböző képet fest magáról. A cigányság (mint minden kisebbség) etnikus öntudatát és szimbolizációját kizárólag a "többségi társadalomhoz" való viszonyai rendszerén keresztül értelmezhetjük, amelyben folyamatos (elfogadó, elutasító) kapcsolatban áll a többség és a kisebbség. A belső és a külső kettőssége természetesen a társadalom magát többségként definiáló részére is érvényes. Feltételezhető, hogy a többségi társadalom csoportjai és tagjai rendelkeznek valami belső, titkos ítéletrendszerrel, melyet - sokszor éppen nem szalonképes volta miatt - magukban tartanak, s kifelé akár a nyilvánosság, akár az ellenőrzött közvélemény előtt konszolidált véleményként, megértő szövegként fogalmaznak meg, vagy pedig megpróbálnak uralkodni gesztusaikon. A többség tudja vagy tudni véli fölényét a kisebbséggel szemben, s utóbbit magához viszonyítva nem szükségszerűen veszi emberszámba. Alapvetően saját értékeit, normáit, életvezetését "a saját élete értelmét" tekinti kiindulópontnak, a normális emberi életnek, melyhez képest a kisebbséget lebecsüli, és elvárja, hogy a kisebbség csoportjai hozzá igazodjanak (ebbe a megfogalmazásba természetesen belefér az is, amikor a többség csoportjai, illetve tagjai a maguk sikertelenségét, kudarcait, a másik iránti irigységükkel fejezik ki). A kisebbség tisztában van a vele szemben megfogalmazott, kimondott és elhallgatott előítéletekkel, értékrendje semmibevételével, a vele szemben támasztott elvárásokkal, melyekhez az élet számtalan pontján látszólag vagy ténylegesen igazodnia kell. Kényszerűségből is elfogadja az alá-fölé rendeltségi viszonyban számára juttatott pozíciót. E kettős értékrendben némi zavart éppen az ehhez való igazodás nehézsége és követelménye jelent. Ahhoz, hogy a kisebbség tagjai élni tudjanak, s élni hagyják őket, elfogadják a megfelelés követelményeit. Ahhoz azonban, hogy etnikus identitásukat, autonómiájukat és belső összetartozásukat megőrizzék, továbbra is működtetniük kell egy olyan érték- és jelrendszert, mely csakis róluk szól, együvé tartozásukat erősíti, és a többségtől való elhatárolódás titkos rendszerét alkotja. Az önértékelés belső rendszerében ők is kialakítják az embercsoportok hierarchiáját, melyben magukat helyezik a csúcsra. Nyilvánvalóan önértékelésük, önbecsülésük és emberi méltóságuk érdekében van szükség a rájuk kényszerített hierarchikus viszony megfordítására. Még viszonylag egyszerű képlet a különböző cigány etnikus csoportok önmeghatározása a többséggel szemben. Bonyolódik a kép, amikor a mások által cigánynak minősített csoportok egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk. A közel félmilliós magyarországi cigányság több mint 70 százaléka magyar, több mint 20 százaléka cigány és csak közel 10 százaléka román anyanyelvű, vagyis magyar, oláh és beás cigány. Többször megfogalmazódott a kérdés, ki tekinthető igazi cigánynak? Mi az egyes csoportok érdeke a népi kultúra és a mindennapi élet szintjén? Tovább kuszálja a képet az autentikusság és a társadalmi hasznosság képzetének megfogalmazása. Előbbit az oláh cigányok, utóbbit a magyar cigányok körében hallani leggyakrabban. Itt szembe kell néznünk a korábbi osztályozásokkal, a cigányságon belüli etnikai viszonyok alakulásával. Az autentikusság szempontjának hangoztatásakor a cigány anyanyelvű közösségek - melyeket az antropológiai kutatások kizárólagosan cigányként határoznak meg tartanak igényt a cigány etnikai meghatározásra. E megközelítésben cigánynak (romnak) a nyelven tudók, vagyis a cigányul tudók számítanak, és például a romungró meghatározás a cigányból magyarrá vagy nem cigánnyá lett emberek csoportját jelenti. A hasznosságuk emlegetésével a romungrók a munkamegosztásban elfoglalt helyükre, a cigányzene hírnevére, országot emelő rangjárahivatkoznak. A mi és ők dichotómiájában tehát kirekesztő tendencia is van, melyben - noha elfogadják a társadalom cigány-meghatározását - ugyanakkor finom belső distinkcióval elhatárolják magukat azoktól, akik szerintük e körön kívül vannak. A csoportközi viszonyok tökéletesen leképeződnek az endogámia merev alkalmazásával. Ritkább ugyanis a cigányság etnikai csoportjai közötti házassági kapcsolat, mint a bármelyik cigány és nem cigány közötti házasság. A társadalmi elkülönülést a telepeken belüli térbeli elhelyezkedés is viszonylag jól mutatja. A magyar anyanyelvű cigányok 29

társadalomképe ugyancsak hierarchikus szemléletmódot rögzít. Miközben elfogadják a külső megítélést, a cigányságon belül magukat helyezik a társadalmi hierarchia csúcsára, és hogy presztízsüket megőrizzék, számtalan jelét adják az oláh cigányoktól való elhatárolódásuknak. Miközben több ponton respektálják és talán irigylik őket, jól tudják, hogy az ő társadalmi stratégiájuk (a társadalmi integrálódás és talán asszimilálódás) megköveteli a látszólagos elhatárolódást. Értékrendjükben hosszú ideig leginkább az úri, paraszti normákat követték, és az azonosulás számtalan szimbolikus jelét fejlesztették ki. Viszont a leghalványabb respektus nélkül a társadalmi hierarchia legalsóbb fokára helyezték a beás cigányokat. A beás cigányok megítélése az oláh és magyar cigányok körében mind a mai napig közel azonos. Látható tehát, hogy amikor a cigány értelmiség a cigány etnikai csoportok kulturális integrációját és a nemzeti kultúra kidolgozásának szükségességét fogalmazza meg, milyen kiterjedt küzdelmet, ha úgy tetszik, többfrontos harcot kell folytasson (…)

Szuhay Péter: Amit a cigányokról tudni kell - A cigányok etnográfiája (Részletek) http://www.romapage.hu/article89

(…) A lakáskultúra Fel kell tennünk a kérdést, hogy a cigányok lakásviszonyai, a lakások minősége, illetve azok használata és díszítettsége milyen mértékben az etnikus kultúra és milyen mértékben a szegénység kultúra része. Mint a kultúra sok más területén, ezekre a kérdésekre sem születtek átfogó vizsgálatok, így egzakt módon pontos eloszlásokat és számokkal igazolható típusokat nem mondhatunk. Benyomásainkból azonban a következő tendenciák rajzolhatók fel. Nagyon kevés család számára adatott meg a lakás megválasztásának valódi lehetősége. A legtöbb család ott és olyan módon él, ahol számára a társadalom, a közigazgatás vagy saját szűk lehetőségei teret mutattak. Akik a 70-es, 80-as évek során jutottak CS-lakáshoz, vagy a 90-es években „szocpolos” lakáshoz, azok számára a mindenkori mérnöki előírások és a szociálpolitikai előírások szabják meg az élet kereteit. Hasonlóképpen van ez azokkal a családokkal, akik szükséglakásban, régi cselédházban, kolónia épületben, vagy éppen régi parasztházban kapnak, illetve szereznek maguknak lakást. Ebből az is következik, hogy alapvetően a rendelkezésre álló tér szabja meg az élet kereteit. Akik családi házat építenek, azok már nagyobb valószínűséggel határozhatják meg, hogy milyen térben és hogyan akarnak élni. A lakás használatának típusait a legszegényebbek és a legsikeresebbek végpontjai között rajzolhatjuk fel. A szegények vizes, fűtetlen, zsúfolt és rossz minőségű lakásokban laknak. Bútoraik alig vannak, azok jobbára fekhelyekre korlátozódnak. Értelemszerűen nem alakulnak ki a lakásban különböző funkciójú helyiségek, egy olyan számottevő tér van, ahol az élet zajlik. Együtt, egy szobában, sőt egy ágyban is alszanak szülők, gyerekek, testvérek. Ott főznek, ahol alszanak, s ott kellene a gyerekeknek is tanulniuk, ahol a szülők dolgoznak vagy a telepiek összesereglenek. Ezekben a lakásokban víz jobbára nincsen, ezért a tisztálkodási lehetőségek sem adottak. Itt nem beszélhetünk a lakás berendezésének rendjéről, kulturális előírásokról. Olyan bútorok vannak, amikhez a család éppen hozzájutott. Ez nem a kultúra választása, ez a szegénység kilátástalansága. És nem meglepő, ha ezekben a lakásoknak nehezen nevezhető terekben gyakoriak a betegségek is. Azok a családok, akik régi parasztházakba költöztek, általában háromosztatú épülethez jutottak. Ezen házak leggyakoribb beosztása szoba-konyha-szoba, de általában az épülethez kamra is tartozik, és a portán istálló, nyári konyha és melléképületek is állhatnak. E régi parasztházakban a lakás használatának két altípusát figyelhetjük meg. (A lakás használata természetesen minden esetben függvénye az együtt élő személyek számának, hiszen máshogy lehet élni és ilyenformán a lakást beosztani, ha csak egy házaspár él a lakásban és máshogy, ha a szülők három, négy gyermekkel, esetleg valamelyik gyermek házastársával és azok gyermekeivel élnek együtt. De más a helyzet akkor is, ha a gyermekek még kicsik vagy ha már nagyok.) Az egyik törekvés az, hogy a lakás egyik szobáját tiszta szobaként, vagy legalábbis nappaliként használják, s ekkor arra törekednek, hogy ezt a helyiséget szépen, új vagy legalábbis jó állapotú bútorokkal rendezzék be. A szoba dísze a szekrénysor, melyen porcelánfigurák, kávéscsészék és pohárkészletek, emléktárgyak sorakoznak, a szekrény tetejét pedig üres vagy teli italos üvegek díszítik. Az ülőgarnitúra fölött még ma is divat a nagyméretű poszter. A szoba ilyetén elrendezése eddig szinte mindenben követi a környező parasztok mintáit. Ami különbséget talán felismerhetünk, az a szoba festésének különös díszítettsége és színharmóniája, valamint a családi képek ma is jellemző kultusza. Szinte az egész rokonsági rendszer megjelenik a nagyméretű 30

keretbe applikált apró fotókon. Ha a család az egyik szobát tisztaszobának tartja fenn, akkor az együttélők a másik szobában együtt alszanak, azonban már nem abban a szúfoltságban, amiben a legszegényebbek. A nap nagy részében az élet azért a konyhában zajlik, itt is mosakszanak, mert még ezekben a házakban nincs fürdőszoba. A parasztházak használatának másik változata szerint külön szobában alszanak a gyerekek és a felnőttek. Itt kevésbé szempont a tárgyi felhalmozás, a lakást a lehető legracionálisabban próbálják használni. Ez a döntés valószínűleg összefüggésben áll az individualizálódással, amikor a család már tekintettel van egyes tagjainak egyéni érdekeire és már nem mindent maga alá temető szempont a kizárólagos együttlét. A saját szoba nagyobb lehetőséget ad a gyermekeknek akár az iskolai felkészülésre, akár az élet önállóbb szervezésére. Azok a családok, akik maguk építette családi házban élnek, már egyszerre tudják megvalósítani a tisztaszoba és a gyerekek – felnőttek külön szobájának kulturális elvárását. Ezekben a házakban szinte már általános, hogy a ház középső részében, centrális helyen nagyméretű nappalit alakítanak ki. A nappali átveszi a korábbi konyha több funkcióját, és a konyha megmarad a háziasszony kizárólagos birodalmának. A családi házak nagy részét éppen a 80-as évek közepétől kezdődő munkanélküliség miatt többen nem tudták befejezni, illetve nem tudják a korábbi színvonalon fenntartani. Ha mégis a lakások valamelyik típusára azt kellene mondanunk, hogy cigány etnikus jelleget hordoz, akkor azt leginkább azokra a lakásokra mondhatnánk, ahol használóik kifejezetten megfogalmazzák annak cigányos jellegét. Ezek az emberek rendszerint a sikeres, gazdag és üzletes emberek köréből kerülnek ki, s pont az élik meg, hogy szinte az élet minden területén a jólétet kell demonstrálniuk, mert ezzel gondolják a társadalomban az egyenlőséget kiharcolni. Ez már a gazdaság látszatának kultúrája. Ez is mintakövető, de a gazdagok mintáit követi. Következetlen abban az értelemben, hogy keverednek a valódi és a mű megoldások. Márvány például a padlóburkoló, de már a mennyezet vakolatdíszét préselt műanyag helyettesíti. Arra törekednek, hogy frekventált, illetve gazdagnak számító helyen építkezzenek, és házuk, lakásuk versenyre kelhessen a helyi gazdagok házával. Táplálkozás Itt is, mint a legtöbb fejezetnél azzal a kérdéssel kell kezdenünk, hogy létezik-e a cigányok táplálkozásának etnikus rendszere. A választ röviden megadhatjuk. Bizonyos ételekre és bizonyos alkalmakra akár maguk a cigányok, de akár maga az etnográfia is megfogalmaz egyfajta etnikus magyarázatot, ez azonban kérdéses, hogy összeáll-e rendszerré. Úgy tűnik, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a cigányok táplálkozásában számtalan olyan elem van, amely egy nagy táji étkezési rend rendszerét követik, történetileg korábban kialakult táplálkozási szokásokat őriz, átveszi a korábbi paraszti normákat. A cigányokra egységesen jellemző táplálkozási rendről nem beszélhetünk, s mély szakadék húzódik a szükségben szenvedők, a szegények és a gazdaságilag konszolidált, stabil jövedelemmel rendelkező közép és a gazdaságilag sikeres, vagyonosnak mondható rétegek között. Ma a szegények táplálkozási rendjét a rendszertelenség, az ínségeledelek fennmaradása és nem ritkán az egyoldalú étkezés, sokszor az éhezés jellemzi. A középnek nevezett társadalmi rétegben a kiegyensúlyozott étkezés, a paraszti étrend szoros követése a legjellemzőbb tendencia. A legvékonyabb és legmódosabb réteg táplálkozására a jó élet valóságos és szimbolikus kifejezése jellemző, a táplálkozás rendje és a fogyasztott ételek mind a jó életet hivatottak igazolni. Mindhárom csoportra azonban egységesen elmondható, hogy ízlésüket tekintve hagyomány tisztelőek, már-már konzervatívok. Az ötvenes éveket megelőzően, amikor az önálló mezőgazdasági termelésben még nemigen vettek részt a cigányok, amikor munkájukat vagy a paraszti üzemben végezték, vagy mint ipari termelők és kereskedők a parasztokkal voltak kapcsolatban, fizetségüket általában terményben kapták, így értelemszerűen azok a nyersanyagok álltak rendelkezésükre, amelyek a paraszti konyha alapanyagát is adták. (Az már csak egy mellékes szempont, hogy a cigányoknak adott termények vagy feldolgozott élelmiszerek sokszor a paraszti konyha selejtjéből kerültek ki, mint a zsizsikes bab vagy az avas szalonna.) Lakásuk és tűzhelyük szintén nagy mértékben meghatározta, hogy mint és hogyan készíthettek el. Ebben az időben a cigányok közötti társadalmi különbségek kisebbek voltak. Ezekből a tényezőkből egyértelműen következik, hogy a cigányok konyhája és étkezési rendje közelebb állt egymáshoz, mint ma, jóllehet igaz az a tétel, mely szerint alapvetően nagymértékben követik a helyi parasztok normáit. Még pontosabban fogalmazva a táplálkozásnak van egy mindennapi reális szintje és van 31

egy vágyott ünnepi szintje. A mindenkori megvalósulások az üzleti és munkakapcsolatok sikerétől függtek. Ha egy teknőkészítő vagy egy kosárkötő eladta, pontosabban elcserélte termékét a paraszttal lisztre, babra, krumplira, szalonnára, akkor az asszony bőséges, ám ismétlődő és egyszerű ételt tudott főzni. A táplálkozás mindenkori rendjét a szerzett nyersanyagok adták meg. Készleteket ritkán tudtak felhalmozni, ezért azt ettek, amit a szerezhető nyersanyagból készíthetek. A főtt és hideg ételek szigorú étrendje nem alakult ki, volt hogy naponta akár kétszer is főztek, reggel és este, de volt, hogy napokig nem ettek meleg ételt. Így azt sem kell meglepőnek tartanunk, hogy nem alakult ki az étkezések szigorú rendje, tehát nem beszélhetünk reggeliről, ebédről és vacsoráról sem, miként az ismert volt a környező parasztok körében (…) A szegények körében nagyjából ma is hasonlóképpen írható le a táplálkozás. Az áruért termék csere megszűnt, legalábbis minimálisra zsugorodott, és így a szegény cigányok is az élelmiszer nagy részét pénzért boltból vagy a parasztoktól szerzik be. Előfordul az is, hogy a napszámot terményben, illetve élelmiszerben fizetik ki és ismét, ha nem is jelentős mértékben, de megjelent a kéregetés, az ismerős családokhoz való betérés (…) A szegénység egyenes következménye az egyoldalú, zsírban és szénhidrátban gazdag táplálkozás. A szegénység a főzés különös fortélyait alakítja ki. A krumplis ételek számtalan variációját tudják elkészíteni az asszonyok. A táplálkozás a szegénység következtében ismét rendszertelenné vált. Ünnepeken a szegény családok is törekednek arra, hogy legalább ilyenkor bőségesen táplálkozzanak, a vendégeknek megadják a kellő tiszteletet azzal, hogy megkínálják őket, s legalább ilyenkor demonstrálják a jólétet. Ennek az ára természetesen a hétköznapokon való koplalás, a rendszertelen táplálkozás. A hétköznap és az ünnep mintegy ellentétpárt alkot. Amilyen szegényes és nélkülöző a hétköznap, annyira gazdag és időnként pazarló az ünnep. Nem ritka, hogy egy-egy családi ünnep megtartása kedvéért a családok adósságba verik magukat, de úgy gondolják, nekik a többiek felé kell mutatni a tiszteletet s fel kell mutatni, hogy ők is valakik. Azt kell látnunk, hogy a szegény cigányok táplálkozásának sajátosságai nem alapvetően cigány voltukból, hanem szegénységükből származik. Vannak ugyanakkor olyan ételek és étkezési formák, ahol az egyes jelenségek megléte éppen azért kap etnikus magyarázatot, hogy a szegénység kínzó megbélyegzése átváltoztatható legyen egy tudatos döntéssé. E szerint nem azért esznek bokolit (keletlen lepénykenyeret) az egyes családok mert szegények, hanem mert cigányok. Ebből a nézőpontból ítélve jobb cigánynak lenni, mint szegénynek neveztetni. A szegény cigányok így néhány elem segítségével megfogalmazzák az etnikus kultúra jellemzőit. Ez a magyarázat ellentétben áll a konszolidált körülmények között élő, de különösen a sikeres és gazdag csoportok törekvésével. Ezekben a körökben is megfogalmazódik a cigány kultúra részleges definíciója. E szerint a cigánykultúrát éppen a más csoportoktól való függetlenség, az autonómia kell jellemezze, valamint a siker és a nem cigányok fölé kerülés. A táplálkozást ebben a rendszerben vizsgálva egy tagadásként értelmezhetjük. A csoport mostani jólétével a korábbi generációk szegénységét és nélkülözését változtatja át. Minden eszközzel azt kell bebizonyítani, hogy jól élünk, s mint hogyha a mi jólétünk visszamenőleg a korábbi éhezőket is jóllakatná. A pillanatnyi és hosszantartó jóléttel a hétköznapok és ünnepek korábbi ellentétét is le lehet győzni és minden hétköznapból ünnepet lehet varázsolni, az ünnepből pedig még nagyobb ünnepet lehet teremteni, sőt az ünnepek számát szaporítani kell. (Ez a jelenség természetesen megint csak nem a cigányok kizárólagos specialitása. A nógrádi, hevesi részeken élő, a két háború között kifejezetten nyomorúságos körülmények között tengődő, magukat summás munkából eltartó parasztok az 50-es évek ipari foglalkoztatásának és a háztáji gazdálkodásnak köszönhetően szinte egy csapásra meggazdagodtak. Ennek köszönhetően pazarló ünnepi szokásrendet dolgoztak ki és a tényleges szükségleteket messze meghaladó lakásokat építettek. A lakodalom után maradt ételeket nem osztották szét a vendégek között, hanem elásták, mutatván, hogy nekünk milyen jól megy, de lehet, hogy a vendégek éppen azért nem is vittek volna, hogy mutassák, nekik is jól megy.)

