TÖRTÉNELEM ÉS POLGÁRI NEVELÉS. Tanulmányi útmutató. Dr. Hermann Gusztáv Mihály

TÖRTÉNELEM ÉS POLGÁRI NEVELÉS

Tanulmányi útmutató

Dr. Hermann Gusztáv Mihály

AZ ÚTMUTATÓ HASZNÁRÓL ÉS HASZNÁLATÁRÓL Jelen tanulmányi útmutató leíró jellegű: szerkesztése során arra törekedtem, hogy különösebb segítség nélkül használható legyen, ezért lemondtam az egyébként áttekinthetőbb és sok szempontból gyakorlatiasabb vázlatszerű megoldásról, és egész mondatokban dolgoztam fel kerek egész témákat. Szeretném évről évre bővíteni, kiteljesíteni, olyan kézikönyvvé fejleszteni, amely segítségével a leendő romániai magyar tanító fel tud készülni a románok történetével, a polgári nevelés néhány fontos kérdésével kapcsolatos ismeretek – akár történelem, akár polgári nevelés-óra során, akár más tárgyak keretében – tudományos alapú, de ugyanakkor követhető, érthető és elsajátítható tanítására. Pedagógusi közhely, hogy megtanítani azt tudjuk, amit magunk is tudunk, tudni pedig azt tudhatjuk, amit előzőleg megértettünk. Ezért ott, ahol szükségesnek véltem, szómagyarázatokkal („fogalomtár”) egészítettem ki a törzsszöveget, illetve történelmi forrásokból kiragadott szemelvényekkel igyekeztem segíteni a további értelmezést, elmélyülést. Tehát nem csupán a vizsgára, hanem a későbbi katedrai munka segédeszközének is szánom a következő oldalakat. A románok történelmének tanítása a magyar gyerekek számára, immár őszintén kimondhatjuk, nem mindig hálás és könnyű feladat, ezért – a történettudomány és a polgári nevelés néhány alapvető kérdésén túlmenően – erre helyeztem a hangsúlyt. A családból, későbben baráti körből, de akár a különféle médiumokból, olvasmányokból is a diák olykor tankönyveinek ellentmondó információkkal szembesül. A diáknak pedig az a megrögzött szokása, hogy folyton kérdez, a pedagógus pedig meg kell találja azt a magyarázatot, amely az adott helyzetben tanítványait közelebb viszi a történelem helyes értelmezéshez. E magyarázat során nem kell feltétlenül megtagadnia önmagát a tankönyv „igazának” védelmében, inkább mértékletességről kell tanúbizonyságot tenni, elfogultság és indulatok nélkül mérlegbe állítani a különböző szempontokat, elmagyarázni, hogy ugyanazok a történések más-más embereknek-csoportoknak más és más üzenetet közvetítenek. Ez az emberi természetből adódik, és ezzel mi sem állunk másképp. A szerkesztés jelen szakaszában az útmutató nem tárgyalja a következő, a vizsga során számonkérendő témát (amelyeket az ún. „kontakt-órák” keretében ismerünk meg): Történeti-kronológiai alapismeretek Alapfogalmak: történeti kronológia, időszámítás-időszámítások, Krisztus előtt – Krisztus után. Bibliográfia: Istoria României în date. Bucureşti, 1971.; Történeti kronológia. Bukarest, 1976. A témánként megadott bibliográfia tájékoztató jellegű, minden esetben viszont jól használható román nyelven Dinu C. Giurescu és Constantin C. Giurescu szintézise (Istoria românilor din cele mai vechi timpuri până astăzi), akár az 1971-es első, akár az 1975-ös második kiadás. Ez, bár a kommunizmus

éveiben jelent meg, és ez néha meglátszik képanyagán, ritkábban a szerzők egyegy megfogalmazásán, a román polgári történetírás hagyományait követi, alapvetően használható munka. Tudom, használata a nyelve miatt nem mindenki számára könnyű, ezért ajánlható még egy kis terjedelmű, de kitűnő összefoglaló (sajnos nagyon nehezen hozzáférhető): Szász Zoltán: A románok története. Bp., hely nélkül, év nélkül. A tanulmányi útmutató segítségével és a kontakt-órák alkalmával készített jegyzetek nyomán bárki felkészülhet a vizsgára. Ez alkalommal egy kombinált tesztet kell megoldani, melyben lesznek „rács-típusú”, A – B – C jellegű feladatok, de rövid esszé is. Természetesen a számonkérés lényege nem az adatok aprólékos memorizálása (pl. százalékarányok, jelentéktelen események pontos évszáma, stb., ezeket a könnyebb érthetőség, eligazodás kedvéért rögzíti az útmutató szövege), hanem a folyamatok megértése, az, hogy fontos történéseket az időben megközelítő pontossággal el tudjon helyezni. A házi dolgozatokban két témát kérek feldolgozni: egyet szabadon választva az áttekintett anyagból (akár a „kontakt-órákon” tárgyaltak, akár a tanulmányi útmutatóba foglaltak köréből), egyet pedig ugyancsak szabadon választva hely- (pl. falu, város, utca, épület, iskola vagy más intézmény, stb.) vagy tetszés szerint régió-történetből (Székelyföld, Udvarhelyszék, egyéb székely székek, erdélyi vármegyék, kisrégiók – pl. Homoródmente, Nyikómente, Sóvidék, stb.). A témaválasztásnál nemcsak megengedem, hanem díjazom a feladat rugalmas értelmezését. Elérhetőségeim: Dr. Hermann Gusztáv Mihály Fogadóóra: szerda, 10–11 óra között, a tanszéken (telefon: 0266-212666) Telefon: (hétköznap 8 és 15 óra között) E-mail: [email protected]

A FEUDÁLIS ÁLLAMOK KIALAKULÁSA Az államalapítás a legtöbb nép történetében olyan fogalom, amelynek szinte a mítoszoknak kijáró tisztelettel illik adózni. Következésképpen – fontosságát hangsúlyozandó – a történészek, de főképpen az őket noszogató politikusok igyekeznek évszámhoz kötni. Hiszen minden nagy történés megérdemel egy évfordulót, nem megengedhető – úgymond –, hogy épp egy nép-nemzet történetének ez a jelentős mozzanata ne legyen dátumhoz köthető. Ki kell azonban hangsúlyoznunk: mind a román vajdaságok esetében, mind pedig általában a történelemben, itt nem egy eseményről, hanem hosszas és bonyolult folyamatokról van szó! Módszertani szempontból fontos lehet a tárgyalás sorrendje is: időrendet kell tartani, a legkorábbi dátumhoz köthető adatok pedig Erdéllyel kapcsolatban bukkannak föl… Erdély Az eddigi román történelem tankönyvek, olykor tudományos szintézisek hibája, hogy az erdélyi vajdaság kezdeti történetét a magyar királyság történetétől különálló folyamatként szemlélik. Ezzel próbálják hangsúlyozni a vajdaság – egyébként tagadhatatlan – különálló közigazgatási egység-jellegét, ám azzal, hogy e különállást egyfajta önálló állami létként jelenítik meg, csupán zavarossá teszik a vázolt történéseket. Eszerint a folyamat előzményei az Anonymus krónikájában említett honfoglalás kori (IX. századi) területi képződmények és vezetőik: Ménmarót Biharban, Glád Bánátban, Gelu É-Ny Erdélyben, a Szamos vidékén. Későbbi forrásokban bukkannak fel Ajtony (Ahtum, a későbbi Bánságban) és az erdélyi Gyula (Jula, Közép-Erdélyben). Az intézmény történetének kezdete, illetve az első erdélyi vajda kiléte ugyancsak vitatott és zavaros kérdés. Egyesek szerint ez nem más, mint „Erdőelvi Zoltán”, Szt. István rokona és kortársa, akit a király e tisztségbe helyezett, az illetékesek többsége viszont az intézmény indulását későbbre tenné. 1111-ben, illetve 1113-ban tűnik fel bizonyos „Mercurius princeps”, akiről viszont semmit sem tudunk, csakúgy mint az általa viselt tisztségről, arról, hogy ez valóban jelentett-e valamilyen Erdély feletti auktoritást. 1176ban tűnik fel „Leustachius waivoda Transilvaniae”, ekkor tehát már a megfelelő címet is használták. A vajda elnevezés szláv eredetű, jelentése hadvezér, fejedelem, herceg. Fennhatósága alá tartozott a hét erdélyi vármegye. Rendelkezett az erdélyi

haderővel, illetve a XIII. századtól megszerzi a jogot, hogy ő nevezze ki familiarisai közül az erdélyi megyék ispánjait. A vajdai széket (ítélőszéket, bírósági fórumot) a király parancsára tartották, sürgős ügyben viszont máskor is. XIII. századtól kezdtek működni az ún. congregatio generalis-ok: a vármegyék számára Tordán, illetve hasonló congregatio-k, királyi parancsra a székelyek, szászok, románok számára is. Ezek nemcsak tanácskozó- és tanácsadó testületek, hanem fellebbezési bíráskodási fórumok is voltak, az alvajdai és vajdai széktől fellebbezett ügyekre. A román történetírás, az erdélyi vajdaság önállósági törekvéseit hangsúlyozandó, nagy jelentőséget tulajdonít egyes vajdák „renitenskedő”, különutas törekvéseinek, a központi hatalommal szembeni engedetlenségüknek. Ezek sorában előkelő helyen áll Borsa Lóránd (vagy Roland, 1282, 1284–1285, 1288–1293) bihari nagybirtokos, aki túllépve hatáskörét megerősít kiváltságokat, kinevez vármegyei ispánokat, ítélkezik a nemesek közti peres ügyekben. Birtokközpontja és kastélya Belényesszentmiklóson volt. Még vajdai tisztségvállalása előtt, 1280-ban elfogta a pogánysághoz és kunokhoz vonzódó IV. (Kun) Lászlót. 1294-ben fegyverrel támadt a váradi püspökre. Kán László (1294 v. 1295 – 1315) Déva várában udvartartást vezetett, bírákkal, asztalnokokkal, jegyzőkkel; várakat, városokat, királyi uradalmakat, sóaknákat, bányákat birtokolt, püspököket váltott le és nevezett ki. A királlyá koronázott Ottó bajor herceget elfogta, fogva tartotta Déva várában (1308-ig), majd hazaküldte Bajoroszágba. 1308-ban elismeri Károly Róbertet királynak, de visszatartja magánál a királyi koronát (1310-ig). E renitens magatartású vajdákkal kapcsolatban – anélkül, hogy viselt dolgaik jelentőségét, kétségtelen önállósági törekvésüket lebecsülnénk – nem szabad elfeledni, hogy a nyugat-európai feudális királyságok történetében is meg voltak azok az anarchikus időszakok, amelyek lehetővé tették, hogy XIV–XV. század fordulóján Franciaországban a tényleges hatalmat az egymással harcoló nemesi pártok gyakorolják, hogy Angliában 1455-től 1485-ig dúljon a „két rózsa háborúja”, melynek során az angol arisztokrácia gyakorlatilag kiirtotta önmagát. Továbbá az is fontos részlet, hogy a valóban jelentős regionális hatalommal rendelkező erdélyi vajdát tisztébe a király nevezte ki, a királyi hatalom megtestesítője volt Erdélyben.

Havasalföld A történeti hagyomány Krónikások által rögzített hagyomány szerint, amit „descălecat” („honfoglalás”) néven emlegetnek, Havasalföldet bizonyos, Fogarasföldjéről vitézeivel, népével együtt áttelepülő Negru Vodă alapította. Előzmények 1247-ben II. Béla király a tatárok elleni védelem céljából Magyarországra hívott johannita lovagoknak adományozott bizonyos birtokokat. Ezek felsorolása és betájolása kapcsán említik a Kárpátoktól délre, a jelenlegi Olténia területén Litovoi vajdaságát (a Zsil völgyében) és két kenézséget, bizonyos János és Farkas vezetése alatt, az egyiket a mai Vâlcea megyében, a másikat a későbbi Romanaţi megye területén. Az Olt folyótól balra, az Argeş és Dâmboviţa folyók, illetve Muscel vidékén pedig Seneslav vajdaságát említik. Dinu C. Giurescu és C. C. Giurescu szerint gyanítható még egy kenézség léte Buzău vidékén, mindenekelőtt a sóhasználattal kapcsolatos, késői időkig fennmaradó privilégiumok alapján. Litovoi kísérlete V. István király (1270–1272) halála után, IV. László (1272–1290) kiskorúsága idején, a magyar központi hatalom meggyengülése talaján a király vazallusa, Litovoi királyi birtokokat foglalt el és nem adózott. A királyság részéről erre a válasz egy büntető hadjárat 1273-ben, vagy 1276-77 fordulóján. Litovoi meghalt a harcokban, testvérét, Barbat-ot pedig foglyul ejtették, nagy pénzösszegért sikerült őt visszaváltani, ami a vajdaság gazdasági erejére utal. Basarab Seneslav utóda Tihamér (Tohomer, Tihomir) volt, őt követi Basarab, aki 1324-ben már „uralkodott”. Feltehetően fegyverrel foglalja el Szörény várát és a Szörényi bánságot (erre utalhat, hogy 1290 és 1324 között a magyar oklevelek nem említenek szörényi bánokat); nem tudni hogyan (fegyveres harc, családi kapcsolatok) megszerzi-bekebelezi az Olttól nyugatra elterülő alakulatokat (Litovoi vajdaságát, János, Farkas kenézségeit), így ellenőrzése alá vonja a Kárpátok és Duna között területet. E ténykedést kedvező külső körülmények segítették, mindenekelőtt a magyar királyság válsága, mely 1301 (Az Árpád-ház kihalása) után erősödött.

Kezdetben Basarab és az Anjou családból való Károly Róbert magyar király kapcsolatai jók voltak, konfliktusuk 1330 szeptemberében kezdődik, amikor Károly Róbert követeli a Szörényi bánságot és az adót. A követelés érvényesítésére hadjárat indul, melynek során a magyarok kezére kerül Szörény vára. A szorongatott helyzetbe került Basarab békét ajánlott, vállalva 7000 ezüstmárka (1447 kg ezüst, vagyis egy hatalmas összeg) kifizetését, Szörény vára visszaadását, az adó rendszeres törlesztését, továbbá hajlandó a fiát túszként a királyi udvarba küldeni (persze diplomatikusan fogalmazott: „pénzemen és költségemen egyik fiamat az udvarodba küldöm, szolgálatodra”). Károly Róbert mindezt visszautasítja: „Mondjátok meg Bazarádnak – idézi a krónika a király szavait –: ő csak az én juhaim pásztora; szakállásnál fogva húzom ki búvóhelyéről.” A magyar sereg eljut Argeş-ig, de élelemhiány miatt kénytelen visszafordulni. A krónika szerint a király egyezségre jutott Basarabbal, és ennek tudatában indult Erdély felé. November 9–12 között, Posada nevű helyen, egy szűk szorosban a vajda emberei meglepik a magyar sereget. A harcokban jeles emberek, köztük három prépost esett el: András fejéri prépost, a király alkancellárja, a királyi pecséttel együtt, Mihály pozsegai prépost és Miklós, az erdélyi Fehérvár prépostja. A király egy hívének, Dénes fia Dezsőnek köszönhetően menekült meg, aki gyakorlatilag feláldozta magát, magára öltötte az uralkodó ruházatát és jelvényeit, ezzel együtt a veszedelmet, hiszen célpont lett a támadók számára. A történészek fontos kérdése e csatával kapcsolatban: hol van Poszáda? Két változat tűnik valószínűbbnek a kínálkozó lehetőségek közül: az egyik a Câmpulung és Törcsvára közötti útvonal mentén, a másik pedig az Olt mentén, a Nagyszeben felé vezető úton. E harcok során Basarab – a jelek szerint – tatár segítséget is kapott („szomszéd pogányok”). A posadai csatát követően a királyi hatalommal a kapcsolatok újrafelvétele (gyakorlatilag: a vazallusi viszony felújítása) csak 1355-ben, Nagy Lajos (1343–1382) király idejében történt. A Basarabok dinasztiája Basarab halála 1352-ben következett be. Az elmondottakon túl jelentős érdeme volt, hogy tekintélye révén sikerült dinasztiát alapítani. Fia, Miklós Sándor (Nicolae Alexandru, 1352–1364) igyekezett jó viszonyt kialakítani déli szomszédaival, egyik lányát Uros István szerb uralkodóhoz adta feleségül, a másikat Sztrasimir bolgár cárhoz. Ő maga viszont erdélyi nemesi családból szerzett feleséget, Klára úrnőt, aki megtartotta katolikus hitét és támogatta a katolicizmus Kárpátokon túli terjedését. A vajda ezzel szemben a keleti kereszténység megerősödését igyekezett szolgálni, 1359-

ben megalapítva a havasalföldi érsekséget („Mitroolia Ungro-Vlahiei”). Halála után fia, Ulászló (Vladislav-Vlaicu, 1364–1377 k.) következett a vajdai székben. Az ő uralkodása kezdetén ismét megromlottak a kapcsolatok a magyar királyi hatalommal, hiszen Nagy Lajos balkáni hadjáratai során a vajda sógora, a vidini bolgár cár pártján állott, de 1366-tól a viszonyok helyreálltak. Vazallusi minőségében nyerte el erdélyi birtokait, Fogaras és Olmás földjét. 1368-ban egyezséget kötött a brassói szász kereskedőkkel. 1369-ben, amikor a törökkel szövetséges Trnovo-i bolgár cár a Nagy Lajos által megszerzett és birtokolt Vidin ellen vonul és elfoglalja azt, Ulászló (Vladislav-Vlaicu) közbelép, visszaszerzi Vidint, de a maga számára próbálja megtartani. Végül egyezségre jut a királlyal, aki szabadon engedi Sztrasimirt, a korábbi vidini cárt, és visszahelyezi őt uralkodói jogaiba. Ulászló (Vladislav-Vlaicu) érdeme (1365 körül) az első helyi pénzek (ezüst érmék) veretése Havasalföldön. Moldva Előzmények Moldva államalapítás-előtti állapotairól a források még kevesebbet árulnak el, mint Erdély, vagy akár Havasalföld esetében. Említik délen a „brodnikok” („réveknél lakók”) földjét, északon „bolohovének” által benépesített vidéket, és bár ezekről semmi bővebbet nem tudunk, a román történészek általában ezek mögött is kisebb politikai szerveződéseket sejtenek. C. C. Giurescu és D. C. Giurescu Vrancea „földje” helyén is hasonló szerveződés korai létét feltételezik, egyrészt a sóhasználattal kapcsolatos privilégiumok miatt (mint ezt már láttuk a havasalföldi Buzău térsége esetében), illetve Mioriţa népballada értelmezése okán, amelyben a vráncsai juhász („baciul vrâncean”) a moldvaival („baciul moldovean”) és erdélyivel („baciul ungurean”) egyenrangú területi egység képviselőjeként jelenik meg. Az említett szerzők – elsősorban Dimitrie Cantemir Descriptio Maoldaviae című munkája alapján, aki több régi „helyi köztársaságról” beszél – úgy vélik, szerte az országban kell még számolni ősi, az államalapítást megelőző szerveződésekkel (pl. Câmpulung Moldovenesc vagy Codru vidékén). A magyar történyészek és nyelvészek megállapításain túl, a Giurescu-szerzőpáros is figyelmeztet az államalapítás előtti Moldva erősen vegyes etnikumú, román, szláv, magyar, örmény lakosságára (amit számos helynévvel alátámasztanak), illetve a ferences szerzetesek jelenlétére (Baia, Siret, Cosmin telephelyeken).

A moldvai krónikák hagyománya Induljunk ki abból a tényből, hogy eltérően Havasalföldtől, itt tényleg volt „honfoglalás” (=„descălecat”). Ennek is megvan viszont a mondai, meseszerű, és természetesen a hiteles források szerinti története. A moldvai krónikások által lejegyzett hagyomány szerint 1359-ben Dragoş máramarosi (tehát a magyar királyság területén élő, annak alávetett) vajda vadászat közben átkel a Kárpátokon, és egészen a Moldva folyóig üldöz egy bölényt. Innen Moldva címerállata, a bölény, ami pedig az országnevet illeti, ez egy önfeláldozó vadászkutya, Molda nevéből ered. A tények 1343 körül, de inkább 1345-ben Nagy Lajos magyar király hadjáratot indított a Kárpátoktól keletre eső területeket ellenőrző tatárok ellen, amelyet Lackfi András székely ispán vezetett, feltehetően részt vett benne Dragoş máramarosi vajda is, akinek jelenléte az ott élő román lakossággal való kommunikáció miatt is fontos lehetett. 1352-53-ban, az ország keleti határainak védelme érdekékében Lajos király létrehoz egy új provinciát, melynek élére a fentebb már jelzett okokból kerülhetett Dragoş, a király hűséges embere, székhelye pedig Baia (Moldvabánya) városa lett, ahol már létezett egy erdélyi szászok által létrehozott kereskedő-telep. Dragoş tehát a magyar király vazallusa, megbízatása a Kárpát-átkelők védelme volt. Dragoşt e ütköző-területnek az élén fia, Sas követte. Sas utódai Balc és Baliţă voltak. 1359-ben lépett a moldvai történések színterére egy másik máramarosi vajda, Bogdán, aki miután összetűzésbe kerül a királyi hatalommal, átkel a Krápátokon, elűzi Sas utódait, ekképpen létrejön a független Moldva. Az események e rendjét az oklevél is igazolni látszik, miszerint 1365ben a Moldvából elűzött Balc elnyerte a királytól Dragoş máramarosi birtokát, Cuhnea-t. Bogdan 1365 halt meg. A Muşatin-dinasztia kezdetei Bogdán után fia, Laţcu (Lackó?, 1365–1373) következett. Az ő idejében jelentősen megerősödött Moldvában a katolikus hit térnyerése, melyet főképpen lengyel ferencrendi meg domonkos szerzetesek terjesztettek, a fogadó közeg pedig a jelentős számú, mindenekelőtt a vásáros helyeken jelenlévő szász és északi (lenyelországi) eredetű német, no meg a magyar lakosság volt. Laţcu, XI. Gergely pápának írt levele tanúsága szerint maga is áttért a nyugati keresztény hitre, míg felesége görög-keleti

maradt. Laţcu emiatt válását kérvényezi, míg a pápa inkább arra inti, hogy térítse katolikus hitre feleségét is. Laţcu lánytestvére, Margit (románosan: Muşata) egy Costea nevű bojár felesége lesz, fiuk Péter (Petru), aki Laţcut váltotta a vajdai székben. Mivel anyja jogán került hatalomra, Petru Muşat (1373–1390) néven vált ismertté. Az általa – közvetve viszont Bogdán által – alapított dinasztia a XVI. század végéig vezette Moldvát. Petru Muşat volt az első moldvai uralkodó, aki vazallusi esküt tett lengyel király (Jagelló Ulászló) előtt, Lembergben, 1387ben, a Kievi görög-keleti metropolita jelenlétében (ő, bár pártolta a katolikusokat, ortodox hitű volt). Az ország viszonylagos gazdasági stabilitására utal, hogy bizonyos területi zálog ellenében a moldvai vajda 3000 ezüstrubel kölcsönt nyújtott a lengyel királynak. Petru Muşat érdeme az első Moldvában vert pénzérme is (ezüst garas), 1377 körül. Petru Muşatot közvetlenül, mások szerint rövid időre közbeékelődő és vitatott kilétű másik vajda után testvére, Roman Muşat (1390–1394 – ?) követi. Az ő idejében jelenik meg a vajdai címben a „Moldva országának vajdája a hegyektől a tengerig” formula, ami azt jelenti, hogy ő már biztosan birtokolta Cetatea Albă („Fehérvár”) várát a Dnyeszter torkolata közelében. Ő helyezi hivatalába József (Iosif) érseket (metropolitát), rokonát, aki korábban Cetatea Albă püspöke volt, és a Halicsi (akkor Lengyelországhoz tartozott) metropolita szentelte fel, amivel kiváltotta a konstantinápolyi pátriárka haragját és kiközösítő rendeletét. A lengyel király kegyeit kereste, felújítva az elődje által kötött vazallusi szerződést.

FORRÁSOK Képes Krónika „...Az úr 1330-ik évében, a király számos sereget gyűjtött össze – ha nem is egész hatalmát, mert az ország határaira is küldött különféle hadakat, sok harcost az ország ellenségei ellen. Tamás erdélyi vajda, Miklós fia Dénes, Ivánka unokája ösztökélésére ő maga szeptember havában Szörényen át Bazarád vlach vajda országába ment, hogy kiűzze Bazarádot erről a földről, bizonyára azért, hogy az országot az ösztökélők egyikének birtokába adja. Oda nem való népnek lakhatatlan föld ez; ama fejedelem is mindenkor hűségesen megfizette köteles adóját a fölségnek. A király elfoglalta Szörényt és a szörényi várat, a báni méltósággal egyetemben mindezt az említett Dénesre ruházta. Miután ez megtörtént, Bazarád tisztességes követeket küldött a királyhoz, és ezt üzente: ’Fáradoztál, uram, királyom a sereggyűjtéssel: ezért a fáradságodért hétezer ezüst márka kártérítést adok. Békességgel átadom neked Szörényt is mind a hozzávalókkal, amelyet erőhatalommal foglaltál el; ezenfelül hűségesen megfizetem minden esztendőben az adót, amivel koronádnak tartozom, továbbá pénzemen és költségemen egyik fiamat küldöm udvarodba, szolgálatodra: csak térj vissza békével és ne döntsed veszedelembe embereidet; mert ha tovább jöttök, el nem kerülitek a veszedelmet.’ Ennek hallatára fennhéjázó elmével ily szavakat mondott a király a követeknek: ’Mondjátok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora; szakállánál fogva húzom ki búvóhelyéről!’ Ekkor egy Dancs nevű báró, zólyomi és liptói ispán így szólt a királyhoz: ’Uram, emberségesen szólt hozzád Bazarád, és ez tisztességedre válik; írj neki levelet, és tudasd vele szerető, kegyes jóindulatodat.’ A király azonban megismételte fentebb mondott gőgös szavait és fenyegetését. Nem hallgatott a józan tanácsra, gyorsan tovább vonult a harcba. Olyan földre ért, melyet nem ismert sem ő, sem serege; a havasok és erdős hegyek közepette nem találtak eleséget, hamarosan étlenség, éhség kezdte sanyargatni a királyt, a vitézeket és lovaikat. Úgy lévén a dolog, fegyvernyugvást kötött Bazaráddal: amaz megesküdött, hogy engedelmeskedik a királynak és biztonségosan hagyja visszatérni embereivel együtt, a helyes utat is megmutatja; a király ekkor nyugodtan visszafordult, bízván az álnok szakadárok hűségében. Seregével együtt olyan útra jutott, amley körös-körül, mindkét felől meredek sziklákkal volt elrekesztve; elöl pedig, ahol az út tágasabb volt, a vlachok több helyen erősen körülsáncolták gyepűkkel. A királynak és embereinek eszébe sem jutott az efféle; fenn a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok vlach futkosott és nyilazott a királyi seregre, mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt az, valóságos hajófenék; a tolongás miatt össze-vissza hullottak a legerősebb paripák a vitézekkel együtt, mert az út egyik oldalán sen tudtak fölkapaszkodni a meredek martra a vlachok ellen, előbbre sem jutottak, mert az elébük rakott gyepűk miatt el nem menekülhettek, mint a halak a varsába, a hálóba. Elestek az ifjak, a vének és válogatás nélkül a főemberek, a hatalmasok. Péntektől hétfőig tartott ez a nyomorúságos állapot: e napok alatt úgy dülöngtek egymásra a válogatott vitézek, mint ringó, mozgó bölcsőben a kisdedek vagy a szél ingatta nádszálak. Nagy vereség lőn ott, mérhetetlen sokan estek el a vitézek, főemberek és nemesek pénteken, Szent Márton ünnepe előtt való napon és a rá következő hétfőn. Ott esett el három prépost, András mester, a fehérvári egyház prépostja, e nagyon tisztelendő férfiú, a királyi fölség alkancellárja – odaveszett a királyi pecséttel együtt; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós prépost az erdélyi Fehérvárról; továbbá András sárosi plébános meg a prédikátor rendbeli Péter fráter, a

tisztes férfiú – mind kiitták a kegyetlen halál poharát, minthogy nyomorultul, fadorongokkal sújtották őket főbe. Némely más papokat is, kik a király káplánjai voltak, megöltek; mérhetetlen sokaságú kun is elpusztult. Mind az egyházi férfiak, mind a világi nemesek tetemei a harc helyén várják az egyetemes feltámadás idejét; rokonaik sem tudták szeretteik tetemét soha visszakapni az ellenség támadásai miatt. A vlachok sok foglyot ejtettek, sebesülteket és sértetleneket, az elnyomottak számos fegyverét, drága ruháját, arany- és ezüstpénzét vették el, a drága edényeket, öveket, sok garasoktól duzzadó erszényt, sok fölnyergelt, fölkantározott lovat – mindezt elvitték és átadták magának Bazarád vajdának. A király pedig rajta levő címeres fegyverzetét megcserélte Dénes fia Dezsővel – ezt kegyetlenül megölték, mert azt gondolták, hogy ő a király. A király csak nehezen menekült meg kevés hű emberének védelme alatt. Dancs mester és fia, László és a király familiárisai közül más vitézek meg Berend fia Márton mester úgy álltak körülötte, mint kőfalak: magukra vonták mind a záporként hulló kardcsapást és nyíllövést, hogy megoltalmazzák a király életét a halál támadásától. Illatos kenőcstől elbódult legyek módjára hullt mindenfelől a sereg körül a sok vlach is, miközben kegyetlenül ölték a keresztény népet és Krisztus fölkent papjait. A magyarok által ott megölt vlachok számát csak a furfangos pokolbeli számvető állapíthatta meg.” [Képes krónika. Bp., 1964. 177–179.] Dimitrie Cantemir: Moldva leírása „Idők multával, amikor a rómaiak hatalma meggyengült, Moldvát a barbárok – szarmaták, hunok, gótok – gyakori betörései árasztották el, minek következtében a római telepesek kénytelenek voltak a hegyeken átkelni és a barbárok kegyetlenkedése elől Máramaros felföldjén menedéket keresni. 1 Itt, miután néhány évszázadon keresztül a nehezen megközelíthető bátorságos helyeken saját törvényeik és fejedelmeik alatt éltek […] – midőn úgy vélték, hogy a lakosság elszaporodása miatt már szűkösen vannak – […] Dragoş elhatározta, hogy legalább háromszáz emberével vadászat ürügyén kifürkészi kelet felé a hegyek hágóját. Menetközben véletlenül egy vad bivaly – amelyet a moldvaiak ’zimbr’-nek neveznek – akadt az útjába, és ezt üldözve leereszkedett a hegyek lábáig. Mivel Dragoşnak Moldva névre hallgató vadászkutyája még inkább reátámadott, a vad itt tajtéktól borítottan a rohanó habokba vetette magát, ahol agyonnyilazták, azonban a menekülőt nyomon követő ebet is elragadták a gyors patak hullámai. Ennek emlékére a folyót Dragoş legelőbb nevezte Moldvának; a helyet, ahol mindezek végbementek, népe elnevezéséről Romannak mondotta, s a vad bivaly fejét pedig az új fejedelemség címeréül választotta. Miután bejárta a környéket, ahol folyóvizektől öntözött dús mezőkre, megerősített, de lakatlanul hagyott városokra és várakra bukkant, hírül adta földieinek a látottakat, és felhívta őket, hogy vegyék birtokukba ezt az annyira termékeny területet. A román ifjúság készörömest követi fejedelmét, nagy csapatokban kel át a hegyszorosokon, és telepszik le a csodálatos módon kijelölt vidéken, melynek felfedezőjét, Dragoşt új hazájuk fejedelmeként köszöntik.” [Dimitrie Cantemir: Moldva leírása. Bukarest, 1973. 19–20. (a fejezetet latinból Köllő Károly fordította)]

1

Cantemir itt téved, Moldva nem volt római uralom alatt.

