The Diviners. A Látók. Libba Bray

Libba Bray

The Diviners A Látók Hiszel abban, hogy szellemek, démonok és Látók élnek közöttünk? Evie O’Neillt unalmas szülővárosából New York nyüzsgő utcáira száműzik – amitől ő ma-xo-lú-te el van ragadtatva. 1926-ot írunk. New Yorkban tobzódnak az illegális italmérések, a Ziegfield lányok és a pimasz zsebtolvajok. Az egyetlen bökkenő, hogy Evie-nek a nagybátyjánál kell laknia, aki az okkult tudományok megszállottja. A lány attól tart, hogy Will bácsi felfedi majd legsötétebb titkát: természetfeletti képességét, ami eddig csak bajba sodorta. Ám amikor a rendőrség egy meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel, és Willt a helyszínre hívják, Evie ráébred, hogy képessége segíthet elkapni egy sorozatgyilkost. Ahogy beleveti magát a gyilkossal való macska-egér játékba, újabb históriák kerülnek napvilágra a sosem alvó városban. Egy Memphis nevű fiatalember életét a rémálmok irányítják. Theta, a táncosnő, a múltja elől menekül. Egy diák, Jericho pedig megdöbbentő titkot rejteget. És mindannyiuktól függetlenül valami sötét és gonosz felébredt…

Írta: Libba Bray A mű eredeti címe: The Diviners Fordította: Benedek Dorottya A szöveget gondozta: Váry Orsolya

A művet eredetileg kiadta: Little, Brown and Company, a division of Hachette Book Group Inc. Copyright © 2012 by Martha E. Bray A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 931 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. ko nyvmolykepzo. h u Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Széli Katalin Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Édesanyámnak, Nancy Braynek, aki a saját példáján keresztül szerettette meg velem az olvasást.

„Hát nem dúvad, ki időt szimatolva születni cammog Betlehem felé?” William Butiét Yeats: A második eljövetel

EGY KÉSŐ NYÁRI ESTE Felső-Manhattan keleti oldalán, egy előkelő cím alatti sorház egyik lakásában minden lámpa ég. Éppen partit tartanak - az utolsót ezen a nyáron. A Manhattan fényárban úszó városképére néző teraszon a zenekar jól megérdemelt szünetét tartja. Fél tizenegy van. A parti nyolckor kezdődött, és a vendégek máris unatkoznak. Az előkelő családokból származó lányok a bőrfotelekbe rogynak pasztellszínű sifonruhájukban, mint apró, megfagyott sütemények, amik hirtelen megolvadnak a júliusi nap alatt. Egy beképzelt, princetoni másod-éves barátait épp Greenwich Village-be csábítgatja, egy illegális ital­mérésbe, amiről az egyik ismerősének az ismerősétől hallott. A házigazda, egy csinos, elkényeztetett, fiatal lány ijedten vesz tudomást vendégei nyugtalanságáról. Ez a tizennyolcadik születés-napja, és ha nem tesz valamit, hogy halottaiból feltámassza a partit, az elkövetkező napok témája lehet, hogy olyan unalmas volt, mint egy istentisztelet. Halottaibólfeltámasztani. Előző hétvégén egy antikváriumba kellett mennie az anyjával a város északi részére — ami borzasztóan fárasztó feladatnak bizonyult,amíg rá nem akadtak egy Ouija táblára. Ezek a boszorkánytáblák roppant divatosak; a médiumok esküdtek rá, hogy Mr. Fűid „beszélő tábláján” keresztül üzeneteket és figyelmeztetéseket kapnak a túl-világról. Az antikvárius beetette az anyját azzal, milyen misztikus körülmények között került hozzá. - Azt mondják, még mindig nyugtalan szellemek kísértik. De talán maga és a húga megszelídíthetné - mondta mindent elsöprő hízelgéssel; természetesen az anyja bevette, aminek következtében túl sok pénzt hagyott ott. Nos, most az előnyére fordíthatja a hibáját. A lány kisiet az előszobái szekrényhez, és int a szobalánynak. - Legyen kedves és vegye azt le nekem! A szobalány a fejét csóválva nyújtja át a táblát. - Nem kéne megbolygatnia ezt a táblát, kisasszony. - Ne legyen ostoba! Az olyan primitív. Egy Clara Bow-szerű lendületes pördüléssel a lány bemasírozik a szépen berendezett nappaliba, kezében az Ouija táblával. - Ki akar társalogni a szellemekkel? - Felkacag, hogy jelezze, egyáltalán nem veszi komolyan a dolgot. Végül is ő tetőtől talpig modern lány - egy igazi flapper. A hervadozó lányok felugrálnak a bőrfotelekből. - Mi van nálad? Csak nem egy boszitábla? - kérdezi az egyik. - De bizony, édesem! Mama vette nekem. Állítólag szellemek kísértik - teszi hozzá a házigazda, és felnevet. - Nos, én ebbentermészetesen nem hiszek. - Leteszi a szív alakú planchettet a tábla közepére. — Idézzünk meg egy kis mulatságot! Mindenki köré gyűlik. George a lány mellé helyezkedik. A Yale- re jár és harmadéves. A lány éjszakánként sokszor álmodozik közös jövőjükről. - Ki akarja kezdeni? - kérdezi, ujjait a fiúéihoz közel helyezve.

- Én - jelenti ki egy fiú, aki nevetséges fezt visel a fején. Nem emlékszik a nevére, de azt hallotta róla, szívesen hívja meg a lányokat kocsijának hátsó ülésére egy pettingpartira. A fiú lehunyja a szemét, és ujjait a kis fadarabra teszi. - Egy kérdés a bölcsekhez: a jobbomon ülő hölgy őrülten szerelmes belém? A lányok sikongatnak, a fiúk kuncognak, ahogy a planchette lassan kirakja: I-G-E-N. - Hazugság! - szidalmazza a kérdésben lévő hölgy a szív alakú fadarabot, amelynek a közepén egy áttetsző, üveg jósgömb volt. - Ne harcolj ellene, drágám! Jutányos áron a tiéd lehetek - tré-fálkozik a fiú. Most nő az izgalom; a kérdések egyre merészebbek. Megrészegülnek a gintől, a jó hangulattól és a jövendőmondás ostoba szórakozá­sától. Minden reggel, minden este, hát nem mulatunk jóid - Azt mondom, idézzünk meg egy igazi szellemet - veti fel George. A lány gyomrát hirtelen izgatottság és nyugtalanság rántja görcsbe. Az antikvárius épp erre figyelmeztette. Azt mondta, a megidézett szellemektől el kell köszönni, megszakítva a kapcsolatot, hogy ismét nyugovóra térjenek. De a fiú pénzt akart keresni a történeten, ráadásul 1926 van - ki hisz már a kísértetekben és lidércekben a gépkocsik, a repülőgépek, a Cotton Club és az olyan fér­fiak korában, mint Jaké Marlowe, aki Amerikát az első számú ipari nagyhatalommá tette? - Azt ne mondd, hogy félsz - vigyorog George önelégülten. Oly-kor kegyetlen tudott lenni. De ez csak még kívánatosabbá tette. - Félni, mitől? - Hogy kifogyunk a ginből! — viccelődik a fezt viselő fiú, és min­denki nevet. George halkan a lány fülébe súgja: - Mellettem biztonságban vagy. - Közben kezét a hátára teszi. Ó, ez a valaha volt legpompásabb este! - Ezennel megidézzük ennek a táblának a szellemét, hogy kövesse az utasításainkat és számoljon be a jövőnkről! - szól a lány, jól tagolva a szavakat. Engedelmeskedned kell, szellem! Egy pillanatnyi szünet után a planchette megmozdul a kopott tábla nagy, fekete betűin, egy szót rakva ki. H-E-L-L-Ó - Ez a szellem — jegyzi meg valaki. - Hogy hívnak, ó, nagy szellem? - folytatja a lány. A fadarab gyorsan vándorol a betűkön. K-O-M-I-S-Z-J-O-H-N George csintalanul vonja fel a szemöldökét. - Ejha, tetszik a hangzása. Mitől vagy komisz, öreg harcos? M-A-J-D-M-E-G-L-Á-T-O-D - Meglátom, mit? Mire készülsz, ó, komisz szellem? Semmi válasz. - Táncolni akarok! Menjünk fel a Moonglow-ba! - hadarja az egyik mogorva, részeg lány. — Különben is, mikor jön vissza a zenekar?

- Még egy perc. Ne parázz már! - szól a lány mosolyogva és nevetve, mégis fenyegetően hangzik. - Tegyünk fel még egy kérdést! Van számunkra valami jóslatod, Komisz John? Bármi a jövőnkről? - Sunyi pillantást vet George-ra. A fadarab mozdulatlan marad. - Mondasz még nekünk valamit, ugye? Végül a tábla életre kel. - Meg . .. tanítalak ...titeket... rettegni - olvassa fel a lány hangosan. - Épp, mint a diri a Choate-ben - viccelődik a fezes fiú. - Mégis hogyan, öreg harcos? Í-M-É-A-Z-A-J-T-Ó-E-L-Ő-T-T-Á-L-L-O-K-É-S-Z-Ö-R-G-E-T-E-K É-N-V-A-G-Y-O-K-A-F-E-N-E-V-A-D A-Z-Ő-S-I-S -Á-R-K-Á-N-Y - Ez meg mit jelent? - suttogja a részeg lány. Kissé elhátrál a táb-lától. - Semmit sem jelent. Badarság - szúrja le a lány a vendégét, de ő is megijed. A kalamajkáiról ismert fiú felé fordul. - Te mozgatod! - Én nem. Esküszöm! - feleli, a szívére téve a mutatóujját. - Miért vagy itt, öreg harcos? — kérdezi George a táblától. A planchette olyan sebesen mozog, hogy alig tudnak vele lépést tartani. É-N-N-Á-L-A-M-V-A-N-N-A-K-A-P-O-K-O-L-N-A-K-É-S-A-H-A-L-Á-L-N-A-K-KU-L-C-S-A-I E-L-J-Ő-A-H-A-R-A-G-A-R-M-A-G-E-D-D-O-N-B-A-B-I-L-O-N-P-A-R-Á-Z-N-A - Azonnal hagyd abba! - kiáltja a lány. P-A-R-Á-Z-N-A-P-A-R-Á-Z-N-A-P-A-R-Á-Z-N-A, ismétli a tábla. A léha fiatalok elkapják ujjaikat, de a fadarab tovább mozog. - Állítsd meg, állítsd meg! - sikítja az egyik lány, és még a fiúk is elsápadnak és hátralépnek. - Hagyd abba, szellem! Azt mondtam, hagyd abba! — kiáltja a lány. A planchette mozdulatlanná dermed. A vendégek vadul pillantgatnak egymásra. A másik szobában a zenekar tagjai visszatérnek hangszereikhez, és egy tüzes táncdalra zendítenek. - Ó, halleluja! Gyerünk, édes! Megtanítom, hogy táncolják a Black Bottomöt. A részeg lány nagy nehezen lábra áll, és maga után húzza a fezes fiút. - Várjatok! Még el kell búcsúznunk a táblától! így szokás! - könyörög a lány, miközben a vendégei magára hagyják. George kezét a lány derekára csúsztatja. - Azt ne mondd, hogy megijedtél Komisz Johntól! - Nos, én ... - Te is tudod, hogy csak a pajti volt az - mondja, lehelete éde-sen csiklandozza a lány fülét. - Ez is az egyik trükkje. Tudod, hogy működik. A lány tényleg tudja, hogy működik. Valószínűleg végig az a tökfilkó volt, bohócot csinálva mindnyájukból. Nos, ő nem olyan ostoba. Most már tizennyolc éves. Az élet számára partik és táncok végtelen örvénye. Éjjel vagy nappal, tart a tánc. Hát nem mulatunk jól? Korábbi félelmei elszálltak. Úgy tűnik, a partija egész éjjel tombol majd. A szőnyegeket felcsavarták, és a vendégei teljes erőbedobássaltáncolnak. A hosszú gyöngysorok ejtett derekú ruháknak csapód­nak.

A bokavédős lakkcipők dacosan ütődnek a fapadlónak. A karok a levegőbe lendülnek, átszelve a levegőt - mintha csak egy dadaista festmény kelt volna életre. A lány a szekrénybe dugja a táblát, ahol nemsokára elfeledkeznek majd róla, azután a szalonba siet, amit ragyogó, elektromos körték - Mr. Edison modern csodái — vonnak fényárba, és gondtalanul csatlakozik a nyár utolsó partijához. Odakint a szél még elidőzik azoknál a kivilágított ablakoknál; majd, mintegy viharos robbanásként, elindul és végigsöpör a járdá­kon. Rövid időre belegabalyodik két jól öltözött fiatal lány cloche kalapjába, akik Rudolph Valentino tragikus haláláról trécselnek, és egy pudlit sétáltatnak az East River mentén. Továbbmegy, végig a neonfényes útvesztőkön, el a magasvasút felett, ami a Második sugárút felett csörömpöl, megzörgeti a szegény párák ablakait, akik aludni próbálnak, mielőtt eljön a reggel a taxisok dudaszóival, a villamosokkal és vonatokkal; cipőpucolókkal, akik az üzletembe­rek cipőit fényesítik a Union Square-en; rikkancsokkal, akik a nap legfontosabb híreit teszik közhírré a Times Square-en; a telefonope-rátorokkal, akik vágyakozva nézik a kirakatokban az új bő gallérú kabátokat; és a méltóságteljes felhőkarcolókkal, amelyek úgy maga­sodnak mindezek fölé, mint ragyogó acél-, tégla- és üvegistenek. A szél megáll egy dzsesszklub előtt, ezt az újfajta muzsikát hall­gatva, ami belehasít az éjszakába. Megrebben a kürtök nyekergésétől, a blues és a ragtime dallamok alatti zongorabillentyű-kopogástól és a szinkópás ütemektől, amelyek a város kicsorbult izgatottságát visszhangozzák. A Boweryn egy korábbi nagy revüszínház díszes tetemében egy táncmaratont járnak a fáradt lábak. A versenyzők, fiatal lányok és udvarlóik, egymást támogatják, hiszen eltökélték, hogy híresek lesz-nek, hogy csak azért is valóra váltják az álmot, amit az újsághirde-tések és a rádió adott el nekik. A lábuk sajog, de a szemük ragyog. Innen északra, a Great White Way, amit színházainak vakító fénye­iről neveztek el, megszabadul nézőitől. Néhány vállalkozó szellemű fiú a hátsó kijáratoknál várakozik a sikátorokban, hátha vethetnek egy pillantást az egyik táncoslányra, vagy szerezhetnek egy autogra-mot a Broadway számtalan csillagának egyikétől. Ez a hírnév ideje, a sikeré, a szerencséé, a lehetőségek megragadásáé, és a fiatalok titkos ambícióktól égnek. A szél mindezt közömbösen szemléli. Hiszen ez csak a szél. Nem lesz belőle rádiósztár vagy cégvezető. Nem fog versenyre szállni egy irodáért, szerelembe esni Douglas Fairbanksszel, vagy a Tin Pan Alley számait énekelni, a vágyódás, megbánás és mulatozás dalait (hát nem mulatunk jól?). így hát folytatja útját, el a Tizennegyedik utcában álló vágóhíd mellett, el a szerencsétlenek mellett, akik a testüket bocsátják áruba a sötét sikátorokban. Nem messze a Szabadság Hölgye a magasba emeli fáklyáját a kikötő felett, jelzőfényként mindazoknak, akik ezekre a partokra menekülnek az üldözés, éhín­ség vagy reménytelenség elől. Mert ez az álmok országa. A szél most az Orchard Street bérházait veszi célba, ahol sok hasonló csillagfényes álom lett semmivé, míg más álmok szennybe és szegénységbe születnek, fárasztó küzdelmet jelentve megálmodóiknak. Bele-kap a mosott ruhákba, amelyek a házak között kifeszített köteleken lógnak koszos, elhanyagolt utcák fölött,

ahol még ezen a kései órán is éhes gyerekek kutatják át a szemetet élelemért. A szél örökkön való. Sok mindent látott ebben az országban álmokról és hízelgő ígéretekről, régi rettegésekről és vérontásokról. Néma tanúja volt a boszorkány­égetéseknek, és végigment a Könnyek útján; látta, ahogy a rabszol-gahajók kirakodják csodálkozó, ijedt szemű emberi szállítmányukat a kikötőkben, egyetlen tulajdonuk a bánatuk, ami sosem tágít mellőlük. A szél ott volt, amikor Lincoln elnök a bérgyilkos golyójának áldoza-tául esett. Antietamben puskaportól bűzlött. A bölényekkel futott, és óvatos, tapogató ujjakkal érintette meg a puritánok magas, fekete kalapját. A szeretet kiáltásait hordozta, és több arcon szárította fel a sós könnyeket, mint amennyit meg tudna számolni. A szél végigsuhan a Boweryn, és nyugatnak veszi az irányt, az ír bandák, mint például a Dummy Boys lakhelye felé, akik lóháton ügetnek végig a Kilencedik sugárúton, hogy figyelmeztessék az illegális kereskedőket. Végigsöpör a hatalmas Hudson folyón, elhalad a vibráló harlemi éjszakai élet mellett, nagy gondolkodóival, író­ival és zenészeivel, míg meg nem áll egy romos, öreg kúria előtt. A törött ablakokat rothadó fatáblák takarják. Az ereszcsatornábanszemét torlaszolja el a víz útját. Valamikor régen a ház a leírhatat-lan gonosz otthona volt. Most egy letűnt kor emléke, elfeledve a növekvő, virágzó város árnyékában. Az ajtó megnyikordul sarokpántjain. A szél óvatosan belép. Végig-kúszik egy szűk folyosón, ami szédítő kanyarokban tekereg. Jobbra és balra viharvert, elhanyagolt, bomló szobák. Ajtók, amik mögött téglafalak rejlenek. Egy csúszdára nyíló csapóajtó, ami egy hatalmas, földalatti rémkamrába és még egy ennél is szörnyűbb szobába tor­kollik. Még mindig ugyanúgy bűzlik: a vértől, ürüléktől, gonosztól és a rettegéstől, mely olyan sötét, hogy éppúgy része lett a háznak, mint a fa, a szögek és a rothadás. Valami megmozdul az árnyék mélyén, valami hátborzongató, és a szél, amely jói ismeri a gonoszt, rettegve menekül erről a helyről. Azoknak a tündöklő, magas épületeknek a biztonságába húzódik vissza, amelyek a jövő, az iparosodás és a jólét kék egét ígérik, semmi mást, csak a kék eget a jövőjét, ami nem hisz a múlt sátánjaiban. Ha a szél őrszem lenne, most riadót fújna. A közelgő veszedelem figyel­meztető kiáltását hallatná. De ez csak a szél, és pontosan tudja, hogy senki sem figyel a jajkiáltásaira. A düledező ház pincéjének mélyén a kazán egy halálhörgéssel életre kel, mintha egy haldokló ember utolsó, keserű krákogása lenne, ahogy megvetően nevet a sorsán. Egy halvány ragyogás fénylik fel a sötét, ocsmány szagú, földi sírból. Igen, valami ismét megmozdul az árnyékban. Egy sokkal nagyobb gonosz előhírnöke. Komisz John hazatért. És még sok munka áll előtte.

EVIE O’NEILL, ZENITH, OHIO Evie O'Neill lüktető homlokához szorította a lefelé csúszó, jéggel teli zacskót, és átkozta az órát. Dél volt, de akár hajnali hat is lehetett volna, úgy hasogatott a koponyája. Az elmúlt húsz percben az apja a múlt éjjeli, Zenith hotelbeli partiról papolt neki. Többször is felhozta, hogy a lány ivott, mint ahogy a szerencsétlen mulatozást is a városi szökőkútban. Meg persze a fő problémát is, ami a kettő között történt. Egy szörnyű napnak nézett elébe, de még mennyire szörnyűnek. A feje a szükségleteit kalapálta: Víz. Aszpirin. Kérlek, ne beszélj többet! - Az édesanyád és én nem támogatjuk az ivászatot. Hát nem hallottál a Tizennyolcadik módosításról? - A szesztilalomról? Amikor csak tudok, iszom az egészségére. - Evangeline Mary O’Neill! - csattant fel az anyja. - Édesanyád a zenithi Nők az Önmegtartóztatásért Társaság titkára. Erre nem gondoltál? Nem gondoltál arra, hogy festene, ha a lányát egy részeg tivornya közepén találnák az utcán? Evie az édesanyjára emelte sérült szemét. Merev háttal és összeszo-rított szájjal ült ott, haját a tarkójánál kontyba tűzte. Orra hegyére egy szemüveg — „szemfényvesztő”, ahogy a flapperek nevezték — volt csíptetve. A Fitzgerald nők mind törékenyek, kék szeműek, szőkék és reménytelenül rövidlátók voltak. - Nos? - mennydörögte az apja. - Nincs valami mondanivalód? - Jaj, remélem, egy nap nem lesz majd szükségem szemfényvesz­tőre motyogta Evie. Édesanyja egy fáradt sóhajjal válaszolt. James halála óta összement és kedvetlenebb lett, mintha az az évekkel ezelőtti távirat a hadügyminisztériumból abban a pillanatban kiszippantotta volna a lelkét, hogy felbontotta. - Ti, fiatalok, mindent viccnek fogtok fel, nem igaz? - És az apja már megint belekezdett: felelősség, állampolgári kötelesség, a korodnak megfelelő viselkedés, gondolj a jövődre! Már kívülről fújta. Evie-nek csak arra volt szüksége, hogy a másnaposságát egy kissé enyhítse, de a szülei elkobozták a flaskáját. Remek kis flaska volt - ezüst, és Charles Warren monogramját vésték bele. Jó öreg Charlie, a drága. Megígérte neki, hogy a barátnője lehet. Egy hétig tartott az egész. Charlie elbűvölő volt, de ugyanakkor rettentő unalmas is. Számára a petting abból állt, hogy merev kezét egy lány mellkasára helyezte; olyan volt, mint egy kikeményített kis terítő valami vénlány nagynéni asztalkáján, miközben, mint egy madár, a száját csipkedte. Quelle tragédia. - Evie, figyelsz te rám? - nézett rá fenyegetően az apja. A lány magára erőltetett egy mosolyt. - Mint mindig, apuci. - Miért hordtál össze annyi szörnyűséget Harold Brodie-ról? Evie most először összeráncolta a szemöldökét.

- Megérdemelte. - Azzal vádoltad, hogy... hogy... - dadogta az apja, miközben arca egyre vörösebb lett. - Hogy felcsinálta azt a szegény lányt? - Evangeline! - hüledezett az anyja. - Elnézést. „Hogy kihasználta és teherbe ejtette.” - Miért nem tudsz olyan lenni, mint... - Az anyja elhallgatott, de Evie így is be tudta fejezni a mondatot: „Miért nem tudsz olyan lenni, mint James?” - Úgy érted, halott? — vágott vissza. Édesanyja tekintete szomorú lett, és Evie egy pillanatra kicsit utálta magát. - Elég volt, Evangeline! - figyelmeztette az apja. Evie lehajtotta lüktető fejét. - Sajnálom. - Nyilvánosan bocsánatot kell kérned, különben a fiú családja rágalmazásért beperel. - Tessék? Nem fogok bocsánatot kérni! - Olyan gyorsan pattant lel, hogy feje még jobban megfájdult, és megint le kellett ülnie. - Csak az igazat mondtam. - Valamilyen játékot játszottatok... - Nem játék volt! - Egy játékot, ami bajba sodort... - Harold Brodie egy tetű szoknyapecér, aki csal a kártyában, és minden héten más lány ül a kocsija hátsó ülésén. Az az autó ma-xo-lú-te egy pettingpalota. Ráadásul borzasztóan csókol. A szülei megkövültén bámultak Evie-re. - Legalábbis így hallottam. - Tudod bizonyítani az állításaidat? - folytatta az apja. Nem tudta. Anélkül nem, hogy el ne árulja nekik a titkát, és azt nem kockáztathatta. - Nem fogok bocsánatot kérni. Evie édesanyja megköszörülte a torkát. - Van egy másik megoldás is. Evie anyjáról az apjára majd visszapillantott. - A katonai iskolába sem vonulok be. - Egyik katonai iskola sem venne fel — morogta az apja. - Mit szólnál, ha New Yorkba mennél egy időre, Will nagybátyádhoz? - Én... ah . .. mármint Manhattanbe? - Sejtettük, hogy nemet fogsz mondani a bocsánatkérésre - fej-tette ki az anyja. - Ma reggel beszéltem a bátyámmal. Befogadna. Befogadna. Egy teherrel kevesebb. Egy jó cselekedet. Will bácsi valószínűleg tehetetlen volt, miközben az anyja a bűneit sorolta. - Csak néhány hónapra - tette hozzá az apja. — Amíg a helyzet meg nem oldódik. New York. Tiltott italmérések és vásárlás. Broadway-darabok és mozik. Esténként a Cotton Clubban táncolna. A nappalokat Mabel Rose-zal töltené, a drága

öreg Mabesie-vel, aki egy épületben lakott Will bácsival. O és Evie kilencéves korukban találkoztak, amikor Evie az édesanyjával egy pár napra New Yorkba ment. Azóta a lányok folyton leveleztek. Múlt évben Evie mindössze egy-két üzenetet kül-dött neki, de Mabel rendszeresen írt, főleg Will bácsi jóképű asszisz­tenséről, Jerichóról, akit hol úgy jellemzett, mint akit „az angyalok festettek tökéletes ecsetvonásokkal”, hol pedig úgy, mint „egy távoli partot, ahol reményeim szerint egyszer majd kikötök”. Igen, Mabel-nek szüksége volt rá. Evie-nek pedig New Yorkra. New Yorkban újrakezdhetné az életét. Lehetne valaki. Már-már azon volt, hogy sietve rábólintson, de jól ismerte az anyját. Ha Evie nem tesz úgy, mintha ez egy nemkívánatos bün­tetés lenne, mint aki „jól megtanulta a leckét”, akkor itt ragadna Zenithben, és végül bocsánatot kérhetne Harold Brodietól. Felsóhajtott, és kellő mennyiségű könnyet csalt a szemébe - ha túlzásba viszi, a szülei még a végén meggondolják magukat. - Gondolom, ez egy logikus lépés lenne. Bár fogalmam sincs, mihez kezdenék Manhattanben egy vén, agglegény, gardedám-nak kijelölt nagybácsival, miközben az összes barátom itt marad Zenithben. - Erre előbb kellett volna gondolnod - szólt az anyja kéjesen mosolyogva erkölcsi győzelmén. Evie elfojtott egy nevetést. Mint hordóból kifogni a halat, gondolta. Az apja az órájára nézett. - Indul egy vonat ötkor. Azt hiszem, jobb, ha elkezdesz csoma-golni. Evie és az édesapja csendben tette meg az utat az állomásra. Általá-ban az apja Lincoln Boattail Roadsterjével furikázni igazi kiváltság volt. Ez volt az egyetlen lenyitható tetejű autó Zenithben, amit apja gépkocsi-kereskedéséből választottak. De ma nem akarta, hogy az emberek észrevegyék. Azt kívánta, bár olyan áttetsző lenne, mint az álmaiban felbukkanó szellemek. Néha, miután ivott, ezt érezte — a szégyent legutóbbi attrakciója miatt, kavarodva elfojtott dühével amiatt, ahogy ezek a kicsinyes kisvárosi emberek kezelték. - Ó, Evie, te egyszerűen túl sok vagy—mondták, udvariasan mosolyogva. Es nem bóknak szánták. Tényleg túl sok volt - Zenithnek, Ohiónak. Olykor megpróbálta összehúzni magát, hogy szépen illeszkedjen az elvárások rendezett soraiba. Ám valahogy mindig sikerült valami felháborítót mondania vagy tennie - elfogadott egy kihívást, hogy felmászik egy zászlórúdra, vagy mondott egy kissé pajzán viccet, esetleg elment autókázni a fiúkkal - , és hirtelen ő lett „az a szörnyű O ’Neill lány” újra és újra. Ujjai ösztönösen a nyakában lógó érmére vándoroltak. Egy fél-dolláros volt, amit a bátyja küldött neki „odaátról” a háború alatt. Egy ajándék a kilencedik születésnapjára. James éppen azon a napon halt meg. Emlékezett a táviratra a hadügyminisztériumból, amit a szegény Mr. Smith kézbesített a táviratirodából, aki, miközben átnyújtotta, egy „sajnálom”-ot motyogott. Emlékezett az édesanyja rövid, fojtott kiáltására, ahogy a padlóra rogyott, még mindig a meg-sárgult papírt szorongatva a szívtelen, fekete betűkkel. Emlékezett az édesapjára, aki a

dolgozószobájában üldögélt a sötétben jóval a lefekvési idő után. Az íróasztalán egy nyitott, tiltott üveg scotch állt. Evie később elolvasta a táviratot: Sajnálattal értesítjük... James Xavier O ’Neill közkatona... ütközet közben elesett Németországban... hirtelen támadás hajnalban ... szolgálatban ADTA ÉLETÉT AZ ORSZÁGUNKNAK... A HADÜGYMINISZTER KÉRI, HOGY KÖZVETÍTSEM LEGŐSZINTÉBB EGYÜTTÉRZÉSÉT A FIUK ELVESZTÉSÉÉRT... Elhaladtak egy ló és egy fogat mellett, ami az egyik külvárosi farmra tartott. Különösnek és oda nem illőnek tűnt. Vagy talán csak ő volt oda nem illő. - Evie - szólt az apja lágyan. - Mi történt azon a partin, bogaram? A parti. Eleinte pazar volt. Ő, Louise és Dottie, kiöltözve. Dottie kölcsönadta Evie-nek a strassz fejdíszét, ami nagyon elegánsan fes-tett Evie puha fürtjein. Heves, ám jelentéktelen vitába kezdtek Mr.Scopes13 előző évi, tennesseebeli tárgyalásáról és az egész elképzelés­ről, miszerint az emberiség a majmoktól származik. - Én egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek - jelentette ki Evie, csábosán pillantva a főiskolás fiúkra, akik épp akkor énekelték el harsányan tizenkettedszerre a The Sweet heart of Sigma Chii. Mindenki berúgott és jókedvű volt. És ekkor jött Harold a hízelgésével. - Helló, te édes; helló, te angyal; helló Evie drága - dudorászta, és meghajolt előtte. Harry helyes volt és szörnyen elbűvölő, és bármit is mondott korábban, remekül csókolt. Ha Harry megkedvelt egy lányt, arra a lányra felfigyeltek. Evie szeretett a figyelem középpontjában lenni, főleg, ha ivott. Harry elvileg Norma Wallingford jegyese volt. Nem Normába volt szerelmes - Evie tudta ezt -, hanem a bankszámlájába, és nyílt titok volt, hogy amint végez a főiskolán, összeházasodnak. Ám most még nem volt nős. - Említettem már, hogy különleges képességeim vannak? - kérdezte Evie a harmadik ital után. Harry elmosolyodott. - Ez nyilvánvaló. - Teljesen komolyan mondom - hadarta túlságosan becsiccsentve ahhoz, hogy ne folytassa. - Belelátok a titkaidba úgy, hogy a kezemben tartok egy számodra kedves tárgyat és rákoncentrálok. - A vendégek közül többen kedvesen felkuncogtak. Evie dacosan bámultrájuk, kék szeme csillogott a vastag festék alatt. Ma-xo-lú-te komo-lyan beszélek. - Inkább ma-xo-lú-te részeg vagy, Evie O’Neill - kiáltotta Dottie. - Bebizonyítom. Norma, adj valamit; sálat, kalaptűt, kesztyűt! - Nem adok én neked semmit se. Talán vissza se kapom - nevetett Norma. Evie összehúzta a szemét. - Igen, jó meglátás, Norma. Úgyis el akartam kezdeni gyűjteni a jobbkezes kesztyűket. Olyan kispolgári kettőben mászkálni. - Hát, az biztos, hogy semmi hétköznapiba nem fognál, nem igaz, Evie? — szólt Norma, megvillantva a fogait. Mindenki neve-tett, miközben Evie arca lángolt. - Nem, azt inkább meghagyom neked, Norma. - Evie félresö-pörte a haját az arcából, de az visszaugrott a szeméhez. - Ha jobban belegondolok, a te titkaidtól valószínűleg mind horkolni kezdenénk.

- Rendben - mondta Harold, még mielőtt a dolgok komolyabbra fordultak volna. - Itt van az egyetemi gyűrűm. Halljuk a legmélyebb, legsötétebb titkaimat, Madame O’Neill! - Bátor ember, hogy így odaadod a gyűrű-szkidet egy ilyen lánynak, mint Evie - kiáltotta valaki. - Csendet, s’il vous plait-szki! - parancsolta Evie drámai hangon. Koncentrált és várta, hogy a tárgy felmelegedjen a kezében. Néha megtörtént és néha nem, és Rudolph Valentino lelkéhez esedezett, hogy most működjön. Később majd megfájdul a feje az erőlködés­től - ez volt a kis adottságának a hátulütője -, de erre ott volt a gin. Különben is, már így is kicsit eltompította az érzékeit. Evie résnyire nyitotta az egyik szemét. Mind őt nézték. Figyelték, és semmi sem történt. Harry kuncogva nyúlt a gyűrűjéért. - Rendben, öreglány. Megvolt, amit akartál. Most már ideje kijó-zanodni. A lány elrántotta a kezét. - Le fogom leplezni a titkaidat; csak várd ki a végét! - Evie szerint kevés rosszabb dolog van, mint átlagosnak lenni. Az átlagos dolgok a balfácánoknak voltak. Evie különleges akart lenni. Egy ragyogó sztár. Nem érdekelte, ha emiatt kénytelen elszenvedni a történelem valaha volt legszörnyűbb fejfájását. Szorosan lehunyta a szemét, és a gyűrűt a tenyerébe zárta. A tárgy felmelegedett, és felfedte a titkait. Evie mosolya egyre szélesebb lett. Felnyitotta a szemét. - Harry, te csintalan fiú... Mindenki kíváncsian közelebb lépett. Harold zavartan felnevetett. - Hogy érted? - A huszonkettes szoba a hotelben. Az a csinos szobalány...L . .. El... Ella! Ella! Nagy adag zöldhasút fizettél neki, hogy egyedül gondoskodjon rólad. Norma közelebb jött. - Ez meg mit jelentsen, Harry? Harry összepréselte a száját. - Biztosíthatlak, fogalmam sincs, miről beszélsz, Evangeline. Vége a játéknak. Kérem vissza a gyűrűmet, most. Ha Evie józan, leállt volna. De a gin ostoba lépésre bátorította. - C-c - bökött a fiúra. - Felcsináltad, te rossz fiú. - Harold, igaz ez? Harold Brodie céklavörös lett. - Ennyi elég, Evie! Már nem vicces. - Harold? - vonta kérdőre Norma Wallingford. - Hazudik, édesem - biztosította Harold. Evie felpattant, és rövid charlestont járt az asztalon. - A gyűrűd nem ezt mondja, pajtikám. Harold Evie felé kapott, de a lány épphogy csak kicsusszant a markából, miközben valakinek a kezéből kiütött egy poharat. - Atya gatya! Támadás! Harold Brodie-támadás! Fussatok az életetekért!

Dottie addigra már megszerezte a gyűrűt, és visszaadta Harrynek. Majd ő és Louise szó szerint kivonszolta Evie-t. - Kisanyám, te teljesen részeg vagy. Menjünk innen! - Akkor is egy igazi flapper maradok, jöhet bármilyen bonyum ... bonyád ... baj. Ó, repülünk. Vííí! Hova megyünk? - Kijózanodni - mondta Dottie, majd berángatta Evie-t a jéghideg szökőkútba. Később, jó néhány csésze kávé után Evie reszketve feküdt átázott ruhájában egy takaró alatt a női mosdó egyik sötét sarkában. Dottie és Louise elment, hogy szerezzen neki aszpirint, és amíg egyedül volt, távol a kíváncsi tekintetektől, kihallgatta, ahogy két lány az aranyozott keretű tükrök előtt a Harold és Norma közti vitáról pletykál. - Ez mind annak a szörnyű Evie O’Neillnek a hibája. Tudod, milyen. - Sosem tudja, mikor álljon le. - Nos, ezúttal jól kitett magáért. Neki ebben a városban annyi. Norma gondoskodik róla. Evie megvárta, amíg távoznak, majd a tükörhöz lépett. Sminkje nagy, fekete pacákat hagyott a szeme alatt, és vizes fürtjei lelapultak. Átkozott fejfájása teljes erővel tört rá. Olyan nyomorultul festett, mint ahogy érezte magát. Azt kívánta, bár tudna sírni, de az semmit sem oldott volna meg. Egyszer csak Harold vágta be az ajtót, majd becsukta és bereteszelte maga mögött. - Hogy jöttél rá? - mordult, és megragadta a lány karját. - M-már mondtam. A gy-gyűrűd... A fiú szorosabban fogta a karját. - Hagyd abba ezt az ostobaságot, és mondd el, honnan tudod! Norma azzal fenyegetőzik, hogy elhagy, köszönhetően a te kis trükködnek. Nyilvános bocsánatkérést követelek, hogy tisztázd a neve-met. Evie szédült, és elfogta a rosszukét, a tárgyolvasás eredménye. Olyan volt, mint amikor valakinek a fejébe száll az ital, amit rögtön az elképzelhető legszörnyűbb másnaposság követ. Harold Brodie nem egy elbűvölő, a pénzét szóró ficsúr volt, most már tudta. Hanem egy gyáva gazember. Soha nem fog egy ilyen embertől bocsánatot kérni. - Fordulj fel, Harry! Dottie és Louise az ajtó másik oldaláról kopogtatott. - Evie? Evie! Nyisd ki! Harold elengedte a karját. Evie érezte, hogy szorításának helye be fog kékülni. - Még nem végeztünk, Evangeline. Az apád az én apámnak köszönheti az üzletét. Talán jobb, ha megfontolod azt a bocsánatkérést. Ekkor Evie Harold Brodie ruhájára taccsolt.

- Evie? — sürgette most az apja, visszazökkentve a lányt a jelenbe. Megdörzsölte sajgó fejét. - Semmiség volt, papéi. Sajnálom, hogy ilyen átkozott helyzetbe sodortalak.

Az apja ezúttal nem szúrta le az átkozott szó miatt. Az állomáson az apja nem állította le a motort, amíg kikísérte a peronra. Pénzt nyomott a hordár kezébe, hogy elvegye a bőröndöket, és gondoskodjon róla, hogy azok megérkezzenek a nagybácsi New York-i szállására. Evie-nél csak a szövet kézitáskája és a gyöngyös erszénye maradt. - Nos - szólt az apja, a még pöfékelő autóra pillantva. Átnyújtott a lányának egy tízdollárost, amit Evie szürke filckalapjának masnija alá gyűrt. - Csak egy kis zsebpénz. - Köszi, papci. - Nem vagyok jó a búcsúzkodásban. Ezt tudod. Evie vidám mosolyt erőltetett az arcára. - Persze. Semmi vész, papci. Tizenhét vagyok, nem hét. Megleszek. - Hát. Zavartan álldogáltak a faperonon. - Nem lenne jó, ha a járgány nélküled indulna el — jegyezte meg a lány a lehajtható tetejű autó felé intve. Az apja könnyű csókot nyomott a homlokára, majd figyelmezte­tésül biccentett egy utolsót a hordár felé, és elhajtott. Miközben a Lincoln egyre kisebb pötty lett az úton, Evie hirtelen szomorúságot érzett, és még valamit. Rettegést. Ez volt rá a jó szó. Valamilyen ismeretlen, megnevez-hetetlen félelmet. Már hónapok óta érezte, amióta az álmok elkezdődtek. - Öregem, magával ragadott ez a nyugtalan blues16 - mondta Evie halkan, megborzongva. Két satrafa a közeli pádon rosszallóan pillantott Evie térdig érő ruhájára. A lány úgy döntött, igazi show-t ad nekik. Felemelte a szok-nyáját, és hetykén dudorászva lejjebb húzta a harisnyáját, szabaddá téve lábait. A kívánt hatást érte el náluk: arrébb mentek a peronon a „szégyentelen fiatalokról” kotyogva. Nem fog hiányozni neki ez a város. Egy krémszínű, kétajtós kocsi vette be élesen a kanyart és fordult rá az útra, majd megállt, kis híján felhajtva a peronra. Két csinosan öltözött lány pattant ki belőle. Evie vigyorgott, és vadul integetni kezdett. - Dottie! Louise! - Hallottuk, hogy elmész, és el akartunk búcsúzni - köszöntötte Louise átmászva a korláton. - A jó hírek gyorsan terjednek. - Ebben a városban? Mint a villám. - Ez így pazar. Különben is túl nagy vagyok én Zenithhez, Ohió- hoz. New Yorkban majd megértenek. Az összes lap rólam fog írni, és meghívnak majd a Fitzgerald-házba is koktélra. Végül is, az anyám egy Fitzgerald. Valamiképp biztos rokonok vagyunk. - Ha már a koktéloknál tartunk... - Dottie vigyorogva nyúlt a táskájába, és egy ártalmatlannak tűnő, aszpirinos üveget húzott elő. Félig volt tiszta szesszel. - Tessék! Csak egy kis jókedvet hozó itóka, hogy átsegítsen a nehézségeken. Bocsi, többet nem hozhattam, mert az apám már számon tartja az üvegeket.

- Ó, és a Photoplay egy száma a szépségszalonból. Mildred néninek nem hiányzik majd - tette hozzá Louise. Evie szeme megtelt könnyel. - Nem bánjátok, ha meglátnak titeket a városi páriával? Louise és Dottie halványan elmosolyodott — megerősítve, hogy Evie tényleg városi pária, de azért mégis eljöttek. - Mindketten első számú angyalok vagytok. Ha én lennék a pápa, felszentelnélek titeket. - A pápa valószínűleg inkább szentségelne, ha meglátna minket! - New York City! - tekergette Louise hosszú gyöngysorát. Norma Wallingfordot megeszi majd a sárga irigység. Teljesen kikészült a kis mutatványodtól. - Dottie felkuncogott. - Áruld el: igazából honnan tudtál Haroldról és a szobalányról? Evie mosolya kissé veszített erejéből. - Csak egy szerencsés tipp volt. – De… - Ó, nézzétek! Itt jön a vonatom - kiáltott fel Evie, gátat szabva minden további kérdezősködésnek. Szorosan megölelte a barátnőit, hálásan a kedvességükért. Amikor legközelebb láttok, már híres leszek! És körbekocsikázok veletek Zenithen a szedánommal, amit sofőr vezet majd. - Amikor legközelebb látunk, épp tárgyalás folyik majd ellened valamilyen furmányos bűntény miatt! - nevetett Dottie. Evie elvigyorodott. - Nos, amíg megjegyzik a nevemet... Egy kék egyenruhás kalauz a vonatra tessékelte az embereket. Evie elhelyezkedett a fülkéjében. Fülledt volt a levegő, így a zöld selyemszatén Mary Jane cipőjében felállt az ülésre, hogy kinyissa az ablakot. - Segítsek, kisasszony? - ajánlkozott egy másik utaskísérő, egy fiatalabb férfi. Evie lenézett rá festett szempillái alól, és minden csáberejét bevetve, rávillantotta Coty rúzsos mosolyát. - Ó, megtenné, édesem? Az pazar lenne. - New Yorkba tart, kisasszony? - Ühümm, így van. Megnyertem a Miss Strand Szépe versenyt, és most New Yorkba megyek egy Vanity Ykzr-fotózásra. - Hát ez nem semmi. - Ugye? — rebegtette Evie a szempilláját. - Az ablak? A fiatalember eltolta a reteszt, és könnyedén lehúzta az ablakot. - Kész is. - Nahát, köszönöm - dorombolta Evie. Elutazik. New Yorkban bárki lehet, aki lenni akar. Az egy nagyváros - tökéletes hely a nagy álmodozók számára, akik csillagként akartak ragyogni. Evie kidugta a fejét a vonat ablakán, és integetett Louise-nak és Dottie-nak. Rövid, egyenesre vágott frizuráját az arcába fújta a szél, ahogy az álmos város lassan elindult mögötte. Egy pillanatig legszívesebben visszafutott volna szülei házának biztonságába. De ezzel sutba dobná álmait. Az egy halott ház - már évek óta az. Nem. Nem Iesz szomorú. Lenyűgöző lesz és csillogó. Egy igazi sztár. New York ragyogó csillaga. -Viszlát nemsokára-szki! - kiáltotta. - Naná-szki!

Barátnői apró színfoltokká zsugorodtak a távolban, betakarta őket a vonat füstje. Evie csókokat dobált, és igyekezett nem sírni. Lassan integetett az ohióbeli Zenith elsuhanó háztetőinek. A városnak, ahol az emberek szerették a biztonságot, a kényelmet és a rendet, ahol atárgyakat nap mint nap közömbösen kezelték, és egyszer sem láttak bele mások titkába, amiről jobb nem tudni, és sosem voltak rémál-maik halott testvérekről. Egy kicsit azért irigyelte őket. - Egész végig ott fent lesz, kisasszony? - kérdezte az utaskísérő. - Csak rendesen el akartam köszönni válaszolta Evie. Még egy­szer utoljára, királynői mozdulattal búcsút intett. - Pápá, balfékek! Mindnyájan tévedtek!

MEMPHIS CAMPBELL, HARLEM, NEW YORK CITY A nap felkelt Harlemben, és a reggel a lottófogadásokat begyűjtők számára kedvezett. A Százharmincadik utcától északra a Százhatva-nadik utcáig, az Amsterdam Avenue-tól végig a West Side-on, egészen a Park Avenue keleti oldaláig, ezeknek a lóti-futiknak tucatjai jelölték ki területüket készen, hogy a kis cetliket megírják a fogadást tevők­nek. Később ezekkel a reményteljes számkombinációkkal visszasiet-nek majd pénztárosaikhoz, akik szivarüzletek, borbélyok, italmérések és homokköves alagsorok hátsó helyiségeiből irányították üzelmeiket. Mindennek még reggel tíz előtt meg kellett történnie, amikor is a klíringintézet a Wall Streeten kiadta az aznapi pénzügyi magazint. Ilyenkor valaki nagyot kaszált az ezer-az-egyhez esély ellenére, vagy, ami gyakoribb volt, semmit sem kaszált. Harlemnek ritkán hozott pénzt, az emberek mégis játszottak, hátha egy nap fordul a szerencséjük. A tizenhét éves Memphis Campbell már elfoglalta szokásos helyét az utcai lámpa alatt a Lenox Avenue és a Százharmincötödik utca sarkánál, nem messze a metró bejáratától, és megcélozta munkábaigyekvő ügyfeleit. Szeme sarkából az esetleges zsarukat figyelte, miközben egyik cetlit írta a másik után: - Igen, Miss Jackson, tizenöt cent a mosónő három számára. - Negyvennégy, tizenegy, huszonkettő. Megvan. - Egy dollár az elhalálozás dátumára, bár sajnálattal hallom, hogy elhunyt a nagynénje unokatestvére. - Nos, ha ezt megálmodta, akkor ostobaság lenne nem megját-szani, uram. A számok körbefogták őket, különböző kombinációk vártak arra, hogy észrevegyék őket, és gazdaggá tegyék a fogadókat légből - és egyházi énekekből, hirdetőtáblákról, esküvőkkel, temetésekkel, szü­letésekkel, bokszmeccsekkel, lóversenyekkel, vonatokkal, munkák-kal, atyai utasításokkal és álmokkal összekombinált - kapott tippjeikkel. Főleg álmokkal. Memphis nem szívesen gondolt az álmaira. Mostanában nem. Amikor a dolgozók tömege eloszlott, társasházak előcsarnokaiban folytatta munkáját, a cetliket egy erre kijelölt bőrerszénybe rejtve a zoknijába, hátha megmotozzák. Beugrott a DeLuxe Fodrászszalonba, ami nagy forgalmat bonyolított a frizurákkal és a pletykákkal. - Szóval azt mondtam neki, lehet, hogy skalpspecialista vagyok, de csodákra én sem vagyok képes! — szórakoztatta a tulajdonos, Mrs. Jordán kuncogó nővendégeit. - Helló, Memphis. Hogy vagy? A hölgyek kissé kihúzták magukat. - Istenem, ez a fiú olyan jóképű, mint egy fáraó - ájuldozott az egyik fiatal nő, miközben egy magazinnal legyezte magát. - Édesem, van már barátnőd? - Minden házban! - nevetett Mrs. Jordán. Memphis tisztában volt az adottságaival. Hat láb magas volt és széles vállú, magasan ülő arccsonttal, köszönhetően a család taino indián őseinek. Floyd, a

borbélya mindig rövidre vágta és beola-jozta a haját, Mr. Levine, a szabó pedig gondoskodott róla, hogy öltönyei jól vasaltak legyenek. Mégis Memphis mosolya volt az, amire először felfigyeltek. Amikor Memphis Campbell úgy döntött, beveti teljes csáberejét, azt mindig a mosolyával kezdte: eleinte még csak félénken, majd szélesebben és egyre vakítóbban, ezt kiegészítve kölyökkutya-tekintetével, ami néha még Octavia nagynénjét is meg-lágyította. Memphis most is ezt a mosolyt alkalmazta. - Telik az idő, hölgyeim. - Az már igaz. - Mrs. Jordán folytatta a munkát a sütőfésűvel, kiegyenesítve a székében ülő kuncsaft haját. - Nekem a szokásos számok lesznek. Még a jó öreg Sally néni könyvéből lestem őket. Egy nap még gazdaggá tesznek. - Egy nap még csődbe visznek - jelentette ki horkantva egy nagy­darab nő, aki a New Amsterdam News egyik számát olvasta. Mrs. Jordán rámutatott a sütőfésűvel. - Kifizetődik majd. Meglátod. Igaz-e, Memphis? Memphis bólintott. - Épp múlt héten hallottam egy férfiról, aki egy éven keresztül ugyanazokat a számokat játszotta meg. Nagyot kaszált - mesélte. Memphisnek megint eszébe jutott nyugtalanító álma. Talán mégiscsak jelentett valamit. Lehet, hogy jó és nem rossz szerencse előhírnöke volt. - Mondja csak, Mrs. Jordán, ír valamit Sally néni könyve Út kereszteződésekről vagy viharokról? - Ó, a vihar, azt hiszem, pénzt jelent. A vihar az ötvennégyes. - Dehogyis! A vihar halált jelent. És a tizenegyes számot kell vele megjátszanod. A hölgyek szóváltásba keveredtek az álmok különböző értelmezé­seiről és a lehetséges számkombinációkról. Senki sem tudott egyet-érteni egyik válasszal sem. Ez tette a játékot olyan izgalmassá — a sok lehetőség. - És mi a helyzet a szemmel, alatta egy villámjellel? - kérdezte Memphis. Mrs. Jordán megállt mozdulat közben, miközben a sütőfésűje még mindig az ügyfél hajában volt. - Nem igazán tudom. De valaki más talán megmondhatja. Miért kérdezed, drágám? Memphis észrevette, hogy eddig a szemöldökét ráncolta. Megint arcára erőltette azt a nyugodt, elbűvölő mosolyt, amit az emberek már szinte elvártak tőle. - Ó, csak valami, amit egy álomban láttam. A székben ülő nő hirtelen felkiáltott: - Ó! Fifi, mindjárt leégeted a skalpomat azzal a sütőfésűvel! - Dehogyis! Csak túl érzékeny a fejbőröd. - Szép napot, hölgyek! Remélem, bejönnek a számaik - búcsúzott Memphis, majd gyorsan takarodót fújt. Harlem felett a reggeli szürke felhőket vékony gomolyagokba sodorta a szél, felfedve a tökéletes kék eget, ahogy Memphis elha-ladt a Lenox Étkezde mellett, ahova ő és az öccse, Isaiah gyak­ran betértek egy hamburgerre és egy beszélgetésre a tulajjal, Mr. Reggie-vel. Átvágott az úton, hogy kikerülje a Merrick

Temetkezési Vállalkozást, de az emléktől nem szabadulhatott. Olyan erővel buk­kant elő a mélyből, hogy még most is képes volt gombócot csalni a torkába. Az édesanyja, ahogy ott fekszik a nyitott koporsóban, testét a völgyben szedett liliomok borítják, két keze a mellkasán összefűzve. Ahogy Isaiah megkérdezi: „Mikor kel fel a mama, Memphis? Lema­rad a partiról, pedig ezek az emberek mind miatta jöttek ide.” Ahogy az apja egy nádszéken ül, és lebámul hatalmas, trombitás kezeire, míg a gyászolók sírnak és jaj veszélyeinek, valaki pedig a SwingLow, Sweet Chariotox. énekli. A föld tapintása az ujjai között, miközben göröngyöket dobott a sírra. A halk puffanás, ahogy a koporsó tete­jének ütődtek, a hang véglegessége. Emlékezett rá, ahogy az apja összepakolja a holmijukat a Száznegyvenötödik utcában, és a fiúkat elküldi, hogy egy szűk hátsó szobán osztozzanak Octavia néninél, pár házzal feljebb, míg ő Chicagóba indult, hogy munkát szerezzen. Megígérte, hogy elküld értük, amint berendezkedett. Ennek már két éve, tíz hónapja és tizenöt napja, és még mindig Octavia hátsó szobájában laktak. Memphis elemeit egy tejesüveget az egyik ajtó elől, és nagyot kortyolt belőle, mintha ezzel elüldözhetné a múltat. A bőre nyugtala­nul bizsergett, mintha a világ mindjárt kettéhasadna. És biztos volt benne, hogy ennek az álmához van köze. Immár két hete minden éjjel ugyanaz. A keresztutak. A varjú, ami felé repül a földekről. A sötétedő égbolt és a porfelhők az úton, ahogy valami közeledik. És a szimbólum - mindig az a szimbólum. Már szinte félt elaludni. Ekkor egy sor jutott az eszébe. Memphis tudta, hogy ha nem jegyzi Ie, elveszik addigra, amikor írna. Megállt, és gyorsan papírra vetette ezt a kis versikét két üres fogadási cetlire, majd ezt egy másik zsebébe csúsztatta. Később, amikor majd a temetőbe megy, ahol írni szeretett, bemásolja a barna bőrborítású jegyzetfüzetbe, amiben a versei és a történetei voltak. Memphis befordult a sarkon. Vak Bili Johnson egy lépcsőn ült a gitárjával. Felfelé fordított kalapja a lábánál hevert, a viseltes bélésen itt-ott pár aprópénz. - Sötét úton férfit láttam, kezén furcsa jel. Mondja, közeleg már a vihar, sűrű eső hull az országra - énekelte a bluest reszelős suttogással. Amint Memphis elment előtte, Vak Bili felkiáltott: — Mr. Campbell! Mr. Campbell! Maga az? - Igen, uram. Hogy van? Az öregember elfintorodott. - Floyd jól bánik az ollóval, de az az olaj, amit használ, még a hallot-takat is felébresztené. - Kemény, érdes hangon felnevetett. Ujjaival az érmék között kotorászott a kalapban, mindegyiket kitapogatva, míg fel nem vett két tízcentest. Húsz cent a számomra, Mr. Campbell. Egy, hét, kilenc. Menjen, és játssza meg nekem! Játssza meg az öreg Vak Bilinek! - sürgette. Memphis szólni akart, hogy talán jobb, ha másra tartogatja a pén-zét. Mindenki tudta, hogy Bili az üdvhadsereg missziójában élt, és olykor az utcákon, ha az idő engedte. De nem az ő dolga volt meg­mondani neki, mit tegyen, így eltette a pénzt és írt egy cetlit. - Igen, uram. Felírtam. - Csak egy kis szerencsére van szükségem, ez minden. - Mint mindannyiunknak - jegyezte meg Memphis, és tovább-ment.

Mögötte a férfi ismét felvette a gitárját, sötét útonálló árnyakról és holdtalan éjszakákon megkötött üzletekről dalolva. Bár a zakatoló vonatokkal és nyüzsgő járdákkal teletömött város kellős közepén voltak, Memphisnek furcsán összerándult a gyomra. - Memphis! - kiáltotta egy másik tippbegyűjtő lejjebb, az utcáról. - Jobb, ha sietsz! Mindjárt tíz óra! Memphis megfeledkezett rossz álmáról. Az üres tejesüveget a sze-metesbe dobta, felkapta a hátizsákját, és futva indult meg az utcán a Hotsy Totsy klub felé, hogy bevárja az aznapi számokat. Az egyik utcai lámpán egy varjú károgott. Vak Bili abbahagyta az éneklést, és feszülten fülelt. A varjú megint károgott. Majd meglebbentette fényes szárnyait, és árnyékot vetett Memphis Campbell lépteire.

A LIBABŐR MÚZEUM Evie leszállt a vonatról, és közben integetett az utaskísérőknek és kalauzoknak, akikkel Pittsburgh és a Pennsylvania pályaudvar között pókerezett. Immár gazdagabb volt húsz dollárral, három új címmel barna bőrkötéses füzetecskéjében és egy kalauzsapkával, amit kissé félrecsapva viselt arany fürtjein. Pápá, srácok! Jól mulattam. A kalauz, egy huszonkét éves fiatalember, kihajolt a vonat lépcsőjéről. - Ugye írsz majd nekem, szivi? - Naná! Amint nekikezdek a szépírás gyakorlásának - hazudta Evie. - Már vár a nénikém. Teljesen vak, úgyhogy jobb, ha sietek hozzá. Szegény, drága Martha néni! - Azt hittem, Gertrude-nak hívják. - Gertrude és Martha. Ikrek és mindketten vakok, a szegény, szegény drágáim. Viszlát! - Evie zakatoló szívvel szaladt fel a lépcsőn a peronról. New York; végre! Will bácsi távirata elég egyértelmű volt: taxiba kell ülnie a Penn­sylvania pályaudvaron, a Nyolcadik sugárúton, és meg kell mondaniaa sofőrnek, hogy vigye az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudo-mányok Múzeumába, a Hatvannyolcadik utcába, nem messze a Central Park Westtől. Biztos volt benne, hogy ezzel nem lesz gond. De most a Pennsylvania kavalkádjában szörnyen elveszettnek érezte magát. Kétszer is rossz irányba ment, míg végül a hatalmas előcsar­nokban találta magát. Bámulta a plafonig érő, boltíves ablakokat és a középen elhelyezett, óriási órát, amelynek díszes mutatói a rohanó időre - és vonatokra - emlékeztették az utasokat. Nem messze egy roppant csinos nő, a hőség ellenére nagy bunda­kabátban, rajongók és fotósok egyre sűrűbb tömegét húzta maga után. - Ki ez? — súgta Evie sietve az egyik csodálónak. A férfi vállat vont. - Nem tudom. De a sajtótitkára egy dollárt fizetett, ha itt állok, és úgy bámészkodók, mintha maga Glória Swanson18 lenne. Ilyen könnyen még sosem jutottam pénzhez. Evie igyekezett nem lemaradni a tolongásban és lökdösődésben, majdnem fellökött egy rikkancsot, aki a Daily Newst árulta. - Valentinót megmérgezték? Tudjon meg róla többet! Lebuktat-ni k az anarchisták bombamerényletét! Most ugrik a majom a vízbe: a tanárok heves vitája az evolúcióról! Minden hír egy helyen, ebben az újságban! Mindössze két cent! Újságot, kisasszony? - Nem, köszönöm. - Csinos kis fejfedő. - A lányra kacsintott, és Evienek eszébe jutott a kalauzsapka. Egy drogéria ablakában tükör lógott, és Evie megállt, hogy meg-igazítsa a haját, és a sapkát lecserélje a saját, ellenző nélküli clochekalapjára, jobbra-balra

forgatva a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, a legjobb formáját nyújtja. Kezébe vette a húszdollárost, amit a póke-ren nyert, majd, pillanatnyi tanakodás után, piros, könnyű nyári utazókabátjának zsebébe mélyesztette. - Nem mondanám, hogy hibáztatom, amiért a látványt csodálja. Már én is figyelem egy ideje. Kissé érdes hangja volt. Evie a fiú tükörképére meredt. Sűrű, sötét haj, elöl egy hosszabb tinccsel, ami kiszabadult a hátrafésült frizurá-ból. Borostyán szemek és sötét szemöldök. Mosolya egy farkaséhoz hasonlított. Evie lassan megfordult. - Ismerem magát? - Még nem. De ezen, remélem, segíthetek. - Kezet nyújtott. - Sam Lloyd. Evie pukedlizett. - Miss Evangeline O’Neill a zenithi O’Neill családból. - A zenithi O ’ N e ill családból? A zt hiszem, kissé alulöltözött vagyok. Hadd vegyem át a szmokingomat! - Megint elvigyorodott, és Evie kissé veszített határozottságából. A fiú középmagas volt és jó felépítésű. Ingujját könyökéig felgyűrte; nadrágja a térdénél kiko­pott. Ujjainak hegyén halvány fekete foltok éktelenkedtek, mintha cipőt pucolt volna. Nyaka körül egy pilótaszemüveg lógott. Első New York-i csodálója nem volt épp kifinomult úriember. - Nos, Örültem a találkozásnak, Mr. Lloyd, de most jobb, ha... - Sam. - Olyan gyorsan kapta fel a kézitáskáját, hogy észre se vette a mozdulatot. - Hadd segítsek! - Igazán, én is képes vagyok... - A táskáért nyúlt, de a fiú magasra emelte. - Ragaszkodom hozzá. Az anyám megnyúzna, ha ilyen lovagiatlan lennék. - Nos, legyen - Evie idegesen pillantott körbe de csak az ajtóig. - Hová tart? - Egek, maga aztán jó sokat kérdezősködik. - Hadd tippeljek: csak nem egy Ziegfeld-lányhoz19 van szeren-csém? Evie megrázta a fejét. - Modell? Színésznő? Hercegnő? Túl csinos ahhoz, hogy földi halandó legyen. - Nem viccel? - Én? Ilyesmikkel sosem viccelnék. A fiú hízelgett neki, de Evie ezt élvezte. Imádta, ha észrevették. Olyan érzés volt, mint a legjobb pezsgőből inni - egyszerre bizsergető és mámorító -, és épp mint a pezsgőnél, ebből is minél többre vágyott. Mégsem akart könnyű nőcskének tűnni. - Ha mindenképp tudni akarja, azért jöttem, hogy egy zárdához csatlakozzam mondta Evie, a fiút tesztelve. Sam Lloyd végignézett rajta, majd a fejét csóválta. - Nekem pocsékolásnak tűnik. Egy olyan csinos lány, mint maga. - Az urat szolgálni sosem pocsékolás. - Ó, igaz. Na persze, most, hogy itt van nekünk Freud meg a gépkocsi azt mondják, isten meghalt. - Nem halt meg; csak nagyon elfáradt.

A fiú elképedve húzta fel a szája szélét, és Evie ismét érezte a meleg buborékokat. Ez a Sam Lloyd a ravasz mosolyával okosnak hiszi. - Hát, nem lehet könnyű - vágott vissza. - Egyfolytában terem-teni meg büntetni. Igaz is, melyik zárdába tart? - Abba, ahol az összes nő feketében meg fehérben jár. - Hogy hívják? Talán ismerem. - Sam meghajtotta a fejét. - Őszinte hívő vagyok. Evie elfojtott egy hal felkiáltást. - A neve ... St. Mary’s. - Persze. Melyik St. Mary’s? - A legelképesztőbb St. Mary’s, amit csak el tud képzelni. - Ide hallgasson, mielőtt az életét Krisztusnak szentelné, esetleg megengedné, hogy körbevezessem a városban? Ismerem az összes felkapott helyet. Remek idegenvezető vagyok. - Megfogta a lány kezét, és Evie egyszerre lett izgatott és rémült. Még öt perce sem volt a városban, és valami fiatalember - egy igazán vonzó fiatalember - máris megpróbálta meggyőzni, hogy tartson vele. Ez izgalmas volt. Ugyanakkor kicsit nyugtalanító is. - Ide hallgasson, el kell árulnom egy titkot — pillantott körbe a fiú a legnagyobb neveknek dolgozom ebben a városban. Ziegfeld. Shuberték.20 Mr. White. Ismerem mindnyájukat. Felkötnének, ha nem mutatnék be nekik egy akkora tehetséget, mint maga. - Úgy hiszi, tehetséges vagyok? - Tudom, hogy az. Meg tudom állapítani. Érzékem van az ilyen dolgokhoz. Evie felvonta egyik szemöldökét. - Nem tudok énekelni. Sem táncolni. Sem színészkedni. - Látja? Igazi hármas veszedelem. - Elvigyorodott. - Nos, ott van még a St. Mary’s tehetségkutatója. Evie akaratlanul is felnevetett. - Rendben van. Maga és az éles szeme; pontosan miért tart különlegesnek? kérdezte félénken, és úgy nézett fel rá szempillái mögül, mint ahogy azt Colleen Moore-tól látta a Mi, modernéiben. - Egyszerűen van valami magában - felelte a fiatalember anélkül, hogy ezzel bármit is mondott volna, amitől a lány csalódott lett. Sam kezét a lány feje fölötti falnak támasztotta, és közelebb hajolt. Evie gyomra összerándult. Nem mintha nem tudott volna egyet s mást a gavallérokról, de ez egy New York-i fiú volt. Nem akart jelenetet csinálni és idiótaként távozni. Olyan lány volt, aki tudott vigyázni magára. Ráadásul, ha a szülei hallanának róla, egyenesen visszarángatták Ohióba. Ezért Evie inkább kibújt a jóképű Sam Lloyd karja alól, és visszaszerezte a kézitáskáját. - Attól tartok, most már mennem kell. Azt hiszem, mintha a, ööö, főapácát láttam volna bemenni a női mosdóba. - Főapácát? Úgy érti, a rendfőnökasszonyt? - Naná! Úgy hívják... ööö... - Benito Mussolini Fascisti?

- Pontosan! Sam Loyd önelégülten vigyorgott. - Benitoto Mussolini Olaszország miniszterelnöke. Es fasiszta. - Ezt tudtam - mondta Evie elpirulva. - Hát persze, hogy tudta. - Nos . .. - Evie bizonytalanul álldogált egy ideig. Végül kezet nyújtott. Sam Lloyd, még mindig vigyorogva, magához húzta és szájon csókolta. A lány, miközben kivörösödve és zavartan elhúzó­dott, hallotta a cipőpucoló fiúk kuncogását. Most pofon vágja a fiút? Megérdemelte volna. De ez az, amit a kifinomult, modern gondol-kodású manhattaniek tesznek? Vagy inkább vállat vonnak, mintha csak egy jó vicc lenne, amin nem volt energiájuk nevetni? - Nem hibáztathat egy fiút, amiért megcsókolta a legszebb lányt New Yorkban, nem igaz, nővér? - Sam mosolya minden volt, csak nem bocsánatkérő. Evie egy gyors, határozott mozdulattal felhúzta a térdét, és a fiú úgy rogyott a földre, mint egy liszteszsák. - Nem hibáztathat egy lányt a gyors reflexei miatt, igaz, pajtikám? Megfordult, és a kijárat felé sietett. Sam Lloyd fájdalmas hangon kiáltott utána: - Sok sikert az apácáknak! A St. Mary’s jó nővérei még nem tudják, mire vállalkoztak! Evie a kézfejével letörölte a csók nyomát a szájáról, és a Nyolca-dik sugárút felé indult, de amikor meglátta a hatalmas várost, Sam Lloyd minden emléke kitörlődött a fejéből. A sugárút közepén egy villamos zötykölődött végig az acélsíneken. Az emberek tömegén gépkocsik haladtak keresztül, a balett-táncosok ideges eleganciájá-val kerülgetve egymást. A lány a nyakát nyújtogatta, hogy mindenre rálásson. Messze, a sűrű utcák fölött férfiak egyensúlyoztak acélrudakon, új épületeket emelve, hasonlókat azokhoz, amiknek a teteje már most a felhőkig ért, mintha még az ég sem tudná megállítani a törekvésüket. Egy fényes léghajó úszott el mellettük, egy ezüst folt a kék háttér előtt. Álomszerű látvány volt, ami mintha egy pillanatalatt semmivé válhatott volna. Egy taxi kacsázott a sarokra, és Evie beszállt. - Hova lesz, kisasszony? - kérdezte a sofőr, elindítva az óráját. - Az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múze-umába, legyen szíves! - Ó! A Libabőr Múzeumba - kuncogott a taxis. - Jó, hogy még most megnézi, amíg tudja. - Hogy érti? - Aztat beszélik, elmaradtak az adófizetéssel. A város már évekkel ezelőtt kiszúrta magának azt a helyet. Valami lakóépületet akarnak oda építeni. - Ó, egek! - Evie a fényképre pillantott, amit az édesanyja adott neki. A fotón a magas, nyurga, világos hajú Will bácsi volt látható, ahogy a múzeum, egy nagy, viktoriánus kúria előtt áll, amit apró tornyok és színes üvegek díszítenek, és egy kovácsoltvas kerítés vesz körbe. - Má’ épp ideje lenne, ha engem kérdez. Attól a helytől a hideg rázza ki az embert; az a sok bogaras tárgy, tele hókuszpókusszal... Tárgyak. Varázslat. Evie ujjaival a kocsi ajtaján dobolt.

- Hallott má’ az ürgéről, akié a hely? Evie abbahagyta a dobolást. - Mire gondol? - Idősebb ember má’. Ő is olyan lelkis vót. - Milyen? - Lelkiismeretes tiltakozó - felelte a taxis, úgy köpködve a szavakat mintha mérgezőek lennének. - A háború alatt. Nem akart harcolni. - Megcsóválta a fejét. Aztat is hallottam, hogy bolsevik. - Nos, ha az is, nekem még sosem említette - mondta Evie megigazítva a kesztyűjét. A sofőr hátrapillantott a tükörben. - Ismeri? Mi dolga egy ilyen kedves lánynak, mint maga, egy olyan ürgével, mint ő? - Ő a nagybátyám. Erre a taxis végre elhallgatott. Az autó befordult egy mellékutcába a Central Park közelében, és megállt a múzeum előtt. Manhattan porától és acéldzsungelétől távol a múzeum már önmagában egy emlékműnek látszott. Egy időn és téren kívül eső épületnek, aminek mészkő borítását megbarnította az idő, a korom és a kúszónövények. Evie az előtte álló szomorú, elhanyagolt épületről a fénykép gyönyörű házára pillantott. - Biztos benne, hogy ez az a hely? - Igen. A Libabőr Múzeum. Egy dollár tíz cent lesz. Evie a zsebébe nyúlt, de csak a bélést húzta ki. Egyre nagyobb aggodalommal kutatta át a zsebeit. - Mi a baj? - figyelte a sofőr gyanakodva. - A pénzem! Eltűnt! Volt húsz dollárom ebben a zsebemben, és most...eltűnt! A taxis a fejét csóválta. - Tudhattam vóna. Talán maga is bolsevik, mint a bácsikája. Nos, kishölgy, az elmúlt héten három bliccelőm is vót. Nem lesz még egy. Megadja nekem azt az egy dollár tíz centet, vagy magyarázkodhat a zsaruknak. - A férfi egy rendőrre mutatott, aki lóháton ült egy háztömbnyivel odébb. Evie becsukta a szemét, és sorra vette a helyeket, ahol járt: A sínek. A drogéria kirakata. Sam Lloyd. S a m . .. Lloyd. Evie szeme felpat-tant, ahogy eszébe jutott hirtelen, szenvedélyes csókja. Egyszerűen van valami magában... Persze, hogy volt - a húsz dollárja. Még egy órája sincs a városban, és máris kihasználták. - Az a kis . .. - Evie gyorsan darálta el a cifrábbnál cifrább káromkodásokat, miközben a taxis megkövültén hallgatott. A lány idege-sen nyúlt a vészhelyzetre tartogatott tízdollárosáért a kalapjához, megvárta, amíg a sofőr visszaad belőle, majd becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. - Hé! - kiáltotta a taxis. - És mi lesz a borravalóval? - Azt várhatja-szki - felelte Evie, miközben elindult a régi, vikto-riánus kúria felé, hosszú selyemsála mögötte lebegett. - Sose csókolj meg idegeneket az állomáson!

Evie megzörgette a bronzból készült, sasfej alakú kopogtatót, és várt. A múzeum masszív tölgyfaajtaja mellett tábla hirdette: ITT KEZDŐDJENEK EGY NEMZETNEK REMÉNYEI ÉS ÁLMAI, MELYET FÉRFI HÁTAK ÉS ANGYALI SZÁRNYAK EMELTEK. De se ember, se angyal nem felelt a kopogtatásra, így a lány maga nyitott ajtót. Az előcsarnok díszes volt: az arany gyertyafény feketeferhér márványpadlót, faberakású falakat világított meg halványan. Magasan a feje fölött, a világoskék plafonon angyalok néztek le a freskóról, egy csapat forradalmárt figyeltek. Az épületben a hosszú évek során lerakodott por szaga érződött. Evie léptei visszhangoztak a márványon, ahogy elindult a hosszú előcsarnokon keresztül. - Helló? - kiáltotta. — Will bácsi? Egy széles, díszesen faragott lépcső tekeredett felfelé egy emeleti előszobába, amit a festett üvegek színeztek be, majd beleveszett a homályba. Evietől balra egy sötét szalon állt behúzott függönyökkel. Jobbra pedig kétszárnyú ajtók nyíltak egy dohos étkezőre, aminek hosszú faasztalát és tizenhárom damasztborítású székét mintha évek óta nem használták volna. — Szentséges szivar! Ki halt meg? - motyogta Evie. Továbbment, amíg el nem ért egy hosszúkás teremhez, amiben üvegtárolókban különböző tárgyak voltak kiállítva. - Gondolom, ez lesz a „Libabőr Múzeum”. Evie egyik tárolótól a másikig haladt, elolvasva az alájuk kifüg-gesztett, géppel írt sorokat: Gris Gris erszény és Vodun baba, New Orleans, Louisiana Csonttöredék egy kínai vasúti munkástól ÉS ELISMERT VARÁZSLÓTÓL, Észak-Kalifornia, az aranyláz korából Kristálygömb, MELYET MRS. BERNICE FOXWORTHY SZEÁNSZAIN HASZNÁLTAK AZ AMERIKAI SPIRITUALIZMUS KORÁBAN, 1848 KÖRÜL, Troy, New York OJIBVA VÉDŐTALIZMÁN, Nagy-tavak vidéke Hoodoo varázslók GYÓGYFÜVEI, Baton Rouge, Louisiana

Szabadkőművesek szerszámai és könyvei, 1776 KÖRÜL, Philadelphia, Pennsylvania Volt ott még egy sereg szellemfotó homályos alakokkal, mintha csak áttetsző függönyök lennének a szélben. Babák. Egy hasbeszélő bábuja. Egy bőrkötésű grimoár.22 Könyvek az alkímiáról, asztro-lógiáról, számmisztikáról, hoodoo varázslókról, a vodun vallásról, médiumokról és gyógyítókról, valamint számos kötet, tele feljegyzésekkel szellemek észleléséről az amerikai földrészről, kezdve az 1600as évektől. Az Egy irgalmas, becsületes lány naplója nyitva feküdt az egyik asztalon. Evie oldalra billentette a fejét, és megpróbálta kibogozni a tizenhetedik századi kézírást: „Látom az elhunytak szellemét. Ezért boszorkánynak kiáltottak ki... ” - Felakasztották. Még csak tizenhét éves volt. Evie összerezzenve fordult meg. A beszélő előlépett az árnyékból. Afiú magas volt és széles vállú, sötétszőke hajú. Egy pillanatra, ahogy a régi csillár megvilágította, mintha csak egy letisztult ecsetvonásokkal megörökített angyal lett volna egy reneszánsz festményről, ami most életre kelt. - Mit követett el? - kérdezte Evie, miután ismét meg tudott szólalni. - Vízzé változtatta a gint? - Más volt, mint a többiek. Ennyi volt a bűne. - Kezét gyors kézfogásra nyújtotta. - Jericho Jones vagyok. A nagybátyádnak dolgozom. Megkért, hogy szórakoztassalak, amíg tart az órája. Tehát ő volt a híres Jericho, akiért Mabel odáig volt. - Nocsak, már sokat hallottam rólad! - fecsegte Evie. Mabel megölné, ha így ajtóstul rontana a házba. - Mármint, úgy hallom, Will bácsi semmihez sem tudna kezdeni nélküled meg a... bármi is legyen az amit csinálsz. Jericho elkapta a tekintetét. - Ezt erősen kétlem. Szeretnéd megnézni a múzeumot? - Az pazar lenne - hazudta Evie. Jericho fel- és levezette a lépcsőkön, be az eredeti állapotukban fenntartott, dohos szobákba, amikben újabb unalmas, poros műtár­gyak sorakoztak, míg Evie igyekezett mindehhez jó képet vágni. - Végül, de nem utolsósorban, ez az a hely, ahol az időnk nagy részét töltjük: a könyvtár. - Jericho kinyitott egy kétszárnyú mahagóniajtót, és Evie füttyentett egyet. Még sosem látott hasonló helyiséget. Mintha csak valami kísértetjárta, mesebeli kastélyból repí-tették volna ide. A távolabbi fal egészét egy hatalmas mészkőkan­dalló foglalta el. Nem volt sok berendezési tárgy - barna, bőr klub­fotelek, néhol a tömésig kikopva, pár régi, összetolt faasztal, amiket asztali lámpák zöldes fénye világított meg halványan. Körben egy emeleti galéria futott, tele könyvespolcokkal. Evie hátrahajtotta a fejét, hogy mindent jól lásson. A plafon legalább húsz láb magasan volt, és micsoda egy plafon volt! Annak egészét az amerikai történe­lem képei töltötték ki: fekete kalapos puritánok, ahogy elítélik nők egy csoportját. Egy indián sámán, aki a tűzbe bámul. Egy gyógyító, egyik kezében

kígyókkal, míg a másikat egy beteg ember homlokára teszi. Szürke parókás alapítóatyák, ahogy aláírják a Függetlenségi nyilatkozatot. Egy rabszolganő magasra tart egy mandragóragyökeret. A történelmi jelenet fölött festett angyalok és démonok lebegnek figyelve. Várakozva. - Mit gondolsz? - kérdezte Jericho. - Szerintem ki kellett volna rúgni a lakberendezőt. - Evie lehuppant az egyik székre, és megigazította a harisnyáját. Már alig várta, hogy kiszabadulhasson innen, találkozzon Mabellel, és felfedezze a várost. - Will bá soká marad még? Jericho vállat vont. Leült a hosszú asztalhoz, és leemelt egy köny-vet egy magas kupacról. - Ez egy remek kötet a tizennyolcadik századi miszticizmusról a gyarmatokon, ha az időt egy könyvvel szeretnéd elütni. - Nem, kösz - felelte Evie, és megállta, hogy ne forgassa a szemét. Nem tudta, mit látott Mabel ebben a srácban. Az biztos, hogy nem lesz vele könnyű dolguk. — Mondd csak - szólt Evie halkabban - , nincs nálad egy kis jókedvitóka? - Jókedvital? - ismételte Jericho. – Tudod, koporsólakk? Párduc verejték? Kerítésszaggató? - próbálkozott Evie. - Gin? - Nincs. - Nem vagyok válogatós. A bourbon is megteszi. - Én nem iszom. - Akkor szörnyen szomjas lehetsz - nevetett Evie. Jericho viszont nem. - Nos, most vissza kell mennem a múzeumba — közölte, és gyor-san az ajtó felé sétált. - Érezd magad otthon! A nagybátyád nem-sokára jön. Evie a kitömött grizzlyre pillantott, ami a kandalló mellett tornyosult. - Gondolom, neked sincs egy kis kerítésszaggatód. Nincs? T alán majd később. Jerichón kívül egyetlen lélekkel sem találkozott a múzeumban. Éhes volt, szomjas és egy kicsit sértődött, amiért így magára hagy­ták, és a nagybátyja még csak nem is üdvözölte. Ha tényleg itt fog élni New Yorkban, jobb, ha megtanul gondoskodni magáról. Evie megpaskolta a medve gubancos bundáját. - Ne haragudj, öregem, egyedül maradtál - mondta, majd kilé-pett a könyvtárból, hogy valami ennivalót keressen. Férfihangokat hallott, amiket követni kezdett a múzeum hátuljába, egy nagy teremig, ahol Will bácsi szürke nadrágban, mellényben, kék nyakkendőben és könyökig feltűrt ingben épp előadást tartott. Haja az évek során sötétebb, őszesszőke lett, és csinos kis bajuszt növesztett. - A gonosz jelenléte nagy talány, ami sok filozófusnak és teológusnak fejfájást okozott... - magyarázta éppen. Evie kikukucskált az ajtó mögül, hogy az egész teremre rálásson. Egy osztálynyi főiskolás fiú ült és jegyzetelt odabent. - Na, helyben vagyunk — súgta Evie.

- Bocsánat, hogy késtem! — kiáltotta, miközben belibbent a terembe. A főiskolás fiúk Evie felé kapták a fejüket, ahogy a lány odahúzott egy széket, hogy csatla-kozzon hozzájuk. Will bácsi végignézett rajta teknőckeretes szem­üvege fölött. - Folytasd csak, Will bácsi! Ne is törődj velem! - Evie elhelyezkedett a szék szélén az egyik fiú mellett, és érdeklődő pillantást eről­tetett magára. - Igen... - Egy pillanatra úgy tűnt, Will bácsi képtelen ráncba szedni zavart arckifejezését. Ám aztán összeszedte magát, és kezét a háta mögött összekulcsolva, sétálni kezdett a teremben. - Mint mondtam, mivel magyarázzuk a gonosz jelenlétét? A fiúk mind egymásra néztek, hogy lássák, ki fog válaszolni. - Az ember hozza létre a gonoszt a tetteivel - szólalt meg egyikük. - Ez isten és a sátán harcáról szól. Legalábbis ez áll a Bibliában - érvelt egy másikuk. - Hogy létezhet a sátán, ha ott van isten? - kérdezte egy golfnadrágos fiú. Ezen már sokat gondolkoztam. Will bácsi feltartotta az ujját és megjegyezte: - Á! Teodícia. - Ez a teológia női névváltozata? Will halványan elmosolyodott. - Nem egészen. A teodícia a teológia egyik ága, ami isten kérdé-sével foglalkozik a gonosz létezésének tükrében. Felvetül a kérdés: ha isten egy mindentudó, mindenre képes felsőbbrendű lény, hogy engedheti meg a gonosz létezését? Vagy nem olyan mindenható, mint ahogy azt képzeltük, vagy tényleg mindentudó és mindenre képes, de kegyetlen is, mert engedi a gonosz létezését és semmit sem tesz, hogy megállítsa. - Nos, ez megmagyarázza az alkoholtilalmat - jegyezte meg Evie. A főiskolás fiúk elismerően nevettek. Will bácsi ismét olyan pillantást vetett a lányra, mintha még nem sikerült volna kategorizálnia. - Egy ideális világban szabad akaratunk lenne, nem igaz? - folytatta. - Ebben egyetértünk? De amint az embernek megadatik a szabad akarat, képes lesz döntéseket hozni; és gonoszságokat elkövetni. Ezért éppen ez a dolog, a szabad akarat teszi lehetővé a gonosz jelen­létét szép világunkban. - A teremben csend honolt. - Ezen érdemes elgondolkodni. Ám, ha folytathatom korábbi témánkat... A fiúk kihúzták magukat, készen, hogy jegyzeteljenek, miközben Will fel-alá járkált és beszélt. - Amerikának gazdag a hittörténelme, olyan, mint egy falisző­nyeg, amit különböző kultúrák fonalaiból szőttek. Történelmünk bővelkedik a természetfelettiben, a megmagyarázhatatlanban, a misztikumban. Az első telepesek a vallási szabadság miatt jöttek ide. A bevándorlók, akik őket követték, magukkal hozták remé-nyeiket és kísérteteiket, Kelet-Európa vámpírlegendáitól egészen akínai „éhes szellemekig”. Az őstelepes amerikaiak a sámánokban és a különböző lelkekben hittek. Nyugat-Afrika és a Karib-tenger rabszolgái, bár mindentől megfosztották őket, szokásaikat és hitü­ket nem veszítették el. Nemcsak a kultúrák olvasztótégelye vagyunk, hanem a szellemeké és babonáké is. Igen? Egy sötétkék dzsekis fiú emelte fel a kezét.

- Maga hisz a természetfelettiben, dr. Fitzgerald? - Á! Elég logikátlan lenne, nem igaz? Végül is, modern kor-ban élünk. Még arra is nehéz rávenni az embereket, hogy a metodizmusban higgyenek. - Will elmosolyodott, miközben a fiúk kuncogtak. - És mégis, az élet tele van rejtélyekkel. Hogyan magya­ráznák a történeteket a különleges képességekkel bíró emberekről? Evie megborzongott. - Képességekkel? - ismételte az egyik fiú szkeptikus, szinte megvető hangon. - Azokra az emberekre gondolok, akik állítják, képesek kommu-nikálni a holtakkal, mint a látnokok vagy a médiumok. Emberekre, akik meg vannak győződve róla, hogy kézrátétellel gyógyították meg őket. Olyanokra, akik a jövőbe látnak, vagy megjósolnak egy ese-ményt. Földrészünk korai feljegyzései lélekvándorlókról szólnak. A puritánok már ismerték a népi gyógyítókat. És az amerikai for-radalom alatt Benjámin Franklin leírta próféciaszerű álmait, amik hatással voltak a háború folyására, és megformáltak egy nemzetet. Erre mit mondanak? - Azoknak az embereknek szükségük lenne egy pszichiáterre; bár Mr. Franklinnel kivételt tennék. Ezt a megjegyzést újabb kacagások követték, amibe Evie is becsat-lakozott, bár még mindig zavarban volt. Will bácsi megvárta, amíg elül a nevetés. - Ezt a múzeumot is, ahogy azt talán tudják is, Cornelius Rathbone tervezte, aki vasutak építésével szerezte a vagyonát. Honnan tudta, hogy közeleg az acélkor? - Will szünetet tartott a pulpituson, és várt. Amikor senki sem válaszolt, kezével a háta mögött, folytatta a járkálást. - Azt állította, a húga, Liberty Anne látomásaiból tudta. Amikor Cornelius és Liberty fiatalok voltak, sok időt töltöttek a fák között játszadozva. Egy nap Liberty bement az erdőbe, és két teljes napig nem került elő. A városi férfiak a keresésére indultak, de nyomát sem találták. Amikor végül felbukkant, haja teljesen ősz volt. Még csak tizenegy éves volt. Liberty Anne azt mesélte, találkozott egy férfival, „egy különös, magas emberrel, aki vékony volt, mint egy madárijesztő, cilindert viselt, és nyitott kabátja felfedte a világ csodáit és rémségeit”. Belázasodott. Kihívták az orvost, de semmit sem tehetett. A követ­kező hónapban transzban feküdt, próféciákat ismételve, amiket rémült bátyja feljegyzett a naplójába. Ezek a jóslatok elképesztően pontosak voltak. Látni vélte „az illinois-i nagy embert, akit elszakítanak tőlünk, miközben amerikai kuzinunkat látogatja” - utalás a Lincoln elnök elleni merényletre a Ford Színház balkonján, miközben Az amerikai kuzinunk című színdarabot nézte. Beszélt „egy hatalmas acélsárkány­ról, ami keresztülszeli az országot, miközben fekete füstöt köpköd”, ami sokak szerint a Transzkontinentális Vasutat jelenti. Megjövendölte az Emancipációs kiáltványt, a Nagy Háborút, a bolsevik forradalmat, valamint a gépkocsi és a repülő feltalálását. Még a bankjaink bukását és a rákövetkező gazdasági összeomlást is megemlítette. - De mindent azért csak nem láthatott - hitetlenkedett a golfnadrágos fiú. Olyan nem létezik. Will ujjperceivel megkocogtatta az íróasztalt. - Ahogy mondják, kopogd le fán! — Will vigyorgott, és a fiúk nevettek babonás viccén. Egy ezüst öngyújtóval babrált, fel-le fordít- gatva, néha megpöccintve a tűzkövet, így szikrát képezve. - Liberty Anne egy hónappal azután halt meg, hogy

előkerült a fák közül. A vége felé próféciái elég sötétek lettek. Beszélt egy „közelgő viharról”, egy álnok korról, amikor is szükségünk lesz a Látókra. - Látók? - ismételte Evie. - így nevezte azokat, akik olyan képességekkel rendelkeznek, mint ő. - És mit fognak csinálni ezek a Látók? - kérdezte a golfnadrágos fiú. Will vállat vont. - Ha tudta is, nem árulta el. Nem sokkal a jóslat után meghalt, magára hagyva elkeseredett bátyját. Cornelius a jó és a gonosz meg-szállottja lett, és azé az elképzelésé, hogy ezt a vidéket szellemek kísértik. Hogy van valami azon túl, amit látunk. Életét - és vagyonát - ennek bizonyítására szentelte. A fiúk heves vitába kezdtek, míg az egyikük túl nem kiabálta a többieket: - Igen, de, professzor, maga személy szerint tényleg hisz benne, hogy létezik egy másik világ a miénken túl, és hogy annak a teremt-ményei segíthetnek vagy árthatnak nekünk? Hisz abban, hogy az itteni tetteink - jók vagy rosszak létrehozhatják a gonoszt? Hisz abban, hogy szellemek, démonok és Látók élnek közöttünk? Will bácsi elővett egy rongyot a zsebéből, és megtörölte szem-üvege lencséit. - „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcsel-metek álmodni képes”24 - válaszolta, és ismét feltette a szemüvegét. - Ez az idézet William Shakespeare-től származik, aki, úgy tűnik, tudott egyet s mást mind az emberiségről, mind a természetfeletti­ről. De a vizsgáikhoz a következő konkrét információkra lesz szük-ségük. .. A fiúk felmordultak, miközben Will rájuk zúdította a szükséges anyagot, és a ceruzájuk sietve sercegni kezdett a papíron. Evie kislisszolt a teremből, és Will irodájába ment, hogy ott várja meg a nagybátyját. A kandallópárkányon álló óra állhatatos tiktakolása volt a társa, amíg körbenézett. A bácsi asztalát újságkivá­gások és veszélyesnek tűnő könyvkupacok borították. Evie unottan lapozta végig az újságkivágásokat. Különböző feljegyzések voltak szerte az országból szellemészlelésekről, kísértetjárta helyekről és olyan különös történésekről, mint a halott rokonok néhány másod­perces feltűnése a kedvenc székükben és a gondnokra támadó, vörös szemű „démon” kutyák egy roncstelepen, New York északi részén. Néhány cikk két- vagy hároméves volt, de a legtöbbjüket nemrég írták - az elmúlt évben. Evie beleolvasott az egyikbe. Egy lányról szólt, aki állítólag képes volt beszélni a holtakkal, és akit „kedves szellemek” közelgő veszélyre figyelmeztettek. Épp a lány különös eltűnéséhez ért, amikor Will bácsi halkan megköszörülve a torkát, jelezte ottlétét. Evie arrébb tolta a cikkeket. - Helló, bá’! - Az az én asztalom. - Persze - mondta Evie vidáman. - És méghozzá milyen rendezett! - Igen. Nos. Gondolom, most elmegy - motyogta Will bácsi. Elő­vett egy cigarettát egy kis ezüstszelencéből, a belső zsebéből. — Jól nézel ki. - Will meggyújtotta a cigarettát, és mélyet szívott belőle. - Jericho megmutatta a múzeumot?

- Igen, megmutatta. Nagyon... érdekes. - Kényelmesen utaztál? - Pazarul, bár a Penn pályaudvaron kiraboltak - felelte Evie, de aztán azt kívánta, bár ne mondta volna el. Mi van, ha Will úgy ítéli meg, hogy nem tud vigyázni magára, és visszaküldi Ohióba? Will bácsi felvonta a szemöldökét. - Valóban? - Egy visszataszító fiatalember, a neve Sam Lloyd. Legalábbis ezen a néven mutatkozott be, mielőtt megcsókolt, és ellopta a húszdollá-rosomat. Willnek keresztbe állt a szeme. - Hogy mit csinált? - De ne aggódj! Tudok magamra vigyázni. Ha újból meglátom azt a fickót, azt kívánja majd, bár soha ne akadt volna velem össze — biztosította Evie. Will füstgomolyagokat eregetett, amik sűrűnkeringtek körülöttük a levegőben. - Édesanyád említette, hogy odahaza bajba keveredtél. Valami csínyt követtél el. - Valami csínyt - ismételte Evie. - És októberig maradsz? - Decemberig, ha lehet. Amíg otthon tiszta nem lesz a levegő. - Hmm. - Willnek elkomorult a tekintete. - Édesanyád azt kérte, írassalak be a Sarah Snidewell Leányiskolába. Ám jelenleg telt ház van náluk, így a taníttatásod, úgy tűnik, rám hárul. Adok köny-veket, és, természetesen, nyugodtan látogathatod az előadásaimat. Szerintem hasznosnak fogod találni sok kitűnő múzeumunkat is, valamint a Társaság az Erkölcsi Kultúráért és társai előadásait. Evie lassan felfogta, hogy ezzel megszabadult a fárasztó iskolai kötelezettségektől. Ez a nap egyre jobb lesz. Will bácsi, alig figyelve oda, belelapozott e g y könyvbe. - Tizenhét éves vagy, ugye? - A legutóbbi szülinapom szerint. - Nos. Akkor már elég idős vagy ahhoz, hogy a magad ura légy. Nem tartalak pórázon addig, amíg kerülöd a bajt. Megegyeztünk? - Meg - felelte Evie döbbenten. - Biztos vagy benne, hogy az anyám rokona vagy? Nem cseréltek valamit össze a szülőszobán? Will mosolya egy pillanatra felvillant, majd el is tűnt. - Édesanyád sosem heverte ki igazán a bátyád halálát. - Nem ő az egyetlen, akinek hiányzik James. - Neki ez nehezebb. - Legalábbis azt mondják. - Evie lenyelte a haragját. - Az, amiről az előbb beszéltél; az emberek, akik a jövőbe látnak, vagy... - Mély levegőt vett. - Tárgyakból olvasnak. A Látók. Ismersz valaki hasonlót? - Nem, személyesen nem. Miért kérded? - O, csak úgy - mondta Evie gyorsan. — Gondolom, ha léteznének Látók, az újságok meg a rádió tele lenne velük, nem igaz?

- Vagy, ha a történelemből indulunk ki, máglyán égnének el. - Will a körülöttük lévő rengeteg könyvespolcra mutatott. - Van egy teljes könyvtárunk a témáról, ha szeretnél az amerikai természetfe­letti hiedelmekről olvasni. - A csikket egy teli hamutartóba nyomta. - Attól tartok, kissé késésben vagyok, és gondolom, szívesen kicso-magolnál és felfrissítenéd magad. A Bennington nincs messze innen; csupán tíz háztömb. Szóljak Jerichónak, hogy kísérjen el? Nem - felelte Evie. Jerichóval még egy tíz háztömbnyi séta is halálosan unalmas lenne. — Pöpecül megleszek. - Tessék? - Pöpecül. Pazarul. Öm, jól. Jól megleszek. Megyek, és megkere-sem Mabelt. Emlékszel Mabel Rose-ra? A levelezőtársamra? - Hmmm - szólt Will, egy másik könyvre figyelve. - Rendben. Itt van a kulcsod. A Bennington előcsarnokából nyílik egy étterem. Egyél valamit, és kérd, hogy írják a számlámhoz. Jericho és én leg­később fél hétre otthon vagyunk. Evie a kulcsot az erszényébe csúsztatta. Zenithben nem volt saját kulcsa; szülei minden egyes lépését figyelték. Itt a dolgok másképp zajlanak. Minden tökéletes lesz. Meg akarta ölelni Will bácsit, de a férfi a kezét nyújtotta. - Isten hozott New Yorkban, Evie!

EZ CSAK A BENNINGTON, DRÁGÁIM -Mabel! - Evie átölelte barátnőjét, és megforgatta a Bennington előcsarnokában, magára vonva a bérház lakóinak tekintetét. - Jaj, annyira örülök, hogy látlak! - Nézzenek oda, hogy megváltoztál - jegyezte meg Mabel, végig-mérve Evie divatos, göndör, rövid haját és flapper stílusát: az ejtett derekú, matrózmintás ruhát, a piros kabátot és annak pipacsokkal díszített boleróját. - Te viszont cseppet sem változtál. Még mindig a jó öreg Mabel vagy. Hadd nézzelek! - Evie drámai hozzáértéssel hátralépett, hogy végignézzen Mabel seszínű, rossz szabású ruháján, aminek alja jóval térd alá ért. Elég gyászosan festett. Valójában ezt a ruhát legjobb lett volna eltemetni. - Mabel, még mindig nem vágattad le a hajadat? Mabel végigfuttatta ujjait hosszú, sűrű, aranybarna fürtjein, ami­ket könnyedén felcsavart és a tarkójára tűzött. - így hangsúlyozom az egyéniségemet. - Hát persze. És ez itt a jó öreg Bennington. - Evie halkan füttyentett egyet, megijesztve egy férfit, aki a falra szerelt bronz posta-ládákból vette ki a leveleit. A Bennington az egykor divatos helyek mára kissé megkopott szépségét árasztotta. A márványpadlónak berepedtek a sarkai, a berendezés elhasználódott, a festék lemállott, de Evie számára ezek a hiányosságok csak még elbűvölőbbé tették a helyet. - Otthon, édes otthon - tette hozzá Mabel. - El tudod ezt hinni? Te, én és Manhattan? Mi leszünk a város királynői! Ahogy Evie a terveit ecsetelte, kezdve egy bevásárlással a Bergdorfsban, egy elképesztően csinos lány lépett az előcsarnokba. Kék, selyem férfifürdőköpenye alatt férfipizsamát viselt, szurokfekete haja pedig Louise Brooks25 stílusú, frufrus bubifrizurára volt vágva. Sötét szeme az előző éjszakai sminktől volt maszatos. Nyaka körül egy selyem alvómaszk lógott. - Ő ki? — súgta Evie. - Ő Theta Knight. Egy Ziegfeld-lány. - Szentséges szivar! A barátod? Mabel a fejét rázta. - Megrémít. Még sosem szedtem össze a bátorságom, hogy többet mondjak neki annál, hogy „Helló!”, és „Szép napunk van, nem igaz?” A bátyjával lakik itt. - Mabel sokat tudóan szorította össze a száját. - Nos, ö azt állítja, hogy a bátyja. De egyáltalán nem hasonlítanak. - A szeretője? - súgta Evie izgatottan. Mabel vállat vont. - Én azt nem tudhatom. - Ezek magának jöttek, Miss Knight. - A portás egy tucat hosszú szárú, vörös rózsát nyújtott át neki. Theta elfojtott egy ásítást, miközben kinyitotta a kártya borítékját.

- „Rózsát a rózsának. Legkedvesebb imádója, Clarence M . Potts.” Ó, apám! - Theta visszaadta a virágokat a portásnak. - Adja oda a barátnőjének, Eddie! Csak előbb dobja ki a kártyát, különben meg-nézheti magát. - Ó, nem dobhatod el azokat a rózsákat. Olyan gyönyörűek! — szaladt ki Evie száján. Theta rásandított. - Ezek a gazok? A rémséges Mr. Pottstól jöttek. Negyvennyolc éves, és már négy feleséget elfogyasztott. Én csak tizenhét vagyok, és nem fogok végigmenni a padsorok között, hogy én legyek az ötös számú. Számtalan kóristalányt ismerek, akik a pénzre hajtanak, de én nem, szivi. Nekem terveim vannak. - Biccentett Mabelnek. Hejhó! Madge, ugye? - Mabel. Mabel Rose. - Örvendek, Mabel. - Theta átható tekintetét Evie-re függesztette. - És te? - Evangeline O ’Neill. D e mindenki csak Evie-nek szólít. - Theta Knight. Hívhattok, ahogy akartok; csak ne dél előtt. - Élőkapott egy cigarettát pizsamája zsebéből, és megvárta, amíg a portál meggyújtja. - Kösz, Eddie. - Evie a nagybátyjánál lakik, Mr. Fitzgeraldnál — magyarázta Mabel. - Ohióból jött. - Szegénykém - mondta Theta tettetett komolysággal. - Ahogy mondod! Te New York-i vagy? Theta felvonta cérnavékony szemöldökét. - New Yorkban mindenki valahonnan máshonnan jött. Evie úgy döntött, kedveli Thétát. Nem volt könnyű ellenállni a varázsának. Ohióban senkit sem ismert, aki a saját szabályai szerint él, selyem férfipizsamában jelenik meg egy nyilvános előcsarnokban, és úgy dob el egy tucat rózsát, mintha az egy csésze kávé lenne az automatából. - Tényleg Ziegfeld-lány vagy? - Talált. - Az szörnyen izgalmas lehet! - Ez a munkám - mondta Theta egy füstfelhő mögül. - Valame-lyik este el kéne jönnötök a show-ra. Evie-nek a lélegzete is elakadt a gondolattól. Egy Ziegfeld-show! - Örömmel. - Pazar. Mondjatok egy napot, és félreteszek nektek két jegyet. Nos, szívesen maradnék még fecsegni, de ha később még pörögni akarok, szükségem van a szépítő alvásomra. Örültem a találkozás-nak, Evil. - Evie. - Többé már nem - kiáltotta Theta a válla fölött, miközben eltűnt a liftben. - El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy — szólt Mabel. Ö és Evie a Bennington kissé lepusztult éttermében ültek, közöttük két három- emeletes szendvics és Coca-Cola. Mit követtél el, hogy ilyen gyor-san elküldték Ohióból? Evie a poharában lévő jéggel játszadozott. - Emlékszel arra a kis trükkre, amiről pár hónappal ezelőtt meséltem? Nos . .. — Evie beszámolt Mabelnek Harold Brodie-ról és a gyű­rűjéről. — És a legszörnyűbb az, hogy igazat mondtam, miközben ő jön ki belőle úgy, mint a sértett fél, az a képmutató!

- Jesszumpepi! — képedt el Mabel. Evie Mabel arcát fürkészte. - O, Mabesie! Te hiszel nekem, ugye? - Persze, hogy hiszek. - És nem gondolod, hogy csak valami mutatványos vagyok? - Soha. - Mabel töprengve kavargatta poharában a jeget. - De vajon honnan jött ez a hirtelen képességed? Csak nem estél el és ütötted bele valamibe a fejedet? Evie felvonta egyik szemöldökét. - Köszönöm. - Nem céloztam semmire! Csak, gondoltam, hátha van ennek valami orvosi oka. Vagy tudományos magyarázata - magyarázta Mabel sietve. - Beszéltél róla a nagybátyádnak? Evie határozottan megrázta a fejét. - Nem akarom tovább bonyolítani a helyzetet. Most minden nagyon jól megy a bával, és azt szeretném, ha ez így is maradna. Mabel az ajkába harapott. - És találkoztál Jerichóval? - Igen - felelte Evie, és felhörpintette a Coca-Coláját. - Mit gondolsz róla? - kérdezte Mabel közelebb hajolva. - Nagyon... szolid. Mabel rövid kiáltást hallatott. - Ugye, hogy gyönyörű? Evie felidézte azt a Jerichót, akivel találkozott - a csöndes, komoly, higgadt Jerichót. Még csak távolról sem nevezhető vonzónak. - Neked az, és csak ez számít. Tehát, mit tettél eddig az ügy érdekében? - Nos . .. múlt pénteken, amikor mindketten a postaládáknál álltunk... - Igen? - Evie sokatmondóan vonogatta a szemöldökét. - Egész közel álltam hozzá... - Uhümm... - És azt mondtam, éppen így: „Csodás napunk van, ugye?” - És ? - És ennyi. Nos, ő meg azt felelte, hogy igen. Tehát megegyezett a véleményünk az időjárásról. Evie csalódottan dőlt hátra a székben. - Szentséges szivar! Pont, mint egy parti konfetti nélkül. Egy tervre van szükségünk, öreglány. Egy eposzba illő, romantikus ost­romra. Bevesszük Jericho kőfalát! Az a fiú azt sem fogja tudni, mi lelte. Mabel fellelkesedett. - Pazar! Mi a terv? Evie vállat vont. - Még nem tudom. De az biztos, hogy szükségünk van egyre. - Ó ! - sóhajtott Mabel. - ó , Mabesie, cukorfalat! Emiatt ne aggódj! Ki gondolok valamit. Addig is, végigjárjuk a boltokat, megnézzük Theta darabját, a Semmi ámítást a Ziegfeld-show-ban lefogadom, hogy az összes felkapott helyet ismeri - és addig járjuk a charlestont,

amíg össze nem esünk. Habzsolni fogjuk az életet, kölyök! Szándékomban áll életem legiz-galmasabb négy hónapját itt tölteni. És ha jól játszom ki a lapjaimat, tovább is maradhatok. - Evie örömtáncot lejtett ültében. - És hol vannak ma este az őseid? Mabel elpirult. - Ó! Van egy gyűlés a belvárosban a Sacco-Vanzetti-fellebbezés27 ügyében. Mama és papa a Proletariátust képviselik — mondta, emlé-keztetve Evie-t annak az újságnak a nevére, amit Mabel szülei működ­tettek és terjesztettek. - Én is ott lennék, de, nos, nem hagyhattam ki az első estédet a városban! - Nos, gondolom, majd holnap találkozom velük. Mabel tekintete elködösült. Megrázta a fejét. - Mama a varrónők szakszervezetében fog beszédet tartani. Papá-nak pedig az újsággal kell foglalkoznia. Olyan sokat tesznek az embe-rekért! Mabel levelei tele voltak a szüleiről és a városban végzett keresz­tes hadjáratukról szóló történetekkel. Egyértelmű volt, hogy nagyon büszke rájuk. Ám Evie azt is kiolvasta belőlük, hogy ügyeik inté­zése nem sok időt vagy energiát hagyott nekik, hogy a lányukkal törődjenek. Evie megpaskolta Mabel kezét. - így még jobb is. A szülők csak útban vannak. Anyám elviselhe­tetlen, mióta elkapta a kórt. Mabel meglepettnek tűnt. - Jaj, nekem! Mi a baja? Evie arcán lassú mosoly terült szét. - Önmegtartóztatás. Végső stádium. Nevetésüket két közeledő idős hölgy szakította félbe. - Fiatal hölgyek nem így viselkednek társaságban, Miss Rose. Ez a harsány magaviselet nagyon is illetlen. - Igen, Miss Proctor - felelte Mabel illedelmesen. Evie vicces képet vágott, amit csak Mabel láthatott, akinek az ajkába kellett harapnia, nehogy megint elnevesse magát. — Miss Lillian, Miss Adelaide, hadd mutassam be Miss Evie O ’Neillt! M iss O ’N eill egy ideig a nagybátyjánál, Mr. Fitzgeraldnál lakik. - Az asztal alatt Mabel figyelmeztetően nyomta lábát Evie-éhez. Miss Lillian elmosolyodott. - O, milyen csodás! És milyen bájos arcocska! Hát nem bájos, Addie? - Valóban nagyon bájos. A Proctor kisasszonyok hosszú, ősz hajukat századfordulós, iskolás lányos loknikban hordták. Az eredmény szokatlan és lehangoló lett, mintha csak megöregedett, ráncos porcelánbabák lettek volna. - Isten hozott a Benningtonban! Ez egy előkelő, régi hely. Vala-mikor a legfelkapottabb címek közé tartozott a városban - folytatta Miss Lillian. - Pazar. Ohm, csodás. Csodás kis hely. - Igen. Olykor éjszakánként furcsa hangokat hall az ember. De ettől nem szabad megijedni. Ennek a városnak is megvannak a maga szellemei. - Ez még a legjobb helyeken is előfordul — jegyezte meg Evie tet-tetett komolysággal.

Mabel félrenyelte a Coca-Coláját, de ezt Miss Lillian nem vette észre. - Az ezerhétszázas években azok laktak ezen a földterületen, akik láztól szenvedtek. Azok a szegény, nyomorult lelkek, ahogy asátraikban nyögnek, a sárgasággal és vérzéssel gyötrődve, hányásuk, mint a fekete éjszaka! Evie eltolta magától a szendvicsét. - Elképesztően érdekes. Épp most mondtam Mabelnek — Miss Rose-nak -, hogy manapság nem beszélünk eleget a fekete hányás-ról. - Az asztal alatt Mabel a lábával a padlóhoz szorította Evie-ét. - A láz elmúltával a nincsteleneket és mentális sérülteket ide temet-ték - folytatta Miss Lillian, mintha meg sem hallotta volna. - Mielőtt a Benningtont felépítették volna, természetesen exhumálták őket; vagy legalábbis azt mondják. Bár ha engem kérdeztek, nem tudom, hogy találhatták meg az összes holttestet. - A hullákkal mindig csak a baj van! - sóhajtott Evie, és Mabelnek el kellett fordulnia, nehogy felnevessen. -Valóban - kotyogta Miss Lillian. - Amikor 1872-ben a Benning-tont felépítették, állítólag az építész, aki boszorkányok leszármazottja volt, ősi okkult elvek szerint tervezte az épületet, hogy mindig ide vonzza a másvilágiakat. Tehát, mint mondtam, ne foglalkozzatok a különös hangokkal vagy jelenésekkel, amiket tapasztaltok. Ez csak a Bennington, drágáim. Miss Lillian megpróbált mosolyogni. Fogán a vörös rúzs vérfoltként piroslott. Mellette Miss Addie a távolba mosolygott és biccen-tett, mintha láthatatlan vendégeket üdvözölne. - Kérlek, bocsássatok meg nekünk, de most mennünk kell — szólt Miss Lillian. Nemsokára társaságot várunk, és még elő kell készülnünk. Remélem, egyik este megtiszteltek majd a látogatásotokkal. - Ki nem hagynánk - felelte Evie. Miss Addie hirtelen Evie-hez fordult, mintha csak most venné észre, hogy ott van. Tekintete elkomorult. - Te is egy vagy közülük, ugye, aranyom? - Miss O’Neill Mr. Fitzgerald unokahúga - magyarázta Mabel. - Nem. Egy közülük — suttogta Miss Addie sürgetően, amitől Evie-nek borsódzott a háta. - Na, na, Addie, hagyjuk a lányokat ebédelni! Még dolgunk van. Adieu! A Proctor nővérek alig értek ki az étkezőből, amikor Mabel vihogásban tört ki. - „A láz után jöttek a nincstelenek” - utánozta őket, még min­dig nevetve. - Szerinted mit értett azon, hogy „egy vagy közülük”? Minden­kinek ezt mondja, akivel csak találkozik? - kérdezte Evie, remélve, hogy hangja nem tűnik olyan nyugtalannak, mint ahogy érezte magát. Mabel vállat vont. - Néha Miss Addie hálóingben járja a folyosókat. Papának már többször vissza kellett kísérnie a szobájába. — Mabel mutatóujjával halántékára mutatott. - Itt nincs minden rendben vele. Valószínűleg úgy értette, hogy te is egy flapper vagy, akiket nem kedvel - tréfálko-zott, tanító nénisen emelve fel az ujját. — O, valóban ez lesz életünk

legszebb pár hónapja, nem igaz? — mondta olyan lelkesedéssel, hogy Evie megfeledkezett Miss Addie felkavaró megjegyzéséről. - Ma-xo-lú-te! - felelte Evie, magasra tartva a poharát. — A Benningtonra és a szellemeire! - Ránk! - tette hozzá Mabel. Koccintottak a jövőjükre. Evie és Mabel a délutánt trécseléssel töltötte. Mire Evie visszatért Will bácsi lakosztályába, már majdnem tizenegy óra volt, és addigra már Will és Jericho otthon volt. A lakás nagyobb volt, mint amek­korára a lány emlékezett, meglepően otthonos egy legénylakáshoz képest. Hatalmas, többszárnyú, kiugró ablakfülke nézett a lombosCentral Parkra. A nagy, rádiós szekrényt egy kanapé és két szék vette körbe, és Evie megkönnyebbülten sóhajtott fel. Volt egy csinos kis konyha, amit mintha alig használtak volna. A fürdőszobában egy megfelelő méretű kád terpeszkedett, de mentes volt még a legegysze­rűbb díszítésektől is. Ezen hamarosan változtat. Három hálószoba és egy kis dolgozószoba tette még ki a lakosztályt. Jericho bekísérte egy szűk szobába, amiben egy ágy, egy íróasztal és egy ruhásszekrény állt. Az ágy nyikorgóit, de kényelmes volt. - Ez a tetőre vezet - mutatott Jericho egy tűzlétrára az ablakon kívül. - Onnan szinte az egész városra rálátni. — O! — sikerült Evie-nek válaszolnia. - Pazar. - Nagyobb tervei voltak annál, minthogy a tetőről nézegesse a várost. Ott akart lenni a kellős közepében. Megérkezett a bőröndje, amit kipakolt, megtöltve az üres fiókokat és szekrényt mintás harisnyáival, kalapjaival, kesz­tyűivel, ruháival és kabátjaival. Hosszú gyöngysorait ágya fölé akasz­totta. Egyedül a Jamestől kapott érmemedált nem tette el. Amikor végzett, Evie leült Jerichóval és Will bácsival a szalonban, miközben a férfiak befejezték vacsorájukat, a zsírpapírba csomagolt, hideg szend-vicseket, amit a sarkon lévő csemegeüzletben vettek. — Hogy kerültél a nagybátyámhoz? — kérdezte Evie Jerichótól teátrális komolysággal. Jericho Will bácsira pillantott, akinek épp tele volt a szája. Egyikük sem szólalt meg. - Nos. Gondolom, ez már örök rejtély marad - folytatta Evie. - Hol van Agatha Christie, ami-kor szükség van rá? Kénytelen leszek magam kitalálni a történetet. Lássuk csak... te, Jericho, egy gróf vagy, akitől elkobozták a major­ságát vicces szó, majorság -, és a bá elrejtett az ellenség elől, akik szülőhazádban a fejedet vennék. - A nagybátyád törvényes gyámom volt, amíg ebben az évben be nem töltöttem a tizennyolcat. Most neki dolgozom, mint segédkurátor. A férfiak ismét a szendvicseik felé fordultak, nem egészen elégítve ki Evie kíváncsiságát. - Oké. Elfogadom. Hogy lett a bá... - Muszáj így hívnod? Evie ezen eltöprengett. - Igen. Azt hiszem, muszáj. Hogy lett a bá a gyámod? - Jericho árván maradt a gyermekkórházban. - Jaj , sajnálom . De hogyan ...

- Azt hiszem , megválaszoltuk a kérdést - vágott közbe Will bácsi. - Ha Jericho úgy dönt, többet mesél, akkor majd azt a maga mód-ján, a maga idejében teszi. Evie erre egy csípős megjegyzéssel akart válaszolni, de ő vendég volt itt, így inkább témát váltott. - A múzeum mindig ilyen üres? - Hogy érted? — kérdezte Will bácsi. - Üres, olyan értelemben, hogy nincsenek benne emberek. - Most egy kicsit pang az üzlet. - Pang? Ez egy halottasház! Élő emberekre van szükség, különben lehúzhatod a rolót. Egy kis reklám kell ide. Will értetlenül pillantott Evie-re. - Reklám? - Igen. Hallottatok már róla, ugye? Pazar modern találmány. Az emberek figyelmébe ajánlja, amire szükségük van. Szappan, rúzs, rádió; vagy például a múzeumotok. Kezdhetnénk egy figyelemfelkeltő szlogennel, mint „Az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudomá-nyok Múzeuma - van bennünk spiritusz!” - A dolgok jól vannak úgy, ahogy vannak - ellenkezett Will, mintha ezzel lezárná a témát. Evie halkat füttyentett. - Azok alapján, amiket láttam, nincsenek. Igaz, hogy a város megpróbálja rátenni a kezét az elmaradt adó miatt? Will rásandított lecsúszott szemüvege fölött. - Ezt kitől hallottad? - A taxistól. Azt is mondta, hogy lelkis voltál, és talán bolsevik vagy. Nem mintha nekem ez számítana. Csak arra gondoltam, segít-hetnék kipofozni a helyet. Bevonzani az embereket. Pénzt keresni. Jericho Willről Evie-re majd visszanézett. Megköszörülte a torkát. - Nem gond, ha bekapcsolom a rádiót? - Kérlek — felelte W ill. A bemondó hangja recsegett a vezetéken keresztül: - És most a Paul Whiteman Orchestrától következik a Wang Wang Blues. - A zenekar lendületes számba kezdett, és Evie velük dúdolta a dalt.

AZ ÁLMOK VÁROSA A lány kimerült volt és bosszús. Hetvennyolc órán keresztül ő és a partnere, Jacek végigugrálták a táncmaratont, remélve, hogy meg-nyerik a nagydíjat, de Jacek végül elaludt, majdnem ledöntve őt a lábáról. A műsorvezető megkocogtatta a vállukat, jelezve, hogy szá-mukra véget ért a verseny és vele együtt az álmaik is. - Mér kellett neked elaludnod, te óriáskrumpli! - csapott a fiú karjára, miközben elhagyták a parkettet. Jacek dülöngélt, alig bírt ébren maradni. — Én? Négyszer is elkaptalak. És egyfolytában a lábamra tapostál a hatalmas csónaklábaiddal. — Csónaklábaimmal! — Könnyek gyűltek a szemébe. Megpróbálta megütni a fiút, de megbotlott, fáradtan az erőlködéstől. — Ugyan már, Ruta! Ne legyél ilyen! Menjünk haza! - Sehova se megyek veled. Te semmirekellő! - Ezt nem gondolod komolyan. Gyere! Üljünk le erre a lépcsőre! Reggel majd felszállunk a vonatra. A fáradtság, aminek olyan sokáig ellenállt, végül legyűrte a lányt. - Én aztán nem megyek így vissza, hogy mindenki rajtunk neves-sen, mintha semmi különöset se csináltunk volna és soha nem is csi-nálnánk! - mondta szinte zokogva. De Jacek nem hallotta. Addigra már elaludt a motel lépcsőjén. — Felőlem akár ott is maradhatsz! - kiáltotta. A Harmadik sugárút vasúti hídja ketrecként lebegett Ruta feje fölött, miközben a lány a Boweryn sétált dél felé, egy olyan bejáratot keresve a feljáróra, ahol nem feküdtek várakozó kéregetők a roska­tag lépcsőkön. Minden egyes fáradt lépéssel ugyanazt a keserű csa­lódottságot érezte: hogy üres kézzel kell visszatérnie Greenpointba, Brooklynba. Itt lakott a családja egy kétszobás lakásban, egy düledező épületben, egy olyan utcában, ahol szinte mindenki csak len­gyelül tudott, és öreg emberek fújták a cigarettafüstöt a kövér kolbá­szokkal teli üzletek kirakatai előtt. Ez a világ távol esett Manhattan ragyogó izzásától. A külváros felé nézett, a Park Avenue távoli, homá-lyos fényei felé, ahol a gazdag emberek éltek. Csak egy részt akart belőle. Egy másodvonalbeli ügyvédi iroda telefonhívásait kezelni mindennap közel sem elég ahhoz, hogy eljusson a moziba. Ruta még csak tizenkilenc éves volt, de egész eddigi életében csak a nélkülö-zést ismerte - a folyamatos vágyódást egy jobb életre, aminek jeleit maga körül látta. Ruta Badowski. Ruta. Gyűlölte ezt a nevet. Annyira lengyel volt. Bár itt született Brooklynban, New Yorkban, Amerikában, a szü-lei mégis ragaszkodtak ehhez a tengerentúli névhez. Legszíveseb-ben lecserélte volna valami amerikaibbra, mint például Ruthie-ra vagy Rubyra. A Ruby jól hangzott. Ruby... Bates. Holnap Ruta Badowski felmond az ügyvédi irodában, és Ruby Bates buszra száll Mr. Ziegfeld színházához, és jelentkezik kóristalánynak. Egy nap majd fényes betűkkel írják ki a nevét, Jacek meg a többiek pedigmajd az olcsó sorokból nézhetik őt, és megpukkadhatnak irigysé-gükben. - Jó estét!

Ruta összerezzent; a hang megijesztette. Hunyorgott a homályban. - Ki van ott? Jobb, ha eltakarodik. A bátyám zsaru. - Mindig is tiszteltem a törvényt. - Az idegen előlépett az árnyékból. A lány szeme valószínűleg csúfot űzött vele, mert a férfi mintha szellemnek tűnt volna a lámpafényben. Különös ruhákat viselt - szörnyen idejétmúltakat: a meleg ellenére gyapjúöltönyt, mellényt, elegáns kabátot és keménykalapot. Kezében sétapálcát tartott, ami-nek ezüstmarkolata farkasfejet formázott. A farkas vicsorgott, sze-mei, mint a vörös rubintok. Ruby28 - áh! Ettől egy kissé megremegett, bár maga sem tudta, miért. Rájött, hogy nincs biztonságos környéken. Ezeket a táncmaratonokat rossz hírű helyeken tartották, ahol nem vonják magukra a város figyelmét. - Ez egy rettenetes környék. Egy fiatal hölgynek nem szabadna itt egyedül sétálnia - szólt az idegen, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. A karját nyújtotta. - Engedje meg, hogy elkísérjem! Ruby Bates talán elbűvölő sztárnak készült, de Ruta Badowski az utcán nevelkedett. - Nagyon köszönöm, uram, de nincs szükségem segítségre - felelte határozottan. Amikor megfordult, hogy továbbmenjen, kibicsaklott a bokája, és felszisszent a fájdalomtól. Az idegen mély, megnyugtató hangon sietett a segítségére: - A húgomnak és nekem nem messze innen van egy előkelő pan­ziónk. Nem akarna inkább ott várakozni? Telefonálhatunk is, hafel szeretné hívni a családját. A húgom, Bryda valószínűleg csinált paczkit és kávét. - Paczkit? - ismételte Ruta. — Maga lengyel? Az idegen elmosolyodott. - Azt hiszem, mindnyájan egyszerű álmodozók vagyunk, akik igyekeznék megtalálni a helyüket ebben a különös országban, nem igaz, Miss ...? - Ruta... Ruby. Ruby Bates. - Örülök, hogy megismerhetem, Miss Bates. Az én nevem Mr. Hobbes emelte meg a kalapját. - De a barátaim csak Johnnak hívnak. - Köszönöm, Mr. Hobbes - felelte Ruta. A kimerültségtől kissé megtántorodott. - Van nálam repülősó, az talán most jól jönne. - A férfi valami folyadékkal átitatta a zsebkendőjét, és a lány elé tartotta. Ruta belé- legezte. Csípős szaga volt, égette az orrát, de tényleg jobban lett tőle. Az idegen megint a karját nyújtotta, és a lány ezúttal belekarolt. Első pillantásra nagy termetű embernek tűnt, de karja gyufaszál vékony volt súlyos kabátja alatt. Volt valami abban a karban, amitől Rutát kirázta a hideg, és gyorsan visszahúzta a sajátját. - Most már jól vagyok. A só segített. De azt a csésze feketét azért elfogadom. A férfi röviden bólintott. - Ahogy kívánja. Elindultak, az idegen ezüstvégű pálcája lassú ritmust kopogott az utca kövezetén. Egy olyan dallamot dúdolt, amit a lány nem ismert fel. - Mi ez a dal? Még nem hallottam a rádióba’.

– Nem. Nem is hallhatta - jegyezte meg a férfi. Bal karjával végigmutatott a sivár Boweryn, annak keresztény misszióin és motelein, ócska hoteléin és tetoválószalonjain, az étter-meknek szállító üzletein és hitvány boltjain. - „Leomlott, leomlott a nagy Babilon.. .” Arra mutatott, ahol két részeg egy olcsó szálló lépcsőjén fetrengett. - Rettenetes. Valakinek el kéne takarítania innen a csőcseléket, és kitoloncolnia őket az országból. Ok nem olyanok, mint maga meg én, Miss Bates. Tiszták. Jó állampolgárok. Emberek, akiknek cél-jaik vannak. Akik tesznek is valamit ezért a dombra épített, fényes városért. Ruta erre ezelőtt még nem gondolt, de azt vette észre, hogy bólo­gat. Újfajta undorral nézett azokra a férfiakra. Tényleg különböztek a családjától. Nem illettek közéjük. - Nem a mi fajtánk. - Az idegen megcsóválta a fejét. - Valami-kor régen a Bowery a legelegánsabb éttermeknek és színházaknak adott otthont. A Bowery Theatre; a nagy amerikai színház, ami még az európai, elit színházakat is lekörözte. A nagyszerű színész, J. B. Booth, John Wilkes Booth apja, taposta a deszkáit. Maga műked­velő, Miss Bates? - Ja . Mármint, igen. Az vagyok. Színésznő. - Ruta valamiért kissé megszédült. Az utcák különös fényben úsztak. - Hát persze! Egy olyan csinos lány, mint maga. Van valami különleges magában, nem igaz, Miss Bates? Látszik, hogy nagy dol­gokra hivatott. „Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel.. .” Az idegen elmosolyodott. A késői óra, a különleges körülmények és a fájó lába ellenére Ruta visszamosolygott rá. Az idegen — nem, egyáltalán nem volt idegen, nem igaz? O volt Mr. Hobbes. Olyan kedves ember. Olyan intelligens férfi - és előkelő is. Mr. Hobbes szerint Ruta különleges volt. Észrevette, amit más nem. Ez, ahogy a nagymamája hívta volna, egy túróéba, egy ómen. Olyan hálás volt, hogy majdnem sírva fakadt. - Köszönöm - mondta lágyan. - „És az ő homlokára egy név vala írva: Titok” - folytatta az idegen, és tekintete különös tűzzel izzott. - Maga prédikátor vagy ilyesmi? - Biztos vagyok benne, hogy már alig várja, hogy felhívja a családját - tért ki a kérdés elől Mr. Hobbes. - Már bizonyára aggód-nak. Ruta családja szűk lakására gondolt Greenpointban, és igyekezett nem elnevetni magát. Az apja valószínűleg ébren fekszik az anyja mellett, köhögve a dohos levegőtől, cigarettafüsttől és a tüdejében lerakodott gyári portól. Négy testvére szorosan egymás mellett hor­kol a másik szobában. Senkinek sem hiányzik. És ő sem siet haza. - Nem akarom felébreszteni őket - mondta, és Mr. Hobbes mosoly-gott.

Szédítő számú mellékutcán haladtak végig, míg Ruta már azt sem tudta, merre járnak. A Manhattan híd úgy derengett a távolban, mint az alvilág kapuja. Szitálni kezdett az eső. - Hé . .. hé, Mr. Hobbes, messze vagyunk? - Megérkeztünk. A hintója előállt — szóit, és Ruta meglátott egy lerobbant, régimódi fogatot, ami előtt egy öreg gebe állt. - Azt hittem, azt mondta, közel van. - De elfáradt. A maradék utat kocsin tesszük meg. Ruta felkapaszkodott a rozoga tákolmányra, aminek hintázó rit-musa és a paták kopogása álomba ringatta. Amikor a vén fogat meg-állt, csak egy öreg kúria fölé tornyosuló romjait pillantotta meg egy dombon, amit gazos, üres telkek határoltak. Ruta visszahőkölt. - Mintha azt mondta volna, hogy egy panziója van. Ez itt csak egy romhalmaz. - Kedvesem, csak a szeme káprázik. Nézze meg újra!- súgta Mr. Hobbes. Intett a kezével, és a lány ezúttal elbűvölő, barátságos, otthonos sorházakat látott, amiknek a végében egy előkelő kúria állt, olyan, amilyenben a milliomosok laknak, mint Carnegie és Rockefeller. Talán ez a Mr. Hobbes is egy milliomos! A szemerkélő esőcseppek most már sűrűbben hulltak. Bársony, gyöngyös, strasszos, csatos cipője - legféltettebb kincse, ami egy heti bérébe került — elázott volna, így aztán követte a férfit át az utcán a menedék felé. Az ösvé-nyen fekete macska rohant át, megrémítve a lányt, de aztán idegesen nevetett fel. Kezd olyan lenni, mint babonás nagynénje, Pela, aki mindenütt gonosz ómeneket látott. Az ajtó nyekeregve csukódott be mögötte, és Ruta összerezzent. A férfi elmosolyodott sűrű bajusza alatt, de ez nem lágyított dermesztő, kék tekintetén. Ez csak futólag merült fel Rutában, és gyorsan el is hessegette a gondolatot, mint valami ostobaságot. Megmenekült az esőtől, és egy perc múlva leül­het és pihentetheti fáradt lábait. A helynek azonban furcsa szaga volt. Dohot, rothadást és még valamit érzett, amit nem tudott meghatározni, de felfordult tőle a gyomra. Egyik kezét az orrára szorította. - Sajnos egy szegény, szerencsétlen macska veszett el a falak között. Az ő aromája, attól tartok, nehezen oszlik el - magyarázta Mr. Hobbes. - De kegyed fázik és fáradt. Jöjjön, üljön le! Gyújtok tüzet. Ruta követte a férfit egy másik szobába. A sötétben hunyorogva egy r kandalló körvonalait vette ki. Megbotlott és előrenyúlt, hogy megkapaszkodjon. A fal nedves, ragacsos tapintású volt. Gyorsan elrántotta a kezét, és borzongva a ruhájába törölte. Mr. Hobbes a hideg, megfeketedett kandalló elé lépett, és a követ­kező pillanatban tűz lobbant fel. Ruta próbálta megérteni, hogy nyaldoshatják a kéményt ilyen hirtelen a lángok. Nem, mondta magában. Előbb be kellett raknia a fát, és meggyújtania a gyufát. Persze, hogy így volt. Nem emlékszik rá, de csak így történhetett. Te jó ég, ez a maraton nagyon kikezdte az idegeit. - A-azt hiszem, mégiscsak fel kéne hívnom a többieket. Rosszulesne nekik, ha nem tenném.

- Természetesen, kedveském. Felkeltem a húgomat. De előbb még ígértem egy kávét. A csésze egyszer csak ott volt a lány kezében. - Igya meg! Egy perc és itt vagyok. Egy biccentéssel és kalapját megemelve a nagytermetű férfi eltűnt. Ám a lány hallotta, ahogy dudorászik, és jobban meggon-dolva, ez a dal nem tetszett neki. Valamiért kirázta tőle a hideg. A kávé erős volt és meleg. Kesernyés utóízt hagyott a szájában, de Ruta az egészet kiitta, így aztán megtöltötte üres gyomrát. Mégsem segített kimerültségén. Szemét alig tudta nyitva tartani, miközben a tűzbe meredt. Szemhéja egyre nehezebb és nehezebb lett... Arra ébredt, hogy feje előrebicsaklik, szájában szemcsés ízt érzett. A tűz kialudt. Mennyi ideig aludt? Felhívta a családját? Nem. Nemhívta. Hol lehetett Mr. Hobbes? És a húga? Cipőjén egy patkány szaladt át. Ruta felsikított és felugrott. Úgy érezte, mintha figyelnék, mintha maga a szoba kelt volna életre. Megesküdött volna rá, hogy a falak lélegeznek. De hiszen az lehetetlen! — Mr. Hobbes? — kiáltotta. — Mr. Hobbes! Nem válaszolt. Hol lehet? És mégis mi ez a hely? Miért jött ide vele? Okosabb volt ő annál, mintsem egy teljesen idegen férfival tart­son. Nem, ő nem volt idegen, emlékeztette magát. O Mr. Hobbes, a kedves Mr. Hobbes, aki csinosnak és különlegesnek találta. Mr. Hobbes, aki talán milliomosok rokona. Aki kijelölheti számára a megváltás felé vezető utat. Akkor meg miért veszi ilyen furcsán a levegőt? Körülötte a házat mintha valami gonosz szállta volna meg. Hát ez az. Kimondta. Gonosz. Ez a szó akkor jutott eszébe, amikor elhaladt a magányos gázlámpa mellett. Villodzo fénye megkérdőjelezte a falak valódi jellegét. Az egyik percben még gazdag aranyban pompáztak. A következőben Ruta mocskos tapétát látott, ami rongyos csíkokban hámlott le a vakolatról. A lámpa alatt a fény egy nagy, piszkos foltot világított meg. Közelebb hajolt, és koszos ujjlenyomatokat látott. Nem. Az nem kosz. Vér. Egy véres kézlenyomat. Négy. Csak négy ujj lenyomata. Az egyik hiányzott. Ruta szíve hevesen vert, és térde elgyengült. Ez rettenetes hiba volt. Azonnal el kell tűnnie. Megfordult és elszörnyedve figyelte, amint az illúzió utolsó darabkája is felszívódik. A ház a szeme láttára alakult át sötét, rothadó lyukká. Az enyészet lassan kúszott felfelé a falakon. A bűz letaglózta, és szinte rosszul lett tőle. És minde-nütt patkányok. Ó, istenem, mennyire utálta a patkányokat! Ruta rövid sikkantással tántorgott előre, mintha lehagyhatná a felé tartósötétséget. Hol az ajtó? Sehol sem találta! Mintha a ház rejtegetné előle. Mintha itt akarta volna őt tartani. - „És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a parázna.. .” Nem láthatta az idegent, de hallotta; most is azt az istenverte dalát fütyörészte. Kell lennie egy másik kijáratnak! Jobbján egy ablak tűnt fel, és a lány felé rohant. A rászögelt falécek között egy hajléktalant látott, aki az egyik üres telek felé botladozott az utca túloldalán, hogy könnyítsen magán.