32

HARMADIK MODUL

I/3. Fejlesztések és esélyegyenlőtlenség Csalog Zsolt (1979) Cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt (Részletek) http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2009/ciganyok/Periferian_roma_szociologiai_tanulmanyok/ pages/008_Ciganykerdes_Magyarorszagon.htm

Magyarországon ma (1979 végén) mintegy 350-360 ezer cigány él. E becslés alapja az 1971. évi országos felvétel, amely szerint cigányságunk akkori lélekszáma 320 ezer volt, s amely hozzávetőlegesen prognosztizálta a növekedés ütemét is.1 A helyi tanácsok jelentéseiből készült országos összesítés 330-335 ezerre teszi a cigányság jelenlegi létszámát - forráskritikai szempontokat figyelembe véve ez a szám inkább alatta lehet a ténylegesnek, semmint fölötte, s ilyen értelemben nem mond ellent a 350-360 ezres becsült értéknek. Ez annyit jelent, hogy népességünknek ma mintegy 3,5-3,6 százaléka cigány. E tény önmagában nem jelentene társadalmi problémát: egy elvont „magyarság"-nézőpontból szemlélve a kérdés szociológiailag tartalmatlan. A tényleges problémát az adott arányú, specifikus meghatározottságú kisebbség körül történetileg kialakult konkrét társadalmi kérdések összessége, bonyolult együttese jelenti, röviden: a két társadalom érintkezésének, összeszervezettségének problematikája. Egy elsőként kínálkozó megközelítésben: Az 1970-es évek második felében az ország népességének 10 százaléka, mintegy egymillió ember él a hivatalosan megállapított létminimumszint alatt. (Összehasonlításul: e legalsó kategória jövedelemszintje mindössze egyötöde a másik póluson elhelyezkedő, ugyancsak tíz százalékot kitevő kategória jövedelemszintjének.) Ugyanakkor a népességünk 3,5-3,6 százalékát kitevő cigányságnak mintegy kétharmada tartozik e legalacsonyabb, a létminimum alatt vegetáló kategóriába. A szegénység a cigánykérdésnél szélesebb probléma (az ország létminimum-szint alatt élő lakóinak csak maximum egynegyede cigány), külön minősített probléma azonban, hogy él társadalmunkban egy többé-kevésbé antropológiailag és etnikailag meghatározott, a köztudatban külön testként számontartott kisebbség, amely többségében társadalmunk legalsó rétegének sorsát osztja. A magyarországi cigányság meghatározottsága egyebek mellett rasszantropológiai természetű: a cigányoknak nevezettek rasszösszetétele korántsem homogén, de az esetek többségében a mindennapi érintkezés során szabad szemmel is felfoghatóan eltér a nem cigány környezet (ugyancsak nem homogén, de domináns típusokban, köztudati vetületben „normákban" meghatározható) rasszjellegétől. A pigmentáció eltérése megüti azt a mértéket, hogy - inkább csak kivételeket leszámítva - leta-gadhatatlanná tegye a cigány származást, s ez - ha nem is olyan mértékben, mint az amerikai négerek esetében - komoly nehézségeket állít a mindennapi társadalmi érintkezésnek és az asszimilációs törekvések elé. Motívuma lehet a diszkriminációnak is: a nem cigány környezet cigányokat számos vidéken mint színesbőrűeket aposztrofálja („brazilok", „indiánok", „feketék"- szemben a „fehérek."-kel). A cigányság rasszmeghatározottságának különös hangsúlyt ad az a körülmény, hogy a nácizmus a cigányságot faji meghatározottságára hivatkozva rányitotta megsemmisítő táborokba. A meghatározottság ugyanakkor etnikai természetű, külön etnikai meghatározottságú egységek. E vonatkozásban ugyanis még kevésbé beszélhetünk homogenitásról, mint fizikai-antropológiai értelemben. Az egyes csoportok önálló etnikai arculata a cigányság történetéből magyarázható (…) Települési szegregáció Az 1971. évi felmérés szerint a magyarországi cigányok lakásainak kétharmada volt elkülönült telepeken, azaz olyan zárt települési egységekben, amelyek a nemcigány települések szélén vagy a településektől távol feküdtek, többé-kevésbé homogén cigány népességnek adtak otthont és a szociális követelmények normáinak nem feleltek meg. Az épületek (amelyeket általában a lakók maguk építettek, általában hulladékanyagokból) műszaki állaga messze normák alatti, az egy főre jutó alapterület és légköbméter elégtelen, általában hiányzik a megfelelő ivóvíz, nincs csatornázás, nem megfelelőek vagy nincsenek is árnyékszékek, általában nincs villany, gáz, általában nincs járda és szilárd burkolatú közút, a szolgáltatóhálózathoz, iskolához, közigazgatáshoz való

33

kapcsolódás a távolság és az utak hiánya miatt elégtelen, a lakossági normáknak megfelelő higiéniás színvonal alapfeltételei sem adottak. Amikor a cigányság a középkorban a Kárpát-medencébe érkezett, vándorló életmódot folytatott, telepekről ebben az időben nem beszélhetünk. A gazdaságilag fejlettebb belső országrészben (tehát a mai Magyarország területén) a XVIII. században a vándorló közösségek letelepedése nagyjából megvalósult. Mária Terézia rendeletei előírták egyebek mellett a cigányok letelepítését e törekvéseknek azonban inkább Erdélyben és a Felvidék vonatkozásában volt jelentőségük, az ugyanekkor készült, egymást követő összeírások az Alföldön és a Dunántúlon nagyjából már megtelepedett nem migráns cigányságot rajzolnak elénk. A Mária Terézia-féle rendeletek ugyanakkor tiltották a telepszerű, szegregált letelepítést. Igen jellemző, hogy mégis éppen ebben a korban indult meg a telepek képződésének máig tartó folyamata. Somogy megyében pl., ahol a XX. sz. első felében száznál több telepről tudunk, az 1779. évi összeírás még csak egyetlen telepet ír le, a falunkénti 1-4 család jellemzi a koncentráció igen alacsony mértékét. Számos, máig is fennálló telep történetét éppen a XVIII. század második feléig követhetjük vissza. A korabeli rendeleteket tehát alsó szinten eredményesen szabotálták2, s a XIX. század folyamán a települési szegregáció közel teljessé vált. Századunk első felében a települési elkülönültséget mintegy 90 százalékosra vagy annál is magasabbra becsülhetjük, a teleplakók sorsát csak a városi muzsikus (magyar) cigányok egy része, egyes vidékeken néhány anyagilag felemelkedett (oláh) cigány kupec család, valamint az asszimilációhoz rendhagyó, egyedi utakat találó kisszámú kivétel tudta elkerülni. 1964-ben rendelet született a jobbára cigányok lakta „szociális követelményeknek meg nem felellő2 telepek felszámolására. A rendelet az elköltözőknek kedvező kölcsönfeltételeket is biztosított. Főként e lökés nyomán indult meg az a folyamat, amelynek számottevő eredményeit már az 1971. évi adat - a telepen lakók aránya 2/3 - is kifejezi. A telepek feloldódásának törvényesen is támogatott spontán folyamata azóta tovább folytatódott az eredményeket azonban nehéz számszerűen felmérni. 1978-ban egy államtitkári nyilatkozat 28 ezerre teszi a telepen lakók számát3 - ezzel szemben teljesen bizonyos, hogy 28 ezer családnál (= legalább 150 ezer ember) is több él még telepen. Egy nem publikált 1978. évi hivatalos adat szerint 81 ezer cigány él telepeken, a számbavett cigányok mintegy egynegyede - ez az adat azonban a helyi tanácsok jelentéseinek összegzéséből származik, s így ráfér az alapos forráskritika (egyrészt bizonyos települési koncentrációkat - ha azok közvetlenül a településhez csatlakoznak, vagy ha villanyáramot kapnak stb. - nem minősítettek „szociális követelményeknek nem megfelelő" telepeknek, másrészt pedig a tanácsok minden esetben jelentik a telepek felszámolásában elért eredményeket, de általában nem szoktak említést tenni új telepek spontán képződéséről, holott ez is gyakori eset és jelentősen befolyásolja az összképet). Summázva azt mondhatnánk, hogy a telepen lakó cigányok aránya ma is egyharmad fölött van még, talán az 50 százalékot is megközelíti - mivel azonban a „telep" pontos kritériumait meghatározni valóban nem könnyű, helyesebb, ha tárgyszerűbben közelítjük a kérdést, számba vesszük a konkrét fejleményeket, figyelembe véve a minőségi tényezőket is: 1. A telepi létviszonyok igen sok esetben javultak. A tömeges kiköltözések eredményeként a zsúfoltság - ha nem is a lakásokon belül, de a lakótelepek között - csökkent, a korábban egyöntetűen primitív, barkácsolt hajlékok sorában megszaporodtak a műszaki állagukban magasabb színvonalú téglafalú, cserépfalú, cseréptetejű - épületek, néhol már körülkerítve. Néhol megtörtént a minimális közművesítés is: a telep legalább közkutat kapott, esetleg betonjárdát, kivételes esetekben villanyt is, vagy közös vécét is épített a helyi tanács, esetleg a szilárd burkolatú utak hálózata is elérte a telepet. 2. E pozitív folyamattal párhuzamos egy negatív folyamat: legalább ugyanennyi esetben tapasztalhatjuk, hogy a telepi létviszonyok romlottak és romlanak. Nemcsak azért, mert nem minden telepre vonatkozik a tömeges kiköltözés tendenciája (ha kisebb számban is, de vannak éppenséggel „virulens", növekvő telepek is), hanem romlik a csökkenő népességű telepek helyzete is. E negatív irányú folyamat tényezői a következők: a) A telepek infrastrukturális helyzetének javítása elé paradox módon éppen a telepek felszámolásának hivatalos programja gördít akadályt; ha ugyanis X telepet a terv szerint belátható időn belül fel akarjuk számolni, akkor természeteden nem fogjuk előbb drága pénzen közművesíteni. A telepfelszámolás elmarad illetve elodázódik a beláthatatlan jövőbe, a telep hosszú

34

távra ott marad mélyen a társadalmi normák alatti létviszonyok közepette. E kelepce is egyik igen lényeges oka, hogy a fennmaradt telepeken a közműviszonyok vagy semmit, vagy csak minimálisan javultak, a „minimális" javulás pedig az emelkedő társadalmi normákkal viszonyítva relatív romlást jelent. b) Meghatározó tényező, hogy a kiköltöztetés szelektív elvű volt, a „legjobb", a társadalmi normáknak anyagi színvonalban, életvitelben, viselkedésben leginkább megfelelő családok jutottak hozzá. Ezért a telepeken visszamaradt népesség kontraszelektált, a szó biológiai, gazdasági, kulturális és morális értelmében. Olyan háztartásokat hagyott vissza az átrendeződés, amelyekben a kereső öreg, beteg, csonka családokat, sokgyerekes családokat, egyensúlyukat vesztett családokat. A visszamaradtak olyan (csonka) közösségeket alkotnak tehát, amelyek cigányságunk egészénél vagy átlagánál kedvezőtlenebb képet mutatnak: nyomort, kihívó elesettséget és esélytelenséget. A telepek morális arculata is ennek megfelelő. c) Részben e tényezőn túlmutató jelenség a megmaradt telepek slumosodásának folyamata. Archaikusabb vidékeinkben, például Somogyban elvétve megtalálhatjuk még a cigánytelepnek azt a múzeális típusát, amely egy tradicionális kultúrájú, társadalmi szerveztében szorosan kötött, mindennapjaiban a részletekig szabályozott népességnek ad alacsony színvonalú, de a lakók emberi tartásának megfelelően rendezett és tiszta otthont - nagyjából ilyennek kell elképzelnünk a fél évszázaddal ezelőtti telepek döntő többségét. Fontos tudnunk, hogy ehhez képest másodlagos jelenség a társadalmi, kulturális és morális szétesettséget tükröző jelenkori slumtelep, amely túl az infernális higiéne-viszonyokon melegágya mindenfajta devianciának. A 30-as, 40-es és 50-es években igen gyakori volt a telepek hatósági átköltöztetése, összeköltöztetése, ami minden esetben összezúzta az érintett közösségek természetes úton létrejött társadalmi struktúráját és jelentősen meggyorsította a slumosodást. A másik jellegzetes szituáció, amelyben slumtelepek jönnek létre, az ipari nagyváros perifériája - az urbanizáció ilyesféle árnyéksávjaiban hatványozódik a függőségi helyzet és a marginalizáltság tudata. Kevésbé látványos, de egyértelműen meghatározó slumosodásról számolnak be a legtöbb falusi és kisváros-széli cigánytelep lakóival készített mélyinterjúk is. A 60-as évek második felében és a 70-es évek első felében a telepek feloldódásának folyamata lendületet vett - e lendület azonban a 70-es évek végére erősen lefékeződött, megtorpant. Egyrészt azért, mert a kiköltözéshez biztosított pénzügyi hitel esetenkénti keretösszege - a kétszeri emelés dacára - már távolról sem elegendő sem egy lakás megvásárlásához, sem felépítéséhez. Másrészt a már említett szelektív elv következményeként: mivel a kontraszelektált, máig telepen ragadt családok - éppen a legdrámaibb rászorulók! - nem rendelkeznek a kölcsön felvételeivel és a kölcsönösszeget kiegészítő saját anyagi tartalékkal. Harmadrészt, mivel a gyakori hivatkozás szerint nem áll rendelkezésre a szükséges építőipari kapacitás. Negyedrészt: jelentősen fékezik a telepek feloldódásának folyamatát a cigánysággal kapcsolatos előítéletek, diszkriminatív modellek is. Ez részben az alsószintű hatóságok magatartásában fejeződik ki, amely gyakran teljesen passzív (a központi programot szabotálva pl. több megye felhasználatlanul hagyja és visszafizeti a telepek felszámolására kapott pénzügyi keretet). De túl ezen: társadalmunk egyre kevésbé hajlamos befogadni a telepekről beköltözni próbáló, asszimilálódni vágyó cigány családokat, minden törvényes és törvénytelen eszközt megragad a beköltözés megakadályozására. - A máig megmaradt és várhatóan hosszabb távon is maradó telepek problematikája rokon a tanyakérdéssel és az aprófalu-kérdéssel: eltüntetésük érdekében fejlesztésük elmaradt, eltüntetésük azonban nem sikerült, s így mint meghatározó élettér-típus hosszú távra konzerválnak, sőt örökítenek egy társadalmi norma alatti létformát. Mindeddig csak a „szociális követelményeknek meg nem felelő", klasszikus cigánytelepekről volt szó, holott problémájuk aligha választható külön a települési szegregáció tágabb problémájától, a gettó-kérdéstől. A cigány gettóknak a klasszikus telepeken kívül több változata ismeretes: a) Már a XIX. sz-tól gyakori volt az a spontán fejlemény, melynek során faluk vagy kisvárosok egy-egy utcájában koncentrálódott a cigányság -főleg magyarcigányok, muzsikusok , nem éppen a klasszikus telepekre jellemző települési és lakásviszonyok mellett, de a korabeli normák alsó határán és szegregáltan (például Szolnok, Csurgó). b) A telepek felszámolását célzó erőfeszítések gyakran ehhez hasonló települési képződményeket hoznak létre: települések belterületén a legértéktelenebb, műszakilag elavult utcák vagy körzetek kerülnek fokozatosan cigány kézre, vállnak mindinkább homogén lakosságú gettókká (például Siklós vagy Budapest több körzete). c) A cigánytelepek felszámolása igen gyakran formális marad: a telepen lakóknak katonai célra épült barakktelepeken (például Szolnok), vagy régi uradalmi cselédházakban (például Kaposvár) adnak szükséglakásokat - az új települési koncentráció ugyan nem éri el a társadalmilag érvényes