FOGALOMTÁR • Johannita lovagok (Szt. János-keresztesek, ispotályosok, máltai lovagok). A rend a keresztes hadjáratok során, 1113-ban jött létre, harci feladatok mellett a jeruzsálemi zarándokok részére kórházat tartott fenn. Jeruzsálem elvesztése után Ciprus, majd Rhodosz és Málta szigetéről küzdött az oszmán-törökök ellen. Magyarországon a XII. század közepén, II. Géza király alatt jelennek meg Esztergomban. A tatárjárás után a Szörényi bánságot és bizonyos havasalföldi részeket is hűbérbe kapták IV. Bélától, de ezekről, a nehézségeket látva, hamar lemondtak. • Kenéz. Szláv eredetű szó, ez esetben jelentése: vezető ember, falusi elöljáró. Erdély határán, a Temes vidékén élő románok, a Kárpátalján betelepülő rutén lakosság vezető rétege. Eleinte egy-egy pásztorcsoport királyi elöljárók által bíráskodással, igazgatással, katonai vezetéssel megbízott elöljárói voltak. • Székely ispán. A király által kinevezett hivatalnok, akinek feladata a székely székek területén a törvényesség felügyelete. A király kezdetben magyarországi főurak, később inkább az erdélyiek közül nevezte ki, de sohasem a székelyek soraiból. Nem is tartózkodott a Székelyföldön, csak hivatali teendőinek végzésekor, tisztségével járó birtoka és szokásos lakhelye Görgény vára volt. • Szörényi bánság. Havasalföldnek az Oltig terjedő része (Olténia), melyet 1238-ban szállt meg IV. Béla. A tatárok betörése nyomán 1247-ben ugyancsak IV. Béla a johannitáknak adományozza, akiknek ittlétéről nincsenek adatok, de mindenképpen kiszorították őket 1260 körül a bolgár támadások. Ezt követően a magyar királyi ellenőrzés helyreáll, ezt 1320 táján Basarab töri meg. • Vajda. A szó szláv eredetű, jelentése: vezér. A magyarságnál és a velük kapcsolatba kerülő népeknél különféle szintű állami, tartományi és hagyományos közösségi elöljárók neve volt. Az erdélyi, majd a havasalföldi és moldvai vajda elnevezése elsősorban a bolgár tartományfőnökök, fejedelmek „vojvoda” címe alapján alakult ki. Az Erdélyben élő románoknál a középkorban kisebb csoportok vezetői esetében is találkozunk e címmel, ezek feladatköre a kenézekéhez

hasonló, bíráskodási, közigazgatási és katonai teendőket foglal magába. • Vazallus (hűbéres). A feudális függés jellegzetes formája. A hűbérúr (senior) földbirtokot adományozott emberének (hűbéresének, vazallusának) aki ezt hűséggel (fides), katonai és tanácsadási, ritkábban anyagi szolgálattal (servitium) honorálta. A hűbéri függés személyes jellegű volt, egyéni és vertikális jellegű kapcsolatrendszert jelentett, ezért egy vazallusnak lehetett akár több hűbérura is. A vazallus maga is hűbérurává lehetett a tőle birtokot nyerő kisebb hűbéreseknek, azaz kialakulhatott ún. hűbéri láncolat. A személyes jelleg viszont feltételezte „az én hűbéresem hűbérese nem az én hűbéresem” viszonyrendszert is.

BIBLIOGRÁFIA • Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele mai vechi timpuri şi până astăzi. Bucureşti, 1971. 167–174.; 192–196.; 211–225. • Dinu C. Giurescu: Ţara Românească în secolele XIV şi XV. Bucureşti, 1973. 496. • Istoria României. Tratat. II. 15–174. • Képes Krónika. Bp., 1964. 177–180. • Ştefan Pascu – Răzvan Theodorescu (szerk.): Istoria Românilor. III. Genezele Româneşti. Bucureşti, 2001. 361–427.; 473–593. • Ştefan Pascu: Voievodatul Transilvaniei. I. Cluj, 1971. 61–266. • Ştefan Pascu: Mit jelent Erdély? Bukarest, 1984. 56–65. • Nicolae Stoicescu (szerk.): Constituirea statelor feudale româneşti. Bucureşti, 1980. 328 old.

A ROMÁN ORSZÁGOK A KÖZÉPKORBAN A társadalom Feudalizmus vagy valami más? Az első kérdés ezzel kapcsolatban: hova sorolható az időben elhúzódó román középkor társadalmi berendezkedése? A klasszikus európai feudalizmus keretei közé, vagy egy másik, esetleg meghatározásra váró termelési móddal állunk szemben. E kérdést a két világháború közti historikusok igazából fel sem tették, később, a marxista történetírás kötelességének érezte osztályharcos alapon azt válaszolni, hogy kétségkívül itt is feudalizmussal van dolgunk. Másfelől, a nyugati társadalomtörténészek úgy vélik, semmi sem feudalizmus, ami kívül esik a „klasszikus Európa” határain. Tény, hogy itt a francia-angol modell nem lelhető fel, de részleteiben-elemeiben itt is megtaláljuk a feudális társadalom jellemzőit. A vajda és bojárok közti kapcsolatok emlékeztetnek a nyugati vazallusi viszonyokra (nem beszélve arról, hogy a vajdák szabályos vazallusi esküvel kötötték magukat a magyar- és lengyel királyokhoz), a szolgáló rendű paraszt pedig (akinek neve Havasalföldön rumân, Moldvában vecin, ezekben az országokban tehát helytelen jobbágyokról beszélni!) hasonlóképpen volt alávetve földesurának, a bojárnak, mint a nyugati társadalom jobbágya. E viszonyok kétségkívül a nyugati világhoz képest hatalmas késéssel alakultak ki, esetenként fejlődésük elakadt félúton, illetve nem mindig váltak általánossá, de magukban hordozzák a feudalizmus jegyeit. Jelentős volt a klasszikus feudális viszonyrendszerből kimaradó kategóriák aránya is, így a szabad paraszti közösségeké (e parasztok neve Havasalföldön moşnean, Moldvában răzeş). E szabad parasztok faluközösségekben éltek ősi, a feudalizmust megelőző korból öröklött modellek szerint. Román történeti szintézisében Vlad Georgescu ezt az állapotot oldott feudalizmusnak („feudalism diluat”) nevezi, rámutatva, hogy ennek keretében továbbélt nagyon sok nemfeudális jellegű elem, de mindezek ellenére a kor társadalmának általános jellemzésére nincs jobb szavunk. Különleges volt Havasalföldön és Moldvában a cigány rabszolgák (robii ţigani) helyzete. Őket először 1385-ben említi I. Dan vajda oklevele, mely viszont azt is sejteti, hogy korábban is számolni kell velük. Moldvában tatár rabszolgákkal is találkozunk, akik a harcokban foglyul ejtett tatárok, illetve ezek utódai. Az erdélyi hűbéri viszonyok már a nyugati mintát követik, főképpen a XIII. század második felétől. A jobbágynak itt meghatározott kötelezettségei voltak a hűbérúrral, a katolikus egyházzal és az állammal szemben. A hűbérúrnak járt terményben (gabonából és borból) a kilenced (1351-ben vezeti be Nagy Lajos király, de csak a század végétől alkalmazták), továbbá dézsma a különböző háziállatokból és állati eredetű termékekből (hal, sertés, juh, méz), ehhez társultak a különféle, fokozatosan kötelezővé váló ajándékok, a telken megtermelt fontosabb javakból

(baromfi, kalács, tojás). A robotmunka („úrdolga”) változó számú, a „majorsági birtokon” ledolgozandó napot jelentett (1437-ben aratáskor vagy kaszáláskor évi egy-, 1514-ben heti egy, tehát évente mintegy 52 napot). A pénzbeli járadékot 1437-ben differenciáltan állapították meg 12 és 100 dénár (1 forint) között, 1514-ben ez már egyöntetűen 100 dénár. A katolikus jobbágyok az egyháznak is fizettek tizedet, amelyet a XV. századtól kezdve kiterjesztettek a „szakadárokra” (görög-keletiekre = ortodoxokra) is. Az állammal szembeni kötelezettség a kamaraadó formájában törlesztődött (a XIV. században 18 dénár, a XV. század végén 100 dénár), ehhez adódott a kezdetben rendkívüli „subsidium” (=segély), mely fokozatosan állandó kötelezettséggé vált, és jobbágyportánként 100 dénárra emelkedett. Ami különlegesség volt, nemcsak az erdélyi állapotokat illetően, hanem az egész középkori magyar királyság területén, az autonómiák sokasága és színes palettája: a székelyek, szászok, a fogarasföldi román „bojárok”, a bánáti román kerületek, Kővár vidéke (vegyes, román és magyar lakossággal), a jászok, kunok, szepesi „tízlándzsás nemesek” önkormányzati szerveződései. E területeknek megvolt a sajátos önkormányzati szabadsága, de lakóik is különleges társadalmi kiváltságokat élveztek. Nem igaz, hogy ezeknek mind nincsenek nyugati megfelelői, de nem ilyen nagy számban (egy államon belül); és az is szokatlan, hogy esetenként a hűbériség állapotát megelőző elemeket őriznek (például a székelyek nemzetségi jegyeket mutató „nemek” és „ágak” szerinti szerveződése, e szerveződés szerepe a tisztségviselők választásában, még a XVI. század kezdetén is). A középkori erdélyi társadalommal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy ez a kiváltságos rendek sajátos rendszerére épült. A három erdélyi kiváltságos rend vagy náció („nemzet”): a magyar nemesség, a szászok és a székelyek. (Vigyázzunk, ezek nem etnikai értelemben vett nemzetek, a szónak csupán rendi, a kiváltságokat körülhatároló tartalma van!) A románok e rendi rétegződésből kimaradtak, ami nem azt jelentette, hogy képviselőik (a katonai teendőket ellátó kiváltságos közösségek vezetői) nem kerülhettek be a nemesség soraiba, például hadi érdemeiknek köszönhetően. Ezt követően áttérnek a katolikus vallásra, nevük is magyarosra fonetizálódik (Hunyadi, Drágfi, Kendeffy, Jósika stb.) Mások, egyszerű parasztemberek, a szabadrendű székely társadalomba integrálódnak, a székely „fiúleányság” jogán, beházasodva a székely családokba. 1437-ben, az erdélyi parasztok lázadása közepette a három kiváltságos rend („nemzet”) a kápolnai unió révén Unio Trium Nationum (= „a három nemzet szövetsége”) néven köt együttműködési, kölcsönös védelmi egyezséget. A népesség Az államalapítás környékén, tehát a XIV. század közepe tájékán Moldva népessége 400.000 lakosra becsülhető, Havasalföldé 500.000-re, míg Erdélyben mintegy 900.000 ember élhetett. Ekkor még növekedő tendenciát

regisztrálhatunk, ám a XV. században – háborúk, idegen hadak pusztítása és a bojári klikkek közti belső harc nyomán – a Kárpáton túli két vajdaságban egy jelentős visszaesés következik: a XVI. század kezdetén Havasalföld mintegy 400.000 lakost számlált, a század végére viszont már csupán 300.000-et. Moldvában, ugyanebben az időben, ennél is kevesebben éltek. A XVIII. század kezdetére újabb növekedésnek lehetünk tanúi, ekkor Havasalföldön 800.000-re, Moldvában 500.000-re, Erdélyben pedig 2.000.000-ra becsülhetjük a lakosok számát. A népsűrűség nagyobb volt a Kárpátok alatt húzódó dombvidéken, a hegylánc mindkét oldalán, de régen, a török hódoltság előtt sűrűn lakott terület volt a Duna síksága is. Ezt követően viszont pontosan Havasalföld és Moldva legtermékenyebb vidékei néptelenednek el, a török, a krími és bucsáki tatár portyázók, illetve a lengyel-török és orosz-török háborúk nyomán. A Kárpátokon átnyúló népmozgás folyamatos volt, mindkét irányba működött, de erősebb volt a Moldva és Havasalföld felől Erdélybe irányuló lakosság-áramlás, Erdélyből inkább a rendkívüli, ínséges esztendők, háborúk, erősebb hatalmi megszorítások (pl. az 1760-as években a székely határkatonaság szervezése, a „madéfalvi veszedelem”) űzték a népet a Kárpátokon túlra. A gazdaság Földművelés A gabonafélék közül eleinte a köles volt a legkedveltebb, Havasalföldön és Moldvában a búza még a XVI. század elején is ritka, és főleg a bojárság hasznára termelték, illetve importálták Erdélyből. A XVI. századig Erdélyben is a tavaszi búza volt elterjedve, ekkor térnek át az őszi búzára, a Kárpátokon túl e váltás jóval később, csak a XVIII. században történt. A kukoricát a XVII. században kezdték termeszteni. Moldvában és Havasalföldön, de főleg Erdélyben terjed a zab és az árpa, utóbbi a sörfőzés alapanyagaként. A szántóföldek termőképességének megőrzése érdekében a középkor nagy részében a kettő-, később a háromnyomásos gazdálkodást alkalmazták, bár Moldva egyes részein sokáig érvényben maradt a földek végső kihasználásáig folytatott parlagoló, monokultúrás művelés. A kézművesség először az erdélyi szász városokban indult fejlődésnek. Itt az azonos vagy rokon mesterséget űző mesteremberek már a XIV. században céhekbe tömörültek. Ezek kezdetben patriarchális jellegű szerveződések voltak, később szabályzataik egyre merevebbé és zártabbá alakítják őket. A XIV. század második felében Nagyszebenben, Segesváron, Szászsebesen és Szászvároson 19 céhbe szervezett 25 kézműves mesterséget említenek. A következő század elején Kolozsváron, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén – miután az alapmesterségekből új szakmák váltak ki, illetve egészen új foglalkozások születtek (órásmesterség, üvegművesség, papírkészítés) – a mesterségek száma már 40 és 60 között mozog. Később a céhek megjelennek Erdély mezővárosaiban is: az ekkor még

mezővárosi státuszú Marosvásárhelyen 1493 és 1620 között például 17, Székelyudvarhelyen a XVI. század elejétől (mások szerint már az előző századtól) kezdődően 1628-ig nyolc, Kézdivásárhelyen 1572 és 1649 között négy céh alkotta meg és hitelesíttette szabályzatát. A céhes mesterek utcára nyíló, üzletként is működő műhelyeikben, illetve a városi piacokon, vásárokon értékesítették termékeiket. Moldvában és Havasalföldön is szép számmal találunk vásáros központokat, mezővárosokat. Moldvában minden bizonnyal már a XIV. században létezett Cetetea Albă, Chilia, Baia (Moldvabánya), Bârlad, Hotin, Siret (Szeret), Cosmin, Botoşani, Hârlău, Suceava, Iaşi (Jászvásár), Roman (Románvásár), Piatra lui Crăciun (Karácsonykő=Piatra Neamţ), Neamţ, Cernăuţi (Csernovic), Dorohoi, Bacău (Bákó), Trotuş (Tatros), Tighina. Ezek közül viszont igazi városoknak e korai időkben csak a különleges autonóm státusznak örvendő Cetatea Albă-t és Chilia-t tekinthetjük (melyeket ekkor még a génovai kalmárköztársaság ellenőrzött). Havasalföldön Câmpulung, Curtea de Argeş, Severin, Râmnicu Vâlcea, Târgovişte, Buzău, Târgul de Floci, Brăila, Giurgiu, Ruşii de Vede településeken gyanítható szerényebb városi jellegű életforma és gazdasági szerveződés. Mind a moldvai, mind pedig a havasalföldi „városokban” jelentős szász és magyar kézműves népességet találunk, Moldvában sok adat van örmény városlakókról, mindkét ország vásáros helyein találkozunk zsidókkal, idővel pedig egyre nagyobb számban görögökkel is. A bányászat keretében első helyen a só kitermelése állott. A középkorban a sóbányászat kizárólag felszíni fejtéssel történt, és természetesen csakis ott, ahol a sóréteg a talaj közelében helyezkedett el. Az első mélyszinti tárnák Mária Terézia uralkodása idején jelennek meg, Erdélyben. A rezet bányászták Havasalföldön, Olténiában, Baia de Aramă közelében, Bratilovo nevű településen, már Mircea cel Bătrân vajda idején, illetve Erdélyben, az Érchegységben és Nagybánya vidékén. Vasat bányásztak Havasalföldön Baia de Fier-nél, ám sokkal jelentősebbek voltak az erdélyi lelőhelyek (Vajdahunyad, Gyalár, Torockó). Az aranyat Havasalföldön és Moldvában kis mennyiségben mosták az aranymosó cigányok (zlătari, zlat = arany) néhány folyó vizéből, jelentéktelenebb bányák is voltak Olténiában, Vâlcea megyében és a moldvai Baia-n. A fontosabb nemesfém-lelőhelyek viszont szintén Erdélyben voltak, a Nyugati Érchegységben és Nagybánya környékén. A kőolajat kezdetleges módon és kis mennyiségben, szekérkerekek kenésére, illetve bizonyos gyógyszerek készítésére termelték ki, erre a XV. századtól vannak adataink, de a helynevek arra utalnak, hogy e foglalatosság régebbi. Moldvában és Havasalföldön borostyánkő-lelőhelyek is voltak, Erdélyben pedig bányászták még az ólomércet, illetve a higany előállításához a cinóbert. Havasalföldön és Moldvában a XVI. században, mivel a török monopólium nem tette érdekeltté a helyieket e tevékenység fokozásában, több bánya kihasználatlanul marad, és

csak Matei Basarab idején indul újra, amikor például Baia de Aramă-n ismét 700 tonna rezet termeltek ki. A kereskedelem A román vajdaságokat két európai jelentőségű útvonal szelte át: az egyik a Baltikumot a Fekete Tengerrel kötötte össze, a másik Közép-Európából vezetett a Balkánba. A kereskedés kezdetben vásárokon, kirakóvásárokon zajlott, majd ezek mellett megjelennek a bazárok (a vajdaságok területén e kifejezést írott szövegben 1500-ban használják először), később a boltok is. Az áruszállító karavánok a XVII. század elejétől az ún. karavánszerájokban pihenhetnek, majd a század közepétől megjelennek a védőfallal körülvett fogadók („han”), melyek már biztonságosabb feltételeket kínálhattak a kereskedők és árúik számára. 1666-ban Bukarest városában hét fogadót tartottak számon, a legismertebb volt Şerban vajda fogadója, mely Şerban Cantacuzino fejedelemről kapta nevét és egészen a XIX. század elejéig működött. A XVI. század végéig a román vajdaságok külkereskedelme Közép- és Észak-Európát célozta: az innen származó szarvasmarhák, bőrök, a méz és méhviasz, később a gabona is keresett cikkek voltak Ausztria, a német államok, Velence, Lengyelország piacain. Nyugatról szövetárú, fegyverek, kézműves termékek érkeztek. Nagyjából ugyanez a csere zajlott a Kárpáton túli vajdaságok és az erdélyi szász kalmárvárosok kereskedői közt is. A havasalföldi és moldvai uralkodók igyekeztek a külföldi kereskedőket – erdélyieket, génovaiakat, lengyeleket – privilégiumokkal vonzani országaik piacaira. A XVI. századtól (a Budai basaság létrejötte, illetve a vajdaságok feletti török ellenőrzés megerősödése nyomán) egyre inkább érvényesülni kezdenek a török piac érdekei, valamint a Porta kereskedelmi monopóliuma bizonyos áruféleségekre (búza, juhok, később a fa is). Ez a román országok kereskedelmét visszavetette. A Havasalföldön 1365-től, Moldvában 1377-től vert helyi pénzek, a vajdai hatalom megerősödésén túl a helyi kereskedelmi igényeket is tükrözik. A helyi pénzkibocsátást viszont a török megtiltja (Havasalföldön 1477-ben, Moldvában 1527-ben), ezután csak néhány, független státuszát hangsúlyozni kívánó vajda kockáztatja meg saját pénz vagy érme veretését. A közigazgatás Az uralkodó neve Havasalföldön és Moldvában domn, ami a latin dominus-ból ered. Ő, túl az ország-vezetői teendőin, az állam legfőbb bírája és a haderő főparancsnoka. A címében szereplő „Io” a „Ion”-ból származik, tehát minden vajda tisztségénél fogva viseli e nevet, jelentése: „Isten választottja”. Az utódlás viszont nem a nyugati feudális államok pontosan leszögezett trónöröklési törvényeinek mintájára történik, hanem a bojárok bárkit választhattak az uralkodó törvényes vagy törvénytelen utódai, sőt rokonai közül, ami sok trónviszályt eredményezett. A kormányzásban az udvari tisztségviselők („dregători”) segítik.

Az udvari tisztségviselők a későbbi korok minisztereihez hasonlatos hivatalnokok voltak. A foglalatosságok, melyekre címük utal néha jelképesek, az viszont tény, hogy ők képezték a vajda legfőbb tanácsadói testületét. A havasalföldi udvari tanácsban a legfőbb tisztségviselő Olténia bánja volt (az egykori szörényi báni tisztségben gyökerező hivatal). A moldvai tanácsban az olténiai bán rangbéli megfelelője a szucsávai várkapitány („portarul Sucevei”). A vornic az udvar bírája volt, illetve az igazságszolgáltatásért felelős főhivatalnok, e hatásköre viszont nem terjedt ki a bán által ellenőrzött Olténiára. A vajda távollétében ő volt a haderő főparancsnoka. A logofăt az udvari kancellár volt, aki felelt a vajda hivatalos levelezéséért, ő szövegezte meg a vajda nevében kibocsátott okleveleket, ő őrizte az ország „nagypecsétjét”. A vistier (=kincstárnok) afféle pénzügyminiszterként működött, a spătar – jelképesen – az uralkodó fegyverhordozója volt, később Havasalföldön a lovasság főparancsnokaként találkozunk vele. A paharnic (=pohárnok), aki Moldvában ceaşnic néven is előfordul, az udvar boráról gondoskodott, ő töltött a vajdának és kóstolta meg elsőnek az italt. A stolnic (=asztalnok) az uralkodó élelméről gondoskodott, ő volt az étekfogások előkóstolója is. A comis a fejedelmi istállók felelőse volt, a postelnic az uralkodó lakosztályát vigyázta. A XVI. századtól tűnik fel Moldvában a hatman (lengyel közvetítéssel, a német Hauptmann-ból), a hadsereg parancsnoka. A területi közigazgatás egységeit Havasalföldön judeţ, Moldvában ţinut névvel jelölték, élükön a magyar főispánnak megfelelő pârcălab állott. Erdély „törzsterülete” hét vármegyére (comitatus) oszlott, de ezek mellett ott voltak a specifikus autonóm szerveződések, a székely és szász székek (sedes), Fogarasföldje román autonómiája, a bánsági román kerületek, illetve Kővár-vidék (utóbbi jellegzetes magyar-román autonóm szerveződésként). A török uralom a XV. század folyamán telepedett rá Havasalföldre és Moldvára. A legfőbb eszköz, amellyel a Porta igyekezett kihasználni ezen országok fölötti hatalmát az adó (haraciu, magyarosan: harádzs) behajtása volt. Moldva 1456-ban 3.000 török aranyat fizetett, 1481-ben 6.000-et, Rareş vajda idején (1527–1538) 10.000-et, 1553-ban 30.000-et, 1593-ban 65.000-et. Havasalföld 1462-ben 10.000 aranyat, 1567-ben 65.000-et, 1593-ban 155.000-et. Erdély a XVI. század közepétől 10.000–15.000 arannyal adózott, legnagyobb adója (a XVII. század végén, Apafi Mihály idején) sem haladta meg a 40.000 aranyat. Hatalmas kiadásokat jelentettek a Kárpátokon túl a különféle alkalmi költségek, így a trón megváltása (1541-ben Moldvában Rareş vajdának 100.000 aranyába került, de Havasalföldön, a XVI. század közepén Mircea Ciobanul, illetve 1583-ban Petru Cercel millió körüli összeget fizettek. Ezekhez adódtak az uralkodók évi

megerősítéséért fizetett összegek, a rendszeres pótadók (peşcheşuri, bacşişuri), a török kereskedelmi monopólium, a rendkívüli hadiadók. Moldva és Havasalföld – csakúgy, mint Erdély – elkerülték több környező tartomány sorsát, és nem lettek török basaságok (vilajetek, tehát teljesen függetlenségüket vesztett területek), de a Kárpátokon túli két vajdaság esetében a török uralom súlya keményen visszavetette a fejlődést.