- Hé! Hé, uram, segítsen! Kérem, segítsen! - kiabálta. Amikor a férfi nem hallotta meg, tenyerével esett a fának. Addig rángatta a mozdíthatatlan léceket, míg a körmei véresek lettek, és a tenyerébe szálkák álltak. Odakint a láthatóan részeg alak elvégezte a dolgát, és elcsoszogott az éjszakába. Ruta zokogva rogyott a mocskos padlóra. Amikor Ruta hároméves volt, az anyja bezárta egy ládába, hogy a háziúr ne jöjjön rá, van még egy gyerek a lakásban, különben az utcára penderítette volna őket. Ott ült egyedül, nyomorogva, csendben és minden porcikájában rettegve a sötétben. Óráknak tűnt, mire megint kiengedték, és azóta bármilyen bezártságtól ugyanan-nak a rémült kisgyereknek érezte magát. A pánik minden gondolatát elhomályosította. Kétségbeesetten kóválygott a hatalmas házban. Folyosók labirintusa vezetett ocsmány szobákba; más ajtók tégla-falakra nyíltak. És mindenhonnan aférfi borzasztó fütyülését hallotta. Végre elért egy ajtóhoz, amivel még nem próbálkozott. Kezét a kilincsre tette. A padló kicsúszott a lába alól, és ő megindult lefelé egy hosszú csúszdán, egy visszataszító, elfeledett alagsori lyuk felé. Ahogy földet ért, bokája megrándult súlya alatt, és a lány felkiáltottfájdalmában. Megpróbált egy lépést tenni, de kínszenvedés volt, így visszaesett a kemény, hideg, döngölt padlóra. Fölötte a padló megnyikordult. Hallotta az idegen távoli fütyülé-sét. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a túlélésre. Belepislo-gott a sötétbe, és megpróbált fókuszálni. Jó nagyot eshetett; a pince nagyon mély volt, talán hatméternyire is volt az utca szintje alatt. Biztos volt benne, hogy egész nap kiabálhatna, akkor sem hallaná meg senki. Fegyverre volt szüksége. Lassan vonszolta magát előre, kezével tapogatva valami, bármi után, amit használhatna. Végül egy sima botnak ütközött. Könnyű volt, de kellő erővel sújtva le egy szemre vagy torokra, képes volt sebezni. A mellkasához szorította a botot, és várt. Magasan fent egy ajtó nyikorogva kinyílt, beengedve egy vékony fénynyalábot. Egy fal mögött lépcsőt vett észre, de a jelenlegi állapotában képtelen lett volna odáig eljutni. A bot volt az egyetlen esélye. Talán nem csak sebeznie kell vele. Mr. Hobbes becsukta az ajtót, és a fény eltűnt. Ismét teljes sötétség vette körül, épp, mint egykor, a ládában. Ruta próbálta lecsendesí-teni a légzését, de legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna. Az idegen léptei tompán, de egyre közelebbről hangzottak, és a lány rájött, hogy már nincs nála a sétapálcája. Dala visszhangzott a pince falairól. Ezúttal a szövegét is énekelte: - Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom. Torkod vágja, csontod töri, kötényében néhány penny. Ruta torkában megakadt a nyál; túlságosan félt, hogy lenyelje. Az öreg kazán hirtelen életre kelt, narancssárga fénybe vonva a helyisé-get, és hátborzongató árnyakat vetve a falakra. Ruta egy áttetsző függöny mögé menekült, ami egy elfeledett ruhaszárító kötélen lógott, és a lyukas anyagon kémlelt kifelé. Nem látta Mr. Hobbest, de továbbra is hallotta. - „...a nagy Babilon, a Felékesített Parázna a Tengerbe Vetve, a Föld Szégyene. És ez vala az ötödik áldozat Isten parancsára.”

Rutának elnehezült a nyelve. Szeme sarkából nyugtalanító, elsuhanó dolgokat látott, de amikor arra fordította a fejét, azok eltűntek. Bal lába elzsibbadt. - „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a tenger többé nem vala. És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szállá alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ime az Isten sátora az emberekkel van, és velők lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velők, az ő Istenök.” Figyelsz, Ruby? Ruta szorosan tartotta a botot, és nem felelt. A férfi bedobott valamit a kazánba, ami új erőre kapott. - „És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: ímé mindent újjá teszek. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” A férfi eközben körbejárt a helyiségben. - „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz.” „Mert csak a kiválasztottak emelkednek fel a fenevaddal. És a világ hamvaivá porlad.” A terem másik végében állt; ezt a hangjából ítélte meg. Ruta látása elhomályosult és gyomra felkavarodott. Elszörnyedve jött rá, hogy egyáltalán nem tudja mozgatni a lábát. Mi történik vele? Az átitatott zsebkendőre gondolt és a kávéra, amit megivott, és szíve kalapálni kezdett. Mi lehetett bennük? Ismét a kezében lévő botra pillantott, és akkor látta, hogy egy csont az. Ruta felsikított, és undorodva dobta el. A függöny hirtelen szétnyílt. Mr. Hobbes tüzes istenként tornyosult fölé. - Ne ijesszen meg a külsőm, kedvesem! Még csak most kezdek erőre kapni. Karjait és nyakát különös, égetett tetoválások tarkították, szim-bólumok, amiket fel nem foghatott. A jelek hullámoztak és kidudo-rodtak. A férfi húsa úgy mozgott, mintha valami végigsiklott volna alatta. A félelemtől a lány csupán anyanyelvén tudott megszólalni, így lengyelül suttogta el az imákat. A férfi összevonta a szemöldökét. - Imádkozol? Azt hittem, modern lány vagy egy modern korban. Hátulról megvilágítva a kazán tüzével, az idegen sötét démon-nak látszott. A zsibbadtság immár a lány karját is elérte. Ruta fogai vacogtak. - K-kérem. Kérem. S-senkinek sem mondom el. - Dehogynem. - Az idegen élettelen karjánál fogva megragadta Rutát. Megmondtam, hogy fontos feladatra vagy hivatott, és így is lesz: te, Ruby Bates vagy a vég kezdete. Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom. Amikor elérte a falat a kazán mögött, halálsápadt ujjaival végigsi-mított rajta. Egy rejtett ajtó nyílt ki, felfedve egy újabb titkos kamrát. - Nie, nie, nie! - suttogta Ruta, mintha ezzel visszazárhatná az ajtót. - „És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.”36 A lányra mosolygott. Szemében

meglátta a tüzet és a végtelenül örvénylő feketeséget, és Ruta hólyagja nem bírta tovább. - Hát ismét kezdetét veszi a rituálé - szólt az idegen. Bevonszolta Rutát a rejtett szobába, a lány pedig csak sikítani tudott.

ELVONULÓ IDEGEN - New York híres Hotsy Totsy klubja bemutatja a Gróf Carruthers zenekart és a gyönyörű Hotsy Totsy lányokat! Memphis Campbell a színfalak mögül figyelte, ahogy az alig takart táncoslányok belekezdenek egy pörgős számba. A hely csak úgy dübörgött ezen az éjszakán. Gabe fújta a trombitáját, a Gróf ujjai pedig a zongora mind a nyolcvannyolc billentyűjén végigszántottak. Gabe egy kissé gyászos részletet játszott az America the Beautifulból, és hangszere a bánat hangjait szólaltatta meg, mielőtt ismét felvette az ütemet. A közönségben ülő fehérek nem értették, de a feketék arcán egy mosoly jelent meg. Gabe elfújta utolsó, metsző hangját. A közönség tapsolt, miköz­ben a kóristalányok meghajoltak, és nevetgélve és fecsegve lesasszéztak a színpadról. Egy gömbölyded lány, Jo megsimogatta Memphis arcát, ahogy elment mellette. - Helló, Memphis! - Helló neked! Memphis barátja, Alma a szemét forgatta, miközben megigazí-totta jelmeze elejét. - Ma este pénzre vagy barátokra utazol, Memphis? - Remélhetőleg mindkettőre. Jo kuncogott, és megcsiklandozta a fiú karját. Memphis a lányra villantotta híres mosolyát. - „ELVONULÓ idegen - szavalta, szívéhez kapva a kezét. - Nem tudod te, milyen vágyódva nézlek, / Te lehetsz az, akit kerestem (téged álmodtalak) / Talán együtt örültünk valahol.. .” - Ezt te írtad, édes? - dorombolta Jo. Memphis a fejét rázta. - Ez Walt Whitman. Egy ismeretlenhez. Olvastál már tőle? - Ö nem olvas mást, csak a pletykalapot - jegyezte meg Alma. Jo gyilkos pillantást vetett felé. - Kimaradsz valami jóból - mondta Memphis, mosolyának min-den varázsát Jóra sugározva. - Ez a fiú a könyvtárban él, odaát a Százharmincötödik utcában. Ő akar lenni a következő Langston Hughes - tájékoztatta a többi-eket Alma. - Igazán? - kérdezte Jo. - Valamikor felolvashatnék neked pár verset. - Mit szólsz a vasárnaphoz? - felelte Jo, és megnyalta az ajkait. - Mindig is a vasárnap volt a szerencsenapom. Alma megint a szemét forgatta, és visszahúzta Jót a sorba. - Gyerünk, lányok! Nincs időnk az ostobaságokra. Át kell öltöz­nünk a holdas számhoz. - Pá, édes! - dobott egy csókot Jo Memphis felé, aki úgy tett, mintha elkapná.

- Memphis! — ordította az ügyelő, szivarjával a szájában. - Nem azért fizetlek, hogy a lányokkal játszadozz. Charles Papa téged hívat. Szedd a lábad! A szűk folyosón Memphis elment Gabe és a Gróf mellett, akik kifelé igyekeztek. - Hé, főnök! - szólt Gabe, megragadva Memphis kezét. - Szombaton elmegyünk arra a bérházas partira. Rengeteg cicababa és whisky. - Kinek a whiskyje? Ne vegyél koporsólakkot olyantól, akit nem ismersz, hogy aztán mindnyájan a hullaházban kössünk ki! - Köztudott volt, hogy néha a rossz hírű csempészek az italt kerozinnal vagy benzinnel keverték. Gabe széttárta a kezét, és elvigyorodott. - Bízd csak Gabe-re, tesó! Memphis felnevetett. Isaiah-n kívül Gabe volt az egyetlen állandó pont az életében. Negyedikes korukban találkoztak, amikor Gabe bajba került az igazgatónál, amiért az iskola mögött cigarettát árult, és Memphist jelölték ki, hogy legyen a haverja és szedje ráncba. Ez meghatározta későbbi barátságukat: Memphis mindig ott volt, hogy kihúzza Gabe-et a pácból, Gabe pedig segített Memphisnek a kellős közepébe kerülni. Az egyetlen dolog, amivel Gabe nem viccelt, az a zene volt. Az egyik legnagyobb trombitás volt a városban. A hír egyre terjedt a sovány fiúról és nagy hangjáról. Még Duke Ellington is eljött, hogy hallja Gabe-et játszani. Ez volt az egyik ok, amiért Charles Papa még alkalmazta. Gabe nagy kópé és bajkeverő volt, de amint a kezébe vette azt a hangszert, az minden pénzt megért. - Kimegyünk rágyújtani. Kérsz egy kis mariskát? - kérdezte Gabe. Szeme máris kissé piros volt. Memphis megrázta a fejét. - Jobb , ha tiszta marad a fejem, Gabe. - Csinálj, amit akarsz, nagyi! - Általában azt teszem - felelte Memphis. Kezével a feje fölötti lámpa felé kapott, érezve az égő melegét, majd végigment egy alagúton a szomszédos épületbe, ahol az irodák álltak. A hosszú aszta-loknál titkárok ültek és a pénzt számolták, a reggeli tippek bevételét. Memphis megemelte feléjük kalapját, majd besurrant Charles Papa irodájába. A mahagóniasztal túloldalán lévő székről Charles Papa egy üres székre mutatott, míg befejezte a telefonbeszélgetést. Charles Papa minden kétséget kizáróan Harlem királya volt. O fel-ügyelte a lottót, a lóversenyeket és a bokszmérkőzéseket. Irányította a csempészetet, és elrendezte a dolgokat a zsarukkal. Ha valakinek hitelre volt szüksége, Charles Papához fordult. Ha egy templomnak új épület kellett, Charles Papa pénzelte az építkezést. Iskolákat, testvéri szervezeteket és még Harlem profi kosárlabdacsapatát is, a New York Renaissance-t, más néven Renst, részben Charles Papa, a Kifinomult Úriember finanszírozta. Ráadásul számtalan klubban és italmérésben, mint amilyen például a Hotsy Totsy is volt, a legjobb zenészeket és táncosokat léptette fel a városban. - Nos, addig, amíg Harlemben az én kezemben van a lottó, addig fekete maradok - dörmögte Charles Papa határozottan a telefonba —, és mondja meg Dutch Schultznak, hogy ezt én üzenem! — Nagy erővel lecsapta a készüléket, kinyitott egy ezüstdobozt, és elővett belőle egy szivart. Leharapta a végét, és a

szemetesbe köpte. Mem-phis meggyújtotta a szivart, és igyekezett nem köhögni, amikor a férfi a levegőbe eregette az első füstfelhőket. - Baj van? Charles Papa elhessegette ezt a gondolatot és a füstöt. - Most már a fehér csempészek akarják irányítani a harlemi lot-tót. Nekem nem áll szándékomban átengedni nekik, de nagyon erő­szakosak. Múlt éjjel a rendőrség rajtaütött Queenie egyik éttermén. - Azt hittem, lefizette a rendőröket. - így volt. - Hagyta, hogy Memphis felfogja szavainak értelmét, miközben tovább pöfékelt a szivaron, amitől a levegő sűrű és fojto­gató lett. — A fehér népeket már nem érdeklik a mi játékaink. El van-nak foglalva az alkoholcsempészettel. Mégis, jobb, ha vigyáztok oda-kint. Ezt minden fiúnak elmondom. Hogy van Octavia nagynénéd? - Jól , uram . - És Isaiah? Jól boldogul? - Igen, uram. - Remek, remek. És az utcán? - Minden fényes, mint Gabe trombitája. Charles Papa elmosolyodott. - A legjobb módja az üzlet betanulásának, ha az utcán kezded. Egy nap majd akár itt is dolgozhatsz, mellettem. Memphis nem akart Charles Papának dolgozni. Miss A’Lelia Walker egyik szalonjában akarta felolvasni a verseit olyan nevek mellett, mint Countee Cullen, Zora Neale Hurston és Jean Toomer - talán még maga Mr. Hughes mellett is. - Jól vagy, fiam? Gond van? Memphisnek sikerült megint az arcára csalnia a mosolyát. - Ismer engem, uram. Nem ismerem a „gond” szót. Charles Papa mosolygott szivarja mögött. - Ez az én Memphisem. A jó öreg Memphis. A megbízható Memphis. Az elbűvölő, nyu­godt Memphis. Az öccsére vigyázó Memphis. Memphis, aki valaha sztár volt. A csodagyerek. De az szomorúan végződött. Soha többet nem kockáztatja meg. Mostanában érzéseit jegyzetfüzetének lapjaira öntötte ki. - Ideje begyűjteni hálás barátaink nagyrabecsülését - mondta Charles Papa. Ez azt a pénzt jelentette, amit a Kifinomult Úriember-nek fizettek az emberek, ha még az üzletükben és a király védelme alatt akartak maradni. A várost legalább annyira működtette a korrupció, mint az áram. - Igen, uram. - Memphis, biztos vagy benne, hogy jól vagy? Memphis arcán megint megjelent a mosoly. - Soha jobban, uram. A klubból kifelé menet Memphis biccentett Charles Papa sofőr­jének, aki egy vadonatúj Chrysler Imperial mellett állt őrt, mielőtt beleolvadt volna a Lenox Avenue-n mulatozni indulók tömegébe. Célba vette a különböző éjszakai klubokat, amiket

Charles Papa vezetett - a Yeah Mant, a Bukott angyalok sírját és a Whoopeet - , valamint a kisebb, homokköves alagsorokban elrejtett italméréseket a fákkal övezett mellékutcákban. Memphis követte a nagyra nőtt embereket végig a hátsó helyiségekben, amelyek falai cigarettafüst­től voltak szürkék, és amelyeknek zöld filces asztalainál kártyáztak, biliárdoztak vagy kockáztak. A nők kezükbe vették az arcát, jóképű­nek nevezték, és felkérték táncolni. Visszautasította őket, felvillantva mosolyát, hogy ne tűnjön udvariatlannak. Olykor a klubtulajdono­sok itallal kínálták, vagy megengedték, hogy belehallgasson a dzsessz- számokba, vagy hogy megnézze a revülányok műsorát. Máskor egy emeleti, homályosan megvilágított irodába kísérték, ahol Memphissosem lehetett benne biztos, hogy a pénzzel vagy egy Tommy fegy-verrel térnek vissza. A kifizetett összeget felírta a főkönyv rendezett oszlopaiba, miközben kitérően válaszolt az olyan kérdésekre, hogy Charles Papa tudta-e, hogy ez a meccs vagy az a játék meg volt-e bundázva. - Én csak egy lóti-futi vagyok - mondta ilyenkor fényes mosolya kíséretében. Az utcákon fél szemmel a titkosrendőröket figyelte. Ha elkapnák, Charles Papa pár órán belül kihozná, mégsem akart kockáztatni. Jócskán elmúlt tizenegy, amikor Memphis visszaért a Hotsy Totsyba. Gabe futva sietett hozzá. - Merre jártál, nagy ember? - Üzleti úton. Miért? - Gyere gyorsan! Jóról van szó. Elesett és megsérült. - Akkor hívd az orvost! - Téged akar, Memphis. Jo a színpadra vezető lépcső alsó fokán ült és sírt, a táncoslányok aggódó tekintettel vették körbe. A függöny résén keresztül Memphis látta, hogy a közönség kezd nyugtalankodni. Ideje volt belekezdeni a következő számba, de Jo bokája máris feldagadt. - Megbotlottam a második lépcsőben, és kifordult - motyogta a lány könnyek között. - O, kérlek, uram, csak ne törés legyen! - Jobb lesz, ha szólsz Francine-nek, hogy álljon be helyetted — javasolta az egyik lány. Jo a fejét rázta. - Folytatnom kell. Szükségem van a pénzre! - Reménykedve nézett fel Memphisre. - Eszembe jutottál. Hogy mire vagy képes. Kérlek, tudsz segíteni, Memphis? Memphis állkapcsa megfeszült. - Az már nem megy. Jo zokogott, Gabe pedig Memphis karjára tette a kezét. - Gyerünk, testvér! Csak próbáld meg! - Megmondtam, hogy nem megy! - rázta le magáról Gabe kezét, majd leviharzott a lépcsőn, miközben az ügyelő a karjába kapta Jót, és magával vitte a szerencsétlen lányt. A színpadon a műsorvezető fel konferálta a következő számot, a Black Bottomöt, és a többi lány, Francine-nel kiegészülve kilibbent, szinte csak a mosolyukat viselve. Memphis leadta a pénzt, amit az útja során gyűjtött be a

titkárok­tól. Ezután ismét kiment az éjszakába, fejében annak az időnek az emlékei kavarogtak, amikor valaki más volt, egy aranyfiú gyógyító kezekkel: Mágikus Memphis, a harlemi gyógyító. A gyógyító erő hirtelen, tizennégy éves korában érte, egy beteg­ség után. Napokig félig öntudatlanul feküdt, különös víziókat látva, miközben teste lángolt a láztól. Az édesanyja egy pillanatra sem mozdult mellőle. Amikor felgyógyult, egyenesen a templomba men-tek, hogy köszönetét mondjanak. Azon a vasárnap reggelen a régi Mother AME Zion templomban gyógyított Memphis első alka­lommal. Hétéves öccse, Isaiah leesett egy fáról, és eltörte a karját. A csont szörnyű szögben állt ki a bőre alatt. Memphis csak megpró­bálta lenyugtatni kiabáló öccsét, amikor rátette a kezét. Nem szá-mított arra az intenzív melegségre, ami egyszer csak Isaiah bőre és az ő keze között keletkezett. Gyors és mély transzba esett. Szeme hátrafordult, és olyan érzése volt, mintha elhagyta volna a testét, és egy furcsa álomban ragadt volna. Különböző dolgokat látott ebben a különös, üres térben, ahol azokban a hosszú másodpercekben tartózkodott. Dolgokat, ami-ket nem értett: elmosódó arcokat, kísérteties árnyakat és egy furcsa férfit cilinderben, akinek kabátja mintha magából a földből készültvolna. Vakító fény és verdeső szárnyak hangja következett, és amikor Memphis remegve magához tért, egész tömeg gyűlt köré a templom udvarán. Isaiah elhúzódott bátyja érintése alól, és karját tökéletes körökben meglengette. - Meggyógyítottad, Memphis. Hogy csináltad? - N-nem tudom. — A New York-i, nyári hőség ellenére, ami átned­vesítette ünneplője gallérját, Memphis reszketett. - Ez egy csoda - szólt valaki. — Dicsértessék az Úrjézus! Memphis látta, hogy az anyja a döbbent gyülekezet szélén áll, és egyik kezét a szájához szorítja, és attól félt, hogy megüti azért, amit csinált. Ehelyett szorosan a karjába zárta a fiút. Amikor a nő hátralépett, szemében könny csillogott. - A fiam gyógyító - suttogta, két keze közé véve fia arcát. - Halljátok? A fiú gyógyító - kiáltotta valaki. - Imádkozzunk! Lehajtották fejüket, és felé nyúltak, és Memphis érezte, ahogy kezükkel megáldják a fejét és a vállát. Édesanyja megfogta a kezét, és a fiú félelme diadal ittas érzéssé változott. En csináltam, gondolta csodálkozva. Hogy csináltam? Octavia néni szkeptikusan fogadta. - A jóisten miért egy fiúra bízna ekkora képességet? - kérdezte később az anyjától a házukban, a Száznegyvenötödik utcában. Az elülső szalonban ültek a rádió mellett, és babot pucoltak a más-napi vacsorához. Túl meleg volt ahhoz, hogy jól lehessen aludni, és Memphis felkelt egy pohár vízért. Amikor meghallotta őket, elbújt a sötét folyosón, és hallgatózott. - Néha egy adomány igazából egy álcázott átok, Viola. A jóisten próbatétele. Lehet, hogy az ördög bújt abba a fiúba. - Elhallgass, Octavia! - felelte az anyja. Ritkán mondott ellent a nővérének, és Memphis büszke volt rá, még ha Octavia szavainyugtalansággal is töltötték el. - Az én fiam igenis különleges. Majd meglátod.

- Nos, remélem, igazad van, Vi - mondta Octavia némi szünet után, és aztán már semmi más nem hallatszott, csak a babszemek kopogása, ahogy a héjból egy tálba pottyantak. Memphis képességének gyorsan híre ment a harlemi templomok-ban. Amikor Brown tiszteletes nem volt hajlandó Memphis erejét az istentisztelet alatt igénybe venni a Mother AME Zionban — „Mi nem olyan vallás vagyunk, Viola” -, Memphis édesanyja elvitte őt a különböző pünkösdi és spirituális templomokba. Octavia ezt is kifogásolta: - Humbug földön fetrengők társasága; és néhányan a holtakkal társalognak, Vi. Higgy nekem, ebből semmi jó nem fog kisülni. így hát minden negyedik vasárnapon, nyolc hónapon keresztül, Memphis ott állt a szószék mellett, és a hol reményteljes, hol szkep-tikus arcokat figyelte. Amíg a kórus a Wade in the Watert énekelte, és az emberek imádkoztak és néha istenhez kiáltoztak, a hívek előre mehettek a betegségükkel. Memphis rájuk tette a kezét, tenyere alatt érezve a meleget, elméjében rálátva arra a másik helyre, a halovány, elmosódó arcok világára. Mágikus Memphis. De akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rá, a csoda cserbenhagyta. Nem, nem csak cserbenhagyta - ellene fordult. Időről időre rajtakapta Oliviát, ahogy megvetéssel és félelemmel teli tekintettel őt vizslatja az ajtóból. - A z ördögnek nem kell sok, hogy beléd férkőzzön, Memphis John. Ezt ne feledd! Memphis általában őrült badarságokként elhessegette magától nagynénje megszállott gondolatait az ördögről. De mi van, ha igaza van? Mi van, ha van benne valami szörnyű, egy árnyoldala, ami csak a megfelelő alkalomra vár? Ez a gondolat éppolyan volt, mint az álma: nyugtalanító és megfejthetetlen. A Jóval történtek a klubban nem hagyták nyugodni Memphist, ezért, mivel aznapi dolgaival végzett, felszállt a Fifth Avenue Coach Company kétemeletes, külváros felé tartó buszára, és a Százötven-ötödik utca közelében leszállt. Több háztömbnyit ment északnak, majd nyugatnak a folyó felé, ahol egyre ritkábban álltak a házak, amíg el nem ért egy kis temetőhöz egy lejtőn, a felszabadított afrikai rabszolgák és a fekete katonák végső nyughelyére. Memphis szívesen üldögélt és írogatott itt, a lehetséges, békés ősök között. Megkereste a lámpást, amit egy védelmező tölgyfa üreges törzsébe rejtett. Egy könyv segítségével meggyújtott egy gyufát, amit a Yeah Mán klub-ban tett zsebre. A lámpás belsejében fellobbanó láng kellemes ragyo­gást árasztott. Memphis elhelyezkedett a hűvös földön, és kinyitotta a jegyzetfüzetét. Az írás egy dologban hasonlított a gyógyításra: csil-lapította a magányát. Néha ez a gyógymód bevált; máskor nem. De azért tovább próbálkozott. A füzet fölé hajolt, és a lámpás fényénél írt, szavakat kergetve, mintha üstökösök csóváját próbálná elkapni. Körülötte Harlem nyüzsgött az íróktól, zenészektől és gondolko-dóktól, akik a világ jobbá tételén dolgoztak. Memphis részese akart lenni ennek a változásnak. Koncentrálását egy közeli fejfán ülő varjú károgása zavarta meg. Az édesanyja szerint a madarak hírnökök voltak. Figyelmeztetések. Ez persze ostobaság - semmi más, mint valami átvett afrikai babona. A madarak csak madarak.

Csak egy pillanatra jutottak eszébe az álmában szereplő varjak, de ez a gondolat tovaszállt. Késő volt, ésMemphis szeme égett a fáradtságtól. Ma éjjel már nem lesz több szó. Elfújta a lámpást, mindent begyűrt a hátizsákjába, és elindult az üres utcán, amiben egyetlen gázlámpa égett. Az aranyszínű hold kereken ült a dombon álló öreg ház, a korábbi Knowles-kúria romjai fölött, ami most eltörpült a távoli bérházak sora mellett. Senki sem lakott benne, mióta Memphis a temetőbe járt. Memphist a hideg rázta ki ettől a helytől, és általában az út közepén ment, hogy messzire elkerülje. Hűvös fény szűrődött ki a bedeszkázott ablakok mögül a gazos kertre. Megvilágította egy törött angyalszobor márvány végtagjait, és életre keltette az elsorvadt fákat. Memphis gyorsan a házra pil-lantott, és megállt. Mintha szeme sarkából mozgást észlelt volna. Valami megváltozott a házban, bár azt nem tudta volna megmon-dani, hogy mi. Az az idegesítő varjú elrepült mellette, megrémítette, de sietve folytatta útját. Amint kiért Harlem nyüzsgő utcáira, megrázta a fejét, és halkan nevetett nagy ijedtségén. Megnyugtatták a neonfeliratok és a dzsessz vad hullámzása, ami kihallatszott a klubokból, amikor vidám, felcicomázott emberek újabb csoportja ment be az ajtón. Vak Bili Johnson csoszogott végig az utcán, botjával tapogatózva maga előtt. Memphisnek most nem volt kedve az öreggel beszélni, így befordult az egyik mellékutcába, és elsietett. Jó érzés volt a meleg, szeptemberi éjszakában futni. Nála volt a jegyzetfüzete a verseivel, ott voltak a könyvei, és a zsebe tele volt pénzzel. Miért kellett volna aggódnia? Ideje volt abbahagyni az idegeskedést, és élvezni az életet. Értékeivel a hátán, Memphis sétálva tette meg a maradék utat vissza Harlembe. Elhaladt a Sugár Hill homokköves házai mellett, messziről bekukucskálva az ablakok meleg borostyánfényén az életekbe, ami, reményei szerint, egyszer majd az övé is lesz, majd hazaindult. Az öccse, Isaiah a szűk ágyon aludt az ablaknál, a hátsó szobában. Memphis levette a cipőjét, levetkőzött, és olyan halkan mászott be a saját ágyába, amennyire csak tudott. Isaiah felült, és Memphis vissza-tartotta a lélegzetét, remélve, hogy az öccse megfordul és visszaalszik. Remélte, hogy nem ébresztette fel. Isaiah mozdulatlanul ült, és a sötétbe bámult. - Én vagyok a sárkány. Régi korok fenevadja — szólalt meg. Memphis fel könyökölt. - Jégember? Jól vagy? Isaiah nem mozdult. - Az ajtó előtt állok és zörgetek. Néhány pillanattal később mély álomban hanyatlott vissza a párnára. Memphis megfogta az öccse homlokát, de az hűvös volt. Rémálom, gondolta. Memphis aztán ismerte a rémálmokat. Az oldalára fordult és ellazult. Szemhéjai elnehezültek, és beszippantotta a sötétség. Almában Memphis egy poros úton állt, amit gabonatáblák fogtak közre. Feje fölött a felhők sötét, fenyegető gomolyagokká tömö­rültek. A távolban egy farmház volt látható, egy piros csűr és egy bütykös, csupasz fa.

Egy fapózna tetején lévő postaládán egy varjú károgott, majd a mezők felé repült, és letelepedett egy furcsa kalapú, magas ember vállán. A férfi bőre szürke, mint az ég, szeme fényes fekete. Körmei alatt kosz és minden ujján gyűrű. - Eljött az idő - mondta a férfi, bár Memphis nem látta, hogy mozgott volna a szája. A helyszín megváltozott. Memphis most egy hosszú folyosón állt, aminek végében egy fémajtó volt, az ajtón a szimbólum: a szem, körü-lötte a nap sugarai, közvetlenül alatta egy villámjel, mint egy repedéshosszú cikcakkja. Szárnyak halk verdesését hallotta, majd beleveszett a sűrű ködbe, miközben édesanyja hangját hallotta: „O, fiam, fiam . .. ” Memphis nem érezte, hogy arcát könnycseppek nedvesítik meg. Halkan felnyögött álmában, megfordult, és egy teljesen más álomba merült csinos kóristalányokról, akik toll-legyezőt lengettek, édes csó­kokat dobáltak, és a világot ígérték neki.

EVIE ÁLMA Evie álma ugyanúgy kezdődött, ahogy oly gyakran: a köddel, a hóval és az erdővel. James az erdő szélén állt frissen vasalt khaki egyenruhájában, sápadtan és komoran. Evie ajkai álmában a nevét formázták, de semmi sem hallatszott. James egyik karjával intett neki, hogy kövesse. A fák egyre ritkultak, ahogy egy kis tisztásra értek, amit kato-nák töltöttek meg. Egy fiú, tiszthelyettesi jelöléssel az egyenruháján, utasításokat kezdett kiabálni, és a tábor elmosódott a hirtelen kap-kodásra - csizmák nyomták el a cigarettákat, a bádog kávésbögré-ket otthagyták, a gázmaszkokat felvették, pozícióba helyezkedtek, minden férfi éberen várakozott. Az égen sötét fellegek kavarogtak. A homályba vakító villámlások csaptak, mint egy rajtaütés - egy, kettő, három! Valaki egy mély lövészárokba húzta a lányt, és Evie végigkúszott a földből emelt, sírhoz hasonló falak mentén, egy ellen­ség elől rejtőzködve, akit sosem láthatott. Kísérteties volt a csönd, mintha a világ visszatartaná a lélegzetét. Evie elszörnyedve látta, ahogy villódzó fények heves hulláma söpör végig az égen. A fényekmásodpercekkel később vad erővel csaptak le, és úgy taszították a földre, mintha egy láthatatlan óriás ütötte volna meg. A levegőben füst és hamu örvénylett. Evie kimászott a lövészárokból, és ráesett egy katonára, akinek csontjai apró szilánkokra törtek. Mintha teljesen lecsupaszították volna. Szeme eltűnt, szája rettenetes vigyorba húzódott. Összezsugorodott, beesett arcán véres sebhelyek húzódtak. Evie felsikított, és előretámolygott a felperzselt földön, ahol úgy hevertek a katonák elszórt testei, mint a letaposott vadvirá-gok. A gyönyörű fák helyén már csak elfeketedett csonkok meredtek az ég felé. Itt-ott szellemhez hasonló katonákat pillantott meg a tisz-tás homályos szélén, de amikor arra fordította a fejét, eltűntek. Evie Jamest szólongatta, aki ott állt előrébb az ösvényen, épségben! Oda-szaladt hozzá, de a fiú tekintete riadt volt. Mondott valamit, de a lány nem hallotta. A szeme. Valami történt a szemével. James kinyújtotta a karját, és hátradobta a fejét. Újabb vakító ragyogás. Evie felébredt, elfojtva egy sikítást. Mellette a kis ventilátor suho-gott, mégis folyt róla a víz. Remegő ujjakkal nyúlt a lámpakapcso­lóhoz, majd belepislogott a hirtelen fénybe. Az új, ismeretlen szoba megijesztette. Levegőre volt szüksége. Kimászott a roskatag tűzlép- csőre, majd fel a tetőre, ahol hűvös, nyitott tér fogadta. Jerichónak igaza volt - onnan fentről lenyűgöző volt a kilátás. Manhattan úgy terült el előtte, mint egy ékszerész gyémántokkal díszített bársonya. A vonatok most, még ebben az órában is a síneken zörögtek. A város éppoly nyugtalan volt, mint ő. A párkányon egy galamb turbékolt és szedegette a kenyérmorzsákat. — Te és én, kölyök, mint egy vihar vesszük be ezt a várost - viccelődött Evie még akkor is, amikor a könnyeit törölgette, amik töredezett fényekké homályosították a város képét. - Ne légy ostoba, öreglány! - szidta le magát. - Szedd össze magad! Evie hagyta, hogy a szél az arcát csókolja. Kitárta karját, mintha egész Manhattant át akarná ölelni. Holnaptól, mondta magában, a dolgok megváltoznak. Vásárolni és moziba megy Mabellel. Szomba-ton a metróval kimehetnek Coney

Islandre, lábujjaikat belemárthat-ják az Atlanti-óceánba, és felülhetnek a Thunderbolt hullámvasútra. Este pedig keres egy partit, és úgy táncol majd, mintha nem lenne se halott bátyja, se rémálmai. Minden csodálatos lesz. Evie visszahúzta a karját, és átölelte magát. Megtörölte az orrát köntösének ujjában, és halkan dudorászta: A városiforgatag nem szegheti egy fiú s lány kedvét sem. Manhatten lesz az öröm szigete. A vonat elrobogott mellette, és a galamb elröppent. A tégla és a neon ragyogó kanyonjában a város tovább kavargott. Emberek találkoztak és váltak el, siettek és lézengtek. Metrók zaka-toltak. Autódudák bömböltek. Közlekedési lámpák váltottak sárgára, pirosra majd megint zöldre. Harlemben Vak Bili Johnson kempingágyán feküdt a többi kis ágy hosszú termében, a Fiatalok Keresztény Egyesületének épületében, és arra várt, hogy elaludjon. A szoba meleg volt, mint a napégető sugarai a tarkóján, amikor még a gyapotföldeken dolgozott Mississippiben. Most is maga előtt látta a vajas süteményhez hasonló napot, ahogy keresztültör az esőfelhőkön, és visszaverődik a sötét autóról, ami az árnyembereket szállította. Mabel Rose Tolsztojt olvasott a lámpafénynél, és próbálta kizárni szülei veszekedésének zaját, amely a másik szobából átszűrődött. Végül a hátára dőlt, a plafont bámulta, és elképzelte, hogy néhány emelettel feljebb Jericho az ágyában fekszik, szintén ébren, és csak rá gondol. Az afrikai temetőben a levelek rég csöndes sírokon és a dombon álló ház gyepén zörögtek végig. A törött angyalszobor nem érezte a hosszú árnyék hűvösét, ahogy átvágott az udvaron. Fénytelen szeme nem láthatta az idegent, aki a vért törölte le a kezéről, miközben a fenséges, csillagos égre meredt. És érzéketlen füle sem hallhatta met­sző fütyülésének régi dallamát, ahogy a szél továbbsodorta, mielőtt beleveszett volna a városban tomboló, sóvárgó dzsesszbe. Miss Addie nagy, kiugró ablakfülkéjéből a Central Park Reservoirt és a Belvedere kastélyt nézte, amelyek a kissé narancssárga holdfény-ben ragyogtak. Finoman hintázott a talpán, és egy olyan dalt éne-kelt, amit gyerekkora óta ismert. - Mindjárt kész a tea - szólt Miss Lillian, mellé lépve. - Á! Nézd, hogy világítja meg a hold a Belvedere-t! Gyönyörű. - Valóban. - Miss Addie egyik kezét az üvegre tette, mintha a tenyerébe vehetné a kastélyt. - Érzed a változást, nővérem? Miss Lillian komolyan bólintott. - Igen, húgom. -Jönnek. - Miss Addie visszafordult a park felé, így őrizve az éjt, míg a hold el nem halványult a kora hajnali ég előtt, és az érintetlen tea jéghideg nem lett a csészében.

AZ APOKALIPSZIS NÉGY LOVASA Evie első New York-i hete épp olyan izgalmasnak bizonyult, mint amennyire tervezte. Délutánonként ő és Mabel vonattal elmentek a moziba, hogy megnézzék Douglas Fairbankst, Buster Keatont és Charlie Chaplint, egy különösen meleg napon pedig a Culver Avenue-i metróval Coney Islandre kirándultak. Itt lábujjaikat az Atlantióceán hideg hullámaiba merítették, és végigjárták a játék­gépeket és a karneválszerű játékokat, miközben úgy tettek, mintha észre sem vennék a helyi, kiáltozó Rómeókat, akik a figyelmükért könyörögtek. Amikor Mabel végzett az iskolai feladataival, Evie pedig a Will által összeírt olvasmányokkal, a Gimbelsben nézegették a kirakato-kat, és olyan nagy gallérú, prémdíszítésű kabátokat és karima nélküli kalapokat próbáltak, amiktől filmsztároknak érezhették magukat. Ezután frissen sült mogyorót vettek a Chock Full O’Nutsban, vagy megálltak egy szendvicsért a Horn & Hardart Automatánál, ahol Evie izgatottan vette ki az uzsonnáját a kis üvegfülkéből, miután bedobta a pénzt és megnyomta a gombot. Esténként Evie és Mabel lement a Bennington kopott étkezőjébe, és leültek viliódzó fényei alá, hogy egg creamet44 igyanak, és megter­vezzék következő manhattani kalandjukat. Amikor Mabelnek egyik este a szüleinek kellett segítenie a munkásgyűlésen, Evie kihasználta az alkalmat, és meglátogatta Thétát és Henryt a lakásukon. Henry nyitott ajtót házikabátban, ami alatt buggyos nadrágot és kigombolt szmokinginget viselt. Első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy ő és Theta nem lehetnek rokonok - a fiú szeplős, világos bőre erős kontrasztban állt a lány sötét, füstös árnyalataival -, de kettejük viselkedéséből az is egyértelművé vált, hogy nem lehetnek szeretők, csak régi, kedves barátok. Henry felvonta a szemöldökét, miközben az ajtófélfának dőlt, és lassú, von-tatott beszédével így szólt: - Gondolom, nem a csöpögő csap miatt jöttél. - Evie nevetett, és megígérte, hogy majd egy kis Doublemint rágóval betömi a lyukat, mire Henry szélesre tárta az ajtót egy előkelő „Entrez, mademoiseller kíséretében. Theta egy bársonykanapén feküdt selyem férfipizsamájában és feje körül, a drámai hatás végett, egy pávamintás sálban. - Ó ! Szió, Evie. Mi újság? Az este hátralévő részében gint ittak, amit Theta egy Waldorf Astoria hotelbeli partiról lopott, ahova meghívták, és ostoba dalocs-kákat találtak ki, amit Henry az ukuleléjén kísért. Senki sem panasz-kodott, hogy Evie-nek teljesen botfüle van. Ezután későig kártyáztak, és Evie nem sokkal napkelte előtt surrant vissza Will lakásába azzal az érzéssel, hogy Manhattanben minden lehetséges, és hogy még nagy kaland áll előtte - amint kialussza magát. Most az indián nyár első vörös és arany sugarai színesítették meg a fák tetejét a Central Parkban. Evie, Mabel és Theta legdivatosabb ruháikban felszálltak a tömött villamosra egy délutáni kiruccanásra a moziba. Mindhárman a kocsi hátuljába siettek, és egy dupla ülésre kucorodtak, miközben izgatottan beszélgettek.

- Evie, hogy van mostanában Jericho? - kérdezte Mabel, és az ajkába harapott. Megpróbált közömbösnek tűnni, de egyáltalán nem sikerült neki a pókerarc, és Evie tudta, hogy megöli a kíván-csiság. - Ki az a Jericho? — kérdezte Theta. - A nagybátyám asszisztense — magyarázta Evie. — A nagy, szőke srác. - Ő egyszerűen tökéletes - mondta Mabel, és Theta felvonta ceruza vékony szemöldökét. - Te beleestél? - És még hogy! — erősítette meg Evie. - Az én ünnepélyes felada-tom, hogy ezt a két szerelmes madarat összehozzam. Lassan indul be a dolog, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan felgyorsul a Jericho hadművelet. - Igen? — Theta hűvösen mérte végig Mabelt. - Neked egy bor-bélyra van szükséged, kölyök. Mabel védelmezőn kapott kezével tarkóján összekötött copfjához. - O! O, én nem hiszem, hogy az menne. - Nem. Persze, ha félsz... - kacsintott Theta Evie-re. - Igen. Nem lehetünk mindnyájan bátrak - csettintett Evie a nyelvével, és megveregette Mabel kezét. - Bármikor levágathatom a hajamat, amikor csak akarom! - tiltakozott Mabel. - Nem kell, édes pofa - felelte Evie a szempilláit rebegtetve. - Nem, ha félsz — cukkolta Theta. - Tudatom veletek, hogy a mama politikai gyűlésein elbántam a dühödt tömeggel, és végigmentem a tüntetők között. Egy borbélytól biztosnem ijedek meg! húzta fel az orrát Mabel. - Remek. Tegyük érdekesebbé a dolgot! Perkálok egy dollárt, ha ma levágatod a hajad. - Két dollár - vágta rá Evie. Mabel elsápadt. De aztán felemelte az állát, ahogy azt előkelő származású anyja szokta. - Rendben! - mondta, és intett a sofőrnek, hogy álljon meg. Mabel idegesen pillantott az Esquire Borbélyszalon ablakára és annak hirdetésére: BUBIFRIZURÁK! FESS ÚGY, MINT A SZÍNPADOK ÉS MOZIVÁSZNAK SZTÁRJAI! A szöveg mellett egy gyönyörű flapper rajza volt látható tollas fejdíszben. - Mabesie, ez a stílus pazarul fog állni neked! - bátorította Evie. - Jericho imádni fogja! - Jericho komoly gondolkodó és tudós. Nem érdeklik a frizurák - jegyezte meg Mabel, de közben rémültnek tűnt. Theta egy kirakatban megigazította a rúzsát. - Még egy tudósnak is van szeme, kölyök. Evie kezével egy képzeletbeli képre mutatott.

- Csak gondolj bele! Úgy libbensz be a múzeumba, mint egy tel-jesen új Mabel: Mabel, a Lehengerlő! Mabel, a Flapper! Mabel, a Dögös Jazz Bébi! - Mabel, Aki Jobb, Ha Gyorsan Dönt, Különben Lekéssük a Filmet — tette hozzá Theta. - Megteszem. - Ez az, öreglány! - kiáltotta Evie. A borbélyszalon felé tolta Mabelt. Evie és Théta az ablakhoz sietett, és arcukat az üvegnek nyomták, hogy belássanak. Mabel beszélt a borbéllyal, aki egy székhez kísérte. Idegesen pillantott a lányok felé. Evie integetett és bátorítóan mosolygott rá. - Nem teszi meg - mondta Theta. - Szerintem meg igen. - Rendben. Növeljük a tétet! Tíz dollár. Tíz dollár szép kis összeg, de Evie-nek nem állt szándékában meghátrálni. - Áll az alku! Kezet ráztak, majd arcukat megint az üvegre szorították. Odabent Mabel a székben ült, és hagyta, hogy a borbély egy kötényt csatol-jon a nyaka köré. - A legfeltűnőbb harisnyát fogom megvenni a tíz dollárodból, Theta. Theta önelégülten vigyorgott. - Még nincs vége, kölyök. Mabel a szék bélelt karfájába kapaszkodott, miközben a borbély a pedált nyomkodta és feljebb emelte. Ollóját Mabel hajához köze-lítette. A lány szeme kikerekedett, majd leugrott a székből, ledobta a kötényt, és az ajtó felé rohant, aminek csengője úgy csilingelt, mint a Télapó szánja. - Á, nem lehet igaz! - háborgott Evie. Theta a tenyerét nyújtotta. - Élvezettel viselem majd azt a harisnyát, Evii. - Sajnálom, e-egyszerűen nem tudtam megtenni - dadogta Mabel, miközben a lányok elindultak a Times Square felé. - Megláttam azt az ollót, és azt hittem, elájulok! - Semmi gond, Mabesie. Nem lehet mindenki egy Zelda - mondta Evie, és belekarolt barátnőjébe. - Ha meg akarom nyerni Jerichót, önmagámként fogom megnyerni. - És így is lesz! - biztosította Evie. — Valahogy. A Negyvenkettedik utca és az Ötödik sugárút kereszteződésénél integettek a rendőrnek, aki a közlekedési torony tetején ült egy üveg­fülkében piros, zöld és sárga jelzéseivel. A férfi megemelte a kalapját, mire a lányok nevettek, továbbsodródva a tömeggel a gépkocsik és kétemeletes buszok között. A csatornanyílásokból gőz szállt felfelé, mintha a város és a nyüzsgő emberek mind egy nagy gépezet részei lennének, amit egy láthatatlan szerkezet irányít. Amíg várták, hogy átmehessenek az úton, egy rongyos férfi rázta meg feléjük bádogbög­réjét rozoga tolószékéből. Piszkos katonai egyenruha volt rajta; lába a térdeiben végződött. - Egy kis adományt annak, aki a hazáját szolgálta — kérte reszelős hangon. Evie a pénztárcájába nyúlt, és kivett egy dollárt, amit a bögréjébe dobott. - Tessék!

- Köszönöm — felelte a férfi. Evie-re nézett, és halkan motyogta: - Eljött az idő; eljött az idő; eljött az idő. Vigyázz...vigyázz... - Ha minden egyes megrázó utcai történetnek bedőlsz, akkor jövő hétre csődbe mész, Évii - figyelmeztette Theta, miközben átmentek az utca túloldalára. - Az én bátyám is katona volt. Nem tért vissza. - Ó, jaj, kölyök! Sajnálom - mondta Theta. - Régen volt - felelte Evie. Nem akarta a barátságukat egy ilyen borús történettel kezdeni. - O, nézzétek annak a nőnek a ruháját! Káprázatos! Amikor elértek a Strand mozihoz, a lányok huszonöt centes jegye-ket vettek, majd egy fehér kesztyűs, piros zubbonyos jegyszedő a helyükre kísérte őket az erkélyre, ami a hatalmas, aranyozott szín­padra és annak aranyszínű függönyére nézett. Evie még soha nem látott ilyen pompás dolgot. Az üléseket puha bársony borította. A falakat domború ábrák és festmények díszítették. Márványosz-lopok emelkedtek a gazdagon ékesített páholyokig és erkélyekig. A sarokban egy férfi egy Wurlitzeren játszott, alattuk pedig egy árok-ban egy egész zenekar ült. A fények elhomályosultak. A vetítőfülkéből érkező fény a lassan szét­gördülő függönyöket világította meg. Evie hallotta a pergő film katto­gását. Reszkető szavak villantak fel a vásznon: Pathe Hírek. Genf, Svájc. A Népszövetség gyűlése 7. alkalommal találkozik. Hivatalosnak látszó férfiak öltönyben és kalapban egy gyönyörű épület előtt álltak. A gyűlés köszönti Németországot a Népszövetségben. - Rudyt akarjuk! - kiáltotta Evie a vászon felé. Mabel szeme ijed-ten kikerekedett, de Theta önelégülten vigyorgott, és Evie izgatottan vette tudomásul, hogy lázadó viselkedése elérte a célját. Négy sorral lejjebb egy férfi csendre intette. - Nyughass, apuci! - morogta, és a lányok igyekezte elfojtani kuncogásukat. A vásznon egy filmcsillagokat megszégyenítően jóképű férfi egy gyárat ellenőrzött, és kezet rázott a munkásokkal. A kép most fehér sza­vakra váltott a fekete h áttér előtt: Az amerikai üzletember és feltaláló, Jake Marlowe új rekordot állít az ipari termelésben. - Ez a Jake Marlowe tuti egy nőcsábász- motyogta Evie elismerően. - A szüleim nem szeretik - suttogta mellette Mabel. - A szüleid senkit sem szeretnek, aki gazdag - jegyezte meg Evie. - Szerintük nem engedi, hogy a munkásai szakszervezetet hozzanak létre. - Ez az ő cége. Miért ne tehetné azt, amit jónak lát? - felelte Evie. A zsémbes férfi intett egy jegyszedőnek. A lányok rögtön elhallgattak, és igyekeztek ártatlan arcot vágni. A hírtekercs véget ért, és elkezdődött a film. A Metró bemutatja Rex Ingram filmjét, Vincent Blasco Ibanez irodalmi mesterművét: Az apokalipszis négy lovasát, villant fel a vásznon, és ők elcsendesedtek, mivel teljesen elkáp­ráztatta őket a ragyogó vászon és Rudolph Valentino szépsége. Evie elképzelte magát az ezüstvásznon, amint egy Valentinóhoz hasonló férfival csókolózik, és képe megjelenik a Photoplay magazinban. Talán ő is egy mór stílusú házban élne a Hollywood Hillsen, amit tigrisbunda szőnyegekkel díszítene fel. Ezt szerette Evie a legjobban a moziban: az esélyt, hogy egy másik, csillogóbb életbe álmodhatja magát. De aztán háborús jelenetek következtek. Evie a lövészárkok-ban kuporgó katonákra meredt, a fiatal férfiakra, akik a csatatér eső áztatta senki földjén

kúsztak, míg a bombák le nem csaptak. Szé-dülni kezdett; Jamesre és rettenetes álmaira gondolt. Miért kísér­tik őt? Mikor hagyják már békén? Miért nem beszél bennük hozzá James? Bármit megadna, csakhogy hallhassa a hangját. A film végére mindnyájuk szeme elfátyolosodott — Mabel és Theta a halott filmsztárt siratta, Evie pedig a bátyját. - Sosem lesz még egy Rudy - kesergett Mabel, és kifújta az orrát. - Ahogy mondod, húgom - értett egyet Theta, ahogy kiléptek a késő délutáni napsütésbe. Megtorpant, amikor meglátta Evie dühös tekintetét. - Mi a baj, Evie? . - Sam. Lloyd - morogta Evie. Sietve elindult egy csapat ember felé, akik egy „itt a piros, hol a piros” játékot figyeltek. - Ki az a Sam Lloyd? - kérdezte Mabel Thétát. - Nem tudom — válaszolta Theta. — De szerintem nemsokára halott ember lesz. - Figyeljék a szív királynőt, uraim! O a pénzes lap. - Sam kirakott három kártyalapot egy papírdoboz tetejére, és olyan gyorsan moz­gatta őket, hogy elmosódtak. - Nos, uram, uram; igen, maga. Elég bátor, hogy megpróbálja? Az első kör ingyenes. Csak hogy megmu-tassam maguknak, hogy nincs ebben semmi átverés. Evie felborította a dobozt, szétszórva a kártyákat és a pénzt. - Emlékszel rám, Casanova? Beletelt Samnek pár pillanatba, de aztán elmosolyodott. - Kutya legyek, ha ez nem az én kedvenc apácám. Hogy van a rendfőnökasszony, nővér? - Engem te ne nővérezz! Elloptad a pénzemet. - Ki, én? Úgy nézek ki, mint egy tolvaj? - Pontosan! A tömeg érdeklődve figyelte a szóváltást, és Sam idegesen pillan­tott körbe. Görög stílusú halászsapkáját lejjebb húzta a szemöldökére. - Babám, sajnálom, hogy kifosztottak, de nem én voltam. - Ha nem akarod, hogy idehívjak egy zsarut ebben a minutumban, és elmeséljem neki, hogyan próbáltál kihasználni, ideadod a húsz dolláromat. - Nem, nővér, azt nem tennéd... - Ma-xo-lú-te megtenném! Ismered az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeumát? - Igen, ismerem, de... - Ott megtalálsz. Jobb lesz, ha magaddal hozod a húsz zöld- hasúmat, ha kedves neked az életed. - Különben mi lesz? - gúnyolódott Sam. Evie kiszúrta Sam kabátját, ami egy tűzcsapon hevert. Felkapta, és belebújtatta a karját. - Add azt vissza! - morogta Sam. - Húsz dollár és a tied. A múzeumban. Viszlát nemsokára-szki! - Evie nevetve futott el az utcán.

- Ki ez? - kérdezte Mabel, amint a lányok utolérték őt, és befordul­tak egy kávézóba. - Sam Lloyd. - Evie szinte köpködve ejtette ki a nevét. Elmesélte nekik a találkozásukat a Pennsylvania pályaudvaron, hogy hogy csókolta meg és vette el a pénzét. Theta a kávéjába kortyolt, és egy tökéletes, vörös rúzsnyomot hagyott a fehér kerámiacsészén. - Úgy néz ki, mint aki húsz dollárnál többel is képes lenne elil-lanni, ha érted, mire gondolok. Jobb, ha rajta tartod a szemed, Evie. - Nincs elég szemem ahhoz, hogy minden lépését figyelemmel kísérjem fortyogott Evie. - Kutasd át a zsebeit! Talán ott van a pénzed - javasolta Mabel. - Nahát, Mabel! Milyen remek ötlet! Ezt teszi tehát az emberrel a Little Red iskolai oktatás? - Evie végigtapogatta a kabát rengeteg zsebét, de csak egy adag gyolcsot, egy fél csomag Lifesavers cukorkát és egy színes ceruzával rajzolt képeslapot talált hegyekről, magasra nőtt fákkal. Valamit írtak oroszul a hátuljára. Tudta, hogy megpró-bálhatna olvasni bármelyik tárgyból, hogy többet is megtudjon SamLloydról, de nem érte meg a fejfájást. Bízott benne, hogy eljön a kabát-jáért. Szeptember volt, és az időjárás nemsokára hűvösebbre fordul. Amikor Evie visszaért a múzeumba, Will bácsi és Jericho az asztal-nál ült, és egy széles mellkasú úriemberrel beszélgettek, akinek olyan •szomorú barna szeme volt, amilyet az állatkereskedésekben látni a kiskutyákon, akiket nem vittek haza karácsonyra, és olyan orral, ami mintha már több verekedésben is a rövidebbet húzta volna. Öltönyére egy detektívjelvény volt tűzve. - Bá! Miért kaptak el? Szükséged van óvadékra? - Terrence, ő itt az unokahúgom, Evie O ’Neill. Evie, ő itt Malloy nyomozó. A szomorú szemek ellenére Malloy nyomozónak kedves volt a mosolya. Kezet nyújtott. - Régi barát vagyok, még azokból az időkből, amikor a nagybátyja a kormánynak dolgozott. - Ó? Ez mikor volt, bá? - kíváncsiskodott Evie. Will mintha nem hallotta volna meg. - Tudom, hogy azt mondtam, a kínai városnegyedbe megyünk vacsorázni, de attól tartok, be kell mennem a városba egy időre Malloy nyomozóval. - Tehát mégis szükséged van óvadékra - mondta Evie Willnek. - Nem, nincsen. A rendőrség a segítségemet kérte. Gyilkosság történt. - Egy gyilkosság! Ó, egek! Hadd vegyem át a cipőmet! - szólt Evie izgatottan. - Egy perc az egész. - Te nem jössz - utasította Will bácsi. Evie egy lábon ugrált, miközben levette a mostani cipőjét, és fel­vette az új fűzőset. - Hogy lemaradjak egy igazi tetthelyről? Azt már nem. - Csúnya látvány, kisasszony. Nem hölgynek való — jegyezte meg Malloy detektív.

- Én nem ijedek meg olyan könnyen. ígérem, olyan kemény leszek, mint A1 Capone. - Evie megkötötte az egyik cipőjét. - Itt maradsz! - fordított hátat Will, véglegességgel a hangjában. - Bá, azt ígérted, a kínai negyedbe viszel vacsorázni engem és Jerichót. Nincs értelme kétszer fordulni. - Evangeline... - ígérem, nem leszek útban. Az autó hátuljában ülök majd, és megvárom, amíg végeztek - fogadkozott Evie. Will felsóhajtott. - Neked nem gond, Terrence? - Felőlem jöhet. - A detektív kinyitotta neki az ajtót. - De nekem ne panaszkodjon , ha után a rémálmai lesznek, Miss O ’Neill! Evie elfojtott egy morbid mosolyt.

A FELÉKESÍTETT PARÁZNA A TENGERBE VETVE A Manhattan híd egyre nőtt, ahogy a Pike Streeten haladtak. A bér­házak előtt egy csapat gyerek stickballt46 játszott. Gyanakodva, résnyire húzott szemmel figyelték, ahogy az autó elkacsázik közöttük. - A jövő huligánjai - állapította meg Malloy nyomozó, miközben leparkoltak a rendőrautóval az utca végében. - Ha akármelyik kis sz... — Evie-re pillantott. - ...kis csibész hozzáér a kocsihoz, akkor esküszöm, hogy a folyóból szedhetik össze a fogaikat. A férfiak kiszálltak a járműből, és Evie követte őket. — Úgy volt, hogy a kocsiban maradsz - emlékeztette Will. Ha már idáig elkönyörögte magát, nem mehet el anélkül, hogy nem látta a tetthelyet. Egy gyilkosság Manhattanben! Máris elkép-zelte, ahogy megírja Dottie-nak és Louise-nak a kalandjait: „Leg­kedvesebb drágaságaim! Nem fogjátok elhinni, mit láttam ma... Természetesen, ahogy az egy modern lányhoz illik, nem féltem…” Éppolyan lenne, mint azok az Agatha Christie-regények, amikért rajongott. De csak ha közelebb tud kerülni. - Jaj, de Will bácsi, bármi megtörténhet egy autóban várakozó lánnyal. - Evie sokatmondóan pillantott a stickballozó kölykökre. - Mit szólna a mama? Mindehhez sikerült teljesen ártatlan arcot vágnia. - Akkor majd Jericho itt marad veled. Evie gyorsan Jerichóra nézett. - Jobban érezném magam, ha veled maradhatnék, Will bácsi, ígérem, nem leszek útban. És nem kell amiatt aggódnod, hogy én is olyan ájulós vagyok, aki kiborul a vér látványától. Tavaly, például, amikor Betty Hornsby majdnem levágta az ujját, miközben késekkel próbált zsonglőrködni az egyik partin, én voltam az egyetlen, aki nem rogyott ott helyben össze, amikor meglátta azt a sok vért. Minden csupa vér lett, de én ma-xo-lú-te olyan erős voltam, mint egy szikla. Becsszó. Mindent megtett, hogy olyan eltökéltnek tűnjön, mintha egyfoly­tában hullákat látott volna. Will bácsi ellenkezni akart, de Malloy nyomozó vállat vont. - Amíg megígéri, hogy nem ájul el, felőlem rendben. De ez nem egy krimi regény, Miss O ’Neill. Jobb, ha előre figyelmeztetem. A mólón kíváncsiskodók serege álldogált. A kék egyenruhás, bronzgombos zsaruk visszaszorították őket. A móló végén háromosztrigás étterem lebegett a vízen, ahová hajókötéllel kikötötték őket. - Arra van a holttest - mondta Malloy. - Néhány halász talált rá. Valamikor tegnap dobhatták ide, legalábbis amennyire meg tudjuk állapítani. Egy kupac osztrigahéj takarta el, ezért nem látták koráb-ban. Jól vagy, Fitz? Will bácsi elsápadt. - Ki nem állhatom a halszagot.

- Nyugi. Amit látni fogsz, az elfeledteti veled a szagot. A test elég csúnya állapotban van. - Malloy Evie-re pillantott, de a lány nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy erre reagáljon. - Valami fura hókuszpókuszt is csinálhattak vele, ezért hívtalak ide. Őszintén meg­mondom, Fitz, még sosem láttam hasonlót. Malloy egy olyan helyre vezette őket, ahol nagy kupacban álltak a lehántott osztrigahéjak, amik rózsaszínes fehéren ragyogtak az alko­nyat előtti napsütésben. A rendőrség fotósa felállította az állványát. A vaku villant a kezében, elvakítva vele Evie-t. A vaku magnézium­pora a levegőben szállt, csípős ízt hagyva Evie nyelvén. Ahogy egyre közelebb értek, a hal, vizelet és rothadó hús szaga felülkerekedett Evien. A gyomra felfordult tőle, de sikerült legyűrnie hányingerét. Titokban a száján át vette a levegőt. Fekete legyek keringtek min­denfelé, és Evie elhessegette őket az arcától. - Maga eddig jön, kisasszony - utasította Malloy nyomozó, és egyértelmű volt, hogy ez parancs. Intett Jerichónak valami hangta-lan férfi kóddal, miszerint a fiúnak Evie-vel kell maradnia, ami csak tovább bosszantotta a lányt. Malloy detektív az osztrigahéjak fala mögé vezette Willt, és Evie látta, ahogy a nagybátyja arca még inkább elsápad, és kezét a szájá-hoz kapja, hogy elfojtson egy kiáltást vagy hányást. Egy percre hátat fordított, és kétrét görnyedve szedte a levegőt, amiben Evie meglátta a lehetőséget. - Bá, jól vagy? - kérdezte, és felé szaladt. - Evie... - kezdte a férfi, de már túl késő volt. A lány megfordult. Az egyetlen alkalom, amit fel tudott idézni, amikor ennyire elakadt a lélegzete, az a nap volt, amikor a hadügyminisztérium távirata megérkezett. Beletelt egy pillanatba, mire tudatosult benne,hogy ami ott feküdt kiterítve az öreg famólón, az valaha egy ember volt. Fokozatosan fogta fel a képet. Egy félig lejött cipő. A mocskos harisnya foszlányai a feldagadt, elfeketedett boka körül. A szakadt ruha és a zúzódásokkal teli végtagok. A szemhéjak ernyedt bőre, amely besüppedt a szem nélküli üreg körül. A szeme. A gyilkos kitépte a szemét. Evie megszédült, mintha valaki egy kalapáccsal erősen rácsapott volna egy gongra. Körmét a tenyerébe vájta, nehogy elveszítse esz-méletét. A lány megcsonkított holttestét úgy rendezték el a mólón, hogy a karja és a lába szétvetve legyen. Haját teljesen lenyírták, eltekintve pár hajcsomótól, amit az olló kihagyott. Nyakában olcsó, tízcentes boltból való gyöngysor lógott, ujjait játék gyűrűk díszítették. Falfe­hér arcát hivalkodó sminkkel kenték ki: vastag púder és pirosító volt rajta. A rúzs piros foltja alig takarta el kék, halott ajkát. Parázna, állt a homlokán. Egy rendőr repülő sót nyújtott át Willnek, aki kissé kábán álldo-gált. Evie nem mozdult. Otthon, a lakásban olyan izgalmasnak tűnt - egy igazi tetthely, valami, amit el lehet mesélni a barátoknak. De most, az eltorzított tetemre meredve, Evie nem volt benne biztos, hogy valaha is akar beszélni erről. Azt kívánta, bár ne látta volna. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Gyorsan letörölte, és a cipő­jére meredt. - Körülbelül egy hete lehet halott - tájékoztatta őket Malloy nyomozó. Hangja mintha egy alagúton keresztül érkezett volna Evie-hez. — A tárcájában volt egy cetli

egy névvel és egy címmel. Ruta Badowski Brooklynból. Tizenkilenc éves. A családját már értesítettük. Körülbelül egy hete Ruta részt vett egy ilyen őrült táncmaratonon megbízható barátjával, Jacek Kowalskival. Behívtukkikérdezni, eredmény nélkül. Azt állítja, aznap egy lépcsőn aludt, és másnap reggel bement dolgozni a téglagyárba, A főnöke megerő­sítette. Evie újabb pillantást vetett a lány elcsúfított arcára. Tizenkilenc. .Csak két évvel volt idősebb nála. Táncolni ment. Most halott. - Erről akartam veled beszélni. - Malloy szétnyitotta a lány ruháját. Mellkasára, piszkos melltartója fölé billoggal egy nagy, ötágú csillagot égettek, amit egy farkába harapó kígyó vett körbe. - Mi ez, Fitz, valamilyen vudu Varázslat? - kérdezte Malloy. - Semmi köze a vuduhoz. És a vodun egyszerűen csak a nyugat afrikai és karib-tengeri népek természeten alapuló spiritualizmusa - felelte Will bácsi türelmetlenül. Malloy bocsánatkérően emelte fel a kezét. - Oké, oké. Ne harapd le a fejem, Fitz! Akkor mi ez? Will leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Evie nem értette, hogy képes erre anélkül, hogy felkiáltana. - Ez egy pentagram, az univerzum szimbóluma — magyarázta Will. - Sok vallás és rend használja: pogányok, gnosztikusok, keleti vallások, ősi keresztények, szabadkőművesek. Salamon pecsétje a leg­ismertebb ilyen szimbólum. Gyakran használják védő amulettként. - Neki nem sokat segített - állapította meg Malloy. Will bácsi körbejárta a testet. - Ez itt fordítva van — mutatott Will a két felfelé és az egy lefelé néző csúcsra. - Azt hallottam, hogy a fordított pentagram az egyensúly hiányát jelöli, az anyag győzelmét a spirituális felett. Egyesek szerint egy ilyen pentagramot sötét célokra lehet használni, boszor-kányosságra vagy tiltott mágiára, hogy démonokat vagy angyalokat idézzenek m eg vele. — Will felállt, és egy percre elfordította a fejét. Vett három mély levegőt, majd kifújta. - Hal. Ki nem állhatom a halszagot. - Tessék, bá — nyújtott felé Evie egy kis parfümös üvegcsét a tás-kájából. Will beleszippantott, majd visszaadta. Evie a saját orrához is odatartotta. Ismét az ájulás kerülgette, ezért a fenséges acélívre kon-centrált, amely átívelt a folyó felett Brooklyn felé. – Lehetséges, hogy a gyilkos egy gyárban vagy marhákkal dol-gozik? kérdezte Jericho, megtörve a csendet. Evie észre sem vette, amikor mellé lépett. - Már körbekérdezősködtünk a városban, hogy ismerős-e vala-kinek a jel. Eddig semmi — válaszolta Malloy. — Van itt még más is. Malloy intett az egyik rendőrnek, aki odavitt neki egy darabka megsárgult papírt, amit továbbadott Willnek. Evie a nagybátyjához lépett, és a válla fölött elolvasta az írást. - „A babilóniai Parázna arannyal, ékszerrel és földi kincsekkel vala felékesítve, a dicsőséges Fenevadra néze ruházatában és felkiáltott, mivel szeme már nyitva vagyon és már ismerte a világnak gonosz-ságát, amit vér és áldozat által

kell megváltani. És a Fenevad elvette néki szemeit és a Felékesített Paráznát az örök tengerbe veté a Jellel. Ez vala az ötödik áldozat.” - Ez a Bibliából van? - Nem abból, amit én olvastam . - Will a jegyzetfüzetébe rajzolt és firkantott valamit. Evie az üzenet aljára rajzolt szimbólumokra mutatott. - Ezek mik? - Hangja idegenül hangzott számára. Will ide-oda forgatta a cetlit. - Még nem tudom. Gondolom, valamilyen pecsétek. Terrence, szeretnék kérdezni pár dolgot. Négyszemközt, ha lehet. A férfiak elvonultak a móló egy szelesebb részére. Evie megint a lány testére nézett, ezúttal a cipőjére fókuszálva. Elhasznált volt, és a víz is kárt tett benne, de Evie tudta, hogy különleges, talán a lány legszebb darabja. Egy strasszos csat maradt rajta, ami lazán fityegett a szíjon. Ez volt a végső, megalázó hiányosság, és Evie meg akarta igazítani. Megpróbálta visszapattintani, de nem maradt a helyén. - Ó, gyerünk már! - suttogta szinte könnyek között. Újult elhatározással szorosan megragadta. A tárgy olyan gyorsan fedte fel titkait, hogy Evie-nek ideje sem volt reagálni. Egyik kép jött a másik után, filmként pörögtek. Szakadt, sárga tapéta. Kazán. Hentes kötény. Egy elforduló kilincs. A billog. Kék szemek, széleik pirosán fénylenek. Rettenetes szemek, a pokol ablakai. Fütyülés - egy könnyed kis dallam, ami kísértetiesen hangzik az adott hely-zetben, mint egy altatódal a csatatéren. És aztán csak a sikolyok töltötték meg elméjét. Evie zihálva dobta el a csatot. A móló széléhez tántorgott, és kiadta magából az automatás pitét. Mögötte a rendőrök felnevettek. - Nem fiatal lánynak való helyszín - mondta egyikük. Valaki átnyújtott neki egy zsebkendőt. - Köszönöm - hálálkodott zavartan. - Szívesen — felelte Jericho, és hagyta, hogy a lány rendbe szedje magát. A folyón egy komp szelte át a szürke vizet, nagy hullámokat kavarva, amik aztán fodrozódva ismét elcsendesedtek. Evie figyelte, ahogy a komp elpöfög előtte, és megpróbálta értelmezni, amit az imént látott. Azok a szörnyű képek a fejében valószínűleg elvezethetnek a gyilkos­hoz. De hogy mondhatná el bárkinek is, amit megtudott belőlük? Mi van, ha nem hisznek neki? Mi van, ha hisznek neki, és arra kérik, fogja meg újra a csatot, és nézzen bele abba a rémálomba? Arra képtelenlenne. Senki sem tudhat róla, mit látott. Will bácsi majd megoldja az ügyet. Semmi szükség nem volt rá, hogy elmondja. - Evie! Ideje mennünk - hívta Will bácsi. - Jövök - felelte Evie, és igyekezett, hogy hangja magabiztosan csengjen. Erős szél fújt az East River felől. Belekapott a halott lány bézs sáljának szélébe, felemelve, mintha csak egy segítségért könyörgő kéz lenne. Evie megfordult, és elindult a másik irányba, kerülve a látványt.

TÁVOL TARTJA A SZELLEMEKET - Mondtam neked, hogy nem jó ötlet - szólt Will bácsi. Egy étte-remben ültek a kínai negyedben. Evie fejfájása jóval erősebben kezdődött, mint szokott. Kanalával csak kavargatni tudta a csillogó gombócokat a levesestáljában. - Hogy képes valaki ilyesmire? - kérdezte végül. - Ha a történelem folyását nézzük, pontosabb kérdés lenne, hogy miért csak ennyien tesznek efféle dolgokat - jegyezte meg Will. Evőpálcikáival hozzáértően tett egy darab marhahúst a szájába. - Lehet, hogy egy bandaháború áldozata. Talán a családja tarto-zott valakinek - találgatott Jericho. - De akkor minek vesződnének vele ennyit? - töprengett Will. — Miért tüntetnék fel okkult gyilkosságnak; ráadásul ennyire furcsán okkultnak? Will és Jericho különböző elképzeléseket vett sorba, aminek a nagy részét elvetették. Evie csendes maradt. Szörnyen vágyott egy kis italra. - A Jelenések könyvéből lenne? - kérdezte Jericho. — A parázna. Babilon. - Igen, én is erre gondoltam. A könyv említi a babilóniai paráznát. De a felékesített parázna... Ez egy nagyon különös kifejezés. Nem hiszem, hogy hallottam ezelőtt. - Megcsóválta a fejét, és megint bekapott egy falatot. - Legalábbis nem rémlik. Evie a tányérjába meredt, és azokra a rémisztő dolgokra gondolt, amiket Ruta Badowski cipőcsatja láttatott vele. Mi van, ha ezek fon­tos dolgok? - Hallottátok... hallottátok már valaha ezt a dallamot? — kérdezte Evie, majd azt a dalt fütyülte, amit a látomásában hallott. Will összeszorította az ajkát, úgy koncentrált. - Mi ez, valami a rádióból? Ha kitalálod, nyersz valamit a Pears szappantól vagy ilyesmi? Evie a fejét rázta, amitől csak még jobban megfájdult a feje. - Csak egy ostoba dal, amit a minap hallottam. Azon gondolkoztam, jelent-e valamit, és... - Mi? Mit mondhatott volna, aminek bármi értelme lett volna? - Semmi. - Ahogy gondolod. Szeretnéd megkóstolni a kacsát? Evie émelyegve intett nemet az evőpálcikákra és a gyomorforgató ételre. De kicsit meg is könnyebbült. Talán a nyugtalanító képeknek, amiket látott, és a dalnak, amit hallott, semmi közük a lány meggyilkolásához. Igazából bármiről szólhattak. Bármik lehettek. Evie figyelmét egy kisebb felfordulás vonta magára az étterem ele-jében. A pincérlány, aki piros ruhát viselt, és Evie korabeli lehetett, egy batyut nyomott egy fiatalember kezébe, és közben kínaiul beszélt hozzá. Hangjában ellentmondást nem tűrő utasítás csengett. A lány átható tekintetétől követve a fiatalember kislisszant, és a konyhaajtóbecsapódott mögötte. A piros ruhás lány odajött az asztalukhoz, egy ezüsttálcán hozva ki a kis szerencsesütiket. Evie felfigyelt világos-zöld szemére. - Kérnek még valamit? - kérdezte, hangjában némi udvarias türelmetlenséggel.

- Nem, köszönjük. — Will bácsi kifizette a számlát, miközben Evie kiszabadította a kis darab papírt a teasüteményből. - Mi áll rajta? - kérdezte Jericho. - „Életed hamarosan megváltozik.” - Evie félredobta. - Abban reménykedtem, hogy a „Találkozol egy magas, sötét hajú idegennel” lesz az. A tied mit ír, Jericho? - „Hogy bizalmat nyerj, fel kell fedned titkaidat.” - Érdekes. Bá? Will a tálcán hagyta érintetlen süteményét. - Ha tehetem, soha nem olvasok bele a jövőbe. Kiléptek a Doyers Street keskeny, kanyargós macskaköveire, amit csak a „véres szögként” emlegettek cikcakkjai és az ott elkövetett számos alvilági gyilkosság miatt. De azon az éjszakán az utca csendes volt. A szűk, görbe, macskaköves út túloldalán egy csapat férfi kis, fehér lámpások gyertyáit gyújtotta meg, és figyelték, ahogy a sötét ég felé szállnak. A levegőt füstölő illata töltötte meg. - Ősz közepi fesztivál - magyarázta Will bácsi. - Fontos kulturális hagyomány, az aratás ünnepe. Kicsivel lejjebb egy bolt bejáratát papírlámpások díszítették: Mee Tung Beszerzési Vállalat. A lámpások ide-oda lebegtek az esti szélben. Az üzlet melletti téglafalra kínai betűkkel írt papírokat ragasz­tottak. A férfiak lopott pillantásokat vetettek a kiírásokra, amikor elhaladtak mellettük. - Az mi? — suttogta Evie. - Azoknak az üzleteknek a listája, amik nem a tongok szövetségesei. - Tong? Az az ezüstcsipesz, amivel a jeget ginbe teszik? - utánozta a mozdulatot Evie az ujjaival. - Imádom őket! - A tongok testvériségek vagy irányító szövetségek, és kettő van belőlük a kínai negyedben: a Hip Sing Tong és az On Leong Tong. Immáron évtizedek óta irányítják a városnak ezt a részét, és időről időre véres háborúkba keverednek. Az üzletemberek a semlegességük jeleként rakják ki ezeket a plakátokat, hogy így kimaradjanak a vérontásból. - Ott meg mi folyik? - kérdezte Evie. Az egyik bolt ablakában fény villant, és egy csapat férfi gyülekezett előtte. - Valószínűleg leveleket küldenek haza a feleségeiknek. - A feleségeik nem itt élnek velük? - Az 1882-es kínaiakat kirekesztő törvény. - Will bácsi a lányra meredt, válaszra várva. - Mit tanítanak manapság az iskolákban? Ha ez így megy tovább, lesz egy bibliamajmoló nemzetünk, ami semmit sem tud a történelemről. - Akkor még szerencse, hogy te tanítasz engem. - Igen. Nos - mondta Will határozatlanul, mielőtt átváltott volna tanári hangnemére. — A kínaiakat kirekesztő törvényt azért hozták, hogy megakadályozzák az újabb kínaiak bevándorlását az országba, amint befejezték a vasutak építését. Nem hozhatták magukkal a családjukat. Nem védték őket a mi törvényeink. Teljesen magukra maradtak. - Nem hangzik valami amerikaiasan. - Épp ellenkezőleg, nagyon is az — felelte Will keserűen.

Megkerültek egy teaházat, és észrevették a fiút, akit a pincérlány rendreutasított az étteremben. Egy kis tálban égő tűz előtt térdepelt, és vékony, színes papírlapokat dobált bele. - Mit csinál? - kérdezte Evie. - Távol tartja a szellemeket - válaszolta Will bácsi, de nem adott bővebb magyarázatot.

EGY HELY A VILÁGBAN Walker nővér homokköves házának hátsó szalonjában Memphis a patyolattiszta, kék kanapén várakozott, míg az öccse, Isaiah, az étkezőszoba asztalánál ült, és a kiterített, lefelé fordított kártyalapokra koncentrált. Walker nővér az egyiket a kezében tartotta úgy, hogy annak képét csak ő láthatta. - Melyik kártya van a kezemben, Isaiah? - A treff ász - felelte Isaiah. Walker nővér elmosolyodott. - Nagyon jó. Tizenkilencet találtál el a húszból. Igazán nagyon jó, Isaiah. Vehetsz magadnak a cukorkás tálból. - Legközelebb mind a húsz meglesz, nővér. - Isaiah belenyúlt a cukorkás tálba, ami Walker nővér frissen vakszolt étkezőasztalán állt egy csipketerítőn. Kihalászott két Bit-O-Honey-t, és letépte a cukorka kék és piros zsírpapírját. - Nos, majd meglátjuk, de ma szép munkát végeztél. És jól érzed magad, Isaiah? - Ige’, assonom — felelte Isaiah a cukorkával a szájában. - Ne beszélj teli szájjal! - szidta le Memphis. - Akko’ mégis ho’ válassojjak? Csak egy szám van - mondta az öccse durcásan. Nem volt nehéz őt felbosszantani, ezt Memphis tudta. - Köszönjük, nővér - szólt Memphis nyomatékosan, az öccsére nézve, aki nem vett róla tudomást. - Ez csak természetes. Nos, Isaiah, emlékszel, mit kell mondanod Octavia néninek, igaz? - A számtanban segített. - És tényleg így volt, így ez nem hazugság. Ne feledd, jobb, ha a nagynénédnek nem említed a másik feladatot, amit a kártyákkal csináltunk. - Ne aggódjon! - biztosította Memphis. - Nem tesszük, igaz, kisember? - Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, és akkor tudnák, hogy vagyok valaki sopánkodott Isaiah. - így is vagy valaki, Isaiah - nyugtatta meg Walker nővér, és adott neki még egy Bit-O-Honey-t. - Valaki különleges — tréfálkozott Memphis. Kezét Isaiah fejére tette, és körbeforgatta. - Olyan fejed van, mint egy focilabdának. És puklis is. - Az az agyam! — tekergett Isaiah Memphis szorítása alatt. - Az volna? Végig azt hittem, cukorkákat rejtegetsz itt fent. Isaiah Memphis felé csapott, aki nevetve tért ki előle, mire a fiú megint támadt, majdnem feldöntve egy lámpát. Walker nővér mindkettejüket az ajtó felé terelte. - Rendben, uraim, jobb, ha kint folytatjátok ezt az ostobaságot, és egyben hagyjátok a házamat. - Elnézést, nővér - szólt Memphis. Isaiah már húzta kifelé a lépcsőre. – Viszlát, jövő héten!

Octavia néni a homályos szalonban várt rájuk, amikor hazaértek. Kötényt viselt, és nem tűnt valami boldognak. - Ti meg merre jártatok? Tudjátok, hogy negyed hétkor vacsora, és ha elkéstek, nem esztek. - Bocsánat, néni. Walker nővér biztos akart lenni benne, hogy Isaiah érti a számtant - szabadkozott Memphis, figyelmeztető pil-lantást vetve az öccsére. - Margaret Walker - horkantotta Octavia. Feléjük bökött egy merőkanállal. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, ha azzal a nővel barátkoztok. Mostanában hallottam pár dolgot róla, ami nem igazán tetszett. - Mint például? - kíváncsiskodott Isaiah. - Például nem jár templomba. - De igen! Az abesszíniai baptisták tagja. - Há! - fújtatott Octavia. - Selma Johnson az abesszinekhez jár, és azt mondja, Margaret Walker alig néhányszor lépi át a küszöböt. Az úr fel sem ismerné, ha megmutatnátok neki a fényképét. Előbb találjátok a templomban azt az őrült Vak Bili Johnsont, mint Miss Margaret Walkert. Memphis azt kívánta, bár más irányba terelhetné a beszélgetést, mivel úgy tűnt, a nagynénje még csak most kezd belemelegedni. Néha egész szónoklatba kezdett emberekről és látni vélt sérelmeikről vagy képzelt kihágásaikról: „Az úr nem ismerné fel Miss Xy-t, ha megmutatnád neki a képét.” „Ha engem kérdezel, Barnabas Damsonnak még annyi esze sincs, amennyit az isten egy állatos keksznek adott. ”„Corinne Collinsnak nem kéne a vasárnapi iskolában tanítania. Még a saját gyerekeit se tudja megnevelni, akik úgy futkosnak körbe-körbe, mint a mérgezett egerek.” „Képzeljétek, találkoztam Swoosie Tereilel a zöldségesnél, de úgy fenn hordta az orrát, én pedig még csináltam neki szilvás pitét, amikor az anyja beteg volt. ” Azon töprengett, vajon milyen jelentéktelen bűnt követhetett el Walker nővér, ami ennyire felbőszítette Octaviát. - Azt mondják, Margaret Walker évekkel ezelőtt valami botrányba keveredett — folytatta Octavia. - Börtönbe került, és azért jött ide, hogy új életet kezdjen. Ha nem lett volna anyátok jó barátja, a közelébe se mentem volna. - Walker nővér börtöntöltelék volt? - kerekedett ki Isaiah szeme. - Nem tudhatjuk, hogy igaz-e, úgyhogy ne hangoztasd, Jégember figyelmeztette Memphis. - Nem tudhatsz mindent, Memphis John! - oktatta ki Octavia néni. — Ida Hampton mondta nekem, és szerintem ő jobban tudja, mi igaz és mi nem, mint te. Memphis kételkedett benne, hogy Ida Hampton bárkinek is elmondaná, hogy mi igaz és mi nem a szerencsejáték szokásairól. - Azt hallottam, mindenféle rosszba belekeveredett, biza. Bizony, javította ki magában Memphis. - Talán még vuduval is boszorkánykodott. - Walker nővér nem boszorkány. Segít Isaiah-nak a számolásban és az egyenletekben.

- Nos, nem tudom, hogy helyénvaló-e, ha vele barátkoztok. - Octavia néni csípőre tett kézzel fordult Isaiah felé, mint akinek komoly mondandója van. — Csinált veled ilyesmit, Isaiah? Kártyával való bűvészkedést vagy kristálygömbös hókuszpókuszt, mintha a hol-takkal beszélne? Bármi ilyesmit? Memphis igyekezett figyelmeztető jeleket küldeni az öccse felé: Ne mondj semmit! - Nem, asszonyom. - Nézz rám, amikor hozzám beszélsz! Nézz egyenesen a szemembe, és mondd el újra! - Isaiah feje csak pár centit mozdult, hogy Octavia mellett elnézve Memphist keresse meg a tekintetével, de a nagynénje résen volt, és arrébb állt, hogy kettejük közé kerüljön. - Ne a bátyádra nézz! En kérdeztem. Rám figyelj! Memphis visszatartotta a lélegzetét. A»vér a fejében lüktetett. - A számtanban segít - mondta Isaiah. Octavia néni még egy percig nem mozdult. - Nos. Azért legyetek vele óvatosak, megértettétek? Memphis aprót sóhajtva engedte ki a levegőt. - Igen, asszonyom - felelték egyszerre. - Memphis, tudom, hogy nem kevernéd bele az öcsédet az ördög üzelmeibe jegyezte meg Octavia a fiút vizslatva. — Azok után biztos nem, amin ez a család keresztülment. Memphis állkapcsa megfeszült. - Nem, néni. Nem keverném. Octavia még pár másodpercig állta a tekintetét, majd jeges teát töltött a poharukba. - Megígértem anyátoknak, hogy gondoskodom rólatok. Nem tudom, mihez kezdenék, ha történne veletek valami. - A kezébe vette Isaiah arcát, és megcsókolta a feje búbját. - Menjetek mosakodni a vacsorához! Memphis, ma te mondod el az asztali áldást. Vacsora után pedig kivehetitek a Bibliát a vitrinből, hogy olvassátok. Amikor Memphis nem válaszolt, Octavia hangosan kiáltotta a konyhából: - Hallasz, Memphis John Campbell? - Igen, asszonyom - morogta a fiú. Egy nap majd kiszabadítja magukat a nagynénje házából. Amikor, Octavia örömére, megmosakodtak, körbeülték az öreg faasztalt, amit még ács nagyapjuk készített fiatal feleségének nász-ajándékul, és lehajtották a fejüket. - Drága uram, köszönjük bőséges adományod, amit elfogyaszt­hatunk. .. Memphis közömbösen ejtette ki a szavakat. Nem arra gondolt, milyen hálás a vacsoráért, hanem arra az adományra, ami, remélte, neki adatik majd meg. Azért imádkozott, hogy megtalálja a helyét ebben a világban: szavai egy könyvben jelenjenek meg, amit egy szalonban olvasna fel a Striver’s Row-n; egy helyért Whitman, Cullen és Mr. Hughes asztalánál. — ...Jézus nevében könyörgünk. Ámen. Octavia továbbadta neki a sült édesburgonya tálját.

- Azt akarom, hogy legyetek odakint nagyon óvatosak. Hallot­tatok erről az ügyről a híd alatt? A fiúk megrázták a fejüket. - Gondoltam. Bessie Watkins mesélte, aki Delilah Robinsontól tudja, akinek a férje a dokkoknál dolgozik. Nem sokkal ezelőtt érte­sítette a feleségét. Valami őrült megcsonkított egy nőt. — Ez nem asztalhoz illő beszélgetés! — háborgott Isaiah, szájában a krumplival. — Vedd le a könyöködet az asztalról! És ne beszélj teli szájjal! Ez az, ami nem illő. - Octavia a fejét csóválta, miközben megvajazott egy szelet kenyeret. - Nem tudom, mivé fajul ez a világ. Mintha egyenesen a végítélet napja felé száguldanánk. Memphis ki nem állhatta, amikor a nagynénje ilyeneket mon-dott. Egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a világ vége miatt aggódjon - és egy alkalmat sem mulasztott el, hogy aggodalmát másokra is kiterjessze. - Nos, akárhogy is, azt akarom, hogy legyetek óvatosak. Isaiah, nem akarom, hogy sötétedés után egyedül mászkálj. Memphis, erre mostantól te figyelsz. Meryiphis lenyelte a szájában lévő krumplit. - Én? Marvin magát bízta meg, nem? - Ne beszélj így velem! És ne hívd az apádat Marvinnak! - De hisz ez a neve, nem? - Ami azt illeti, ma kaptam levelet apátoktól. - Visszajön? - kérdezte Isaiah. Octavia azzal a ne-okozz-nekik-csalódást mosollyal nézett rá, és Memphis tudta, mi áll a levélben, anélkül, hogy elolvasta volna. - Még nem, édesem. Még be kell rendezkednie. - Már közel három éve berendezkedik - jegyezte meg Memphis, és egy nagy kanál babot pottyantott a tányérjára. - Apátok keményen dolgozik, és pénzt küld haza nektek. Nem tudhatsz mindent, Memphis John. - Mi történt a nővel a híd alatt? - kérdezte Isaiah, és Memphis gorombán nézett a nagynénjére. - Azzal most ne törődj! Edd meg a babot! És idd meg a tejedet, különben nem nősz nagyra! - És akkor hívhatunk Tökmagnak. Az Öreg Tökmag Campbell - cukkolta Memphis, próbálva más irányba terelni az öccse gondo-latait. - Olyan apró, hogy az embereknek egy pirítóson kell cipelniük. Olyan kicsiny, hogy egy fogból készült kalapot hord. Olyan hihetetlenül törpe, hogy még az ebihalak is megsajnálják. Isaiah majdnem kiköpte a tejet, úgy nevetett. Octavia rájuk szólt, de még ő sem tudta megállni kuncogás nélkül. így Memphis tovább­szőtte a történetet, egymás után dobálva a szavakat, mintha ezzelvédőhálót szőtt volna maguk köré, és a szavak fonalával megállíthatta volna az időt. Konyhájának csendjében Walker nővér bekapcsolta a rádiót. Recse­gett és sistergett, majd életre kelt, és egy férfi hangja a Parker fogá­szati termékek előnyeit

hirdette. A nő úgy hagyta. Az a makacs köhögés megint visszatért, és a cukros doboz mellett álló bödönből kivett egy gyógy cukorkát, majd meggyújtott egy gyufát, hogy fel-tegye a teavizet. A munka Isaiah-val ígéretesnek látszott. Nagyon ígéretesnek. Már sok idő eltelt, mióta utoljára találko­zott egy hozzá hasonlóval. De visszafogta magát, nehogy túl izga-tott legyen. Jól tudta, hogy egy ilyen lehetőség milyen gyorsan fel­csillanhat, majd megfakulhat, és végül teljesen eltűnhet, ahogy az Memphis esetében is történt. Walker nővér visszament a szalonba, és felkapcsolta az egyik lám­pát. A villanykörte elűzte a szoba esti árnyait. Leemelt egy Párizst ábrázoló festményt a helyéről, és a fal mellé állította a lábánál. A fest­mény mögé egy kicsi, alig látható négyszöget vájtak a falba. Elmoz­dította, és a mögötte található üregből egy vastag mappát vett elő. Leült a patyolat tiszta kanapéra, az aktákat lapozgatta, és átolvasta az anyagokat, bármi olyasmi után kutatva, ami esetleg elkerülte a figyelmét. A konyhában a teáskanna sípolni kezdett. Walker nővér összerez­zent, majd nevetett az ostobaságán. Visszatette az aktákat, és eltakarta a rést, ismét felhelyezve a képet. A tea forró volt; megnyugtatta kaparó torkát, miközben átnézte az újságkivágásokat, amiket felhalmozott. Ha igaza volt Isaiah Campbell-lel kapcsolatban, az erő ismét meg­jelent. Mit jelenthetett ez? Hányán lehettek még odakint? Mire voltak képesek? És még mennyi idő, mire rájuk találnak?

AZ EMBEREK SZÍVÉBEN Késő volt, mire Evie, Will és Jericho visszaért a múzeumhoz. Fent, a könyvtár magas szekrényeinél Will bácsi polcról polcra tolta m agát a gurulós létrán, ujját végigfuttatta a málló könyvgerinceken, és párat leadogatott Jerichónak. Lekiáltott Evie-nek: - Nézd meg, hogy látsz-e valahol egy Bibliát! A gyűjtemények között kell hogy legyen egy. Evie nem szívesen ment be abba a terembe, főleg nem éjszaka. - Nem mehetne Jericho? O jobban ismeri a múzeumot, mint én. - Jericho most nekem segít, és amennyire meg tudom ítélni, te is tudsz járni. Te ragaszkodtál ahhoz, hogy ma velünk gyere, nem igaz? - Igen, de... - Akkor tedd magad hasznossá! Evie gyors léptekkel haladt végig a múzeum termein, közben felkapcsolgatva a lámpákat. Nem érdekelte, ha az áramszámla az egekbe szökik; akkora fényárra volt szüksége, mint amekkora a Great White Wayen van. A gyűjtemények termének ajtajában megállt, aszemével pásztázva át a helyiséget, remélve, hogy anélkül is megta-lálja, amit keres, hogy körbe kellene mennie a titokzatos tárgyakkal teli, barlangszerű helyen. Amikor rájött, hogy be kell mennie, feltekerte a régi gramofont, hogy az megnyugtassa, és ne érezze magát annyira egyedül. Rövid felvétel volt, valaki ragtime zongorán ját-szott. Könnyed dallama csillapította félelmét, miközben folytatta a keresést a teremben. A sarokban, a kandalló mellett megbotlott valamiben a perzsa­szőnyeg alatt. Felemelte a sarkát, és egy vasgyűrűt talált a padlóban, ami egy kis csapóajtóhoz, talán egy viharpincéhez tartozott. Túl nehéz volt, hogy fel tudja emelni, és úgy tűnt, évek óta nem nyúlt hozzá senki. Visszaigazította a szőnyeget a helyére. Egy kis asztalon Evie észrevett egy Bibliát, ami egy cserepes páfrányt támasztott alá. - És mama szerint még én vagyok pogány. A zene elhallgatott. A felvétel pár másodpercig csendesen sercegett, majd egy férfihang szólalt meg: - Egész életemben láttam a halottakat - mondta lassan. — Néhányuk csak megbékélésre és megnyugvásra vágyik. De nem mindnyá-jan. Egyáltalán nem. Létezik a gonosz ebben a világban, az emberek szívében, a gonosz, am i tovább él... — Evie lehúzta a tűt a lemezről, és kiszaladt a teremből, úgy hagyva a lámpákat. - Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte Will, amikor Evie lihegve visszaért a könyvtárba. Ő és Jericho összegyűjtöttek egy kupac könyvet, amit most Will aktatáskájába pakoltak. -Jeruzsálemig mentem a Bibliáért. Tudtam, hogy egy eredetit szeretnél csattant Evie. - Tudtad, hogy van egy csapóajtó abban a teremben? - Igen - felelte Will. - És hová vezet? — kérdezte türelmetlenül Evie.

- Egy titkos pince és egy alagút lépcsőire. Ez is a Földalatti Vasút egyik állomása volt. Maga Sojourner Truth rejtette el odalent a korábbi rabszolgákat magyarázta Will. Elvette a Bibliát, és a táskájába tette. - Most már valószínűleg csak a patkányok és a mocsok lakják. Mehetünk? Evie és Jericho a hosszú, széles lépcsőn várakozott, miközben Will bácsi bezárta a múzeumot. Az utcai lámpákat már felkapcsolták, és azok hátborzongató fénybe vonták a Central Parkot. Szeme sarkából Evie észrevett valamit, ami magára vonta a figyelmét. - Mi az? - kérdezte Jericho. Követte Evie pillantását a park felé. - Mintha láttam volna valakit, aki figyel minket - válaszolta Evie a parkot pásztázva. Most már semmit sem látott. - Biztosan tévedtem. - Nagyon hosszú nap volt — nyugtatta meg Jericho. — Biztosan csak káprázott a szemed. – Azt hiszem, igazad van - felelte Evie, de továbbra is úgy érezte, mintha Sam Lloydot látta volna. Az a halvány benyomása támadt, mintha abban az idegesítően magabiztos pózban dőlt volna neki egy fának. De Jerichónak igaza volt - senki nem volt ott, csak a lámpa-oszlop és a park. Sam meghúzódott egy szikladarab recés széle mögött, amíg elmentek. A lány meglátta. Csak egy pillanatra, de az is elég volt. Mi volt benne, ami miatt elveszítette az irányítást önmaga felett? Abban areményben jött el a múzeumhoz, hogy meggyőzi a lányt, adja vissza a kabátját, de aztán kiszúrta a nyomozót, és úgy döntött, akkor jön vissza, amikor az épület már üres, és ellopja a kabátját - meg bármi mást, ami még jól jöhet. Sam addig a Times Square forgatagában várakozott. A Broadway és a Negyvenharmadik utca sarkán bizonytalanul álldogáló tengerész lett az áldozata. Az utcák nyüzsögtek a munkából hazafelé tartó embe­rektől. A legtöbb zsebtolvaj ezt, amikor az emberek másra figyelnek, megfelelő alkalomnak tartotta mestersége alkalmazására. Azonban Samnek volt egy kis segítsége: egy kísérteties képesség, amivel észre-vétlenül tudott mozogni az emberek között. Nem arról volt szó, hogy láthatatlanná vált; sokkal inkább másfelé tudta terelni az emberek gondolatait, így szemük átsiklott fölötte. Csak azt kellett gondolnia: Ne láss engem!, és az a valaki észre sem vette. Gyors is volt, macska­szerű léptekkel surrant tova. Azokban a másodpercekben csak a saját, egyenletes légzését hallotta, miközben kiszabadított egy pénztárcát egy zsebből, elemeit egy táskát egy éttermi asztalról, vagy ellopott egy kenyeret egy üzlet polcáról. Nem tudta, miért vagy hogyan működik ez a képessége - csak azt tudta, hogy működik. így maradt életben egyedül az elmúlt két évben. Pontosan emlékezett az első alkalomra, amikor megtörtént. Még fiatal volt, talán tíz-tizenegy éves; nem sokkal azután, hogy az anyja elment. Az apjának volt egy órája, amit még a nagyapjától örökölt. Samnek nem volt szabad hozzáérnie, és éppen ez a parancs volt az, ami annyira vonzóvá tette. Egyik nap kicsempészte az apja fiókjából a kincset, és a kabátjába rejtette, hogy megmutassa a többi fiúnak az iskolaudvaron, remélve, hogy felfogják annak értékét, és nem szekálják többet az akcentusa, a ruhái vagy kis termete miatt. Ehelyett csak kigúnyolták.

- Ez? Ez csak egy vacak óra - jelentette ki a banda vezetője, és a földhöz vágta. Sam félt hazamenni és szembenézni az apjával. Miközben a kanapén ült és várt, csak egy helyre vágyott, ahol elbújhat. Ami-kor az apja hazajött, Sam annyira rettegett, hogy ismét kisgyereknek érezte magát, aki azt képzeli, hogy ha egyszerűen becsukja a szemét a bújócskában, a többiek nem fogják észrevenni. Hallotta, ahogy apja léptei egyre közelebb érnek, és a nevén szólítja a fiát. Ne láss engem/, gondolta Sam. - Ne láss engem! — suttogta újra és újra, mint egy imát. És aztán különös dolog történt: az apja egyenesen ránézett és továbbment, a nevét kiáltozva, mintha csak egy szellem lenne. Sam nem tudta, mivel magyarázza az esetet. Eszébe jutott valami érdekes, amit még az édesanyja mondott neki egyszer. A fürdőszobában voltak, és az anyja kimosta a sebeit, miután az iskola kiskirályai hazáig kergették és fellökték az utcán. - Ne aggódj, ljubimoj! Olyan képességeid vannak, amik nekik nincsenek. - Hogy érted? - kérdezte a fiú, és arca megrándult, amikor az anyja egy nedves ruhát szorított felhorzsolt arcára. - Idővel megtudod. Idővel tényleg megtudta, de nem volt benne biztos, hogy az anyja valóban erre gondolt, és ha mégis, honnan sejthette? Miközben próbálta magát melegen tartani a hűvösödő időben, Sam a tengerészt figyelte, és a kabátjára gondolt. Nem is igazán a rövid gyapjú ruhanemű, sokkal inkább a benne lévő képeslap számí­tott. Másnak semmit sem jelentene csak egy kopott rajz a méltóság- teljes, hóborította hegyekről és magas fákról. Semmilyen irányt adó postai bélyegzőt nem nyomtak rá. A hátulján három szó állt oroszul. Ez a képeslap volt az egyetlen dolog, amit Sam magával hozott apjachicagói házából, amikor elszökött, és egy utazó cirkuszhoz csapó-dott, ami keletre tartott. Az elmúlt hat hónapban, mióta megérkezett New Yorkba, alig tudott életben maradni. De a szerencse forgandó. A lapok tele voltak olyan, saját erejükből meggazdagodó emberek történeteivel, mint Henry Ford és Jaké Marlowe. Sam is megcsinálja a maga szerencséjét, és aztán megkeresi azt a helyet a képeslapról. Megtalálja öt. Evie, a nagybátyja és a germán óriás most már biztos végleg elhúz-tak, úgyhogy Sam kinyitotta svájci bicskáját, és könnyen kipattin-totta a múzeum ajtajának a zárját. Ahhoz képest, hogy mekkora koponya, a professzor elég szerencsétlenül őrizte a kincseit. Az utcai lámpa fénye bevilágított a múzeum festett ablakain, ami borostyános ragyogást adott a benti homálynak. Sam várt, hogy szeme hozzászok-jon a sötétséghez, majd végiglopakodott a csendes, öreg épületen a kabátját keresve. Ezt az egészet elkerülhette volna, ha a képességét Evie O’Neillen is alkalmazta volna a Penn pályaudvaron. De valami-ért azt akarta, hogy a lány észrevegye. Beszélni akart vele. És amikor eljött az ideje, azt a csókot éppannyira akarta, mint a pénzét. Ez lett a veszte. Most itt volt a Libabőr Múzeumban, és a kabátját kereste a sötétben. Annyival könnyebb dolga volt a matrózzal! A fickó ott vesztegelt a sarkon, nem tudva, hogy egyenesen menjen-e tovább, esetleg jobbra vagy balra forduljon, és abban a pillanatban Sam belemászott a tök- filkó fejébe. Amikor a tengerész végül

átment az úton, Sam a másik irányból megközelítette. Ne láss engem!, gondolta, és még ha valaki felé nézett is, azt homályos, messzire révedő tekintettel tette. Sam észrevétlenül vágott keresztül a tömegen, és könnyűszerrel kaparin­totta meg a matróz tárcáját nadrágja zsebéből, majd láthatatlanul elsétált. Hol lehet a kabátja? Sam kockáztatott, és felkapcsolt egy asztali lámpát. Fénye egy kupac újságkivágásra esett, ami legalább öt centi magasan állt. Gúnyos vigyorral az arcán lapozta át őket. Kísértettörténetek. Szellemmesék, amit olyan emberek találtak ki, akik féltek az élettől. Vagy akik figyelemre vágytak. Ismerte ezt a típust. Aztán Sam mosolya elhalványult, ahogy tekintete egy rövid cikkre esett, amit egy kansasi újságból vágtak ki. Egy tizenöt éves lányról szólt, aki az álomkórtól szenvedett. Épp mielőtt meghalt, egy kifejezést ismételgetett, ami zavarba ejtette a családját. Ugyanaz a két szó volt újra és újra: Bölény Terv. Sam hirtelen remegő kézzel tette vissza a cikket a többi közé. Ha ez a Fitzgerald professzor tudott valamit a dologról, akkor valahogy a közelébe kellett férkőznie. Talán ha jó viszonyt ápol az unokahúgával, ami egészen pazar vállalkozásnak látszott. Hacsak a lány nem végez előbb vele sértett büszkeségből. Határozottan olyan szépségnek tűnt, aki képes ilyesmire. Sam elmosolyodott a gondolatra: szerette a kihívásokat. És ez minden kétséget kizáróan az volt. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan szivárogjon be közéjük. A megoldás a gyűjtemények termének falán lógott: Szabadkőműves LOVAGOK SZERTARTÁSOS TŐRE ÉS HÜVELYE, CORNELIUST. Rathbone tulajdona, élt 1855-iG . Ez megteszi, gondolta Sam , és az ingébe tűrte. Úgy hagyta ott a múzeumot, ahogy találta. Holnap ilyenkor már meglesz a kabátja és talán egy kis jutalompénz is.

KIMONDATLAN DOLGOK Evie egyenesen Mabel lakásához ment, és a lányok gyorsan átvágtak a cigarettafüstös szalonon, ahol Mabel szülei egy politikai gyűlést tartottak. Amikor becsukták Mabel hálószobájának ajtaját, hallot­ták, amint a felnőttek a munkások jogairól vitáznak a kávé felett. - Mi a baj? Szörnyen nézel ki! - állapította meg Mabel. - Nem semmi napom volt, öreglány. - Evie elmesélte Mabelnek Ruta Badowski kegyetlen meggyilkolását, kihagyva a cipőcsatos részt. Ismerte Mabelt: éppolyan keresztes lovag, mint a szülei. Való­színűleg elrángatná Evie-t a rendőrségre, hogy vallomást tegyen. De ő semmit sem akart felfedni a rémséges dolgokból, amiket látott. - Milyen rettenetes! Gondolod, hogy Will bácsikád segíthet a gyilkos nyomára bukkanni? - Ha valaki, hát ő képes rá. A bá egy zseni. - Te is segítesz? Evie megborzongott. - Soha az életben-szki. A másik szobában a vita kiabálássá fajult. Valaki az asztalra csa-pott, és azt kiáltotta: - Többet kell tennünk! — miközben Mrs. Rose csendre intette és nyugtatgatta. - Mabel, aludhatok itt ma éjszaka? Mabel szeme kikerekedett. - Ebben a ricsajban akarsz aludni? Evie bólintott. Szüksége volt valami zajra. Talán elűzi a rémál­mokat. Mabel vállat vont. - Helyezd magad kényelembe! Tessék, itt egy hálóing. Evie felemelte a szűzies, magas nyakú ruhaneműt, és a homlokát ráncolva mérte végig. - Ha éjszaka meghalnék , ezt, kérlek, szedd le rólam! - Emlékeztetnél, hogy miért is vagyunk barátok? - Mert szükséged van rám. - Azt hiszem, épp fordítva mondtad , Evie O’Neill. - Talán. - Evie csókot nyomott Mabel arcára. - Csodás barátnő vagy, Mabesie, drágám! - Ezt majd ne felejtsd el! Bemásztak Mabel ágyába, és nézték, ahogy a fény mintákat rajzol a plafonra a sötétben. Beszélgettek a Jericho hadműveletről és a szegény, halott Rudolph Valentinóról, valamint a jövőjükről, mintha a titkos, imaszerű vallomásokkal, amiket a szoba megnyugtató csendjében tettek, alakítani tudnák sorsuk csillogó folyását. Addig beszélgettek, amíg az álmosság megritkította szavaikat. - Volt már olyan, hogy tudtál valamit, amit féltél elmondani? - kérdezte Evie. Nem is emlékezett, hogy volt-e valaha ilyen fáradt.

- Hogy érted? — motyogta Mabel. - Nem tudom biztosan - suttogta Evie. Többet akart mondani, de nem tudta, hogyan kezdje, és Mabel már mélyen aludt.

Az öreg ház egyik roskadozó eresze alatt egy pók várakozott, és figyelte, ahogy egy szerencsétlen lé g y belerepül a hálójába. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a légy reménytelenül csapdába esett, a pók előreporoszkált, és selyem halotti lepelbe vonta áldozatát. Ahogy a pók, úgy a ház is figyelt. Várt. Már sok éve várakozott, az elnökök halála és a megvívott háborúk alatt. Várt, amikor az első gépkocsi végigdübörgött a földutakon és a repülő legyőzte a gravitációt. Most a várakozás véget ért. Az öreg pince mélyén a kazán tüze hörögve életre kelt. Mögötte egy titkos átjáró vezetett egy rejtett kamrába, aminek falain halványan pislákoltak a rég felfestett, előkészített szimbólumok. Az idegen elfordított egy kart. Magasan a feje fölött egy kopott, rozsdás fém-rács csikorogva kinyílt, és felfedte az éjszakai eget, ahova nem értek el a város foszforeszkáló fényei. Tökéletes hely volt a közömbösen gomolygó felhők figyelésére. A csillagok bámulására. Vagy egy előre megjövendölt, teljes pompájában égő üstökös megtekintésére. Az idegen meztelenül állt az égbolt alatt. Csillámló bőrét szintén szim­bólumok borították. A szemeket az oltárra helyezte, és lehajtotta a fejét, várakozva, mint a pók, mint a ház. A helyiséget suttogó hangok töltötték meg, eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban, mint ezernyi, pusztaságban szabadjára engedett démon hangja. A homály megmoccant. Az árnyak hullámzottak, körülölelve az idegent és az áldozatot, miközben a hideg, távoli csilla-gok elfordították tekintetüket.

ÓMENEK A reggeli Daily News hét centis főcímmel adta közhírré Ruta Badowski halálát - Gyilkosság Manhattanben!- , fölötte egy szemcsés fénykép volt látható a gyászoló szülőkről. Evie minden újságban elolvasta a beszámolókat, miközben Willre várt, hogy visszajöjjön a rendőrségről. A cikkek megemlítették, hogy rituális gyilkosságról van szó, és hogy a gyilkos hagyott egy cetlit maga után egy bibliai idézettel és okkult jelekkel, de azt nem tették közzé, hogy ezek milyen szimbólumok voltak. Malloy nyomozó nyilvánvalóan visszatartotta a részleteket. Evie azt kívánta, bár ne ismerné őket. Azzal a rémes, fütyülős dallammal a fejében ébredt. Egyik lap sem közölte, hogy Will segít a nyomozásban, de Evie jobb szerette volna, ha ott lenne a neve. Tudta, hogy ez az egész rettenetes, de nem volt kellemetlenebb dolog a rossz hírnévnél, és Will bácsi nevének az említése a gyilkosság kapcsán talán a múzeumba csábította volna az embereket. Már majdnem egy óra volt. Fél tizenegy óta nyitva voltak, és az egyetlen látogatójuk egy texasi férfi volt, aki igazából csak temetői parcellákat akart nekik eladni. Evie látta, ahogy a számlák felhalmozódnak Will bácsi íróasztalánaz adóhivatal és egy ingatlankezelő levele mellett. Ha nem kezdenek el valahogy állandó forgalmat biztosítani, mindnyájukat az utcára teszik. Evie-t pedig visszaküldik Ohióba. - Mindig ilyen? - kérdezte Evie Jerichót, aki valamilyen porszagú vallásos szöveget bájt. Jericho zavarodottan nézett fel. - Mindig milyen? - Kihalt. - Mostanában egy kicsit kevesen jönnek - vallotta be Jericho. Evie jelen pillanatban nem sokat tehetett a múzeumért, a Jericho hadműveletért azonban igen. Székét közelebb húzta a fiúhoz, és igye-kezett töprengő arcot vágni. - Tudod, ki lenne ma-xo-lú-te csodás erre a feladatra? Mabel. - Mabel? - Jericho olyan arcot vágott, mint amikor egy férfi pró-bál valamire visszaemlékezni. - Mabel Rose! Lent lakik a Benningtonban - sürgette Evie. Jericho továbbra is értetlenül bámult. - Gyakran jön látogatóba, és olyankor beszél is. Hangosan. Egész mondatokban. Hallottad már a hangját. Próbálj emlékezni! - Ó, az a Mabel! - Remek. Most, hogy megfejtetted a Mabel-talányt, mit gondolsz róla? Szerintem elbűvölő lány. És olyan okos! Tudtad, hogy latinul olvas? Konjugál miközben kogitál - nevetett Evie. - Ki? — kérdezte Jericho, és lapozott egyet. - Mabel! - mondta Evie ingerülten. - És csodálatos alakja van. Elismerem, a legtragikusabb ruhák alá rejti, de én mondom neked az, az alak ott van. - Arra a Mabelre gondolsz a l6E-ből?

- Igen, arra! Jericho vállat vont. - Kedves lánynak tűnik. Evie megkönnyebbülten elmosolyodott. - Igen, valóban az, ugye? Nagyon, nagyon kedves. Miért nem vacsorázunk mi hárman együtt valamelyik este? - Rendben - felelte Jericho szórakozottan. Evie elmosolyodott. Legalább a Jericho hadművelet jól indult. Majd később kitalál valamit a múzeum számára is. — Mihez kezdesz, firkász gyerek? Gabe Memphis és a háló között állt, karját és ujjait széttárta, készen, hogy elkobozza a labdát. Cipőjük nyikorgóit a templom tornatermének fapadlóján. Fölöttük a plafonon ventilátorok kavarták a levegőt, de nem tudták kellően hűsíteni a fiúk verejtékező tes­tét. Memphis karjával megtörölte a szemét, és a következő lépését tervezte. - Egész nap ott fogsz ácsorogni? - gúnyolódott Gabe. Memphis úgy tett, mintha balra indulna meg. Gabe bevette a csa-lit és lecsapott, így Memphis meglóghatott a másik oldalon. Gyorsan és kecsesen futott végig a pályán, és könnyedén ívelte be a labdát. Gabe a földre rogyott. - Feladom. Memphis talpra segítette. - Jó játék volt. Gabe nevetett, miközben lementek a pályáról. - Persze, hogy neked az volt. Te nyertél. Átöltöztek, és elindultak az étkezdébe egy kis harapnivalóért. Gabe megköszörülte a torkát. - Azt hallottam, Jo bokája csak kificamodott. - Az jó - felelte Memphis. Nem akart ebbe belemenni. - De még két hétig nem dolgozhat. - Az kár. - Csak ennyit tudsz mondani? - Mi mást kellene mondanom?.. - Ha csak megpróbáltad volna... Memphis hirtelen megtorpant. - Megmondtam. Többé már nem megy. A mama óta nem. Gabe feltartotta a kezét. - Oké, oké. Ne húzd fel magad! Ha nem megy, hát nem megy. Csendben mentek el a következő sarokig. Memphis észrevett egy varjút, amint egyik lámpáról a másikra száll, lépést tartva velük. - Esküszöm, az a madár követ engem — mondta.

Gabe felnevetett, és megforgatta a kabala nyúllábát, ami egy láncon lógott az ujjáról. Megesküdött rá, hogy ez hozza neki a szeren-csét, és soha nem lottózott nélküle. - Megmondtam, Casanova, jobb, ha nem osztogatsz több cuk-rot meg virágot a madárkáknak. Különben sosem szállnak le rólad. - Nem viccelek. Az elmúlt két hétben minden egyes nap láttam. Gabe felvonta a szemöldökét, és száját mosolyra húzta. - És biztos vagy benne, hogy ugyanaz a varjú az? Talán neve is van? Alice? Vagy Berenice! Igen, uram, nekem egy Berenice-nek tűnik. Memphis már látta, hogy Gabe hetekig ezzel fogja cukkolni. - Memphis, ez csak egy madár. A madarak ide-oda repkednek, tesó. így élnek. Nem téged követ, és ez nem egy jel. Hacsak nem adtál neki tényleg cukrot és virágot, amely esetben te egy fura tesó vagy. Memphis nevetett, lerázva magáról a rossz érzést, mint egy felesleges kabátot. Gabe-nek igaza volt - hagyta, hogy egy ilyen semmiség megijessze. Az az őrült álom volt az, ami nem hagyta nyugodni. Nem csoda, hogy minden sarkon ómeneket látott. Leültek egy asztalhoz Mr. Reggie-nél, és szendvicset és kávét ren-deltek. - Múlt éjjel írtam egy új verset - jelentette be Memphis. - Mikor mutatod már meg azokat az irományokat valakinek, aki nem egy halott a temetőben? - Annyira még nem jók. Gabe átnyúlt az asztalon, és elvette a savanyúságot Memphis tányérjáról. - Honnan tudod, ha senki sem olvasta? Csak annyit kell tenned, hogy besétálsz Miss A’Lelia Walker városi házába, és azt mondod: „Örvendek, asszonyom. Memphis Campbell vagyok, és igazán lekö-telezne, ha elolvasná a műveimet.” - Gabe megette a savanyúságot, és kezét megtörölte Memphis szalvétájában. - Az élet nem pottyan az öledbe, Memphis. Azt neked kell megragadnod. Nekünk kell meg-ragadnunk. Mert semmit sem kínálnak tálcán. Érted? És most - Gabe hátradőlt a kis bokszban, és széttárta a karját - kérdezd meg, miért vigyorgok! Memphis a szemét forgatta. - Miért vigyorogsz, Gabe? - Találd ki, ki trombitál Smith Mama új lemezén! - Csak nem? - Clarence Williams mondta az Okeh Recordstól tegnap este a klubban. Azt akarják, hogy már holnap bemenjek. - Gabe a fejét csóválta. - Én Smith Mamának fogok játszani. - Mi van Smith Mamával? - huppant le Alma a Gabe melletti ülésre, és vett a krumpli salátájából. - Meghívtalak? - ékelődött Gabe. - Én hívtam meg magamat. Gondoltam, elkelne ehhez az asztalhoz egy kis stílus.

- Mr. Gábriel Rolly Johnson most már az Okeh Records lemez­cég művésze, és nem másnak fújja a hangszerét, mint Miss Mamié Smithnek. Alma izgatottan felsikoltott, és Gabe nyakába ugrott. - Tudod, hogy ez mit jelent, édes? - Mit? - Azt, hogy kifizetheted az ebédemet. Hé, Mr. Reggie! - kiáltotta a lány. - Kérek egy fasírtos szendvicset, és írja Gabe számlájához! És csapjon hozzá egy turmixot is! - Memphisre sandított. - Neked meg mi bajod? - Csak nem aludtam valami sokat. - Ó? - szólt Alma, sokatmondó pillantást vetve a fiúra. - Hogy hívják? - Berenice-nek, és nagyon állhatatos madárka - viccelődött Gabe, és harsogó nevetésben tört ki. Az asztalra csapott, amitől a nyúlláb felugrott. - Nincs senki - mondta gyorsan Memphis. - Ez a te bajod, tesó - felelte Gabe a szemét törölgetve. Szendvicsére csípős, sós-borsos savanyúságot tett, amitől Memphis orra folyni kezdett. - Félre kell tenned azt a jegyzetfüzetet, és eljönni velem a klubba szombat este. Találunk neked egy lányt. Alma elfintorodott. - Hogy tudod azt megenni, Gabe? - Ettől jobban fújom a hangszert, bébi. Memphis felkavarta a kávéscsészéje alján felhalmozódott cukrot. - Nekem nem kell egy lány. A lányt akarom. Alma felemelte a kisujját és az állát. - Ó! A lányt. Gabe utánozta a lány dölyfös hangját. - Én mondom, öregem. Add át neki üdvözletemet! Alma és Gabe a szokásos gúnyolódásba kezdett, mintha Memphis valami sznob lenne. Memphis okosabb volt annál, mint hogy felhúzza magát a viccelődésükön, így magára öltötte mosolyát, és felvette a hátizsákját. - El kell mennem a San Juan Hillre, Charles Papa üzleti ügyeit kell intéznem. Ó, és kösz az ebédet, Gábriel! Hallotta, ahogy Gabe utána kiált: - Hé, tesó! - miközben kisétált az ajtón, és otthagyta barátját a számlával. - Hé, hé... Mr. Campbell! Maga az? - szólította meg Vak Bili egy székből Floyd borbélyszalonja előtt. Néha Floyd kirakott egy régi széket, és hagyta, hogy az öreg ott üldögéljen és játsszon a vendégek-nek, vagy csak napozzon. — Tudom, hogy maga az. Ne bujkáljon az öreg Bili elől! Bejött ma a számom? - Nem, uram. Sajnálom. Legközelebb több szerencséje lesz. - Hallottam, páran a híd alatti gyilkosság alapján játszották meg a számokat. - így van, uram. Néhányan az alapján tippeltek. - Hmf - köpött ki Vak Bili. - Abból semmi jó nem származhat. Egy gyilkosság számait nem játsszuk meg, ha az én véleményemre kíváncsi. - Én csak a cetliket írom.

– Folyton látom ezt a számot. Almaimban, tudja. Látok egy házat, és ott van a szám is, de sosem tudom kibogarászni. Memphis még sosem gondolkodott a vak emberek álmain. Hogy láthat Bili egy házat és egy számot, ha egyébként semmit sem lát? He Biliről több szóbeszéd is járta. Akkor veszítette el a látását, ami-kor rossz whiskyt ivott. Megverték egy szerencsejáték-tartozás miatt, amibe majdnem belehalt. Hűtlen volt egy nőhöz, aki bosszúból meg-átkozta. Egyesek szerint az ördöggel való kártyázás során veszítette el a látását, és most menekülnie kell, hogy megmentse a lelkét. Az emberek mindenfélét fecsegtek. A varjú megint károgott. Vak Bili felé fordította a fülét. - Úgy tűnik, üzenetet kaptunk. Az a kérdés, kinek szánták, magának vagy nekem? Bili felnevetett reszelős hangján, ami összefonódott a varjú folyamatos károgásával, egy disszonáns szimfóniát alkotva. Theta belibbent a Globe Theatre-be, leopárdmintás kabátját az egyik vállára vetette, festett ajkában egy cigaretta lógott. Napszemüvegét nem vette le, úgy ment végig a sorok között. A társulat többi tagja a Gésa szám próbájának közepénél tartott, amiről Theta úgy gondolta,hogy ez az egyik legidiótább, legmegalázóbb produkciójuk, amit valaha is csináltak - pedig elég sok idióta, megalázó számuk volt. Az ügyelő bosszús pillantást vetett rá. - Lám, lám, lám. Csak nem őfelsége tisztel meg minket végre a jelenlétével? Egy órát késtél, Theta! - Ne morgolódj annyit, Wally! Itt vagyok. - Theta titokban vál-tott egy pillantást a zongoránál ülő Henryvel. A fiú a fejét csóválta, de a lány vállat vont. - Azt hiszi, mindenki másnál különb - zúgolódott az egyik táncos lány, egy buta kis banya, akit Daisynek hívtak. Theta nem vett róla tudomást. Kabátját ledobta az első sorba, cigarettáját az ügyelő kávéjába pöccintette, és beállt a helyére a színpadon. - Egy nap majd olyasvalamit teszel, Theta — füstölgött a férfi - , amit még Flo Ziegfeld sem fog tolerálni, és örömömre fog szolgálni, hogy kihajíthatlak innen a . .. - Egész nap a szádat fogod jártatni, vagy dolgozunk is? - vágott közbe Theta. A lány tökéletesen tudta a lépéseket. Almában is el tudta táncolni ezt a számot. A rend kedvéért azért nekiment Daisynek, csak hogy bosszantsa. Daisy azért volt dühös Thétára, mert olyan szám kapcsán írtak dicshimnuszt róla az újságokban, ami eredetileg az övé volt. - Az az én produkcióm volt — esett neki Daisy az öltözőben más nap este. És te elloptad tőlem. - Nem lophatom el azt, ami nem a tiéd - felelte Theta, mire Daisy felé hajított egy krémes tégelyt, jócskán elvétve célpontját. A technikája pont olyan pontatlan volt, mint a tánctudása. Daisy szokás szerint Flóhoz rohant a bánatával, aki beadta a derekát, és neki adta főszerepet a Badl imádásában, a show záró számában. Theta már unta, hogy valaki más árnyékában éljen - főleg, ha az a valaki félig sem volt olyan jó, mint ő.

Ötkor szünetet tartottak, és Theta leült a zongorához Henry mellé. - Úgy nézel ki, mint aki egy magániskolából szabadult - gúnyolódott a lány. A fiú egy kardigánt és egy szalmakalapot viselt. - Minden a stílusról szól, drágám! - Mindketten túl jók vagyunk ehhez a vacak show-hoz, Hen. Henry halkan, szinte reflexszerűen játszott. Mindig akkor volt a legboldogabb, ha az ujjai a billentyűkön lehettek; a zene ilyenkor csak úgy ömlött belőle. - Egyetértek, drágám! De a lakbért továbbra is fizetnünk kell. Theta megigazította a harisnyáját, hogy az egyenesen álljon. - És mi lenne, ha megmutatnád Flónak az új dalodat? Henry szokásos vigyorát egy homlokráncolás váltotta fel. Leütött egy keserű akkordot, majd abbahagyta a játékot. -Az történne, amire gondolok, hogy történne. Theta a helyére igazgatta a szalmakalapot. - A Ziegfeldek csak a bugyuta, fülbemászó dalokat szeretik, kölyök. - „Az emberek a szórakozásért fizetnek, kölyök — utánozta Henry tökéletesen a nagy show-mant. - Boldogan dudorászva kell távozniuk. És mindenekelőtt, nem akarnak gondolkozni!” — Felsóhajtott. - Fogadok, ha írnék egy dalt a szorulásról, de a sorvégek rímelnének a lányra vagy a vágyra, Mr. Ziegfeldnek tetszene. - Henry könnyed dallamot játszott a billentyűkön, és lágy, tenor hangján eltúlzott, romantikus melodrámával énekelte: Drága kislány, bár lennél a babám, ó, az lenne csak a csodááás, csak múlna már ez az átkozott SZO-RU-LÁÁÁS! Theta nevetésben tört ki. - Mi olyan vicces? — libbent melléjük Daisy. - Csak most értettem meg egy viccet, amit Henry múlt szerdán mondott. Théta egy gyufával meggyújtotta a cigarettáját, és a füs-töt Daisy felé fújta, aki nem értette a célzást. - Mit olvasol? - mosolygott gúnyosan Az elgyötört blues52 verses-kötetre, ami Theta táskáján hevert. — Néger költészet? - Nem várom el tőled, hogy megértsd, Daisy. Nekem úgy tűnik, neked csak a Photoplay való; és még ott is el kell neked magyarázni a képeket. Daisy felháborodottan tátotta el a száját. - Nem igaz! - Igen, minden udvarlódnak ezt mondod, de mi, többiek, nem vesszük be. Most menj innen, Daisy! Hess, kicsi légy! - Theta eluta-sítóan legyintett Daisy felé, aki elviharzott, és mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, elpanaszolta, hogy Theta mennyire fent hordja az orrát. Henry ujjai megint a billentyűkre siklottak. - Biztos vagy benne, hogy tudod, hogyan kell barátkozni, kedvesem? - Nem akarok barátokat. Már így is van egy legjobb cimborám - felelte, és megpaskolta a fiú térdét. Majd a melltartójába nyúlt, és elővett egy ötvendollárost, amit Henry ingének zsebébe csúsztatott. - Tessék! A zongoraalaphoz. - Mondtam már, hogy felejtsd el.

Theta hangja ellágyult. - Sosem felejtek el egy szívességet. Ezt tudod. - Honnan szerezted ezt a zöldhasút? - Valamilyen Wall Street-i brókertől, akinek több pénze van, mint esze. Vett nekem egy bundát, csak hogy elkísérjem egy vacsorára. Es ezt meg is kapta; vacsoratársaságot. - Mind el akar venni. Csak egyszer találkoznék valakivel, aki nem képmutató. Valakivel, aki nem akar nekem bundát venni, hogy aztán a barátainak mutogasson. - Ha találkozol egy hasonlóval, kérdezd meg, hogy van-e bátyja - viccelődött Henry. - Azt hittem, Lionelnek csapod a szelet - válaszolt Theta. Henry vágott egy grimaszt. - Az inkább csak egy szellőcske. Folyton vihog, amikor megcsókolom. - Talán mert viccesen csókolsz - mosolygott Theta gúnyosan. Imádta, ahogy Henry mindig talált egy kis semmiséget, ami miatt kiadta a fiúi útját. - Ohio utcáin találkoztunk. A kansasi vásáron házasodtunk. Floridában elhagytál. Most csak a bánat marad utánunk... — énekelte Henry. - Egy nap, Henry DuBois, találkozol majd valakivel, aki neked adja ki az utadat, és azt sem tudod, mihez kezdj majd — tréfálkozott Thera. Az ügyelő ismét felbukkant, és figyelmet kérve ütötte össze tenyerét. - Rendben, emberek! Jöhet a Baál-szám az elejétől. Mindenki a helyére! Miss Knight, ez magára is vonatkozik. - Semmi pénzért ki nem hagynám, Wally. - Olyan elbűvölően mosolygott, mint a dicsőséges, ízig-vérig amerikai Ziegfeld-lány élő szobra, mielőtt második cigarettáját Wally friss kávéjába pottyantotta volna.

AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS Evie és Jericho a hosszú asztalnál ült, előttük könyvkupacok, rendőrségi jelentések, rajzok és csoportosított papírok hevertek. Jericho a könyvtár masszív kőkandallójában tüzet gyújtott, ami ropogott és szikrákat szórt, ahogy a száraz fát emésztette. Már egy órája itt voltak, dohos könyvekben keresgélve valami nyom után, ami rávilágíthatna a gyilkosság érthetetlen okkult jellegére. Evie fáradt volt és ingerült. Nem akart arra gondolni, amit tegnap látott, és még kevésbé szeretett volna belemerülni az ügybe. De Will hajthatatlannak bizonyult. Miközben beszélt, körbejárt a szobában, a cigarettájából lepotyogó hamu csíkját húzva maga mögött. - Rendben. Ismételjük át! Mit tudunk eddig? — kérdezte Will. - A gyilkos okkultista, vallási megszállott, talán a Jelenések könyvéé - felelte Jericho az asztalfőről. - Ezt honnan tudjuk? - Az üzenete említést tesz a babilóniai paráznáról és a Fenevadról, ami talán az Antikrisztusra utal. - Valóban — állapította meg Will. - De az idézet csak részben bibliai. Nem egyeznek teljesen. - Nagyon hasonlóak — mutatott rá Jericho. - Bármelyik könyvtáros vagy tudós megmondhatja: a nagyon hasonló nem egyenlő a pontossal. És ne feledd a pecséteket sem! Azok sokkal inkább valamilyen szertartási mágiára vagy miszticizmusra utalnak, mintsem a kereszténységre. - Will a lap szélén végigfutó szimbólumokra mutatott. Evie-nek ezek csak irkafirkák-nak tűntek: stilizált keresztek, macskakaparások, díszes betűk és geometriai ábrák összevisszaságának. - Nos ... - Will cigarettáját egy, már így is teli hamutartóba nyomta, és azonnal nyúlt is ezüst cigarettadobozában a követke­zőért, anélkül, hogy megállt volna. - Van egy szimbólumunk, nem igaz? - Egy pentagram - válaszolta Evie. - Igen. Nem igazán van ehhez érzékem. Evie, megtennéd...? - Will átnyújtott neki egy kis darab krétát, amit egy kacatokkal teli, régi szivarosdobozból halászott elő. Evie-nek beletelt egy másod-percbe, mire felfogta, arra kéri, rajzolja fel a jelet a palatáblára. - Nem, most rendesen rajzoltad. A fordítottat, légy szíves! Evie sóhajtva törölte le ötágú csillagát, és ismét felrajzolta, két csúcsával felfelé, eggyel lefelé. - Mi a különbség? - morogta. - Már mondtam: a fordított az anyagit jelenti istennel szemben. A lélek válik testté és nem fordítva. És most a kígyót, ha lennél olyan kedves! Evie befejezte a művet. Egész kígyószerű kígyó lett, legalábbis ő annak látta. Nem mintha Will megköszönte volna. Evie lesöpörte a krétaport a kezéről. - A kígyó mit jelent?

- Á! Az igazából egy nagyon régi szimbólum. A farkába harapó kígyó, nincs se eleje, se vége. Különböző időkben és kultúrákban létezik. Megtalálható a skandináv mitológiában mint Jörmungand, a görög mitológiában mint Uroborosz, a gnoszticizmusban, az ashantiknál, az egyiptomiaknál. A körforgást jelöli, az elképzelést, hogy az univerzumot nem hozzák létre és nem pusztul el, hanem folyton újjászületik, hogy újból és újból a rendelkezésünkre álljon. - Az örök visszatérés, ahogy Nietzsche nevezi - tette hozzá Jericho. - Ez azt jelenti, hogy újra kell majd élnem ezt a délutánt? - viccelődött Evie. Senki sem nevetett, így inkább azzal foglalta el magát, hogy divatos kalapot rajzolt a kígyó fejére. Will kivett egy maroknyi mentacukrot egy tálból, és a tenyerében görgette őket, miközben folytatta a járkálást, másik kezében továbbra is a cigarettával. - Akkor feltételezhetjük, hogy a gyilkosunk valamennyire ismeri az okkult tudományokat, a mágikus és vallási szimbólumokat és valószínűleg a Jelenések könyvét. De a babilóniai paráznát úgy említi: „a felékesített parázna a tengerbe vetve”. - Will egy pilla-natra elhallgatott. — Különös kifejezés. Zavaros. Talán egy, a gyilkos által létrehozott vallásból. - Hogy lehet egy vallást létrehozni? - kérdezte Evie. Will ránézett szemüvege felett. - Csak így szólsz: „Isten a következőket mondta nekem”, és aztán várod, hogy az emberek feliratkozzanak. Evie eddig nem sokat gondolkodott a vallásról. A szülei kato-likusokból lettek az episzkopális egyház tagjai. Vasárnaponként jártak istentiszteletre, de ez csak rutin volt, éppolyan, mint a fog-mosás vagy a fürdés. Valami olyasmi, amit az ember megcsinál, mert elvárják tőle. Evie nem mindig érzett így. James halála után egy évig féldolláros érméjét két, összeszorított tenyere közé vette, és hevesen imádkozott egy csodáért, egy táviratért, amiben az áll: Jó hír! Szörnyű hiba történt, és Jam és Xavier O’Neill közkatonát ÉPSÉGBEN MEGTALÁLTÁK EGY FARMON, FRANCIAORSZÁGBAN. De soha nem érkezett ilyen távirat, és bármilyen hit bontakozott volna is ki Evie-ben, az elsorvadt és meghalt. Most csak egy újabb reklámnak tartotta, ami egy előző generáció életét hirdette, de az övének semmit sem jelentett. - Még nem válaszoltunk a legfontosabb kérdésre: miért? Milyen célt szolgálnak ezek a gyilkosságok? - kérdezte Jericho, kizökkentve Evie-t töprengéséből. - Ez egy szörnyeteg - mondta Evie. - Nem igaz? Will egy csokibevonatú magokkal teli tálba nyúlt. A kezében dobálta a darabkákat, anélkül, hogy megette volna őket. - Valóban. De ez egy mi, és nem egy miért. Semmi sem történik ok nélkül, bármilyen eltorzult ok is legyen az. - Miért tépte ki a szemét? - kérdezte Evie. - Talán szuvenírnek kellett neki. Evie vágott egy grimaszt. - Egy szélforgó Coney Islandről, az a szuvenír, bá.