35

normák szintjét, hivatalosan mégsem sorolják a „szociális követelményeknek meg nem felelő" kategóriájába. d) A telepek felszámolását célzó 1964. évi rendelet előírta a telepről kiköltöző cigányok szórt telepítését; a gyakorlatban azonban - bár általában maguk a költözők is a szórt telepítést igényelték - a rendeletnek e passzusát figyelmen kívül hagyták, leginkább az építkezések felvonulási költségeinek megtakarítására hivatkozva. Akár ún. „Cs" (csökkentett színvonalú) lakásokat építettek, akár más, jobb típustervek alapján dolgoztak, akár a telepfelszámolás jegyében, akár a „belvizes" vagy „árvizes akció" keretében valósult meg az építkezés, a cigányokat az esetek többségében zárt egységben telepítették. A település szélén húzódó utcasor igénytelen egyenházai, az új Dankó Pista utcák ma már jellegzetes „színfoltjai" falvainknak és kisvárosainknak. Előnyük a klasszikus telepekkel szemben, hogy műszaki színvonaluk - ha nem is haladja meg a társadalmi norma legalsó határát - kétségtelenül magasabb a telepinél. Óriási hátrányuk azonban, hogy éppen magasabb műszaki értékük miatt nem ítélhetők lebontásra, mint a telepek - ezek az új gettók tehát hosszú távra tartósítják a cigányság települési szegregációját. e) Az Alföld tanyás vidékein megfigyelhető egyes tanyakörzetek slumosodása és egyben elcigányosodása. A mechanizmus lényege: a tanyai lakások részei a település lakáskontingensének, egyes körzetekben nem nélkülözhető, de legértéktelenebb részei; így egy nyomorszinten élő réteg (ismét csak leginkább csonka családok, minimális járadékból élők, morális egyensúlyukat vesztettek) a különbözeti összegért vállalja a lakáscserét és vele a minden tekintetben előnytelen helyzetet; amikor egy-egy ilyen körzet cigány lakóinak aránya túllép egy kritikus határon, a lakások piaci értéke ugrásszerűen tovább csökken és végső lökést kap a nemcigányok elköltözése. f) Hasonló mechanizmus útján történik a Dél-Dunántúl, Nyugat- Dunántúl és az északi országrész aprófalvaiban is az elcigányosodás: a folyamat végpontján homogén cigány falvakat találunk. A települési szegregációból való kilépés az asszimilációnak egyrészt feltétlen velejárója - az asszimiláció útjára lépett család minden áron kiszakítja magát a szegregációból -, másrészt feltétele az asszimilációnak, a társadalmi segítséggel a szegregációból kilépő családok esélyt nyernek az asszimilációra. Az összefüggés fordítva is fennáll: a szegregációból kilépni képtelen családok képtelenek az asszimilációra, azok a kilépett családok pedig, amelyeket új lakóhelyükön utolér a szegregáció, disszimilálódnak. Ha a klasszikus cigánytelepek lakosságát cigányságunk egészének 40 százalékára becsüljük, további legalább 30 százalékot hozzá kell ehhez tennünk: a nem kimondottan telep jellegű gettók lakosságát. A többé-kevésbé szegregált települési viszonyok között élő cigányok aránya így 70 százalék körül vagy inkább fölött van. Fontos tudnunk, hogy számukra a szegregáció nem maguk választotta élethelyzet, hanem elháríthatatlan kényszer. Annyit jelent ez, hogy cigányságunk legalább 70 százaléka számára nem biztosítjuk a vágyott asszimiláció alapfeltételeit. (Nem jelenti ez természetesen azt, hogy a további 30 százalék asszimilált lenne - ők csupán a talán legalapvetőbb előfeltétellel rendelkeznek már.) A mintegy 40 százaléknyi telepi népesség fékeződő ütemben ugyan, de csökken, és valamelyes csökkenés a továbbiakban is várható. A ma kb. 30 százalékot kitevő nem telepi, de gettólakó cigányság száma és aránya azonban inkább növekedni látszik. Egészében úgy tűnik, hogy a szegregációban élő cigányság aránya a 70-es évek végén 70 körül stagnál és nem kizárt, hogy a jövőben egyenesen emelkedni fog. (Az összkép persze nem statikus, ellentétes irányú mozgások mobilizálják. Rendkívüli egyéni erőfeszítések eredményeként létezik egy asszimilációs vonulat: a feloldódó telepek népességének egy része nem szegregált települési viszonyok közé kerül - a folyamat azonban reverzibilis: megfogható egy disszimilációs vonulat is.5 Más szóval: a cigánytelepek felszámolására irányuló állami erőfeszítések talán javítottak valamit a cigányság anyagiakban mérhető helyzetén, ám az erőfeszítések végső soron nem bizonyultak elégségesnek az asszimilációs feltételek megteremtéséhez (…) Egészségügy A cigányság súlyos helyzete leírható az egészségügy, a biológiai kondíció oldaláról is. Itt ismét meghatározó szerepet játszanak a telepi életviszonyok, amelyek - különösen a slumtelepeken - nem teszik lehetővé az elemi higiéne kialakulását. Az alacsony higiéne öröklődő jelenség, hosszú távon megmarad, és csak lassan javul olyan csoportoknál is, amelyek már megszabadultak a telepi létviszonyoktól (azaz: a „szegénység" mint kultúra funkcionál; időben és térben túlterjed az anyagiakban mérhető szegénység körén). Az összképen keveset változtat az asszimilációs törekvések útján elindult családok tipikus attitűdje, akik a kispolgári modellt követve monomániásan tisztálkodnak és takarítanak, olyannyira, hogy már disz-funkcionális tisztaságban 36

élnek - e kompenzációs eredetű modell megvalósításához elsősorban lehetőségek kellenek, azok pedig csak egy kisebbség számára adódnak. További ártalomforrás a nem megfelelő, nedves, fűthetetlen lakás, az egészségtelen ivóvíz. A „szegény"-életmód pedig elégtelen táplálkozást jelent, elégtelen ruházkodást. A másik meghatározó a munkaerőpiaci helyzet. A nehéz fizikai munkákat és az egészségre ártalmas munkákat a cigány munkavállalók úgy végzik, hogy ezekhez nincsen történelmi tradícióik, igen kevéssé tudnak tehát energiákkal és egészségükkel gazdálkodni, ráadásul a szükséges biológiai alapkondícióval sem rendelkeznek. Az egészségre is ártalmas munkák a „nem jó" munkás egészségére is ártalmasak: igen gyakori eset azonban, hogy a cigány munkás messze az átlag fölötti teljesítménnyel próbálja kompenzálni anyagi és önérzeti hátrányait, vagy a rá nehezedő morális nyomásra reagál irreális teljesítmény-túlhajtással - s ez ismét csak fizikai károsodáshoz vezet. A rokkantak aránya a cigányok körében sokkal magasabb az összlakosság átlagánál, az öregek (60 év felettiek) aránya pedig fele akkora sincs, mint az összlakosság korosztályi megoszlásában. Harmadik meghatározó az egészségügyi ellátottság hiányos volta. Magyarországon az egészségügyi ellátás látszólag hiánytalanul demokratikus: minden állampolgárra kiterjedő és ingyenes. Valójában azonban rendkívül differenciált. Az anyagilag magasabban álló rétegek anyagi erejüknek és társadalmi presztízsüknek megfelelő színvonalú egészségügyi ellátást tudnak maguknak biztosítani, miközben társadalmunk alsó rétege csak az ingyenes - és egyre silányabb minőségű - ellátáshoz jut. A cigányság nagyrésze egy még alacsonyabb réteget jelent, vagy más fogalmazással: e rétegezett rendszeren is kívül áll - amennyiben nem képes hozzájutni e kérdéses értékű alapellátáshoz sem, vagy csak igen hiányosan képes hozzájutni. Egyrészt konkrét akadályok miatt: az orvos messze van, a mentő nem tudja megközelíteni a cigánytelepet, ahol általában nincs segélykérő telefon sem, a cigány család még az olcsó gyógyszert sem képes megvenni, nem nélkülözheti a táppénzes napok kieső keresetét stb. Másrészt nem képes hozzájutni a cigány szegénységkultúrával összefüggő okokból sem: ahol ilyen kevéssé van mód az egészségügyi szolgáltatások igénybevételéhez, ott nem alakulhattak ki a szolgáltatások igénybevételének szokásai sem, vagy csak igen kezdetleges stádiumban vannak e szokások. De nem alakulhattak ki ezen a szinten az egészséggel, a testtel való törődés szemléleti elemei sem. Igen jellemző, hogy pl. a sportolásnak a cigány életmód-típusokban semmiféle helye, szerepe nincsen. A balaton-berényi cigánytelep lakói nem szoktak vizisízni, vitorlázni, evezni, korcsolyázni, a gyerekek úgy nőnek fel a Balaton partjától 2 kilométernyire, hogy soha nem strandoltak. Cigányságunk döntő tömegének biológiai állapota kiáltóan rossz, messze az európai normák alatt áll. Az átlagos életkor mért értékei alacsonyabbak, mint egy XIX. század közepi magyar parasztfaluban voltak, egyrészt a magas termékenység, másrészt a nagyon kedvezőtlen halálozási viszonyok okából. Külön is mérhető a rendkívül magas csecsemőhalandóság. Ami a cigányságra jellemző magas termékenységet illeti (1970-ben ez több, mint kétszerese volt az országos értéknek, 32 ezrelék, azóta egyes földrajzi régiókban némileg csökkent), e jelenség, mint mindenütt a világon, cigányságunknál is következménye, velejárója a szegénység kultúrájának, de ugyanakkor oka is a szegénységnek: teljes foglalkozottság esetén is alacsony szinten tartja az egy főre jutó fogyasztást. Az önmagába visszatérő körből csakis az életszínvonal radikális emelése, a társadalmi átlaghoz való radikális közelítése útján remélhető kilépés. Minden olyan elképzelés, amely szerint akár a termékenység kérdésében, akár általában az egészségügy terén a felvilágosítás fokozásával, egészségügyi propagandával kell és lehet áttörést elérni, merő utópia. Az ismeretterjesztés szerepe másodlagos: helye ott van, ahol a viszonyok a primer meghatározók szintjén már előbbre léptek és csak az ismeretek, a tudás hiányzik - más esetekben a tudás nem fogja helyettesíteni a lehetőségeket (…)

Lakatos Elza (Roma Sajtóközpont) "Csak cigánytelepre ne!"HVG, 2011. február 02. http://hvg.hu/itthon/20110202_uj_telepprogram_romak Telepfelszámolás helyett leginkább csinosítgatás, és rászorulók helyett az arra „érdemesek” – két markáns változás a cigánytelepekkel kapcsolatos kormányzati politikában. A cigánytelepek jó részén, ahol a felmérések szerint többszázezren élnek, nemcsak gáz vagy fürdőszoba, de csatornahálózat, gyakran víz és villany sincs. A társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint „vannak romák, akik szívesebben laknak maguk közt”. Az előző kormány telepfelszámolási programjainak alapvetése

37

szerint a telepek helyreállítása tartósítja a szegregációt. A telepfelszámolások fél évszázados története kudarcok sorozata. „Reggel kerékpárral viszik a szülők a kisgyerekeket az óvodába, amikor hó lepi el az utat, több gyerek nem tud iskolába menni" - közölte Kolompár Sándor, a kiskundorozsmai Árpa utcai telepről. A férfi azt mondta, hogy két közkút van a telepen, az egyik rossz, van, amikor sárga víz folyik belőle, ilyenkor felforralják a vizet. Orvosi ügyelet nincs Kiskundorozsmán, csak Szegeden, a telepieknek sokszor nincs pénze buszjegyre, ezért gyalog baktatnak Szegedre. Sáros, havas időben nem jut be a mentőkocsi a telepre, ezért a betegeknek kell kibotorkálni a járműhöz. A telepen lakik egy mozgáskorlátozott beteg, akit kézben cipelnek a lakók a mentőkocsihoz. A teleptől párszáz méterre szeméttelep bűzölög, szemközt hullaház van. Mindez korántsem csak a kiskundorozsmai telep sajátja: „a közszolgáltatások hiányosak, vagy teljesen megszűntek, az épületek leromlottak, túlzsúfoltak, a lakók java része több, mint egy évtizede tartós munkanélküli, a gyerekek közül sokan speciális tantervű „kisegítős” iskolában landolnak" — sorolja a telepeken uralkodó áldatlan állapotokat az előző kormány telep-felszámolási programjának egyik, névtelenséget kérő szakértője. Hozzátette, hogy aki ma cigánytelepen él, többnyire nem fér hozzá az olyan szolgáltatásokhoz, mint az orvos, az idősgondozás, a szociális ellátás vagy a napközbeni ellátás és átlagosan 10-15 évvel kevesebbet él, mint a nem romák. A cigánytelepeken bebetonozódnak a társadalmi egyenlőtlenségek. A nyomornegyedek újratermelődnek Az elmúlt évek szociológiai felmérései körülbelül 500-550 telepről és 100-120 ezer telepen élő emberről számoltak be Magyarországon. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) Leghátrányosabb Helyzetű Kistérségek Fejlesztési Programiroda tavalyi vizsgálata nagyjából 300 ezer főre becsülte Magyarországon a szegregált lakókörülmények közt élők számát. A telepek lakói többnyire, de nem kizárólag cigányok. Az adatok szerint az ország nyolcszáznál is több településén és tíz fővárosi kerületben 1600-nál is több nyomortelep található, a szegregátumok 60%-a községben helyezkedik el. Számítások szerint száz magyarországi romából tizenhat olyan cigánytelepen él, ahol nemcsak gáz vagy fürdőszoba, de csatornahálózat, gyakran víz és villany sincs, a mentő a földutak miatt sokszor meg sem tudja közelíteni, és állandó a járványveszély. A katasztrofális infrastrukturális és közegészségügyileg fokozottan veszélyes körülményekre a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karának 2001-es kutatása hívta fel a figyelmet. A települések szélén és külterületein megtalálható szegénytelepek létrejöttének évszázados története van. Felszámolásukra először a 60-as években készültek koncepciók, a gyakorlatban azonban minden felszámolási kísérlet újabb gettók létrejöttét eredményezte. A cigánytelepek gyakran a szeméttelep közvetlen szomszédságában, és belvízzel, árvízzel veszélyeztetett területen helyezkednek el. Jó példa erre az Ördög-patak melletti boldvai cigánytelep: ezt eleve ártéri, vizenyős területre építették a hatvanas években, és az elmúlt tíz évben már tízszer öntötte el a víz, mégis mindig ugyanott állították helyre a házakat. A cigánysor házainak zöme régi, „Cs", azaz csökkent értékű, komfort nélküli, szoba-konyhás épület. Már egy, az Roma Sajtóközpont birtokában lévő 1980-ból származó titkosszolgálati jelentés is úgy említi Boldvát, mint a „Cs”-ház - akció kudarcának mintapéldáját. A kormány új programot indít a szegregáltan, elsősorban cigánytelepeken élők lakhatási feltételeinek javítására. Tavasszal hirdetik meg a pályázat első fordulóját a tizenötezer főnél kevesebb lakost számláló települések számára, az idén és jövőre összesen 1,5 milliárd forintot fordítanak erre a feladatra és 2013-ig még további 4,7 milliárd forintot Európai Uniós forrásokból. Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár elmondása szerint a program alapelve, hogy azokat a cigánytelepi lakókat célozzák meg, akik a lakóhelyük vagy a lakókörülményeik miatt nem tudnak állandó munkához jutni. Azok a cigánytelepi családok élvezhetik majd a program áldásait, ahol a kiskorúak rendszeresen iskolába járnak, ahol a szülők a helyi közmunkaprogramban vagy a szabad munkaerőpiacon dolgoznak, és közösségi munkát végeznek a településen, kiváltképp akkor, ha a „telepcsinosítás” mellett dönt a helyi önkormányzat és a cigány kisebbségi önkormányzat. A korábbi és a mostani telepprogram egyaránt a kistelepüléseket célozza meg, a városok eddig is pályázhattak európai uniós forrásokra. A korábbi pályázóknak kötelező volt ún. Anti-szegregációs Tervet készíteni, ami felméri a szegregátumokat és elköteleződik a lakhatási szegregáció csökkentésében. Tavaly januárig 150 38

város készített ilyet, 104-ben volt valamilyen szegregátum – ezek negyven százaléka úgy döntött, hogy a közeljövőben felszámolja a cigánytelepet (a többiek, nagyjából minden második, az ott élők lakhatási feltételeinek javítását, „telepcsinosítást” irányozott elő). Balog Zoltán arról tájékoztatott, hogy a nagyvárosi „megatelepek” felszámolására az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) tavaly májusi módosítása nyomán nyílik majd lehetőség, illetve a Regionális Operatív Programokból. A kormány most tárgyal a részletekről Brüsszelben. Kérdés milyen eredménnyel. A szóban forgó rendeletmódosítás ugyanis előírja a deszegregációt, és éppen a kistelepülések szegregátumainak felszámolását segíti, hiszen a nem városi jogállású települések is a rendelet hatálya alá kerültek. A módosítás továbbá lehetővé teszi, hogy építés és lakásvásárlás is történjen (a rendelet módosítása előtt csak a házak felújítása volt finanszírozható). A végrehajtási rendelet pedig egyértelműen kijelöli a tagországi lehetőségeket: „a marginalizált közösségeket segítő lakásberuházási intézkedések kiadásai csak akkor támogathatók, ha a következő feltételek teljesülnek: […] a lakásberuházás földrajzi elhelyezkedése biztosítja ezeknek a közösségeknek a többségi társadalomba történő térbeli integrációját, és nem járul hozzá a szegregációhoz, az elszigetelődéshez és a kirekesztéshez”. Csak cigányokat ne! Kérdés, hogy akarják–e a romák a telepi körülmények konzerválását. Balog Zoltán erre azt mondja, hogy „vannak olyan romák, akik szívesebben laknak maguk közt, de nem nyomortelepen, és vannak, akik el akarnak költözni”. Az RSK által megkérdezett szakértők egyöntetűen sztereotípiának nevezték, hogy a romák szeretnek együtt lakni, hiszen a cigánytelepek külső kényszerből jöttek létre, például azért, mert a helyhatóság nem engedte a romákat a település belső részeire költözni. .. Csak cigánytelepre ne! — kérték a székesfehérvári Palotai úti romák, miután a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy lebontja az épületet, és a lakókat másik önkormányzati bérlakásba költözteti. A Palotai úti épületből hat család nem romák közé költözött szociális bérlakásokba, három család a dózerolásra ítélt házban lakik még — tudtuk meg Kincses Zsolttól, a szociális iroda vezetőjétől. Bár közgyűlési határozat még nincs róla, Kincses Zsolt szerint a romák lakta Móri úti szegregátum egyik épületének bontását is fontolgatják. Az iszapkatasztrófa sújtotta Devecserben sem akartak a romák a Dankó telepre visszaköltözni. Piczinger Mónika, a helyi cigány önkormányzat elnöke arról számolt be, hogy októberben két hír keringett a városban, az egyik szerint vissza a cigánytelepre, a másik szerint egy felépítendő lakóparkba költöztetnék őket. Amikor azonban elhangzott egy lakossági fórumon, hogy „tegye fel a kezét, aki cigányok mellé költözne a lakóparkban, senki sem jelentkezett” — idézte fel egy roma iszapkárosult szavait a cigány vezető. Piczinger Mónika most azt közölte, hogy megszűnt a cigánytelep Devecserben, a lakók helyben vagy a környékbeli falvakban vásároltak másik lakást, a helyi önkormányzat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatásával azok is új életet kezdhettek, akiknek nem volt elég pénze erre. Közben több városban, köztük Hódmezővásárhelyen és Esztergomban program indult a telepek felszámolására, két éve elkezdték bontani az ország egyik leghírhedtebb szegénytelepét, a budapesti IX. kerületi Dzsumbujt, a józsefvárosi önkormányzat pedig a kerület leromlott státuszú területeire „költöztette” a magasabb státuszú lakosokat azzal, hogy lakópark épült a főként romák lakta Diószeghy Sámuel utca környékén.

Révész Sándor, Zolnay János (2009) „Ami történt, az a gettó csinosítgatása” Havas Gáborral Révész Sándor és Zolnay János beszélgetett. Beszélő, 2009. április. 14. évfolyam, 4. szám (Részletek) http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E2%80%9Eami-tortent-az-a-getto-csinositgatasa%E2%80%9D

„A politika legsúlyosabb felelőssége, (…) hogy nem próbált semmit kezdeni a magyarországi mélyszegénység problémájával. Kizárólag tüneti kezelésekben gondolkodott, semmilyen távlatos társadalompolitikai elképzelése nem volt, sem – ennek megfelelően – társadalompolitikai gyakorlata, amivel ezen a helyzeten akár csak egy csipetnyit is javított volna” – nyilatkoztad az Élet és Irodalomnak. Hogy maradt fönn ez az állapot húsz évig? Kezdjük a munkaerőpiaccal. Amikor megszűnt a közveszélyes munkakerülés, a vattaember, a bértömeg-gazdálkodás, a látszattermelés, a KGST, és bekövetkezett a foglalkoztatási katasztrófa, akkor ki mit tehetett volna?

