LITTERAE LATINAE A LATIN IRODALMI NYELV SZÜLETÉSE
A régebbi római irodalomtörténeti összefoglalók Goethe korától kezdve általában azzal a lehangoló kijelentéssel kezdődnek, hogy a római népből hiányzott a művészi adottság, figyelmük inkább „a gyakorlati dolgokra irányult”.1 Mivel „az egyéni kezdeményezéseket az állam egyetemességre törő akarata megbénította, hiányzott belőlük a szellem szabadsága, amely nélkülözhetetlen az igazi, magasrendű, teremtő alkotások létrejöttéhez”.2 Csupán passzív fantáziával rendelkeztek,3 nem csoda ezért, hogy ha irodalmi téren alkotni akartak, azokhoz kellett iskolába járniuk, akik „a múzsák anyanyelvén” verseltek4 – tehát magától értetődően a görögökhöz. Saját nyelvükön – Heinrich Heine gonoszkodó kijelentése szerint – „hadvezérek parancsokat osztogattak, adminisztrátorok rendeleteket fogalmaztak, uzsorások paragrafusokat faragtak. Lapidáris nyelv volt, ez kellett a kőkemény római népnek”.5 RÓMA jelentÔsége
Szinte kiirthatatlan előítéletek – de ezekhez sajnos a rómaiak is hozzájárultak. Vergilius híres nemzeti eposzának, az Aeneisnek egyik emlékezetes jövendölése Anchisestől, a hős apjától származik. A jövőbeli rómaiak alaptermészetét és sorsrendelte hivatását szembeállítja azzal, amire a görögök képesek. Ez utóbbiak lélekkel bíró szobrokat alkotnak, magasabb rendű vád- vagy védbeszédeket mondanak, leírják az égi jelenségeket az asztronómia törvényeivel, viszont tu regere imperio populos, Romane, memento (hae tibi erunt artes) pacique imponere morem, parcere subiectis et debellare superbos.6
litterae latinae
ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el ne feledd - hogy békés törvényekkel igazgass, és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad! Eszerint a rómaiak világuralomra hivatott katonanemzet, velük szemben állnak a művészetek, a szép beszéd és a tudományok tehetséges szolgái, a görögök. (A költészetről – valószínűleg önmaga iránti kíméletből – Vergilius nem tett említést.) Másképp értékelt, de hasonlóan gondolkodott Vergilius barátja, Horatius, De arte poetica (A költészetről) írt tankölteményében. Dicséri a görögöket, mert a múzsák szépen hangzó szavakat adtak szájukba, s irodalmi dicsőség után epekednek. A római iskolás fiúk viszont csak arra képesek, hogy aprópénzt tudjanak összeszámlálni: an, haec animos aerugo et cura peculi cum semel imbuerit, speremus carmina fingi posse linenda cedro et levi servanda cupresso? 7* S hogyha beette magát szívünkbe e rozsda, a pénzvágy, várjuk, hogy lecsiszolt ciprusszekrénybe való szép verseket írnak, amik méltóak a cédrusolajra? Horatius tudatában volt annak, hogy a műveletlen rómaiak irodalmukat a görögöknek köszönhetik, hiszen kétszáz évvel korábban Graecia capta ferum victorem cepit et artes / intulit agresti Latio.8 (Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta.) A római irodalom jövőjét Horatius egyedül abban látja, ha sikerül a „görög minták” (exemplaria Graeca)9 nyomán napról napra megújulni. Vajon ezzel szegénységi bizonyítványt állított ki? Ha az ókori világ egészét tartjuk szem előtt, akkor az a tény, hogy a római irodalom a görögöt utánozta, nem szegénység A cédrusolaj a papirusz tartósítását szolgálta, ciprusfából készítették az értékes kézirattekercsek tokját, hogy elűzze a férgeket. *
- 28 -
A latin irodalmi nyelv születése