FORRÁSOK Mircea cel Bătrân (Öreg Mircse) vajda 1409-ben megerősíti a lembergi (Lengyelország, ma Ukrajna) kereskedők előjogait Havasalföldön. „Mi Mircea, Havasalföld vajdája, Fogaras és Omlás hercege jó egészséget és minden jó sokasodását kívánjuk Lemberg vára mostani és jövőbeli bíráinak, esküdtjeinek és valamennyi kereskedőjének. Országaink és tartományaink, valamint kereskedőink nagyobb hasznára határoztuk, hogy megerősítsük baráti szerződéseinket, hogy az idők végezetéig fennmaradjanak, hogy kereskedőitek és felséges uralkodó testvéreink, Lengyelország királyának 2 valamint Vitold herceg 3 kereskedői, az érvényes szokásrend értelmében lehetőséget kapjanak arra, hogy által járhassák országunkat áruikkal úgy, hogy személyükben és javaikban kár ne érje, ámde azzal a feltétellel, hogy midőn Lembergi kereskedőitek, vagy mások a fent mondott uralkodó testvéreink egyéb kereskedői átmennének posztóikkal és egyéb áruikkal Târgovişte városunkon, tartozzanak fizetni egy alkalommal, nekünk vagy a mi emberünknek harmincadvámot javaikra, posztóikra és egyéb áruikra. Ezután szabadon megengedjük ezen kereskedőknek, hogy egész országunkban eladhassák posztóikat és egyéb áruikat minden más vámfizetés nélkül, és hogy vásárolhassanak országunkban mindennemű árut, az ezüstön kívül. Akarjuk továbbá, hogy amennyiben bárki közületek vagy a tieitek közül adósa lenne a mieinknek, késedelem nélkül cselekedjünk az igazságtétel érdekében, mindannyiotok és a tieitek számára. Mindemellett, amikor haza akarnátok térni, megengedjük és fogadjuk hitünkre, hogy elmehettek, mindenféle egyéb vámilleték fizetése nélkül, javaitok és személyetek minden bántódása vagy más akadály nélkül. Mindezek tanúságára határoztuk hogy megíródjon jelen levél és parancsoltuk, hogy ráillesszék a mi nagy pecsétünket. Kelt Argeşen, az Úr 1409-ik esztendejében. [Radu Manolescu (főszerk.): Oraşul medieval. Culegere de texte. Bucureşti, 1976. 172–173.] A parasztság és nemesség képviselőinek egyezsége a kolozsmonostori konvent előtt, 1437. október 10-én „[…] [A cenzus fizetéséről:] Tehát minden jobbágyi állapotú ember vagy paraszt az ő földesurának egy egész évben nyolc ökörrel felszántható egész telek után számítva egy aranyforintot tartozik fizetni, fél telek után fél forintot és két ökörrel vagy [két] lóval felszántandó föld után huszonöt dénárt az éppen érvényben lévő pénzben. Ha pedig valamelyik parasztnak szántásra alkalmas barma nincsen, de van más marhája vagy jószága, nevezetesen juha, kecskéje és tehene vagy szőlője, mely egy telek értékével felér, hasonlóképpen egy aranyforintot tartozik fizetni. Akinek pedig ilyen állatokból vagy jószágokból kevesebbje van egy telek értékénél, számítás vagy becslés alapján tartozik fizetni. Akinek pedig nincs állata, nevezetesen barma és apró marhája s nem másként csak saját kezével, favágással vagy gabona csépéléssel keresi eleségét és ruháját, évenként tizenkét dénárt tartozik adni. Mindezt oly módon, hogy az említett [parasztok] földesuraiknak az előbb mondott összes fizetségeknek a felét a most következő Szent Márton hitvalló napjára teljesen kifizetni tartoznak. [Az ajándékokról és a robotról:] Továbbá ugyancsak minden paraszt vagy jobbágy ugyanebben a teljes esztendőben az egyébként szokásos módon három ajándékot köteles szolgáltatni urának a meghatározott határidőben. Hasonlóképpen mindenik közülük évenként egy napot tartozik szolgálni urának, bármilyen fajta szolgálattal, amelyet földesura számukra 2 3

II. Jagelló Ulászló (1386–1434) Vitold litván kenéz (1392–1430)

elrendel, mégpedig úgy, hogy akik ebben az évben azt a napot uraiknak leszolgálták – azok mentesek legyenek attól; akik pedig nem szolgálták le, azok kötelesek leszolgálni. [A földesúr bíráskodási jogáról:] Továbbá minden nemesnek jogában áll birtokán a maga jobbágyai közt egyébként szokás szerint törvényes igazságot tenni. Ha valamely jobbágyok elítéltetnének vagy vád alá helyeztetnének, ugyanis a nemesnek szabadságában van kivallatást eszközölni a jobbágyain és ugyanolyan oknál fogva vád alá fogni őket, de mégis úgy, hogy ha valamely jobbágy földesura ítéletével megelégedni nem akarna, az eddigi szokás szerint legyen lehetősége más faluba, illetve mezővárosba áttenni ügyét kivizsgálás végett; ahol bármilyen döntést hoznak róla, mind a földesúr, mind a jobbágy azzal megelégedni tartoznak. [A parasztok költözködési jogáról:] Továbbá ha valaki a parasztok vagy jobbágyok közül földesurától törvénytelenül, annak engedelme nélkül s a köteles földbért sem téve le, adósságait meg nem fizetve, akár a mostani háborságban más helyre költöznék megtelepedés végett, az ilyen embert vagy parasztot azon nemesnek, akinek birtokáról távozott, az ország bevett szokásai szerint hazavinni hatalma van éspedig oly módon, hogy a jobbágy hazavitele és hazaérkezése után tizenöt napig tartozik ott maradni, ahonnan jogtalanul eltávozott, adósságait fizesse ki s azután, ha kitart abban, hogy máshová akar költözni: engedélyt kapván, a köteles földbért letévén, egyéb tartozásait is megadván, szabad hatalmában legyen eltávozni. Továbbá hasonló módon, ha valaki a parasztok vagy jobbágyok közül máshova akarna áttelepedni, akkor engedélyt kapván, a köteles földbért letévén, minden tartozását és jelesül az előírt adó felét kifizetvén, szabadsága legyen az elmenésre, minden hamis károsítás nélkül a földesura részéről. [A malmok és malomárkok karbantartásáról:] Továbbá minden jobbágy máskülönben szokás szerint tartozik földesura malmainak épületeit, gátjait karbantartani és a malmok fenntartásához szükséges bármily munkát elvégezni.” [Demény Lajos: Paraszttábor Bábolnán. Bukarest, 1977. 273–275.] A kolozsvári lenszövők [takácsok] céhének szabályzata. Kolozsvár, 1479. december 13. „[…] Mindenekelőtt bármelyik mesterember ha céhbe akar állani, megfelelő és hozzáértő legyen és a maga jó viseletéről bizonyságot tegyen. Hasonlóképpen bárki céhünkbe akar állani, megfelelő bizonyságot tegyen, hogy az inaséveket mesterségünknek rendje és szokása szerint igaz becsülettel kitöltötte. Hasonlóképpen bármelyik mester a céhbe állásnál egy aranyforintot fizessen. Hasonlóképpen ha közülünk valaki, vagy annak felesége, fia vagy leánya elhalálozna, valamennyi mesternek kötelessége leszen a temetésen megjelenni, s ha valaki azt elmulasztaná, ezért egy fél font viasz adásával büntettessék; tovább négy fiatal mester tartozik szolgálni ez alkalmatossággal, szokás szerint. Hasonlóképpen ha valaki közülünk elhaláloznék, s annak özvegye a mi mesterségünkből való mesteremberhez menne nőül, tovább folytathassa a mesterséget; de ha más mesterségbeli mesteremberhez menne nőül, mesterségünket ne folytathassa. Hasonlóképpen ha valaki mesterségünkbeli mesterember leányával házasodnék meg, a céhnek ne tartozzék fizetni, de tartozzék a mesterasztal-adással. Hasonlóképpen a céhmester tartozzék felvigyázni minden mester mívére, hogy a mesterség károsodást ne szenvedjen, hanem a szokott rend és mód szerint művelje azt. Ha mégis valamelyik mesterember híjával találtatnék, büntetése négy font viasz legyen. Hasonlóképpen mindegyik mesterember tartozzék alázattal szolgálni a Szentlélek oltárán, amelynek védnökségét lelkeink üdvössége végett tiszteljük. […]”

[Kovách Géza – Binder Pál (válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta): A céhes élet Erdélyben. Bukarest, 1981. 65–67.]

FOGALOMTÁR • Céh (a bajor-osztrák Zech szóból). A virágzó középkor árutermelésének fejlődését, de egyben korlátozottságát is tükröző érdekvédelmi szervezetek egy-egy iparág kézművesei számára. Céljuk, hogy privilégiumokkal monopolizáljanak egy többékevésbé körülhatárolt városgazdasági területet, védekezzenek az idegen árúk, a városba beférkőző vagy közülük kiemelkedő iparosokkal szemben. • „Fiúleányság”. A székely jog jellegzetessége, miszerint a fiú örökös nélküli székely családban nemcsak a család vagyona, de rendi besorolása, kiváltságos státusza is leányágon öröklődik tovább. • Nyomásos gazdálkodás. A kialakult feudalizmus uralkodó földhasznosítási módja, melyben a bevetett szántóparcellák és a közös ugar szabályos éves forgásban váltották egymást. A szó maga a latin calcatura-ból származik, ez meg a „calcare” igéből, ami arra utal, hogy a művelésen kívül hagyott ugart az állatok „tapossák”. Kialakulása összefüggésben áll a népesség szaporodásával és az eszközök tökéletesedésével, az ún. nehézeke elterjedésével. • Székely nemek és ágak. A történészek többsége úgy véli, a Marosszékre vonatkozóan adatolható székely szokásjog – miszerint a XVI. század elején még bizonyos széki tisztségek (bíróság, hadnagyság) betöltése egy 6 nemre és 24 ágra épülő rotációs rendszer szerint történt – régi eredetű nemzetségi szervezet maradványa. E nemek és ágak a következők: az Adorján nem a Vácmán, Telegd, Vaja és Poson ágakkal; a Meggyes nem a Meggyes, Kürt, Dudor, Gyáros ágakkal, a Jenő nem a Balási, Új, Szomorú, Boroszló ágakkal, a Halom nem a Halond, Náznán, Péter, György ágakkal, az Abrán nem a Gyerő, Új, Nagy, Karácson ágakkal és végül az Őrlőc nem az Ecken, Seprőd, Szovát és Bod ágakkal. A Székelyföld más részein a forrásokban nem találkozunk e rendszer működésének közvetlen nyomaival, de a nemek és ágak nevei előfordulnak az okleveles-, illetve a hely- és személynévanyagban. Vannak viszont, akik kétségbe vonják a székely nemek és ágak régi, a nemzetségi társadalom ködébe visszavezethető eredetét, és a rendszert késő középkori keletűnek tartják.

BIBLIOGRÁFIA • Binder Pál: Közös múltunk. Románok, magyarok, németek és délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttélésről. Bukarest, 1982. • Demény Lajos: Paraszttábor Bábolnán. Bukarest, 1977. • Erdély története. Bukarest, 1964. 127–143.; 160–166. • Vlad Georgescu: Istoria românilor. De la origini până în zilele noastre. Bucureşti, 1995. • Constantin C. Giurescu: Contribuţiuni la studiul originilor şi dezvoltării burgheziei române până la 1848. Bucureşti, 1972. 7–65. • Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele mai vechi timpuri până astăzi. Bucureşti, 1971. 228–246., 251–253. • Kovách Géza – Binder Pál (válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta): A céhes élet Erdélyben. Bukarest, 1981. • Radu Manolescu (főszerk.): Oraşul medieval. Culegere de texte. Bucureşti, 1976. 52–53, 85, 123–127, 129–130, 187, 191, 200, 255, 262–263.

A ROMÁN TÁRSADALOM AZ ÚJKOR KÜSZÖBÉN A XVII-XVIII. század fordulóján a Dél-Kelet-Európai térséget a török birodalom lassú hanyatlása, illetve két új nagyhatalom, Ausztria és Oroszország terjeszkedése, majd vetélkedése jellemezte. E versengés közepette a Román Országok gyakran váltak hadfelvonulási területekké, hadszínterekké, különböző idegen seregek által sarcolt régiókká. Ebben az időszakban két tehetséges, merész terveket szövő uralkodó hívta magára a figyelmet. Moldvában Dimitrie Cantemir (1710-1711) rövid uralkodása során kapcsolatot teremtett, illetve megállapodást kötött Oroszország cárjával, I. (Nagy) Péterrel (1711. április 3/14, Luck), mely értelmében – a törökök feletti győzelem esetén – Moldva kiterjesztené határait a Dunáig és a Fekete Tengerig, a trón örökölhetővé válna, a cár vállalná egy 10.000 fegyverest felvonultató moldvai sereg zsoldjának fizetését, és nem tartana igényt országadóra. A Prut menti Stănileşti-nél vívott csatában azonban a törökök győztek, így Cantemir vajda ígéretes uralkodói pályafutása megszakad, és a cári udvarban talál menedéket, I. Péter tanácsadójaként, főképpen értékes tudományos munkásságával keltve fel a kortársak és az utókor figyelmét. Havasalföldön Constantin Brâncoveanu (1688-1714) az idők bizonytalan voltához képest igen hosszú ideig uralkodott. Ebben szerepet játszott az is, hogy hatalmas vagyonával sokáig sikerült megvesztegetnie a megfelelő időben a megfelelő török hivatalosságokat, és elhárítani a gyanút. Végül azonban ez a török hatalmasságok által is irigyelt tetemes vagyon siettette bukását. Függetlenségi tervei megvalósítására a nyilvánosságot sem mellőző kapcsolatokat alakított ki az osztrákokkal, majd az oroszokkal, titokban törökellenes akció szervezésén munkálkodva. Miután, hatvanadik születésnapja tiszteletére, Erdélyben saját képére érmét veretett – ami egyfajta függetlenségi gesztusként is értelmezhető – a szultán Isztambulba rendelte. Itt a híres Héttoronyba zárták, majd négy fiával és tanácsadójával, Ienache Văcărescuval együtt lefejezték. E két uralkodó után a törökök szükségesnek látták módosítani a két Dunamenti román ország uralmi és ellenőrzési rendszerét. Ettől kezdve előszeretettel választották ki a Moldva és Havasalföld trónjára szánt személyeket az isztambuli görög tisztviselői karból, illetve különféle törökhű levantei csoportokból, akiket – Konstantinápoly görög negyedéről, Fanarról, ahol egy részük lakott – fanariótákként szoktak emlegetni. A román történetírók jelentős része a fanarióták országlásának korát egy döntően negatív időszakként értékeli, melyben az idegen szellem és a hatalmon lévők mértéktelen harácsolása volt szinte kizárólag a jellemző. Mások, így Nicolae Iorga és a hatása alatt álló történészek köre már felfigyelt a korszak pozitív vonatkozásaira is. Az sem fedi a valóságot, hogy valamennyi fanarióta uralkodó idegen lett volna: a legismertebb fanarióta fejedelmi családot, a

Mavrocordat famíliát rokoni szálak fűzték helyi nagybojár-nemzetségekhez, Racoviţa és Callimachi moldvaiak voltak, a Ghica klán pedig ugyan Albánia földjéről származott, de már régóta elvegyült a helyi elit soraiban. A görög elem jelentősége inkább későbben, 1774 után növekedett meg, ekkor kezdtek kiszorulni a helyi “fanarióták” a török kegyeiből, és léptek helyükbe a levantei származású famíliák: Ipsilanti, Moruzzi, Caragea, Şutzu. A lényeget tehát nem elsődlegesen az uralkodók etnikuma hordozza, hanem a korszak meghatározó vonásai. Az egyik alapvető újdonság a török uralom súlyosbodása mind gazdasági, mind politikai tekintetben. A Porta ebben a korban sűrűn váltogatta Moldva és Havasalföld trónjára helyezett embereit, hatot közülük pedig egyszerűen kivégeztetett. A két ország maradék autonómiáját tovább szűkítették. Az önálló diplomáciának vége, az uralkodók a birodalmi politika és közigazgatás közönséges láncszemeivé váltak, kinevezésük, visszahívásuk, újbóli kinevezésük, áthelyezésük egyik országból a másikba: ez mind a központi török adminisztráció kénye-kedve szerint történt. A haderő egy rendészeti és határfelügyelő, igen korlátozott létszámú sereg szintjére redukálódott, az ország területén a rivalizáló nagyhatalmak hadai szabadon prédáltak. 1718-ban, a pozsároveci béke értelmében Olténia osztrák uralom alá került, egészen az 1739-ben megkötött belgrádi békéig. A román történészek jelentős részének negatív megítélése mellett többen az olténiai két évtizedes osztrák uralom pozitív hatásairól is beszélnek, hiszen az általuk meghonosított korserűbb bürokrácia és adminisztráció, a rend következetesebb megkövetelése közelebb hozta Havasalföld nyugati részét, és ez által valamelyest az egész országot egy nyugatiasabb életformához, gondolkodásmódhoz. Moldva északi része, Bukovina 1775-ben került osztrák fennhatóság alá. A korszak igen kedvezőtlen árnyalatai mellett – mint erre már utaltunk – nem mellőzhetők a pozitív, a földrészünk modernizálódó országaihoz való politikai-gazdasági felzárkózást célzó törekvések. Voltak a fanarióták között európai egyetemeket megjárt, magas képzettségű egyének is, akik képesek voltak túllépni a szűk egyéni érdekeken, és felvilágosult abszolutista szellemben fogant reformok segítségével egyengetni az ország felemelkedésének útját. E személyek sorából kiemelkedik Constantin Mavrocordat, aki 1730 és 1769 között felváltva uralkodott Havasalföldön és Moldvában. Egyik fontos újítása volt az egységes adózás bevezetése (1730), mely révén a túlbúrjánzott és követhetetlen, tehát mindenféle visszaélésre módot teremtő adórendszert egy adó váltotta fel. Ez a török gáncsoskodása miatt nem érvényesülhetett kellőképpen: új adókat vezettek be, megtörve ezáltal az egységesített rendszert. 1740-ben hozott rendelete értelmében az minősül bojárnak, akinek van egy közhivatala (“slujbă domnească” – a korábbi birtok-alapon való minősítés helyett). A bojárság ekképpen afféle “hivatalnok-nemességgé” alakult, az uralkodó engedelmes támogatójává, aminek a későbbiekben negatív hatásai is voltak. Bevezette a tisztségviselők állandó javadalmazását, amivel a mindent

átfogó korrupció és ellenőrizetlen harácsolás méreteit próbálta korlátozni. Reform elveit a francia Mercure de France című lapban közölte, egy 13 szakaszos “Alkotmány” (voltaképpen egy tervezet) formájában. Legjelentősebb reform-intézkedése a Havasalföldön 1746-ban, Moldvában 1749-ben bevezetett, a feudális függőségű parasztok helyzetét szabályozó rendelete volt. E rendelet 10 talléros váltságdíj fejében engedélyezi a parasztok szabad költözését. Gazdasági függésük változatlanul fennmaradt, hiszen földdel nem rendelkeztek, csupán jogi függésük szűnt meg. A két fejedelemség gazdasági élete a XVI. század közepétől stagnált. A XVII. századi utazók hatalmas kiterjedésű, termékeny, ám kihasználatlanul heverő földekről írnak, ezek az állapotok alig változnak a XIX. századig. Ennek ellenére sor került új földek feltörésére, ekkor terjedt el az őszi búza, a kukorica… A korábban élénk közép-európai import hanyatlott, csupán az erdélyi kapcsolatok éltek változatlanul tovább. A szász városokból posztó, szekerek, kötél-árú, szíjak, szerszámok, ékszerek, egyszóval mindenféle kézműipari cikk áramlott a fejedelemségek felé, ezekből Erdélybe méz, viasz, sózott hal, ökör, ló, juh, állatbőrök, bor. A jelentős átmenő kereskedelmet lebonyolító útvonalak fontossága nagy mértékben csökkent. Az export 60%-a Törökországba irányult, ennek hasznát viszont elvitte az adó, a fejedelmi szék megvásárlásának tetemes és gyakori költségei, az egyéb korrupciós kiadások, az országlásuk rövidsége tudatában lévő uralkodók türelmetlen felhalmozási igyekezete. Isztambul élelmiszer-ellátása a Román Országok kötelező feladata volt, és nagyban hozzájárult a tartalékok kiszipolyozásához. A vezető társadalmi osztály, a bojárság fokozódó keletiesedése vonja magára figyelmünket: küllemben, ruházatban, szokásokban… Némely birtokos családok óriási vagyonokat halmoztak fel, fényűzésük látványos méreteket öltött: az átmtnetileg Péterváron élő Callimachi főudvarmestert maga I. Sándor cár állította meg gyakorta sétái során, hogy megcsodálhassa gyönyörű prémes bundáit. Egyértelmű volt a törekvés a szabadparaszti réteg lezüllesztésére, ami heves ellenállást eredményezett. A szolgáló emberek kategóriája (“rumâni”, “vecini”), bár robotterhei csekélyek voltak, a hatalmas adók, a rendezetlen viszonyok miatti tisztviselői önkény szorításában élt. Az 1774-ben megkötött kücsükkajnardzsi béke bevezette az orosz protektorátus intézményét, ami a török kereskedelmi monopólium enyhülését jelentette, továbbá a lehetőséget a török-levantei önkény mérséklését is előidéző orosz, osztrák, porosz, francia konzulátusok megnyitására. Az újabb orosz-török háborúk azonban 1789-től a fejedelemségeket ismét hadszíntérré változtatták. E konfliktusok nyomán, 1812-ben Besszarábia (a Prut és Dnyeszter közti terület), a cári birodalomba kebeleződött. Erdély helyzete a Habsburg birodalomban Erdélyben a hosszú távú osztrák katonai jelenlét már 1688-ban kezdetét vette, ekkor még az ideiglenesség ürügyén. Az ország integrálását a Habsburg

birodalomba az 1691-ben (I. Lipót által) kibocsátott császári “alkotmánylevél”, a Leopoldinum szabályozta. Korabeli megfogalmazás szerint az impériumváltozás a fa járom vasjárommal való helyettesítését jelentette. Az uralmi rendszer kiépülését Antonio Caraffa, a berendezkedés utáni évek erdélyi osztrák katonai parancsnoka jellemezte találóan: ő az “Amor et Timor” (szeretet és félelem) politikáját javasolta és követte, mely az uralmi rendszer enyhítésének és bekeményítésének tervszerű váltogatásán alapult (magyarul ezt “húzd meg – ereszd meg” játéknak szoktuk mondani). A hatalmi viszonyok főképpen 1711 után, a Rákóczi szabadságharc leverését követően tisztultak le. A közigazgatás és bíráskodás helyi irányítószerve a Gubernium (“Főkormányszék”) volt, Bécsben az erdélyi Udvari Kancellária, legfelül pedig a birodalom “minisztertanácsának” erdélyi tagozata, a “Ministerialkonferenz in rebus Transsylvanicis” helyezkedett el. Hatalmas terhet jelentett az osztrákok által követelt adó, mely 1711 után békeévekben 750-800 ezer forint volt. Az adóbehajtás rendszerét több adóreform során tökéletesítették. Megfigyelhető a Habsburg kormányzat igyekezete az ország felekezeti homogenizálására, melynek keretébe helyezhető a románok hatalom által kikényszerített vallási uniója a katolikus egyházzal (az 1697-es zsinati határozat nyomán). Az unió következtében létrejött a görög katolikus (egyesült vagy “unitus”) egyház, ennek vallási és szellemi központjává Balázsfalva nőtte ki magát. A császári udvar által bőkezűen támogatott balázsfalvi papi szeminárium a román nemzeti ébredés, felvilágosodás szellemi bölcsőjévé válhatott. A tömegek jó része viszont kitart ősei hite mellett, illetve színleg is visszatér arra, így 1761-ben a hatóságok kénytelenek voltak visszaállítani a görög-keleti erdélyi püspökséget. A felvilágosult abszolutizmus korszakában a birodalom uralkodói által bevezetett reformok hozzájárultak Erdély modernizációjához is. Mária Terézia (1740-1780) a közigazgatás egységesítését és racionalizálását próbálta elősegíteni, a bíráskodás egységesítésére, illetve a közigazgatástól való különválasztása érdekében létrehozta az Állandó Táblákat, átszervezte a levéltárakat, Erdély keleti és déli határain – a székelyek véres ellenállása dacára – átalakította a határvédelem rendszerét. II. József (1780-1790), szemben előde taktikus és türelmes reformpolitikájával, egy felvilágosult szellemiségű, de drasztikus és türelmetlen reformprogramot vezetett be, mely társadalmi (jobbágyfelszabadítás) és adminisztratív (helyi közigazgatás gyökeres átszervezése, helyi autonómiák rendszerének felszámolása) intézkedéseivel kivívta a kiváltságos osztályok erőteljes ellenszenvét, nyelvrendeletével pedig maga ellen hangolta az egész magyarságot, társadalmi státustól függetlenül. Mindezek ellenére, ha kizárólag negatívan ítélnők meg az erdélyi Habsburg kormányzatot, figyelmen kívül hagynánk azokat az igen jelentős modernizációs folyamatokat, amelyeket az ország új urai indítottak el és valósítottak meg.

FORRÁSOK Nicolae Iorga: Constantin Brâncoveanu halála „Felesége és gyermekei szeme láttára tolvajként vallatták, fejét, karját, mellét tüzes vassal égették májustól júliusig, hogy mindent bevalljon, amit csak követeltek tőle. Ekkor testileg-lelkileg megtörten a Bosztandzsi-basi börtönbe vitték át. Az öreg fejedelem kiadta a Velencében őrzött 400.000 lejről szóló írásbeli felhatalmazását is. Konstantinápolyi ügyvivőjét, rokonait őrizet alá helyezték. Gherasim alexandriai pátriárkát Moldvából hozatták be, mondja el ő is, mit tud az esetlek még mindig elhallgatott pénzösszegekről… […] Végül augusztus 15-én, vasárnap, Nagy Boldogasszony napján, a fejedelemasszony név- és egyben hatvanadik születésnapján megpecsételődött a fejedelem és valamennyi gyermekének sorsa, miután Văcărescu halála megelőzte az övét. […] Ingben, mezítláb és hajadonfőtt vezették vezették őket a jelenetet vitorlás csónakjából végignéző szultán, a vérszomjas vizír és a Yali-Kioszknál, a szeráj közelében álló ’Tengerparti Kioszk’-nál összecsődült udvar és könyörtelen tömeg elé. Elsőül a tizenhét éves gyermek, Matei esett áldozatul; aztán rendre valamennyien: Radu, a menyegzője küszöbén álló vőlegény; a nagytudományú és kegyes Ştefan; a büszke Constantin. Az öreg fejedelem mindezt látta: mit számíthat már a halál ehhez képest? Kifáradt volna a hóhér, vagy a részvét ernyesztette el a karját? De Constantin vajda nyakát úgy vágta ketté a bárd, hogy feje nem gurult le a valamennyi gyermeke vérétől pirosló porba. Talán a borzalomtól merevedett meg a szerencsétlen fej, s azért nem akart elválni a testtől. ’A hat halálra gyötört tetemét körülhordozták az utcákon – írja egy követ –. Azután [a fejeket] felszegezték a szeráj nagykapujára, hogy gonosztevők tetemei módjára közszemlére tétessenek ki. Este azonban bedobták őket a tengerbe.’” [Nicolae Iorga: Válogatott írások. Fordította Nagy Géza. Bukarest, 1971. 295-296.] Havasalföldi falukép a fanarióták korából: „Bemenvén valaki ama helyekre, melyeket falvaknak neveznek, nem lát ott sem templomot, sem házat, sem kerítést a ház körül, sem ökröt, sem tehenet, sem birkát, sem majorságot, sem veteményest családja eleségére, röviden, nem lát semmit; csupán valami földbe vájt helyiségeket, amit putrinak neveznek, ahova belépvén nem lát az ember csak egy földbe mélyesztett üreget, ahova épphogy befér asszonyával és gyermekeivel, a tűzhely körül, meg egy vesszőből font kéményt, amit kivezettek a felszínre és trágyával tapasztottak. Meg a tűzhely mögött még egy lyuk, amelyen futva menekülhet, ha neszét venné, hogy valaki ott az ajtó előtt; mert tudja, nem lehet az más, mint valami pénzadóságot behajtó küldönc.” [C. Golescu: Însemnarea călătoriei mele. Bucureşti, 1952. 86.] Mária Terézia vallomása uralkodási elveiről: „Minden dologhoz nagy állhatatossággal fogtam, és a legerősebben kitartottam mellette, miközben kedélyem a legnagyobb szükségek közepette is olyan nyugodt maradt, mintha ezek az ügyek egyáltalán nem tartoznának rám. Mert – ha az isteni gondviselés úgy rendelte volna – ugyanolyan belenyugvással és megelégedéssel mondtam volna le az uralkodásról, akár nyilvánvaló ellenségeimnek engedve azt át, ha bebizonyosodott volna, hogy ez a kötelességem, vagy országaim javát mozdítom elő vele. E két szempont volt mindenkor legfőbb alapelvem. Bármennyire szerettem is családomat és gyermekeimet, annyira, hogy sem szorgalommal, sem gondoskodással, sem bánattal, sem munkával nem takarékoskodtam irányukban, mégis velük szemben mindenkor előnyben részesítettem volna országaim érdekét, ha lelkiismeretem ennek szükségességéről győzött volna meg, vagy ha ezen országok jóléte úgy követelte volna meg, mivel ezeknek az országoknak közös és első anyja vagyok.”