39

A legnagyobb probléma az volt, hogy a foglalkoztatási katasztrófa a szegényeknél lényegesen szélesebb körre terjedt ki, főleg ’93–94-ben. Mivel a széles értelemben vett középosztályhoz sorolható érintettek erősebb nyomást tudtak gyakorolni a politikára, nyilvánvalóan az ő szempontjaik érvényesültek. Az a sokkszerű fejlemény, hogy a Videoton ezrével bocsátott el elektrotechnikus vagy elektroműszerész végzettségű, szakképzett embereket, az egész társadalomra megrendítő hatást gyakorolt. Pedig tudni lehetett, hogy ha egy kicsit beindul a gazdaság, akkor ők újrafoglalkoztathatók lesznek. Végül is megszületett egy elfogadható, európai normáknak megfelelő foglalkoztatási törvény, ami szisztematikus megoldást keresett ezekre a problémákra. Nemcsak azzal, hogy stabil szabályokra épülő munkanélküli-ellátást vezetett be, hanem azzal is, hogy aktív munkaerő-piaci eszközökben is gondolkodott, ehhez is pénzügyi alapokat teremtett. Csakhogy ebben a folyamatban semmilyen figyelmet nem fordítottak arra, hogy mi történik azokkal, akiket a piacgazdaság körülményei között nem lehet hatékonyan foglalkoztatni, mert sem képzettségük, sem készségeik nem megfelelőek. És ez szorosan összefüggött a földrajzi elszigetelődésükkel, hiszen az ország bizonyos térségeiben már a Kádárrendszerben is csak úgy lehetett őket foglalkoztatni, hogy eljártak több száz kilométerre a lakhelyüktől, munkásszállón laktak, illetve a vállalatok szállították őket. Megérte nekik, mert mesterséges munkaerőhiány volt (…) Mindaz, amit erről a nyolcvanas években megfogalmaztunk, az arra a gyakorlati tapasztalatra épült, amit a Kádár-rendszer településpolitikájának következményeiből szűrtünk le. Egyrészt az elosztási szisztéma, amit Vági Gábor megírt a Versengés a fejlesztési forrásokért című könyvében, másrészt pedig a centralizáló szisztéma, amely a magyar települések feléről kimondta, hogy szerepkör nélküliek, és ennek megfelelően ezeknek a településeknek, illetve az ott élő embereknek az életlehetőségeit brutálisan beszűkítette. A különböző intézményrendszerek körzetesítése, a téesz-, tanács-, iskola-összevonások súlyos következményekkel jártak. Igazság szerint azt gondoltam, hogy létezhet ezeknek a helyi közösségeknek egy olyan közös érdeke, amely alapján egy ilyen széttagolt rendszer is valamennyire működtethető. Hozzá kell tenni, hogy mivel az önkormányzati törvény kétharmados, nagyon nagy szerepe volt annak, hogy mit gondol az SZDSZ a dolgokról. Az SZDSZ még sokkal szabadabb, kötetlenebb, liberálisabb szisztémát javasolt, és végül is megszületett a kompromisszumos változat. És csak most lehet világosan látni azt, hogy egy ennyire széttagolt rendszerben ez a dolog egyszerűen nem tud működni. Az meg végképp abszurd, hogy konkrét célokat szolgáló pénzek pántlikázás nélkül kerüljenek oda, tehát hiába adják ezt az iskolára például, bármi másra is nyugodtan felhasználhatják, és ezzel nem szegnek törvényt. Valószínűleg Magyarországon az önkormányzatiságnak nem voltak olyan hagyományai, amelyek lehetővé tették volna, hogy egy ilyen rendszer igazán jól tudjon működni. Egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy a mai átlagos önkormányzati méretek mellett az oktatás problémáját meg lehessen oldani. Kistérségi szinten lehetett volna az oktatást úgy megszervezni, hogy kevésbé szegregáló legyen, hogy kevésbé alakuljanak ki ezek az egészen szélsőséges következmények. Tudniillik természetesen az elitnek és a széles értelemben vett középosztálynak a nyomása akkor is borzasztóan erősen igyekezett volna ebbe az irányba vinni a dolgokat. De ha nincs ilyen könnyű lehetőség arra, hogy gettóiskolákat hozzunk létre, hogy gettóintézményi feladat-ellátási helyeket hozzunk létre, akkor azért nem alakulhatott volna ki az a teljesen abszurd helyzet, hogy miközben egy leszakadó kistérség összes településéről a jobb helyzetű családok gyerekei bejárnak a kistérség központjába, aközben ott rohadnak pedagógiai értelemben és dologi ellátottság értelmében is ezek a gettóintézmények. Menjünk vissza a kilencvenes évek közepére, amikor olyan kormány alakult, amelyben az SZDSZ benne volt, és az ebben az ügyben elkötelezett emberek valamilyen tanácsadói, szakértői, egyéb szerepekben jelen voltak. Akkor talán lehetett volna komolyabban töprengeni azon, hogy az iskolarendszerrel, a tartós munkanélküliséggel mit lehet kezdeni, azért, hogy a következő generációk más helyzetben legyenek. Ami akkor történt, az nagyjából a gettó csinosítása volt. Nem folyt semmiféle gondolkodás arról, hogy ezeknek a társadalmi csoportoknak a helyzete megváltozhasson, vagy esély legyen arra, hogy egy kicsit elmozduljon arról a szintről. Nem voltak tettek ebben az ügyben. Tehát tulajdonképpen folytatódott vagy felerősödött a mélyszegénység bővített újratermelése. Volt rengeteg foglalkoztatási program... Hát ez az, elköltöttek egy csomó pénzt. Ebből a pénzből esetleg még lehetett is volna valamit tenni.

40

Minden ilyen rendszernek van egy tehetetlenségi nyomatéka, és nem tud úgy működni a munkaügyi központok rendszere, hogy figyelembe veszi a társadalmi realitásokat, hanem azon az alapon dől el a dolog, hogy mire van oktató. Az összes ilyen típusú foglalkoztatás a szegregált helyzetet erősíti. Pedig vannak példák arra, hogy ezeket az eszközöket lehet azért ennél sokkal hatékonyabban is működtetni. De hát nem ez történt. És van még egy alapprobléma. Ha társadalmi helyzet alapján próbálom körülírni a célcsoportot, tehát azt mondom, hogy a munkanélkülieket általában megcélzó programokat csinálok, akkor abból a legszegényebbek, és főleg a romák, garantáltan kimaradnak. Ha pedig ezeknek az ilyen nagyobb programokból kimaradóknak külön, célzottan csinálok programot, tehát például romáknak csinálok átképzést, romáknak csinálok közhasznú foglalkoztatást, és így tovább, akkor az garantáltan lebutított program lesz, nulla eredménnyel (…) Volt egy csomó javaslat, amelyeket ebben a húsz évben te próbáltál átvinni különféle programokon, különféle szervezeteken. Oktatási javaslatok, a Soros Alapítvány roma programjai vagy még a kilencvenes évek kezdetén Csenyéte. Mi lett ezeknek a sorsa? Csenyéte egyfajta állatorvosi ló lett. Öt éven keresztül többekkel együtt, Ladányi Jánossal, Szelényi Ivánnal próbáltunk revitalizációs programokat megvalósítani ott, vagy ilyeneket generálni, erre ösztönözni, de az egész alaptanulsága az volt, hogy ez ilyen módon nem működik. Ha lennének olyan komplex programok, amelyek abból indulnak ki, hogy itt rövid távon nem lesz jelentős változás, de érdemes befektetni azért, hogy hosszú távon, lassan, fokozatosan megváltozzanak a dolgok, és ezek egyszerre érjék a foglalkoztatást, a lakóhelyi szegregáció problémáját és az iskolaügyet, mert ez a három csak együtt kezelhető, akkor azért legalább a nyomor bővített újratermelését meg lehetne állítani. De ezekkel a civil szervezetek által generált programokkal nem lehet komoly eredményt elérni, mert ha a fejed tetejére állsz, ha a lehető legdemokratikusabb módon akarod is kezelni a dolgot, akkor is egy kliens-patrónus viszonnyá válik, és feudális viszonnyá is válik bizonyos értelemben, tehát nem tudod rábírni azokat, akik a célcsoportot alkotják, hogy aktívan részt vegyenek a dolgok átalakításában, akármilyen pici dolgoknál sem. Mert a környezete az egésznek olyan, ami azt mondja nekik, hogy az alárendeltség tudatos vállalásával lehet picike előnyökhöz jutni, és nem azzal, hogy én megpróbálok a saját sorsomon alakítani. Ő nem akar egyenrangú partner lenni, hanem azt akarja bizonyítani, hogy minden rajtad múlik. Ez az alaphelyzet. Azt akarja bizonyítani, hogy minden terajtad múlik, minden a te kényednek-kedvednek van kiszolgáltatva, ő nem tehet a világon semmit. Mondanál konkrét példát? Még a történet legelején a Phralipe különböző aktivistái közreműködtek, hogy egy halottak napja előtti periódusban létrejöjjön egy koszorúkötő üzem, amelyik koszorúalapokat gyárt, mert azt abban az időszakban el lehet adni. Befulladt? Szétverték az emberek. De tudok egy másik példát. Szereztem nagyon kedvezményesen egy traktort a falunak, és volt egy srác, akinek volt traktorvezetői vizsgája, jogosítványa. Összehívtunk egy falugyűlést, hogy mik legyenek a traktorhasználat szabályai, amely gyűlés úgy végződött, hogy az egyik pasi fogott egy vasszéket, és ha nem fogják le, ott minket letaglóz. Inkább a polgármester ellen irányult, nem tudom, miért, az indulat. Annyira szétesett, demoralizálódott ez a közösség? Nem, ez egy gettó. Az emberek fásultak, fatalisták, nem hisznek abban, hogy bármi érdemben megváltozhat, hát rövid távon meg kell próbálni minden helyzetből pici előnyöket kipréselni. Ez szükségszerű, Oscar Lewis-től kezdve számosan leírják, hogy ez a gettóhelyzet így működik, ilyen mentalitást hoz létre. Azóta nagyobb szabású programok is voltak ott, és azok is ugyanígy befulladtak. És mit lehet ebben az egész folyamatban kezdeni a mezőgazdasággal és a földdel? Mint tartaléksereg, ott van a mélyszegénység, tehát vannak azért most is munkacsúcsok a mezőgazdaságban, ahol megfelelően mozgósítva vannak, nélkülük nem működne a dolog, de hát ezek nagyon rövid időszakok.

41

De a háztájihoz hasonló módon működő földprogramok, mezőgazdasági megélhetési programok sem segítenek? Csakhogy pont a gettóban nincs háztáji. Erős kockázatokkal jár azok számára, akik erre vállalkoznak. Amikor a Dél-Dunántúlon elindult az a folyamat, hogy a beások beköltöztek az erdei telepekről a falvakba, parasztházakba, ahol voltak gazdasági épületek meg miegymás, ott baromi szépen beindult ez a háztájizás. Voltam olyan, már akkor gettósodott faluban, mondjuk Piskón, ahol a legalkoholistább, egyedül élő öregasszonynak is olyan veteményese volt, hogy virított. És ahogy a gettósodás előrehaladt, ez megszűnt. Csenyétén a polgármester megszervezte, hogy a nem művelt földekből egy darabot lehasítottak, bevetették, és akkor az emberek dolga csak annyi lett volna, hogy kapálgassanak, meg leszedjék a krumplibogarakat. Nem működött. Oscar Lewis tanulmányában is benne van: az uzsora szükségszerű velejárója ezeknek a gettóhelyzeteknek. Tehát mindig van egy szűk réteg, amelyik lefölözi a hasznot, ami tovább erősíti, hogy itt tényleg így dőlnek el a dolgok. Az önsorsrontás rossz köréből nem nagyon lehet kimenni. Ezért mondom, hogy ez ellen a legjobb védelem a deszegregáció mindenféle értelemben. El kell őket költöztetni onnan? Hát most pillanatnyilag az a helyzet, hogy azok, akik ott a közösség kárára meggazdagodtak, vagy egy kicsit jobb helyzetbe kerültek, azok elköltöznek, és attól kezdve a befolyásukat már úgy gyakorolják, hogy nem is ott laknak, hogy kilépnek a gettóból. Úgy viselkednek, mint a gádzsó polgármester, aki már nem lakik a településen? Igen, igen... (…)

Csongor Anna, Kóródi Miklós (szerk.) (2010) Fejlesztési támogatások hátrányos helyzetű településeken. Budapest: MTA GyeP. (Részletek) http://www.gyerekesely.hu/index.php?option=com_phocadownload&view=category&download=282:5fuzet&id=19:gyerekesely-fuzetek&Itemid=73

Vezetői összefoglaló (Zolnay János) A kutatás célja az volt, hogy 15 településen készített esettanulmány keretében választ kapjunk arra a kérdésre, hogy vajon a hazai és európai uniós forrásokból finanszírozott projekttámogatásoknak volt-e érzékelhető pozitív hatása az ott élők esélyeire, mindenekelőtt a gyerekszegénységre. A gyerekek szegénységet meghatározó dimenziók közül elsősorban a közoktatási és foglalkoztatási területet vizsgáltuk azért, mert projekt típusú fejlesztések ezeken a területeken valósultak meg nagy számban. Módszertanunk lényegi eleme az volt, hogy a vélt és valós fejlesztési szükségleteket, a különböző elvárásokat vetettük egybe a megvalósult fejlesztések hatásával és fenntarthatóságával. A vizsgált települések kiválasztásának fő szempontjai a hátrányos helyzet és a fejlesztési források relatíve nagyarányú felhasználása volt. Kutatásunk értelmezési keretét részint a gyerekszegénységet meghatározó legfontosabb, a fejlesztéspolitikában is hangsúlyos területek adták (közoktatás és foglalkoztatás), valamint a szükségletek, igények, elvárások, percepciók, eredmények legkülönbözőbb értelmezési lehetőségei. Mivel az általunk vizsgált fejlesztések kivétel nélkül projektfinanszírozás keretein belül valósultak meg, a teljesség kedvéért elengedhetetlennek tartottuk sorra venni az ennek kapcsán felmerülő dilemmákat, a leggyakoribb problémákat (pl. az önrészre képtelen pályázók kizárása, a célcsoportok „lefölözése” stb.). A közoktatási projektek áttekintését megelőzően elöljáróban elengedhetetlen volt tisztázni a közoktatási mikropiacok magyarországi jellemzőit, leggyakoribb kudarcait, torzulásait. Mindezek egyértelműen meghatározzák (vagy akár kudarcra ítélik) a közoktatási projektek valódi változásokat ösztönző, hosszú távon is fenntartható eredményeit. Az általunk ismertetett közoktatási projekteket típusokba soroltuk, mivel azonos mintázatok fedezhetőek fel a fenntartói érdekek, a szolgáltatást használatba vevők igényei, mindkét kör elvárásai, illetve a fejlesztések valós hatása és eredményei terén. A típusokat egyenként elemeztük szükségletek és projektválaszok alapján. A foglalkoztatás, foglalkoztathatóság területét érintő projektek áttekintését megelőzően elöljáróban áttekintettük a régió és szűkebben Magyarország munkaerő-piaci jellemzőit, a legfontosabb trendeket.

42

A foglalkoztatási projekteket a közoktatási projektekhez hasonlóan tipizáltuk; itt is jól látható, hogy nagyon hasonló okokra vezethetőek vissza a foglalkoztatási helyzetet csak részben vagy egyáltalán nem javító fejlesztések. A kudarcok okaiként feltárt leggyakoribb hibák vagy adottságok a rosszul értelmezett szükségletek, az egyes részérdekek előtérbe helyezése a közösségi érdekkel szemben, a döntéshozók irracionális választásai a település státuszának megőrzése/emelése érdekében, a legrászorultabbak tudatos kirekesztése a programokból, a tudatos izoláció a legszegényebbektől (jellemzően romáktól) és ezzel egyidejűleg a feltartóztathatatlan gettósodás az intézményekben és települési szinten is, a végiggondolatlan és megalapozatlan tervek végrehajtása, vagy egyszerűen olyan sokrétű leszakadt és kirekesztett helyzet akár az egész településre vonatkozóan, ahonnan valóban nehéz kiutat mutatni. Összegzésünkben igyekeztünk mérleget vonni arról, hogy a 15 vizsgált településen mekkora összeg került befektetésre a gyerekszegénységet alapvetően befolyásoló területeken úgy, hogy hatásuk legalábbis megkérdőjelezhető (egyes esetekben elköltésük kimondottan káros, vagy felesleges, ha a szegénységben, kirekesztésben élő gyerekek helyzetére gyakorolt hatást tekintjük). Ez az összeg meghaladja a 2 és fél milliárd forintot. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ebből a keretből semmi hasznos nem született, és minden forint kidobott pénz volt (bár van ilyen projekt is), hanem azt, hogy a vizsgált fejlesztések nem vagy csak csekély mértékben érték el a legrosszabb helyzetben lévőket (köztük kiemelten a szegénységben élő gyerekeket), sőt egyes esetekben rontottak is a helyzetükön (bebetonozták a szegregált oktatást egyes településeken). Végül az esettanulmányok tanulságaként két megfontolást tartottunk fontosnak kiemelni (a harmadik a projektfinanszírozás és általában a fejlesztési forrásokra jellemző pályáztatási eljárások anomáliáihoz kötődik). A jobb célzás (esetünkben: minél több legrosszabb helyzetben lévő ember elérése) érdekében megfontolandó az univerzalitás, illetve a célcsoporti célzás áttekintése. Hasonlóképpen újra kell értékelni, hogy mennyire lehetnek hatékonyak (esetünkben: szolgálják a kirekesztésben élők integrációját) a települési szintű stratégiák a nagyobb egységre vonatkozó fejlesztési tervek helyett (…) Zárótanulmány (Zolnay János) (Összegzés) A vizsgálat arra vállalkozott, hogy 15 településen készített esettanulmány keretében választ kapjon a kérdésre: vajon a hazai és európai uniós forrásokból finanszírozott projekttámogatásoknak volt-e érzékelhető pozitív hatása az ott élők esélyeire, mindenekelőtt a gyerekszegénységre. A gyerekszegénységet meghatározó dimenziók közül kiemelten a gyerekek közoktatási esélyeit (ezen belül is az oktatási esélyegyenlőséget és szegregációt érintő területeket) és a szülőket érintő foglalkoztatási esélyeket vizsgáltuk, mivel a projekt alapú támogatások elsősorban ezeken a területeken voltak fellelhetőek. Az oktatási, esélyegyenlőségi, foglalkoztatási projektek kapcsán több olyan dilemmát érdemes végiggondolni, amely magyarázhatja a projektek többségének kudarcát, illetve azt, hogy a legszegényebbeket miért nem éri el (vagy éri el kellő mértékben) a támogatás. Az első okot, a folyó finanszírozású társadalompolitikai rendszerek és az egyedi projektek illeszkedésének zavarait már elöljáróban említettük. Esettanulmányaink azonban két másik fontos dilemmát is felvetnek, amelyek egyenesen kapcsolódnak problémafelvetésünkhöz. A dilemmák tárgyalása előtt fontosnak tartottuk, hogy megvonjunk egy „egyszerűsített mérleget” a befektetett fejlesztési forrásokról a vizsgált települések tekintetében. (4.1. Egyszerűsített mérleg) Az esettanulmányok megismerése után majd joggal kérdezhetjük: változtattak-e érezhetően a fejlesztési források a gyerekszegénységen, a társadalmi kirekesztésben élő gyerekek helyzetén a vizsgált településeken? Mivel csak egyes fejlesztéstípusokat vizsgáltunk, amelyek befolyásolják a szegénységben, társadalmi kirekesztésben élő gyerekek helyzetét, erre részleges választ tudunk csupán adni. Egyrészt a tipizált és elemzett esetek azt mutatják, hogy sokszor minden szabály, előírás betartása, sőt a legnagyobb és legtisztességesebb jó szándék ellenére is az elköltött százmilliók nem oldják az oktatási szegregációt (sőt hosszabb távon akár erősítik), nem javítanak a társadalmi kirekesztésben élők helyzetén, sőt akár még jobban izolálják őket, végképp elzárva az integráció lehetőségét (…)