jele, inkább azt kell mondanunk, hogy egyedülálló teljesítmény volt. Róma alapításától, tehát a hagyomány szerint Kr. e. 753-tól nagyjából Kr. e. 300-ig a költői műfajokban (eposz, líra, tragédia, komédia), a bölcselet és a történetírás prózairodalmában a görögök teljesítménye az egész világon egyedülálló volt. Nagy Sándor hódító hadjáratai révén megszületett a hellénizmus egyetemes világkultúrája, így ez az irodalom minden művelt, azaz a görög nyelvet ismerő ember közös kincsévé vált. A latin eposzíró Homérosztól tanulhatott, a filozófiai dialógus írója Platónt tekinthette példaképének. A világ jeles szépírói a 3. századtól kezdve görögül írtak: az elégikus Kallimakhosz az afrikai Kürénéből, az idillszerző Theokritosz Szürakuszaiból, a tankölteményeket író Aratosz a kis-ázsiai Kilikiából, Dionüsziosz, a filológus, Thrákiából, az epigrammaköltő Antipatrosz, Meleagrosz és Philodémosz Szüriából való. Ezek közül egynek sem jutott volna eszébe, hogy anyanyelvén, vagy bármilyen, görögtől különböző nyelven írjon. A rómaiak viszont ezt tették. A régi világ egyetlen népeként igényt tartottak arra, hogy a görög irodalom csodált értékeit saját nyelvükön honosítsák meg. Így ezek írók-költők útján egyúttal a kevésbé művelt néprétegekhez is eljutottak. Érdemes ennek a teljesítménynek a különleges voltát egyetlen példával szemléltetni. A Kr. e. 2. században egy művelt zsidó, Ezechiél, tragédiát írt Mózesről, népének hősi alakjáról és az Egyiptomból történő kivonulásról. Ezt a művet – melynek címe Exagógé – nem forrásának, a Bibliának héber nyelvén írta, hanem Euripidész görög irodalmi nyelvén, jambikus trimeterekben (hatos jambusokban). Mennyire másképp járt el a római költő, Naevius. A Kr. e. 3. évszázad végén Róma első nemzeti hősét, a városalapító Romulust állította tragédiájának középpontjába, s bár a görög versmértékhez simult, de latin nyelven. S már ezt jóval megelőzően is a görög hősöknek – Akhilleusznak, Agamemnónnak, Atreusznak és a többieknek – a színházi fellépéshez meg kellett tanulniuk latinul. - 29 -
litterae latinae
KÖLTÉSZET AZ IRODALMAT MEGELÔZÔ KORSZAKBAN
Mielőtt a római irodalom kezdeteire tekintünk, érdemes egy pillantást vetnünk az irodalmat megelőző időkre. Néhány adat jelzi, hogy a későbbi irodalmi tevékenység jelentős „népköltészeti tárházra” tudott támaszkodni. Ősi imádságokat sokszor emelkedett költői nyelven fogalmaztak meg. Az idősebb Cato tanúskodik egy Marshoz intézett imáról – Mars isten abban az időben tevékenységét még nem korlátozta a háborúra. Catónak különben bősz cenzorként a görögökről lesújtó véleménye volt. De agri cultura (A földművelésről) c. szakkönyve a legrégibb fönnmaradt római prózakötet, ebben olvassuk a következő könyörgést: uti tu morbos viduertatem calamitates prohibessis defendas utique tu fruges, frumenta, grandire beneque pastores pecuaque duisque bonam salutem mihi domo
visos invisosque, vastitudinemque, intemperiasque averruncesque, vineta virgultaque evenire siris, salva servassis valetudinemque familiaeque nostrae.*10
hogy a látható és láthatatlan betegségeket terméketlenséget, pusztulást, elemi csapásokat, rossz időjárást, tartsd távol, hárítsd el, fordítsd el, engedd nőni és jól kifejlődni a gyümölcsöt, gabonát, szőlőt, cserjéket, őrizd meg egészségben a pásztorokat és a jószágot, adj jólétet, egészséget nekem, házamnak, háznépünknek. Prohibessis = prohibeas, illetve prohibueris; siris = sinas, ill. siveris; servassis = serves, ill. servaveris; duis = des (adj!).