- Nekünk igen. De egy őrültnek? Talán nem. Vagy lehet, hogy valamiért szüksége van rájuk a rituáléhoz. Néhány kultúrában úgy tartják, hogy az áldozataid elfogyasztott húsa halhatatlanná tesz. Az indiai aghorik abban a hitben eszik meg a holtakat, hogy az majd ter-mészetfeletti képességekkel ruházza fel őket, míg az algonkin törzs úgy hiszi, hogy bárki, aki emberi húst eszik, démoni szellemmé, az úgynevezett Wendigóvá változik. Evie-nek felfordult a gyomra. - Nos, a Bibliában semmi sincs a szent kannibalizmusról. - Transzszubsztanciáció? — felelte Jericho. - „A ki eszi az én tes­temet és issza az én véremet”? - Remek - jegyezte meg Evie. — Most már biztos másként fogok nézni az áldozásra. - Ahogy azt már mondtam, Amerika fiatal ország, tele minden-féle emberrel. A különböző hitek folyamatosan összeolvadnak, és valami újat hoznak létre. - Will végzett a második cigarettájával is, és Evie látta, hogy ujjai egy harmadik felé vándorolnak, amiről, szerencsére, végül lemondott. A cigarettafüst így is sűrűn gomolygott a levegőben. - Van itt még valami, amit nem értek. Az üzenet... - Evie átkutatta a papírhalmot az asztalon, majd előhúzta a Ruta teste mellett talált cetli fényképét. Azt írja: „Ez vala az ötödik áldozat.” Miért az ötödik? Miért nem az első? - Igen. Zavaros. — Will megkerülte az asztalt, cigarettásdobozát még mindig a kezében szorongatva. - Jericho, felhívnád Malloy nyomozót, és megkérdeznéd, hogy történt-e más, megoldatlan gyilkosság, ami hasonló a miénkhez? - Nem gondolod, hogy ezt említette volna? - kérdezte Evie. - Sose bízd a véletlenre! - jegyezte meg Will bácsi, és egyértelmű volt, hogy ez az utolsó szava az ügyben. - Nemsokára ideje elindulnod az előadásodra a Főnix Ősi Rend­jének Nőegyletébe — emlékeztette Jericho Willt. Will a kandallón álló órára bandzsított, mintha rendreutasítaná, amiért a rossz időt mutatja, majd kettőt bólintott, mint egy igazgató, aki végül elfogadja egy diák tudományos érvelését az órán. - Valóban. Jobb, ha összeszedem a jegyzeteimet. - Odafent hagytad őket - emlékeztette Jericho. - A! Jó. Jó. - Will még egy ideig hallgatott, szemével körbepásztázott a szobán. - Úgy érzem, valamit nem vettünk figyelembe. Valami fontosat. A tűz árnyékokat vetett Will arcára. Lerázta aggodalmát, majd kiment a könyvtárból. Kopogtattak az ajtón. Végre egy látogató! Jericho kelt fel elsőnek. Abból, ahogy felpattant, Evie sejtette, nem ő az egyetlen, aki aggó­dik a múzeum miatt. Hangokat hallott, majd egy pillanattal később Jericho nem más­sal, mint Sam Lloyddal tért vissza. Evie összehúzta a szemét. - Lám, lám, lám. Gondolom, elhoztad a húsz dolláromat. Jericho Evie-ről Samre majd visszapillantott.

- Ti ketten ismeritek egymást? - Valójában Mr. William Fitzgeraldhoz jöttem. Itt van? - nyújtogatta a nyakát Sam. - Dr. Fitzgerald. És mégis mi dolgod neked a nagybátyámmal? - A . .. nagybátyád? - Sam meglepetten elmosolyodott. - Nem mondod! Nahát, micsoda véletlen! - Mi a véletlen? - kérdezte Will bácsi a szobába lépve. Rajta volt a kalapja, kezében aktatáskáját tartotta. Bal karjáról esernyő lógott, bár odakint sütött a nap. Sam előrelépett, és lelkesen kezet rázott Will-lel. - Örvendek, uram. Sam Lloyd. Van nálam valami, ami szerin-tem a magáé. Igazán? - Nos, uram, attól tartok, ez egy olyan történet, ami nem fog valami jó színben feltüntetni. Tudja, tegnap este a zálogosnál jártam, remélve, hogy kapok pár bankót az órámért; kissé nehéz idők járnak. És hal­lom, ahogy ez a fickó azt mondja, szeretne valamit eladni. Ritka kincs a Libabőr Múzeumból. - Sam bocsánatkérően vonta meg a vállát. - Egyszerűen így hívják az emberek, professzor. - Folytassa! - bátorította Will bácsi. Ha meg is sértődött, nem látszott rajta. Sam kinyitotta a táskáját, és elővette Cornelius Rathbone szabad- kőműves tőrét. Will a fény felé tartotta és megvizsgálta. - Ez valóban a miénk. - Felajánlottam a fickónak az utolsó húsz dolláromat érte, amit elfogadott, mivel látta, hogy a zálogos tíznél többért nem venné meg. Nem tudom, hogy jár-e valami jutalom, amiért épségben visszake-rült. - Sam szünetet tartott, gyors pillantást vetett Willre, majd a kezére meredt. - Csak gondoltam, nos, az egy dolog, ha azért veszel el valamit, hogy ehess, vagy ha egy csempésztől lopsz. De az más, ha valaki egy múzeumból emel el valamit. Az nem helyes. Evie csak bámult, száját kissé eltátotta. Sam kacsintott, és így szólt: - Hé, nővér, csak óvatosan, nehogy kiessen a nyelved a helyéről! Evie dühös pillantást vetett rá. - Ha a nyelvem eltűnik, tudni fogom, kinek a zsebében keressem először! Micsoda abszurd történet! Bá, ki kell innen rúgnod. Ő egy csaló, hazug, tolvaj, hazug... - Ezt már mondtad - jegyezte meg Sam. - Nos, akkor mondom megint! Ez az az átkozott szarházi, aki ellopta a húsz dolláromat a Penn pályaudvaron! - Evangeline, nincs mindenki hozzászokva az alvilági stílusodhoz - szidta le Will bácsi némi szünet után. - Igaz ez, fiatalember? Sam megnyugtatóan elmosolyodott. - Nézze, ez egy nagy félreértés, professzor. - Te vagy a nagy félreértés - vágta rá Evie. Sam sértett arcot vágott. - Ezt nem akartam megemlíteni, nehogy bajba sodorjam vele a fiatal hölgyet, de ellopta a kabátomat. - És nem is kapod vissza, amíg nincs nálam az a húsz dollár.

Jericho Evie mellé lépett, és Sam fölé magasodott. - Helló, nagy ember! Te vagy a bátyja? — kérdezte Sam. - Nem. Sam Jerichóról Evie-re pillantott. - Házasok vagytok? - Nem! - felelte Evie és Jericho, de nem elég hamar, hogy Sam észrevegye, ahogy Jericho elvörösödik. - Ide hallgass, nővér, nem tudom, miféle helyzetbe keveredtél itt. Én nem ítélkezem. Örülök, hogy biztonságban és épségben vagy a nagy-bátyáddal és az Jericho felé biccentett - óriás barátoddal. Csak jót akartam cselekedni, de már látom, hogy egy jó cselekedet sem marad büntetlenül. Szóval, ha visszaadnád a kabátomat, kvittek vagyunk, és már itt sem vagyok. Még azzal sem vádollak meg, hogy elloptad a tulajdonomat. Evie egy ideig csak tátogott, majd Sam felé ugrott, és végigkergette a hosszú asztal körül, közben felborítva pár könyvkupacot. - Megölöm. Ki akarja látni? JeriGho felemelte a kezét. Will elállta Evie útját, és megállította. - Elnézést, de egy kissé összezavarodtam, ráadásul - Will ismét az órára nézett - hat és fél perces késésben vagyok az órámról. Nem ítélem el a*tolvajokat, de a hazugságot ki nem állhatom, ahogy azokat sem, akik nem hagyják, hogy rendesen végezzem a dolgomat. Nos. Tényleg ellopta a húsz dollárját? Jól gondolja meg, mit felel, fiatalember! Most először Sam idegesnek tűnt. Kezével a hajába túrt, és egy centivel közelebb helyezkedett az ajtóhoz. - Nos, uram, egy nagy ember egyszer azt mondta: „A szubjektív az igazság; az igazság az szubjektív.” - Kierkegaard - mondta Will meglepetten. Hangja ellágyult. - Akkor is. A tények azok tények. Sam a cipőjére meredt. - Sajnálom. Vissza akartam fizetni, de aztán megláttam azt a fic-kót a zálogosnál, és az utolsó centemet is nekiadtam, hogy visszasze-rezzem azt a kést. Gondoltam, lehetne ez a békeajánlatom. - Ó, fogd már be! - motyogta Evie. - Talán ő maga lopta el. Sam tekintetét továbbra is lefelé szögezte. - Annyira leégtem, hogy át kellett ugranom a korláton, hogy felszállhassak a vonatra. Hívhatja a zsarukat, ha akarja. Valójában kicsit sem hibáztatnám érte. De olyan őszintén mondom, mint egy szená­tor, hogy én találtam meg az eltulajdonított értékét, uram. Remélem, ez számít valamit. - Úgy hallottam, a Sing Singben elég jó a koszt - morogta Evie. - Napi háromszori étkezés. - Evangeline — sóhajtotta Will. — A könyörületességet otthonról hozzuk. - Ahogy az elmebajt is. Will ujjaival egy szék támláján dobolt.

- Helytelen dolog volt elvenni Evangeline pénzét, nem számít, milyen nehéz helyzetben volt. Azonban nemes cselekedet volt, hogy visszahozta a múzeum tulajdonát, amikor nem kellett volna. Eddig még nem gondoltam az épület biztonsági védelmére. - Will megva-karta a fejét, és körbenézett az értékes könyveken. - Ha megengedi, hogy ezt mondjam, manapság az ember nem lehet eléggé óvatos. - Úgy bizony. - Evie dühösen pillantott Samre. Will bólintott, ahogy ezt végiggondolta. - Rendben. Mit szólna egy becsületes munkához a múzeumban? Sok a teendő, és éjszakánként itt maradhatna, hogy megakadályozza a nemkívánatos betöréseket. Evie Will felé pördült. - Bá! Ő a tolvaj! - Igen. Az. Maga jó tolvaj, Sam? Sam elmosolyodott. - A legjobb, uram. - Egy jó tolvajnak munkára van szüksége - fejtette ki Will. - Gondolom, most azonnal kezdhet. - Will, Evie-nek igaza van. Nem ismered, és csak útban lenne - jegyezte meg Jericho halkan. - Én őrködhetek, ha akarod. - Nem hiszem, hogy az bölcs dolog lenne, Jericho - felelte Will csendesen. Evie nem tudta, mit érthetett ezen, de Jericho arca megfeszült. - Mindig jól jön a segítség, főleg most, hogy egy gyilkosságon dolgozunk. - Egy gyilkosságon? - kapta fel a fejét Sam. - Izgalmasan hangzik. - Lehet, hogy nemsokára a tiedet kell majd kinyomozni, pajtikám figyelmeztette Evie. - Igen, nos, remélem, nem veti meg a kemény munkát — mondta Will. - Nincs is jobb egy kemény munkás napnál, mindig ezt mon-dom, uram. Will megint az órájára nézett. - Most már kilencperces késésben vagyok. Jericho, visszaadnád Mr. Lloydnak a kabátját, és megmutatnád neki az iratszekrényeket, kérlek? Jericho bosszankodva vette ki Sam kabátját a szekrényből, és kissé durván nyomta a kezébe. - Ez a srác hatalmas — suttogta Sam Evie-nek. - Mivel etetitek? Evie közelebb hajolt hozzá. - Rajtad tartom a szemem, pajtikám! Ha csak hamisan fütyörészel, ígérem, én magam doblak ki innen. Még a kalapodat sem lesz időd felvenni. - Nos - biccentett Sam, és felvette a kabátját. - Eléggé ragaszkodom ehhez a kalaphoz. Örülök, hogy ismét találkoztunk, nővér. - Akkor csupán tiéd volt a megtiszteltetés - felelte Evie, és kisi-etett, hogy utolérje Willt. Hallotta, ahogy mögötte Sam fütyülni kezdi az Am I WastingMy Time on You?-t. Hamisan szólt, és Evie- nek az volt a benyomása, hogy direkt csinálja. - Bá! - kiáltotta Evie. A bejárati ajtóban kapta el Willt. - Evie, nem várhat? A hölgyek az akármilyen Ősi Rendből...

- Főnix - segítette ki Evie. - A Főnix hölgyek már várnak, és ha nem szerzek taxit, a megbocsátható késésemből az udvariasság határait meghaladó késés lesz. - Bá, nem engedheted, hogy Sam Lloyd itt dolgozzon. Ezek között az értékes műkincsek között! A gatyát is lelopja rólad. - Épp ez a képessége válhat még a hasznunkra. - Hogy érted? - A múzeumnak időről időre... rafináltnak kell lennie, hogy lecsapjon bizonyos tárgyakra, történetekre és emberekre, még mie­lőtt ezt más tenné meg. Ez kényes dolog. - Azt várod, hogy elhiggyem, vannak más emberek is, akiknek kellenek ezek a hátborzongató tárgyak? - Meg lennél lepve. - Akkor is egy tolvaj. - Egy tolvaj, aki Kierkegaard-t olvas, igazán figyelemre méltó tolvaj. - De bá... - Evangeline, nem mindenki születik kényelmes házba, jó nevű utcába, Ohióba - mutatott rá Will. A megjegyzés fájt. Miért Sam Lloydot, az egyszerű bűnözőt és nem őt vette védel­mébe Will? Sam idegen volt, ő viszont a családja. A családtagoknak nem kellene megvédeniük egymást? De ő a másik félnek adott igazat, ahogy az anyja és az apja tette Harold Brodie-val, ahelyett, hogy a saját lányukat védték volna. Ha Will bácsi ragaszkodik ehhez az ostobasághoz, nos, az az ő baja. Bolond lenne beleavatkozni. - Remélem, igazad van vele kapcsolatban - mondta Evie, és visszament a könyvtárba. A rend kedvéért még egy mérges pillantást lövellt Sam felé, majd leült a hosszú asztalhoz, hogy átnézze az újság-kivágások és a könyvek halmait, bármi olyan után kutatva, ami rávi-lágíthat Ruta Badowski különös meggyilkolására. Amikor elege lett belőle, titokban elővette a Photoplay egyik számát. - Clara Bow megszökött Charlie Chaplinnel? - pillantott bele az újságba Sam a lány válla fölött. Evie nem nézett fel. - Miért nem veszed el és olvasod el magad? Úgy tűnik, tehetséges vagy mások dolgainak az eltulajdonításában. Sőt, miért nem viszed magaddal útban kifelé? Sam vihogott. - Nahát, miért szalasztanék el egy ilyen nagyszerű munkalehető­séget? Mellesleg, nem tudnám elviselni, ha hiányolnál, nővér. - A távolság csak megerősíti a köteléket. Tegyük próbára ezt a mondást, mit szólsz? Hozom a kalapodat. - Nem lehet. A nagybátyádnak szüksége van a segítségemre. Nézd ezt a sok holmit; ki sejthette, hogy ennyi babonás varázslat létezik? Például ez: a hopik szerelembűbája. Ó, jobb, ha nem adom a kezedbe, nővér! Még a végén belém esel. - Majd ha piros hó esik.

- Számolom a napokat. - Akkor remélem, sokáig el tudsz számolni - felelte Evie. A fiú kicsit közelebb hajolt. Evie látta szemének borostyánpöttyeit. - Valld csak be; élvezted azt a csókot. - Jössz nekem húsz dollárral! - Készpénzben vagy csekkben kéred? - kérdezte szemtelenül. Még a legostobább ohiói lányok is ismerték ennek a kifejezésnek a jelen-tését: Most kéred a csókot vagy később? - A bankok zárva vannak, pajti. Sam bólintott. - Akkor csekk. — Fütyörészve elindult a könyvtár ajtaja felé. Evie követte felfelé a széles, kanyargó lépcsőn, ami az épület második emeletére vezetett. - Segíthetek, nővér? — Megbizonyosodom róla, hogy nem a fél múzeummal távozol. - Csak könnyítek magamon — intett a férfimosdó felé a lépcső tetején. Amikor elérte az ajtót, Evie megállt odakint, és karját keresztbe fonta a mellkasán. - Szívesen behívnálak, de eddig sikerült megúsznom a börtönt a kisebb lopásokkal. Utálnám, ha perverzióért varrnának be a Tombsba. - Bármit vállalok, ha azzal megszabadítalak a nagybátyám múze-umától jegyezte meg Evie. - Megvárlak. - Helyezd magad kényelembe, babám! A múzeum dohos mosdójában Sam megmosta a kezét, majd tovább folyatta a vizet. Fütyülve leült a repedezett csempepadlóra, és Evie lábának árnyékát figyelte az ajtó repedése alatt, ahogy ide-oda járkált. A lány végül megunta a várakozást. Sam kinyitotta Jericho tárcáját, amit még akkor emelt el, amikor a szőke óriás a könyvekkel volt elfoglalva. Túl jóhiszemű fickó. Ez veszélyes szokás - a bizalom. Sam kivett egy ötdolláros bankjegyet, és betett két egydollárost. Ez volt a legősibb trükk a nagykönyvben: ha csak simán kiveszed a nagy összeget, a másik még lopással vádolna. De ha helyébe néhány aprót tesz az ember, a fajankó majd azt hiszi, elköltötte a pénzét, csak nem emlékszik, hogy helyette aprópénzt kapott. Kabátzsebéből Sam két ezüst hamutartót vett elő, amit a könyvtárból sikerült elcsennie észrevétlenül. Ezt később, remélte, el tudja adniegy rossz hírű zálogosnak a Boweryn pár dollárért. Egyelőre becsoma­golta őket a mosdó kéztörlőibe, és elrejtette a vécécsésze mögött. Nagy tervei voltak, amikhez időre és pénzre volt szükség. Evie árnyéka eltűnt. Sam résnyire nyitotta az ajtót, és látta, hogy a folyosó üres. Ismét becsukta a mosdó ajtaját, elzárta a csapot, és a tükörképére meredt a magas, fakeretes tükörben. Sötét hajának két tincse az arcába, aranypettyes szemének két oldalára lógott. Könnyed arckifejezése eltűnt, helyét kemény elhatározás vette át. - Örülök, hogy találkozunk. A nevem Sam Lloyd. Mondja meg, hol van, különben...

Sam megtorpant. Bár fejében már tucatszor eljátszotta a jelenetet, sosem volt igazán biztos benne, hogy fog belekezdeni, amikor eljön az ideje. Csak azt tudta, hogy nem megy oda felkészületlenül. Sam felhúzta a nadrágszárát, és levette az odaszíjazott fegyvert. Megfor-gatta a kezében, megvizsgálta a csövét és kipróbálta a ravaszt. Kinyi-totta a tárat és megpörgette. Tölténye még nem volt. A hamutartók majd eleget hoznak hozzá. Ezt a múzeumi állást a jó szerencsének köszönheti, könnyebben ment, mint bűvész trükkökkel pénzt keresni a Times Square utcáin. Már csak egy kis ideig kellett kibírnia - addig, amíg kideríti, kinek kell megfizetnie azért, ami a családjával történt. És meg fog fizetni. Sam a homlokát ráncolva pillantott a tükörbe. Idősebbnek tűnt tizenhétnél. Kiegyenesítette gallérját, haragos tekintetét mosolyra váltotta, felemelte a fegyvert, és a tükörképére célzott vele. - Örülök, hogy találkozunk. A nevem Sam Lloyd. Mondja meg, hol van, és akkor talán életben hagyom. Sam lépéseket hallott, és sietve visszatette a fegyvert a tokjába. Az ajtó kinyílt, és Jericho lépett be rajta. Sam úgy tett, mintha kezet mosna. - Valami baj van? - Úgy néz ki, elhagytam a tárcámat. - O, jaj! Nehéz helyzet, pajti — mondta Sam. - Akarod, hogy segítsek a keresésben? Jericho Samre sandított, felajánlását mérlegelve. - Kösz. Sam végigkísérte Jerichót a múzeumon, úgy téve, mintha a tár-cát keresné, és rámutatva pár helyre, ahol az esetleg megbújhatott. Amikor elérték a könyvtárat, kirázta a nadrágszárából a sok könyv- szekrény egyikének közelében. Nem lett volna bölcs dolog, ha Sam hirtelen megtalálta volna a tárcát; azt kellett elhitetnie, hogy Jericho maga bukkant rá. - Odafönt már nézted, nagy ember? Jericho összevonta a szemöldökét a nagy ember kifejezésre. A csi­galépcsőn felment az emeletre, és végigment a könyvek között, míg észre nem vette a tárcát a földön. - Megtaláltam - kiáltotta. Kinyitotta, és a homlokát ráncolta. - Megesküdtem volna rá, hogy még volt öt dollárom. De csak kettő van itt. - Jaj, ez kemény! Jobb, ha most már vigyázol a pénzedre - tanácsolta Sam nyugodtan. Evie a Vallási buzgalom és fanatizmus a felégetett körzetben című könyvet lapozgatta. Úgy tűnt, az író azzal a szántszándékkal írta a könyvet, hogy az olvasók elaludjanak felette, mindenesetre Evie-neknehezére esett megjegyeznie bármit is, amit olvasott. így végül már csak lapozgatta, majd hirtelen megállt, amikor meglátott egy rajzot a vége felé. Ugyanaz a szimbólum volt, ami a gyilkosságnál is fel-bukkant. A kép alatt ez állt: A Testvérgyülekezet pentagramja , BRETHREN, NY, KB. 1832BOL.

Megcsörrent a telefon, hangja visszhangzott az üres múzeum-ban. Evie behajtotta az oldal sarkát, hogy később megmutathassa Will-nek, majd a telefonhoz szaladt. - Tartsa! Kapcsolom - szólt az operátor. Kattanás és sistergés hal-latszott, végül Theta hangja recsegett bele a telefonba. - Szió, Evie. Theta vagyok. Figyelj, még mindig el akarsz jönni a show-ra? - Naná! - Pazar. Hagyok neked és Mabelnek két jegyet a színházban a ma esti előadásra. Utána lesz egy parti Greenwich Village-ben, ha nem kell korán lefeküdnöd. - Hajnal előtt sosem fekszem le. - Ez a beszéd! És Évii, a legjobb göncödet vedd fel! - A legelképesztőbb lesz, amit valaha láttál. Will irodájának magányában Evie fel-le ugrált. Végre! Ma este ő és Mabel kimozdulnak Thétával és népszerű barátaival. Visszatáncolt a könyvtárba, és közben egy dzsessz számot dúdolt. - Veled meg mi történt? Megnyerted a Miss Amerika versenyt, vagy mi? kérdezte Sam. Összeszedte Evie könyveit egy magas kupacba, hogy a helyére tegye őket. - Ma este Miss Theta Knight vendége leszek a Globe Theatre-ben, Mr. Ziegfeld legújabb revüműsorára és utána egy zártkörű partira. - Puccosan hangzik. Kell egy partner? - Zártkörű parti! - énekelte Evie. Leemelte a sálját és a kalapját a hatalmas kitömött medve mancsáról, ahová korábban akasztotta őket. - Igaz is, azon tűnődtem, hogy tud-e erről valamelyikkőtök valamit? - A fiú a kupac tetején álló újságkivágásra mutatott az álomkóros lányról. Evie odanézett, miközben sálját laza masniba kötötte a nyakán. - Az is a bá egyik fura cikke. Gyűjti ezeket a különös kis szellem- történeteket. Gondolom, ez is a munkájához tartozik. Miért kérded? - felelte Evie. Sam magára erőltetett egy mosolyt. - Csak úgy. Próbálok képben lenni. Evie megpaskolta a fiú arcát. - Sok szerencsét, Lloyd! Evie elhagyta a múzeumot, és végigment a Central Park Westen. Tíz háztömbbel arrébb a Bennington gótikus, háztetők és fák fölé magasodó tornyai látszottak. Kellemes késő délután volt, és Evie-t hirtelen optimizmus kerítette hatalmába — az érzés, hogy minden lehetséges, és legtitkosabb kívánságait úgy varázsolhatja elő a sem­miből, mint a bűvész a pénzérmét. Egy újságosbódénál egy fiatal fiú az újság késői kiadását árulta, annak szalagcímeit kiáltozva, de Evie-t túlságosan lefoglalták az előtte álló tökéletes estéről alkotott elképzelései, hogy érdekelték volna. Miközben azon ábrándozott, hogy mit fog viselni, zaklatott anyák mellett haladt el, akik a gyerekeiket terelgették a park szélén, majd egy verklis közelében, aki mellett egy londinernek öltöztetett kis majom ugrált. A fogait csattogtatta és a

járókelőkre rikoltott, amígmeg nem jutalmazták pár pennyvel mutatványát. Két lány, egyforma köpenyben, akik egy éjszakai klubot reklámoztak, egy szórólapot nyújtottak felé. – Ez micsoda? — kérdezte Evie. - Az Éjszakai Bagoly klub. Tartunk egy Salamon Üstököse partit! - Egy mit? - Jesszumpepi, hát az üstökös! - felelte a magasabbik lány erős New York-i akcentussal. - Pár héten belül repül át New York felett. Csak ötyenévente jön, vagy valami ilyesmi. Állítólag olyan lesz, mint ... hogy is mondják, Bess? - A mennyei kinyilatkoztatás órája - ejtette ki a másik lány jól érthetően a szavakat. — Mint valami csoda, vagy ilyesmi. Minden varázsló meg földön fetrengő jelnek tekintette. Mindegy, a lényeg, hogy a klub pazar partit rendez a tiszteletére. El kell jönnöd. O, és a kabátod egyszerűen csodacsini! - Köszönöm - mondta Evie elégedetten. A szórólapra pillantott. Egy karikatúra volt egy flapperről, aki táncával vihart kavart, kok­télja kilötykölődött a pohárból. Fölötte egy ragyogó üstökös ívelt el New York City városképe felett. A művész arcot is rajzolt az üstö-kösnek, ami lemosolygott a csinos lányra. Tüzes csóvája szikrát szórt a városra. - Ugye nem akarod kihagyni az év legvarázslatosabb estéjét? — kérdezte a magasabbik lány. - Semmiképp-szki — felelte Evie. Salamon Üstököse. A mennyei kinyilatkoztatás órája. Talán sze-rencsét hoz majd neki. Akárhogy is, pompás ürügy volt a partizásra, és miközben az előtte álló és az azt követő estékre gondolt, vidáman folytatta útját, kezében szorongatva a szórólapot. A sarkon meg­várta, amíg a közlekedési rendőr fehér kesztyűs kezével szabad utatad. Belefájt a sípjába, ezzel ismét mozgásra sarkallva a tömeget, és Evie hazafelé indult. Mögötte az újságos fiú magasra emelte az újság késői kiadását, úgy kiáltozta a szalagcímet bárkinek, akinél egy ötcentest sejtett. - Rendkívüli! Rendkívüli kiadás! Az őrült ismét gyilkossággal fenyegetőzik!

EGY KIS PÚDER A Globe Theatre előtt, a Negyvenkettedik utcában, a kivilágított ponyván nagy betűkkel villódzott a felirat: Florenz Ziegfeld bemutatja: SEMMI ÁMÍTÁS, MUSICALREVÜ, AZ AMERIKAI LÁNYOK DICSŐÍTÉSÉRE. Az estéhez kiöltözött emberek az előkelő, neoklasszicista színház előtt tolongtak, izgatottan, hogy olyan sztárokat láthatnak, mint Fanny Brice, Will Rogers és W. C. Fields, valamint a tehetséges énekes-és táncoslányokat, az ünnepelt Ziegfeld-lányokat, a gyönyörű model­leket, akik díszes fejdíszekben és elegáns, sokat sejtető kosztümökben vonulnak végig a színpadon. Ez volt a csillogás fellegvára, és Evie aligtudta elhinni, hogy ők is helyet kaptak az ívelt erkélyen a gazdag, bundával és ékszerekkel felcicomázott emberek között. Evie oldalba bökte Mabelt. - Ó, nézd, ott van Glória Swanson. - Az alsó szintre mutatott, ahol a csábos, fiatal mozisztár, hermelinben és bársonyban, a rajongó pil-lantások kereszttüzében ült. - Káprázatos - suttogta Evie elismerően. — Azok az ékszerek! Hogy fájhat a nyaka! - Ezért gyártja a Bayer az aszpirint - súgta vissza Mabel, mire Evie elmosolyodott, tudva, hogy még egy szocialista sem immúnis egy mozisztár csillogására. A fények elhalványultak, és a lányok izgatottan szorították meg egymás kezét. A karmester felemelte pálcáját, és a zenekari árokból harsány nyitány hangzott fel. A függöny felgördült, és mosolygó kóristalányok egy csapata, élénk színű fürdőruhában, belekezdett tökéletesen összehangolt sztepptáncába, miközben egy szmokingos úriember a gyönyörű lányokról énekelt. Evie még sosem volt ilyen izgatott. Mindent imádott a show-ban, a muris, Alpokban játszódó jódliszámtól, egy arab sejk háremének pezsgő táncáig. Azt kívánta, bár soha ne érne véget, de a műsorfüzetből látta, hogy elérkeztek a fináléhoz. Állítólag Mr. Ziegfeld mindig a leglátványosabb produkciót hagyta a végére. A fények vibrálni kezdtek, mintha villámlana. A zenekari árokból csattanó cintányér, a hegedűk éles vinnyogása és heves dobütem hallatszott. A rivaldafények közeléből füst szivár­gott, ami a közönség felé szállt. A színpadon mezítlábas, hiányos öltözetű lányok magas, gyöngyös fejdíszekben sejtelmesen vonaglottak egy aranyoltár mása alatt. Egy szőke szépség, provokatív, arany selyemben, megállt az oltár tetején. Úgy táncolt, mintha transzban lenne, miközben a zene egyre hangosabb lett, és a fények felvillan-tak. A lány édes hangon énekelt, a szellemvilághoz könyörögve, hogyne áldozzák fel az aranybálványnak. Egy kifutón elegáns Ziegfeld- lányok sétáltak végig szellemszerűen. Az egész jelenet hipnotikus volt, és Evie feszülten hajolt előre.

- Ott van Théta - súgta Mabel. Az egyik kóristalányra mutatott, jobbról a másodikra a sorban. Bár úgy volt felöltöztetve és kismin-kelve, mint a többi lány, volt valami-különleges Thétában, gondolta Evie. A többi táncos közömbös tekintete azt a benyomást keltette, mintha semmi izgalmasra nem gondolnának, csupán arra, hogyan fogják kimosni a harisnyájukat a show után. De Theta képes volt elhitetni a közönséggel, hogy Baál imádója, aki beleveszik az őrült jelenetbe. Épp amikor a cselekmény elérte lázas tetőpontját, és a pap kését az áldozati szőke szívébe szúrta volna, a hős az oltárhoz sietett, leverve a híveket. Hátralökte a papot, összezúzta a bálványt, az elalélt lányt levitte a kivilágított lépcsőn, és biztonságba helyezte. Táncoslányok csoportja sasszézott át a színpadon hatalmas, tollas legyezőkkel, és a jelenet hirtelen egy esküvői képpé alakult át. A kóristalányok vörös rózsaszirmokat dobáltak, ahogy a friss házasok, visszafogott fehér-ben, énekelve fogadtak örök szerelmet egymásnak. Majd a függöny legördült, eltakarva a jelenetet, és a show véget ért. — Csodálatos voltál - kiáltotta Evie kicsivel később, ahogy ők négyen - Evie, Mabel, Theta és Henry - rákanyarodtak a fákkal sze-gélyezett Bedford Streetre Greenwich Village-ben, útban a partira, aminek az egyik lány volt a házigazdája. — Ja. A „rendezői balról a második lány” a specialitásom - jegyezte meg Theta. Henry belekarolt. — Csak így tovább, drágám, és még lehetsz a „rendezői balról az első lány” is. - Nos, szerintem eszméletlen voltál - dicsérte Evie. - Mabel és én rögtön kiszúrtunk. Nem igaz, Mabesie? - Naná! - Édesek vagytok, hogy ezt mondjátok, lányok. Ez lesz az a hely, itt. Megálltak egy vörös téglás épületnél. A parti még a lépcsőn is folyt, ahol egy tollas boás lány, két ujja közt hosszú cigarettatartó pálcával, máris részeg volt. Lábával eltorlaszolta az útjukat. - Mi a jelszó? - Ontario - válaszolta Henry. - így kell mondanotok: Ont a Rió — utasította őket. - Ont a Rió - ismételték. - Entrez!- A lány cipősarkának csattanásával leengedte a lábát, és a négyes belépett az előtérbe. Felmentek három emeletet a lépcsőn, amit az emberek madárszerű rajai tarkítottak, míg elértek a lakáshoz, aminek ajtaját egy jeges vödörrel támasztották ki. Odabent a rádió-ból egy dzsessz szám szólt. A házigazda lány ellejtett előttük egy han­gos „Hát megjöttetek!” kiáltással, majd eltűnt egy másik szobában, mintha csak egy láthatatlan áramlat sodorná. A padlón egy lámpa állt, az apró konyha még apróbb tűzhelyének egyik platnijáról pedig Thomas Jefferson mellszobra nézett le rájuk, amire valaki rárakta cloche kalapját. Egy srác az FII Take Manhattent dudorászta néhány kóristalánynak és a barátaiknak, akik a lábánál ültek és vele énekeltek. Mabel megrángatta Evie kabátujját. - Az öltözékem nem igazán illik ehhez a partihoz.

- Nincs olyan, amit egy kis púderrel ne lehetne megoldani, édes pofa — felelte Evie. Sóhajtva leemelte strasszos, pávatollas fejdíszét, és Mabel fürtjeire erősítette. íme, Mabesie! Úgy festesz, mint a Gimbels kirakatai karácsonykor. És azokat ki nem szereti? - Köszi, Evie. - Fenékig - szólt Theta, mindnyájuk kezébe egy-egy italt nyomva. Mabel az övére meredt. - Én nem igazán szoktam inni. - Az első korty a legkeserűbb - jegyezte meg Henry. Mabel belekortyolt a poharába, majd fintorgott. - Ez szörnyű. - Minél részegebb vagy, annál finomabb lesz. Evie annyira ideges volt, hogy két nagy hörpintéssel lenyelte a koktélját, majd újratöltötte a poharát. Henry felvonta egyik szemöldökét. - Látom, nem ma kezdted. - Mi mást lehet csinálni Ohióban? A szalonban valakik hevesen vitatkoztak, majd egy női hang élesen kiáltotta: - Ha nem hagyod azonnal abba, én magam hívom ide azt az okkult gyilkost és kérem meg, hogy csináljon ki, Freddie! Mindenki a híd alatti gyilkosságról és az újabb fenyegetésről kez­dett fecsegni. - Az egyik cimborám mondta, akinek a kuzinja rendőr, hogy a nőt megerőszakolták. - Én azt hallottam, az egésznek az olasz és ír gengszterháborúkhoz van köze. A lány valakinek a lotyója volt, és túl jóban lett valakivel, akivel nem kellett volna. - Ez egyértelműen valami tengerentúlról behozott átok lesz. Nem kéne több idegent beengedni az országba. Különben ez történik. - Evie nagybátyja segít a kopóknak megkeresni a gyilkost - tájé­koztatta őket Theta. Mindenki Evie köré gyűlt, kérdésekkel bombázva őt: Van már gyanúsítottjuk? Az áldozatnak tényleg hiányzott a szeme, ahogy azújságok állítják? Igaz, hogy a meggyilkolt lány prostituált volt? Évié-nek alig volt ideje, akár csak egy kérdésre is válaszolni, amikor egy lány felkiáltott az ajtóban: - Roonie-nak itt van az ukuleléje! Búp-búp-ö-dít-dít-do-do-dá! És ennyi, a többiek máris ugrottak, egyik izgalomból a másikba, közben szünetet sem tartva. Az 6 csillogásuk mellett Evie kicsinek és unalmasnak érezte magát. Mindnyájan annyira elbűvölőek és izgal­masak voltak! Színházi emberek, akik énekeltek, táncoltak és szere-peltek, akik bankárok és pénzes emberek barátai voltak. Mit tehetett Evie? Milyen képessége volt, amitől észrevették volna? Evie halványan tudatában volt, hogy már inkább részeg, mint józan. Egy kis sürgető, értelmes hang azt tanácsolta, hogy lassítson és maradjon csendben. Hogy amit tenni készül, az valószínűleg rossz ötlet. De mióta hallgatott ő az értelemre? Az a balfékeknek és a presbiteriánusoknak való. Evie ledöntötte maradék martiniját, és köze-lebb araszolt a híres társasághoz, akik énekükkel kísérték az ukulelét.

- Sosem fogjátok kitalálni, mire vagyok képes - mondta Evie vidá-man, miután befejezték az IfYou Knew Susie című dalt. - Segítek egy kicsit: olyan, mint egy bűvész trükk, csak jobb annál. — Ronnie ujjai megálltak az ukulele húrjain. Most már rá figyeltek, és ez tetszett neki. - Kiolvasom a titkokat bármilyen régi tárgyból. Búpbúp-ö- ding-dong... ding-dong. Tbeta elorozta Evie poharát, és beleszagolt. - Tényleg, képes vagyok rá! Figyeljetek! - Előrenyúlt, és megra­gadta az egyik lány fülbevalóját, rá se hederítve annak tiltakozására. A drámai hatás kedvéért Evie a homlokához szorította a fülbevalót. Egy pillanatra megtorpant; mi van, ha azt a szörnyű fütyülést fogja hallani, mint Ruta Badowskinál? De amint erre gondolt, annál eltökéltebb lett, hogy kitörölje a fejéből azt a híd alatti képet, és ekkora fülbevaló felfedte titkait. - Az igazi neved Bertha. Billie-re változ­tattad, mielőtt idejöttél volna... Delaware-ből? A lány szája tátva maradt. Ujjongva tapsikolt. - Hát nem lenyűgöző? O, mondj valamit Ronnie-nak is! Evie emberről emberre járt, apró információmorzsákat felszede-getve, egyre jobban belemelegedve. —A születésnapod június elsején van, és a legjobb barátnőd neve Mae. -Ebédidőben a Sardisba mentél, és sózott marhahúst ettél. - Van egy törpepapagájod, Gladys. - Nahát, ez pazar, fel kéne vele lépned, kölyök! - javasolta Ronnie, az ukulelés. - Persze, hogy fel fogok lépni! - jelentette be Evie hangosan, hagyva, hogy a gin beszéljen helyette. - A nappalimat szalonná ala-kítom, és minden este odajönnek az emberek, és én megmondom nekik, mit ettek ebédre. Minden újság rólam fog írni. Én leszek a Szendvics Szvámi. Mindenki nevetett, és nevetésük úgy ölelte körbe Evie-t, mint egy meleg takaró. Ez volt a legjobb város a világon, és Evie most egyenesen a közepébe vetette magát. Egy óra alatt körülbelül egy tucat tárgyba nézett bele, és most már határozottan szédült. Késő volt - vagy korán, attól függ, honnan nézzük. Néhány fiú csíkos nyakkendőjét a lány feje köré tekerte és fél masniba kötötte. Mabel elaludt a kanapén. A házigazda egy tálca szendvicset hagyott Mabel hasán egyensú-lyozni, és időről időre, ha valaki eltámolygott mellette, elcsent róla egyet. A lány lábánál egy szenvedélyes pár soha véget nem érő nyálcsatában fonódott össze. Henry lehuppant Evie mellé. - Mondd csak, cukorfalat, ez a parti trükköd? Valid be az igazat: egy bűvész segédje voltál. - Á-á - felelte Evie vigyorogva. - Nos, akkor meg hogy tanultad meg? - kíváncsiskodott Henry. — Mindig is képes voltál rá, hogy... - Ujját a homlokára tette, és úgy tett, mintha a lány gondolataiban olvasna, mire Evie felnevetett. Elég . részeg volt ahhoz, hogy elmondja neki az igazat, de valami kis hang azt súgta, ne tegye. Az este olyan tökéletesen alakult. Mi van, ha ez is rosszul végződik, mint a legutóbbi parti?

- Egy hölgy sosem árulja el a titkait - felelte Evie kissé összemosva a szavakat. Henry mintha tovább akart volna faggatózni. Evie ezt érezte. De aztán a fiú ismét elmosolyodott. - Hát persze, hogy nem. - Szeretnéd, hogy elmondjam neked a te titkaidat, Henry? - Nem, koszi, drágám! Szeretek a sötétben tapogatózni. Ráadásul, ha elárulnám magamnak az összes titkomat, kevésbé lennék titokza-tos. - Felvonta egyik szemöldökét, és úgy csücsörített a szájával, mint John Barrymore65 a Don Jüanban, és Evie úgy érezte, jól döntött. A lány felvihogott. - Kedvellek, Henry. - Én is kedvellek, Évii. - Barátok-szki? - Naná-szki. Theta nagy puffanással érkezett le melléjük a zebrabőr szőnyegre. - Úgy érzem magam, mint egy bebalzsamozott hulla. - Bebalzsamozott hullarészeg? - Annyira eláztam, mint egy hal. Ideje takarodót fújni. - Bármit, amit csak akarsz, csinibaba. - Theta! - Evie az ujját ingatta abba az irányba, amerre Thétát sej-tette. - Nem engedted, hogy feltárjam a titkaidat. Theta egy percig hezitált, de túl részeg volt ahhoz, hogy nemet mondjon. - Tessék, Evil - nyújtott át neki egy ónix, jaguár formájú karperecét. – Aszületésnapom február huszonharmadikán van, és egy punnyadt szendvicset ebédeltem a konyhában egymillió órával ezelőtt. Evie a markába szorította a karkötőt, és mindent elsöprő szomo­rúságot és félelem nyomát érezte. Látta, ahogy Theta a koromsötét éjszakában szalad, ruhája szakadt, arca tele van zúzódásokkal. Theta félt, annyira nagyon félt. Evie-nek muszáj volt elengednie. Amikor kinyitotta a szemét, Theta furcsán nézett rá, de Evie csak azt a másik Thétát látta, a rémült lányt, aki az életéért futott. - S-sajnálom. Nem tudtam meg belőle semmit - hazudta Evie. - Semmi gond - felelte Theta, és visszavette a karkötőjét. Ám gya­nakvó pillantást vetett Evie-re, és a lány remélte, hogy nem ment túl messzire. Jobb, ha mostantól nem veri nagydobra a partitrükkjét. Egy váza épp a fejük felett repült el és a falnak csapódott. A szőke lány hajította el a Baál-számból, valamilyen Daisy. Most kiabálni kezdett: - Senki sem értékeli, amit a show-ért teszek! Se Flo, se senki! Én egy sztár vagyok, és elmehetnék Hollywoodba is, és bármikor szere-pelhetnék egy filmben! - Jó öreg Daisy — mondta Henry mindent tudóan. - Ideje lelépni - jegyezte meg Theta. Evie felébresztette az álmos Mabelt, Henry pedig elment a kabát-jaikért. Evie bal kezével megcélozta a kabát ujját, de folyton eltévesz-tette, és végül Henrynek kellett ráadnia.

Evie megpaskolta a fiú arcát. - Küldd el a számlát a szolgálataidért, Henry! - Most az egyszer ingyen volt. A négyes kéz a kézben kacsázott végig Greenwich Viliágé bohém utcáin, elhaladva kis éjszakai klubok és műtermek mellett. Eközben egy bolondos kis dalocskát énekeltek, amit Henry talált ki, és ami-nek egyik sora így hangzott: „és fenekét rátette nem másra, mint Fredre”, amitől Thétának mindig nevethetnékje támadt. A szörnyű fejfájás első hullámai felkúsztak Evie tarkóján, megfeszítve koponyá-ját és megfájdítva a szemét. Nem tudott szabadulni attól, amit Theta karperecét tartva élt át. Nem tudta, milyen terror elől menekülhetett a lány, és abban sem volt biztos, hogy szeretné tudni, ezért még han-gosabban énekelt, hogy elfojtsa fejében a hangokat. A Washington Square Park végében Henry megállt, és felugrott egy padra. - Tudtátok, hogy ez egykor a szegények temetője volt? Több ezer test van itt eltemetve. - Lehet, hogy nemsokára én is egy leszek közülük - ásított Theta. - Oda nézzetek! - kiáltotta Henry, az arany holdra meredve, ami sápadt fénybe vonta a tintakék eget a Washington Square boltíve felett. Hátrahajtották a fejüket, hogy megcsodálják szépségét. - Szép - szólt Evie. - Ahogy mondod - értett egyet Theta. - Ó, istenem - nyögte Mabel. Az út menti árok felé fordult, és kidobta a taccsot.

A BÁNAT, MINT TOLLKABÁT Memphis a temetőben ült egy fejfa közelében, melyen ez állt: Ezekiel Timothy. Született 1821-BEN. Szabad emberként halt m e g 1892-BEN. Elővette lámpását a rejtekhelyéről, és sárgás ragyogása mellett egy új versen kezdett dolgozni. Bánatát télikabátként cipeli, mely túl nehéz, nem repülhet. Kihúzta a nehéz szót, és a súlyosat írta be helyette, de aztán úgy döntött, ez túl mesterkélt, és visszaírta nehézre. A Hudsonon egy csónak suhant el a vízen, fény-csíkokat húzva maga után. Memphis egy ideig figyelte, inspirációt gyűjtve, de elfáradt, így végül fejét a karjára támasztotta és elaludt. Az ismerős álomban Memphis a keresztútnál állt. A vidék lapos és aranybarna volt. Előtte az úton a por ködfelhőként kavargóit, sötétbe vonva a napot. Ott volt a farmház, a csűr és a fa. Az örvénylő porban vadul pörgött egy szélkerék. A varjú hangja a földek felől szólt, és őrülten csapkodó szárnyával épp a magas, nyurga férfi előtt verdesett, aki minden egyes lépésével hamuvá perzselte a búzát. Memphis ijedten rezzent össze, és felébredt. A lámpásban a gyer-tya elaludt. Nagyon sötét lett. Visszatette a lámpást titkos faodvába,összeszedte a holmiját, és elsétált a dombon álló ház előtt. Ne nézz oda; menj tovább!, gondolta Memphis, ahogy elérte a kapuját. Most meg miért jutott ez eszébe? Miért libabőrözött a karja? Babona. Ostoba, visszamaradott babona. O nem hisz az ilyesmiben, és hogy próbára tegye magát, hogy megkülönböztesse magát az ijedős ősök hosszú sorától, céltudatosan lépett be a kapun, és megállt a repede-zett, gazzal borított ösvényen, ami a romos házhoz vezetett. Rávette magát, hogy közelebb menjen, egyik lépést tegye a másik után a kopott bejárati ajtó felé. Talán még be is megy, hogy ezt az ostoba-ságot egyszer s mindenkorra elfojtsa. Már majdnem ott volt. Még öt lépés. Négy. Három... Az ajtó kivágódott, olyan hangot engedve szabadjára, amit Mem-phis csak pokoli sóhajként tudott jellemezni. A fiú hátraesett, lábra kecmergett és teljes erőből futni kezdett, nem lassítva akkor sem, amikor már elérte Harlem ragyogó fényeit. Csak a szél; ez minden, próbálta magát meggyőzni, miközben beosont Octavia házába. Hagyta, hogy egy kis szél a frászt hozza rá. A fejét csóválta puhányságán, majd elfojtott egy kiáltást, amikor Isaiah-t hirtelen szobájuk ajtajában állva találta. — Szentséges ég, Jégember! — suttogta. - A szívbajt hozod rám. Miért nem vagy ágyban? Vizet szeretnél? Isaiah maga elé meredt. — Kend meg a te testedet és készítsed elő a te házadnak falait. Az úr nem tűrheti kiválasztottainak gyengeségét. — Jégember? — És a hatodik áldozat légyen az engedelmesség áldozata. Memphis karján és nyakán a hideg futkározott. Nem ismerte ezt a szöveget, amit Isaiah mondott. Mintha közvetítette volna ezeket a szavakat. Memphis nem

tudta, mitévő legyen. Ha Octaviáhozmegy, elrángatná őket a templomba, és egész nap ott tartaná őket imádkozni. Walker nővér. Talán Walker nővér tudja, mit tegyen. Holnap meg­kérdezi Memphis kézen fogta az öccsét, és visszakísérte az ágyba. A fiú még mindig a messzeségbe bámult. - Eljött az idő. Jönnek – rebegte Isaiah; lassan álomba merülve, utolsó szava a suttogásnál is halkabban szólt: „Látók.” Aztán már aludt is.

HOLDFÉNYSARLÓ Számtalan háztömbnyire és fényévekre a város flancos éjszakai klubjaitól és színházaitól, a vékony holdsarló izzott az égen, de ragyogása nem érte el a Tizedik sugárút bérházait, ahol Tommy DuflFy és barátai felvágósan masíroztak végig a Hell’s Kitchen városrészen a hűvös, éjszakai levegőben. Az Utca Királyainak hívták magukat, mivel ők voltak a kőtörmelékhalmok és a vasúti sínek urai. A bajkeverők. Az istenverte West Side szultánjai. - .. .azt hallottam, hogy van itt valahol egy pince, ahova az árulókat viszik mondta az egyik fiú kárörvendő hangon. - Azt hallottam, a föld tele van fogakkal, amik között lehet találni aranyfogat is, és el lehet adni a zálogosnak a Nyolcadikban meg a Negyvenedikben. - Úgy dől belőled a hazugság, mint az öregedből. - Szívd vissza, amit az apámról mondtál! - Ja, az egyetlen, ami az öregéből dől, az az Owney whiskyjének a bűze! A fiúk ököllel és szitkokkal estek egymásnak, inkább megszokásból, mintsem becsületből, amíg Paddy Holleran szét nem választotta őket. - Spóroljatok az erőtökkel - utasította őket. - Lehet, hogy még szükség lesz rá ahhoz, amit ma este csinálunk. Paddy tizennégy éves volt, és máris egy kisebb illegális kereskedéssel foglalkozó üzlete volt. Owney Madden bandájának dolgozott,így a fiúk kérdés nélkül követték, azt kiáltozva, hogy „Az Utca Királyai!”,kukákat döntögetve és köveket dobálva az ablaküvegeknek. Senki sem érhetett hozzájuk. Ezt jelentette a bandához tartozás. A társaid nélkül semmi voltál. Egy tökfilkó. Egy senki. Amikor elérték a Hudson partján álló üres telkeket, ahol csupán a raktárépületek álltak őrt, Paddy lecsendesítette őket. - Figyelni kell. Van házőrző kutyájuk, egy nagy német juhász vagy harminccentis fogakkal, az őrködik itt. Képes leharapni a fejeteket. - Mi a terv, Paddy? - kérdezte Tommy. Még csak tizenkét éves volt, és felnézett a nagyfiúra. - Látjátok azt a raktárépületet hátul? Azt hallottam, hogy Luciano67emberei ott rejtegetik a Kanadából becsempészett whiskyt. Van ottegy szeszfőzdéjük is. Lopunk egy kis whiskyt, és tönkrevágjuk a fűzőjüket. Lefogadom, hogy Owney elégedett lesz. Megdicsér majd minket. Emlékeztetjük ezeket az olasz patkányokat, hogy mi, írek, voltunk itt előbb. - Nem Kolumbusz fedezte fel Amerikát? — kérdezte Tommy. Ezt még az iskolában tanulta, mielőtt ötödikben otthagyta volna. Paddy orrba vágta Tommyt. - Neked meg mi bajod? Most már az olaszokkal akarsz haverkodni? Erről van szó? - N-nem. - Hé! A kis Tommy Gun olasz akar lenni! Túl jónak tartja magát hozzánk!

- Nem is! - kiáltotta Tommy a sértéseiken keresztül. - Igazán? Bizonyítsd be! - Paddy szeme gonoszán villant. - Te mész be elsőnek. Bent maradsz öt percig, aztán kihozol onnan valamit, és mi hiszünk neked. Tommy a telkek árnyékos végébe pillantott, ahol a raktárépület állt. Részeg hajléktalanok alhatnak ott. Talán perverzek is. Néha a rivális banda ólomcsövekkel járőrözött. És ott volt még az a kutya is, amit Paddy említett. Tommy gyomra rémült görcsbe rándult. - Csináld, vagy többé már nem tartozol az Utca Királyai közé. Ennél rosszabb sors nem létezett. Még egy, a farkát mutogató öreg manus is jobb volt, mint hogy kicsapják a bandából és senki legyen. - Oké, oké - ment bele Tommy. Remegő térddel indult el a távolban, a rakparton derengő raktárépület felé. Szabadon kószáló macskák surrantak keresztül a gazon, szájukban prédájukkal. Az egyik fújtatott, szeme üveges volt a sötétben. Az Utca Királyai, az Utca Királyai, kántálta magában Tommy. A raktárépület nagy ajtajában egy pillanatra megtorpant. Nem volt lelakatolva. Csak egy farúddal torlaszolták el a bejáratot. Az egyik fiú kutyaszerű vonyítást hallatott, és Tommy szíve hevesen vert a gondolatra, hogy mi lehet az ajtó túloldalán. Az Utca Királyai... Tommy besurrant, és rögtön észrevette, hogy ez nem egy titkos szeszfőzde, hanem egy vágóhíd. A hely szörnyen bűzlött a folyó és a döglött hús szagától. Tommy hallotta, ahogy mögötte a farúd vissza- csusszan a helyére. Az ajtónak vetette magát, és öklével kezdte verni. - Engedjetek ki! Kinyírlak titeket! -Add át üdvözletünket az olaszoknak, tökfej - kiáltotta Paddy az ajtó túloldaláról, és a többiek is csatlakoztak hozzá sértegetéseikkel. Tommy hallotta, ahogy nevetésük-és gyors lépteik egyre távolodnak az épülettől. Tommy az ajtónak veselkedett, nem sok sikerrel. Hacsak nem talál egy másik kijáratot, itt ragadt, amíg nem jön valaki. Az a valaki lehet Lucky Luciano egyik embere is, és ez ijesztőbb gondolat volt, mint egyedül tölteni az éjszakát a régi raktárépületben. A folyó felől a hold bevilágított az épület magas, keskeny ablakain. Tört fénye először a plafonról lógó láncokra és kampókra esett, majd a disznók sápadt tetemeire, amelyek egy sorban függtek egészen az épület végéig. Egy patkány szaladt át a lábán, és a fiú felkiáltott. - Megtermett példány volt, nem igaz? — szólt egy férfihang. Tommy megpördült. - Ki van ott? Ki szólt? A férfi előlépett az árnyékból. Olyan hatalmas volt, mint egy bokszoló, és fontos, nem idevaló embernek tűnt öltönyében és keménykalapjában. Tommy nagyot nyelt. Mi van, ha ez a férfi Lucky Luciano egyik fogdmegje? - Csak egy fogadás volt. A-a barátaim bezártak - nyögte ki Tommy. - Esküszöm, uram. Nem akarok én bajt. - Hogy hívnak? - kérdezte a férfi. - Tommy. - Tommy - ismételte a férfi, a nevet ízlelgetve. Volt valami nyugtalanító a szemében. Tommy ezt a gyenge holdfénynek tulajdonította. - Thomas. A hitetlen apostol, akinek saját szemével kellett látnia, mielőtt elhitte volna.

- Háh? Az idegen elmosolyodott. Zavarba ejtő mosoly volt, de Tommyt mintha megbabonázta volna. - Mivel ilyen fogadásos kedvedben vagy, Thomas, en is kötök veled egy alkut. A ma éjjel a merész emberek éjszakája. De félre kell tenned a kétségeidet, Thomas. A férfi elővett a zsebéből egy ropogós százdollárost, és kifeszítette két ujja közé, amiket kék és fekete jelek bontottak. Tommy szeme kikerekedett. - Mit kell tennem? - kérdezte óvatosan. - Csupán annyit kell tenned, hogy elsétálsz az épület végébe, és visszahozod nekem a sétapálcámat. Ezüst a markolata. A férfi arra mutatott a kezével, és Tommy meglátta a disznók túloldalán a sétapálca megcsillanó ezüstfejét. - Mi a csapda? - Á! Azzal sokat elárulnék, nem igaz? Az élet az esélyek játéka a merész emberek számára, Thomas. Kockáztatnod kell, hogy elnyerd jutalmadat. Mit mondasz? Tommy végiggondolta. Rövid életében már megtanulta, hogy ami jó alkunak tűnik, az sokszor egyáltalán nem az. És az, hogy a sápadt, döglött disznókon keresztül kelljen mennie, hogy megszerezze a pálcát a helyiség végében, elég ijesztőnek tűnt. Aztán eszébe jutott, azért van ott, mert az állítólagos barátai bezárták a hecc kedvéért. Nem jelenik meg előttük anélkül, hogy ne dörgölje a képükbe azt a százdollárost. - Oké, uram. Megcsinálom. A férfi megint felvillantotta nyugtalanító mosolyát. - Mégis csak merész emberke vagy. Láthatnám a kezedet? Tommy a homlokát ráncolta. - Minek? - Egy, az én helyzetemben lévő férfinak elővigyázatosnak kell lennie. A kezedet, ha lennél szíves! Tommy kinyújtotta a kezét tenyérrel felfelé, majd megfordította. Az idegen szeme felcsillant. - Most leteheted. - A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzott egy bőrerszényt, es porszem anyagot szórt a tenyerébe. Majd Tommy arcába fújta. - E-ezt meg minek csinálta? — hadarta Tommy, letörölve a port az orráról és a szájáról. - Növelem a tétet — felelte az idegen, mutató- és középső ujja között tartva a százdollarost, mintegy felajánlásként. — Az esélyek játéka. Merész kisember. Tommy kikapta a pénzt a férfi ujjai közül, és saját zsebébe gyűrte. A férfi szeme mintha különös tűzzel izzott volna, és Tommy gyorsan elkapta a tekintetét. Helyette a sétapálcára fókuszált a raktárépület végében. Mély levegőt vett, és belépett a levágott disznók sötét alagútjába. Az a sok himbálózó tetem, szemük mereven bámul előre, szájukat egy végső, néma sikolyra tátva. Láttukra kissé rosszul lett és megszédült, de szemét igyekezett az ezüstfejen tartani, ami mintha milliónyi mérföldre lett volna. Tommy csendesen kántálta magában: az Utca Királyai, az Utca Királyai, az Utca Királyai. - Ez az, Thomas! Menj tovább! Nagyon jól csinálod. Nemsokára félreteheted minden kétségedet. Tommy folytatta útját. Száz dollár a világot jelentette. Amikor új ruhában jelenik meg Paddynél, frissen olajozott hajjal, zsebében pénzzel, akkor majd megmutatja a többieknek, ki az igazi tökfilkó. Senki nem fogja őt többé egy raktárépületbe zárni.

Az idegen egy ijesztő dalt énekelgetett: -

Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom... A daltól Tommyt kiverte a hideg verejték. Az utolsó pár lépést sietve tette meg, amíg el nem érte a pálcát. Úgy állt a földben, mint egy kard. Mellette egy röpirat, rajta a felirat A Jó valami - az utolsó szó P-vel kezdődött, de Tommynak mindig is nehezen ment az olvasás; a betűk összekeveredtek a fejében. A fiú mindkét kezével megragadta a sétapálcát, és húzta, de az nem jött ki a helyéről, és az idegen dala már kezdett az idegeire menni. Mintha mindenhonnan az szólt volna, és a dallam mögött megesküdött volna rá, hogy halk, de szörnyű hörgéseket és sziszegéseket hall, mintha a pokol bugyraiból törtek volna elő. A zsebében volt a pénz. Elfuthatott volna. De valami azt súgta, jobb, ha végigcsinálja. Tommy közelebb helyezkedett a pálcához, kezét megtörölte piszkos nadrágjában, és újra megpróbálta. Meg sem moccant. Harmadszorra is nekiveselkedett, olyan erősen rángatva, hogy hátraesett a faforgács közé. Nedves talajra huppant, és valami az arcára cseppent, amit újabb csepp követett. Tommy megtörölte az arcát. Keze maszatos lett a vértől. Még mindig a hátán fekve felnézett, és meglátta a feje fölötti kampón himbálózó német juhászt. Nemrég ölhették meg, mert az állat még vonaglott. Hasát felnyitották, beleit kiszedték. Tommy gyorsan talpra kecmergett. Az idegen nevetése megrémítette. Hirtelen ott állt közvetlenül a fiú előtt, aki az egyik disznóhoz hátrált, amitől az nekiütközött a többinek. Tommy remegő kézzel megállította a himbálózó tetemet, mintha ezzel rendet tehetne ebben a rémálomhoz hasonló jelenetben. Az idegen épp itt állt. Hogy lehetséges ez? Hogy jött el idáig? — Nem...nem tudom kihúzni — suttogta Tommy. Észre sem vette, hogy elhátrál. - Kár. Talán ő segíthetne neked? — szólt az idegen, finoman a halott kutya felé biccentve. Majd tréfálkozva ráncolta össze a szemöldökét. - Nem. Azt hiszem, mégsem. - Minden erőlködés nélkül kihúzta a földből a pálcát. Tommy érezte, hogy szédül. Nem látott tisztán. A disznók lába úgy rángatózott, mint a marionett bábuké. Mozogtak, a kampójukon vonaglottak és visítottak, míg Tommy is kiáltani kezdett. A férfi szeme rettenetes tűzzel égett, és nagyobbnak tűnt, mint előtte. - Az esélyek játéka, fiam. Te már dobtál a kockával. - Paddy! Liam! — kiáltotta Tommy. — Johnny! Itt vagyok! - A barátaid magadra hagytak. 'Tommy az elreteszelt ajtóra kapta tekintetét az épület másik végében, ami most félig nyitva volt. Milyen messze lehetett? Kétszáz méter? Háromszáz? - Á, még egy játék, ahogy látom - mondta az idegen, mintha olvasna a fiú gondolataiban. — Gyerünk, Thomas! Tedd meg a tétedet! Guríts a kockával! Hangja visszhangzott a barlangszerű vágóhídon. - Fuss! Tommy elindult. Úgy lőtt ki, mint egy pisztoly, könyökével az üres levegőt csapkodta. Az ajtó látótávolságba került, miközben lába a levegőt szelte. Mindenki tudta, hogy ő a leggyorsabb fiú a Tizedik sugárúton. Lehagyta a zsarukat, papokat, bandákat és még a saját anyját is, aki gyorsan futott az övvel, amikor feldühítette, ami gyakran megesett. Egy lelógó lánc nyekeregve felé tartott. Arrébb vágta, és érezte a szúrást,

ahogy az megsebezte a csuklóját, de nem lassított. Messze maga mögött az idegen hangját hallotta, ami élesebben csengett, mint a láncok nyekergése. - „És a hatodik áldozat légyen az engedelmesség áldozata...” Tommy látta az ajtót. Tálán hatvanméternyire lehetett, es az idegennek még nyoma sem volt. A fiú fejében eszeveszett kórus dübörgőit, miközben félrelökte az utolsó tetemet: az Utca Királyai, az Utca Királyai, az Utca Királyai! Ötven méter. Negyven. Gyönyörű holdfény kémlelt be a félig nyitott ajtó repedésén. Tommy nem állt meg, hogy megkérdezze magától, hogyan nyílt ki. Csak arra tudott gondolni, hogy kiérjen a szabadságba, a rövidebb úton rohanva tovább a Harminckilencedik utcáig. Harminc méter. Húsz... Tommy már nem látta az ajtót. Az egyik percben még ott volt előtte, de most eltűnt. Helyette az idegen állt ott. Tommynak beletelt egy pillanatba, mire lelassított, mire az agya közvetítette a lábának, hogy veszélyt észlel - a sziklaszirt szélét egy tüzes szemű férfi képében. A rossz irányba szaladt. Az meg hogy lehetséges? Hogy fordulhatott meg így? Mintha a világ a feje tetejére állt volna. Tommy megfordult, és förtelmes árnyakat látott végigkúszni a vágóhíd falain és plafonján, mintha egészben bekebeleznék. Az idegen a menet előtt sétált, mint egy karneválmester, aki a sötétség parádéját vezényli le. Hogyan?, gondolta Tommy. Balra iramodott, keresztülverekedve magát a fojtogató disznókon, de egy téglafallal találta magát szemben, ami az előző pillanatban még biztosan nem volt ott. Jobbra fordult, ahol újabb fal magasodott. Amikor ismét előrenézett, az idegen megint ott állt előtte a kísérteties holdfény fénykörében. Derékig meztelen volt. Tommy csillogó bőrére meredt, a tetoválások mintha beleégtek volna, végigkúszva a férfi húsán es alatta is, mintha a bőre csak egy maszk lett volna, és az alatta megbújó valami arra várna, hogy kitörjön. - Vesztettél, Thomas. A raktárépületet démoni hörgések töltötték meg. Sötétség kavargóit az idegen mögött, eltakarva a falakat és a menekülő utat. - „Én vagyok ő, a Nagy Fenevad, az Ősi Sárkány. És mindnyájan reám nézének és reszketnek....” Az idegen tovább beszélt, de Tommy már nem hallotta. Tekintetét a mozgó sötétségre, a benne örvénylő leírhatatlan jelenésekre és az idegen fölé magasodó, változó alakjára szegezte. - K-kérem... - krákogta. Az idegen csak mosolygott. - Milyen tökéletes kéz — mondta, miközben a sötétség körülölelte őket.

DE A HALÁL ELMEGY ELŐLÜK Evie a kádban ült, megdagadt szemén uborkaszeletekkel, és lüktető fejéről tudomást sem véve énekelt. - Miénk lesz Manhattan, a Bronx is és Staten Island.. .6S Az igaz, hogy enyém lett Manhattan - motyogta Evie. - És én... az... övé. - Belemerült a vízbe, és csak lebegett, míg egy heves kopogtatásra megint felült. - Fürdők — kiáltotta. - Sokáig tart még? - kérdezte Jericho. Evie ingerülten dobolt lábujjaival a meleg vizes csapon. — Nehéz megmondani. — Szükségem lenne a...a, áh... — Ó, szentséges Kleofás! — sóhajtotta Evie. — Oké, oké. Nem akarom, hogy te is hashártyagyulladást kapj, mint Valentino. Csak egy perc. - Evie leöblítette az uborkaszeleteket a csap alatt, majd bekapta őket. Kihúzta a dugót, és miközben a víz lefolyt a csatornába, belebújt köntösébe, és túlzott drámaisággal ajtót nyitott. - A tied - mondta, ahogy Jericho benyomakodott mellette. A konyhában Evie narancsot préselt egy pohárba, kihalászta a magokat, és két aszpirin kíséretében felhörpintette az értékes nedűt. - Ó, Jézus, Mária! Egy pillanattal később Jericho a'homlokát ráncolva jött ki a fürdőből. Neked meg mi bajod? - Semmi. Leült a kanapéra, és csendben megkötötte az egyik cipőfűzőjét, de rosszallása éppúgy érződött a levegőben, mint Evie illatosított fürdősójának terjengő illata. Evie nem bánta, ha üvöltöznek vele, de utálta, ha úgy érezte, ítélkeznek felette. Idegesítette és kicsinek, csúnyának es javíthatatlannak erezte magát tőle. Vidáman énekelgetett, fittyet hányva Jerichóra és a fejfájására. - Te vagy az éden, az én habos krémem, egy álom válik valóra, édes... - Csak azon töprengtem, hogy mostantól mindig ez lesz-e a rutinod — szólalt meg végül Jericho. - A rutinom. Hmm, nos, talán még kiegészítem egy betanított majommal is. Azokat mindenki szereti. - Neked csupán ennyi az egész élet? Egy végtelen, nagy parti? Evie most már dühös volt. Legalább ő nem félt attól, hogy kimozduljon és éljen. Úgy tűnt, Jericho nem ismeri az életet, csak azokat a dohos, régi könyveket, és azokon kívül nem is érdekli semmi más. - Még mindig jobb, mint minden este úgy kotlani a könyvek felett, mint Byron régóta elveszett öccse. Ne vágj ilyen sértődött képet; igazi kotlóstyúk vagy! És mi jó származik belőle? Tizennyolc vagy, nem nyolcvan, kölyök! Élj egy kicsit! Jericho felpattant a kanapéról. - Éljek egy kicsit? Éljek egy kicsit? - Egy keserű hál hangot hah látott. - Ha tudnád... - Hirtelen elhallgatott, és Evie látta, hogy szinte automatikusan nyugalmat erőltet magára. - Mindegy. Úgysem értenéd. Be kell mennem a múzeumba. — Felkapta szamárfüles Nietzsche-kötetét, és becsapta maga mögött az ajtót.

Evie Mabel ágyán ült. Az aszpirin nem sokat segített, de mint egy igazi modern lány, nem akarta egész nap az ágyat nyomni úgy, mint szegény Mabel, aki szörnyű másnaposságtól szenvedett. Összekuporodva feküdt az ágyában, egy tálat szorongatva, ha esetleg rosszul lenne. — Frissen a nyomdából, a mai szalagcím: Életed szerelme nem méltányolja könnyelmű flapper életstílusomat — mondta Evie mesterkélt titokzatossággal. — Igazán, Mabesie! Jobb, ha átgondolod; ez a fiú egy ünneprontó. — Az én gyomrom sem méltányolja könnyelmű életstílusunkat - felelte Mabel elhaló hangon. Még a fejét sem emelte fel a párnájáról. - Soha többet nem iszom. - Mind ezt mondják, édes pofa. Mabel felnyögött. - Én komolyan gondolom. Szörnyen érzem magam. Többet rá sem nézek az alkoholra. — Felemelte jobb kezet. — Te lehetsz ennek a nyilatkozatnak a közjegyzője. — Jegyeztem. A köz előtt. Mabel leejtette a kezét, arcát a friss gyötrelem jelei torzították el. Evie felugrott az ágyról. - Mi az? Rókázni készülsz? Mabel benyúlt az ágy alá, és előhúzta Evie fejdíszének maradványait. Középen meghajlott, miután valaki rálépett. Több strassz is hiányzott róla, és a pávatoll úgy konyult le, mint egy fáradt kóris- talány. - Sajnálom. - Ó... - Evie elfojtott egy káromkodást. Mabel szája megremegett, és Evie látta, hogy egy síróroham határán áll. Úgy dobta félre a fejdíszt, mintha szemét lenne. - Ez a régi vacak? Már amúgy is untam. Szívességet tettél nekem, öreglány, hogy így véget vetettél a szenvedéseinek. Mabel felvonta a szemöldökét. - Most csak hazudsz, ugye? - Igen. - Hogy jobban érezzem magam? - Nem. Hogy én jobban érezzem magam. Különben elbőgném magam. - Koszi - mosolyodott el Mabel halványan. Behajlította a kisuj- ját. - Barátok egy életre-szki? Evie Mabel kisujja köré fonta a sajátját. - Egy életre-szki. - Csókot nyomott Mabel homlokára, és lekapcsolta az ágy melleti lámpát. - Aludj egy kicsit, édes pofa! Evie elhagyta a Benningtont, és elindult a Broadwayn, végig az üzletek előtt. Egy radiobolt kirakatában a legújabb modell szólt, hangja a járdán visszhangzott, becsalogatva a vásárlókat. Evie megállt egy pillanatra, a bemondót hallgatva, miközben az üveg előtt kirúzsozta a száját. - .. .Cedric Donaldson vagyok, és élőben jelentkezem a Roosevelt Eleidről, Long Islandről, ahol Jaké Marlowe pillanatokkal ezelőtt szállt le American Flyerével, saját találmányú repülőjével. Hallhatják a tömeg lelkesedését, amely összegyűlt itt ezen a kellemes őszi napon, hogy hősként üdvözölje a milliomos feltalálót és iparmágnást! Itt pedig a Bayside Középiskola fúvószenekara játssza a The Stars and Stripes Forever indulót. A boltos gorombán pillantott ki Evie-re az üvegen keresztül, mire a lány egy menetelő fúvószenekart utánozva dobálta kezet es lábát, majd tisztelgett neki, és

andalogva folytatta útját a múzeum felé. Evie elhűlve torpant meg az újságosbódénál. A New York Daily Mirror címlapján a következő állt: A manhattani őrült újra lecsapj Kezébe vette az újságot, és a közelgő üstököshöz távcsövet áruló bolt hirdetését figyelmen kívül hagyva, a második oldalra lapozott. — Hé, babám, kifizeti? - nyújtotta a tenyerét az újságos. Evie a kezébe dobott egy ötcentest, majd, az újságot szorongatva, futva tette meg a maradék utat a múzeumig. Will a könyvtárban ült Sammel es Jerichoval. A bácsi sápadtnaktűnt. — Én... én épp most olvastam... — szólt Evie kifulladva. Feltartotta az újságot. — Tommy Duffy. Tizenkét éves — mondta Will halkan. — A gyilkos levágta a kézfejét. A hír szörnyűségétől Evie-nek felkavarodott a gyomra. — Ugyanaz a gyilkos? Will bólintott. — Előbb még küldött egy figyelmeztetést az újságoknak. Jericho kinyitotta az előző esti Daily Newst. — „Azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük. „Mert a Fenevad felemelkedik, amikor az üstökös eljőve. — Úgy tűnik, ez az ember szeret feltűnést kelteni - jegyezte meg Will. - A test mellett hagyott még egy üzenetet. Evie kitekerte a vékony pergament, ami hasonlított az elsőre, alján különös pecsétek futottak végig. - Óvatosan azzal; kölcsönbe kaptuk Malloy nyomozótól - magyarázta Will. - „Azokban a napokban a fiatalok restek valának. Kezük nem találta az eket és nem emelkedett imára, hogy a mi Urunkat dicsőítse. És az Úr megharagudott és követelt a Fenevadtól egy hatodik áldozatot, az engedelmesség áldozatát” - olvasta Evie. - A kéz. Rutának a szemét vitte el, Tommy Duffynak a kezét. Miért? - Felfoghatatlan - értett egyet Will. ~ Egy gyerek meggyilkolása mindig felfoghatatlan. - En a szimbolikájára gondoltam. - Will felkelt, és fel-alá sétált a szobában. — Tommy Duífyt különös testhelyzetbe állították. Fejjel lefelé akasztották fel, egyik lábát behajlítva. Ez nem keresztény szimbólum. Hanem pogány. Az akasztott ember, ahogy a tarot-kár- tyán szerepel. Varázslatra, miszticizmusra utal. De ezt találták a fiú hátsó zsebébe gyűrve. Will levágott az asztalra egy röpiratot. Borítóján egy fehér köpenyes férfi csúcsos végű csuklyában állt egy nyitott Biblia és egy kereszt alatt, a szabadság harangját kongatva, miközben George Washington szellemszerű arca helyeslőén nézett le a jelenetre. -A Jó Polgár - olvasta Evie. - Ez meg mi? - A Tűz Oszlopa Egyház havi kiadványa - felelte Will. - Akik egyébként nyilvánosan is támogatják a Ku-Klux-Klant. - Szerinted a Klánnak köze van a gyilkossághoz? - Lehetséges. Persze az is előfordulhat, hogy már a gyilkosság előtt a helyszínen volt. Bar érdemes kiemelni, hogy Tommy Duffy ír volt. Ruta Badowski pedig lengyel. Talán a gyilkos különös gyűlöletet táplál az idegenek iránt. - Lehet antikatolikus is - jegyezte meg Jericho. - Nekik aztán nem sok indok kell - morogta Sam.

Voltak férfiak odahaza Zenithben, akik a Klánhoz tartoztak, Evie ezt tudta. Az olyan emberek, mint Hatold Brodie apja, támogatták őket. De Evie szülei egyszer katolikusok voltak. Az ír O’Neill család leszármazottai. És az apja többször hevesen felszólalt a Klán és annak kegyetlen elvakultsága ellen. - Mikor indulunk? - kérdezte Evie. - Hova, babám? - kérdezett vissza Sam. - Elmegyünk a Tűz Oszlopa Egyházhoz körbeszimatolni, nem? - Én nem mehetek - felelte Will. - Egyszer segítettem vádat emelni az egyik ottani Nagy Sárkány ellen. Már ismernek. - És Malloy detektív? - kérdezte Jericho. Will nagyot sóhajtott. - Ma reggel odaküldött pár embert, de ha jól értem, elzárkóztak a kérdések elől. Alma Bridwell White, a Tűz Oszlopának püspöke, perrel fenyegetőzik, ha bárki szót mer emelni az egyháza ellen. Evie kiegyenesedett ültében. - Mi lenne, ha Jericho és én úgy tennénk, mintha friss házasok lennénk, akik csatlakozni szeretnének az egyházhoz? Akkor körbe- szimatolhatnánk, és meglátjuk, mit találunk. Jericho felnézett. - Te...és én? - Most viccelsz? - szólalt meg Sam. - Fredericket, az óriást0 egyben lenyelik. - Elboldogulok, kösz. - Ne kapd fel a vizet, Freddy! Nagyszerű fickó vagy. De ide valaki olyan kell, aki ismeri a dörgést. Egy igazi szélhámos. Ráadásul valakinek vezetnie is kell. - En tudok vezetni — mondta Evie. - Evie tud vezetni - ismételte Jericho kihívó tekintettel. - Rendben. Akkor mindnyájan megyünk — adta fel Sam. - De ha én szerzem a kocsit, én ülök a volán mögé. Ahogy akarjátok - egyezett bele Will. - Evie, beszélhetnénk egy percet a dolgozószobámban, kérlek? - Soha senki nem hagy vezetni. Pedig jól vezetek - morogta Evie, miközben követte Willt a dolgozószobájába. A bácsi elővett egy ezüstflaskát az íróasztal fiókjából, és nagyot kortyolt belőle. - Tehát mégis van kerítésszaggatód - kiáltott fel Evie. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom; ez Phillips Magnézium- oxidos Szirup. Rendetlenkedik a gyomrom; nem is csoda azok után, amit ma reggel láttam. Nem kell leülnöd. Rövid leszek. Evangeline, nem vagyok az anyád, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek bizonyos elvárásaim a viselkedésedet illetően. Többet nem hunyok szemet afölött, hogy ilyen késői órán, ittasan jössz haza. — Will egyenesen rá nézett. Evie-nek feltűnt, hogy még soha nem néztek rá ilyen vizslató szemekkel. - De bá... Will feltartotta a kezét, hogy még idejében elfojtsa a tiltakozását. -Jobb, ha emlékeztetlek, hogy a vonatok mindkét irányba közlekednek New York és Ohio között, Evangeline. Megértetted? Evie nagyot nyelt. - !gen. - Nem bánom, ha kiélvezed, amit New York nyújtani tud neked, de jobb, ha ezt okosan és óvatosan teszed. Végül is egy gyilkos járkál szabadon a városban.

Evie-nek hirtelen eszébe jutott az a bejelölt oldal, amit még tegnap akart mutatni Willnek. - Jesszumpepi! El akartam mondani; azt hiszem, megtaláltam a szimbólumunkat egy könyvtári könyvben. Valamilyen vallási rendé, a Testvérek, a Testvériség...ó, mi volt az? A könyvtárban Evie átkutatta a kupacokat, felforgatva Jericho rendszerezését, miközben a fiú mögötte haladt, és mindent visszatett a helyére. - Itt van! - szaladt le Evie a csigalépcsőn. - Vallási buzgalom és fanatizmus a felégetett körzetben. Ez a könyv ma-xo-lú-te hatásos az álmatlanság kezelésére, de benne van ez. - Odalapozott a kígyós pentagram rajzához. - A Testvérgyülekezet! Ez az! Tudod, mi lehet ez? - Nem, de ismerek valakit, aki talán igen: dr. Georg Poblockit a Columbia Egyetemen. Vallástörténet-professzor és régi barátom. Máris felhívom - felelte Will, majd sietve kiment a könyvtárból. Jericho megköszörülte a torkát. - Szeretnéd az első műszakot, vagy kezdjek én? - kérdezte, mintha bármelyik pillanatban látogatók hada özönlene be. - Hol van Sam? - kérdezte Evie. - Elment, hogy felhívja egy barátját az autó miatt. - Fogadok, hogy így van - gúnyolódott Evie. - Vállalom az első műszakot, ha szeretnéd - ajánlkozott Jericho. - Nem, majd én - felelte Evie. Még mindig ideges volt Jericho reggeli kis kioktatása miatt, és nem hagyta, hogy magára vállalja a mártír szerepét. Evie a múzeum termeiben őgyelgett, közben a gyilkosságon és az előző napi partin gondolkodott. Talán nem kellett volna felfednie képességét. Mi van, ha mostantól mindig elvárják majd tőle? Mi van, ha a nappali józanságban már különösnek vagy ijesztőnek találják, valakinek, aki képes kifürkészni féltve őrzött titkaikat? Megesküdött, hogy a jövőben elővigyázatosabb lesz. Ám a Látók, akiket Will az első napján említett, nagyon kíváncsivá tették, úgyhogy előkereste Liberty Anne Rathbone könyvét, és letelepedett a gyűjtemények termében, a kandalló mellett, hogy elolvassa.

Liberty Anne Rathbone jövendölései, ahogy azt bátyja és hűséges szolgája, Cornelius T. Rathbone feljegyezte A mai napon a drága Liberty Anne ugyanolyan kábultan fekszik, mint mióta előkerült az erdőből. Olykor halk rettegéssel beszél az általa látott csodákról; máskor nyugtalanul motyog, az eljövendő szörnyűségekre figyelmeztetve. Mintha belelátna azokba a végtelen, mennyei mélységekbe, ahova csak az angyalok és a Gondviselés mindent látó szeme juthat el. Azonnal lejegyeztem szavait. - Mi vagyunk a Látók. Mindig is léteztünk és létezni is fogunk. Ez az erő a föld és az emberek hatalmas energiájából érkezik. Olyan hatalom, melynek bűbájából addig részesülünk, amíg arra szükség van. Látjuk a holtakat. Nyugtalan lelkekkel beszélünk. Átszeljük az álmok birodalmát. Üzenetet olvasunk ki a tárgyakból. A jövő úgy tárul fel előttünk, mint egy hajós térképe, megmutatva a még fel nem fedezett tengereket.

Evie izgatottan lapozott egyet. - A szabadság árán nem érhető el a biztonság. Az egység szíve nem tűri meg... Az eget különös tűz világítja meg. Az öröklét ajtaja nyitva áll. A alinderes férfi ismét vihart kavar... A szem nem láthatja.

A lap alján egy kis rajz állt: egy szem napsugarakkal körbevéve, alatta egy villámjellel. - A Látóknak diadalmaskodniuk kell, különben minden elveszik.

Evie becsukta a könyvet, és félretette. Cornelius Rathbone nyilvánvalóan szerette a húgát. Vajon álmodott róla, miután elment, ahogy Evie álmodott Jamesről? Keze megnyugvást keresve nyúlt a féldolláros érméhez. Kimerült volt az éjszakázástól. A délutáni nap besütött az ablakokon, es a kandalló melegével együtt fülledtté tette a szobát. Evie a karjan pihentette a fejét, és elaludt. Egy városról álmodott. A kanyonszerű utcák üresek voltak, a lemenő nap narancssárgára festette az ablakokat, de a távolban fenyegető, sötét fellegek tömege jelent meg. Kiáltott, de senki sem volt a közelben. Újságpapírok söpörtek végig az utcán és kúsztak fel a hallgatag épületek oldalán. Hirtelen másokra is figyelmes lett. A látószögén kívülre eső sziluettekre. Árnyemberekre. Amikor elfordította a fejét, visszahúzódtak az egyre sűrűbb homályba. Közben azt suttogták: - Ő is egy. Egy közülük. Nem tudsz megállítani minket. Semmi sem állíthat meg minket. Evie befordult egy sarkon, és meglepetten pillantotta meg Henryt, aki szinten az utcákat jarta, mintha keresne valakit. Szeme elkerekedett, amikor meglátta a lányt. - Evie, mit keresel itt? Ne emlékezz rám! - szólt, és amikor megint arra nézett, a fiú eltűnt. De valaki más felé tartott, és Evie mozdulatlanná dermedt. Megkövült a félelemtől. Az alak egyre közeledett. Egy lány volt az, akinek ragyogó fekete haja és üvegzöld szeme volt. Volt valami ismerős benne; Evie megesküdött volna rá, hogy már találkoztak. Majd eszébe jutott: a pincérlány a kínai étteremből. A lány egyik kezében különös tőrt tartott. Dühösnek, riadtnak tűnt, miközben azt kiáltozta: - Nem kéne itt lenned! Ébredj! - Evie, ébredj! - Sam megrázta a vállát. Evie pislogva ébredt a múzeumban. A napfény még mindig beszivárgott a festett ablakokon a gyűjtemények termébe. Álmodtál. - Igen? - szólt Evie nyújtózkodva. Szíve még mindig hevesen vert. - Nem semmi álom lehetett. Kiabáltál. Evie bólintott. - Igazi rémálom.

-Á, babám! Nem csoda, e mellett a sok gyilkosság mellett. Meséld el Sam cimborádnak az egészet! Majd én vigyázok rád. - Sam leült a mellette lévő székbe. Finoman kisöpört egy tincset a lány szeméből, de mosolya továbbra is olyan farkasszerű volt, mint első találkozásukkor a Penn pályaudvaron. Evie nagy, ártatlan szemekkel nézett rá. - Hat, azt álmodtam, hogy New Yorkban vagyok, teljesen egyedül. .. - Szegénykém. - Sam átölelte a vállát. - Az utcákat jártam, embereket keresve... de senki sem volt ott. - Rémes... - Sam olyan közel volt hozzá, hogy a lány érezte pézsmaillatát. - Hirtelen a Penn pályaudvaron találtam magam... - Evie szünetet tartott. - És aztán a legszörnyűbb dolog történt. - Mi, babám? - dorombolta Sam. - Valami tetű ellopta a húsz dolláromat. — Erősen ellökte magától Samet, aki majdnem hátraesett, de az utolsó pillanatban egyensúlyba húzta magát. Sam önelégülten vigyorgott. - Szép kis köszönet a fickónak, aki épp megpróbált a kedvedre tenni. Evie kissé meghajolt előtte. - Csak azért jöttem, hogy szóljak, egy hús-vér, fizető látogatónk akadt, aki idegenvezetést akar. - Szólj Jerichónak - javasolta Evie nyújtózkodva. - Ez a fickó a nagybátyádat kérte, de megmondtam neki, hogy most kegyed helyettesíti, fenséges kisasszony - viszonozta Sam a meghajlást. Evie a szemét forgatta. - Gondolod, megállód, hogy ne lopj el semmit, amíg nem vagyok itt? - Az egyetlen dolog, amit el akarok lopni, az a szíved, bábám — vigyorgott Sam. - Ahhoz nem vagy elég ügyes tolvaj, Sam Lloyd. Evie egy fiatal férfit talált az előtérben, a bejárati ajtónál állva, gyűrött öltönyben, kalapját a kezében forgatva. Felső zsebéből egy jegyzetfüzet kandikált ki. - Segíthetek? - kérdezte Evie, magára öltve legbarátságosabb mosolyát. A férfi kalapja megállt a kezében, és úgy nyújtott kezet, mint egy házaló ügynök. - Orvendek. Harry Snyder. Wisconsinból jöttem. Hallottam a múzeumukról, és egyszerűen muszáj volt a saját szememmel látnom. Alig várom, hogy meséljek róla az otthoniaknak. Ha Harry Snyder wisconsini, gondolta Evie, akkor megeszi a kalapját. És ha tényleg ez a neve, megeszik még egy kalapot. Üdvözlöm az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeumában, Mr. Snyder — köszöntötte Evie, megnyújtva az utolsó szót. — Erre tessék, kérem! Evie teremről teremre vezette a férfit, különböző magyarázatokat fűzve a tárgyakhoz, elmesélve azokat a történelmi tényeket, amiket Willtől hallott, kiegészítve a saját szóvirágaival. Közben a férfi végig a füzetébe írogatott, és úgy nézegetett körbe, mintha bármelyik pillanatban egy felbukkanó szellemre számítana. - Egy barátomtól hallom, hogy maguk segítenek a rendőrségnek egy gyilkossági nyomozásban; a manhattani őrült ügyében. Rettenetesen hangzik. Van már valami nyomuk? - kérdezte. Úgy vett a kezébe egy tizenhetedik századi szobrocskát, mintha csak egy sószóró lenne. Evie elvette tőle, és visszahelyezte az asztalra. - A nagybátyja említett ezzel kapcsolatban valamit? A gyilkos valóban egy ördögi okkult rituálét hajt végre? Mi a véleménye?

- Attól tartok, titoktartást fogadtam Malloy nyomozó parancsára. A férfi közelebb lépett. - Nem tudtam nem észrevenni, hogy a jó Malloy parancsnok most nincs itt. Mondja csak, mit csinált a gyilkos annak a szerencsétlen lánynak a szemével? Egyesek szerint elküldte a rendőrségre postán egy üzenettel együtt. Ez igaz? Evie a szemöldökét ráncolta. - Kicsoda maga valójában? - Harry Snyder W... - Ó, hagyja már ezt! - csattant fel Evie. A férfi elvigyorodott. Incselkedve ingatta meg az ujját. - Most megfogott. - Határozottan kezet rázott. - T. S. Woodhouse, a Daily News riportere. Próbálom rávenni a nagybátyját, hogy kommentálja az ügyet, de ha nyilatkozatról van szó, makacsabb, mint Calvin Coolidge. De, áh, talán rossz családtagot közelítettem meg? — T. S. Woodhouse ceruzája várakozóan lebegett jegyzet füzete felett. - Örülök, hogy előre fizetett, Mr. Woodhouse. Kikísérem. — Az ajtó felé indult, cipője kopogott a márványon. Mr. Woodhouse futólépésben követte. - Kérem, hívjon csak X. S.-nek! Ugyan mar, nem szeretne látni a nevét az újságokban? Hogy megmutathassa minden baratjanak? Még egy képet is berakhatunk, egy olyan csinos lányról, mint maga. Maga lehetne Manhattan csillaga. Evie megtorpant. Ha már ennyit dolgoznak, miért ne kaphatnak meg érte az elismerést és a jutalmat? Miért ne lehetnének vele híresek? Mégis, ha Will bácsi rájönne, tombolna. Evie megígérte neki, hogy nem keveredik több kalamajkába, es ez mindenképpen annak számítana. - Sajnálom, Mr. Woodhouse. Nem tehetem. T. S. Woodhouse mellkasához szorította a kalapját. - Ide hallgasson, őszinte leszek, Miss O’Neill! Szükségem van erre a sztorira. Ezzel befuthatnék. Akart mar valamit ennyire? T. S. Woodhouse egy nagyra nőtt, önfejű iskolás fiúra emlékeztette Evie-t. Magas volt és vékony, tele jól látható, felesleges energiával; arcának vonalai élesek voltak és szeplősek, és rakoncátlan barna tincsei és egyenes szemöldöke alatt keskeny, kék szeme mintha szünet nélkül fürkészett, rögzített volna mindent, amit látott. De ez a szem eltökéltségről is árulkodott, -amit Evie túl jól ismert. — Ez nem az én gondom. Lehetne. - Az a kék szem egyenesen rá nézett. - Mit szeretne? Árulja el! Akar szerepelni az összes pletykalapban? Cikkeket szeretne, hogy milliomosok küzdenek a kegyeiért? Mindezt valóra válthatom. - Még ezt a sztorit sem tudja valóra váltani, Mr. Woodhouse. Hogyan segíthetne nekem? - Ezzel a sztorival nagyot tarolok majd. Exkluzív információkat közlök majd a Daily Newsban, és olyan pozícióba kerülök, hogy megadhatom, amire szüksége van. Szívességet szívességért cserébe. Becsszó; ez egy korrekt ajánlat. Ismét a kezét nyújtotta. Evie nem vett róla tudomást. — Elég nagy itt a csend — jegyezte meg Mr. Woodhouse úgy, hogy azt nem lehetett félreérteni. - Ez csak a délutáni szélcsend. T. S. Woodhouse úgy vizsgálgatta a kalapját, mintha ez lenne most a legfontosabb dolga. — Én úgy hallottam, sok errefele a szélcsend. Valójában azt beszélik, a város tavasszal bezáratja a helyet. Hacsak, természetesen, nem kezd el profitot termelni.

Evie az ajkába harapott, és végiggondolta a dolgot. Egész eddig azon töprengett, hogyan lendíthetné fel a múzeum forgalmát, és most a lehetőség egyenesen az ölébe pottyant. Will egy zseni volt, de az üzlethez nem értett. Világos volt, hogy csak Evie mentheti meg a helyet. Segítene a múzeumon - és ha közben magán is segít, nos, azzal meg mi a gond? - Én teszek ajánlatot magának, Mr. Woodhouse. Szükségünk van látogatókra. Elmondom, amit tudok - mint névtelen forrás -, maga pedig megírja, milyen pazar a múzeum, és hogy mindenki, aki számít, ide jár. Persze megemlítheti, hogy Will bácsinak egy bizonyos Miss Evie O’Neill, az unokahúga segít ennek a szörnyű gyilkossági ügynek a felderítésében. És ha a képem is belekerül valahogy az újságokba, nos, arról nem tehetek, nem igaz? - Nem. Persze, hogy nem - vigyorgott Mr. Woodhouse, és kalapját hátratolta a fején. - Köztudott, hogy az újságok jobban fogynak, ha csinos lányok mosolyognak a lapjaikon. - Akkor megegyeztünk? - Meg. - Kezet ráztak. T. S. Woodhouse ceruzája ismét a jegyzetfüzete felett várakozott. - Készen állok, ha ön is. Tudjuk, hogy a gyilkos okkult szimbólumokat hagy maga után. Mik ezek? - Egy pentagram, amit egy farkába harapó kígyó ölel körül. A gyilkos beleégette a testekbe. Es vallási üzeneteket is ír. Bá szerint ezeknek a Jelenések könyvéhez van közük. T. S. Woodhouse ceruzája sercegett a papíron. - Ez jó. Bibliai gyilkos! Ez tetszik. - Még nem tudjuk, hogy valóban így van-e... - Az nem számít. - T. S. Woodhouse tekintete vad eltökéltséget sugárzott. - Én vagyok a sajtó. Igazzá teszem. Még valami? - Egyelőre ennyi. Várom a cikkét, Mr. Woodhouse. A férfi a füle mögé tűzte a ceruzáját, füzetét öltönyének zsebébe csúsztatta, és ismét megrázta Evie kezét. Pazarul csinálta, Evie. Ne aggódjon; én mindig megtartom az ígéreteimet. Evie remélte, hogy így van. Ha Will nem tudja becsalogatni az embereket, talán ő igen. És ha Manhattanén akar maradni, miután letelik a három hónap, jobb, ha már most elkezd magának helyet és nevet szerezni. Egy olyan ember barátsága, mint Mr. Woodhouse-é, még nagyon jól jöhet.

KÖLÖNÖS, AHOGY A DOLGOK ALAKULTAK Henry zihálva, ébredt álmából. Abban a reményben ment át abba a másik világba, hogy megtalálja Louist. Helyette Evie-t latta — es a lány is nyilvánvalóan észrevette őt. Ez különös volt, és Henry számára nem volt ismeretlen a különös fogalma. Mar két éve utazott az álmok között, de ilyen még sosem fordult vele elő. Henry a repedezett mosdótálhoz lépett. Vizet fröcskölt az arcara, és nedves kezével hátrasimította a hajat. Majd visszatette fejére a szalmakalapot, és sápadt tükörképére meredt. Homlokát az üvegnek támasztotta, és lehunyta a szemét. _Louis, merre vagy? — kerdezte az üres szobatol, nem is számítva válaszra. - Nővér - szólt csendesen Memphis. - Kérdezhetek valamit? Négy- szemközt? - Rólam beszélgettek? - kíváncsiskodott Isaiah Walker nővér étkezőasztalától, ahol most az összeadási feladatokat csinálta, miután ő és Walker nővér végeztek aznapra a kártyákkal. Memphist mindig lenyűgözte, hogy képes az öccse meghallani azokat a mondatokat, amik egyáltalán nem tartoztak rá. - Miért beszelnék rólad? A nővérnek és nekem fontosabb témáink is vannak. Isaiah a homlokát ráncolta. - Én is fontos vagyok! - Igen, az vagy - biztosította Walker nővér. - Miért nem veszel még magadnak egy kis cukorkát, Isaiah? Memphis, menjünk ki a konyhába! Memphis követte Walker nővért végig a folyosón, hátra egy kicsi, világos konyhába, amelynek virágmintás függönyökkel keretezett ablakai egy közös udvarra néztek, ahol a ruhák száradtak. A nő süteménnyel kínálta, miközben helyet foglalt a fiúval szemben az asztalnál. Memphis beleharapott a sütibe. A nővér nem sütött valami jól; süteményei mindig túl szárazak és íztelenek voltak, de udvariasságból mindig elfogadta őket. - Valami nyomja a szívedet, Memphis? - Isaiah miatt aggódom. - Történt valami? Memphis nem tudta, mennyit árulhat el. Mi van, ha akkor Walker novei nem akarna többet az öccsével foglalkozni? Isaiah össze lenne törve. Mégis, ha valami baj volt, valakivel közölnie kellett, és Octaviának nem mondhatta el. - Már többször felébredt éjszakánként. Mintha transzban lenne. És ilyenkor furcsa dolgokat mond. Walker nővér a szemöldökét ráncolta. - Miféle dolgokat? - „Én vagyok a Fenevad. Az Ősi Sárkány.” És még valamit, ami mintha a Bibliából lett volna, de nekem nem volt ismerős. - „Én vagyok a Fenevad, az Ősi Sárkány” - ismételte Walker nővér. - Ez a Jelenésekből van, ha jól emlékszem a vasárnapi iskolából. Nem szeretek senkit sem megrágalmazni, de nem lehet, hogy ez Octavia hatása? - kérdezte kedvesen. Memphis elgondolkodott. Nagyon is Octaviara vallana, ha az isteni végítélettel rémisztgetné Isaiah-t. - Mondott még valami különöset. Csak egy szót, újra és újra: Látók.

Walker nővér elsápadt, és Memphis attól tartott, valami rosszat mondott. - Mi ez? Valami rosszat jelent? - Rég nem hallottam már ezt a szót - felelte, Memphisnek úgy tűnt, kissé szomorúan. — Olyan emberekre utal, akik ritka képességekkel vannak megáldva. - Képességekkel, mint amilyen Isaiah-é? Walker nővér vállat vont. - Gondolom, ez attól függ, miben hiszel. De igen, néhányan Isaiah-t is Látónak neveznék. Memphis kisebb darabokra törte a sütit. - De hol hallhatta ezt? - Gondolom, a gyerekek mindenféle dolgot hallanak. - Walker nővér lassan kavargatta a jeget vizespoharában. - Az elnevezés egy látnok, Liberty Anne Rathbone beszámolóiból ered a tizennyolcadik századból. Aki akkoriban még csak kislány volt. A bátyja, Cornelius nagy kúriát építtetett a Central Park közelében, ami most az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeuma. Egyesek Libabőr Múzeumnak nevezik. - O, hallottam már róla. De miért tudna Isaiah ezekről a Látókról? Walker nővér átment a másik szobába, és egy aznapi újsággal tért vissza, amit kiterített az asztalra. - A gyilkosságok. A férfi, aki a múzeumot vezeti, dr. Fitzgerald segíti a rendőrség munkáját a nyomozásban. Fogadok, Isaiah hallotta, ahogy az emberek erről beszélnek. Talán meg is rémítette, és ez befolyásolta az álmait is. Nem szokatlan, ha a gyerekek alva járnak vagy beszelnek almukban, amikor napközben megijesztette őket valami. És Isaiah képességei még érzékenyebbé teszik őt. Szinte olyan, mint egy rádióantenna, ami mindenhonnan fogja a jeleket. A környéken sokat beszéltek a gyilkosságokról, amiket még Octavia néni is megemlített. Memphis hinni akart benne, hogy csupán erről van szó, de az, amit Isaiah mondott, olyan furcsán konkrét volt, és ahogy szinte transzba került...nyugtalanító. De már így is sokáig rabolta Walker nővér idejét, és nem akarta tovább zargatni homályos megérzéseivel, hogy valami nem stimmel. - Lefogadom, hogy ez az oka. Köszönöm, Walker nővér. - Nem tesz semmit. Van még valami? Memphisnek eszébe jutott saját visszatérő álma, de nem tudta rávenni magát, hogy elmesélje Walker nővérnek. Ostobaságnak tűnt, cseppet sem olyan dolognak, amiről egy felnőtt kérdezősködik. - Nem, asszonyom. Nincs más. Walker nővér lassan bólintott. - Akkor rendben. Memphis, hány éves is vagy? - Tizenhét. - Tizenhét - ismételte Walker nővér, mintha ez jelentett volna valamit, bár Memphis elképzelni sem tudta, mit. - És te képes voltál valaha a kártyákban olvasni, mint Isaiah? Vagy bármi hasonlóra? Memphis nem volt biztos benne, hogy Walker nővér ismerte gyógyító múltját. Sosem beszéltek róla, és nem látta értelmét most megemlíteni. Az nem hasonlított Isaiah képességeihez, és már különben is elmúlt. - Nem, asszonyom. Gondolom, minden képesség Isaiah-ra szállt - mondta bármiféle keserűség nélkül, tényszerűen. - Köszönöm a süteményt. Walker nővér felnevetett.

- Memphis, nem kell ide Látó, hogy tudjam, egyáltalán nem ízlett az a süti. - Csak nem vagyok éhes, asszonyom. Ennyi az egész - mosolygott Memphis, bár tudta, hogy a nővér ezen a hazugságon is átlát. Az étkezőben Memphis megborzolta Isaiah haját, és így szólt: - Ideje mennünk, Tökmag! - Isaiah - mondta Walker nővér. - Álmodtál mostanában valami különöset? Lopva Memphisre kacsintott. - Igen, asszonyom! Azt álmodtam, hogy megfogtam egy békát. A legnagyobb béka volt, amit valaha is láttam, és hagyta, hogy a hátán utazzak; csak nekem és senki másnak! Walker nővér olyan pillantást vetett Memphisre, mintha azt mondaná: Látod? Nincs miért aggódni. - Nos, kár, hogy az a béka most nincs itt, hogy hazavigyen. O, ne felejtsd itt a könyvedet! Átnyújtotta Isaiah-nak a könyvet, és gyengéden megszorította keskeny vállát. A fiú a kezébe vette a nőét, és aggódva nézett fel rá. - Legyen óvatos azzal a székkel, nővér! - Milyen székre gondolsz? - A konyhaszékre. - Isaiah, menjünk!- rángatta meg Memphis öccse ruhájának ujját. - Rendben. Legyetek óvatosak! Most menjetek haza, mielőtt mindnyájan kikapunk a nénikétektől. Walker nővér integetett utánuk, miközben nézte, ahogy a fiúk elsétálnak és ostobaságokon vitatkoznak, mint a testvérek általában. Memphis rejtegetett valamit előle; ezt érezte. A régi Margaret mindenfajta erőlködés nélkül képes lenne belőle kihúzni. De az már a múlté, és ő most a jövő miatt aggódott. Amikor hat hónappal ezelőtt Harlembe érkezett, Memphis Campbellt keresve, azt hitte, a fiú lesz az a jövő. Különös, ahogy a dolgok alakultak. De most itt volt neki Isaiah. És ha igaza volt arról, ami előttük állt, fel kellett készítenie a fiút arra, ami közeleg. Kicsivel később elő akart venni egy edényt, ami magasan volt a szekrényben, így odahúzta a konyhaszéket, hogy elérje. Ahogy ott állt nyújtózkodva, a szék lába eltörött, és ő a konyhapadlóra zuhant, beütve a vállát és a térdét. Nem esett baja csupán remegett, és sajogtak a tagjai -, de a szék romokban hevert. Elhűlve emlékezett vissza Isaiah szavaira: Legyen óvatos azzal a székkel, nővér!

A JÓ POLGÁR A Tűz Oszlopa Egyházának telke vidéken állt, nyolcvanhektárnyi területen, egy korábbi farm helyén Zarephathban, New Jersey-ben. Az evangélista Alma Bridwell White alapította itt a közösséget a Millstone folyó mentén, távol mindattól, ami szerinte a korrupt világ hatása alatt állt. Követőinek mindenük megvolt, amire csak szükségük lehetett: közösségi élet, egy főiskola és egy templom. A kívülállókat azonban nem látták szívesen. Sam felhajtott egy hosszú behajtón, amit csinos, sűrű fenyők szegélyeztek, és ami egy csoport fehér, kétszintes, szép, parkszerű kampuszon álló épülethez vezetett. Egyszerű ruhát viselő férfiak és nők sétáltak kint, és barátságos mosollyal üdvözölték egymást. - Nem látszanak gyilkosoknak - jegyezte meg Evie. - Sosem látszanak annak — motyogta Sam. Az adminisztrációs épületben egy bizonyos Mr. Adkins fogadta őket, egy nagydarab, kopaszodó férfi, akinek szögletes állkapcsa és nagyon határozott kézfogása volt. - A Tűz Oszlopa Egyház üdvözli önöket. - Jericho és Evie Mr. és Mrs. Jonesként mutatkoztak be, Sam pedig Mr. Smith, Jericho kuzinja lett, aki kegyesen felajánlotta, hogy elhozza őket az autóján. - Milyen nagyszerű család - mondta Mr. Adkins. - Épp nekünk való emberek. Gyorsan körbevezette őket az udvaron, és megmutatta nekik a templomot és annak hatalmas orgonáját. Majd visszatértek az irodák épületébe, és átmentek egy étkezőcsarnokon, ahol több tucat nő ült egyforma, kék szoknyában és fehér- blúzban egy hosszú asztalnál, és brosúrákat állítottak össze. Úgy mosolyogtak és integettek, mintha ez’csak egy vasárnapi vacsora lenne, és Evie, Sam és Jericho lennének a meghívott vendégek. Evie nem tudta megállni, hogy ne képzelje el ezeket a barátságos arcokat egy, az éjszakában égő kereszt lángjától megvilágítva. A ruhája alatt egy izzadságcsepp gördült le a hátán. Mr. Adkins egy kicsi, üres irodába kísérte őket. A falon egy egyszerű, keresztöltéses kép lógott: a szabadság ára az örök éberség. Evie helyet foglalt a felkínált szék legszélén. Jericho leült mellé. Sam mögöttük állt meg fürkésző tekintettel, kezével a zsebében. - Mit tehet önökért a Tűz Oszlopa Egyház, Mr. és Mrs. Jones? - Mr. Jonest és engem lenyűgöz a maguk istenfélő élete. Azon gondolkozunk, hogy elköltözünk Manhattanból, ez elől a sok ször- nyű gyilkosság elől, ami ott történik. - Evie a hatás kedvéért megborzongott. - Egyszerűen nem érezzük magunkat biztonságban, nem igaz, Mr. Jones? - Én... ööö... Evie megpaskolta a fiú kezét. - Egyáltalán nem. Nem gondolja, hogy ez egyszerűen borzalmas, Mr. Adkins? - De, valóban az. De nem állítanám, hogy meglepett. Ez a sok idegen, aki idejön, tudják; beszennyezi fehér fajunkat és életvitelünket. A zsidó anarchisták. A bolsevikok. Az olasz és ír katolikusok. A négerek a zenéjükkel és táncaikkal. Nem tartják magukat a mi morális szabályainkhoz. Nem osztják amerikai értekeinket. Mi a százszázalékos amerikanizmusban hiszünk.

- Melyik törzsében? — mondta alig hallhatóan Sam. Evie köhögő rohamot színlelt olyan hangon, mintha a tüdejét készült volna kiköpni. - Mr. Adkins, kérhetnék egy pohár vizet, kérem? - köhögött megint, hogy kevésbé legyen gyanús. - Természetesen. Ööö, el kell erte mennem a konyhába. Csak egy perc az egész. Kérem, érezzék magukat otthon! Amint kiment, Evie felpattant. - Épp így akartam. Ti, fiúk, átkutatjátok ezt a szobát! Én körbe- szimatolok. Jericho a fejét rázta. - Ez nem jó ötlet, Evie. Mi van, ha visszajön? - Mondd azt neki, hogy kimentem a mosdóba - felelte Evie a szemét forgatva. A férfiak ma-xo-lú-te megdermednek a női mosdó hallatán. Evie végigosont a folyósón, ajtókat nyitva ki es baimi olyat keres\e, ami nyom értékű lehet. A lépcső mellett egy asztalon friss kupac Jó Polgár brosúra állt. A borítóján ugyanaz a csuklyás alak most egy katolikust lógatott fel fejjel lefelé, éppúgy, ahogy Tommy Duffy testét is elhelyezték. Evie zsebre vágta a röpiratot, hogy később megmutassa Willnek. - Pszt! — sziszegte Sam Evie-nek egy iroda ajtajából. - Sam! Mit művelsz? - súgta Evie. - Azt, amit te is. Körbeszimatolok. Evie a folyosó végére sietett. Mivel nem látott senkit, beszaladt az irodába, és becsukta az ajtót. - Úgy volt, hogy Jerichóval maradsz! Mostanra már tudhatnád, babám, hogy sosem azt csinálom, amit kellene. - Mindegy. Találtál valamit? - Még nem. Megnézem itt. Te arrafelé kutakodj! Evie átnézte egy kis asztal fiókjait, és a könyvszekrényt is ellenőrizte, de semmi érdekeset nem talált. A szekrényhez lépett. Abban fehér köpenyek lógtak a fogasokon, mint lenyúzott szellemek bőrei. Evie gyorsan becsukta az ajtót, és Samhez sietett, aki egy nagy, leengedhető tetejű tölgyfa asztal fiókjait húzogatta ki. - Nézd meg az alsó fiókokat! — mondta. Sam kinyitotta a jobb oldali fiókot, amiben különböző papírokat és leveleket talált. Felemelt egy értesítőt az Amerikai Eugenetikái Társaság gyűléséről. Alatta egy nagy, ködbe burkolózó kastély fényképe hevert. Samnek valahonnan ismerősnek tűnt a kastély, de nem tudta, honnan. A képet a zsebébe csúsztatta, épp amikor az ajtó egy kattanással kinyílt. Egy magas, nyúlánk férfi állt meg bizonytalanul az ajtóban. Sötét kalapot, farmer kezeslábast és inget viselt. Nyakában lapos, kerek medál lógott egy bőrszíjon. - Mrs. White-ot keresem - hadarta a férfi nem túl barátságosan. — Látták őt? Evie lassan becsukta a fiókot. - Kit jelenthetek be neki? - kérdezte. - Jacob Call testvért. - A férfi két óvatos lépést tett a szobába. Evie felfigyelt a medálra: egy ötágú csillag volt, körülötte egy farkába harapó kígyó. Szíve hevesebben vert. Háta mögött jelzett Samnek, aki válaszul megszorította az ujjait. - Nahát, milyen érdekes medálja van! Milyen régi? A férfi rátette a tenyerét. - Ez az úr jele. Megvédelmezi szolgáit, ha eljön a Fenevad ideje. Evie nyakán és karjain borzongás futott végig. A medál, a Fenevad említése elképzelhető, hogy ő és Sam a Pentagram Gyilkossal tartózkodtak egy helyiségben.

- M-mit is mondott, hogy hívják? - kérdezte Evie. A férfi hirtelen gyanakvónak tűnt. Sietve megfordult, majdnem fellökve egy erős csontozatéi nőt egyszerű, fekete ruhában, aki száj- tátva meredt Samre és Eviere drótkeretes szemüvege mögül. Mit művelnek itt? - kérdezte a nő követelőző, tanárnős hangon. - Ki kíváncsi rá, nővér? - kérdezett vissza Sam. A nő szeme résnyire szűkült. - Én Mrs. Alma Bridwell White vagyok. A Tűz Oszlopa Egyházának a feje. És maguk hívatlanul vannak az irodámban. Odahívott két marcona kinézetű férfit, akik nem túl udvariasan visszakísérték Evie-t és Samet Mr. Adkins irodájába, ahol Jericho ült. A fiú szeme elkerekedett, és Evie figyelmeztető pillantást vetett rá, hogy maradjon csendben. - Mr. Adkins, meg tudja magyarázni, mit keresett ez a két betolakodó az irodámban hívatlanul és felügyelet nélkül? - Sajnálom, Mrs. White. A tagság miatt jöttek. Elmentem, hogy hozzak egy pohár vizet Mrs. Jonesnak, es amikor visszaértem, Mi. Jones azt mondta, ő és Mr. Smith kimentek a mosdóba. - Kémek! Biztosan azok. Az isten szerelmére, mondják meg, hogy mit műveltek maguk ketten az irodámban? — erősködött Mrs. White. - Választ követelek! Néhány férfi nyomakodott be a szobába, mindnyájan harcra készen. Evie nagyot nyelt. Ha nem találnak ki valamit, nekik annyi. - Nem akartam, hogy így legyen, de már eleget hazudtunk - szólt Sam hirtelen. Evie látta, hogy ideges, abból, ahogy az aprókat forgatta a zsebében. -I-igen? Evie az arcát fürkészte, hogy kitalálja, most éppen milyen játékot játszanak. - Igen, így van. Nem titkolózhatok tovább, cukorfalat. - Sam karját Evie válla köré fonta, közelebb húzta és arcon csókolta, miközben Jericho elhűlve nézte a jelenetet. - Sajnálom, hogy így kel l megtudnod, kuzin. Azért mentünk be abba az irodába, hogy kettesben legyünk. Odáig vagyok érte, és ő is teljesen belém esett. Nem igaz, édes-? Renóba megyünk, hogy érvénytelenítsük a házasságot, aztán egybekelünk. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha itt helyben behúznál azért, amit tettem. Az összegyűlt hívők köréből döbbent mormogások és ítélkező szavak hallatszottak. Jericho nagy alakjának takarásában Sam apró mozdulatot tett az öklével, remélve, hogy Jericho érti a célzást. Végül a fiú szeme kikerekedett, ahogy felfogta, mit akar a másik. - Nos, ő az én feleségem, és nem lehet a tied - jelentette ki esetlenül. Hátrahúzta a karját, es megütötte Samet, az állkapcsát és az alsó ajkat találva el. Sam hátratántorodott, és véres szájjal térdre rogyott. - Te kis... — krákogta Sam. - O, Sam! — guggolt le mellé Evie, és zsebkendőjét a fiú szájához szorította. — Sosem akartam, hogy ez történjen. Mrs. White hűvösen nézett rájuk. - Azt hiszem, jobb, ha elmennek. Mi egy tisztességes szervezet vagyunk, és nem vagyunk kíváncsiak a maguk elfajzott városi életére. ‘ Egy „tisztességes szervezet — ismetelte Sam kajánul a kormány mögött, ahogy mentek visszafelé a hosszú behajtón. Arca máris elkezdett feldagadni, ingén megszáradt vérfoltok éktelenkedtek. Evie óvatosan megérintette a sebét, és a fiú arca megrándult.

- Aú! — Bocsi - szólt Jericho a hátsó ülésről, de közben úgy tűnt, elégedett magával. — Az az ütés hozott ki minket onnan. Szép munka, Freddie! De legközelebb kicsit könyörülj rajtam, te nem finomkodó óriás. A behajtó végében egy csapat férfi ácsorgott az úton, elállva a kijáratot. Evie az ajtó kilincsébe kapaszkodott, miközben a férfiak az autó köré gyűltek. Sam nem vette le kezét a kormányról, és a lány immár másodszor kívánta, hogy bárcsak ó vezethetne. Egy széles mellkasú férfi szalmakalapban mindkét karját Evie leengedett ablakába támasztotta. — Maguk, városiak, tudjuk, miket művelnek odaát, es nem vagyunk rá kíváncsiak. Megértették? Evie komolyan bólintott. Szíve kalapált a mellkasában, tekintetét az előtte lévő útra szögezte. — Vissza ne jöjjenek ide! Nincs szükségünk a maguk fajtájára. Az egyik férfi közelebb hajolt Jerichohoz. Olyan kedélyesen mosolygott rá, mintha csak két jó barát lennének egy horgászkiránduláson, akik megosztják egymással tapasztalataikat. — Ha a te helyedben lennék, fiam, kivinném ezt itt az erdőbe, azt’ megtanítanám neki, mi történik azokkal, akik megpróbáljak elvenni, ami jog szerint a tiéd. - Elővett egy csomag gyufát a zsebéből, és meggyújtotta az egyiket, figyelve gyémántos, narancssárga ragyogását, majd Samre pöckölte. Evie felkiáltott, ahogy a gyufa a fiú nadrágján landolt, de Sam gyorsan eloltotta, bár rémüknek tűnt. Ez nem a szokásos, felvágós Sam volt. A férfiak hátraléptek. Az előttük álló fickó levette kezét a motorháztetőről, és Sam elindult az autóval, közben apró kavicsokat verve fel a hátsó kerekekkel. Olyan gyorsan vették be a következő kanyart, hogy észre sem vették a férfit, akit majdnem elütöttek. - Sam, vigyázz! - kiáltotta Evie. Sam a fékre taposott, és a kocsi egy rándulással megállt. Előttük Jacob Call testvér úgy emelte fel a kezét, mint aki a becsapódást várja. Hosszú ujjával rájuk mutatott. - Ami régen kezdetét vette, most bevégeztetik, amikor a tűz felragyog az égen — szolt. — Bánjátok meg bűneiteket, mert közeleg a Fenevad. Ezzel megfordult, és nagy, sietős léptekkel elindult felfelé a domboldalon. Mai délután volt, mire Evie, Jericho es Sam visszaért a múzeumba, és beszámoltak Willnek menekülésükről a Tűz Oszlopa Egyházból, valamint a Jacob Call testvérrel való különös találkozásukról. - Gondolod, hogy ő lehet a gyilkosunk? - kérdezte Jericho. Ezt mindenkeppen azonnal jelentenem kell Malloy nyomozónak — felelte Will. — Nagyon jól csináltátok. Ez lehet az áttörés, amire vártunk. - Mondott még valami érdekeset. - Evie harisnyás lábát a földön heverő egyik könyvkupacon pihentette. — Valami olyasmit, hogy „ami íegen elkezdődött, az most bevégeztetik”. Mi kezdődött el régen? Mikor? A telefon megcsörrent, és Will felvette. - William Fitzgerald. Értem. Ki keresi, kérem? Egy pillanat. - Will eltartotta magától a kagylót. — Téged keresnek, Evie. Egy bizonyos Mr. Daily Newsenhauser. Evie átvette a kagylót, és beleszólt:

- Nincs szükségem Electroluxra, és a Colgate-et használom, szóval hacsak nem tud valami szőrmét ajánlani, attól tartok. - Helló, Sheba! Mi újság a Libabőrben? - köszönt T. S. Wood- house. Evie hátat fordított Willnek és a fiúknak. - Minden príma. Mr. Lincoln szelleme épp most hívott meg teára. Imádom, ha egy szellem udvarias. Jó kis becenév. - Daily Newsenhauser? Reméltem is. Evie kezével eltakarta a kagylót. - Egy rendelés, amit egy ügynökkel kötöttem a B. Altmanben.' Egy perc az egész. - Nem tetszik, hogy a múzeum telefonját használod személyes hívásokra, Evangeline - mondta Will, de nem nézett fel az újságkivágásokból. - Ezek szerint most nem beszélhet? - kérdezte Woodhouse. - Pontosan. - Esetleg találkozhatnánk. - Nem valószínű. - Ugyan már, Sheba! Ne hagyja cserben T. S. cimboráját! Van számomra valamije? - Az attól függ. Maga mit tud felajánlani? - Egy sztorit a múzeumról a holnapi lapokban, amiben meg említenek egy bizonyos Miss Evie O’Neillt. A nagyon bájos Miss O’Neillt. Evie elmosolyodott. - Tartsa egy kicsit! Jericho - szólt. - Intim női ruhadarabokat kell rendelnem. Légy oly drága, és tedd ezt le nekem, én meg Will irodájában felveszem. - Evie elsietett Sam mellett, aki alig láthatóan felvonta a szemöldökét az intim szó hallatán. Evie ingerülten forgatta meg a szemét, és a Will irodájában lévő telefonhoz szaladt. - Felvettem, Jericho drága! — Várt a jelző kattanásra, majd fojtott hangon szólt a telefonba: - Azt gondoljuk, a gyilkosnak köze lehet a Klánhoz. A Jó polgár egy példányát tálaltak Tommy Duffy holttesténél. - Most viccel? Azolaol a taknyokról el is tudom képzelni. - Tudom. Még a riportereknél is rosszabbak. — Tetszik a hozzáállása, Sheba. - Nekem meg tetszik, amit értem tehet, Mr. Woodhouse. - Mi van még? - Semmi érdemleges. Előbb várom azt a cikket. Evie, kerlek, most mar rakd le! — utasította Vfill az ajtóból. Evie vidáman és hangosan csacsogott a készülékbe. - Szerezz egy kis mustáros borogatást, és maradj az ágyban, Mabesie édes, és jobb leszel, mint új korodban! Most rohannom kell. Szió! - Evie visszatette a kagylót a helyére, és nagyot sóhajtva Will felé fordult. - Szegénykém, nélkülem teljesen elveszne. Will értetlenül nézett rá. - Azt hittem, egy ügynökkel beszélsz a B. Altmanből. - Ketten is hívtak! — hazudta Evie, vidáman mosolyogva. — Ó, bá, komolyan! Nem hallottad a második csengést? Gondolom, a hang nem terjed valami jól ezekben az öreg házakban. Nos, mindegy. Én hallottam. Mit szerettél volna, bá? Will belebújt ballonkabátjába, és feltette a kalapját. - Most üzent a kollégám a Columbiáról, dr. Poblocki. Az az oldal, amit felfedeztél, hasznosnak bizonyult. Végül talált valami figyelemre méltót. Nos? Evie már vette is a kabátját.

A TIZENEGY ÁLDOZAT Evie és Will átvágott a Columbia zöld gyepén a Low Memóriái Könyvtár, egy hatalmas márványépület felé, amelyet jón oszlopai egy görög templomhoz tettek hasonlóvá. Tőlük jobbra a Morningside Heights kollégiumainak egyenetlen háztetői emelkedtek ki a szürke, őszi ég előtt. Valahol egy templomharang kondult. Az idő szeles volt, a diákok ennek ellenére kiültek a könyvtár lépcsőjére a gyep elé. A fejek Evie után fordultak. A lány szerette volna azt hinni, hogy azért, mert ellenállhatatlanul csinos rózsaszín selyemruhájában és pávatollmintás harisnyájában, és nem azért, mert ő volt az egyetlen lány a campuson. Dr. Georg Poblocki irodája egy ősi könyvek és régi álmok illatát árasztó épület hosszú folyosójának a végében állt. Maga dr. Poblocki nagy ember volt markáns arccal és kidülledt szemekkel, amiket bozontos szemöldök árnyékolt - Evie nagy késztetést érzett, hogy ritkítsa őket. — Elég nehéz volt megtalálni az általad küldött kép teljes történetét, William kezdte dr. Poblocki halvány német akcentussal a hangjában. Kissé rosszcsontos huncutsággal elmosolyodott. - De végül sikerült. Előhúzott egy könyvet az egyik kupacból, és kinyitotta egy megjelölt oldalon, ahol a már ismerős kígyóval körbeölelt csillag szimbóluma állt. - íme: A Fenevad Pentagramja. - A rendőrségnek inkább veled és nem velem kellett volna konzultálnia, Georg. Dr. Poblocki vállat vont. - Nekem nincs múzeumom. — Evie-hez fordulva hozzátette: — Tanítottam a nagybátyját a Yale-en, mielőtt még a kormánynak kezdett volna dolgozni. - Az már régen volt. — Will a könyvre mutatott. — Mesélj még a Fenevad Pentagramjáról, Georg! Mi ez? Mit jelent? - Ez a Testvérgyülekezet szent jelképe, ami egy letűnt, észak-New York-i vallási kultusz. - El is felejtettem, hogy New Yorknak van északi része. Manhattan mellett nem tűnik túl szükségesnek - kotyogott közbe Evie. - Elragadó! - mosolygott dr. Poblocki. - Ez tetszik. - A Testvérgyülekezet? - sürgette Will, mintha egy engedetlen diákjára várna. - Isten Testvérgyülekezetének Legszentebb Szövetsége. A kora tizenkilencedik században alakultak a második nagy ébredés alatt. - A második mi alatt? — kérdezte Evie. - A második nagy ébredés olyan időszak volt, amikor a vallási hév eluralkodott a nemzeten. A prédikátorok átszelték az országot, és szenvedélyesen szónokoltak a tüzes pokolról és a kárhozatról, az ördög kísértéseire figyelmeztetve, miközben a sátoros gyűléseken megtérítették az embereket - magyarázta dr. Poblocki egyfajta tanári stílusban, amit, Evie úgy képzelte, a diákjaival szemben használt. - Mindez új vallásokat eredményezett, mint például az Újkori Szentek Egyházát, Krisztus Egyházát és a Hetedik Napi Adventistákat, valamint ezt is bökött dr. Poblocki a könyvre. — A Testvérgyülekezetet egy fiatal prédikátor, John Joseph Algoode hozta létre. Algoode tiszteletes épp a juhaira vigyázott - milyen bibliai, nem igaz? -, amikor nagy tüzet látott az égen. Salamon Üstököse volt az, ami átrepült az északi félteke fölött. Evie-nek hirtelen eszébe jutott a két lány a röpiratokkal az utcán.

- Ugyanaz a Salamon Üstököse... - Ami ismét úton van felénk ötven év után. így igaz - fejezte be dr. Poblocki. Leült egy székre, arca közben megrándult. — Ez a szörnyű térdem. Attól tartok, az öregség előbb vagy utóbb, de mindnyájunkat elér. - Én is megöregszem, mielőtt végeznél a történettel, Georg - erőszakoskodott Will, és Evie kicsit szégyenkezett a gorombasága miatt. - A nagybátyja ilyen. Sosem volt képes várni semmire. Félek, ez a türelmetlenség lesz a veszted, William. — Dr. Poblocki sötéten pillantott fel Willre, és Evie-nek úgy tűnt, mintha a nagybátyja egy kissé elszégyellné magát. — Algoode tiszteletes azt állította, látomása volt: hogy Európa régi egyházai bemocskolták isten szavait. Azt mondta, szükség van egy új, amerikai hitre. Csak ez a nagy, még gyerekcipőben járó ország képes elég tiszta és jámbor híveket kiállítani, hogy teljesen alávessék magukat isten szavának és ítéletének. A Testvérgyülekezet lett volna ez a hit. Ők uralták volna az új Amerikát. Az igaz Amerikát. Valóra váltották volna nagy ígéreteit. - Dr. Poblocki levette a szemüvegét, a lencsékre lehelt, egy ronggyal tisztára törölte őket, amíg elégedett nem lett az eredménnyel, majd visszaakasztotta a fülére. — Algoode tiszteletes 1832-ben kis gyülekezetét a Catskillhegységbe vitte. Tizenöt hektárnyi területen telepedtek le, ahol maguk művelték földjeiket. Egy régi csűrt templommá alakítottak, ahol minden este és vasárnap egész nap a gyertyafényben imádkoztak. Otthonaikra és templomukra olyan vallási jeleket festettek, amiket szent könyvükből vettek. Különös hitrendszerük volt, ami a Biblián főleg a Jelenések könyvén — és az okkult tudományokon alapult. A Testvérgyülekezet szent könyvéről úgy hitték, hogy részben vallási doktrína, részben grimoár. - Grimoár? - kérdezte Evie. - Varázslatok könyve - magyarázta dr. Poblocki. - Ez, gondolom, megmagyarázza a pecséteket - töprengett Will. Dr. Poblocki bólintott. - Valóban. Azt híresztelték, mint minden hasonló helyzetben, hogy a Testvérgyülekezet mindenfélét gyakorolt a gusztustalan szexuális praktikáktól elkezdve, a kannibalizmuson át, az emberi áldozatig. Ez volt az egyik oka, amiért olyan elkülönülten éltek a hegyekben: hogy elmeneküljenek az üldöztetés elől. Sokat tudtak a hallucinogénekről, amikről valószínűleg őslakos törzsektől tanultak, amelyek használtak ilyesmiket vallási szertartásaik során, hogy bepillantást nyerjenek egy magasabb rendű síkra. A térségbe látogató, francia kanadai prémvadászok beszámolói „egy fenséges füstről” szólnak, valamint „egy édes borról, amitől, ha elfogyasztják, az ember különböző angyalokat és démonokat lát”. Na most. A Testvérgyülekezet eszkatológiai kultusz volt. - Ez egyáltalán törvényes? - kérdezte Evie. - Bájos kis hölgy! - nevetett dr. Poblocki, és megpaskolta Evie kezét. - Biztos benne, hogy a rokona ennek?- intett Will felé, és Evie-nek el kellett fojtania egy kuncogást. - Eszkatológia - folytatta dr. Poblocki -, a görög eszkhata szóból ered, jelentése „a végső”, a világvégére és Jézus Krisztus második eljövetelére utal. Á, de a dolgok itt kezdenek érdekessé válni! Evie szeme ki kerekedett. - Érdekesebb, mint a kábítószer és a mágia? - Igen! Ugyanis a Testvérgyülekezet nem csak hitte, hogy közel a világvége; úgy gondolták, az ő szent kötelességük, hogy elősegítsék eljövetelét. - Ezt mégis hogy tervezték? - érdeklődött Will.

- Úgy, hogy felélesztik az Antikrisztust. Magát a Fenevadat. — Dr. Poblocki szünetet tartott, hogy hallgatósága felfogja szavai értelmét. Evie libabőrös lett a gondolattól. - Miért tennének ilyet, ha egyszer keresztények? — kérdezte Evie. -A választóvonal hit és fanatizmus között nem állandó - jegyezte meg dr. Poblocki. - Mikor jogosít fel a hit bizonyos dolgokra? Mikor lesz a jó ésszerű indok, a keresztes hadjárat pedig bűntény? - Hogyan akarják megidézni a Fenevadat, Georg? - kérdezte Will. - Ezzel. - Dr. Poblocki könyvhalma közé nyúlt, és előhúzott egy megtépázott, bőrkötéses kötetet. - A tizenegy áldozat. Ez egy áldozati rituálé, eredetében egyszerre mágikus és vallási, hogy a Fenevad testet öltsön itt, a földön. A könyv nagyon régi volt, és a vékony, eres papírnak bőr tapintása volt. Egy hátborzongató, különösen díszes Bibliára emlékeztette Evie-t. Mindegyik oldalon kicsi, színes illusztráció volt látható egy rituális gyilkosságról, amit egy Szentíráshoz hasonló szöveg egészített ki. Ugyanazok a jelek, amik a gyilkos üzenetén álltak, végigfutottak a könyv bejegyzéseinek szélén. Evie hangosan felolvasta az áldozatokat sorrendben. - A Hívő Lélek Feláldozása. A Gazda Tíz Szolgájának Tisztelet- adása. A Csillagos Ég, Halált Meglovagoló, Fakó Lovasa. A Szűz Halála. A Felékesített Parázna a Tengerbe Vetve... - A képen egy szem nélküli, ékszerekkel díszített nő volt látható a vízen, gyöngyökkel körülvéve. Feje fölé egy szem szimbólumát rajzolták. - Bá — szólt Evie megborzongva. - Éppígy találtak rá Ruta Badowski testére. Will átnyúlt Evie előtt, és lapozott egyet. - A hatodik áldozat, a Rest Fiú Feláldozása... - A kép egy fejjel lefelé fellógatott fiút ábrázolt, egyik lába behajlítva, mint a tárót akasztott embere. A fiú keze hiányzott, a rajz fölötti szimbólum pedig egy imára kulcsolt kéz volt. - Tommy Duffy. Evie tovább olvasott. - A hetedik áldozat, az Alnok Testvér Kiűzetése Salamon Templomából. — Gondolkodva emelte fel a fejét. — Ez a gyilkosságok sablonja. - Folytatta: — A nyolcadik áldozat, az Angyali Hírnök Hódolata. A kilencedik, az Aranybálvány Pusztulása. A tizedik, az Özvegy Siralma. A tizenegyedik áldozat, a Fenevad Menyegzője a Napba Öltöztetett Nővel. Az utolsó oldalra egy szörnyszülött férfit rajzoltak szarvakkal, kecskelábakkal, két hatalmas szárnnyal és farokkal. Egy trónon ült, és szemei tüzesen izzottak. Kezében egy csepegő szívet tartott. Lábainál egy aranykoronát és ruhát viselő nő feküdt, mellkasát feltépték. Alatta egy üstököst ábrázoló szimbólum állt. Evie-t kirázta a hideg. - ír valamit arról, hogyan jön a Fenevad erre a világra? - Ez nem világos. Csak annyit említ, hogy szükségük van egy kiválasztottra. - Egy kiválasztottra, aki elköveti a gyilkosságokat? - pontosított Evie. Dr. Poblocki kissé megvonta a vállát. - Itt, attól tartok, csak találgatni tudok. - Ez micsoda? - mutatott Evie egy oldalra a könyv vége felé. Egy férfit ábrázolt, aki egy másik, sötét köpenyes férfi, talán egy pap előtt térdelt. A Fenevad Pentagramja napként lebegett felettük, körülötte mennybéli szellemek repkedtek. Apró tüzelőfahalmok álltak kupacokban. A pap egy medált helyezett a térdeplő férfi nyakába. - Éppolyan, mint az a medál, amit Jacob Call viselt — szólt Evie.

— Mire való? - Valószínűleg, hogy jelezzék egymásnak, ugyanahhoz a közösséghez tartoznak, mint egy kereszt vagy egy Dávid-csillag - felelte dr. Poblocki. — De ebben nem vagyok biztos. - Mi a következő áldozat? - kérdezte Will. Evie visszalapozott. - „A hetedik áldozat: az Álnok Testvér Kiűzetése Salamon Templomából”. Bármit is jelentsen ez. - A lány dr. Poblockihoz fordult. - Gondolja, hogy a gyilkosunk egyfajta jelnek hiszi az üstököst? - Az üstökösöket gyakran vélték szent előjelnek. Isten hírnökeinek. Amikor Lucifer, a fényhozó elbukott, azt mondják, tűzcsóvához hasonlóan repült át az égen. - Mikor éri el az üstökös New Yorkot? - Október nyolcadikén, éjfél körül - válaszolta Will. - Az kevesebb, mint két hét múlva van. — Evie töprengve az ajkába harapott. Azt mondta, a Testvérgyülekezet egy letűnt kultusz. Mi történt velük? - 1848-ban az egész szekta élve elégett. — Dr. Poblocki kihúzott egy iratfiókot, ami roskadásig volt papírokkal. - Himlőjárvány tört ki. Többen belehaltak a gyülekezetből. Úgy tűnik, Algoode tisztele- tes meg volt győződve róla, hogy ez isten ítéletének a jele, és fel kell készíteniük magukat az Armageddon eljövetelére. Senki sem tudja pontosan, mi történt, de úgy hiszik, Algoode egybegyűjtötte híveit, az épületet pedig leöntötte kerozinnal; a romok között megtalálták az üvegét. Az ajtókat elreteszelték. A közelben egy vadász látta a lángokat és a füstöt. Azt mondta, hallani lehetett, ahogy az imák és zsoltárok sikolyokba csapnak át. Evie megborzongott. — Milyen rettenetes! Senki sem élte túl? — Egyetlen lélek sem — felelte a férfi komolyan. — A Testvérgyülekezet új városát, New Brethrent alatta építették fel egy völgyben, körülbelül öt mérföldnyire a dombon álló, eredeti településtől. Állítólag azok a nyugtalan szellemek még mindig kísértik a régi Brethren erdőit. Rémisztő hangokat hallani és fényeket látni a fák között a hegyen. Senki sem merészkedik oda, még a vadászok sem. Evie megpróbálta elképzelni azokat az embereket, bezárva az épületbe, énekelve és imádkozva, az anyák magukhoz szorítják gyermekeiket, miközben a lángok felcsapnak. - Elve elégni. Mégis, miért tennének ilyet? - Miért tesz bárki is bármit? Hitből. Abból a hitből, hogy amit tesznek, az helyes és igaz. Ábrahám hajlandó volt feláldozni a fiát, Izsákot, mert úgy hitte, isten utasította rá. Felfoghatatlan dolog megölni a saját fiadat. Bűncselekmény. De ha az ember abban a hitben cselekszik, hogy az ő istene, a legfelső hatalom, akinek engedelmeskednie kell, ezt parancsolta, akkor is az? - Igen - jelentette ki Will. Dr. Poblocki elmosolyodott. — Tudom, hogy te nem vagy hívő, Will. De képzeld el egy pillanatra, vakon hiszed, hogy ez az igazság. így már minden cselekedeted igazolva van. Sőt, azok dicsőségessé válnak. Inculpatus: azaz nem lehet miattuk felelősségre vonni. Ha ez a helyzet a gyilkosotokkal, akkor szent küldetésen van, és semmi sem állíthatja meg, hogy véghezvigye azt. - Ez micsoda? - kérdezte Evie. A Testvérgyülekezet Könyvének utolsó oldalához lapozott, amit kitéptek. Csak a szakadt széle maradt ott. Dr. Poblocki közelebb hajolt, és szemüvege fölött átpillantva megvizsgálta.