[Ifj. Barta János: Mária Terézia. Bp., 1988. 98-99.] II. József 3808/1786 sz. rendelete „A megye egy kis része a királyságnak. Nem azért nevezem kicsinek, mert jelentéktelen lenne, hanem azért, mert a királyság körülbelül 43 hasonló részre oszlik. Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar mind ez ideig részben ilyen vonatkozásban tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene, és megengedné, hogy az általános törvényhozáson, valamint alkotmányon alapuló és a részlegekhez vagy megyékhez eljuttatott rendeletekkel kapcsolatban véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen, és a halogatás miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen akkor, amikor csak az engedelmesség és a végrehajtás a kötelességük.” [Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformja Magyarországon. Bp., 1982.451-452.] II. József nyelvrendelet-indoklása: „Mily sok előny biztosítja az általános jót, ha csak egy nyelv használatos az egész Monarchiában, az érvényesül az érintkezésben, foglalkozásokban, ha minden része a monarchiának szorosabban összefűzetik és a lakosok a testvéri szeretet legerősebb köteléke által egyesíttetnek – azt mindenki beláthatja és Franciaország, Anglia, Oroszország példájából arról elegendőképpen meg is győződhetünk.” [Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Bp., 1939. 104.]

FOGALOMTÁR • Állandó („Continua”) Tábla. Bírósági fórum, amelyet Mária Terézia 1763-ban állított fel Erdélyben, a törvénykezésbeli összevisszaság felszámolására, a Szász- és Székelyföldön, a vármegyékben, a szabad királyi- és mezővárosokban addig érvényes eltérő jogi normák egységesítésére. Lényeges volt – és előrelépés az addigi állapotokhoz képest – hogy az Állandó Táblának állandó székhelye is kellett legyen. • Felvilágosult abszolutizmus. Néhány Közép- és Kelet-Európai uralkodó (a porosz II. Frigyes, az orosz II. Katalin, a Habsburg birodalomban Mária Terézia és II. József) kormányzását nevezzük így. Kialakulásának fő forrása a felvilágosodás ideológiája. Eszerint (J. J. Rousseau társadalmi szerződés-elmélete alapján) a királyoktól – mint az állam „első szolgáitól” – várható a szabadság és boldogság birodalmának megteremtése, ők kell meghozzák „felülről” azokat a reformokat, melyek a nép boldogulását elősegítik. • Levante. A Földközi Tenger keleti partvidékének régi elnevezése. • Porta. Az oszmán-török szultáni udvart nevezték így, illetve ez az elnevezés kiterjedt az egész török birodalomra. Az elnevezés eredete: az országok közti diplomáciai levelezésben, szerződések szövegében a szultán kancelláriája „Magas Portá”-nak nevezte magát. • Szolgáló emberek. A feudalizmus (hűbériség) korának függő viszonyban lévő embereit nevezzük így. A nyugat-európai feudalizmus (amelyhez Magyarország és Erdély is tartozott) körülményei között ezek neve általában jobbágy, de itt is találkozunk a jobbágyoktól különböző zsellérekkel, akik a jobbágytól eltérően nem rendelkeztek megművelésre alkalmas telekkel, néha még házzal sem, ellenben szabadon költözhettek. Havasalföldön a jobbágyokhoz hasonló, függő viszonyban lévő paraszti kategória megnevezése rumân, Moldvában vecin. A „szolgáló emberek” megnevezés e kategóriákra mind érvényes.

BIBLIOGRÁFIA • Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kolozsvár, 1998. 198-201. • Durandin, Catherine: A román nép története. Bp., 1998. 76–85. • Georgescu, Vlad: Istoria românilor, de la origini până în zilele noastre. Negyedik kiadás. Bucureşti, 1995. 88-107. • Giurescu, Dinu C. –Giurescu, Constantin C.: Istoria românilor din cele mai vechi timpuri până astăzi. Második kiadás. Bucureşti, 1975. 491545. • Ionescu, Ştefan: Bucureştii în vremea fanarioţilor. Cluj, 1974. 326 old. • Istoria României. Tratat. III. Bucureşti, 1964. 340-522, 585-790. • Magyari András: Bevezetés (Wesselényi István emlékiratához). In: Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703-1708. I. Bukarest, 1983. 5-54. • Szász Zoltán: A románok története. (Budapest) é.n. 46-61.

AZ 1848-AS FORRADALOM A román forradalomról általában Az 1848-as forradalmi év során, ha az események, célkitűzések és programok összefüggéseit, bizonyos személyek különböző színhelyeken, forradalmi testületekben játszott szerepét tekintjük, nyilvánvaló kapcsolatokat fedezünk fel az Erdélyben, Moldvában, illetve Havasalföldön végbement történések között. Ezeket az összefüggéseket viszont szükségtelen azáltal nyomatékosítani, hogy az események tárgyalása során váltogatjuk a helyszínt, egyik országból a másikba, mert így az egység bizonyítása árán elveszíthetjük a folyamatok logikai fonalát. Tény, hogy mindhárom ország román társadalmában a polgárosodás folyamata – nyilván, különböző módon és ütemben – elindult, az Európa-szerte felszínre kerülő ideológiák, majd 1848 februárjától (a párizsi forradalom kitörésétől) maguk az események hatottak. A Bécs – Budapest útvonalon érkező forradalmi hullám először Erdély városaiban kavarta fel a kedélyállapotokat. 1. Erdély A reformkorként emlegetett, az 1830-as évek elejétől 1848-ig terjedő időszakban Erdélyben, csakúgy mint Magyarországon, a magyar nemesi liberalizmus megerősödése tapasztalható. A nemesség művelt és haladó csoportjai társadalmi, gazdasági reformok, a Habsburg kormányzat alkotmányos rendszabályozása, a nemzeti értékek előtérbe helyezése révén kívánták a fejlődést biztosítani. E megújulási törekvések hátterében megfigyelhető az erdélyi románság polgárosodásának lendülete, egyes – főleg Brassóban és környékén élő, kereskedést űző – képviselőinek gazdasági megerősödése. A Habsburg kormányzat által létrehozott balázsfalvi görög-katolikus püspökség, de főleg az ott működő papi szeminárium nagy szerepet játszott egy művelt, öntudatos, céljait határozottan követő román értelmiség kialakulásában. Kialakult egy politikai és nemzeti típusú közösségtudat, mely összetartotta nem csupán az erdélyi, hanem a Kárpátok mindkét oldalán élő románokat is. A Brassóban, George Bariţiu szerkesztésében megjelenő Gazeta de Transilvania a polgárosodás eszméinek színvonalas, magyarellenességtől mentes szócsöve volt. Másfelől, a magyar nemzet sorsáért aggódó nemesi réteg kezdi felismerni a románság számarányában rejlő, az erdélyi magyar hegemóniát fenyegető veszélyt, és elkezdi szorgalmazni egy magyarosítási politika szükségességét. És ott volt e törekvések ellenpólusa is, a balázsfalvi román központ köré csoportosult, radikális nemzeti irányzatot képviselő értelmiségi csoport, élén Simion Bărnuţiuval. Mindezek ellenére a forradalom előestéjén a román-magyar viszony nem volt rossz. A magyarok ekkor még inkább tartottak a gazdaságilag erős szászságtól, ezért álltak ki egyes liberális nemesek a királyföldi (azaz a szász vidéken) élő románok mellett a szászokkal támadt birtokjogi viták során.

Érdekessége az esetnek, hogy ekkor még a dák-római kontinuitás eszméje is felbukkan a magyar érvelésben. A valóság az, hogy a magyar liberális nemesség abban reménykedett, hogy az alkotmányosság érvényesülése, a polgárosodás, a műveltség terjedése közelíteni fogja a nemzetiségeket... Nem volt kedvezőtlen az 1848. március 15-iki események kezdeti román fogadtatása sem, még az unió gondolata ellen is csupán Bărnuţiu tiltakozott, ám a román elfogadás egyértelműen megfogalmazott feltétele volt a románság önálló nemzeti fejlődésének a biztosítása. Mivel magyar részről erre nem sok akarat mutatkozik, román értelmiségiek (ügyvédek, papok) elkezdik a parasztság szervezését. E szervezkedés nyomán Balázsfalván, 1848. május 15-én 40.000 ember gyűlt össze román nemzeti gyűlésre. Ennek során kimondták a román nemzet önrendelkezési igényét, követelték, hogy számarányának megfelelően rendelkezzen országgyűlési képviselőkkel, tisztviselőkkel, az unió kérdése csak arányos román képviseletet biztosító erdélyi parlamentben kerülhessen tárgyalásra, a jobbágyság eltörlését, közteherviselést, a vámok eltörlését a fejedelemségek felé. A románság ügyeinek intézésére Nemzeti Komité alakulását javasolták. A tömeg hangulatára, viszonyulására nagy hatással voltak az emberek között mozgó radikális értelmiségiek szónoklatai, akik között Bărnuţiu mellett Avram Iancu és Ion Buteanu tűntek ki. (Az eseményen jelenlévő Alecu Russo feljegyzése szerint Buteanu ekképpen szólt a paraszokhoz: “A magyarok uniót akarnak. Tudjátok mi az Unió? Ez azt jelenti, hogy eddig szőrünkön lovagoltak meg bennünket, de most nyerget akarnak tenni a hátunkra!”) Igy érthető, hogy a tömegből olyan felkiálltások hallatszottak, mint a hivatalos jelentésben rögzített “Mi az országgal [azaz Havasalfölddel] akarunk egyesülni!” (“Noi vrem să ne unim cu ţara!”). A nemesség agrárügyekben tanúsított elodázó magatartása helyi konfliktusokhoz vezet földesurak és jobbágyok között. Egy ilyen zendülés alkalmával, az alsó-fehérmegyei Mihálcfalván a parasztok lecsendesítésére küldött székely katonaság a lázongó román jobbágyok közé lőtt. Ezek után a románság fegyverkezni kezd és saját szabadcsapatait szervezi. A kolozsvári országgyűlés jóváhagyta az uniót, ami az úrbéri szolgáltatások megszűnését is jelentette, de a románság nemzeti követeléseivel, a kollektív jogok kérdésével nem foglalkozott. A románság álláspontja ettől kezdve differenciálódott: a történeti Erdélyen kívüli magyar közigazgatású területeken élő románok vezetői együttműködtek a magyar forradalommal, míg Erdélyből mindössze hat román képviselő vett részt a pesti országgyűlés munkálatain. Ősszel, az osztrák ellenforradalmi támadás idején az orláti és naszódi román határőrezredek katonái, illetve a vármegyei parasztok szembeszegültek a honvédségi sorozással. Októberben, Balázsfalván újabb gyűlésre került sor, ahol kimondták az unió érvénytelenségét, és azt, hogy Erdélyben az osztrák alkotmányt tekintik érvényesnek. Puchner generális, a császári seregek erdélyi főparancsnoka elismerte irányító szervként a román

nemzeti komitét. Megkezdődött a románság katonai szervezése, latin nevű légiókba, élükön “tribunok”, “centuriók”, “decuriók” állottak. A kormány engedményekkel próbálkozott: Vay Miklós kormánybiztos Balázsfalvára ment, leállították a katonai összeírást, szabadon engedték a letartóztatott román vezetőket, az unióbizottság javaslatot készített a románság kollektív személyiségként való elismerésére, széleskörű nyelvhasználatának biztosítására. Puchner viszont a magyar nemzetőrség lefegyverzését a román népfelkelőkre bízta, és ez a közeledési próbálkozásokat fölöslegessé tette: Erdélyben véres polgárháború vette kezdetét. Az 1848 október 16-17-én tartott agyagfalvi “nemzeti gyűlésükben” a székelyek kimondták az egész székelység csatlákozását a magyar forradalom ügyéhez. A székelyek hadrendbe állása csak részben mentette meg a magyar forradalom ügyét. 1848 decemberére csaknem egész Erdély osztrák kézre került, kivéve az ország délkeleti csücskében elhelyezkedő Háromszéket, melynek védelmében nagy szerepet játszottak a székely ezermester, Gábor Áron által öntött ágyúk. Bem tábornok forradalmi serege december elején Nagybányáról indul Erdély felszabadítására. Március közepére Bem serege urrá lesz Erdély nagy részén, leszámítva Gyulafehérvárt, Dévát és az Avram Iancu móc szabadcsapatai által védelmezett Nyugati Érchegységet. A nemzetiségek közti konfliktus békés felszámolására még ezek után is történtek kísérletek. Ilyen volt Ioan Dragoş bihari képviselő küldetése, 1849 tavaszán. E küldetést mindenekelőtt a magyar forradalom katonai és politikaipolgári vezetése közti összhang hiánya hiúsította meg. Az érchegységi magyar sereg parancsnoka Hatvani Imre volt, egy fiatal és dicsőségre vágyó, de dilettáns tiszt. Miközben Abrudbányán a tárgyalások folytak, Hatvani – Dragoş kétségbeesett intelme ellenére – bevonult a városkába. Iancunak sikerült elmenekülni, majd csapataival bekerítette a magyar alakulatot. Verespatak és Abrudbánya tűzvészben semmisült meg, Dragoşt a románok – árulással gyanúsítva – megölték. Az Abrudbánya elleni újabb magyar támadások kudarccal végződtek, Hatvani bosszúból kivégeztette Ioan Buteanut, Petru Dobrát pedig “szökés közben” ölték meg. A románokkal mindaddig békében élő abrudbányai magyarok közül is sokan estek áldozatul, a kölcsönös gyanakvás ismét teljesen eluralkodott a magyar és a román táboron. Az Érchegység ellen irányuló sikertelen támadások kapcsán írta Iancu egy magyar parancsnoknak: “közöttünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”. A béke-stafétát román részről Nicolae Bălcescu vette át, aki már 1848 őszén próbálkozott a szembenálló felek békítésével, majd 1849 első felében. 1849 július 14-én, Szegeden Kossuth, illetve Cezar Bolliac és Bălcescu aláírták a “Megbékélési tervezetet” (Projet de pacification), a szegedi nemzetiségi törvényben (július 28.) pedig az országgyűlés széleskörű anyanyelvi jogokat biztosított az ország nem magyar-ajkú állampolgárainak, de mindez túl későn következett be. Az orosz-osztrák túlerővel szemben a magyar sereg kénytelen

volt 1849. augusztus 13-án Világosnál kapitulálni, augusztus 25-én pedig Kazinczy Lajos maradék serege is letette a fegyvert Zsibónál. Az udvar viszont a románok várakozásait sem váltotta be, ami súlyos csalódást okozott több erdélyi román vezetőnek, mindenekelőtt a magyarokkal szembeni ellenállásban főszerepet játszó Avram Iancunak. 2. Moldva A XIX. század első felében a polgári eszmék térhódítása – szűkebb körökben ugyan – a Kárpátoktól keletre és délre is megfigyelhető. Moldvában 1822-ben a kisbojárság egy részének szervezkedése nyomán (“cărvunarii” mozgalom, az olasz “carbonari” mintájára), melyről egy memorandum szövege is tanúskodik. E felirat szerzője talán Ioniţă Tăutul nevű kisbojár, a követelések közt pedig ott találjuk a törvény előtti egyenlőséget, a személy jogainak sérthetetlenségét, az állami tisztségek érdem szerinti odaítélését, román nyelvű közoktatási intézmény létrehozását, az ipar és kereskedelem támogatását a korlátozó intézkedések feloldása és “gyárak” alapítása révén. A memorandum szerzője viszont megőrizte volna a bojárság valamennyi kiváltságát, a feudális viszonyokat, a cigány “rabszolgaságot”. A két fejedelemség belső ügyeit rendező, orosz protektorátus (és hatás) alatt kidolgozott, afféle “alkotmányként” szolgáló “Szervezeti Szabályzat” (Regulamentul Organic) életbelépése (1832) után csakhamar, 1834-ben a trónt Mihail Sturza foglalta el. Modernizációs törekvései, gazdasági fejlesztési igyekezete dacára a történelem jobbára konzervatív uralkodóként tartja számon, felróják neki a cári önkénnyel szembeni feltétlen lojalitását, harácsoló természetét és korrupt jellemét. A Kárpáton túli forradalmi események első hullámverése voltaképpen Sturdza politikája ellen irányult: 1848. március 27-én, Iaşi-ban, a Petersburg szálló nagytermében összegyűlt nagy- és kisbojárok, kereskedők és néhány szabad foglalkozású értelmiségi 35 pontból álló követeléslistát fogadott el. E követelések a fennálló rendszer javított formában való tovább működtetését szorgalmazták (erre vonatkozóan beszédes a szöveg első mondata, mely a “Szervezeti Szabályzat szent vigyázását” követelte). A memorandumot egy küldöttség átnyújtotta Mihail Sturdza uralkodónak, aki tárgyaló készséget színlel, de közben elrendeli a mozgalom szervezőinek elfogatását. 300 személyt tartóztattak le, 13-at közülük Törökországba száműztek, de a Dunán való átkelés közben a száműzöttek megvesztegették az őket szállító ladik evezőit, akik Brăila-ba szállították őket, ott meg az angol konzul segítségével visszanyerik szabadságukat, majd Erdélybe, illetve Észak-Bukovinába távoznak. Júniusban Moldvába bevonultak a cári csapatok. A moldvai mozgalom szervezői ezt követően külföldön (Erdélyben, Észak-Bukovinában) próbálták folytatni az ország polgári fejlődését és integrációját célzó tevékenységüket. 3. Havasalföld

Havasalföld társadalma a XIX. század első felében súlyos megrázkódtatások, belső feszültségek és villongások közepette kereste a lehetőségeit a térségben kibontakozó polgári átalakulási folyamatba való bekapcsolódásnak. 1821-ben az olténiai pandúrok Tudor Vladimirescu vezette, országos népi felkeléssé kinőtt lázadása, meg ezzel időpárhuzamban és ugyancsak Havasalföldön zajló görög felszabadító mozgalom (az Ypsilanti Sándor irányította “Eteria”) véres eseményei forgatták fel a fanarióta uralom viszonyrendszerét. Azonnali következménye volt az ekkor lezajlott történéseknek, hogy a fanarióták helyett ettől kezdve helyi uralkodókat neveztek ki a két fejedelemség élére. Később, Alexandru Ghica (1834-1842) fejedelem idején a liberális bojárság élén Ion Câmpineanu igyekezett az ország közügyeit az európai folyamatok irányába terelni. Miután e csoport sugallatára az ország közgyűlése (“Obşteasca Adunare”) ellenszegült az orosz nyomásnak, illetve annak, hogy a “Szervezeti Szabályzatba” beiktassanak egy újabb paragrafust arra vonatkozóan, hogy megszűnjön a közgyűlés törvényalkotó fórum-jellege; Câmpineanu külföldre menekült, ahol egy radikális reformprogramot dolgozott ki és terjesztett. 1841-ben, hazatérése után letartóztatták. 1840-ben, egy Dimitrie Filipescu vezette titkos szervezet már egyenesen a fennálló rend megdöntését, demokratikus köztársaság kikiáltását tűzte ki célul. A szervezkedők közt ott találjuk Nicolae Bălcescut is, aki később, 1843-tól a “Frăţia” néven, főképpen Párizsban tanult- vagy tanuló román fiatalokból alakult szervezet “húzó embereként” jelentős szerepet játszott az 1848-as események előkészítésében. A forradalom 1848. június 9-én, a Romanaţi megyei Islaz-on kezdődött, ahol a helyi hatóságok lehetővé tették egy népgyűlés megszervezését. Itt egy 22 pontból álló program-nyilatkozat került felolvasásra és elfogadásra. Ez követelte az ország függetlenségét, az alkotmányos parlamentáris rend bevezetését, polgári jogegyenlőséget, a jobbágyok (helyesebben: földesúri függőségben szolgáló parasztok) felszabadítását és földhöz juttatását, a külföldi kolostorközpontokból irányított helyi kolostorok viszonyainak rendezését, és egyéb, a polgári átalakulás folyamatát szolgáló változásokat. Ugyanaznap Bukarestben három ifjú fegyveres merényletet kísérelt Gheorghe Bibescu fejedelem ellen. Június 11-én a bukaresti érseki templom harangja hívta népgyűlésbe a főváros lakóit. Bibescu, tudván, hogy a helyőrség tisztjei nem hajlandók a nép ellen fellépni, a palota elé sereglett tömeg nyomására ellátja kézjegyével a két nappal korában korábban Islaz-on elfogadott nyilatkozatot, melyet ettől kezdve alkotmányként emlegetnek és kezelnek (igazából, vázlatos jellegéből és kidolgozatlanságából adódóan, csupán alkotmány-tervezetnek tekinthető). Megalakul az ideiglenes kormány, élén Neofit metropolitával, tagjai közt ott voltak Ion Heliade Rădulescu költő, Ştefan Golescu, Cristian Tell őrnagy, Gheorghe Magheru tábornok, államtitkárként pedig néhány fiatal radikális “húzó ember”, mint Nicolae Bălcescu és Ioan Brătianu. A kormányon belül széthúzás jelei mutatkoztak, hiszen június 19-én maga a hadügyminiszter, Ion Odobescu, ugyancsak ezredesi rangú társával, Ion Solomonnal letartóztatták

a kormány tagjait, akiket az Ana Ipătescu és Toma Gheorghiu vezette tömeg szabadított ki. Kilenc nappal később a fennebb említett puccsot megszervező konzervatív körök az orosz csapatok közeledtének vakhírét keltik, aminek következtében a kormány elmenekül, Neofit pátriárka pedig elindítja a “Szervezeti Szabályzat” újbóli életbe léptetését. Bukarest népe azonban újból fellázad, és véget vet ennek a kezdeményezésnek. A kormány több fontos reform-intézkedést vezetett be: eltörölték a cenzúrát, a bojári rangokat, a cigány rabszolgaságot, megszervezték a nemzetőrséget, hivatalos lobogóvá nyilvánították a piros-sárga-kék trikolórt, “Dreptate şi Frăţie” (Igazság és Testvériség) felirattal. A paraszti kérdés azonban hosszú huzavona során őrlődött, a vezető körök, akikkel szinte csak Bălcescu vitázott ezügyben szüntelenül, a megoldhatatlanságig bonyolították a rendezés folyamatát. A forradalom leverését célzó első török intervenció cári felszólításra történt, de a helyszínen tájékozódó Szulejmán pasa (a szultán sógora) beérte azzal, hogy a kormány feladatkörét három kormánytagból (Ion Heliade Rădulescu, Nicolae Golescu, Cristan Tell) létrehozott helytartótanács vegye át, az alkotmánytervezetet pedig terjesszék fel Isztambulba jóváhagyásra. Oroszország viszont tiltakozott a túl enyhe megoldás ellen, amire a porta lépett: újabb csapatok érkeznek, Szulejmán pasa helyett pedig Fuad Effendi kapja a megbízatást a helyzet végleges rendezésére. A török csapatok szeptember 13/25én hatoltak be Bukarestbe, ahol csupán a Pavel Zăgănescu vezette tűzoltó zászlóalj próbált fegyverrel ellenszegülni a megszállásnak, a Dealul Spirii kaszárnya környékén, mely próbálkozás, tekintettel az erőviszonyokra, tragikus vérfürdőbe torkollott. Magheru tábornok, az angol konzul és barátai sugallatára, a további reménytelen vérontás elkerülése érdekében feloszlatta Olténiában állomásozó csapatait. A havasalföldi forradalom leverését követően a román forradalmi emigráció tovább folytatta tevékenységét. Cezar Bolliac például Brassóban kiadta az Espatriotul (“A száműzött”) című lapot, az emigráció szócsövét, Nicolae Bălcescu pedig – mint láthattuk – nagy erőfeszítéseket tett az Erdélyben egymás ellen harcoló román és magyar haderő kibékítésére. A magyar forradalmat illetően egyébként Bălcescu ekképpen nyilatkozott: “Úgy érzem, hogy mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, támogatniuk kell a magyarokat, ez az egyetlen felfegyverzett nép, és ugyanakkor Oroszország szövetségesei, a zsarnokok ellen harcolnak.” * Az erdélyi és havasalföldi forradalmak, a moldvai mozgalom eseményei egy átalakuló társadalom fejlődés-igényét tükrözik. Azonnali következményeik nem kecsegtetőek: Erdélyben szigorú osztrák katonai adminisztrációt vezetnek be, mellyel gyakorlatilag teljesen megszűntetik az ország autonóm státuszát.

Havasalföldön és Moldvában szintén katonai megszállás és konzervatív politikai fordulat következett. De már középtávon egyre erősebben érvényesülnek a feltartóztathatatlan modernizációs folyamatok, a polgárosodás jelei, melyek hamarosan a közélet, a bel- és külpolitika területén is éreztetik hatásukat. E folyamatok eredményének tekinthető a fejedelemségek egyesítése, meg az ezt követő gazdasági felzárkózás, Erdélyben pedig az osztrák-magyar kiegyezés utáni konszolidált gazdasági-társadalmi viszonyok között kibontakozó erőteljes polgári fejlődés.