*
- 30 -
A latin irodalmi nyelv születése
Ebben az ősi szövegben már megtalálható sok olyan művészi elem, amelyek a későbbi évszázadokban a latin irodalom vonzerejét fogják adni. Mindenekelőtt a kettőzött kifejezések: vagy ugyanazt mondja kétszer (viduertatem vastitudinemque), vagy összetartozó dolgokat kapcsol egybe (pastores pecuaque), vagy komplementer módon kettéhasít egy fogalmat (morbos visos invisosque). Egy alkalommal hármas egységet teremt (prohibessis defendas averruncesque; ld. még mihi, domo – familiaeque nostrae). A kifejezések bőségével nem csupán nyomatékot akar adni kérésének, hanem egyértelművé is akar válni: nagyon világosan kell szólni az istenhez, hogy tudja, mit is kérünk tőle. S ez a latinra éppoly jellemző, mint a brevitas, a rövid, világos beszéd. Sajátos díszítőelemet jelentenek az ismétlődő alliterációk. Ez a görögből szinte teljesen hiányzik (fruges frumenta, vineta virgultaque). Ugyancsak latinra jellemző az igéknek a tagmondat végén való elhelyezése révén teremtett feszültsége (prohibessis, siris). Annál feltűnőbb, ha ezt a szabályt nem alkalmazzák. Mintegy aláírásként szerepel a könyörgések végén az, amikor az imádkozó önmagát és hozzátartozóit említi (mihi domo familiaeque nostrae). Az imádság hatását fokozza az a primitívnek tűnő versmérték, amely kiérezhető ugyan, de pontos szabályairól a filológusok és a nyelvészek között nincs teljes egyetértés. Mindegyik egység – mint ahogy a modern nyomtatott szöveg is tükrözi – négy-kilenc (leggyakrabban hat) szótagos. Ezekben a ,,félsorokban” mindig az utolsó előtti szótagon van a hangsúly: mórbos, invisósque, viduertátem, vastitudinémque stb. Horatius tréfás elnevezésével élve, a régi szép időkre utalva, amikor még Saturnus uralkodott – numerus Saturniusról11 azaz „saturnusi versről” beszélünk. Úgy tűnik, hogy Latiumban ez lehetett az eredetileg honos versmérték. Aki ezeket a nyersnek tűnő verssorokat hangosan felolvassa, varázslatuknak Mars istenhez hasonlóan nem tud ellenállni. Ficam esetén, még ha nem is vagyunk földművesek, megpróbálkozhatunk Cato varázsigéjével: motas vaeta daries dardares astataries - 31 -
litterae latinae
dissunapiter.*12 Ha a mondás nem segít, az sem nagy baj, legalább megismerhettük az ősi latin világ egyik nonszenszkölteményét. Nincs okunk rá, hogy az idézett Mars-imádsághoz hasonló szövegeket ne tekintsük költészetnek. Minden idők bármilyen nyelven fogalmazott költeményeinek egyik alapvető elvével találkozunk, a kifejezésben megjelenő ismétlésekkel. Persze ez a típusú költészet még nem igazi irodalom. Az alkalmazott poétikai eszközöknek még nincs sajátos esztétikai értékük. Egyetlen céljuk Mars istent ösztönözni, hogy adjon segítséget ahhoz, amire kérik. Csak ha a művészi alkotás vágya-igénye is jelentkezik, s a tartalom mellett a forma is jelentős szerepet kap, csak akkor beszélhetünk irodalomról. Ehhez járul még egy második, de az elsővel összefüggésben álló követelmény, amelyet már maga az irodalom, a literatúra szó – hátterében a littera (betű) – is jelez: az irodalmat le kell írni, szándéka az időben való megmaradás. Mert: scripta ferunt annos, scriptis Agamemnona nosti.13 (írás őrzi az éveket, írásból Agamemnónt / s ellensége hadát ismeri meg ki-ki ma – Ovidius.) Ha a későbbi római költők halhatatlanságról beszélnek, akkor általában könyvre, azaz az antik papirusztekercsre céloznak. A költők régi római megnevezése, a scriba (író, írnok, jegyző) nem jelent szükségképpen leértékelést, mint ahogy ma gondolhatnánk. Már csak ezért is állíthatjuk, hogy amit a régi időkben Fauni vatesque, a faunok és az általuk esetleg ihletett jósok a latin erdőkben énekeltek, még nem mondható igazi értelemben vett irodalomnak, mint ahogy mindaz sem, amit Itáliában és Latiumban az írás előtti, pusztán szájhagyományra épülő korból ismerünk.
* Ezek a szavak a latinban ismeretlenek (motas merő véletlenségből tűnik ismerősnek), a szöveg ezért éppúgy lefordíthatatlan, mint nálunk a hókuszpókusz vagy az abrakadabra.