- A! Az. Azt megmondhatom, hogy minek kellett itt lennie. A feljegyzések szerint a Testvérgyülekezet könyve tartalmazott egy varázsigét, ami képes a Fenevad szellemét egy tárgyba - valamilyen szent ereklyébe — száműzni, hogy aztán, a tárgyat elpusztítva, visszaküldjék a Fenevadat a pokolba, amint a hívők teljesítették küldetésüket. - Nem értem — mondta Evie. - Olyan, mint az arab dzsinn. Egy szellemet vagy démont be lehet zárni egy tárgyba, és aztán elpusztítani - magyarázta Will, aki gondterheltnek tűnt. - Nem tűnik száz százalékig megbízható elképzelésnek - jegyezte meg Evie. Nem mintha számítana, mivel az oldal hiányzik. - Nem csak hogy hiányzik, hanem szántszándékkal kitépték - emlékeztette dr. Poblocki. - De ki tenne ilyet és miért? - Úgy látszik, valaki mégsem akarta, hogy a Fenevad elpusztuljon. - Georg, ezt megtarthatnám? - kérdezte Will, feltartva a könyvet. - Csak nyugodtan. De ígérd meg, hogy nem alapítasz vele új végítéletkultuszt. Will belemélyedt a könyv díszes oldalaiba, és nem válaszolt. - Es most ideje, hogy csatlakozzam Mrs. Poblockihoz a vasárnapi ebédre. Dr. Poblocki elegáns csókot nyomott Evie kézfejére. - A legjobbakat kívánom a nyomozásotokban. Gondoskodjon róla, hogy a nagybátyja megfelelően viselkedjen! Odakint elkezdett esni az eső. Will kinyitotta az aznapi újságot, és a felét Evienek adta. A vékony papírt a fejük felett tartva végigsiettek a gyepen a Broadway felé. - Ha a gyilkosunk ennek a Testvérgyülekezet kultusznak a tizenegy áldozatát követi, valahonnan hallania kellett róluk. Lehetséges, hogy az egyház tagja? — Evie a városképére meredt. - Nem gondolod? Will? Bá, figyelsz te rám? - Hmm? Igen - felelte szórakozottan. Szemöldökét összevonta, és szeme fáradtnak tűnt. Ez az ügy bizonyára sokkal jobban idegesítette, mint ahogy kimutatta. - Jó megfigyelés, Evie. Evie akarata ellenére is elmosolyodott. Willtől ez igazi bóknak számított. - Tudatom Malloy nyomozóval, hogy talán van egy nyomunk, hogy a gyilkos talán New Brethrenből származik. Talán körbe- kérdezősködhetnek északon, hátha történt valami szokatlan New Brethrenben vagy a környékén. De most már a mi kezünkben is van valami. - Micsoda? - kérdezte Evie. Az eső most már hevesebben esett. Az újságpapír átázott, és a nyaka nedves lett. - Ha igazunk van, és a gyilkosunk a Testvérgyülekezet könyve alapján dolgozik, akkor a következő áldozata a hetedik lesz: azÁlnok Testvér Kiűzetése Salamon Templomából. - De ez egyáltalán mit jelenthet? - A mi dolgunk lesz erre idejében rájönni - felelte Will. Egy taxi kanyarodott be eléjük, és Will bácsi intett a sofőrnek, kitúrva két diákot. - Elnézést! Az unokahúgom nem érzi jól magát — szabadkozott, és Evie-t meglepte ez a kis hazugság. Beszálltak az autóba, épp mielőtt a felhők igazi záport zúdítottak volna rájuk. Evie hátrahajtotta a fejét az ülésen, és az esőcseppeket figyelte. - Bá, mi történik, ha a gyilkos végzett mind a tizenegy áldozattal? Igazából nem hív életre egy mitikus, bibliai démont a pokolból. Akkor meg mi a célja? - De ő úgy hiszi, hogy így van. Egy ilyen erős hit nagy hatalom. - Akkor milyen erős hitre van szükség, hogy egy ilyen embert megállítsunk?

- Itt, kérem, forduljon balra, és ne a sugárúton menjen! - kérte Will a sofőrt, aki vitatkozni kezdett, igazi New York-i stílusban, hogy melyik útvonal lenne a legjobb ebben az órában. Csak amikor már rég visszaértek a múzeumba, jutott Evie-nek eszébe, hogy a bácsi sosem válaszolt a kérdésére.

ÜBERMENSCH Jericho az Ötödik sugárúton lévő Waldorf Astoria privát étkezőjében ült. Idefelé jövet észrevette, hogy a zöld levelek széle lassan halványpiros és aranyszínt öltött. Ez a farmot és az aratást juttatta az eszébe. Ha erre gondolt, mindig elszomorodott, így inkább azzal foglalta le magát, hogy tejet töltött a teájába. Egy pillanattal később egy fehér kesztyűs pincér kinyitotta az ajtókat, és Jaké Marlowe daliás hercegként lépett be a helyiségbe. - Maradj csak! - szólt Marlowe, és helyet foglalt az asztalnál. Az emberek jóképűnek tartották. A lapok annyi tintát pazaroltak jó kinézetére, erős állkapcsára és magas, atletikus felépítésére, mint amennyit legújabb ipari találmányával vagy tudományos áttörésével foglalkoztak. — Hogy vagy, Jericho? -Jól, uram. — Remek. Az remek. Egészségesnek tűnsz. — Igen, uram. Marlowe Jericho ütött-kopott Imigyen szála Zarathustra kötetére mutatott. - Valami érdekes? - Segít elütnöm az időt. - Ha jól tudom, elég sok elütni való időd van a múzeumban. Hogy van a mi barátunk, Will? - Jól, uram. - Remek. Will és én talán nem mindenben értünk egyet, de én mindig is tiszteltem őt. És aggódom miatta és az ő... rögeszméje miatt. A néma, fehér kesztyűs pincér ismét felbukkant, és kávét töltött Marlowe porceláncsészéjébe. - Én egy Waldorf-salátát kérek. Jericho? - Nekem is ugyanazt, kérem. A pincér bólintott, majd eltűnt. - Hogy megy az üzlet, uram? - kérdezte Jericho nem sok érdeklődéssel a hangjában. - Az üzlet jól megy. Valójában szörnyen jól. Izgalmas dolgokat viszünk véghez a Marlowe Industriesnál. És Kalifornia gyönyörű; neked is tetszene. Jericho lenyelt egy megjegyzést, miszerint Marlowe-nak fogalma sincs, mi tetszhet neki. -Az ajánlat még áll; ha eleged lenne a varázslatról és szellemekről szóló könyvek pakolászásából, hozzám bármikor jöhetsz dolgozni. Jericho tekintetét a csészealjon lévő kanálra szögezte. Igazi ezüst volt, nyelén a hotel jelképével. - Már van munkám, uram. - Igen. Van munkád. Ám én hivatásról beszélek. Az esélyről, hogy a jövő részese lehess, és ne egy poros múzeumban fonnyadozz. - Tudja, hogy Mr. Fitzgerald nagyszerű ember. - Volt - felelte Marlowe, és egy ideig hagyta a szót a levegőben lógni. - Soha nem lett ugyanaz az ember azok után, ami Rotkéval történt. - Marlowe a fejét csóválta. - Olyan intelligens, és mindezt szellemtörténetek levadászására pazarolja. És minek? - Ez is a történelmünk része.

- Mi nem a múlt országa vagyunk, Jericho. Hanem a jövője. És nekem szándékomban áll részt venni ennek a jövőnek az alakításában. - Marlowe könyökét az asztalra tette, és komoly arckifejezéssel, átható kék tekintetével előrehajolt. — Hogy vagy, Jericho? Már mondtam, uram, jól vagyok. Marlowe lehalkította a hangját. - És nem tapasztaltál semmilyen tünetet? - Egyet sem. Marlowe elégedett mosollyal dőlt hátra. - Nos. Ez biztató. Nagyon biztató. - Igen, uram. — A kanál eltorzította Jericho tükörképét. Marlowe felállt, és az egyik magas ablak elé lépett. - Nézz csak ki! Micsoda város! És folyamatosan növekszik. Ez a legnagyszerűbb ország a világon, Jericho. Egy hely, ahol az ember bármi lehet, amiről csak álmodik. El tudod képzelni, mi lenne, ha más országokban is élne ugyanaz a demokratikus szemlélet és szabadság, amit mi élvezünk? Milyen világ lenne? - Az idealizmus csak menekülés a valóság elől. Nincs utópia. Marlowe vigyorgott. - így gondolod? Sajnos ezzel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Ezt írja Nietzsche? Á, a németek. Van egy gyárunk Németországban, tudod. Valójában Németország jó példa, úgyhogy vegyük Németországot: a Nagy Háború teljesen összezúzta őket. Az államadósságuk elképesztő összegre nőtt. Fél kiló kenyér majdnem hárommilliárd márkába kerül! A Reichsmark gyakorlatilag értéktelen lett; többet ér, ha kitapétázod vele a házadat, mintha megpróbálsz rajta venni valamit, vagy kifizetni a számlákat. De a Marlowe Industries segít majd nekik lábra állni. Megváltoztatjuk az egész világot - mosolygott Marlowe vidáman, azzal a mosolyával, ami meggyőzte az újságokat képességeiről. - Te is megváltoztathatod a világot, Jericho. - Senki sem választaná ezt - felelte Jericho keserűen. - Ó, ugyan már! Ez egyáltalán nem olyan rossz, nem igaz? - Marlowe visszaült Jerichóval szembe. - Nézz csak magadra, Jericho! Egy élő csoda vagy. A nagy reménység. - Én nem vagyok az egyik álomképe. — Jericho ököllel az asztalra ütött, összetörve a csészealjat. - Óvatosan - intette Marlowe. - Én... én sajnálom. - Jericho elkezdte összeszedegetni a darabokat, de Marlowe egy intésére a pincér visszatért, hogy egy kis kézi seprűvel lesöpörje az asztalt. - Óvatosnak kell lenned - mondta megint Marlowe. Jericho bólintott. Az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, majd ellazította. Amikor megnyugodott, összehajtotta a szalvétáját, az asztalra tette, és felkelt. - Köszönöm a teát, uram. Most már vissza kell mennem a múzeumba. - Ó, ugyan! Kezdjük elölről... - Sok... sok dolgom van - vágott közbe Jericho. Várakozva állt az asztal mellett. - De még nem is ettél semmit. - Vissza kell mennem.

- Persze - szólt Marlowe némi szünet után. A helyiség másik végébe ment, ahol az aktatáskája és az esernyője állt. Kivett egy kis barna tasakot a táskából. Biztos, hogy jól vagy? - Igen, uram. Marlowe átadta a barna tasakot Jerichónak, aki a padlóra meredt. - Köszönöm — motyogta a fiú. Utálta ezt. Utálta, hogy minden évben keresztül kell esnie ezen a rituálén. Hogy úgy kell tennie, mintha hálás lenne azért, amit Marlowe érte tett. Amit vele tett. Marlowe egyik kezét a fiú vállára tette. - Örülök, hogy jól boldogulsz, Jericho. - Igen, uram. - Lerázta magáról a férfi kezét, és otthagyta. Amikor már egyedül volt a folyosón, Jericho jobb kezét ökölbe szorította, majd ellazította az ujjait, szétnyitotta, összezárta őket, szétnyitotta, összezárta. Hibátlanul mozogtak. Felnyitotta a csomagot, amit Marlowe-tól kapott. Benne egy barna üveg volt, tele pirulákkal, amin a Marlowe Industries Erősítő Vitaminja felirat állt. Mellette egy ezüstdobozka lapult, tíz fiola élénkkék színű szérummal. Egy pillanatra elképzelte, ahogy a csomagot a legközelebbi szemetesbe dobja, és elsétál. Ehelyett az ezüstdobozkát belső kabátzsebébe csúsztatta, hogy biztonságban legyen, az erősítő vitamint pedig a külső zsebében helyezte el. Nietzsche Zarathustráját a hóna alá csapta, és kisétált a hűvös, őszi időbe. Mabelnek nem volt ideje szemügyre venni az őszi levelek szépségét, miközben átsétált a Union Square-en összegyűlt tömegen. Tudta, hogy figyelnie kell a Pinkerton detektívjei lesben álltak, mivel a munkások gyakran félbeszakítottak egy békés tüntetést, indokot adva a rendőröknek, hogy beavatkozzanak, feloszlassák és letartóztassák az embereket. Néha elég csúnyán végződtek ezek az események. Az eső elállt, és Mabel édesanyja egy összeeszkábált pódiumon állt, erőteljes szónoki képességeivel és sötét hajú szépségével lelkesítve a tömeget. Virginia Neweilként született, a híres Newell klán, New York egyik elit családjának lányaként. Húszévesen mindezt eldobta, hogy megszökjön Mabel apjával, Dániel Rose-zal, egy politikai lépéseket sürgető zsidó újságíróval, aki a szocialistákkal szimpatizált. A családja minden kapcsolatot megszakított a lánnyal, és pénz nélkül hagyták. De a Newell bájt nem vehették el tőle. Mabel anyját a „Társadalmi Hovaszületés Lázadója”-ként emlegették. És valahogy a tény, hogy mindezt a szerelemért dobta el, sokkal híresebbé tette, mint ahogy társasági feleségként lehetett volna. Ezért is költözhettek be a Benningtonba; senki sem utasítana el egy Newell lányt - még egy kitagadottat sem. Ám Mabelnek nehéz volt az anyja árnyékában élnie. Senki sem írt róla a lapokban. És ami még ennél is rosszabb volt, Mabel kinézetre az apjára hasonlított: kerek arca, erős orra volt, mélybarna szemeit és göndör, aranybarna haját is beleszámítva. - Biztosan az apádra ütöttél - mondogatták az emberek, amit kínos csend követett. De amikor az édesanyja elmosolyodott, magához ölelte, és „Drága, kedves kislányom!”-nak szólította, Mabelt elöntötte a melegség. És amikor az anyja elkerülhetetlenül belekeveredett egy ügybe vagy egy igazságtalanság orvoslásába, Mabel ott állt mellette, a kötelességtudó lányt játszva, bebizonyítva, milyen nélkülözhetetlen. A segítőkész, nélkülözhetetlen embereket pedig szerették. Nem igaz? Az egyetlen ember, aki nem osztotta a Mabel anyja iránti csodálatot, Evie volt, aki többször is tökéletesen utánozta a nőt: „Mabel, kheeedvesem, hogy is

panaszkodhatsz, hogy nem kaptál vacsorát, amikor a nyomorgó népek még a szabadságukért küzdenek!”, „Mabel, kheeedvesem, segíts nekem: melyik ruha árulkodik a Szegények Megmentőjéről és az Alsó East Side Szentjéről?” És bármennyire is szeretett volna Mabel felkiáltani, hogy leszidja Evie-t, és megvédje az anyját, el kellett ismernie, hogy ez volt az egyik ok, amiért szerette barátnőjét: nem számított, mi történt, Evie mindig Mabel oldalán állt. - Te vagy a Rose család igazi sztárja - győzködte Evie. - Egy nap majd mindenki megismeri a nevedet. - Csak remélni tudta, hogy Éviének sikerül Jerichóval is így láttatnia* a helyzetet. Jericho. Kínosan érezte magát, amiért ilyen gyakran gondolt rá. Az "a sok romantikus képzelgés! Értelmes lánynak ismerték, de ha arról a fiúról volt szó, mindent tündérmeseszerűen látott. Olyan okos, olvasott és mély érzésű volt — nem olyan utcai huligán, mint az a Sam Lloyd, aki minden ostoba lányt hízelgéssel és ígéretekkel traktál. Nem. Jericho vonzalma jelentett is valamit. Ez volt benne a kihívás, nemde? Ha sikerül egy olyan fiút, mint Jericho, elcsábítania, nos, az nem azt bizonyítja, mennyire kívánatos? Mabel ilyesmiken gondolkodott, miközben átkelt a Union Square-en, és A Proletariátus példányait osztogatta a munkásoknak. Integetett a Wobblies74 szervezőinek, de ők nem vették észre, így továbbment, kicsit elveszettnek érezve magát a tömegben. Vajon, ha úgy döntene, hogy eltűnik, feltűnne valakinek a hiánya? - Kik a vezetőitek? — kiáltotta Mabel anyja az emelvényről. - Mi vagyunk a vezetők! - válaszolta a tömeg. Valaki megfogta Mabel karját. A lány megfordult, és egy fiatal nőt látott kisbabával a karján, mellette egy idősebb nő állt fejkendőben. A fiatal nő törte az angolt. - Ön a nagy Mrs. Rose lánya? Van nevem is. Mabel. Mabel Rose. - Igen, én vagyok - felelte ingerülten. - Kérem, tudna segíteni? Elvitték húgomat gyárból. - Ki vitte el? A nő váltott pár szót olaszul az idősebbikkel, majd megint Mabel felé fordult. - Férfiak - mondta. - Milyen férfiak? A rendőrség? A nő körbepillantott, hogy meggyőződjön, senki sem figyel rájuk, és halkan így folytatta: - A férfiak, akik árnyként mozognak. Mabel nem tudta, mit értett a nő ez alatt. Valószínűleg egy apró nyelvi különbség, amit nem lehetett rendesen lefordítani. - Miért vinné el valaki a húgát? Szervezkedett a gyárban? A nő megint az idősebbikre nézett, aki bólintott. - Ő egy... próféta. - Mintha a megfelelő szavakat kereste volna. - Ő... beszél holtakkal. Azt mondja, jönnek. Mabel összevonta a szemöldökét. - Kik jönnek? Rendőrsípok füttye hangzott fel a park széleiről, mire a tömeg kiabálni és sikítozni kezdett. Egy könnygázpalack landolt az emberek között, és a parkot mesterséges füst borította be, ami égette a szemet és a torkot. Mabel hallotta, ahogy az anyja próbálja megnyugtatni a tömeget a mikrofonon keresztül, amit aztán lekapcsoltak. Az emberek nyomakodtak és lökdösődtek. Néhányan sikítva szaladtak,

miközben a rendőrök körbevették a munkásokat. Valaki nagy erővel nekiment Mabelnek, és az újságok a földre szóródtak, ahol a lábak tömege rögtön darabokra tépte azokat. Mabel nem látta a szüleit a gázfelhőn és az emberek tengerén keresztül. Köhögve és zavarodottan tört utat magának a kaotikus tömegen át, majd futni kezdett, míg szembe nem találta magát egy rendőrrel. — Megvagy! - kiáltotta a férfi. Mabel rémülten szaladt végig a Tizenötödik utcán, az Irving Piacé felé, a rendőr sípja pedig riasztotta a társait. Most már legalább öt zsaru üldözte. A Gramercy Park vaskapuját vette célba, de egy erős kéz berántotta egy étterem hátsó bejáratán. Kiáltozni kezdett, de egy kéz eltakarta a száját. — Ne arra, kisasszony! Hemzseg a zsaruktól - suttogta egy férfihang a fülébe, és Mabel elhallgatott. Egy pillanattal később a rendőrök, gumibotjaikat feltartva, elmasíroztak mellettük. A rejtekhelyéről figyelte, ahogy feladják a keresést, és visszaindulnak a Union Square-re. — Köszönöm — mondta Mabel. Először pillantott a megmentőjére. A fiú fiatal volt; nem lehetett sokkal idősebb nála. Elengedte. — Maga Rose-ék lánya, ugye? Még itt sem szabadulhatott meg ettől. — Mabelnek hívnak — felelte ellentmondást nem tűrő hangon. — Mabel. Mabel Rose. Nem fogom elfelejteni. - Határozottan megrázta a lány kezét. — Nos, Mabel Rose. Vigyázzon hazafelé! Valahonnan a közelből robbanás hallatszott. — Mennem kell — szólt rejtélyes megmentője, majd sietve végigfutott a sikátoron, felugrott egy tűzlétrára, és eltűnt a háztetők között. A Benningtonban Mabel lifttel ment fel a hatodikra. A folyosón két lámpa már évekkel ezelőtt kiégett, állandó homályba borítva azt a szakaszt, ahol mindig kissé félve ment át. A lány suttogást hallott a sötét folyosó végéből, és megdermedt. Mi van, ha a rendőrök mégiscsak követték? Bár sejtette, hogy ez rossz ötlet, mégis lassan előrelépett. A keskeny ablaknál Miss Addie állt hálóingben. Hosszú, ősz haja ziláltan lógott. Kezében egy csomag sót szorongatott, amiből vastagon szórt az ablakpárkányra. A só egy lyukon keresztül kiszivárgott a zacskóból, és kis halmot képzett a szőnyegen. - Miss Addie? Mit csinál? - Távol kell őket tartanom — felelte Miss Addie anélkül, hogy felnézett volna. - Kiket? - Rettenetes dolgok vannak kibontakozóban. Valami gonosz közeleg. - A gyilkosságokra gondol? - kérdezte Mabel. - Elkezdődött. Érzem. Almaimban látom a magas kalapos férfit varjúkabátjában. Szörnyű választás előtt állunk. — Miss Addie kezével úgy csapkodott arca körül, mint egy sebzett madár. Zavarodottnak tűnt, mint aki transzból ébred. - Hol van az ajtóm? Nem találom. - A hatodikon van, Miss Adelaide. Maga a tizediken lakik. Jöjjön, visszakísérem. Mabel kivette a sót az idős hölgy kezéből, és besegítette a liftbe, nehezen ráhúzva a reteszt a rácsra. - Amikor a gyógyítókat boszorkánysággal vádolták, mintha az csak egy játék lenne, és a bitókon láncként lógtak az emberek, a férfi ott volt. Amikor a cserokik végigmentek a Könnyek útján, a férfi ott volt.

Mabel az emeleteket számolta, remélve, hogy a lift attól gyorsabban megy. - Azt mondják, Mr. Lincolnnak is megjelent egy estén az államok közti háború előtt. Mintha egy kéz ereszkedett volna alá, hogy kitépje a nemzet szívét, és a folyók véreztek, és a föld sebei nem gyógyultak be. - Miss Addie hirtelen megfordult, és egyenesen Mabelre nézett. — Szörnyű, hogy mire képesek az emberek a másikkal szemben, ugye? Mabel sietve elhúzta a rácsot, hogy Miss Addie kiszállhasson a liftből. Tudta, hogy az ajtóhoz kéne kísérnie, de ahhoz túlságosan is megrémült. - Csak végig a folyosón, majd baka, Miss Adelaide. - Igen, köszönöm. - Miss Addie elvette a sót Mabeltől, és kilépett a sötét folyosóra. — Nem vagyunk biztonságban, tudod. Egyáltalán nem. De Mabel addigra már visszahúzta a rácsot, és a lift elindult lefelé. - Szörnyű, hogy mire képesek az emberek — mondta megint Miss Addie. Mabel a liftből figyelte, ahogy az idős hölgy csupasz lábbal elbiceg, a leszóródó só és hálóinge csipkeszegélyének hullámával a nyomában.

A JERICHO HADMŰVELET - Jó estét, hölgyeim és uraim, köszöntjük a rádióhallgatóságot a Gerard Whittington Óvá bán, amit a Marlowe Industries biztosított. Úgy bizony, a Marlowe Industries, ami elhozza a holnapot, még ma. A légi közlekedés és biztonság legújabb innovációjától, egészen a háziasszonyokat kisegítő háztartási készülékekig, a Marlowe Industries... - Még mindig nem értem - szólalt meg Evie a halkan zúgó rádió fölött. A kanapén feküdt, kezében az illusztrált könyvvel. - Még mindig nem kaptuk meg a választ az első négy áldozat rejtélyére. Ha a Pentagram Gyilkos tényleg a Testvérgyülekezet könyvének rituáléját követi sorrendben, hogy feltámasszon valami Antikrisz- tust, és elhozza az Armageddont, miért az ötödikkel kezdi? Ennek semmi értelme. - Malloy nyomozó nem jelentett egy hasonló gyilkosságot sem Ruta Badowski testének felfedezése előttről - tette hozzá Jericho. Az étkezőasztalnál ült a jegyzeteivel. Will, mint általában, most is fel-alá járkált. - Rejtélyes. De ennyit azért tudunk: ha a gyilkos a Testvérgyülekezet könyvének áldozatait követi, és nagyon úgy tűnik, hogy így van, talán megakadályozhatjuk következő kísérletét... Evie hangosan felolvasta a hetedik áldozatot. - Mit jelent ez? Ki lehet álnok testvér? - töprengett Will. A kiugró ablakfülkétől a kis konyháig sétált-majd vissza, míg Evie már arra számított, hogy a bácsi kikoptatja a perzsaszőnyeget. - Talán rossz irányból közelítjük meg. Mi lenne, ha azt a templomot találnánk meg, amit említ? Akkor a rendőrség ott lehetne, hogy megállítsa — javasolta Evie. Csettintett az ujjaival. - Van egy egyiptomi templom a Metropolitan Művészeti Múzeumban. - Zsinagógára is utalhat, főleg, ha a dolognak a Klánhoz van köze - jegyezte meg Jericho. - Mi a helyzet a pénz templomaival; a tőzsdével vagy a bankokkal? - kiáltotta Evie. Mintha valami különös társasjátékot játszottak volna, egy kitalálósdit, csak halálosan komoly téttel. - Jó, nagyon jó - szólt Will. Tovább találgattak, listát készítve a hetedik áldozatban említett templom további lehetséges jelentéseiről, amiket Jericho lejegyzett. - Figyelmeztetem Terrence-t, hogy a gyilkosunk ezek közül bármelyik helyen lecsaphat. Evie, megnéznéd, hogy a Hale-könyv ír-e valamit a vallási ikonográfiáról? - kérte Will, most éppen az ablak elől. Az utcai lámpákat felkapcsolták a Central Parkban. Épp elmúlt nyolc óra. Már egy ideje a könyveket bújták, és teljesen megfeledkeztek a vacsoráról. Evie gyomra megkordult. - Bá, éhen halok. Nem térhetnénk erre vissza később? - könyörgött a lány. Will felnézett az órára, majd ki az ablakon a sötétbe. Tekintete teljes meglepettségről árulkodott.

- Ó! Dehogynem. Miért nem mentek le Jerichóval az étkezőbe? Én majd itt dobok össze magamnak egy szendvicset. - Én is - mondta Jericho. - Akkor teljesen egyedül leszek — sopánkodott Evie. — Jericho, mindkettőnknek jót tenne, ha kimozdulnánk innen. - Igaza van, Jericho - értett egyet Will. - Menjetek le egy kicsit! Jericho vonakodva csukta be a könyveit, és követte Evie-t a lifthez. A lány a hatodikon megállította, és elhúzta a rácsot. - Miért állunk meg itt? - Most jutott eszembe, hogy valószínűleg Mabel is éhezik! A szülei ma gyűlésre mentek, és szegénykém teljesen egyedül van. - Talán már vacsorázott. - O, nem! Ismerem az én Mabelömet. Igazi éjszakai bagoly. Későn eszik, mint egy francia. Egy perc az egész-szki. Evie különleges kopogását alkalmazva jelzett Mabel ajtaján, aki köntösben és fenyegetőzve tépte fel az ajtót: - Nagyon remélem, hogy álmaim férfijával érkeztél... O! Evie megköszörülte a torkát. - Jó estét, Mabel! Jericho és én épp lefelé tartunk vacsorázni, ha szeretnél hozzánk csatlakozni. — Evie a mellette álló Jerichóra sandított. - Ó! Ó! - szólt Mabel, majd elszörnyedve pillantott le köntösére. - Csak hadd öltözzek át! - Szervusz, Evie! — köszönt Mr. Rose a konyhaasztal mellől, ahol épp az írógépén gépelt. Evie visszaintegetett. Jericho dühösen nézett a lányra. - Azt hittem, azt mondtad, egy gyűlésen vannak. - Igazán? Biztosan összekevertem a napokat. Milyen ostoba vagyok! Mabesie, édesem, siess! Pár perccel később mindhárman az étkezőben ültek, egy párnázott pádon egy csillár alatt, ami olykor-olykor pislákolt egyet a rossz vezetékek miatt. Evie beavatta Mabelt a gyilkosságok részleteibe, és hogy mire jutottak dr. Poblockinak köszönhetően. - Ez a fickó mintha egy letűnt kultusznak valamilyen furcsa, ősi rituáléját vinné véghez. Ez az egész ma-xo-lú-te vérfagyasztó. Micsoda szörnyeteg! - Ez történik, ha a társadalom elhanyagolja és bemocskolja a gyerekeket jegyezte meg Mabel, az evőeszközzel babrálva. - Szörnyekké válnak. - Milyen érdekes teória! Mabel, te annyira okos vagy! — szólt Evie. - Hát nem elképesztő, Jericho? Jericho nem nézett fel a csirkéjéből és a gombócaiból. Az asztal másik oldalán Mabel idegesen a Mit művelsz? szavakat tátogta. Jericho hadművelet, tátogta vissza Evie. - Honnan tudod, hogy ez történik? - kérdezte kihívóan Jericho. - Hogy érted? - kérdezett vissza Mabel. - Honnan tudod, hogy a társadalom neveli ki a szörnyetegeket? - Nos, anyukám azt mondja, hogy ha... - Nem azt kérdeztem, hogy az anyád mit gondol - vágott közbe Jericho. — Mindenki, aki olvassa az újságokat, tudja, hogy ő mit gondol. Én azt kérdeztem, te honnan tudod, hogy ez történik. Mabel a galuskákat kavargatta kanalával a levesestáljában. Egy órával korábban evett, és egyáltalán nem volt éhes.

- Nos, jártam a nyomornegyedben a szüleimmel. Láttam azokat a szörnyűségeket, amiket a szegénység és a tudatlanság okoz. - Akkor hogy magyarázod azokat a szegény, elhagyott lelkeket, akik felnőve nagyszerű dolgokat visznek véghez? - Mindig vannak kivételek. - Mi van, ha egyáltalán nem ez a helyzet? Mi van, ha létezik a gonosz? Mi van, ha mindig is létezett és létezni is fog, egy örök harc a jó és gonosz között, örökkön-örökké? - Úgy érted, mint isten és az ördög között? - Mabel a fejét rázta. - Én ebben nem hiszek. Ateista vagyok. A vallás a nép ópiuma. - Kari Marx - jegyezte meg Jericho. - Szintén nem a te véleményed. Azért hiszel benne, mert tényleg elhiszed, vagy-azért, mert előbb tőlük hallottad? - Tényleg elhiszem - válaszolta Mabel. - A gonosz emberi találmány. Egy választás. - Jericho abban hisz, arra vagyunk kárhoztatva, hogy folyamatosan újraéljük az életünket - szólt Evie, a szemöldökét vonogatva, hogy megmutassa, mennyire komolyan vélekedik erről az elméletről. - Nietzsche. - Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akire hatással van más emberek véleménye - horkantott Mabel. Evie egy köhögéssel próbálta leplezni nevetését. Mabelre pillantott, és titkos jelként megpöcögtette az orrát. - Jaj nekem! - kiáltott Evie tettetett aggodalommal. - Úgy néz ki, elhagytam a karkötőmet. - Nem, nem hagytad el! — vágta rá Mabel. Meg akarta rúgni Evie-t az asztal alatt, de helyette Jerichót találta el. - Aú! - kiáltotta a fiú a lányra meredve. - Bocsi. - Mabel szeme rémülten elkerekedett. Evie-re sandított egy Kérlek, csinálj valamit gyorsan arckifejezéssel. - Tudjátok, én mit hiszek? Azt hiszem, rendelnünk kéne egy kis pitét jelentette ki Evie, és intett a pincérnek. Szinte teljes hallgatásba burkolóztak, csupán rágásuk hangja és szürcsöléseik hallatszottak. Evie megpróbált beszélgetést kezdeményezni Mabellel, de minden kísérlete erőltetettnek és kínosnak hatott. Ezután nyomasztó némaságban tették meg az utat felfelé a liftben, miközben mindnyájan az aranymutatót figyelték, ahogy egymás után jelezte az emeleteket. Mabel gyakorlatilag kiugrott a liftből, amikor a rács kinyílt az ő emeletén. - Jó éjt! - köszönt el anélkül, hogy megfordult volna, és Evie tudta, hogy később még hallgathat ezért. A Jericho hadművelet első szakasza hivatalosan is katasztrofálisan sikerült. Amikor felértek a saját emeletükre, Will bácsi üzenetét találták az ajtón: Elmentem Malloyhoz - WF. Annyira Will bácsira vallott a rövidségétől kezdve a kezdőbetűkig! Evie összegyűrte a papírt, és bevágta maga mögött a lakás ajtaját. Mérgesen meredt Jerichóra, aki épp akkor helyezte magát kényelembe Will foteljében a könyvével. A lány a kanapéhoz ment, és onnan bámulta tovább. - Tudod, nem kellett volna ilyen gorombának lenned. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - motyogta Jericho. - Mabelről! Legalább megpróbálhattál volna kedves lenni vele. - Nem szeretek udvariaskodni. Az tettetés. Nietzsche azt írja...

- Hagyd ki ebből Nietzschét! Ö már halott, és amennyire tudom, a gorombaságába halt bele - füstölgött Evie. - Mabel nagyon okos, tudod. Olyan okos, mint te. Jericho végre fel méltóztatott nézni a könyvéből. - Teljesen a szülei hatása alatt áll. Azt gondolja, amit ők. Amit ma mondott arról, hogy a társadalom hogyan neveli ki a szörnyetegeket. .. mintha csak az anyját hallottam volna. - Tehát mégiscsak figyeltél! - Kell hogy legyen saját véleménye! Egyedül kell gondolkodnia, és nem azt szajkóznia, amit mások mondanak - Úgy érted, úgy, ahogy te csüngsz Will bácsi és Nietzsche minden egyes szaván? - Evie kikapta a könyvet a kezéből. - Nem így van - felelte Jericho, és visszavette a könyvet. - És miért beszélgetünk Mabelről? Miért olyan fontos neked? - Azért... - Evie elhallgatott. Nem mondhatta, hogy Azért, mert Mabel teljesen beléd esett. Mert az elmúlt három évben a leveleiben rólad áradozott. Mert minden egyes alkalommal, amikor, besétálsz a szobába, alig kap levegőt. - Azért, mert a barátom. És senki sem lehet goromba a barátaimmal. Felfogtad? Jericho ingerülten felsóhajtott. - Mostantól kezdve maga leszek a megtestesült udvariasság Mabel közelében. - Köszönöm - felelte Evie meghajolva. Jericho nem vett róla tudomást.

ÉLET ÉS HALÁL Memphis kitépte a lapot a jegyzetfüzetéből, és undorodva összegyűrte. Megint megpróbált a versen dolgozni, azon, ami az édesanyjáról és bánatkabátjáról szól, de nem jöttek a szavak, és már arra gondolt, íróként is olyan sorsra van kárhoztatva, mint gyógyítóként. A szél keresztülfütyült az őszi leveleken. Április volt, amikor az anyja meghalt, a fák kirügyeztek, majd lassan várágba borultak, mint amikor a lányok félszeg, fiatal hölgyekké érnek. Tavasz, amikor semminek sem szabadna elpusztulnia. Memphist édesapja álmából keltette fel. A férfi szeme sötét volt. - Itt az idő, fiam - mondta, és végigvezette az álmos Memphist a sötét házon, be az anyja szobájába, ahol egyetlen gyertya égett. Az anyja dideregve feküdt a vékony takaró alatt. - Kérlek, fiam! Meg kell tenned. Itt kell tartanod. Az apja az ágyhoz kísérte. Memphis anyja csont és bőr volt, haja olyan ritka, mint a vattacukor. A takaró alatt a teste nem mozdult. A plafont bámulta, szeme olyasmit kutatott, amit Memphis nem láthatott. Tizennégy éves volt akkor. - Gyerünk, fiam! - sürgette az apja megbicsakló hangon. - Kérlek. Memphis félt. Az anyja mintha már olyan közel járt volna a halálhoz, hogy nem tudta, hogyan állíthatná meg. Korábban már meg akarta gyógyítani, de a nő nem hagyta neki. - Nem hagyom, hogy a fiam legyen érte a felelős - jelentette ki határozottan. Aminek jönnie kell, jönnie kell, legyen az jó vagy rossz. De Memphis nem akarta, hogy az anyja meghaljon. Rátette a kezét. Édesanyja szeme kikerekedett, és megpróbálta megrázni a fejét, kibújni a keze alól, de túl gyenge volt hozzá. - Segítek neked, mama. A nő repedezett ajkait szólásra nyitotta, de nem jött ki rajtuk hang. Memphis érezte, ahogy a gyógyítás ereje beszippantja, majd alámerült. Olyan áramlat sodorta magával, amit nem tudott irányítani, amit nem értett, és ami kettejüket egy nagyobb, ismeretlen tenger felé vitte. Gyógyító transzai közben mindig érezte maga körül a szellemek megnyugtató, védelmező jelenlétét, és sosem félt. De ezúttal más volt. Egy sötét temetőben találta magát, amit belepett a köd. A rátelepedő árnyak nem tűntek szívélyesnek. Egy sovány, szürke, magas kalapos férfi ült egy sziklán, kezeit ökölbe szorítva. - Mit adnál érte cserébe, gyógyító? - kérdezte a férfi, és Memphisnek úgy tűnt, mintha a szél maga suttogta volna a kérdést. A férfi két ökle felé intett. - Az egyik kezemben az élet, a másikban a halál. Válassz! Válassz, és talán visszakapod. Memphis előrelépett, ujját egyre magasabbra emelte. Jobb vagy bal? Hirtelen észrevette sovány, gyenge édesanyját a temetőben. - Nem hozhatsz vissza, Memphis. Sose próbáld meg visszahozni azt, ami elveszett! A férfi a nőre vigyorgott, fogai mint apró tőrök villantak meg. - Övé a döntés. Az anyja rémüknek látszott, de nem hátrált meg. - Még csak egy kisfiú. - Övé. A. Döntés.

Memphis megint a férfi ökleire meredt. A jobb oldalira bökött. A férfi elmosolyodott, és széttárta a tenyerét, amiből egy fényes, fekete madárfióka csipogott rá. Memphis édesanyja a fejét csóválta. - Ó, fiam, fiam! Mit tettél? Memphis ezután már nem emlékezett semmire. Belázasodott, ahogy azt Octaviától megtudta, és az apja ágyba tette. Másnap reggel arra ébredt, hogy Octavia leplekkel takarja le a tükröket. Az apja a székében ült, inge izzadtan tapadt a testéhez. - Elment — suttogta, és szeméből Memphis vádaskodást olvasott ki: Miért nem tudtad megmenteni?Megvolt hozzá a képességed, és nem tudtad megmenteni az egyetlen embert, aki számított? Memphis most letörölte a temető földjét a kezéről. Kisimította a lapot, és visszatette a jegyzetfüzetébe. Majd hazafelé indult. Amikor elment a dombon álló, régi ház mellett, mintha hallott volna valamit. Csak nem...fütyörészést? Az nem lehet. De mégis, ott volt, a szél süvítése nem tudta teljesen elnyomni. Vagy csak maga a szél volt az? Memphis kinyitotta a kaput, és két lépést tett a repedezett kövesúton. Hányszor olvasott kísértettörténeteket, és kiáltott fel magában: Ne menj fel azon a lépcsőn! Maradj távol attól a háztól! Mégis itt volt, a legöregebb, legfélelmetesebb ház udvarán, amit csak ismert, és azt fontolgatta, hogy bemegy. Azután Memphis hirtelen felfogta, mekkora ostobaság egy lerobbant ház bedeszkázott ablakainál állni, és elhátrált. Egyszer csak eszébe jutottak a gyilkosságok, amik a városban történtek. Vajon miért gondolt most itt erre? Megint halk füttyszót hallott, ami visszhangzott a régi ház üres szobáiban. Futásnak eredt, nyitva hagyva a kaput, ami megnyikordult rozsdás vaspántjain. Miután visszaért Harlembe, Memphis a Lenox Avenue-n sétált, nem találva a helyét a szórakozni induló emberek között. Addig kóborgott, amíg Miss A’Lelia Walker előkelő városi házával szemközt nem találta magát a Százharminchatodik utcában. Odakint több elegáns autó is parkolt, az ajtóban pedig komornyik álldogált. A fények vakítóan világítottak, és Memphis tudta, hogy odabent a nő valószínűleg egyik híres fogadásának ad otthont, ahol Harlem legnagyszerűbb kiválóságai zenészek, művészek, írók, tudósok - a vendégek. Memphis odaképzelte magát az egyik ilyen partira, ahogy felolvassa verseit az elit társaságnak. De az út a járdáról, ahol állt, a kivilágított szalonig lehetetlen távolságnak tűnt, és Memphis elfordult. Arra gondolt, hogy beugrik a Hotsy Totsyba vagy a Bukott Angyalok Sírjába, hogy megnézze, mi folyik ott. Szinte mindig volt valahol valamilyen parti. De ehelyett hazafelé indult, miközben édesanyja emléke töltötte ki gondolatait. Vak Bili Johnson egy homokkő ház lépcsőjén ült, és halkan pengette a gitárját, még ha nem is volt senki a közelben, hogy hallja. Memphis megpróbált elsurranni mellette. - Ki van ott? Ki lopakodik el minden szó nélkül a Vak Bili mellett? - Memphis Campbell vagyok, uram. Bili arckifejezése megnyugodott, és száját széles mosolyra húzta. - Jó estét, Mr. Campbell! Nagyon megkönnyebbültem, hogy maga az, és nem valami lou-lou jött el értem. - Mi az a lou-lou? - Régi cajun5 szó. Hogy is mondják? Egyfajta mumus. - Nem, uram. Nincs itt mumus. Csak én. Vak Bili összehúzta a száját, mintha házi készítésű gint ivott volna, amibe beleköptek.

- Nem jó este a kóválygásra. Nem érzi a tarkóján? A fifolet. Mint amikor a mocsári gázok felszállnak, és gonosz szellemek járnak az ember nyomában. A régi háznál történtek és Vak Bill cajun babonái megrémítették Memphist. Nem akart szellemekről és lidércekről beszélgetni. - A nagynéném szerint lassú a felfogásom. Én lennék az utolsó ember, aki megérzi a szellemek jelenlétét. Vak Bili Memphis felé fordította az arcát, mintha látná, ahogy ott áll. - Hallottam valami nagyon érdekeset ma odaát Floydnál. Azt hallottam, egykor gyógyító volt. - Valamikor régen. - Még mindig megvan a gyógyító ereje? Rá tudná tenni a kezét az öreg Vak Bilire, hogy visszaadja a látásomat? - Már nincs meg ez a képességem. - Memphis hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, túl fáradtnak ahhoz, hogy magában tartsa a szavakat. Azokat az idős férfira ontotta. — Elszállt, amikor az anyám... Nagyon beteg volt. Rátettem a kezem, de... — Memphis torka égni kezdett. Nyelt egyet, hogy enyhítsen rajta. - Meghalt. Ott halt meg a kezem között. És bármilyen képességem volt is, az vele együtt halt meg. - Ez egy igazán szomorú történet, Mr. Campbell - szólalt meg Vak Bili némi szünet után. Memphis orra egyszerre folyt a könnyeivel, és örült, hogy az öregember nem láthatja, ahogy sír. Nem mondott többet. Vak Bili bólintott, mintegy magának. — De maga semmit sem tett a mamájával, csak a fájdalmát akarta enyhíteni. Hall engem? Néha ez áldás - mondta csendesen, és Memphis hálás volt az öreg kedvességéért. - Adok magának valamit. Bili a zsebében kutatott, és elővett egy vajas cukorkát. Kitapogatta Memphis kezét, és a tenyerébe nyomta száraz, érdes ujjaival. - Tessék! Tartsa meg! Mert bármikor szüksége lehet Legba Papa védelmére. - Milyen Papa? - Legba Papa. Ő a Vilokan - a szellemvilág - őrzője. Ott áll az útkereszteződésnél. Ha elveszne, ő segíthet magának megtalálni a helyes utat. Csak adnia kell neki valami édeset. Octavia néni szívbajt kapott volna, ha hallja Bilit így beszélni. Egyszer átcibálta a fiúkat az út túloldalára, hogy kikerüljenek egy szinte láthatatlan, gyufásdoboz méretű üzletet, aminek vastag üvegű kirakatát vörös és fekete kárpit, gyertyák és afrikai arcú szent szobrok díszítették. Kirakatában egy kis felirat hirdette: Levesszük az átkokat ÉS MEGSZABADÍTJUK A BOLDOGSÁGÁNAK ÚTJÁBA ÁLLÓ AKADÁLYOKTÓL.

— Ne menjetek ennek a vudunak a közelébe! — rémüldözött, amikor Isaiah rákérdezett, hogy miért kerülik meg egy háztömbnyi távolságból. Utána a néni alig hallhatóan elmotyogott egy Miatyánkot. Memphis bizonytalanul tartotta kezében a cukorkát. Furcsán nehéznek tűnt a tenyerében. — A nagynéném azt mondja, csak Jézushoz imádkozzunk. Vak Bili horkantott majd köpött egyet.

- Azt hiszi, a fehér népek istene segíteni fog magának? Azt hiszi, a mi oldalunkon áll? - Szerintem senkinek az istene sem áll a mi oldalunkon. Memphis arra számított, hogy leszidják. Ehelyett az öregember mindent tudóan bólintott, szája széle a keserű egyetértés mosolyára húzódott. - Ez lehet a legőszintébb dolog, amit valaha is mondott, Mr. Campbell. A fenébe is, sokkal jobb, mint az a máz meg hajolaj, amit magára ken. — Ekkor hatalmas, ziháló köhögéshez hasonlító nevetést hallatott, és a lábára csapott, és ez az egész - a beszélgetés, a cukorka, korábbi kalandja a háznál — olyan nevetségesnek tűnt Memphis számára, hogy ő sem tudta megállni nevetés nélkül. Ők ketten úgy görnyedtek ketté, mint valami bolondok. - Ó, jaj nekem! — szólt Vak Bili a mellkasát ütögetve. — Nem így működik a világ? A jó szerencse rosszra fordul. A rossz pedig jóra. Csak egy nagy kockajáték e között és a másvilág között, és minket, a kockákat, ide-oda dobálnak. Most menjen haza, Mr. Campbell! Pihenje ki magát! Éljen, hogy még egy napot végigküzdhessen! Lesz még bőven ideje a megbánásra. Menjen, és érezze jól magát, amíg még fiatal! - Ezt fogom tenni, uram. — Meggondolta magát a hazatéréssel kapcsolatban. Vak Bilinek igaza volt: Memphis fiatal, ahogy az éjszaka is. A Hotsy Totsy felé vette az irányt. Bili hallgatta Memphis Campbell elhalkuló lépteit. Meg akarta mondani a fiúnak, hogy milyen szerencsés, amiért a képessége elhagyta, amikor elhagyta. Micsoda áldás volt ez! Milyen hálásnak kell lennie, hogy a rossz emberek nem jöttek rá. Bili a zsebébe nyúlt egy falat ételre való pénzért. Ujjai között morzsolgatta a tízés ötcentest. Nem sok. Bárcsak ne költött volna annyit szerencsejátékokra! De ez volt az ő átka; nem tudott nem kockáztatni és az esélyekkel játszani, legyen az kártya, lottó, kocka, kakasviadal vagy lóverseny. De továbbra is látta azt a házat álmában a felhőkkel és az útkereszteződéssel. Még nem jött rá, milyen tippet kéne vele megjátszania, de majd kideríti. Volt egy szám a ház postaládájának oldalán. Ha csak láthatná! Biztos volt benne, hogy az a szám volt a kulcs, amely a nagy nyereményhez vezeti. És amint meglesz a pénze, bosszút állhat.

A HÁZ A DOMBON A ház, mint egy őrszem, ült a szélfútta dombon. Falát behálózta a foltokban növő borostyán. Az ablakokat bezsaluzták, bedeszkázták. A vésett cseresznyefa ajtók fakóbarnára koptak. Ha bárki bepillantott volna, láthatta volna az ajtófélfákon lógó pókhálókat, és ahogy a pókok beszőtt áldozataikat hasadékokba rejtik. A ferde padlódeszkák néhol veszélyesen elkorhadtak. A maga idejében a ház lenyűgöző volt. Ünnepségeket és bálokat rendeztek benne. Vasárnaponként a kocsik elhajtottak mellette, csak hogy megcsodálhassák a ház tiszteletet parancsoló külsejét, a szimbólumát mindannak, ami helyes, jó és reményteljes volt az országban. A ház egy valóra vált álom volt. A férfi, aki a házat építtette, Jacob Knowles, az acéllal szerezte a vagyonát, azzal az acéllal, amelyből a város épült. Neki és a feleségének csak egy életben maradt gyermekük volt, egy lány, akit Idának hívtak, és aki legnagyobb boldogságukat jelentette. Ida törékeny volt, és hajlamos a megfázásra, épp ezért aggódó szülei minden szeszélyének eleget tettek. Voltak zongoraleckék, pónilovaglások és egy kis spániel, Chestcr. Amikor Ida játék teapartit tartott a gyepen, szolgálók várakoztak a közelben, hogy teát töltsenek a babáknak. Sokszor úgy tett, mintha egy arab hercegnő lenne, aki szemlét tart a birodalmában. Megmászta a lépcsőket a ház legtetejéig, egy padlásszobáig, amihez egy erkély is tartozott. 1863-ban innen nézte a New York-i felkelés76 tüzeinek füstjét, arról ábrándozva, hogy távoli sárkányok barlangjait és nem egy osztályok és fajok közti, kitörni készülő, brutális háború kegyetlen tömegének egyre izzó haragját látja. Miközben a polgárháború tombolt, Ida fiatal nővé érett. Arról álmodozott, hogy hozzámegy egy jóképű tiszthez, és így ők lehetnek a hatalmas ház következő ura és úrnője. Pár hónappal a polgárháború vége után unionista katonák és maga Grant tábornok érkezett a házban rendezett eseményre, amelyen tűzijáték is volt, a keringő dallama pedig még a tetőgerendákon is áthallatszott. Ám Ida megfázott, és ágyban kellett maradnia, mellkasán mustárborogatással, és szerencsétlenségén keseregve. Hiába paskolta meg az édesanyja az arcát, és mondta neki, hogy ne búsuljon, lesz még bál, és hogy egy fiatalember vár rá, ráadásul még úgy sem készültek fel, hogy elveszítsék egyetlen lányukat, az ő drága Idájukat. De Ida anyja volt az, aki elhagyni készült a családot. Egy évvel a bál után Mrs. Knowles vérhast kapott, és egy héten belül eltemették. Újabb egy évvel később Jacob Knowles hirtelen agyvérzésben halt meg. A húszéves Idára hárult, hogy fenntartsa Knowles’ Endet. Egy háztartás vezetése nagyban különbözött a hercegnős játékoktól, és bár egy távoli unokatestvér figyelmeztette Idát, hogy legyen körültekintő a pénzzel, a lány nem tett eleget a tanácsnak. Szüleinek elvesztése felett érzett bánatától sebzetten, Ida az új spiritualizmushoz fordult megnyugvásért. Knowles’ Endet megnyitotta a teozófisták, kártyavetők és médiumok előtt. Ezek közül a médiumok közül a legtehetségesebb egy gazdag özvegy, Mary Whitc volt, akinek megvolt az a hátborzongató képessége, hogy kapcsolatot biztosítson Ida és túlvilági rokonai között. Nem kopogott az asztalon, és nem adott elő olcsó levitációs trükköket, mint ahogy azt oly sokan megkísérelték. Nem, Mary White-nak valódi ereje és kellemes jelleme volt. Ö és Ida egészen közel kerültek egymáshoz, és a lány nővérének nevezte az asszonyt. A ház ismét megtelt élettel,

és Knowles’ End spirituális találkozók, kártyavetések, szeánszok és mindenfajta ezoterikus és okkult esemény színhelye lett. Ida biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, és Knowles’ End ismét eredeti pompájában fog tündökölni. Mary szinte szó szerint úgy fogalmazott, hogy erről a szellemek majd gondoskodnak. Marynek társa is akadt törekvéseiben egy karizmatikus, átható tekintetű férfi, egy bizonyos Mr. Hobbes személyében. Ő, ahogy az asszony mondta, egy próféta volt. Egy szent ember. És valóban, a férfi sok időt töltött egyedül a könyvtárban olvasva, és néha a szeánszaikon különös transzba esett, miközben olyan szavakat mormolt, amiket Ida nem értett - ez bizonyítja, magyarázta Mary, hogy kapcsolatban áll a szellemvilággal. Azonban Ida egyre több pénzt adott ki a kezéből - a médiumok sokat elkértek , és a Knowles-vagyon gyorsan apadt. Ha adósságai kiderülnek, Idának a társadalmi szégyennel kellett volna szembenéznie. Mary volt az, aki felajánlotta, hogy megveszi Knowles’ Endet, és engedi, hogy Ida ott lakjon, hogy megőrizzék jó hírét. Mary beleegyezett, hogy Idáé legyen a kedvenc szobája a padláson, ami a városra nézett, és kérte a lányt, hogy ne aggódjon, majd ő kifizeti a tartozásokat, Mr. Hobbes pedig magára vállalja a feladatot, hogy a házat, amit elhanyagoltak, ismét felvirágoztassa. És a férfi így is tett. Micsoda lármát csapott! Egy csapat egy hétig dolgozott a házon, majd röviden elbocsátották őket, hogy egy másik társaságot fogadjanak fel, akik talán öt-hat napig maradtak, mielőtt Mr. Hobbes őket is elküldte. Végül ő maga látott munkához az öreg pincében, tárolót építve a konzerveknek és egyéb élelmiszereknek — legalábbis ezt állította, Ida ugyanis nem mehetett le oda. - Túl veszélyes - mondogatta a férfi egy nem túl meleg mosoly kíséretében. (És a szemei, azok a hideg, hipnotizáló szemek!) - Nem akarjuk, hogy elkapjon valami halálos betegséget. Voltak más különös változások is a házban. Ajtók, amik nem vezettek sehová. Díszes rozetták foglaltak keretbe lyukakat a falakon, amik furcsa füstöt eregettek, és Mr. Hobbes váltig állította, hogy az jót tesz a tüdőnek, és a magasabb szintű spiritualizmushoz szükséges. Egy hosszú csúszdát is építettek a szennyesnek, ami Mrs. White szerint segíti a szegény mosónő munkáját. Már csak három szolgálójuk maradt - egy mosónő, egy szobalány és egy inas, aki sofőr is volt egyben. Ez az egész nagyon megalázó volt, és Ida remélte, senki sem tudja, mennyire rosszul megy a soruk. De ilyenkor Mary csak mosolygott, és elmesélte, hogy meglátogatta őt Ida édesapjának a szelleme rozmaringgal, az emlékezés szimbólumával a kezében, ezzel jelezve, hogy mindnyájukra vigyáz, Ida pedig hálás volt ezért a kis vigasztalásért. A lány nyugtalan idegeire Mary édes bort ajánlott, amitől Ida különös álmokat látott tűzről, pusztulásról és gyászos tekintetű férfiak és nők áttetsző arcáról. A dolgok egyre sivárabbra fordultak. Az éjszaka közepén különös összejöveteleket tartottak. Havonta egyszer-kétszer Ida zenét és kántálást hallott odalentről. Emberek jöttek és mentek. - Mit csinálnak ezeken az összejöveteleken? - kérdezte Ida nyugtalanul egyik este vacsora közben. Csak kotorászott az ételben; a sült marha túl véres volt az ő ízlésének. - Miért nem csatlakozol hozzánk, kedvesem? - javasolta Mrs. White. - Babilon, a nagy város elesett. Itt az ideje a megtisztulásnak. Az újjászületésnek. Nem gondolja, Miss Knowles? - kérdezte Mr. Hobbes mosolyogva. Szeme olyan kék volt, hogy Ida elveszettnek érezte magát tőle. Egy pillanatra, miközben a férfi rámeredt, elképzelte, milyen lenne Mr. Hobbesszal táncolni. Erezni a csókját. Az érintését. És amint erre gondolt, elfogta az undor.

- Nem értem, mire gondol - felelte. Keze remegett. A sült marha vére kicsi, émelyítő pocsolyát képzett a tányérján. - Én... én nem érzem jól magam. Ha megbocsátanak, lefekszem. Az éjjel furcsa hangokat hallott a ház belsejéből, a legszörnyűbb állati hörgéseket és suttogásokat. Túlságosan félt, hogy elhagyja a szobáját. Reszketve feküdt éberen a takarója alatt egészen reggelig. A szépen berendezett szalon szekrényében Mr. Hobbes egy nagy, bőrkötésű, bibliaszerű könyvet tartott. Ám amikor Ida meg akarta nézni, a szekrényt zárva találta. A saját szekrénye a saját házában el volt zárva előle! A dühtől remegve kérdőre vonta Mrs. White-ot (mivel többé már nem tekintett rá nővéri szeretettel, Maryként). - Ezt nem tűröm, Mrs. White. Nem és nem - rivallt rá Ida. - Ez többé már nem a te házad, kedvesem - felelte Mrs. White kegyetlen mosollyal. Keddi nap volt, amikor Ida rátalált egy halom véres ruhadarabra, de Mr. Hobbes biztosította, a kívánt tapintatos módon, hogy azok a mosónő ruhái, akit utolért a nők havi átka. („Szegény drága, milyen kínos neki! Természetesen adtunk neki tiszta ruhát, és hazaküldtük pihenni. Szegény, szegény drága!Attól tartok, annyira szégyelli magát, hogy már vissza sem tér hozzánk. ”) Ida kétségbeesett levelet írt az unokatestvérének Bostonba, aki kiküldte a hatóságokat, de amikor odaértek, Ida olyan kábult volt, hogy Mrs. White azt mondta nekik, nincs jól, de gondoskodnak róla, és úgy véli, még ez a kis erőfeszítés is, hogy lejöjjön a lépcsőn, és válaszoljon a kérdéseikre, veszélyeztetné az egészségét. A hatóságok, bocsánatkéréseket'motyogva, elvonultak. Az utolsó ottmaradt szolgáló, Emily az éjszaka közepén távozott. Köszönés nélkül. Még a bérét sem kérte el. Idának elege lett. Nem ivott többet a borból. Bár teste legyengült, ahhoz elég erős volt, hogy lemenjen a lépcsőn, mert tudni akarta, mi folyik a saját házában. Igen az ö otthonában! Az apja építtette a családjuknak! Ő egy Knowles volt, nem úgy, mint ezek a sehonnaiak a pénzükkel és fenn héjázásukkal: az a sarlatán Mrs. White, aki egy szegény lélek vidéki házában több pénzt kért a szeánszáért, mint amennyi ép ésszel felfogható. És Mr. Hobbes. Mr. Hobbes a hideg tekintetével és arrogáns viselkedésével, hazugságaival és titkolózásával. Gonosz ember! Idának tudnia kellett, mi történik a házában, és azzal kezdi, hogy megnézi a tiltott pincét. Elindult a hosszú, keskeny lépcsőn lefelé, a sötét, nedves helyiségbe. Föld és még valaminek a szagát árasztotta. Ida eltakarta az orrát az ocsmány bűzre. Gyorsan körbenéz, és remélhetőleg talál valamit, ami elég, hogy elmenjen a hatóságokhoz, és kidobassa ezeket a szörnyű embereket a házából. Azután keres egy megfelelő bérlőt vagy talán - remélhette? - egy férjet. Egy nemes lovagot, aki megosztja vele az életét. Ketten együtt megint tündöklővé varázsolják ezt a helyet. Partikat rendeznek tisztességes, előkelő, fontos beosztású embereknek. Knowles’ End ismét fejedelmi pompájában áll majd. Ida keze megremegett a lámpás fogantyúján. A fény végigreszketett a falakon és a sarkokban. Válaszokért jött ide, és most megkapta azokat. Minden kétséget kizáróan megértette, hogy magával a gonosszal van dolga. Nem sikított, amikor a gyertya megrebbent, és a suttogás elkezdődött. És épp, amikor Ida eddig visszatartott kiáltása felhangzott, a gyertyája kialudt, ő pedig beleveszett a sötétségbe.

A H0TSY T0TSY

Rettentő unalmas nap volt; az eső beszorította Evie-t a múzeumba, ahol azzal foglalta le magát, hogy olyan logika szerint rendezte át a könyveket az egyik polcon, amit csak ő értett. Amikor már attól tartott, hogy beleőrül, ha tovább kell hallgatnia az esőt, és valahogy elütnie az időt, jobb kedve lett a gondolattól, hogy - ha túléli a délutánt - eltölthet egy izgalmasnak ígérkező estét a barátaival. Végre eljött az este. Evie megfürdött, parfümöt fújt magára, és ruhatárának minden összeállítását végignézte, mielőtt egy ezüstszínű ruha mellett döntött, amin esőcseppekként csillogtak az üveggyöngyök. Nyaka köré kétszer feltekert egy hosszú gyöngysort. Lábára egy pár szürke, szatén, pántos cipőt húzott, amelynek görbe, fekete sarka és kerek, strasszköves csatja volt. Ajkait mélyvörösre festette, szemét feketével kihúzta, és mindezt egy fekete, szőrmegalléros bársonykabáttal tetőzte be. Egyre fogyó tartalékából húsz dollárt csúsztatott egy fiit- teres erszénybe, fújt magára még egy leheletnyi illatot, majd belibbent a szalonba. Jericho a konyhaasztalnál ült, és miniatúrákat festett egy csatajelenet modellezésére. Will bácsi rendetlen íróasztalánál ült a kiugró ablakfülkénél, papírhalmokkal és könyvekkel körülvéve. Amint meghallotta Evie-t, egy pillanatra felemelte a fejét, végigmérte, majd ismét a munkájába mélyedt. - Jól kicsípted magad. Evie belebújt hosszú, ujjatlan csipkekesztyűjébe. - Táncolni megyek Thétával és Henryvel a legelképesztőbb klubba. - De nem ma este, attól tartok - szólt Will. Evie megállt mozdulat közben. -De bá, fheta számít rám. Ha nem megyek, azt ma-xo-lú-te sértésnek veszi. Soha többet nem fog elhívni sehová! - Ha még nem hallottad volna a híreket, egy brutális gyilkos szaladgál Manhattan utcáin. - De bá... - Sajnálom, Evie. Egyszerűen nem biztonságos. Lesz még rá alkalom. Biztos vagyok benne, hogy Athena meg fogja érteni. - Theta. És nem, nem fogja. — Evie érezte, hogy könny szökik a szemébe. Rengeteg időt töltött azzal, hogy szépen kisminkelje a szemét, és nagyokat pislogott, hogy ne kenődjön el. - Kérlek, bá. - Sajnálom, de a döntésem végleges. - Will a könyve fölé hajolt; ítélet meghozva, az ügy lezárva. A rádióban a bemondó a Parker fogászati termékek előnyeit sorolta. - Mert fogainak egészsége túl fontos, hogy azt a szerencsére bízza. Jericho megköszörülte a torkát. - Kártyázhatunk, ha szeretnél. Vagy hallgathatjuk a rádiót. Kilenckor kezdődik egy új műsor. - Pazar - jegyezte meg Evie keserűen, és visszaviharzott a szobájába. Becsapta az ajtót, és az ágyra vetette magát. Új, hamisgyöngy fejdísze a

szemöldökére csúszott, és vissza kellett tolnia a helyére. Az összes este közül Will miért pont a mait választotta, hogy úgy viselkedjen, mint, nos, mint egy szülő? Nem élhetnek félelemben a Bennington négy fala között, sosem merészkedve a múzeumtól messzebbre. Evie a hátán feküdt, és kibámult az ablakán, a tűzlép- csőn túli világra. A tűzlépcső. Evie hirtelen felült. Ujjaival letörölte a könnyeit, és ismét felhúzta a kesztyűjét. Résnyire nyitotta az ajtaját. - Visszavonulok estére - jelentette be. Nagyon óvatosan tolta fel az ablakot és lépett ki a tűzlépcsőre. Ha volt valami, amit Evie megtanult eddigi rövid élete alatt, az az, hogy megbocsátást könnyebb nyerni, mint engedélyt. Ám most egyiket sem tervezte kérni. Pár emelettel lejjebb Mabel felsikított, amikor Evie bemászott hálószobájának ablakán, így szólva: - Nyugi. Csak én vagyok. - Azt hittem, talán a Pentagram Gyilkos vagy, és azért jöttél, hogy elvágd a torkomat. - Te és a bá. Sajnálom, hogy csalódást okoztam - simította le Evie a ruháját. - Mabel, kedvesem, mi a baj? — kiáltotta Mrs. Rose az ajtó túloldaláról. - Semmi, mama! Azt hittem, egy pókot láttam, de tévedtem - felelte Mabel. Azt hittem, odafent találkozunk - suttogta Evie-nek. - Változott a terv. Bá’ megtiltotta, hogy elmenjek. Esküszöm, úgy viselkedik, mint egy szülő! - Evie végigmérte Mabel egyszerű, fehér organzaruháját. - Te jó ég, elveszítetted a báránykáidat, édes pofa? - Mi a baj vele? - Kell egy kis rúzs. - Nem kell nekem rúzs. Evie vállat vont. - Ahogy akarod, Mabesie. Ma este képtelen vagyok két harcot is megvívni. Evie és Mabel lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott. Rose-ék megint egy politikai gyűlést tartottak - az anarchisták, Sacco és Vanzetti fellebbezésével kapcsolatban. Mrs. Rose feléjük kiáltott: - Szervusz, Evangeline! - Jó estét, Mrs. Rose! -Nagyon kedves a nagybátyádtól, hogy elvisz titeket egy felolvasó - estre. Fontos, hogy figyeljetek a tanulmányaitokra, és ne burzsoá, erkölcstelen dolgokkal töltsétek a szabadidőtöket, mint például az éjszakai klubokban való táncolás. Evie Mabelre sandított. Nehezére esett megállnia, hogy el ne mosolyodjon. - Mennünk kell, mama! Nem akarunk elkésni a felolvasásról - szólt Mabel, magával rángatva Evie-t. - Úgy látszik, nem csak én járok ma tilosban - jegyezte meg Evie, miközben a lifthez siettek. Mabel vigyorgott. - Úgy látszik, nem. - Erre én azt mondtam neki, „Csupán tied volt a megtiszteltetés”. Ezt is épp így mondtam. Enyém volt az utolsó szó — mesélte Evie, felidézve Sam Lloyd első látogatását a múzeumban.

- Hát persze, hogy a tiéd volt - nevetett Theta. - Nem hagyhatod, hogy ez a Sam fickó felbosszantson. - Mondtam én ilyesmit? - Nem. Látom, hogy teljesen megfeledkeztél az esetről, Évii - jegyezte meg Theta, és Henry gúnyosan elmosolyodott. Ők négyen taxival mentek Harlembe, amit Théta volt szíves kifizetni, és egy éjszakai klub, a Hotsy Totsy felé vették az irányt, ami jelenleg a legdivatosabb helynek számított. - Vége. Befejeztem. Menjen a pokolba! - szólt Evie, és a hatás kedvéért legyintett egyet. - Jó, mert megérkeztünk. És egész biztos vagyok benne, hogy a jelszó nem Sam vagy Lloyd. Henry egy gyors ütemet kopogott az ajtón - bum-da-BUM-bum -, ami egy pillanattal később résnyire kinyílt. Egy férfi fehér szmokingban és csokornyakkendőben rájuk mosolygott. - Estét, srácok! Ez egy privát hely. - Sziám szultánjának a barátai vagyunk - felelte Henry. - Melyik a szultán kedvenc virága? - A havasi gyopár lehet csak a sztár. Erre az ajtó szélesre tárult. - Erre tessék! A szmokingos férfi átvezette őket egy nyüzsgő, gőzfelhős konyhán, majd le egy csigalépcsőn, egy föld alatti alagútba. - A szomszédos épületbe megyünk - súgta Henry Evie-nek és Mabelnek. - így, ha van is razzia, a pia nagy része biztonságban van valahol ebben az épületben. A szmokingos férfi újabb ajtót nyitott ki, és egy terembe kísérte őket, ami úgy volt feldíszítve, mint egy szultán palotája. Hatalmas páfrányok hajoltak ki az óriási kaspók aranyszegélye felett. A plafont pezsgőszínű selyem vonta be, a falakat pedig mély karmazsinvörösre festették. Az asztalokat fehér damasztabroszok borították, rajtuk kis, borostyánsárga lámpák álltak. A színpadon a zenekar egy dzsessz-számot játszott, miközben a táncparketten flapperek rázták a csípőjüket és a vállukat, a férfiak pedig azt kiáltozták: „Rajta, rajta, RAJTA!” és „Pörgesd fel!” Pénzes kuncsaftok, koktéllal a kezükben, asztaltól asztalig szökkentek, és intettek a cigarettát áruló lányoknak, akik Lucky Strike-ot, Camelt, Chesterfieldet és Old Goldot kínáltak lakkozott tálcákról, a teremben körözve. Egy nagy felirat egy különleges Salamon Üstököse figyelő partit hirdetett, és Evie megpróbált nem gondolni az üstökös baljósabb'jelentésére és az őrültre. - Ez elképesztő - szólt Evie körbepillantva. Ez volt az, amire idáig várt?. Ilyen klubok csak Manhattanben voltak. - És a zenekar fenomenális. Henry bólintott. - Ok a legjobbak. Egyszer hallottam őket a Cotton Clubban játszani. De nem szeretek oda járni a bőrszínválasztó vonal miatt. - Látva Evie zavarodottságát, Henry megmagyarázta: - Odalent a Cotton Clubban a zenekar játszhat a fehéreknek, idáig jó is. De az asztalokhoz nem ülhetnek le, nem rendelhetnek, és nem keveredhetnek a fehérekkel. Ezt a helyet Charles King Papa vezeti. Ő mindenkit kiszolgál. A sarokban egy fehér nő ült, egy fekete férfival beszélgetve. Ez Ohióban sosem történhetett volna meg, és Evie azon töprengett, mit szóltak volna hozzá a szülei. Semmi hízelgőt, ebben egészen biztos volt. Theta könyökével oldalba bökte Henryt. - Ott van Jimmy D’Angelo. Menj és bájold el, hogy bevegyen maga mellé!

Henry elnézést kért, és egy asztal felé indult a színpad közelében, ahol egy cilinderes, monoklis férfi ült, szivarozva, szmokingjának a vállán egy élénkzöld papagájjal. - Henry őstehetség, de Flo - Mr. Ziegfeld — ezt nem képes észrevenni mondta Theta. - Henry eladott pár dalt a Tin Pan Alley-nek. Arra elég, hogy ne haljon éhen, de nem sok. Kedves kis dalocskák, de a jó számai senkinek sem kellenek. Szegénykém! - Én szívesen meghallgatnám őket — szólt Mabel. - Remélem, lesz rá esélyed. A kölyöknek egy szerencsés áttörésre van szüksége, ennyi az egész. - Theta sálját egyik vállára vetette. - Show- time, lányok! Vonuljatok be úgy, mint akik túl jók egy ilyen szeméttelepre. Csak kövessetek! Theta végigsétált az asztalok között, senkire sem méltóztatva pillantást vetni. A fejek feléjük fordultak, ahogy Theta, Evie és Mabel követték vezetőjüket a zsúfolt asztalok mellett. Igazi hercegnők voltak flapper cicomáikban, és elismerő pillantásokat vontak magukra. Páran felismerték Thétát a Folliesból. - Nem semmi dolog lehet híresnek lenni - jegyezte meg Evie. Theta vállat vont. - Azt hiszik, ismernek, pedig nem. Kísérőjük egy sarokasztalhoz ültette őket, és átnyújtotta nekik a vastag, krémszínű papírra nyomtatott menüket. Mabel szeme elkerekedett. - El sem hiszem ezeket az árakat! - Hidd csak el! - felelte Theta. - Olyat rendelj, amit biztosan szeretsz, mert azt fogod dédelgetni egész éjjel. - A mama rosszul lenne ilyen mértékű pazarlástól - szólt Mabel bűntudatosan. - A mamád most nincs itt. - Hála az égnek - motyogta Evie. Egy pincér megjelent egy üveg pezsgővel és egy ezüst jegesvödörrel. - Bocsi, pajtikám! Nem rendeltünk pezsgőt - magyarázkodott neki Theta. - A hölgyeknek. Egy nagylelkű úrtól - szólt a pincér. - Melyiktől? - kérdezte Evie a nyakát nyújtogatva. - Mr. Sámsontól a tizenötös asztalnál - válaszolta a pincér, és tapintatosan arra intett a fejével. - O, apám! - sóhajtott Theta. - Mi az? - Evie nem látta jól a sötétben. - Látjátok azt a fickót szemközt?.Ne bámuljátok! A lányok kikukucskáltak menüik fölött. Négy asztallal arrébb egy nagydarab férfi ült jó nagy bajusszal, és csak úgy sütött róla a Wall Street-i siker önelégültsége. - Az, amelyik úgy néz ki, mint egy rozmár a gondozója nélkül? - kérdezte Evie. - Pontosan az. Egy azok közül a tökfilkók közül, akik fiatalnak és izgalmasnak akarják láttatni magukat. Valószínűleg nős, és van három porontya Bedfordban, és azt hiszi, mi majd elszórakoztatjuk. Ó, minket néz. Mosolyogjatok, lányok! Evie kivillantotta fogait, az idősebb férfi pedig felemelte a poharát. A lányok válaszként felemelték a sajátjukat. A férfi dobott egy csókot, és intett, hogy csatlakozzanak hozzá. - Most mi legyen? - kérdezte Evie még mindig mosolyogva. - Most jön az igazi show-time. - Theta felhajtotta a pezsgőjét, majd egy hatalmas büfögést hallatott. Az emberek undorodó pillantásokat vetettek rá a közeli asztaloktól. - Nincs jobb, mint egy kis jókedvital, hogy helyre tegye egy lány bélműködését! - kiáltotta Theta, és megpaskolta a hasát.

Szemközt a férfi pohara megállt a levegőben, majd gyorsan elkapta a pillantását. - Meg van botránkozva! - vigyorgott Evie. - Most hazamehet a feleségéhez Bedfordba, mi pedig nyugodtan élvezhetjük a szőlő nedűjét. - Hol tanultad ezt? - Keserves tapasztalatokból - felelte Theta. Ő és Evie tósztokat mondtak, és a férfi pezsgőjét kortyolgatták. Mabel intett a pincérnek. - Kérhetnék egy Sloe Gin Fizzt gin nélkül? - Abban meg mi a pláne, kisasszony? - kérdezte a pincér. - A holnap reggel — válaszolta Mabel. - Ha maga mondja, kisasszony. - Hogy boldogul Henry? - kérdezte Theta, a nyakát nyújtogatva. Jó néhány asztallal arrébb Henry egy széken terpeszkedett, gyönyörű, unott eleganciával a tekintetében, miközben a papagájos férfit hallgatta. - Nem is a bátyád, ugye? - kérdezte Evie. Theta felhorkant. - Most jól megcsináltad. Az emberek pletykálni fognak. Theta ezt olyan pókerarccal mondta, hogy Evie-nek beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hogy a lány viccelt. - Hol találkoztatok? -Az utcán. Éheztem, ő pedig adott a szendvicséből. Igazi jó barát. - Ha nem haragszol a kérdésért, ti ketten hogyhogy nem... Theta szeme összeszűkült, és a lány vékony füstfelhőt fújt. Evienek úgy tűnt, mintha a megfelelő szavakat keresné. - Egyszerűen nem illünk össze. Talán nem a vér szerinti testvérem, de olyan, mintha az lenne. Bármit megtennék érte. Henry feléjük indult, és Theta arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki. - Miről maradtam le? - kérdezte a fiú. - Hé, honnan szereztetek pezsgőt? - A magányos rozmártól — magyarázta Evie vigyorogva. Máris becsípett egy kicsit, inkább az izgalomtól és jó előérzetétől, mint a pezsgőtől. Kedvelte Thétát és Henryt. Olyan nagyvilágiak voltak; nem úgy, mint bárki az otthoniak közül. Remélte, hogy ők is kedvelik őt. - Épp időben jöttél. Pont tósztot akartunk mondani — szólt Théta. Henry felemelte a poharát. -Mire? - Ránk. A jövőre - felelte Theta. - A jövőre - visszhangozta Henry, Evie és Mabel. A zenekar egy pergősebb, érzéki számra váltott, és Evie Theta vállára hajtotta a fejét. - Ti nem érzitek úgy, hogy ma este bármi megtörténhet? - Ez itt Manhattan. Bármikor bármi megtörténhet. - De mi van, ha ma találkozol álmaid férfijával? Theta ismét füstgomolyagot eregetett. - Nem érdekelne. A szerelem zavaros dolog, kölyök. Meghagyom a többi lánynak a révedező tekinteteket és sóhajtozásokat. Nekem terveim vannak. - Milyen tervek? - kérdezte Mabel. A pincér kihozott egy pátés pirítóst, amit a lány jókedvűen majszolgatott. - Mozifilmek. Az a jövő. Azt hallottam, hamarosan beszélő filmeket csinálnak.

Evie felnevetett. - Beszélő filmek? Milyen rettenetes! - Pazar lesz. Amint lejár a szerződésem, Henryvel Kaliforniának vesszük az irányt. Igaz, Henry? - Amit csak akarsz, gyönyörűm. -Azt hallottam, arrafelé vannak citromfák. Csak leszeded a gyümölcsüket, és máris kész a friss limonádé. Lesz egy házunk, a hátsó kertben citromfával. Talán még kutyánk is. Mindig is akartam egy kutyát. Evie legszívesebben elnevette volna magát, de Theta olyan komolynak tűnt és talán egy kicsit szomorúnak, hogy inkább felhajtotta az italát. - Fenomenálisan hangzik. - Poharát Thétáéhoz koccintotta. - A citromfákra és a kutyákra! - A citromfákra és a kutyákra - ismételte Theta és Henry nevetve. - A citromfákra és a kutyákra - motyogta Mabel teli szájjal. Evie előrehajolt, és állát felfelé fordított tenyerére támasztotta. - És veled mi a helyzet, Henry? - Velem? Én majd zenéket írok a filmekhez. Igazi dalokat. Nem olyan érzelgős ostobaságokat, amiket Flo Ziegfeld szeret - ejtette ki Henry nehézkesen a szavakat. - Az igazi dalokra! - emelte Evie a poharát. - Mabesie? - Én segítek a szegényeken. De előtte még minden egyes morzsáját behabzsolom ennek. - Mabel lehunyta a szemét. - Mennyei. Theta oldalra billentette a fejét. - És te, Évii? Evie lassan megforgatta a poharát az asztalon. Mit is mondhatott volna? Nem lesz több rémálmom a halott bátyámról. Nem hagyom, hogy a múlt bosszúszomjas szellemként tovább kísértsen. Megtalálom a helyemet a világban, és mindenkinek megmutatom, mire vagyok képes. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Penn pályaudvaron leszállt a vonatról, volt egy olyan érzése, hogy ide tartozik, hogy Manhattan az igazi otthona. - Ez talán ostobán hangzik... Henry hangosan, drámaian felnevetett, majd vállat vont. - így már túl vagyunk az ostoba részén, drágám! Evie elvigyorodott. Ó, annyira kedvelte mindkettejüket! - Mióta csak megérkeztem, olyan őrült, végzetszerű érzésem van, hogy bárminek is kelljen történnie, bárki is lesz belőlem, az a következő sarkon vár rám. Fel akarok rá készülni. Fejest akarok bele ugrani. - Evie felemelte a poharát. - Arra, ami a következő sarok után vár, bármi is legyen az. - Őszintén remélem, hogy nem egy száguldó autó az - viccelődött Mabel. - A még láthatatlan, jó dolgokra — visszhangozta Theta. - Evie végzetére - kiáltotta Henry, és elégedett csilingeléssel koccintotta poharát a többiekéhez. Evie pohara megállt a levegőben. - Ezt nem hiszem el. Még van képe...! - Mi bajod? - kérdezte Théta. Evie lecsapta a poharát, pezsgőt fröcskölve az abroszra. - Theta, fogd meg az erszényemet! Húsz dollár van benne. Lehet, hogy kelleni fog az óvadékra. - Utoljára kérdem, mi történt? - Sam Lloyd - sziszegte Evie. Odamasírozott, ahol a fiú állt, egy márványoszlopnak dőlve, egy szőke, vörös ajkú lánnyal beszélgetve.

- Elnézést, kisasszony - furakodott be Evie kettejük közé. - Hé! - ellenkezett a lány, de Evie nem mozdult. - Te meg mit keresel itt? - mordult a fiúra. - Mit keresek itt? Én folyton ide járok. Te mit keresel itt? - Ki ez, az anyád? - kérdezte a szöszi olyan magas hangon, amivel üveget lehetett volna repeszteni. Evie felé fordult. -Az egészségügyi központból jövök. Hallottál Mary Mallonról? 7 Ennek a fickónak annyi tífusza van, hogy azzal egész kolóniát hozhatna létre. A lány szeme elkerekedett. - Szentséges szivar! - Ahogy mondod. Hogy biztos ne legyen baj, jobb, ha elégeted a ruhádat, ami most rajtad van. Sőt, már csak elvből is jobb, ha elégeted. - Háh? Evie Samre nézett, és felvonta a szemöldökét. - Sam, igazán bájos lányt találtál magadnak. Visszafordult a szőkéhez, közelebb hajolt hozzá, és úgy súgta: - Látod ott azt a bajuszos fickót? - mutatott a rozmár férfira. - Olyan gazdag, hogy felvásárolhatná az egész Woolworth78 céget, és még úgy is maradna neki elég pénze egy steakvacsorára. Miért nem mész, és iszol meg vele valamit? - Komolyan mondod? - Naná! Igazi nagykutya. Bízz bennem! A lány elmosolyodott. - Nahát, koszi a tippet, drága! - Mi, lányok, tartsunk össze! A lány aggódó pillantást vetett rá. - Minden rendben lesz ezzel a...tífuszossal? - Persze - felelte Evie ravaszul fordulva Sam felé. - Immúnis vagyok a nyavalyájára. Sam figyelte, ahogy a csábos szőke a rozmár felé kacsázik, majd megcsóválta a fejét. - Mondták már neked valaha, milyen pocsék az időzítésed, nővér? - Honnan szerezted ezt a szmokingot? Drágának tűnik. Sam vigyorgott. - Egy szék támlájáról. - Elloptad'? -'Fogalmazzunk inkább úgy, hogy kölcsönvettem ittlétem idejére. - Ezt jelentenem kellene Will bácsinak. - Csak nyugodtan! Persze, akkor azt is meg kellene magyaráznod, mit kerestél egy harlemi lebujbán éjjel fél tizenkettőkor. Evie kinyitotta a száját, hogy megmondja Samnek a magáét, de ekkor a szmokingos konferanszié a mikrofonhoz lépett. Fehér ingét annyira kikeményítették, hogy talán még a golyó sem fogott volna rajta. - És most a Hotsy Totsy bemutatja a híres Hotsy Totsy lányokat, akik azt a bizonyos tiltott táncot, a Black Bottomöt adják elő. A zenekar dzsesszes, gyors ütemű dallamba kezdett. A gyönyörű kóristalányok egy hangos kiáltással, büszke léptekkel bevonultak a színpadra. A csípőjüket ringatták, és kemény, feszes ritmust jártak ezüstcipőikben. Botrányosan hiányos öltözékükön az üveggyöngyök minden egyes mozdulatuknál ide-oda rebbentek és rázódtak. Olyanfajta előadás volt, aminek láttán, Evie tudta, az anyja

elszörnyedt volna - egy újabb példa a fiatal generáció erkölcsi züllöttségére. Erotikus volt, veszélyes és izgalmas, és Evie még többet akart belőle. A zongorista kiszólt a lányoknak, akik csípőjükkel előre sasszéztak. Intettek ujjaikkal, mire mindenki a színpad előtti táncparkettre rohant, és csatlakozott a tánchoz és az éjszakához. Théta egyedül ült az asztalnál egy áthatolhatatlan cigarettafüst-felhő mögött, és Henryt nézte, aki beszélgetésbe elegyedett egy helyes pincérrel, Billyvel. Théta azon töprengett, vajon a fiú hazajön-e éjszakára. Figyelte az elkényeztetett, gazdag, fiatal lányokat, akiknek az jelentette a kalandot, ha eljöhetnek külvárosi tiltott klubokba dzsesszt hallgatni, csak hogy felbosszantsák az anyjukat. Nézte a csaposokat, akik a poharakat töltögették, de közben tekintetüket az ajtókon tartották. Figyelte a magányos lánykákat, ahogy olyan fickókra merednek ábrándos szemekkel, akik, nyilvánvalóan, más hölgyekről ábrándoztak. Nézte, ahogy egy pár összezörren, majd keserű hallgatásba merül. Figyelte a cigarettaárus lányokat, ahogy minden asztalnál mosolyognak, és a Lucky Strike, a Chesfield vagy akármelyik cégnek, amelyik többet ígért, az előnyeit sorolják. Nézte a színpadon táncoló nőket, és azon gondolkozott, vajon hány évesen kezdhették. Folyton városról városra rángatták őket már négyéves koruktól kezdve? Éberen feküdtek olcsó motelek padlóján, hogy aztán másnap reggel, a fáradtságtól félholtan, körbejárják a közvetítőirodákat? Volt-e valamelyikük olyan bátor, hogy megszökjön egy kisvárosból az éjszaka közepén? Megváltoztatták-e a nevüket és a külsejüket, hogy valaki mások legyenek, valakik, akiket nem találnak meg? Volt valamelyiküknek olyan rettenetes képessége, amit meg kellett fékezni? Egy jóképű fickó, hajtókáján egy egyetem kitűzőjével, Theta asztala elé állt, és eltakarta a kilátást. - Nem bánja, ha csatlakozom? Theta elnyomta a cigarettáját. - Bocs, pajtikám! Épp indulni készültem. Fogta a sálját és Evie erszényét, és elindult megkeresni a női mosdót. Memphis végzett éjszakai kőrútjával. A Hotsy Totsy konyháján átvágva elemeit pár süteményt Isaiah-nak, majd elindult, hogy megnézze, mi történik a klubban. Egy ittas lány, akinek fürtjei lelapultak a tánctól, felé kiáltott, amikor elment mellette.' * - O, fiú... vigyáznál a kabátomra? — ejtett egy negyeddollárost a kezébe. - Úgy nézek ki, mint a szolgád? Vigyázz te a vacak kabátodra! - Memphis visszadobta a pénzt, ami a lány lábához esett. - Még ilyet... - Lesz ez még olyanabb is - morogta Memphis. A folyosóról nyílt egy társalgó klubfotelekkel és perzsaszőnyegekkel, ahová a párok smárolni vagy dohányozni jártak. Memphis elsétált egy pettingelő pár mellett, és beült a kedvenc székébe olvasni. - Nem zavar? - kérdezte a férfi. - Egy kicsit. De megleszek — vágta vissza Memphis széles mosoly- lyal. Kinyitotta a könyvét. A férfi alig hallhatóan káromkodott, és olyan névvel illette, amit Memphis ki nem állhatott. De nem mozdult, és a pár nemsokára kiment. Memphis egyedül maradt a szobában, és belemerült a könyvébe. - Utolsó tánc - szólt Sam. - Veled? - horkantott Evie. - Csak hogy tudd, a pénzemet Thétánál helyeztem biztonságba.

- Ugyan már, babám, vagyok olyan jó, mint egy cserkészfiú. - Ujjait Evie-éi köré fűzte. — Érezd a ritmust, kölyök! Nem mozgat meg benned valamit? Evie a táncparkettre pillantott. Az zsúfolásig megtelt flipperekkel, akik az italtól és a zenétől megrészegülve ropták. Evie ott akart lenni a sűrűjében, a reflektorfényben. - Egyetlen tánc - felelte, és maga után húzta a fiút a forgatagba. Sam a karjába kapta Evie-t, és keringőzni kezdett. Keze meleg volt a lány hátán. - Mit csinálsz? - kérdezte Evie, miközben lassan forogtak egy helyben. - Megyek az árral szemben - válaszolta Sam. - Lehet, hogy én meg pont az árral szeretnék menni. - Te? Azt nem hinném. - Talán nem ismersz olyan jól, mint gondolod - kiáltotta Evie, közel a fiú füléhez. Alig lehetett hallani a zenekartól és a táncosoktól. - Ezen segíthetünk - ajánlkozott Sam, megpörgetve a lányt. Jól, kecsesen táncolt. Tudta, hova kell lépni, és hogy vezessen anélkül, hogy erőszakos lenne. A táncparketten legalább jól összeillettek. - Olyan jó illatod van, hogy legszívesebben bekapnálak - hízelgett Sam olyan közel a füléhez, hogy a lány beleborzongott. - Mondta a nagy, csúnya farkas — mormolta Evie. - Igaz is, ez a szellembiznisz... a nagybátyád tényleg hisz benne, vagy csak ezzel szerzi a kenyerét? - Honnan kéne tudnom? — kérdezett vissza Evie. Most nem akart Willre gondolni. - Miért? Te hiszel benne? Sam magára erőltetett egy mosolyt. - Az embernek hinnie kell valamiben. És egyre csak tovább forgatta Evie-t a fények alatt. Mabel kiment a mosdóba, és egy üres asztalhoz ért vissza. Egy perccel később egy Scotty nevű fiú kísérte táncolni, akinek sikerült mindkét lábára háromszor rálépnie, és aki folyton rossz néven szólította. Most kettesben ült vele az asztalnál, és hallgatta, ahogy részvényekről és kötvényekről karattyol, és arról, hogy meg akarja találni a megfelelő lányt, akit hazavihet az anyjához. Mabel sejtette, hogy ez a-megfelelő lány nem egy zsidó szocialista és egy kisemmizett társasági nő lánya lesz. - Pazar hallgatóság vagy, May Béllé - mondta Scotty. Nyelve elnehezült a scotchtól. - Mabel - javította ki a lány. Kissé kancsalított a klub hangulati világításában, és úgy tett, mintha ez az unalmas idióta Jericho lenne. A parketten Evie Sammel táncolt; miután megesküdött, hogy behúz neki egyet. - Éppolyan vagy, mint... - Egy nővér - fejezte be helyette Mabel. - Pontosan! - Pazar - sóhajtotta. A Scotty nevű srác tovább áradozott, amitől Mabel egyre kisebbnek és szürkébbnek érezte magát. Teljesen rossz ruhában jött; úgy festett benne, mintha egy karácsonyi ünnepségen venne részt. Elege volt abból, hogy folyton átnéznek rajta, vagy valakinek a nővéréhez hasonlítják, vagy úgy könyvelik el, mint egy aranyos, ártatlan lányt, azt a fajtát, akivel senki sem törődik, és akit senki sem keres. Hogy engedhette, hogy rábeszéljék erre a szenvedésre? Evie más volt. Evie arra született, hogy a gondtalan flapper szerepét játssza. De Mabel nem. A klubokban vagy tánc közben nem találta a helyét. Szeretett volna csak egyszer ő lenni az izgalmas lány, akire valaki vágyott.

- Nem így van, May Béllé? — kérdezte az idióta. Minden bizony- nyál a végére ért valami fájdalmas okfejtésnek a horgászásról vagy az autókról, és egy kicsit túl erősen csapott a lány karjára. - Ennyi - szólt Mabel, és felpattant. Szalvétáját az asztalra dobta. — Nem. Nincs így. Fogalmam sincs, miről beszéltél, de bármi is volt az, biztos vagyok benne, hogy nem volt semmi ertelme. Nem akarok táncolni. Nem akarom a nyaralóddal kapcsolatos terveidet hallgatni. Nem vagyok a nővéred. És ha mégis az lennék, azt mondanám az embereknek, hogy könyörületből fogadtunk örökbe. Kérlek, ne állj fel! - Nem is akartam — felelte Scotty. Mabel Evie-hez trappok, és megkocogtatta a vállát. - Evie, haza akarok menni. -Jaj, Mabel, ne! Csak most kezdődött a parti! - Neked. Én befejeztem. Evie félreállt Mabellel. - Mi a baj, édes pofa? - Senki sem akar velem táncolni. - Megkérem Samet, hogy táncoljon veled. - Nem akarom, hogy bárkit is kényszeríts, hogy velem táncoljon. Pontosan tudod, hogy értem. Más lenne, ha Jericho itt lenne. - Próbáltam rávenni, hogy jöjjön el, édes pofa, tényleg próbáltam. De ma-xolú-te allergiás a szórakozásra. Miért nem rendelsz még egy narancslevet, dzsesszbébi? - Öt dollárba kerül! - Ugyan már, Mabesie! Élj egy kicsit! Nem halsz bele. Ó, a kedvenc számomat játsszák! - Evie a táncparkettre sietett, még mielőtt Mabel megállíthatta volna. Valószínűleg nem is a kedvenc száma volt; csak kellett egy kifogás, hogy otthagyhassa Mabelt. Néha Evie olyan önző tudott lenni. Mabel észrevette, ahogy a részeg Scotty felé tántorog, és elázott hangon üvölti: - Hééé, Maybeline, édesem! - mire a lány elfutott, és elbújt egy hatalmas, cserepes páfrány mögött, azt tervezgetve, hogyan végez Evie-vel, amint ennek az estének vége. Theta a klub folyosóit járta, maga után húzva szőrmesálját. Néhá- nyan felismerték és utána kiáltottak: - Hé, te nem... ? - Mire Theta csak annyit felelt: - Bocsi. Biztosan összekeversz valakivel. Mögötte egy férfi felkiáltott: - Betty! — mire Theta hevesen kalapáló szívvel, gyorsan megfordult. De egy vörös hajú lánynak szólt, aki válaszolt is neki: - Várj egy kicsit! Ki kell mennem a kis női helyiségbe. Thétának elege lett. Nem akart hazamenni, de maradni sem akart. Nem tudta pontosan, mit akar, de valami újra vágyott, valamire, ami az életéhez köti. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elsodródhat. Persze ott volt neki Henry, a csodálatos Henry. Mintha csak a bátyja lenne. O volt az, aki megmentette az életét, amikor először jött a városba, elkeseredetten és éhezve. És Henry volt az, aki másodszorra is megmentette az életét. Mindig együtt lesznek. De újabban valami többre vágyott. Olyan sorsszerű érzés volt, de nem tudta igazán megmagyarázni. Mulatozók egy csoportja lődörgött végig a folyosón, és Theta beslisszolt az első szobába, amit meglátott. Üresnek látszott, de ahogy megkerült egy zöld fotelt,

látta, hogy egy jóképű fiatalember ül benne, verseskötettel a kezében. Annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy észre sem vette a lányt. - Nem semmi könyv lehet - szólt, megijesztve a fiút. Memphis felnézett, és egy elképesztő lányt látott szurokfekete hajjal, aki cigarettázott és őt bámulta. - Walt Whitman. - Mmm - felelte Theta. - Én magam is költő vagyok - tette hozzá Memphis, és feltartotta kis, bőrkötésű, jegyzetfüzetét. Theta elvette és végiglapozta, majd hátul, egy számsornál kinyitotta. Felvonta a szemöldökét. - Nekem nem tűnik költészetnek. Inkább, mint egy bukméker feljegyzései. Memphis gyorsan kikapta a kezéből a könyvecskét, és a lányra villantotta káprázatos mosolyát, ami működött a táncoslányoknál és az ideges gengsztereknél. - Egy barátomnak őrizgetem. - Mm-hmm. - Memphis vagyok. Memphis Campbell. És te ki vagy? - Csak egy lány egy klubban — fújta ki Theta a füstöt. - Nem kéne azt szívnod. A nővér szerint igazi méreg. - A nővéred nagy mókamester. Memphis felnevetett. - Nem az én nővérem. Csak így hívjuk. Walker nővér. És úgy bírja a gyűrődést, mint a savanyú uborka. - Erre Theta elvigyoro- dott. Memphisnek épp erre a bátorításra volt szüksége. - Francia vagy? Franciás kinézeted van. Talán egy kis kreol vérrel vegyítve. Theta vállat vont, és cigarettájának végét egy magas ezüsthamutartóba pöccintette. - Úgy nézek ki, mint bárki más. - Nos, én Kreol Hercegnőnek foglak szólítani. - Hívhatsz, ahogy akarsz. Nem jelenti, hogy válaszolok is. - Akkor is tovább szólongatlak. - Nagyon kitartó vagy, Memphis Campbell, ezt elismerem. Mit csinálsz itt azon kívül, hogy könyvtári könyveket olvasol? - Ó, tudod. Egy kis ezt, egy kis azt. Theta felvonta a szemöldökét. - Úgy hangzik, mintha sötét üzelmeket folytatnál. Memphis ártatlanul tárta szét karjait. -Én? Én annyira kerülöm a bajt, ahogy senki más. - Mmm - szólt Theta, és körbesétált a szobában. - Miért nem vagy odafent a klubban? Theta vállat vont. - Unatkoztam. - Unatkoztál! Akkor te vagy az első. Nem tudtad, hogy a Hotsy Totsy a legfelkapottabb klub a városban? Theta megint vállat vont. - Már sok klubban jártam. - Ez egy tény? - Biza. - Szívott egyet a cigarettájából. - Költő, mi? Miért nem olvasol fel nekem valamit? -Amit csak akarsz, Kreol Hercegnő. - Memphis kinyitotta a könyvet és felolvasott, miközben Theta ismét közömbösen belelapozott a füzetébe. A fiúnak

kellemes hangja volt, olyan, ami jól illik a versekhez. - „A villamos testet énekelem / Seregestől ölelnek, akiket szeretek, és én is ölelem őket / Nem engednek, míg velük nem megyek, hogy teljesítsem a kívánságukat / Míg meg nem tisztítom és fel nem töltöm őket a lélek töltetével.. ..” Ez Mr. Walt Whitman. Egyik legnagyszerűbb költőnk. Theta lapozott. Most a ragyogó szem-és-villámjel szimbólumra meredt, amit valaki odafirkantott a lap sarkára. Szíve hevesebben vert. - Ezt te rajzoltad? - Igyekezett, hogy hangja ne remegjen. - Azt? Ó, az valami, amit egy álomban láttam. - Egy... álomban? - ismételte Theta. Kimelegedett és megszédült. - Mi ez? Mit tudsz róla? - Semmit. Mint mondtam, csak valami, amit egy álomban láttam. Mintha a rajz valamiért felizgatta volna a lányt. Memphis meg akarta kérdezni, miért, de nem akarta elijeszteni. - Gyere, körbevezetlek a klubban. - A jegyzetfüzetéért nyúlt, de Theta nem eresztette el. Egyenesen a fiúra nézett, de nem tunt mérgesnek; inkább döbbentnek és talán egy kicsit rémüknek. - Én is ugyanezt a szimbólumot láttam az álmaimban - szólalt meg. Memphis nem tudta, hol kezdje. - Tudod, mi ez, vagy honnan jön? Láttad már azelőtt valahol? Theta megrázta a fejét. - Csak álmaimban. - Mikor kezdődött? - Nem is tudom. Talán hat hónapja? Nálad? - Kábé ugyanakkor. - Milyen gyakran álmodsz róla? — kérdezte a lány. - Hetente kétszer, talán többször. Eleinte csak néha bukkant fel, de mostanában egyre gyakrabban. Theta bólintott. - Nekem is egyre gyakrabban jelenik meg. A lány ugyanarról a szimbólumról álmodott. Memphis mindennap valószínűségekkel foglalkozott, és tudta, hogy ennek a valószínűsége nagyon csekély. Kell hogy jelentsen valamit, nem igaz? - Mondd el pontosan, mi van az álmodban! Theta egy székre rogyott. Reszketett. - Mindig ugyanaz. Valahol New Yorktól messze vagyok. Nem tudom, hol. Egy úton állok, és az égen rengeteg a viharfelhő... Memphis érezte, ahogy szíve a mellkasában kalapál. - Van ott egy farmház is? Egy régi, fehér farmház verandával? Theta szeme elkerekedett. - Igen - suttogta. - És búzatáblák vagy kukorica. Valamilyen mezők. És a távolban ott áll ez a fa... - És nincs rajta levél. Csak egy nagy, öreg, göcsörtös fa, olyan vastag ágakkal, mint egy óriás karjai. Theta háta és nyaka libabőrös lett. - És valami közelít az úton... - Egy porfelhő mögött - fejezte be Memphis. Theta bólintott. Mindenütt kiverte a veríték. Mi folyik itt? - A legrosszabb benne az érzés - mondta halkan. - Mintha valami szörnyű dolog közelegne. Valami, amit nem akarok látni. - Valami, amivel neked kell kezdened valamit - tette hozzá Memphis.

- Mit jelent ez? Odafentről hangos csattanás hallatszott, amit sikítások és rendőrsípok füttye követett. Őrült léptek viharzottak el a fejük fölött. Theta az ajtóhoz szaladt, kidugta a fejét, és egy egész osztagnyi rendőrt látott, akik benyomakodtak a konyhába. Theta szeme kikerekedett. - Szentséges szivar! Ez egy razzia. - Az nem lehet — hitetlenkedett Memphis, és átvetette a vállán hátizsákját. Kezében még mindig ott volt a könyv. - Charles Papa a kezében tartja a zsarukat. - Úgy tűnik, kicsúsztak a markából, költőkém. - A közös álmuk felett érzett sokkot felváltotta az esetleges letartóztatás valós félelme. - Hogy jutok ki innen? Engem nem varrhatnak be. - Erre! - nyújtotta Memphis a kezét. - Úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Kijuttatlak innen. Bízz bennem! Theta megfogta a felé nyújtott kezet, majd futva indultak meg a keskeny folyosón. Mabel felkiáltott, amikor a klub ajtajait betörték, és a rendőrök két sorban bemasíroztak a terembe. Egyikük csuklójánál fogva megragadta. Próbálta magát kiszabadítani, de a férfi erősen szorította. - Erre tessék, kisasszony! Kint vár az autó - mondta a tiszt mosolyogva. - A mama meg fog ölni - siránkozott Mabel, miközben a rendőr kivonszolta a mögötte kibontakozó káoszból. Theta és Memphis rohant. Mögöttük a rendőrök felforgatták az egész helyet, áttörve a falakat, feldöntve a székeket. Két flapper, a fiúikkal együtt sikítozva, részegen botladozott, egyenesen a rendőrök közé. Egy láthatóan ittas férfi, akinek arcát kirúzsozták, elővett egy fegyvert, és vakon lövöldözni kezdett. Egyik golyója átlyuggatta a Memphis kezében lévő verseskötetet. A fiú átdugta ujját a lyukon. - Ez egy könyvtári könyv volt - sápítozott. - Költőkém, most jobb, ha sietünk. Memphis futva befordult Thétával egy sarkon, ahol behúzta a lányt egy telefonfülkébe. Theta hosszú szempillái alól felnézett Memphis helyes arcára. Rengeteg jóképű fiúval találkozott már, de egyikük sem írt verseket és álmodta ugyanazt a rémálmot, mint ő. Valami mélyen megmozdult a lányban, amit Roy és a Kansasben történtek óta próbált kordában tartani. - Azért húztál be ide, hogy elbújtass, vagy hogy megcsókolj, költőkém? viccelődött Theta levegő után kapkodva. - Bízz bennem — felelte Memphis. Háromszor elforgatta a kart a telefonon, majd nekiveselkedett a hátsó falnak, ami egy titkos átjáróra nyílt. Odafent a klubban kitört a káosz, ahogy a rendőrök feltépték az ajtókat. A csaposok gyorsan reagáltak. Feldöntötték a pultot, közel két tucat üvegnyi jó italt küldve le egy csúszdán idő előtti vesztükbe, majd meghúztak egy kart a bárszekrényen, az ott lévő üvegeket és poharakat egy másik csúszdára engedve, a bizonyítékot pedig rongyokkal törölték fel. A kuncsaftok visítoztak, és átmásztak az asztalokon, egymást lökve fel a pánikban, hogy kijussanak. Néhány flapper tovább táncolt, izgatottan, hogy letartóztatják őket, és ezzel bekerülnek az újságokba.

- Biztos, hogy az urak nem kérnek egy italt? - kérdezte a klub vezetője tréfásan, miközben a zsaruk az ajtó felé kísérték. A hisztéria kellős közepén Henry nyugodtan a zongorához lépett, leült és elkezdett játszani. — Rám ne nézzen, biztos úr! Én csak a zongorista vagyok — szólt, de a kék egyenruhás férfi azért megbilincselte. A csetepaté közepette Sam és Evie elszakadt egymástól. Evie az embereket kerülgetve és magának utat törve indult meg a kijárat felé, épp amikor zsaruk újabb hulláma söpört be a terembe. Visszafordult, és elment a tyúkeszű szőke mellett, aki az őt letartóztató rendőrnek öntötte ki a szívét: - Ezek a tökfilkók mind ugyanolyanok: az egyik percben még be akarnak csábítani a járgányuk hátsó ülésére, a következőben pedig megfertőznek tífusszal. Evie csapdába esett, így bebújt egy asztal alá, és elrejtőzött a fehér abrosz mögött, onnan figyelve. Elég magasra tudott nyúlni, hogy elérjen egy nyitott üveg pezsgőt, amit lehúzott magához. Kár lett volna a jó piát veszni hagyni, és ha már elbukik, azt stílusosan teszi. Pár perccel később kikukucskált, és látta, ahogy Sam épségben, könnyedén kislisszan az ajtón. Legalábbis azt hitte, látta. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem lehetett benne biztos. Csak azt tudta, hogy megint haragszik rá. Utána iramodott, a nevét kiáltozva, de újabb rendőrosztag fordult be a sarkon. Evie a nyakát behúzva visz- szaszaladt a klubba. Észrevett egy ételliftet elrejtve a bár mögött, és afelé vette az irányt, majd belemászott. Hosszú nyaklánca beleakadt a kampóba, és a gyöngyök szétszóródtak a padlón, egy felé rohanó rendőr pedig elcsúszott rajtuk. Nem volt idő megsiratni az ékszert, úgyhogy magára csukta az ajtót, és a szabadság felé emelte magát. - Nem megmondtam, hogy bízz bennem? - szólt Memphis. Ö és Theta a klub alatti nyirkos borospincében állt. Az ajtó fölötti magányos égő homályos fényt vetett a nagy helyiség döngölt padlójára és az ott tárolt hordókra. - Mi ez a hely? - Itt tárolják az italt, miután behozták Kanadából - magyarázta Memphis. Gyere! Óvatosan; a lépcsők trükkösek. - Most merre? Memphis megállt egy pillanatra, próbálva meghatározni az irányt. Nem sok időt töltött idelent, és nem igazán ismerte a pincét. Csak azt tudta, hogy kell lennie valahol egy ajtónak. A lépcső tetején a kilincs megzörrent. Odakintről kiáltások hallatszottak. - Zsaruk - suttogta Theta. - Várjunk, várjunk egy kicsit - suttogta vissza Memphis. - Hátha elmennek. Egy ideig csend volt; csak a saját lélegzetvételüket hallották. Majd egy hangos puffanás hallatszott, és Theta felkiáltott, ahogy egy rendőr fejszéje nyílást vágott a pince nagy faajtajába. - Mondd, hogy tudod, merre van a kijárat! - szólt Theta. - Erre! - kiáltotta Memphis, és remélte, nem téved. Végigszaladtak a szesszel teli hordók mellett. Mögöttük az ajtó megadta magát, és valaki a levegőbe lőtt és felkiáltott: - Álljanak meg ott, ahol vannak! - Nem kellene..- zihálta Theta. - Azt már nem, Hercegnő — felelte Memphis, továbbhúzva a lányt. A barlangszerű helyiség léptek zajától visszhangzott. A zsaruk bejöttek, és a nyakukban voltak. Memphis néhányukat már lefizette Charles Papának; legtöbbjük

elfordulna, és hagyná, hogy meglógjon. De a többiek gyorsabbak lennének a gumibotjukkal, és egy fekete fiút egy fehér lány társaságában találni egy pincében, ami tele van piával, nem hajtaná Memphis malmára a vizet. A „Megállni! Megállni!” kiáltások megint felhangzottak, ezúttal lövöldözéssel kiegészítve. Hol lehet a kijárat? A szemközti falnál Memphis egy lépcső sziluettjét vette ki. A fiú megnézte, merre vezetnek, és egy ajtó körvonalát pillantotta meg. Biztos a tűzlépcsőre visz. - Erre - lihegte, miközben maga után húzta Thétát a roskatag lépcsőn. - Ott vannak! - kiáltotta alattuk egy rendőr. Memphis megpróbálkozott a kilinccsel, de az nem mozdult. Majd vállát az ajtónak vetette egyszer, kétszer, míg végül kinyílt a berozsdásodott vaspántokon. Kisegítette Thétát a tűzlépcsőre. Odalent két zsaru állt dohányozva. - Felfelé menj! — suttogta. Theta bólintott, és elkezdett a tető felé mászni. A korlátnál egy rozoga szék állt, amit Memphis a kilincs alá támasztott, és miközben a rendőrök az ajtónak csapódtak, Theta után igyekezett. A Lucky Strike cigarettát reklámozó neonfelirat erős fénye fehér fényárba vonta az épület tetejét. A tető szélére futottak, majd átugrották a félfalnyi távolságot a következő tetőre majd az azutánira, míg végül egy tűz- létrán lemásztak egy sikátorba. Memphis ugrott le elsőnek, majd lesegítette Thétát, kiélvezve, hogy a lányt egy pillanatra a mellkasához szoríthatja. Ezután futásnak eredtek, csatlakozva a még utcákat járó éjszakai baglyokhoz. Az étellift felért legmagasabb pontjára. Evie hörögve esett az ajtónak az öklével majd a lábával, de az reménytelenül beragadt. - Halló? - suttogta. - Halló? Van ott valaki? Egy pillanattal később az ajtó kitárult. Egy férfikéz jelent meg, és Evie hálásan ragadta meg, lassan kihámozva a karjait és lábait, kivánszorogva a szűk dobozból, kezében továbbra is a pezsgősüveget szorongatva. - Ó, pazar! Köszönöm, édes! - Szívesen, aranyom - felelte a rendőr, ráerősítve a bilincset a csuklójára. — Maga is le van tartóztatva. Sam könnyedén surrant át a tömegen, majd végig a folyosón, a szomszédos épületbe. Amikor egy rendőr az ő irányába nézett, Sam ugyanazt gondolta - Ne láss engem!-, és még mielőtt a fickó rájöhetett volna, mi történt, Sam már továbbállt, a rendőr pedig megrázta a fejét, majd valaki más nyomába eredt. Remélte, hogy Evienek sikerült elmenekülnie. Azt meg kellett hagyni, hogy vagány lány. Szerette a vagány lányokat. Mindig bajba sodorták. És Sam a zűrt még a vagányságnál is jobban szerette. - Lehagytuk őket? - lihegte Theta. Lába remegett, és kabátjának fehér szőrméje piszkos lett. - Azt hiszem. — Memphis felemelte könyvének maradványát, és felsóhajtott. Mrs. Andrews ki fog nyírni. - Legalább van valami, amiről írhatsz - felelte Theta, és felnevetett. Hangos, harsogó nevetés volt, ami egyáltalán nem illett közömbös viselkedéséhez. Az a hűvösség, amit korábban a fiú felé mutatott, eltűnt. Megszédítette őket szerencsés megmenekülésük, és úgy álltak a Hetedik sugárúton vihogva a mázlijukon, mint két gyerek karácsony reggelén. Theta hátrahajtotta a fejét, és próbált levegőhöz jutni. Ebben a pillanatban olyan gyönyörű volt, hogy Memphis azt kívánta, bár tovább szaladhatnának még.

- Jól vagy, Költő? Úgy festesz, mintha valaki bedrogozott volna - szólt Theta. Memphis magám erőltetett egy mosolyt, és széttárta a karját. - Én? Én nem ismerem a gond szót. - Lessük meg, mi a helyzet! Végigosontak a háztömb mellett, és átmentek az utca túloldalára, ahonnan jól ráláthattak a klubra. Az utcán szirénák vijjogtak, és az épületet rendőrautók hosszú sora vette körbe. A kék ruhás férfiak kirángatták a kuncsaftokat a klubból, a szomszédok kíváncsi tekintete közepette. A sajtó is kiért, és pukkantak a vakuk; érezték az égett magnéziumot az éjszakai levegőben. - Charles Papának ez nem fog tetszeni - jegyezte meg Memphis. - Eleget fizet a zsaruknak, hogy ne tartsanak razziát a klubjában. Remélem, a barátaid épségben kijutottak. - Én is - felelte Théta. Még mindig Evie erszényét szorongatta. - Gondolom, jobb, ha hazasietek és megnézem. Memphis szíve összefacsarodott. Nem akarta, hogy ez az este véget érjen. - Előbb ihatnánk egy kávét, ha szeretnél. Az biztos, hogy nekem jólesne. Theta elmosolyodott. Édes mosoly volt, majdhogynem félénk. - Kösz, költőkém. De szükségem van a szépítő alvásomra. Memphis erre valami frappánsat akart válaszolni - „Miért? így is te vagy a legszebb lány a városban” -, de nem tette. Bájolgásnak tűnne, és ezzel a lánnyal nem akart bájologni. Ismerni akarta. De menekülésük varázsa nem tarthatott örökké. - Talán ma éjjel látlak álmomban - mondta inkább. - Az úton. Theta mosolya csak kicsivel lett halványabb. - Akkor biztosan kevésbé félnék, ha te is ott lennél. A zsaruk megkocogtatták az egyik autó ajtaját, és az útjára bocsátották azt. Az utcákat most az emberek torlaszolták el. Theta kezet nyújtott. - Kösz a merész menekülést, Költő! Memphis megrázta Theta kezét, rácsodálkozva annak puhaságára. - Bármikor, Kreol Hercegnő! Theta elindult a metró felé. A-sarkon megfordult, és látta, hogy Memphis még mindig őt nézi. Nem úgy nézte, mint ahogy a közönség vagy az esetleges rajongók az utcán. Nem érezte tőle magát kívülállónak vagy egy álomképnek; éppen ellenkezőleg, még soha nem érezte magát ennyire valóságosnak. - Hé, Költő! - kiáltotta neki vissza. - Theta! - Tessék? - kérdezett vissza. - A nevem. Theta... A tömeg sűrűbb lett közöttük, Memphist pedig valaki elkapta hátulról, a nyaka körül. A fiú harcra készen megpördült. Gabe nevetve, megadóan emelte fel a kezét, és elhátrált. - Nyugi, tesó! Csak én vagyok. El tudod hinni, hogy rajtaütöttek a klubon? Valaki meg akarja szorongatni Charles Papát. Ha nem megyek ki hátra cigizni, most én is az egyik autóban ülnék. Hé, Memphis, figyelsz te rám egyáltalán? Memphis hátat fordított Gabe-nek, és a nyakát nyújtogatta, Thétát keresve, de a lány addigra eltűnt. Hogy találja meg ismét? Mellette Gabe folyamatosan karattyolt valamit, de Memphis nem figyelt. Valami elmozdult a világegyetemben.

Mintha a jövője egyetlen sorsszerű pontban összpontosult volna, aminek neve is volt: Theta. Amikor Memphis belépett Octavia lakásába, Isaiah-t az ágy lábánál állva találta a sápadt, kékes holdfényben. A fiú a hálószoba sötétjébe meredt, feje kissé remegett. - Hé, Jégember! Mit csinálsz? - A fiú nem válaszolt. - Isaiah? Jól vagy? Isaiah szeme hátrafordult, míg már csak fehér része látszott. Szemhéja vadul rángatózott. - A hetedik áldozat légyen a bosszú. Űzzétek ki az eretnekeket Salamon templomából! És bűneiket vér és tűz tisztítsa meg. - Isaiah? - suttogta Memphis. Elhűlt és megrémült, hogy öccse szájából ezeket a furcsa szavakat hallja. - Kend meg a te testedet és készítsd elő a te házadnak falait a fogadására. Isaiah teste úgy rángatózott, mintha kisebb rohamot kapott volna. Memphis megragadta a karját. Szaladjon Octaviához? Az orvoshoz? Nem tudta. - Isaiah, miről beszélsz? - suttogta sürgetően. - Jönnek. Eljött az idő. - Isaiah, ébredj fel, most! Rémálmod van. Ébredj fel, ha mondom! Isaiah teste elernyedt és megnyugodott Memphis kezében. Szemhéja lecsukódott, mintha visszaaludna. Hirtelen megmerevedett. Szemei felpattantak. Memphisre bámult, miközben kis teste reszketett. Alig hallhatóan suttogta: - Ó, fiam, fiam! Mit tettél? Isaiah megingott, de Memphis időben elkapta és ágyba tette az öccsét, ahol úgy aludt tovább, mintha mi sem történt volna. Memphis reszketve ült saját ágyán. Képtelen volt pihenni, ehelyett öccse emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte egy ideig, amíg a kora hajnal gyenge, fehér fénybe vonta a szobát. Honnan tudhatta Isaiah? Senki sem tudta Memphisen kívül. Ez volt az, amit gyógyító transza alatt látott azokban az utolsó percekben az anyja halálos ágyánál. Miközben azon a másik, homályos helyen volt ébrenlét és halál között, látta édesanyja szomorú, rémült szellemét, ahogy kezével felé nyúl, épp mielőtt a hatalmas sötétség elnyelte volna, utolsó szavai egyszerre hangzottak imaként és figyelmeztetésként: O, fiam, fiam! Mit tettél?

VÉR ÉS TŰZ

Eugene Meriwether belépett a nyugati Huszonharmadik utcában álló Szabadkőműves Nagypáholy impozáns fehér épületébe, a Hatodik sugárúti magasvasút csattogó zörgésétől nem messze, és felment a lépcsőn a harmadikra, egy kis irodába. Idáig a Testvérekkel vacsorázott, azt pedig egy gyűlés követte egy tervbe vett jótékonyságról, amit szerettek volna keresztülvinni. Most, íróasztali lámpájának enyhe ragyogásánál, egy indítványt fogalmazott meg a Nagymesternek átolvasásra. Az iroda csendjében kinyitotta az ékszeres dobozt, amit kabátjába rejtett, és ujjával végigsimított a sötét bársonyon pihenő mandzsettagombokon. Holnap lesz Edward születésnapja. Elmosolyodott, amikor elképzelte, ahogy Edward így szól: „Ez meg mi?”, miközben kinyitja a dobozt, és megpillantja a szépen kidolgozott ékszert, amin egy E, közös kezdőbetűjük állt. Szinte érezte Edward édes csókját az ajkain. Edward, a nagy szerelnie; Edward, a nagy titka. Hirtelen zörej keltette fel Eugene figyelmét - egy vidám füttyszó. Aggodalommal gondolt az öreg Mr. Saundersre, aki szerette az italt, és most talán betámolygott ide. Kiszólt: - Saunders, öregfiú, maga az? A fütyülés abbamaradt. Eugene megkönnyebbülten tért vissza a munkájához. De néhány pillanattal később megint felhangzott: egy idegesítő dalocska, ami visszhangzott az üres épületben. Több, mint idegesítő... nyugtalanító. Volt egy telefon az íróasztalon, és Eugene tétovázott, hogy hívja-e a rendőrséget vagy sem. Milyen ostobán érezné magát, ha kiderülne, hogy mégis csak az öreg Saunders az? És milyen megalázó lenne Saundersnek, aki közeli barátságban állt magával a Nagymesterrel. Eugene talán még saját pozícióját is veszélyeztetné a Testvériségben, és soha nem jutna előrébb a ranglétrán. Nem kockáztathatja a szégyen mocskát, vagy hogy nevetség tárgya legyen. Egy nap ő is Nagymester szeretne lenni. Igen, jobb, ha ennek maga jár utána. Ha óvatosan, diszkréten kezeli ezt a kis ügyet Saundersszel, az öregember talán megkedveli. Ez volt az az akadálynak álcázott lehetőség, amiről az önsegítő könyvek írnak! Fejest ugrik a kihívásba. Milyen büszke lesz rá Edward, amikor később elmeséli neki. Ismét elkiáltotta magát: - Saunders? Hall engem? Semmi válasz, csak az az átkozott fütyülés. Eugene Meriwether megigazította a nyakkendőjét, felállt a biztonságos íróasztaltól, és kidugta fejét az irodából. A sötét folyosó másik végében pislákoló aranyfény szivárgott ki a Gótikus Terem résnyire nyitott ajtaján. A szabadkőműves kíváncsian indult meg felé, elhaladva a már eltávozott Testvérek bekeretezett portréi mellett. Miközben végigsétált a homályos folyosón, Eugene Meriwether hasában, majd a vérében lüktetve, valami csendes riadót fújt. Valami, ami még a primitív ősökig nyúlt vissza, a vágy, hogy visszahúzódjon a barlangba, a tűzhöz, az a fajta figyelmeztetés, amit semmilyen

fokú civilizáltság sem tud teljesen kiirtani. Már szinte azt kívánta, bár hívta volna a rendőrséget, de becsvágya előrehajtotta, a ragyogó szoba felé. Megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Tűz. Az arany ragyogást a főoltáron keletkezett tűz okozta. És miközben próbált rájönni, mi történhetett - Tűz? A Gótikus Teremben? Hogyan? -, az ajtó becsapódott mögötte. Nekifeszült a kilincsnek, fejében különböző logikus magyarázatok kavarogtak: Valamilyen csíny. Néhány huligán, aki nem tanulta meg -a leckét. Ezt még nagyon, nagyon megbánják. Biztos odakintről tartják ellen az ajtót. A mai fiatalok — senkit sem tisztelnek. Mind huligánok. A fütyülés elhallgatott. Egy mélyen zengő hang visszhangzott a teremben: - „Mert nem járták a becsületességnek útját, és ímé, kiválták az Úr súlyos haragját.” A falon egy sötét árny suhant át. Elsőre mintha egy férfi megnyúlt árnyéka lett volna. Ám ahogy az árny közelebb ért, egyértelművé vált, hogy bármi is leselkedett Eugene Meriwether háta mögött, az távol állt az emberitől. - „És a hetedik áldozatnál az parancsoltatott: Űzzétek ki az eretnekeket Salamon Templomából Isten figyelő szeme alatt, és bűneiket vér- és tűzáldozattal tisztítsátok meg. Mert nincsen más vezeklés, csak a vér általi.. Eugene Meriwether kezét a mellkasához kapta, érezve szíve heves dobogását a kis, négyzetes doboz alatt, amit Edwardnak szánt. Szerelme képébe kapaszkodva Eugene lassan megfordult. És ahogy a falak suttogni kezdtek, elvesztette egyensúlyát az értelem talaján, és belezuhant a képzeletet meghaladó, iszonyatos pokolba.

ELSZÁMOLÁS Evie és Mabel az egész éjszakát egy cellában töltötte, a hírhedt belvárosi börtönben, a Tombsban, részeg flapperekkel és prostituáltakkal körbevéve, valamint egy nagydarab nővel, aki úgy morgott, mint egy kutya, ha valaki a közelébe merészkedett. Mabel édesanyja érkezett elsőnek, jellegzetes felsőbbséges modorával libbenve végig a folyosón. - Őszintén remélem, lányok, hogy volt elég időtök elgondolkodni az este történteken — szólt, de közben Evie-re vetett dühös pillantásokat, és nyilvánvaló volt, kit tart felelősnek. - Szia, Evie! - köszönt el Mabel, miközben az anyja kikísérte. Úgy festett, mint egy halálraítélt, akit az utolsó vacsora nélkül vezetnek a villamosszékbe. Mire Will bácsi letette az óvadékot Evie-ért, épp elmúlt hét óra. A város dübörögve életre kelt, egy újabb reggel virradt Manhattanre, miközben ő és Will kiért a White Streetre. - Hagynom kellett volna, hogy még üldögélj ott egy kicsit - csattant fel Will. Olyan gyorsan ment, hogy Evie alig tudott vele lépést tartani. Fejébe minden egyes lépésnél fájdalom nyilallt. - Szörnyen sajnálom, bá. - Megállapodtunk: meghagyom a szabadságodat, ha nem kerülsz bajba. - Tudom, és igazán ostobán érzem magam, hogy így letartóztattak. Will felemelte egyik ujját. - Nem ez a lényeg, Evangeline. Szándékosan ellenszegültél ésszerű kérésemnek múlt éjjel, hogy maradj otthon. Hazudtál nekem. - Igazából nem hazudtam... - A kilopózás hazugság. - Igen, de... lassítanál kérlek, bá? Szörnyen hasogat a fejem. - A reggeli napfény égette a szemét. Will bácsi megállt egy újságosbódé közelében, és kezével a hajába túrt. Egy utcakölyök meglengetett előtte egy újságot, de ő elhessegette magától a fiút. - Ez borzasztó ötlet volt. Én agglegény vagyok; fogalmam sincs, hogy kell szülőnek lenni, vagy akár nagybácsinak. - Ez nem igaz. Szörnyen bás vagy. Te vagy a legbásabb ember, akit ismerek. - Nincs olyan szó, hogy bás. - Nos, kellene, hogy legyen. És a te képedet kellene betenni mellé a szótárba. - A hízelgés most nem működik, Evie. Nagyon is nyomós okkal tiltottam meg, hogy elmenj otthonról múlt éjjel. Mégis úgy döntöttél, hogy figyelmen kívül hagyod ésszerű kérésemet. - O, de bá... - És kifejezetten megmondtam, hogy kerüld a bajt, nem igaz? Nos, azt hiszem, elég egyértelmű, hogy ez a felállás nem fog működni. - H-hogy érted? - kérdezte Evie. Gyomra görcsbe rándult. - Az lesz a legjobb, ha visszamész Ohióba. Holnap felhívom édesanyádat - az órájára pillantott vagyis ma, és megteszem az előkészületeket. - De...ez még csak az első alkalom volt, hogy bajba keveredtem! - Amint kiszaladt a száján, Evie rájött, milyen nevetséges érv volt (mintha megígérte volna,

hogylesz még vele több baj is), és azt kívánta, bár visszaszívhatná. - Kérlek, bá! Nagyon sajnálom. Mostantól szót fogadok neked. Will nekidőlt egy lámpaoszlopnak. Kezdett megpuhulni, a lány ezt érezte, így folytatta a támadást: - Bármit megteszek. Felsöpröm a padlót. Letörölgetem a porcelánokat. Minden este csinálok szendvicset. De kérlek, kérlek, kérlek, ne küldj vissza! - Nem szándékozom ezt a beszélgetést itt folytatni a White Stree- ten olyasvalakivel, aki úgy bűzlik, mint egy szeszfőzde. Visszaviszlek a Benningtonba, ahol lepihenhetsz és — azt javasolnám — meg is fürödhetsz. Evie megszagolta a kabátját, majd elfintorodott. - Háromkor várlak a múzeumban. Akkor közlöm a döntésemet. Ne késs! Egy hosszú, forró fürdő lemosta a Tombs bűzét, de bármilyen fáradt volt is, Evie túl ideges volt ahhoz, hogy aludjon. Ehelyett lement Mabel lakásához, és különleges kopogásával bekopogott. — Szia, öreglány! Bajban vagyok. A bá azzal fenyeget, hogy vissza- küld Ohióba a múlt éjjel miatt, és ki kell találnom, hogy nyerhetném meg. Azt hiszem, egy kicsit már megenyhült, de talán ha azt mondanád neki, hogy a te ötleted volt, könyörületesebb lenne, és igen, tudom, hogy ez nem teljesen igaz, édes pofa, de ez most absolument első számú vészhelyzet, és... jaj, Mabesie, be sem hívsz? Mabel lopva hátranézett a lakásba, majd kisurrant a folyosóra, és becsukta az ajtót. - O-ó! Ismerem ezt a nézést. Mit nem mondasz el nekem? Meghalt valaki? - A mama téged hibáztat a letartóztatásom miatt. Kitiltott a lakásból — felelte Mabel. Evie szája tátva maradt a felháborodottságtól. - Az anyádat többször tartóztatták le, mint engem! -Az ügyért. Szerinte egy éjszakai klubbeli iszogatásért börtönben lenni erkölcstelen, és a kapitalista mohóság jele - suttogta Mabel. - Azt mondja, rossz hatással vagy rám. - Egek, azt remélem is. Mondd meg anyukádnak, ha én nem lennék, még mindig fekete harisnyában járnál, és borzalmas orosz könyveket olvasnál kudarcra ítélt arisztokratákról. Mabel felemelte az állát. - Mi a baj az Anna KareninávA?. - Minden, az A-tól az enináig. Jaj, nézd, édes pofa, csak engedj be, és én majd elbűvölöm. - Evie, ne... - Egy ötperces megrendítő történet, miszerint csak a középosztálybeli burzsoá értékek terméke vagyok, aki elveszett a korrupt világ gépezetében, és máris az én érdekemben fog gyűlést szervezni... - Sosem tudod, mikor állj le? - csattant Mabel. - Néha olyan önző vagy, Evie! Számodra mindez csak játék, amit mindig a saját kedved szerint akarsz rendezni, és fenébe azzal, aki mást akar. - Ez nem igaz, Mabel! - Nem? Tegnap éjjel el akartam jönni... - De akkor kimaradtál volna minden jóból. És amint hazaértél, morgolódtál volna, hogy nem maradtál. Megbántad volna. Ismerlek, Mabesie... - Igazán? — vágott vissza Mabel.

Evie úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Csak szerette volna megszabadítani Mabelt az anyjától; és felrázni egy kicsit. Hogy úgy szórakozhasson, mint a tehetős emberek. Vagy nem? - Elegem volt, Evie. Fáradt vagyok, és visszamegyek aludni. Evie reszketve vette a levegőt. - Mabesie, én... én nem gondoltam... - Sosem teszed. Ez a baj. Az ajtó túloldalán Mrs. Rose hangja csendült fel: - Mabel, kedvesem! Hol vagy? - Jövök - szólt vissza Mabel. Visszament, majd becsukta az ajtót. Evie még egy ideig csak bámulta az ajtót. Megint a titkos kopogását használta, de Mabel így sem válaszolt, így elindult, hogy találkozzon Will-lel. A múzeumba menet Evie próbált nem gondolni a vitájára Mabellel, de ez lehetetlennek bizonyult. O és Mabel még sosem veszekedtek. És Mabel szavai tőrként szúrtak a szívébe. Ez volt az, amit mások, a világ ostoba Normái, mondtak róla. De nem Mabel. Nem a legjobb barátja. A múzeumban Evie hangokat hallott. Jericho látogatók ritka párjának mutatta meg a gyűjteményt a maga csendes, tudományos, Will-szerű stílusában. A pár unottnak látszott. - Ezek a bigyók kísértenek, ha hozzájuk érsz? - kérdezte a nő. - O, nem. Egészen ártalmatlanok - hallotta Jericho válaszát. Ez egy elszalasztott lehetőség volt. Ha Evie lett volna az idegenvezető, olyan történetet talált volna ki, amit soha nem felejtenek el, valamit, amitől visszajönnek. A hosszá folyosón Sam masírozott el mellette magabiztos léptekkel, útban a gyűjtemények terme felé. Vidáman mosolygott. - Hé, nővér, örülök, hogy a nagybátyád kihozott a sittről. Evie haragosan pillantott rá. - Otthagytál abban a klubban, te semmirekellő! Nem volt valami gáláns cselekedet. - Te sem gondoltál rám, amikor bepréselted magad abba az ételliftbe. Ne tégy úgy, mintha különb lennél nálam, Sheba! Benned is él egy kis tolvaj. Evie rácsapta az ajtót a fiúra, és leült Will irodájában, a sorsára várva. Mi van, ha Will tényleg úgy dönt, hogy hazaküldi? Eddig nem engedte meg magának, hogy erre gondoljon; egyszerűen feltételezte, hogy sikerül majd meggyőznie. De most a gondolat nyugtalanítani kezdte, és elbizonytalanodott. Pontosan egy perccel három előtt Will beviharzott. Kalapját és kabátját felakasztotta a fogasra, majd lassan levette a kesztyűjét, miközben Evie már tűkön ült. Végül a férfi elhelyezkedett a foteljében az íróasztal mögött, összeillesztette ujjait, és töprengő pillantással meredt a lányra. Evie nyelni akart egyet. Összegyűlt a nyála, amitől köhögnie kellett, de elfojtotta. - Az édesanyád épp a klubjában ebédelt, amikor nemrég felhívtam. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon vissza. Holnap este indul egy vonat Zenithbe. És te rajta leszel. Evie-nek elakadt a lélegzete. -Jaj, bá, kérlek! Nem küldhetsz haza. Még nem. - Érezte, ahogy a könnycseppek szeme sarkát égetik. -Ami történt, megtörtént. - Will megdörzsölte orrnyergét. - Ostobaság volt azt képzelnem, hogy ezt magamra vállalhatom. Öreg agglegény vagyok, akinek megvannak a maga szokásai.