FORRÁSOK Simion Bărnuţiu beszéde a balázsfalvi „nemzeti gyűlésen”: „A román nemzet tudomására hozza az együttélő nemzeteknek, hogy amikor nemzeti alapon megalakul és megszervezi önmagát, nem táplál ellenséges érzelmeket más nemzetek iránt, s mindenik számára hasonló jogokat ismer el, mindeniket megbecsüli, azonos megbecsülést kívánván az ő részükről is az igazság szerint; vagyis a román nemzet nem akar uralkodni más nemzetek felett s nem is tűri, hogy rajta uralkodjanak, hanem egyenlő szabadságjogokat akar mindenki számára.” A balázsfalvi „nemzeti gyűlés” esküszövegéből: „… Mint román mindenkor támogatni fogom román nemzetünket az igazságos és törvényes úton, s teljes erőmből védelmezni fogom minden támadás és elnyomás ellen; soha semmit sem teszek a román nemzet jogai és érdekei ellen, hanem megtartom és védelmezem román nyelvünket, valamint a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget; ezen elveknek megfelelően megbecsülöm az összes erdélyi nemzeteket, azonos megbecsülést várván el az ő részükről is, senki elnyomására nem törekszem, de azt sem fogom eltűrni, hogy valaki is elnyomjon…” [Gelu Neamţu: Az 1848. május 3/15–5/17-i balázsfalvi nemzeti gyűlés forradalmi programjának alapdokumentumai. In: 1848. Arcok, eszmék, tettek. Bukarest, 1974. 4849.] George Bariţiu a kolozsvári országgyűlésről: „A jobbágyság megszűnik egész Erdélyben örök időkre 1848.június 18/6-tól, azaz Szentháromság vasárnapjától kezdődően. […] A papoknak s nekünk, kik tanultunk valamit, most kell meggyőznünk a népet arról, hogy mindaz amit tanultunk, számukra üdvözítő, tehát hasznos lehet. Semmiképpen sem elég a népet szabadnak látni a robotterhek alól, legfőbb feladatunk arra ügyelni, nehogy 10–20 év alatt visszasüllyedjen az előbbihez hasonló szolgaságba. […] Tehát tanítsuk a népet: 1) Hogy ő valóban tulajdonos, azaz éppen olyan ura földecskéjének, mint a mint a leggazdagabb vagy legerősebb úr. 2) hogy családja és a nemzet érdekében köteles megtartani e birtokokat, semmi esetre sem adhatja el, bárki ámításait utasítsa vissza, s azt tartsa, hogy a földbirtok a legbiztosabb hatalom és vagyon. 3) Éljen a nép munkás életet, s mindazokon a napokon, amikor ideje van rá, dolgozzék másoknál pénzért, mivel a ház, a család sokat emészt fel; miután pedig szaporodnak a gyerekek, s feloszlik a föld, s nem rendelkezünk félretett pénzzel, gyermekeinkre s unokáinkra ismét jobbágyi sors veszélye nehezedhet… 4) Tanítsuk meg őket, hogy minél jobban műveljék meg, merítsék ki gazdagságát, tegyék lehetővé, hogy házat és más jobb, erősebb, egészségesebb helyiséget építsenek maguknak. 5) Mutassuk meg, hogy ha mi nem tettünk volna tanult emberek, ők talán most sem szabadultak volna a rossztól; tehát nyittassék mindenütt iskola. Röviden szólva, adjunk segítséget mindannyian testvéreinknek, nehogy újabb csapdába essenek.” [Kovács József – Kovács Ferenc: Két évszázad kortársa George Bariţiu. Válogatás George Bariţiu írásaiból. Kolozsvár-Napoca, 1984. 72.] Avram Iancu levele a magyarokhoz: „Magyar testvérek higgyetek nekünk… hogy a két testvérhazában a magyar sem ma, sem a jövőben nem beszélhet a román nélkül, sem a román a magyar nélkül. Minket a politikai nemzetiség el nem ismerése és az erdélyi magyar konzervatívok és arisztokraták zsarnoksága és barbársága lázított fel, akiket a nép nem szenvedhetett tovább s akiket az intelligencia teljesen megutált… Ha hisztek egy istenben az égben és egy hazában a földön,

másképpen beszéljetek velünk s győződjetek meg, hogy köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek.” [Makkai László: Magyar-román közös múlt. II. kiadás. Bp., 1989. 239.]

FOGALOMTÁR • Eteria (görögül: hetairia, baráti társaság, „testvériség”). A modern kori, török uralom alatti Görögországban, ókori mintára, a XVIII-XIX. század fordulóján több haitairia, azaz titkos, hazafias társaság létesült, melyek célja a török uralom lerázása volt. Ezek közül az egyik a „Philiké hetairia” emigrációban, Ogyesszában jött létre 1814-ben, tagozatai („efóriák”) minden jelentősebb görög városban, földközi-tengeri kikötőben, továbbá Bécsben, Londonban működtek. 1820-ban élére Ypsilanti Sándor került, Constantin Ypsilanti volt fanarióta uralkodó fia. Havasalföldön és Moldvában, orosz segítséggel sikerült fegyveres csapatokat szerveznie, törökellenes harcuk kezdetben egyetértésben, aztán párhuzamosan, majd ellentétben zajlott a Tudor Vladimirescu vezette havasalföldi felszabadító mozgalommal. 1821-ben, Drăgăşani-nál, a törökök teljesen szétverik Ypsilanti csapatait. • Liberalizmus. Liber (lat.) = szabad származású, liberális = szabadságot kedvelő, szabadelvű. Utóbbi jelentése a francia nyelvben alakult ki. A XIX. századi, kapitalista fejlődés útjára lépett Európa meghatározó gondolati rendszere. A politikai életben a korlátlan uralkodói hatalom megszüntetését, általános választójogot, népképviseleti parlamentet, törvény előtti egyenlőséget, közteherviselést (az adózásban való általános részvételt) követelnek. Az egyén minél nagyobb befolyását, a köz részéről az egyén minél kisebb korlátozását szorgalmazzák, alapvetőnek tartják a vélemény és a sajtó szabadságát. Magyarországon első nagy hatású összefoglalását Széchenyi művei jelentették. Jellegzetes magyarországi megnyilvánulási formája a nemesi liberalizmus, mely a hűbéri osztály kísérlete saját rendszerének jobbítására (megreformálására), illetve az ezzel összefüggő nemzeti liberalizmus, amely a liberális eszmék és a specifikus nemzeti érdekek összeegyeztetésére törekedett. • Polgári forradalom. Társadalmi forradalom (radikális társadalmi változás előidézését célzó mozgalom) melynek lényege a termelőerők fejlődési igényei és a feudális vagy félfeudális gazdasági, politikai rendszer közti ellentmondások feloldása. Történelmi feladata a tőkés fejlődés útjában álló akadályok elhárítása, új, modern államhatalom és polgári nemzet létrehozása, törvényesítése.

• Polgárság. A magyar nyelv általában több értelemben használja e szót. Egyik jelentése a bizonyos anyagi jólétben élő, gazdasági jellegű vagy ezzel kapcsolatos foglalatosságot űző réteget („kapitalisták”) fedi, másfelől az állampolgár (francia: citoyen), akit nem korlátoznak szűk körre kiterjedő, kirekesztő jellegű szabadságjogok, tehát egyéni szabadságjogainak, választói jogainak birtokában van, társadalmi hovatartozásától függetlenül. A mai kissé zavaros használatában e két eltérő jelentés kombinációját fedezhetjük fel, mely kombinációban a súlypont az érdekeknek megfelelően hol ide – hol meg oda tolódik. • „Regulamentul Organic” (=Szervezeti Szabályzat). A környező nagyhatalmak, Oroszország és a török birodalom közti konfliktust lezáró Drinápolyi béke (1829) rendelkezései nyomán lépett érvénybe Havasalföldön (1831) és Moldvában (1832), Pavel Kiseleff tábornok, a fejedelemségekben állomásozó orosz csapatok parancsnoka felügyelete alatt. Szigorú agrártörvénykezést vezetett be, mely kedvezőtlenül érintette a szolgáló rendű parasztságot. Korlátozta az uralkodó hatáskörét, a polgári elvek jegyében elhatárolta az államban a törvényhozó, végrehajtó és bírósági hatalmat, létrehozta az országos közgyűléseket („adunările obşteşti”), vagyis a parlamenti demokrácia csíráit, régi közszolgálati tevékenységeket újított fel, és a modern kor követelményei szerinti újakat vezetett be. Korlátozó jellegéből adódó népszerűtlensége dacára jelentős szerepe volt a térség modernizációs folyamatban.

BIBLIOGRÁFIA • 1848. Arcok, eszmék, tettek. (Tanulmányok) Bukarest, 1974. • Egyed Ákos: Erdély, 1848-49. Csíkszereda, 1998. • Constantin C. Giurescu: Memorii de reforme. Încercările revoluţionare din 1839 şi 1840. In: Contribuţiuni la studiul originilor şi dezvoltării burgheziei române pînă la 1848. Bucureşti, 1972. 233-242. • Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria Românilor, din cele mai vechi timpuri pînă astăzi. Bucureşti, 1975. 586-599. • Istoria României (Tratat). Bucureşti, 1964. 1-179. • Gh. Platon: Geneza revoluţiei române de la 1848. Iaşi, 1980. • Szász Zoltán: A románok története. Bp., é.n. 67-80.

A NEMZETI EGYSÉG ÉS FÜGGETLENSÉG Az 1848-as havasalföldi és moldvai forradalmak elfojtása után egy orosztörök felvigyázás alatti konzervatív visszarendeződés következett. A két keleti hatalom, Oroszország és Törökország között létrejött Balta Limán-i egyezmény visszavonta a fejedelemválasztás jogát, a kinevezett uralkodó országlását a nagybojárság és klérus soraiból kijelölt ad-hoc divánok segítették. Az ország európai útját egyengető jelentősebb politikai személyiségek – Nicolae Bălcescu, Ion Ghica, C. A. Rosetti – emigrációba kényszerültek, ahol különféle kiadványok – România Viitoare, Junimea Română – útján próbálták ébren tartani a hazafiság eszméjét, a modernizációs törekvések szükségességét. Egy részük bekapcsolódott a Giuseppe Mazzini vezette Európai Központi Bizottságba, nyíltan vállalva a köztársasági eszméket. Jók voltak a kapcsolataik a lengyel és magyar emigrációval. A fejedelemségek egymástól különálló államiságának időszerűtlensége, az állami egység megteremtésének szükségessége viszont nem csupán az emigrációban élő, a szabad véleménynyilvánítás jogát élvező személyek soraiban, hanem a határokon belül, a szultáni és cári udvarok által szorosan ellenőrzött uralkodók körében is létezett. 1855-ben Barbu Ştirbei Havasalföldi fejedelem a következőket írta a nagyvezírnek: “Ha a közvéleményt híven akarjuk megjeleníteni, tudatnunk kell, hogy a vlacho-moldávok a két fejedelemség egyetlen fő alatti egyesülését óhajtják, még ha ezt valamely külföldi hercegi család kell is adja…” Később, a Krími háború végén Grigore Alexandru Ghica moldvai uralkodó is folyamodványban kérte a békét megkötő felektől a fejedelemségek egyesülésének támogatását, amire a moldvai ad-hoc diván ekképpen reagált: “Felséged előkészítette az utat országunk megváltására, mert támogatta és védelmezte az európai areioszpagosz előtt a fejedelemségek egyesülése gondolatát, mely eme ország felemelkedésének, nagyságának és szilárd létének alapelve.” Az 1853-ban kirobbant, angol, francia, piemonti, majd osztrák beavatkozással bonyolódó orosz-török konfliktus, az ún. krími háború egy időre ismét hadszíntérré változtatta Havasalföld területét. Pozitív következménye volt azonban, hogy – mint ezt a fennebb idézett nyilatkozatok is sejtetik – a fejedelemségek egyesülésének kérdése az európai egyensúly létrehozásának egyik elemeként kezdett szóba kerülni a nagyhatalmak érintkezési fórumain. A háborút lezáró párizsi béke megszűntette a fejedelemségek feletti orosz protektorátust, ehelyett a nagyhatalmak kollektív védnökségét állítva, és érvénytelenítette az ún. “Szervezeti szabályzatot” (Regulamentul Organic). A belső berendezkedés újjászervezésének módozatairól és az egyesülés kérdéséről egy, a helyszínen tájékozódó európai bizottságnak kellett dönteni. Moldva visszakapta Dél-Besszarábiát (Cahul, Ismail és Bolgrad megyék), az emigránsok hazatérhettek. A két ország akaratát az egyesülés ügyében az erre a célra

megválasztott ad-hoc divánok kellett megfogalmazzák. A választásokat a szultán által kinevezett kajmakámok (kormányzók) felügyelték, ami lehetőséget adott a hamisításokra: Havasalföldön e tisztséget Alexandru Ghica, a volt uralkodó töltötte be tisztességgel, így itt a hamisítás nem sikerült. Moldvában viszont, ahol Toderiţă Balş, majd Nicolae Vogoride kormányzó is az egyesülés ellenzője volt, a választási névjegyzékek meghamisításával próbálták a lakosság valós véleményének kiderítését megakadályozni. Erélyes tiltakozás következett, melyet a francia diplomácia is támogatott, Alexandru Cuza őrnagy, Covurlui megye főispánja felháborodása kifejezéseképpen benyújtotta lemondását, mindennek hatására új választásokat írtak ki, melyeken mindkét országban az uniós párt hívei kerültek ki győztesen. A moldvai képviselőgyűlés elfogadta Mihail Kogălniceanu javaslatát a rendezés alapelveiről (egyesülés, semlegesség, idegen uralkodóházi fejedelem választása, liberális reformok bevezetése). Az 1858-ban létrejött párizsi konvenció viszont – Ausztria, Anglia és Törökország ellenkezése nyomán – csupán egy köztes megoldást ratifikált, miszerint az új állam neve “Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségei”, két külön kormánnyal, törvényhozással, zászlóval, de közös törvényekkel és bíráskodással. A feltételek lehetővé tették, hogy bárki mindkét országban tisztséget vállalhasson. Ezt használta ki a két fejedelemválasztó gyűlés azzal, hogy 1859 januárjában Alexandru Ioan Cuza-t, a hadsereg mérsékelt liberális parancsnokát választották fejedelemnek mindkét fővárosban (Iaşiban és Bukarestben). Alexandru Ioan Cuza reformjai Cuza kettős megválasztását nem kívánta elismerni sem a Porta, sem Ausztria. Ismét a francia diplomácia, személyesen III. Napóleon segített a kettős választás elismertetésben – egyelőre Cuza életére szólóan. Eleinte két külön kormány működött a két fejedelemség fővárosában, ezek egyesítésére, illetve az első közös parlament Bukarestben történt összeülésére 1862-ben került sor. Az új feltételek kedvezően hatottak a gazdaság fejlődésére: különösen a terményexport növekedett, fellendült a kisipari kezdeményezőkészség, kezdett kialakulni az élelmiszeripar, megjelentek az első kezdetleges kőolaj-finomítók, a külföldi tőke érdeklődni kezdett a beruházási lehetőségek iránt. Vasút viszont nem létezett, 70 féle pénz volt forgalomban, a parasztok és földesurak között fennállottak a feudális típusú kötöttségek. A kormány még 1862-ben kidolgozott egy, a földesúri önkénynek kiszolgáltatott parasztok felszabadítását célzó törvénytervezetet, mely megszűntette volna a feudális függőséget, de el is vette a parasztok által használt földet. Ezt a törvényt a konzervatív parlament ugyan megszavazta, – mégpedig azután, hogy június 8-án meggyilkolták a kidolgozásában fontos szerepet játszó Barbu Catargiu miniszterelnököt – de Cuza nem volt hajlandó ellenjegyezni, így nem léphetett érvénybe. Catargiu halála után Cuza a liberális Kogălniceanu-t bízta meg kormányalakítással. Az év végén szekularizálták a kolstorok

vagyonát. Az erre vonatkozó törvény létrejöttét főleg a külföldi nagy görögkeleti kolostorközpontoknak – így az Athos hegyinek – alárendelt, görög szerzetesek által irányított kolostorok helyzete indokolta, amelyek nem voltak hajlandók eleget tenni a “Szervezeti szabályzat” által rájuk rótt, az állam támogatására szánt anyagi kötelezettségeiknek, így 1863 augusztusára közel 29.000.000 lejes adósságot halmoztak fel az államkaszával szemben. Az eredeti terv csak e külföldről irányított kolostorok vagyonát célozta, de azért, hogy a nagyhatalmak ne vádolhassák az ország törvényhozását diszkriminatív részlehajlással és idegengyűlölettel, az 1863 decemberében megszavazott törvény valamennyi kolostorra vonatkozott. A görög egyházi vezetők nem voltak hajlandók elfogadni a felajánlott 150.000.000 lejes – egyébként tetemes összegű – kárpótlást, így a szekularizáció kárpótlás nélkül valósult meg. A szekularizált kolostori birtokok az ország területének több mint negyedrészét tették ki! 1864 tavaszán a parlament elé egy liberális, a parasztok számára előnyös földtörvény-javaslat került, amit konzervatív többségű törvényhozó testület visszautasított, Constantin Şutzu nagybojár pedig egyenesen a török hadsereg közbelépését követelte, hogy megakadályozza ennek a megszavaztatását és alkalmazását. Válaszképpen Cuza feloszlatta a törvényhozást és új alkotmányt bocsátott népszavazásra, mely megemelte a választók számát, ugyanakkor egy megerősített fejedelmi hatalmat teremtett, az uralkodó kezébe adva a törvények kezdeményezésének jogát, megvonta a képviselők interpellációs jogát, a parlament hatáskörét összességében korlátozva. Az új szabályozást a védnök hatalmak elfogadták (“A Párizsi Konvenciót kiegészítő Statutum”), így 1864ben megszületett az új, liberális jobbágy-felszabadító reform. Ez az új földtörvény úgy tette szabaddá az addig hűbéri típusú függőségben lévő parasztokat, hogy a használatukban lévő földet is megtarthatták. A kapott föld nagysága a paraszt igásállat-állományától függött, meg elég magas kárpótlást kellett fizetni érte, 15 évre felosztott részletekben, de az ország földjének harmadát kitevő paraszti birtok is elindulhatott a tőkés fejlődés útján. Mihail Kogălniceanu miniszterelnöksége idején még egy egész sor reformtörvény került megszavazásra: a megyei tanácsok, a közpénzek könyvelésének törvénye, a Számvevőszék törvénye, az Államtanács törvénye, a Kereskedelmi Kamarák törvénye, az egységes súly- és hosszmértékre vonatkozó törvény, a metropoliták és püspökök fejedelem általi kinevezését, a román görög-keleti egyház önrendelkezését szabályozó törvény, az elemi oktatás kötelezővé tételét rögzítő, a román iskolarendszert három és fél évtizedre rendszabályozó tanügyi törvény, stb. E szabályozások az ország európai felzárkózási törekvéseinek fontos kiindulópontjai voltak. Megalakult a Iaşi-i (1860) és bukaresti (1864) tudományegyetem. Cuza lemondatása és az alkotmányos monarchia létrehozása

Az autoriter reformok, túl azon, hogy megtették hatásukat, és az országot a korszerűsödés útjára állították, növelték a román társadalomban amúgy is búrjánzó ellentéteket. A Cuza állandó ellenzékét képező konzervatív nagybirtokos réteg mellé felzárkózik a hatalomtól távolmaradt liberálisok egy része is. Uralkodása vége felé Cuza régi munkatársával, Kogălniceanu miniszerelnökkel is összekülönbözött. Az uralkodó liberális- és konzervatív ellenzéke összefogásából született a román történetírásban “szörnyszövetség” néven ismert belső koalíció, mely 1866. február 23-án éjjel Cuzát lemondásra kényszerítette, aki életét németországi száműzetésben fejezte be. Cuza lemondatását követően liberális párti kormány alakult, az uralkodót háromtagú helytartótanács helyettesítette. A parlament először a belga király testvérét, Flandriai Fülöpöt proklamálta uralkodónak, aki azonban nem fogadta el a felkérést. Végül a választás Hohenzollern-Sigmaringen Károlyra esett, ezt népszavazással is megpecsételték. Az új uralkodó 1866. május 10-én lépett román földre (Turnu-Severin dunai kikötőjében), miután – a porosz-osztrák hadi állapotok miatt – Ausztrián át álnéven és svájci útlevéllel utazott, I. Brătianu kíséretében. Még ebben az évben új, modern liberális jogelveken alapuló alkotmány lépett érvénybe, melynek értelmében bonyolult választási rendszer szavatolta a birtokos osztály és a polgárság hatalmi helyzetét, a fejedelem abszolút vétójoggal rendelkezett. Isztambul elismerte Károly uralkodását, dinasztia alapítási és pénzverési jogát, engedélyezte egy 30.000-es létszámú hadsereg fenntartását. A belső politikai egyensúly, illetve a külső tekintély biztosítása szempontjából I. Károly romániai országlása pozitív eredményt hozott. Románia függetlenségi háborúja Károly uralkodása új orientációt hozott a külpolitikában: az addigi franciabarátság helyét átvette a porosz és osztrák-magyar kapcsolatkeresés. 1870-ben, francia-porosz háború kitörésekor Károlyt a radikális liberálisok összeesküvése próbálta eltávolítani. A Ploieşti-i köztársasági zendülés (vezéregyénisége Al. Candiano Popescu) leleplezése után 41 összeesküvőt, a közvélemény nyomására, a törvényszék kénytelen volt felmenteni. A fejedelem tekintélyét a porosz érdekeltségű Strossberg konzorciumnak adott vasút építésiés üzemeltetési koncesszió körüli politikai botrány is rombolta. A lemondás küszöbére sodródott uralkodó helyzetét az a Lascăr Catargiu vezetésével alakult konzervatív kormány mentette meg, mely 1871 és 1876 között megszilárdította a belpolitikai életet és lépéseket tett az ország függetlensége kivívásának előkészítésére. E lépésekben szerepet játszott az Osztrák-Magyar Monarchiához való közeledés, a Monarchiával 1875-ben kötött kereskedelmi egyezmény, mely mintegy független államként kezelte Romániát. 1876-ban Bulgáriában, Szerbiában és Montenegróban parasztlázadások törtek ki, ami alkalmat adott egy újabb orosz intervencióra a török birodalom területén. A román kormány (miniszterelnök: I. Brătianu) még 1876 őszén kötött

Livadia-n (Krími félsziget) egy elvi egyezséget az orosz csapatok átvonulásának engedélyezésére vonatkozóan, melyet 1877 áprilisában, Bukarestben írásba is foglaltak. A nyílt orosz-török konfliktus 1877 áprilisában tört ki. A Románián történő orosz átvonulás hírére a Duna-menti török sereg megkezdte a román városok ágyúzását, amire a Calafat-i román tüzérség Vidin ágyúzásával válaszolt. 1877. május 9-én a román parlament kinyilatkoztatta Románia függetlenségét (a bejelentést emlékezetes beszéd kíséretében a külügyminiszter, Mihail Kogălniceanu tette). A nyár folyamán az orosz támadás bolgár földön elakadt, és szükségessé vált a román hadsereg közbelépése: Miklós főherceg, az orosz sereg parancsnoka július 19-én táviratban kérte erre a román uralkodót. Miután, egyeztetések nyomán, Károlynak felajánlották a kulcsfontosságú Plevna erődöt ostromló orosz-román csapatok főparancsnokságát, egy hajóhídon, Corabia mellett, a román hadsereg átkelt a Dunán (1877. augusztus 20.). Három hónap kemény harcaival sikerült a törökök ellenállását megtörni. A román csapatok harcoltak még Rahova-nál és Szmirdannál, Vidin közelében. Az oroszok közben tovább haladhattak Isztambul irányába. A csapások súlya alatt a szultán 1878 márciusában megkötötte a San Stefano-i békét, mely során elismerték Románia, Szerbia és Montenegró függetlenségét. Az orosz befolyást csökkenteni akaró nagyhatalmak, a helyzet végleges rendezésére összehívták 1878 nyarán a berlini kongresszust, mely szentesítette Románia függetlenségét, és Dél-Besszarábiáért cserébe, melyet az Oroszok annektáltak, Romániának ítélte Dobrudzsát. Erdélyben a román közvélemény és sajtó lelkesen reagált minden hírre, ami az orosz-román csapatok sikereiről szólt. Még 1877 májusában több erdélyi, partiumi és bánáti városban (Brassó, Fogaras, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Naszód, Temesvár, Lugos, Nagyvárad) bizottságok létesültek, amelyek adományokat gyűjtöttek a fronton küzdő román katonák számára. Nagyon sok erdélyi román ifjú kelt át – főleg illegálisan – a határon, hogy önkéntesként részt vehessen a harcokban. A háború egyik fő kép-krónikása – Nicolae Grigorescu román festő mellett – Szathmáry Pap Károly kolozsvári születésű festő- és fotóművész volt, aki a történelem első háborús fényképriportját készítette a balkáni harcok során. A magyarországi, és nagyrészt az erdélyi magyarokra jellemző álláspont már nem volt ennyire támogató. E viszonyulás elsősorban nem a függetlenségéért küzdő román népnek és államnak, hanem szövetségesének, az orosz birodalomnak szólt. Andrássy Gyula külügyminiszter és az egész magyar külpolitika vesszőparipája ez időben a „pánszláv” veszélytől való rettegés, az oroszellenesség, melynek talaján virágzott a „pánturáni” (a török fajú népek közti), illetve a török birodalommal való szolidaritás eszméje. Ebben a hangulatban szerveződött az 1878-as „székely puccs”. Vezéregyénisége Ugron Gábor (függetlenségpárti székely politikus); a terv szerint székely szabadcsapatokat kellett volna szervezni, Moldvában ezek segítségével felrobbantani a Szeret folyón a vasúti hidat, így elvágni az orosz hadi utánpótlás

útját. A szervezkedésben szerepet vállalt Orbán Balázs és öccse, Ottó is; az akcióba a török birodalom fenntartásában érdekelt angolok titokban rengeteg pénzt fektettek. A szervezkedésről tudomást szereztek az erdélyi románok (volt 48-as „prefektusok”), ők értesítik a román hatóságokat, azok az oroszokat, ők a bécsi- és budapesti illetékeseket. Belügyminisztériumi nyomozás indult, melynek során, a Brassó-közeli állomásokon, megtalálták a fegyverszállítmányokat. Az egész akció lényege, a „pánszláv” veszély elleni harc szlogenjén túl (melyet a résztvevők egy része komolyan is gondolt), sajnos inkább az angol pénz hatalmas „mosása” volt, amelyből sokan profitáltak. A függetlenség kivívása Romániát az európai államközösség teljes jogú tagjává emelte. A kedvező konjunktúra lehetőséget biztosított az államforma megváltoztatására: 1881-ben kikiáltották a királyságot, a háború idején érdemeket szerzett I. Károlyt egy Plevnánál zsákmányolt ágyú vasából kovácsolt koronával koronázták meg. Romániában hosszú békekorszak vette kezdetét, mely a polgári államrendszer teljes kiépítését, nagykorúvá érését, a külföldi tőke beáramlását, gyors kapitalista fejlődést hozott magával. A politikai életet a liberális és konzervatív párt vetélkedése határozta meg, a békés fejlődés és polgári építkezés nyugalmát csupán a paraszti társadalomban felgyülemlett feszült elégedetlenség időnkénti kitörései (1888, 1907) zavarták meg.

FORRÁSOK Mihail Kogălniceanu, 1864-ben a parasztság helyzetéről: „Tisztelettel kijelentem, hogy a parasztság helyzetének jobbítása mellett vagyok, hogy e jobbításban látom a román nemzet megalapozását. Ameddig a parasztok nem lesznek állampolgárok, mi nem alkotunk nemzetet. Igen, uraim! Szeretnék egy olyan helyzetet előidézni, hogy az utolsó paraszt is tudatában legyen kötelezettségeinek és jogainak. Ameddig jelenlegi helyzetében hagyjuk, elnyomottan, verve, baromként kezelve, miközben semmi sem köti a hazához, milyen támaszt várhatunk részéről a veszedelem órájában? Ideje volna a magánérdek előtt a közösségi érdekre gondolni; mielőtt kis birtokainkkal törődnénk, törődjünk nagy birtokunkkal, Romániával, miképpen azt apáink tették. A keleti kérdés egét felhők és villámok borítják; óvjuk magunkat a fenyegető égi csapástól, de hogyan óvakodjunk? Azt akarjuk, hogy továbbra is tárt karokkal fogadjuk a hódítókat, és távozásukkor gyöngyvirág-bokrétákkal kísérjük őket? Úgy vélem, nem ezt akarjuk! Nos, pedig ez lesz mindaddig, amíg a parasztság, a nép nagyobbik része nem lesz érdekelt életének, vagyonának védelemében, hogy birtoka védelmére siessen, ha idegenek veszélyeztetik. Kétezer bojár nem tesz nemzetet: ez egy megcáfolhatatlan valóság. Voltam annyira vakmerő, hogy utjaim során a parasztoknak jogaikról beszéljek, arról, hogy legyenek büszkék románságukra, őseik diadalairól, Ştefan cel Mare, Vitéz Mihály vajda koráról, amikor a paraszt is úgy érezte, van egy hazája, és a bojár mellett ő is ott küzdött a védelméért.” [Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele mai vechi timpuri şi până astăzi. Bucureşti, 1971. 557.] Aurel Mureşianu Románia törökellenes háborúba lépése hírére: „Megíratott a csillagokban, hogy a román hadsereg cselekvően részt vegyen a Duna mentén kibontakozott gigászi küzdelemben. Az ország szabadsága és függetlensége, a nemzet becsülete és tekintélye véráldozatukat kéri... Minden tekintet, lélek, minden román érzés egyre irányul s ez: cselekedni...” [Gazeta Transilvaniei, 1877. 30 sz.] Brassói levél a Gazeta Transilvaniei számára, Plevna eleste hírére: „A Plevna elestéről szóló hírek magától értetődően a lehető legnagyobb örömet váltották ki a helyi román lakosság soraiban. Mind az értelmiségi osztály, mind az egyszerű nép nagy lelkesedéssel fogadta őket. A keddről szerdára virradó éjszaka valóságos ünnep volt a brassói románok számára. Talpon volt az egész Bolgárszeg. Mindjárt, ahogy beesteledett, a várost környező hegyek kivilágosodtak. Míg a Cenk ormáról rengeteg rakétát eregettek fel, a Cenk aljában és Prundon mozsarak dörgése hirdette urbi et orbi, hogy eljött a nagy nap, amelyen Plevna kapui megnyíltak a győztes román hadsereg előtt. Általános volt az öröm, nagy volt a jókedv.” [Gazeta Transilvaniei, 1877. 94. sz] A Plevnát védő törökökkel szolidarizáló népgyűlések Udvarhelyszéken. Aug. 25-én Székely-Keresztúron, 26-án pedig Székely-Udvarhelyen volt népgyűlésünk a keleti kérdés tárgyában. Mindkét gyűlést ezrek látogatták, s a megállapodás lényegileg mindkét helyen ugyanaz. Az udvarhelyi gyűlésen Orbán Balázs a következő határozati javaslatot terjesztette elő: „Mondja ki határozatként a népgyűlés, hogy az orosz kegyetlenségekről undorral értesült, hogy elvárja és megköveteli a kormánytól és elérkezettnek látja az időt, miszerint

nemcsak Oroszország területének nagyobbodása, nemcsak Törökország integritásának megtámadása, hanem maga a háború folytatása fegyverrel is megakadályoztassék.” Egyező akarattal elfogadták. Sőt a plevnai hős Osman pasának üdvözlő táviratot is határozott a gyűlés. Minek elküldési költsége fejében azonnal 24 frt gyűlt a nép filléreiből. A fennmaradó mennyiség a török sebesülteknek van szánva. […] A török-barátság népünk részéről akkora, hogy városunk két-három polgára jónak látta néhány számot a lutrin megtenni, kimondván, hogy az eshető nyeremény fele a török sebesülteké.” [Udvarhelyi Híradó. 1877. 35. sz.]