43

A megkérdőjelezhető hatású projektek megítélt összes támogatása meghaladja a 2,5 milliárd forintot. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden forint kidobott pénz volt (ezt például állíthatjuk Tiszaadony esetében, ahol a 100 milliós iskolafelújítást követően bezárt az intézmény), de legalábbis a projektek egésze megkérdőjelezhető hatású (vagy kimondottan negatív hatású) a társadalmi kirekesztésben, szegénységben élő gyerekek helyzetét tekintve. (4.2. Célzott vagy univerzális célcsoportú projektek) A célzás vs. univerzalitás feladványa projektek esetében némileg más, mint a transzferjövedelmek esetében. A célzást többnyire az indokolja, hogy az univerzális módon meghatározott célcsoport vagy földrajzi egység esetében a forrásokat ténylegesen elosztó vagy a hozzáférés esélyét ténylegesen megszabó döntésekben a helyi elitcsoportok, illetve a magasabb státuszú települések kíméletlenül érvényesítik vélt vagy valós érdekeiket, továbbá kizárják a gyengébbeket, mindenekelőtt a romákat, a roma munkanélkülieket, a roma tanulókat, valamint az elcigányosodott intézményeket és településeket. A megoldás látszólag a kör szűkítése, a célzás szigorítása, a célcsoport pontosabb definiálása, végső esetben az etnikai vagy kvázi etnikai címzés. Csakhogy a tapasztalatok szerint minél szigorúbb a célzás, annál silányabb a projekt tartalma, míg az etnikailag címzett projektek „lebutított” és a célcsoportok valójában segíteni nem képes projektek lesznek. A másik probléma összetettebb, és átvezet a másik típusú, tehát a „földrajzi” dilemmához. (4.3. Önálló település vagy társulás) A magyarországi önkormányzati rendszer fragmentált, településcentrikus rendszer: a települések mindegyikének joga van az önkormányzatisághoz, és ennek a jognak elsőbbsége van a feladatellátás szempontjából optimális méretű önkormányzati egységek kialakításának elvével szemben. Ehhez hasonló szisztéma számos országban, így például a mediterrán országokban is működik. Ami a magyarországi szisztémát egyedivé teszi, az a rendkívüli társadalompolitikai, oktatáspolitikai, szociálpolitikai felhatalmazás, valamint a példátlanul nagyfokú pénzügyi önállóság, ami a források reallokációját is lehetővé teszi. Az önkormányzati rendszerhez a rendszerváltást megelőző évtizedek tapasztalatai alapján nagy várakozásokat fűztek: mindenekelőtt azt, hogy a szisztéma igazságos és szükségletorientált lesz. Az ezredforduló utáni évtizedben elindult recentralizációs törekvések, a többcélú kistérségi társulások, a közoktatási intézmények fenntartóit társulásra és intézmény-összevonásra ösztönző csoportfinanszírozási rendszer melletti érvek azonban a kistelepülések kapacitáshiányára hivatkoznak, és nem arra, hogy az önkormányzati rendszer nem igazolta azokat a várakozásokat, amelyeket a szisztéma igazságosságosságához fűztek. A recentralizációt bírálók viszont a kistelepülések önállóságát és a kistelepülési intézményfenntartást automatikusan azonosítják az esélyegyenlőséggel. Az önkormányzatiságot bírálók egy része nyíltan kimondja, hogy a jelenleginél igazságosabb közoktatás és a munkaerő mobilizálása összeegyeztethetetlen a kistelepülések érdekeivel. Választani kell tehát, hogy össztársadalmilag melyik a fontosabb, és nem kétséges, hogy a települések érdekeit kell háttérbe szorítani. Csakhogy ez a megközelítés is féloldalas, ráadásul nem számol azzal, hogy ennek az elvnek az érvényesítése erősítheti a már így is súlyos kistelepülési kistérségi gettósodás folyamatát. Témánk szempontjából ez a diskurzus azért fontos, mert a legszegényebbeket célzó projektek pályázói és a projektek végrehajtói a legtöbb esetben a települési önkormányzatok, vagy azok intézményei, ágensei, megbízottjai, így a projektek sikerességének esélyei attól is függnek, hogy egyáltalán lehetséges-e az adott pályázó településen oktatási esélykiegyenlítő, foglalkoztatásbővítő, szegénységenyhítő, megélhetést támogató stb. politikát folytatni, illetve ilyen tartalmú projektet sikerrel lebonyolítani. Ha tehát a célcsoport elérése céljából a kiírás fokozza a célzást, szigorítja a feltételeket, földrajzi értelemben olyan kisméretű földrajzi egységekre szűkítheti a kört, ami egyszerűen alkalmatlan arra, hogy sikerre vigyen egy ilyen projektet. Ha viszont a kiírás tágítja a kört, igyekszik befogni a teljes közoktatási mikropiacot, illetve a formális és informális munkaerőpiacot, akkor a döntéshozatal során könnyen érvényesülhetnek a kistelepülések – és az ott élők – érdekeit negligáló szándékok. Végül említsük azt a dilemmát is, hogy a projektek nem képesek elválasztani eredményindikátoraikat a pályázó vagy pályázók által befogott földrajzi, intézményi körtől. Pedig a közoktatási esélyegyenlőség csak a közoktatási mikropiac keretein belül értelmezhető, szűkebb dimenziókban nem. Igaz, a közoktatási mikropiac keretei változhatnak. Még inkább bizonytalanok, változékonyak a munkaerőpiac határai, ráadásul a pályázati rendszer egyszerűen nem képes mit kezdeni a munkaerő-mobilizálás feltételeivel. Csakhogy az adott pályázó önkormányzat kizárólag saját kompetenciája erejéig lehet képes felelősséget, illetve bármilyen kötelezettséget vállalni arra, hogy teljesíti a megkívánt eredményindikátorokat.

44

Zolnay János (2008) Vákuumfalvak, vákuumiskolák. Beszélő 2008. 13.évf., 6. szám (Részletek) http://beszelo.c3.hu/cikkek/vakuumfalvak-vakuumiskolak Kistelepülések, kisiskolák, közoktatási kirekesztés Az egészségügyi reform és a kormánykoalíció bukása, valamint a sokáig állékony alkotmányos rendszer megrendülése indokolttá teszi, hogy megvonjuk a szabadelvű társadalompolitika két évtizedének mérlegét. Kiinduló állításunk az, hogy a liberális politika két évtizede akkor is rajta hagyta nyomát a magyar társadalmon, ha az SZDSZ kibukik a parlamentből. A párt szabadelvű társadalompolitikájának egy része meggyökeresedett, és valószínűleg túléli a szabadelvű alkotmányos rendszert. Igaz ez annak ellenére is, hogy az SZDSZ bicskája éppen története legnagyobb szabású társadalomátalakító vállalkozásába tört bele, és a választók egyértelműen a döntéshozók értésére adták, hogy ragaszkodnak addigi, korrupcióval korrigált biztonságukhoz, vagy annak látszatához, és ha kell, hajlandóak azt jobboldalról is megvásárolni. Mégis fenntartjuk állításunkat: a szabadelvű fundamentumra épített magyarországi önkormányzati rendszer, az önkormányzati hatáskörbe utalt társadalompolitika, mindenekelőtt az oktatáspolitika mélyen beépült a társadalom szövetébe. Olyannyira, hogy szívósan és sikeresen ellenáll a szintén liberális indíttatású esélyegyenlőségi, szegregációellenes jogszabályok végrehajtásának. A paradoxon megoldhatatlan: ha a szabadelvű pártnak az egészségügyi reform mellett volt másik, heroikus és vesztésre álló vállalkozása, az éppen az esélyegyenlőségi oktatáspolitika, a szegregáció elleni küzdelem és nem utolsósorban a roma diákok közoktatási pozíciójának javítása. Az SZDSZ hanyatlásának oka nem az, hogy a párt képtelen megfelelni a támogatottságánál állítólag jóval népesebb liberális szavazótábor elvárásainak, hanem hogy nagymértékben beszűkült a szabadelvű társadalompolitika mozgástere. (…) A többcélú kistérségi társulások, az alsó tagozatos iskolák kötelező „betagosítása”, illetve a finanszírozás és az intézményi önállóság létszámminimumhoz kötése az elmúlt években ismét a szakmai viták és a politikai elhallgatások középpontjába állították a kistelepülési iskolák problémáját. A folyamatot kritikusan szemlélők egyenesen lopakodó újrakörzetesítésről beszélnek; úgy vélik, hogy az intézményhálózat, illetve az ellátások racionalizálása és részleges kistérségi szintű megszervezése révén a kormány valójában az önkormányzati autonómiát korlátozza, ennek a folyamatnak pedig szükségképpen a rosszabb helyzetű, kisebb, gyengébb alkupozíciójú, részben pedig romák által lakott települések lesznek a kárvallottjai.1 A kényszerintegráció és a többcélú kistérségi társulások intézményesítik a feladatellátásra kötelezett önkormányzatok közötti alkufolyamatokat; az effajta alkuknak pedig ismét csak a gyenge érdekérvényesítő csoportok, intézmények, települések lesznek a vesztesei. Végül pedig a témánkat közvetlenül érintő feltevés: a folyamat szükségképpen felerősíti az oktatási szegregációt. Szögezzük le, hogy nem osztjuk a lopakodó újrakörzetesítéssel, az önkormányzati autonómia esetleges korlátozásával és a kisiskolákkal kapcsolatos aggodalmakat. Pontosabban a dilemmát félrevezetőnek tartjuk. Az oktatási javak és szolgáltatások egyenlőtlen eloszlását nem egyszerűen az iskolafenntartó önkormányzatok vagy a társult önkormányzatok közötti alkuk „hozzák létre”, hanem a jó pozíciójú szülők és iskolák kíméletlen érdekérvényesítése. A döntő kérdés az, hogy az oktatáspolitika képes-e hatékony esélykiegyenlítésre. Az eddigi tapasztalatok alapján aligha állíthatja bárki is, hogy az önkormányzati autonómia és a kistelepülési iskolák az oktatási esélyegyenlőség zálogai lennének. „Fordított virilizmus” A kilencvenes évtized derekára a világ egyik leginkább decentralizált és a településeknek rendkívül nagy politikai és gazdálkodási önállóságot engedő önkormányzati rendszere alakult ki Magyarországon. Nem csupán azért, mert valamennyi településnek önálló önkormányzata van, az önkormányzati szintek kapcsolata pedig mellérendelt. Településcentrikus önkormányzati rendszerek éppúgy működnek szerte a világban, mint olyan szisztémák, amelyek nem a települések szuverenitásának, hanem a feladatellátás szempontjából optimális önkormányzati, igazgatási egységek létrehozásának adnak elsőbbséget.3 Ami a magyarországi önkormányzati rendszerben egyedülálló, az a falvak, városok rendkívül nagy társadalompolitikai mozgástere és gazdálkodási önállósága. A közigazgatási hivataloknak csak államigazgatási és nem szakigazgatási feladatuk van, a települések pedig önállóan alakítják oktatáspolitikájukat és jóléti politikájukat: dönthetnek intézmények létrehozásáról, megszüntetéséről, összevonásáról, önálló vagy közös fenntartásáról, a beiskolázási körzethatárokról, a helyi pedagógiai, középiskolai és szakoktatási kínálatról; nagyfokú önállósággal alakíthatják jóléti és segélyezési gyakorlatukat. Ehhez járul még az önkormányzati feladatok finanszírozásának rendszere, illetve az önkormányzatok példátlanul nagyfokú gazdálkodási önállósága, amelyet akár hungarikumnak is 45

tarthatunk. Közfeladataikat a központi költségvetés normatív módon, méghozzá döntő többségében szabad felhasználású normatívák révén finanszírozza. Az önkormányzatoknak tehát közfeladataikkal kapcsolatban jogcímük keletkezik meghatározott központi normatív támogatásokra. A lehívott normatívákat azonban tetszésük szerint használják fel: átcsoportosíthatják ágazatok között, ágazatokon belül, intézmények és ellátotti csoportok között. A források többszörös reallokációja részben az egyes ágazatok, iskola vagy intézményhasználók, illetve segélyezettek pozíciójától függ, részben pedig az adott települések fejlesztési prioritásait tükrözi. Az elmúlt másfél évtized nem igazolt két nagy, az önkormányzati szisztémával kapcsolatos várakozást. Az egyik, hogy az önkormányzatok képesek lesznek célzott és szükségletorientált társadalompolitikai költségtervezésre. A finanszírozó központi állam képtelen kontrollálni az önkormányzatok forrásigényét, és még azt sem tudhatja, hogy a támogatásokat valójában milyen célokra költik el. A legtöbb normatív támogatás szabad felhasználású, és az önkormányzatok a helyi erő- és érdekviszonyoknak megfelelően belátásuk szerint használhatják fel a különféle jogcímeken kapott összegeket. A másik elvárás, amely nem teljesült, hogy az önkormányzati forrás-újraelosztás, illetve az önkormányzati intézményhálózat és a helyi jogszabályok, a szükségletek pontosabb ismeretében igazságosabb és az esélykülönbségeket hatékonyabban kiegyenlítő elosztást és szolgáltatásokat eredményezzenek, mint a központi elosztásban és jogszabályokban testet öltő szándék. Az önkormányzati forrás-reallokáció mértékéről nincs pontos adatbázis, csak az eseti vizsgálatok, illetve egyes önkormányzati költségvetések részletes elemzése ad képet a források tényleges felhasználásáról. Eszerint az önkormányzatok többszörös, ágazatok közötti, ágazatokon belüli, intézmények és ellátotti csoportok közötti forrás-újraelosztásának legsúlyosabb következménye éppen az esélykülönbségek növelése, különösen a segélyezés4 és a közoktatás területén: minden esetben a gyengébb pozíciójúak járnak rosszabbul. A rendszerváltó parlament célja 1990-ben az volt, hogy a falvakat, kistelepüléseket visszavezesse egy ideálisnak vélt fejlődési útra, feltételezve persze, hogy létezik olyan ideális fejlődési út, amely az önkormányzatiságukat elnyert települések számára járható.5 A rendszer létrehozását több kimondott vagy ki nem mondott feltevés előzte meg. Az egyik ilyen előfeltevés az volt, hogy az önkormányzatiság, illetve az intézmények, mindenekelőtt a bezárt iskolák, alsó tagozatos iskolák újraindítása a kistelepülések revitalizációjának döntő tényezője lesz. A második szerint az optimális méretű kistérségek határát éppen a települések szabad együttműködése fogja megrajzolni. Végül bíztak abban, hogy a kisvárosok, alközpontok közoktatási, ellátási vonzása csak olyan méretű lesz, ami nem veszélyezteti a környékbeli kistelepülések iskoláinak, intézményeinek fenntarthatóságát. (…) Bizonyos településméret alatt az iskolafenntartás diszfunkcionális. Hangsúlyozni kell, hogy nem a nagyobb fajlagos költségekre gondolunk, hanem arra, hogy a közoktatási és jóléti szolgáltatásokat igénybe vevők lényegesen rosszabbul járnak, mintha közeli, nagyobb lélekszámú településeken lennének a társadalompolitikai szolgáltatások „fogyasztói”. A kritikus lakosságszám persze esetenként változik, mint ahogy a települések pénzügyi helyzete is, éppen ezért kudarcra ítélt minden olyan kormányzati próbálkozás, amely mechanikus mutatók alapján próbálja meghatározni azoknak a településeknek a körét, amelyek esetében ésszerűnek és támogatandónak tartja önálló intézmények, önálló iskolák fenntartását. A települési önkormányzati kompetenciába utalt társadalompolitikának, így az oktatáspolitikának is éppen az a jellegzetessége, hogy a helyi társadalmi és politikai viszonyok bizonyos fokig minden egyes település esetében rajta hagyják nyomukat az egyes ágazatok és intézmények finanszírozásán és a szolgáltatások minőségén. A kistelepülési társadalompolitika fő dilemmáinak leírásához utaljunk egy régen letűnt jogintézményre, a virilizmusra. Az analógiának több alapja is lehet. Az önkormányzatiság lehetőséget teremthet különféle indíttatású és mentalitású gazdasági elitcsoportoknak, hogy közös fejlesztési érdekeiket képviselve közösen kormányozzanak egy települést, jóllehet az üzleti életben kerülik egymást. Még fontosabb hasonlóság az elitcsoportok érdekeltsége a közintézmények, közszolgáltatások magas szintű működtetésében, valamint az infrastruktúra-fejlesztésben, illetve a vállalkozási típusú fejlesztésekben. Vízválasztó, hogy a döntésekre befolyással bíró elitcsoportok maguk is használói-e a helyi közintézményeknek és szolgáltatásoknak: a helyi iskolákba járatják-e gyerekeiket, igénybe veszik-e a helyben elérhető jóléti ellátásokat. Ha nem, akkor érdekeltek lehetnek az infrastruktúra fejlesztésében, még inkább a vállalkozói típusú beruházásokban, de minden bizonnyal a lehető legkevesebb pénzt akarják a közszolgáltatásokra fordítani. A kisebb 46

falvakban az a döntő tényező, hogy az elit, a képviselők, a polgármester helyben lakik-e, vagy éppen egy közeli nagyobb településen. (…) Virilis modellről beszélhetünk tehát, ha az adott település különféle gazdasági, igazgatási, értelmiségi stb. elitcsoportjai egyaránt érdekeltek a közszolgáltatások, közintézmények fenntartásában és jó színvonalú működtetésében, és emellett fontosnak tartják a települési infrastruktúra fejlesztését is. A helyi forrás-újraelosztás lehet ugyan egyenlőtlen, és a különféle intézményeket szelektív módon is fejleszthetik és finanszírozhatják, de a közszféra ágazatai legalább összességükben nem tartoznak a vesztesek közé. Tekintsük ezt a modellt etalonnak. Más a helyzet, ha a fenntartói érdekeltség szelektív. Ebben az esetben egyes ágazatok vesztesek, alulfinanszírozottak, illetve a finanszírozásukra kapott összegek egy részét az önkormányzat részben más ágazatok vagy fejlesztések finanszírozására költi. „Fordított virilis modellről” beszélhetünk, ha a helyi elit teljes mértékben ellenérdekelt a közszolgáltatások működtetésében; minimális szinten biztosítja csak a szolgáltatásokat, és alulfinanszírozza az intézményeket. A legrosszabb a helyzet, ha az elit részben már nem is az általa kormányzott településen él, és már a helyi infrastruktúra fejlesztésében is csak olyan mértékig érdekelt, amennyire ottani vállalkozási telephelyei szükségessé teszik. (…) Ez a mechanizmus megszabja a települések funkcionális hierarchiáját is, tehát azt, hogy mely települések lesznek az egyes alközponti funkciók alanyai. Az oktatási központokat a választási lehetőséggel rendelkező elit iskolahasználók jelölik ki akár az iskolafenntartó önkormányzatok szándéka ellenére is. Többféle verziót is megfigyelhetünk. Az egyik, amikor a fenntartó önkormányzat vagy az iskolafenntartó társulás települései szeretnék, ha iskolájuk vonzó lenne a helybeliek és esetleg a környékbeli települések számára, de a helyi szülők számottevő része mégis más iskolákba íratja gyerekeit. A másik, amikor az adott település iskolahálózata az egyházi vagy magániskolák miatt olyan mérvű szívóhatást gyakorol, amit az adott önkormányzat már nem tart kívánatosnak. (…) Sain Mátyás (2009) A közösségi tervezés főbb jellemzői, lépései. Területfejlesztési füzetek (1) - Segédlet a közösségi tervezéshez, NFGM-VÁTI (Részletek) http://www.rtop.hu/TF_fuzet_(1)_Segedlet_a_kozossegi_tervezeshez.pdf