- Nem, nem vagy az - szipogott Evie. - Sajnálom. Mostantól minden más lesz. Majd meglátod. Csak adj még egy esélyt! Kérlek. - Evie hangja suttogó könyörgéssé vékonyodott. - A döntésem végleges, Evangeline - felelte Will finoman, és együttérzése rosszabb volt, mintha dühös lett volna. - Jobb lesz neked otthon a barátaiddal. - Nem, nem lesz. - Evie kézfejével megtörölte az arcát, de a könnycseppjei tovább potyogtak. Will belekezdett egy beszédbe valami olyasmiről, hogy ő is volt egyszer gondtalan fiatal. Az a fajta szöveg volt, amit az idősek mondanak, amikor meghozzák a halálos ítéletet, mintha azt hinnék, hogy az együttérzésnek álcázott, álszent papolásukat szívesen fogadják, de Evie csak félig figyelt oda. Rájött, hogy még nem beszélt neki a tárgyolvasó képességéről. A bácsi erről nem tudott. Nem tudta, mire képes — hogy talán segíthetne megtalálni a Pentagram Gyilkost. Hiszen látott valamit Ruta Badowski cipőcsatjából. Talán amit hallott, mégsem volt annyira jelentéktelen. - Van valami, amit el kell neked mondanom - szólalt meg, félbeszakítva Will felelősségről tartott monológját. - Még nem meséltem el, mi történt otthon, Zenithben. Az ügyről, amibe keveredtem. - Valamilyen játék volt egy partin, meg rágalmazás - felelte Will. - Az édesanyád említette... - Nem játék volt. - Igazán, Evie, nem szükséges... - De igen. Kérlek. Will engedett, és Evie összeszedte a bátorságát. - A parti estéjén jóslás miatt keveredtem bajba. Azt hiszem, én is egy Látó lehetek, bá, mint Liberty Anne Rathbone. És ha igazam van, a képességeimet felhasználhatom arra, hogy segítsek megoldani ezt az ügyet. Will tátott szájjal bámult rá, de Evie még nem hagyta, hogy bármit is mondjon. - Emlékszel az első gyilkossági helyszínre, ahol rosszul lettem? - folytatta Evie, alig véve levegőt. - Nem annak a lánynak a látványa miatt volt, bár az is elég borzasztó volt. Az egyik csatja lejött a cipőjéről. Csak meg akartam igazítani, hogy tegyek valami... jót. Valószínűleg túl erősen fogtam - erősebben, mint kellett volna -, és... - Evie felsóhajtott. - Láttam dolgokat. Egyszerűen úgy, hogy megfogtam valamit, ami az övé. Will együtt érző tekintete megkeményedett, száját összeszorította, arca megvetésről árulkodott. - Gondoltam, hogy bevetsz majd valami trükköt, hogy New Yorkban maradhass, de azt nem hittem volna, hogy olyan mélyre süllyedsz, hogy az előnyödre fordítsd két ártatlan meggyilkolását... - Valami fontosat próbálok elmondani! - Evie gyakorlatilag kiabált, csendre intve a férfit. - Kérlek. Csak adj nekem öt percet az idődből! Csak ennyit kérek. Will felpattintotta zsebórájának tetejét. - Rendben. Kapsz öt percet, ami...most indul. Hát így állunk. Ha nem tudja meggyőzni Will bácsit, rajta lesz az első ohiói vonaton. Be kellett bizonyítania. - Gyorsabb lenne, ha megmutatnám. Adj valamit, ami a tiéd: egy zsebkendőt vagy kalapot. És ne mondj el róla semmit!

- Evie - sóhajtott Will bácsi. Evie ismerte ezt a sóhajt. Gyakran párosult a nevével és csalódottsággal, és vissza kellett fojtania a könnycseppeket, amik a szemébe gyűltek. Mert miért is venné őt komolyan? A partilányt, a flappert, aki visszabeszél, és akinek a szekrénye tele van strasszokkal és hímzett harisnyákkal. - Kérlek, bá - esedezett halkan. - Kérlek. - Rendben. - Will bácsi körbenézett, mielőtt a kesztyűjét választotta volna. — Tessék! Pontosan négy és fél perced maradt. Evie két tenyere közé szorította a kesztyűt, és koncentrált. Will órájának kismutatója tiktakolt, és ez elterelte a figyelmét. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, és csak a kesztyűre fókuszálni, de semmi sem jött, és a pánik első hűvös hulláma végigsöpört rajta. - Három perc - sürgette Will. Evie összeszorította a fogát. Nem tudta, hogyan vagy miért működik tárgyolvasó képessége, csak abban volt biztos, hogy működik — a maga módján, a maga idejében. - Két és fél perced maradt... Most lassan képek bontakoztak ki Evie szeme előtt. - Ez a Woolworth ládájában volt, hetvennyolc centre leértékelve. Aznap hideg volt, és az előző párnak elhagytad az egyik felét. Ennek a jobb párját is elhagytad. Folyton leveszed és megfeledkezel róla. Evie kinyitotta a szemét. Will még mindig az óráját nézte. - Ez lehetett szerencsés találgatás is. Vagy következtetés. Nem szokatlan ezen az áron kesztyűt kapni a Woolworthben. Gyakran észreveszed, hogy rossz helyre rakom a jobb párt. Ez nem bizonyíték. Egy perced maradt. Evie elfáradt, kétségbeesett és dühös volt. Megint lehunyta a szemét. Ezúttal a jelenet élesebb volt. Egy kacagó nőt látott, akinek sötét haja és szeme volt, kezét egy szőrmemuffba rejtette. - „Ez annyira jellemző rád, William! Mindig egy kesztyűvel kevesebb” — ismételte Evie a nő szavait. - Elég - szólt Will hűvösen, de Evie most már teljesen a jelenet hatása alatt állt. Szinte érezte a szelet. Egy sokkal fiatalabb Will ide- oda imbolygóit a jégkorcsolyával, miközben a csinos nő nevetett. Evie akaratlanul is elmosolyodott. - Látom őt. Egy jégpálya mellett áll... sötétzöld kabátban... a hóesésben... - Elég, Evie! - Nagyon csinos és... és boldog... annyira nagyon boldog... talán ez életének legboldogabb na... Will kirántotta Evie kezéből a kesztyűt, és a lány összerezzent. A férfi kivörösödött arccal, dühösen magasodott fölé. - Azt mondtam, elég! - mennydörögte. Evie megfordult, és kiszaladt a múzeumból, nem válaszolva Samnek, aki utána kiáltott.

ISTEN HALOTT Evie addig járta a város utcáit, amíg már túlságosan fáradt lett, hogy továbbmenjen. A Central Parkban talált egy padot a halastónál, és onnan nézett egy evezős csónakot, benne egy párral. Könnyedén nevetgéltek, a napsütést élvezve. Gondtalannak és nyugodtnak tűntek, es Evie utálta őket ezért. Azt remélte, hogy az összes ember közül legalább Will bácsi megérti. A lány letörölte a könnyeit kézfejével. Normális esetben Mabelhöz ment volna vigasztalásért. De ez most nem volt lehetséges, és Evie elveszettnek és magányosnak érezte magát. Visszaballagott a Benningtonba, és a lépcsőn felment a tetőre, ahol a galambokkal együtt üldögélt. Mellkasában egyre növekvő szorítást érzett, mintha a bőre túl szűk lenne. Mintha befordult volna egy ismeretlen sarkon, ahol minden démona, amiket eddig sikerült elűznie, lesben állt volna. Will a természetfeletti hitről tartott előadást, de Evie-t csupán a benne lévő, nagyon is valóságos szellemek rémítették meg. Néha reggelenként úgy kelt fel, hogy megesküdött: Ma mindent jól csinálok. Nem én leszek a szörnyen zűrös lány. Nemveszítem el a türelmemet, és nem teszek goromba megjegyzéseket. Nem megyek túl messzire egy viccel, hogy a szobára rosszalló csend ereszkedjen. Jó leszek, kedves, értelmes és türelmes. Olyan, akit mindenki szeret. De estére jó szándéka szertefoszlott. Rosszul fogalmazott, vagy egy kicsit túl hangosan beszélt. Olyan dolgokra vállalkozott, amikre nem kellett volna, csak azért, hogy észrevegyék. Talán Mabelnek igaza van, és önző. De mi értelme olyan csendesen élni, hogy semmi zajt sem csap az ember? „Ó, Evie, túl sok vagy”, mondogatták az emberek, és ezzel nem bókolni akartak. Igen, túl sok volt. Belülről mindig is túl soknak érezte magát. Akkor meg miért nem volt soha elég? Evie a szemközti épület magas ablakait nézte. Milyen sok ablak! Kik lakhattak mögöttük? Vajon boldogok? Vagy ülnek néha a tetőn mély magánytól kísértve, amire mintha nem lenne gyógyír? Az ajtó nyikorogva kinyílt a vaspántjain, és Jericho bújt elő széles vállával. - Gondoltam, hogy itt talállak. Mi történt Will nagybátyáddal? Evie elfordult, és megtörölte a szemét. - Az óramutató járásának ellenkezően kevertem a teát. Jericho leült a fal mellé, tisztességes távolságot tartva kettejük között. - Nem kell elmondanod. Evie nem válaszolt. Délre a napfény visszaverődött egy épület acéltetejéről. A kémények kövér, fekete gomolyagokat eregettek. Egy hirdetőtábla a Wrigleys fodormentás rágógumiját reklámozta hatalmas vasbetűkkel. A tető peremén galambok totyogtak ételre vadászva. - Kérdezted, hogyan kerültem Will nagybátyádhoz. Akkor nem válaszoltam kezdte Jericho. Elővett egy kenyérsarkot a zsebéből, és kicsomagolta. - Nem, tényleg nem - felelte Evie. Régebben nagyon kíváncsi volt rá. Most nem látta, mit számítana közelgő távozásával. De hálás volt Jerichónak, amiért utánajött és megpróbálta a maga módján vigasztalni. Csak szerette volna, ha tovább beszél. - Most elmondod? A fiú belehunyorgott a napsütésbe.

- Egy farmon nőttem fel Pennsylvaniában. Tehenek és legelők, dimbesdombos szántóföldek között. Mintha minden reggel ott születne újjá. Olyan messze van innen, amennyire csak lehet. - Pazarul hangzik - szólt Evie, remélve, hogy szavai nem csengenek olyan üresen, mint amilyennek érezte őket. Jericho várt egy kicsit, mintha a megfelelő szavakat keresné. - Járvány tört ki. Gyermekbénulás. Először a nővéremet vitte el. Aztán én is lázasan ébredtem. Mire bevittek a kórházba, Philadelphiába, nem éreztem a lábamat, a karomat, és nehezen vettem a levegőt. Kilencéves voltam. Miközben beszélt, Jericho apró darabokra törte a kenyeret, amiket aztán a sima kátrány tetőre dobott a madaraknak, amik lecsaptak az ételre. - Egy szerkezetbe tettek, valaminek a prototípusába, amin akkoriban dolgoztak, és amit vastüdőnek hívtak. Helyetted lélegzik. Persze, benne kell lenned; mint egy fémkoporsóban. Teljes napokat töltöttem a plafont bámulva, a mögöttem lévő ablakokon beáradó fényt, mint egy napórát figyelve. Anyám lóval és szekérrel jött fel Lancasterből minden vasárnap, és imádkozott értem. De sok a teendő egy farmon, és volt még otthon két gyerek, és útban volt a következő is. Nemsokára minden második vasárnap jött. Aztán már egyszer sem. - Jericho újabb kenyérfalatkákat tört, és a rikoltozó, egymással viaskodó madarak közé hajította. Azt mondtam magamban, csak a hó miatt: nehezen járhatóak az utak Philadelphiáig. Ezernyi hazugságot találtam ki. A gyerekek ezt teszik. Elképesztő, mennyi mindenben tudsz hinni, ha akarsz. Evie nem tudta, mit mondjon, így inkább hallgatott, és a kenyér körül rajzó, marakodó madarakat figyelte. - Aztán hallottam, ahogy egy madár csiripel az ablakpárkányon, a tavaszt jelezve. Tudtam, hogy ha a madár eljutott ide, akkor anya is el tudna. Abban a percben tudtam, amint azt a madarat meghallottam az ablakom előtt, hogy nem jön vissza. Még mielőtt az orvosok megmondták volna, hogy a szüleim aláírták a papírokat, amikkel •állami gondozásba adtak, tudtam. Jericho megtörölte a kezét a zsebkendőjében. - Hogy hagyhattak a szüleid csak úgy ott? - kérdezte Evie egy idő után. - Rokkantán nem lehet az ekét fogni, vagy a cséplőgépet hajtani. Nem tudtak rólam gondoskodni. És több szájat is kellett etetniük. - Hogy bocsáthatsz meg nekik ilyen könnyen? - Mi hasznom lenne abból, ha nem bocsátanék meg? - De most már erős vagy és egészséges. Hogyan...? Jericho egy baseballjátékos erejével hajított le egy követ a tetőről. - Valami újjal kísérleteztek. Szerencsés voltam; működött. És egy idő után felépültem. - Nahát, ez igazi csoda! - Nincsenek csodák - felelte a fiú. Arckifejezése megfejthetetlen volt. - Will beleegyezett, hogy a gyámom lesz. Szüksége volt asszisztensre, nekem pedig egy otthonra. Ő jó ember. Jobb, mint a legtöbben. - Csak a munkájával és azzal az átkozott múzeummal törődik - mondta Evie, észre sem véve, hogy káromkodott. - Ez nem igaz. Nem tudom, mi történt ma, de szörnyen aggódik. Beszélj vele, Evie! A lány el akarta mondani Jerichónak, mi történt, de nem tudta volna megint elviselni a vizslató tekinteteket.

- Máris eldöntötte, hogy visszaküld Ohióba - magyarázta Evie. - Talán ha szellem lennék, meghallgatna. - Szellemek sem léteznek. De ezt a nagybátyádnak ne áruld el - felelte Jericho. Ettől Evie egy pillanatra elmosolyodott. ... Tudta, hogy el kellene kezdenie csomagolni, de halogatni akarta az elkerülhetetlent, csak egy kicsivel tovább, hogy örökre a fejébe vesse a varos látképét. Csodálatos pár hét volt. Kár, hogy vége. Jericho előhúzta szamárfüles könyvét, és Evie felé intett. - Szabad? Jericho odaadta neki, és a lány felolvasott a bejelölt oldalról. - „Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai?” - Evie összehúzott szemekkel nézett a fiúra. - Te aztán tudod, hogy rúgj ki a hámból, nem igaz? - Visszaadta a könyvet Jerichónak. - Felolvasol nekem? - Azt akarod, hogy Nietzschét olvassak neked? - Ahogy most érzek, ez már nem fájhat. Jericho megköszörülte a torkát, és megkereste, hol tartott. - „A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól — ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról?...” A fiú hangja megnyugtatta Evie-t. Figyelte, ahogy nyugaton a nap visszaverődik egy épület tetején álló víztorony oldaláról. A közelben a galambok ideoda szökdécseltek, miközben folyton az élelmet kutatták. - „Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára?” - Jericho, kipróbálták a csodagyógymódodat másokon is? - Már mondtam — felelte Jericho. — Csodák nincsenek.

ELNAPOLÁS Will vacsoraidőre ért haza, és behívatta Evie-t az irodájába. Mereven ült a székében, és közben egy meg nem gyújtott cigarettát forgatott az ujjai között. A rádió halkan duruzsolt. - Evangeline, az előbb nem lett volna szabad elveszítenem a türelmemet. Bocsánatot kérek. Evie vállat vont. - Néha mindenki kijön a sodrából. - Attól tartok, elég váratlanul ért a dolog. - Will meggyújtotta a kezében lévő Chesterfieldet. Megszívta, majd vékony füstcsíkban kifújta a füstöt. — Mesélj még erről a képességedről! - Két éve kezdődött, ahogy az álmok is Jamesről. - Jamesről, a bátyádról? - Nem. Jamesről, a portásról - csattant Evie, de rögtön meg is bánta. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy tovább bosszantsa Willt. - Az álmaidról eddig nem volt szó. Én kurátor vagyok és tudós. Információt kell gyűjtenem - szólt Will tényszerűen. - Hogy jöttél rá, a dologra? - Az első tárgy a mama brossa volt. Szerettem volna felvenni, de ő nem engedte. Otthagyta az öltözőasztalán, én pedig elemeltem, de nem tudtam összeszedni a bátorságomat, hogy a ruhámra tűzzem. Helyette a kezemben forgattam, és különös érzés fogott el. A bross felmelegedett. Ahogy a kezem is, a tenyerem pedig bizseregni kezdett. - Evie elhallgatott. Beszélni akart róla, de közben védtelennek érezte magát. - Folytasd! Mit láttál? A tárgy történetének csak az .elmúlt egy órájába láttál bele, vagy régebbre is vissza tudtál nyúlni?'Ez inkább egy érzés volt, egy sugallat, vagy olyan volt, mintha te is ott lennél, és átélnéd a pillanatot? - Szóval... hiszel nekem? Will bólintott. - Hiszek neked. Evie reményteljesen húzta ki magát. - Olyan volt, mintha egy moziban ülnék, de olyan moziban, ahol a vetítőgép kissé homályosan mutatja a képeket. Csak egy pillanatig tartott. Láttam, ahogy mama az öltözőasztalánál ül, és éreztem, amit ő érzett, amikor a brosst viselte. - És mi volt az? Evie a bácsi szemébe nézett. - Azt kívánta, bár én haltam volna meg James helyett. Will elkapta a tekintetét. - Az anyák egyformán szeretik a gyermekeiket. - Nem, nem így van. Csak mindenki úgy érzi, ezt kell mondania. - És ez volt az első alkalom? - Igen. Utána kísérleteztem vele. Amikor csak rákoncentráltam egy tárgyra, megéreztem korábbi történetét. A képek nem mindig sorrendben jönnek. Néha egészen halványak; máskor élesebbek. Azt hiszem, ha erős érzelem párosul hozzájuk, többet érzek és látok. - Mit gondolsz, erősödött? Vagy inkább gyengült?

- Nem tudom. Nem gyakoroltam úgy, mint ahogy a kasztanyet- tázást szokás felelte Evie. - Lehet úgy gyakorolni, mint a kasztanyettát? - Találkoztál valakivel, aki képes arra, amire te? — kérdezte Will, figyelmen kívül hagyva Evie mondatait. - Vannak még olyanok, mint én? - Ha igen, nem fedték fel magukat. Beszéltél erről a szüléiddé! is? - Neked is nehéz volt elmondani azok után, ami Ohióban történt. Azt hiszik, ez is egy volt a sok csínyem közül. - Jó, jó — bólogatott Will. - Miért teszed fel ezeket a kérdéseket? - Próbálom megérteni - válaszolta Will. Még soha senki nem mondott ilyesmit Evie-nek. A szülei mindig csak tanácsokat, utasításokat vagy parancsokat akartak neki adni. Jó emberek voltak, de azt akarták, hogy a világ meghajoljon előttük, és az ő kényük-kedvük szerint alakuljon. Evie sosem passzolt igazán az elvárásaikhoz, és amikor megpróbálta, egyszerűen visszapattant, mint egy baba, amit egy túl kicsi dobozba próbálnak betuszkolni. - Tehát senki sem tudja - motyogta Will. - Nos, egy kicsit eldicsekedtem vele azon a partin, ahova Theta vitt — szólt Evie bizonytalanul. - Egy partin hencegtél vele? - Will hangja riadtnak hangzott. - Nem történt semmi különös! Csak elmondtam a többieknek, mit ebédeltek, vagy a kutyáik nevét gyerekkorukból. A legtöbben részegek voltak. - Evie vigyázott, nehogy saját ittas állapotát is megemlítse. - Csak móka volt. Miért ne lehetne? - Nem emiatt kerültél először is bajba? - De az még Ohióban volt! Ez itt New York. Ha a lányok félmeztelenül táncolhatnak az éjszakai klubokban, nem értem, miért ne jósolhatnék egy kicsit. - Az emberek nem tartanak az éjszakai klubokban táncoló, félmeztelen lányoktól. - Ezek szerint azt gondolod, az emberek félnének tőlem? - Az emberek mindig félnek attól, amit nem értenek, Evangeline. Erre a történelem a bizonyíték. Gondolom, ha ott mindenki ivott... - Will nem fejezte be a gondolatát. - És azt mondod, volt egy ilyen...jeleneted Ruta Badowski cipőcsatjával? Evie bólintott. - Egy szörnyű szobát láttam, egy nagy kazánt és egy férfi körvonalait, azt hiszem. De csak egy sziluett volt, egy árnyék. Nem vagyok benne biztos. - Megrázta a fejét. - Gondolod, hogy amit láttam, kapcsolódik a gyilkossághoz? Will tekintete elkomorult. - Nem tudom. - Szerinted el kéne mondanom a rendőrségnek? - kérdezte Evie. - Természetesen nem. - De miért nem? Ha segítene... - Valószínűleg azt gondolnák, megőrültél. Vagy még rosszabb: hírnévvadásznak könyvelnének el, aki megpróbál bekerülni az újságokba. Terrence és én már egy ideje barátok vagyunk. Tudom, hogyan gondolkozik a rendőrség. - De ha valami másba is belenézhetnék a gyilkosságokból, valamibe például, ami Tommy Duffyé volt...

- Ki van zárva - parancsolta Will. - Nem hinném, hogy bármihez is hozzá kéne nyúlnod, aminek köze van a gyilkosságokhoz. - Will felpattant a székéből, és elkezdett a szobában sétálni. Félúton megállt, hogy cigarettája végét egy ezüst hamutartóba pöccintse egy matrózmintás fotel mellett, amiben mintha még sosem ültek volna. Mintha Will tartalék energiája nem engedte volna, hogy olyan sokáig üljön benne, ami már nyomot hagy a párnán. - A jó öreg nyomozói módszerekkel kapjuk el a gyilkosunkat, még ha az összes okkult könyvet is végig kell nyálazni a múzeum könyvtárában. — Szóval... maradhatok? — kérdezte Evie. - Igen. Maradhatsz. Egyelőre. De új szabályok lépnek érvénybe. Nem lesz több táncikálás lebujokban. És elvárom, hogy segíts a múzeumban. — Természetesen. - Jobb volt, mint egy vonat vissza, Ohióba. És amint bebizonyítja Willnek, mennyire nélkülözhetetlen, hosszabb időre is itt tartja. Köszönöm, bá! - Evie Will nyakába ugrott, aki megmerevedett, és megvárta, amíg a lány elhúzódik. Az ajtóban Jericho megköszörülte a torkát, és várt, amíg észreveszik. Az esti kiadású újságot Will asztalára ejtette. - Szerintem ezt látnod kell. — „A New York Daily News exkluzív cikke T. S. Woodhouse-tól. A Pentagram Gyilkos szellemére talált” - olvasta fel Will. Összeráncolta a szemöldökét, és meglengette az újságot. - Ez meg mi? Evie kikapta a kezéből a lapot, és tovább olvasott: - „New Yorktól, ettől a nyüzsgő metropolistól nem idegen az erőszak. Bugsy Siegel, Meyer Lansky és a Brownsville-i Fiúk, azaz a Gyilkosság Rt. többi tagja gyorsabban halmozta fel a holttesteket, mint hogy a zsarukat le tudták volna fizetni, hogy másfelé szimatoljanak. De a Pentagram Gyilkosságoktól még a keményebb New York-iakat is kirázza a hideg. Az anyák nem engedik, hogy a gyerekeik az utcán stickballozzanak sötétedés után. Az eladólányok nehezen megkeresett pénzüket taxira költik, hogy egyenesen hazavigye őket hideg lakásukba a Murray Hillen vagy az Orchard Streeten. Maga a Swing Szultánja, Mr. Babé Ruth is ötszáz dolláros jutalmat ajánlott fel bármilyen információért, ami segít elkapni ezt a szerencsétlen ördögöt. Ám a manhattani gyilkossági hisztéria közepette van egy hely, ami nagyot kaszál az ügyön: az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeuma. Ez az a múzeum, ami a nép körében csak Libabőr Múzeumként ismert.” Bá, a múzeum bekerült az újságba! Evie folytatta: - „Profiljuk bármiféle kísértetjárás, és bármiféle kísértetjárás jó a profiljuknak. Nemrég, egy pénteki napon ennek a cikknek a szerzője tolongó embertömeget látott Cornelius T. Rathbone kúriájának ajtaja előtt a Central Park közelében. Ennek oka, hogy á múzeum kurátora, William Fitzgerald professzor...” - Ó, bá! Ez te vagy! kiáltotta Evie. - „...segít a New York-i kék ruhásoknak kideríteni, mitől kattant be ez a démoni gyilkos, remélve, hogy még azelőtt elkapják, mielőtt ismét lecsapna. Munkáját az unokahúga, Miss Evie O’Neill, egy bájos tizenhét éves Sheba segíti, aki Zenithből, Ohió- ból érkezett, és aki könnyedén eligazodik a boszorkánysüvegek és a kínai varázscsontok világában. De amikor a cikk írója megkörnyékezte a gyilkossal kapcsolatban, a lány adta a félszeget. »Attól tartok, erről nem nyilatkozhatott!«, mondta ragyogó kék szemének pilláit rebegtetve. Fiúk, jobb, ha sorba álltok. A várost immár nem csak egy gyilkos fenyegeti.” Evie igyekezett nem vigyorogni. T. S. Woodhouse végül betartotta az ígéretét.

— Evangeline, beszéltél ezzel a Woodhouse fickóval? - kérdezte Will követelőző hangon. Evie szeme kikerekedett. - diafogalmam sem volt, hogy riporter! Fizető vendég volt. Körbevezettem. Amikor kérdezősködni kezdett, visszautasítottam. Ez a gazember lóvá tett! - Óvatosabbnak kell lenned. New York-iként kell gondolkoznod. - Will egy második cigarettát kocogtatott az asztalnak, lerázva a végéről a dohányt, mielőtt meggyújtotta. - Mi történt az objektív, hiteles újságírással? - Nem hallottad? Azzal nem lehet eladni a lapokat - felelte Jericho. - Annyira igazad van, bá! Ez a Woodhouse egy patkány. De legalább a múzeumot megemlíti - szólt Evie. — Tudod, hogy ez mit jelent?" Will két csíkban fújta ki a füstöt az orrán. - Bajt - válaszolta. Megcsörrent a telefon, mire mindannyian felugrottak. Will felvette a kagylót, tekintete megkeményedett. - Ott találkozunk. - Mi történt? - kérdezte Evie. - A Pentagram Gyilkos ismét lecsapott.

A MUMUS Willt és Evie-t egy alacsony, ritkás bajuszú férfi üdvözölte a Szabad- kőműves Nagypáholy bejárati ajtajában, akinek kerek, fekete szemüvege két nagy pislogó, kék gömbbé nagyította a szemét, és így Evie-t egy bagolyra emlékeztette. - Erre — szólt a férfi idegesen. - A rendőrség már természetesen itt van. Végigvezette őket egy faberakású folyosón egy egyszerű ajtóhoz. Egy bronztábla szerint ez volt a Gótikus Terem. A kis termetű férfi kinyitott egy ajtót, ami egy dohos előszobára nyílt, majd kitárt egy másodikat is, és beléptek egy hatalmas terembe, ami mintha egy templom szentélye lett volna. Evie azonnal megérezte a szagot - a füst és az égett hús borzalmas, undorító bűzét, ami megült torkában. Evie először a terem nagyságát csodálta meg: a magas, fagerendás plafont és a hatalmas csillárokat. A helyiség egyik végében egy orgona állt; a másikban egy G betű egy nap belsejében. A terem közepében rendőrök egy csoportja és egy halottkém egy kis oltárt állt körül. Most arrébb mentek, és Evie elhűlve meredt az oltárra, amin egy megégett test, a Pentagram Gyilkos legújabb áldozata feküdt. - Testvériségünk egyik tagja fedezte fel a holttestet ma reggel tíz körül magyarázta a pislogó férfi. A holttest szót akadozva ejtette ki, és közben bajszát undorodó fintorba vágta. - A Legtiszteletreméltóbb Nagymestert telefonon értesítettük: Elutazott a családjával. - Az elhunyt Eugene Meriwether testvér... — folytatta Malloy. - Magas fokú szabadkőműves - vágott közbe a bagolyszerű férfi. - Volt - pontosított Malloy, így tudatva a kis fickóval, ki is itt a főnök. - Tegnap éjjel sokáig dolgozott az irodában. Nyolc körül elment pár szabadkőművessel vacsorázni egy étterembe odaát a Nyolcadik sugárútra. Valamikor tíz körül búcsúztak el egymástól, és Mr. Meriwether egyedül jött ide vissza. A gyilkos ezúttal a lábfejeket vitte magával. Evie tekintete automatikusan a férfi lábainak kerek csonkjára esett, és érezte, hogy megszédül. Egy szék támlájába kapaszkodott, és becsukta a szemét, de a képet nem tudta kitörölni a fejéből. - Ugyanaz a pentagram jel van az áldozaton. Ez az egyetlen része a testének, ami nem égett meg - mutatott a férfi törzsén a megkímélt hús körére. - A Nagy Építőmester legyen velünk - szólt ünnepélyesen a bagolyszerű fickó. - Az ajtókat belülről zárták be. — Malloy megmasszírozta orrnyergét. A bagolyszerű férfira sandított. - Van esetleg egy bosszúszomjas tagja a Testvériségnek? Vagy talán valaki, aki furcsán viselkedett mostanában? - Természetesen nincs. — A férfi óriási szeme ezúttal nem pislogott szemüvege mögött. - George Washington, Benjámin Franklin, John Jacob Astor, Henry Ford, Harry Houdini, Francis Bellamy- maga a Hűségeskü, a legfontosabb eskü írója, uram! ők mind a mi testvéreink, mind nagyszerű férfiak. Ez az ország meg sem alakulhatott volna és nem virágozhatott volna a szabadkőművesek nélkül. A férfi és Malloy nyomozó vitatkozni kezdett, hangjuk egyre nőtt a megszentségtelenített teremben. - Mindnyájan hosszú utat tettünk meg és elfáradtunk - szólalt meg végül Will. A bagolyszerű férfi abbahagyta felháborodott előadását, és elmosolyodott.

- Nem tudtam, hogy maga is utazó, uram. Bocsásson meg, Mr... - Kezet nyújtott, amit Will nem fogadott el, tekintetét továbbra is a holttestre szögezte. - Voltak az elhunytnak ellenségei? - Mr. Meriwethernek? Nem. Mindenki nagyra tartotta. - Nos, valaki nem kedvelte - morogta Malloy. - Egy nap akár még Legtiszteletreméltóbb Nagymester is lehetett volna belőle. Tavalyi, a Kiwanis Klubnak tartott beszéde nagy sikert aratott. Nagyon nagy sikert. - Nincs semmink, Will! A szentségit! - Malloy idegességében belerúgott egy székbe. Munkájuk ellenére nem kerültek közelebb ahhoz, hogy elkapják ezt az őrültet. A termet betöltötte a kétségbeesés, csakúgy, mint a füst szaga. Evie lassan közelebb araszolgatott a halott férfihoz. A test kékesfeketére égett, alatta pár nyers, váladékozó, vörös húsfolttal. Keze eltorzult, feje hátrahanyatlott, mintha kínjában akarna felsikítani. A rettegés és a fájdalom, amit el kellett viselnie, elképzelhetetlen volt. És ha Evie megteszi, amire gondolt, hogy megteszi, talán megtudja, milyen szörnyű is volt. Szíve egyre hevesebben vert, miközben az ötletből elhatározás lett. Eugene Meriwether szabadkőműves gyűrűje ráolvadt megfeketedett ujjára, de talán így is felfedi titkait. Will bácsi a bagolyszerű férfival és Malloy nyomozóval beszélgetett. A többi rendőr a teremben vizsgálódott és jegyzetelt. Senki sem figyelt a lányra. Most vagy soha. Evie kifújta a levegőt a száján, majd kezét Meriwetheré köré fonta. Ahogy ujjai súrolták a szabad- kőműves ujját, a bőr kissé lemorzsolódott az érintése alatt, és Evie elfojtotta a sikolyt, ami a torkát kaparta. Szemébe könny gyűlt, és alig mert levegőt venni. Nem képes rá; ez túl rémisztő. Levette kezét az áldozatéról, és megkereste éremmedáljának megnyugtató tapintását. Ekkor egy emlék jutott az eszébe. — Miért kell elmenned? - kérdezte Jamestől a könnyein keresztül azon a napon a kertben. - Azért, öreglány - felelte, letörölve a lány könnyeit -, mert az embernek ki kell állnia a jó ügy mellett. Nem hagyhatja, hogy a zsarnokok győzedelmeskedjenek. Evie vett három mély lélegzetet, behunyta a szemét, és szorosan ráfűzte ujjait a megolvadt gyűrűre és a szabadkőműves porladozó húsára. Alig vette észre, hogy a fogát csikorgatja, miközben a képek úgy záporoztak zárt szemhéja előtt, mint az egyre hevesebb zivatar: Eugene Meriwether egy ronggyal fényesíti a gyűrűt. Legnagyobb büszkeségét. Egy nap a tengerparton egy baráttal. A nap megcsillan a homokon. Egy limonádé Evie érezte frissítő hatását. De ezek közül egyik emlék sem segíthet elkapni egy gyilkost. Evie erősebben szorította a kezet, ráparancsolva a gyűrűre, hogy mutasson többet, de a képek halványan peregtek egymás után, mint a fényképek, amiket túl gyorsan mutatnak az érdeklődőnek, hogy bármit is kivegyen belőlük. Lélegezz!, mondta magában Evie. Lassíts! Láss mindent! De a test szörnyű állapota és saját idegei elterelték a figyelmét. Elveszítette a kapcsolatot, és erőlködnie kellett, hogy visszaszerezze azt. És ekkor meghallotta: fütyülés. Ugyanaz a dallam volt, amit Ruta Badowski cipőcsatjánál is hallott. Evie érezte, hogy szívverése egyre gyorsul. Álomszerű állapotában hirtelen Eugene Meriwether mellett állt, ahogy végigmegy a sötét folyosón a Gótikus Teremből kisugárzó aranyfény felé. Keze előrenyúl. A fényes bronzkilincs. Az ajtó kinyílik... - Mit művel? - Az egyik rendőr megragadta Evie kezét, megszakítva a kapcsolatot. Undorodó tekintettel nézett a lányra.

- Én... én... - suttogta Evie. - Én imádkoztam - nyögte ki végül. Olyan közel járt: még egy másodperc, és talán megpillanthatta volna a gyilkos arcát. Szeméből a csalódottság könnycseppjei hullottak, és a zsaru megenyhült. A férfi megpaskolta a vállát. — Jöjjön most el innen, kedvesem! A lány hagyta, hogy elvezessék. Határozottan hallott valamit. Vajon fontos volt? A gyilkos fütyült vagy valaki más? Ugyanaz a dallam volt? Igen. Ebben biztos volt. Egy csapat takarítónő érkezett kikeményített kötényben, felmosórongyokkal és szappanos vízzel. — Ne nyúljanak semmihez! — kiáltotta Malloy és Will egyszerre. A bagolyszerű férfi erőtlen ujjai legyintésével elhessegette őket, és szorította a kezet, ráparancsolva a gyűrűre, hogy mutasson többet, de a képek halványan peregtek egymás után, mint a fényképek, amiket túl gyorsan mutatnak az érdeklődőnek, hogy bármit is kivegyen belőlük. Lélegezz!, mondta magában Evie. Lassíts! Láss mindent! De a test szörnyű állapota és saját idegei elterelték a figyelmét. Elveszítette a kapcsolatot, és erőlködnie kellett, hogy visszaszerezze azt. És ekkor meghallotta: fütyülés. Ugyanaz a dallam volt, amit Ruta Badowski cipőcsatjánál is hallott. Evie érezte, hogy szívverése egyre gyorsul. Álomszerű állapotában hirtelen Eugene Meriwether mellett állt, ahogy végigmegy a sötét folyosón a Gótikus Teremből kisugárzó aranyfény felé. Keze előrenyúl. A fényes bronzkilincs. Az ajtó kinyílik... - Mit művel? - Az egyik rendőr megragadta Evie kezét, megszakítva a kapcsolatot. Undorodó tekintettel nézett a lányra. - Én... én... - suttogta Evie. - Én imádkoztam - nyögte ki végül. Olyan közel járt: még egy másodperc, és talán megpillanthatta volna a gyilkos arcát. Szeméből a csalódottság könnycseppjei hullottak, és a zsaru megenyhült. A férfi megpaskolta a vállát. — Jöjjön most el innen, kedvesem! A lány hagyta, hogy elvezessék. Határozottan hallott valamit. Vajon fontos volt? A gyilkos fütyült vagy valaki más? Ugyanaz a dallam volt? Igen. Ebben biztos volt. Egy csapat takarítónő érkezett kikeményített kötényben, felmosórongyokkal és szappanos vízzel. — Ne nyúljanak semmihez! — kiáltotta Malloy és Will egyszerre. A bagolyszerű férfi erőtlen ujjai legyintésével elhessegette őket, és - Sokkal inkább sakálszabadság. Ahogy maguk csűrik-csavarják a tényeket, a sztorijaik éppannyira hitelesek, mint a nagyapám horgásztörténetei. - Az anarchisták célja megdönteni az államot — szólt Will, mintha a korábbi beszélgetést folytatná. - Káoszt akarnak, felforgatni a rendet. Ez itt módszeres. Előre eltervezett. A riporter ceruzája sercegett a papíron. - Akkor a mumus? - Pajtás, nem fiatal maga ahhoz, hogy ezt fújja? - szólt közbe Malloy. - Ideje megszabadulnunk a régi szószátyároktól, akik óvatos kis történeteket írogattak, nyomozó! Én azt mondom, új vérre van szükség. Modern világban élünk. Az emberek valami izgalmasat szeretnének látni a hírekben. Valami energikusát. Nem ért velem egyet, Miss O’Neill? Evie nem válaszolt. - Sok szerencsét hozzá - felelt Malloy.

- Nem hiszek a szerencsében. A lehetőségben hiszek. Maga és én, professzor, mi ketten összedolgozhatnánk ezen. Megszorongathatnánk a gyilkost. Mit szól? Will bácsi megigazította a kalapját, és elindult a Hatodik sugárút felé. T. S. Evie mellé lépett, és megemelte a kalapját. - Szörnyű látvány lehetett odabent. Szegénykém, maga reszket. Hadd segítsek! Elnézést, elnézést, emberek, átmennék! T. S. Woodhouse egy járőrautó mögé kísérte Evie-t. Szétnyitotta a kabátját, hogy elővegyen egy flaskát. - Á, csak nincs szüksége egy kis folyékony bátorításra? Evie kortyolt egyet, majd még egyet. - Köszönöm. - Semmiség. Ami viszont nem az, az az, hogy mi volt odabent. Evie beavatta néhány részletbe, másokat szándékosan kihagyva. - Ha bármikor szüksége lenne valamire, csak szóljon T. S.-nek! - Ezt nem felejtem el, Mr. Woodhouse. Evie még egyet húzott a flaskából, majd megigazította a sálját. - Hogy festek? T. S. Woodhouse vigyorgott. - Pazarul, Sheba. - Gondoskodjon róla, hogy a fotósai a bal profilomat kapják le. Az az előnyösebb. Ó, és jobb, ha barátságtalanra vesszük a figurát. Megértette? T. S. Woodhouse összeszorított szájjal mosolygott. - Ez csupán üzlet. - A hidegvérű gyilkosok a legszörnyűbb emberi faj a világon. De csak a riporterek után - mondta Evie hangosan, miközben elsétált a rendőrök sorfala mellett, akik elállták a riporterek útját. Csak kissé fordult vissza, épp csak addig maradva úgy, amíg a Daily News fotósa le nem kapta. Ezután, sálját a vállán átvetve, Will és a sarkon várakozó autó felé sietett. A fejfájás elkezdődött. Evie hátradőlt az ülésen, és a rendőrautó ablakán keresztül figyelte, ahogy a Hatodik sugárút elsuhan mellette. Egy mellékutcában fiúk egy csoportja stickballt játszott, szerencsés tudatlanságban. Remélte, hogy még sokáig így maradnak. Az első ülésen Malloy detektív a jegyzetfüzetébe irkáit. A ceruza sercegésétől még jobban megfájdult a feje. Lehunyta a szemét. Észre sem vette, hogy azt a dalt fütyüli, amit a templomban hallott, míg Malloy meg nem szólalt: - Ezt már jó rég nem hallottam. Evie kiegyenesedett. - Ismeri ezt a dalt? Mi ez? - Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom — énekelte Malloy. — Torkod vágja, csontod töri, kötényében néhány penny. Azért énekelték a környékünkön, hogy ránk ijesszenek, ha rosszak voltunk. Azt mondogatták, Komisz John eljön és elvisz, ha nem viselkedünk rendesen. -Ki? - Komisz John. John Hobbes. Sírrabló, szélhámos és gyilkos. Emberi csontokat tartott a házában, egy külvárosi kúriában. - Gondolja, hogy ezekért a gyilkosságokért is ő felelős? Malloy kedvesen, de kissé leereszkedően elmosolyodott. - Nem valószínű, Miss O’Neill. - Miért nem? Malloy abbahagyta a jegyzetelést, és a lány szemébe nézett.

- Mert John Hobbes meghalt, már közel fél évszázada.

KOMISZ JOHN Evie követte Willt be a múzeumba, sietve magyarázva lüktető feje ellenére. - Azt a dalt hallottam Ruta Badowski cipőcsatjánál és ma, Eugene Meriwether gyűrűjénél is. - Nem kértelek meg egyértelműen, hogy ne nyúlj... - Mi van, ha van valami kapcsolat, amit eddig nem vettünk észre? Mi van, ha a gyilkosunk ezt a Komisz John fickót utánozza? - A feltételezésedet egy dalra alapozod... - Egy dalra, ami egy gyilkoshoz köthető! - Ez elég kevés ahhoz, hogy ebből induljunk ki... Jericho és Sam úgy figyelte a jelenetet, mint egy furcsa teniszmeccset. - Mi ez az egész? — kérdezte Jericho, épp amikor Sam Evie-hez fordult: - Miért nyúlnál egy halott gyűrűjéhez? Will és Evie nem vett róluk tudomást, hanem folytatták a vitát. - Te hozzáérnél egy halott gyűrűjéhez? — kérdezte Sam Jerichótól, aki vállat vont. - Bá, ez az egyetlen nyomunk, amin elindulhatunk - szólt Evie. - Rendben - felelte Will némi hallgatás után. - Ha biztos vagy benne... - Az vagyok. - Akkor tedd azt, amit a tudósok szoktak, ha szenvedélyesen ragaszkodnak egy állásponthoz. - Mi lenne az? - Látogass el a könyvtárba! - válaszolta Will.- - A New York-i Közkönyvtárban kell lennie adatoknak erről a John Hobbes fickóról. - Akkor pontosan ezt fogom tenni. - Evie kalapját és sálját felakasztotta a kitömött medve óriási mancsára. - Amit most már tudunk, hogy a gyilkos tényleg a Testvérgyülekezet könyve alapján dolgozik - mondta Will. - Salamon Temploma: a szabadkőművesek szintén templomként utalnak páholyaikra, és Salamon király leszármazottainak tekintik magukat. - Az elképzelés jó volt, csak rossz helyre tippeltünk - jegyezte meg Sam. - Mi a következő áldozat? Jericho a Testvérgyülekezet könyvének következő oldalára lapozott. - A nyolcadik áldozat, az Angyali Hírnök Hódolata - olvasta fel Jericho. Máris az esetleges értelmezéseken gondolkozott. — Angyalok. .. egy templom, egy pap vagy apáca, valaki, akit Angelnek vagy Angelicának hívnak. Egy hírnök: valamilyen futár... postás, rádióbemondó, riporter, zenész... - Riporter - ismételte Evie, a halántékát masszírozva. - Mi a baj? - kérdezte Will. - Csak egy kis fejfájás. - Fejfájás? Mikor kezdődött? - faggatta Will. - Csak egy kis semmiség. Mama szerint szemfényvesztőre lenne szükségem... öm, szemüvegre, de túl hiú vagyok, hogy viseljem. Azt mondtam neki, teljesen rendben van a szemem. Komolyan, két aszpirin, és jól leszek. Jericho hozott Evie-nek két aszpirint és egy pohár vizet.

— Bá, miért bámulsz így? — kérdezte a lány. Will összevont szemöldökkel vizslatta. A bácsi hirtelen íróasztalának hiábavaló rendezgetésével foglalta le magát. - Vedd be az aszpirinedet! - válaszolta.

ROSSZ EMBEREK Memphis képtelen volt koncentrálni. Egész nap a Thétával való találkozását és a rendőrök előli szerencsés megmenekülésük izgalmát játszotta le újra és újra a fejében. Azt, ahogyan a lány ránézett, félénken és hálával telve, amikor már világos volt, Hogy megcsinálták. Memphis abban a pillanatban semmit sem akart jobban, mint hogy a karjába kapja egy romantikus csókra. Valójában a csókon való ábrándozás volt az, ami majdnem bajba sodorta. Aznap reggel, amikor bement Mrs. Jordán szépségszalonjába, hogy megírja a cetliket, összekeverte Mrs. Jordán szokásos számkombinációját Mrs. Robinson mosónő tippjével, mert gondolatban elkalandozott. - Memphis, merre jársz? - dorgálta meg kedvesen Mrs. Jordán, mire Memphis bocsánatot kért, majd a számokkal Floyd borbélyműhelyébe sietett, még mielőtt a klíringintézet nyilvánosságra hozta volna a számokat. Charles Papa gyűlést hívott össze a Dee-Luxe étterembe, egyik saját tulajdonába, hogy megbeszéljék az előző éjjeli katasztrofális razziát. Biztosított mindenkit, hogy a helyzet nem volt súlyos, csupán egy félreértésről volt szó, aminek a tisztázásán már dolgoznak, és hogy a lakat se perc alatt lekerül a Hotsy Totsyról. De Memphis érezte Charles Papa idegességét úri modora és nyugodt beszéde mögött. Állkapcsa rángatózását Memphis már látta máskor is, amikor egy részeg, barátságtalan vendéggel vagy egy kábítószertől beállt italcsempésszel volt dolga. Ám a fiú gondolatai továbbra is Theta körül jártak. Theta, Theta, Theta. Találkozott álmai lányával - egy lánnyal, aki ugyanarról álmodik, mint ő —, csak hogy utána elveszítse a tömegben. Épp amikor úgy tűnt, kialakulóban van a sorsa, az megint elveszett. Nem tudta, hol lakik, honnan származik - még a vezetéknevét sem árulta el. Ráadásul az az idióta madár visszatért, és ott loholt a nyomában. - Hess! - Memphis kezével a varjú felé csapott. - Menj innen, Berenice! Ostoba madár! Most Memphis késésben volt, hogy felvegye Isaiah-t az iskolánál. Bocsánatkérések közepette lépett a tanterembe, de Isaiah nem kért belőle. Az utcán az öccse dúlva-fúlva rugdosott egy kavicsot, hogy aztán utánafusson az árokba, és megint belerúgjon. - Úgy volt, hogy háromra jössz! - El kellett intéznem pár dolgot, Jégember. - Miféle dolgokat? - A sajátjaimat. Nem tartozik rád. - Legközelebb egyedül megyek haza. - Legközelebb nem kések. - Biztos azzal a Kreol Hercegnővel voltál — morogta Isaiah. Memphis megtorpant. - Hol hallottad ezt? Isaiah felnevetett. - Láttam, hogy tegnap este beleírtad a könyvedbe. Memphisnek barátnőőője van! Memphisnek barátnőőője van! Memphis megragadta Isaiah karját.

- Ide figyelj: az a jegyzetfüzet bizalmas. Az enyém. Megértetted? Isaiah felemelte az állát. - Engedd el a karomat! - ígérd meg! - Engedj el! - Isaiah kitépte magát bátyja szorításából, és futva indult el az utcán. Kiszámíthatatlan volt, amikor begurult, és éppannyira valószínű volt, hogy mindent elmond Octaviának, mint hogy nem. Memphis lenyugodott. Semmi szükség nem volt rá, hogy idegességét Isaiah-ri töltse ki, nem számít, milyen bosszantó volt. Sietett, hogy utolérje, és utána•; kiáltott: - Ne légy dühös, Jégember! Gyere! Ugorjunk be Mr. Reggie-hez egy hamburgerre! Ülhetsz a pultnál, azokon a székeken, amikkel lehet forogni. Csak ne forogj vele túl sokat, hogy aztán kihányd a hamburgeredet! Isaiah megállt. Folyt az orra. - Csokit akarok. - Akkor csokit kapsz - ígérte Memphis. Memphis aggódott az öccse miatt. Walker nővér véletlenül fedezte fel Isaiah különleges képességeit. A nő körülbelül hat hónappal ezelőtt érkezett Harlembe, és átjött, hogy meglátogassa Octaviát. Azt állította, az édesanyjuk régi barátja, és szomorúan hallotta, hogy elhunyt. - Viola rendes asszony volt — mondta Walker nővér. Octavia végigmérte, és nem volt elégedett az eredménnyel. - Vicces, sosem említette magát nekem. És olyan közel álltunk egymáshoz, amennyire csak lehet. - Nos, gondolom, a testvérek nem árulnak el egymásnak minden titkot — felelte Walker nővér. Memphis látta, hogy Octaviának nincs ínyére ez a válasz. Ám amikor Walker nővér felajánlotta, hogy segít Isaiah-nak a számtanban, amivel a fiúnak mindig problémája volt, ráadásul mindezt ingyen, Octavia megenyhült. Egy-nap, amikor Walker nővér a kártyák segítségével tanította Isaiah-t szorozni, a fiú előre megnevezte a nem látott lapokat, és a nővér megkérdezte, hogy képes-e még más valamire is. Szerinte ez egy olyan képesség, ami talán segíthet Isaiah-nak boldogulni a világban, ezért gyakorlásra ösztönözte, mintha ez is egy iskolai tantárgy lenne. Memphis nem látta, ez a képesség hogyan mozdíthatná Isaiah-t úgy előre a világban, mintha úgy játszana a trombitán, mint Gabe, vagy oldana meg matematikai egyenleteket, mint Mrs. Ward az iskolában. És ha Octavia valaha is rájön, mi zajlik valójában Walker nővér házában, dühe olyan méreteket öltene, amilyet még nem láttak. De Isaiah-nak sokat számított. Különlegesnek és boldognak érezte magát, mint régen, amikor még élt az anyjuk, és bújócskázott velük a zsinórokon lógó, száradó ruhák között a kertben, amin a Touissant családdal osztoztak a Száznegyvenötödik utcában. Memphis még most is hallotta az édesanyja nevetését, ahogy azt mondja: - Jól van. Lássuk, ti ketten olyan jól tudjátok-e összehajtogatni ezeket a lepedőket, mint ahogy közöttük bujkáltok. Szép idők voltak, az apjuk jókedvűen tért haza a munkahelyéről a Gerard Lockhart Orchestrától. - Lám, lám, lám, ma miben mesterkedtek a Campbell fiúk? — Memphisnek hiányzott az apja pipájának az illata az elülső szalonban. Olykor elsétált egy dohánybolt mellett a Lenox Avenue-n, csakhogy felidézze az emlékét.

- Vigyázz Isaiah-ra! - kérte az anyja. Akkor már csont és bőr volt, az elülső szobában feküdt, a betegség megfosztotta attól a játékosságtól, amit Memphis mindig is szeretett benne. Tekintete üresen meredt előre. - ígérd meg! - Megígérte. Három nappal később eltemették a Woodlawn temetőben. A Gerard Lockhart Orchestra, és vele együtt az apjuk, Chicagóba költözött, amíg össze nem tud gyűjteni annyi pénzt, hogy a fiúkért küldjön. De úgy tűnt, sosem lesz elég pénze, így itt maradtak, Octavia hátsó szobájában. Csak Isaiah maradt itt azokból a szép időkből, amikor a családjuk még együtt volt, amikor csak be kellett lépni az ajtón, hogy nevetést vagy egy kiáltást halljanak: „Ki jött meg?”, ezért Memphis szorosán kötődött az öccséhez. Ha bármi történne Isaiah-val, nem biztos, hogy túlélné. De mindez már a múlté, és ő nem szándékozik abban élni. Az előző éjszaka Thétával új reményt adott neki. Ott volt valahol kint a városban, és Memphis addig akarta keresni, amíg megint rá nem talál. Az étkezdében ő és Isaiah a pultnál ültek le, Mr. Reggie pedig felvette a rendelésüket, majd a két húspogácsát egy spatulával a grillnek nyomta, amitől azok kellemesen sercegtek a zsírtól és a forróságtól. Tányérra tette és felszolgálta őket, majd Memphisnek egy szódát, Isaiah-nak pedig egy csokoládé shake-et adott. Isaiah nekilátott, hogy a sűrű, jeges krémet a szájába kanalazza, amiből az állára is jutott. - Úgy látszik, épp időben jöttem. - Gabe lehuppant a Memphis melletti székre, majd a fiú hamburgeréért nyúlt, és nagyot harapott belőle. - Mr. Campbell! Épp magát kerestem. Alma házibulit rendez. Mi is megyünk. Ó, és szerezz nekünk egy kis jó piát! Gabe átadott neki egy vastag bankjegyköteget. - Ne Isaiah előtt - suttogta Memphis. -Aztsem tudja, miről beszélünk. Azzal a shake-kel van elfoglalva - felelte Gabe. - Mit nem tudok? - kérdezte Isaiah. Memphis egy Látod? pillantást vetett Gabe-re. Gabe összeszorította a száját, és karját keresztbe tette a mellkasa előtt. - Kisember, csak nem varázsfüled van? Isaiah vigyorgott. - Nem, de vannak más képességeim. - Isaiah - figyelmeztette Memphis. - O, igazán? Most már mindent értek - ugratta Gabe. - Fogadok, meg tudom mondani, mennyi pénz van a zsebedben - vágott vissza Isaiah, körbepördülve a bárszéken. - Isaiah, Gabe-nek nincs ideje a játékaidra - szólt rá élesen Memphis. — Edd meg az ételt! Isaiah szeme összeszűkült. Memphis épp eléggé ismerte ezt a pillantást, hogy tudja, általában baj követi. - Van egy ötösöd, egy egyesed és két negyeddollárosod. És egy lány, Cymbelline címe. Gabe kiürítette a zsebét. Felvonta a szemöldökét. - Flonnan tudtad? - Megmondtam! Különleges képességem van. Jósolni is tudok. - Semmi ilyesmire nem képes. Isaiah, ne találj ki történeteket! - szólt Memphis, újabb figyelmeztető pillantást vetve az öccsére. -Azt mondok, amit akarok - csattant fel Isaiah. - Azt mond, amit akar — ismételte Gabe vigyorogva. - Mesélj még erről, kisember!

- Néha látom az emberek jövőjét. - Isaiah! Most hagyd abba! Különben is haza kell mennünk... - Hagyjad csak, tesó! A srác a jövőmről akar beszélni. Talán tud valamit a lemezfelvételről. Szóval, mondd csak, Isaiah, én leszek az Okeh Records új sztárja? - Meg kell fognom valamit, ami a tiéd. - Mr. Reggie! Elnézést, Mr. Reggie! - kiáltott gyorsan Memphis. - Mennyivel tartozunk? - Várj egy percet, Memphis! - válaszolta Mr. Reggie kezében két tányér étellel. - Tessék - suttogta Gabe, és kinyújtotta a kezét. Isaiah a saját kezébe fogta, és koncentrált. Egy hosszú másodperc múlva hirtelen elengedte a fiú kezét, és nagy szemekkel elhátrált. - Mit láttál? Ne mondd el; csúnya a lány? - viccelődött Gabe. - Semmit se nem láttam - felelte Isaiah, és Memphis még csak ki sem javította. A fiú tágra nyílt szemekkel meredt a bátyjára, és Memphis tudta, akármit látott is Isaiah, az megrémítette. - Most már vedd a kabátodat, Jégember! De Gabe nem tágított. - Ugyan már! Mit láttál a jó öreg cimborád, Gábriel jövőjében? - A híd alatt... ne menj át a híd alatt! - szólt halkan Isaiah. - Ott fog várni. - Milyen híd? Kiről beszélsz? Mi történik, ha odamegyek? - Meghalsz. - Isaiah! - mordult rá Memphis. - Nem úgy értette, tesó! Csak játszadozik. Kérj bocsánatot, Isaiah! Isaiah kiguvadt szemekkel nézett Gabe-ről Memphisre majd vissza. - Ne haragudj, Gabe - mondta alig hallhatóan. - Csak tréfáltál, Isaiah? - kérdezte Gabe. - Igen - suttogta Isaiah. Fejét leszegve tartotta. Gabe arcán egy vigyor jelent meg, részben a megkönnyebbüléstől, részben az idegességtől. - Kis öcskösök - jegyezte meg a fejét csóválva. Megveregette Memphis hátát. Ne feledkezz meg arról a másik ügyről, Memphis! - Nem fogok - felelte. Vak Bili Johnson a sarokban ült, kezében egy csésze levessel, amit Reggie volt olyan kedves neki adni. A leves nem volt túl laktató, de átmelegítette, és lassan eszegette a pultnál kialakuló jelenet közben. Most a leves elfogyott, így gitárját egy morgás kíséretében a hátára húzta, és botjával kibotorkált Harlem utcáira. A levegőben közelgő eső illata érződött. Nem szerette az esőt. Louisianára emlékeztette, amikor még az apja földműves volt, és a terményével fizetett a földesúrnak. Akkor még mindkét szeme jó volt, egész nap gyapotot szedett, és az esőben szinte meg lehetett fulladni, ha az ember megpróbálta teljesíteni a kvótáját. Arra a napra emlékeztette, amikor a tulajdonos, Mr. Smith egy szíjjal megütötte, amiért a gitárján játszott ahelyett, hogy a gyapotot szedte volna. És arra, hogy később hogyan ment tönkre a férfi termésének a fele - hogy már csak az elbarnult töve maradt -, és hogy Mr. Smith holttestét a folyóban találták meg, úgy felpuffadva, mint egy rothadásnak indult csomag rizs. Az a szóbeszéd járta, hogy Bili Johnsonban nem lehet megbízni, hogy volt benne valami Mabouya, gyíkszerű. Hogy éjfélkor a kereszteződésben állt, és Legba Papát átkozta. Hogy leköpte a keresztet. Hogy eladta a lelkét az ördögnek. Esett azon a napon, amikor a sötét öltönyös férfiak eljöttek a táborba. A termés keltette fel a figyelmüket. Az a hír járta, hogy talán Bili Johnson tette. Hogy

képes volt megölni egy állatot, amikor annak könyörületre volt szüksége, vagy hogy amikor dühös volt, és a kezébe vett egy pillangót, az holtan hullt ki belőle. A sötét öltönyös férfiak borzasztó hűvösen és türelmesen ültek, nyájasan és udvariasan mosolyogva Mrs. laté társalgójában, miközben izzadó pohárból itták a limonádét. Bilit odakísérték hozzájuk. Akkoriban izmos, hat láb magas, húszéves fiú volt, bőre sima, sötétbarna és mentes azoktól a jelektől, amiket az ősei szégyenkezve viseltek. Bili leült egy régi nádszékre, és kezét a térdére helyezte, miközben a férfiak faggatni kezdték: Akar Bili segíteni, hogy ez az ország biztonságos legyen? Eljönne velük beszélgetni? Bili el akart kerülni a földekről, el Louisianából és'annak fehér csuklyás alakjaitól, akik a keresztjeikkel lángvörösre festették az éjszakákat. Követte a sötét öltönyös férfiakat, beült autójuk hátsó ülésére, aminek ablakait elfüggönyözték. Megtette, amire kérték. Elmondta nekik, hogyan hat ez a testére, megmutatta nekik görbe hátát és ősz haját. Még csak húszéves volt, de ötvennek látszott. A férfiak ugyanazzal a nyájas mosollyal válaszoltak: - Csak még egyet, Bili. És amikor a látása elmosódott fények pöttyeivé szűkült, amik aztán feketeségben olvadtak össze, elküldték, csupán a gitárjával, egy feldagadt sebbel és egy figyelmeztető kézfogással bocsátva őt útjára, hogy hallgasson. Szeme világát elveszítette, teste elhasználódott és megroncsolódott. És mintha áldott képessége — már ha lehetett annak nevezni - is elhagyta volna. Hányszor rázta öklét az ég felé, azt kívánva, hogy visszakapja erejét? És aztán hirtelen, körülbelül három hónappal ezelőtt, először érezte a reménysugarat. Csak a megfelelő szikrára volt szüksége, hogy ismét beindítsa. Most, amikor a Campbell fivérek kimasíroztak Reggie étkezdéjéből, és az ajtó fölötti csengő csilingelt, Bili hallotta, hogy veszekednek. A fiatalabb Campbell gyerek különleges - ez tökéletesen világos és az idősebbik titokban akarja tartani. Ez bölcs döntés. Nem jó ilyen titkokat bárkinek kifecsegni. A rossz emberek rájöhetnek. Valakik, akikről az ember nem is sejtené, hogy veszélyesek. Az első esőcseppek Bili sötét szemüvegének verődtek, és a férfi a homlokát ráncolta. Átkozott eső. Gondolkodás nélkül megdörzsölte bal kezén a sebhelyet, és lefelé indult a dombról a botjával tapogatózva.

MENNYEI CSILLAG Theta lebiggyesztette ajkát. Bárki másnak talán csupán unottnak tűnt volna. Ám Henry jól ismerte, és a lány határozottan l'ebiggyesz- tette az ajkait. Theta a színpad szélén ült egyrészes, rövidnadrágos szerelésében és fekete harisnyájában, ami kiemelte karcsú alakját. Homlokára egy zöld, kasmírmintás kendőt kötött bohém stílusban. Ajkát vörösre festette, így ellensúlyozva barna szemét és napbarnított bőrét. Henry a pianinónál ült, és figyelte, ahogy a lány sóhajtott, lebigy- gyesztette az ajkát, és egyik lábát előre- majd visszalendítette, előre és vissza. - Mr. Ziegfeld nemsokára itt lesz, emberek - kiáltotta az ügyelő. - A Mennyei csillag számon akar dolgozni a második felvonásban. Szerinte kezd ellaposodni. - Már most is lapos. Azok a poénok már akkor szakállasak voltak, mielőtt az anyám megszületett. És a zene pocsék — csattant Iheta, és meggyújtott egy cigarettát. - Most is, mint mindig, köszönjük a felbecsülhetetlen hozzászólásodat, Theta vágta rá a férfi. - Talán ha több időt töltené! a lépéseid gyakorlásával és kevesebbet a panaszkodással, kész lenne a műsor. Tíz perc, emberek! - Törött lábbal is megcsinálnám azokat a lépéseket — morogta Théta, miközben leült Henry mellé a zongorapadra. - Valaki bal lábbal kelt fel — heccelte Henry olyan halkan, hogy csak Theta hallja meg. A lány fekete hajú fejét a fiú vállára hajtotta. - Kösz az együttérzést! - Még mindig a titokzatos, fényes páncélú lovagod miatt nyavalyogsz? - Ha találkoztál volna vele, megértenéd. - Jóképű? - Henry kacér dallamot játszott. - De még mennyire! - Gavallér? - Gyorsabb, hősies ritmusra váltott. - Nagyon. Henry hangjegyei halkan, romantikusan szóltak. - Elbűvölő mégis érzékeny? - Uhüm. - Gazdag? Theta megrázta a fejét. - Költő. - Költő? - Disszonáns hangokat ütött le. - Nem hallottad még, drágám? Pénzért és nem szerelemből házasodunk. - Ugyanazt szokta álmodni, mint én, Hen. Látta azt az őrült szemet a viílámjellel és a kereszteződéssel. Ennek mennyi az esélye? - Bevallom, ez elég kísérteties. — Henry még halkabban folytatta: - Gondolod, hogy ő... különleges, mint te meg én? - Nem tudom. Csak volt benne valami, mintha egész életemben ismertem volna. Nem tudom megmagyarázni. Henry egyik saját, lendületes dzsessz-számába kezdett. - Most már kezdek féltékeny lenni.

Tlieta arcon csókolta. - A te helyedet senki sem veheti át, Hen! Ezt te is tudod. - Elmehetünk Harlembe, hogy megkeressük. - A Hotsy Totsyt bezárták. - Rengeteg más klubot átfésülhetünk még. És akkor azt is megnézhetjük, hol keresnek táncosokat, mert tudod, mit mondaná Flo, ha egy néger költővel járnál, aki még a szerencsejáték-iparban is benne van. - Flónak nem kell róla tudnia. - Flo mindenről tud. Wally futva, tapsikolva jött végig a sorok közötti folyosón, figyelmet kérve. - Mindenki a helyére! Mr. Ziegfeld megérkezett! A próba hosszú és csüggesztő volt. Mr. Ziegfeldnek semmi sem tetszett. Minden egyes számnál megállította őket és kiabált: - Nem, nem, nem! Ez talán a Scandalsben elmenne, de ez egy Ziegfeld-show! Mi itt képviselünk is valamit. Már majdnem egy órája ismételték a Mennyei csillag számot, de semmi sem sikerült. - Ez a rész nem jó - kiáltotta Mr. Ziegfeld a színház végéből. Elegáns férfi volt hátrafésült, ősz hajjal és csinosan vágott bajusszal. Öltönyei - és mindig öltönyt viselt - állítólag Londonban készültek a Savile Row-n.84 - Poénra van szükségünk. Valamire. - Nos, visszahozhatjuk Mr. Rogerst - felelte Wally. - Nem Will Rogers miatt aggódom. Will Rogers csak köhint egyet, és még az is vicces! Én e miatt a szám miatt aggódom! Mindenki ideges volt. Ha Mr. Ziegfeld boldogtalan volt, mindenki az lett. Talán mindannyiukat kirúgja, felvesz egy új társulatot és mindezt óriási attrakcióként adjael. - Újra! - vakkantotta a nagy Ziegfeld. Henry belekezdett a számba. A darab sztárja, egy arrogáns sanzonénekes, Don, leereszkedett a hosszú, széles lépcsőn, és melodramatikus hangon énekelte: - Égből hulló, mennyei csillag, lennék én is az, hogy karodba hulljak, így maradnánk örökké, kedvesem, csak te meg én... A zongoránál Henry a szemét forgatta, amikor Theta arra nézett. Szorulááás, tátogta, és Theta igyekezett nem felnevetni. Kezüket kinyújtva a lányok kecsesen elindultak. A nézőtéren Flo úgy festett, mint aki citromba harapott. Megint kezdhetik majd elölről, Theta már most tudta. De nem számít, mennyit gyakorolják, ez a szám nem lesz jobb. Pocsék volt - szentimentális és olcsó. Ahogy a lépéseket járta, egy tanács jutott az eszébe, amit a kabarék során hallott: ha azt akarod, hogy nevessenek, csinálj valami váratlant. Miközben a lányok kevélyen lépkedtek lefelé a hosszú lépcsőn, Theta szándékosan rossz irányba indult, balra csúszva, mint egy zavarodott Isadora Duncan,85 megbolygatva a lányokat, akik egymásnak ütköztek, amikor megpróbálták kikerülni. - Hé, vigyázz! - hőbörgött Daisy. - Bocsi, mami — felelte Theta, mire pár másik lány felhorkantott. - Théta! Mit művelsz? Állj vissza a sorba! - üvöltött Wally. Theta nem állt le. Nekiment egy fényes, lógó csillagnak. - Ó! - szólt, úgy simogatva, mintha egy részeg flapper lenne. - Elnézést, Mr. Rogers!

A társulat idegesen pillantott Thétára, majd ki Mr. Ziegfeldre, aki ott ült a széken. Az a félnótás Don ismét becsatlakozott a zenébe, és összeszorított szájjal mosolygott Thétára. A lány hangosan dudo- rászva lebotladozott a lépcsőn. - Ne állj le, Don, édes! Pazarul nyomod! Még Mr. Rogersnek is tetszene - szólt a fényes csillagra mutatva. - O, Henry! Theta Henryhez sietett a színpad szélére, karjaival átölelte a nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. - Ó, minden rendben. O a bátyám. - Csak ne mondjátok el az anyáinknak! - jegyezte meg Henry, és ezúttal mindenki nevetett, kivéve Dont, Daisyt és Wallyt, aki elvörösödött. - Miss Knight! Azt hiszem, eleget láttunk szörnyű viselkedéséből. .. -Jaj, Wally, az éjjel még nem ezt mondtad - feleselt Theta. Túlságosan is feszegette a határokat. Talán már át is lépte azokat. Ameny- nyire tudta, egy perc, és az utcán találhatja magát. Valahol a sötétben Flo figyelt, ítélethozatalra várva. - Mr. Ziegfeld, ilyen körülmények között nem tudok dolgozni - szólt sértődötten Don. Az egész társulat elcsendesedett, ahogy a nagy Florenz Ziegfeld előremasírozott a székek sorai között. - Rendben, Don. Nem is kell. Mindig találhatok valaki mást. - Mr. Ziegfeld hunyorogva pillantott Thétára. Arcán lassan egy vigyor terült szét, és megtapsolta az előadását. — Na, ez szórakoztató volt! llieta kifújta a levegőt, amit eddig bent tartott. Ziegfeld az ügyelőre mutatott, és olyan gyorsasággal beszélt, amit még a New York-i forgalom is megirigyelhetett volna. - Wally, tedd bele ezt a részt! Építs köré jelenetet! És gondoskodj róla, hogy a pletykás szennylapokban benne legyen: „Ziegfeld új sztárra lelt...” — Thétára mosolygott-. - Theta. Theta Knight. - . .Miss Theta Knight személyében!” - És a bátyjáéban; Henry DuBois - tette hozzá Theta. A táncoslányok ezen ismét kuncogtak, kivéve Daisyt, aki Don pártját fogta, és lesújtó pillantást vetett Thétára. - És a bátyjáéban - visszhangozta Flo. - Tetszik a kölyök. Hova való vagy, édesem? - Connecticutba - hazudta Theta. - Connecticut? Ki jön manapság Connecticutból? — A nagy Ziegfeld olyan arcot vágott, mintha keserű tejet ivott volna. Gondolkodva közelebb lepett a zenekari árokhoz. — Régóta elveszett tagja vagy az orosz nemességnek, akinek a szüleivel kommunisták végeztek; ez majd megolvasztja a szíveket. Hűséges szolgálók csempésztek ki az országból egy merész éjszakai szökéssel, és egy hajóval Amerikába, az álmok hazájába küldtek. Wally, csináltass róla pár fotót egy hajón! Tegyél egy masnit a hajába! Nagyot. Kéket. Nem, pirosat! Nem, kéket. Aranyom, vess csak rám egy árvához méltó pillantást! Theta az ég felé emelte a tekintetét, és kezét a mellkasához kapta. - Elég szomorúnak látszik? - kérdezte a lány szánalomra méltó, lebiggyesztett ajkainak sarkából. - Tökéletes! Még egy perc, és a zsebkendőmért kapok. Na most, együtt érző apácák neveltek fel Brooklynban - Wally, találj nekem egy egyházi iskolát Brooklynban, aminek jól jönne némi adomány-, ahová az én drága feleségem, Billie ellátogatott - győződj meg róla, hogy az újságok ezt a részt is beleteszik Billie-ről egy

képpel, karjában egy kisbabával -, és meghallotta, ahogy a Csendes éjt énekeled. — Ziegfeld vágott egy grimaszt. — A Csendes éj túl sok? Henryre pillantott, aki vállat vont. - Legyen a Csendes éj - folytatta a nagy Ziegfeld. - És Billie egyenesen hozzám hozott, a te Flo bácsikádhoz, aki rögtön felismeri a szépséget és a tehetséget. Ez tetszik. Nemsokára híres leszel, kölyök. - Mr. Ziegfeld, Henry írhatna magának egy pazar számot. Nagyon tehetséges. - Theta egy Mondd meg neki! pillantást vetett a fiúra. - így van. - Rendben, rendben. Hank... - Henry, uram! - Hank, írja meg nekem azt a számot! Legyen... - Fülbemászó - fejezte be helyette Henry. - Pontosan! Henry egy Megmondtam képet vágott Thétának, aki egy vállvo- nással felelt, ami azt sugallta, Mi mást tehetnél? - Wally, csinálj ebből sztorit! Nekem most találkoznom kell Billie- vel, hogy megnézzünk egy vidéki házat; az a nő tudja szórni a pénzt. Szerencsére sok van belőle. - Természetesen, Mr. Ziegfeld - felelte Wally, és követte kifelé a nagy embert. Hátrasandított Thétára, aki kinyújtotta rá a nyelvét. A lányok Theta köré gyűltek, hogy gratuláljanak a szerencséjéhez, miközben Daisy szitkozódva eltrappolt. - Nem szép dolog másokat lejátszani a színpadról — vágta hozzá Don, amint elviharzott mellette. - Ha jó lettél volna, nem tudtalak volna lejátszani, Don - kiáltotta utána Theta. Átölelte Henryt. - Tudod, hogy ez mit jelent? - Még több próbát? - Végre vehetünk egy zongorát, Hen. És mindenki a te dalodat énekelve fog távozni a show-ról. - Úgy érted, miután bemászott a fülükbe? - Ne légy rátarti! Ez is egy kezdet. - Már látom is - mondta Henry, körbemutatva a kezével. - Florenz Ziegfeld bemutatja Mr. Henry DuBois emlékezetes dalát, A szorulás blues” Theta rácsapott a fiú karjára.

MEGIDÉZHETI AZ ÖRDÖGÖT A New York-i Közkönyvtár, a könyvek királynője, a Beaux-Arts stílusban épült, és az Ötödik sugárúton trónolt a Negyvenedik és Negyvenkettedik utca között olyan fenségesen, amire csak kevés épület képes. Evie reggel, pontban tizenegykor ért a hatalmas márványlépcső aljához, magabiztosan, hogy nemsokára rátalál arra, ami áttörést hozhat a Pentagram Gyilkos ügyében, és hogy mindezt nagyjából fél óra alatt véghez is viszi. Kifaggatta Malloy nyomozót, hogy mit tud még John Hobbesról, ami nem volt sok, azt azonban elárulta neki, hogy a férfit felakasztották, hajói emlékszik, valamikor 1876 nyarán. — Minden reggel, minden este, hát nem midatunk jól? Ba-da-bum- bum, la-lala. Hát nem mulatunk jól? - énekelte, miközben elhaladt az egyik kőoroszlán mellett, ami a bejáratot őrizte, és megpaskolta jobb mancsát. - Jó cica - szólt, majd belépett az épületbe. A harmadik emeletre irányították, egy nagy, faberakású terembe, ami tele volt könyvszekrényekkel, és ahová tekergő lépcsők vezettek fel. Egy könyvtáros, bronz névtáblája szerint Mr. J. Martin, felnézett Edith Wharton: A vigasság háza kötetéből. - Segíthetek? - Ma-xo-lú-te! - felelte Evie vidáman. - Bizonyítékokat kell gyűjte- nem egy gyilkos ellen a nagybátyámnak, dr. William Fitzgeraldnak az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeumából. Talán már hallott rólunk? Evie várt, amíg Mr. Martin a homlokát ráncolva gondolkodott. - Nem mondhatnám. - Ó - csüggedt el Evie. - Nos, akkor! Mit tud nekem mondani egy John Hobbes nevű férfiról, akit 1876-ban ítéltek el gyilkosságért? O, és lenne olyan édes, és sietne? Pazar kiárusítás van a B. Altmanben, és még a tömeg előtt szeretnék odaérni. - Könyvtáros vagyok, nem orákulum - válaszolta Mr. Martin. Adott a lánynak egy darabka papírt és egy ceruzát. — Leírná nekem a nevet, kérem? Evie odafirkantotta a papírra, hogy John Hobbes, gyilkos és 1876, majd visszacsúsztatta. Mr. Martin eltűnt egy időre, majd két kupac, farúdra erősített újsággal tért vissza, amiket letett Evie elé az asztalra. Legalább egy hét, mire mindezt végignyálazza. Ma már nem fog vásárolni. Vagy valószínűleg soha többé. - Ez mind? - kérdezte Evie. -Jaj, nem - felelte Mr. Martin. - Hála az égnek! - Egy perc, és hozom a többit. - A többit? - Igen. Mind a tizennégyet. Evie fél hétkor tántorgott vissza a múzeumba. Bevánszorgott a könyvtárba, el az asztal mellett, ahol Will, Jericho és Sam éppen dolgozott, sálját a padlóra dobta, és egy nagy sóhaj kíséretében, kalapjával még mindig a fején, a bársonykanapéra rogyott. - Kimerültem. - Azt hittem, a könyvtárba mentél - jegyezte meg Will bácsi. Evie Willre pillantott, aki azonban nem nézett fel a könyvéből.

- Mégis mit gondolsz, miért vagyok ilyen fáradt? Ha bárki szeretne a világon bármit tudni erről a városról 1876-ból,' kérem, emelje fel a kezét! Senki? Ma-xo-lú-te elképesztő. - Evie egy párnát vágott a kanapé sarkába, majd ráhajtotta a fejét, Létezik egy olyan borzasztó találmány, hogy Dewey Decimális Rendszer.86 Ráadásul saját magadnak kell kibogarásznod a keresett anyagot a könyvekből és újságokból. Egyik oldalt kell átnyálazni a másik után, majd újabbak és újabbak jönnek... Will bácsi összevonta a szemöldökét. - Az iskoládban nem tanították meg, hogyan állj neki a kutatásnak? - Nem. De el tudom szavalni a The Battle Hymn of the Republicot, miközben martinikat keverek. - Siratom a jövőt. - Onnan jön a martini. - Evie ásított és nyújtózkodott. - Valahogy úgy képzeltem, a kutatás kellemesebb elfoglaltság. Leadok a könyvtárosnak egy titkos kódot, ő pedig átadja nekem azt az egy könyvet, amire szükségem van, és megsúgja a kívánt oldalszámot. Mint egy dugi italmérés. Csak könyvekkel. - Nem látok nálad egy könyvet sem - szólt Will bácsi gyanakodva. - Minden itt van - mutatott Evie a fejére. - És itt - tette hozzá, megpaskolva a táskáját. — Elloptál egy könyvet a New York-i Közkönyvtárból? — kérdezte Will riadtan. - O, bá, te kishitű! Jegyzeteltem. - Evie egy gyorsírói jegyzetfüzetet húzott elő rendetlen táskájából. Will bácsi a kezét nyújtotta. - Láthatnám? Evie a mellkasához szorította jegyzeteit. — Azt már nem. Értékes órákat vesztegettem rá az ifjúságomból, amiket soha nem kapok vissza, és még a B. Altmanbe sem jutottam el. Most én leszek a rádióbemondó. - Evie a lábait a kanapé hátuljára feldobva feküdt, és belelapozott a füzetbe, amíg meg nem találta, amit keresett. — Komisz John John Hobbesként született. Brooklynban, New Yorkban nevelkedett a Mother Nova Árvaházban, ahova kilencévesen adták be. Problémás gyerek volt, kétszer próbált megszökni, végül tizenöt évesen sikerrel járt. Rendőrségi jelentésekben tűnik fel megint huszonkilenc éves korában, amikor egy hölgy azzal vádolta, hogy bedrogozta, így próbálva a kegyeibe férkőzni - milyen rossz, csintalan fiú! - Evie a szemöldökét vonogatta, és Sam felnevetett. - Azonban a kérdéses hölgy prostituált volt, így az ügyet visszadobták. Szegényke! — Evie újabb oldalt futott át. — Egy öntödében dolgozott, ahonnan elbocsátották, miután rajtakapták, hogy a cég vasából a saját .termékeit állítja elő. 1865-ben jelenik meg újra, amikor is kábítószerekkel házalt a frontról hazatérő unionista katonáknál. 1871-ben egy balzsamozónak dolgozott - ami tényleg temetkezési vállalkozót jelent, nem csempészt. Elég busás mellékjövedelmet szerzett abból, hogy a tetemeket orvosi iskoláknak adta el. Valamikor spiritisztává fejlesztette magát, és szeánszokat rendezett Knowles’ Endben, egy flancos kúriában, a külvárosban, a Hudson mellett. Ida Knowlesnak - a birtok tulajdonosának — elfogyott a dohánya, és a házat el kellett adnia egy nőnek - Evie ujjával kereste ki a nevet Mary White-nak. Komisz John társának, egy gazdag özvegynek, aki egyben médium is volt, és egészen összemelegedett Idával a lány szüleinek halála után. Ez az Ida nem volt teljesen százas... - Megbocsáss? - értetlenkedett Will. - Eléggé hiszékeny volt - magyarázta Sam.

- Mert minden centjét szeánszokra költötte, amiket Mary és John tartott. Mindegy, azt hablatyolták... - Mit csináltak? - kérdezte Will. - Pletykálták - felelte Sam. - Hogy ez a John Hobbes rengeteg kábítószert tartott, és ezeket a spiritualista találkozókat inkább „spiritusztalálkozóknak” kellett volna hívni, mivel mindenki kómás állapotban volt az olcsó ital hatásától, és amiket műveltek, attól mindén satrafa és nyanya innentől egészen Topekáig a repülősójáért nyúlt volna. Will kinyújtotta a kezét. - Szabad? - Csak tessék! - Evie odaadta a jegyzeteit és néhány újságcikket, amikre Will rémülten vonta fel a szemöldökét. - Hogy hoztad ki ezeket a könyvtárból? Evie vállat vont. - Holnap visszaviszem őket, és megmondom, hogy rettenetesen sajnálom, amiért azt hittem, ők az én Daily Newsom. - Édesanyád tudja, hogy kezdesz egy bűnöző fejével gondolkodni? - Ezért küldött ide. Sam vigyorgott. - Szép munka, Sheba! - Semmiség volt az egész. — Evie a párnára dőlt, és becsukta a szemét. Talán túl fáradt leszek holnap, hogy elmenjek moziba. Will fel-alá járkált, miközben olvasott. - .. .Mrs. Mary White egy eléggé színes egyéniségű özvegy, akinek Mr. John Hobbes volt a társa. Ida továbbra is ott lakott a keleti szárnyban, miközben ő és Mary egyre közelebb kerültek egymáshoz. Idát azonban nem nyűgözte le különösebben Mr. Hobbes. A kuzinjának küldött leveleiben azt írta: „Mary és. Mr. Hobbes újabb spiritualista gyűlést tartott előző este a társalgóban, ami bőven belenyúlt az éjszakába. Egy rövid ideig én is részt vettem rajta. Mr. Hobbes édes borral kínált, amitől nagyon különösen éreztem magam. Olyan jelenéseket láttam és hallottam, hogy már nem tudtam, mi a valóság és mi nem. Kimentettem magam és lefeküdtem, de a furcsa álmok nem hagytak nyugodni.” - „A régi könyvet, aminek nem enged a közelébe, a vitrinben tartja elzárva. »Ez a testvéreim könyve, amit az én drága, eltávozott apámtól kaptam, mielőtt az árvaházba küldtek volna«, mondta mosolyogva.” - A testvéreim könyve! - kiáltotta Evie. - Atyagatya! - „De én egy szavát sem hiszem - folytatta Will. - Mivel olyan könnyedén hazudik, ahogy más nevet. Hazudik, hogy együttérzést nyerjen, vagy hogy megrémisszen. Egyszer azt állította, megvan hozzá az ereje, hogy ha akarja, megidézheti az ördögöt. Rettenetes szag terjeng a házban, mintha már a puszta falakat is megrontotta volna, és a legszörnyűbb hangokat hallom. Emberek jönnek és mennek a nap különböző óráiban. Legtöbb szolgálónk elhagyott minket. Attól félek, valami gonosz lappang ebben a házban, drága kuzin. Ó, kérlek, küldd ide a hatóságokat nyomozni, mert én túl beteg vagyok, hogy magam járjak utána.” Will csendben nézegette tovább az Evie által ellopott cikkeket. - És hogy végezte ez a Komisz John fickó? - kérdezte Sam. - Ida Knowles eltűnt - felelte Evie, örömét lelve a történet gonoszságában. - A zsaruk kimentek a házhoz. Komisz John megpróbált nekik beadni valami maszlagot, miszerint Ida megszökött valami utcai zsivánnyal. Azt mondta, ő és Mary White azért

hallgattak róla, nehogy megrontsák a jó hírét, ugyanis — Evie dramaian a homlokához emelte a kezét - húgukként szerették őt. - Mekkora hanta - jegyezte meg Sam. - Ahogy mondod, testvér. A rendőrség sem hitte egy szavát sem. Átkutatták a házat, és tíz holttestet találtak, amik Mr. Hobbes vallomása szerint az orvosi iskoláknak szánt hullák voltak. De a rendőröket ez sem győzte meg. - Innen jön a dal — szólt Jericho., - Torkod vágjacsontod töri, kötényében néhány penny - énekelte Evie, mintha csak egy divatos szám lett volna. - És ez még nem minden... - „Amikor tovább keresgéltek - olvasta hangosan Will -, megtalálták egy nő holttestét is. Ida Knowles brossát viselte.” Evie csalódottan dobta két kezét az oldalához. - Elloptad a nagy befejezésemet, bá! Will nem vett róla tudomást. - „Bár ő és Mary White kiálltak ártatlanságuk mellett, John Hobbest bűnösnek találták a gyilkosságban a lány levelei, a bross és a tíz holttest alapján, és kötél általi halálra ítélték.” - Vajon az ö testét eladták az orvosi iskolának? - viccelődött Sam. Will elővett egy cigarettát az ezüsttárcájából, majd átkutatta a zsebeit, és a papírokkal teli íróasztalát az öngyújtóért. - A szegények temetőjében temették el. Egyik halottashaz sem kért belőle, és nem volt közeli rokona, aki igényt tartott volna rá. - Gondolod, hogy lehet kapcsolat közte és a gyilkosunk között? Ismerheti a gyilkos a történetét? Megismétli a történelmet? - kérdezte Evie. Sam egy könyvkupac mögé nyúlt az ezüst öngyújtóért Will kezdőbetűivel, és odaadta a férfinak. A cigaretta lángra kapott, és Will kifújta a füstöt. - Továbbra is úgy gondolom, hogy szalmaszálakba kapaszkodsz, Evangeline. Elismerem, van néhány összefüggés... Evie az ujjain kezdte azokat számolni. - Az üstökös. A Testvérgyülekezet könyve. A dal... - Egyébként honnan tudsz arról a dalról? - kíváncsiskodott Jericho. Evie Willre nézett, aki figyelmeztető pillantást vetett rá. - Női megérzés - válaszolta a lány. - A testvéreim könyve, ezt mondta Hobbes; ez egyáltalán nem ugyanaz emlékeztette Will. - Szemantika. - Gesundheit - felelte Evie. - Nos, van itt valami, amitől majd eláll a szavatok. — Előredőlt, kiélvezve, hogy mind rá figyelnek, bar Will valójában inkább türelmetlennek, mint izgatottnak tűnt. — Említést tettek pár eltűnt személyről és egy megoldatlan gyilkosságról, ami 1875 nyarán történt. Egy holttesten különös jeleket fedeztek fel! - Ötven évvel ezelőtt - mutatott rá Will. - És nem tudhatod, milyen jelek voltak. Nem értem, hogy kapcsolódhat ez a mi ügyünkhöz. Evie felsóhajtott. - Én sem. De érdekes. - Evie az asztal szélén dobolt az ujjaival, próbálva összefüggést keresni a két eset között, de mintha csak a füstöt akarta volna megragadni. - Mi történt John barátnőjével, Mary White-tal? - érdeklődött Sam. - Miután John Hobbest felakasztották, hozzáment egy show-man- hez, bizonyos Herbert Blodgetthez 1879-ben. Elköltöztek Knowles Endből. Valahol olvastam, hogy leesett egy lóról és ágynak esett, de utána már nem írtak róla.

- Valószínűleg meghalt - jegyezte meg Sam. Hirtelen ideges kopogás hangzott fel a múzeumban. Evie az ajtóhoz sietett, ahol legalább egy tucat ember állt sorba odakint. Az előtte álló fickó felemelte T. S. Woodhouse Daily Newsba. írt cikkét. - Jöttünk, hogy megnézzük, mire ez a nagy felhajtás; ♦ Pár napon belül T. S. Woodhouse eíso cikkének megjelenése után, amit szinte azonnal egy második és egy,harmadik követett, a múzeum nagyobb forgalmat bonyolított, mint az elmúlt evekben valaha. Willt felkérték, hogy tartson előadásokat mindenhol a zártkörű kluboktól kezdve a felső tízezer hölgyeinek ebédjeiig, ahol, bármennyire is igyekezett megtartani a tudományos hangnemet, mindenki csak a gyilkosságokra volt kíváncsi. New York előkelő negyedeiben az értelmiségiek, akik túl gazdagok voltak, mintsem bevallják félelmüket, „Gyilkos Klub”-okat szerveztek, ahol olyan nevű koktélokat iszogattak, mint a Pentagram Pia, a Vudu Víz és a Haláli Hűsítő. Ez utóbbi whisky, pezsgő, narancslé és facsart cseresznye erős keveréke volt, amitol állítólag masnap reggel mindenki azt kívánta, bár meghalna. A gyilkosság csak egy újabb ok volt az ivásra és az egész éjszaka tartó mulatságra. Nagyon jót tett az üzletnek. Úgy tűnt, mindenki Pentagram Gyilkos-lázban ég. És Evie-nek szándékában állt ezt a hasznára fordítani. Amikor ő tartott idegenvezetést a múzeumban, egy egyszerű vászonsapka egy salemi boszorkány fejfedője lett, akit azzal vádoltak, bogy az öl döggel járt táncot az erdőben. Egy edény víz, amit Evie aznap reggel öntött ki és helyezett az asztalra két égő gyertyával, „szerzetesek által megszentelt víz” volt, hogy „megszabadítsa a szobát a nem kívánt spirituális energiáktól . A lány készített egy kis oltárt, amire rátétté a kínai smepitok csonttöredekeit, valamint egy szellem- kepet, ami NyugatMassachusettsben készült, és elhitette a hiszékeny látogatókkal, hogy a csont a képen látható lányé volt - egy lányé, aki még mindig kísértett a múzeumban. Erre Sam lenyomott egy rejtett fújtatót, amitől a függönyök megmozdultak, mire az unatkozó hölgyek es jól öltözött udvarloik elhűltek és vihogtak, megborzongva a ténytől, hogy épp hogy megmenekültek egy szellemtől. Az egyik ilyen délutánon Will éppen arra tért vissza egy előadásáról, hogy a múzeum zsúfolásig van érdeklődőkkel, akik be sem fértek a tárgyakkal teli terembe. Próbált közelebb jutni, de egy fiatalember rámordult: - Várja ki a sorát, nagyapó! - Will bekukucskált két flapper feje fölött, és Evie-t vette észre a tömeg elején. - Természetesen nagyon óvatosnak kell lenni ezekkel a tárgyakkal. Elég veszélyesek. Nem akarhatják, hogy kísértsék magukat, miután elmentek. - Képesek erre? - kérdezte egy nő az első sorban. Ijedtnek látszott. - O, igen! - felelte Evie. - De épp ezért árulunk amuletteket az ajándékboltban. Olyan ősi szent tárgyak másolatait, amik állítólag elűzték a gonoszt. — Evie feltartott egy apró ezüstkorongot. - Én mindig többet tartok magamnál. Az ember sosem lehet eléggé biztonságban, főleg nem egy, a városban garázdálkodó, okkultista gyilkossal. - Evie! - kiáltotta Will a folyosóról. - Beszélhetnék veled egy pillanatra négyszemközt? Evie magára erőltetett egy mosolyt. - Persze, dr. Fitzgerald! Ő itt Fitzgerald professzor, a múzeum kurátora, valamint A dolgok, amik éjszaka a frászt hozzák rá Wszakterületének vezető tudósa a városban. Mint az közismert, dr. Fitzgerald segíti a rendőrség munkáját a förtelmes gyilkosságok ügyében, amik a várost veszélyeztetik. Ahogy én is.

A tömeg egy emberként fordult Will felé, izgatottan sugdolózva. - Mesélne még nekünk valamit a bűntényekről, professzor? - kérte egy fiatal nő. - Igaz, hogy a gyilkos megissza az áldozatok vérét, és felveszi a ruháikat? Tényleg a szesztilalom elleni tiltakozási ból követi el ezeket a rémségeket? Will Evie-re pillantott, aki hirtelen azzal foglalta le magát, hogy eltüntessen egy képzeletbeli foltot a falról. - Evie, az irodámba! Most, ha lennél szíves! - Természetesen, bá ...Dr. Fitzgerald. Egy perc és itt vagyok, hölgyeim és uraim! Kérem, legyenek óvatosak! Nem szeretném, ha megbolygatnák a szellemvilágot. Bárki, aki szívesen áldozna némi pénzt védőamulettekre, kérem, látogassa meg Mr. Sam Lloyd munkatársunkat az ajándékboltban! - Evangeline! Most! Evie becsukta maga mögött a kis iroda faajfajait, amiken áthallatszott az izgatott látogatók duruzsolása. - Igen, bá? - Mi a ménkűt művelsz? - förmedt rá Will. Meggyújtott egy cigarettát, miközben vett egy marék mogyorót, és úgy tűnt, nehezére esik eldönteni, melyiket tegye előbb a szájába. - Idegenvezetést tartok. —Azt látom. Miféle marhaságokat hordasz itt össze az embereknek? - Csak megteremtem a szükséges légkört! Jaj, bá, végre vannak vendégeink! Fizető vendégeink. Hatalmasat kaszálhatunk rajta. - Engem nem érdekel a „kaszálás”. Én tudós vagyok. - Semmi gond, bá! Nem vetem a szemedre. - És mióta van nekünk ajándékboltunk? - Tegnap este óta. Ne kapd fel a vizet; egy értékes műtárgyat sem adunk el. Csak bevetettem a pecsétnyomódat és a viaszodat egy kis alufólián. Voilà! Instant amulettek. - Ez szemfényvesztés. - Nem, ez üzlet - felelte Evie. Will erre mondani akart valamit, de Evie védekezőn felemelte a kezét. - Bá, amikor a Lucky Strike eladja neked a cigarettát, azt mondják: „Van számodra egy dohányárunk dobozban”? Persze, hogy nem! Hanem úgy hirdetik magukat, hogy „A Lucky Strike a nekem való!”, és közben gyönyörű emberekről mutogatnak képeket gyönyörű helyeken, ahogy úgy dohányoznak, mintha... mintha szeretkeznének! Will felköhögte a füstöt. - Már megbocsáss! - Elérik, hogy akard azt a terméket. Hogy meg kelljen venned. Mert mindenki, aki egy kicsit is számít, ilyet vesz, úgyhogy jobb, ha te is beszállsz, kölyök, különben kimaradsz. Én is ezt csinálom a múzeumunkkal. - A mi múzeumunkkal? — Will visszaejtette a mogyorót a tálba, és ismét szívott a cigarettáján. Majd Evie-re mutatott. - Nem adsz el több „amulettet”! És maradj a tényéknél! Érthető voltam? - Ahogy kívánod - felelte Evie. Kinyitotta a kétszárnyú ajtót, és kilépett a tömegbe. - Erre, kérem, mindenki! Átmegyünk az étkezőbe, ahol valószínű, hogy szeánszokat tartottak, és talán megidéztek

pár szellemet - szólt Evie, visszapillantva Willre. — És bár nem tudjuk biztosan, azt beszélik, hogy maga Lincoln elnök is társaloghatott a másvilággal épp ennél az asztalnál. Will elnyomta a cigarettáját, és azonnal meggyújtott egy másikat. - Kérdezzétek meg, mennyi pénzt zsebeltünk ma be! — kérte Evie vidáman Samet és Jerichót. Öt óra ötven volt, és az utolsó látogató csupán tíz perccel ezelőtt távozott. — Mennyit? — Eleget, hogy kifizessük a villanyszámlát, és még így'is maradt elég egy csésze teára. Nos, forró vízre. - Szép munkát végeztél - ismerte el Sam. - Mindnyájan szép munkát végeztünk - javította ki Evie. A bronzkopogtató hangja visszhangzott az üres múzeumban. Evie az órára nézett. - Mindjárt zárunk. Menjen innen! - sóhajtotta kimerültén. -Akarod, hogy megszabaduljak tőle? - ajánlkozott Sam. — Nem, majd én. Jericho, tartsd szemmel Samet, nehogy a kassza közelébe menjen — csipkelődött Evie, kacsintva. Odakint Memphis álldogált a múzeum bejárati lépcsőjén, és a masszív tölgyfa ajtókra meredt. Amióta Walker nővér megemlítette a Látók és Cornelius Rathbone húgának, Liberty Anne-nek a történetét, nem tudta kiverni ezt a helyet a fejéből. Azon töprengett, vajon ez a dr. Fitzgerald képes-e fényt deríteni Isaiah és az álmaiban látott különös szimbólum esetére. Most azonban mégsem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt ide jönni. Nem is ismerte ezeket az embereket. Mit mondhatna, amitől nem tűnik ostobának? És miből tudhatja, hogy megbízhat bennük? Amennyire tudta, feketék nem is látogathatták a múzeumot. Úgy viselkedsz, mintha egy cseppnyi eszed sem lenne, hordta le magát Memphis, mintha Octavia néni a közelben lenne. Már épp meg akart fordulni, hogy visszamenjen a metróhoz, amikor a nagy tölgyfa ajtók kitárultak, és egy alacsony, csinos, szőke fehér lány dőlt az ajtófélfának, nagy, kék szemeivel kérdőn bámult rá. - Attól tartok, a múzeum tíz perc múlva bezár - mondta bocsánatkérő en. - Ó, értem. Akkor majd máskor visszajövök. Elnézést, hogy megzavartam. Memphis átkozódott a metróra kidobott pénz miatt. - A, üsse kő! Jöjjön be! De figyelmeztetem, hosszú napunk volt, és talán le kell vennem a cipőmet. Memphis követte a lányt az előkelő, sötét faborítású, festett üvegű ablakokkal díszített kúriába. Inkább hasonlított katedrálisra, mint egy régi házra. - Evie O’Neill, szolgálatára. - Memphis Campbell. - Nos, Mr. Campbell, mivel csak tíz percünk van, gyorsan körbevezethetem a gyűjtemények termében, de talán jobb, ha egy konkrét dologra koncentrálunk. Mi érdekelné: boszorkányok, szellemek vagy vudu papok? Memphis kinyitotta a hátizsákját, és elővette a jegyzetfüzetét. - Az igazat megvallva, kisasszony, olvastam magukról az újságokban, és arra gondoltam, esetleg meg tudnák mondani, mit jelent ez a szimbólum. - Memphis megmutatta neki a rajzolt szemet a villámjellel. Evie szemügyre vette, majd megrázta a fejét.

- Halványlila gőzöm sincs. Szörnyen sajnálom, de ha vissza tudna jönni egy másik nap, megnézhetné a könyvtárban, hátha talál valamit. - Köszönöm. Ezt fogom tenni — felelte Memphis. Bosszantotta, hogy még mindig nem kapta meg a választ. Már majdnem az ajtónál járt, amikor visszafordult. - Van még valami, Mr. Campbell? — kérdezte tőle Evie. - Igen. Ööö, nem. Vagyis, kicsit furcsa kérdés. Tudja, van ez az öreg ház északon, ahol lakom. Csak egy romhalmaz, de úgy hallom, régen nagyon elegáns hely volt. A lány olyan türelmesen mosolygott rá, mint ahogy már nem épp tiszta elméjű nagymamákra szokás, és Memphis hirtelen megint azt érezte, milyen nevetséges vállalkozás volt ez. Mégis, el kellett mondania valakinek, még ha csak a képzelete játszott is vele, és ostobának tűnik, amiért ez aggasztja. Hátizsákjának csatjával kezdett babrálni. - Tudja, néha arrafelé járok, és nos...mostanában van valami különös abban a házban. Mintha laknának benne, és nos... — Őrültségeket beszélsz, Memphis. — Csak azon gondolkodtam, vajon van-e könyvük Knowles’ Endről, vagy tudnak-e rólavalamit. Csak egy lepusztult ház, úgyhogy... - Mit mondott? - A lány szeme kikerekedett. - Hogy egy lepusztult ház... - Előtte. Azt mondta, Knowles’ End? - így hívják a házat. Vagyis hívták valamikor régen. Most már csak pókok és rothadó fa tanyája. A lány úgy nézett Memphisre, amitől a fiú nagyon kényelmetlenül érezte magát. Látta, hogy Evie keze megremeg. - Várna itt egy kicsit, Mr. Campbell? Csak egy pillanatra. Evie O’Neill végigsietett az előtéren, sarkai kopogtak a kopott márványpadlón. Miközben Memphis az üres előcsarnokban álldogált, a kalapjába kapaszkodva, hirtelen ráébredt: mi van, ha a lány azt hiszi, ő a Pentagram Gyilkos? Memphis nem várta meg, amíg Evie visszajön. Kisurrant a bejárati ajtón, futva megtett pár háztömbnyi távolságot, és csak akkor lassított, amikor észrevette, a fehérek furcsa pillantásokat vetnek rá az utcán. Sétálva ment tovább, és bevetette elbűvölő mosolyát, mintha a világon semmi gondja sem lenne, még ha közben hevesen vert is a szíve. Továbbra is szélesen mosolyogva Memphis befordult egy sarkon, és egyenesen nekiment egy lánynak. Elkapta, amikor a lány elveszítette az egyensúlyát. — Elnézést kérek, kisasszony! — Rajta csak, kérje - felelte a lány egy ismerős, füstös hangon. Memphis elvigyorodott. Szíve megint kalapált, de ezúttal az örömtől. — Csak nem a Kreol Hercegnő? — Nem kéne egyfolytában így egymásba botlanunk, Költő - felelte Theta. A múzeumban Evie Will-lel, Sammel és Jerichóval a nyomában tért vissza az üres előtérbe, és Memphis Campbellnek még az utcán sem látta nyomát. — Épp itt állt! - sóhajtott nagyot Evie. - És, bá , Knowles’ Endről beszélt! Nem gondolod, hogy ez különös? — Biztos vagy benne, hogy nem egy riporter volt? - kérdezte Wiil. - Gondolom; az is lehet - értett vele egyet Evie. - De olyan őszintének tűnt! Egy szimbólumról kérdezett, egy szemről... ó, tessék! Lerajzolom.

Evie felvázolta a szemet és a villámjelet, és Will felé tartotta. Sam közelebb lépett Evie-hez, és így szólt: - Erről a szimbólumról kérdezett? - Mit is mondtál, hogy hívták? - kérdezte Will. - Memphis. Memphis Campbell - válaszolta Evie. - Tudja, mit jelent ez a jel, professzor? - érdeklődött Sam. Nagy érdeklődéssel pillantott a rajzra. Will alig nézett a papírra. - Még sosem láttam. Most, kérlek, ne zavarjatok! Dolgoznom kell. - Sarkon fordult, és otthagyta őket a hallban. Memphis és Theta Mr. Reggie étkezdéjében ült Harlemben két egg creammel, és csak beszéltek és beszéltek. Theta úgy érezte, azóta nem beszélt ennyit, hogy először találkozott Henryvel. Megnevettette Memphist az apró, idétlen történeteivel a show-bizniszről, afiú pedig a lottóról és a tippek begyűjtéséről mesélt, és arról, milyen idegesítő tudott lenni Isaiah, de Theta számára nyilvánvaló volt, mennyire szereti az öccsét. Olyan sokáig beszélgettek, hogy mindketten elvesztették az időérzéküket. Thétának már a színházban kellett volna lennie, de csak legyintett. - Majd azt mondom nekik, hogy kigyulladt a metró - mondta. - Biztos, hogy nem kérsz még valamit? Egy szendvicset, egy levest? — kérdezte Memphis. - Utoljára mondom, hogy jó így - felelte Theta. Tudatában volt, hogy mindenki őket bámulta odabent. Amint felnézett, és elkapta a pillantásukat, gyorsan leszegték a fejüket, és az evőeszközzel matattak, vagy úgy tettek, mintha újságot olvasnának. Olyan sok minden volt, amit a fiú még meg akart kérdezni a lánytól. Hol született? Még mindig szokott álmodni a szemről? Gondolt egyáltalán rá a razzia estéje óta? O is ébren feküdt a plafont bámulva, maga elé képzelve az arcát, ahogy Memphis tette? - Egy Ziegfeld-lány, mi? - mondta végül. -'Hallottam, hogy a költői állás már foglalt - viccelődött Theta. - Ha már a költészetnél tartunk, olvastad Langston Hughestól Az elgyötört bluest? - „S messze az éjszakába szólt e dallam” — idézte Memphis őrülten vigyorogva. - „Kihúnyt a hold, s vele minden csillag” - fejezte be Theta. - Még sosem olvastam ilyen csodálatosat. - Én sem. A helyiség többi része - az edények csörömpölése a háttérben, a kassza vidám berregése, a duruzsoló emberek beszélgetése - mintha megszűnt volna létezni, és csupán ők ketten léteztek abban a pillanatban. Theta épp csak egy kicsit Memphis felé csúsztatta a kezét. A fiú is közelebb araszolt az övével, csak súrolva a lány ujjainak végét az övével. - Lesz egy házibuli most szombaton este az egyik barátomnál, Almánál, ha szeretnél eljönni — szólt Memphis. - Az jó lenne — felelte Theta. Az étkezdében mintha ismét felcsapott volna az élet zajainak örvénye. Egy idős férfi a homlokát ráncolva sétált el mellettük, és Theta és Memphis visszahúzták a kezüket, és egy ideig hallgattak.

EGY SZÖRNYŰ DÖNTÉS Evie és Jericho késői ebédjét fogyasztotta a Bennington kopott étkezőjében. Jericho beszélt valamiről, de Evie a gondolataiba mélyedt. Állát egyik öklén egyensúlyozva bambult a kávéjára, amit már jó tíz perce kevergetett, oda sem figyelve. - Úgyhogy hátba lőttem a férfit - szólt Jericho, Evie-t tesztelve. - Érdekes - felelte Evie anélkül, hogy felnézett volna. - És azután levágtam a fejét, amit most az ágyam alatt tartok. - Persze - mormolta Evie. - Evie. Evie! A lány felnézett, és halványan elmosolyodott. - Igen? - Nem is figyelsz rám. - O, dehogynem, Jericho, ma-xo-lú-te! - Mit mondtam az előbb? Evie üres tekintettel bámult rá. - Nos, bármi volt is az, biztos nagyon, nagyon értelmes volt. - Azt mondtam, hogy hátba lőttem egy férfit, és levágtam a fejét. — Biztosan megérdemelte. Jaj, Jéricho, ne haragudj! Csak arra tudok gondolni, kell hogy legyen kapcsolat John Hobbes és a gyilkosunk között. — De miért? Evie nem beszélhetett neki a dalról, és anélkül nem igazán tudta megmagyarázni. — Nem gondolod, hogy érdekes, hogy ötven évvel ezelőtt voltak olyan megoldatlan gyilkosságok, amik hasonlítottak ezekhez? — Érdekes, de távoli. De ha szeretnél többet tudni róluk, visszamehetünk a könyvtárba... Evie felmordult. — Kérlek, hadd ne kelljen oda visszamennem! Jó leszek. Jericho alig láthatóan elmosolyodott. — A könyvtár a barátod, Evie. — A könyvtár talán neked a barátod, Jericho, de engem ma-xo-lú-te ki nem állhat. — Csak tudnod kell, hogyan használd. - Jericho a villájával babrált. Megköszörülte a torkát. — Valamikor megmutathatnám neked, hogy kell. Evie hirtelen kihúzta magát. -Jericho! - kiáltotta vigyorogva. A fiú visszamosolygott. — Nem lenne probléma. Még akár... — Tudok valakit, aki utánajárhatna nekünk a régi gyilkosságoknak! — Kit? - kérdezte Jericho. Remélte, nem hallatszódik ki a csalódottsága. — Valakit, aki tartozik nekem egy szívességgel. Evie a Bennington telefonfülkéjéhez rohant, és bevágta maga mögött az üvegajtót. - Kapcsolja az Algonquint, kérem, négy, öt, hét, kettő — szólt a kagylóba, és várt, amíg a központos varázsol a telefonnal.

- T. S. Woodhouse, Daily News. - Mr. Woodhouse, itt Evie O’Neill. Amiatt a szívesség miatt telefonálok, amit megígért. - Mi lenne az? - Elő tudna ásni valamit egy megoldatlan manhattani gyilkosságról 1875 nyaráról? Hallotta, hogy a riporter kuncog a vonalban. - Történelemdolgozatot ír, Sheba? - Csak majd mondja el, mit talált, kérem. Nagyon fontos. O, és Mr. Woodhouse; ez maradjon kettőnk, illetve a telefon között. Megértette? - Amit csak akar, Sheba. A tervével elégedetten Evie kilépett a telefonfülkéből, és elindult vissza az étkezőbe. Amikor elment a lift mellett, az ajtaja kinyílt, és odabent a nyugtalan Miss Lillian toporgott. - Jaj, nekem! Lefelé jöttem, pedig felfelé akartam. - Egy szatyor frissen vett áruval bajlódott, és Evie felajánlotta, hogy segít neki elcipelni a nehéz táskát a lakásáig. - Gyere be, gyere be, kedveském - hívogatta Miss Lillian. - Olyan jó, ha vannak látogatók. Felrakom a teavizet. -Jaj, kérem, miattam ne bajlódjon - felelte Evie, de az idős hölgy már a konyhában volt. Evie hallotta a gyufa sercegését és a felszisz- szenő gázt. Nem akart itt ragadni beszélgetni. Ez volt a baj azzal, ha az ember felajánlja a segítségét az öregeknek. Majdnem megbotlott egy cirmos cicában, ami ijedten nyávogott egyet majd elviharzott. Egy másik macska, fekete, sárga szemekkel, egy asztal alól kémlelt ki. Alig lehetett látni a homályos szobában. Miss Lillian visszajött, és felkapcsolta a lámpát. - Milyen bájos otthonuk van — sikerült Evie-nek bókolnia, remélve, hogy a grimaszát mosolynak nézi. A hely borzasztóan rendetlen volt. Papír- és könyvhalmok mindenütt, minden egyes négyzetcentiméteren valami csecsebecse trónolt: díszes órák, amiket különböző időre állítottak be, bronz gyertyatartók sötét gyertyákkal, amik már csonkig égtek, Thomas Jefferson mellszobra, egy bekeretezett kép ünnepélyes zarándokhölgyekről egy dombon, növények, elhalt virágok vázában, amiknek kiszáradt vize nyomot hagyott az üvegen és egy kis, festett kép, ami valószínűleg a fiatal Lilliant és Adelaide-et ábrázolta kikeményített kötényükben. Ha járna díj a szörnyű ízlésért, gondolta Evie, a Proctor nővérek testhosszal megnyernék. - Itt van a teád, kedveském! Ülj csak le! - szólt Miss Lillian, és egy hintaszékre mutatott egy régi orgona mellett. - Köszönöm - felelte Evie, máris kifogásokon gondolkozva, hogy miért is kell távoznia: beteg nagybácsi, égő ház, hirtelen kialakult üszkösödés. - Addie és én szinte a kezdetektől a Benningtonban élünk. 1875 tavaszán költöztünk be. Áprilisban. - Összehúzta a szemöldökét. - Vagy talán májusban. - 1875 tavaszán - ismételte Evie töprengve. - Miss Lillian, emlékszik egy őrült, John Hobbes történetére, akit 1876-ban akasztottak fel gyilkosságért? Miss Lillian gondolkodva összeszorította a száját. - Nem mondhatnám. - Egy Ida Knowles nevű nő meggyilkolásával vádolták. - Ó, Ida Knowles! Igen, rá emlékszem. Állítólag megszökött egy hozományvadásszal. És aztán... igen, igen, most már emlékszem! Az a férfi... -John Hobbes.

- Őt gyanúsították. Ó, rossz embernek tűnt. Sírrabló volt, ha jól emlékszem. Egy sarlatán. - Emlékszik az ügy bármely részletére, vagy valamire vele kapcsolatban? Egyáltalán bármire? - Evie a teájába kortyolt. Különös íze volt. - Nem, attól tartok nem, kedvesem. Én egy idős hölgy vagyok. Á, itt van a mi Addie-nk. Miss Adelaide karjában hozta be a sárga szemű, fekete macskát. A hölgy olyan fekete ruhát viselt, ami valószínűleg még Teddy Roosevelt elnöksége alatt élte virágkorát.; - Rajtakaptam Hawthorne-t, ahogy próbálta megenni a begóniáimat, a kis kópé - dörgölte az arcát a nyávogó macska bundájához. - Miss O’Neill épp Ida Knowles ügyéről kérdezősködött - emlékszel rá, ugye, drágám? és arról a rettenetes férfiról, akit felakasztottak érte. De én, attól félek, nem sokra emlékszem. Hawthorne, gyere ide és egyél a tálkádból! - Rátett egy kis csirkesalátát a lábánál álló tányérra, a macska pedig kiugrott Adelaide karjából és odasietett. —Az üstökös éjjelén akasztották fel - mondta Miss Addie révedezve. - Salamon Üstökösének éjjelén? - kérdezte Evie óvatosan. - Igen, pontosan. Ő akarta így. Ez volt a végső kívánsága. - John Hobbes azt kérte, hogy Salamon Üstökösének éjszakáján akasszák fel? - kérdezte megint Evie. Biztos akart benne lenni, hogy jól érti. Fontosnak érezte, bár nem tudta, miért. - Vajon miért kért ilyet? - Az üstökösök erős ómenek! - csacsogott Miss Lillian. - Az ősi népek úgy hitték, ezt és a következő világot elválasztó lepel ilyenkor a legvékonyabb. - Nem értem. - Ha szeretnél átjárót nyitni a nagy szellemvilágba, hogy biztosítsd a visszatérésed, mi lehetne megfelelőbb alkalom, hogy megrendezd a halálodat? - De Miss Proctor, ez lehetetlen - felelte Evie a lehető legudvariasabban. - Ez egy lehetetlen világ — jegyezte meg Miss Lillian mosolyogva. — Idd meg a teádat, kedvesem! Evie lenyelte a maradékot, kiköpködve a kis tealeveleket. - Szép talizmánod van - dicsérte meg Miss Addie, Evie medáljára pillantva. - O, ezt a bátyámtól kaptam - válaszolta Evie. Nem fejtette ki bővebben. Ha elmondta volna, hogy Jamest megölték, együtt érző szavakat mormolnának, vagy számba vennék az összes elhunyt rokonukat, és akkor egész nap itt ülhetne. El kell innen szabadulnia. Miss Addie egy ujjal előrenyúlt, és megérintette a féldollárost, közben elsápadt. - Micsoda szörnyű, meghozandó döntés! - Hogy érti? - kérdezte Evie. -Addie belelát az örök lélekbe - felelte Miss Lillian. - Addie, kedvesem, kihűl a teád, és még sok dolgunk van. - Miss Lillian hirtelen sietősen felpattant. — Attól tartok, most el kell búcsúznunk, Miss O’Neill. Köszönjük a látogatását. - Egy szörnyű döntés - ismételte Miss Addie, és olyan együtt érzőén nézett Evie-re, hogy a lány reményvesztettnek érezte magát. Odakint, a folyosón pislákoló fényben - miért nem tudják megjavítani a lámpákat ezen az ósdi helyen? - Evie John Hobbes különös utolsó kérésére gondolt. Azt hitte, visszajöhet a halálból? Ez természetesen nevetséges volt, egy egoista őrült - aki minden bizonnyal volt — képzelgése. Két héten belül ugyanez az üstökös visszatér New York egére.

Miközben a nyikorgó liftet várta, a hideg végigfutott a hátán, bár nem tudta, mitől. Azt kívánta, bár megbeszélhetné ezt Mabellel, hogy együtt nevessenek a Proctor nővérek borzalmas berendezésén, de ő és Mabel még mindig nem békültek ki. Még sosem telt el ennyi idő úgy, hogy ne beszéltek volna, és Evie nem tudta eldönteni, hogy dühös Mabelre, vagy inkább szörnyen hiányzik neki a lány. Amikor a liftajtó kinyílt, ujjai megálltak Mabel emeletének gombja fölött. Az utolsó pillanatban végül a földszint gombját nyomta meg. A Proctor nővérek telezsúfolt lakosztályában Hawthorne hízelegve dörgölőzött Miss Adelaide lábához. A másik szobában a húga a napi teendőkről fecsegett. Miss Addie Evie teamaradékára pillantott, megvizsgálva a mintát, amit a tealevelek hagytak a csésze alján, majd összevonta a szemöldökét.

A TOMBS Malloy nyomozó beviharzott a múzeumba, mogorván átnyoma- kodva a kíváncsiskodók között, és haragos pillantást vetve bárkire, aki a Pentagram Gyilkosról próbált kérdezősködni. - Miss O’Neill - köszönt, megemelve a kalapját. - A bá most épp nincs itt, nyomozó. Van valami áj fejlemény? A férfi a könyvtár felé intett. Evie szólt Samnek, hogy vegye át a helyét, majd bekísérte Malloy detektívet a könyvtárba, és becsukta az ajtót. Malloy kalapját egy bronz sasszoborra dobta. - Követtük a nyomot, amit a nagybátyja adott a Testvérgyülekezetről. Kiderült, hogy ezt a vallási kultuszt az elmúlt pár évben ismét felélesztették. A városiak már panaszt tettek rájuk. És találja ki, ki a vezetőjük? - Gondolom, nem Will Rogers. - Jacob Gall testvér - válaszolta meg Malloy a saját kérdését. A nyomozó kivett egy marék mogyorót a Will íróasztalán álló üvegedényből. - Állítólag Salamon Üstökösének eljöveteléről prédikál, amit a Fenevadé követ majd. - Hatásszünetet tartott. — Kiderítettük, hogy állatokat tenyészt, amiket néhány hetente behoz a városba, eladni a henteseknek. - Micsoda mészáros! - Bizony. És mindegyik gyilkosságnál itt tartózkodott. Szóltam a fiúknak, hogy menjenek el érte, és hozzák be. De még nem volt hajlandó beszélni. Gondoltam, a nagybátyja megpuhíthatná. Evie az ajkába harapott. - Nyomozó, esetleg én megpróbálhatnám? . Malloy felvonta a szemöldökét. - Kikérdezni egy lehetséges gyilkost? Attól tartok, nem. - Talán egy lánynak megnyílna. Végül is, én nem jelentek olyan fenyegetést, mint a rendőrök. - Értékelem a bátorságát, Miss O’Neill, de ez nem a maga feladata. - Ismét felvette a kalapját, és elköszönt. Amint elment, Evie kirohant az előcsarnokba. A múzeum tele volt látogatókkal, és most az egyszer azt kívánta, bár ne így lenne. Fel-le ugrált, próbálva átlátni a fizető vendégek feje fölött. - Sam! - kiáltotta. - Sam Lloyd! Szükségem van rád! Sam vigyorogva lépett mellé. - Tudtam, hogy egyszer így lesz. Evie a szemét forgatta. - Hűtsd le magad, pajti! Segítened kell bejutnom a Tombsba. - Nem tanultad már meg a leckét? - Ó, Jericho! - szólt Evie. - Átvennéd a csoportot? Szükségem van Samre egy életbe vágó küldetéshez. - Abban én is segíthetek — felelte Jericho. - Máris azt teszed! - trillázta Evie. Karját Samébe fűzte, és az ajtó felé rángatta a fiút. - Útközben beavatlak.

Sam és Evie kölcsönvette Will régi autóját, hogy a Felső West Sídéről eljussanak a város hírhedt börtönéhez. Hosszú volt az út, és Sam beszédes kedvében volt. - A barátod, Mabel, még mindig az óriás után lohol? - Jericho után? Mm-hmm - felelte Evie, szinte összerezzenve a barátod, Mabel szavakra. - Mi van abban a srácban? - Csak azért nem kedveled, mert utál téged. - Nem ez az egyetlen oka - válaszolt Sam. - Mire gondolsz? - Semmire. Gondolom, te is kedveled az óriást. - Jerichót? Ó, ő nagyon aranyos, gondolom. - Szóval mégsem kedveled — szólt Sam mosolyogva. - Nem ezt mondtam. Elhaladtak a Tin Pan Alley lemezkiadói mellett a Huszonnyolcadik utca nyugati felén, és már a Gramercy Park előkelő sorházainál jártak. - Tartós kapcsolatban vagy? — kérdezte Sam kicsivel később. - Senki sem tud olyan sokáig megtartani. A fiú rápillantott a szeme sarkából. - Ez most kihívás? - Nem. Csupán a tények közlése. - Majd meglátjuk. - Még mindig jössz nekem húsz dollárral - jegyezte meg Evie. - Sokkal inkább hasonlítasz rám, mintsem gondolnád, Evie O’Neill. -Há! - Azt akartam ezzel mondani, hogy jobban kedvelsz, mintsem gondolnád. - Inkább csak vezess, Lloyd! A kocsi továbbzötyögött, el egy csapat sötét öltönyös férfi mellett, akik keménykalapjukat a fejükre szorították az East Kiver felől érkező majd. a kanyonszerű utcákon végigsöprő, erős szélben. - Van számodra itt valami - mosolygott rejtélyesen Sam. Evie felvonta a szemöldökét. - Igazán? Mi az? Már mondtam, hogy a bank zárva van. - Egy kis ragyogó nyakbavaló. - Előhúzott eg.y nyakláncot a zsebéből, és a lány felé nyújtotta. Evie elhűlve kiáltott fel! - Szentséges szivar! Ez igazi gyémántnak látszik! Honnan szerezted? - Elhinnéd, ha azt mondanám, egy nagylelkű nagynénitől? - Nem. - Nem is gondoltam. Ahonnan van, ott senkinek sem fog hiányozni. Van még nekik egy csomó. Evie felsóhajtott. - Sam... - Ismerem a fajtájukat. Csakis magukkal törődnek. Felvásárolnak mindent, amit a magazinokban meg a hirdetőtáblákon látnak, és meg is feledkeznek róla, amint megjelenik valami más. - És Will bácsi szerint még én vagyok cinikus! - Evie visszagyömöszölte a nyakláncot Sam kabátzsebébe. - Nem vehetsz csak úgy el mindenfélét, ami nem a tiéd, Sam.

- Miért nem? Ha az iparmágnások teszik ugyanezt, akkor hősök. Ha az olyan kisemberek, mint én, akkor bűnözők. - Ez úgy hangzott, mintha egy bolsevik mondta volna. Ugye nem vagy te is anarchista? - Bombák és forradalom? Nem az én stílusom. Nekem megvan a magam küldetése - felelte Sam, az utolsó mondatot kissé harciasán ejtve ki. - Miféle küldetés? Lopott ékszerekkel csavarni el a lányok fejét? Sam rásandított a szeme sarkából. - Hallottál már a Bölény Tervről? - Nem mondhatnám. - Nos, ha megpróbálnál utánakeresni, semmit sem találnál. Egy titkos kormányhadművelet volt a háború alatt. - Akkor te honnan tudsz róla? - Az anyám részt vett benne. Megcsinált valamilyen tesztet... - Tesztet? Miféle...? - Nem tudom. Bármi is volt, elég jól szerepelt. Ő és az apám csúnyán összekaptak miatta. Hallottam őket a másik szobából. Anyám azt mondta, úgy érzi, mennie kell. „Mit tehetnénk?”, kérdezte. Az apám nem engedte. Szereti a nem szót. Sam tekintete elkomorult. - Mindegy, talán úgy egy hónappal később megjelentek ezek a kormánynak dolgozó fickók. Náluk voltak az apám papírjai. Azt mondták neki, ha nem működik együtt, visszaküldik Oroszországba. Az apám nem akart visszamenni Oroszországba, hogy éhen haljon vagy megöljék. Volt egy szép háza és egy prémvállalkozása. Úgyhogy aznap éjjel anyám összepakolta a holmiját, és elment. Csak egy levelet küldött haza. Legtöbb részét kisatírozták. De azt írta, jó munkát végeznek, ami fontos az országnak. Azt mondta, megváltoztatja majd az emberiséget. És aztán nem hallottunk róla többet. Amikor az apám írt nekik, azt válaszolták, influenzában meghalt. Nyolcéves voltam. - Sajnálom. Ez rettenetes. - A délutáni napsütésben a város délibábként ragyogott. - Bár a Sam Lloyd nem hangzik túl oroszosán. - Szergej Lubovics. Az apám Lloydra változtatta a vezetéknevünket, amikor ő és anya megérkeztek az országba. Amikor megszülettem, ragaszkodott hozzá, hogy Samnek nevezzenek el. Mint a haza nagybácsiját.87 - Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan - heccelte Evie. - Hol van most az apád? - Gondolom, otthon, Chicagóban. - Nem is tudod? - Az apám és én nem jövünk ki valami jól. Szeret nemet mondani, mire nekem igent kell válaszolni. Nem tetszett neki, amikor már én is nemet tudtam mondani. Az meg pláne nem, amikor elé álltam, hogy ki akarom deríteni, mi történt valójában anyával. - Azt hittem, azt mondtad, meghalt. - Ezt akarták velünk elhitetni. Két évvel ezelőtt ezt kaptam. - Zsebéből elővette a gyűrött képeslapot, rajta a fákkal és a hegyekkel. Evie úgy tett, mintha most látná először. - Szép. Honnan jött? - Nem tudom. A hátulján a felirat, itt. Oroszul van. Evie megnézte a finom, egyértelműen női kézírást. - Azt jelenti: „kis róka”. Az anyám így becézett. Csak ő hívott így. Ebből tudtam, hogy még életben van, és meg fogom találni. Úgyhogy eljöttem. Egy ideig a

tengerészethez csapódtam, amíg rá nem jöttek, hogy még csak tizenöt vagyok. Aztán csatlakoztam egy cirkuszhoz. - Neee! - Cserkész becsszó. - Nem vagy cserkész — mutatott rá Evie. Bukkanónak mentek, és Evie egy pillanatra Samnek esett. - Bocsi. - Elvörösödve ült vissza. Sam elmosolyodott. - Nem kell bocsánatot kérni. Talán nekihajtok még egynek. Evie megköszörülte a torkát. - A cirkusz? - A cirkusz. Akrobatának tanultam. Elég jó voltam a kötélen. Csak úgy suhantam. Még pilóta is voltam, különböző helyeken mutattam be légi mutatványokat a szárnyakon. - Egy mozgó repülőgépen? Sam vigyorgott. - Valamikor ki kéne próbálnod. De ha akarsz látni valakit, aki igazán jól csinálja, Béllé Butiért kéne megnézned, a lehengerlő légtornászt. - Mégis ki az? - Egy régi barát. Evie felvonta egyik szemöldökét. - Miféle barát? Sam mosolygott, de nem elégítette ki a kíváncsiságát. - A cirkusszal Coney Islandre jöttem. Amikor a télre délre indultak, Floridába, úgy döntöttem, itt maradok egy ideig, hátha tudok elég pénzt keresni, hogy megkereshessem az anyámat. Evie megint a képeslapra nézett. Gyönyörű kép volt a kék égről és magasra nőtt fákról, háttérben a hegyekkel. Visszaadta Samnek, aki ismét kabátjának biztonságos zsebébe csúsztatta. - Ezen nem igazán lehet elindulni. - Megtalálom - felelte Sam eltökélten. - Szóval, most már mindent tudsz rólam. Veled mi a helyzet? Hogy kerültél a nagybátyádhoz? Elmondja neki az igazat? Akkor lehet, hogy be kéne vallania, hogy megpróbált belelátni az édesanyja képeslapjába, de az semmit sem mutatott neki. Talán ideges lenne. Vagy megkérné, hogy próbálja meg újra. És ha akkor sem menne, hazugnak gondolná. - Megöltem egy férfit, amiért megsértette a becsületemet — válaszolta Evie könnyedén. - Ez csak természetes. És? - És... kiraboltam egy tízcentes boltot. Sosem lehet elég tésztakarkötőm. - Kinek lehet? És? - És... megvádoltam a város aranyiját, hogy felcsinált egy szobalányt. Sam halkan Rittyentett. - A hecc kedvéért? Evie felnézett. A nap olyan közelinek tűnt, mintha megérinthette volna; mint egy csillogó, alufóliás kellék egy Broadway show-ban. - Egy partin voltam csupa olyan „üresfejű üdvöskével”, akiket úgy megvetsz. Igen, én is egy voltam közülük. Késő volt, és sokat ittam, és... mindegy, csak valami pletyka volt, amit hallottam - hazudta. - De kiderült, hogy igaz. - Nem értem. Ha igaz volt, miért téged büntettek meg?

Evie azt kívánta, bár elmondhatná neki az igazat, de megígérte Willnek, hogy hallgat róla, és nem akart semmi olyat tenni, ami veszélyeztethetné New York-i tartózkodását. - Tényleg megöltem egy férfit Ohióban. - Hmm. És aztán elkezdődtek ezek a gyilkosságok New Yorkban. Véletlen egybeesés lenne? - Most megfogtál, Lloyd. Attól tartok, most már téged is meg kell öljelek. Légy oly drága, és ülj nyugodtan, amíg megfojtalak. — Evie játékosan a fiú nyakához nyúlt, aki elrántotta a kormányt, amitől az autó éles fordulatot vett, és Evie felsikított. - Hallgatok, mint a sír, nővér - felelte Sam, egyenesbe hozva az autót. — Csak ne nyírj ki minket! Leparkolták Will T-modelljét egy háztömbnyire a Tombstól, majd felugrottak a villamosra, ami végigcsörömpölt a Centre Street macskakövein. Az impozáns, elliptikus börtönt két oldalról egy-egy torony fogta közre, mindezt egy magas kőfal és egy vaskorlát határolta, amitől inkább hasonlított egy középkori erődre, mint egy modern, New York-i épületre. - Ha így jelzek - Sam ujjával megérintette orrának az oldalát az azt jelenti, hogy tereld el a zsernyák figyelmét, amíg én ellopom, ami kell. Érted? - Értem. De honnan tudjuk, hol tartják fogva? — kérdezte Evie kétségbeesetten. Amikor beléptek az épületbe, rendőrök és gazfickók fejetlen csoportosulásával találták magukat szembe. Mintha bűnözők nyílt estéje lenne a Broadwayn. Sam a pultnál álló rendőrhöz lépett. - Elnézést! A hölgy itt úgy hallotta, maguknál van a bátyja, Jacob Call. A rendőr tárgyalt valakivel telefonon, majd a fejét csóválva tért vissza. - Látogatók nem mehetnek be. - Értem. Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy nem odalent helyezték el. Épp múlt hónapban kapott tüdőgyulladást, és az a nyirkos levegő nem tenne jót a tüdejének - magyarázta Sam. A rendőr Evie-hez fordult. - A felügyelőtiszt irodájában van ezen az emeleten, úgyhogy megnyugodhat, kisasszony. Evie megrebegtette a szempilláit, és próbált elveszett pillantást vetni a férfira. - Köszönöm. Igazán lekötelezett, uram! Sam ujját az orrához érintve a titkos jelet használta, mire Evie megbillent és megingott a lábán. - Ó, óóó... - Olyan kecsesen ájult el, ahogy csak tellett tőle, a rendőr pedig elkapta. Evie résnyire nyitott szemmel figyelte, ahogy Sam ellopja a férfi kulcsait. - Ó, köszönöm, rendőr úr! Ha lehet, leülnék valahova, amíg ismét erőre kapok. A rendőr egy várótermi pádhoz vezette őket. Evie Samre kacsintott, a fiú pedig halkan a fülébe súgta, úgy, hogy attól a lány nyaka megborzongott: - Nővér, mi ketten nagyszerű párost alkotnánk. Elöl kisebb felfordulás alakult ki egy csapat részeg között, a rendőr pedig magára hagyta Evie-t és Samef, hogy odamenjen segíteni. A lány megragadta a fiú kezét, és maga után húzta az épület belsejébe. - Csak hogy tisztázzuk, nővér, én nem ezt íievezném pazar időzítésnek suttogta Sam, miközben ő és Evie végigsurrant a hírhedt börtön labirintushoz hasonló folyosóin. - Hogy jutunk át az őrökön? - kérdezte Evie. Észrevett egy rendőrt, aki egy íróasztalnál ült, és papírokat töltött ki.

- Bízd csak rám! - Sam - figyelmeztette Evie, amikor közelebb értek. A rendőr felnézett, és Evie-nek úgy tűnt, hogy egyenesen rájuk. Hallotta, hogy Sam alig hallhatóan mormog valamit, mintha egy ima lenne. A fiú felemelte az egyik kezét, mintegy pajzsot tartva maguk elé, és a rendőr ismét a papírjaiba mélyedt, mintha egyáltalán nem vette volna őket észre. Nagyon furcsa volt, és Evie azzal nyugtatta magát, hogy a fickó igazából nem is feléjük nézett. - Mekkora mázlink volt - szólt a lány, kifújva a levegőt. - Csak gyere tovább! - utasította Sam. Jacob Callt egy sötét és piszkos szobában találták meg, amiben csupán két szék és egy asztal állt. Ugyanazt a kezeslábast és fekete kalapot viselte, mint legutóbb. A medál most is a nyakában lógott. Ruhájának ujjat kissé feltűrte, és Evie kezdetlegesen megrajzolt tetoválásokat látott bilincse körül. - Üdv újra - köszönt Evje. - Emlékszik rám, Mr. Call? Call testvér alig pillantott rá. -Ja. - Úgy hallom, nem hajlandó beszélni a rendőröknek. Vajon miért? - Nem mondok nekik semmit. Ahogy magának sem — válaszolta. - Milyen kár! Reméltem, hogy jót dumcsizunk majd. Például erről. - Evie lerakta a Testvérgyülekezet könyvét kettejük közé az asztalra. Jacob Call tekintete elsötétült. - Ezt meg honnan szerezte? Evie kinyitotta a könyvet, és belelapozott úgy, hogy a férfi ne lásson bele. - Lenyűgöző olvasmány. Sokkal jobb, mint a Moby Dick. Mint például ez a rész. A tizenegyedik áldozathoz lapozott, a Fenevad Menyegzőjéhez a Napba Öltöztetett Növel. Letette az asztalra, és figyelte, ahogy Jacob Call félelemmel vegyes áhítattal néz bele. - Az áldozati rituálé. Elkezdődött, nem igaz? A Fenevad felemelkedése. A férfi előrehajolt, és egyik kezét áhítatosan helyezte az oldalra. - Ahogy az meg vagyon írva - mondta. - Amikor a tűz felragyog az égen, a kiválasztott bevégzi a végső áldozatot. A Fenevad előtör belőle, és kezdetét veszi az Armageddon. Evie-t ettől kissé kirázta a hideg. Igyekezett összeszedni magát. - És a Fenevad a rituális gyilk... öm, áldozatokkal jön erre a világra. Igaz? Jacob Call röviden bólintott. - A világ bűnbe esett. Az úr vérrel tisztítja azt meg kiválasztottján keresztül. - És maga a kiválasztott - próbálkozott Evie. A férfi megvetően elmosolyodott. - Miért kéne elmondanom magának? Maga nem a törvény vagy egy hívő. Csak egy kislány. - Ahogy Ruta Badowski? - vágott vissza Evie. Egyáltalán nem kedvelte ezt a Jacob Callt. — Mondja csak, tényleg elküldte a szemet a rendőrségnek, mintegy áldozatként a Fenevadnak, hogy így teljesítse be a jóslatot? - blöffölt. - I-igen. Dicsőség az úrnak. - Jacob Call nem .lenne valami jó pókerjátékos, gondolta Evie. Ebben a rövid, meglepetéstől figyelmetlen pillanatban megmutatta a lapjait. Nem tudta, hogy a lány hazudik. Nem ismerte a gyilkosság részleteit. - És Tommy Duffy kezei? Azokkal mit csinált? - folytatta a lány. Jacob Call tekintete megkeményedett. - Már mindent elmondtam, amit akartam. Többet nem mondok.