FOGALOMTÁR • Ad-hoc = rögtönzött • Áthosz-hegyi kolostorközpont. A Kalkhidiké-félszgeten található Áthosz hegyen a ma is létező hatalmas görög-keleti kolostorközpont már a X. században működött. Moldva és Havasalföld több uralkodója, illetve gazdag bojári famíliák, pénzbeli és ingóságokat jelentő adományok mellett országuk területén létező birtokaik közül is adományoztak a „Szent Hegy” kolostorainak, eme uradalmakon pedig az Athosz-hegyi központ által birtokolt és ellenőrzött kolostorok alakultak, melyek kiterjedt földterületeikkel, ingatlanjaikkal, az ország törvényei alóli mentességükkel sok problémát okoztak a modernizáció korában. • Diván. A török birodalom fő tisztségviselőiből álló vezető testület. A XVI. századtól így nevezték Havasalföld és Moldva hasonló testületeit is, melyekben az udvari bojárság (tisztségviselő bojárok) kapott helyet, politikai, közigazgatási és törvénykezési kérdésekben hozott döntéseket. A kiváltság nélküliek, így a parasztság képviselői először az 1857-ben, a nagyhatalmak indítványára létrejött havasalföldi és moldvai Ad-hoc divánokban kaptak helyet. • Konzorcium. Alkalmi tőkés szövetkezés valamely pénzügyi műveletre. • Pánszlávizmus. Tágabb értelemben nehezen választható el a „szláv kölcsönösség” ideológiájától, amely a XIX. század első felében a Habsburg és török birodalom keretei között élő nyugati és déli szláv népek (csehek, szlovákok, rutének, horvátok, szerbek, szlovének) nemzeti ébredéséhez kapcsolódott. A szláv népekben ekkor tudatosodik az egymásrautaltság gondolata, a nyelvrokonságon alapuló kapcsolatfejlesztés szükségessége, az önálló nemzeti létért folytatandó harc célja. Másik, főleg a magyar marxista történettudomány szóhasználatában jelenlévő szűkített értelmezése a cári Oroszország nagyhatalmi törekvéseire vonatkozik, amelyek célja valamennyi szláv nép egyesítése a cár jogara alatt. E kettős szorításban, tehát a Habsburg birodalom és a történelmi Magyarország területén élő, nemzeti ébredésük szakaszába került szláv népek szeparációs törekvéseinek hangulatában, illetve az orosz terjeszkedési ambíciók fenyegetésében, érthető a magyar politikai osztály reakciója, és az „ellenszerként” kitalált „pánturáni” eszme.

• Szekularizáció. (lat.: saecularisatio = világiasítás): birtokok, jövedelmek és ingóságok világi kézre jutása.

Egyházi

BIBLIOGRÁFIA * Dan Berindei: Epoca unirii. Bucureşti, 1973. * Constantin C. Giurescu: Viaţa şi opera lui Cuza vodă. Bucureşti, 1970. 509 old. * Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele mai vechi timpuri până astăzi. Második, javított kiadás. Bucureşti, 1975. 604680. * Istoria parlamentului şi a vieţii parlamentare din România până la 1918. Bucureşti, 1983. 59-268. * Istoria României. IV. Bucureşti, 1964. 222-395; 586-642. * Szász Zoltán: A románok története. Bp., é.n. 81-101.

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZTI IDŐSZAK Az új Románia alapvetően különbözött az 1918 előtti országtól: területe – Erdély, a Bánság, Besszarábia és Bukovina csatlakozásával – 137.000 km2-ről 295.000 km2-re nőtt. Demográfiai tekintetben a régi etnikai egységet egy új helyzet váltotta fel, melyben a románok mellett jelentős részarányban léteztek nemzetiségek. Az 1930-as statisztikák szerint Nagy-Románia lakossága 18.057.028 volt, melyből 71,9% román, 7,9% magyar, 4,4% német, 3,2% rutén és ukrán, 2,3% orosz, 4% zsidó, 2% bolgár, 1,5% cigány, 1% török és tatár, 0,8% gagauz, 0,5% cseh és szlovák, 0,3% lengyel, 0,1%görög, 0,1% alatt albánok, örmények, stb. Erdélyben a jelzett évben a lakosság 57,8% volt román, 24,4% magyar, 9,8% német. 1940-ben, az 1930-as adatokhoz képest egy közel kétmilliós lakosságnövekedés regisztrálható, az összlakosság elérvén a 19.933.802-es lélekszámot, mely növekedés teljes egészében a természetes szaporulat számlájára írható. 1930-ban a népesség 78,9% falun, 21,1% pedig városon lakott, 72,3% élt földművelésből, és csupán 9,4% folytatott valamilyen ipari tevékenységet. A politikai pártok Az 1917 és 1923 közötti reformok gyökeresen megváltoztatták a régi társadalmi-politikai struktúrát. A Liberális Párt 1913-ban meghirdetett programját 1917-től kezdték életbe léptetni, amikor Ferdinánd király aláírta a földreformra vonatkozó, valamint a cenzusos választási rendszert megszüntető és az általános választójogot bevezető dekrétumokat. A földreform különböző előírásait 1918 és 1921 között iktatták törvénybe. Mintegy 6,1 millió hektár, ebből 4 millió szántó került kisajátításra. A nagybirtok 66%-át osztották szét, amiből 3,5 millió hektárt megváltási díj fizetésének kötelezettsége mellett. A földreform, a paraszti társadalomra gyakorolt tagadhatatlan pozitív hatásai mellett, nemzetiségi szempontból nem volt teljesen pártatlan, csapást mért Erdély nagy- és középbirtokosaira, a történelmi egyházakra, néhol paraszti közösségekre is. Az addigi kétpólusú – a Liberális Párt és Konzervatív Párt által uralt – politikai életnek vége szakadt. A Konzervatív Párt a földreform és az általános választójog bevezetése nyomán gyakorlatilag eltűnt az ország politikai porondjáról. A liberálisok viszont a két világháború közti időszak legerősebb pártjává léptek elő. Ők voltak kormányon 1914 és 1919 között (egy 1918-beli rövid kiesést leszámítva), 1922 és 1928 között (1926 márciusától 1927 júniusáig tartó megszakítással), illetve 1933 és 1937 között. Legnagyobb sikereiket 1922 és 1926 között érték el, I. I. C. Brătianu miniszterelnöksége idején, amikor a korábban különböző közigazgatás alatti területeket jó eredménnyel integrálták

az új államkeretek közé. A liberálisok gazdaságpolitikai alapelveit az “önmagunk által” (“prin noi înşine”) jelmondat summázza, mely a külföldi tőkével szemben a hazai gazdasági kezdeményezések előnybe részesítését jelentette. A másik fontos politikai alakulat a Nemzeti Parasztpárt volt, mely a Iuliu Maniu vezette erdélyi Nemzeti Párt és a Ion Mihalache alapította ókirályságbeli Parasztpárt fúziójából jött létre. A nemzeti-parasztpártiak viszonylag rövid ideig, 1928 és 1931, majd 1935-2 és 1933 között kormányoztak. A parasztpártiak gazdaságpolitikai jelmondata a “nyitott kapuk” (“porţile deschise”) szlogen volt, mely a külföldi tőke szabad beáramlásának biztosítását jelentette. E két meghatározó jelentőségű párt mellett rövid időre tűntek fel az ország élén ideológiailag heterogén politikai csoportosulások, mint az Averescu marsall vezette Néppárt (1920-1921, 1926-1927), a Iorga professzor Nemzeti Demokrata Pártja (1931-1932), a Goga/Cuza féle Nemzeti Keresztény Párt (1937-1938). A kisebbségi jogokat védelmező politikai csoportok közül legjelentősebb volt – bár kormányzati szerephez érthető okokból nem juthatott – az 1922-ben, Jósika Sámuel báró vezetésével megalakult Országos Magyar Párt. Ez a szervezet volt a két világháború között a romániai magyar sérelmi politika érvényesítője. Ugyanakkor megfigyelhető már 1921-22-től kezdődően a szélsőséges balés jobboldali pártok feltűnése. 1921-ben a Szociáldemokrata Párt kettészakadt, megoszolva a leninizmus elveihez és a III. Moszkvai Internacionáléhoz csatlakozók, illetve a szociáldemokrácia vonalához hű frakciók között. E szakadás eredményeként jött létre, a leninista vonal követőiből, a Kommunista Párt (1921. május 8.). Ez utóbbi, egészében Moszkvából irányított, többnyire külföldi “első titkárok” által vezetett alakulatot 1924-ben a liberális kormány törvényen kívül helyezte. Taglétszáma csupán 1000-1500 körüli volt. A szociáldemokrácia elveit a szakadás után változatlanul követő Szociáldemokrata Párt tovább működött a legalitás keretei között, különböző más, baloldali ideológiájú szocialista politikai csoportokkal szövetkezve, illetve fuzionálva. Az 1928-as választásokon a szocialisták kilenc, az 1931-esen hét képviselői mandátumot szereztek. A baloldal e mérsékelt szárnyának a befolyása főként a szakszervezeti mozgalomra gyakorolt hatása révén érvényesült. A román jobboldal szélsőségeinek megjelenése és térhódítása az 1917 és 1923 közötti reformpolitika közvetett (mellék-) hatásának tudható be. E változások felszínre hoztak új, ambiciózus, főképpen kispolgári gyökerű társadalmi erőket. Emellett aktivizálódott és agresszívvé vált a társadalom éléről szinte perifériára szorult földbirtokos réteg. Vlad Georgescu elgondolkodtató, érdekes meglátása szerint ezen elégedetlen, feltörekvő, illetve lecsúszó erők fura találkozása szülte a román szélsőjobboldalt, az ún. Legionárius mozgalmat. Előbb Corneliu Zelea Codreanu vezetésével a Keresztény Diákok Egyesülete alakult meg, majd A.C. Cuza jászvásári (Iaşi) professzorral Codreanu létrehozta a Nemzeti Keresztény Védelmi Ligát (1923). A mozgalom végleges tető alá

hozatala 1927 után következett be, amikor létrejött a Mihály Arkangyal Légiója (Legiunea Arhaghelului Mihail), mely 1930 után a Vasgárda (Garda de Fier) néven vált ismertté. Ez a szervezet egy nacionalista, antiszemita, nyugatellenes szellemet, messiási légkört, a vezér (conducător) személyi kultuszát propagáló, a korabeli szélsőjobboldali mozgalmak valamennyi jellegzetességével rendelkező csoportosulás volt. Misztikus légkörű tömegrendezvényeik révén jelentős befolyást tudtak szerezni a paraszti társadalomban is. (A kondukátor fehér lovon, fehér ruhában és palásttal járta a vidéket, a falvakban leszállott, és csendben, áhítattal csókolta a földet: a tudatlan nép valamiféle szentnek nézte.) Hatalma a külföldi hason-szervezetektől kapott közvetett és közvetlen támogatások révén is nőtt. A politika történései A Nagy-Romániát létrehozó nagy horderejű személyiségeknek, mindenekelőtt I. I. C. Brătianunak, illetve Ferdinánd királynak köszönhetően, a királyság politikai élete szilárd alapokon állott egészen a 20-as évek végéig. A liberális vezetők váratlan elvesztése 1927 és 1933 között (I. I. C. Brătianu, Vintilă Brătianu, I. G. Duca), illetve Ferdinánd király hirtelen halála (1927), amihez hozzáadódtak a parasztpárti vezetés bizonytalankodásai és pártoskodásai, hatalmi vákuumot eredményeztek, amit kihasznált II. Károly király és a Vasgárda egyaránt. Előbbi azzal, hogy miután a trónigényeiről való lemondásra kényszerítették kiskorú fia, Mihály javára (Elena Lupescuhoz fűződő botrányos viszonya miatt), 1930-ban visszatért és királlyá koronáztatta magát (kieszközölve a lemondás megsemmisítését). A Vasgárda pedig, miután 1931-ben betiltották, 1935-ben ismét legális politikai pártként tűnt fel, Mindent a Hazáért (Totul pentru Ţară) néven. A légió népszerűségét a kibontakozó gazdasági válság is táplálta. II. Károly a hadsereg fejlesztését szorgalmazta, ürügyként erre a magyar revizionizmust hozva fel, valójában viszont kereste hatalma biztos támaszát. Nemcsak uralkodni, hanem kormányozni is akart, és ennek érdekében a két ún. történelmi párt szétforgácsolásán dolgozott. Tanácsadói felismerték, hogy a tömegek kiábrándultak a pártok közötti csatározásokból, és megpróbálták a az uralkodót pártok kikapcsolásával közelíteni a tömegekhez. Nagy reprezentációs tevékenységekbe kezdett, kulturális és gazdasági rendezvények során vett részt, alapítványokat hozott létre. A falvak roppant nyomorát kihasználva pénzt és energiát fordítottak a falu helyzetének felmérésére, higiéniára, gazdálkodásra próbálták tanítani a parasztot, mintagazdaságokat létesítettek, kultúrházakat építettek, stb. Ebben az igyekezetben a király útjai találkoztak a vasgárdisták szociális jótéteményekkel alátámasztott falujárásával. A Vasgárda egyre agresszívebben terrorizálta a politikai életet, nem riadva vissza a politikai gyilkosságoktól sem (1933. december 29-én meggyilkolták I. G. Duca miniszterelnököt).

1934-től, az “ifjú liberálisok” Gh. Tătărăscu vezette négy éves kormányzata alatt az ország kiheverte a gazdasági válság csapásait. Ez viszont a szélsőjobboldal előretörését nem akadályozhatta meg, az 1937-es választásokon, a történelmi pártok népszerűség-vesztése talaján, a Gárda a szavazatok negyedét szerezte meg. A kormányalakításhoz előírt 40%-ot egyik párt sem érte el, ilyen körülmények között Károly egy kis pártot, a hangsúlyozottan jobboldali, mondhatni fasizmus-közeli, de retorikájában szalonképesebb, a választásokon 9,15%-os támogatottságú Nemzeti Keresztény Pártot (Partidul Naţional Creştin, vezetője az erdélyi származású költő-politikus Octavian Goga) bízta meg kormányalakítással. A Vasgárdát és Goga mérsékeltebb, “rendpárti”, úri, de markánsan jobboldali követőit sikerült egymásnak ugrasztani, véres összetűzések, leszámolások kezdődtek. Amire a két csoport kiegyezhetett volna, a király “meg kell menteni a hazát” felkiáltással, 1938. február 10-én bevezette a királyi diktatúrát. A diktatúra a hadseregre, az ortodox egyházra és egyes udvarhű politikusokra támaszkodott. A kormány élén Miron Cristea pátriárka állott, igazi irányítója viszont Armand Călinescu belügyminiszter. A pártokat felszámolták, helyettük egy össznépi alakulatot, a Nemzeti Újjászületés Frontját (Frontul Renaşterii Naţionale) hozták létre, a szakszervezeteket korporatív alapokra helyezték (az ún. “céhek” keretében). Az országot “vidékekre” osztották, ezek élén királyi rezidensek állottak. Az új, korporatív alkotmányt népszavazásra bocsátották, ahol nagyarányú elfogadást nyert. A diktatúrát elfogadta a nagypolgárság is, ekképpen érvelve: “Codreanu és Károly közül támogassuk az utóbit, mert ha Codreanu ráteszi a kezét az ország kormányrúdjára, Hitler megszüntet minket, mint államot.” Călinescu még 1938 áprilisában letartóztatásokat, internálásokat rendelt el a Gárda soraiban. Codreanut 10 évi kényszermunkára ítélték, majd novemberben “szökés közben” likvidálták. A Gárdának első-vonalbeli garnitúrája szétforgácsolása után is maradt ereje, 1939 szeptemberében Armand Călinescut, a Légió fő ellenfelét Bukarestben, nyílt utcán, testőreivel együtt agyonlőtték. A külpolitikában Románia törekvése, mely a történelmi pártoktól a palota köreiig általános támogatottságot élvezett, egy olyan európai biztonsági rendszer megteremtése volt, mely a Népszövetség védnöksége alatt szavatolni tudja az 1918 és 1920 közötti békeszerződésekbe foglalt helyzetet. Ennek megfelelően 1921-ben Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia létrehozták a Kisantantot, mely a trianoni béke szavatolását célzó szövetség volt. 1921-ben, majd 1926-ban Lengyelországgal, 1926-ban Franciaországgal kötött szövetséget, illetve baráti együttműködési megállapodást Olaszországgal, mely ekkor még a háború után kialakult status-quo híve volt. 1928-ban csatlakozott a háborút, mint konfliktusmegoldó eszközt megtiltó Briand-Kellog paktumhoz, 1933-ban az

agresszort meghatározó egyezményhez, illetve a hasonló szellemű Rio de Janiero-i paktumhoz. Hasonló politikát támogatott a Balkánon, következésképpen 1934-ben, Athénban Görögországgal, Jugoszláviával és Törökországgal megkötötte a Balkán Paktumot. 1934-ben, eltekintve a Besszarábia miatti súrlódásoktól, sikerült felújítani a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával. Később, részben a Vasgárda befolyása nyomán, részben Németország szerepének növekedése és a nyugati demokráciák tétlensége következtében megerősödött Romániában a németbarát orientáció. 1939 márciusában németromán gazdasági szerződés született. A román politika egyértelműen németbarát fordulata 1940 júniusa után következett be, amikor az ún. Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Moszkva ultimátumban követelte Besszarábia átadását. Ez a külpolitikai irányzat határozta meg Románia részvételét a II. világháborúban is. A gazdaság A kor statisztikái szerint 1920 és 1940 között Románia negyedik helyen állott a megművelt területek nagysága, ötödik helyen a mezőgazdasági össztermelés tekintetében. Mezőgazdasági célokra az ország összterületének 62,23%-át használták. A termelési viszonyok ugyan elavultak voltak, a különböző kultúrnövények hektáronkénti átlaghozama pedig kezdetben igen kicsi, a munkaerő alacsony ára miatt a földrentabilitás világviszonylatban jó volt. 1931-ben eltörölték a gabonafélék kiviteli engedélyét, az állam ténylegesen (anyagi támogatással is) közbelépett a kivitel ösztönzése érdekében. 1935-től megszabták a mezőgazdasági termékek minimális vételárát, biztosítva a termelők stabil jövedelmét. 1937-ben, amikorra a parasztság 75% már rendelkezett 5 hektárral, életbe lépett a mezőgazdaság szervezésére és ösztönzésére vonatkozó törvény, mely éppen a földosztás nyomán létrejött birtokok felaprózódását volt hivatott meggátolni. A békeévek vége felé tapasztalható mezőgazdasági fellendülésben része volt Németország érdeklődésének a román agrártermékek iránt. A traktorok száma 1927 és 1939 között 3257-ről 5732-re nőtt, a cséplőgépekké 12.779-ről 18.828-ra. A mezőgazdaság 1937-ben a nemzeti jövedelem 54,9%-át valósította meg. A gazdaság egészében másodrendű szerepet játszó ipar – a rapszodikusan alakuló mezőgazdasággal szemben – szüntelenül, és viszonylag gyors ütemben fejlődött, a csúcsot 1938-ban érve el. Az első világháború végén a nagy hadi veszteségek nyomán visszaesés tapasztalható. A húszas évek gazdaságpolitikai vitái során az “önmgunk által” (“prin noi înşine”) liberális elv a parasztpárti “nyitott kapuk” (“porţile deschise”) elvével ütközött. Tekintve a liberális kormányzatok túlsúlyát, természetesen inkább az “önmagunk által” elv érvényesült. Ez nem volt teljesen önzetlen politika, hiszen a liberálisok és támogatóik kezében volt a helyi ipar java, a Nemzeti Bank és a hitelhálózat jelentős része. A külföldi tőke részaránya az 1929-ben regisztrált 36%-ról 1938-ra 21%-ra esett vissza (ennek fő beruházási területe a nagyipar

volt). Az angol tőke 1938-ban az össztőke 13,59%-át, a francia 9,33%-át, az amerikai 5,88%-át, az olasz 3,04%-át, a német 0,60%át tette ki. A vámvédelmi törvények egész sorozatának köszönhetően (1924, 1927, 1929; megerősítve 1931, 1935 és 1936-ban) a késztermékek behozatala 1920 és 1938 között folyamatosan csökkent, miközben az iparosítás összeurópai viszonylatban is gyors ütemben folyt, csupán a válság idején mutatott regressziót. Ha a termelés tartományonkénti megoszlását nézzük, csaknem azonos értéket termelt az Ókirályság (20.321 millió lej), illetve a Bánság és Erdély (19.133 millió), lényegesen kevesebbet (területileg is kisebb volt) Bukovina (3.246 millió) és Besszarábia (csak 896 millió!). A legmagasabb iparosítási koeficienssel az üveggyártás (68,8%), az építőipar (65,7%), a fémipar (54,2 %) rendelkezett. A 44,6%-os koeficiensel rendelkező vegyipar első helyen állott a beruházott tőke, a rendelkezésre álló gépi erő és a termelés értéke tekintetében. Fejlettek voltak főleg a kőolaj és metángáz feldolgozására szakosodott vállalatok, a finomítók, festék-, műtrágya-, gyógyszergyártó, illetve különböző vegyszereket (kénsav, karbid, marószóda, kalcinált szóda) előállító egységek. A gazdasági válság okozta regresszió után a termelés újra fellendült, ebben szerepet játszottak a vállalatalapítás, a tőkekoncentráció ösztönzésére hozott törvények. A gazdasági fejlődést, bár a tulajdon korlátjaiba, a lakosság csekély vásárlóerejébe kétségtelenül beleütközött, a politikai élet elsekélyesedése nem befolyásolta.

FORRÁSOK Lucreţiu Pătrăşcanu a román szélsőjobboldalról (1941): „1935-ben, a vakáció közepén, az újságírás uborkaszezonjában egy nagy példányszámú lap publicistája, téma híján, elindított egy olténiai faluban végbement sötét történetről szóló riportsorozatot. Petrache Lupu juhpásztor, miközben birkáit legeltette a falu szélén, jelenést látott. Isten jelent meg előtte. Arra intette, hogy prédikáljon az emberek közti szeretet szükségességéről. […] Ekképpen keletkezett „a Maglavit-i csoda”. […] Parasztok tízezrei, az ország legtávolabbi szegleteiből, városlakók ezrei indultak Maglavit felé, hogy láthassák és hallhassák Petrache Luput. A klérus maga is igyekezett kihasználni a „csodát” és valóságos karavánokat szervezett a „szent hely” felkeresésére. Egy elragadtatási hullám keletkezett, mely felszínre hozta a román parasztság földhözragadt babonás mivoltát. […] A gügye és kretén Petrache Lupu hónapokig a közvélemény érdeklődése középpontjában volt. Maglavit minden agyat megfertőzött, elképesztően népszerű vitatéma lett. Néhány tudós ember megpróbálta felvilágosítani a közvéleményt. E maroknyi elszigetelt állásfoglalás azonban pusztába kiáltott szó maradt. Hiába bizonyították, hogy Petrache Lupu végső fázisába jutott örökletes szifiliszben szenved, és látomásai e kór következményei. Hiába írták meg, hogy ebben keresendő gügyeségének és kreténizmusának oka. Hiába közölték három évvel korábban kiállított katonai nyilvántartási lapját, amely kétségbevonhatatlan hivatalos iratként bizonyította, hogy Petrache Luput pontosan debilitása okán mentették fel a katonai szolgálat alól. Minden hiába volt. […] A vasgárda egyik ideológusa, a Maglavit-i jelenség kapcsán jellemző következtetésre jutott: ’Maglavit egyszer s mindenkorra bebizonyította – írta egy évvel később –, hogy mennyire primitívek vagyunk. Akkor meg mi a teendő? Minden. Ha az emberek ennyi áldozatra voltak képesek egy ellenőrizhetetlen látomásért, mire lesznek képesek egy földi látomás hatására? Maglavit pszichózisát magunkévá kell tennünk és kiaknáznunk.” […] A német náci ideológiából kölcsönzött ’halálkultusz’ a mozgalom alapeszköze lett az értelmiségi és kispolgári körökben folytatott propaganda során. ’A légió tagja szereti a halált, mert vére majd a legionárius Románia cementjének kötését erősíti.’ (’A fészekvezető könyvecskéje’, 8. pont) […] ’A halál, de csak a legionárius halál lehet a legdrágább menyegzőnk.’ (Codreanu: Légiósoknak.) ’A halál – írja egy légiós publicista – az egyetlen eszköz, mely megnemesítheti e szerencsétlen törpe emberiséget.’ ’Hirdetem néktek a halál szeretetét, hogy megismertesselek benneteket az örökkévalóság ízével’, vélekedik egy másik. De, míg a német nemzeti-szocialistáknál a halálkultusz a ’hősi halál’ formájában jelenik meg, és a katonai meg háborús nevelés alapvető eszköze volt, a Vasgárdában egyéb rendeltetést nyert: így teremtették meg a ’hősi gyilkosság’ mítoszát. A Vasgárda tagjaiból alakultak és alakulnak eme alapokon a halálbrigádok. E brigádok tagjait fennkölt és félelmetes esküszövegek kötik. Céljuk a légió fő ellenségeinek meggyilkolása.” [Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi. Ötödik kiadás. Bucureşti, 1970. 50-51., 5657.]

FOGALOMTÁR • Baloldal – jobboldal. A baloldal általában a szocialista ideológiát felvállaló politikai pártok tömörülése, amelyhez esetenkénthelyenként a szélsőbaloldaliaknak tekintett kommunisták is csatlakoznak. Ideológiájuk lényege a szociális érzékenység, a magántulajdon korlátozásának, ellenőrzésének, szélsőséges esetekben eltörlésének hirdetése. A jobboldal a baloldallal szembenálló, polgári (lásd „Az 1848-as forradalom” című fejezet fogalomtáránál a polgárság címszót!) ideológiát valló pártok, képviselők összességét jelenti. Az elnevezések onnan származnak, hogy eredetileg, illetve általában a parlamentben a baloldaliak az elnöktől balra, a jobboldaliak ettől jobbra helyezkednek el. • Gazdasági válság. Egy nemzetgazdaságban vagy a gazdaság egyegy területén, esetleg egy tágabb térségben, ritkán világszinten fellépő gazdasági egyensúlyvesztés, az újratermelésben és a gazdasági mechanizmusokban jelentkező zavar, illetve működésképtelenség; az új termelési ciklus kiinduló- és végpontja. Az 1929–33-as „világválság” a túltermelésből adódott, ami a különböző országokban megtermelt különböző áruknak a piac felvevő képességét messze meghaladó felhalmozódásában mutatkozott. • Politikai párt. (lat. pars = rész szóból, német közvetítéssel) Társadalmi osztályok, rétegek vagy azok egy részének, esetleg több osztály és réteg („gyűjtőpárt”) érdekeit képviselő politikai szervezet, amely a politikai harcok szervezésére, a hatalom megragadására és annak gyakorlására hivatott. A politikai pártba valamely osztály vagy réteg legaktívabb tagjai tömörülnek. A középrétegek esetében a pártok nem tisztán „osztályalapon” szerveződnek, ilyenkor a személyes érdekek, hagyományok, életszemlélet játszanak szerepet.