- 32 -
A latin irodalmi nyelv születése RÓMA IRODALMÁNAK SZÜLÔI
Mikor, hogyan kezdődött végül is a római irodalom? Későn kezdődött, és kezdettől érződik a görögökhöz fűződő kapcsolat. Atyja, vagy inkább nagyatyja az egyik legzseniálisabb, seregnyi kezdeményezésre kész, főként cenzori működése miatt ismert Appius Claudius Caecus, vagyis a „Vak Appius” volt (kb. Kr. e. 340–273). Neki köszönhető Itália legfontosabb útja, a Via Appia, s Róma nagyszerű vízvezetéke, az Aqua Appia. Azt tartják róla, hogy összeállított, s Carmen cím alatt kiadott egy költői gyűjteményt elmés mondásokból. Ebben volt olvasható az a közmondás, amely még ma is használatos: fabrum esse suae quemque fortunae14 – mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ez ősrégi bölcs római mondásnak tűnik, valójában – mint alighanem Appius más aforizmáinak is – egy kortárs görög komédiaköltő, Philémón a szerzője. Így a görögök a római irodalomban kezdettől fogva jelen voltak. Ez érvényes a legkorábbi irodalmi prózára is, amelynek szintén Appius a szerzője. Amikor 280-ban épeiroszi Pürrhosz görög király betört Itáliába, s „pirruszi győzelmeivel” Rómát veszélyeztette, a rómaiak tanácsot ültek, hogy békeajánlatáról döntsenek. A vak Appius Claudius volt az, aki lángoló beszéddel meg tudta győzni a római szenátorokat, hogy a szerinte pusztulásukat jelentő békekötésre ne vállalkozzanak. Ezt a beszédet ő maga hozta nyilvánosságra, vagyis utólag lediktálta, majd a lemásolt szöveget ismerősei között köröztette. Miért éppen ezt a beszédet? Mert gyakorlati célkitűzése mellett egy híres görög szónok példája lebegett előtte: Démoszthenész a „Philippikáival”. Ő volt az, aki Makedóniai Fülöppel folytatott harcukban kitartásra biztatta az athéniakat. Appius beszédét még Cicero is olvasta. Az eredeti szöveg nincs ugyan birtokunkban, de szónoki lendületét legszebben száz évvel később a költő Ennius tudta visszaadni két híres verssorban:
- 33 -
litterae latinae
quo vobis mentes, rectae quae stare solebant antehac, dementes sese flexere viai?*15 Józanság útjáról az elmétek hova tévedt, melynek a lépte szilárd s egyenes volt mindezidáig? A kiváló Appius Claudius magányos farkas volt, s mint az első római íróember, fél évszázaddal megelőzte korát. A római irodalom igazi megszületése azonban nem egy magányos zseninek, hanem a népnek köszönhető. A pürrhoszi háborúban római katonák tömege, polgárokból álló hadsereg jutott el Dél-Itáliába. Kr. e. 272-ben meghódítják Tarentumot, a görög színházak városát. A rómaiak legkésőbb ekkor ismerték meg, s ettől kezdve kezdték értékelni a görög színházi játékokat. Ezt követően, az első pún háború végén a görög Szicíliából római provincia lett, s fölébredt a saját drámai alkotások iránti igény. Kr. u. 240 a latin nyelv- és irodalomtörténet legfontosabb évszáma: először kerül előadásra Rómában latin nyelven színdarab. Nem tudjuk, hogy tragédia volt ez, vagy komédia, de tény, hogy görög író mintája alapján készült. A korábbi római előadásokat összefüggő cselekménysor még nem jellemezte. A darab írója és rendezője is görög volt, a Tarentumban felszabadított Livius Andronicus. További száz éven át ez volt a jellemző: a római költők kivétel nélkül alacsonyabb rétegből származó idegenek voltak. A latin nyelvet másodikként, „utóképzés” során sajátították el. Száz évnél tovább tartott az is, amíg az irodalom legnépszerűbb és legfontosabb megjelenési formája a színdarab maradt, egyedül ez hozott a szerzőnek valamiféle anyagi hasznot is. Nem volt ugyan belépőjegyet vásárló közönség, mert minden előadáson ludi, vallásos ünnepi játék keretében ingyen lehetett részt venni. A költő azonban pénzhez juthatott, ha darabját egy színházi menedzsernek, a dominus gregisnek (ő a társulat vezetője) Viai (=viae) régies genitivus – itt genitivus partitivus, függésben a quótól. A mentes – dementes pár szójátékot alkot. *
- 34 -
A latin irodalmi nyelv születése