- Rendben. Csak még egy dolgot áruljon el! Egyet, és utána békén hagyjuk. A medálja mit jelent? Jacob Call továbbra is hallgatásba burkolózott. - Lépjünk le, Evie! - javasolta Sam. - Úgy hallom, jön valaki a folyosón. - Egyszerűen elbűvölő! - szólt Evie, szándékosan provokálva a férfit. — Muszáj egyet beszereznem magamnak. Flonnan szerezte? - Az úr nem lehet gúny tárgya! - nézett rá dühösen Jacob. - Ki mondta, hogy az arat gúnyolom? Csak az ékszerészének a nevére vagyok kíváncsi. Vagy talán megengedi, hogy megvegyem a magáét... — Evie előrenyúlt, mintha ujjával akarná megérinteni a medált, mire Jacob Call ököllel az asztalra csapott, amitől a lány hátra- ugrott. - Enyém, csakis az enyém! És az úr mondá: „Kend meg a te testedet es készítsed elő a te hazadnak falait. Kösd a te lelkedet a Szent Jelhez és viseld azt magadon mindig és védve leszel ezen életben, ahogy a következőben is. De vigyázz, nehogy a Szent Jel elpusztít- tasson. Mert akkor elveszíted a te lelkedet!” - Értem - felelte Evie, és próbált nem elmosolyodni. Megkapta, amire szüksége volt, bár a szíve még kalapált. - Akkor egyszerűen csak megnézem a TifFany’sban. Azért köszönjük. - Mi volt ez a zagy vaság a Szent Jelről, meg hogy kösd hozzá a lelkedet? — kerdezte Sam, miután kiosontak a Tombsból, és visszasiettek oda, ahol Will autóját hagyták. - Úgy látszik, azt hiszi, hogy hozzákötheted a lelkedet a medálhoz, hogy ez valamilyen mágikus tárgy, amivel tovább élhetsz. Sam Rittyentett egyet, majd megcsóválta a fejét. - Mikben nem hisznek az emberek! Szóval szerinted ő a gyilkosunk? Evie lassan megrázta a fejét. - Nem hiszem. A gyilkos nem adta fel Ruta Badowski szemét csomagként. Csak kitaláltam, ő pedig bevette. - Talán csak tetteti, hogy nem tudja. - Talán - értett egyet Evie, de nem volt róla meggyőződve. %y ujságosfiú az esti kiadást árulta a járdaszegélyen. - Extra! Extra! Daily News! Pentagram Gyilkos-exkluzív! Olvassanak el róla mindent! Evie odadobott némi aprót a kölyöknek, és a szalagcímre meredt:

MAJMOLÓ GYILKOS! A PENTAGRAMMEGSZÁLLOTT HÁTBORZONGATÓ TÖRTÉNETET ISMÉTEL? - Az a hazug! - füstölgött Evie. - Én adtam neki a fülest, ő pedig a saját céljaira használta fel! - Sose bízz a sajtóban, babám - jegyezte meg Sam. Evie a cikkhez lapozott, és együtt olvastak el azt az utcán, a járókelők forgatagában. - „1875 nyarán egy azonosítatlan férd részben megcsonkított holttestére találtak a Belmont versenypályán. A holttestre.különös tetoválásokat, köztük egy ötágú csillagot véstek, és ingéhez egy üzenetet tűztek. A tinta nagy részét elmosta az eső, de két szó olvasható maradt: csillagos és lovasa. - Evie elhűlve kiáltott fel: - A

Csillagos Ég, Halált Meglovagoló, Fakó Lovasa. A harmadik áldozat. Tényleg megismétli a történelmet. Bepattantak Will kocsijába, és visszahajtottak észak felé. Miközben Sam beállt az autóval, Evie berontott a múzeumba, félbeszakítva Will óráját. Felé tartotta az újságot. - Megvan a harmadik áldozat! — majd kirohant, otthagyva az értetlenkedő Willt és az osztályát. Will egy perc múlva bemasírozott a könyvtárba. - Evie, mi az ördögöt képzelsz, hogy csak úgy berontasz az órámra? Bá, ezt hallgasd! — Felolvasott neki T. S. Woodhouse cikkéből. — Ötven evvel ezelőtt! A harmadik gyilkosság ötven évvel ezelőtt történt... - Evie - intette le Will. - Ezért kezdte a gyilkos az ötödik áldozattal: mert a többi négyet már elkövették, és ő most csak befejezi a munkát! - Evie, Evie! — áhítottá le Will. — Jacob Call vallomást tett. - Hogy... mit? - Fél órával ezelőtt. Terrence felhívott. Mindent bevallott. Azt mondta, ő a kiválasztott, aki elhozza a végítéletet. - De nem ő a gyilkos. Nem lehet. - De igen, Evie. A rendőrök New Brethrenben megerősítették, hogy az elmúlt hat hónapban a Fenevad es Salamon Üstökösének eljöveteléről prédikált. Bevallotta a gyilkosságokat. Vége van. - Will hangja véglegesnek hangzott. - Miért nem tartasz egy szabad estét, és mész el a barátaiddal táncolni? Kiérdemelted. Most pedig vissza kell mennem az osztályomhoz. Evie a széles lépcsőn ült, és Will magyarázatát hallgatta, ami kiszűrődött a tanteremből, ahogy a gonosz természetéről beszélt. Jericho odajött és leült mellé. - Murnau88 Faustját játsszák a Palace-ben. - Pazar — felelte Evie, még mindig a gyilkosságokon agyalva. - Csak arra gondoltam, esetleg... Kopogtattak az ajtón. - Majd én kinyitom — sóhajtott Evie. — Valószínűleg egy újabb riporter. - Volna kedved velem eljönni — fejezte be Jericho, miközben figyelte, ahogy Evie elsétál. A néger nő, aki a múzeum lépcsőjén állt, magas volt, széles vállú, és nagyon csinos barna, kockás kosztümjében és bézs, vörös pántos kalapjában. Nem látszott riporternek; valójában tartása inkább egy királynőére hasonlított. - Segíthetek? - kérdezte Evie. A nő udvariasan, de hivatalosan mosolygott rá. - Dr. William Fitzgeraldot keresem. ; - Attól tartok, most épp tanít. - Értem. - A nő bólintott, mintha végiggondolna valamit. - Itt hagyhatom a névjegyemet? - Persze. A nő a noteszából elővett egy egyszerű, krémszínű névjegykártyát. Evie ujjával végigsimított a betűkön. Miss Margaret Walker, egy külvárosi címmel. - Mr. Fitzgeraldnak dolgozik? - kérdezte a nő. Volt valami furcsa abban, ahogy azt mondta: „dolgozik”, mintha gyanakodna valamire, amitől Evie tartózkodó lett. - Az unokahúga vagyok, Evie O’Neill. - Az unokahúga — csodálkozott Miss Walker. — Nos. Ez am a meglepetés!

Evie nem igazán tudott kiigazodni Miss Margaret Walkeren. Nem túl gyakran érezte magát ennyire elveszettnek valaki jelenlétében. - És ön a nagybátyámmal dolgozik, Miss Walker? Miss Walker szája megrándult, mintha egy mosollyal kacérkodna, mielőtt megkeményedett volna a tekintete. - Nem. - A nő elindult lefelé a lépcsőn, majd visszafordult. - Miss O’Neill, ha nem bánja a kérdést, hány éves? - Tizenhét. - Tizenhét. — A nő ezen elgondolkodott. — Legyen szép napja, Miss O’Neill! Evie megfordította a kártyát, és meglepetten látta, hogy Margaret Walker egy üzenetet hagyott rajta éppolyan precíz, letisztult kézírással, amilyennek ő is látszott. Visszajön. V Mi van megint itt? Ki volt ez a Margaret Walker? És honnan ismerte Willt? Amikor visszament a könyvtárba, Evie meglepődött, hogy ott találja Willt. - O, máris végeztél? Valaki épp most keresett. Egy nő. Itt hagyta a névjegyét. Will a kártyán álló névre meredt. Megfordította, és elolvasta a másik oldalát is. - Ki ez a nő, bá? - Nem ismerem - válaszolta Will, majd a szemetesbe hajította Margaret Walker kártyáját.

CSOMAGOLD EL BÁNATOD Evie álmodott. Az álmok egzotikus, tekergő logikájának világában egy régi fahintán ült a családi házuk mögött OhióKan, James pedig lökte. Két- ségbeesett szükségét érezte, hogy hátranézzen, hogy. megbizonyosodjon róla, ott van, hogy suttogva figyelmeztésse, de a hinta egyre magasabbra és magasabbra repült, ő pedig csak kapaszkodni tudott. A negyedik lökésnél olyan magasra lendült, hogy a medálja lerepült a nyakáról. Evie egyik kezével előrenyúlt, hogy elkapja, de leesett, és csak zuhant és zuhant, bele a bársonyos örökkévalóságba. Egy varjú kikapta a medált ujjai közül, és elrepült vele a háborgó, sötétszürke ég felé, egy hatalmas búzatábla fölött. A felhők villámokat köptek, amik a földbe csapódtak. A búza leégett. Evie maga elé tartotta a karját, hogy védje magát a hőségtől. Amikor leeresztette a karját, a Times Square elhagyatott utcáin találta magát. A Marlowe Industries óriási hirdetőtáblája alatt a rokkant veterán ült tolószékében, bögréjét rázva. - Eljött az idő - szólt. Will fényképéről a csinos nő korcsolyázott el mellette nevetve. — Ez annyira jellemző rád, William - mondta. Evie nevetést hallott, és amikor arra fordult, Willt látta, a fiatal Willt a családi képekről. De amikor megint odanézett, már James állt ott egy ismerős erdő szélén a homályban. Sápadt volt. Annyira nagyon sápadt! Kifejezéstelen szeme alatt sötét árnyékok húzódtak. Intett Éviének, aki követte aíxerdőn keresztül a katonai táborba. Egy hordó tetején egy gramofon fújta a zenét, lemeze csak forgott és forgott: — Csomagold el bánatod öreg batyudba, és mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj...89 Egy hosszú lövészárok előtt homokzsákok álltak falat. Egy szögesdrót kerítés mérföldekre nyúlt. És mindezen sűrűn ült a köd. — Örömötök s nevetésetek ne ismerjen bajt. Mosolyogjatok, fiúk, ez a módja... A fák fölött egy hosszú, csipkézett tető bukkant fel, mint egy elfeledett tündérpalota a ködfátyolban. Hol lehet James? A korong pörgött tovább: — Mi értelme aggódni? Az sosem visz előre... A katonák beszélgetve álldogáltak, bádogedényekből ettek, kulacsokból ittak. Evie pislogott, és a fiúk a másodperc töredékéig csontvázkísértetekké váltak. A lány sikoltott és eltakarta a szemét, de amikor megint odanézett, egyszerű katonák voltak megint. Egyikük felé fordult, és felemelte a kulacsát. A fiú elmosolyodott, és szájából sáskák röppentek elő. — Hát csomagold el bánatod öreg batyudba, és mosolyogj, mosolyogj, ... A talajt robbanás rázta meg. Egy villódzó, fehér fény hasított az égbe és terjedt szét gyors hullámokban, megtizedelve a fákat és a katonákat ott, ahol álltak - hús szakadt le a csontokról, szemek estek ki üregeikből, végtagok olvadtak el, szájak nyíltak meg nem hallott kiáltásokra, miközben a gramofon sercegett. Evie futásnak eredt. Csupasz talpa cuppogott a föld véres sarában, ami hálóingére, arcára, karjára is fröcsögött. A vér pipacsokká változott, amik a megperzselt fáknál nőttek ki a földből.

Meglátta maga előtt Jamest, háttal állt neki. Életben és sértetlen volt! James. A nevén szólította, de az álomvilágban nem jött ki hang a torkán. James, James!Már közel járt. Mindjárt odaér, és elmenekülhetnek erről a szörnyű helyről. Igen, elmennek. Minden, rendben lesz. Majd... A fiú lassan felé fordult, és levette gázmaszkját, és a lány észrevette, hogy gyönyörű arca rettenetesen sápadt és csontvázszerű, fogai kivillannak, mivel ajkai eltűntek. És aztán olvadni kezdett, mint a többiek. Evie reszketve ébredt. Felült, és térdét a mellkasához húzta, várva, hogy légzése megnyugodjon. Tudta, hogy ma már képtelen lesz aludni. Fáradtan indult a konyhába egy pohár vízért, majd leült Will irodájában, és az íróasztal rendberakásával próbálta lefoglalni magát. Felemelt egy kristály papírnehezéket. Egy levélkést. Egy bekeretezett képet a nőről, akit Will kesztyűjén keresztül látott. Ha akarta volna, mindezeket a tárgyakat tenyere közé foghatta volna, erősen koncentrálva, hogy előcsalogassa Will titkait. És Jerichóét. És Samét és Mabelét és Thétáét. A lista végtelen volt. De ez is egyfajta lopás volt: a beleegyezésük nélkül deríteni fel mások titkait. És nem volt biztos benne, hogy vállalni akarta a tudással járó felelősséget. Visszatette a fényképet biztonságos helyére, és tenyerét a féldolláros medálon pihentette a nyakánál; jelenléte melegséggel töltötte el. Sosem volt rá képes, hogy belelásson; a pénzérmét túlságosan átitatták a saját emlékei. De szerette, ahogy súlya a nyakára nehezedik. Ez volt az utolsó dolog, ami Jameshez kapcsolta, és James volt a kapocs minden jóhoz. Emlékezett a születésnapi üzenetre, amit az ajándék mellé kapott:

Boldog születésnapot, öreglány! Máris 7 éves lennél? Mire észbe kapok, már gardéniákat tűzöl a ruháidra, és az elülső verandán üldögélsz a látogatóba érkező fiatalemberekkel - természetesen drága bátyád őrző szeme előtt. Franciaország, attól tartok, elkeserítően latyakos. Nagyszerűen éreznéd itt magad,ahogy sárpitét csinálsz, és a németekre hajigálod őket. Holnap nagy nap lesz, így egy ideig nem írok. Itt van egy kis apróság, hogy emlékeztessen a fivéredre. Neköltsd el az összeset Hale a cukorkaboltjában! Szeretettel: James Egy héttel később kézhez kapták a szörnyű táviratot, hogy James meghalt. A családja összetört, és megint össze kellett ragasztani azt; egy beállított fénykép a szilánkos üveg mögött. Will íróasztalán a Daily News T. S . Woodhouse, a Pentagram Gyilkosról írt legújabb cikkénél volt kihajtva. A bátyja már régen halott volt, és valahol ebben a városban egy gyilkos szíveket tört össze.

Evie a medálját forgatta, miközben Ruta Badowski, Tommy Duffy és Eugene Meriwether gyászoló családjaira gondolt. Tudta, milyen érzés várni valakire, aki sosem tér haza. ismerte a fájdalmat, mint egy sebhelyet, ami elhalványodik ugyan, de sosem tűnik el teljesen. Will bácsi nem akarta, hogy a képességét felhasználja az ügyben; úgy gondolta, túl veszélyes. Tévedett. Az a veszélyes, ha nem használja. Nem mintha számított volna, most, hogy Jacob Call vallomást tett. Miért nem érezte ettől jobban magát? Jericho elfelejtette lehúzni a redőnyt lefekvés előtt, és ríiost az éjszakai bagoly város fáradt neonfénye felébresztette. A tükörhöz lépett, csupasz felsőtesttel megállt előtte, és a testére meredt. Magas volt, több mint hat láb magas, egy farmer széles vállával, aki lett volna, ha nem betegszik meg. Halkan kihúzta komódjának fiókját, és elővette a bőrtokot a rejtekhelyéről, egy kupac összehajtott trikó alól, kinyitotta, és ujját végighúzta a sötétkék fiolákon. Legszívesebben öklével zúzta volna szét őket. Ehelyett kezeit teste elé emelte, és egy ideig ott tartotta őket, vizsgálva, mielőtt ismét az oldalához ejtette volna azokat. Keze szilárd, bőre sima, szeme tiszta volt. Szíve egyenletesen, megnyugtatóan vert. Ha valaki ránéz, sosem veszi észre. Csak valaki hozzá nagyon közel álló tudhatja meg az igazságot. És senkit sem akart olyan közel engedni. Mozgást észlelt a lakásban, így résnyire nyitotta az ajtaját. Evie-t látta, aki épp kiment Will irodájából, vissza a szobájába. Az ablakokon beszivárgó, kékes ragyogás megvilágította testének alakját a hálóing alatt, mire Jericho gyomra furcsán összerándult. Lehordta magát, amiért leskelőd ik, de nem húzódott vissza. Amikor a lány eltűnt szem elől, halkan becsukta az ajtót, fekvőtámaszba helyezkedett, és büntetésből végigment a szokásos gyakorlatokon, magában számolva a kinyomásokat: Harminc... ötven... száz. Amikor végzett, teste izzadságtól csillogott, ami megnyugvással töltötte el. Az izzadság jó. Egészséges. Normális. Ismét felemelte a kezét. Szilárd, mint egy szikla. A bőrtokot trikói alá temette, és visszatolta a fiókot. Egy harlemi kertes házban Alma házibulija teljes gőzzel pörgött. Gabe trombitája úgy bömbölt és nyávogott, mint egy felajzott kandúr. A kis helyiséget megtöltötték a táncoló, iszogató, éneklő és az éjszakába kiabáló emberek. Amikor Memphis először lépett be a zsúfolt házba, karján Thétával, néhányan felvonták a szemöldöküket, és őket bámulták. Aztán abbahagyták, amikor Alma barátnője, Rita, egyenesen Thétához sétált, és hangosan így szólt: - Van egy cigid? - Theta pedig így felelt: - Van tíz is. Melyiket kéred? - mire Rita nevetett, és azt mondta: - Jó fej vagy - és utána már minden rendben volt. Hamarosan mindenki belevetette magát a partizásba. Vagy legalábbis majdnem mindenki. Gabe behúzta Memphist egy sarokba. - Tesó, amikor azt mondtam, találnod kellene valakit, nem egy fehér lányra gondoltam. Memphis nem akart erről Gabe-bel vitázni, így csak annyit válaszolt: - Ez egy szabad ország. — A konyhába ment, hogy vegyen két italt, de Gabe követte. - Nem, nem az. Ezt te is tudod. - Nos, annak kellene lennie. - A kellene és az az nem ugyanaz. Mi lesz, ha megun, vagy rósz- szabb, megvádol valamivel? Emlékszel Rosewoodra?

- Két sört! - fordult Memphis a pultoshoz. - Miért kevered bele azt a várost ebbe, Gábriel? - Az a város azért égett porrá, mert egy fehér nő azt állította... - Gab-ri-el! - kiáltotta Alma a lármán keresztül. - Most akkor fújod azt a kürtöt, vagy egész éjjel a szádat jártatod? - Ne kapd fel a vizet, cukorfalat - felelte Gabe.mosolyogva. Amikor visszafordult Memphishez, a mosoly eltűnt az arcáról. - Nem elég, hogy mindnyájunkat idenyomorítanak a külvárosba, és a legjobb asztalokat foglalják el a mi klubjainkban, amikör mi le sem ülhetünk az övéikben! Vagy hogy belülről próbálják meg átvenni az üzleteinket, mint ahogy az a Hotsy Totsyval történt. Most az egyikükkel akarsz parádézni? - Nem parádézok, Gábriel. - Tesó, ezzel csak a bajt keresed. Tegyél egy Szívességet mindnyájunknak: kísérd ki a főbejáraton, hívj neki egy taxit a belvárosba, és búcsúzz el tőle! - Ne mondd meg, hogy éljem az életem, Gabe - csattant fel Memphis. Gabe megragadta Memphis ruhájának az ujját. - Ha így folytatod, nem is lesz életed. A rossz emberek elkapnak, és azt már nem leszel képes meggyógyítani, amit tőlük kapsz. - Mondtam, hogy már nem tudok gyógyítani - sziszegte Memphis a fogain keresztül. Kibújt Gabe szorításából, kifizette a sört, és a táncolok felé indult, ahol Theta ült, a Gróf őrült zongorajátékára lengetve a lábát. - Valami gond van, Költő? — kédezte Theta. - Én nem ismerem a „gond” szót. - Hát persze - felelte Theta, a fiú arcát fürkészve. — Elég füstös itt a levegő, nem? Talán szívnunk kéne egy kis frisset? Alma házában tolongtak az emberek közöttük és a szemben lévő ajtó között. Egy örökkévalóság lett volna, mire ott átfurakodnak. így Memphis az ablak felé intett, és ő és Theta kimásztak rajta egy négy- szögletes kertbe, amit köteleken száradó ruhák szeltek keresztbe- kasul. A levegő kellemesen hűvös volt a benti fülledtség után. - Honnan jöttél? - kérdezte Memphis Thétától. - Mindenhonnan. - De hol él a családod? - Ebben az országban az emberek borzasztó kíváncsiak arra, honnan jössz és hol él a családod - morogta Theta. - Őszintén szólva, nem tudom. Az apám lelépett, mielőtt megszülettem. Anyám valami templomnak a lépcsőjén hagyott Kansasben, még kisbaba koromban. Amikor hároméves voltam, egy bizonyos Mrs. Bowers fogadott örökbe. Nem volt kifejezetten anyatípus. Amint meg tudtam kötni a szteppcipőt, az Orpheum Circuit91 színpadán találtam magam, heti nyolc fellépéssel. - Nem tudom elképzelni, hogy hagyhatott el téged bárki is - szólt Memphis olyan őszinte hangon, hogy Thétának egy pillanatra elakadt a lélegzete. - Vigyázz, költőkém! A végén még hiszek neked. - Az én szavamnak lehet hinni. - Igazán? Bizonyítsd be! Mondd el egy titkodat! Memphis egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. - Régebben képes voltam gyógyítani - válaszolta végül. - Harlemi Gyógyítónak hívtak. Mágikus Memphisnek. Havonta egyszer kiálltam a templomban, és rátettem a kezem az emberekre, elűzve a fájdalmukat, a betegségüket. - Most hülyéskedsz? - Theta tekintete komoly volt. Memphis a fejét rázta. ;

- Bárcsak úgy lenne! - Elmesélte neki, hogy halt meg az édesanyja, hogy veszítette el aznap éjjel a képességét, amit azóta sem kapott vissza. - Talán így még jobb is, gondolom. Theta figyelmesen hallgatta. Tudta, hogy a fiú őszintén beszél. El akarta mesélni Kansast. Hogy mit csinált, és miért kellett elmenekülnie. De melyik fiú maradna mellette, miután rájött? - Gyere csak ide! - Theta begörbítette az ujját, és Memphis követte a száradó ruhák két szűk sora között. Mikor már senki sem láthatta őket, megcsókolták egymást a körülöttük tomboló éjszakában. Az ajkuknak édes íze volt Alma kókuszos sütijétől és házilag főzött sörétől. - Kissé gyorsan történik minden, nem igaz? - jegyezte meg Memphis. Nem emlékezett olyan időre, amikor ne ismerte volna Thétát, amikor ne töltötte volna ki gondolatait és álmait. - Az élet gyors, Költő. Memphis két keze közé fogta a lány arcát, és száját az övéhez illesztette. Thétát még soha nem csókolták úgy, ahogy most Memphis. Voltak ügyetlen fiúk, akik kapkodtak idegességükben. Voltak színháztulajdonosok, idősebb „nagybácsik”, akik tapogatták, amikor elment mellettük, vagy „ellenőrizni” akarták a jelmezét, hogy annak még az alsóneműje is tisztességesen áll-e, férfiak, akiknek néha engedte, hogy megcsókolják, hogy elkerüljön valami rosszabbat. És ott volt persze Roy. A gyönyörű, kegyetlen Roy, aki csókjával is felsőbbrendűségét bizonygatta, mintha le kellett volna győznie Thétát, szájával kötve magához. Ezek a férfiak soha nem látták igazán őt. De Memphis csókja egyáltalán nem hasonlított az övékéhez. Szenvedélyes volt, mégis gyengéd: Vágyaik kölcsönös egyetértése. Egy csók, amin ketten osztoztak. A fiú öt csókolta. Vele volt. Memphis elhúzódott. - Minden rendben? - Nem - felelte Theta. - Mi a baj? Theta felnézett sűrű, sötét szempillái alól. - Abbahagytad. Memphis magához húzta. A lány belekapaszkodott a szárítókötélbe, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd mindketten nevetve a földre zuhantak egy adag ruhával, amiket majd megint ki kell mosni. - Maradjunk itt! - szólt Memphis, és Theta a fiú mellkasára fektette a fejét, szívének egyenletes ritmusát hallgatva, miközben a fiú átölelte. Odakint a város kavargóit és sóhajtott álmában. Egy csatornából gőz szállt fel, ami egy lámpaoszlop körül keringett, mint egy elfeledett isten csóvája. Mélyen a föld alatt, az új metró félkész alagútjaiban patkányok iszkoltak végig a síneken. Menekültek valami elől, amiről azt képzelték, üldözi őket, valami olyan elől, ami sokkal szörnyűbb, mint azt patkányálmaik megidézni képesek. Egy saját irodával rendelkező médium, akinek a szellemekkel való kapcsolata mindössze annyiból állt, hogy lábujjával meghúzott egy zsinórt, és így kopogott az asztalon, most hirtelen úgy érezte, jobb, ha kristálygömbjét letakarja, és elzárja a szekrényben. A kínai negyedben a sötét hajú, zöld szemű lány tiszteletteljesen hajolt meg ősei előtt, felajánlva imáit, és felkészült, hogy az álmok világában utazzon, az élők és holtak között. A Hudson mentén északra egy elhagyatott, lepusztult faluban a szél szellemlakosok iszonyú halálsikolyait vitte magával. Hangja erőtlenül visszhangzott az alatta elterülő faluban, így a kiskereskedés hátuljában ülő, dámajáték fölé hajoló férfiak idegesen

pillantgattak egymásra. A játékot egy pillanatra felfüggesztették, lélegzetüket visszatartották, amíg a szél és a hang elvonult. Máshol az országban hasonlóan érezhető volt a nyugtalanság: egy édesanya halott lányáról álmodott és felébredt — meg mert volna rá esküdni, hogy a Mama, itthon vagyok dermesztő szavakra. A Klán egy tagja otthagyta az erdei gyűlést, hogy egy öreg fánál könnyítsen magán. Hirtelen összerezzent, mintha egy akasztott lábai súrolták volna a vállát, megjelölve őt. Semmi sem volt ott, de azért vállához kapott, majd visszasietett a tűzhöz és fehérbe öltözött testvéreihez. Egy ojibva indián egy héja ezüstös csillogását figyelte, ami fölötte körözött, majd eltűnt. Egy régi farmházban egy kisfiú felrázta szüleit álmukból. - Két lány bújócskázni hív a kukoricatáblába - suttogta. Az apja álmosan visszaparancsolta az ágyba, és amikor a fiú elhaladt az emeleti ablak mellett, meglátta a lányok sápadt ragyogását. Hosszú szoknyájukban és nyakig begombolt blúzukban beleolvadtak a kukoricatábla szélébe, gyászosan hívogatva őt: - Gyere, gyere, játssz velünk!... És még messzebb, az amerikai tudatban misztikussá vált hatalmas prériken egy alak állt a sötétben, számolva a perceket; egy madárijesztő aratásra várva.

GABRIEL, AZ ANGYAL Gabe nem érezte a szellemek jelenlétét, miközben nyugatra sétált, hazafelé. A feje még mindig zsongott attól a marihuánás cigitől, amit Alma partiján szívott. Az éjszaka hűvösre fordult, és a markába lehelt, hogy felmelegítse. Jó nap volt, a legjobb, amire Gabe emlékezett. Találkozott Mamié Smithszel. Még csak tizennyolc volt, de a többi zenész úgy bánt vele, mintha ő is egy lenne közülük, vigyorogtak, amikor a szólóit fújta, és megdicsérték a játékát. A napját csak a Memphisszcl való veszekedés árnyékolta be. Mégis mit gondolt, hogy egy fehér lányt hozott a buliba? Persze csinos volt. De sok csinos lány volt, akik nem hoztak rá bajt - vagy legalábbis nem többet, mint amennyit a legtöbb nő szokott. Nem szívesen vált el Memphistől ilyen rossz szájízzel. Ő és Theta anélkül távoztak, hogy elbúcsúztak volna. Ha így akarta lejátszani, rendben. Amikor majd az a lány dobja valami fehér pénzeszsákért, kinek kell végighallgatnia az egész szomorú történetet? Gabe-nek. Egy hangra összerezzent. Egy, két, há’; egy, két, há’. Egy háromütemű traktus volt, mint egy rosszul komponált keringő. De amikor megfordult, senkit sem látott. Felidegesítette magát Memphis és a lány miatt, és most ez befolyásolta kedélyállapotát. Gabe felhúzta kabátjának gallérját, hogy ideiglenesen hárítsa a Hudson felől süvítő szél erejét, és folytatta az útját. A szélnek be kellett érnie annyival, hogy egy konzervdobozt rugdosson végig az utcán. Odafönt a Kilencedik sugárúti magasvasút üresen nyöszörgőit. Gabe magában visszajátszotta a nap legjobb pillanatait. A többi zenésszel érzett bajtársiasság. A kézfogás Clarence Williamsszel, aki fényes jövőt ígért neki az Okeh Reco'rdsnál. - Gondoskodunk róla, hogy a játékod mindenkihez eljusson - biztatta, és Gabe biztos volt a sikerben. A hang megint megzavarta a gondolatait - egy, két, há’,‘egy, két, há\ kopp, lép, lép, kopp, lép, lép. - Van ott valaki? - kiáltotta Gabe a homályba. Valami előugrott egy ott parkoló Ford széles kerekei közük és Gabe hátrahőkölt. Ahogy a macska végigosont a sikátoron, Gabe felnevetett. - Egek, te macska! Legközelebb szólj, hogy itt vagy! Nekem nincs kilenc életem. Fejét csóválva továbbment, halkan dudorászva Miss Mamié Smith dalának egy részletét, kezével ösztönösen játszva egy képzeletbeli trombitán. A magasvasút hídjának sínjei árnyékokat vetettek az útra, és Isaiah figyelmeztetése jutott az eszébe: A híd. Ne menj át a híd alatti Gabe a világért sem említette volna meg Memphisnek, de Isaiah-val határozottan nem stimmelt valami. Ez az ügy, hogy megjósolta Gabe jövőjét, jó példa volt erre. Isaiah túl messzire ment a viccével; Gabe tényleg elhitte, hogy a kölyök is megijedt. Túl nagy a képzelőereje - ez volt a baj azzal a fiúval. Egy, két, há’, egy, két, há\ kopp, lép, lép. Megint ez az átkozott hang! Gábriel megpördült. Flirtelen nagyon sűrű lett a köd. A Whoopee Klub fénye távoli derengés volt csupán. Ne menj át a híd alatt! Ott fog várni. Gabe szorosabbra húzta nyaka körül a gallérját. Miért hagyta, hogy annak a fiúnak az ostobasága így kikészítse? Léptek hangja visszhangzott. Mintha mindenhonnan jött volna. A köd még átha- tolhatatlanabb lett. Ez hogy lehetséges?

Hogy lett ennyire sűrű néhány másodperc alatt? Közelebb ért a folyóhoz? Eltévedt? Gabe összezavarodott. Melyik irányba voltak a klubok? A homályban egy füttyszó csendült fel. - Gábriel... Valaki a nevén szólította. Nem ismerte fel a hangot. - Ki van ott? - Gábriel, az angyal. A hírvivő... - Memphis, te vagy az? Hagyd ezt abba!... - Gabe próbált keresni valamit, amivel védekezhet, ha kell, de nem látott semmit. Ne menj át a híd alatti Ott fog várni. Ha ez valami tréfa, Gabe nem nevetett rajta. Sietve elindult előre. A férfi úgy lépett ki a ködből, mintha abból született volna. Ruhái divatjamúltak voltak, kezében ezüst sétapálcát tartott. Gabe-re mosolygott. Hűvös, hátborzongató mosoly volt, és Gabe megszédült. - Gábriel, az arkangyal, akinek harsonája az égbe hasít. - Ha trombitást keres, én már a Gróf bandájában játszom — szólt Gabe. Szíve hevesen vert. Csak valami furcsa manus sétapálcával, aki valószínűleg sokat ivott. Gabe simán leütné, ha arra kerülne a sor. Akkor meg miért rémült meg ennyire? Ne menj át a híd alatti Ott fog várni. Meghalsz. - Gábriel, akinek harsonája Keresztelő János születését hirdette. Jézus Krisztusét. És akinek kiáltása a Fenevad eljöveteléről tanúskodik - folytatta a különös férfi. Szeme mintha tűzben izzott volna, és Gabe rájött, hogy nem tud máshova nézni. - „És a nyolcadik áldozat vala az angyal áldozata, a nagy hírnöké, akinek mennyei muzsikája egyesítette a szférákat és köszöntötte az égi tüzet. És ímé, belefújt aranyharsonájába, hírül adva a Fenevad születését. A férfi mintha egyre nagyobb lett volna. Szemei ikerlángokként lobogtak, bőre hullámzott. Változott. - „És mondá az Úr: ímé üdvözölje és éltesse minden száj az Ősi Sárkányt, mert övé a tisztesség útja.” A ködből démoni suttogások iszonyú lármája hallatszott; egyenesen a pokolból jövő sóhajtások. - Rám nézel, Gábriel? Nézz rám és ámulj! Gabe nem tudott megszólalni. Mert a fölé magasodó dolog szavakkal leírhatatlan volt.

KONWLES’ END A lapok óriási betűkkel hirdették Jacob Call letartóztatását:

ELFOGTÁK A GYILKOST! Ó, TESTVÉR - NEKI MÁR ISTEN SEM SEGÍT! ELJÖTT A VÉGÍTÉLET! Bár Malloy nyomozó nem győzte hangsúlyozni a nyilvánosság előtt, hogy Jacob Call még csak őrizetben van, a közvélemény bírósága már meghozta felette az ítéletet, és bűnösnek találta. Ám Evie beszélt Jacob Call-lal. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudott sokat Ruta Badowski meggyilkolásáról. Mintha szándékosan akarta volna magára irányítani a figyelmet, amint bevitték. Evie hagyott egy békeajánlatot Mabelnek: egy fényképet Jerichóról, amit a lakásban talált. Egy levél mellé tűzte, amiben csak az állt: „Sajnálom, édes pofa. Megbocsátasz öreg cimborádnak? Evie.” Mabel úgy válaszolt, hogy azonnal felsietett, és megölelte Evie-t, majd megígérték egymásnak, hogy soha többé nem vesznek össze. Evie elintézett egy közös ebédet Jerichóval, aztán az asztalnál bejelentette, szörnyen sajnálja, de egy sürgős telefonhívást kell elintéznie. Amikor negyven perccel később visszament, látta, hogy a páros kellemesen társalog Tolsztojról. Nem mintha tombolt volna köztük a kémia és a szenvedély, de nem is néztek egymásra gorombán, és Evie ezt jó jelnek vette. Most Mabel és Evie egy szépségszalonban ült az Ötvenhetedik utcában köpenyeik alatt, miközben két fodrász megmosta és előkészítette a hajukat. - Mit szólnál egy kis kalandhoz? — kiáltotta Evie a mosdóba zubogó víz hangja fölött. - Miféle kalandhoz? - kérdezett vissza Mabel. - Bízol bennem, nem igaz? - Há! A beszélgetés egy pillanatra elakadt, amíg a fodrászok szárazra törölték a hajukat, az üres székekhez kísérték őket, és elkezdték megformázni Evie hullámait, és kifésülni Mabel hosszú loboncát. - Van úgy, hogy vakon meg kell bízni egy régi barátban, aranyom. Ez most egy ilyen alkalom - szólt Evie hosszú szünet után. - Különben is, mikor kevertelek bajba? - Szeretnél egy listát? - Mi van, ha azt mondom, ennek a Pentagram Gyilkoshoz van köze, és el kell végeznünk a szükséges nyomozást? - A fodrász fésűje megállt Mabel hajában, és Evie a szeme sarkából a nőre pillantott. - Fogadok, hogy maga velem jönne, nem igaz? - De még mennyire! Vinnék egy pisztolyt, és mind a hat golyót abba a borzasztó férfiba ereszteném. Azután leszúrnám, hogy biztos meghaljon. - A fodrász vállat vont, és folytatta a fésülést. - Az ember sosem lehet elég bizonyos. - Teljesen egyetértek — felelte Evie.

Aú! — kiáltott fel Mabel, amikor a fésű beleakadt egy gubancba. Kezét fájó fejbőréhez kapta. - Elnézést, kisasszony! Ez aztán a hajrengeteg. Nem gondolt még arra, hogy levágassa? - Ne is próbálkozzon! - sóhajtott Evie. - Mi már jó ideje győzködjük. - Rendben - határozta el Mabel. - Megcsinálom! Evie átölelte barátnőjét. - Mabel, végre átléptél a huszadik századba! Hip, hip, hurrá! - Carpe diem! - jelentette ki Mabel. A fodrász a fejét rázta. - Nos, en semmit sem tudok ezekről a külföldi mozisztárokról, de a Clara Bowfrizura pazarul fog állni magának - szólt, és kezébe vette az ollót. A nap egy gyönyörű, nagy labdára hasonlított, amikor Mabel és Evie leszállt a vonatról a Százötvenötödik utcában, és nyugatnak vették az irányt, végig a Tudorstílusú, terpeszkedő és kisebb, homokköves házak között, el az Öreg Farkas kocsma és Johnson kisboltja mellett. Befordultak egy sarkon, ahol egy ingatlaniroda állt, kiadó lakásokat hirdetve, majd továbbmentek a folyó felé, ahol egyre ritkábban álltak az épületek. Pár fiú poros kezeslábasban egy baseball-labdát passzolgatott, úgy kommentálva a játékot, mintha az egy Yankees- meccs lenne: — Babé Ruth áll a bázison, a Nagy Bambino, az Ütések Királya, és a lelátók felé lövi a labdát... A fiúk biccentettek a lányoknak, és Evie lengető mozdulatot tett. - Úgy üsd el, mint a Lövések Kalifája! - biztatta a fiúkat. Végül a lányok ráfordultak Knowles’ Endre, egy elfeledett mellékutcára, ami egy, a Hudsonre néző dombra kanyargóit fel. A ház úgy ült fent a szélfútta tetőn, mint egy vízköpő. - Kérlek, azt ne mondd, hogy oda tartunk! - hűlt el Mabel kifulladva. Hosszú utat tettek meg. - Nagy a valószínűsége, hogy patkányok falnak fel minket, vagy összefutunk Dr. Frankenstein szörnyével. - Micsoda izgalmas délután lenne! Legalább a város legdivatosabb frizurájában fogsz meghalni. A hajad ma-xo-lú-té elbűvölő! Úgy örülök, hogy végre levágattad! Mabel nem engedett a hízelgésnek. - Evie! Miért hoztál ide? Mi köze ennek a gyilkossági nyomozáshoz? - Úgy hiszem, ez lehet a Pentagra’m Gyilkos búvóhelye. Mabel elhűlve bámult rá. - Thétának igaza volt, tényleg illik rád az Évii becenév. Szerintem jobb, ha Sigmund Freudhoz fordulsz segítségért. Ő az egyetlen, aki képes lehet megérteni zavarodott elméd működését. Evie Mabelbe karolt. - Megosztok veled valami bizalmasat az üggyel kapcsolatban. De meg kell esküdnöd James király Bibliájára... - Ateista vagyok. - Meg kell esküdnöd az ateista Bibliára, hogy nem árulod el senkinek. - Nincs olyan, hogy ateista Biblia. - Akkor majd írunk egyet. Esküdj meg a Sejk sírjára! - Valentino sírjára esküszöm - ígérte Mabel. - Biztos forrásból tudom, hogy abban a házban nyomokra bukkanhatunk, amik segíthetnek azonosítani a gyilkost. - Ez nem volt hazugság; nem egészen.

- Azt hittem, a rendőrség már elfogta a gyilkost; azt a Jacob Call fickót. - Mabel Evie arckifejezését fürkészte. - Te nem hiszed, hogy ő a Pentagram Gyilkos. - Hívd ösztönnek! - Ó, ne! — ellenkezett Mabel. — Nem, nem és nem! - Kérlek, Mabesie! Ezt meg kell tennem. - Megtört, és mindent elmondott Mabelnek a nyomozásról, amit eddig kihagyott: Ruta csatját, a fütyülést, Komisz John kapcsolatát Knowles’ Endhez és Memphis Campbell különös, rövid látogatását a múzeumban, amikor azt állította, mintha laknának a házban. - Egek, Evie! - fakadt ki Mabel megborzongva, majd eltöprengett. Evie ismerte Mabel gondolkodó arckifejezését; az öreglány épp most fundált ki valamit. - A kellő óvintézkedések nélkül nem megyünk be oda. — Mabel intett Evienek, hogy kövesse, ahogy elindult lefelé a dombon, vissza a labdázó fiúkhoz. Ismeritek azt az öreg házat a dombon? - Igen, kisasszony - válaszolták. - Lakik ott valaki? Láttatok valakit bemenni vagy kijönni? - Oda senki nem megy be. Még fogadásból sem - felelte egyikük nyomatékosan. Mabel egy Látod? tekintetet vetett Evie-re. - Nos, mi bemegyünk. Ez egy... fogadás. A diáklány-egyesületünkkel tájékoztatta őket Mabel. A másik fiú a fejét csóválta. - A temetésére igyekszik, kisasszony. - Mit szólnátok tíz centhez? A fiúk követték őket a sarokig, ugyanis, ahogy mondták, az édesanyjuk ennél közelebb nem engedte őket. — Ha Miss O’Neill és én nem jövünk ki harminc perc múlva, szóljatok a rendőröknek! — utasította őket Mabel. — Mi aztán nem megyünk a rendőrökhöz. Azok éppolyan rosz- szak, mint a ház. — És mit szóltok ahhoz, hogy ha nem jövünk ki harminc perc múlva, nekidobjátok azt a baseball-labdat az ablaknak, amilyen erősen csak tudjátok, és hazaszaladtok az anyukátokért? Ezt megteszitek? — Ez az egyetlen labdánk. — Ötven cent — ígérte Evie. ; — Ötven cent? Kisasszony, úgy fogok dobni, mint Babé Ruth. — Remek! - Evie adott nekik egy-egy negyeddollárost. —Na most, bízunk bennetek, hogy résen lesztek, mint két igazi férfi, és őrködtök. Küldetést teljesítő lovagok vagytok. -Há? — Csak tartsátok a csipátokat azon a romhalmazán, és ne merészeljetek elszelelni! - intette őket Evie. Megeskették őket, majd egymásba karolva elindultak Mabellel Knowles’ End előttük magasodó romjai felé. A ház minden bizonnyal gyönyörűnek számított a maga idejében előkelő tornyocskáival, teraszával, két kicsi és egy nagy kéményével és ívelt ablakaival. Azonban most ezek az ablakok bedeszkázva álltak, és a két megmaradt zsalu egyegy szögön lógott, és akármelyik pillanatban leeshettek. A kétszárnyú tölgyfa ajtó megszürkült az évek során. Fémhegek jelölték azt a helyet, ahol a nagy kopogtató lehetett, de mostanra eltűnt — valószínűleg eladták vagy ellopták. Az ajtó zárva volt.

— Kell lennie egy bejáratnak. Nézd meg oldalt! - szólt Evie. Megbotlott valamiben a kertben; egy játék baba volt az. Porcelánarca megrepedt, és a sebhelyszerű varratokat penész nőtte be. Hátul volt a személyzeti bejáró. Evie kivett a hajából egy hajtűt, és kipattintotta az egyszerű zár- szerkezetet. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy éléskamrában találták magukat, magas szekrényekkel körülvéve. A helyiségnek rothadó, poros szaga volt. A deszkák rései között halvány fénycsíkok szűrőd- tek be. Evie elővett egy elemlámpát a táskájából, aminek fénynyalábja repedezett bádogtetőre és porszemekre esett. - Mi az ördögöt keresel itt, Evie? Nem tudta pontosan. Szüksége volt valamire, amiből kiolvashatja a szükséges részleteket. - Nézz körül, hátha találsz egy régi medált, rajta egy pentagrammal. - Pentagram, mint a Pentagram Gyilkosban? - kérdezte Mabel riadtan. - Ez csak egy medál — hazudta Evie. — Óvatosan, öreglány! Ó, te szentséges... Evie belépett egy szobába, ami minden bizonnyal bálterem lehetett a maga korában. Nehány bútor letakarva állt, amitől inkább tűnt temetőnek, mint otthonnak. Egy nagy kandalló mellett egy bár- sonykanapet látott, amit megevett a penész, tömése a padlóra folyt. A falakról csíkokban lógott a piszkos, sárga tapéta. Néhol teljesen eltűnt, felfedve a mögötte levő, rothadó gerendákat. Bármi értékes is volt a hazban, azt mar mind reg elhordták. Nem maradtak könyvek, ezüstneműk, dísztárgyak, semmi, ami segített volna Evie-nek. Még a csillárok is eltűntek. Az egyik sarokban egy pókhálóval benőtt, nagy zongora terpeszkedett; számos billentyűje hiányzott. Evie leütötte az egyik még meglevőt, ami élesen szólt a halott térben. Két billentyű közül egy kis, fekete pók mászott elő, és Evie elkapta a kezét. A szemközti falon egy törött tükör lógott, amiben a terem töredezett képként jelent meg. Evie egy pillanatra azt hitte, mozgást látott repedezett üvegében, és összerezzent. - Mi az? - kérdezte Mabel, és Evie rájött, hogy csak barátnőjét látta, ahogy közelebb jött. - Mit találtál? - Odakint láttam egy nagy kéményt, de ez a kandalló túl kicsi hozzá. - Nincs időnk építészeti elemzésre, Evie. Azok a fiúk bármelyik percben elszaladhatnak az édesanyjukért. Ha nem szaladtak el máris édes szódát venni. Nem kellett volna előre odaadni nekik a pénzt. - Keress tovább! - utasította Evie. - Mit? - kérdezte Mabel. Nem tudom. - Felmegyek. Mabel mellé rohant. - Evangeline Mary O’Neill! Egy pillanatra' sem fogsz magamra hagyni! Együtt maradunk, mint George és Ira Gershwin.92 - Ó, rapszódia! Akkor már nem leszek letört - tréfálkozott Evie, bár furcsa volt egy ilyen kriptában viccelődni. - Haladnánk, kérlek? Egy nagy lépcső vezetett fel az emeletre. Elegánsan faragott korlátja foltokban rohadni kezdett. A lépcsőfokok minden egyes léptükre nyikorogtak és recsegtek, és Evie remélte, hogy elbírják a súlyukat. Elemlámpájának fénye barátságtalan

olajportrékat világított meg, amik ezüstösen csillogtak a pókhálóktól. Egy hosszú folyosóra értek fel, amin végig, jobbra és balra is, ajtók nyíltak. Evie körbenézett, hátha elvihetne valamit, valamit, amiből kiolvashat valami személyeset. - Erre — szólt Evie, jobbra indulva. Több ajtónak is megrángatta a kilincsét, de mind zárva volt. A ház hátuljában még egy lépcsőt találtak. Ez keskeny volt, két oldalról fal vette körül, és egy padlásszobába vezetett, aminek tetőablakát bedeszkázták. A réseken keresztül kis napfény szűrődött be, de a homályt nem űzhette el. Evie végigjáratta elemlámpáját a szobán. Fénye egy baldachinos ágyra esett. Egy komódra és egy három részből álló tükörre. Egy szekrényre. Mabel óvatosan kinyitotta a szekrény nyikorgó ajtajait. Üres volt, eltekintve néhány kalaptól. A komódon egy megfakult kézitükröt és egy kefét találtak. Mabel hirtelen vérfagyasztó sikolyt hallatott. -- Mi az? Mi az? - kérdezte Evie, kalapáló szívvel. Mabel, még mindig sikítva, az ágyra mutatott, ahol Evie lámpájának fénykörébe egy sietve menekülő patkány alakja esett. Evie és Mabeí szinte egymás karjába vetették magukat, egyre csak sikítozva. - Ez volt az utolsó csepp, Evie! - kiáltotta Mabel. - Mehetnénk, kérlek? - Igen - egyezett bele Evie. Úgy érezte, megbukott. Amint megfordult, hogy kimenjen, lába megakadt valamibe, és Mabelre esett. - Evie! Halálra akarsz rémíteni? - Bocsi, öreglány! - Evie a padlóra világított. Az egyik padlódeszka egy része elrohadt, és alatta elrejtettek valamit. - Tartsd ezt! - adta át Mabelnek az elemlámpát. Nyögve felfeszítette a deszkát. - Mondd, hogy nem nyúlsz be oda! - sopánkodott Mabel. - Rendben. Nem mondom. — Evie elfojtott egy sikolyt, és ujjait lassan a rothadt deszka alá csúsztatta, a sötétségbe, óvatosan tapogatózva a tárgy után. Amikor az a kezében volt, egy kiáltással kirántotta, és megborzongott. - Szentséges szivar! Ilyet soha többet nem akarok csinálni. Mabel Evie mellé lépett. - Mi ez? Evie letörölte a porréteget a harisnyásdobozról, és felemelte a fedelét. Egy bőrkötésű könyv volt benne. Miközben Mab'el odatartotta a lámpát, Evie véletlenszerűen kinyitotta a könyvet. Az oldal tetején egy dátum állt: 1870. március 22. ; - „Ma éjjel Papa az étkezőasztalon fekszik a halotti lepel alatt, készen a temetésre. Én vagyok az utolsó Knowles leszármazott. Jaj, elvesztem!” - olvasta fel Evie hangösan. - Ida Knowles naplója - mondta döbbenten. - Ilyesmiben reménykedtél? - Nem, ez sokkal jobb! - Pazar. Húzzunk el innen! Ettől a helytől kiráz a hideg. Lesiettek a lépcsőn olyan gyorsan, ahogy csak tudtak anélkül, hogy kitörnék a nyakukat, majd Mabel a konyha felé indult, ahol bejöttek. De Evie egy ajtóra lett figyelmes, ami lassan, nyikorogva kinyílt mögötte, a folyosó másik végében. Eddig még nem vette észre. Mi van, ha fontos nyomot rejt? - Evie! Menjünk! - sürgette Mabel, de Evie már az ajtónál volt. Evie átlépte a küszöböt, és egy kis szobában találta magát. Volt ott még egy ajtó, különös módon a fal közepén. Elfordította rajta a kilincset, mire egy csapóajtó kinyílt alatta, ő pedig belezuhant egy ruhacsúszdába. Sikítozva tapogatózott valami után a sima felszínen, amiben meg tudna kapaszkodni,

valamiben, ami lassítaná az esést. Ahogy kipottyant a cső másik végén, a kabátja beleakadt egy kiálló részbe, és Evie ott himbálózott a talaj fölött. Óvatosan, a kabátjába kapaszkodva, leereszkedett. Azonban a kabát a gallérjánál elszakadt, es a lány a földre esett. Döngölt padlón landolt, nagyot koppanva, amitől megfájdultak a csjöntjai. Semmije sem tört el, de az elemlámpája eltúnt, uj brokatkabátja pedig cafatokban lógott. A ruhacsúszda szajaban ott maradt világos ruhadarabjának egy kis négyzete. Evie talpra tápászkodott. Várt, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez, és a helyiség lassan homályos alakot öltött. Egy régi kazán. Egy kerti kisasztal tele szerszámokkal. Zsinegen lógó, az elhanyagoltságtól rugalmatlanná vált, poros vásznak. Az egyik épp hogy megmozdult, és Evie-nek a torkában dobogott a szíve. Senki sem volt ott. De megmozdult; ebben biztos volt. Felemelte egyik kezét, és nagyon enyhe szellőt érzett. De honnan jött? Nem voltak ablakok ebben a sötét sírboltban. - Evie! Jól vagy? - visszhangzott végig Mabel pánikszerű, tompa hangja a ruhacsúszdán. - Evie! - Mabel, drágám, ezt látnod kéne: a legpazarabb italmérés van itt lent, és John Barrymore épp most kever nekem egy pezsgőkoktélt - viccelődött Evie, hogy megnyugtassa magát. - Ne merészelj most tréfálni! - Minden rendben, édes pofa! Megkeresem a lépcsőt. Egy perc és fent vagyok. Mabel tovább fecsegett. Mindig ezt tette, ha ideges volt, de Evie most halas volt erte, miközben végigbotladozott a homályos alagsorban. Kezét maga előtt tartotta, és követte az apró légmozgást. - ...el sem hiszem, hogy rávettél erre... A légmozgás egy falhoz vezetett. Ez lehetetlen; a levegő nem szűrődhet át a falon. - ...soha de soha többet nem követlek ilyen képtelen helyzetbe, Évii O’Neill... Olyan sötét volt! Evie végigfuttatta ujját a falon egy repedést keresve. A csendben mintha suttogásokat hallott volna, egy halk, egyenletes hangot. Karjától a nyakáig libabőrös lett. Igen, suttogások. Mint szárnyak verdesése. Rovarok döngése. Kutyák halk morgása. Ezernyi száj suttogása. - Nyugalom, öreglány, nyugalom - szólt magára hangosan. Ezt mondta James is, amikor korcsolyázni tanította a befagyott tavon, kezével kormányozva őt. Most a keze megremegett, amikor levegőt vett. Valami kemény megcsikordult, ahogy rálépett. Lehajolt, hogy megkeresse a tárgyat, és egy strasszcsat egy darabkájával emelkedett .fel. Egy cipőcsat. Éppolyan, mint amilyen Ruta Badowski cipőjéről hiányzott. Forgott vele a szoba, megszédült. Úgy ejtette ki a kezéből a csatot, mint valami tisztátalan dolgot. Megint felhangzottak a suttogások. Mintha valami mozgott volna a sötétben. Az öreg kazánban tűz gyulladt, és Evie hátraesett a hirtelen felcsapó lángoktól, amik éppolyan gyorsan ki is aludtak. Odaföntről hangos puffanást hallott, amit Mabel sikolya követett. - Mabel! Mabel! - kiáltotta Evie. - Azok a kölykök bedobták a labdát, egy örökkévalóság után! - szólt le Mabel a csúszdán keresztül. — Jobb, ha lelépünk, mielőtt jön az anyjuk, és letartóztatnak birtokháborításért. Evie végigbotorkált az alagsoron a kiutat keresve, es szó szerint felkiáltott örömében, amikor végre megtalálta a lépcsőt. Gyorsan felszaladt a rozoga

lépcsőfokokon, és addig verte az ajtót, amíg Mabel ki nem engedte. Egymásba karolva futottak ki a főbejáraton a megnyugtató napfénybe, nem törődve a zárral. Meg sem állták, amíg el nem érték a metróállomást, és meg nem látták a város hosszú fémgerincének sínéin feléjük zakatoló szerelvényt. Evie tudta, hogy Will dühös lesz, ha elmondja neki az aznapi felfedc- zőútjukat Knowles’ Epdben. Azonban remélte, hogy megnyugszik, ha megmutatja neki Ida naplóját, amit sikerült elkoboznia Mabeltől azzal az ígérettel, hogy majd együtt elolvassák, miután megmutatta Will bácsinak. Most leült a múzeum könyvtárának emeletén egy asztalhoz, egy asztali lámpa mellé, és elolvasta a könyv végén lévő pár bejegyzést.

1874. szeptember 7. A ma éjjel a csodák estéje volt! Az elsötétített szalonban az en draga Marym eltávozott szüleim szellemet idezte meg. Megfogtuk egymás kezét, és Mary és Mr. Hobbes különös nyelven kezdett beszelni. Kopogás hallatszott, és a gyertya fénye meglobban t a viasz fölött, majd elaludt. Teljes sötétség borult ránk. - Ne ijedj meg, drága virágszálam. - szólt Mary ti anszban, és én rögtön tudtam, hogy a drága Papa beszél rajta keresztül. Ó, felém intézett szavait hallani, ilyen misztikus messzeségből — a minket elválasztó függöny felemelkedett a legdrágább percekre olyan vigaszt nyújtott, mint semmi más! - Hogy vannak az orgonáim? - kérdezte Mama, ahogy életében is tette. A drága orgonái! Alig tudtam megszólalni a mellkasomban érzett vágyódástól. - Gyönyörűek, mint mindig - feleltem, és bár nem volt helyénvaló, nem tudtam megállítani patakzó könnyeimet. Október 3. Mr. Hobbes rettentő különös férfi. Furcsa nyakbavalót visel, egy kerek medált, amin szokatlan szimbólumok állnak. Mary szerint ez egy titkos rend szent ereklyéje. Olykor látom, hogy a hűvös könyvtárban ül, és egy ősi szöveget tanulmányoz. Azt állítja, a Jóisten vezette őt, hogy megtalálja két összenőtt tölgyfa rejtett üregében. A könyv misztikus szövegét a következő világ kulcsai szövik át, amit, mondta bocsánatkérően, nem oszthat meg a be nem avatottakkal. Ezután elzárta a könyvet egy vitrinben, és zsebre tette a kulcsot. Kissé arcátlannak találtam4 hogy így kisajátítja a vitrinemet. De Mary azt mondja, Mr. Hobbes spirituális ember, akit nem érdekelnek jó Idi aggodalmak és tulajdonjogok. Bár kedves tőle, hogy a saját költségén felügyeli a ház felújítását, ami hagy örömmel tölt el, mivel Knowles Endet régi pompájában szeretném látni. Október 28.Micsoda lárma!Mr. Ilobbes kalapácsai se nappal, se éjjel nem nyugszanak. Felköltöztem a régi padlásszobába, hogy távol legyek a portól és a szörnyű zajtól. November 22. Mr. Hobbes nem enged le a saját pincémbe. Amikor emiatt kifakadtam, mézesmázos hangon azt felelte, hogy borzalmas szerencsétlenség történt odalent, és ki kell cserélni a régi kazánt, ahogy minden mást is. Eközben végig mosolygott, de én észrevettem, hogy kék szeme nem ezt a kedvességet tükrözi, hanem hidegen csillog. Január 15. Nem érzem jól magam., ágyban kell maradnom. Mary szerint kimerített a drága szüleimmel való gyakori beszélgetés fájdalma és az adófelügyelő állandó, fizetésre felszólító levelei. Nincs annyi pénzem, amennyit követel.

- Add el nekem Knowles Endet, drágaságom, én pedig kifizetem az adót, és akkor úgy élhetsz tovább, mint azelőtt, észre sem véve, hogy nem te vagya ház egyetlen tulajdonosa. Jó híred sosem látja kárát — tanácsolta nekem Mary. Nem bírnám elviselni a kínt, hogy eladjam Knowles' Endet, de mennyivel rosszabb lenne aukción elveszíteni! Át kell gondolnom. Mary édes borral kínált, és ragaszkodott hozzá, hogy az egészet megigyam nyugtalan idegeim csillapítására. Január 20. Álmaimat a legborzasztóbb rémképek zavarják meg. Április 21. Mr. Hobbest a sötét szalonban találtam, meztelenül. -Nézz rám és ámulj!- recsegte. És közben szeme úgy égett a sötétben, mintha tűz gyúlt volna ki bennük. Ezután semmire sem. emlékszem, csak hogy jóval dél után ébredtem fel az ágyamban, és a fejem sajgóit. Marj azt hajtogatta, hogy nincs szükségem orvosra, csak pihenésre, és majd ó gondoskodik rólam. Május. Nem tudom., milyen nap van, mert a napok úgy összefolynak, minta, folyó hullámai. Különös szeánszokat tartanak odalent. Hallom őket, de. túlságosan gyenge és rémült vagyok, hogy lemenjek '. Augusztus. Szörnyen meleg van. Utálatos bűz kering a házban, amitől felkavarodik a gyomrom. Az albérlőnk elment, nem tudom, hová. Szeptember l.A fenevad á ház folyosóin ólálkodik, mindenkit megrémítve. A néhány megmaradt szolgálónk fél tőle. A leghihetetlenebb mesékkel áll elő. Egyszer azt állította., egy letűnt, kiválasztott törzs utolsó élő tagja. Pedig tudom, hogy olyan szegény volt, mint a templom egere, a semmiből jött, és egy brooklyni árvaházban nevelkedett. Mindig valami újat talál ki, és már képtelenség kibogozni, mi a valóság és mi átverés. Szeptember 20 .Nem iszom többet annak a nőnek az édes borából. Szeptember 28. A bor megvonásától szörnyű beteg lettem. Egy hétig az ágyat nyomtam, hánytam, és lázálmok gyötörtek. Az utolsó megmaradt szolgálónk, a drága Emily vigyázott rám. Bevallotta, éppannyira fél, mint én. Úgy tűnik, egy zárt szobára bukkant, aminek ajtaját nyitva felejtették, és majdnem a halálába zuhant egy csapóajtón és egy csúszdán keresztül, ami szerinte csakis a pincébe vezethet. Október 3. Az éjjel sikításokra ébredtem, de már nem. tudnám megmondani, hol végződött az álom., és hol kezdődött a valóséig. Október 8. Emily már hat napja nem jelent meg. Október 10. A agy erőfeszítéssel ma felkeltem az ágyból, és lementem. .4 zsalukat bereteszelték, és a ház úgy festett, mint egy sírbolt. - Hol van Emily? - kérdeztem Mr. Hobbest minél higgadtabban, beír hálóingem alatt remegtek a térdeim.

- Kissé hirtelen távozott, hogy nővérével legyen, aki gyermekáldás előtt áll —felelte a szörnyeteg. - Különös, hogy nekem nem említette, és nem kérte el a bérét - jegyeztem meg. - Nem akarta kegyedet ilyen apróságokkal zargatni- válaszolta. - Akkor miért hagyta itta táskáját?- kérdeztem, mivel előzőleg bementem a szobájába, és ott találtam, érintetlenül. Ekkor Mrs. White jelent meg mellette, nem is kérdés, hogy hangom vonzotta oda. - Gondoskodunk róla, hogy visszakapja az a szegénypára! Annyira aggódott a nővére miatti Milyen nő hagyja hátra a táskáját? Október 13. Mr. Ilobbes megint arra intett, ne menjek le a pincébe. - Nem biztonságos - magyarázta. Volt valami a hangjában és hűvöskék tekintetében, amitől visszamenekültem. a szobámba. Október 15 .Mintha maguk a falak suttognának. Ó, valami rettenetes szerencsétlenség közelegi Október 17. Mrs. White vidékre utazott, hogy médiumként ajánlja fel szolgálatait. A sarlatán! Egyedül maradtam a házban vele. Október 19 .Ma, amikor láttam, hogy Mr. Hobbes kocsija kihajt az udvarról és elindul az utcán, lesiettem, és egy hajtűvel megpiszkáltam a vitrin zárját, majd hallottam, hogy kattan egyet. Azután elolvastam ezt a rettenetes könyvet. Szentségtörő! Obszcén! Tele elfajzott, mocskos dolgokkal! Alig tudtam megállni, hogy ne hajítsam a kandallóba. Veszélyben vagyok! írtam még egyszer drága kuzinomnak, és mindent elmeséltem neki. Miért, ó miért is adtam el a házat annak a szörnyű nőszemélynek? Csalás és megtévesztés! Hazugság és még több hazugság! Vissza kell szereznem. IdaKnowles vagyok, és ez az én házam, amit az apám épített. De előbb még utánajárok, mi zajlik a pincében. A saját szememmel kell látnom. - Mi zajlott a pincében? - kérdezte magától Evie. Jericho zihálva dugta be a fejét a könyvtár ajtaján. - Evie, segítenél itt? Egy egész tömeg érkezett. - Jövök — felelte, és félretette a naplót.

ELŐÉRZET Memphis kilépett a borongós, szürke, hűvös és nedves reggelbe. Az éjszakai eső őszi levelek záporát zúdította az útra, ahol kusza arany- szőnyeget képeztek. Octavia megkérte Memphist, hogy söpörje el őket, mielőtt elindulnának a templomba, és a fiú így is tett. Egy lapátra kotorta majd a szemetesbe dobta őket. Egy négyajtós rendőrautó szirénázva ment végig a Broadwayn, majd egy második és egy harmadik követte. Memphis áthajolt a kapun, hogy lássa, mi történik. Megállított egy szomszédot, aki arra haladt el. - Mi történik? - Úgy hallom, találtak egy holttestet a Szentháromság temetőben - felelte a férfi. - A Szentháromság temetőben bőven akad holttest. Az egy sírkert - szólt Memphis morbid humorral. - Úgy gondolják, a Pentagram Gyilkos lehetett - tette hozzá a férfi, majd végigsietett az utcán, a többiek után. Memphis letette a seprűt, és követte. A Szentháromság temető nagy kovácsoltvas kapuja előtt tömeg gyűlt össze, néhányan még köntösben, papucsban és fej kendőben ácsorogtak. Az anyák visszaküldték gyermekeiket a járdára, és meg- hagyták nekik, hogy maradjanak ott, hacsak nem kérnek egyet a fenekükre. Rendőrök lepték el az öreg temető lankáit, ahol annak idején a függetlenségi háború egyik nagy csatája zajlott, emléktáblája még mindig erre emlékeztetett. Memphis hátrább ment, és felmászott egy lámpaoszlopra, hogy jobban lásson. Az utcán elhűlt kiáltás hangzott fel, amit a megdöbbenés újabb sikolyai követtek, ahogy a hír szájról szájra járt, úgy fodrozódva végig az embereken, mint egy mindent elsöprő hullám. Memphis észrevette Floydot, a borbélyt, így lehuppant az oszlopról, és hozzá sietett. - Mi az, Floyd? Mi történt? Floyd szomorúan nézett rá, és megcsóválta a fejét. - Semmi jó, Memphis. Memphis úgy érezte, mintha jégdarabot nyelt volna, ami most lassan szétolvadt a testében. - Ki az? - kérdezte, de szíve máris a torkában dobogott; egy előérzet. - Gábriel Johnson. Azt beszélik, a gyilkos kitépte a száját, és úgy akasztotta fel, mint egy megfeszített angyalt.

A HALÁL TÖBBÉ RAJTA NEM URALKODIK Memphis a Mother AME Zion templomban ült egy zsúfolt pádon Octavia néni és Isaiah között. Elöl Gabe fényes koporsóját liliomtakaró fedte be; magának Mamié Smithnek az ajándéka. Mindenhol ültek, még a hátsó fal mentén is végig álltak. Szorosan voltak az épületben, és a nők falegyezőkkel hűtötték magukat, amiket a halottasház ajánlott fel. Brown tiszteletes fellépett a pulpitusra, és szomorúan hajtotta le a fejét. - Egy fiatalember, akit leírhatatlan kegyetlenséggel fosztottak meg életétől, annak delelőjén. Szinte elviselhetetlen fájdalom... Az emberek sírtak és szipogtak, miközben Brown tiszteletes Memphis halott barátjáról és ígéretes életéről beszélt, ami túl hamar ért véget. Memphis nagyot nyelt, amikor arra gondolt, hogy veszekedtek halálának előestéjén. Azt kívánta, bár visszamehetne az időben, hogy rendesen megbeszéljék a dolgot. Bár megállította volna Gabe-et, hogy ne egyedül menjen el a partiról! Ha együtt indultak volna el, vajon még élne? Elővette Gabe szerencsehozó nyúllábát. Mrs. Johnson adta neki még korábban, így szólva: - Azt akarná, hogy a tiéd legyen. Mintha a testvére lettél volna. - Memphis a tenyerébe szorította. -A halál többé nem uralkodik Johnson testvérünkön - harsogta Brown tiszteletes. - Ámen — kiáltotta egy nő. - Mert, ahogy a Bibliában áll: „hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.” „Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” így mondá az úr. - Halleluja — kiáltották többen is. Majd: - Az úr szava. - Imádkozzunk most Gábriel Rolly Johnson testvérünkért, hogy Jézus Krisztus szíve oltalmazza és leljen örök békére. Ámen. - Ámen - felelte a gyülekezet. A kórus dalra fakadt: - Gázolj a vízbe, gázolj a vízbe, gázolj a vízbe, az Úr zavaráfel a vizet.. ? Az ismerős spirituálé szomorú hangjai végigsöpörtek Memphisen, rettenetes mélységekbe húzva, mintha csak a zsebébe gyömöszölt kövek lettek volna. Octavia néni egy zsebkendőbe zokogott, halkan imádkozva: „Uram, uram”. Olykor kesztyűs kezével Memphis felé nyúlt, és megszorította a vállát, hogy megnyugtassa, de a fiú dermedten, száraz szemekkel állt. Lenézett Isaiah-ra, aki a cipőjét bámulta. Eszébe jutott, amit Isaiah Gabe-nek mondott Mr. Reggie-nél: Meghalsz. Tényleg belelátott a fiú Gabe jövőjébe? Mi van, ha valaki kihallgatta a beszélgetést? Mi van, ha valaki szólt a rendőrségnek? Nem számít, mi lesz, meg kell védenie Isaiah-t. Az istentisztelet után a temetési menet megkezdte lassú, gyászos útját végig a Broadwayn. A temetést a Jávorszarvas Klub állta, és ragaszkodtak a tisztességes búcsúhoz. Tagjai elöl meneteltek láncaikban. Az élen Charles Papa, kalapját a mellkasára szorítva. Mögötte Harlem néhány kiváló zenésze bús gyászdalt játszott fúvós hangszerén, őket fekete ruhás női kórus kísérte. Gabe koporsóját egy platós

kocsi vitte végig az utcákon ideiglenes nyughelyére a Merrick halottasházba. Később majd családi körben temetik el. A járdákat riporterek lepték el jegyzetelve és fotózva; épp időben kapva le kalapjukat az elhunyt előtt. Memphis lassan, kötelességteljes léptekkel haladt a koporsó mögött a halottasházig. Nem járt odabent az édesanyja halála óta, és most nem 'tudott volna vele szembenézni. — Szükségem van egy kis levegőre — magyarázta Octaviának, aki megpaskolta az arcát, szegénykémnek szólította, és intett neki, hogy menjen csak. Memphis észrevétlenül az összecsődült emberek közé olvadt, akik a Pentagram Gyilkos legújabb áldozatát akarták látni. Néhányan csak kíváncsi lézengők voltak. Páran feldühödtek, és felelősségre vonták a rendőrök láncát. Nem kapták már el a gyilkost? Nem volt rács mögött? Most mi lesz? Mit tesznek, hogy megvédjék New York polgárait? Mikor lesznek ismét biztonságban? A rendőrök hallgattak. A sarkon Memphis észrevette a lányt a múzeumból. Nem nekik kellene segíteniük elkapni a gyilkost? Ok miért nem kapták el őt eddig? Memphist elöntötte a méreg, egyenesen Evie O’Neillhez masírozott, és megkocogtatta a vállát. A lánynak beletelt egy másodpercbe, mire felismerte. - Maga az. Mr. Campbell. - Tudják már, ki a gyilkos? - Még nem. Memphis bólintott, állkapcsa megfeszült. - Ismerte...ismerte az áldozatot? - kérdezte a lány. - A legjobb barátom volt. - Nagyon sajnálom - felelte, és Memphisnek úgy tűnt, komolyan sajnálja. Nem úgy, mint a riporterek, akik annyit mondtak, „részvétem”, majd olyan kérdéseket tettek fel, hogy a barátja a kábítószer rabja volt-e, vagy hogy szerinte lehet-e a dzsesszt okolni a haláláért. - Memphis! Théta hangjára Evie és Memphis is megfordult. A lány futva közeledett az utcán még színpadi sminkjében és a kosztümjére vett kabátban. Evie látta az alatta megcsillanó aranyflittereket. Theta sietve megölelte Evie-t, majd Memphishez fordult. - Jöttem, amint meghallottam - szólt. - Ti...ti ketten ismeritek egymást? - kérdezte Evie. - Meghalt - mondta Memphis elcsukló hangon. - Gabe meghalt. Theta halk, megnyugtató szavakkal vigasztalta a fiút, és Evie furcsán érezte magát, ahogy ott álldogált némán. - Részvétem a barátja miatt — szólt végül, bár ez mintha üresen csengett volna. Memphis ránézett, tekintete megkeményedett. - Szeretnék segíteni, hogy megtalálják Gabe gyilkosát. - Van valami, amit megtehet - kezdte Evie bizonytalanul. - Segítené a nyomozásunkat, ha lenne nálunk valami az elhunyttól... öhm, Gábrieltől. Lehetőleg valami olyan, ami a halálának estéjén is nála volt. - Az hogy segíthetne? — kérdezte Memphis. - Kérem - felelte Evie. - Kérem, bízzon bennem! Éppúgy el akarjuk kapni, mint maga. Memphis a zsebébe nyúlt, és előhúzta a nyúllábat. - Ez volt a kabalája. Mindig nála volt. - Köszönöm. ígérem, hogy nagyon vigyázok rá«- vette át Evie, de Memphis már nem figyelt. Theta a kezét a fiújába csúsztatta, és már csak egymás szemébe néztek. Evie elsétált, magukra hagyva őket személyes, néma beszélgetésükben.

A sajtó a barikádokhoz nyomakodott, nyilatkozatokért kiáltozva, hogy kicsaljanak belőle néhány mondatot, miközben a rendőrök néma kősziklákként álltak előttük. T. Sf Woodhouse elöl, középen állt. Evie megpróbált észrevétlen maradni. - Nahát, csak nem az én Shebám az? - kiáltott fel, elállva az útját. — Érdekes, hogy mindig így egymásba botlunk. - Akkor miért nem hagy békén? - Csak nem haragszik a miatt a cikk miatt? - Dehogynem! Szívességet kértem magától, erre ellopta a fülesemet, és megjelentette az újságban. T. S. Woodhouse magyarázkodva tárta szét a karját. - Riporter vagyok, Miss O’Neill. Hadd tegyem jóvá! Meséljen, mit tud a mostani esetről, és exkluzív cikket közlök magáról. Talán biztosíthatok néhány bekezdést, ahova azt ír, amit akar. Maga lesz a leghíresebb flapper Manhattanben. - Sajnálom, többé már nem állok szóba riporterekkel. Továbbment, Woodhouse pedig szedte a lábát, hogy tartsa a lépést. - Ugyan már, Sheba! A zsaruk nem adnak ki semmit, csak ugyanazt a maszlagot szajkózzák. Tudjuk, hogy Jacob Call nem lehet a Pentagram Gyilkos, hacsak nem utasított valakit a rács mögül, vagy nincs tettestársa. Nahát... tettestárs. Ez jó. - Viszlát, Mr. Woodhouse! T. S. Woodhouse megragadta Évre karját, mire a lány olyan pillantást vetett rá, hogy a férfi kénytelen volt elengedni. Fejével a többi riporter felé intett. - Ezek a fickók előnyben vannak, nekem mára semmim sincs. Nekem köszönheti, hogy Will nagybátyja múzeumát már mindenki ismeri. Most próbálok magamnak is nevet szerezni. Érti? Értette. Ahogy azt is, hogy T. S. Woodhouse bármit megtenne, mondana, bárkin átgázolna egy jó sztoriért. Hiba volt vele egyezkedni. És ideje volt, hogy a férfi elnyerje büntetését. - Rendben, Mr. Woodhouse — felelte Evie. — Úgy hisszük, a gyilkos egy ősi, misztikus írás alapján szedi áldozatait, a neve Ars Mysterium. - Valóban? — kapta be a horgot Woodhouse, szinte nyáladzva a hírtől. - Ez jó. - Nos, senkinek se említse, még a kiadójának sem - Evie az ajkába harapott és a nyakát nyújtogatta, mintha meggyőződne róla, senki sem hallgatózik—, de úgy véljük, a következő gyilkosság ma éjjel lesz a Hell Gate-nél. Talán ott akar lenni a fotósával. - Komolyan beszél? - Hazudnék én a sajtó egy ilyen becsületes tagjának? T. S. Woodhouse ambíciói és a lány meséje között őrlődött. Evie ezt jól látta összeszorított szájából. - Kösz, Sheba - szólt végül. - Említésre sem érdemes; és ezt komolyan gondolom, Mr. Woodhouse. Borzasztó egy nap volt. Mégis, miközben otthagyta a férfit, Evie nem tudta megállni, hogy ne érezzen önelégültséget, ha arra gondolt, ahogy a férfi később ott áll a Hell Gate-nél a jeges szélben, a sztorira várva, ami sosem jön el, miközben az összes többi riporternek már van valamije.

UGYANAZ A DAL -A fenébe! - Will nem kímélte a cigarettáját, amikor a hamutartóba nyomta. Ok négyen - Evie, Jericho, Sam és Will - a könyvtár hosszú asztalánál ültek. Will korán bezárta a múzeumot, annak ellenére, hogy a tömeg odakint arra várt, hogy Manhattan első számú okkult szakértője bevezesse őket a természetfeletti világába. Folytatja az öldöklést, és mi mindig egy lépéssel mögötte leszünk. - Nem kéne, hogy így legyen - szólalt meg Evie. Állta Will tekintetét. — Kideríthetném, amire szükségünk van. - Mégis hogyan? - kérdezte Jericho. - Ezzel. - Evie letette az asztalra Gabe nyúllábát. Sam felvonta a szemöldökét. - Egy darab szőrcsomóval akarod elkapni a gyilkost? - Ez Gábriel Johnsoné volt. Nála volt aznap éjjel, amikor meghalt. — Evie Willhez fordult. — Bá, belenézhetnék. Tudom, hogy képes vagyok rá. Csak adj rá esélyt! - Mit kell nézni? — kérdezte Jericho. Will dühösen pillantott a lányra. - Ezt honnan szerezted? - Egy barátjától. Will a fejét rázta. - Túl veszélyes, Evangeline. Evie felpattant a székéből, és öklével az asztalra csapott. Elege volt már Will ellenkezéséből. Megpróbálták az ő módszere szerint, és csak egy újabb holttestet nyertek vele. - Az a túl veszélyes, ha meg sem próbáljuk! . Jericho Samre nézett, aki vállat vont. ; - Ne nézz rám! Én semmit sem értek - vallotta be Sam. - Egy gyilkos mászkál odakint, és nekünk meg kell állítanunk bárhogy, ahogy tudjuk - győzködte Evie. - Kérlek. - Ez őrültség - suttogta Will. Kezével a hajába túrt. - Elmondaná valaki, mi folyik itt? -Itérdezte Jericho. - Látó vagyok - válaszolta Evie. - Evangeline! - Miért ne tudhatnák, bá? Belefáradtam, hogy titkolóznom kell. - A két fiú felé fordult. - Olvasni tudok a tárgyakból. Egy gyűrűből, levélkésből, kesztyűből. Ezek nekem nem egyszerű tárgyak. Ha ideadjátok az órátokat, meg tudom mondani, mit ebédeltetek... vagy elárulhatom legféltettebb titkaitokat. Attól függ. - Megint Willre nézett. - Mit mondasz, bá? Will, kezét a háta mögé téve, végigjárt a könyvtár fala mellett. Evie mellett megállt, kényelmetlenül sokáig bámulva rá. - Az én felügyeletemmel fogjuk csinálni. Megértetted? - Ahogy csak akarod, bá. - Én irányítalak. Ne menj túl mélyre, Evangeline! Ne olvadj eggyé a tárggyal! Csak egy néző leszel. - Megkeresem, ami kell, és elengedem.

- Ha egy kicsit is veszélyeztetve érzed magad, azonnal eldobod. - Világos, bá. - Örülök, hogy valakinek az - rázta a fejét Sam. - Egy perc és megértitek - felelte Will. - Evie, gyere, ülj le! Evie elhelyezkedett egy bőr klubfotelben. - Kényelmes? - kérdezte Will. . - Igen. - Szíve hevesen vert, szája kiszáradt. Remélte, hogy készen áll erre. - Ne feledd, ha valami megrémít... - Értettem, Will - biztosította Evie. - Will, biztonságos ez? - kérdezte Jericho. - Majd én vigyázok rá - nyugtatta meg Will. - Kezdheted, amint készen állsz, Evie. Will a lány előrenyújtott kezébe tette a nyúllábat. Evie lehunyta a szemét, és kitapogatta a tárgy széleit, várt. Gyerünk, gondolta. Kérlek. .. Beletelt néhány másodpercbe, mire megtalálta a kapcsolatot, de amint megvolt, Gabe napjának a képei szédítő gyorsasággal érkeztek. Mintha Evie egy hideg tóba ugrott volna, és most a felszín felé csapkodna. - Nem...nem tudom kivenni őket... - Lassíts! Csak nyugodtan! Lélegezz és koncentrálj! - utasította Will. Evie hallotta egyenletes légzését és szívverését. Gábriel napjának korábbi, zavaros jelenetei eltűntek. Ott állt mellette az éjszakai homályban, Harlem utcáin. A kép elmosódott volt, mint egy félig előhívott fénykép, de látta Gábrielt, ahogy a magasvasút hídja alatt sétál, és érezte, amit ő érzett. - Dühös valami miatt... - tudósította Evie nehézkesen. - Ne menj túl közel! — figyelmeztette Will. Evie újabb mély levegőt vett. Az utca kicsit kitisztult, miközben összpontosított. Egy távoli neonfény rebbenése, de még a füst és a szemét szaga is életre kelt a fejében. Lépteket hallott, egy különös, tompa kopogást. - Valaki követi. - Óvatosan, Evie. - Hirtelen mindent belepett a köd, de van ott valaki- - Először a sétapálcát vette észre és az ezüst farkasfejet. A hozzá tartozó férfi még az árnyékba és ködbe burkolózott. Gabe kiáltott, majd, miután nem kapott választ, továbbment a sínek árnyékában. Evie csak azt látta, amit a fiú is. De hallotta a lassú, elszánt lépteket az*utca kövén. Érezte, hogy Gabe, most először, nyugtalan lesz. Majd meghallotta a fütyülést. Evie elhűlt. - Ez ugyanaz a dal! - Evie, ideje abbahagyni - szólt Will, de Evie még nem akart leállni. Közel járt. Olyan nagyon közel! Léptek hangja. Közelről. Egy, két, kopp. Egy, két, kopp. A pálca megcsillant a homályban. - Ez ő. Közeledik... - Evie. Állj! - parancsolta Will. Evie szorosan fogta a nyúllábat. A férfi kilépett az árnyékból, és Evie pulzusa felgyorsult. - Látom őt! - Evie, állj! - mennydörögte Will. Többször hangosan tapsolt, és a transz megszakadt. Evie elejtette a kabalát és pislogott, a szeme könnyezett. - Tudom, ki ő! Már láttam azelőtt! - mondta Evie.

A jegyzetek és akták hatalmas gyűjteményéhez sietett, és félretologatta a papírokat, amíg meg nem találta, amit keresett. Gyomra összeszorult az izgatottságtól és a rejtélytől. - Ő az-jelentette ki, az asztalra csapva John Hobbes újságból kivágott képét. — A férfi a híd alatt John Hobbes volt. Gábriel Johnsont egy halott férfi ölte meg.

MENDEMONDA Will a tűzbe meredt. Állkapcsa megfeszült. - Hogy lehetséges ez, Will bácsi? Hogy lehetséges, hogy egy olyan férfi végzett ezekkel az emberekkel, akfmár ötven éve halott? - Az, akit láttál, nagyon hasonlított rá, babám. Ennyi az egész - jegyezte meg Sam. - Tudom, mit láttam! - Én mondom: csak a képzeleted játszott veled. Végignyálaztuk John Hobbes legendáját. Láttad a képét az újságokban, így az lebegett előtted, amikor transzba estél. Az első ember arcával helyettesítetted be a gyilkost, aki eszedbe jutott. - Megkérhetnélek, hogy ne bámulj? — ripakodott Evie Jerichóra, aki elvörösödött és gyorsan elkapta a tekintetét. Egy új fejfájás apró karmai hasítottak Evie koponyájába. - Bá, még nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy ölhette meg John Hobbes Gábriel Johnsont és valószínűleg a többieket is? Sam átkarolta Evie vállát. - Ismétlem, angyalom, nem ő volt az. - De igen - szólalt meg Will, végre megtörve hallgatását. A szoba csöndjét csak a pattogó fa hangja törte meg, ahogy a lángok elemésztették azt. - Will - szólt Jericho némi hallgatás után ugye nem mondod komolyan, hogy szerinted egy szellem ölte meg ezeket az embereket? - De — felelte Will rekedt hangon. - Ne vegye sértésnek, professzor — pazar kis múzeuma van -, de szellemek nem léteznek - jegyezte meg Sam. - Biztos vagy benne? - Will feléjük fordult. A tűz fénye árnyékokat vetett az arcára. - Vannak átjárók e világ és a természetfeletti között. Szellemek. Démoni lények. A megmagyarázhatatlan és leírhatatlan. A rejtélyes. Egész könyveim és archívumaim vannak, amiket a témának szenteltek. - De ezek csak mendemondák - mutatott rá Evie. A fájdalom most már a szemét is elérte. - Nincsen nagyobb hatalom ezen a földön, mint a történeteké. — Will fel-alá járkált a szobában. - Az emberek azt hiszik, a határok teszik a nemzetet. Badarság; a szavak teszik. Hiedelmek, nyilatkozatok, alkotmányok: szavak. Történetek. Mítoszok. Hazugságok, ígéretek. Történelem. - Will felvett egy újságcikk-köteget, ami az íróasztalán állt. - Ez és ezek - mutatott a könyvtár tömött polcaira - a testamentumai az ország gazdag természetfeletti történelmének. - De, Will, nem csak azt állítod, hogy a szellemek léteznek; hanem hogy visszajöhetnek a másvilágról, és gyilkolhatnak - képedt el Jericho. Will a székébe rogyott, de lába tovább dobolt a padlón. - Tudom. Képtelenség. Nem kéne így lennie... — morogta inkább magának, mint bárki másnak. — Figyelemmel kísértem. - Mit? — kérdezte Jericho. A székben nem nyughatott sokáig, így Will megint felállt és járkálni kezdett. Útközben újabb halom újságkivágást kapott fel az asztaláról. — Ezeket. Kísértetészlelések. Természetfeletti tevékenységek. Az elmúlt évben nagyobb méreteket öltöttek. Nem csupán egy-két elszórt feljegyzés jelent meg, hanem több száz, minden napra jutott valami.

— És úgy gondolod, hogy ez összefügg a mi 'ügyünkkel, hogy Komisz John halottaiból tért vissza? — Evie óvatosan felemelte a kezét, és megmasszírozta a halántékát. — Biztos vagyok benne - felelte Will. - Nem az a kérdés, hogy John Hobbes visszatért-e a túlvilágról* hanem az, hogyan és miért. — A szellemek léteznek. A szellemek valóságosak — suttogta Evie, mint egy mantrát. Felnézett és észrevette, hogy Jericho őt bámulja. - Mi van? — Semmi — nézett ismét gyorsan máshova Jericho. Will feladta, és egy cigarettáért nyúlt. Szívott belőle néhányat, mielőtt folytatta volna. — A megcsonkított holttestek - szólt, kifújva a füstöt. - Szerintem a testrészek arra kellenek neki, hogy azokat elfogyasztva megerősödjön. Testet öltsön. Hús a szellemből. Egy elfajzott transzszubsztandádó. Minden egyes gyilkossággal erősebb lesz. Most már nagyon erős. Nemsokára megállíthatatlan lesz. Evie megborzongott, ha csak rágondolt. — És aztán? — Armageddon. Szó szerinti pokol a földön. — De igazából nem változhat át valami Antikrisztussá, ugye? - kérdezte Jericho. - Úgy hiszi, ezzel a rituáléval ő lehet a Fenevad. A hit jelent mindent. És még nem tudjuk, mire is képes. Most már nem a mi világunk játékszabályai érvényesek, Jericho. Ezek az ö szabályai; a természetfeletti világé. - Akkor hogy állítjuk meg? — érdeklődött Evie. — Hogy lehet megállítani egy szellemet? - Az ő szabályai szerint kell játszanunk. Az ő hitét felhasználva kell legyőznünk. Ha a Testvérgyülekezet könyvének utolsó oldalán valamilyen varázsige vagy ráolvasás állt, hogy megszabaduljanak John Hobbestól, tudnunk kell, mi volt az. És rá kell jönnünk, mi köti a könyvéhez. Miért olyan fontos neki? Evie kinyitotta a Testvérgyülekezet könyvét, és ujját végigfuttatta a szakadáson, ahonnan a lapot kitépték. Már csak három áldozat maradt: az Aranybálvány Pusztulása, az Özvegy Siralma és a Fenevad Menyegzője a Napba Öltöztetett Nővel. Visszalapozott a korábbi áldozatokhoz. -A holttest, amit 1875-ben találtak a Belmont parkban. Az lehetett a harmadik áldozat, a Csillagos Ég, Halált Meglovagoló, Fakó Lovasa — töprengett Evie. - És Ida Knowleson kívül még pontosan tíz holttestet találtak Knowles’ End alagsorában - tette hozzá Jericho. - A gazda tíz szolgálója — folytatta Evie izgatottan. — Egy mosónő és egy szobalány eltűnt, ahogy az albérlők is. Őket is vehetjük szolgálóknak. A második áldozat. Ó, bá! Minden egybevág! - Akkor ki volt az első áldozat? - kérdezte Sam. Feltartotta a kezét. — Én csak sodródom az árral. A szellemes dolog nekem még mindig túl magas. Evie a rajzra nézett, ami olyan volt, mint egy ház vagy egy csűr. - Az első áldozat, a Hívő Lélek Feláldozása. Ida Knowles hívő volt. Legalábbis egy ideig. - De nem ő volt az első - mutatott rá Jericho. - Igaz — sóhajtotta Evie. Will bácsi újabb cigarettáért nyúlt. - Nem tetszik, hogy bementetek Knowles’ Endbe, Evie. Főleg, hogy most mindezt tudjuk. - De az csak egy ház, bá.

- Egy rémes, szörnyű ház, ami egykor tele;volt hullákkal - vigyorgott Sam. Biztos pazar lehet ott karácsonykor. - Az az ö háza - oktatta ki Will. - Az ő búvóhelye, és nem hiszem, hogy szívesen látja a betolakodókat. Evie, te és Mabel nem hagytatok ott semmit, ugye? Evie-nek eszébe jutott a kis darab ruhaszövet, ami fennakadt a ruhacsúszdán. Olyan apró volt, túl kicsi, hogy magára vonja a figyelmet. Nem igaz? - Nem, bá. - Miért nem megyünk egyszerűen oda és égetjük porrá? - kérdezte Sam. - Azért, mert nem tudjuk pontosan, milyen jelenséggel állunk szemben — magyarázta Will. - Mi van, ha ettől csak erősebb lesz? Nem. Amíg nem járunk utána, miért megy végig Komisz John ezen a rituálén, miért olyan fontos neki, és rá nem jövünk, mi állt azon a hiányzó oldalon, egyetlen reményünk, ha megakadályozzuk, hogy tovább gyilkoljon. Tudjuk, hogy Salamon Üstökösének az érkezéséig kell végeznie az áldozatokkal... - Ami négy nap múlva lesz - emlékeztetett Jericho mindenkit. - Ha meg tudjuk akadályozni, hogy időben végezze el a feladatát, azzal rögtön legyőzhetjük. Az időzítés kulcsfontosságú. Sam egy érmét egyensúlyozott jobb kezének ujjain, feldobta majd bal kezével elkapta. - Be akarja adni Malloy nyomozónak, hogy egy gyilkos szellemére vadászik, akit ötven évvel ezelőtt felakasztottak? Nem számít, milyen jó pajtások, professzor mindnyájunkat bekasztliznak a diliházba. Samnek igaza van - ismerte el Jericho. Will bólintott. - Egyetértek. Terrence nem tudhat róla. Magunkra maradtunk. Evie, mi a következő áldozat? Evie a megfelelő oldalra lapozott. - Az Aranybálvány Pusztulása. „És ímé, nem hívének, hanem megbabonázá őket az aranyborjú. Hamis bálványok elé járultak és ezért elkárhoztak. És a kilencedik áldozatot a bujaság és bűn szülé. Az aranyborjú elpusztíttatott, megfosztatott szégyenletes bőrétől és az Úr oltárára tétetett. És a Fenevad örvendezett vala.” — Evie felnézett, és látta, hogy Jericho még mindig azzal a zavarba ejtő pillantással bámul rá. — Az isten szerelmére, Jericho, mi van? Növesztettem egy második fejet? - Bocsi. Csak annyi, hogy... nem olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak. — Nem egészen így akarta mondani. Evie fáradt volt, rémült, és a fejfájása is kikezdte. És most Jericho torzszülöttnek nevezi. Félt tőle. Azt hitte, Jerichóval valahogy más lesz. Igazi gondolkodó volt, egy filozófus, de nem különbözött Zenith szűk látókörű polgáraitól. Dühösen megragadta a fiú hideg kezét, és tenyerét az órájára szorította. - így van, igazi látványosság vagyok - csattant fel. A fiú megpróbált elhúzódni, de a lány ujjait az órája köré fűzte. - Mit szólsz hozzá, Jericho? Szeretnéd, ha elárulnám a titkaidat? Az összes kicsi hazugságot, amit rejtegetsz a világ elől? - Nem! - Jericho olyan gyorsan kapta el a kezét, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát. Evie szemébe könnyek gyűltek, torkában gombócot érzett. Nem akart itt sírva fakadni, így kirohant a könyvtárból, és bezárkózott a mosdóba. - Szép volt, Frederick - morogta Sam, és a lány után ment.

Sam leült a padlóra a mosdó ajtaja előtt, remélve, hogy Evie meghallja. - Babám, engem nem érdekel, ha kiolvasod minden egyes titkomat. Azt sem bánom, ha egész éjjel itt kell ülnöm. Nos, a lábaim bánni fogják, de azzal ne törődj szeretnek panaszkodni. Evie nem válaszolt, Sam pedig kifújta a levegőt. Még soha senkivel nem találkozott, akinek különleges képessége lenne. Soha. Úgyhogy ketten voltak. Egy pár. Egy pár az jó. - Semmi baj nincs veled. Csak azt akarom, hogy ezt tudd. Csend. - Maradj, amíg akarsz, babám! Tudod, hol találsz. Melegen tartom a helyedet. A mosdóban Evie az ajtónak támasztotta a fejét. - Köszönöm - suttogta, de Sam már nem volt ott, hogy hallja. Az idegen megállt az alagsor sötétjében, hallgatva, amit a ház súgott neki. Érezte, hogy valami nincs rendben. A ház sértettnek tűnt. Tisztátalannak. Újra kell festenie a szimbólumokat, hogy megtisztítsa. Kend mega te testedet és készítsed elő a te házadnak falait. A szent szövetség megmaradt. Komisz John letépte Evie kabátjának darabkáját a ruhacsúszda széléről. A ház ismét súgott neki valamit. Egy lány. Egy lány gyalázta meg így. Megfizet a bűnéért. Azonban a házat előbb még időben elő kell készíteni a holnapi áldozathoz. A régi dalt fütyörészve kitapogatta a titkos ajtót. Az kinyílt előtte, és odabent a sóhajok és suttogó hangok üdvözölték.

A KILENCEDIK ÁLDOZAT Amikor Malloy nyomozó másnap délután benézett, nem tűnt túl boldognak. A tolongó látogatók felé intett. - Látom, jól megy az üzlet. - Néhány hét alatt a semmiből egyszer csak hóborttá váltunk - felelte Will. Két vihogó főiskolás lány autogramot kért tőle, de ő udvariasan visszautasította, a lányok nagy bánatára. Malloy nyomozó végignézte a jelenetet. - Ez baj. - Hogy érti? — kérdezte Evie. Még sosem látta a detektívet ennyire hivatalosnak. Kényelmetlenül érezte magát; ez nyilvánvaló volt. De a lánynak fogalma sem volt, miért. Végül is, nem kellene örülnie, hogy régi barátjának a múzeuma végre jövedelmező lett? A nyomozó lehalkította a hangját. - Will, azt beszélik, neked is közöd lehet a gyilkosságokhoz. Will szeme kikerekedett. - Micsoda? - Ez marhaság! — ellenkezett Evie. - Tudom. De nem fest jól: a fickó, aki mindent tud az okkult tudományokról, aki Jacob Call fülesét adta, akinek a múzeuma most a legfelkapottabb hely a városban, szerepel minden újságban... - Semmi közöm azokhoz a cikkekhez, erről biztosíthatlak - csattant Will, és Evie remélte, senki se veszi észre, hogy elpirult. - Csak azt mondom, talán jobb, ha kimaradsz belőle. Hagyd a rendőrségre! - De már olyan közel járunk - érvelt Evie. - Nemsokára elkapjuk. — Legszívesebben beszámolt volna Malloy nyomozónak, mivel is állnak valójában szemben, de ez persze lehetetlen volt. Hogy vallanák be, hogy egy szellemet keresnek? Örökre bezárná őket. - Will, barátodként kérlek, hogy állj le! Térj vissza a tanításhoz! Innentől boldogulok. Will bácsi kihúzta magát. - Mi van, ha nemet mondok? -Akkor magadra maradsz. Nem védhetlek meg. - Malloy detektív visszavette kalapját. - Fitz, ne tégy semmi ostobaságot! Tudd, hogy mikor kell abbahagyni. - Leállunk? — kérdezte Evie, miután a nyomozó elment. - Dehogy. Este Evie, Jericho, Sam és Will ismét a könyvtári asztal köré gyűlt. - A kilencedik áldozat az Aranybálvány Pusztulása — szólt Evie. Halkan elkáromkodta magát. - Odakint van, megint gyilkolni fog, és nekünk fogalmunk sincs, hol fog lecsapni. Fejét két keze közé ejtette. - Ne hagyd, hogy a feszültség eluralkodjon rajtad, Evangeline. Gondolkozz! Aranybálványok... - Will kattintott öngyújtójával, szikrákat idézve elő, amiket hüvelykujjával fojtott el. - Arany. Pénz, kapzsiság — Wall Street, egy bankár vagy egy bróker? találgatott Jericho.

- Az Aranypalota a kínai városrészben? - tette hozzá Sam. Evie kihallotta hangjából a kimerültséget. - A Biblia említést tesz egy aranyborjúról. Pe nem lehetünk benne biztosak, hogy az áldozat bibliai utalást tartalmazna. A Testvérgyülekezet könyve több kultúrán alapul, emlékeztek? - töprengett Will. - Valószínűleg egész éjszaka itt lesnünk - sóhajtott Evie. - Nem hinném, hogy van annyi időnk - jegyezte meg'Jericho. - Egyikőtök sem evett még - szólalt1 meg hirtelen Will, és Evie tudta, hogy ő is biztos éhes lehet, különben nem tette volna szóvá. - Elmegyek a Wolf s Delicatessenbe, a Broadwayre pastrami szendvicsekért. Folytassátok a munkát! Nemsokára itt vagyok. - Hadd nézzem csak - szólt Evie, miután Will elment. Elvette a Bibliát Jerichótól. Nem sokat beszéltek, mióta a fiú rájött, hogy a lány Látó. Evie még mindig haragudott a megjegyzése miatt. A lány újra és újra elolvasta a bibliai részt, valami nyom után kutatva, de semmi sem jutott eszébe. - Hamis bálványok imádása. Hamis bálványok imádása... — Mintha valami kezdett volna alakot ölteni tudatának mélyén. - Hogy is hívják... — A gondolat közepén elhallgatott, vadul lapozva bele a Bibliába. Egy sorra mutatott. — Baál — kiáltott fel hirtelen. — Baál imádása. O, istenem... - Mi az, babám? - kérdezte Sam. - Tudom, hol fog lecsapni legközelebb - felelte Evie, máris a kabátjáért és kalapjáért nyúlva. - Hová megyünk? - A Globe Színházba! - kiáltotta Evie. - Mit adnak ott? - kérdezte Jericho. - A Ziegfeld-revüt - válaszolta Sam, és Evie után rohant.

A KIS BETTY SUE BOWERS Théta öltözőjének tükre előtt ült, eltávolítva sminkjének maradékát. A tükrökről kendők és boák lógtak. A kellékes már elpakolta a gyorsan levetett kosztümöket. A lányok siettek, hogy találkozzanak a művészbejárónál álldogáló rajongókkal és bróker udvarlóikkal. Rajta kívül senki nem volt a színházban. Theta mindig is szerette az üres színház hangulatát. Theta hatéves volt, amikor a Kis Betty Sue Bowersként debütált Illinois-ban, a peoriai zeneboltban, piros, fehér és kék kötényruhájában és ezüst szteppcipőjében, ami csillogott a megvilágításban. A GodBless Ámenedre táncolt és énekelt, miközben basáskodó nevelőanyja a színfalak mögött állt, minden egyes szót tátogva. A közönség imádta. „A Fürtös Fruska” vagy „Betty Baba”: ezekkel a nevekkel illették. Nemsokára az Orpheum Circuittel bejárta a Középnyugatot. Theta utálta a kabarét, a munkaidőt, a huzatos öltözőket, a kacsintgató „nagybácsikat”, akik az ölükbe vették. Keresztül-kasul az országon, az a sok kisváros és haldokló színháztermeik...! Mrs. Bowers minden éjjel felcsavarta a haját, és Theta hátsójára csapott a fésűvel, mondván: „El ne rontsd nekem!” Theta túlságosan félt, hogy aludni tudjon, nehogy összekócolja loknijait, és újabb, ezúttal nagyobb ütést kapjon reggel. Sosem járt iskolába. Sosem volt szülinapi partija vagy egy igaz barátja. Mire Theta tizennégy éves lett, nyilvánvalóvá vált, hogy többé már nem lehet Fürtös Fruska. Teste, arca, hosszú, formás lába és ajakbiggyesztése egyre inkább egy nőére hasonlított. Túl idős volt hozzá, hogy az aranyos kislányt játssza, de túl fiatal, hogy szemérmeden jeleneteket adjon elő. Egyre inkább az a veszély fenyegette, hogy munka nélkül marad. Épp aláírták a szerződést egy egy hónapos show-ra a Palace-be, Kansas Citybe, amikor Theta találkozott Royjal, aki a szódákat szolgálta fel egy étkezdében. Két héttel később megszökött vele. Ez sokkal nagyobb hibának bizonyult, mint Mrs. Bowersszel maradni. Eleinte Roy mellett védettnek érezte magát. Ám Roy hamarosan a megszállottja lett a lány minden mozdulatának mit viselt, hová ment, kivel találkozott. Egyszer még a fürdőszobába is bezárta egész éjszakára, miközben ő elment a barátaival. Tbeta megbabrálta a zárat, és kimászott egy második emeleti ablakon, hogy kijusson. Roynak ez nem tetszett. Egyáltalán nem. Másnap reggel feldagadt, sebes szemmel és felszakadt szájjal a lány megpróbált hazamenni. Megállt a bérház elülső verandáján kicsi, kockás kézitáskájával. Könnyei égették kisebesedett száját. — Kérlek, mama. Sajnálom — könyörgött. - Ezt te főzted ki magadnak, te is eszed meg, Betty Sue - felelte Mrs. Bowers, majd bevágta az ajtót. Theta igyekezett olyan lenni, amilyennek szerinte egy jó feleségnek kell lennie, de Roy minden egyes apróságon felhúzta magát. A lány harisnyája nem állt rendesen. A pirítós túl sült. Theta hosszú, sűrű, szénaboglyaszerű haja nem illett egy hölgyhöz, és inkább „valami indián asszonyhoz” hasonlóvá tette. A ház nem volt elég tiszta. Ha nem kapott megfelelő húst a hentestől, rettenetes háziasszony lett. Ha jó steaket hozott haza, nos, akkor biztosan kacérkodott. A kefe csapása semmi sem volt Roy kezének ütéséhez képest. Az éjszakák voltak a legszörnyűbbek. Összeszorított foggal bámulta a plafont, várva, hogy véget érjen. Egyszer próbált bejutni egy jelenetbe, a

Palace-be, de Roy megtiltotta, és különben is, a mozi volt az új divat. A kabaré- és revüszínházak mozi termekké alakultak, és a .műfaj' leáldozóban volt. Olykor, amikor Roy dolgozott, és az alattuk lévő étkezdéből a hőség átszivárgóit a linóleumon, aláfűtve a lakásnak a délutáni párában, Theta kombinéig vetkőzött, felcsavarta a szőnyeget; és a rádióra táncolt, Joséphine Bakernek96 képzelve magát a Folies Bergère97 színpadán, Párizsban. Ezeket a fantáziákat nem a közönség képzelt szere- tete és hízelgése, nem a közös vágy fűtötte. Hanem a teljes szabadság érzése, hogy azért táncol, mert tud, mert szeret táncolni, és nem azért, mert ezt várják el tőle. — Miért kell ilyen gonosz, öreg apókának lenned? — énekelte a rádióval rekedtes hangján, és egyik kezének ujjait hasának kecses domborulatára tette. A másikkal egyre magasabbra és magasabbra nyúlt, mintha bármelyik pillanatban leránthatna egy csillagot a mennyboltról, vagy lyukat üthetne az égbe, hogy megszökjön. Az egyik ilyen tikkasztó, fülledt délutánon történt a prérin, hogy Theta belefeledkezett ebbe az apró szabadságba és testének mozdulataiba - az ö lába és karja, az ö csípője, csakis az övé, övé, övé-, a rádióval énekelve {Szeress édesen, drágám, ahogy azt keik), hogy nem hallotta, ahogy Roy kulcsa fordul a zárban. - Lám, lám, micsoda kép! - morogta, miközben a lány elhűlve fordult meg. A férfi a teljes ajtónyílást kitöltötte, mellkasa kissé előredőlt, izmos karját az ajtófélfának szorította, ettől olyan lett, mint egy erős csúzli, kilövésre várva. - így töltőd az idődet, amíg én dolgozok? Ittasan, rossz állapotban tért haza. A lány elméje kavargóit a gondolatoktól, a sok kis hízelgő mondattól, a reményteljes békeajánlatoktól és a dühétől elterelő szavaktól, amiket készenlétbe állíthat, hogy elkerülje a verést. - Akarod, hogy készítsek neked valami vacsorát, Roy? Ülj csak le és pihenj, én pedig csinálok egy szendvicset - ajánlkozott, remélve, hogy elkeseredettsége nem ül ki hangjára. - Egy szendvicset? Ilyennek képzeled el a házi kosztot? - üvöltötte Roy. A lány nem a megfelelő szavakat használta. Nem számítana, ha sírna vagy sikítana. Ezt már rengetegszer tette. Senki sem jött, hogy utánajárjon, mi történik. Az ablakokat becsukták, a redőnyöket lehúzták nyomorúsága előtt. A városban így ment. Megtanulta csendben elviselni. Rájött, hogy így rövidebb ideig tart. A férfi kezét a lány hajába fűzte, ahogy egy szerelmes tenné, de semmi szeretetteljes nem volt a rángatásában, amitől a lány szemébe könnyek gyűltek. A nyaka hátrabicsaklott, teste meghajlott, hogy csak követni tudta gazdáját, mint egy kutya. Az első ütés figyelmeztetés volt. Arcába éles fájdalom hasított. - Akarsz táncolni? Háh? - Ütés. — Szeretek táncolni. - Ütés. - Akkor táncoljunk! Táncolni akarok az asszonyommal! Az ágyra lökte, és a lány kezét a feje fölé szorította egyik hatalmas mancsával. Theta elfojtott egy sikolyt, amikor érezte, hogy a férfi elszakítja alsóneműjének vékony védelmét, majd még egyet, amikor addig záporoztak rá az ütések, hogy szája vérezni, füle csengeni kezdett. Ezután a férfi combjával erőszakosan szétfeszítette az övét, és a lány csak lenyelni tudta félelmét, a vér fémes ízével együtt. Rémülete valami különös, új érzést indított el benne, valamit, amit nem tudott irányítani. Emlékezett, hogy a keze egyre melegebb lett, a teste felforrósodott. Emlékezett Roy arckifejezésére: szemének fehérje egyre nagyobb lett, száját eltátotta meglepetésében, mielőtt egy kiáltás tört volna elő belőle. Théta szorosan becsukta a szemét. Elméje.mindig elködösült ezután a rész után, mint egy film, amiből hiányzott pár képkocka. Csak a vonatra emlékezett, ami

egy másik vonathoz, majd New Yorkba vitte, ahová koszosán, nincstelenül, éhesen érkezett. Parkok padjain aludt, a Grand Central Terminál női mosdójában húzta meg magát, és nappal belopózott a mozitermekbe, ahol az egész napot végigaludta, és csak akkor ment el, ha'kikergették. Az éjszaka sötétjében tejesüvegeket csent el a lépcsőkről. Épphogy elkerülte a durva férfiakat, akik sikátorokból és lassító autókból figyelték. Talán sokkal tovább élt volna így, ha nem veszi észre Henryt a Hatodik sugárúton, a Horn & Hardart Autómat ablaka melletti asztalnál, ahogy vékony, fehér papírra firkálgat, nem törődve az ételével. Theta már majd’ elájult az éhségtől. Bemerészkedett, és a fiú asztalának közelében körözött, remélve, hogy ellophatja a maradékát, amikor Henry szó nélkül felé tolta szendvicsének a felét. Eleinte tétovázott - Theta az utcai szabályokhoz szokott, és esze azt súgta, ne fogadjon el semmit egy idegentől. De ez a fajta éhség belülről emészti fel az embert. Az éhség fenevadja nyert, és olyan gyorsan evett, hogy majdnem visz- szaöklendezte a szendvicset. A továbbra is hallgatag Henry a csillogó, kivilágított automatákhoz ment, bedobott két ötcentest, várt, hogy a tálca megforduljon, kinyitotta a kis üvegajtót, és előbb egy négyzet alakú rizsfelfújtat, majd egy doboz tejet húzott elő. Ezeket visszavitte a morzsákkal teli, lakkozott asztalhoz, letette őket Theta elé, majd figyelte, ahogy a lány gépies precizitással a szájába kanalazza a rizst, és leönti négy gyors korty tejjel, oda sem figyelve, hogy az két fehér patakként végigfolyik az álián. Ezután a lány csak ült ott kábán, üveges tekintettel, egyszerre émelygett és érzett jóllakottságot. - Örvendek, negyedik Henry Bartholomew DuBois vagyok — szólt lassan Henry, ízesen ejtve a szótagokat, és kezet nyújtott. Neki voltak a leghosszabb, legelegánsabb ujjai, amiket Theta valaha is látott. Mindene világos volt: sűrű, barnásszőke, hosszú haja. Finom szemöldöke, dús, sápadt szempillái, amelyek árnyékot vetettek keskeny, mogyoróbarna szemére, amitől tekintete állandóan álmosnak tűnt. A halvány szeplők a karján, arcán, orrán, amik csak napfényben mutatkoztak. Még a szája is, ami most jóleső mosolyra húzódott, csak egy árnyalattal volt sötétebb bőrénél. Az ember talán át is nézett volna rajta, ha nem lett volna a hóbortos stílusa: egy tweednadrágot viselt, amit nadrágtartó tartott meg a kikeményített, fehér szmokingingen. Erre nyitott mellényt húzott, fejére pedig hetyke szalmakalapot nyomott egy piros és kék sávos szalaggal, olyan szögben, ami huncutságról árulkodott - vagy legalábbis pimaszságról. - Betty — sikerült kinyögnie, gyorsan megszorítva a fiú kezét. Henry megdöntötte az ál lát, és végigmérte a lányt. - Ez egy szörnyen unalmas név egy ilyen érdekes lánynak. Theta alig tudta nyitva tartani a szemét. - Szükséged van szállásra? — kérdezte Henry csendesen. Theta szemei kipattantak. Kitapogatta a kést. - Próbálkozz csak valami ostobasággal, hapsikám, és megkeserülöd. - Nos, oly sok év után utálnám, ha egy egyszerű kenőkés okozná a vesztemet - mondta Henry, mintha csak az időjárásról diskurálna. - Biztosíthatlak, Betty, hogy úriember vagyok, aki megtartja a szavát. Théta nagyon fáradt volt. Mintha ezt az érzést eddig csak az éhség tartotta volna vissza. Az most eltűnt, és ő halkan zokogva ült a székében. - Minden rendben, drágám. Gyere! - Henry később-megvallotta neki, hogy még soha nem látott ilyen szép lányt ilyen csúnyán sírni. Theta követte Henryt hazáig, a fiú egyszobás lakásába a St. Mark’s Place-en, aminek beázott a teteje. A fiú adott neki egy párnát és egy takarót. Miközben a lány

ezeket, még mindig bizalmatlanul, magához ölelte, a fiú egy régi nádszéket húeott egy ütött-kopott zongorához, egy keskeny ablak mellé. Halkan dudorászott, és ugyanazokra a telefirkált, tintapacás lapokra írogatott. - Örömmel látlak itt - szólt, anélkül, hogy felnézett volna. - Nincs takarítónő. A csövek csöpögnek. A folyosó végén lévő fürdőszobán másik tíz, nagyon bizarr szomszéddal osztozom. Télen hideg van, nyáron pokoli a meleg. Mindent egybevetve, nem sokkal jobb, mint az utcán. De azért örömmel látlak. A lány arra számított, vár valamit cserébe, de a fiú sosem próbálkozott semmivel. Theta átaludta az éjszakát és a következő nap nagy részét. Amikor felébredt, talált egy fánkot egy kicsorbult tányéron, mellette pedig egy törékeny százszorszépet egy üres tejesüvegben, aminek egy üzenetet támasztottak: Remélem, jól aludtál. Megkérnélek, hogy ne lopj el semmit, de úgysincs mit. Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Tisztelettel: IV. Henry DuBois

Máshová nem mehetett, úgyhogy megette a fánkot és elmosta a tányért. Majd elmosta a többi edényt is, és elpakolta őket. Henry egy olyan tiszta lakásba tért haza, hogy ki kellett mennie majd megint bejönnie, hogy biztos legyen benne, nem tévesztette el az ajtót. - Biztos, hogy az igazi neved nem Hófehérke? - kérdezte ironikusan. Egy lenti boltban vett tésztán osztoztak, és sokáig beszélgettek. Henry volt az, aki meggyőzte, vágassa le a haját. Kart karba öltve sétáltak be egy borbélyhoz a Bleecker Streeten; Theta Henry ruháiban. Teljesen mozdulatlanul ült, szeme előre nézett, miközben az olló belevágott sűrű fürtjeibe. A haja piheként hullott le a szék aljához. Theta érezte, ahogy a feje megkönnyebbül, mintha emlékeinek terhétől, múltjának szellemeitől szabadították volna meg. Amikor a borbély megfordította a széket, hogy megnézze magát a tükörben, Theta szája egy elképedt Ó-t formázott. Finoman végigsimított nyakának sima bőrén, örömmel tapogatva ki hajának apró sörtéjét a tarkóján, ahol bubifrizurája egy provokatív V-t formázott. A tükörben elkapta Henry tekintetét, aki az ajkát harapdálta. - Mit bámulsz, Zongorista? Még sosem láttál Alappert? - incselkedett kacsintva. - Te vagy a leggyönyörűbb lány az utcában - szólt Henry, és Theta arra számított, hogy megcsókolja. Amikor nem tette, egyszerre érzett csalódottságot és megkönnyebbülést. Egy bohém éjszakai klubban ünnepeltek pezsgővel Greenwich Village-ben, a MacDougal Street közelében, ahol, távol az ítélkező tekintetektől, jóképű fiúk táncoltak együtt, mellkast mellkasnak vetve, egymást támogatva, és vetettek egymásra vágyakozó tekinteteket a gyönyörű férfiakkal dekorált asztalok mellől. Theta már hallott róla, hogy léteznek ilyen helyek, és tudta, hogy vannak férfiak, akik a férfiakat szerették - „puhányok”, ahogy Mrs. Bowers hívta őket, gúnyosan mosolyogva. Theta érezte, ahogy a szégyenteli szó a szívébe hatol - de valójában még sosem járt ilyen éjszakai klubban. Attól félt, nem látják szívesen, de kiderült, hogy igen. A klub sötétjében Henry hátradőlt a székében és körbepillantott, tekintete újra és újra megakadt egy helyes, sötét hajú fiatalemberen, aki időről időre félénken pillantott vissza rá. Abban a pillanatban Theta végre megértette.

- Minden világos, kölyök - szólt. Majd,, előádói érzékét hasznosítva, odaőgyelgett a sötét hajú fiatalemberhez, leült mellé, és így szólt: - A cimborám, Henry lesz a következő George Gershwin. Fel kellene kérned táncolni, mielőtt mégogazdag és híres lesz. Kicsivel később mindnyájan együtt ültek egy bársonykanapén: Henry egyik oldalán Theta, a másikon 'a jóképű fiú, két másik főiskolás srác New Jersey-ből, valamint egy tengerész, eredetileg Ken- tuckyból. Nevetgéltek, ittak, énekeltek, és felpróbálták egymás nyakkendőjét. Igyekeztek új nevet találni Thétának, aki, ahogy azt Henry kijelentette, egyszerűen nem egy Betty típus. Különböző neveket vettek sorba, az elbűvölőktől kezdve - Glória, Hedwig, Natalia, Carlotta - a viccesekig - Mah Jong, Merry Christmas, Ruby Valentino, Mary Pickaxe. - Lehetnél esetleg Sigma Chi! - javasolta az egyik főiskolás fiú, mindnyájukat megnevettetve. - Ez borzasztó - préselte ki Henry két nevetés között. Arca kissé kipirosodott, amitől úgy festett, mint egy züllött ministránsfiú. - Alpha Béta! Delta Upsilon! Phi Béta Kappa! Delta Theta! - Várj! - Mi volt az utolsó? - kérdezte Theta. - Theta - felelte a főiskolás fiú, és a többiek is megismételték. Hangosak voltak a ragadós, részeg örömtől. - Theta - mondta a lány is, és tetszett neki a hangzása. - Akkor hát Theta! Ragaszkodott a Knight98 vezetéknévhez, amitől erősnek és bátornak érezte magát. Egy páncélozott név. Mert ebben az új életben már megvédi magát. - Miss Theta Knightra - emelték a fiúk a poharukat, és Theta ivott az új nevére. Nevetve táncoltak körbe a csillár alatt, ami fénypettyekkel árasztotta el őket, és a lány remélte, hogy az éjszaka sosem ér véget. Egy héttel később Theta olyan korán ébresztette fel Henryt, hogy a napfény még nem volt több egy kékes gondolatnál, ami sápadt fénybe vonta őket. A lány szeme puffadt és piros volt, arcán elke- nődtek a könnycseppek. Két hónap telt el, mióta elhagyta Kansast és Royt, mióta a férfi utoljára bántalmazta. Henry a könyökére támaszkodott. Hangja elnyűtt volna az álmosságtól. - Mi a baj, édesem? Theta elmesélte neki, mi történt Kansasben, és sikerült a történet végéig nem sírva fakadnia. Olyan könnyed volt ezekben az elmúlt napokban, mintha egy esővel áztatott folyó fojtogató hullámától menekült volna meg, majd megszárítkozott volna a parton a napfényben. Csak hogy később arra ébredjen, hogy a folyó az éjszaka folyamán kiöntött, visszahúzva őt a mélybe. Henry komoly tekintettel hallgatta. Amikor a lány befejezte, sima, csupasz mellkasához szorította. - Összeházasodhatunk, ha akarod - javasolta. A lány megcsókolta a fiú tenyerét, majd az arcához emelte azt. - Nem tarthatom meg ezt a babát, Hen. Henry lassan bólintott. - Ismerek valakit, aki talán tud nekünk segíteni. Épp így mondta - nekünk. És Theta akkor rájött, hogy ők ketten sosem válnak el, hogy mindig így lesznek, egy egész két fele, a legjobb barátok. Náluk volt a férfi neve és címe, egy darabka papírra írva, gondosan elrejtve Theta tenyerében. Esett, amikor végigmentek egy sikátoron, be egy kopott épületbe, ahol két férfi dohányozva fél-alá járkált, rémült tekintettel. Azután megmászták az öteméletnyi lépcsőt, elhaladtak pár csukott ajtó előtt, amik mögött gyerekek ordítottak majd hallgattak el, amikor rájuk szóltak. A sötét folyosón sülő hal szaga terjengett,

amitől Theta gyomra összerándult, de a' lány elfojtotta hányingerét. Végül felértek a legfelső emeletre, és bekopogtattak egy lakás egyszerű, barna ajtaján, ahol a Lysol tisztítószer illata terjengett. Egy vékony, de izmos, ráncos arcú férfi egy koszos váróterembe vezette őket, ahol három össze nem illő szék állt. Jobbra tőlük egy véres vízzel félig teli kád és több nagy kés látszott. Egy lepel mögött egy nő felnyögött. Theta olyan erősen szorította Henry kezét, hogy már attól tartott, letöri. A magas férfi egy tábori ágyra és lepedőre mutatott, és kérte, hogy vetkőzzön le és feküdjön oda. A nő megint felsikoltott, Theta pedig leszáguldott a tekergő lépcsőn, ki a nedves sikátorba, és nem érdekelte, ha elázik. - Semmi gond - nyugtatgatta Henry, amikor utolérte. Kifulladt a futástól. Összeszedjük a pénzt. Henry eladta a zongoráját, és kerestek egy másik drága, de tiszta orvost. Miután túlestek rajta, Theta görcsösen és az altatótól tántorogva Henry ágyára feküdt, és megígérte, hogy szerez neki egy új zongorát, még ha ez lesz életének utolsó cselekedete is. Henry megszorította a lány kezét, ő pedig álomba merült. Két héttel később bevették a Follies tánckarába. Hazudnia kellett a nevét, múltját és korát illetően, de mindenki ezt tette. Ezt imádta a városban - bárki lehetett, aki lenni akart. Amikor a próbák zenei kísérője elment, hogy egy külvárosi klubban játsszon, Henryt javasolta a posztra. A jobb fizetésből kibéreltek egy nagyobb lakást a Benningtonban, testvéreknek adva ki magukat, ami igazán nevetséges volt, mivel külsejük annyira különbözött, amennyire lelkűk hasonlított. És Theta minden héten beletett egy dollárt egy régi kávésdobozba, amin az állt: Henry zongoraalapja. Azt hitte, így fog menni örökké; Theta és Henry, akik senki más- ' hoz, csakis egymáshoz tartoztak. De nem számolt azzal, hogy találkozik Memphisszel. Nem csupán arról volt szó, hogy ugyanarról a különös szimbólumról álmodtak, ami határozottan nagy dolog volt. Nem, hanem magáról Memphisről. Kedves volt, erős és jóképű. Ha vele volt, megtelt vidámsággal és reménnyel, még ha kapcsolatuk teljesen reménytelennek is tűnt. És ha Flo valaha is rájön, azonnal kitiltja a show-ból. Daisy itt hagyott egy rubint fülbevalót a sminkes asztalán, a sok ajándék közül az egyiket, amit hol egy brókertől, hol egy színházkritikustól kapott. Theta elképzelte, ahogy eladja, és a pénzt egy árvaháznak adományozza, csak hogy megtanítsa annak a léha tehénnek, hogy figyeljen a holmijára. Ehelyett otthagyta, és lekapcsolta a villanyt. Végigment a sötét színházon, a biztonsági világítás sápadt ragyogásában. Épp elérte a színpad hátulját, amikor éles fütyülést hallott valahonnan az épületből, és megtorpant. — Wally? Te vagy az? — kiáltotta hevesen kalapáló szívvel. A fütyülés elhallgatott. Nem jött válasz. Theta felgyorsította lépteit. Ha valami fajankó tréfát űz vele, kaphat egyet a képébe. Theta átlendítette a lábát a színpad szélén, és majdnem beleütközött az első sorba. Megint meghallotta - egy könnyed füttyszót valahonnan a színház belsejéből. Azt kívánta, bár ne kapcsolta volna le a lámpákat. - Ki van ott? - szólt. - Daisy, ha te vagy az, esküszöm, hogy hónapokig nem tudsz majd táncolni, miután eltörtem a lábadat. De a fütyülés nem hallgatott el, ő pedig nem tudta, honnan jöhet. Mintha egyszerre érkezett volna mindenhonnan. Végigsietett a jobb oldali sor mentén, a sötétben beverte a lábát az egyik szék karfájába, de nem állt meg. A csukott ajtóhoz szaladt, de kiderült, hogy zárva van.

Honnan jöhet a fütyülés? Visszament a soron, bekukkantva a karzatülésekre. Hirtelen felvillant egy reflektorfény, megvakítva a lányt. Kipislogta szeme elől a fekete foltokat, majd mégfordult és visszarohant az öltözők felé, a tompa.dallam pedig követte. Minden ajtó nyitva állt, és Theta végigaraszolt a hosszú, halványán megvilágított folyosón, attól félve, hogy bárki 'á fütyül, az talán előugorhat az egyik mögül. Theta most már tényleg megrémült.. Kesztyűje alatt bőre felmelegedett és viszketni kezdett. - Ne - suttogta. — Ne. A folyosó végén egy fénynyaláb ragyogott; a művészbejáró nyitva volt. Felé iramodott. Ujjai kellemetlenül felforrósodtak. A fütyülés most már hangosabban szólt. Mintha épp mögötte hallatszott volna. A biztonsági világítás fényei megrebbentek, majd kiégtek, ahogy haladt előre. Megbotlott és felhorzsolta a térdét, felszisszenve fájdalmában. Egyik tenyerét a falnak támasztotta, és érezte, ahogy a fa átforrósodik. Theta felkiáltott, ellökte magát a faltól, és az ajtó felé szaladt. Az ajtó, az ajtó, az ajtó. A művészbejáró, menekülésének záloga. A művészbejáró, ami lassan elkezdett becsukódni.

AKINEK MINDKÉT KEZE Memphis olyan érzéssel ébredt, hogy valami nincs rendben. Amikor Isaiah ágyára nézett, és látta, hogy az üres, azonnal felkelt, és gyorsan, zakatoló szívvel, végigment a lakáson. Benézett a fürdőszobába és a konyhába. Octavia az ágyában hortyogott, és Memphis igyekezett nem zajt csapni, nehogy felébressze. Kinézett a társalgó ablakán, és észrevette pizsamába bújt öccsét, ahogy kint áll a hideg kertben. Odasietett hozzá. - Isaiah, mit csinálsz itt? - rázta meg Memphis a fiút. Isaiah bőre hideg volt. - Gábriellel beszélgetek. - A fiú foga vacogott. Tekintete kifejezéstelenül előremeredt, mintha transzban lenne. - Memphis, tesó - suttogta. - Közeleg a vihar... közeleg a vihar... - Isaiah! Isaiah! — rázta meg Memphis erősen az öccsét. - Mi a mennydörgős mennykő folyik ott? - baktatott ki Octavia a hálóingében. Mit műveltek odakint az éjszaka kellős közepén? - Isaiah-nak rémálma van. Gyerünk, Jégember! Ébredj! - A kilencedik áldozat a bujaság és bűn áldozata volt... - szólt Isaiah. Szemei hátrafordultak üregükben, szája rángatózott. Octavia ijedten kapta a szája elé a kezét. - Ó, édes Jézus! Memphis, segíts bevinni! Együtt betámogatták a remegő Isaiah-t, és az ágyra fektették. Octavia térdre rogyott mellette, és egyik kezét a fiú homlokára, másikat a saját szívére tette. - Ereszkedj térdre, Memphis John! Imádkozz velem! Kikönyörögjük az ördögöt ebből a gyerekből. - Isaiah-ban nincs ördög! - morogta Memphis. -Jönnek, tesó... - suttogta Isaiah. Keze még hevesebben reszketett. - Mondd utánam! - utasította Octavia. - Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Memphis elszörnyedve nézte a jeleáetet. Legjobb barátja meghalt. Öccsét látomások gyötrik. Anyja korai sírjában fekszik és kísérti álmait, apja pedig elment és valószínűleg soha nem jön visz- sza. Memphisnek elege lett mindenből. Legszívesebben fogta volna Thétát és elmenekült volna innen. - Füves legelőkön nyugtat engem — imádkozott Octavia buzgón. - Csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja..." Memphis John, mit gondolsz, hová mész? - El innen! - kiáltotta Memphis. Felvett egy kabátot a pizsamájára, csupasz lábát cipőjébe bújtatta, és kiviharzott az épületből, céltalan bosszúsággal kóborolva. Az éjjel köd szállott alá. Elhomályosította az utcai lámpák fényét, és szellemvárossá alakította Harlemet. A homályban az a kevés ember, kint az utcákon, nevető árnynak tűnt csupán. Memphis elfordult tőlük, és északnak tartott. Miért történik mindez? Mi van, ha Isaiah ugyanolyan beteg, mint amilyen az anyja volt? Nem tudták, milyen rossz az állapota, amíg már túl késő nem lett. Ez egy figyelmeztetés lenne? Eszébe jutott, amit Walker nővér mondott arról, hogy Isaiah úgy fogadja a jeleket, mint egy rádióantenna. Milyen jeleket kapott Isaiah, és hogy állíthatná meg őket?

A Szentháromság temető előtt találta magát. Nyitott kapuja meg- nyikordult a szélben. Miért volt nyitva? Egy fekete macska surrant át az úton, és Memphis megtorpant. - Menj innen! Ostoba jószág! - szólt rá. Memphis didergett. Jelentősen lehűlt a levegő, bár nem tudta, miért. Nem a szél volt. Valójában a levegő nem mozdult. A fák nem imbolyogtak. A levelek nem susogtak. Memphis karja és nyaka libabőrös lett. Hirtelen ráébredt, jobb, ha megfordul, hazamegy, és a fejére húzza a takarót. - Kár!- Fent, egy kopár fa ágai között egy varjú ült, és őt figyelte. - Hagyj békén! - bömbölt rá Memphis. A temetőben egy alak sziluettjét látta kibontakozni a ködben. Az a valaki nem mozdult. Egyszerűen csak állt ott. - Memphis... A hang érdes volt, mint szélfútta, száraz levelek egy ereszcsatornában. Memphis kővé dermedt, csupán térde remegett. Lehelete a félelem párás morzejeleként szállt a levegőben. Szólásra nyitotta a száját, de nyelve hirtelen kiszáradt. - Gabe? Az alak bólintott. - Tesó... A varjú megint károgott. Memphis nevetésben tört ki. Kezdett elmenni az esze — erről volt szó. Csapdába esett valami különös rémálomban, amiből nem tudott felébredni. Úgy gondolva, hogy úgy sem tudja ezt az álmot irányítani, követte az alakot a homályos temető belsejébe, amíg el nem érték a mauzóleumot, ahol Gabe testét megtört angyalként akasztották fel. Most Gabe ott állt a ködben, halotti öltönyében. Bőre csillogott és megfeszült kerek arcán. Körvonalai tünékeny, foszforeszkáló fénnyel ragyogtak, mint egy mély vízi halé, amely a sekély vízbe tévedt. Memphis felfigyelt az érdes, magas hangra, amit mintha egy trombita tartott volna ki. Memphis tudatáig hatolt, és a fiú szíve hevesebben vert. Térde nem bírta továbh, bénultan rogyott a földre. Fölötte Gabe ragyogása álomszerűén meg-megrebbent, mintha Memphis Gabe-et különböző alakokban látta volna. Barátját, kifejező tekintettel. Egy nevető démont. Egy rothadó halálmaszkot legyekkel, levarrt szemekkel, hiányzó nyelvvel. * Gabe hangja hosszú, szaggatott suttogásként hallatszott, mintha ezek lennének legutolsó szavai. — Az útkereszteződésnél döntened kell, testvér! Vigyázz vele, akinek mindkét keze hatalommal bír. Ne hagyd, hogy a szem észre- vegyen... Memphis egész testében reszketett. A trombitahang olyan magasságot ért el, amitől legszívesebben felkiáltott volna. A köd kavargott Gabe körül, és az utolsó dolog, amit Memphis hallott, mielőtt minden elsötétült volna, barátja alig hallható figyelmeztetése volt: - Közeleg a vihar... Mindnyájukra szükség van... Walker nővér a konyhaasztalnál ült köntösében, haját kendőbe csavarva, előtte egy érintetlen kávéscsészével, és Memphist hallgatta, ahogy halott barátjáról mesél. Teljesen mozdulatlanul ült, miközben a fiú előadta őrült történetét, ami Isaiah transzával kezdődött és a Szentháromság temetőben ért véget. Akkor sem szólt semmit, amikor a fiú Gabe figyelmeztetéséről számolt be - „Közeleg a vihar” mielőtt szellemét elnyelte volna a köd. Miután Memphis befejezte, csak a konyhai óra

egyenletes kattogása hallatszott, és az ablakon beszűrődött a hajnal első, fehéreskék sugara. Végül Walker nővér megszólalt: — Memphis, azt akarom, hogy jól figyelj ide! Szörnyű sokk ért. Nem tudom, mi történt abban a temetőben, de szeretném, ha ez egy időre kettőnk közt maradna. Senkinek se mondd el - senkinek, megértettél? Memphis túl fáradt volt, így csak bólintott. — Ami Isaiah-t illeti, amíg jobban nem lesz, nem dolgozom vele tovább. Amikor legközelebb jön, a számtant fogjuk gyakorolni, semmi mást. — Ez nem fog neki tetszeni — szólt Memphis tompa hangon. — Azzal te ne foglalkozz, Isaiah az én gondom. - Sokáig, érdes hangon köhögött, majd bekapott egy cukorkát. Ezután feladta Memphisre a kabátját, ahogy egy anya tenné, és a fiúnak elszorult a torka. - Most menj haza, Memphis! Pihenj egy kicsit! Walker nővér az ajtóban állva figyelte, ahogy Memphis hazavánszorog. Köhögése felerősödött - túl keveset aludt. Egy korty gyógyszer és egy kis forró tea majd rendbe hozza. Arra, amit most hallott, nincs orvosság — csak a rettegés mély érzése, hogy valami megnevezhetetlen szörnyűség készül sötét szárnyával végigsöpörni a földön, és hogy árnyékába talán mindnyájan belevesznek majd.