BIBLIOGRÁFIA * Vlad Georgescu: Istoria românilor. De la origini până în zilele noastre. IV. kiadás. Bucureşti, 1995. 207-245. * Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi. Bucureşti, 1970. 278 old. * Szász Zoltán: A románok története. (Budapest, é.n.) 121-144.

A TOTALITARIZMUS ÉVEI (AVAGY A KOMMUNIZMUS ROMÁN ÚTJA) 1. Előzmények A második világháború Romániát súlyosan megviselte: a bombázások és hadműveletek jelentős károkat szenvedett az ipar, a vasúti járműpark. Mindezen túlmenően az országot 300 millió dolláros jóvátételi- ezen felül szolgáltatási, illetve mintegy 500 millió dollárnyi “visszaadási” kötelezettséggel terhelték. Az oroszok egész vállalatokat szereltek le és szállítottak el, ráadásul két egymást követő aszályos esztendő is drasztikus módon nehezítette az emberek életkörülményeit. A két történelmi polgári párt, a Liberális-, illetve a Nemzeti Parasztpárt, a háborúból való kiugrás előkészítésében és végrehajtásában játszott szerepének köszönhetően továbbra is jelentős tekintélynek örvendett, de erőteljes előretörésben volt a kisszámú, de a Szovjetunió által hathatósan támogatott kommunisták vezette baloldal is, mely a vidéki adminisztráció megszerzésével, illetve a radikális földreform végrehajtásával (50 ha feletti birtokok kisajátítása) megerősítette pozícióit. A háborút lezáró jaltai békekonferenciáról ki-ki másképpen vélekedett: míg Roosevelt elnök tisztségbeli utóda, H. Truman szerint “Jaltán a három kormány közös felelősséget vállalt… demokratikus államrendszerek felállítására valamennyi csatlós-államban. E határozatot megerősítették Potsdamban Románia, Magyarország és Bulgária vonatkozásában. Ezek az államok tehát soha nem kerülhetnek egyetlen hatalom befolyás-övezetébe sem.” Ezzel szemben 1945. március 6-án, midőn kommunista-barát protezsáltja miniszterelnöki székbe segítése, illetve iktatása céljából tartózkodott Romániában, A. J. Visinszkij szovjet marsall így nyilatkozott a román királynak: “Jalta én vagyok!” Ezen a napon a koalíciós jellegű Rădescu-kormányt Petru Groza kabinetje váltotta fel, amelybe a történelmi pártokból csak a liberálisok kis frakciója, a Tătărăscu-csoport kapott helyet. E kormánynak erőteljes támasza volt a népfront-jellegű, mintegy 400.000 tagot számláló Magyar Népi Szövetség, a korábbi MADOSZ utóda. Ennek az együttműködésnek a pozitívuma volt – cserében a román adminisztráció Erdélyre való kiterjesztésében adott támogatásért – a magyar oktatás minden szinten működő kereteinek biztosítása. A földreformot 1945 márciusában véglegesítették: 1.468.000 millió hektárt vettek el a régi tulajdonosoktól, ami a megművelhető terület 18,8%-át jelentette, ez pedig az 1921-es földreform által előidézett változásokhoz képest szinte elenyésző. Mindenesetre a földosztásnak kb. 900.000 haszonélvezője volt, és teljes mértékben likvidálta a nagybirtokot.

A politikai harc azonban folytatódott: a Groza-kormányt az angolok és amerikaiak nem ismerték el. 1945 augusztusában az ifjú király, I. Mihály eredeti szabotázs-kísérlettel, a “királyi sztrájk”-al próbálta feltartóztani a román politika radikális balratolódását: nem ellenjegyezte a kormány által jóváhagyásra benyújtott új törvényeket. A kormány viszont, nem törődve az ügy alkotmányjogi vonatkozásaival, Moszkva politikai- illetve a megszálló szovjet csapatok katonai támogatásának biztos tudatában zavartalanul folytatta tevékenységét. Közben a Kommunista Párt októberben tartott konferenciája nyomán Gheorghe Gheorghiu-Dej kerül a pártfőitkári székbe. A feszültség nőtt, és 1945. november 8-án, a királyt ünneplő mintegy 50.000 tüntető összecsapott a rendőrség által támogatott kommunistákkal, aminek az eredménye 11 halott, több száz sebesült és ennél is több letartóztatás. A szövetséges nagyhatalmak 1945 decemberében létrejött kompromisszuma értelmében a királyi sztrájk által előidézett feszültséghelyzet látszólag megoldódott azzal, hogy tárcanélküli miniszterként a Groza-kormányba bekerült egy liberális és egy parasztpárti politikus, valójában a kommunisták kerekedtek felül. Ez abból is kitűnik, hogy a helyzet súlyosságát folyton ecsetelő királyt az angolok figyelmeztették: “nem óhajtanak semmilyen bíztató tanácsot adni…, mert sem a királyt, sem az ellenzéket nem tudják megóvni a következményektől.” Hasonlóképpen óvatosságra és együttműködő-készségre intették a nehéz helyzetbe került fiatal uralkodót az amerikai politikusok is: a dolgok rendje szerint Jalta valódi szelleme, a befolyási övezetek elosztása kerekedett felül, rácáfolva a demokráciával kecsegtető Truman nyilatkozatra. A király hiába követelt a nyugati hatalmaktól “az egész ország területén jelenlévő” választási megfigyelőket, az 1946 novemberében megtartott parlamenti választások során súlyos csalások történtek, ami a baloldali pártok elsöprő, 80%-os győzelmét hozta. A párizsi béketárgyalások során a Gheorghiu-Dej és Gh. Tătărăscu vezette román delegációnak ugyan nem sikerült elérni, hogy átállása okán Romániát a szövetségesek közé sorolják, a 300 millió dolláros jóvátétel is érvényben maradt, ellenben a fegyverszüneti szerződésben ígérteknek megfelelően a második bécsi döntést érvénytelenítették, elismerve Észak-Erdély (valójában már tényleges) Romániához tartozását. A választások megnyerését követően felerősödött a polgári gazdasági rend felszámolását célzó kurzus. Államosították a Nemzeti Bankot, szovjet kezdeményezésre és asszisztenciával pénzügyi reformot hajtottak végre, 1947 tavaszától rendszeresítették az ipar állami ellenőrzését. 1947 nyarán feloszlatták a nemzeti parasztpártot, Maniut, a párt vezetőjét perbe fogták egy zavaros szökési kísérlet kapcsán, a liberális párt pedig maga szüntette be tevékenységét. 1947 novemberében a kommunistákkal együttműködő P. Bejan nemzetgazdasági miniszter is kikerül a kormányból, helyét Gh. Gheorghiu-Dej foglalja el. November 12-én elítélték Maniut, ezt követően a király Angliába utazott, ahol mindenki azt tanácsolta, ne utazzon vissza hazájába, kivéve

Churchillt, aki azt mondta: “bármi légyen a kockázata, térj vissza és tedd a kötelességed. 1947. december 30. reggelén Gheorghiu-Dej és Groza, miután megerősítették a kulcsfontosságú intézmények védelmét, kihallgatásra jelentkeztek a királynál, és udvariasan, de határozottan felszólították I. Mihályt a trónról való lemondásra. A palotát körülvevő katonaság gyűrűjében a király aláírta a lemondó nyilatkozatot, január 3-án pedig száműzetésbe vonult. Még a király lemondásának napján kikiáltották a Népköztársaságot. 2. A Román Népköztársaság Szovjet tapasztalatok alapján a tömegek körében erőteljes (és korántsem eredménytelen) propaganda folyt az új rendszer elfogadtatása, felsőbbrendűségének bizonyítása érdekében. Néhol, erdélyi magyar óvodások a “Megy a gőzös…” kezdetű gyerekdal átírt szövegét kellett énekeljék: “Rá van írva az oldalára, / Mihály király lemondott a nép javára.” De a strukturális átalakulás folyamata is nagy lépésekben haladt. 1948 júniusában az ország össztermelésének 90%-át adó 1060 ipari- és bányavállalat, a teljes bank- és társadalom-biztosítási rendszer került államosításra, novemberben ugyanez történt az egészségügyi rendszerrel, a filmgyárakkal, mozikkal, 1949 áprilisában a gyógyszertárakkal, laboratóriumokkal, vegyianyag előállítókkal, 1950 áprilisában a lakások jelentős részével. 1950 végéig a magán-orvosi rendelők, vendéglők, taxik, kisüzletek is állami tulajdonba kerülnek. 1948-ban indul az első országos egyéves gazdasági terv, 1950-ben a második, 1951-től pedig áttérnek az ötéves tervek rendszerére. Elkezdődött a gépgyártás (az importfüggőség felszámolása, de nem mellékesen a hadiipar szükségleteinek biztosítása érdekében), fejlődött az olajipar és bányászat, az ipari termelés hamar elérte a háború előtti szintet. A gazdasági külkapcsolatok elsősorban a szocialista tábor országait célozták, gépeket a Szovjetunióból, kisebb mértékben Csehszlovákiából importáltak. Nagyarányú beruházások kezdődtek, mint Livazény-Bumbeşti, Szalva-Visó vasútvonalak, amelyek a rendszerhez nem eléggé lojális elemek “átnevelésének” a funkcióját is ellátták. Az ekkor még csőd-vállalkozásnak bizonyult Duna - Fekete Tenger Csatorna építése (1953-ban beszüntették a munkálatokat) nemcsak gigantomániás terv, de egyben az ország legnagyobb büntetőtelepe is volt, ahol renitens értelmiségiek, “klerikálisok”, burzsoá-földesúri elemek végeztek kényszermunkát. A mezőgazdaság kollektivizálása 1950-ben kezdődött, első hulláma (1950-51) hivatalos adatok szerint 80.000 paraszt meghurcolásával járt. Az akció ideiglenes felfüggesztését paraszt-büntető politika követte (kötelező beszolgáltatások, szabadpiaci értékesítés korlátozása, az 1952-es pénzreform, mely a paraszti pénzfelhalmozást sújtotta leginkább). 1951 és 1955 között a nemzeti jövedelem 25%-át “felhalmozásra”, így az ipari termelés kétszeresre, a mezőgazdasági másfélszeresre, a kulturális költségvetés közel duplájára emelkedett. 1953-ban némi enyhülés következett a megfeszített gazdasági

futóversenyben, nagy beruházásokat állítottak le, csökkent a terménybeszolgáltatások kvótája, az élelmiszerexport, elkezdődött az élelmiszerjegyek rendszerének fokozatos felszámolása. A politikai élet rohamosan haladt a teljes egyszínűség felé. 1948 februárjában a Kommunista Párt egyesült a Szociáldemokrata Párttal, így keletkezett a Román Munkáspárt, melynek főtitkára Gh. Gheorghiu-Dej lett. A parlamenti választások látszat-ellenzékkel történtek, a Népi Demokrácia frontja a kommunisták csatlósait (Ekésfront, Magyar Népi Szövetség) foglalta magába. A legfőbb törvényhozó szerv a Nagy Nemzetgyűlés lett, mely 1948-ban elfogadta az új, szovjet típusú alkotmányt. Létrehozták az állambiztonsági hatóságot, a hírhedt Securitate-t. A homogenizációs igyekezet az egyházat sem kímélte: 1948-ban a görög-katolikusokat erővel olvasztották az ortodox egyházba (ennek paradox következménye a nyelvileg már régen elmagyarosodott, amúgy csekély számú székelyföldi románság teljes beolvadása a székelységbe, hiszen ők nem az ortodox-, hanem a magyar egyházakhoz csatlakoztak). A hitükhöz ragaszkodó görög-katolikus főpapok mellett bebörtönözték Márton Áron római katolikus püspököt, az egyház jogaihoz ragaszkodó több pappal együtt. A tisztogatás a párt soraiban is folyt. Bebörtönözték, majd likvidálták a túlságosan értelmiségi beállítottságú, az internacionalizmus eszmevilágával szemben egy nemzeti irányt képviselő, és az 1944 nyarán történt háborúskiugrásban fontos szerepet vállaló Lucreţiu Pătăşcanut. A pártkönyvek ellenőrzése okán mintegy 200.000 személyt zártak ki. Paradox módon, ezt követően mégis egyfajta nemzeti vonal erősödött meg a párt berkeiben: belső ellentétek nyomán távolították el az Ana Pauker – Vasile Luca csoportot, az úgynevezett “moszkovita” frakciót. Gheorghiu-Dej 1952 júniusában a pártfőtitkárság mellett a miniszterelnöki funkciót is magához ragadta. De közben voltak kis engedmények a szovjet nemzetiség-politikai gondolkodás irányába is: a nemzeti kérdés lenini megoldása szellemében hozták létre 1952-ben, a négy székely megyéből, a szovjet típusú közigazgatási átszervezés keretében, a Magyar Autonóm Tartományt. Lucreţiu Pătrăşcanu kivégzése 1954-ben nincs összefüggésben a “nemzeti vonal” csendes kibontakozásával: Dej őt azért likvidálta éppen akkor, mert a Sztálin halálát követő, szovjet sugallatú liberalizációs trend keretében ő alternatívát jelenthetett volna egy desztálinizált pártvezetés élén. A “nemzeti irányú” vonalváltás 1955-56-ban válik világosabban láthatóvá, amikor Dej először említi “a szocializmus építésének román útját”. 1958-ban sikerült meggyőzni Hrustyov szovjet pártvezért a szovjet csapatok Romániából való kivonásáról. Románia következetesen szabotálta a szocialista táboron belüli munkamegosztás elvét (mely Romániának az agrárfunkciót szánta volna), ez a kurzus pedig távoli támaszra talált a Moszkvával rivalizáló Pekingben. A román pártpropaganda nem véletlenül kezdett “két szocialista nagyhatalom”-ról beszélni. 1963-ban bezárják a szovjet politika romániai csápjait, a különféle román-szovjet intézményeket, átkeresztelik az

orosz személyiségekről, helységekről elnevezett utcák és terek nagy részét, a román pártvezér pedig hivatalos látogatást tett a szovjet ellenlábas Jugoszláviában, nagyszabású közös beruházás, a Vaskapui vízlépcső- és erőmű megépítésében állapodva meg. Ugyanebben az évben szavazott Románia ENSZ képviselője másként, mint a Szovjetunióé. A párt csúcsvezetésében folyamatosan távolították el a kulcspozíciókból azokat, akik Moszkva szimpátiáját élvezték. Közben a belpolitikában a bekeményítő intézkedések rapszodikusan váltakoznak az enyhülés jeleivel: 1962-re az erőszak legkülönbözőbb eszközeivel kikényszerítik a mezőgazdaság szövetkezetesítésének befejezését: a magángazdaságok a szántóterület mindössze 3,5%-ra szorultak vissza. Ugyanakkor, 1962-63-ban több mint 4.000 ún. politikai foglyot helyeztek szabadlábra. 2. Románia Szocialista Köztársaság – a dinasztikus szocializmus állama 1965 márciusában Gheorghiu-Dej váratlanul meghalt. A különutas román szocializmus kormányrúdját ekkor a 47 esztendős Nicolae Ceauşescu vette át, akit maga Dej jelölt utódjául az ’50-es évek végén. Ezidőben a hatalom még megoszlott: a pártfőtitkár Ceauşescu, a Minisztertanács elnöke a szász származású, ügyvédi végzettségű Ion Gheorghe Maurer (Gheorghiu-Dej egyik fő tanácsadója, aki a köréje tömörült technokrata csapattal szerepet játszott Románia ’50-es évek végétől kibontakozó politikai vonalában), az Államtanács elnöke Chivu Stoica. Maurer csapata abban bízott, hogy a fiatalnak számító, nagy ambíciókkal induló Ceauşescut ellenőrizni tudják. Több korábban mellőzött, illetve likvidált régi kommunistát (például Pătrăşcanut) rehabilitáltak, a Gheorghiu-Dej utolsó éveiben elkezdődött mérsékelt liberalizáció folytatódott a “Ceauşescu-korszak” első szakaszában is, főképpen a kulturális életben hozva láthatóan pozitív változásokat. A kultúra és irodalom, a történelem megannyi, “reakciós” volta okán tiltott vagy csupán “elfelejtett” személyisége, rengeteg mellőzött irodalmi mű kerül ismét a figyelem középpontjába. De a közgazdászok is végre zöld utat kaptak mérsékelt reformtervek kidolgozására, bár érdemi reform-koncepció nem születhetett: a “nemzeti kurzus” éppen ezt kellett helyettesítse (végül is eléggé tartósan bevált képlet szerint). Egy újfajta, “nemzeti kommunizmus” modellje bontakozott ki. Az 1965-ben lezajlott IX. pártkongresszuson egy egész új generáció került be a pártvezetésbe. A Román Népköztársaság nevét Románia Szocialista Köztársaságra változtatták, hangsúlyozva ezzel egyrészt az állam önálló, nemzeti jellegét, másfelől a szocializmus román-öntörvényű különútját. A külpolitika is ezt a trendet tükrözi: 1967-ben nem szakították meg a kapcsolatokat Izraellel a közelkeleti háború okán, diplomáciai kapcsolat létesült az NSzK-val, 1968-ban, a Varsói Szerződés hadseregeinek Csehszlovákia elleni agressziójakor Ceauşescu nemcsak, hogy nem vett részt az akcióban, de kemény hangon el is ítélte azt. 1968-ban hatalmas ünnepélyes külsőségek közepette látta

vendégül De Gaule francia, 1969-ben még tüntetőbb módon Nixon amerikai elnököt. 1972-től az ország tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak, a Világbanknak, 1973-ban pedig a Közös Piac megadta Romániának a fejlődő országoknak kijáró gazdasági kedvezményt. A dinasztikus szocializmus fő forrása a keleti kommunista modellekben keresendő: 1971-ben, Kínából visszatérve, elbűvölve az ottani személyi kultusztól, munkakultusztól, manipulációs mechanizmusoktól, Ceauşescu Romániában is meghirdeti a kozmopolitizmus-ellenes, nemzeti gyökerekből táplálkozó, de az új rend szolgálatába állított “kulturális forradalmat”. 1972-ben elkezdődik a vezető káderek “rotációja”, ami természetesen a pártfőtitkárra nem vonatkozott. 1974-ben, a rohamosan fokozódó személyi kultusz jeleként, szinte bizánci szertartásos pompával választották és iktatták be Ceauşescut államelnöki tisztjébe. A személyi kultusz családi kultusszá alakult (elsősorban a feleség, a világhírű tudósként bálványozott, egyre nagyobb tekintélyre és tényleges politikai hatalomra szert tevő Elena; Ceauşescu hadtörténészként futtatott testvére, Ilie; meg az egyik fiú, az amúgy gátlástalan “életművész” Nicu bevonásával). A növekvő (30% fölé emelt) felhalmozási ráta, a fedezet nélküli ambiciózus gazdasági programok miatt felgyűlt külföldi adóságok törlesztési őrülete, az ebből következően drasztikusan romló közélelmezési viszonyok, az energiaellátás katasztrófája, az erősödő elégedetlenség lefegyverzésére bevetett titkosrendőrségi terror (a Securitate második hatalmi korszaka), a nyugat-barát státuszt szinte észrevétlenül felváltó nemzetközi elszigetelődés egy végső összeomlás küszöbére érkezett ország képre formálták a ’80-as évek Romániáját. Mindez viszont még túl élő emlékezet ahhoz, hogy igazából történelem legyen…

FORRÁSOK I. Mihály király a kommunistákkal való kapcsolatairól, az 1945-47-es időszakban (1989-ben készült riport): „Pătrăşcanu abban az időben igazságügyi miniszter volt, bizonyos mértékig – hogy úgy mondjam – ő volt a kommunista párt hangadója. Személy szerint rendkívül kulturáltan viselkedett velem szemben. Ana Pauker sokkal később jelent meg a színen. Gheorghiu-Dej és a kommunista párt néhány más vezetője szemében afféle furcsa bűntudatot láttam, lehetett látni a pillantásukból, hogy nem tetszett nekik túlságosan, hogy velem kell együttműködniük. Persze ott voltam, nem lehetett engem kihagyni, de érezni lehetett a hűvösségüket. – És a nagy tüntetések? – Ez történt mindig, amikor kormányváltozást akartak: összehozták az embereket a városokban, nagy ricsajt csaptak. Maga Visinszkij mondta nekem egy alkalommal: ’Láthatja, hallhatja a tömegeket, a nép szava az isten szava, vox populi – vox dei’ – mondta latinul az öreg lengyel mensevik… – Persze a valóságban nem ’vox dei’, hanem ’vox Dej’ volt, Gheorghiu-Dej hangja… Mindezt persze mesterségesen csinálták. Nevetségesen hangzik, de így történt: egyszer a Calea Victoriei sugárúton hosszú sorokban hömpölygött a tömeg, és az emberkígyó végén azt skandálták: ’esernyőt akarunk’… Néhányan rákérdeztek: miről is van szó? Mire a válasz az volt, hogy nem tudjuk, de ezt hallottuk elől, és ezt kell kiabálnunk! Később hallottam, hogy Ana Pauker azt mondta: ’Minden két-három héten kell legyen egy tüntetés és belpolitikai válság, amíg a miénk nem lesz az egész kormány.’ – De úgy tudom, sok tüntetésen személy szerint önt is éltették, mint a szövetségesek győzelmének egyik kovácsát, vagy nem így volt? – Így volt. Természetesen hirdették az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Oroszország dicsősségét is, meg a barátságot, de ez nem volt több mint színház, mint egy show. – Világos. De javaslom, most térjünk vissza Visinszkijhez. – Visinszkijt 1945 márciusában küldték Bukarestbe. Fölkeresett engem, és azzal kezdte a helyzet magyarázatát, hogy az összecsapásokat nem lehet tovább eltűrni, a dolgok nem folytatódhatnak így, a front mögött veszélyes egy ilyen forrongó helyzet. Ez nevetséges, képtelen érv volt, hiszen a front már messze, jó ezer kilométernyire húzódott… Hozzá kell tennem azt is, hogy ekkor már a harmadik kormányom alakult meg: kettőt Sănătescu vezetett, ezt pedig Rădescu tábornok alakította meg, aki meglehetősen határozottan lépett fel a kommunista beszivárgással szemben. Visinszkijt természetesen azért küldték, hogy ezt megállítsa. – És ezt hogyan érte el? – Egyik napról a másikra hirtelen kijelentette: ’Mi, az oroszok, Petru Grozát akarjuk’. És hozzátette: ezt senkivel sem közölhetem, ez maradjon kettőnk között! Groza a kommunistákkal együttműködő ’Ekésfront’ vezére volt. Én persze megpróbáltam halogatni kinevezését, ameddig csak lehetett, de végül egy nappal azt megelőzően, hogy mégis ki kellett neveznem Grozát, Visinszkij szinte őrjöngő dühvel lépett fel és nagyon-nagyon durván viselkedett. Öklével verte az asztalomat, és azt követelte, hogy egy vagy két órán belül oszlassam fel a kormányt, nevezzem ki Grozát. Megpróbáltam ellenállni, csillapítottam, de sikertelenül. Amikor egyedül távozott folytatta a cirkuszt, a jelenetet: olyan erővel vágta be az ajtót, hogy a fal is megrepedt. De aztán elmondták az embereim: mire kiért az autójához, már nevetett. […] – És megtartották a választásokat? – Hát persze. Úgy tudtuk, hogy a nemzeti liberális párt meg a parasztpárt, Maniu és Brătianu pártja kapta a szavazatok óriási többségét, de a hivatalos számlálás alapján a

kommunisták és szövetségeseik kapták a szavazatok kilencven százalékát… Még azzal sem törődtek, hogy a szavazatok leadásánál csaljanak, egyszerűen az éj leple alatt kicserélték a szavazóurnákat. […] [1947] …december 29-én az udvari marsall telefonált, mégpedig azzal, hogy Petru Groza és Gheorghe Gheorghiu-Dej látni kíván engem és anyámat, és lehetőleg már a következő napon, az ominózus december 30-án. […] Nos, felmentünk Bukarestbe, aztán december 30-án reggel megjött Gheorghiu-Dej és Groza. Közölték: tárgyalnunk kell egy ’barátságos válásról’. Megkérdeztem, hogy mire gondolnak. Erre az orrom alá nyomták a trónról való lemondásom okmányát. Meglehetősen sokáig beszélgettünk. Én annyit mondtam, nem írhatom alá ezt a papírt, amíg nem kérdeztük meg a román népet, hogy ő mit akar. […] Átmentem a dolgozószobámba, ahol embereim tájékoztattak, hogy telefonvonalaimat elvágták, az őröket letartóztatták és elhurcolták, helyükbe a kormány csapatai léptek. A ház körül egy második körben pedig reánk irányított ágyúk álltak. Mit tehettem? Megpróbáltam még egy kicsit tovább tárgyalni. Aztán Groza és Gheorghiu-Dej megzsarolt: ha nem írom alá néhány perc, legfeljebb fél óra alatt a papírt, akkor vérfürdő lesz Romániában, és mindenkit likvidálnak, aki fellép a köztársaság ellen. Egyszóval kénytelen voltam aláírni ezt a dolgot, persze nem magamért, hiszen nem ez volt a lényeg.” [Sugár András: És mit mond a román király? Bp., 1990. 38–46.] Nicolae Tăutu: A párt Mikor a „senki földjén” tűzben-hamuban vérzett el a hit gyógyító írként fogadtuk sebünkre az ő szavait. Hogy eljöttek a diadal márványba dermedt pillanatai reményünket a magasba emelték az ő szavai S most, nyár közepén, amikor napunk birsek alól látjuk kiszállani az egész ország támaszai lesznek az ő szavai [Hargita Kalendárium, 1982. 29.] Bokor Katalin: Kívánjuk: soká éljen! [Nicolae Ceauşescu elvtársnak] Hogy ez a nép még boldogabb legyen, Hogy ez az ország még virágzóbbá váljék, Hogy elsők között lehessen a világon, Hogy az öröm ott lakijon minden házban, E Duna-tengerKárpát-ékes tájon,

Hogy a gyermek okosan, szépen nőjön, Hogy béke legyen itt és az egész Földön, Hogy kommunista szívvel, tetterővel Teremtsünk újat, többet s egyre jobbat, Hogy a ma által több legyen a Holnap, Hogy építsünk, alkossunk maradandót, S legyenek büszkék reánk az utódok, És korszakunkra – legszebb hősi korszak – Talán ezért is született a Hős, A Vezető, a Bátor Forradalmár, Aki azért küzd, fárad szüntelen, S akinek szíve minden dobbanása Az emberé, a harcé, igazságé, A békéé, a hazáé, a párté. [Igaz Szó, 1985/1. 5.] Bokor Katalin: Hősök között a hős A folyóra gondolok, mély, hömpölygő, sodró, mesebeli óriások erejétől duzzadó vizére – a hegyekre gondolok, dús erdők borította, kincseket rejtő, szelet felfogó sziklaszilárdságukra – gondolok a Dunára, Oltra, Marosra, tengerre, Kárpátokra – a mezőre gondolok, itt-ott tarka virágtól ékes, aranyat termő – kenyeret termő – kalászaira, a Bărăganra, bánáti, moldvai termőföldekre – gondolok tömbházra, iskolára, építőtelepre, bányára, üzemre, metróra, modern gépkocsira, farmra, munkásklubra, színházra, operára, stadionra, rádióra, televízióra, háztartási gépekre, munkásokra, művészekre, tudósokra, sportolókra, nemzetközi olimpiák, futball- és más vetélkedők Romániai nyerteseire, más tájakon is hírünket hirdetőkre, munkaversenyre, újító szellemre, zsniális ötletekre – gondolok arra, hogy ezeknek, mindnek én is

apró csavarja, tengelye – része és részese vagyok –, a kommunistákra gondolok – egykori hősökre, s azokra, akik most hősök a hétköznapokban, példájukra, mely követésre méltó mindenben, mindenütt, erejükre, sziklaszilárdságukra, teremtő emberségükre – gondolok a fősök között a Hősre, az emberek között az Emberre, a haza nagy, hőn szeretett Fiára az élen, elkötelezett, példás, lánglelkű hazafiságára, s mindarra, amit kommunistaként, emberként, vezetőként tesz, hogy gondtalan-felszabadult és vidám lehessen a gyermek, hogy békében éljen, dolgozzék,s boldog legyen a felnőtt, hogy ifjú, gyermek, felnőtt merészet álmodhasson, s az öregkor legyen a beteljesülések utáni megpihenés – erre a mindezeket magába foglaló hazára gondolok – Romániára, ahol huszonhárom millió szív testvériségben dobog a szépért, a jóért, a haladásért, a békéért – arra gondolok: jó, hogy most, hogy itt élhetek, a kommunisták testvéri csládjának elkötelezett, forradalmár, hazáját hűséggel szerető tagja vagyok. [Igaz Szó, 1987/12. 484.]