Közösségi tervezésnek nevezzük, ha a tervezési folyamatba már annak egészen korai szakaszában is ténylegesen bevonják az érintetteket. A nagy hagyományokkal rendelkező közösségi tervezési megközelítések elterjedésének a ’80-as, ’90-évek fordulójától kibontakozó posztmodern tervezési irányzatok adtak lendületet, vagyis az a szemlélet, hogy a tervező sokkal inkább a különböző tudásformák összehangolásáért felelős, mintsem a konkrét megoldások diktálásáért. A közösségi tervezés tehát nem egy még szélesebb körben, még alaposabban végzett társadalmi egyeztetés, hanem egy alapvetően más, eleve a helyi közösség tagjainak bevonására építő tervezési módszer. A közösségi részvételen alapuló tervezést értelmezhetjük egy adott fejlesztés hatékony eszközeként, ugyanakkor a helyi érintettek bevonása, helyzetbe hozása az adott fejlesztésen jóval túlmutató, a közösség jövője szempontjából is jelentős hozadékokkal jár, értéket teremt, ezért tekinthetjük akár önálló célnak is (és ily módon, végső soron egy közösségfejlesztő folyamatnak). Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy még ha nem is vezet lényegesen eltérő eredményre a közösségi tervezés a hagyományos szakértői tervezéshez képest, ami elképzelhető olyan esetben, amikor nem áll fenn komoly érdekkonfliktus, a közösség bevonása, aktivizálása akkor is jelentős hozzáadott értéket, hosszú távú hasznot eredményez. A „belső”, azaz közösségi tervezés esetében az érintettek már a helyzetfeltárás során kapcsolatba kerülnek egymással, megismerik egymás érdekeit, szándékait, elképzeléseit, és ezzel együtt a problémák és a tervezéshez alapvetően szükséges koncepcionális információk közkinccsé válnak. A terv a közös gondolkodás során valamiféle konszenzussal jön létre, s így gyakorlatilag azt ismertetni, elfogadtatni, „társadalmasítani” sem kell, hiszen mindenki, aki erre bármiféle késztetést érzett, maga is részt vett annak megalkotásában. Természetesen az érintettek részéről tapasztalható elkötelezettség, a tulajdonosi hozzáállás ebben az esetben sokkal nagyobb, mint a külső tervező által diktált terv esetén, és a tervezőnek, a megrendelőnek sem kell attól tartania, hogy a terv megvalósítása során ellenállásba ütközik.

47

A szakértői és a közösségi tervezés összehasonlításában nem elsősorban a létrejövő terv(dokumentáció) minősége, „profizmusa” a perdöntő, hiszen ebből a szempontból valószínűleg a jól képzett és gyakorlott tervező bizonyulna eredményesebbnek. A közösségi tervezés utolérhetetlen előnye a fejlesztés valamennyi szereplőjének összhangja, egyetértése, elköteleződése az adott kezdeményezés iránt. Nem elhanyagolható tényező a közösségi tervezés demokratikus fellépése, filozófiája. Az érintettek részvételével zajló tervezési folyamatban a különböző tudásformák (élethelyzetek, érdekek, tapasztalatok) nem egymással versenyeznek, hanem éppen a tudások sokfélesége és dialógusa teszi az egész folyamatot gyümölcsözővé. Mindezek mellett a részvételi tervezési folyamat önmagában nem tudja ellensúlyozni a hazai demokratikus hagyományok teljes hiányát és gyermekbetegségeit. A részvételi folyamatok is számos torzítási lehetőséget rejtenek magukban. A teljes bevonás alapvetően illuzórikus: nem lehet mindenkit egy asztal köré terelni, és a bevont érintettek között sem jelenik meg minden érdek. A résztvevők számos tekintetben különböznek: más az iskolázottságuk, a tudásuk, különböző a kommunikációs képességük, mindenekelőtt azonban a gazdasági, hatalmi és társadalmi státuszuk. Egy nem egyenlők közötti, de egyenlőségre alapozó folyamat akár az egyenlőtlenségeket erősítő eredményt is hozhat. Éppen ezért különösen fontos, hogy a közösségi tervezési folyamatot felkészült szakemberek vezessék. A „tényleges” bevonás feltétele az érintettek körének alapos feltárása és annak elemzése, majd gyakorlattá tétele, hogy az egyes érintetteket milyen módon, milyen tervezési technikákkal vonjuk be. A szakirodalomban részvételen alapuló, közösségi bevonáson alapuló, idegen szóval participatív tervezés megnevezéssel is találkozhatunk, amelyek más-más elnevezései a közösségi tervezésnek. A közösségi tervezés kulcseleme a helyi érintettek, közösségek aktivizálása és bevonása egy közös jövőkép és stratégia kialakításába, oly módon, hogy az valóban tükrözze a közösség szükségleteit, igényeit és szempontjait. A módszer alkalmazása lehetővé teszi, hogy a közösség érdekei, szempontjai a közügyek alakulásában közvetlenül is megjelenjenek, szemben a hagyományosan jellemző közvetett (pl. választott képviselőkből álló testületek, közigazgatási szervek, szerződéses alapon közreműködő tervezők stb. útján történő) megjelenéssel. A közösségi tervezés valamennyi érintett fél részéről nagy erőfeszítést igénylő folyamat, s ehhez nemcsak a befektetett időt és energiát kell számításba venni, hanem azt a pszichés nyomást is, ami a problémákkal, az emberi gyengeségekkel és konfliktusokkal való őszinte szembenézéskor keletkezik. Einstein elhíresült mondásának igazsága szerint nem tudjuk megoldani a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodással, mint amivel létrehoztuk azokat, vagyis képessé kell válnunk – és ez nem egyszerű feladat – átértékelni eddigi tevékenységeinket, és új nézőpontra helyezkedve elkezdeni másként gondolkozni, másként kommunikálni. A tervezésbe bevont felek nézőpontja azonban óhatatlanul is változik, amint megismerik a többi érintett szempontjait, szükségleteit. A helyi érintett csoportok azonosítása, megszólítása, a konfliktusok kezelése, a konszenzus kialakítása a szokásosnál nagyobb időráfordítást igényel a tervezési folyamat gazdáitól. A civil kezdeményezések idő kérdésében általában jobban állnak, egy beruházás tekintetében azonban az időráfordításnak nyilvánvalóan komoly anyagi vonzatai vannak. A tervezésre fordított, gyakran előre nem is pontosan kalkulálható, kellő mennyiségű idő azonban mindenképpen alapfeltétele a sikernek. A falufórumok, társadalmi viták, különféle gyűlések tipikus és gyakori hibája, hogy kellő fókuszáltság és következetes módszertan hiányában teljesen parttalanná válnak, elhúzódnak és mégsem hoznak komoly, mindenki számára „hazavihető” eredményeket. A közösségi tervezés levezetéséhez, egy csoportos beszélgetés, vita vagy akár egy tervező műhelymunka levezetéséhez szaktudásra, speciális ismeretekre és készségekre van szükség. A nemzetközi szakirodalom bővelkedik azoknak az egyszerű közösségi tervezési technikák, animációs, ún. facilitációs készségek leírásában, amelyek lehetővé teszik, hogy egy megbeszélés hatékonyan, az egybegyűltek előzetesen kinyilvánított elvárásainak megfelelően, demokratikusan (mindenkit egyformán érvényesülni hagyván, vagy akár szelíden kényszerítvén), s az eltervezett időkereteken belül maradva folyjék. Ha ez sikerül, ha mindenki bele tudja adni a véleményét, ötletét, és utána képesek a résztvevők beszámolni arról, hogy milyen konkrét eredmények születtek a találkozón, akkor lesz motiváció a tervezési folyamat következő lépésére, s talán még azon túl is. Ennek értelmében a tervező csapat felelőssége, hogy biztosítsa azokat a személyi és készségbeli kompetenciákat, amelyek a munka elengedhetetlen feltételei. A folyamat-segítés, amelyet a közösségi tervezésben facilitálásnak, a közösségi-szociális szakmákban inkább animálásnak, moderálásnak neveznek, illetve maga a folyamatsegítő személye elengedhetetlen kelléke a részvételi tervezésnek. A facilitátor (animátor, moderátor) alapvető jellemzője, hogy nem nyilvánít szakemberként véleményt egy adott témában,

48

viszont mindent megtesz azért, hogy a folyamat szereplői, a fejlesztés érintettjei ki tudják fejezni véleményüket. A facilitátor személyét illetően ezért fontosabb a rátermettség, az ide vágó készségek birtoklása, mint a fejlesztéssel kapcsolatba hozható szaktudás. Tervezési folyamatunkhoz adott esetben „profi” facilitátort is alkalmazhatunk, aki a témától teljesen érintetlenül (bár nyilván arra érzékenyen) képes levezetni a közösségi tervezési folyamat szakaszait. A facilitációs készségek és tudások azonban elsajátíthatók, így a tervező csapat tagjai közül, sőt később az érintettek közül is kikerülhetnek a tervezési folyamat segítői. A folyamat elején általában külső, elfogulatlan segítségre van szükség, hiszen itt kell a leghatározottabban belenyúlni az érdekellentétek, konfliktusok hálójába. A facilitátor folyamatsegítő munkájának fontos része a felek közötti kommunikáció kiépítése és fenntartása a tervezési munka egészében. A facilitátoroknak ilyen módon kimelkedő szerepük van, hiszen a probléma keretezése, a folyamat menete rajtuk múlik. A facilitátoroknak meghatározó szerepük van az erőviszonyok kiegyensúlyozásában, a hatalmi viszonyok etikus kezelésében, a konfliktusok feloldásában is. Elképzelhető, és egyre gyakoribb, hogy maga a szaktervező, vagy valamilyen ágazati szakember sajátít el facilitációs készségeket, és így egy személyben mobilizál, tárgyal, reflektál és szükség esetén szakmailag is beavatkozik. Fontos szerepe és felelőssége van abban is, hogy a szakértők döntéselőkészítő anyagait közérthető módon közvetítse a helyi érintettek felé. Mindez természetesen nagyon tudatosan előkészített és lefolytatott tervezési folyamatot igényel, amelyben a tervező mindig az adott tervezési feladat által megkívánt szerepet tudja betölteni. A közösségi tervezési folyamat Előkészítő szakasz •

•

•

•

•

•

49

Mint a bevezető fejezetben tárgyaltuk, a sikeres közösségi tervezés megkövetel bizonyos készségeket és ismereteket a tervező csoport, illetve bizonyos szintű bevonás esetén a helyi szereplők részéről is. Amennyiben nem végeztünk még közösségi munkát, nincsenek ilyen irányú tapasztalataink, érdemes fellapoznunk néhány szakkönyvet, amelyek a facilitációs készségek elsajátításában segítségünkre lehetnek. Ha nincs erre motivációnk, természetesen más személy, akár független, megfizetett facilitátor is végezheti az ilyen irányú tevékenységeket. A részvételen alapuló tervezési folyamat első, és egyben sorsdöntő kérdése, hogy a fejlesztés érintettjeinek bevonását – a céljainknak megfelelően – jól tervezzük-e meg. Már az érintettek azonosítása sem egyszerű feladat, ráadásul általában különféle virtuális érdekcsoportokat kell képeznünk a gyakran egyszerre több csoporthoz is sorolható személyekből. Nehezíti a helyzetet, hogy a valós érdekcsoportok egy részének semmilyen intézményesült szervezeti háttere, képviselője nincs (pl. kerékpárral közlekedők, kisgyerekes anyukák stb.), adott esetben mégis szeretnénk az ő igényeiknek, érdekeiknek is megfeleltetni a fejlesztést. A különböző érdekcsoportokat különböző szinten, különböző módon kell és lehet megszólítani, bevonni a tervezési folyamatba. Mindez igen átgondolt tervezést és előkészítést igényel, amely nélkül a bevonás szinte biztos kudarcra van ítélve. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a tervezési folyamattal mit akarunk elérni, vagyis fókuszáljuk a közös munkát. Ez természetesen közös(ségi) ügy, ezért a tervezés fókuszálása, mandátumának kijelölése a közösségi tervezés egyik első fontos lépése. Konszenzusra kell jutnunk a munkával támasztott elvárásokat illetően is, és meg kell határoznunk a sikerkritériumokat, amelyek teljesítése esetén az egész folyamatot sikeresnek tekinthetjük. A folyamat mandátumának, céljának meghatározása, az érintettek elvárásainak tisztázása után meg kell terveznünk a közösségi tervezési folyamat konkrét lépéseit. Ennek során az alkalmazott módszereket, a bevonás szintjét a helyi sajátosságokhoz, az érintettek köréhez és az egyéb keretfeltételekhez igazítjuk. A közösségi tervezés egy folyamatosan fenntartott, visszacsatolásos tanulási folyamat. Nagyon fontos, hogy a tervező csoport végiggondolja és részleteiben is megtervezze a közös munka menetét, de legalább ennyire fontos, hogy folyamatosan értékelje annak részeredményeit, és ezek tükrében módosítsa, alakítsa az előre megtervezett ütemezést. Ha komolyan vesszük a feladatot, akkor nem mehetünk tovább egy meghirdetett, de érdeklődés hiányában gyakorlatilag elmaradt találkozó után, hanem meg kell próbálnunk a tapasztalatokból tanulva az adott csoportot akár teljesen más módon megszólítani. A bevonás tervezett mértéke, szintje is változhat, amennyiben például jó együttműködő partnerekre találunk az érintettek körében. Mivel a közösségi tervezés egyik kulcseleme a kommunikáció, ezért értelemszerűen végig kell gondolnunk, hogy milyen kommunikációs eszközök használatával érhetjük el a bevonással

kapcsolatos elvárásainkat. A tervezési folyamat előrehaladtával folyamatosan értékelnünk kell ezek hatékonyságát és szükség esetén módosítanunk kell kommunikációs tervünkön. Helyzetfeltárás, helyzetértékelés • Minden tervezési tevékenység első lépése a megváltoztatandó helyzet feltárása, a megoldandó probléma elemzése. Csak akkor tudunk érdemi megoldást találni, ha ismerjük a problémák ok-okozati összefüggéseit, és látjuk, hogy melyek az ún. gyökérproblémák, amelyek megoldása valóban beindít egy fejlődési spirált. Természetesen a közösségi tervezési folyamatba bevont különböző hátterű érintettek más és más szemszögből látják a helyzetet, a problémák más és más aspektusa érinti őket, ezért a közösségi helyzetfeltárás alapos lefolytatása a kulcsa a sikeres tervezési folyamatnak. • A hivatalos adatgyűjtés sok részletre nem terjed ki, ezért a statisztikai adatok mellett szükségünk lehet saját gyűjtésű adatok használatára. Adatnak tekinthetünk bizonyos minőségi (kvalitatív) jellemzőket is, amelyeket gyűjthetünk a tervezési feladat fókuszának megfelelően. Az adatgyűjtéshez jól használhatunk különféle elektronikus vagy nyomtatott kérdőíveket. • A helyi részvételen alapuló helyzetfeltárás kulcsa, hogy minél több, különböző hátterű érintett körében változatos eszközökkel tárjuk fel a helyi tudást. E tevékenység fő célja, hogy minél több információt szerezzünk az érintettek konkrét érdekeiről, igényeiről, kezdeményezéseiről, a problémákkal, trendekkel kapcsolatos benyomásaikról, amelynek során valószínűleg igen nagy mennyiségű „puha” adatot gyűjtünk össze. A részvételen alapuló helyzetfeltárás másik, nem kevésbé fontos célja, hogy a helyzettel kapcsolatban megértést generáljunk az érintettek körében, megteremtsük a változtatás igényét, illetve beindítsuk a kommunikációt. • Különböző tervezéstechnikai módszerekkel (pl. SWOT, problémafa stb.) összegyűjthetjük és elemezhetjük a bevont érintettek szempontjait a helyzettel kapcsolatban. A technikákat természetesen az adott bevonandó kör készségeihez, lehetőségeihez, elvárásaihoz kell megválasztani. Tervezés • Mielőtt az érintettek az általuk vágyott jövőképet kezdenék meghatározni, hasznos gyakorlat a jövőben legvalószínűbben bekövetkező trendek és tényezők következményeinek elemzése. A forgatókönyv-elemzés kreatív gyakorlatával egyrészt újra átgondoljuk a problémáinkra hatással lévő külső tényezőket, másrész a gondolatban a szélsőségekig eljátszott forgatókönyvek tudatosíthatnak bennünk már most is jelenlévő tendenciákat. • A stratégiai tervezés legfontosabb feltétele (amellett, hogy ismerjük a problémáinkat), hogy legyen egy víziónk arról, mit szeretnénk elérni, hová akarunk eljutni, hogyan akarunk élni. A jövőképalkotás egyben hozzásegíti az érintetteket és a tervezőket ahhoz, hogy elszakadjanak a jelenlegi égető problémáktól, és ne problémaalapú tervezésben merüljenek el, hanem szabadon, ténylegesen a vágyaiknak, szükségleteiknek megfelelő célt vetítsenek előre, és annak eléréséhez keressék a lehetőségeket. • A vágyott jövőkép eléréséhez a közösségnek ki kell dolgoznia egy stratégiát. A stratégia vagy stratégiai program rögzíti a kiválasztott jövőkép irányába mutató célkitűzéseket és a célok elérését szolgáló tevékenységeket. A részvételen alapuló helyzetfeltárás és problémaelemzés adja meg a stratégiai tervezés alappontjait, ezért az első lépés, hogy összegyűjtsük és összegezzük a helyzetfeltárás és tervezés valamennyi eredményét. Az egyes területekhez kapcsolódó részletek kidolgozását a tematikus munkacsoportok végezhetik. • A stratégiai terv alapján világossá válik, hogy milyen beavatkozási logika szerint érhetjük el céljainkat. A stratégiában felvázolt tevékenységek gyakorlati megvalósítását projektek kidolgozásával tudjuk konkréttá tenni. A projekt egy olyan egyszeri tevékenységcsoport, amelynek van határozott kezdete és vége, és a projekt befejezésének idejére létrejön valamilyen konkrét eredmény. A projektek anyagi hátterét, menedzsmentjét, ütemezését az operatív tervezés során dolgozzuk ki. A széles körben, alaposan elvégzett részvételi tervezés eredményeként a tervezésben résztvevők felismerik, hol és milyen lehetőségeik vannak, így a projektek többsége valószínűleg spontán módon is formálódik. A projektek részletes, pályázati szintű kidolgozása a legtöbb esetben már nem részvételi tervezéssel valósul meg, ezért a témának csak azokat a szempontjait emeljük ki, amelyeket a közös (munkacsoportos) tevékenységek érinthetnek. • Lehet, hogy a tervezés során megfogalmazott projektek sínen vannak, és egy adott időpontban valamennyi elérkezik a megvalósítás határidejéhez. Az élet azonban nem áll meg, a külső és belső körülmények folyamatosan változnak, ezért nekünk is folyamatosan vizsgálnunk és értékelnünk kell az eredményeinket, és fel kell tárnunk a további beavatkozási szükségleteket, akár korrigálva az eredeti irányokat, választott megoldásokat. A közösségi tervezés egyik alapvető jellemzője a folyamatos tanulás, így a nyomon követési tevékenység alapvető fontosságú a közösség további sikeres együttműködéséhez. 50