HAMIS BÁLVÁNYOK Az autó csikorogva állt meg a Globe Színház előtt, és Evie kiugrott belőle, még mielőtt a motor leállt volna. Megpróbálkozott a bejárati ajtókkal. - Zárva! — kiáltotta. - Művészbejáró! - felelte Jericho. Elindult a sikátorban, Evie és Sam a nyomában. A művészbejáró félig nyitva volt. Kilincse kissé megolvadt, az ajtófélfa megfeketedett. Evie úgy érezte, lába nem bírja sokáig, ahogy végigbotladozott a homályos hátsó folyosón, el az öltözők előtt, amiknek tükrei felvillantak a sötétben. -Jericho? - sürgette a fiúkat. - Sam? - Itt vagyok - szólt Sam, és előugrott egy öltözőből, megrémítve a lányt. A színpadról fény szűrődött ki, és ahogy Evie közelebb ment, látta, hogy a reflektort is felkapcsolták. Észrevette a kivilágított lépcsőt a Boál imddása számból, és szívverése felgyorsult. - Theta? - szólt. Nem jött válasz. Evie kilépett a színpadra. Kezét a szeme elé tartotta, hogy tompítsa a reflektor vakító fényét, és elindult a lépcső tetején álló oltár felé. Az odafent fekvő halott lány gyöngyös kosztümje ezernyi szikraként verte vissza a reflektor fényét. - Sam! Jericho! — kiáltotta Evie, és nem törődve félelmével, felszaladt a lépcsőn. A holttest láttán egyik kezével megkapaszkodott a korlátban, nehogy visszabucskázzon az emelvényről. - O az? - kérdezte Sam, felfelé rohanva. - Nem - válaszolta Evie vékony hangon. A lány szőke volt. - A bőre... - szólt Sam. Kezét Evie vállára tette, amitől a lány összerezzent. - Eltűnt - fejezte be Jericho. Kivágódott az ajtó, és kiáltások hallatszódtak - „Maradjanak ott, ahol vannak! Ne mozduljanak!” —, amint rendőrök egy csoportja, előrántott fegyverekkel, feléjük tartott a sorok között. Evie látta, ahogy bilincseik megcsillannak a homályos színházban. - Le vannak tartóztatva - jelentette ki egyikük. Evie előrenyújtotta kezét, és ellenkezés nélkül hagyta, hogy bekísérjék a rendőrőrsre. Malloy nyomozó őrjöngött. Miközben Evie Jerichóval és Sammel odakint ült az irodája előtt, hallotta, ahogy Will bácsira förmed: - .. .megzavarták egy bűntény helyszínét... engedély nélkül behatoltak. .. annak ellenére, hogy megmondtam, maradjatok ki belőle... Will csak egyszer kapta el Evie tekintetét az iroda félig nyitott ajtaján keresztül, de ez is elég volt, hogy a lány megint előremeredjen. - Megmondom neki, hogy az én ötletem volt - ajánlkozott Sam. - Pazar. Majd én is azt mondom, hogy a te ötleted volt - felelte Evie. A rendőrök bevonszolták a tiltakozó T. S. Woodhouse-t az őrsre, majd minden teketória nélkül egy székre taszították, Evte es a tobbiek mellé. - Hé! Vannak jogaim, tudják? - háborgott Woodhouse.

- Igazán? - vágott vissza az egyik rendőr, - Nem sokáig. He, Sarge - ezt itt a színházban kaptuk el. Egy lábára kötözött fényképezőgéppel osont be, hogy képeket készítsen a holttestről. Hallotta _ Azafényképezőgép zDailyNews tulajdona, pajtikám. - uvoltot T. S. Majd, amikor észrevette Evie-t, hozzátette: - Lám, lám, lám, az én kedvenc Shebám mosolygott rá gúnyosan. - Szépen behúzott a csőbe tegnap. Ars Mysterium,mi? Ekkora hantat! - Pontosan azt kapta, amit megérdemelt, Mr. Woodhouse. T. S. Woodhouse szeme dühösen felvillant. - Igazán? Mit gondol, mit szólna a nagybátyja, ha rájönne, maga látott el információkkal az ügyről? _ Te voltál? _ kérdezte Sam felvont szemöldökkel. - De még mennyire! - felelte Woodhouse, de tekintetét nem vette le Evie-ről. - Maga most zsarol engem, Mr. Woodhouse? A férfi vállat vont. - Rendben. Tudni akarja, ki a Pentagram Gyilkos? Maga Komisz John Hobbes, aki visszatért halottaiból, hogy befejezzen egy meg 1875-ben elkezdett rituálét. És amikor végez vele, igazi poklot idéz elő a földön. - Evie - figyelmeztette Jericho. Evie T. S. Woodhouse-ra bámult, aki cinikus nevetéssel válaszolt. Magának aztán jó humora van, Sheba! Ezt elismerem, De én a maga helyében nem számítanék több előnyös cikkre a múzeumról vagy magáról, ha érti, mire gondolok. Will kilépett a folyosóra. - Senki nem szól semmit, amíg haza nem értünk. - Viszlát, Sheba! - búcsúzott T. S. Woodhouse. - Öröm volt megismerni magát. Henry a fal felé fordulva aludt. Theta bemászott mellé és hozzá- simult Karjavai átölelte. A fiú megmozdult, és a lány ujjal köré fűzte az övéit, lheta sírva fakadt, és Henry felé fordult. - Theta? Mi a baj? -A színházban voltam. É-és hangokat hallottam. Volt ott valaki Hen! Henry legyűrte álmosságát, és próbálta megérteni, amit Theta mondott. - Ki volt ott? Miről beszélsz, drágám? - Visszamentem, és Wally volt ott azsarukkal. Úgy festett, mint aminek behúztak egyet. Úgy tettem, mintha a városban lettem volna, es csak arra sétáltam volna, és megkérdeztem tőle, mi történt. Theta Hery oldalába fúrta az arcát. A fiú érezte, hogy a lány reszket. - Daisy volt az - sikerült végül kinyögnie. - A Pentagram Gyilkos elkapta Daisyt. Biztosan a fülbevalójáért ment vissza, és... Én is lehettem volna, Henry! Theta megint sírva fakadt. Henry magához húzta. A gondolat, hogy elveszítheti a lányt, megrémítette. _ Nem. Ó, Hen, hallottam azt a szörnyű fütyülést, mint a mindenhonnan jött volna. Futottam, de nem tudtam kinyitni az ajtót és... - Hangja szinte suttogássá halkult. - Megint megtörtem, Hen.

Épp, mint Kansasben. Azt is tudta hogy azóta nem Henry tudta, mi történt Kansasben. Azt is tudta, hogy történt meg ismét. — Nos, most már biztonságban vagy. Itt vagy velem — Mi folyik itt, Hen? — Nem tudom, édes. , Henry átkarolta Thétát. A lány fejét a fiú mellkasához szorította, és így maradtak egészen hajnalig.

A BORNEÓI VADEMBER A reggeli lapok nagyot kaszáltak Daisy Goodwin meggyilkolásával. VÉGSŐ MEGHAJLÁS! A PENTAGRAM ELŐADJA: GYILKOSSÁG a Folliesban! Evie a Daily News címlapsztoriját olvasta, amikor Sam egy hivatalosnak tűnő papírt a feje fölött lebegtetve, berohant. — Híreim vannak! — Gyorsan felszaladt a vas csigalépcsőn oda, ahol Evie állt a könyvtár magas könyvszekrényei között, és olyan elégedettnek tűnt, mint egy macska, ami egy tál tejszínt sejt valahol. — Oké. Belemegyek. Mi a fenétől vagy olyan önelégült? - Megtaláltam Knowles’ End adófeljegyzéseit. - Lábát átvetette a korláton, ráugrott a görgő létrára, és ellökte magát. - Mióta vagy te ilyen jó a kutatásban? - Nos, a sármomra hagyatkoztam - vallotta be Sam. - Meg lennél lepve, milyen segítőkész tud lenni a lány az okmányirodában. Evie kettesével szedve a fokokat lesietett a könyvtár alsó szintjére, és Sam mellett ügetett, miközben a fiú a létrával görgött ide-oda. — És? Találtál valami érdekeset? Sam megint elrugaszkodott a létrával. - Naná! Az elmúlt harminc évben az adót egy bizonyos Mrs. Eleanor Joan Ambrosio fizette. - A fiú hatásszünetet tartott. Evie a szemét forgatta. - És? - Ez a név nekem semmit sem mondott. Úgyhogy kicsit mélyebbre ástam. Ambrosio a nő férjének a vezetékneve. Lánykoriban Blodgett volt. Ismerősen cseng? - Nem. - Evie a létra után nyúlt, de Sam megint továbblökte magát, így a lány a levegőbe markolt. Evie jól látta, hogy ezt a fiú mennyire élvezi. - Mary White egy Blodgett nevű fickóhoz ment hozzá. Eleanor a lányuk. Evie igyekezett lépést tartani a létrával. - Tehát a lánya fizette Knowles’ End adóját? Miért? - Én is épp ezt a kérdést tettem fel magamnak. Látod? Egy rugóra jár az agyunk. - Lejönnél onnan, kérlek? Kezdek szédülni tőled. - Evie hirtelen megállította a létrát, és Sam leugrott róla. - Ó, babám! Édes vagy, amikor ilyeneket mondasz. - Sam, figyelmeztetlek. Te lehetsz a következő áldozat. Sam leült egy székbe, és lábát feldobta az asztalra. Ujjait összekulcsolta a tarkóján, és könyökét szárnyként oldalra nyújtotta. - Ha mondhatom, egész találékony ötlet volt a részemről az adó szálon elindulni. - Ha befejezted az önimádast, elmagyaráznád? - Az egész különösnek tűnt nekem. Ha a lány megörökölte az öreg házat, miért tartotta meg? Miért nem adta el, hogy pénzhez jusson? Miért ragaszkodik egy ilyen borzadályhoz? - Megint elhallgatott. - Egész éjjel húzni akarsz? Sam vigyorgott. - Egész éjjel?

- Csak folytasd! Sam két hátsó lábára állította a széket, és előre-hátra hintázott. - Még tovább kutattam, és találtam egy feljegyzést a Milton és fiai ingatlanügynökségtől, akik ajánlatot tettek a birtokra. Nyilvánvalóan úgy gondolták, a hely tökéletes lenne pár elegáns ház felhúzásához, es ezert hajlandóak lettek volna fizetni is. De az ajánlatot visszautasították, amit a jogos tulajdonos, Mrs. Mary White Blodgett írt alá. - Bekapott egy szőlőszemet, és hagyta, hogy Evie megeméssze a hallottakat. - A mi Maiy White-unk? John Hobbes szeretője? - Biza’. Ugyanaz. Evie szíve hevesen vert. - Mikor tették ezt az ajánlatot? - Három hónappal ezelőtt. - Mary White még él? - kérdezte Evie kikerekedett szemmel. - Igen. A Coney-n lakik egy viskóban, és még mindig ragaszkodik ahhoz a házhoz a.dombon. - Mégis miért tenne ilyet? - Talán mi kideríthetjük. Mary White Blodgett a Surf Avenue-n lakott egy, a széltől és sótól kikezdett bungalóban, kilátással a Thunderbolt hullámvasútra. Willt es Evie-t Mrs. White lánya, Eleanor fogadta az ajtóban háziruhában, haját hullámcsatokkal tűzte fel. - Mrs. Ambrosio? - kérdezte Will. - Ki kíváncsi rá? -Jó napot! William Fitzgerald vagyok. A múzeumból. Beszéltünk telefonon. A nő tekintetében a felismerés szikrája jelent meg. - Ó, igen! Tényleg. Az édesanyám idős hölgy és nagyon beteg. Úgyhogy ne zaklassák fel! - Természetesen - felelte Will, levéve a kalapját. Mrs. Ambrosio átvezette őket egy nappalin, ami tele volt dobálva Whitman Sampler bonbonosdobozokkal és Radithor gyógyszeresüvegekkel, amik még nem jutottak el a szemetesig. A helyiség régi sörtől és sótól bűzlött. - A takarítónő ma szabadnapos — magyarázkodott a no, de nehez volt eldönteni, hogy ez valami morbid humor vagy kifogás - vagy talán mindkettő. Várjanak itt a konyhában egy percet! Evie igyekezett nem hozzányúlni semmihez. Nem akart itt álldogálni, pláne leülni. A rendetlen konyhaasztalon a Morfium feliratú címkével jelölt üveg veszélyesen közel állt a PATKÁNYMÉREGhez. Egy véres vattacsomón egy koszos fecskendő hevert. Mrs. Ambrosio eltűnt egy függöny mögött, de hangos, éles hangja még így is hallható volt. - Mama! Megjöttek azok az emberek, akik Mr. Hobbesról akarnak kérdezni. Mrs. Ambrosio hirtelen megint felbukkant, az üvegeket sietve egy szekrénybe pakolta, és bezárta az ajtót. - Néha patkányaink vannak - magyarázta. - Mint mondtam, nagyon beteg. Tizenöt percet kapnak. Utana pihennie kell. A függöny mögött Mary Wliite kriptaszeru haloszobaja bontakozott ki. A redőnyöket letekerték, széleiken vakító fénynyaláb szivárgott be. Az idős hölgy egy párnának dőlve ült az ágyban. Alvósapkát

és egy piszkos, baiackszinu selyempongyolát viselt. Karjának vékony bőre alatt szürkéskék vénái úgy dudorodtak ki, mint egy gyűrött, régi térképre rajzolt göcsörtös hegygerinc. - Az én Johnom érdekli magukat - szólt nehézkes hangon. - Igen, Mrs. Blodgett. Köszönjük. — Will bácsi leült az egyetlen székre, így Evie kénytelen volt az ágy szélén helyet foglalni. Az idős no körül mentolos krém szaga es a haldokló virágokéhoz hasonló, émelyítően édes aroma lengedezett. Ettől az elegytől Evie legszívesebben kimenekült volna a házból, és meg sem állt volna a napos tengerpartig. - Ismerték az én Johnomat? - mosolygott Mary White, kivillantva barnásszürke fogait. - Nem. Attól tartok, nem - válaszolta Will bácsi. - Milyen elbűvölő férfi volt! Minden héten szegfűt hozott nekem. Néha feheret, néha pirosat. Vagy különleges napokon rózsaszínt. Evie megborzongott. Abból, amennyit tudtak, John Hobbes minden volt, csak nem elbűvölő. Sok embert megölt, és levágta a testrészeiket. Terrorizálta es valószínűleg meggyilkolta Ida Knowlest. És ha nem tévednek, a lelke visszatért, hogy befejezzen egy hátborzongató rituálét, amivel szörnyű pusztulást idézhet elő. - Igen. Nos. Tudna valamit mondani John hitéről? — kérdezte Will bácsi. - A Testvérgyülekezet kultuszáról és... - Az nem egy kultusz volt! — köhögte az idős hölgy. Evie segített neki inni egy korty vizet egy koszos pohárból. - Megpróbálták az öidög műveként feltüntetni. De nem az volt. Gyönyörű dolog volt. Az volt a küldetésünk, hogy földi síkra hozzuk a szellemvilágot. Jefferson, Washington, Franklin — felvilágosult férfiak, nagy nemzetünk alapítói —, ők ismerték az ősök titkait. Titkokat, amikről még a szabadkőművesek sem tudtak szent termeikben. Fel akartuk szabadítani az emberek tudatát, megszabadítani őket béklyóiktól. A világ, amit ismerünk, haldoklik, és helyén egy új világ születik majd. Ez volt a mi feladatunk: elősegíteni újjászületését. John tudta ezt. - És mi a helyzet az albérlővel, aki eltűnt? A szolgálólánnyal? - folytatta Will. - Hazugságok - csattant Mary. - Az albérlő anélkül távozott, hogy kifizette volna a lakbért. A cseléd arcátlanul viselkedett. Elment meglátogatni a nővérét, és még csak el sem köszönt. - És Ida Knowles? - Ida? - Mary nyugtalanul a szája elé emelte kezét, tekintete gyanakvó lett. Kik maguk? Mit akarnak? - kérdezte emelt hangon. — Nem mondtam, hogy fogadom magukat! Evie megfogta Mary White hideg, vékony kezét. - Teljesen megértem, amit Mr. Hobbesról mond - kezdte a lány. - A vén satrafák azt hiszik, mi, flapperek, erkölcstelenek vagyunk. De mi csak próbáljuk élvezni az életet. - Evie Willre pillantott, aki aprót bólintott, jelezve, hogy folytassa. - Lefogadom, ha Mr. Hobbes most köztünk lenne, tetőtől talpig modern emberként ünnepelnék. Mrs. White elmosolyodott. Két foga teljesen elrohadt. Nyirkos kezét Evie arcára fektette. - Tetszettél volna neki. John mindig is szerette a csinos pofikat. Evie visszafojtotta a torkából felkívánkozó sikolyt. - Csak kíváncsi vagyok, ha nem haragszik a kérdésért, hogy miért tartotta meg Knowles’ Endet? Biztos vagyok benne, hogy egy vagyont kapott volna érte.

- Sosem adom el. - Hát persze, hogy nem - értett vele egyet Evie, bőszen bólogatva. — Csak kíváncsi voltam, miért nem. Hogy így legyen Johnnak hova hazajönnie. Azt mondta, ez nagyon fontos. „Sose add el a házat, Mary, különben nem jöhetek vissza hozzád.” Evie-nek a hideg futkosott a hátán. - De hogyan? Mary White fejét a megfakult, szatén párnahuzatra fektette, és az ablak szélein beszűrődő fény felé fordult. -Johnny nem avatott be mindenbe. Csak ő értette a Mindenható vegtelen tervet. Tudják, a testét felszentelték, olyan volt, mint egy műalkotás - Botticelli Vénusza, Michelangelo Dávidja. Mindenütt azok a jelek. Mintegy második bőrként viselte. - Miért? - Ez mind a terv része volt. Majd egyszer visszatér. Újjászületik. Mint egy feltámadás. És amint ez bekövetkezik, magával hozza a végítéletet. A világ tűzben tisztul meg. És ő istenként uralkodik fölötte. Mi pedig ott leszünk mellette. Felnevetett, mint egy iskolás lány, ami cseppet sem illett megereszkedett bőréhez. Az ő Naphölgyének becezett. Ó, igazi herceg volt! Tessék! - Mary nehézkesen kinyitotta éjjeliszekrényének fiókját, és előhúzott egy kicsi, fekete dobozt. - Nyissa ki! A fekete bársonyon egy időtől megfakult, nagy aranygyűrű feküdt. - Gyönyörű - szólt Evie. - Az övé volt - suttogta összeesküvőén. - Én adtam neki. A fér- jemnek hívtam, bár nem voltunk házasok. Az én Johnnym majdnem élete végéig viselte. Evie ujjai bizseregtek a vágytól, hogy elvegye, hogy beleolvasson. Hozzá tartozott. John Hobbeshoz. - Tegye vissza, ha kérhetném - utasította Mrs. Blodgett. Evie vonakodva csukta be a dobozt. - Ó, de hisz nem ülhet valami kényelmesen, Mrs. Blodgett! Dr. Fitzgerald? Segítene neki, kérem, egy kényelmesebb pózba helyezkednie? Will egy pillanatra zavarba jött, de aztán nekilátott, ogy segít sen az idős hölgynek, aki azonban nem viselte jól, hogy ráncigaljak. Ezalatt Evie gyorsan zsebre tette a gyűrűt, majd visszatette a dobozt, és becsukta a fiókot. — így már jobb, nem igaz? - Igen, köszönöm - felelte Mary, mintha az egész az ő ötlete lett volna. Majd folytatta: - De előre fel kellett készítenie a világot. Hogy megtisztítsa bűneitől. Ezt magára kellett vállalnia, mint egy megmentének. Hogy feleméssze a világ bűnét. Mary White szeme elfátyolosodott. - Meggyilkolták. Az én Johnnymat. Olyan gyönyörű volt, és meggyilkolták. Nyárspolgárok! Maradiak! - Megint rátört a köhögés, és Evie felé nyújtotta a poharát. - Soha nem bántott senkit! Mindig is elbájolta az embereket - főleg a nőket. - Mosolygott, és megpaskolta Evie karját. A lánynak John Hobbes puszta érintésének a gondolatától is felfordult a gyomra. - Fájdalmaim vannak. Hol van Eleanor a gyógyszeremmel? Ostoba lány. Mindig késik. - Igen, igen - csitítgatta Evie. - Egy perc és megkapja a gyógyszerét. De valamit még nem értek: említett valaha Mr. Hobbes egy rituálét, hogyan lehet legyőzni egy szellemet, vagy visszaküldeni a másvilágra, miután elvégezte a munkáját? Mary White a homlokát ráncolta.

- Nem. Behívnák ezt a lányt a gyógyszeremmel? - Persze, mindjárt! És Mr. Hobbesnak volt egy különleges medálja, ugye? - Igen - válaszolta Mary, a fájdalomtól elvékonyodott hangon. - Mindig viselte. - Es hol van most az a medál? - A nő a távolba tévedt, és Evie félt, hogy nem szedik ki belőle időben a szükséges információkat. - Magának adta? - próbálkozott Evie. - Talán szerelme zálogául. - Mondtam már, hogy mindig viselte - harsogta az idős hölgy. - Akkor is rajta volt, amikor meghalt. Vele együtt temették el. Eleanor! A gyógyszerem! - kiáltotta Mrs. White. - A szegények temetőjében temették el. Már rég elveszett - mondta Will halkan Evie-nek. - Nem, nem, nem! Az én Johnnym nem a szegények temetőjében fekszik javította ki Mary White. Hallása nyilvánvalóan tisztább volt, mint a memóriája. - Elnézését kerem. Azt hittem. Lefizettünk egy őrt, hogy adja ki a testét. Johnnyt kívánsága szerint az otthonában temettük el. - Brooklynban vagy Knowles’ Endben? Eg) ikben sem - felelte az idős hölgy bosszúsan. - Az igazi otthonában. - Az hol volt? - kérdezte Evie. - Hát Brethrenben, kedveském. Fent az öreg dombon, a hívek között. A szoba szinte forogni kezdett. Evie mintha a távolból hallotta volna a nő hangját. - Mr. Hobbes Brethrenből való volt? - Igen. Persze. - De a brethreni tűznek nem volt túlélője - értetlenkedett Evie. Csak egy. Ideadnád a kalapdobozt, kedveském? Evie odavitte a kalapdobozt az öltözőasztalról. Mary White belenyúlt, és felfedett egy titkos rekeszt, benne egy bőrkötésű zsoltároskönyvvel. Leheletvékony lapjai közül előhúzott egy kisebb, összehajtogatott papírdarabot, amit Evie-nek nyújtott. Egy születési anyakönyvi kivonat volt Brethren falujából, 1842. június 6-áról: Yohanan Hobbeson Algoode, John Joseph Algoode tiszteletes és (a gyermekágyi lázban meghalt) Ruth Algoode fia. - Micsoda áldozatot hoztak érte, a kiválasztottért! A függöny fellebbent. Az ajtóban Mary White lánya állt, egyik kezében a fecskendővel, másikban egy vékony csővel. - Már vártalak - vakkantotta Mary White. - Azt akarod, hogy fájdalmaim legyenek, ugye? Ó, milyen szép életem volt azelőtt! - Igen, igen. Amikor még a dombon álló kúriában laktak Tudom. Ha nem fizetted volna annak az öreg háznak az átkozott adóját, nem kéne ebben a büdös lyukban élnünk. Erre még nem gondoltál? Mary White felnyögött, amikor a lánya karja sebes hajlatába szúrta a tűt, majd a csövön keresztül belepumpálta a gyógyszert. Az idős hölgy szeme egy perc múlva már morfiumtól csillogott. - Jön, tudják. - Beszéde kezdett összefolyni. - Azt mondta, eljön értem, és én vártam rá. Mindent úgy hagytam neki, ahogy volt. Azt mondta, eljön, és tudom, hogy így lesz. - Tekintete álmosnak tűnt. - Milyen gyönyörű férfi volt... - A morfiumtól a szeme lecsukódott, Evie és Will pedig távozott.

Az éltető, szikrázó napsütésben Evie és Will sietve indult meg a sétáló családok között. - Hát persze! - kiáltotta Will. Megállt, hogy fel-alá járkáljon egy színes tábla előtt, ami a Borneói Vadembert reklámozta. A sátor előtt egy férfi csábítgatta az érdeklődőket vörös, porondmesterzakoban és cilinderben: _ Jöjjenek beljebb, és nézzék meg a vadembert: félig szörny, télig ember! Mögötte a hullámvasút lassú, araszolgató kattogással mászta meg az emelkedőt, mielőtt le- majd körbesiklott volna, az utasok félelemmel és izgalommal teli sikongatásai közepette. Ez volt az utolsó kör, mielőtt a park bezár a következő nyárig. - Hat persze - ismételte Will, mintha kissé haragudna magára. - Most mar minden világos. - Csodás. Elmagyaráznád nekem is? - Yohanan a John héber változata. John Hobbeson Algoode. John Hobbes elemezte Will. - Komisz John Hobbes Algoode tiszteletes ha volt; a kiválasztott. A megjövendölt Fenevad. akiről úgy vélték, felemelkedik majd. Visszajött, hogy bevégezze apja munkáját, hogy elhozza a poklot a földre. Megint elindultak, és Will szavai olyan gyorsan záporoztak, mint léptei. - Mary azt mondta, fel kellett emésztenie a világ bűnét. Hogy magara vállalja a bűneiket. Ezért veszi megához az áldozatok testrészen a szimbólumokkal összhangban: megeszi őket. Ez egy ősi magia, az elképzelés, hogy ellenségeid testrészei erősebbé tesznek, így nem győzhetnek le. Kettőt, legyen szíves - szósszal! - Will megállt a Náthán s Hot Dogs előtt. Előkeresett két ötcentest, és a pult mögött álló fiúnak adta, aki cserébe két hot dogot nyújtott át neki. Wrll az egyiket Evie kezébe nyomta, aki esetlenül tartotta a kezében. - Uhh - szólt grimaszolva. - Most komolyan, bá! Will befalta az övét, közben folytatva magyarázatát. -Johnnak pedig segít testet ölteni. Erőt ad neki. Evie óvatosan beleharapott a hot dogba. Meglepően finom volt, és rájött, hogy még a kannibalizmus témája sem tántoríthatja el, hogy behabzsolja. - Ha az a medál tartja ezen a világon, az védi, akkor csak el kell pusztítanunk, és azzal megszakítjuk a kapcsolatot. Nem igaz? - Logikusan hangzik. - De Mary azt mondta, azt vele együtt eltemették. - Igen - felelte Will, és elgondolkodott. - így egy kicsit macerasabb lesz. Evie megállt rágás közben. _ Nem mondod komolyan. - Willre meredt. - O. édes Lois Lipstick,100 te komolyan beszélsz. Will hot dogjának csomagolását egy szemetesbe dobta. - Felmegyünk Brethrenbe. És szükségünk lesz ásóra. Jericho visszajött a Benningtonba az okmányirodából, ahova Will küldte. Még annyi időre sem állt meg, hogy levegye a kabatjat. - Megtaláltam a feljegyzést. Átadta Willnek, majd kimérten biccentett Samnek, aki az et ezőasztalnál ült Evie-vel. - Sam. Sokáig maradtak

_ Csak Evie-t szórakoztatom - felelte Sam. Diadalittasan mosolygott Jerichóra. Will hangosan felolvasta a dokumentumot: - Yohanan Hobbeson Algoode 1851. október 10-én került a Mother Nova Árvaházba. Az igazgató feljegyzései nem túl hosszúak, de a fiút csendes, ingerlékeny, ágyba vizelő, arrogáns és apró kegyetlenségekre hajlamos gyerekként jellemzik. Amikor büntetésből az igazgató elé hívták, csak annyit mondott: „Én vagyok az Ősi Sárkány, a mi Urunk kiválasztottja.” A többi gyerek kerülte. A Fenevadnak hívatta magát. Két meghiúsult kísérlet után Yohanan 1857 nyarán végül megszökött. Nincs róla további feljegyzés. - Tehát tudjuk, hogy ő az. De azt még mindig nem tudjuk, hogy állítsuk meg jegyezte meg Jericho, végre levéve és a fogasra akasztva kabátját. - A Testvérgyülekezet könyvének utolsó oldalát - amin a Fenevadat elpusztító varázsige áll - kitépték. Te magad mondtad, hogy a saját hite szerint kell legyőznünk. De hogy fogjuk megtalálni azt a részt időben? Az üstökös érkezéséig már csak két nap van hátra. - Mutatok valamit. - Evie kicsomagolta a zsebkendőjéből John Hobbes gyűrűjét. - Ez az, amire gondolok? - kérdezte Will. Evie bólintott. - Ez kezd rossz szokásoddá válni, Evangeline. - Will, ha belenézhetek és megérthetem őt, egy lépéssel előtte leszünk. -Gondolod, hogy ez jó ötlet, babám? - kérdezte Sam. - Ez a fickó egy gyilkos. - És szellem — tette hozzá Jericho. - Mi haszna van ennek a képességnek, ha nem használhatom? - Elismerem a bátorságodat, de megkérdőjelezem épelméjűsége- det válaszolta Sam. Will leguggolt Evie mellé. - Evie, ez nem egy partitrükk. Ez a gyűrű a Fenevadé. - Értem. - Nézz bele, keresd meg, ami kell, aztán gyere vissza - tanácsolta Wdl. Evie bólintott. - Hármat tapsolok, hogy segítsek elszakadnod tőle. Ha bármikor úgy érzed, veszélyben vagy. - Ez nekem nagyon nem tetszik. Neked tetszik, Frederick? - morogta Sam. - Akkor kimondasz egy jelszót. Mi legyen az? Mit szól a Bemhez?—javasolta Sam. - Vagy legyen inkább hejhóí Esetleg állj'i —James — döntötte el Evie. — A jelszó James. Will bólintott. - Rendben. _ Evie, biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? - kérdezte Jericho. - Ma-xo-lú-te. - Evie megpróbálkozott egy mosollyal. Keze remegett félelmében és izgatottságában; ez még annál is izgalmasabb lesz, mint helyet kapni egy felkapott klub első sorában. - Add ide, kérlek! - Továbbra sem tetszik - morogta Sam, de azért a lány kezebe tette a gyűrűt. Evie szorosan ráfűzte ujjait, majd a másik kezét is rátette. Beletelt némi időbe, mire ráhangolódott, aztán keresztülzuhant időn és térén. - Látok egy várost saras utcákkal... - szólt Evie transszerű állapotban. - Lovak és kocsik. Nem tudom... felgyorsult... - Koncentrálj! Lélegezz! — utasította Will.

Evie vett három mély levegőt, és a kép kitisztult. - Összesereglett emberek és egy prédikátor... Egy felfordított gyümölcsösládán egy magas, nagy szakallú férfi állt fekete öltönyben, miközben egy kisváros szélén szonokolt. Emberek gyűltek köré. Többen kinevették. Evie szinte ördöginek látta gúnyos arcukat. A prédikátor nem hallgatott el. Sőt, hangja új erőre kapott. - Fel kell vérteznetek magatokat, hogy amikor eljön a végíté et napja, amikor a Fenevad isten igazságával sújt le a bűnösökre, az ur magához vegyen titeket, és megkímélje lelketeket. Készítsétek elő a ti házaitoknak falait az ő jeleivel, hogy tanúi legyetek szent eljövetelének, és kenjétek meg a ti testeteket, hogy megláthassátok dicsőségét! mennydörögte a prédikátor. Mellette egy sápadt, kék szemű kisfiú állt, nem lehetett több kiíenc-tíz évesnél. A fiú felemelt egy bőrkötésű könyvet. - így mondd az úr! A Testvérgyülekezet Evangéliuma. Valaki feléjük dobott egy paradicsomot. Az arcon találta a prédikátort, ahonnan lefolyt, bepiszkítva öltönyét. Mindenki nevetett. A férfi megtörölte az arcát egy zsebkendővel anélkül, hogy szünetet tartott volna beszédében. Azonban a fiú gyilkos pillantást vetett a paradicsomdobálóra, és a férfi hirtelen abbahagyta a nevetést. - Evie? - kerdezte Will, mivel a lány már egy ideje nem szólalt meg. - Igen. Itt vagyok - felelte Evie. - Változik a kép. Kocsikat látok egy folyónál. Hideg van. A prédikátor lehelete fehér gomolyagnak látszik. Imádkoznak... Látta Algoode tiszteletest, aki az ég felé emelte kezét, ahogy kis gyülekezetéhez beszélt: - Ti vagytok a kiválasztottak, a hívők, a Testvérek. - Az ur angyala tűzcsóvaként jelent meg nekem a mennyekből, és meghagyta, hogy szakadjak el a világ romlottságától, és építsek egy új, mennyei felekezetet ebben az országban... - visszhangozta Evie. - A bárány vére csordogál ereinkben, és vérben győzzük le ellenségeinket és idézzük elő isten igazságát a földön. A kapcsolat kissé meggyengült, de aztán Evie megint zuhanni kezdett. Minden erejével összpontosított, és meglátta a fiú lábát, ahogy leveleken fut, hallotta kapkodó légzését. Lefeküdt a folyópartra, és a feje fölötti lusta felhőket figyelte. Evie egy pillanatra érezte magányát és kétségeit. Egy szarvas merészkedett elő a fák közül, élelem után kutatva. Felemelte a fejét, a fiú pedig felé hajított egy követ, és nevetett, miközben a szarvas összerezzent és visszaszökkent az erdőbe. — Evie, hol vagy? - Azt hiszem, egy templomban -válaszolta lassan, ahogy újra változott a kép. , A kék szemű fiút egy székhez kötözték, felsőtestét lecsupaszította . A hívek körülállták. Ide-oda vonaglott a székben, és a prédikátort nézte, aki egy billogot forgatott a szenes tűzhelyben. Összesen tizenkét billog várakozott - egy pentagram és egy-egy minden áldozatna . _ Erősnek kell lenned. Az úr nem tűrheti kiválasztottal gyenge- ségét figyelmeztette a prédikátor. Előhúzott egy izzó billogot a tűzből, és a fiú felé indult, aki üvöltött és sikoltott. ^ _ Ó, istenem! - hűlt el Evie. Észre sem vette, hogy arcan könnycseppek csorogtak végig. _ Will, állítsd le! - kérte Jericho.

- Én is támogatom Fredericket, az óriást - sürgette Sam is. Will tétovázott. - Csak még egy perc. Közel járunk. Sam nem várt tovább. - Hé, babám! Ideje visszatérned a valóságba. Hallasz engem. - Azt mondtam, csak egy perc! - csattant Will. ........... Evie alig érzékelte a fiúk szóváltását. Egy ideig képek zubogó ozonet próbálta kivenni. Igyekezett nyugodt maradni, egyenletesen lelegezm és nem elmenekülni. Nemsokára a képek megint élesebbek lettek - Jól vagyok - biztosította őket nyugodt hangon. - Jó vágyó A fiú a Testvérgyülekezet könyvével ült a folyóparton, és az utolsó oldalt nézte. Evie szívverése felgyorsult, ahogy próbálta elolvasni. - A hiányzó oldal. Látom - mondta, és Will felkapott egy tollat. - „Eme szelencéhez láncolom lelkedet, hogy azt tűz eméssze el. A sötétségbe űzlek, Fenevad, az legyen örök nyughelyed.” A fiatal John Hobbes kiszakította a lapot a könyvből, apró dara- bokra tépte, majd a vízbe dobta. Megvan, Evie. Most már abbahagyhatod - szólt Will. Evie eddig meg sosem merült ilyen mélyre. Alig hallotta a hangjukat, mintha beszélgetésük egy másik szobából jött volna, ő pedig félálomban lett volna. Ez az érzés rabul ejtette, és még nem állt készen megszakítani a kapcsolatot. - Most valahol máshol vagyok - mondta Evie révetegen Sűrű, nedves leveleken gázolt keresztül egy kékesszürke erdőben egy táborhely felé. Komor tekintetű férfiak és nők léptek ki szerény fakunyhóikból egyszerű ruháikban, és indultak el gyermekeikkel egy fehér csűr felé, amire ugyanazokat a jeleket festették, mint John - A Fenevad pentagramja - motyogta Evie. - Evie, most tapsolni fogok - figyelmeztette Will. Így is tett, de Evie erősebben koncentrált. Most már Wiilnek nem volt hatalma fölötte. Transzos állapotában követte a többieket a templomba. A nők a helyiség egyik felében álló egyszerű székekre ültek le, gyermekeikkel a a ai na míg a férfiak a másik felébe sereglettek. Elöl az eltökélt tekintetű Algoode tiszteletes állt, oldalán a fiával. -Eljött az idő. A városban hallottamhogy a hatóságok ebben a pillanatban Brethren felé tartanak, hogy felszámolják közösségünket. Bocsáss meg nekik, atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek Igen, elérkezett az idő, hogy a kiválasztott megkezdje utazását! - Haleluja! - kiáltotta egy nő, a magasba emelve tenyereit. -Elérkezett az idő a rituálé megkezdéséhez! Hogy a Fenevad felemelkedjek es elhozza a végítéletet a bűnösöknek! - Halleluja! - csatlakoztak többen is. - Mi vagyunk a hívők. Erősnek kell lennünk. Az úr nem töreti kiválasztottalak gyengeségét. - Algoode tiszteletes kinyitotta a könyvet, és a megfelelő oldalra lapozott. - És meghallani az angyal hangját, ahogy mennydörgő: „Egy hívő sem léphet az Úr birodalmába, csak olaj és mennyei tűz által megtisztított hússal. Az ő áldozatuk leszen az első, a hívő lélek áldozata, és a Fenevad elveszi tőlük a könyvet és megmerítkezik hűbérük füstjében. Ezzel elvégeztetik az első áldozat és a rítus megkezdődik.” Halleluja! Algoode tiszteletes körbeadott két kancsót, aminek tartalmát a hívek magukra öntötték. Evie kerozin erős szagát érezte. Szive kalapálni kezdett. Algoode tiszteletes a fia nyakába akasztotta medálját, és kezét a homlokára tette.

_ Vedd húsunkat, legyen a tied! így mondá az úr. Menj! Tedd meg, amit kell! Keress egy lakhelyet és szenteld meg! Készítsd elő a te házadnak falait. Ne felejts el tisztelettel adózni irántunk! A fiú nyugodtan és csendesen kiment a csűrből, es kívülről bezárta. Az ajtó túloldalán Algoode tiszteletes tovább imádkozott, miközben a gyülekezet szomorú zsoltárra zendített. Evie érezte a füstöt. A csűr repedésein fekete gomolyagok szivárogtak ki. A tetőt lángok nyaldosták. A fiú mozdulatlanul állt, szintén imádkozva, es hagyta, hogy tüdeje megteljen füsttel. _ Az úr nem tűrheti kiválasztottainak gyengeségét - kantáira újra és újra. Odabent a gyerekek sikítoztak és köhögtek. A nők megpróbálták folytatni az éneket. Algoode tiszteletes hangját elfojtotta a fájdalom; imái rémisztő sikolyoknak hangzottak. Evie próbált elmenekülni, de nem tudott. Keze nem engedelmeskedett neki, és nem engedte el a gyűrűt. A jelszó sem jutott eszébe. Túlságosan magába szippantotta a tárgy, és fogalma sem volt, hogy jusson ki vagy kérjen segítséget. A sikolyok elvétett nyögésekké fakultak. A tető beomlott. A füst. Evie köhögni, fulladozni kezdett. Az erdőből kiáltások hangzottak - valaki jött felfelé a hegyen. A fiú szeme felpattant. Egy pillanatra Evie úgy latta, mintha abban a hűvös tekintetben lángok tükröződtek volna. A fiú lassan az erdő és a kiabáló férfi felé indult. Hirtelen megtorpant, és Evie felé fordult. Volt valami az arckifejezésében - valami kimért, hideg kegyetlenség -, amitől Evie szíve vadul kalimpálni kezdett. A fiú egyenesen rá nézett! - Látlak - jelentette ki a fiú, de hangja nem egy kisfiúé volt; sokkal inkább volt állati, mint emberi. - Most már látlak. - J-James - suttogta Evie, mivel hirtelen eszébe jutott a jelszó. - Segítség! James. A következő dolog, amire emlékezett, hogy Jericho megrázza a vállát. A lány göicsösen szorította ujjait, de a gyűrű már nem volt nála; Sam elvette tőle. - Evie! - üvöltötte Jericho. - Evie! A lány úgy kapkodta a levegőt, mint egy fuldokló, aki végre áttört a tó felszínén. - O, istenem, ó, istenem! - Le kellett volna állítanunk, Wiíl! - morgott Jericho. - Minden rendben - felelte Will szinte automatikusan. - Láttám ot - láttam a Fenevadat! Szörnyű, szörnyű! - Öldendezett, de végül elfojtotta hányingerét. Feje lüktetni kezdett, látása még nem tisztult ki. - Hozok neki vizet - mondta Sam, és ldrohant a konyhába. Bár ült, Evie belekapaszkodott az asztal szélébe. Arca eisápadt, homloka verejtéktől csillogott. A szoba forgott vele. - Ram... rám nézett! Egyenesen rám! Azt mondta: „Látlak, látlak”! - Ez meg mi a fenét jelent? - kérdezte Sam. Visszajött a vízzel, és próbálta rávenni Evie-t, hogy igyon, de a lány nem tudott. - Minden rendben - ismételte Will felkavarva. - Dehogy van rendben! Ezt nem teheted vele. Ő nem valami kísérlet - förmedt Jericho az elképedt Willre. A karjába kapta Evie-t, a szobájába vitte, és lefektette az ágyára. Evie még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Feje lüktetett, gyomra kavargóit, miközben a verejtékben úszó lepedőn feküdt a sötét szobában. Minden egyes hang visszhangzott koponyájában. Félig tudatában volt, hogy megint Jamesről

álmodik, de az folyton váltakozott a John Hobbes gyűrűje keltette képekkel, amíg már nem tudta, mi is történik pontosan. Egyszer Komisz Johnt látta, ahogy Jamesszel sakkozik a csatatéren, miközben a gramofon olyan gyorsan játszott, hogy összemosta a dalt. Látta Henryt is a fák között szaladni, és valami Louis után kiáltozni. Az erdő szélén egy nő állt hálóingben és gázmaszkban. Amikor felemelte a maszkot, Miss Addie arca bukkant elő mögüle. - Micsoda szörnyű döntés - szólt, miközben az égen fény villant, és elérte őket a robbanás első hulláma. Este fél tízkor Evie szomjasan ébredt. A konyhába támolygott vízért, és látta, hogy Will bácsi lámpája még ég. Ajtaja félig nyitva volt, de azért halkan bekopogott. - Hogy érzed magad? - érdeklődött Will. -Jobban. - Evie leült egy kényelmetlen székbe. Mintha arra tervezték volna, hogy egy látogató se maradjon sokáig. - Mi történt ma? - Szellemi kapcsolatot létesítettél vele. Láttad, de ő is látott téged. Ez a képességed veszélye: felfedheted magadat a másik fél előtt. - Will összefűzte ujjait, és az állának támasztotta őket. - Ismered a New York-i, hydesville-i Fox nővérek történetét? - Ők talán egy rádiókvartett? Will szája rövid mosolyra húzódott. - Az ezernyolcszázas évek közepén nem volt rádió. A Fox nővérek Hydesvilleben laktak, New Yorkban, egy állítólag kísértetjárta hazban. A fiatalabb Fox lányok, Maggie és Kate, azt hangoztatták, képesek felvenni a kapcsolatot a szellemvilággal. Feltettek egy kérdést, mire a szellem, akit „Mr. Splitfoot”-nak hívtak, kopogással válaszolt. - Will a hatás kedvéért az asztalra koppintott. - Igazi szenzációk lettek a spiritualista mozgalom alatt, és több híres embernek is tartottak szeánszokat. — Ez történik, ha nincs rádió — jegyezte meg Evie. - Igen, nos, később a lányok megváltoztak. Vallásosak lettek és bevallották, hogy a szellemekkel való társalgásuk egy jól kidolgozott átverés volt, és hogy a kopogásokat valójában lábujjaikkal idézték elő. A nővérekre nehéz idők jöttek. Alkoholisták lettek; egyesek azt mondtak, azért ittak, hogy elfelejtsék a történteket. Evie nagylábujjára bámult, ahogy annak nyoma ott maradt a szőnyegen. - Van ennek a történetnek valami értelme? — Egy évvel később Margaret Fox mindent visszavont. Ismét megváltozott. Azt hiresztelte mindenkinek, hogy minden úgy történt, ahogy azt először állították. Én hiszek neki. Szerintem a nővérek megijedtek, ezért abbahagyták és mindent tagadtak. Mintha így szóltak volna a nyughatatlan szellemekhez: „Menjetek el! Minket már nem érdekeltek.” És jóval azután, hogy a lányok meghaltak, egy emberi csontvázat találtak hydesville-i otthonuk alagsorában. Will elrendezte az íróasztalán lévő újságkivágásokat. Valószínűleg már órák óta nézegette őket, gondolta Evie. — Miért történik most mindez? — kérdezte a lány. Will egymáshoz illesztette ujjait. - Nem tudom. Valami idevonzza az olyanokat, mint John Hob- bes. Valamiféle energia. A szellemekre hatással vannak a szeizmikus energiaváltozások, mint a káosz és a politikai felfordulás, a vallási mozgalmak, a háború és a találmányok, az ipar és az újítások. Állítólag rengeteg kísértetészlelést és megmagyarázhatatlan jelenséget jelentettek az amerikai függetlenségi háború majd a polgárháború alatt. Ezt az országot bizonyos

feszültségek szültek. - Egymásnak nyomta két öklét. - A demokrácia velejárója a dualizmus: az ellentétes erők egyfolytában egymásnak feszülnek. Egymásnak ellentmondó kultúrák. Különböző hitrendszerek. Mindez együtt formaija ezt az országot. De hogy az egyensúly megmaradjon, óriási energiára van szükség. És, ahogy mondtam, a szellemeket idevonzza az ener- gia. - Két kezét letette az asztalra. - Meg tudjuk állítani? - Úgy hiszem, igen. - Will halványan elmosolyodott. - Reggel elmegyünk Brethrenbe, kiássuk a testét, és erejének forrását - a medált — földi síkra hozzuk. _És aztán? - Aztán visszahozzuk a múzeumba, ahol védő kört formázhatunk. A bűbáj segítségével lelkét a medálhoz láncoljuk, majd elpusztítjuk azt, mielőtt Salamon Üstököse átvonulna felettünk. Evie érezte, hogy Will újfajta elismeréssel néz rá. - Ma nagyon bátor voltai, Evangeline. - Igazán? - A legbátrabb. Ez családi vonás. Evie-nek jólestek Will ösztönző szavai. Gyomra megnyugodott, és fejét is könnyebbnek érezte. Pillantása a Will íróasztalán álló egyetlen fényképre esett - a titokzatos nőre, akit Will kesztyűje mutatott neki csupán egy héttel ezelőtt. Csak egy hét lett volna? Éveknek tunt. - Ő ki, bá? Will ujjával ösztönösen végigsimított a nő arcán. - Rotke Wasserman. Egy időben a menyasszonyom volt. Miért nem vetted el? - kíváncsiskodott Evie, de rögtön rájött, hogy nem így kellett volna kérdeznie. Mi van, ha a nő otthagyta Willt az oltárnál? Mi van, ha elhagyta egy gazdagabb, jobb pozícióban lévő férfiért? - Meghalt - felelte halkan Will. -Ó! - Már sok éve történt - folytatta Will, mintha ez enyhíthette volna ajdalmat. Azóta képtelen vagyok számon tartani a kesztyűimet. Az egyik mindig...elveszik. Most az egyszer Evie nem tudta, mit feleljen. Eddig még nem gondolt úgy a nagybátyjára, mint egy emberi lényre. Sokkal inkább hasonlított egy tankönyvre, ami néha nyakkendőt vett. De most mar nyilvánvaló volt, hogy nagyon is emberi, egy Rotke nevű mély sebbel. - Sajnálom - szólt a lány némi hallgatás után. Igen. Nos. Gondolom, mindketten elvesztettünk valakit. - Will a fal felé fordította a képet. Evie kezével kitapogatta a medálját. Volt valami, amit már azóta meg akart kérdezni Willtől, hogy rájött, a szellemek valóságosak. Csak most érezte magát elég bátornak, hogy megtegye. - Ezek a történetek emberekről, akik képesek a holtakkal kommunikálni, a médiumok... Tényleg lehetséges beszélni valakivel a túlvilágról, ha szeretnél? Will tekintete követte Evie kezét, ahogy az erősen szorította a nyakában lógó medált. - Az a legjobb, ha hagyjuk a holtakat békében pihenni - válaszolta finoman. - De mi van, ha nem leltek békére? Mi van, ha úgy tűnik, segítségre szorulnak? Mi van, ha újból és újból megjelennek az álmaidban?

- Evie érezte, hogy megint mindjárt sírva fakad. Mostanában igazi szökőkút lett. Próbálta elfojtani könnyeit. - Mi van, ha próbálnak közölni veled valamit, csak te nem érted? - Mi van, ha megpróbálnak bántani? — kérdezte Will. — Gondoltál már erre? Nem. Nem gondolt. De James? James sosem bántaná. Nem igaz? - Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a gyűlölet a legveszélyesebb érzelem. De a szeretet éppoly veszélyes - magyarázta Will. — Sok olyan kísértettörténetet ismerünk, amikor a szellemek olyan helyeket vagy embereket látogatnak meg, akik a legtöbbet jelentették számukra. Valójában ez gyakoribb, mint a bosszúálló szellemekről szóló feljegyzések. - Bá, ha hiszel a szellemekben és lidércekben... - Nem hiszek a lidércekben... - A lidércszerű szellemekben — pontosított Evie a szemét forgatva. - Miért nem hiszel isten létezésében? - Miféle isten hagyná, hogy ezek a szörnyűségek megtörténjenek? — felelte, még egy hosszú másodpercig allva a lány tekintetet, mielőtt a zsebórájára nézett volna. - Azt hiszem, épp most kezdődik az Alkony kapitány és a titkos brigád. Van kedved meghallgatni? - Pazarul hangzik. Will bekapcsolta a rádiót. Baljós zene csendült fel. - Bármerre portyázzon is a gonosz, bármerre is gyülekezzenek az árnyak Alkony kapitány és titkos brigádja ott terem, hogy megküzd- jenek az alvilági hatalmakkal, és megvédjék az ország lakosságát mindenfajta gaztettől... A homályos nappalit hanghatások, zene és a színészek eltorzított hangja töltötte meg, ahogy úgy tettek, mintha helyre tennék a gonoszt. De a szellemeket ez nem kergethette el. Az ablakokat finom eső permetezte. A Central Park fái meghajoltak a szélben. A sötét utcákon fütyülést lehetett hallani, ahogy John Hobbes az esőáztatta házak mellett az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeuma felé sétált. Gond nélkül bejutott az öieg kúriába és annak gris-gris talizmánjainak, boszorkányleveleinek és szellcmképeinek gyűjteménye közé. Csupa ostobaság. Gyermeteg kacatok. Forgószélben kinyitott esernyők. Két nap múlva úgysem számítanak majd. De előbb még dolga volt itt. John Hobbes fütyörészve lépett be a régi könyvtárba. Odabent az éjszakai homály uralkodott, mégis könnyen észrevette a rendetlen íróasztalt. Most már nagyon jól látott a sötétben. Először kihúzta a fiókot, és hagyott benne egy kis ajándékot. De szüksége lesz még valamire. Meg is pillantotta az asztalon, egy halom újságpapír-kivágás alatt. Ez megteszi. Igen, ez épp megfelelő. A zsebébe csúsztatta, majd halkan énekelgetve elhagyta a múzeumot. — Komisz John, Komisz John, utána, nem mavad nyom. Odafönt, a hálószobában Sam egy pillanatra felébredt. Mintha hallott volna valakit énekelni. Ám most minden csendes volt, így az oldalára fordult és visszaaludt.

MINDEN RENDBEN LESZ Memphis a Felső West Side falevél borította utcáin sétált, szorosan behúzva kabátját a heves szél ellen. Most már igazán beköszöntött az ősz. A levegőbe kéményfüst keveredett, amit a légáram magaval sodort. Az éjszakák lehűltek. Minden rendben lesz, Memphis. Ne aggódj már annyit! Memphis megszaporázta lépteit, hogy minél gyorsabban érje el az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeumát. Walker nővér azt tanácsolta, hogy Gabe szellemének a látomását tartsa titokban, mert valószínűleg csak a keserűség es a kimerültség űzött tréfát képzeletével. Azonban Isaiah transzaival, Gabe jelenésével és a Thétával közös álmukkal együtt mindez már túl sok volt, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja, és Memphisnek szüksége volt valakire, aki megmagyarázza neki, mi is folyik itt. A távolban Memphis észrevette a Bennington gótikus tornyait, ahogy azok a ritkuló levelek fölé emelkedtek. Ott lakott Theta, és egy pillanatig legszívesebben futásnak eredt volna, hogy találkozzon vele, és megfeledkezzen erről az őrült világról. Ám a lány világa éppoly rejtélyes volt, mint minden más, ami aggasztotta. Azt most nem fejthette meg, és különben is, válaszokra volt szüksége, így hát továbbment. A Central Park West és a Nyolcvannyolcadik utca környékén Memphis rájött, hogy követik. Amikor hátrapillantott válla fölött, meglátta őket: két férfi árnyékként, tisztességes, de következetes távolságból volt a nyomában. Memphis első pillantásra tudta, hogy crvtl ruhás rendőrök. Szívverése felgyorsult, de igyekezett higgadt maradni. Nem voltak nála lottószelvények. Nem lesz gond. Memphis folytatta az útját. Ahogy a férfiak is. Most már egyértelműen követték. Memphis végignézett az utcán, menekülőutat keresve. A Central Park Westen felásták az utat az új metróhoz. Odalent elbújhatna? Nem, ott biztosan csapdába esik, és közben valószínűleg még a lábát is kitöri. De talán lehagyhatná őket. A fiú várt, amíg észre nem vett egy, az utcán közeledő kocsit. Ekkor kifutott az autó elé, mire a vezető elrántotta a kormányt, ráhajtott a sugárútra, egy időre megbénítva a forgalmat. Memphis minden erejével a Central Park felé sprintek. Tüdeje egett, és cipője hangosan kopogott a kerülő útvo- nalon a fák és az éles, fekete sziklák között. A napsugár a bolondok aranyának ragyogásával esett a sétányra. Szaggatott légzése fölött Memphis hallotta, ahogy a zsaruk a sajkában loholnak és kiáltoznak. Gyorsabbak voltak, mint amilyennek tűntek, de Memphis még náluk is gyorsabb akart lenni. Még egy pillantást vetett hátra; látta, hogy kezdi lehagyni őket, és ez a hirtelen öröm megrészegítette. Épp időben fordult vissza, hogy észrevegye a dajkát és a babakocsit egyenesen előtte. A nő elszörnyedve nézett ra, és megkövültén állt, nem tudva kitérni az útból. A fiú túl nagy iramban futott lefelé a lejtőn. Megpróbált megállni, de elcsúszott, és tehetetlenül, horzsolásokkal borítva lebucskázott a füvön. Nadrágja elszakadt és a térdénél véres lett. Mégis talpra támolygott, futásra készen. Azonban már túl késő volt; a férfiak utolérték, durván felrángatták a földről, es karjat a hata möge csavartak. - Nicsak, kit fogtunk? - zihálta egyikük, és Memphis örült, hogy legalább sikerült kifárasztania őket. - Mintha egy kis tippbegyűjtő lenne. - Én nem - védekezett Memphis. - Nálam nincsenek szelvények.

- Ó, igazán? Akkor mi ez itt a zsebedben? - kérdezte a másik. Előhúzott egy adag szelvényt a saját zsebéből, majd Memphisébe gyömöszölte őket. - Lefogadom, hogy legalább huszonöt cetlit találunk itt — ami elég a bírónak, hogy lecsukasson, fiú. - De azok nem az enyémek! — Amint kimondta a szavakat, Memphis rájött, milyen ostobán hangzanak, milyen hiábavaló az ellenkezése. Két fehér zsaru szava egy néger lottós fiú ellen? Ez már eleve eldöntött harc. - Hívják fel Charles Papát - váltott stratégiát Memphis. - Ő majd megadja maguknak, barmit is kérnék. - Mi nem Charles Papának dolgozunk - vigyorgott egyikük, és a fiú rájött, hogy Dutch Schultz fizette le őket. - Velünk jössz a városba, barátocskám! A rendőrök egy, a járda mellett várakozó autóhoz vonszolták. A háta mögött Memphis a Bennington tetejét látta, amit most egy vékony felhő takart el. Mintha csak egy délibáb lett volna.

IDEÁLIS ÖRÖKLŐDÉS Mar négy fele járt, és az árnyékok hosszúra nyúltak a Catskill- hegység görbe hátán, amikor Will bácsi lehajtott a főútról a viharvert táblánál, ami Brethrent jelölte. Az út a völgy felé kanyargóit és elhaladt egy kis farm mellett. A gazdaság csűrjének oldalát körökbe festett csillagok díszítették. A faleveleket az ősz vörösre, aranyra és narancssárgára árnyalta. Odalent a kis város úgy terült el alattuk, mint egy képeslap fotója; sátor alakú tetők, utcai gázlámpák és templomtornyok. Volt valami különös a városban; mintha a századforduló körül megállt volna itt az idő. Az a fajta hely volt, amiről a politikusok szerettek nosztalgiával beszélni, és amivel az oiszág szimbólumaként hozakodtak elő, amit elveszíthetnek, ha nem vigyáznak. Ezután északnak fordultak. Az utak sárosak voltak, és jóval később éltek oda, mint tervezték. Bejelentkeztek egy motelba a város szélén. Egy rusztikus, kunyhószerű hely volt, hatalmas parkolóval az autóknak és szekereknek. Will bácsi megrázta a csengőt. A tulajdonos, egy kackiás bajszú férfi modernebb fazonú kabátban, üdvözölte őket. Will az Albanyból érkező Mr. John Smith és családjaként írta alá a vendégkönyvet, és két szobát kért - egyet Evie-nek és egyet Jerichónak és magának. - A mezőgazdasági vásárra jöttek? - kérdezte a fogadós. - Igen. Úgy hallottuk, ez a legjobb New Yorkban - felelte Will egy erőltetett mosollyal. — A fiam és a lányom alig várják, hogy megnézhessék. Evie meglepett pillantást vetett Willre, aki, még mindig mosolyogva, figyelmeztetően intett a fejével: Tégy úgy, mintha lelkesednél a vásárokért! - Ó, valóban az - mondta büszkén a fogadós. - Ajánlom az Első Metodista Templom barackdzsemjét. Az valami fennséges. - Evangeline odáig van a barackdzsemért, nem igaz, édesem? - Sosem tudok betelni vele - ment bele a játékba Evie. Will átvette a kulcsokat, és sietve a szobáik felé terelte őket. - Miért kell itt megszállnunk? - kérdezte Evie csalódottan, miközben végignézett a sötét, cédrusfával bevont szobán és a hepehupás ágyon. Látott egy tökéletesen elbűvölő fogadót, amikor áthajtottak a városon. Ennek még telefonja sem volt. - Itt kevésbé vonjuk magunkra a figyelmet — magyarázta Will. Kiterített egy egyszerű térképet a kopott asztalra. — Na most. E szerint a régi tábor fent van a hegyekben, nagyjából itt. John Hobbes sírja az erdőben lehet valahol a templomuk mögött. Csak egy út vezet fel oda - már ha lehet azt útnak nevezni. Valószínűleg nehezen jutunk fel, főleg ha az idő esősre fordul. És sajnos sötétedéskor kell mennünk... - A Farmer Almanach szerint hat óra huszonötkor megy le a nap — szólt Jericho. - Akkor legkésőbb háromnegyed hatkor kell itt megint találkoznunk. - Megint? Hová megyünk? - Ti hova mentek — pontosított Will. — Te és Jericho elmentek a vásárba. - Ö, bá! Azt hittem, csak udvariasságból hordtad össze azt a sok mindent! - így jobb lesz. Ettől majd kedves turistáknak tűnünk. Senki sem fog gyanakodni az igazi szándékunkra.

Evie emlékezett egy Ohiói Állami Vásárra, ahol rosszul lett a háztáji állatok szagától es a túl sok vattacukortól. Az állami vásárok cseppet sem hasonlítottak a manhattani klubokhoz; ő és Jericho valószínűleg belehalnak az unalomba, még mielőtt elérnék a régi Brethren táborát. De Will hangjából érződött, hogy ezt már eldöntötte. Evie nagyot sóhajtott. - Oké, bá. Eszek egy kis barackdzsemet a falusiakkal. De jössz nekem éggyei. Will elvitte Evie-t és Jerichót a vásárba, mielőtt a városházára ment volna, hatha talál még valamit, ami jól jön a hadjáratukhoz. Evie és Jericho megvették a jegyüket, és a tömeggel együtt beléptek a vásár területére. Számos hosszú, fehér sátrat felvertek, amitől az egésznek olyan hangulata volt, mint egy középkori táborhelynek. Odabent minden elképzelhető finomsággal teli bazár várta őket: óriási tökök álltak egymás hegyén-hátán a roskatag, fából készült zöldségesstandokon. Kézzel festett táblák hirdették: A LEGJOBB ALMÁS PITE A MEGYÉBEN és SCHROBSDORFE LÚGOS SZAPPANJA — NINCS IS ENNÉL JOBB TISZTÍTÓSZER!

Árultak még savanyúságot, szilvakompótot, karamellás pattogatott kukoricát újságpapírtölcsérben, és olyan finom öltésű csipketerítőket, amiket mintha nem is emberi kéz készített volna. Vidám lárma töltötte meg a piac területét: - Ferber lószerszámai — erre tessék! - Dámajáték, csak egy penny! - Jöjjenek el az automobil-bemutatóra, és nézzék meg a jövő járműveit! Végigmentek a hosszú, széles, állatokkal teli pavilonon, ahol a karámokban nyüzsögtek a tökéletesen ápolt jószágok, miközben komor tekintetű gazdáik, karjukat a mellkasuk előtt összefűzve, a közelben várakoztak, hogy az érdemeiket elbíráló férfiak meghozzák döntésüket. Kiléptek a sátorból, és látták, hogy a központi zenepavilont egy régimódi rézfúvószenekar foglalja el. Most az Abide u>ith Met játszották, miközben ősz hajú párok ültek előttük faszékeken, és énekükkel kísérték a régi zsoltárt. A gyerekek ünneplőjükben lohangál- tak mosolyogva, csodálkozó tekintettel, szelforgoik sebesen pörögtek a szélben. Korábbi zsörtölődése ellenére Evie-t magával ragadta az élmény. Egy röpke pillanatra megfeledkezhetett ittlétük szörnyű céljáról. Sorba álltak a lovas kocsikázáshoz, es nevettek, amikor a kerekek nagyot huppantak a keréknyomos földön, és akkor is nevettek, amikor a szúrós szénát kirázták a hajukból és ruhájukból, mint ahogy a kutyák rázzák le magukról a vizet. Egy kis fapultnál mézet csepegtettek a friss, vajas kenyérre, amit aztán befaltak. Evie nevetett, amikor egy nagy csepp méz végigcsorgott Jericho kenyerének az oldalán, a fiú a nyelvével próbálta meg elkapni azt. - Kihagytál egy helyet - szólt a lány. Anélkül, hogy végiggondolta volna, hüvelykujjával megtörölte a fiú száját, akinek ajka kissé szétnyílt, mintha be akarná kapni a lány ujját. Jericho hátralépett, és a saját kezével folytatta a műveletet. - Köszönöm, Evie. Szívesen felelte Evie szégyenlősen. Jericho olyan tekintettel nézett rá, amit nem tudott hova tenni. - Ó, nézd! Üljünk fel az óriáskerékre! — könyörgött Evie, és sietve megindult felé.

Fejenként egy pennyért megvették a jegyüket, és elhelyezkedtek a fémülésen. Egy kissé kilengett, amikor elindultak, mire Evie felkiáltott, és Jericho karjába kapaszkodott. Erre a fiú megfogta a lány kezét, és ahogy egyre magasabbra emelkedtek, Evie gyomra összeszorult a magasságtól es a fiú közelségétől. - Odanézz! Innen látni a fogadót — szólt Evie, kihúzva a kezét a fiúéból, hogy odamutasson. Udvariatlanság volt mutogatni, de még nagyobb gorombaság volt egy olyan fiú kezét fogni, akibe a legjobb barátod volt szerelmes, még ha a fiú azt csak kedvességből szorította is. - Hol? - Jericho kissé közelebb hajolt hozzá, hogy kilásson, és Evie szíve megint kalapálni kezdett. - O! Azt... Azt hiszem, már nem látni. — Hátradőlt az ülésen, és ujjait szorosan a vasrúdra fűzte. Amint leszálltak az óriáskerékről, észrevették, hogy lehűlt az idő. A \örösesaiany dombok feletti párás égbolton leheletvékony felhők úsztak. - Fázol? — kérdezte Jericho. - Egy kicsit — felelte Evie. Vacogott a foga. Egy faléces pavilonra mutatott. Odabent biztos melegebb van. Az ajtó feletti táblán ez állt: Egészségesebb családokat a jövő otthonaiba. Egy világos hajú fiú rontott ki az ajtón, és lefutott a lépcsőn, büszkén mutogatva a szalagon lógó bronzmedált. - Nyertem! - Ügyes vagy! Mit nyertél? - érdeklődött Evie, és a fiú hagyta, hogy a lány megnézze a medál feliratát. - „Elősegíthetem az ideális öröklődést” - olvasta Evie. Nos. Jó neked, gondolom. Odabent, a helyiségben hosszú asztalokat állítottak fel, a terem egy részét Vizsgálat miatt elfüggönyözték. A székeken csaladok ültek a sorukra várva, miközben keményített kötényű és fehér sapkas ápolók köröztek közöttük, feljegyezték az adataikat, és egyesevei a függönyök mögé kísérték őket. Az apák kitöltötték a kérdőíveket, és válaszoltak a kérdésekre, miközben az anyák nyugtalan kisbabákat ugráltattak a térdükön, vagy rászóltak a gyerekeikre, hogy üljenek egyenesen. Mindezt annak reményében, hogy ők is olyan bronzmedállal távozhatnak, mint amilyet a kinti fiú olyan buszken viselt. Forró kakaót kínáltak, és Jericho elment hozni maguknak, miközben Evie várakozott. Egy közeli asztalnál egy magas, vékony, ősz hajú férfi egy fiatal párt faggatott. - Volt valakinek a családjukban szívbetegsége? Gyermekbénulása? Gerincferdülése? Angolkórja? - A pár a fejét rázta, mire az ősz hajú férfi elmosolyodott. - Remek. Remek. És mi a helyzet az idegi problémákkal? Maguk vagy a családtagjaik mutatták valaha szokatlan képességékjeiéit? Például, ha lenne a kezemben egy kártyalap, lenne egyfajta... nos, nevezzük úgy, megérzésük, hogy melyik lap lehet az? Szeretnék, hogy ilyen képességekre teszteljük magukat? Evie csak félig figyelt oda. A szemközti fal felé indult, ahová egy nagy táblát akasztottak. Kis villanykörték villogtak rajta, és két részre osztották. Bal oldalán, ahol egy nyíl egy gyorsan viliódzó fényre mutatott, a következő állt: Minden negyvennyolcadik másodpercben SZÜLETIK EGY OLYAN EMBER AMERIKÁBAN, AKI TERHÉRE LESZ A TÁRSADALOMNAK. Az ORSZÁGNAK KEVESEBB ILYEN EMBERRE VAN SZÜKSÉGE, ÉS TÖBB ILYENRE...

A jobb oldalon egy nyíl egy csak olykor-olykor felvillanó villany- kői tere mutatott. Mellette a szöveg: Minden hét és feledik percben egy kiemelkedő KÉPESSÉGŰ EMBER SZÜLETIK AMERIKÁBAN, AKI ALKALMAS LEHET VEZETŐNEK. A NÉPESSÉGNEK CSUPÁN NÉGY SZÁZALÉKA ESIK EBBE AZ OSZTÁLYBA. Tudjon meg többet az öröklődésről! Segíthet, hogy JAVÍTSUNK AZ ARÁNYOKON. - Az EMBERI FEJLESZTÉS Alap: AZ EUGENETIKÁVAL EGY ERŐSEBB AMERIKÁT SEGÍTÜNK ELŐ.

Jeiicho visszajött a kakaójukkal. Összevont szemöldökkel nézett a feliratokra. Egy mosolygó ápolónő, kezében egy csiptetős táblával, odalépett hozzájuk. - Szeretnének részt venni a vizsgálaton? - Miféle vizsgálaton? - kérdezte Evie. - Nincs szükségünk medálra - felelte kurtán Jericho. - Hallottak már az eugenetikáról? - kérdezte az ápolónő, mintha meg sem hallotta volna a fiút. - Ez egy csodálatos tudományos mozgalom, amit azért fejlesztettek ki, hogy növeljék Amerika teljesítőképességét. Ez az emberi evolúció előmozdítása. Hiszen minden farmer tudja, hogy a legjobb állatállomány elérésének a kulcsa a tenyésztés - folytatta, mintha egy vasárnapi iskolában magyarázna a gyerekeknek. - Ha alacsonyabb rendű állatokat párosítanak egymással, alacsonyabb rendű állományuk lesz. A felsőbbrendű állományért meg kell tartani a kiváló vérvonalat. Ugyanez a helyzet az emberekkel is. Mennyi pénzébe kerül Amerikának, ha sérült emberek születnek? Vegyük például a szerencsétleneket. A degeneráltakat. Az egészségteleneket, elmebetegeket, nyomorékokat és gyengeelmé- jűeket. Ezek a hiányosságok bizonyos embereknél nagyobb valószínűséggel jelentkeznek. Az a sok lázító, akik annyi bonyodalmat okoznak társadalmunknak, tökéletes példái az országunk kultúráját elkorcsosító, alacsonyabb rendű egyéneknek. A tiszta vérvonal lesz nagyszerű civilizációnk alapköve. Az eugenetika célja kiigazítani azt, ami nem megfelelően működik társadalmunkban. - Menjünk! - sürgette Jericho Evie-t, de az ápolónő nem hagyta abba. _Képzeljenek el egy olyan Amerikát, ahol nincsenek sem fizikai, sem szociális hiányosságok! Nem lennének betegségek. Sem háború. Sem szegénység vagy bűnözés. Béke lenne, mivel a felsőbbrendű elmék megoldást találnának a különbözőségeikből adódó problémákra. Egy igazi demokrácia! Nem minden ember született egyenlőnek, de ez megváltozhat. Az emberiség sorsa, hogy minél előrébb, magasabbra és tovább törjön! Ennek kulcsa a kiigazítás — magyaiázta mosolyogva a nővér. - Biztosan nem akarnak részt venni a vizsgálaton? Csupán pár percet vesz igénybe, és a süteményeink mennyeiek. — Nem érdekel minket — mordult rá Jericho, es kiviharzott a helyiségből. - Jericho! Jericho, lassíts, kérlek! - kiáltott utána Evie idegesen. Követte a fiút kifelé az Egészségesebb Családok épületéből. Jericho gyorsan szedte a lábát, és a lány nehezen tudott vele lépést taitani. - Mi az? Mi a baj?

— Semmi — felelte Jericho, bár egyértelmű volt, hogy ez minden, csak nem semmi. Evie még sosem látta őt ilyen dühösnek. Mindig olyan kimért, nyugodt volt. Ez nem tudomány. Ez bigottság. És... és ki nem állhatom a kísérleteket. - Mély levegőt vett, mintha próbálna lenyugodni. - Ideje visszamennünk. Máris késésben vagyunk. A vásár másik kijáratán távoztak, és a furgon felé tartottak, ami v isszavitte az embereket a varosba. A kerítés másik oldalán nagyjából fél tucat ember álldogált egy kicsi, összeeszkábált pódiumon. Kezeslábast, egyszerű, fekete kabátot és fekete kalapot viseltek. Evie hirtelen megtorpant. - Nézd, az ott Jacob Call! Jacob Call testver magasra tartotta szent könyvét, és úgy harsogta a tömegnek: - Algoode tiszteletes az igazságot hirdette, és kijelölte számunkra az utat. Nem látjátok, mi történik ebben az országban? A bűn gyökeret vert otthonainkban. A kapzsiság és az irigység rohasztja alapjait. Eltévelyedtünk. Bánjátok meg bűneiteket, vétkesek, mert közeleg a vég! Halljátok meg az úr szavát, ahogy azt prófétájának, a jó Algoode tiszteletesnek meghagyta, ámen! - A Testvérgyülekezet - suttogta Evie. - És az úr ezernyi kígyó nyelvével sziszegé: „Kend meg a te testedet és készítsd eló a te hazadnak falait, mert közeleg már a vég.” A ti uratok elküldte közénk a Fenevadat! - A Fenevad felemelkedik — visszhangozták a férfiak. Egyikük reszketni kezdett, es szemei hátrafordultak üregükbe. Különösen beszélt, miközben teste vonaglott. - Salamon Üstököse eljő! Az Ősi Sárkány felemelkedik, és csak hű szolgái menekülnek meg, hogy megvívják isten szent háborúját, miközben a bűnösök elpusztulnak! Evie-nek es Jerichonak előttük kellett elmenniük, hogy a furgonhoz jussanak. - Nem megy - ijedt meg a lány. - Ne aggódj! Itt vagyok melletted - nyugtatta meg Jericho, a lány és a férfiak közé állva. Evie magán érezte a pillantásukat. Kabátjával ösztönösen eltakarta a testét. Azt kívánta, bár ne mintás harisnyában jött volna, ne festette volna ki a száját; hiába volt dühös, amiért a fanatikusok lenézése ezt éreztette vele. Egy tizennégy év körüli fiú szúrós tekintettel figyelte, arckifejezése a vágyakozás és a gyűlölet között ingadozott. - A világ bűne egy nő vétkének köszönhető - kiáltotta a fiú. Hangja még egy kisfiúé volt; talán fiatalabb volt, mint ahogy a lány gondolta. - Csak menj tovább! - suttogta Jericho, és megfogta Evie kezet. Evie igyekezett a tekintetét az előtte lévő útra szögezni, de hallotta, hogy a fiú mond valamit, egy szót, amire nem tudott nem felfigyelni. Csúnya szó volt. A lány a fiú felé kapta tekintetét, akinek arcát eltorzította a gyűlölet. - Parázna - szólt dühösen a fiú. Karját hátralendítette, és Evie teljesen megdöbbent, amikor a sár eltalálta. Felkiáltott, ahogy az a kabátjára fröccsent. - Parázna! — kiáltotta megint a fiú. Az emberek a lányt bámulták - öt, mintha ö csinált volna valami rosszat. Legszívesebben visszakiáltott volna nekik valamit. Minden erejéből behúzott volna egyet a fiúnak. És közben sírva fakadt volna. - Parázna - harsogta Jacob Call is, és a férfiak csatlakoztak hozzá,

egy egész kórus üvöltötte: — Parázna! Jericho szorosabban fogta Evie kezét, és sietve a kapu felé húzta. Ám a lány még hallotta, ahogy utánakiáltják: - Parázna, parázna, parázna, parázna!

AKASSZANAK FEL, HA NEM ÍGY LESZ Memphis késett. Azt ígérte Isaiah-nak, hogy ötre érte jön Walker nővérhez, de nemsokára hat, és Isaiah már éhes volt. Octavia néni pontban hat tizenötkor szolgálta fel a vacsorát. Ha addigra nem mosakodnak meg és ülnek asztalhoz, éhesen kerülnek ágyba. Isaiah már így is bosszús volt, amiért Walker nővér nem engedte a kártyákkal gyakorolni. Egész délután csak számításokat végeztek, és ezt igazsagtalannak érezte. Nem akart egész éjszaka üres hassal forgolódni Memphis miatt. Isaiah tudta, hogy a nővér nem engedné el egyedül, így megvárta, amíg kimegy a konyhába teáért, majd hangosan felkiáltott: -Azt hiszem, most már látom őt. nővér! - és az ajtóhoz szaladt, mielőtt még a nő ellenőrizhette volna állítását. Még sosem sétált haza egyedül a nővér házától. Izgalmas volt, mintha lett volna egy titkos világa, ami csak arra várt, hogy felfedezze. Bár jobb lett volna, ha nem sötétedik be. Nem szerette a sötétet. Az útja a halottasház előtt vezetett el, és ekkor az édesanyjára gondolt a koporsóban, szép ruhájában, majd Gabe-re, és ettől egyszerre lett szomorú és rémült. Most el kellett mennie a Szentháromság temető előtt este. Mindenki tudta, hogy a holtak ilyenkor indulnak sétálni. Gyomra megkordult, és arra gondolt, mi van, ha Octavia nem ad neki enni. Isaiah visszatartotta a lélegzetét - mindig ezt kell tenni, ha az ember egy temető előtt halad el; ezt mindenki tudta -, miközben futva tette meg az utat az ősz hullajtottá első leveleken, a magas ko- és vasfalak előtt. Remélte, hogy tüdeje bírni fogja a távot. Nem volt egyszerű egyszerre futni és visszatartani a Idegzetet. Mire elerte a temető végét, szédült. Egyenesen nekiütközött Vak Bili Johnsonnak, és felkiáltott. - Megijesztett! Bili elmosolyodott. - Isaiah Campbell! Azt hitted, szellem vagyok? - Aha. Nem szeretek a temető előtt elmenni, de ha nem érek haza időben, Octavia néni nem ad vacsorát. -Akkor gondolom, jobb, ha sietünk. Gyere, tudok egy rövidebb utat. - Bili botja végigkopogott a járdán. A sarkon megálltak. - Mondd csak, szereted a varázstrükkoket? - Gondolom. - Gondolod? Ez meg miféle válasz? — szólt Bili tettetett sértődöttséggel. Akarsz látni valami érdekeset? Egész eddig ezt a trükköt gyakoroltam. Kíváncsi vagy ra? - Persze - felelte Isaiah. Kezében egy labdát pattogtatott, amit minden egyes alkalommal elkapott. - Ide nézz! Ebben a kezemben egy rózsa van. — Bili szétnyitotta jobb kezének ujjait, hogy megmutassa a fiúnak, majd ismét összezárta. — Alakazam! — Szétnyitotta ujjait. — Mit látsz? Isaiah rásandított a kissé összenyomott rózsára. - Semmi sem történt.

- Semmi? - Nem. - Hadd próbáljam meg újra! Ó, föld hatalmas szelleme, jobb ke- zemben egy béka legyen! - Vak Bili megint Isaiah elé tartotta kezét. A rózsa még mindig rózsa volt. Isaiah felnevetett. - Még mindig nem béka - szólt. - Ó, az ördög vigye el! - morgolódott Vak Bili. - Még könyvet is olvastam róla meg minden. Gondolom, nincs hozzá érzékem. Isaiah el akarta mondani az öregnek, mire képes. Memphis mindig arra intette, hogy ne beszéljen róla, de ő most nem volt itt. Elment valahova, és teljesen megfeledkezett az öccséről. Ettől sírhatnékja támadt, de a fiúk nem sírnak. Úgy tűnt, egész lista van arról, mit nem tehet Isaiah, es ezt már nagyon unta. - Én tudok varázsolni - bökte ki Isaiah. - Igazán? - Mm-hmrn. A nővér szerint különleges vagyok. - Ha Memphis titkolózik Isaiah előtt, akkor ő is titkolózhat Memphis előtt. Vagy akár fel is fedheti titkait. - Igazán? Mi tesz téged olyan különlegessé? - A nővér szerint nem szabadna elmondanom. - Nos, az öreg Vak Bilinek elmondhatod, nem igaz? Kinek adnám tovább? - A nővér szerint akkor sem kéne. - Mm-hmm. Értem. Hagyod, hogy egy nő parancsolgasson neked, kisember? Egy kígyó fürgeségével, bal kezével a labda után kapott és magasra tartotta. - Hé! - Ha olyan különleges vagy, miért nem veszed el tőlem? Vagy talán mégsem vagy olyan különleges? - De igen! - Semmi gond, fiam. Nem lehetünk mindnyájan különlegesek. - De én az vagyok! - kiáltotta Isaiah, és a düh könnyeket csalt a szemébe. Vak Bili visszaadta neki a labdát, és megpaskolta a fejét. - Na, na, nem akartalak én megbántani, kisember. Persze, hogy különleges vagy. Én már csak tudom. Vak Bili tudja. - Tényleg? - Igen, persze. Az öregember szavai vigaszt nyújtottak Isaiah-nak. Legalább valaki törődött az érzéseivel. Már elege volt abból, hogy gyerekként bánnak vele, és csak úgy leintik. Elege volt mindenkiből - a nővérből, Memphisből, Octaviából, a tanáraiból, a Mother AME gyülekezetéből -, akik mind megmondták, mit tehet és mit nem. Mi értelme van különlegesnek lenni, ha senki sem tudhat róla. - Rendben van. Elmondom. De meg kell ígérnie, hogy titokban tartja. Az öregember szívére tette egyik hosszú ujját. - Akasszanak fel, ha nem így lesz. Isaiah úgy gondolta, hogy ez elég ünnepélyes ígéret. - Látok dolgokat a fejemben. Amikor a nővér feltartja a kártyákat, meg tudom mondani, mi van nála, anélkül, hogy látnám azokat. Bili szája megrándult. - Ennyi az egész? Nagyot kaszalhatnal pókeren. - A nővér nem hagyja. - Nem, persze, hogy nem.

És néha... — Isaiah elhallgatott. - Igen? - Néha látok olyan dolgokat, amik még nem történtek meg. Bili gyomra körül sóvárgó bizsergés indult meg, ami aztán egész testére kiterjedt. Remegő kezével megint megpaskolta a fiú fejét. Isaiah a kezebe vette a vak férfi nagy mancsát, és megfordította. - Itt van valami. - Egy régi vágás abból az időből, amikor még az ültetvényeken dolgoztam. A gyapot szára szúrós és ELKAP! - ijesztett rá Bili Isaiah-ra, aki felsikoltott, majd elnevette magát. Kedvelte Bilit, szerette, ha ugratta. Az apja jutott róla eszébe, hogyan lengette meg két karjánál fogva, amikor az utcán sétáltak, mire az anyja rájuk szólt: - Marvin, kitéped szegény gyerek karját. - A szülei emlékétől elszomorodott. Elérték a kis sikátort, amit Bili említett. - Itt van a rövidebb út - szólt az öregnek. - Köszönöm. - Bili lelassított. - Jól vagy, kisember? A hangod mintha szomorú lenne. - Csak a mamára gondoltam. Meghalt. - Nos. Ez tényleg szomorú. - Bili még jobban lelassított. Tudta, hogy a sikátor zsákutca, és egy téglafalban végződik. Aludt már ott néhányszor. - Ha akarod, ki tudom szívni a szomorúságot a fejedből. - Mégis hogy? - Gyere ide és megmutatom! Isaiah habozott. A nagynénje nem épp erre utalt, amikor az idegenekre figyelmeztette; Vak Bili nem egészen volt idegen. Csak egy pillanatnyi kétség volt, valami mélyen legbelül óvatosságra intette, de azért követte a férfit. - Ez nem igazán rövidíti le az utat, Mr. Johnson. Egy téglafal van a másik végén. - Az én hibám. Biztos összekevertem egy másik utcával. Nehéz egy vak embernek, tudod? Most gyere ide! Gyerünk! Isaiah hátrapillantott az üres utcára. - Csak nem félsz? Egy olyan különleges gyerek, mint te? - Nem. Én biza nem - felelte Isaiah. Bizony, javította volna ki Memphis. Nos, Memphis nem volt itt. Isaiah az öregemberhez lépett. - Csak a fejedre kell tennem a kezemet, így ni. Ez csikiz? Egy kicsit tényleg csikizte, és Isaiah kuncogott. - Ezt igennek veszem. És itt? - Bili előrébb csúsztatta a kezét, így ujjainak hegye erősen szorította Isaiah homlokát. - így jobb - Akkor jó. Egy kicsit megnyomom, oszt többe mar nem leszel szomorú. Aztán, javította ki magában Isaiah. Épp, mint Memphis. Most, hogy eszébe jutott a bátyja, hirtelen rossz előérzete támadt, egy növekvő sejtelem, hogy veszélyben van, hogy valami nem stimmel. - Haza kell mennem, Mr. Johnson. Octavia már vár a vacsorával. - Csak maradj nyugton, fiam! - Mennem kell. - Ne izegj-mozogj! Csak nyugalom. Isaiah-n pánik lett úrrá. A félelemtől rettenetes látomása támadt: a bátyját látta egy útkereszteződésnél, a fekete ég alatt.

- Eresszen el! - kiáltotta Isaiah, de hiába próbált kiszabadulni Bili erős szorításából. — Eresszen, eresszen! Bili mordult egyet, és szorosan tartotta a fiút, aminek jutalma egy elektromos löket lett Marka alatt Isatah vonaglott és remegett, és ha még olyan volt az egesz, mint régen, amikor még látott, Bili tudta, hogy a fiú szeme az ütege fele fordult. Talán szájának sarkában nyál habzott. Bili szívverése felgyorsult, és egy pillanatra eszébe jutott, milyen érzés volt a dohányföldeken szaladni mezítláb, a végtelen ég alatt. Egy szám jelent meg előtte - egy, négy, négy. Egy szám. A fiútól egy számot is kapott! Brll testet egy újabb, ezúttal erősebb lökés rázta meg. Nyelve hátrate- keredett a szájában, és fémes ízt érzett. Egy útelágazást látott és egy porfelhőt, ami végighömpölygött az úton, mintha vihar készülődne. Aztán egy magas, szürkés embert cilinderben. Tenyere alatt a fiú mozdulatlan és csendes volt. A járdára rogyott Bili lába elé, az öregember pedig leguggolt mellé, a légzését hallgatva. - Hello! He! — kiáltotta valaki az utcáról. Bili halkan elkáromkodta magát, és visszahúzta a kezét. - Ide! Jöjjön gyorsan! A hang feléjük közeledett, majd egy férfi homályos körvonala jelent meg. Egy árnyék. Ó, ha lett volna még néhány másodperce! Mennyivel többet láthatna! Mennyivel több ereje lenne! - Mi történt? - A férfi hangja kemény, vádaskodó volt. - Nem tudom. Akisember eltévedt. Próbáltam segíteni neki, hogy hazajusson, de aztán rájött valamiféle roham, azt hiszem. Nem igazán tudom az állapotom miatt. Bili egyik kezét a botjára tette. - Kiáltoztam - nem hallotta? - De, gondolom, igen - válaszolta a férfi. - Gondolom, az hozott ide. Szerencse, hogy itt volt. - A jóisten biztos figyelt. Az emberek annyira befolyásolhatóak! Octavia felsikoltott, amikor észrevette, hogy a férfi a karjában hozza Isaiah erőtlen testét a házhoz, mögötte Bili Johnsonnal. A fiút ágyba rakták. Orvost hívtak. Bilit kukoricakorpás pudinggal kínálták, az ölébe vette a tányért, és bekanalazta az ételt. Már rég nem evett házikosztot, és Octavia jól főzött. - Mi történt? - kérdezte Octavia. - Nos, asszonyom, a kisember eltévedt, és épp próbáltam nelu segíteni... - Bili ugyanazt a történetet adta elő, amit korábban is. Már majdnem a végére ért, amikor hallotta, hogy az idősebb Campbell fiú olyan erővel ront be a házba, hogy szinte kitépi az ajtót. - Hol van? Hol van Isaiah? - Hangjában rémület érződött. - Pihen. - A nő hangja acélos. - Sajnálom, én... - Tartogasd imákra a szavaidat, Memphis John! Mrs. Robinsontól már megtudtam, hogy letartóztattak, és Charles Papának kellett letennie az óvadékot — mondta keserűen. - Láthatom Isaiah-t? Bili nem hallott választ, és csak feltételezte, hogy az egy jel volt - egy bólintás, egy gesztus. Hány ilyen néma beszélgetésről maradt le az évek során! Hallotta, hogy Memphis egy másik szoba fele indul az öccse mellé, ez nem kétséges. Ezekketten közel álltak egymáshoz egy olyan kapocs volt köztük, amit tragédia erősített meg.

Ettől Bill egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem az ő feladata helyreállítani az igazságot ebben a világban. _ Ne legyen túl kemény a fiúval - kérte Octaviát békeajánlatként. Felállt, hogy távozzon, és Octavia a kezébe adta a botot es meg egy adag becsomagolt pudingot. - Köszönöm, Mr. Johnson. - Bill. - Köszönöm, Bill A férfi hallotta, ahogy hangja megváltozik. - O, édes Jézusom, uram Jézus! Mi lett volna, ha nincs ott mellette? Ha egyedül lett volna? - Az úr útjai kifürkészhetetlenek, asszonyom. - Jöjjön el bármikor - kiáltott utána Octavia. Bili már az utcára nyíló, kis kapunál járt. - Köszönöm. Azt hiszem, így lesz. Bili Johnson az éjszakai égbolt felé fordult, ami nem volt olyan sötét, mint az a hely, ahol eddig élt. Elővette a rózsát a zsebéből, és bal markába szorította. - Sajnálom, kisember. Tényleg sajnálom - suttogta Vak Bili. Amikor ismét szétnyitotta ujjait, a rózsa helyén már csak hamu maradt. A hátulsó hálószoba csendjében Memphis öccse légzését figyelte. Mintha mindegyik levegővétele egy vád lett volna: Merre... jártál.. testvérem?Memphis rémülten nyelt egyet, de torka kiszáradt. Mi van, ha ő okozta ezt? Mi van, ha egy neki szánt átok az öccsét érte? Szédülni kezdett, és a homlokán verejték gyöngyözött. - Ne aggódj, Jégember- suttogta. - Helyrehozom. Meggyógyítalak Memphis kezét Isaiah kis testére helyezte, szorosan behunyta a szemet, és várta a meleg, transzos állapotot, a gyógyítás különös álomvilágát. De semmi sem történt. Keze nem melegedett át. Az öccse tovább aludt, mint egy mesebeli, elvarázsolt királyság lakosa, és Memphis, a sárkányölő, a királyság bevehetetlen falainak másik oldalán rekedt. Térdre rogyott az ágy mellett, és fejét tehetetlen kezébe temette.

BRETHREN A régi Brethren romjai a Yotahala-hegy sűrű erdejében feküdtek. Ezt a nevet még az oneida indiánok adták a hegynek, a jelentese: „nap . Ám ragyogásából elég kevés látszott, miközben Will Fordja megtette a két mérföldes utat felfelé a szűk földúton a fák közt, amiket alig ért el a késő délutáni napsütés. Könnyű, kora októberi hó kezdett szállingózni. A puha pelyhek a T-modell lámpáinak ragyogásában táncoltak. Az autóban nemigen volt fűtés, és Evie vacogva ült a hátsó ülésen, miközben a bukkanókat számolta. - Már közel járunk - jelentette ki Will, túlharsogva a motor szűkölését. Keressétek a két összenőtt tölgyfát! Ott kell lekanyarodni. - Semmit sem csináltam, csak elmentem mellettük - folytatta Evie a korábbi beszélgetést. Még mindig felkavarta, ha a hívőkkel való találkozásra gondolt a vásárban. - Semmit sem. - Nem a te hibád. Nincs is ijesztőbb dolog valakinek a megrögzöttségénél, aki úgy hiszi, igaza van - jegyezte meg Will. Ráhajolt a kormányra, és ide-oda nyújtogatta a nyakát, nem bízva Evie és Jericho keresési képességeiben. - Az okmányirodában azt hallottam, az utóbbi években újjáéledt a Testvérgyülekezet kultusza. — Mégis miért? - Amikor egyeseknek a világ túl gyorsan halad előre, megpróbálnak minket visszahúzni a félelmeikkel - magyarázta Will. - Reméljük, ott maradnak a vásárban. Bele se merek gondolni, mi történne, ha rajtakapnának, ahogy kiássuk a prófétájuk fiának a testét. Az ut jobb oldalán, ahol a fák kérgei megnyúzott térdekhez hasonlítottak, Évre észrevett egy állatbőr amulettet, ami az egyik bütykös ágról lógott, és amire a jól ismert pentagramot égették. Kabátjának hajtókáját ösztönösen húzta csupasz nyakára. - Azt hiszem, közeledünk. - Ott vannak az összenőtt tölgyfák. - Jericho egy megtermett fára mutatott, aminek göcsörtös törzséből az ágak furcsa, tekergő balettja nőtt ki. Will létért az autóval az útról, kihajtott egy tisztásra, leparkolt egy még levelekkel teli bozót mögött, majd így szólt: - Remelhetoleg ezek a bokrok egy ideig elfedik jelenlétünket. Will előszedett a csomagtartóból egy kerozinos lámpást, amit meggyújtott, és úgy állított be, hogy halványan ragyogjon. Előkerült még egy elemlámpa Evie-nek, és egy-egy ásó neki és Jerrchonak. Ahogy Will a fiú felé nyújtotta az ásóját, Evie-nek eszébe jutott jövetelük rettenetes célja. Will a vállára vetette az ásóját, és a lámpással megvilágította az előttük elterülő, impozáns, erdős hegy-oldalt. - Erre - szólt, és követte az utat fel a dombon, egy alig kivehető ösvényen. A napfény homályos, haldokló derengése sötétszürke szint kölcsönzött a fáknak. Evie megpróbálta elképzelni a fiatal John Hobbest egy ilyen elszigetelt közösségben, távol a tavernák vidáman lobogó tüzétől és a szomszédok karattyolásától, ahol csak a fák lehettek egyetlen társai.

Egyenesen felfelé tartottak, és Evie lába nehezen bírta a mászást. Örült, hogy kényelmes cipőben jött. A levegő ritkult, megnehezítve minden egyes lélegzetvételt. A hata möge pillantott, de mar nem tudta kivenni a Fordot a rejtekhelyén. — Milyen...messze... van... még? — zihalta. Az izmai pihenőért kiáltottak. — Már majdnem ott vagyunk — válaszolta Will, ugyanúgy lihegve. Mintegy varázsütésre, az ösvény vízszintesbe ért. A csapas egy kiemelkedő kis dombocskát ölelt körbe tekeregve, és Evie-nek, bár eddig is alig kapott levegőt, elakadt a lélegzete. — Hölgyeim és uraim, Old Brethren - jelentette be Will csendesen. A régi tábor elhagyatott romjaihoz értek. A tisztáson omladozo fakunyhók álltak szétszórva. Egy szétforgácsolódott, nyitott ajtó rozsdás forgópántokon lógott; sötét, üres ablakszemei csontvázhoz hasonlóvá tették a házat. Egy kút koteteme körül gaz nőtt ki a földből. A falevelek és lóherék rétege alatt még félig kivehető volt egy kikövezett út, ami a ködbe burkolózó fák között kanyargóit. Tőlük balra egy folyó zubogása tücskök es madarak enekevel veg^y ült. Evie elemlámpájának fénye egy róka szeméről verődött vissza, és a lány összerezzent. A róka visszaszökkent a biztonságos erdőbe, miközben Evie-nek megremegett a kezében a lámpa. -A régi templom - szólt Will, és sietve megindult egy nagy tér felé az egykori település közepén, ahol elszenesedett fagerendák mintegy csendes testamentumként, mauzóleumként hevertek egymás hegyén-hátán. Evie óvatosan átlépte a töredezett küszöböt — lábat magasra nőtt gaz csiklandozta -, be a templom maradványai közé. A gonosz természetéről szóló, késő esti, filozofikus eszmefuttatásuk nem készíthette fel erre az érzésre. Mintha egy mindent felemésztő, gonosz erő nehezedett volna csupasz bőrére. Mert Brethren légi temploma még lepusztult állapotában is a gonosz eltéveszthetetlen, kitartó jelenletét sugározta. A szél süvítése mögött mintha egy gyermek nevetését, egyre hömpölygő sóhajokat, fenyegető suttogásokat hallott volna. Legszívesebben elszaladt volna. De hová futhatna? Hol van olyan hely, ahova a gonosz hatalma nem érhet el? Az egyik sarokban porladó téglák egy félkört alkottak, és Evie felismerte a John Hobbes gyűrűjében látott tűzhelyet. Már csak egy megfeketedett vályú volt, semmi több, és a téglákat szürke, sima moharéteg nőtte be. Mögötte a fűben egy billog hevert. Evie óvatosan felemelte. A Fenevad pentagramja. Gyorsan eldobta, megrémítve egy kis vízisiklót, ami elocsuszott egy kőhalom alól. Evie benézett az elhagyatott tűzhelybe, ahol friss gyujtost és félig leégett gyertyákat talált. Valaki nemrég használta őket. Szíve kalapálni kezdett a gondolatra, hogy valaki vagy valami ott bujkálhat a fák között. - Még mindig itt szoktak összegyűlni - magyarázta Will, mintha olvasna a lány gondolataiban. Lapos kövek körére mutatott, amiket egy bádogtábla köré helyeztek. Cipőjével felfordította a táblát, amit szintén az ötágú csillag és a kígyó díszített. Will felnézett a sötétedő égboltra. - Keressük meg azt a sírt! Az erdő hamarosan szürkületbe borult. A fákat sötétkék árnyak takarták. A hold egy félbevágott érmére hasonlított, ahogy megkerülték a leégett templomot, és elindultak lefelé a domboldalon. Will lámpásának fénye a temető alacsony kőfalára esett. Mögötte megfeketedett, megdőlt sírkövek ágaskodtak, mint egy száj rothadó, görbe fogai. Evie egyik kőről a másikra világított, próbálva kibetűzni a neveket. Jedidiah Blake. Richard Jean. Mary Schultz. Emellett mindegyik sírra odavésték:

Felemelkedik majd.

-Keressetekbármi szokatlant: állatcsontokat, pentagramot, amu- letteket vagy más ajándékokat. Valószínűleg tisztelettel adóznak a sírja iránt - utasította őket Will. Evie szorosan Jericho nyomában maradt. Cipősarka a puha földbe mélyedt. és próbált nem gondolni arra, mi is van eltemetve alatta. Azt kívánta, bár a gyapjúharisnyájában jött volna; sokkal hűvösebb volt itt fent, mint lent a völgyben. Leheletük kis szürke felhőként csapódott le, mintha tüdejük légszellemeket bocsátott volna ki. Az utolsó fénycsík is eltűnt az égről, mint amikor a házigazda rázárja az ajtót a soká időző vendégekre. Az első csillagok hunyorogva ébredeztek a sötétben. Evie elemlámpájának a fénye sírrabló Üdémként ugrált a köveken. - Mi van, ha nem találjuk meg? - kérdezte. - Akkor fel kell ásnunk minden sírt, amíg meg nem lesz - válaszolta Will. A szél megint fütyülni kezdett a hegy felett. A lány úgy érezte, mintha ujjhegyek csiklandoznák a bőrét, egy kísérteties, szembeko- tősdi játékba csalogatva őt. _ itt van - kiáltotta Jericho. Will mellé lépett, és feltartotta a lámpát, aminek fénye egy egyszerű, amulettekkel teleaggatott fakeresztre vetült. Lábánál egy kisállat koponyáját hagyták. - Gondolod, hogy ez az övé? - kérdezte Evie. Will letörölte a koszt a keresztről, felfedve a fába vesett kezdőbetűket: yha. - Yohanan Hobbeson Algoode - szólt Will. - Kezdjünk asm! Will letette a lámpást a kereszt mellé. Ő és Jericho levettek a kabátjukat, felgyűrték az ingujjukat és ásni kezdtek. Evie feladata az volt, hogy világítson nekik a lámpával, és figyeljen a gyanús hangokra. Minden egyes neszre összerezzent, amitől a lámpa fénye vadul megremegett. - Tartsd ide, kérlek - szólt rá Will. Evie-nek valamivel le kellett kötnie a figyelmét, így Jericho karját figyelte munka közben, ahogy izmai megfeszülnek, miközben szorosan markolja az ásót. Eszébe jutott kezének érintése, amely olyan volt, mint egy pajzs az ő kezén. A fiú sok szempontból rejtély maradt a számára, és rájött, tudni akarja a titkait - de nem egy pénztárcából vagy egy kedvenc toliból kihasítva, hanem úgy, hogy ajándékokként nyújtja őket át neki. Ki akarta érdemelni a bizalmát. Hogy különleges legyen a szemében. Volt valami a fiúban, ami elbátortalanította. Kissé veszélyes volt; ahogy a lány is. Sosem tudna megmaradni olyan férfi mellett, aki ezt nem értené meg, nem ismerné sötét oldalát a könnyelműség álarca mögött, aki csak játszana vele, de elmenekülne, amint meglátná a lelkében dúló vihart. Nézte Jericho nagy kezét, és elképzelte, ahogy az O borét simogatja, elképzelte szájának ízét, testének érintését, ahogy az övéhez simul. Gyoisan igyekezett megszabadulni ezektől a képzetektől. Jericho Mabele. Evie-nek eszébe jutott barátnőjének számtalan levele. De azok csak egy iskolás lány romantikus fantáziái voltak. Jericho és Mabei nem illettek egymáshoz. Ha így lett volna, már együtt lennének, nem igaz? Evie nem lophatja el Mabeitől, ami sosem volt az övé, ugye?

Evie csendesen lehordta magát, amiért egyáltalán ilyeneket gondol.. Jenchonak valószínűleg olyasvalakire volt szüksége, mint Mabel. A jó, állhatatos, értelmes Mabel, aki nem felejtené el lekapcsolni a villanyt és behozni a tejet. Egy lány, aki a gondját viselné. Evie-nek az a szörnyű érzése támadt, hogy ő hanyagabb típus: a ruhái szanaszét hevernek az ágyon. Mellettük kávéfoltos könyvek. Közöttük számlák, amiket csak a legutolsó pillanatban fizetett ki. Életében fiúk, akiket megcsókolt és egy hét múlva már el is felejtett. Jól tudta ezt, de ettől még nem érezte magát jobban. Egy tompa koppanás hallatszott, ahogy Jericho ásója fának ütő- dött. A hideg ellenére ő és Will úszott a verejtékben. Jericho leugrott a lyukba. Ásójának keskeny végét a koporsó fenyőfedele alá ékelte, meglazítva a szögeket. Jericho nyögve felfeszítette a fát, felfedve John Hobbes rothadó tetemét. Amikor James meghalt, nem volt mit eltemetniük. Semmi sem maradt, ami megemlékezett volna eltávozásáról. Volt egy sír, amihez minden évben kilátogattak a születésnapján, de abban nem voltak csontok, sem egyenruha, semmi a bátyjából. John Hobbes teste csendesen feküdt faládájában, egy egyszerű gyapjúöltönyben. A Fenevad pentagramja a nyakában csillogott. Ajkát cérnával összefércelték, aminek szálai kiszabadultak szája szélén, felfedve néhány hosszú, elsárgult fogat. Teste éppolyan élettelen, lepusztult és romos volt, mint Brethren elhagyatott kunyhói. Csak egy lélek nélküli tárgy volt. Mint egy darab kő. Egy emlék. Hát így fest a halál. Megcáfolhatatlan. És Evie különös megkönnyebbülést érzett, amiért nem kellett így látnia Jamest, mintha ezzel a megvonással elhihette volna, hogy nem halt meg. Jericho lehajolt, lehúzta a medált a holttestről, és Evie-nek nyújtotta, aki úgy tartotta el magától, mint egy gyíkot. A fiú kimászott, és tenyerét nadrágjába törölte értelmetlen művelet, mivel az ugyanolyan piszkos volt, mint a keze. Evie a kezében lévő tárgyra meredt. Legszívesebben eldobta és ott helyben elégette volna. — Nem hiszem, hogy ennek így nálam kellene lennie — szólt. — Ideadnád a zsebkendődet, bá? Evie óvatosan becsomagolta a medált az anyagba. Épp Willnek akarta adni, amikor jobbról egy éles trilla hallatszott. Evie a hang irányába fordította elemlámpáját. Fénye egymásba gabalyodó, őszi ágakra esett. A sírkövek között száraz levelek zörögtek a földön. Semmi, majd ismét az a hang, ezúttal balról. Most gyorsabban odairányította a lámpa fényét. A fák között valami gyorsan megmozdult. Evie keze reszketett. Még egy madárszerű kiáltás, most előttük. Még egy mögülük. Jobbról majd balról. Evie vadul hadonászott a lámpával a sír mellett. A lámpa fénykörébe a vásáron látott férfiak léptek. Evie ötöket számolta össze, es ott volt a fiú is, aki sárral dobta meg a kabátját. Kötél és vadászkés volt náluk. A fiú egy puskát szorított az oldalához. A fegyver túl nagynak tűnt hozzá képest, mintha jelmezbálba készülne. - Ez itt magánterület. Szent föld - szólt. Evie a tenyerébe rejtette a zsebkendőbe csomagolt medált, és kezét a háta mögé tette. - Igen, igen. Persze - felelte Will. Ijedtnek, zavartnak tűnt, és Evie-t ez jobban megrémítette, mint a férfiak jelenléte. - Mit kerestek itt? — kérdezte az egyik férfi. - Úgy hallottuk, aranyat ástak el erre - vágta rá hirtelen Jericho. - Nem volt helyes idejönnünk. Most már tudjuk. Megyünk is. Elnézést a zavarásért. —

Nyugodtan lehajolt, hogy felvegye az ásóját. Az esti csendet egy puska ropogása repesztette ketté, és Jericho ijedtében elejtette a szerszámot. Jacob Call lépett elő a többiek mögül, kezében még fiüstölgött a puskacső. - Az ellenségeink rászedtek. Az úr megmondta, hogy a végítélet előtt, a megpróbáltatások közepette, ellenséged nem csak az emberek bűne lesz majd. Elárulnak téged - szónokolta. - Ezek az úr földi hírnökének, az áldott Algoode tiszteletesnek szavai. Ámen. - Ámen - visszhangozták a többiek. -A hívek megtartották esküjüket. Az úr felfedi előttünk akaratát és szándékát. Az üstökös erről tanúskodik: „Amikor a fény sárkányfarokként ragyog fel az égen.” A Fenevad felemelkedik. - Felemelkedik majd! Halleluja! - kiáltották a férfiak. - Eljő a végítélet napja. Áldj meg minket, urunk! Halleluja! - Halleluja - ismételték. - Kérem, hallgassanak meg! - Will feltartotta a kezét, hogy lecsendesítse őket. - John Hobbes nem az a Fenevad, akit az apja megjövendölt. Nem áll szándékában visszatérni a szellemvilágba, amint teljesítette küldetését. Csak azért végzi el a rituálé áldozatait, hogy azután uralkodhasson... Jacob Call teljes erőből arcon vágta Willt. - A Fenevad felemészti a gonoszt. Pestist és dögvészt hoz Szodomára és Gomorrára. A hozzá hűeken pedig ott lesz a jel. - Kigombolta inge gallérját, hogy megmutasson nekik két égetett szimbólumot, amiből, Evie úgy sejtette, van még több is. - Felismer majd minket róla, és meghagyja életünket. Hatalmas seregünk felemelkedik, és visszaűzi a Fenevadat a pokol tüzére, ahol a kiválasztott feltámad és megdicsőül! A mennyekbe száll, és elfoglalja méltó helyét Algoode mellett a mennyei gyülekezetben. Halleluja! - Halleluja! — visszhangozták a hívek. - Hogy fogják visszaküldeni, ha elvégezte feladatát? Mi van, ha a Fenevad nem akar távozni? Erre nem gondoltak? Mi van, ha miután az egész földön hatalma lett, úgy dönt, ezt a hatalmat nem ereszti ki a kezéből? - így van elrendelve. így áll a Testvérgyülekezet könyvében. Ez isten akarata. Amit isten eltervezett, azt ember meg nem másíthatja. - Halleluja! Ezekre az emberekre nem hatottak az észérvek. Evie érezte a feléjük áradó gyűlöletet. A meggyőződésüket. Talán elpusztíthatják a medált és John Hobbes szellemét, de azzal nem végezhetnek, ami azok után marad. Zsarnok egy világ. A fiú súgott valamit Jacobnak, aki Evie-re emelte összehúzott szemét. - Mi van nálad, Éva lánya? - Semmi. - Evie a medált továbbra is a háta mögött tartotta. - A parázna hazudik - szólt a fiú. Levette a puskát a válláról. - Nem hiszek neked. Evie Willre sandított, aki bólintott. Lassan előrehúzta a kezét, és megmutatta nekik a medált. - Tolvajok. Bálványimádók. Paráznák. Bűnösök. Mi legyen a büntetésük isten ellenségeinek? — mennydörögte Jacob Call. - Égessük el őket! - kiáltotta az egyik hívő. Egy fáklya járt kézről kézre, míg a magas ember meg nem gyújtotta. Lángja hátborzongató árnyakat vetett a fák holtsápadt törzsére. - Nem akarják ezt tenni - szólt Will, miközben egy második fáklya is meggyulladt. - Azzal csak magukra vonják a rendőrség figyelmét.

Az egyik férfi a kör szélén hintázni kezdett a lábán, miközben érthetetlen szavakat mormolt, és az ég felé emelte tenyerét. Szája sarkában nyál habzott. - Eljönnek magukért, még a Fenevad felemelkedése előtt! Dühös lesz magukra! - folytatta Will kétségbeesetten. Az összes fáklya lángolt. Két férfi egy kötéllel közeledett feléjük. Jericho harcra készen ragadta meg az ásóját. - Hallgattassátok el az árulókat! - parancsolta Jacob Gall. A férfiak Jerichót vették célba, aki ásóját lengetve távol tartotta őket magától. - Csak hagyjanak elmenni, es soha többe nem jövünk vissza — könyörgött Will. De a férfiak nem álltak meg. Jericho megint feléjük csapott, és a fiú maga elé emelte puskáját, lövésre készen. Csapdába kerültek. Reménytelenül. A semmiért tették meg ezt a hosszú utat. A zsarnok világ fog felülkerekedni, ugyanúgy, mint aznap, amikor a bátyját felrobbantották, semmit sem hagyva, amit eltemethetnek, csak a gyászt. Egy perc, és ők is meghalnak. - Az úr nem tűrheti kiválasztottai gyengeségét - kiáltotta a fiú, és ekkor valami utat tört Evie-ben. Félelme dühvé alakult. Az önelégült, diadalittas fiúra meredt, aki akár az egész világot felégetné, csak azért, hogy igaza legyen. Evie a fiú szemébe köpött. -Akkor engem aztán átkozottul kedvelni fog - morogta. Egyetlen gyors mozdulattal a sírba hajította a lámpást, ahol a lángok belekaptak John Hobbes gyapjúöltönyébe, és a test meggyulladt. - Futás! - kiáltotta a lány, és rohanva megindult az erdő felé. Evie tette és a felcsapó lángok néhány létfontosságú másodpercre megbénították a Testvérgyülekezet új híveit, miközben próbálták eldönteni, mi a fontosabb: megmenteni imádott szentjük testét, vagy üldözőbe venni az elkövetőket. Ez elegendő előnyhöz juttatta őket. - Erre! — kiáltotta Evie, lefelé száguldva a domboldalon, remélhetőleg a megfelelő irányba. Besötétedett, és a fák mind egyformának tűntek, ami megnehezítette a tájékozódást. - Will! Jericho! - harsogta a lány. - Itt vagyok! - felelte Jericho, és a lány észrevette ingének fehérjét a jobb oldalán. Falkaként rohantak egymás mellett, Evie továbbra is a medált szorongatva. Feltámadt a szél, és ezernyi mérges hang süvöltésével beléjük kapott. A lány lehajtotta a fejét, úgy szaladt szembe vele. Fölöttük a hegygerincen puskaropogás hallatszott. Egy figyelmeztető lövés. - Hol... az... autó? - szuszogta Evie. - Erre! - húzta maga után Jericho. A lány észrevette a Fordot a fák közt, és úgy rohant felé, mintha egy mentőcsónak lett volna a háborgó tengeren. Will feltépte a vezetőülés ajtaját, beugrott a volán mögé, és ujjaival a gyújtást kereste. - Miért nem indul be? - morgolódott. - Túlságosan lehűlt a motor. Fel kell kurblizni - javasolta Evie. - Jericho... kurbli - zihálta Will. - Esküszöm, ha ezt túléljük, veszek neked egy új kocsit - ígérte Evie. Jericho az autó elejéhez sietett, és egyik kezével megkapaszkodott a motorháztetőn. A másikkal a kurbliért nyúlt. Újabb lövés dördült. -Jericho! Tartsd a hüvelykujjad szorosan a többi mellett, ha esetleg visszaütne! - kiáltotta Evie. - Gondolom, nem akarod eltörni a karodat!

Jericho bólintott. Előrenyomta a kurblit, egyszer, kétszer. A motor pöfögött és köhögött, majd megint elcsendesedett. Fölöttük az árnyas fák közt fáklyák pislákoltak. A lángok megálltak a dombtetőn, egy pillanatig egy helyben lobogtak, mintha elbizonytalanodtak volna, hogy elpusztítsák vagy megvilágítsák-e az erdőt. Jericho megint tekert egyet. Ahogy arra Evie figyelmeztette, a fémrúd egyszer csak visszalökött, és Jerichónak alig volt ideje hátraugrani, hogy elkerülje a sérülést. A motor reszketve életre kelt - ta-taketa, taketa, taketa. A dombról kiáltások harsantak. A fáklyák, úgy tűnt, döntésre jutottak, és cikcakkban közelítettek a lejtőn, mérges lángcsóvát és füstöt húzva maguk után. A motor randult egyet, es felo volt, hogy megint leáll. - Ne! - rimánkodott Evie, mintha ezzel ösztönözni tudná a bádogdobozt. Will bősz eltökéltséggel babrált a gyújtással, és ezúttal az autó beindult, útra készen duruzsolva. A fáklyák mar közel járták. Evie ki tudta venni a férfiak körvonalait, miközben Jericho megkerülte a Fordot. A puska elsült. Jericho megrándult, es tántorogva az autónak esett. - Jericho! - sikított Evie. Jericho felnyögött és térdre roskadt. - Will, azt hiszem, eltalálták! - Járasd a motort! — szólt neki "Will. Jerichohoz sietett, Evie pedig becsússzam a kormány mögé. Szíve a Ford motorjának ütemére vert, és reflexszerűen sírva fakadt, mintha könnyeivel elűzhetne feleimet cs megnyugtathatná légzését. A csocselek megint elindult a lejtőn. Will betuszkolta Jerichót a hátsó ülésre, és Evie lenyomta a gázpedált, vigyázva, nehogy túlhevítse a motort. - Mit művelsz? — kérdezte Will. - Vezetek! - Az autó előreugrott, kerekei kavicsokat és leveleket vertek fel, miközben a Ford kizötyögött a földutra. Puskalövések dördültek, de Evie túl gyorsan hajtott, hogy utolérjék őket. Mire kiértek az útra, több autóhosszal lehagyta őket. Jericho fejét a hátsó ülésnek vetette, és felnyögött. Evie a gázra taposott, és szédítő tempóban vette be a kanyart, a hátsó kerekek kicsúsztak. Will bácsi a szirtről az alattuk elterülő völgy fényeire meredt. - Édes istenem! - sápítozott. Az apamnak autókereskedése van — magyarázkodott a lány. — Már mindent vezettem, amit csak el tudsz képzelni! - Csak érjünk le egy darabban! A lány sietve kanyargón lefelé, és egyszer el kellett kapnia a kormányt, nehogy nekimenjenek egy felfelé tartó autónak. A Ford két keréken egyensúlyozott, mielőtt visszazuttyant volna az útra. Will a hátsó ülésen szitkozódott. Végre láthatóvá váltak előttük a falu fényei. - Hol van a kórház ezen az istenverte helyen? - kiáltotta Evie, ahogy kizökkentek a főútra. - Vigyél minket vissza a fogadóba! - utasította Will. - Jézusmáriám, de hisz meglőtték, Will! Orvosra van szüksége! - Nem vihetjük kórházba. - Miért nem? - fordult hátra Evie. Will arca elkomorult. - Majd később elmondom. Most bízz bennem! Ellátjuk a fogadóban. Az utat figyeld!

Evie legszívesebben felsikoltott es ^Vilire kiabált volna — az ügy, a Testvérgyülekezet és Jericho miatt. Az egész tiszta őrület volt, és már elege volt belőle. - Remélem, igazad van, bá. - Kihajtott a városközpontból, és a fogadó felé indult. Barmi is legyen, csináld azt, amit mondok — szolt Will, amikor megéikeztek, majd raadta Jerichóra a kabátját és begombolta. Eltűnt az épületben, és két férfival tért vissza, akik segítettek felemelni és becipelni Jerichót a fogadó társalgójába. A fogadós felesége haragos, rosszalló tekintettel és összeszorított szájjal figyelte íróasztala mögül, ahogy ez a koszos trió egy félig ájult embert vonszol be a moteljába. - Megmondtam, mi az ára bűnös viselkedésednek - korholta Will bácsi a fiút elég hangosan, hogy a fogadós felesége is meghallja. - Bátyám - tette hozzá Evie, és igyekezett bűnbánó és aggódó arcot vágni. Még mindig remegett a hegyen történtek miatt. - A papa olyan keményen próbálkozik! - Ezek a mai fiatalok - kotyogta a nő. Amint beértek a szobába, Will bácsi a kábult Jerichot az agyra fektette, és némi apróval köszönte meg a férfiaknak a segítségüket. Evie bezárta az ajtót, miközben Will lemosta a temető salakjat a kezéről, és levette Jericho kabátját. A lány nem látta pontosan, hol lőtték meg a fiút. Vér sehol sem látszott, bar koszos, funyomatos inge átázott. - Evie, szükségem van rád — szólt Will. — Nyisd ki a táskámat, es vedd ki belőle a kis, cipzáras bőrerszényt! Evie megtalálta az erszényt, es Willnek adta. Abban négy kis, sűrű, kék folyadékkal teli fiola és egy különös fecskendő volt. - Mi ez? - Most nincs időm elmagyarázni. Gyorsan, mielőtt leáll a teste. Helyezd a fiolát a fecskendő üregébe! Evie úgy tett, ahogy mondta. Az anyag szakadó hangja hallatszott, ahogy Will bácsi feltépte Jericho ingét. Evie próbálta megérteni, amit lát. Egy pillanatra a világ lelassult, miközben igyekezett magyarázatot találni rá, de nem tudott. A golyo egy nagy lyukat ejtett Jericho szíve alatt. A sebnél, a bőre alatt valamiféle gépezet, bronzcsövek és vezetékek tekervényes rendszere látszott. - Evie! - zökkentette vissza Will hangja a feladatához. Will kikapta a fecskendőt a kezéből, és megkocogtatta a fiola üvegét, hogy a buborékok kimenjenek a kék folyadékból. - Nincs idő lekötözni. Először ideges lesz. Fel kell készülnöd rá. - Nem értem... - kezdte Evie, elszörnyedve bámulta, ahogy Will Jericho mellkasába nyomja a fecskendőt, és beleereszti a folyadékot. — Meg egyet! Evie megtöltötte a fecskendőt egy újabb fiolával, amit Will beadott a fiúnak. Jericho nem mozdult. — Újat! — Nem! Orvost kell hívnunk! — Azt mondtam, újat! — A fenebe, Will — morogta Evie, és újabb ampullát pattintott a helyére. Will épp készült a fecskendőt Jerichóba szúrni, amikor a fiú összevissza csapkodva leesett az ágyról, mint valami megszállott. Szeme vadul forgott, keresgélve, mintha nem tudná, hol van, és kik vannak körülötte. Bal karja

elórelendült, mire az éjjeliszekrényről a lámpa a földre zuhant. Jobb karja állkapcson találta Willt, aki kábán a padlóra rogyott. — Evie! Add be neki! Most! Evie a leejtett fecskendőért nyúlt, Jericho lábába szúrta, majd egy sarokba húzódott, miközben a fiú vadul hadonászott. — Jericho... - suttogta Evie. A fiú a lány felé támolygott, egy ideig dülöngélt, végül az ágyra zuhant és nem mozdult. Evie még mindig a sarokban kuporgott. — O most...? Will megtapogatta feldagadt állkapcsát, felszisszent, és kimerültén süppedt a másik ágyra. — Most már jól lesz. Hagyjuk aludni! Mindketten összerezzentek a hangos kopogtatásra. Will letakarta Jerichót egy takaróval, Evie pedig az ajtóhoz ment, és résnyire nyitotta. A fogadós felesége igyekezett bekukucskálni a szobába, de Evie nem tárta ki az ajtót. - Mi az ördög folyik itt? - A bátyám elesett, és eltörte a lámpát - zihálta Evie. - Az apám természetesen kifizeti a károkat. - Ez egy tisztességes hely. Nem tűrjük meg a jöttmenteket. — A nő a nyakát nyújtogatta, hogy belásson Evie feje fölött. - Igen. Persze. Evie bevágta az ajtót, leült Will ágyára, és figyelte, ahogy a bácsi hozzáértően összevarrja Jericho mellkasának atlyuggatott bőrét. Nézte, ahogy a fiú alszik. Most tényleg angyalnak tűnt. - Mi volt abban a folyadékban? - Ez egy különleges szérum. Ennél többet nem mondhatok. Evie-vel forgott a szoba, már semmit sem értett. Szájával megpróbált szavakat formálni. -Micsoda Jericho? - Egy kísérlet - felelte Will, hangjában véglegességgel, mint amikor a tanár elbocsátja az osztályát. Lecsippentette a varrat cérnáját, és mindent visszapakolt az erszénybe, a fecskendő és a fiolák közé. - Hol van a medál? Evie a felfordulásban el is feledkezett róla. A kabátjához lépett, elővette a piszkos tárgyat, és odaadta a nagybátyjának. - Mit csinálunk vele? - Amikor visszaérünk a múzeumba, védókört formaiunk. Azzal, amit kibetűztél a hiányzó oldalról, szellemét a medálba száműzzük és elpusztítjuk. - Szerinted működni fog? - Muszáj hinnem benne — felelte. - Azt akarom, hogy mesélj Jerichórol — követelőzött Evie. Will előszedett egy cigarettát. A belső zsebéhez kapott. - Hova az ördögbe tettem az öngyújtómat? - Mindig elhagyod. - Evie egy doboz gyufát nyújtott felé. -Jericho? Will meggyújtotta a cigarettát, és kifújta a füstöt. - Azt hiszem, jobb, ha ő maga mondja el. Ez az ő története, nem az enyém. — Elhallgatott. — Evie, igazán bátor voltál ma este — szólt, és kézfogásra nyújtotta a kezét, de Evie nem fogadta el. Ha ez bosz- szantotta is a férfit, nem mutatta jelét. — Gondolom, az esti megzavart kalandunk után az lesz a legjobb, ha korán, még hajnal előtt elindulunk - töprengett Will. - Most pihenj egy kicsit!

Evie megrázta a fejét. - Vigyázok Jerichóra. - Nincs rá szükség. Most már jól lesz. - Vigyázok rá. - Nincs rá szükség... - Will! Valakinek figyelnie kell rá! — Evie hangja egyszerre volt dühös és könyörgő, mintha ennek az egész szörnyű estének minden keserűsége ebben az elhatározásában fakadt volna ki. Will bólintott. - Rendben. Akkor ma éjjel a te szobádban alszom. Egy Perc múlva a lány hallotta, ahogy a bácsi a vékony fal túloldalán motoszkál, valószínűleg most is járkálva és dohányozva. Evie benedvesített egy törülközőt, és finoman letörölte a koszt és a szérumot Jericho sebéről. Ezután bemászott Will üres ágyába, az oldalára fordult, és Jericho emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte. Addig őrködött fölötte, ameddig csak tudott. Azonban saját kimerültségét nem győzhette le, és végül nyugtalan álomba merült.

SIRALOM Coney Island sétányának leredőnyözött bódéit és mozdulatlan játékait heves eső koptatta. Mary White Blodgett kalapáló szívvel és olyan érzéssel ébredt morfiumos világából, mintha a világ túl gyorsan pörögne tengelye körül. A lányáért akart kiáltani, de aztán eszébe jutott, hogy Eleanor elment a kaszinóba. Mary karján végigremegett a fájdalom. Ó, hogy szeretett volna még egy kis morfiumot! Ha túléli ezt a pár órát, amíg az a hálátlan, szerencsétlen lánya visszaér, lesz hozzá egy-két szava. Lehunyta a szemét, és felidézte azokat a napokat, amikor még előkelő hölgy volt. Ó, mielőtt férjhez ment, ő volt a bál szépe, több udvarlóval, mint amennyit egy ilyen szerény lány óhajthat. Mégis Ethan White volt az, akin megakadt a szeme. Idősebb volt nála, egy dölyfös, kicsinyes, egyáltalán nem romantikus típus, de úgy értett az üzlethez, hogy abból kényelmesen elélhettek, és esküvőjükről minden poughkeepsie-i újság cikkezett. A férfi olajspekulációból szerezte a vagyonát. Ha Texasban valamelyik porfészek fekete aranyat köpött, a pénz a White-bankszámlára vándorolt. Futotta kaviárra, egy házra a város északi részén és páholyra az operában, amit Mary nem igazán szeretett, de azért eljárt, hogy mindenki láthassa bundájában és ékszereiben a finom hölgyet, Mrs. Ethan White-ot. Tudott a lubbocki lányról. Minden rendben lett volna, ha Ethan diszkréten kezeli a dolgot. Azonban a lány állapotos lett, és Ethanben hirtelen a lovagiasság romantikus képzetei gyúltak. El akarta hagyni Maryt a lányért. Az asszony a társaság kitaszítottja lett volna. Nem ülhetett volna többet az operaház előkelő soraiban, lebámulva a kisemberekre, akik irigykedve pillantgattak rá vissza. Szánakoztak volna rajta. Mary nem tűrhette a szánalmat. Összeveszett Ethannel, még könyörgött is neki - Mary sosem könyörgött, és még most is, a mor- fiumos verejtékben úszó ágyban, összeszorított szájjal gondolt vissza az alávaló jelenetre -, ám a férfi hajlíthatatlan volt. Azonnal az ügyvédekhez sietett volna, hogy elrendezzék a papírokat. Róla is gondoskodott volna, ha csendben marad, és nem csinál botrányt. Mary nem akarta, hogy pletykáljanak róla. Ethan esténként mindig megivott egy pohár sherryt, hogy megnyugtassa idegeit. Mary, mint mindig, csengetett a szobalánynak, hogy hozza be az italt. Ebbe az asszony belekeverte az arzént, amit az éléskamrájukban néha tanyát verő mezei egerek miatt tartottak. A hálószoba sötétjében Mary a hintaszékében olvasta John Donne költeményét, miközben férje vonaglott és remegett az ágyon. A férfi görcsbe rándult kezével az asszony felé nyúlt, aki nyugodtan lapozott egyet. Mary White éjfélre tehetős özvegy lett. Fekete fátylát minden más értékével együtt összepakolta, és Manhattanbe, a Plaza Hotelba költözött. Maryt egy nyikorgó hang rázta vissza emlékeiből, és riadtan fülelt, amíg meg nem nyugodott, hogy csak a szél és az eső ostorozta a bungalót. Viharos este volt, amikor először találkozott Johnnyval. Hat hónappal azután történt, hogy a Cooper Unionban meghallgatta a nagy teozófus, Madame Blavatszkij előadását. Maryt megbabonázták az orosz hölgy szavai és elképzelései a folyton fejlődő emberiségről és az isteni és szellemvilág egységéről. Négyszemközt is beszélt a nagyszerű asszonnyal, és pénzt ajánlott fel ezoterikus tudásáért cserébe. - Találkozni fog egy férfival, aki felfedi ön előtt egy másik világ kapuját mondta neki Madame Blavatszkij. És a következő napon, egy felhőszakadás

közepette, amikor gyalog volt kénytelen kimenni az utcára, egy impozáns férfi, akinek rabul ejtő, kék szeme volt, felajánlotta kocsiját. John Hobbesnak hívták, és őt is éppúgy lenyűgözték a misztikus dolgok, mint Maryt. Bevallotta neki, hogy egy szent törzs, az Isten kegyelmében álló Testvérgyiilekezet leszármazottja, és őt választották ki arra, hogy véghezvigye szent küldetésüket a földön. A férfi olyan csodákat mutatott neki, amiket a nő nem tudott megmagyarázni, és olyan dolgokat tudott, amelyekről sosem gondolta volna, hogy lehetségesek. John áttérítette az ő hitére, és fényes jövőt jósolt neki, mivel ő lesz majd az ő Naphölgye. Ez a sorsszerűség, ez a küldetéstudat kovácsolta össze Maryt es Johnt. Minden törvény fölött álltak. Egy magasabb síkon léteztek, egy magasabb célért. Mielőtt meg felfedezte volna a szellemvilagot, Maryt néha kétségek gyötörték amiatt, amit Ethannel tett. Azonban John segítségével sikerült belátnia, hogy ez egy helyes, előre elrendeltetett cselekedet volt. Ha nem büntette volna meg Ethant gonoszságáért, és nem örökölte volna meg a pénzét, nem tudott volna John segítségére lenni küldetéseben. Épp ezert jo, helyes, vegzetszeru tett volt aznap éjjel végeznie a férjével az ágyában. Egy padlódeszka megreccsent a házban, de Mary alig hallotta meg; túlságosan belefeledkezett emlékeibe. Visszagondolt arra a napra, amikor John megmutatta neki a régi könyvet a tizenegy áldozattal, és elmagyarázta, mit kell tennie — mire választották ki. Először, be kellett vallania, kétségei támadtak. Még meg is ijedt. Ám a férfi édesen majd szenvedélyesen, uralkodón megcsókolta, ahogy azt a nő szerette, ahogy áhította, és végül teljesen az övé lett. John egy aranyisten volt. És ő, Mary White lett szent hitvese. A Fenevad felemelkedik majd. A világ porrá ég. Hamvából egy új társadalom születik. És ők királyként és királynőként uralkodnak felette. Ő, a kis Mary White, aki a semmiből jött. És amikor John tudta, hogy nemsokára elviszik, olyan áldozatot hozva, mint az a kisebb jelentőségű kétezer évvel ezelőtt, követte az utasításait. Lefizette az őröket és a kocsist, hogy New York macskaköves utcáin kicsempéssze testét a városból az éjszaka leple alatt. Eltemette odafönt a dombon, a régi falu romjai mögött. És, ahogy megígérte, megmentette Knowles’ Endet a bontógolyótól vagy attól, hogy új tulajdonosai legyenek. Minden hónapban kifizette az adót, még ha el is ment rá minden pénze, és egy kunyhóban kellett élnie. John ezt nagyon fontosnak tartotta, de amikor megkérdezte, miért, a férfi nem válaszolt. Ez volt az egyetlen titok, amit nem osztott meg vele. A padlódeszkák hangosan feljajdultak. - Ki az? Ki van ott? - A takarót a nyakáig felhúzta. - Én egy idős nő vagyok! Mit akar? Megint recsegés hallatszott. Nem a szél kapott a zsaluba. Határozottan bentről jött, határozottan egy padlódeszka hangja volt. Ó, miért is hagyta Eleanornak, hogy ma este elmenjen? A recsegés elhallgatott a függöny túloldalán. Mary szíve a torkában dobogott. - Ki...ki? - krákogta. ^ függöny nagyon lassan fellibbent, és a sötétséget arany ragyogás töltötte meg. Mary White felsikoltott örömében. - Tudtam, hogy eljössz! John Hobbes az asszony ágyának lábához lépett. Felsőteste csupasz volt, és a nő a férfi ragyogó bőrén hullámzó, fekete szimbólumokra meredt. Miért nem megy oda hozzá, hogy megölelje? Annyira megvénült, hogy undorodik tőle? De a férfi alakja, arca csupán egy burok volt; lélekben egyek voltak. Nemsokára a királynőjévé, az ő Naphölgyévé teszi! Visszajött érte, épp, ahogy megfogadta.

- Hűséges voltam, ahogy ígértem. Még megvan az öreg ház. A férfi nem szólt semmit. Csak az eső kopogása és a szél kísérteties süvítése törte meg a csendet. A szoba ablaka előtt villám hasított az éjszakába, megvilágítva a férfi arcát. A szeme. Valami nem stimmelt a szemével. - Johnny! Johnny, szerelmem... - A nő szemébe könny gyűlt. - Olyan régen volt már! Hadd nézzelek meg! A férfi továbbra is hallgatott. Mary dühös lett. Hat az elmúlt evekben nem tartotta meg fogadalmuk ráeső részét? - „ímé a Fenevad testet öltött, és amikor megszólala, tüzet köpött, és a mennyek megremegének e hangra. Mary'White rekedtes hangon, boldogan felkiáltott. A hangja! Ennyi hosszú év után még mindig olyan erőteljesen, fenségesen csengett. - Igen, igen, szerelmem... Beszélj hozzám, alázatos szolgádhoz... - írnod kell egy üzenetet, Mary. - Igen, szerelmem. Bármit. A papír mintha varázsütésre jelent volna meg a nő keze alatt. Ahogy a toll is. A férfi lediktálta, mit kell írnia, meghagyta, hogy tegye a zsebébe, ahol majd megtalálják. - Megtalálják? Nem értem, Johnny... - „Az özvegy siralmára minden száj elhallgatott, es a mennyek megnyíltak jajveszékelésére...” Nem. Ez így nem jó. Nem lehet a tizedik áldozat. Úgy értette, a tizenegyedik: a Fenevad Menyegzője a Napba Öltöztetett Nővel. Ő volt a férfi Naphölgye. így kell egyesülniük. Halhatatlan lesz, akárcsak John. Ők ketten... - És ez vala a tizedik áldozat. -John! John! - Nézd meg mostani formámat, és ámulj! Eddigi szerelme jeges rémületbe csapott át. A villámlás fényénél a férfi új alakot öltött. Szárny. Karmok. Borotvaéles fogak. És az a szem, a tűzben izzó, vegtelen szem, a lélek tükre! De a lángnyelvek mögött nem lakozott lélek. Általuk az asszony úgy látott bele hamis életébe, mint egy nyitott könyvbe. Ostoba mód azt hitte, hogy ő vagy bárki más megmenekülhet ennek a világnak a következményeitől, és legyőzheti a halált. Ez volt a megtévesztés. Az igazi kígyó az édenkertben. És port egyél életed minden napjaiban... - Nézz rám! Mary White ránézett, és ámult, és tekintetét nem tudta levenni róla. Nem tudta elűzni kiszáradt torkának kaparását, miközben kiáltása még azelőtt elhalt, hogy elérte volna ajkait. A part mentén a szél apró homokbuckákat épített majd rombolt le, továbbgörgetve a szemcséket. A mutatványosok elpakolták kártyáikat és kockáikat. Egy kutya felugatott, mire egy hot dog falat lett a jutalma. A szakállas hölgy ablakában sóhajtozott; szerelme késett. A földgolyó láthatatlan ujjaktól vezérelve forgott és dülöngélt. Szürke felhők vékony függönye lebegett az éjszakai égbolton; a hold elbújt mögéjük, és arcát eltakarva gyászolt.