el tudta adni. Ez utóbbi gondoskodott a darab színreviteléről, a művészi produktum költségeinek megtérítését pedig attól kérte, aki a játékok, a ludi szervezője és finanszírozója volt. Az előkelő pénzáldozata mögött az a remény állhatott, hogy a nép megkedveli és ezáltal a legközelebbi választások során tekintélyes hivatalhoz juthat. A pénznek ez a körforgalma – tehát amikor a szerző sikere egyben növelte a bevételeket is – jelzi azt is, hogy a népszerűség kívánalmainak meg kellett felelni. Mindenekelőtt azonban arra utal, hogy a szerzőnek a latin nyelvet kellett választania. Ha Kr. e. 240-ben nem gondoltak volna a népre, könnyen meghívhattak volna görög színtársulatot is, hogy szórakoztassa a társadalom görögül tudó, magasabb rétegét. Livius Andronicusnak volt egy másik újítása is, ami még jelentősebb következményekkel járt. A dráma témaválasztása mellett a költészet lényegéről, a versmértékről volt szó. Livius a görög példa mellett döntött, s átvette a görög versmértékek teljes rendszerét. Ez a rövid és hosszú szótagok közötti pontos különbségtételen alapul. Hogy ez a lépés nem volt magától értetődő, bizonyítja az a tény, hogy más műfajban ettől eltérő utat választott. Ez a fáradhatatlan szerző vállalkozott a homéroszi Odüszszeia latin fordítására, hogy legyen végre egy latin nyelvű eposz is – elsősorban minden bizonnyal nyelvoktatás céljából, hiszen ez a hivatás is kereseti forrása volt. Odusia lett művének címe, de nem a görög versmértéket választotta, a homéroszi hexametert, hanem az írott irodalmat megelőző korból megismert mértéket, a versus Saturniust: virum mihi, Caména, insece versútum.16 (A férfiről szólj, Múzsa, ki sokfelé bolyongott.) Mi áll ennek a nyelvi kettősségnek, az epikus és drámai költészet közötti eltérésnek a hátterében? Úgy vélem, a közönségre kell gondolnunk. Az eposszal ellentétben a drámák a nagyközönségnek szóltak, amely a római színpadon a szavaknak ugyanazon ritmusát akarta hallani, mint amihez görög színházi előadások során már hozzászokott. - 35 -
litterae latinae
Livius Andronicus a latinok világába hozta a görög drámát, de azt csak a nyomában fellépő, előbb már említett Cn. Naevius tette kifejezetten rómaivá. Olyan darabokban, mint például a historizáló Romulus, a római történelmet vitte színre, sőt más esetben saját történelmi korszakukat is. Nincs kizárva, hogy tőle ered az a játékstílus, amelyet itáliai vidéki városokban alkalmaztak és togatának, tógában játszott darabnak neveztek. Ettől kezdve szakosodnak a költők: vagy tragédiákat írnak vagy komédiákat. Ez utóbbiakból végre már példák is maradtak fönn. A legkorábbi, egészben fönnmaradt latin irodalmi mű az a húsz komédia, melyek az umbriai Plautus szerzeményei (Titus Maccius Plautus, Kr. e. 254–184). További hat komédiának pedig az afrikai Terentius (Publius Terentius Afer, 190?–159) a szerzője. Bár a példaképek nyomán a történetek Görögországban játszódnak, és görög szokásokat tükröznek – innen a megnevezés, palliatae, vagyis görög palliumban (köpenyben) játszott darabok –, némi információt mégis nyújtanak a tréfákon nevető és tapsoló közönségről.
GÖRÖG KÍSÉRTET RÓMAI SZÍNPADON
Vegyünk szemügyre egy nagyon egyszerű szerkezetű komédiát, a Mostellariát,* a sokak által kedvelt Plautus „kísérteties” darabját. Alapját az ismerős apa-fiú konfliktus képezi. Az apa, Theopropides takarékos, fia, Philolaches viszont hajlamos arra, hogy szórja a pénzt. Theopropides elutazik, s távollétében Philolaches szinte hihetetlenül ostoba tettre szánja magát: szerelmes lesz egy hetérába, egy „felső kategóriás prostituáltba”, A jól hangzó cím mögött a monstrum, „intő jel” áll (monere – figyelmeztetni), mely szörnyeteget, kísértetet is jelenthet. Az n a mindennapi beszédben az o orrhangúvá válása mellett kiesik. Ennek eredménye: mostrum. Kicsinyítő képzővel mostellum – kísértetecske, ebből a jelző mostellarius. A Mostellaria cím (ti. fabula mostellaria) jelentése tehát: Dráma egy kísértetecskéről. *
- 36 -