VÁTI Nonprofit Kft. fejlesztések (Részletek)

Területfejlesztési

füzetek

(3),

Térségileg

integrált

Röviden a Leader-ről A LEADER (Liason Entre de Development de l'Economie Rurale 1) az Európai Unió Közös Agrárpolitikájának második pillérét alkotó vidékfejlesztési politika része, forrásait az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap biztosítja. Működésének alapja a vidéki szereplők ösztönzése és támogatása a térségük hosszú távú fejlődési lehetőségeiről történő együttgondolkodásban és a térség integrált, innovatív stratégiák mentén történő fenntartható fejlesztésében. A LEADER megközelítés célja elősegíteni a mezőgazdaság versenyképességének, a környezet állapotának és a vidéki élet minőségének javulását és a vidéki gazdaság diverzifikációját úgy, hogy közben hozzájárul a helyi kormányzás javulásához és a vidéki területek belső fejlődési potenciáljának mozgósításához. Az 1991-es induláskor a program az ún. Közösségi kezdeményezések közé tartozott. Valamennyi Közösségi kezdeményezés célja az volt, hogy új elképzeléseket és új módszereket kísérletezzen ki az Európai Unió országait érintő kulcsfontosságú témákat illetően annak érdekében, hogy ezekkel kiigazítsa, vagy gazdagítsa az általános szakpolitikákat. Miután a LEADER három generációs működése és folyamatos fejlődése során bizonyította létjogosultságát, 2007-től az uniós vidékfejlesztési szakpolitika részévé vált, megszűnt az önálló kezdeményezéséként történő működése. Magyarországon a LEADER 2000-ben indult hazai vidékfejlesztési forrásból finanszírozott kísérleti programként. Ennek folytatása volt a 2004-2006-os LEADER+ időszak, amelynek szakmai és pénzügyi kereteit az uniós társfinanszírozású Agrár és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) szabályozta. 2013-ig a LEADER önálló fejlesztési tengelyként a szintén uniós társfinanszírozású Új Magyarország Vidékfejlesztési Program részét képezi. A LEADER hozzáadott értéke a többi hagyományos fejlesztéspolitikai eszközhöz képest a megvalósítás módjában rejlik. Ennek egyik legfontosabb eleme az a szervezeti és működési keret, amelynek alapja a vállalkozói, civil és közszféra szereplőiből álló, helyi szinten működtetett partnerség, a helyi akciócsoport. Ezek a szervezősédek az Unió különböző Tagállamaiban különböző mértékű döntési autonómiával és szerepkörrel rendelkeznek. Azokban a Tagállamokban, ahol nagyobb az akciócsoportok önállósága és a program megvalósítás kevésbé a kötött, központi szabályozásra, mint inkább a helyi szereplők tudásának és készségeinek fejlesztése illetve a helyi társadalom egészséges kontrol mechanizmusaira épít, a LEADER céljai nagyobb mértékben teljesültek. Úgy is lehet mondani, hogy az eredeti LEADER célok csak ezekben a Tagállamokban teljesültek. A helyi akciócsoport feladata röviden összefoglalva a helyi fejlesztési stratégia megtervezése és megvalósítása, döntés az erre rendelkezésre álló források elosztásáról, a projektek kiválasztásáról. A lényeg azonban az akciócsoportok működésének szemléletében, módjában rejlik. Amennyiben a kezdeti stratégiai tervezés a helyi társadalom valós bevonásával zajlik és a megvalósításon az akciócsoport hangsúlyt fektet arra, hogy több szektort érintő közös projektek köré szervezze a potenciális partnereket, hogy hálózatokat építsen, kialakítsa és erősítse az együttműködést a vidéki szereplők között, felkarolja az innovatív kezdeményezéseket, úgy nagy valószínűséggel eredményesen járul hozzá valós mélyreható pozitív változásokhoz. A helyi fejlesztési stratégiák helyi pályázatokon keresztül valósulnak meg, amelyekkel kapcsolatos támogatási döntéseket az akciócsoport hozza. A kifizetéseket és az ellenőrzést Magyarország esetében az egyetlen Kifizető Ügynökség, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal végzi. A megvalósítás intézményi keretének további specifikumai azok a nemzeti és európai szintű hálózatok, amelyek a helyi akciócsoportok, a megvalósításban résztvevő tisztviselők, a vidékfejlesztésben résztvevő egyéb szervezetek közötti tapasztalatcserét, tudásátadást és innovatív megoldások terjedését hivatottak elősegíteni. Az emberek, térségek és projektek összekapcsolását ösztönző európai és tagállami szintű hálózatok egy része a LEADER működtetésének hivatalos, EU által finanszírozott egysége (európai és nemzeti vidéki hálózatok), a másik része ugyanakkor informálisan kialakult és működő szövetségek.

1

Nem hivatalos magyar fordításban: közös akciók a vidéki gazdaság fejlesztéséért

51

A LEADER már a kezdetekben megfogalmazta azt a hét kulcsszempontot, amely a többi vidékfejlesztési eszközzel ellentétben sokkal inkább a megvalósítás módjáról, nem pedig a tartalmáról szólnak. Az alábbiakban a hét kulcsszempontot a Közösségi iránymutatásokban, keretjogszabályokban megfogalmazott elvek és jogszabályi lehetőségek, nem pedig a hazai gyakorlat alapján részletezzük. 1.

Területi alapú helyi fejlesztési stratégiák a. A „helyi” jelző arra utal, hogy olyan területegységről van szó, amely gazdaságilag vagy szociálisan homogénnek mondható, közös hagyományokkal, identitással, hasonló problémákkal, szükségletekkel és kitörési pontokkal. A minimális méretet behatárolja az a követelmény, hogy a térség rendelkezzen egy értelmes fejlesztési stratégia megvalósításához szükséges minimális humán és gazdasági erőforrással. A maximális méretet pedig a hatékony helyi kormányzás és a vidék emberekhez közeli, velük együtt történő alakításának kritériuma szabja meg. b. Fontos szempont, hogy a LEADER térségeknek nem kell bemerevedett közigazgatási határokhoz illeszkedniük így elvileg rugalmasan le tudják követni a térségek fejlődésében bekövetkező gazdasági, társadalmi és természeti változásokat. c. A stratégiák a helyi szereplők bevonásán alapuló közösségi tervezéssel készülnek, amelyhez a program finanszírozza a helyi szükségletekre szabott külső (módszertani és tematikus) szakmai segítség igénybevételét és kellő időt (0,5-1 év) biztosít a tervezéshez. d. A helyi fejlesztési stratégiák tartalmi kötöttségektől való mentessége, amely szerint elvileg minden olyan fejlesztés támogatható, amely a helyi fejlesztési stratégia céljainak megvalósulását segíti szintén egyedi a fejlesztéspolitikában és támogatja az integrációt.

2.

Az alulról jövő kezdeményezések ösztönzése: a helyi szereplők motiválása a közösségi ügyek irányítására, a stratégiai döntéshozásban történő részvételre, közös gondolkodásra és cselekvésre annak érdekében, hogy a közösen megfogalmazott stratégiák a legjobban szolgálják a térségben élők specifikus igényeit. A közösségi részvétel nem korlátozódhat a kezdetekre, hanem mint egy közös tanulási folyamat végig kell kísérnie a projektek megvalósítását, a folyamatos értékelést és a következő időszakra történő felkészülést. A közösség elköteleződése egy közösen elfogadott célnak a legjobb táptalaja a közös vagy egymáshoz szorosan kapcsolódó fejlesztéseknek.

3.

A köz- civil és vállalkozói partnerségről, amelynek szervezeti kerete a helyi akciócsoport az intézményi résznél már szó volt. A három szektor részvétele a közös döntéshozásban alapvető fontosságú az integráció szempontjából, hiszen ilyenformán összeadódhatnak egymást kiegészítő szellemi, készségbeli és gazdasági erőforrások. A közös gondolkodás olyan integrált fejlesztéseket és együttműködéseket eredményezhet, amelyhez mindhárom szektor a saját területén tud hozzájárulni.

4.

Az innováció ösztönzése: az innováció a térség szempontjából újnak számító termékek, szolgáltatások létrehozását, módszerek alkalmazását jelenti. A LEADER szabadságának és rugalmasságának merev eljárásrenddel történő csorbítása kioltja az innovációt. Ez vonatkoztatható a tervezés kötöttségeire és a megvalósítás korlátaira egyaránt.

5.

Integrált, több szektort érintő tevékenységek: amely kulcsszempont megvalósításával válik a LEADER ágazati program helyett több szektort integráló fejlesztési programmá. Az integráció érintheti a programon belüli egy ágazathoz tartozó projekteket, vagy a program összes projektjét, esetleg ezek egy specifikus csoportját, de legfőképpen a különböző gazdasági, szociális, kulturális, környezeti területen érintett szereplők és szektorok közötti kapcsolatokat. Az innováció pontnál említett korlátok az integrált fejlesztéseket ugyanúgy lehetetlenné teszik.

6.

Hálózatépítés: a régebben működő, érettebb csoportok esetében a helyi akciócsoport tulajdonképpen nem más, mint a helyi szereplők kisebb-nagyobb tematikus al-hálózatainak jól strukturált, több fókuszú, élő hálózata, viszonyítási pontja (Robert Lukesh: The LAG Handbook). A HACS vezető szerepe fokozatosan hálózati koorinátorrá alakul. A hálózatépítés másik dimenziója a HACS-ok közötti kapcsolatok fejlesztése a tudásátadás, innováció, közös tanulás és sok esetben az érdekérvényesítés segítése érdekében.

7.

A térségek közötti együttműködés több mint hálózatépítés és több mint tudásátadás és tapasztalatcsere. Ebben az esetben helyi akciócsoportok (vagy azokhoz hasonló szerveződések)

52

közösen megvalósított projektjeiről van szó. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a felkészítés, szakmai segítségnyújtás, valamint könnyen elérhető források szükségesek a térségek közötti együttműködéseinek kialakítására.

Forrás: Findings of a Thematic Working Group established and coordinated by the European Evaluation Network for Rural Development: Working paper on capturing the impact of Leader and of measures to improve quality of life in rural areas, 2010. (Részletek) http://ec.europa.eu/agriculture/rurdev/eval/wp-leader_en.pdf A helyi és a többszintű kormányzás és az életminőség összefüggései Szinte minden fejlesztéspolitika végső célja az emberek jólétének, életminőségének javítása. Kérdés, hogy mit értünk jóléten? Egyesek szerint az élet minőségét a fejlődésre, a kitűzött célok elérésére való képesség és lehetőség fejezi ki, amely arra utal, hogy van néhány alapvető jogosultság, amely támogatja a fent említett képesség kibontakozását: a demokratikus jogok, a testi és lelki egészség, az oktatás, a foglalkoztatás és érdemi társadalmi részvétel (Jackson 2009). Az életminőség tehát többdimenziós, egyaránt tartalmaz szociális (társadalmi és kulturális tőke, közösség, hagyományok, szociális infrastruktúra, kulturális, szabadidős szolgáltatások, stb.), gazdasági (biztonságos, élhető jövedelem, oktatás, demokrácia, stb.) és környezeti (épített és természeti egyaránt) elemeket. Samuel Thirion Európa Tanács megbízásából készített felmérése alapján az emberek a jólét általuk felsorolt összetevőit hat fő kategóriára osztották: 1. gazdasági javak (infrastruktúra, eszközök, vállalkozások, piac, stb.) 2. környezeti javak (talaj, víz, bioszféra (élőlények, biodiverzitás, ökoszisztémák) és levegő) 3. humán tőke (népesség, tudás, készségek, stb.) 4. szociális tőke (emberi kapcsolatok és kötelékek, bizalom) 5. kulturális tőke (közös értékek, történelem, hagyományok ismerete, tudomány, művészet stb.) 6. intézményi és politikai tőke (demokratikus intézményi működés, jó kormányzás, emberi jogok, szabályozás). Fentiekből látszik, hogy az életminőség és a jólét lényeges eleme a jó kormányzás, legyen szó annak horizontális vagy vertikális dimenziójáról. Az ún. új vidékfejlesztési paradigma (OECD 2006) partnerségen, programozáson és a helyiek részvételén alapszik, és célja integrált vidékfejlesztés megvalósítása a hatékonyabb erőforrásfelhasználás, valamint a térségi és a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése érdekében. Ebben a paradigmában a kormányzás a kormányzati és nem kormányzati szereplők több területi szinten folytatott folyamatos tárgyalási rendszereként értelmezhető. A kormányzás értelmezhető a helyi fejlesztéseket befolyásoló folyamatként mindemellett a jó kormányzás vagy a javuló kormányzási kapacitás (legalábbis feltételezhetően) egyben a fejlesztési folyamat egyik fő eredménye is, amely lehetővé teszi a strukturális változásokat és a társadalmigazdasági változások fenntartását messze az aktuális politikák, programok időtávján túl. Kormányzás – vertikális és horizontális dimenziók A vidékfejlesztés viszonylatában a kormányzás két, egymást kiegészítő megközelítése felöleli mind a vertikális, mind a horizontális dimenziót. •

53

A vertikális dimenzió a politikai és/vagy szakpolitikai viszonylatokat jelenti, amely a formális szabályokon, normatív szabályozáson és a különböző szintű fejlesztési intézmények egymáshoz kapcsolódó, együttműködő rendszerén alapul, és a továbbiakban többszintű kormányzásként (multi-level governance) hivatkozunk rá (CoR 2009). A többszintű kormányzás a fejlesztési rendszer politikai adminisztrációs koordinációja. A Leader, vagy más területi alapú projektek külső tényezőjeként meghatározza a fejlesztési rendszer intézményi, szabályozási és eljárásrendi környezetét. Ez nagymértékben befolyásolhatja a fejlesztési rendszer különböző szintjei és intézményei közötti interakciók jellegét, a helyi szint

autonómiájának mértékét, az alkalmazott adminisztrációs eljárásmódokat és általában a helyi partnerségi kapcsolatok önállóságát, függetlenségét. A többszintű kormányzásnak dinamikusnak kell lennie, és ezért elő kell segítenie a helyi partneri kapcsolatokat, az együttműködéseket, legyenek akár térségi, nemzeti vagy kormányzati szinten. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a helyi szintű kormányzás nyitott legyen bármilyen megoldásra, elzárkózás helyett hidakat építsen, és végül alakítson ki másokkal közös tevékenységeket a vidéki közösség felemelése érdekében. •

A horizontális dimenzió a helyi tartományt jelenti, amely helyi hálózatokon, kapcsolatokon, belső szükségleteken alapuló tevékenységeken, és a fejlesztési források helyi területi keretrendszerébe történő integrálásán alapul. Ezt nevezzük helyi kormányzásnak (local governance). A Leader programban a helyi kormányzás a helyi szintű működés vagy koordináció módja a helyi fejlesztés megvalósulása érdekében, amelyet a helyi szereplők három kategóriájának (közigazgatás, magán/vállalkozói szektor, civil szektor) hálózatszerű együttműködésnek definiálhatunk, amelynek célja: érdekek harmonizációja; konfliktusok és problémák felszínre hozása és megoldása; koordinált erőfeszítés a helyi értékek, mint a fejlesztés erőforrásainak védelmére és hasznosítására. Tipikus jellemzői a részvétel, helyi kezdeményezések és innováció, önkéntesség (nem kötelező jelleg, a szereplőknek szabad kilépési lehetőségük van), a partnerek közötti egyenlőségen alapuló interakciók (a hierarchikus irányítás helyett) (Pollermann et al 2008).

Ez a két dimenzió szorosan összekapcsolódik, és a sikeres, szerkezeti fejlődés érdekében integrált rendszerré kell válnia. Amíg a fő elvek (részvétel, a szubszidiaritás, a demokratikus döntéshozatal, stb) nagyon hasonlóak mindkét területen, a módszerek amelyekkel megvalósíthatók, meglehetősen eltérőek. A jó kormányzás alapelvei A Leader megközelítés egyik általános célkitűzése, hogy hozzájáruljon a jobb kormányzás kultúrájának gyakorlattá válásához a vidéki területeken. A helyes kormányzás (Good Governance) alapelvei, ahogyan azt az OECD és a Világbank specifikálja a helyi és többszintű kormányzás terén az alábbiak: Többszintű 1. Vertikális integráció: összehozza a különböző hierarchikus szinteket (döntéshozók, helyi, regionális és nemzeti szinten) és elősegíti a nyitottságot és az interakciókat (együttműködés) az összes szereplő és partner között bármely szinten (regionális, nemzeti és Uniós). 2. Szubszidiaritás: a döntések az állampolgárokhoz lehető legközelebbi szinten születnek, szem előtt tartva a hatékonyság elvét (magyarán az állampolgárokhoz legközelebbi azon szinten szülessenek a döntések, ahol megvalósításuk a leghatékonyabb (országos, regionális, megyei ...)). Helyi szint 1. Átláthatóság: szervezeti és eljárásrendi (át)láthatóság, információk elérhetősége, stb. 2. Részvétel: az érintettek és a helyi lakosság bevonása, helyi társadalmat jól reprezentáló részvétel. 3. Horizontális integráció: különböző szektorok, ágazatok (pl. mezőgazdaság, turizmus, kultúra, stb. ) és különböző típusú szerveződések (pl. közigazgatás, vállalkozások, civil társadalom) közötti kapcsolódások erősítése. 4. Legitimáció: a kormányzás különböző szereplőinek tevékenységét elismerik, mert az várhatóan megfelel a jogi és intézményi kereteknek. 5. Magas szintű kommunikáció és konfliktuskezelés: biztosítja a szervezeti és eljárási kereteket/lehetőséget az információszerzéshez, konzultációhoz és közös döntéshozatalhoz. 6. Magas szintű tanulási mechanizmusok: biztosítja a szervezeti és eljárási kereteket/lehetőséget a reflexióhoz, a kormányzás különböző szereplői között megvalósuló kölcsönös tanuláshoz.