BIBLIOGRÁFIA • V. Frunză: Istoria stalinismului în Romănia. Bucureşti, 1990. • Vald Georgescu: Istoria Românilor. De la origini şi pînă în zilele noastre. Ed. a IV-a. Bucureşti, 1995.245–308. • Uő.: Politică şi istorie. Cazul comuniştilor români. 1944-1977. Bucureşti, 1991. • Szász Zoltán: A románok története. Bp. (é. n.) 161–193. • Pavel Ţugui: Istoria şi limba română în vremea lui Gheorghiu-Dej. Bucureşti, 1999. • Veress Emőd: Az 1948-as román alkotmány. In: Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok. Székelyudvarhely, 2001. 168– 175.

A DEMOKRÁCIA (kísérlet egy fogalom értelmezésére és politika-történeti megjelenítésére) Világszerte közismert kortárs szótári értelmezés szerint a demokrácia „az a politikai rendszer, államforma, amelyben a hatalmat a nép által megválasztott képviselők meghatározott ideig, vagyis a következő választásig gyakorolják.” (Démosz=nép + kratosz=uralom, gör.) A Larousse Enciklopédia, melyből az előbbi meghatározást kölcsönöztük, felsorolja e politikai rendszer történeti fejlődése során fellelhető legjellemzőbb megjelenési formáit is: „Antik demokrácia: az államot a szabadok széles körű részvételével irányító ókori államforma; népi demokrácia: a II. világháború után létrejött ún. szocialista államok államformája, mely az egypártrendszeren és tervutasításos gazdaságon alapult; parlamenti demokrácia: olyan demokratikus államforma, amelyben a parlament hatalma kiegyensúlyozza a végrehajtó hatalomét; prezidenciális demokrácia: olyan demokratikus államforma (pl. USA), ahol a választott elnök erős hatalmi centrumot képez.” A következőkben megpróbáljuk kissé bővebben és időrendben bemutatni a demokrácia említett négy típusát, egymáshoz való viszonyát, történeti kapcsolódását, lehetőségeit és korlátait. Az antik (rabszolgatartó) demokrácia a legrégebbi tudatosságra épülő népképviseleti kormányzati rendszerek közül. A későbbi korok költői, írói és gondolkodói által sokszor idealizált ősközösség társadalmáról kevés biztosat tudunk: a régészeti leletek, az újkorban felfedezett „természeti népek” társadalmával való analógiák alapján sok mindenre következtethetünk, de legtöbbször csak a feltételezések szintjén. E társadalomban kétségkívül a közösségek tagjai „jogaik” tekintetében egyenlők voltak, a megszerzett javakból egyenlő mértékben, illetve a lehetőségekhez képest szükségleteik szerint részesültek, de ez az egyenlő elosztás és rangsorolás nem a tudatosság, hanem egyrészt az állatvilágból hozott nyáj-ösztön (nem „szellem”, hiszen az már a tudatosságot feltételezi!), illetve a körülmények kényszere nyomán állott fenn. Ennek az állapotnak fokozatosan véget vet a termelő eszközök tökéletesedése, a terményfölösleg megjelenése és ennek az elosztásával kapcsolatos új szokások kialakulása. Az előjogokat élvező vezetők, majd vezető réteg kiemelkedésére, hatalmuk intézményesülésére próbált magyarázattal szolgálni a társadalmi szerződés elmélete. Ez fellehető már az ókorban, Platónnál (Az állam) – aki viszont nem fogadja el –, továbbá Hobbes Leviathanjában, majd Locke-nál (Második értekezés a polgári kormányzatról), de legismertebb kifejtése Jean Jacques Rousseau A társadalmi szerződés című művében található. Ez az elmélet kísérlet arra, hogy a törvények, illetve polgári intézmények iránti engedelmességet egy olyan szerződéssel, egyezménnyel vagy ígérettel

magyarázzák, amely során a társadalom tagjai engedelmességre kötelezik magukat, a vezetők pedig felelősséget vállalnak alattvalóik boldogulásának irányításáért. Ez a történések idealizált és leegyszerűsített megjelenítése, hiszen az ősközösség bomlása egy hosszú, lépésről lépésre kibontakozó folyamat eredménye, nem egy egyszeri szerződésé; ami elfogadható belőle az, hogy folyamat kezdetén a vezetők kiválasztása rátermettség alapján történt, és a törzsi szokásjog őket valóban nem csak privilégiumokkal, de kötelezettségekkel is felruházta. Ha követnénk a társadalmi szerződés logikáját, azt mondanánk, a megszegett társadalmi szerződés szülte a türannoszokat (zsarnokokat), valójában viszont tudjuk: ez is egy hosszú folyamat volt. Az viszont tény, hogy az antik demokrácia a türannoszok elleni harcban jön létre, az ókori Athénban, immár végre történetileg adatolható fokozatokban: Szolón Kr. e. 594-ben egy vagyoni alapú polgárjogi rendszert léptetett életbe, amelyet tökéletesít 508-ban Kleiszthenész, megtartván viszont a vagyoni cenzust, amely a szegények rétegét (thészek) kizárta a polgárjogok gyakorlásából. A rabszolgatartó demokrácia Periklész korában teljesedett ki, aki Kr. e. 460 és 429 között volt az athéni állam első embere. A városállam teljes jogú szabad polgárai hatalmukat a népgyűlésen („ekklészia”) keresztül gyakorolták, kizárva ezzel az állampolgári jogokból az idegen származású szabad együttlakókat („metoikoszok”), és természetesen a rabszolgákat. Attika mintegy 300.000 lakosának fele volt teljes jogú polgár, a másik fél kétharmadát tették ki a rabszolgák, a maradékot a metoikoszok. A gyűlés színhelye Kleiszthenész óta az Akropolisszal szemközt, a tenger felöl kiemelkedő Pnüx domb volt, amely mintegy 25.000 ember befogadására volt alkalmas, de általában ritkán gyűltek össze 5.000-nél többen. A népgyűlés munkáját egy 500 tagú tanács, a bulé segítette, melynek tagjait sorsolás útján jelölték ki, ők egymást váltogatva dolgoztak a népgyűlésre előterjesztendő határozat-tervezeteken. Sorsoltás útján állott össze a 6.000 tagú, peres ügyekben illetékes esküdtszék, a héliaia is. A régebbi, arisztokratikus idők emlékét őrző intézmények háttérbe szorultak, így a kilenc arkhónból álló államtanács, melynek tagjait már Themisztoklész reformjától kezdődően szintén sorsolás útján jelölték ki, teendői kimerültek papi feladatokban és a bírósági ügyek előkészítésében és elosztásában. Az arkhóni tisztséget egy évig viselték, utána a leköszönő arkhón a hatalmi szempontból szintén jelentéktelen areioszpagosz nevű (egykor nagyhatalmú) tanács tagja lett. A bulé- és héliaia-tagok meg arkhónok sorsolása egy „klérotérion” nevű sorsológéppel történt, melynek felületén számozott nyílások voltak, ezekbe helyezték el a jelöltek neveit hordozó lapocskákat. Minden nyílásnak megfelelt egy ugyancsak számozott golyó, ezeket bedobták a szerkezetbe, a tisztségeket pedig a golyók kiesése sorrendjében osztották ki. A tényleges vezetést a tíz sztratégosz testülete gyakorolta, ezeket már választották, egyedül ők voltak – rátermettségük függvényében – évről évre újraválaszthatók, közülük is kiemelt hatáskörrel rendelkezett – igazából az állam első embere volt – az első

sztratégosz. Periklész – akinek nagy szerepe volt nem csupán az antik demokrácia kiteljesedésében, de a városállam páratlan színvonalú kulturális és művészeti virágzásában is – ebben a minőségben állott az athéni állam élén. Az athéni demokrácia különös, egyben kétes és ellentmondásos védőeszköze volt az osztrakiszmosz (cserépszavazás), melyet még Kleiszthenész vezetett be. Minden évben a népgyűlésen szavazásra bocsátották a kérdést, hogy létezik-e valaki a polgárok között, aki veszélyezteti a demokráciát, aki túl nagyra nőtt hatalma révén türanniszra törhet. Ha a többség igennel szavazott, két hónap múltán megtartották a név szerinti szavazást, melynek során a szavazópolgárok cserépdarabokra (osztrakon) karcolták annak a polgárnak a nevét, kinek távozását kívánták. A cserepeket a város főterén palánkkal körülvett helyen gyűjtötték össze; ha számuk meghaladta a hatezret, azt, akinek a neve a legtöbbször szerepelt, száműzték: polgárjogait, vagyonát megtartotta, csak a politikai életből kellett távozzon. Ezzel az eszközzel sok kiváló államférfi szorult ki az athéni közéletből, többek között Ariszteidész szárazföldi hadvezér, aki Miltiadész mellett jelentős szerepet játszott a perzsák feletti marathóni győzelemben, Themisztoklész, aki a hajóhad fejlesztése révén Athént tengeri nagyhatalommá tette (bár állítólag az ő kiszavazásakor sok „előregyártott” osztrakon is került a halomba), vagy a marathóni győztes Miltiadész fia, Kimón. A polgári demokrácia egyik változata az a parlamenti demokrácia, melynek klasszikusnak mondható modelljét Anglia, majd Nagy Britannia politikai rendszerében figyelhetjük meg. E rendszer kialakulásában jelentős szerepe volt Oliver Cromwellnek, a rövid életű angol köztársaság (Commonwealth) megteremtőjének. Az átalakítás folyamatában Cromwell felhasználta az ország középkorból öröklött kétkamarás törvényhozó intézményét, az általa alaposan megreformált parlamentet. Cromwell, illetve hívei és fő támogatói, az istenfélő és bibliaolvasó „levellerek” („az egyenlőség barátai”) az új államrend mintaképét inkább a puritánok hitelveiből, mint az ókori Athénből kölcsönözték. A parlament felsőházát (az ún. „Lordok házát”) ők már csak puritán-protestáns felfogásuk okán is „haszonnélküli és veszélyes” („useless and dangerous”) intézménynek ítélték és felszámolták (természetesen elsősorban nem vallási indíttatásból, hanem a társadalom megreformálása céljából), csupán a polgári rétegek képviselőiből álló „Alsó házat” (House of Commons) tartották meg. Megmaradt ellenben a lordok címe, rangja, közülük ekkor többen az alsóházba választatták meg magukat, így Pembroke gróf is, aki mint Berks grófság „knight”-je ült az alsóházi „commonerek” közé, emezek pedig üdvrivalgással üdvözölték. Cromwell diadalmas hadseregének rokonszenvére támaszkodva lord-protector-rá, vagyis az angol köztársaság elmozdíthatatlan elnökévé kiáltatta ki magát, a parlament által. 1657-ben, midőn már valóságos királyi hatalmat szavaztatott meg magának, újból fölállított egy első kamarát, amelynek azonban csak később lett a neve ismét a „lordok háza”, kezdetben a neve „másik ház” (the other house) volt; ebbe a másik házba életük tartamára nevezett ki

lordokat, ám minden örökösödési törvényhozói jogcím nélkül. A polgári demokrácia követelményeinek viszont a Cromwell által megreformált alsóház sem felelt meg teljesen. Igaz, hogy a városi mandátumok számát nagymértékben szaporította, de a megyékben (counties) az aktív választási jogot továbbra is a nemesi jogmaradványon alapuló „freehold” című szabadbirtokhoz, illetőleg 200 font sterlingnyi ingó értékhez kötötte, így meglehetősen mögötte maradt még az általános szavazatjog követelményének. Cromwell halála (1658) után visszaállítják a királyság intézményét (1660ban), majd 1689-ben, amikor is két Stuart-házi uralkodót követően, az ún. „dicsőséges forradalom” révén Orániai Vilmos, Hollandia addigi vezetője (stathouder) léphetett trónra, megteremtődnek a polgári alapokon álló alkotmányos monarchia feltételei. A fokozatos polgári-demokratikus fejlődésen végigment brit állam máig érvényes érdekessége, hogy nincs egységes alkotmánya, az alkotmányjog a parlament által évszázadok során elfogadott törvényeken és statútumokon, a törvényszékeken kimondott ítéleteken, valamint bizonyos alkotmányos szabályozó-erővel bíró jogszokásokon alapszik. Az államfő a király (királynő), ámde az ő hatalma inkább jelképes-reprezentatív jellegű, a tényleges hatalmat a kétkamarás parlament (Lordok háza – Képviselők háza) gyakorolja, a végrehajtó hatalmat a Minisztertanács. Az elnöki („prezidenciális”) demokrácia legismertebb példájaként az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszerét mutathatjuk fel, mely az észak-amerikai angol gyarmatok függetlenségi háborúja és polgári demokratikus forradalma (1775–1783) során kristályosodott ki. Az 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat kimondja az akkor még csak 13 (ma már 50) amerikai angol gyarmatállam függetlenségét, majd az angol megszálló csapatok feletti győzelem után, a philadelphiai kongresszus 1787-ben elfogadja az Amerikai Egyesült Államok máig hatályos Alkotmányát. Az Amerikai Egyesült Államok törvényhozó testületét a kétkamarás (Képviselőház – Szenátus) kongresszus alkotja, ám az elektoros választási rendszerben, az ország szavazásra jogosult polgárai által közvetlenül, négy évre választott, végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt az Alkotmány nagy cselekvési szabadságot biztosító jogkörökkel ruházza fel. Ő a szövetségi állam feje, a kormányfő, a hadsereg főparancsnoka, a diplomáciai testület-, illetve a hatalmon lévő politikai párt vezetője. A kongresszus nem mentheti fel bizalmatlansági indítvánnyal, igaz, ő sem oszlathatja fel a kongresszust. A kongresszusi határozatokat illetően az elnök vétójoggal rendelkezik. Az elnöki kabinet miniszterekből és államtitkárokból áll, ezeket az elnök nevezi ki és ugyanő vonhatja vissza megbízatásukat, neki, és nem a törvényhozó testületnek tartoznak felelősséggel, a kongresszuson hivatalos minőségben nem is jelennek meg, tehát nem is interpellálhatók. Az elnöki kabinet nem „minisztertanács”, a határozatokat az elnök hozza, kabinetjének konzultatív szerepe van. Példaértékű e tekintetben Abraham Lincoln kijelentése, amikor tárcavezetőinek megkérdezése után így összegzett: „hét nem, egy igen az elnök

részéről, tehát a válasz: igen.” A törvényhozásban is az elnöké a kezdeményező szerep, aki a kongresszusoz intézett hivatalos „üzenetei” révén készíti elő a törvényjavaslatok megszavazását. Az elnök erőfölényét az elvileg ugyanakkora hatalommal rendelkező kongresszussal szemben az is biztosítja, hogy ő, illetve a mögötte felsorakozó tanácsadó testület egységes álláspontot képviselnek, míg a törvényhozó testület ereje általában szétforgácsolódik a párt- és személyes érdekek őrlődésében. Az Amerikai Egyesült Államokban évszázadnál hosszabb ideje kétpártrendszer működik, egy harmadik politikai tényező közbeavatkozása teljesen esélytelen lenne. A két párt közti ideológiai különbség jelentéktelen: Maurice Duverger politológus úgy fogalmazott, még 1970-ben, hogy „a republikánusok kissé jobbra helyezkednek el a demokratákhoz képest”, ám hasonlóképpen csekély ideológiai különbségek a pártokon belül is fellelhetőek. Természetesen e két párt adja az elnököt is, aki által, a teljes mandátum idején, a győztes párt életbe léptetheti politikai programját. Az ún. „szocialista demokrácia” olyképpen viszonyul a polgári demokráciához, mint hajdan Bizánc belső hatalmi rendszere a Periklész-kori Athén közéletéhez: annak „tökéletesnek” mondott továbbfejlesztése, valójában súlyosan torzult ábrázolása, karikatúrája lett. Moravcsik Gyula magyar bizantinológus ekképpen írja le a középkor kezdetén virágzó keleti birodalomban fellelhető állapotokat: „A szenátus üres formasággá vált. A’démoszok’-nak, azaz a népi pártoknak, amelyek az antik demokrácia maradványai voltak, eleinte még számottevő politikai szerepük volt, de a IX. század óta ez is teljesen megszűnt, s csak a ceremóniák szavalókórusaivá lettek.” Aligha véletlen, hogy ezt a gondolatot Moravcsik Gyula 1953-ban, a szocializmus magyarországi „keményvonalas” korszakában fogalmazta meg, a történelmi ténymegállapításon túl „az értőknek” mintegy felkínálva a párhuzamot. A szocialista demokrácia elméleti alapjait a marxizmus klasszikusai, Karl Marx (1818–1883) és Friedrich Engels (1820–1895) rakták le, konkrét gyakorlati alkalmazhatóságát pedig Vladimir Iljics Lenin (eredeti családnevén: Uljanov, 1870–1924) dolgozta ki, súlyos torzulásaiért pedig elsősorban Ioszif Viszarionovics Sztálin (eredeti családnevén: Dzsugasvili, 1879–1953) volt felelős. Persze, aki főként Orwell Állatfarmja nyomán ismeri a szocializmus történetét és jellegzetességeit, az „Őrnagy” alakján keresztül kissé idealizált képet kap Leninről, aki megálmodott egy utópiát, annak durva torzulásai, embertömegeket megnyomorító, kiszipolyozó, rettegésben tartó és pusztító jellege nélkül, és a dolgok elfajulását – túl azon, hogy az utópia első látásra is kivitelezhetetlen – a Sztálint jelképező „Napóleon” alakjához köti. Lenin elméleti munkái, illetve a rendelkezésre álló történelmi adatok világosan mutatják: igenis, tisztában volt azzal, hogy a szocializmus győzelméhez vezető osztályharc kemény lesz, és nem csak a „gonosz” osztályellenség fog szenvedni

és pusztulni ennek során, hanem ártatlan dolgozó tömegek is, holott elvileg az egész az ő érdekükben történt volna. A szocialista demokrácia államában elvileg érvényesek az összes demokratkus szabadságjogok: a sajtó-, a szólás-, a gyülekezési szabadság, a választás és választhatóság szabadsága, ezzel szemben egypártrendszer van, különböző néven minden szocialista országban a kommunista pártok voltak hatalmon. A szabadságjogok pedig a gyakorlatban nem léteznek, az állmpolgárok tömegét hatalmas apparátussal dolgozó belső elhárítási gépezet figyeli (szovjet KGB, magyar Államvédelmi Hatóság, román Securitate), illetve durván közbelép, ha a proletárdiktatúra érdekeit veszélyeztetve látja. A népképviseleti szervek (tanácsok), illetve a törvényhozó testület (a szocialista Romániában a Nagy Nemzetgyűlés) képviselői elméletileg általános szavazati jog alapján lettek megválasztva, gyakorlatilag viszont a jelölteket a párt hűséges „katonáiból” állították, akik általában középszerű emberek voltak (leszámítva az agilis, de elkötelezett, vakon hívő egyéneket), a kiemelkedő és kezdeményező készségű személyeket, ha a szűrés tökéletlensége okán felkerültek a listákra, hamar mellőzték. A listákat úgy állították össze, hogy a szavazó polgárnak semmilyen alternatíva nem álljon rendelkezésére a párt által nem óhajtott képviselők megválasztására. Így e szervek valóban – akár a bizánci „démoszok” – egyszerű „szavalókórusok” voltak. Romániában a települések polgármesterei a Román Kommunista Párt helyi szervezetének első titkárai voltak egy személyben; a különböző tevékenységi területeket (ipar, mezőgazdaság, kultúra) a párt helyi szervezetének titkárai irányították. Ugyanez valósult meg korábban a tartományok és rajonok, később a megyék szintjén. A „proletárdiktatúra” szóösszetétel nem pejoratív kifejezésként született, és nem a polgári ideológusok kritikai jellemzése (mégha így utólag annak is tűnik), hanem a szocialista országokban általánosan használt fogalom volt, melynek szükségességét Marx, Engels és Lenin is kifejtették. A proletárdiktatúra célja megakadályozni a burzsuá osztály uralmának visszaállítását, végrehajtani a munkásosztály történelmi hivatását: az osztályok nélküli társadalom megépítését. A szélsőséges mértékben központosított pártirányítás lehetőséget teremtett kirívóan visszatetsző egyszemélyes diktatúrák („személyi kultusz”) megteremtésére, mint a Szovjetunióban J. V. Sztálin, Magyarországon Rákosi Mátyás, illetve Romániában Nicolae Ceau escu egyeduralma.

FORRÁSOK, SZEMELVÉNYEK Az athéni demokrácia hiányosságai „Periklész így fogalmazta meg az athéni demokrácia nőeszményét: „Nagy dicsőséget jelent nektek, ha nem lesztek gyengébbek, mint a természettől lennetek kell, és ha a férfiak közt akár erényeitekről, akár hibáitokról minél kevesebb szó esik.” Az athéni nő dicsősége tehát az, ha semmit se tudnak róla, ha észrevétlenül és tudatlanul él, és csak a háztartás ügyeiben jártas. Megint csak meglepődve tapasztaljuk, hogy éppen Periklész fordult szembe magánéletében ezzel a felfogással. Felesége, Aszpaszia Milétoszi származású volt, s Periklész éppen bölcsessége és politikai érzéke miatt becsülte nagyra. Az ’olümposzi’ Aszpaszia miatt hagyta el első, előkelő származású feleségét, s mindent megtett, hogy az athéniak befogadják az új asszonyt. Aszpaszia egyénisége sokakra mély benyomást tett. Szókratész nemegyszer tanítványaival együtt felkereste a rendkívül okos asszonyt, mások feleségüket vitték hozzá, hogy tanuljon tőle. Periklész sokat kockáztatott azzal, hogy Aszpasziát feleségül vette. Később ellenfelei kihasználták ezt: Aszpasziát bevádolták erkölcstelenség miatt, és azt állították, hogy rossz útra viszi az athéni nőket. A hagyomány úgy tartja, hogy Periklész csak azzal tudta megmenteni feleségét, hogy könnyezve kérlelte az esküdteket, ejtsék el a vádakat.” [Szabó Miklós: Hellász fénykora. Görögország az i.e. V. században. Budapest, 1972. 90–91] Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya [kivonat] I. cikk. A törvényhozó hatalmat a Szenátusból és Képviselőházból álló Kongresszus gyakorolja. A képviselőket kétévente választják, számuk arányos az államok lélekszámával. Minden állam két szenátort választhat, akik hat évig maradnak hivatalukban. Az Alkotmány részletesen leírja a Kongresszus hatáskörét (adók, vámok, illetékek, járulékok kivetése és behajtása; kölcsön felvétele; pénz kibocsátása; a tudomány és művészetek támogatása; hadüzenet; szárazföldi és tengeri haderőnemzeti gárda felállítása; stb. II. cikk. A végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, aki alelnökével együtt négy éven át marad hivatalban. Az elnököt elektorok útján választják meg, minden állam annyi elektort jelöl ki, amennyi képviselőt és szenátort küldhet a Kongresszusba. Az elnök a szárazföldi és tengeri haderő főparancsnoka, joga van kegyelmet gyakorolni, a Szenátus tanácsa és hozzájárulása alapján nemzetközi szerződéseket kötni, nagyköveteket, követeket, konzulokat, a Legfelső Bíróság bíráit és más tisztviselőket kinevezni. Az elnök rendszeresen tájékoztatja a Kongresszust az Unió helyzetéről, és javaslatokat tehet intézkedésekre. Az elnököt és az alelnököt közjogi felelősségre vonás (impeachment) útján lehet hivatalukból elmozdítani. III. cikk. A bírói hatalmat a Legfelsőbb Bíróság és más, alsóbb szintű bíróságok gyakorolják. […] Az 1791. évi alkotmánykiegészítés (Bill of Rights) tartalmazza a polgári szabadságjogokat, amelyek nem szerepelnek az alkotmány eredeti szövegében.” [Hegedűs Gyula: Történelmi dokumentumok lexikona. Bp., 2000. 73–74.]

A proletárdiktatúra [korabeli szótári magyarázat] „A proletárdiktatúra minden korábbi rendszernél demokratikusabb; a demokrácia új, magasabb formája, nem a kisebbség uralmának eszköze a társadalom többsége felett, mint a burzsuá rendszer bármely válfaja, hanem a nagy többség uralmáé a kisebbség felett. Lényege – mint ezt Lenin megállapította – nem egyedül s nem is elsősorban az erőszak, hanem a dolgozók vezető osztályának, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelme, amelynek segítségével képes a hatalom megtartására, arra, hogy a munka társadalmi szervezésének magasabb fokát teremtse meg, s fokozatosan megszüntesse a társadalom osztálytagozódását, felépítse a szocializmust, majd a kommunizmust. A proletárdiktatúra a munkásosztály hatalmának kizárólagosságát jelenti, amely uralmát az összes dolgozók érdekében a dolgozóknem nem proletár rétegével, elsősorban a parasztság alapvető tömegeivel létesített szilárd szövetségben gyakorolja.” [Új Magyar Lexikon, Bp., 1962.]

FOGALOMTÁR Puritánok – A kálvini reformáció hívei Skóciában meg Angliában, a XVI–XVII. században, akik meg kívánták tisztítani a hitéletet a katolicizmus minden maradványától. Nevezetesek voltak rendkívül merev erkölcsi elvrendszerükről, mindennemű fényűzés és pompa iránti fóbiájukról. 1560 és 1580 között elszakadtak az anglikán egyháztól, és a presbitereik által vezetett önálló közösségekbe tömörültek, a XVII. század elején az üldöztetések elől sokan „az új világban” (Amerikában) kerestek menedéket. Az angol forradalom idején a puritanizmuson belül már különvált, és külön hatott a mérsékeltebb presbiteriánusok és a radikális independensek irányzata, utóbbiak a Biblia szabad értelmezését minden hívő személyes jogának tekintették. Türannosz – Görögországban, a törzsi viszonyok bomlása közepette alakulnak ki Kr. e. a VII. században a türannoszok által vezetett politikai alakulatok – városállamok, a türanniszok. A türannoszok zsarnoki kormányzása nyomán több nyelvben a zsarnokság fogalmát a türanniszból-türannoszból eredő szóval jelölik. Vétó – Megsemmisítő hatályú tiltakozás valamely testület (tervezett) határozata ellen. A politikában az a jog, amelynél fogva valaki egy határozat érvényét a többség akaratával szemben megakadályozhatja. BIBLIOGRÁFIA • Hajnal István: Az újkor története. Bp., 1936. 357–391, 562–571. • Camil Mure an (szerk.): Culegere de texte pentru istoria universală. Bucure ti, 1973. 115–120. • Camil Mure an – Alexandru Vianu: Pre edinte la Casa Albă. Bucure ti, 1974. • George Orwell: Állatfarm. Tündérmese. Bp. 1989.

• Szabó Miklós: Hellasz fénykora. Görögország az i.e. V. században. Bp., 1972. • G. M. Trevelyan: Istoria ilustrată a Angliei. Bucure ti, 1975. 432– 574.