54

Forrás: Robert Lukesh: The LAG-HANDBOOK, A guide through the stunning world of local action groups, 2007. (Részletek) http://ec.europa.eu/agriculture/rur/leaderplus/pdf/library/methodology/lukesch_handbook.pdf

A Leader és a jó kormányzás összefüggései A Leader-megközelítés megvalósításának egyik fő célja, hogy hozzájáruljon a vidéki térségekben a kormányzás javításához. A Leader helyi akciócsoportok az 1991-es indulást követően főként az EU 15-ben fokozatosan vitathatatlanul a helyi kormányzás egyik kulcsszereplőjévé váltak. Az összetételükből és a megközelítés alapelveiből következően működésükben integrálják a civil önszerveződést, a közvetlen és a képviseleti demokráciát. Bár a helyi akciócsoportok működésének rengeteg variációja van, vannak felismerhető minták tekintettel a társadalmi-gazdasági összefüggésekre, a kormányzás módjára, az evolúciós utakra, és az adott keretekre. Ezt szem előtt tartva, a jegyzetben felvázolt két-dimenziós modell nem kőbe vésett szabály, inkább az eligazodást segítő mentális térkép. 1. dimenzió: A kormányzás nyolc módja2: A helyi akciócsoport (a továbbiakban HACS) egy bizonyos társadalmi, kulturális, gazdasági közegben működik, függ attól és elvileg úgy él túl, ha hozzáadott értéket ad vissza a rendszernek. Úgy is lehet mondani, hogy a HACS visszatükrözi a társadalmikulturális közeget - így az uralkodó kormányzási stílust is - amelybe beágyazódott. A HACS működése nem tud teljesen független, más lenni, mint a közeg, amelyben működik, ugyanakkor nem lehet teljesen azonos azzal, mert úgy nem képviselne hozzáadott értéket. Az alábbi táblázat segítségül szolgál az uralkodó kormányzási stílus felismerésére, értékelésére annak érdekében, hogy a helyi kormányzást és a HACS működését jobban illeszteni lehessen. 2. dimenzió: A működés három módja: Amennyiben a HACS-okat a változtatás eszközeinek tekintjük, meg kell találnunk az ideális beavatkozási pontot a legnagyobb hatás elérése érdekében. A két dimenzióból álló modell segít értékelni a helyi partnerség működését, hogy milyen irányban szükséges fejleszteni azt, mennyire van összhangban a partnerség működése a helyi igényekkel és a társadalmi-gazdasági környezettel, stb. A kormányzás nyolc módja: Az alábbi nyolc kormányzási stílus egy evolúciós utat mutat be, ahol a komplexitás következő szintje mindig tartalmazza az előzőt, túllép azon. Természetesen a valóságban fejlődés és visszafejlődés egyaránt lehetséges. A valóságban az alábbi stílusok kombinációja tapasztalható és ezek specifikus keveréke adja a társadalmi rendszer, esetünkben a vidék egyediségét. Hogyan tudja elhelyezni magát a HACS a helyi kontextusban? Állapítsd meg, hogy a térségedben melyik az uralkodó kormányzási mód (=milyen szinten van), majd adj hozzá némi komplexitást (= menj egy szinttel feljebb) Példa: A helyi szereplők egy távoli, félreeső területen elindítottak egy kezdeményezést, amelynek célja a társadalmi kirekesztettség és a lakossági szolgáltatások és infrastruktúra degradálódásának csökkentése. A helyi vezetők aktív embereket gyűjtöttek maguk köré, felutaznak a fővárosba az alapvető infrastruktúra fejlesztésére fordítható több forrásért tárgyalni. Tisztába kerülnek a LEADER által kínált lehetőségekkel. Létrehoznak egy akciócsoportot. A helyi viszonyok alapján a helyi kormányzást az előző táblázat 3. szintjéhez tudjuk beazonosítani. Ennek alapján azt várhatjuk, hogy a HACS főként karizmatikus vezetők köré épül, akik a lakosságot képviselik. A működésben reflektálnak ugyan az uralkodó trendekre, de bennük van az átalakítás igénye is. Az érintett szereplők önkéntes elköteleződése jelentős. Van egy közösen létrehozott ún. „mag”, akik mögé beállnak a többiek. És most jön a lényeg: a HACS tervezési és ellenőrzési folyamatokat vezet be annak érdekében, hogy a külső forrásból származó közpénzt felhasználhassa a meghatározott közös cél érdekében. Felvesz egy vezetőt. Eljárásrendi szabályok egészítik ki a szemtől-szembe történő megegyezési mechanizmusokat. A HACS hozzáadott értéke a helyi kormányzáshoz az, hogy bevezet a 4-es szinthez tartozó elemeket. 2 Graves, Claire W.: Levels of Existence: An Open System Theory of Values. In Journal of Humanistic Pcychology, November 1970

55

Szintek

Fő témák

A kormányzás módja

A LEADER leginkább adekvát jellemzői Ebben a kontextusban a Leader nem működik Területi alapú megközelítés

A helyi partnerség fő funkciója Nem működik a helyi partnerség. A mentő jellegű tevékenységeket külső szereplők koordinálják.

Ez a fajta kormányzás Európa vidéki térségeiben szerencsére ritka. Általában katasztrófák, polgárháború után áll elő.

A helyi partnerség elősegíti az odatartozás érzésének erősödését, a kötődést a térséghez (múltra vonatkozó kötés). A helyi közösség felemeli a hangját. A helyi partnerség kifejezi a helyi emberek igényeit és felerősíti az öntudatra ébredés/önismeret és az akarat kifejezésének folyamatait. Tevékenységeket szervez (belső) amelyhez külső forrásokért folyamodik.

Az adminisztratív határokon átnyúló közös identitás fontos előremozdítója a helyi fejlődésnek.

1

Túlélés

Fenntartás

2

Identitás

Hűség

3

Hatalom

Karizma

Alulról építkező megközelítés

3

Legitimitás

Tervezés

Partnerség

A helyi partnerség megtervezi, és megvalósítja a helyi fejlesztési tervet a projektgazdák támogatása által. A rendelkezésre álló saját forrásokkal főként kívülről emel be állami forrásokat. A közigazgatás fontos szerepet játszik a végrehajtásban, de legalábbis a tevékenységek felügyeletében.

5

Teljesítmény

Verseny

Multi-szektorális jelleg, integráció

A helyi partnerség mozgósítja a helyi embereket új elképzelések, ötletek generálására. Ösztönzi a vállalkozást és segíti a vállalkozásindítást. Az innovatív projekteket díjazza. A helyi partnerség a tárgyalások és a megegyezések platformjául szolgál. Új

Innováció 6

56

Egyenlőség

Megegyezés

Alulról építkező megközelítés

Megjegyzés

Az emberek azon képessége, hogy megfogalmazzák a közös szükségleteiket a kiindulópontja számos újításnak/megújulásnak a vidéki területeken. Ezt gyakran külső fenyegetettségre adott válaszként teszik (pl. gazdasági hanyatlás, a környezeti károk, stb.). A helyi emberek rájönnek, hogy meghallják őket, ha összehangoltan járnak el. Helyi vezetők nőnek ki a folyamatból. Ez az a pont, ahonnan fejlesztési programokról beszélhetünk a szó szoros értelmében. Racionális döntéshozatal, adminisztráció és a támogatási döntések objektív kritériumrendszere és az egyéb segítségnyújtás fontos szerepet játszik. Program végrehajtás értékelése a közpénzek szabályos elköltésének bizonyítása érdekében történik. Ösztönzi a gazdasági szereplőket új üzleti ötletek megvalósítására, új szövetségek kialakítására, és arra, hogy fektessenek be a helyi hozzáadott érték és a térség versenyképességének növelésébe. A társadalmi és területi egyensúlytalanságok egyre szélesebb körű

Szintek

Fő témák

A kormányzás módja

A LEADER leginkább adekvát jellemzői Partnerség

7

Egyediség

Stratégiai vízió

Multi-szektorális jelleg, integráció Hálózatosodás és együttműködés

8

Fenntartható Megosztott ság felelősség

Hálózatosodás és együttműködés Decentralizált vezetés és finanszírozás

57

A helyi partnerség fő funkciója

Megjegyzés

szereplőket vonnak be; rendszeresen alkalmazzák a részvételen alapuló fejlesztés módszereit a térségről alkotott közös jövőkép kialakítása érdekében.

felismerése ezekre a problémákra választ adó projektek és intézkedések megvalósulásához vezet. A partnerség helyet biztosít eddig rejtett erőforrásoknak és marginalizált csoportoknak, amely által ezek is érdemben hozzájárulhatnak, részeseivé válhatnak a folyamatnak. Az állami, magán és civil érintettek között kialakult hálózat megalapozott és koherens stratégiai elképzeléseket hoz létre a térségre vonatkozóan a térségspecifikus erősségekre és egyedi adottságokra alapozva. Külső erőforrásokat rendszeresen használnak ennek a célnak a támogatására.

A partnerség az egyéni és kollektív szereplők hálózatának kulcsszereplőjévé válik. Koordinálja az ágazati és több ágazatra kiterjedő kezdeményezések, valamint a közszféra és a non-profit kezdeményezések közös felületét. A támogatási programok és intézkedések a közösen kialakított hosszútávú elképzeléseket szolgálják (jövőre vonatkozó kötés). A helyi partnerség kulcsfontosságú szerepet játszik a helyi kormányzásban és részt vesz a globális hálózatokban és a tervezést és megvalósítást szolgáló vertikális együttműködésekben. Szomszédsági kapcsolatokat alakít ki és más területekkel is együttműködik.

A helyi szereplők aktív szerepet kapnak a területi politikák alakításában. A helyi fejlesztés globális perspektívába kerül. Lényeges a többi döntési szint munkájához történő hozzájárulás és a helyi fejlesztésben a nagyfokú autonómia. Belső és külső kapcsolatok nem hierarchikus kapcsolatokon, hanem szerződéseken alapulnak.

A működés három módja: Animáló: megmozgatja az embereket, új módokon hozza őket össze, megteremti a találkozásokhoz a teret és a fórumot teremt, felszínre hozza az innovatív ötleteket, feltöri a megkérgesedett struktúrákat, hiedelmeket, bátorít újat álmodni és megvalósítani. Strukturáló: megváltoztatja a térség anyagi és nem anyagi környezetét, amivel tartósan alkalmassá teszi új tevékenységekre, lehet ez infrastrukturális fejlesztés, vagy vállalkozásösztönzés, új partnerségek vagy szervezetek létrehozása, új márka/védjegy teremtése. Konszolidáló: a fő célja a helyi társadalom és gazdaság tevékenységei életképességének, általános fenntarthatóságának biztosítása. A térség versenyképességét az arra hosszútávon ható összes tényező figyelembevételével ösztönzi. Beágyazza az újszerű tevékenységeket, innovációt a térség társadalmi-gazdasági környezetébe. A tevékenységei általában helyi klaszterek, integrált, hozzáadott értéket teremtő láncok, térségi marketing koncepciók kialakítása. A három felsorolt mód lehet a támogatott projektek jellemzője, de a helyi akciócsoportok domináns működési módjának a leírása is. Az alábbi diagram a kormányzás és működés módjának összefüggését mutatja. Természetesen ezek a módok nem tisztán léteznek és változnak. A kevésbé diverz, ennélfogva gazdaságilag és társadalmilag kevésbé fejlett térségekben az animáció kell, hogy jelentősebb legyen, míg a prosperáló térségekben a megszilárdításon van a hangsúly. Ugyanakkor a fejlettebb térségekben egy-egy innovációs ciklus lezárása után és új téma elindításakor újra az animáció kerül előtérbe. A kormányzás nyolc módja és a működés három módja

Konszolidáló

Fenntarthatóság (megosztott felelősség)

Egyenlőség (megegyezés)

Teljesítmény (verseny)

Legitimitás (tervezés)

Hatalom (karizma)

Identitás (hűség)

Túlélés (fenntartás)

Animáló

Egyediség (stratégiai vízió)

Strukturáló

Növekvő komplexitás A jó kormányzás kialakítása gyakran évtizedekig tartó folyamat, amely evolúció nem áll meg, az érettség után jön a hanyatlás vagy az átalakulás. Az érettség elérése nem garantáltan folyamatos fejlődés eredménye. A folyamat bármikor beállhat stagnálás, vagy torzulás. Ugyanakkor ha a bármely szintet elért, a kialakított komplexitás és minőség könnyebben és gyorsabban visszaállítható, mintha azelőtt sosem sikerült volna elérni. A helyi partnerségek evolúcióját a kormányzás fejlőrésének három szintjével modellezzük: Első (kezdeti) stádium: kezdetleges irányítási struktúrák Helyi szereplők közös cél érdekében csoporttá formálódnak, gyakran jogi személyiség nélkül. Projektek generálására és a megvalósításuk segítésére a partnerség, vagy épp az önkormányzat esetlegesen helyi fejlesztési ügynököt szerződtet. Ebben a kezdeti stádiumban a partnerek gyors

58

Működési (projektek, tevékenységek)

Stratégiai (stratégiai tervezés, monitoring)

Helyi fejlesztési ügynök Kezdetleges helyi

Szervezeti (koordináció, döntéshozás és adminisztráció)

Szimbolikus

(HACS népszerűsítés, marketing)

eredményeket akarnak. Demonstrálni szeretnék, hogy érdemes a térség sorsát formálni. Sem széles körben elfogadott stratégiai vízió, sem pedig tartós szervezeti struktúra nem alakult ki. A kezdeményező mag motivált, a döntéseket a fő érintettek hozzák. A HACS amennyiben nem fejlődik tovább, ki van téve a széthullásnak, mivel a működés alapjai nem válnak kellően szilárddá, hogy biztosítsák a szervezet program ciklus utáni fenntarthatóságát. Továbbá a térségben működő közigazgatási egységek, ügynökségek, szektorális szervezetek alááshatják a partnerség erősítését, hogy saját dominanciájuk biztosításának folytatása érdekében.

Második (heroikus) stádium: Az emelkedés. Professzionalizáció. Profi, fizetett alkalmazottakból álló szervezet vagy alkalmazott helyi fejlesztési ügynökök válnak a helyi fejlesztés hajtóerejévé és a kompetenciákat tekintve a magjává. Korai sikerek erősítik az önbizalmat és a kohéziót, a stratégiai elképzelésekbeni különbségeket az ígéretes eredmények a háttérbe szorítják. A helyi szereplők projektgazdaként, vagy tematikus munkacsoportok önkéntes résztvevőjeként vannak bevonva a folyamatokba. Politikai szereplők a „hierarchia árnyékában” védelmet biztosítanak a partnerségnek azáltal, hogy hirdetik annak „áldásait” vagy azáltal, hogy mentorként vagy döntéshozóként működnek a háttérben. Szakértők és a profi fizetett stáb vagy fejlesztési ügynökök döntő súlyt kapnak a működési, szervezeti és stratégiai döntéshozásban. Ezt a fázist gyakran a partnerség alapú helyi fejlesztés jó példájaként írják le. A második, harmadik generációs HACS-ok nagy számban érték el ezt a stádiumot. Működési (projektek, tevékenységek)

Munkacsoportok, projekt

Stratégiai (stratégiai tervezés, monitoring) Tervezők

Helyi fejlesztési ügynök/ HACS Elnökség

Szervezeti (koordináció, döntéshozás és adminisztráció)

Befolyásos elnökségi tagok

Szimbolikus

(HACS népszerűsítés, marketing)

Tipikus jellemzője, hogy felkészült, profi fizetett munkaerő veszi át az önkéntesek feladatait mind a négy tevékenységi területen. A helyi szereplőket gyakran lefoglalják a saját projektjeik így a részvételük a stratégiai kérdésekben és a szélesebb körű projektfejlesztésben jelentősen csökken. A HACS külső promócióját gyakran vezető HACS elnökségi tagok végzik, akik korábban (helyi) politikusok, képviselők voltak. A HACS maga is kezdeményez, pályázik, az adminisztratív feladatok ezzel megsokszorozódnak.

Ugyanakkor ez a konfiguráció még nem tekinthető fejlett, fenntartható szervezetnek az alábbi tipikus kockázatok miatt: Magas költségek: amikor a források csökkennek, a profi, fizetett alkalmazottakból álló szervezet egyre inkább a kötelező adminisztratív feladatokra fókuszál (pályázatok kezelése, monitoring, újabb források szerzése) és kevésbé a stratégiatervezésre, promócióra, kapacitásfejlesztésre és projektgenerálásra. Nem ritkán a HACS vezető nem kevés időt és energiát szentel bizonytalan állásának megtartására. Elitizmus: Ha a fizetett alkalmazottakból és szakértőkből álló csapat nem osztja meg a „hatalmát” a partnerség önkéntes szereplőivel és ha a partnerség megragad a kezdetleges szervezeti formájában, az irányító testület technokrata ügynökséggé degradálódhat. A projektek kiválasztása többé nem a térség valós igényei, hanem „kemény” kiválasztási kritériumrendszer alapján történik, amelynek csak kiváltságos pályázók felelnek meg, akiknek nincs igazán szükségük támogatásra; vagy egy kisebb befolyásos kör preferenciái alapján. Átpolitizálás: A kiegyensúlyozatlan összetételű döntéshozói struktúra ambiciózus egyéneket arra sarkallhat, hogy kisajátítsák a HACS képviseletében történő megjelenést és a helyi fejlesztést politikai alkuk tárgyává sivárítja.

59

Harmadik (konszolidáló) stádium: érettség. Hatékony helyi kormányzás Ebben a stádiumban a helyi szereplők képesek és elkötelezettek, hogy felelős szerepet vállaljanak mind a négy tevékenységi körben. A partnerség a referencia pontjává válik a helyi szereplők jól strukturált, több fókuszú, élő hálózatának, amely több kisebb, specifikus alhálózatból tevődik össze. A HACS vezetőjének feladatai egyre inkább hálózati koordinátor feladataivá alakulnak, aki irányítja a helyi szereplők rendszere és a különböző szociális, intézményi és politikai környezet közötti kapcsolatokat. A hálózati koordinátor fő feladatait a lehető legszerényebb volumenre szabják, hogy a szervezeti és adminisztratív költségeket alacsonyan tartsák, elkerülve ezzel a váratlan forráshiányból adódó negatív következményeket. A standard tanácsadói szolgáltatásokat a helyi szereplők szektorális vagy tematikus önkéntes szerveződései látják el. Az egyeztetés és döntéshozás komplex folyamatai szolgálják a közös stratégiai cél érdekében történő különböző tevékenységek összehangolását. Helyi, vagy decentralizált területi vagy szektorális szervezetek adminisztrálják a finanszírozási folyamatokat biztosítva az elszámoltathatóságot és az adminisztratív segítséget a pályázóknak és a közreműködő szervezeteknek. Választott képviselők hangsúlyozzák a közös törekvések fontosságát és emlékeztetnek az egyéni tevékenységek és a helyi fejlesztés általános célja közötti kapcsolatra. És végül hiteles és hatékony tárgyalási és konfliktuskezelési mechanizmusok működnek. Az érett stádium elsősorban a helyi önszerveződő kapacitásra épít és a helyi szereplők tanulási készségeire és szándékaira támaszkodik.

60