LEONARD ŐRMESTER Jericho a fájdalomtól felszisszenve ülő helyzetbe nyomta magát. Tagjai sajogtak, és az inge eltűnt. A halvány sebhelyet, ami szeles mellkasán kígyózott végig, most részben apró szőrszálak takartak. Volt egy új sérülése is — egy összevarrt lyuk bal mellizma fölött —, es Jerichónak eszébe jutott, hogy az erdőben bekerítették, emlékezett a fegyver ropogására és a becsapódásra. Összerakta, mi történhetett, és egyre növekvő rémülettel ráeszmélt, hogy most mar Evie is biztosan tud mindent. Ám a lány ott aludt a másik ágyon ruhában és cipőben. Vele maradt, gondolta. Rájött az igazságra, és úgy döntött, marad. Jericho visszafeküdt az oldalára, és a csupán karnyújtásnyira lévő lány légzését figyelte. Nem volt valami szép alvás közben; a szája kinyílt és enyhén horkolt is, és ez, mindazok után, ami történt, mosolyt csalt a fiú arcára. Evie álmodott, közben mocorgott es megfeszült, mire a fiú másfele nezett. Az ablakon beszűrődött a hajnal első ragyogása. Az apró bádogóra szerint az éjjeliszekrényen tíz perccel múlt öt. Evie pislogva kinyitotta a szemét, és Jericho gyorsan magára húzta a takarót, hogy eltakarja sebhelyét. -Jericho? - kérdezte Evie még kissé álmosan. - Mi történt, Evie? - Meglőttek. Bá és én visszahoztunk ide - felelte óvatosan. - Jericho, mi van azokban a kék fiolákban? - Mennyit kellett belém nyomni? - Hármat. - Esetleg... bántottalak téged vagy Willt? - Nem - hazudta. - Jericho, kérlek! - Úgysem értenéd - tért ki előle a fiú finoman. - Kérlek, ne mondogasd ezt nekem! - Pedig így van. - Megérteném, ha elmagyaráznád. - A gyermekbénulás. Nem volt semmilyen csoda. Ugyanúgy maga alá gyűrt, mint a nővéremet. Megbénította a lábam, azután a karom, és végül a tüdőm. Betettek a fémkoporsóba, és közölték, hogy ott is leszek életem hátralévő részében. Csapdába esve. Sosem tudtam volna egyedül lélegezni. Sosem sétálhattam vagy lovagolhattam volna. Sosem érhettem volna senkihez. - Tekintete végigsiklott Evie testének domborulatain. — Sosem lettem volna képes semmire, csak bámulhattam volna a plafont halálom napjáig. A háború után a katonák hiányzó végtagokkal tértek vissza a frontokról. Férfiak, akik megrokkantak a robbanásoktól. Volt egy titkos újítás — a Daidaloszprogram -, amivel megpróbáltak segíteni a hazatérő katonáknak. - Miféle újítás? Jericho mély levegőt vett. - Az ember és a gép ötvözete. Egy ember-automata hibrid - magyarázta Jericho. — A háború és a betegségek miatt gyógyíthatatlan testrészeket acéllal, huzalokkal és fogaskerekekkel helyettesítették volna. Mi lettünk volna az ipari világ tökéletes csodája. A robotnikok. Bámulsz. Evie gyorsan elkapta a tekintetét. - Sa...sajnálom. Annyira hihetetlen! Csak nem értem... - Megint a fiúra nézett. — Kérlek.

- Mi voltunk a kísérleti patkányok - folytatta Jericho. - Nem mondtak semmit, csak hogy a gép váltja fel a sérült tagjainkat, és egy idő után egybeolvad emberi szervezetünkkel. Ezt egy új csodaszérummal — a kék folyadékkal teli fiolákkal — es erősítő vitaminnal érték el. Ez felelt volna azért, hogy egyensúlyt teremtsen két énünk között. Azt ígérték, megváltoztathatjuk az emberiséget. - Ez elképesztő. De miért nem írtak róla az újságokban? Miért nem ez lett a legnagyobb sztori azóta, hogy Mózes előállt a tízparancsolattal? - Azért, mert nem működött - felelte Jericho keserűen. - De...nem értem. - Mondtam, hogy voltak mások is. - Jericho egyik ujjával egy ampullát görgetett a tenyerében. — A testük nem fogadta be a formulát vagy a gépezetet, vagy mindkettőt. Eltelt egy pár nap, pár hét, de aztán belázasodtak, ahogy a fertőzés felemésztette szétroncsolódott testüket, ezzel bebizonyítva, igazából mennyire emberiek voltak. De azok, akik meghaltak, szerencsések voltak. - Szerencsések? - hitetlenkedett Evie. Jericho tekintete elkomorult. - Néhányan beleőrültek. Olyan dolgokat láttak, amik valójában nem voltak ott, és magukban beszéltek. Jóslatokat kiabáltak. Vagy őrjöngeni kezdtek, amíg az ápolók nem jöttek a szíjakkal, és még akkor is sok férfira volt szükség, hogy lefogják őket. Az orvosok benyugtatózták őket, miközben a szerencsétlenek próbáltak rájönni, mihez kezdjenek. Figyeltem, ahogy magukba fordulnak. Üres testek voltak, amiket elmegyógyintézetekbe küldtek meghalni. Jericho letette az ampullát az ejjeliszekrényre. Az üveg még mindig kéken csillogott. - A mellettem lévő ágyon is egy katona feküdt. Barry Leonard őrmester Topekából. Emlékszem, azt mondta, ha kíváncsi vagyok, milyen hely az a Topeka, csak magam elé kell képzelnem a poklot, közepén egy szatócsbolttal, ahol semmi sincs, amire szükséged lenne. Egész vicces fickó volt. Jericho vigyorgott valamilyen emléken, aztán megint elkomolyodott. - Két láb és egy kar nélkül jött vissza a háborúból. Kevesebb, mint egy fél ember hevert azon az ágyon. Az emberek elsétáltak mellette. Még csak oda sem néztek. Mintha attól féltek volna, szerencsétlenséget hoz rájuk. Fájdalma még a halálnál is rémisztőbb volt számukra. Evie behajlította a karját, és kezével megtámasztotta a fejét. Jericho kiegyenesedett, és elrendezte maga körül a takarót, de nem elég gyorsan, hogy Evie ne vessen egy futó pillantást mellkasára - selymes, aranyszoke szőrzetére, gyönyörű izmaira és a hosszú, régi sebhelyre az újabb mellett, amit Will bácsi varrt össze. Legszívesebben megérintette volna, es egy csokot lehelt volna mellkasa közepére. - Mindkettőnket felvettek a Daidalosz-programba, mert, ahogy mondták, jó alanyok voltunk. Együtt toltak be minket. Mielőtt elaltattak volna, Leonard őrmester rám vigyorgott. „Ne hagyd, hogy lóvá tegyenek, kölyök!” Mindig ezt mondogatta. Jericho halványan elmosolyodott. - Most is emlékszem, milyen érzés volt hónapok óta először megmozdítani a lábujjamat. El sem tudod képzelni, milyen csodálatos dolog lehet egy nagylábujj. Az első alkalom, amikor kisétáltam, és az arcomon éreztem a nap melegét... - Megcsóválta a fejét. - Fel akartam nyúlni, hogy magamhoz húzzam a napot, és úgy szorítsam, mint egy gyerek, ha egy labdát kap születésnapjára, és sosem ereszti. Egy héten belül már szaladtam. Mérföldeket rohantam, és nem fáradtam el. Leonard őrmester velem futott, és egymással versenyeztünk. Amikor megálltunk, úgy veregetett hátba, mintha a testvére lennék. Azt mondta, új faj

vagyunk, mi vagyunk a jövő. Ahogy mondta, tele csodával es reménnyel... — Jericho elhessegette az emléket. - Együtt ültünk egy pádon, az udvaron, a dombok mögé bukó napot figyeltük, és bámultuk állhatatosságát. Evie mondani akart valamit, de csak üres szavak jutottak az eszébe. Ráadásul Jericho végre beszélt hozzá, elmesélte a történetét, amit hallani akart, és a lány félt, hogy megtöri a varázst. - A kezével kezdődött. - Jericho szünetet tartott, ivott Evie vizespoharából, majd folytatta: - Egyik nap nem tudta ökölbe szorítani. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Felém fordult és így szólt: „Mintha ez az istenverte kezem berúgott volna. Kölyök, ugye nem ütötted ki a kezemet valami piával, amíg aludtam?” Úgy mondta, mintha viccelne. Azonban én láttam rajta, hogy retteg. De nem szólt az orvosoknak. Állandóan azt hajtogatta, hogy remekül érzi magat. Jericho ujjaival a takaró szélével babrált, feszesre húzta majd elengedte azt. — Szörnyen szeszélyes lett. Zavarodott. Egyszer egy tányér krumplit dobott a falra, ami lyukat hagyott benne. Szeme nyugtalanul csillogott. Kérte, hogy fussak vele. Kivezetett az udvarra. Nem tudott vagy nem akart megállni. Hagytam, hadd menjen; nem tudtam utolérni. Később láttam, ahogy odakint all az esőben. Csak állt ott es hagyta, hogy a víz végigfolyjon rajta. Kiszaladtam, hogy szóljak neki, jöjjön be, mire ő azt felelte: „Mintha túl sok energia lenne bennem. Csak feszít és feszít, nincs elég helye.” Bevittem és lefektettem. Hallottam, ahogy a sötétben suttogja: „Kerem... kerem... keiem. Egyik éjjel kissé megőrült. Letepte minden ruháját, es majom modjara ugrált végig a kórházon, a csöveken hintázva, ablakokat törve be. „Én vagyok a jövő!”, kiáltotta. Négy ápoló tudta csak elkapni és az ágyához szíjazni. Bejött az orvos, és elmagyarázta, hogy a folyamat instabillá vált. A saját érdekében jobb, ha leállítják. Jericho egy percre a kezébe temette az arcát, mielőtt folytatta volna: — Kiáltozott velük, sikoltozott: „Nem tehetik ezt velem! Ember vagyok! Nézzenek rám - ember vagyok!” Újra és újra. Beadtak neki valamit, hogy megnyugodjon, de tovább küzdött, tovább kiabálta, hogy ő egy ember, neki jogai vannak, csak esélyt kell hogy adjanak neki, egy nyamvadt esélyt. Azután a drog hatni kezdett; nem harcolhatott ellene tovább. Sírt, könyörgött, rimánkodott hozzájuk és istenhez, miközben kitoltak. — Jericho a fejét csóválta egy leírhatatlan emlekre. — Hallottam, hogy visszafordították a folyamatot. Sőt rosszabb, a másik karjat is amputálniuk kellett, mert az egész testére kiterjedt. Jericho elcsendesedett. Odakint valaki megpróbált beindítani egy autót a hidegben. A motor dideregve tiltakozott. — Felakasztotta magát az övével a zuhanyzóban. — O, istenem - szólt Evie. - Ez iszonyú! Jericho automatikusan bólintott. — Nem jöttek rá, hogy csinálta, lábak és karok nélkül. A motor erőre kapott, és ők hallgatták jóleső, banális pöfögését, ahogy tétlenül megrázkódott, majd megindult és elhajtott. Jericho még halkabban folytatta, már szinte suttogott: — Keso volt; aludtam. Arra ebredtem, hogy sír. A kórterem sötét volt, csak a nővérek irodájából szűrődött be némi fény. „Kölyök”, mondta nekem, és a hangja... a hangja, mint egy szellemé. Mintha egy része már meghalt volna, és most visszajött lénye maradékáért. „Kölyök, ez még Topekánál is rosszabb.” Elmesélte, hogy egyszer, a háború alatt egy német katonára bukkant a fűben. Belsőségei kifolytak, és csak feküdt ott,

kínok között. A katona felnézett Leonard őrmesterre, és bár nem ugyanazt a nyelvet beszélték, egyetlen pillantással megértették egymást. A földön fetrengő német és a fölötte álló amerikai. Golyót eresztett a katona fejébe. Nem dühből tette, mint egy ellenség, hanem mint embertársa, mint egy katona, aki megkönyörül a másikon. „Egy katona, aki megkönyörül a másikon.” így fogalmazott. - Jericho megint hallgatott pár másodpercig. - Elmondta, mit kell tennem. Azt is, hogy nem muszáj. Hogy ha megteszem, gondoskodik róla, hogy isten megbocsásson nekem, ha emiatt aggódnék. Egy katona, aki megkönyörül a másikon. Jericho elhallgatott. Evie alig mert levegőt venni, és már attól tartott, hogy beleroppan. - Megtaláltam az övét a szekrényben, és beemeltem a tolókocsiba. A zuhanyzóhoz vezető folyosó csendes volt. Emlékszem, olyan tiszta volt a padló, akár egy tükör. Kellett fúrnom egy új lyukat a bőrbe, hogy a nyakára tudjam szorítani. Még karok és lábak nélkül is nehéz volt. De erős voltam. Közvetlenül előtte rám nézett, és sosem fogom elfelejteni az arcát, amíg élek - mintha rájött volna valami nagy titokra, de már túl késő volt, hogy bármit is kezdjen vele. „Piszok egy játék ez az élet, kölyök. Ne hagyd, hogy harc nélkül vigyenek el!”, mondta. Csönd. A távolban egy ugató kutya. Egy, az üvegnek csapódó, bekívánkozó légfuvallat. - Azután visszatoltam a kocsit, és ott hagytam, ahol volt. Majd visszamásztam a takaró alá, és úgy tettem, mintha aludnék, egészen reggelig, amikor megtalálták. Utána aludtam. Tizenkét órát egy huzamban. Evie-nek kiszáradt a torka, de nem akart a vízért nyúlni. Nyelt egyet, hogy megnyugtassa kaparó torkát, próbálva a lehető legkisebb zajt csapni. Egy pillanattal később Jericho folytatta: - Nem tudom, hogy az a történet a német katonáról igaz volt-e, vagy csak azért találta ki, hogy segítsek neki. Nem számít. Ahogy Isten bocsánata sem. Leonard őrmester halála után leállították a Daidalosz- programot. Túl nagy volt a kockázat. Az orvosok és a tudósok engem is le akartak állítani. Féltek, mi lesz velem. Visszatettek volna abba a vaskoporsóba, hogy ott rohadjak el, de a nagybátyád megakadályozta. Azt mondta, hazavisz, hogy méltósággal haljak meg. Azután megtöltött egy erszényt szérummal. Amennyire ők tudják, Jericho Jones tíz évvel ezelőtt meghalt. Ha Will nem fogad be, még most is ott lennék, ugyanazt a plafont bámulva, és nem lenne egy katona sem, aki megkönyörülne rajtam. Evie felült. - De meggyógyultál. Te lehetsz a jövő lenyűgöző fejlődésének kulcsa. - Hogy meggyógyultam? - mosolygott Jericho gúnyosan. - Úgy élem le minden napomat, hogy tudom, valami rosszul sülhet el, és akkor mehetek vissza a vaskoporsóba. Én vagyok fajtámból az egyetlen. Félig ember, félig gép. Egy torzszülött. - Nem vagy torzszülött. - Már azt sem tudom, mi vagyok - felelte Jericho. Evie-re pillantott. - Te is más vagy. - Úgy tűnik. - Mi ketten hasonlítunk. - Jericho megfogta Evie kezét. Felfelé fordította a lány tenyerét, és hüvelykujjaival végigsimított csuklójának belsején. A lány bőre csodálatosan puha volt. Jericho nem tudta, hogy képes-e mindarra, amire egy normális férfi. Csak azt tudta, hogy ugyanúgy érzett. Akarta Evie-t. Kétségbeesetten akarta. Miközben a lány kezét fogta, elképzelte, milyen érzés lenne megcsókolni, lefeküdni vele. Evie kicsit

elkényeztetett és gyakran önző volt, aki csak az élvezeteket hajszolta, ám meglepő kedvesség áradt belőle. Teljes gőzzel vetette bele magát az életbe, miközben Jericho visszahúzódott és nem merészkedett elő. A lány közelségétől sokkal elevenebbnek érezte magát, és ezért minél többet akart belőle. Az ajtó hirtelen kivágódott, és Evie felugrott. Már attól tartott, a fogadós felesége jött, hogy kidobja őket, de csak Will állt az ajtóban, kalapjával a fején, kezében a zsebórájával. Az eget máris szürkére színezte a hajnal. — Á, jól van. Fent vagytok. Mindjárt hajnalodik. Ideje mennünk, mielőtt a Testvérgyülekezet tagjai keresni kezdenének minket.

SALAMON ÜSTÖKÖSE Will sáros autója Dél-Bronxból Felső-Manhattan felé hajtott, és a város úgy bukkant elő a felhők és füst homályából, mint egy porból és acélból megidézett délibáb. Evie kimerült brethreni kalandjuktól, Jericho fölötti őrködésétől és a fiú szívet tépő vallomásától. Ráadásul össze is zavarodott a fiú iránti érzéseitől. Az autó ablaka előtt Manhattan véget nem érő épületsora suhant el, és a lány arra gondolt, milyen szorult helyzetbe kerültek Brethrenben. Ám végül győztek. Náluk volt a medál. Ma este a rítus segítségével örökre száműzik John Hobbest ebből a világból. És azután megkéri Willt, hogy magyarázza el mindezt. Megkérdezi, pontosan mi ő, és mihez kezdjen vele. Később. Kezét a talizmánjára tette és elaludt. Evie egész nap nyugtalan volt. A múzeumban még sosem voltak ennyien, úgy tűnt, a forgalmukat Salamon Üstökösének köszönhetik. Az egész város felbolydult. Walker polgármester megkérte New York város lakosait, hogy éjfél előtt oltsák le villanyaikat, hogy az üstökös, ami egy emberöltő alatt csak egyszer jelenik meg, teljes pompájában tündökölhessen. Sokan már most felvitték a széküket és a párnájukat - sőt, még a matracukat is - az épületek kátrányozott tetejének vagy kis teraszainak tengerpartjaira. A tízcentes boltok eladták összes partikalapjukat és trombitájukat. Az éjszakai klubok különleges tombolákat hirdettek éjfélre, és olyan italokkal készültek, mint a Szenzációs Salamon és a Hullócsillag. Még fürdőruhás szépségversenyt is rendeztek, aminek a végén Miss Üstököst választanak. Mintha valaki óriási partit tartott volna, amire egész Manhattant meghívta. Azonban Evie-nek nem volt kedve ünnepelni; ha nem tesznek mindent úgy, ahogy kell, ez lehet a vég. John Hobbes itt marad, és magával hozza a poklot. Amikor az utolsó ember is távozott a múzeumból, Evie bezárta az ajtót, és ő, Sam és Jericho bement a könyvtárba. Az óra hetet mutatott. Az üstökös éjfél előtt egy perccel éri el New Yorkot. Jericho ledőlt a kanapéra, még mindig gyenge volt az előző éjjel történtektől. -Jól érzed magad, Jericho? - kérdezte Evie kissé félénken. - Hozzak neked valamit? - Nem, minden... rendben, koszi - felelte, és megpróbált hozzá mosolyogni. Sam az oldalvonalról figyelte kettejüket. Történt még ott valami Brethrenben azon kívül, hogy megtalálták a medált, és megmenekültek a hívektől. És Samnek ez nem tetszett. — Jaj, istenem, szörnyen izgulok — szólt Evie. Bekapcsolta a rádiót. A Paul Whiteman Orchestra egy órán keresztül játszott dzsessz-szá- mokat, amiket az „Öreg Salamon királynak” ajánlottak. A vidám dallamok furcsán hatottak a szobában, tekintve, hogy mire készültek. - Van valami, amit nem értek - töprengett Sam. - Hogyhogy még nem végzett a tizedik áldozattal? Gondoljátok, hogy az utolsó kettőt ma fogja véghezvinni? Evie a körmét rágta. Ez tényleg különös volt. - Nem tudom. Csak annyi biztos, hogy ha ma elégetjük a medált, és elmondjuk a ráolvasást, örökre megszabadulunk John Hobbestól. Will, kezében egy csomag kellékkel, berontott a könyvtárba. - Megvan minden, ami kell.

Átnyújtott Evie-nek egy darab krétát, Samnek pedig egy doboz sót. - Evie, rajzolj egy nagy kört a padlóra, abba pedig egy pentagramot. Sam, te menj végig a fal mentén a sóval, kérlek! Ekkor egy hangos, követelőző dörömbölés hangzott a bejárati ajtó felől. - Most meg ki az? — háborgott Evie. — Ne aggódjatok; megmondom nekik, hogy estére zárva vagyunk. Meglepetten vette tudomásul, hogy Malloy nyomozó áll az ajtóban. Nem úgy tűnt, mint aki vidám kedvében van. Tekintete igazából fenyegetőnek látszott. Evie érezte, hogy gyomra görcsbe rándul. A nyomozó nyomában pár rendőrrel elsétált a lány mellett, egyenesen be a könyvtárba. Will elsápadt, amikor meglátta őket. - Újabb gyilkosság történt - jelentette be Malloy. - Mary White testét a Coney-n találták meg, a Szerelmesek Alagútjában. Ugyanazokkal a jelekkel, mint a többieken. Kivágták a nyelvét. - „A Fenevad láttára az özvegy siralmas kiáltást hallatott, míg nyelvét el nem hallgattatta...” - idézte Evie halkan. - Az Özvegy Siralma. A tizedik áldozat - tette hozzá Sam. Will még jobban elsápadt, úgy tűnt, rosszul van. - Mrs. Blodgett lánya szerint két nappal ezelőtt te és egy fiatal hölgy meglátogattátok az anyját. Azt mondja, különös kérdéseket tettetek fel neki John Hobbesról - folytatta Malloy. - Ez igaz — vallotta be Will. - Nem gondoltad, hogy erről tájékoztatnod kéne, Fitz? - A nyomozó sértettnek és dühösnek tűnt. - Nem... Nem tartottam fontosnak. Csak egy megérzést követtem. - Engem fizetnek azért, hogy megérzéseket kövessek - jegyezte meg Malloy. Ráadásul megmondtam, hogy szállj le az ügyről. Es ha megkérdezném, a múzeumodban van-e Ruta Badowski másik cipőcsatja, mit válaszolnál? - Azt, hogy ez nevetséges - felelte Will. Malloy tekintete komornak és kissé fáradtnak tűnt, mintha most közölték volna vele egy beteg barátjának közelgő halálát. - Úgy kérdezlek, mint barátot, Will. Will arckifejezése hűvös maradt. - Ahogy mondtam, nevetséges. Malloy lassan bólintott. - Remélem, igazad van. Nem bánja, ha körbenézünk, professzor? A rendőrök máris ellepték a múzeumot, fiókokat és szekrényeket nyitogatva ki. Egyikük majdnem elejtett egy kis szobrot, mire Will felkiáltott: - Vigyáznának azokkal, kérem? Ezek felbecsülhetetlen értékű műtárgyak! Egy másik férfi benyúlt Will íróasztalának fiókjába, és Ruta Badowski cipőcsatját húzta elő belőle. - Itt van. Épp, ahogy az üzenetben állt. - Hogy került az...? - Will egy pillanatra teljesen mozdulatlanná vált, mintha odaszögezték volna. — Várjanak csak — miféle üzenet? Miről beszél? - Meg tudnád magyarázni, hogy került egy gyilkosság bizonyítéka a múzeumodba? — Malloy még csak nem is pislogott. - Fogalmam sincs - felelte halkan Will. - Esküszöm, Terrence. - És feltételezem, arról sincs tudomásod, mit keresett az öngyújtód egy gyilkosság helyszínén? - emelte fel Malloy Will hiányzó öngyújtóját. Will kezével azonnal üres belső zsebéhez kapott.

-Én.. én nemrég elveszítettem, és... - Mary White Blodgett házában találtuk meg. - Én vettem el a cipőcsatot — szólalt meg Sam. — Megtaláltam a kikötőnél, és gondoltam, később még pénzzé tehetem. Vannak olyan zakkantak, akik szívesen fizetnek az ilyenekért. - Sam, ne! - figyelmeztette Evie. A fiú halványan rámosolygott. - Semmi baj, babám! Mondjuk, hogy most már kvittek vagyunk a húsz dollár miatt. - Szép kis pereputtyod van, Fitz - jegyezte meg Malloy. Végignézett a szobán: a padlóra rajzolt pentagramon. A félig kiszórt són. A medálon. - Mi folyik itt, Will? - Ha elmondom, azt fogod hinni, hogy megőrültem. - Ha nem mondod el itt, elmondhatod az őrsön! — mennydörögte Malloy. — Azt hiszem, nem érted, mekkora bajban vagy, Fitz! - Malloy nyomozó, kérem, miféle üzenetet találtak? - kérdezte Evie. - Mrs. Blodgett írta a halála előtt, és köntösének a zsebébe tette. A lánya megerősítette, hogy az ő kézírása. Willt nevezi meg gyilkosaként. Will megtántorodott. -Mi? - Ez egy hatalmas marhaság! — kiáltotta Sam. - Azt írta, a múzeumban megtaláljuk rá a bizonyítékot. Ahogy azt is, hogy már egy ideje a gyilkosságokról kérdezgetted, amiket te követtél el, hogy fellendítsd a múzeumot. - Malloy izmos vállai megereszkedtek. Mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt pár percben, mióta megtalálták Ruta Badowski letört cipőcsatját. - Mr. Fitzgerald, velünk kell jönnie a rendőrőrsre, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. Fiúk, hozzátok a kis tolvajunkat is ráadásnak! - Ó, milyen okos! Nagyon, nagyon okos - mondta Will, inkább csak magának. Nem látod? Tudta, hogy közel járunk! Tudta! Rávette a nőt, hogy írjon üzenetet. Csapdát állított, és mi egyenesen belesétáltunk. - Ó, bá! - szólt Evie. - Most mihez kezdünk? - Miről beszéltek? - kérdezte Malloy. - Terrence, ez úgy fog hangzani, mint ha nem lenne ki mind a négy kerekem, de biztosíthatlak, teljesen épelméjű vagyok. A Pentagram Gyilkos nem egy utánzó, és pláne nem én vagyok az. Hanem John Hobbes. Malloy tekintete nem lágyult el. - John Hobbes, aki ötven évvel ezelőtt meghalt? Azt mondod, egy halott férfi követte el a gyilkosságokat? - Valamiféle mágiával a lelke visszatért a földre, igen. Tudom, hogy teljesen őrülten hangzik... - De így igaz! - vágott közbe Evie. - Ezért kellett elmennünk Brethrenbe, a titkos sírjához, és kiásnunk a testét. Ezért kell elpusztítanunk a medálját - hogy száműzzük a lelkét ebből a világból. És ha ezt nem tesszük meg, mielőtt ideér az üstökös, mindnyájunknak vége. Evie rájött, milyen nevetségesen hangzik az egész. A rendőrök vihogtak. Malloy azonban nem, ő egyszerűen csak nagyon dühösnek tűnt. - Tudod, Fitz, sosem gondoltam volna, hogy hiszel ebben a badarságban, amit a múzeumoddal próbálsz eladni. Azt sem hittem volna, hogy képes vagy ezért gyilkolni. - Az emberei felé fordult, és így szólt: - Vigyétek! A rendőrök körbevették Willt és Samet, és kivezették őket az épületből.

- Gyilkosság. Sírrablás. Tulajdonrongálás. Lopás. És a fiatalok megrontása. .. - Malloy elhallgatott, de Evie még kihallotta hangjából a teljes kimerültséget és undort. - Gondolom, képtelenség valakit teljesen kiismerni. Evie utánuk rohant, cipősarka kopogott a márványpadlón. - Kérem, nem viheti el őt, Malloy nyomozó! Ma éjjel meg kell állítanunk John Hobbest. Le fog csapni, amikor Salamon Üstököse átvonul a város felett, és ő lesz a Fenevad. Ez az utolsó esélyünk! - Drágaságom, nem tudom, mivel etette magát ez az ember, de nem léteznek szellem gyilkosok. Nincsenek szellemek, pont. Nincsen mumus, hogy megidézzen valami Fenevadat, aki majd elhozza a világvégét. Ez egy tündérmese. Ennyi. Sajnálom. - Malloy kerek arca együttérzésről tanúskodott. - Terrence, kérlek, hallgass meg - meg kell állítanod, mielőtt ma éjjel végez az utolsó áldozattal is - könyörgött Will, miközben a rendőrök betuszkolták a várakozó rendőrautó hátsó ülésére. - Ha ma éjjel lecsap, maga szabad, professzor - vicsorgott az egyik férfi, mielőtt rácsukta az ajtót. Bent a múzeumban Evie körbe-körbe járkált a könyvtárban. Jericho követte a tekintetével. - Hogy fogjuk megállítani? Gondolkozz, Evie, gondolkozz! - Magukkal vitték a medált. - Kell lennie más megoldásnak. - Evie kinyitotta a Testvérgyülekezet könyvét, és alaposan áttanulmányozta az oldalakat. Amikor az utolsó oldalra, a tizenegyedik áldozathoz ért, csak bámult rá. A Fenevad lába előtt heverő nő fölött állt, kezeiket összekulcsolták. Mellettük egy kis oltár. Fölöttük az üstökös tüzétől ragyogó égbolt. - Miért kérte meg Mary White-ot, hogy ne adja el a házat? - töprengett Evie. - Kellett neki egy hely, ahová hazajöhet — felelte Jericho. — Egy búvóhely. - De a holttesteket nagyon is nyilvános helyeken hagyta. Úgyhogy bárhová mehetett. Mégis miért ott tanyázik? Mire kell neki? - Evie megint sétálni kezdett a szobában. - Kezdesz a nagybátyádra emlékeztetni - jegyezte meg Jericho. - És kezdek szédülni tőled. - Bocsi. - Evie leült a hosszú asztalhoz, a veszélyes könyvhalmok mellé, és a gondolataiba mélyedt. Kezébe vette a naplót. - Ida Knowles utolsó feljegyzését közvetlenül azelőtt írta, hogy feltehetően lement a pincébe. Mi volt odalent? - A rendőrség csak a csontokkal teli alagsorra bukkant. - „Kend meg a te testedet és készítsd elő a te házadnak falait...” - idézte Evie. Felidézte azt a napot, amikor Mabellel elmentek Knowles’ Endbe. Kívülről észrevett egy nagy kéményt, de odabent nem látott egy hozzá illő kandallót sem. És aztán később, az alagsorban, huzatot érzett. Evie hirtelen felpattant, és végigsietett a könyvtáron, gyufákat és elemlámpákat vágva zsebre. - Mit csinálsz? — Azt hiszem, van ott egy titkos szoba, egy hely, ami különleges a számára, és ott rejtegeti azt, ami életben tartja. - Evie az órára pillantott. Fél tizenegy volt. Igyekeznünk kell, ha időben akarunk végezni. Jericho felállt, grimaszolva fájó sebétől. — Hová megyünk? — Nem várjuk meg, amíg John Hobbes végez utolsó áldozatával. Felvesszük vele a harcot. Knowles’ Endbe megyünk.

A FENEVAD GYOMRÁBAN

Hogyan kell megállítani egy szellemet? Hogyan kell felszámolni a gonoszt, ha az már beitta magát ebbe a világba? Ezek a kérdések foglalkoztatták Evie-t, miközben ő és Jericho Will autójával végighajtott a tivornyázóktól nyüzsgő utcákon, akik Salamon Üstökösét ünnepelték. Flapperek egy rögtönzött kánkánt adtak elő, miközben a következő parti színhelyére támolyogtak. Előttük egy gólyalábas fickó dülöngélt hosszú, nyurga lábain, elállva az utat. Egy részeg férfi bohócsapkában egyszer csak papírtrombitájával befújt az ablakon, amitől Evie sikítva összerezzent. - Megvagy! - vihogta a férfi, majd arrébb botladozott, miközben őrült módjára nevetett. Evie idegesen rádudált a gólyalábasra, aki végül továbbállt. Mögötte megnydt az ut, de a lány tovább dudált, hogy mindenkit figyelmeztessen jöttükre. Ahogy északnak hajtottak, egyre kisebb lett a tömeg. A fölöttük terpeszkedő magasvasút nagy vasketrece árnyékot vetett a Ford motorháztetőjére, fény, árnyék, fény, árnyék. Nemsokára kiértek a Hudson kietlen partjára, a sötétséget csak a fényszórók világították meg. Végül megérkeztek a régi Knowles-házhoz. Elfeledett istenként tekintett le az utcára, mögötte a hold kereken és fehéren ragyogott. Evie körbeosont a ház oldalán lévő, betört személyzeti bejáróhoz, ahol korábban is bejutott. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. Legutóbb, amikor itt járt, nappal és verőfényes napsütés volt. Most nagyon sötét volt odabent, és minden sziluett fenyegetőnek tűnt. Evie felkapcsolta az elemlámpáját. Sápadt fénye egy törött jégszekrényre, egy tálalóra és egy mosdókagylóra esett. Az egyik pulton egy púpos hátú patkányt világított meg. A rágcsáló hegyes orrát a fény felé fordította, majd sietve behúzódott a sötétbe. - Erre - szólt Evie. Bevezette Jerichót az éléskamrába, és próbált nem gondolni arra, hogy John Hobbes esetleg az egyik szekrényben lapul, hogy rájuk vesse magát, amint elmennek mellette. Kisiettek a folyosóra, ami összekötötte a konyhát a ház többi részével. - Óvatosan — suttogta Evie. — Mindenhol csapdák vannak. Sok ajtó nyílt mindenfelé, és nem tudta, melyik vezethet a pincébe. Az biztos, hogy nem úgy akart odajutni, mint legutóbb. - Mi tarthatja életben? Mi kötheti ehhez a világhoz? - töprengett Jericho. - Nem tudom, de itt kell lennie valahol a házban. Ha kell, minden falat lebontok, hogy mögé nézzek - tökélte el Evie. - Mennyi az idő? Jericho letette a kerozinos kannákat, és karóráját Evie lámpája elé tartotta. - Húsz perccel múlt tizenegy. - Nem maradt sok időnk. A ház most másmilyennek tűnt. A lány próbált rájönni, pontosan mi változhatott. Élő. Éber. Készülődő. Ezek a szavak jutottak eszébe, mintha a ház egy élő szervezet lett volna, egy hatalmas méh, ami hamarosan egy szörnyszülöttet hoz a világra. Elemlámpájának fénye végigsiklott a penészes tapétán. A falak vízcseppeket izzadtak és csúszósak voltak. Evie hátán is verejték csörgött. Legutóbbi látogatásának hűvös levegőjét most ' szinte fojtogató forróság

váltotta fel. Kinyitott egy ajtót, de csak egy szűk szekrényt talált, ajtajának belseje nyirkos volt. Több ajtóval is próbálkoztak, amik egy hálószobára, egy dolgozószobára és egy mosdóra nyíltak. - Miért nem találjuk? - bosszankodott Evie. - Nem értem, miért nincs meg a bejárat. Legutóbb itt volt. Olyan, mintha... - Olyan, mintha a ház rejtegetné elölünk, kezdte volna mondani. — Keressük tovább! Biztosan rosszul emlékszem. Van egy társalgó, itt jobbra. Odaértek, de a társalgó kétszárnyú ajtaja zárva volt. - Ezek legutóbb nyitva voltak. Nagy nehezen kinyitották. Jericho elemlámpájával lassan körbevilágított a helyiségben. Ami szintén más volt. A lepedőket levették a bútorokról. - Ez sem ilyen volt legutóbb — suttogta Evie. - Mintha ez számított volna ránk - szólt csendesen Jericho. - Hogy érted azt, hogy „ez”? - kérdezte Evie. Jericho nem válaszolt, de mindketten érezték - a ház. A ház várt rájuk. Evie elemlámpájának fényét végigfuttatta a falakon. Mintha kissé kidudorodtak volna. Mint egy tüdő, ami lélegzik, gondolta a lány, de elhessegette a gondolatot. Nehéz volt bármit is kivenni a sötétben. Rávilágított a törött tükörre, és a visszatükröződő fény elvakította. Pislogott, és a fény utóképében mintha komor, szellemszerű arcokat látott volna. Hátrahőkölt és megpördült, de semmi sem volt mögötte. A ház recsegett és nyikorgóit. - Ez nekem nem tetszik - szólt Jericho. - Mi más választásunk van? Ha most, éjjel nem állítjuk meg, teljes erőre kap. És utána már nem tudjuk legyőzni. - De már nincs nálunk a medál. Hogy fogjuk... - Lehalkította a hangját, mintha a ház meghallhatná. — Hogy fogjuk csapdába ejteni a lelkét? - Találunk majd valami mást - suttogta vissza Evie. — Vagy ha kell, porig égetjük ezt a helyet. Jericho ide-oda világított a lámpával. - Látod azt a fényt? — Követte a vékony fénynyalábot egy, a kandallóba vésett rozettához. - Azt hiszem, emögött van valami. - Közelebb tartotta az arcát, hogy belásson. - Jericho, ne! — kiáltotta hirtelen Evie. Jericho arcába porfelhő csapódott. A fiú köhögni és krákogni kezdett, és elhessegette a port. Émelyítően édes szaga volt, mint a haldokló virágoknak. Jericho pislogott, és megrázta a fejét. - Jól vagy? - Igen. Jól - felelte, de a hangja megremegett. A kandallóban felcsaptak a lángok, mire Evie és Jericho hátra- ugrott. - Már tudja, hogy itt vagyunk - suttogta Evie. - Honnan tudhatná? - Azt hiszem... azt hiszem, a ház figyelmezteti. Sietnünk kell. Mennyi az idő? Jericho megint az órájára nézett. - Tizenegy húsz. - A legutóbb is ezt mondtad. Jericho ismét a lámpa fénykörébe tartotta az orajat. A másodpercmutató nem mozdult. - Megállt. Az előtt még jó volt, hogy... Beléptünk a házba. Nem kellett végigmondania.

- Nagyon nem tetszik ez nekem - suttogta Jericho, letörölve az izzadságot a homlokáról. Tekintete kissé üveges volt, és Evie azt kívánta, bár teljes erejében lenne a fiú. — Gondolod, hogy bármi is tartja életben a lelkét, az valahol a házban van elrejtve? Evie bólintott. - Akkor azt mondom, ne vesztegessük az időt! Égessük el! Égessük el és lépjünk le! A szél a háznak feszült, az eresztékek megreccsentek. Will egyértelműen kijelentette, hogy John Hobbest a sajat törvényéi szerint kell legyőzniük. Lelkét a medálba kell zárniuk, amit aztán el kell égetniük. De a medál a rendőröknél volt, Willt pedig őrizetbe vették. Evie-n és Jerichón múlt a dolog. - Égessük el és lépjünk le - egyezett bele Evie. Megragadta az egyik kerozinos kannát. Szörnyen nagy területet kellett lelocsolniuk. - Teljesen el kell pusztítanunk. Én vállalom a felső szintet. Te intézd el ezt a részt! Jericho a fejét rázta. - Nem engedlek el szem elől. -Jericho, légy észnél! - Nem. Együtt maradunk. - Akkor lássunk neki! Gyorsan, helyiségről helyiségre haladtak, és minden éghetőt lelocsoltak kerozinnal. Evie felmászott a padlasszobaba, ahol egykor Ida Knowles lakott. A bedeszkázott ablak résein a távolban tomboló városra látott. Az emberek odakint voltak, mulatoztak, táncoltak, az üstököst ünnepelték, és fogalmuk sem volt, mit jelképezett. Odalentről halkan, tompán egy monoton dallam csendült fel. Úgy hangzott, mintha valakik egy zsoltárt énekelnének. A lány intett Jerichónak, hogy hagyja abba, amit csinál, és füleljen, de már nem hallotta. - Siessünk! - javasolta Evie. Miközben lefelé mentek a lépcsőn, az egyik fok kettétört, és Jericho majdnem leesett. Evie-nek kellett lábra rángatnia. Visszaértek a bálterembe, és Evie ereiben meghűlt a vér. A székek most körben álltak, úgy, ahogy annak idején Brethren- ben. - Jericho - suttogta Evie, és kihátrált a szobából. - Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom - énekelte Jericho, és felnevetett. - Jericho, ez nem vicces. A fiú arcán különös mosoly jelent meg. - Hallod ezt a zenét? Evie oldalra billentette a fejét és hallgatózott, de ezúttal csak az öreg ház nyikorgását és recsegését hallotta. - Nem. - Mintha parti lenne! - mosolygott vidáman Jericho. - Táncoljunk! Szeretsz táncolni, nem igaz, Evie? - A karjába kapta a lányt, és olyan gyorsan pörgette meg, hogy Evie elszédült. - Jericho, mi történt veled? - kérdezte, de aztán eszébe jutott: a rozettából kilövellő porfelhő. A növények, amiket a Testvérgyülekezet a borba és a dohányba kevert. Jericho most a hatása alatt állt. - Mindig is fel akartalak kérni táncolni - mormolta, orrát a lány nyakába fúrva. — Figyeltelek téged, tudod? Amikor nem is hitted, hogy bárki figyel. - Száját a lány füléhez emelte. Lehelete meleg volt;

Evie bőre bizseregni kezdett. - Rád gondoltam késő éjszaka. Olyan sok éjszaka... Ki kellett őt vinnie a házból; ez volt a megoldás. Alábecsülte ezt a helyet. Összeesküdött ellenük, és minden részében éppolyan ijesztő volt, mint John Hobbes. Bármit megtenne, hogy megvédje gazdáját. - És fogunk is táncolni - szólt Evie, ellökve magát Jerichótól. - De nem itt. - De. Itt - felelte a fiú, és megint magához húzta és szorította a lányt. Evie esküdni mert volna, hogy a falak sóhajtottak, és valahonnan rémisztő vihogás hallatszott. - Tudok egy jobb helyet! Erre - húzta maga után Jerichót a konyha felé. Ki kell őt juttatnia az ajtón, a friss levegőre. Azután egy égő gyufát dob a házra, és olyan messzire mennek innen, ameny- nyire csak lehet. - Hová viszel? - kérdezte Jericho révetegen. - Mindjárt ott vagyunk — válaszolta Evie, és bár próbált könnyednek hangzani, a hangja remegett. Mintha kitalálná tervét, az ajtó becsapódott. - Ne! - Evie rángatni kezdte a kilincset, vadul forgatva, de az meg sem moccant. Még akkor sem, amikor újra és újra nekirohant az ajtónak. Csapdába estek. A ház nem fogja őket kiengedni. Jericho a kezét nyújtotta. - Táncolj velem! - kérte rekedten. -Jericho, ki kell innen jutnunk. Most. Érted? - Csak annyit értek, hogy akarlak. Mindenhol a kerozin szaga érződött. Nem kellene hozzá sok, hogy az egész ház kigyulladjon, miközben ők ketten idebent vannak. Rendben. Ha erre nem tudnak kimenni, keresnek egy másik kijáratot - lefeszíti a zsalukat egy ablakról, székkel esik neki az egyik zárnak, bármit megtesz, csak szabaduljanak ki innen. Evie megragadta Jericho kinyújtott kezét, és maga után vonszolta. A fiú kuncogott; hangjától a lányt kirázta a hideg, és legszívesebben elmenekült volna, mindent — beleértve Jerichót is — hátrahagyva. Amikor elérték a bejárati ajtót, kívülről nesz hallatszott. Valaki közeledett az utcán? Ha kiáltozni kezdene, meghallanák? Az ajtó melletti ablakhoz rohant, készen rá, hogy ha kell, puszta kézzel tépje le róla a deszkákat. Fütyülés. Aki az utcán sétált, azt a régi, ismerős dallamot fütyülte. Evie karja libabőrös lett. -Jön. El kell bújnunk. Szeme vadul ugrált ide-oda, ahogy végigkutatta a szobát, őrülten forogva. Hová? Hová bújhatnak? Mi van, ha Komisz John épp legújabb áldozatával jön hazafelé? Képes lenne rá, hogy meglapuljon, aztán a férfira vesse magát, mielőtt bevégezné borzasztó küldetését? Csak annyit kellett tennie, hogy kivárja, és lecsap a férfira még az üstökös előtt. Akkor John Hobbes vereséget szenvedne. Megcsinálja. Meg kell csinálnia. De hová bújjon? Evie elemlámpája végigsiklott a nyálkásan csillogó falakon. A fütyülés közeledett. - Hallod őket? - mormolta Jericho. - Itt vannak. Várakoznak. Jericho. Be kell őt zárnia valahova. Volt egy kis szoba balra. Evie arrafelé taszigálta. - Menj be ide! - szólt neki. Jericho elfordította a kilincset, és a padló eltűnt alatta. A fiú belezuhant a sötétségbe.

- Jericho! Jericho! - kiáltotta Evie a padló sötét lyukába. Nem érkezett válasz. A csapóajtó a pincébe vezetett, mint a csúszda? Lehet, hogy most ott fekszik a döngölt padlón törött lábbal vagy szétzúzott koponyával? De hol lehet a bejárat? Visszasietett a hallba, megállt és fülelt. A fütyülés elhallgatott. Szíve olyan hevesen ugrált bordái alatt, hogy már azt hitte, átszakítja őket. Torka túlságosan kiszáradt, hogy nyelni tudjon. Mozdulj meg, Evie!, parancsolt magára, de a félelem megbénította. Odaszögezte a kétségbeesettség. Hogyan is győzhetne le valamit, ami ennyire kimondhatatlanul gonosz? Ha most feladná, gyorsan vége lenne, és nem kéne végignéznie a világ pusztulását. A ház sóhajtozott és dorombolt körülötte, mintha beleegyezését suttogná. Aztán hirtelen észrevette: a lépcső alatti ajtót, ami eddig nem volt ott. Csúszós volt a nedvességtől, és csontként csillogott a sötétben. - Jericho! - kiáltotta megint. - Jövök utánad. Ne mozdulj! A ház lélegzett, és bent tartotta a levegőt. A bejárat melletti ablakok előtt egy árny suhant el gyorsan, mint egy madár szárnya. John Hobbes hazatért. Jön. Evie rémülten sietett a pinceajtóhoz. A kilincs könnyen elfordult. Az ajtó kinyílt. Csak lefelé vezetett az út, Komisz John gyilkos alagsorába. A lépcsőn minden koromsötét volt. Evie tenyerével a falba kapaszkodott, ahogy egyesével szedte a fokokat. A vakolat meleg, nyirkos és ragadós volt. Szíve idegesen kalimpált; fejében pulzusa dübörgőit. A ház megint elcsendesedett, és ezt a lány még a fütyülésnél is ijesztőbbnek találta. Remélte, hogy Jericho nem sérült meg. Minden bátorságát összeszedve lépdelt lefelé, míg végre elérte a pince padlóját. Elviselhetetlen volt a hőség odalent. A döngölt padló puha volt a lány lába alatt. Felmelegítette cipőjének talpát, így kénytelen volt továbbmenni. Evie lassú, óvatos léptekkel haladt előre. Merre menjen? Hol lehetett John Hobbes? Felkapcsolja a lámpát? Vagy úgy biztonságosabb, ha sötétbe burkolózik? Mi lehetett ott a végtelen, ismeretlen homályban? A falak lélegeztek. Ó, istenem! Hallotta őket! Nem bírta tovább a sötétben. Reszketve nyomta meg a gombot elemlámpáján. Valahonnan a feje fölül meghallotta egy gyerekdal halk fütyülését. De ez a dal egy gyereknek sem való. Felharsant John Hobbes hangja: - „Az Úr ezernyi angyal hangján megszólalt. Már csak a tizenegyedik áldozat maradt, a Fenevad Menyegzője a Napba Öltöztetett Nővel...” Tudom, hogy itt vagy, Naphölgy. Érzem. Evie küszködve igyekezett megérteni. Naphölgynek nevezte. Őt. Naphölgynek. A Napba Öltöztetett Nőnek. Komisz John hazaért. Itthon volt, és készen állt az átváltozásra. Őt kereste - őt! Evie megpróbált továbbmenni, ide-oda kapva a lámpa fényét a helyiségben, Jerichót keresve. Azt kívánta, bár mérföldekre lehetne innen - egy klubban, a Benningtonban vagy akár a múzeum unalmas könyvtárában. Ostoba volt, amiért azt remélte, végezhet egy gyilkossal, egy szellemmel, magával a Fenevaddal. Fölötte a fütyülés abbamaradt, és felcsendült a dal: - Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom. Torkod vágja, csontod töri, kötényében néhány penny... A félelem elhomályosította Evie elméjét, és már nem tudott gondolkodni. Ki kell jutnia innen. Elmenekülni. A rozoga lépcsőhöz szaladt. Semmi sem érdekelte inkább kockáztat. Fel- majd kirohan. Segítséget hív. Addig sikítozik, amíg egész New York meg nem hallja, és oda nem sereglik. De nem - Jericho. Előbb meg kell találnia Jerichót. Talán a zuhanás után talált egy kijáratot. Ezzel győzködte magát, miközben

felfelé lépdelt. Lehet, hogy éppen segítségért siet, és az ajtót bármelyik pillanatban betörhetik a rendőrök, hogy fel számolják ezt az istenverte odút. Igen, bármelyik pillanatban meg hallhatja Jericho hangját, ahogy azt kiáltozza: „Evie! Evie! Most már biztonságban vagy. Gyere elő!” Evie-n eluralkodott a rettegés, és felvihogott, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. A feje fölött megnyikordult egy padlódeszka. Szíve hevesebben vert. Amilyen nyirkos volt a pince, olyan száraz volt a torka, és a gyomra görcsbe rándult. Fölötte a léptek olyan eltökélten kopogtak, ami szöges ellentétben volt a benne dúló káosszal. Kopp. Kopp. Kopp. Kopp. A lépcső tetején álló ajtó alatti vékony repedésben két cipő árnyéka jelent meg. Evie fejében éles, egyszavas kifejezések és parancsok záporoztak: Ö. Itt. Elbújni! Hova? Menj! Most. Hova? Jön. Jön. Lefelé. Elbújni! Hova? Eszébe jutott a légáram, amit legutóbb érzett, amikor Mabellel jött a házba. Lesietett a lépcsőn, vissza a sötét pincébe, és felemelte a kezét, remélve, hogy megint megtalálja. Hűvös huzat csapta meg a tenyerét. Követte a kazán mögötti falig. Talán észre sem vette volna a titkos átjárót, ha kezével nem találja meg a törésvonalat. Végigtapogatta a szegélyt, és visszafojtott egy kétségbeesett kiáltást, amikor se reteszt, se kilincset, semmit nem talált. A pinceajtó nyikorogva kinyílt. A lépcső felől léptek hangzottak. És ekkor a lány előtt magától kitárult az ajtó. Odabent világos volt. A holdfénv. jött rá Evie. Erre lehet a kijárat. Erre kell lennie. Evie végigment egy szűk folyosón, ami egy nagyobb kamrába nyílt. Észrevette, hogy a fény egy felső nyíláson, egy kis ablakon szűrődött be, ami az éjszakai égboltra nézett. A hiányzó kémény, gondolta a lány, és megborzongott. Egyébként a helyiségnek nem volt sem ablaka, sem ajtaja, csak az az átjáró, amin végigjött. Különös alakja volt, mint egy csillagnak. Az egyik sarokban egy parázstartó vasüst állt. A padlót egy festett pentagram borította, aminek közepére egy üstökössel díszített, nagy oltárt helyeztek. A lány lassan körbefordult, és végignézett a helyiségen. A falakra szimbólumokat festettek mindegyik áldozatnak, mindegyik gyilkosságnak egyet. Maga alá gyűrte a szörnyű felismerés. Hogy lehetett ennyire ostoba? Hányszor hallotta az idézetet, és nem tulajdonított neki jelentőséget? Ott állt a Testvérgyülekezet könyvében és Ida Knowles naplójában. Hallotta Algoode tiszteletes szájából a gyűrű segítségével. A vásáron az új gyülekezet tanítványai hirdették. A dombon, a régi tábor omladozó házain ugyanezeket a szimbólumokat látta. Készítsd elő a te házadnak falait... Nem egy medál, egy könyv vagy bármilyen másik tárgy tartotta életben John Hobbest. Hanem egy hely. Egy szoba. Ez a szoba. A Testvérgyülekezet könyve az oltáron feküdt, a tizenegyedik áldozat oldalánál kinyitva. Evie a csillogó aranyköntösbe öltöztetett gyönyörű lány képére nézett; homlokára és kitárt tenyerére egy-egy mindent látó szemet rajzoltak. Mellkasát feltépték, szíve a Fenevad markában volt. Ez volt hát igazi búvóhelye. Ezért hagyta meg Mary White-nak, hogy tartsa fenn számára a helyet. És ő most egyenesen belesétált, bele a Fenevad gyomrába. Azonnal el kell innen tűnnie. Ha kell, eldob egy gyufát, és akármilyen pokolból bukkant is elő Komisz John, visszaküldi oda. Valahonnan a pince mélyéből hallotta, hogy énekel: — Komisz John, Komisz John, utána nem marad nyom.

Evie a zsebében matatott a gyufa után. Igen, elhajítja az égő gyufaszálat, aztán eltűnik innen. A pánik elködösítette gondolatait. Kétségbeesett. Lekuporodott, mint egy bárány, ami tudja, hogy a farkas bekerítette. Ne ájulj el, ne ájulj el, ne ájulj el, bármi lesz is, ne ájulj el, öreglány!. .. A farkas már az ajtónál járt. Árnyéka benyúlt a kamrába, és sötétségbe vonta azt. Evie remegő ujjakkal meggyújtott egy szál gyufát, az árnyas levegőbe hajította, és figyelte, ahogy lángja sisteregve füstté válik. Meggyújtott még egyet majd még egyet, már semminek sem látta értelmét, és a dobozból minden kis pálcika csonkig égett. És minden figyelmeztetése ellenére Evie teste nem tudta követni utasításait. Szeme hátrafordult üregében, és a lány eszméletlenül rogyott a földre.

A NAPBA ÖLTÖZTETETT NŐ Csillagok. Ezeket látta meg Evie először. Fölötte a tintasötét égen a csillagok hamis reménységként ragyogtak. Feje sajgott ott, ahol beverte a padlóba. Szájában vér ízét érezte. - Á! Hát ébren vagy - szólt egy hang. - Remek. Látása egy másodpercre elhomályosult, majd John Hobbes alakja jelent meg előtte. Magas férfi volt, sűrű bajusszal. Felsőteste csupasz volt, és a lány észrevette az égetett jeleket a mellkasán, a hátán és a karján; a férfi egész teste egyetlen rémálomszerű faliszőnyeg volt. Kend meg a te testedet... Szemei ugyanolyan hidegen és kéken fénylettek, mint ahogy azt korábban látta. - Igazán kedves tőled, hogy idejöttél. Megkíméltél attól, hogy nekem kelljen érted menni. - A férfi alakja úgy pislákolt előtte, mint egy gyertya; egy tétova, mégis égő árny. - Jericho! - kiáltotta Evie. — Jericho! Komisz John elmosolyodott. - A barátod jelen pillanatban nincs valami jól - szólt a férfi, és Evie félt megkérdezni, mit ért ez alatt. A lány felült, és meglepődött, hogy ezt szabadon meg tudja tenni. - Mi értelme lenne megkötözni? - kérdezte a férfi, mintha olvasna a gondolataiban. Evie megdermedt a félelemtől. - Miért? - kérdezte. Csak ennyit tudott kinyögni; a rémülettől nem jutott szóhoz. - Miért? - ismételte John Hobbes, mintha a lány egy szemtelen gyermek lenne, ő pedig az ideges, ám türelmes tanító. - Miért hagynám, hogy ez a világ tovább forogjon? Tele van bűnnel, vétkekkel és mindenfajta romlottsággal. Új vezetőre, új istenre van szüksége, Naphölgy. - Én n-nem vagyok a maga Naphölgye - suttogta. John Hobbes előhúzta a lány aranyszínű brokátkabátjának kis anyagdarabját. - A Napba Öltöztetett Nő. A férfi elmosolyodott, amitől Evie-nek a torkában dobogott a szíve. Tekintete az ajtóra siklott, valamiféle kiutat keresve, és körbenézett, mit fordíthatna a hasznára. Szíve megint kalapálni kezdett, amikor észrevette, hogy az ajtó félig nyitva van. Előreugrott, de mintha megérezte volna szándékát, az ajtó becsapódott, mielőtt elérte volna. A lány nekiesett öklével. - „És mondá az Úr, egyesüljék a Fenevad a Napba Öltöztetett Nővel. Kenje meg az ő testét, áhogy az övé vagyon.” John Hobbes nyugodtan az izzó parázstartóhoz lépett, amiből most számos billogvas lógott ki, szimbólumaik felforrósodtak a szénen. - Én... én... - A félelem elfojtotta Evie szavait. Gondolkozz, Evie, öreglány! Porig akarta égetni a házat és vele együtt John Hobbest, de ennek a tervnek annyi. Újra volt szükség. Will szerint egy szent tárgyba kell zárniuk a lelkét, mint amilyen a medál, aztán elmondani a varázsszavakat, és elpusztítani a tárgyat. De mi állhat a rendelkezésére? Tekintete megint őrülten járta körbe a helyiséget, valami olyan tárgyat keresve, amit felhasználhatna.

- Ez a kamra adja a maga erejét, igaz? „Készítsd elő a te házadnak falait.” Nem így van? Mi történik, ha elpusztítom ezeket a falakat? Akkor hogyan ölt testet? — kérdezte, az időt húzva. - Ahhoz már túl késő. Az üstökös nemsokára ideér. Már csak három perc van hátra addig. Az arám leszel, és szíved jelenti majd az én halhatatlanságomat. Te pedig tovább élsz, mint a hívek. Itt az idő, testvéreim! Evie mellett a fényes falak lélegezni kezdtek. Kidudorodtak, mint egy membrán, és a lány nekifeszülő arcokat és kezeket látott. Evie visszabotladozott az oltárhoz, miközben a testek kiszakadtak a falakból, és a helyiséget Brethren kísérteties halottai töltötték meg - élő holttestek vértől csöpögő bőrrel és helyenként a csontjukig megégett hússal. Csontvázszerű arcok szemek nélkül. Leszakadt szájak. A hívek. Az elátkozottak. Készen az utolsó áldozatra. Nem nyugszanak, amíg a lány szívét ki nem tépik, és a Fenevad fel nem emelkedik. - Itt vannak velem. Brethren kiválasztottai, a tizenegy áldozat közül az elsők. Dicsőség az úrnak! - Ámen, ámen, ámen... - A hívek felelete úgy hangzott, mint a Brethren felett végigsüvítő szél. - Most kérik áldozatuk jutalmát. És megkapják. Brethren halottai a lány felé indultak. Érte jöttek. Evie John Hobbest megkerülve felkapott egy billogvasat a szénről. Megégette a kezét és elejtette, felkiáltva fájdalmában. Szoknyájának alját a vas köré csavarta, megint kézbe vette, és maga elé tartotta. Keze vadul remegett. - Eme szelencéhez, 1-láncolom lelkedet, hogy a-azt tűz...tűz... Nem jutottak eszébe a szavak. John Hobbes nevetése olyan kegyetlenül harsant fel, mint amikor egy gyerek a csizmájával szétlapított bogár halálában leli örömét. - Szent ereklyének kell lennie! Csak egy felszentelt tárgy fogadhatja be a szellemet. - Jericho! - sikított megint Evie, bár tudta, hogy hiába. A fal felé hajította a billogvasat, ami végigbucskázott a padlón. - Nem számít. Majd halálod után kenem meg a testedet. Evie egyik kezét a mellkasához kapta, mintha ezzel visszatarthatná a Fenevadat és a híveket, hogy kitépjék a szívét. Ujja súrolta féldolláros medáljának szélét. A kezébe vette, és úgy kapaszkodott bele, mint egy rémült gyerek. A halott testvérek nem hallgattak tovább, szájukat egybehangzó lármára nyitották, amitől Evie megborzongott. Állkapcsuk kiakadt, és olajos, fekete anyagot okádott, ami kígyók özöneként hullott a padlóra, aztán felkúszott John Hobbes lábán. Egybeolvadt a bőrébe égetett szimbólumokkal, egy ideig páncélként takarta, majd bőre alá ivódott. - Nézd meg mostani formámat, és ámulj! - Kinyújtotta karját, hátravetette a fejét, és olyan hangon kiáltott fel, amiről nem lehetett eldönteni, hogy a gyötrelem vagy az elragadtatás szülte-e. Húsa fodrozódott, mintha valami kitörni készülne alóla. Evie elszörnyedve figyelte, ahogy John Hobbes arca eltorzul. Száját kegyetlen vigyorra húzta. Fogai hosszúak, borotvaélesek lettek, és ujjhegyei karmokká változtak. Hátából két hatalmas szárny nőtt ki, olyan fehérek, mint a bárány szőre. A helyiséget fény árasztotta el. A férfi a lány szeme láttára változott át egy rémisztő szépségű valamivé. Evie szemei megfájdultak, ha rá nézett. Ahhoz, hogy az átalakulás teljes legyen, már csak a lány szívére volt szüksége. -Az Úr nem tűrheti kiválasztottainak gyengeségét! - szólt a Fenevad. Hangja ezernyi démoni száj szimfóniájaként mennydörgőit.

Evie-t egy pillanatra elhagyta minden ereje. Ekkora gonoszsággal, ekkora tökéletességgel nem lehetett szembeszállni. Csak alávetni tudta magát neki. Akkor legyen úgy, végezzenek gyorsan. A kis nyílás feletti égbolt halványan felragyogott: közeledett Salamon megjövendölt üstököse. A harc hiábavalósága sírkőként nehezedett Evie-re. - Az üstökös mindjárt ideér - közölte John Hobbes. Keze egyetlen karomként villant, ami elég hegyes, hogy feltépje a lány mellkasát. O is olyan sorsra jut, mint a többiek - Ruta Badowski törött tánccipőjében. Tommy Duffy, körme alatt még mindig a legutóbbi baseballmeccs piszkával. Gábriel Johnson, aki életének legszebb napján távozott. Vagy Mary White, egy olyan jövőre várva, ami sosem jött el. Követi azokat a gyönyörű, fényes, háborúba menetelő ifjakat, csípőjüknél puskával, ajkukon a barátnőjüknek tett ígérettel, hogy karácsonyra hazatérnek, ragyogó arcukon a játék izgalmával. Hogy majd férfiként, hősként térnek haza, számtalan kalandos történettel, hogy hogyan verték meg az ellenséget, és állították helyre újra a világ egyensúlyát, azt az igenek és nemek tiszta sorába terelve. Fekete és fehér. Jó és rossz. Itt és ott. Mi és ők. Ehelyett meghaltak; szögesdrótba gabalyodtak Flandriában, testüket spanyolnátha emésztette el a nyugati fronton, felrobbantak a senki földjén, és testük a lövészarkokban vonaglott, mosollyal az arcukon: a foszgén, klór vagy mustárgáz utolsó nemes gesztusa. Néhányan tüzérségi sokktól pislogó szemmel, remegő kézzel, magukban motyogva tértek vissza, egyfajta belső háború parancsait követve elméjükben. Vagy, mint James, egyszerűen csak eltűntek, és emlékeiket olyan történelem- könyvek lapjai őrzik, amiket senki sem akart elolvasni, medáljaikat pedig zárt szekrények ajtajai mögé rejtik. Csak egy rakás, láthatatlan kezek által taszigált sakkbábu egy olyan univerzumban, ami már elunta létezését. És most itt volt ő, egy újabb bábu. Evie legszívesebben sírva fakadt volna. A félelemtől. És, igen, a kimerültségtől. De főként a kegyetlen hiábavalóságtól, az egésznek az átkozottul ostoba önkényességétől. - „Egy nagy jel jelent meg a mennyben, az ég kigyúlt, egy nő, napba öltöztetve és csillagokkal megkoronázva. És szive, a világ szíve ajándék a Fenevadnak, amit ő elfogyaszt és egész leszen és ezer esztendeig járja a földet...” A féldolláros kidörzsölte Evie kezét, aki Jamesre gondolt, és közben egy borzasztó, kétségbeesett ötlet öltött alakot benne. Nem. Azt nem lehet. Kell lennie valami másnak. A holtak egyre közeledtek. Érte jöttek. Evie remegve vette le a medálját a nyakából, es maga ele tartotta. - Eme szelencéhez, 1-láncolom 1-lelkedet... — Annyira reszketett, hogy attól tartott, képtelen lesz végigmondani. A holtak körbevették. Csak üres szemüregüket látta sötét, csontvázszerű arcukban. Halott, fehér ujjaikat felé nyújtották. Fekete szájukból fekete váladék folyt végig kékes állukon. - Hogy azt tűz eméssze el - folytatta hangosabban Evie. Kezek nyúltak felé. Halott ujjak érintették lábujjait, es o sikítva rúgta arrébb őket, vigyázva, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és a gonosz csődületbe zuhanjon. A helyiség egyre világosabb lett. Menynyi idő maradt hátra az üstökös érkezéséig? Egy perc? Fél? A hívők sziszegős sipítozása fülsüketítő volt. Mintha ezernyi torokból tört volna elő. De a hangzavarban meghallott néhány nyögést is. Dühük mögött félelmet érzett. Sürgető, egymásba vágó kiáltásaik visszhangoztak a kamrában.

- Öld meg, öld meg, öld meg! Te vagy a Fenevad, a Fenevad, a Fenevad. A Fenevadnak fel kell emelkednie... - Az az érme nem szent ereklye, Naphölgy - gúnyolódott John Hobbes. Evie szorosan markolta a féldollárost, érezte, hogy széle a tenyerébe fúródik, ami egyszerre volt vigasz és büntetés. Egyetlen kézzelfogható kötelék közte és a bátyja között. - Nekem az - krákogta. Túlkiabálta a lármát: - A sötétségbe űzlek, Fenevad, az legyen örök nyughelyed! Brethren kísértetei felsikoltottak. A falakat tűz nyaldosta. Mintha egy hátborzongató festmény kelt volna életre. A hívők megint úgy kiáltoztak, mintha lángok nyelnék el őket. A lány becsukta a szemét, és reménykedett. A medál vadul remegett a kezében. A szisze- gés elhallgatott. Helyette velőtrázó sikolyok és kiáltások, hörgések és üvöltések szimfóniája csendült fel, olyan hangok, amiket a lány nem tudott és nem is akart beazonosítani. Füstöt érzett. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Brethren rikoltozó kísérteiéit valamilyen erő húzza vissza; visszaszívja őket a régi lángok emésztette falakba. Komisz John ott maradt. A tíz áldozattól megerősödve. Talán túl nagy volt már az ereje ahhoz, hogy lelkét egy tárgyba száműzzék. És Evie attól félt, legyen nála bármi, az sehogy sem lesz elég. - Széttéplek - morogta, és a lányra támadt. Evie magasba emelte a medált. - Eme szelencéhez... - üvöltötte most már magabiztosabban. A Fenevad alakja megrebbent, húsa folytonos változáson ment keresztül, amiről Evie csak elképzelni tudta, mennyire fájdalmas lehet. Szája sarkából fekete vér csepegett. Fogai meglazultak és kipotyogtak. A hatalmas karmok visszahúzódtak. - L-l...lánc... láncolom... - Félelme felülkerekedett memóriáján. - Ölj meg, és akkor sosem tudod meg, mi történt. Vagy mi közeleg — szólalt meg John zihálva. El akarta terelni a figyelmét. Trükk. Megtévesztés. - Eme szelencéhez láncolom lelkedet... John Hobbes felkiáltott. Térdre rogyott. Bőre úgy hullámzott, mintha futkosó patkányok hemzsegnének alatta. - Sosem hallasz... a bátyádról - folytatta a férfi. Evie megdermedt. - Mi van a bátyámmal? A Fenevad vihogni kezdett, ami köhögésbe csapott át. Evie arcát pár csepp fekete vér pettyezte, és a lány elfojtott egy sikolyt. - Mi van a bátyámmal? - üvöltötte. - Fogalmad sincs... mi... szabadult el. - Hogy érti? John Hobbes vigyorgott. Maradék foga vértől csillogott. - Kérdezd meg... Jamest. A férfi hirtelen megmozdult, és a szárnyaival majdnem feldöntötte Evie-t, aki elejtette a medált. A lány egy kiáltással utána ugrott, de a férfi keze gyorsabb volt. Dulakodni kezdtek, és a Fenevad kerekedett felül. Az üstökös már nagyon közel járt. John Hobbes mutató- majd középső ujjának bőréből egy-egy karom ugrott elő - ennyi elég, hogy kitépje a szívét. Evie kezét a medál másik oldalára tette, ujjai érintették a férfiét.

- Eme szelencéhez láncolom lelkedet, hogy azt tűz eméssze el. A sötétségbe... - Vesztettél... - Űzlek, Fenevad, az legyen örök nyughelyed! - fejezte be Evie. John Hobbes kék szeme először árulkodott félelemről, ahogy Salamon Üstököse felragyogott felettük, és alakját beszippantotta a féldolláros medál, ami megremegett és vörösen izzott Evie kezében, aki kénytelen volt azt eldobni. Közepéből óriási tűzoszlop lövellt ki, ami egybeolvadt az üstökössel, fényük akár egy robbanásé. Aztán, amilyen gyorsan jött, az üstökös eltűnt, ahogy a medál is, amiből mar csak hamu maradt. Az éjszakai égbolt ismét elsötétült és elcsendesedett. A homályban ébredező, halvány csillagok fedték fel arcukat. Evie újabb sziszegést hallott, és nagy nehezen lábra állt. A megfeketedett falak kigyulladtak, és ezúttal nem egy régi emlék tüzétől. Ezek igazi lángok voltak. Melegük égette a szemét, megnehezítette légzését, köhögésre késztette, és Evie-n megint úrrá lett a félelem. Hogy jut ki innen? Mit tegyen? Egy pillanatra teljesen mozdulatlanul állt, a rémülettől és a rettenetes estétől bénultam Felnézett az égre, mintha attól várna segítséget. Sűrű, fekete füst szállt fel, eltakarva a csillagokat. Nem. Nem azért jött el idáig, és áldozta fel azt, ami számára a legkedvesebb, hogy most feladja. A plafon megereszkedett, és a vakolat folyamatosan hullott róla. Evie szinte állati üvöltéssel az ajtóhoz szökkent, kezével védve az arcát a tüzes törmelékektől. Reszkető térddel végigszaladt az alagsoron, majd fel a lépcsőn, Jericho után kiáltozva. - Evie? Evie! Jericho hangját hallva Evie újult reménnyel futott tovább. - Jericho! Csak kiáltozz tovább! Követte a fiú kiáltásait abba a szobába, ahova beesett. Elővette az elemlámpát, és bevilágított a helyiségbe. Nem volt túl nagy – ezt most már látta. Amikor a fiú leesett, biztosan beütötte a fejét. Evie a fiú felé nyújtotta a karját, és Jerichónak ennyi elég volt, hogy felhúzza magát. - Ki kell jutnunk innen, ráadásul gyorsan - siettette a lány. - Mi történt...? — dörzsölte meg a fiú a szemét. - Eltűnt - felelte. - Vége. A deszkák felhasadtak. Az ablakok betörtek, és apró üvegszilánkokat zúdítottak rájuk. A ház alapjaiban megremegett és megereszkedett a tűzben, mintha mindent és mindenkit magával akarna rántani a mélybe. Evie és Jericho a konyha felé rohant. - Miért gyújtottad meg a gyufát? - kérdezte Evie. - Én nem gyújtottam meg! - tiltakozott Jericho. A konyhaajtó nem mozdult. Evie őrülten rángatta a kilincset. Jericho nekifutásból próbálta felfeszíteni, de az ajtó nem engedett. Evie felsikoltott, ahogy a tető megroggyant, és így az ajtó kitárult. Egy percet sem habozott, hanem megragadta Jericho kezét, maga után húzta, és együtt futottak végig a gyepen, ki az utcára, miközben a ház felrobbant. A tűzoltók tömlőiket Knowles’ End füstölgő romjai felé tartották, miközben a ház teljesen összeroskadt, mintha még egy utolsót bókolna. Nem lehetett megmenteni. Erről a kerozin még Komisz John utolsó próbálkozása előtt gondoskodott. Evie a járdaszélen ült, vállán egy takaróval, és figyelte, ahogy a ház leég. Jericho visszautasította az orvosi ellátást, arra hivatkozva, hogy csupán egy dudor

nőtt a fején. Odajött és leült a lány mellé, tekintete még mindig kissé üveges volt. Az utca végéből kíváncsi tömeg nézte a jelenetet. Pár gyerek megpróbált közelebb araszolni, vonzotta őket a lángok izgalma, de édesanyjuk rájuk szólt, hogy maradjanak biztos távolságban. Evie többé már nem hitt a biztos távolságokban. - Sírsz — állapította meg Jericho. - Tényleg? — kérdezte Evie. - Milyen szánalmas! Egyik kezével a medál helyét tapogatta, és tovább zokogott.

AZ EMBEREK BÁRMIT ELHISZNEK A kicsi, nyirkos vallatószobában Will a karjára fektette a fejét. Az óra hajnali ötöt mutatott. Az ajtó kinyílt, és Malloy a Will bácsival szemközti székre ereszkedett. - Az unokahúgodat és az asszisztensedet a régi Knowles-háznál találtuk. - Csak nem...? -Jói vannak. A ház porig égett, de ők jól vannak. - Malloy kissé túl sokáig hallgatott. - A lány azt állítja, megküzdött a gyilkossal - Komisz John Hobbes szellemével, aki visszatért a halálból. Will összeszorított kezére bámult, és nem szólt semmit. - Átkozott legyek, ha értem, de az a medál, amit előástatok... Nos, amikor a fiúk érte mentek, hogy begyűjtsék, már csak egy kupac hamu maradt belőle. A legfurcsább dolog, amit eddig láttak. Gondolom, erről sem tudsz semmit, ugye? Will néma maradt. - Beszéltem a brethreni kollégákkal. Múlt éjjel ott is tűz ütött ki - körülbelül akkor, amikor az üstökös elvonult, akárcsak a Knowles’ End-i tűz. Nem volt szárazság az erdőben - valójában egész nap esett. Gyújtogatás sem lehetett. Nem, úgy tűnik, a régi, erdei tábor - és csak a tábor - teljesen a tűz martaléka lett. Semmi sem maradt belőle. Egy kő vagy egy fadarab sem. - Malloy előredőlt. Szeme puf- fadtabb volt a szokásosnál. - Will, mi folyik itt? Will végre felnézett. — Mit akarsz, mit mondjak? Malloy ezen egy ideig elgondolkodott, majd felsóhajtott. — Semmit - szólalt meg végül. - Nem tudom és nem is akarom tudni, Fitz. Csak szeretnék tíz év múlva nyugdíjba menni, szóval én mondom el neked, hogy mi történt. A városiak úgy tudják majd, hogy a Pentagram Gyilkost lelőtték, megölték majd elégett a tűzben, személyazonossága ismeretlen. A mi egyik emberünk végzett vele. Lyga rendőrtisztet úgyis nemsokára előléptették volna. Jó ember. Most már hős. A hősök jók. A hősöktől az emberek jobban alszanak éjszakánként. Ennyi. Megértetted? — Gondolod, hogy ezt az emberek elhiszik? — Az emberek bármit elhisznek, ha utána folytathatják az életüket, és nem kell ezzel foglalkozniuk. - Malloy felállt, és kinyitotta az ajtót. — Most már elmehetsz. Az ajtóban kezét Will karjára tette. Hangja nyugtalan volt. — Will, mi történik? — Pihend ki magad, Terrence! — Ne tégy az ellenségeddé, Will - kiáltott utána Malloy. Will végigment a rendőrőrs folyosóinak labirintusán. Elhaladt egy iroda mellett, aminek ablakán félig lehúzták a redőnyt, és ahol két fekete öltönyös férfi várakozott, hogy beszéljen a főparancsnokkal. Mindketten nyugodtan, csendesen üldögéltek, mintha nem lenne okuk sietni. Mintha hozzászoktak volna, hogy mindig minden az akaratuk szerint alakul, és ez a találkozó sem lesz másként. Will elsápadt, továbbsietett, és kilépett a szürkés, homályos reggelbe. Két centet nyomott egy újságos kezébe, és elolvasta a korai kiadás vezércikkének a címét a Pentagram Gyilkos haláláról: A hős rendőr megvédi a varost. A felirat fölött Lyga rendőrtiszt pózolt az amerikai zászló előtt. Gyorsak voltak. Róla vagy a

múzeumról nem tettek említést. Will egy közeli pádon hagyta a lapot, és kezét mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette, hogy elrejtse remegését. Memphis megvárta, amíg Octavia elalszik, majd becsukta Isaiah hálószobájának ajtaját, és öccse mellé osont. A kezére meredt. Már három éve, hogy Memphis megpróbálta meggyógyítani az édesanyját, és érezte a szellemek jelenlétét a hatalmas, verdeső szárnyak között. Talán örökre elveszítette erejét. De már belefáradt a félelembe, hogy erről meggyőződjön. Memphis letérdelt az ágy mellé. Arra gondolt, hogy imádkozhatna, de mégis miért? Isten segítségét vagy bocsánatát kérje? Nem volt benne biztos, hogy hisz bármelyikben is, így semmit sem szólt, csak kezét öccse testére helyezte, és a gyógyításra koncentrált. Ahogy Memphis ott térdelt a fiú mellett, semmit sem érzett. Sem melegséget. Sem a virágok illatát, ami a szellemvilág és a különös látomások kapuját jelezte. - A fenébe is, azért sem adom fel - suttogta összeszorított fogain keresztül. — Hallod? Nem adom fel! Memphis mély levegőt vett. Ujjainak remegésével kezdődött. Majd a régi, ismerős melegség végigfolyt testében, mint egy hirtelen kinyitott csap. És mielőtt még felfoghatta volna, beszippantotta a világok közti árnyak birodalma. Szellemek jelenlétét érezte maga körül, kezük finoman súrolta a vállát, karját, mint egy nagy, gyógyító lánc. Meghallotta anyjának gyenge, halk hangját. - Memphis! Olyan köpenyt viselt, ami egy holdsütötte tó színeiben fodrozódott. Nem tűnt betegnek vagy soványnak, mint legutóbb; szép volt, még ha kissé komor is. Anyja itt állt előtte, és a fiú legszívesebben odafutott volna hozzá. - Nincs sok időnk, fiam. - Mama? Te vagy az? - El kell ezt mondanom neked, amíg tudom. Nagy döntéseket és nagy áldozatokat kell majd hoznod - szólt kissé szomorúan. — Minden erődre szükséged lesz, de csak te döntheted el, melyik a helyes út. Vihar közeleg, és fel kell rá készülnöd. - Mi van Isaiah-val? Az anyja nem válaszolt. - Van valami, amit sosem mondtam el neked. Valami, amit el kellett volna mondanom... A vigasztaló szellemek köddé váltak. Most az álmaiból ismert útkereszteződésnél álltak. A távolban a farmház és a bütykös fa látszott. Az égen sötét fellegek gyülekeztek, amiket a villámok fénye világított meg. Memphis édesanyja rémülten pillantott felfelé. A szél hevesen fújt, porfelhőket kapva fel. - Semmit sem hozhatsz vissza, Memphis. Ami egyszer elmúlt, az elmúlt. ígérd meg! A porfelhő elhomályosította alakját. - Mama, fuss! - ígérd meg! — kiáltotta a nő, miközben elnyelte a por. Memphis előretámolygott az úton, a fojtogató por elől menekülve. Tőle jobbra észrevette a meghajtó, elfeketedő búzát, ahogy egy vékony férfi közeledett a földeken keresztül sötét kabátban és magas kalapban. A varjú átvágott Memphis előtt.

A transz megtört. Memphis hangos puffanással esett a földre. A bőre nedves volt az izzadságtól, minden tagjában reszketett. Ott volt, a gyógyító helyen. És abban a világban találkozott az édesanyjával. - Memphis! Mit csinálsz a földön? Isaiah felébredt, és álmos tekintettel pislogott rá, mint bármely átlagos reggelen. - Isaiah? - zihálta Memphis. - Isaiah? - így hívnak. Nagyon furán viselkedsz - jegyezte meg Isaiah nyújtózkodva. Szomjas vagyok. Az öccse meggyógyult. Meggyógyult, és Memphis gyógyította meg. Tenyere még mindig bizsergett az élménytől. Nem veszítette el képességét; visszatért. Memphis sírva kapta a karjába Isaiah-t. - Mi a baj? - Semmi. Semmi, kisember. Most már minden rendben. - Még mindig szomjas vagyok. - Maradj itt! Ne mozdulj! Mingyá’ hozok valamit inni. - Mindjárt - javította ki Isaiah álmosan. - Mindjárt is hozok. Memphis kirohant a konyhába, és egy poharat tartott a csap alá, a víz folyását sürgetve. - Köszönöm - mondta, bár azt nem tudta, kinek vagy miért. Elzárta a vizet, és visszasietett az öccséhez. Odakint, magasan a felhők között, villám dörgött. A varjú csendesen figyelte.

A KÖZELGŐ VIHAR Evie, Theta es Mabei kilépett a tiszta, csípős levegőjű délutánba. Ragyogó, felhőtlen nap volt; a természet mintha újjáéledt volna, és Evie egy új kalapra vágyott. Négy nap telt el azóta, hogy elűzte John Hobbest, a Fenevadat abban a kis kamrában. Négy napja zárta be a férfi lelkét saját, legszentebb ereklyéjébe, amit hagyott elpusztulni, hogy ezzel mindnyájukat megmentse. Sálja alatt keze most is csupasz nyakára siklott, hiányolva a medál tapintását. Azóta nem álmodott, de próbált nem gondolni rá. Egyetlen részletére sem akart visszaemlékezni. \ O és Will bácsi alig beszéltek arról az éjszakáról. A férfi még elérhetetlenebbnek tűnt, mint azelőtt. Visszavonult a könyveihez és újságkivágásaihoz, míg már csak árnyéka volt önmagának. Később majd kifaggatja őt a Látókról. Megkérdezi, hogyan tudhatná meg, vannak-e még hozzá hasonlók, hogyan növelhetné erejét, és hogyan uralhatná azt jobban. Olyan sok mindent akart tudni! De mindez még várhat. Most ő, Mabei és Theta a villamoson voltak, és egy kalapüzlet felé tartottak, amit Theta ajánlott, és ahol Evie egy masnis kalapot akart venni, ami azt jelzi, hogy egyedülálló és megközelíthető. Ez az ő városuk volt. Az ő idejük. Megígérte Mabeinek, hogy a legjobbat hozzák ki belőle, és most végre szerette volna teljesíteni ígéretét. A villamos megállt egy lámpánál, és épp mielőtt továbbindult volna, Sam ugrott fel rá, erősen megmarkolva a kapaszkodót Evie válla mellett. - Üdv, hölgyek! — köszönt. - Sam! Menj innen! - szólt rá Evie. Sam hátrapillantott a mögötte elszáguldó utcára. - Ez most nem tűnik valami jó ötletnek. - Még mindig alig hiszem el, hogy kiengedtek a Tombsból. - Csakis a csáberőmnek köszönhetem, nővér. De azért sikerült lenyúlnom néhány bilincset. - Szeme huncutul csillogott, mire Evie a szemét forgatta. - Csak azt akartam, hogy tudd, pár napra lelépek innen - folytatta. - Feketébe bújok, és egész éjszaka siratlak. Theta és Mabei kuncogott, majd másfelé néztek. - Hiányozni fogok neked. Tudom, hogy így lesz, nővér - villantotta fel farkasszerű mosolyát. - Hé! - kiáltotta a kalauz. - Szálljon le! - Sam, bajba kerülsz! Sam vigyorgott. - Ó, babám, azt hittem, szereted a bajt. - Szállj le, mielőtt kinyíratod magad! - Csak nem aggódsz a jólétem miatt? - Szállj. Le. Sam leugrott a kocsiról, majdnem fellökve egy babakocsis nőt. - Elnézést, asszonyom! Leporolta a kezét, és utánuk kiáltotta: - Egy nap majd, Evie O’Neill, reménytelenül belém szeretsz! - Arra a napra aztán várhatsz! - kiáltotta vissza Evie.

Sam úgy tett, mintha szíven találta volna egy nyíl, és a földre esett. Evie akarata ellenére is felnevetett. - Idióta. Theta felvonta a szemöldökét. - Ez a fiú megveszik érted, Évii. Evie a szemét forgatta. - Ne tréfálj! Ennek semmi köze hozzám. Ez a fiú mindig azt akarja, amit nem kaphat meg. Theta kinézett a Broadway vakító fényeire, amik lassan felvillantak a szürkületben. - Ahogy mindnyájan. Mire Evie visszaért a múzeumba, besötétedett, és az utolsó látogató is elment. Egy, a rádióban hallott dallamot dudorászva, ledobta a sálját, kabátját és táskáját egy székre, és a könyvtár felé indult. Az ajtók kissé nyitva voltak, és odabentről egy ismeretlen női hang szűrődött ki. - Közeleg a vihar, Will. Akár kész vagy rá, akár nem, közeleg. - És ha tévedsz? - felelte Will. A hangja feszültnek hangzott. - Tényleg azt hiszed, hogy ez csak egy egyedi eset volt? Ugyanúgy követed a híreket, mint én. Láttad a jeleket. A beszélgetés elhalkult, és Evie közelebb lépett az ajtóhoz, hogy hallja. - Akkoriban megmondtam, hogy semmi jó nem lesz belőle. - Igyekeztem, Margaret. Ezt te is tudod. Biztosan arrébb álltak; már csak fojtott hangok hallatszottak, és Evie csak néhány szót tudott kivenni: „Menedék.” „Látók.” „Szükség lesz rájuk.” Evie közelebb hajolt, és feszülten fülelt. - És mi van az unokahúgoddal? Tudod, hogy mire képes. Fel kell őt készítened. Evie szíve hevesebben vert. - Nem. Teljességgel kizárt. - Ha te nem mondod el neki, én fogom. Evie képtelen volt ezt tovább hallgatni, és berontott a szobába. - Mit kell nekem elmondani? - Evie! - Will elejtette a cigarettáját. - Ez egy magánbeszélgetés. - Hallottam, hogy rólam beszéltek. - Evie a magas, tiszteletet parancsoló nő felé fordult, aki Will íróasztalánál állt. Ugyanaz a nő volt, aki körülbelül két hete itt járt, és itthagyta a névjegyét. Az, akiről Will azt állította, nem ismeri. - Mit nem mond el nekem? - Miss Walker épp indulni készült. - Will figyelmeztető pillantást vetett a nőre, aki lassan megcsóválta a fejét - lemondóan vagy helytelenítően, Evie nem tudta eldönteni. - Gondolom, így van. - A nő feltette kalapját. - Kitalálok, köszönöm. A vihar közeleg, Will, akár felkészültél, akár nem - ismételte, majd előkelőén kimasírozott a könyvtárból. Evie várt, amíg meghallotta a nő cipőjének gyors kopogását a márványpadlón, majd Will felé fordult. - Ki ez a nő? - Az téged ne érdekeljen! Rágyújtott egy cigarettára, de Evie kikapta a kezéből, majd dühösen elnyomta a hamutartóban.

- De rólam beszélt! Tudni akarom, miért - követelte Evie. - Es nemrég még azt állítottad, nem ismered! Will egy pillanatig elgondolkodott az íróasztalánál, és teljesen elveszettnek tűnt. Azután magára öltötte tudományos, hűvös arckifejezését és ismét ő volt a megkérdőjelezhetetlen Will Fitzgerald. Úgy tett, mintha az asztalán lévő tárgyakat valami furcsa rendszer szerint ide-oda rakosgatná. - Evie, gondolkoztam. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszamennél Ohióba. Evie megtántorodott, mintha arcul vágták volna. - Tessék? De, bá, megígérted... - Hogy itt maradhatsz egy ideig. Evie, vén agglegény vagyok, és megvan a saját életem. Nem tudom, hogyan kell egy olyan kislányra vigyázni... - Tizenhét vagyok! - üvöltötte. - Akkor is. - Nélkülem nem tudtad volna megoldani ezt az ügyet. - Ezt tudom. Es próbálok magamnak megbocsátani, amiért hagytam, hogy belekeveredj. — Will a székére rogyott. Nem volt hozzászokva, hogy egy helyben üljön, és úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen a kezével. Végül a karfára fektette, mint az emlékművéhez pózoló Lincoln. - De...miért? - kérdezte Evie. Szánalmasan állt a férfi előtt, mint egy iskolás lány, aki újabb esélyért könyörög az igazgatónál. Utálta magát ezért. - Azért... - kezdte Will. - Mert nem biztonságos itt maradnod. Evie érezte, hogy dühében mindjárt elsírja magát. Hangja megremegett. - Miért nem mondod el, mi folyik itt? - Higgy nekem, Evie! Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. A te érdekedben teszem. - Elegem van már abból, hogy mások döntik el, mi a jó nekem! - Vannak bizonyos emberek ezen a világon, Evie, akikről fogalmad sincs, mire képesek. Könnycseppek csorogtak le Evie festett szempilláin. - Azt ígérted, maradhatok. - És megtartottam az ígéretemet. Az ügyet lezártuk. Ideje hazamenned mondta Will a lehető legfinomabban. Segített megoldani az ügyet. Vállalta a fejfájásokat és a véres harcot John Hobbesszal és testvéreinek szellemgyülekezetével abban a piszkos lyukban. Feláldozta a számára legértékesebb dolgot - a féldolláros talizmánt és az esélyt, hogy megtudja, mi történt Jamesszel -, hogy legyőzze őket. És ez a jutalma? Ez nem igazságos. Egyáltalán nem az. - Örökké gyűlölni foglak - suttogta, szabad folyást engedve köny- nyeinek. - Tudom — felelte Will halkan. Jericho dugta be a fejét az ajtón. Hangja sürgető volt. -Will! Ezt látnod kell. A múzeum bejárati lépcsőjén a sajtó képviselői sorakoztak, kezükben jegyzetfüzettel. Barátságtalannak és unottnak tűntek, és készek voltak bármilyen véres sztorit megírni. A Pentagram Gyilkos jót tett az üzletnek; nehéz lehetett tőle megválni. A csoport elején maga T. S. Woodhouse állt. - Majd én elintézem. - Will kilépett, mire a riporterek készenlétbe helyezkedtek. - Uraim! Hölgyeim! Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? Ha a múzeumba szeretnének ennyire bepillantani, holnap délelőtt tíz harminckor ismét kinyitunk.

- Mr. Fitzgerald! Hé, Fitz - erre! - igyekeztek egymást túlkiabálni a riporterek. - Kiheverte már a letartóztatását? - Igen, professzor - miért vitték be a dutyiba? Talán kinyiffan- tott valakit? - Mit tud mondani nekünk a Pentagram Gyilkosról? - Igazak a hírek, hogy valami természetfeletti is szerepet játszott az ügyben? Valami régi hókuszpókusz? - kérdezte T. S. Woodhouse. Will felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket. Mosolyogni próbált, de inkább grimasz lett belőle. - A természetfelettit meghagyom a múzeumnak. - A gyilkos tényleg egy szellem volt? - folytatta T. S. Woodhouse. - Erről pletykál az egész város, professzor. -A rendőrség már nyilatkozott az ügyben. Van miről írniuk, hölgyeim és uraim! Attól tartok, én nem tudok mit hozzátenni. Jó estét! Woodhouse Evie-hez fordult. - Miss O’Neill! Van számunkra valamije? - Evie! Menjünk be! Hideg van — szólt Will. Evie sápadtan állt a lépcsőn a halvány fényben, miközben egészen kicsinek érezte magát. Odabent hagyta a kabátját, és a hűvös, októberi szél a ruhájába kapott. Will azt akarta, hogy bemenjen. Azután visszaküldi Ohióba, ahol a szülei szintén beparancsolják majd. Elege volt már abból, hogy ez a generáció mondta meg neki, mit tehet, akik mindent csúfosan elfuseráltak. Egy adagnyi hazugságot nyomtak le a gyermekeik torkán: istenről és hazáról. Szeresd a szüléidét. Minden rendben. Aztán elküldték azokat a fiúkat, az ő bátyját, hogy egy szörnyű háborúban harcoljanak, ami megcsonkította, megölte és elpusztította lényüket. Mégis tovább hazudtak, elvárva tőle, hogy ugyanazt szajkózza, amit neki is mondtak, és játssza a szerepét. Nos, ezt nem teszi. Most már tudta, hogy a világ minden, csak nem igazságos. Tudta, hogy a szörnyek nagyon is valóságosak. - Majd én elmondom maguknak, mi történt - szólalt meg. Szeme eltökélten csillogott. - Evie, ne! - figyelmeztette Will bácsi, de a sajtó emberei már a lány felé fordultak, rá figyeltek. Egy kalapos férfi készített róla egy fényképet, és Evie igyekezett elpislogni szeme elől a vaku fehér ragyogását. - Hogy hívják, édes? - Evangeline O’Neill. A barátaimnak csak Evie. Ők persze legtöbbször a börtönből hívnak. A riporterek felnevettek. - Ez tetszik. Tűzrőlpattant - méltatta egyikük. - És tetőtől talpig igazi Sheba. - De még mennyire — mormolta T. S. Woodhouse elismerően. - Miss O’Neill! John Linden a Gotham TrumpettöX. Adna nekünk egy exkluzív interjút? - Patricia Ready a Hearst Társaságtól, Miss O’Neill. Nekünk, lányoknak, össze kell tartanunk, nem gondolja? - Hé, kislány - erre! Mosolyogjon! Pompás! Egymást túlharsogva próbáltak lecsapni a sztorira: - Miss O’Neill! Miss O’Neill! - A nevét kiáltozták Manhattan- ben, a világ közepén. - Melyikünk írhatja meg a történetét? - kérdezte egy riporter. - Az attól függ - melyiküknél van gin? - kérdezett vissza Evie, és mindnyájan nevetésben törtek ki.

T. S. Woodhouse hátrább tolta a kalapját, és közelebb lépett a lányhoz. - A maga öreg cimborája, T. S. Woodhouse a Daily NewstóX. Remélem, nem haragszik már. Tudja, hogy mindig is rajongtam magáért, Sheba. Az én cikkeim megbízhatóak és érdekesek - majdnem annyira, mint maga. Mi lenne, ha velünk osztaná meg a titkait, bogaram? Evie hátrapillantott a nagybátyjára és Jerichóra. Mögöttük a múzeum üresen tátongott. Fölöttük a város ezernyi négyszögletű, hűvös, zord fénye ragyogott. - Miss O’Neill? Evie? — T. S. Woodhouse jegyzetfüzetére helyezte ceruzájának hegyét. - A nagybátyám nem volt teljesen őszinte. Ebben az ügyben közrejátszottak bizonyos különleges erők - gondolom, ezeket lehetne akár természetfeletti erőknek is nevezni. Az én képességeimre gondolok. A riporterek megint hadarni és kiáltozni kezdtek. Evie feltartotta a kezét. - Mivel mindnyájan New Yorki-ak és nem ostobák, gondolom, szeretnék látni a bizonyítékot. Talán mégis csak hasznát vehetem önnek, Mr. Woodhouse. A riporterek kuncogtak, T. S. pedig meghajolt előtte. - Kívánsága számomra parancs. - Pazar. Elkérhetném valamijét? Egy kesztyűt, órát - bármilyen tárgy megteszi. - A pénztárcád kell neki — tréfálkozott az egyik újságíró. - Vigyázz, nehogy a szívedet add neki, Thomas! - Hát nem tudják? Riporter vagyok. Nekem nincs szívem — vágott vissza Woodhouse. Evie a tenyerét nyújtotta. - Tényleg bármi megteszi. A férfi a lány kezébe nyomta a zsebkendőjét, ujjait a szükségesnél kissé tovább tartva a lány tenyerén. Evie először semmit sem látott, de elfojtotta rémületét. Becsukta a szemét, és koncentrált. Végül szája elbűvölő mosolyra húzódott. - Mr. Woodhouse, maga Bronxban lakik egy ír pékség közelében, aminek a neve Fekete Holly Süteményei. Ötven dollárral tartozik a bukmékerének Martin Burns birkózása miatt. Javaslom, bogy fizesse ki; nem tűnik túl türelmes embernek. Woodhouse a homlokát ráncolta. - Erről bárki tudhat. - Egy tizenhét éves lány is? - kiáltotta egy riporter. Evie szorosabban fogta a zsebkendőt, ami felfedte féltettebb titkait. A lány lehajolt, hogy ezeket a bizalmas dolgokat a férfi fülébe súgja. Az újságíró meglepett tekintete keserű felismerésbe csapott át. - Új szalagcím - jelentette be a többieknek. - „A Bűbájos Sheba mindent bevall: misztikus képességével derített fényt a gyilkosságokra”. A riporterek kérdéseiket harsogva közelebb nyomakodtak. - Mi történt, Evie? - Erre, Evie! - Hé, Miss O’Neill! Mosolyogjon - ez az! T. S. Woodhouse felemelte a ceruzáját. - Mindjárt befagy a grafit, édesem. Evie a férfira szegezte pillantását. - Már egy ideje megvan ez a...képességem - kezdte. Elmesélte nekik, hogyan találták meg a gyilkost tárgyolvasó képességének segítségével. Igyekezett nem eltérni a hivatalos verziótól - miszerint egy rendőr végzett a zavarodott férfival. Nem mondta el, hogy van még mitől tartaniuk, hogy a

szellemek, amiktől éjszakánként rettegtek, valóságosak. Nem említette a közelgő vihart, amire Miss Walker figyelmeztetett. Ehelyett még egy bemutatóval szórakoztatta őket - csupa mulatságos ténnyel, amiket az egyik újságíró jegyzetfüzete árult el neki. Egyre nagyobb tömeg gyűlt köré. Imádták. Öt imádták. A világ legnagyobb városában, annak legnagyszerűbb pillanatában ő volt a középpontban. Will most már nem küldheti haza. Tiltakoznának. Saját maga rendez ellene felvonulást, ha kell. — Miss O’Neill! Hé, szépségem! Erre! - A vaku fénye apró fénykarmokként villant. Újabb és újabb villanások követték. Elvakították és égették Evie szemét, míg már kénytelen volt elfordulni. Azt hitte, Willt és Jerichót látja majd, de a lépcső üres volt mögötte. A lány visz- szafordult a csődülethez. Az utca túloldalán, a park szélén Margaret Walker állt teljesen mozdulatlanul, és a jelenetet figyelte. A vaku ismét pukkant egyet, és amikor Evie látása kitisztult, addigra a nő is eltűnt.

A BÖLÉNY TERV Vak Bili Johnson bekopogtatott Octavia ajtaján, és várt, amíg az ajtó nyikorogva kinyílt, és a nő behívta. A nappaliban ültek le, majd Octavia kávét és vajas süteményt szolgált fel. - Nem tudom, hogyan köszönhetném meg, amiért ott volt, Mr. Johnson - szólt Octavia, és hangja kissé megremegett. - Nos, asszonyom, örülök, hogy a jóisten odavezérelt. - Nagyon csinos az új kalapja és öltönye, Mr. Johnson. - Bili. Köszönöm, asszonyom. A nyereményemből vettem. Nagyot kaszáltam a számommal. Kétszáz dollárt nyertem, ilyen egyszerűen. - Bili csettintett az ujjaival. - Biztosan az ég jutalmazta meg így jó cselekedetéért. Bili megköszörülte a torkát. - És, ööö, hogy van a kisember? - Ó, hát nem hallotta? - A nő hangja izgatottan, boldogan csengett. - Jól van. Sőt, jobban. Teljesen meggyógyult, mintha semmi sem történt volna. - Értem. — Bili keze reszketett, így összeszorította az ölében. — És emlékszik rá, hogy mi történt? - Nem, nem, semmire. Az orvos szerint valamilyen láz lehetett. Gondolom, már sosem tudjuk meg. - Lehet... - felelte Bili, majd megrázta a fejét, mintha elhessegetne egy futó gondolatot. — Talán nem kéne megemlítenem. - Micsodát? - Azon töprengtem, a fiú talán csak kimerült a kártyaoivasás gyakorlásától Miss Walkernél. A kávéjába kortyolt és várt. Amikor Octavia végül megszólalt, hangjából egyszerre érződött nyugtalanság és harag. - Miss Walker a számtanban segít Isaiah-nak. Gondok vannak a számításaival. Semmit sem tudok holmi kártyákról. - Na, most jól megcsináltam. Többet fecsegtem a kelleténél. Ne is figyeljen rám, Miss Octavia! - Nagyra értékelném, Mr. Johnson... - Bili. - Bili, ha elmondaná, amit tudd, köszönöm. Nem láthatta Octavia arcát, de hallotta ruhája susogását, ahogy előrébb csúszott a széken, és a férfi tudta, hogy a markában tartja. - Nos, asszonyom, nyilván nem ismerem a részleteket. A kisember mesélte nekem, hogy van egy képessége, és Miss Walker tanítgatja, hogyan használja azt. A nagymamám az ilyen embereket hívta látóknak. - Bili vett még egy süteményt, és a kávéjába mártotta. Finom volt. De tudja, milyenek a gyerekek. Amennyire én látom, a kisember csak kitalálta az egészet. Tudja, hogy különlegesebbnek tűnjön. - Értem. A nő dühös volt. Nem lesz több látogatás ennél a Miss Walkernél, ebben Bili egészen biztos volt. - Benézhetnék Isaiah-hoz, ha nem okoz nagy gondot? - Nos, most éppen alszik - felelte Octavia bizonytalanul. - Ó, értem. Nos, nem akarok zavarni. Csak gondoltam, imádkoznék érte egy keveset. - Az imák mindig jól jönnek. - Igen, asszonyom. Én is azt hiszem.

Octavia bekísérte Bilit a hátsó szobába, és Isaiah ágya mellé vezette. - Ó, uram - kezdte Bili, és lehajtotta a fejét. - Elnézést, Miss Octavia, de kissé szégyenlős vagyok, ha mások előtt kell imádkoznom. - Természetesen - felelte a nő, és a férfi hallotta, ahogy az ajtó becsukódik. Bili egyik kezével előrenyúlt, és megérintette a fiú fejét, ami olyan puha volt, mint egy bárány szőre. Csak egy kóstoló. Ennyire volt szüksége. Csak még egy számra. Ezúttal óvatos lesz. Érezte, ahogy a fiúból az ő kezébe árad az energia, majd hirtelen émelyegni kezdett. Gyorsan visszahúzta a kezét. Ujjai remegtek. Mi volt ez? Mit érzett? A szoba homályában Bili halovány alakokat látott - egy nagy ruhás- szekrényt, egy ablak szűrt fényét. Kontúrokat. Fényt. Látta őket. Épphogy csak elmosódottan, de látott. És Bili rögtön tudta, hogy valaki gyógyító erőt alkalmazott a fiún. Valaki, aki nagyobb erővel rendelkezett, mint Isaiah Campbell. Sokkal nagyobbal. Bili keze előrelendült, hogy megint megpróbálja, de a fiú nagynénje őt szólította. Lesz még rá idő. Eszébe jutott egy történet, amit még a földeken hallott gyerekkorában. Valamit egy teknősről meg egy nyúlról. Lassan járj, tovább érsz. így szól a mondás. Türelem. Most türelmesnek kell lennie. Bili lesz a teknős. Igen, még rengeteg ideje lesz erre. Bili Johnson már rég elment, mire Memphis hazaért. Ám Octavia néni az elülső társalgóban ült, és úgy járt a kezében a kötőtű, mintha megölni és nem megkötni akarná azt a pulóvert. - Mi az? Történt valami Isaiah-val? - kérdezte Memphis, - Tudok Walker nővérről és a kártyáiról. Tudom, és le lopom állítani - mondta határozottan. Ez hozta ránk a bajt, amit a//,il .1 Walker nőszeméllyel műveltetek. Memphis a padlóra meredt. - Van egy képessége. - Mit tett vele az a nő? - Semmit! Mondtam, van egy képessége. - Hozd ide a Bibliát! Imádkozni fogunk. Octavia beviharzott Isaiah szobájába. Memphis kelletlenül követte. - Memphis John, térdelj mellém! Imádkozni fogunk az öcsédért, imádkozunk, hogy az a nő ne szabadítsa ránk az ördögöt. Memphis térdre ereszkedett a nagynénje mellett Isaiah ágyánál, de ez egyáltalán nem tetszett neki. Miért?, gondolta. Miért imádkozzak istenhez? Mit tett ö értem vagy a családomért? Erezte, hogy egyre dühösebb lesz, és szemébe könnyek gyűltek. - Nem csinálom. Octavia arcán a rémület komor eltökéltséggé változott. - Megígértem az anyátoknak, hogy vigyázok a fiaira, és ezt fogom tenni. Most imádkozz velem! Memphisből kirobbantak a szavak: - Miért nem kérdezed meg istent, miért vette el tőlünk a mamát? Miért nem kérdezed meg tőle, mikor jön haza a papa? Vagy hogy mi történik az öcsémmel? - Legszívesebben megütött volna valamit vagy valakit. Felégette volna az egész világot, meggyógyította meg megint felégette volna. Arra számított, hogy Octavia rászól, ne sértegesse az urat, és hogy kidobja a házból. Ehelyett csendesen csak annyit felelt: - Menj, és végy elő magadnak egy kis csirkét a jégszekrényből! Imádkozom, aztán megbeszéljük. - És ez még talán a másik lehetőségnél is rosszabb volt. Octavia lehajtotta a fejét. — Uram, Jézus... kérlek, védd meg ezt a fiút! Nem tudta, mit csinál. O jó fiú, Jézus... Isaiah felébredt. — Néni, miért imádkozol? Memphis? Hová mész?

Memphis nem volt éhes, és itt nem volt keresnivalója. Nem járt azóta a temetőben, hogy ott látta Gabe szellemét. Nem akart többé a holtak között ülni. Életre volt szüksége. Thétát akarta. Elment a könyvtárba, és a terem csendjében Memphis felajánlotta saját imáját. Kinyitotta a jegyzetfüzetét, és addig írt, amíg az ujjai begörcsöltek, és a szemközti étterem fényei kihunytak. Addig írt, amíg lelke meg nem könnyebbült. Végre volt oka írni, és volt kinek írnia. A lap aljára csak egyetlen szót írt: Thétának. Kész vallomását összehajtogatta, borítékba tette, és átadta egy postásnak. A Globe Színházban már javában zajlott a Ziegfeld-revü. A közönség tombolt. Az oldalukat fogták nevetés közben, és lelkesen tapsoltak. Az egész egy őrült, lázas este volt. Daisy halála óta nagyobb érdeklődés kísérte a show-t, mint valaha; a színfalak mögött az a hír járta, hogy hollywoodi felderítők köztük keresik a következő Louise Brookst vagy Eddie Cantort. Mindenki beleadott apait-anyait. Ttieta fényes, kivágott ruhájában ragyogott a reflektorok fényében, miközben ő és Henry egymás után szórták a poénokat. — Ö a bátyám, Henry — turbékolta Theta, csípőjét a zongora felé rázva. - Legalábbis ezt mondom a háziúrnak. — Kacsintott, és a közönség őrjöngött. Nem tudtak betelni vele, és erre a sajtó is felfigyelt. A színház hátuljában Florenz Ziegfeld mosolygott. Néhány szegény ördög dolgozhat egész életében, akkor sem írják ki nagy betűkkel a nevét. Azonban pár emberben megvolt az a különleges valami, és Theta Knight közéjük tartozott. Nemsokára sztár lesz belőle, akár tetszik neki, akár nem. — Igaz, ami igaz, nem vetem mega szépet, így csak akkor hívj, ha van elég pénzed. Hisz én sem vagyok különb nő, minek a talmi, ha ott a drágakő?... — énekelte Theta. - Ezt a drága mama tanította nekünk! - kiáltotta Henry, és a közönség felharsant. A dal egy hazugság volt, egy fényes csecsebecse, aminek az volt a célja, hogy elterelje az emberek figyelmét gondjaikról és bánataikról. Azonban mindez az ő beleegyezésükkel történt. Henry és Theta kisebb jelenetet adtak elő a mögéjük festett lakás előtt. Henry a billentyűkön játszott, a lány pedig mindenét bevetve énekelt. Fenntartották a látszatot, és az emberek éljeneztek. Sam a Brooklyn Navy Yard közelében üldögélt egy sötét italmérés hátuljában, egy viharvert asztalnál. Az a fajta hely volt ez, amit főleg dokkmunkások és öreg tengerészek látogattak, és ami bűzlött az olcsó piától és az izzadságtól. Sam hátát a falnak vetette, így beláthatta az egész csehót. Figyelte, ahogy az eső áztatta kabátos férfi az ajtóban lerázza magáról a vizet, majd a helyiség hátulja felé indul. A férfi leült a bokszba Sam mellé. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. Sam letette az asztalra a képeslapot. A férfi felemelte, és zsebre vágta az alá csúsztatott ötven dollárt. Megfordította a képeslapot, elolvasta, majd visszaadta Samnek. - A Bölény Terv. Azt állították, a háború után leállították. De nem így volt. - Mi ez? A férfi alig észrevehetően megcsóválta a fejét. - Egy hiba. Egy álom, ami rosszul sült el. A régi nóta. Sam összeszorította a száját. - Ötven dollárt adtam magának. Tudja, milyen nehéz volt összeszednem? A férfi felkelt, és kalapját mélyen a szemébe húzta, beárnyékolva az arcát. - Még életben van, ha erre vagy kíváncsi. -Hol? - Léteznek olyan igazságok ebben a világban, amiről az emberek igazából nem akarnak tudni. Ezért fogadnak fel minket. Hogy így táncolhassanak, dolgozhassanak és hazamehessenek a kis családjukhoz. Vehessenek rádiót és fogkrémet. Akarod hallani a tanácsomat? Felejtsd el ezt az egészet, kölyök! Menj, és élvezd az életet! Már ami maradt belőle. - Én nem olyan vagyok.

- Akkor sok sikert kívánok. - Ennyi? Tényleg lelép, és itt hagy a nagy semmivel? A férfi a szájába harapott, és gyorsan körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyeli őket. Körülöttük az emberek saját magukkal voltak elfoglalva, mint a legtöbben. A férfi elővett egy olcsó, motelből szerzett tollat a zsebéből, és felírt egy nevet a szalvétára. - Válaszokat akarsz? Akkor itt kezdd a keresést! Sam a névre bámult. Állkapcsa megfeszült. - Ez valami vicc? - Mondtam, hogy felejtsd el, nem igaz? - A férfi az ajtóhoz ment, és eltűnt az éjszakai esőben. Sam maga elé meredve ült az asztalnál. Legszívesebben szétzúzott volna valamit. Jól be akart rúgni, és az üveget a hold felé hajítani. Ránézett a névre a szalvétán, majd összegyűrte és a zsebébe rejtette azt. Megtalálja az anyját, és kideríti az igazságot, nem számít, meddig tart, vagy hogy milyen veszélyes lehet. Nem számít, hányán sérülnek meg közben. Egy férfi kissé felé fordult. - Ne láss engem! - morogta Sam, és a férfi egyenesen keresztülnézett rajta. Sam észrevétlenül lopózott végig az emberek között, útközben elcsenve néhány pénztárcát. A Doyers Street macskakövein végigsüvített a szél, megzörgetve a teaház papírlámpásait. A hátsó szobában a zöld szemű lány fulladozva ébredt transzából. - Mi az? - kérdezte az idősebb férfi. - Mit láttál? - Semmit. Semmit sem láttam. A férfi összevonta a szemöldökét. - Nekem azt mondták, te tudsz az álmok között járkálni, a holtakkal beszélni. A lány vállat vont, és eltette a pénzt. - Talán a holtaknak nincs magával közölnivalójuk. - Én egy tisztességes ember vagyok! - üvöltötte a férfi. - Majd meglátjuk. - Hazug! Egy félvér, akiből hiányzik a becsületesség! - vádolta a férfi. Kifelé menet olyan erősen vágta be az ajtót, hogy az ablakok megremegtek. A fiatalember kijött a konyhából, ijedtnek tűnt. - Azt hittem, azt mondtad, távol tudod tartani a szellemeket. A lány kibámult az ablakon. - Tévedtem. Mabei alig tudott tanulni a szomszédos szobában lévő hangzavartól. A szülei ismét gyűlést tartottak. A beszélgetés az utóbbi húsz percben egyre hevesebb lett, és tudta, hogy a vita jócskán belenyúlik majd az éjszakába. - Mi nem támogatjuk az erőszakot - mondta Mrs. Rose. - Reformokat akarunk elérni, nem forradalmat kirobbantani. - Forradalom nélkül nincs reform. Vegyük például Oroszországot — ellenkezett egy férfi, akinek erős akcentusa volt. - Igen, vegyük Oroszországot - felelte másikuk. - Káosz. - Mi van a munkásokkal? Ha nem fogunk össze, elbukunk. Egységben az erő. Mabei kikukucskált, hogy lássa, mi történik. A szoba tele volt emberekkel és füsttel. Papírok és röpiratok hevertek mindenfelé. Az anyja épp egy ruhagyár állapotait ecsetelte, ahol nem gondoskodtak a megfelelő biztonságról. - Épp, mint a Triangle Blúzgyárban - magyarázta. Mabei meglepetten vett észre egy jóképű fiatalembert a kanapén. A fiú egyenesen rá nézett, és a lány biztos volt benne, hogy már látta valahol. Mabei visszament a szobájába, és kimászott a tűzlépcson a

hűvösbe, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Nemsokára a jóképű fiú szintén kimászott az ablakon, hogy csatlakozzon hozzá. - Emlékszik rám? -A Union Square-en találkoztunk - felelte Mabei, ahogy felidézte az emléket. - Megmentett. A fiú kezet nyújtott. - Arthur Brown. - Mabei Rose - mutatkozott be, és kezet ráztak. A fiú ferdén elmosolyodott. - Tudom. - Nem kéne bent lennie a többiekkel? - A következő órában úgyis veszekedni fognak, és nem jutnak majd semmire - nevetett, és Mabei elmosolyodott. Pontosan így szoktak zajlani ezek az esték. — A végén majd megegyeznek, hogy tartanak még egy beszédet, vagy írnak egy vezércikket az újságba. Talán megpróbálják megalakítani a dokkmunkások szakszervezetét, vagy sztrájkba hívni pár cég dolgozóit. - És az nem jó? - kérdezte Mabel. - Radikálisoknak nevezik magukat, de valójában nem azok. - És, gondolom, maga az. - Mabel kissé megsértődött. - A szüleim sok mindent feláldoztak mások jólétéért. Úgy tűnt, ez Arthur Brownt nem győzte meg. - Beleértve a lányukat is? A megjegyzés Mabel velejéig hatolt. A lány elpirult. - Ez nem volt szép. - Nem, tényleg nem volt. Sajnálom. Jót akarnak. Mabel oldalra billentette a fejét. - De...? Arthur bocsánatkérően mosolygott. - Néha a változásnak szüksége van egy kis segítségre, és a mi csoportunk igyekszik elősegíteni azt. A mi módszereinkkel. Ha van kedve valamikor találkozni velünk, hasznát vennénk egy olyan okos lánynak, mint maga. - Én általában a szüleimnek segítek - felelte Mabel. A fiú bólintott. - Persze. Felejtse el, hogy megemlítettem. Nem kell eljönnie a gyűlésre. De van egy hely a közelben. Ott készítik a legfinomabb egg creamet. Szereti az egg creamet? A fiúnak nagy, barna szeme volt. Mabel testén mintha elektromos áram futott volna végig, amikor belenézett. - Azt mindenki szereti. A fiú a kabátjába nyúlt, és Mabel egy fegyver körvonalát vette ki. - Itt a névjegyem. Mabel a fekete betűkre meredt. Arthur Brown. - Tényleg így hívják? - kérdezte. A fiú vigyorgott. - Most igen. Mabel megborzongott a hűvös levegőn. - Vissza kell mennem tanulni. - Örömömre szolgált, Mabel Rose. - Megemelte a kalapját, és tartotta a lánynak az ablakot, mielőtt visszatért volna az étkezőbe, a vitához, amiről Mabel tudta, hogy jócskán el fog húzódni. Szobájának biztonságából figyelte, ahogy Arthur Brown előadja szenvedélyes nézeteit. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt, magabiztosan beszélt. Egyszer csak elkapta a lány tekintetét,

és elmosolyodott, mire Mabel gyorsan visszahúzódott. Egy ideig elgondolkodott, majd kinyitotta zenedobozának titkos fiókját, és beletette Arthur Brown kártyáját. Az öreg Bennington megtépázott lakásában Miss Addie elfordult az ablaktól, és nyugtalanul járkált a szobájában, próbálva rájönni, mi legyen a következő lépés. Végül kikiáltott a húgának: - Hadd öltözzek át, húgom! Pár perccel később egy régi hálóingben és kötényben jelent meg. - Most. Miss Lillian behozta az egyik macskát a konyhába, egy Félix nevű cirmost, ami egész jó egerész volt, ami nagy kár. A macska a tejszíntől és az ópiumtól elernyedt tagokkal feküdt a nő karjában. Miss Lillian lefektette az állatot a konyhaasztalra, amit újságpapírral fedtek be. Miss Addie dudorászva kinyitotta a tálaló fiókját, és egy tőrt húzott elő belőle, ami olyan éles volt, mint amilyen régi. - Milyen kedves kis dallam, nővérem! Mi ez? — kérdezte Lillian. - A rádióban hallottam. Egy szoprán énekelte, de nem tetszett a hangja. Túlságosan sipítozó volt. - Olyan gyakran előfordul - jegyezte meg Miss Lillian. - Készen vagyunk? - Eljött az idő - szólt Miss Addie. Miss Lillian lefogta Felixet, akinek kis szíve kalapálni kezdett. Próbált elhúzódni, de túl kába volt hozzá. - Nemsokára vége, cicus - biztosította Miss Lillian. Behunyta a szemét, és ősi, kusza szavakat mormolt, miközben Miss Addie a tőrt a macska gyomrába mártotta, elvégezve a megfelelő bemetszést. A macska nem mozdult többet. A nő benyúlt Félix gyomorüregébe, kivette belső szerveit, és egy tálba rakta őket. A kötényére is jutott belőle, és örült, hogy előbb átöltözött. A tálba meredt, és összeráncolta a homlokát. Miss Lillian elengedte a macska véres tetemét, és a nővére mellé lépett. — Mit látsz, nővérem? — Jönnek - felelte Miss Addie. - O, drága húgom, jönnek! A múzeum csendjében Will az íróasztalánál ült, asztali lámpájának zöldes ragyogása volt a szobában az egyetlen fényforrás. Korábban észrevette az egyszerű szedánt az utca túloldalán, benne a két figyelő, sötét öltönyös férfival. Egyikük mogyorót eszegetett egy papírzacskóból, a héját kidobta az ablakon. Will bezárta az épületet, és egy vidám dallamot fütyörészve egy közeli automatához sétált, ahonnan rálátott a múzeumra. Szendvicset és kávét vett, amikhez alig ért hozzá. Csak akkor tért vissza a múzeumhoz, amikor látta, hogy az autó elhajt. Szemöldökét összevonva pillantott a sérült celofánra, amit kifeszített az ajtófélfára. Lassan végigment az épületen, minden szobát megvizsgálva. Egy alapos nyomozás után megállapította, hogy semmi sem hiányzik. Csak körbeszaglásztak. Egyelőre. Will a nyakát hátrahajtva nézett fel a terem freskójára, amin az angyalok és ördögök az új világ dombjai, síkságai, folyói, hazafijai, telepesei, indiánjai és bevándorlói fölött lebegtek. Ezután a régi könyvtár zöldes ragyogásának nyugalmában végigment a könyvek során, amíg oda nem ért a Függetlenségi nyilatkozat nagy, bőrkötésű kiadásához. Lapjai közül egy elnyűtt borítékot vett elő. Jobb felső sarkát lepecsételték:

Amerikai Paranormális Minisztérium, 1917. Kinyitotta az aktát az első oldalon. Küldemény. Címzettek: William Fitzgerald, Jacob Marlowe, Rotke Wasserman, Margaret Walker

Szigorúan titkos A BÖLÉNY TERV Will leült az asztalához, és újraolvasta az aktát. Amikor végzett, csak meredt előre a sötétben. Hosszú ideig ült így.

A CILINDERE FÉRFI Az ország egy ígéret volt, a szabadság fogalmának megtestesítője, ami egy nyughatatlan nemzet kollektív sóvárgásából született, és az álmokon alapult. Minden egyes kő, patak, napkelte és naplemente egy jól nyélbe ütött üzletről tanúskodott, garancia volt a jövőre nézve. A föld erős volt és egészséges. Folyók futottak sebesen a vágy hullámain. Lila hegyek trónoltak a puha füvű síkságok fölött. Ünneplőbe öltözött szilfák és tölgyfák, hatalmas szikvója fenyők és oltalmazó erdei fenyők daloltak a finoman a völgyek felé kanyargó lankákon, amik hálásak voltak énekükért. Telefonpóznák nyújtózkodtak az utak mentén, magányos vezetékük úgy lebegett a földek fölött, mint a kapcsolat vékony ígérete. Düledező, hikorifából készült kerítések, amik a jó szomszédság alapjai, rusztikus farmházakat határoltak, vörös csűrök és sztoikus szélmalmok között ívelve. A kukorica halkan susogott a meleg szélben. A városokban a főutcák a homályos, kedves emlékeket őrizték. Egy templomtornyot. A borbélyszalont. A fagylaltosbódét. A városi teret és egy nyilvános parkot, amely tökéletes hely a piknikezéshez. A hentest. A péket. A gyertyatartó-készítőt. A mesebeli városok másik végében a lefedett hidak gyönyörűen álltak a visszatükröződő, őszi lombozat tündöklésében, alattuk a halban gazdag folyam mintha csak egy sebzett királyt szolgálna. A bíróságon, a levegőt lustán szelő ventilátorok alatt, a hölgyek aprókat öltöttek a kemény vásznon - Otthon, édes otthon; Isten áldja Amerikát -, a férjeik pedig összehajtott újságokkal legyezték magukat. Mindeközben arról vitatkoztak fojtott hangon, hogy az embert vajon egy mindenki fölött álló kovácsmester képére hozták-e létre, a hátára erősített felhúzható kulccsal, hogy mozgásba lendüljön és kivegye a részét egy előre elrendeltetett, titokzatos végzetben, vagy a sárból és a dzsungelek fái közül mászott-e elő, fenevadak leszármazottjaként, egy evolúciós kísérletként a szabad akarat oltárán, a nem befolyásolt döntések és esélyek világában. Az ügyben nem született ítélet. Az utaknak térre volt szükségük. Messzire nyúltak. Kóboroltak és hódítottak. El a nyílt legelők mellett. Szarvasok és antilopok mellett. Bölények mellett. El a törzsek mellett, amiket félresöpört a kereszt vigyázó szeme, mert ennek a nemzetnek megvannak a fenntartásai. A vasúttal versenyeztek, a haladás nagy acélgerincével, az ipar tartópillérével. A kabócák éneke a gőzmozdony füttyébe és a vörös téglás gyárak metsző csengetésébe veszett, ahogy ötkor kibocsátották magukból a verejtéktől maszatos munkásokat, hogy aztán hétkor visszaszippantsák őket. A szénbányászok mélyen a föld alatt lesújtottak csákányaikkal, és rakományukat elvontatták, szemük sarkából folyton a kanárit102 figyelve. Nyugaton a kemény föld olajat okádott, pénzt köpködve az arra járókra. A gyapotföldeken az énekszó hárfáit fűzfákra függesztették.103 Az utak beértek a nagyvárosokba. A csillogó, ambíciótól őrjöngő városokba, amik a vágyakkal kereskedtek. Az üzleti próféták arany édenkertje, ahol a Madison Avenue-n a reklámtáblák a Wall Streeten megjövendölt bőséget hirdették: „Az orvosok a Lucky Strikes-ra esküsznek - isznak az ön egészségére!” „Haladjon a korral! Impe- rial Légitársaság.” „Természetes, hogy mindenki a Colgate Ribbon Dental fogkrémet akarja!” „Studebaker- az autó, ami már megalapozta hírnevét!” A lakosok emlékműveket állítottak a nagy embereknek; férfiaknak, akik felépítették a nemzetet, háborúkban harcoltak, és meggyőződéseik most márvány és gránit mögé vonultak

vissza. Az emberek bálványokat emeltek és bontottak le, szerpentines parádékkal keresztelve meg őket, a nyereség és veszteség könnyeivel szentelve fel őket, magas ablakokon, hanyagul hajigálva ki egyszer használatos elismerésüket; a jó idők ünnepe, ami mintha örökké tartana, az elhízott borjú vidéke. Az ég kereke alkonyba fordult; a csillagok még nem gyúltak ki. A nyugtalan szél mérgesen lengette meg a fák csúcsait. Az anyák, a hátsó ajtókban állva, behívták bújócskázó, kergetőző gyermekeiket, hogy mosakodjanak meg és mondják el az asztali áldást vacsora előtt. A gyerekek hevesen tiltakoztak, de az anyák nem tágítottak, és a játékokat a holnapi folytatás ígéretével abbahagyták. Az utcai lámpákat felkapcsolták. A gyárak, az iskolák, a bíróság termei és a templomok elcsendesedtek. Puha, esti köd szállt alá, mint a felejtés balzsama. A temetőkben a holtak nyitott szemmel aludtak. A szürke, cilinderes férfi előlépett a homályból, és végignézett a tájon. Már egy ideje nem járt itt, és távolléte alatt sok minden megváltozott. Mint mindig. Bőre egy moly szárnyának színéhez volt hasonló. Szeme keskeny és fekete volt, orra hegyes, szája olyan vékony, mint egy új gondolat. Szakadt kabátja befejezetlen szemfedőként takarta. Kirázta a port megszámlálhatatlan ráncából. Varjak röppentek fel károgva az ég felé, amin most egy közelgő vihar baljóslatú felhői gyülekeztek. A férfi suttogva beszélt hozzájuk. Azután a fákat és a sziklákat, a folyókat és a dombokat szólította meg. Egy szavak nélküli, összetett nyelven motyogott. A holtak sírjaikból figyelték. A szürke férfi megindult a mézbarna földeken keresztül, a termés szára tenyerének ráncait csiklandozta. Kifényezett, viseltes kalapjában a táj homályos miniatúrája tükröződött. Egy nyúl ide-oda ugrándozott, élelem után szimatolva. Kíváncsian közelebb settenkedett a szürke férfi csizmájának hegyes végéhez, és a férfi a nyakánál fogva felemelte a rémült állatot. A nyúl vadul kalimpált és rugdosott. Gyorsan, egy mutatványos kézmozdulatával, a szürke férfi hosszú ujjaival átnyúlt a nyúl bundáján és bőrén és kihúzta apró szívét, ami még mindig hevesen dobogott. A nyúl még pontosan kétszer rúgott ref- lexszerűen, majd nem mozdult többet. A termékeny talaj cseppenként itta be a vérét. A holtak hallották. A cilinderes férfi lehunyta a szemét, és beszívta az édes levegőt. Tenyerében a nyúl szíve erőtlenül vert. - Eljött az idő - szólt a férfi olyan megkopott hangon, amilyen a kabátja is volt. A szív kicsúszott az ujjai közül. Hátrahajtotta a fejét, és hosszú, véres ujjait a sötétszürke ég felé nyújtotta. A felhők örvényleni kezdtek. A szél meghajlította a búzát. A férfi elsuttogta a szavakat, és ujjainak hegye villámot szórt, ami felfelé és előre ívelt. Az ég vakító fénnyel tombolt. A villám egyik hegye egy magányos fába csapott, ami lángra kapott, égő jelként a nagy, okker síkon, amit csak a szél látott, és csak az ébredező holtak hallottak. A cilinderes férfi végigment a letiport földeken az alvó városok, gyárak, gyapotföldek, vasutak, utcák, telefonpóznák és szerpentines parádék felé. A hősök emlékműve, az emberek vágyai és csalódottságai felé. Ahogy ment, körülötte fény vibrált, és mögötte a föld szénfekete maradt.

A VILÁG TETEJÉN A ködlepte erdő szélén James intett a lánynak, hogy kövesse. Evie hallotta nehéz lélegzetvételét, ahogy követte őt a hósipkás fák között. Fenyőillat érződött, a levegő hűvös volt, és Evie, bár álmodott, észrevette, hogy ez most más. Nem jó. Ezelőtt még sosem hallotta a légzését, vagy érezte a fenyők illatát. Evie kezét egy fához érintette, és érezte annak egyenetlen kérgét a tenyere alatt. Mint mindig, most is követte Jamest a tisztásra és annak halálra ítélt katonáihoz. Jobbra nézett. A sűrű köd kissé felszállt, és foghíjas tetejű, kis tornyok bukkantak elő. Egy kastély?, töprengett Evie. Az őrmester eldobta a cigarettáját, és Evie fel akart kiáltani, hogy fusson. De nem tudott. Csak nézője volt álmának. A villanás vakítóan és erősebben rázta meg a sötétséget, mint ezelőtt. Evie kimászott a lövészárokból, és végigfutott a véres pipacsok mezején. James várt rá. Evienek álmában minden izma megfeszült, miközben várta, hogy a fiú levegye gázmaszkját, és rémisztő jelenéssé változzon. James kezét a maszkjához emelte. Amikor levette, még mindig az az aranyifjú, a szeretett fiú volt. James kinyitotta a száját, és a lány ismét megfeszült, valami rémségre számítva. - Helló, öreglány — szólt azon a hangon, amit Evie már tíz éve nem hallott. — Soha nem kellett volna ezt tenniük. Evie egy apró, fulladozó kiáltással ébredt, homloka nedves volt a verejtéktől. Keze remegett. Beszélt hozzá! Levegő. Levegőre volt szüksége. Kimászott a tűzlépcsőre, fel a szokásos helyére a tetőn. Az éjszakai levegő felszárította karjáról a nedvességet. Fázott - most már november volt; a nyár örökre eltávozott -, de nem tudott visz- szamenni kicsi szobájába, zaklatott álmához. A Central Park szélén egy részeg alak cikázott egyik járdaszegélytől a másikig, miközben egy lány nevét üvöltötte és zokogott. Néha az ég felé fordította arcát, mintha egy láthatatlan bírónak könyörögne kegyelemért, majd megrázta a fejét. Evie összerezzent egy hangra a háta mögött. Jericho volt ott a pizsamájára vetett kabátban, kezében könyvvel. - Sajnálom. Nem akartalak megzavarni — szólt Jericho. - így is zavart vagyok. - Te reszketsz. -Jól vagyok. - Nem, nem vagy. - A fiú levette a kabátját, és a lány vállára terítette. - Most te fogsz fázni. - Én az ilyesmit nem annyira érzem. - O - lepődött meg Evie. - Megint ugyanazt álmodtad? A lány bólintott. - De ezúttal más volt. Beszélt hozzám, Jericho. Egyenesen rám nézett, és azt mondta: „Soha nem kellett volna ezt tenniük.” — Kiknek? Mit? — Nem tudom. De nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez több mint egy álom, hogy valami fontosat akar velem közölni. — Vagy csak egy álom, mert hiányzik neked. Néha én is álmodom még a családomról. — Lehet.

Jericho megfogta a lány kezét. Érintésétől Evie-nek libabőrös lett a karja, de próbált ettől az érzéstől is megszabadulni. — Sosem gondoltam...sosem mertem remélni, hogy megérted. Azt hittem, azt gondolod majd, torzszülött vagyok - vallotta be a fiú. — Mindnyájan torzszülöttek vagyunk. Kiállhatnánk az utcára. Jöjjenek, és tekintsék meg Manhattan Csodabogarait! Kisgyerekeknek és várandós asszonyoknak nem ajánlott. - Evie keserűen felnevetett, és kipislogta szeméből a könnyeket. — Ez idő alatt azt hittem, egyedül vagyok. Más vagyok. De te is más vagy. - A fiú különös tekintettel nézett rá. - Sokáig csak meg akartam halni. Ügy éreztem, belül már úgyis halott vagyok, hogy megöltek, amikor géppé alakítottak. De többé már nem érzem magam halottnak. - Arca nagyon közel volt a lányéhoz. Keze Evie hátára siklott. — Most már tudom, mit akarok. — Mit? - suttogta Evie. Jericho csókja nem volt félszeg vagy óvatos. Vad ragaszkodással szorította száját a lányéhoz. Evie-nek minden porcikája életre kelt. Mégis ellökte magától a fiút. — Nem lehet. — Miért nem? - Jericho tekintete megkeményedett. - Azért, ami vagyok? A lány a fejét rázta. - Mabei miatt. A fiú Evie szemébe nézett. - Nos, nekem nem kell Mabel. Nekem te kellesz. Mondd, hogy nem akarod, hogy megcsókoljalak, és nem teszem. Evie nem szólt semmit. Jericho magához húzta, és megint megcsókolta. A lány visszacsókolta, és élvezte a fiú ajkának az érintését az övén. Élvezte, hogy a fiú ujjal a hajába gabalyodnak, és hogy az ő keze pedig a fiú ingébe kapaszkodik. így működik a világ, nem igaz? Szemet vetsz valamire, és az élet hirtelen fejbe kólint. Mabeinek Jericho kellett; Jerichónak pedig Evie. Evie pedig ebben a pillanatban felejteni akart. Az, hogy ma éjjel Jerichót csókolta, nem kell hogy jelentőséggel bírjon. Holnap az indítókar megint elfordul, és a világ fogaskerekei működésbe lendülnek. Holnap is rendbe hozhatja a dolgokat, vagy holnapután. Azonban ez itt a jelen, és most erre volt szüksége. Jerichóra volt szüksége. Evie a fiú széles mellkasához simult, és hagyta, hogy átölelje őt. Jericho megcsókolta a lány feje búbját, miközben kelet felé néztek, ahol a nap lassan előkúszott, vízfestékes ecsetével halovány reményt festve az épületekre. Ám valami közelgett. Valami, amit a lány nem tudott megnevezni. Valami szörnyű. És ő félt tőle. - Jól vagy? — suttogta Jericho, ajkával a lány nyakát súrolva. - Igen. Minden rendben - hazudta. Odalent az utcán a részeg abbahagyta a bömbölést. Térdre rogyott, fejét a kemény macskaköveknek támasztotta, úgy sírta: - Mit veszítettünk, mit veszítettünk... Valahol az egyik ismeretlen épületben egy rádióból A1 Jolson vidám hangja csendült, elnyomva az árokban kuporgó, nyomorúságos részeg hangját: - A világ tetején ülök... csak gurulok tovább - csak gurulok tovább.. ,104 A nap megvilágította a horizontot. Fénye égette a lány szemét. - Csókolj meg! - kérte a fiát. Jericho két kezébe fogta a lány arcát, és csókja elhomályosította az eget.

UTÓSZÓ Hosszú kutatás előzte meg A Látók világának megteremtését. Hosz- szú órákat töltöttem könyvtárakban, archívumokban, könyveket, PDF-eket, feljegyzéseket és fényképeket bújva. A könyv munkálatai során egy történésznek vagy könyvtárosnak sem esett bántódása, de néhányukat a végletekig zargattam kérdéseimmel. Hálás vagyok ezeknek a csodálatos, sokat tudó embereknek a segítségükért és a hozzáértésükért. Azonban ez a könyv a képzelet szüleménye, és a történet kedvéért olykor éltem írói szabadságommal. Az író teljes felelősséget vállal az elbeszélői kontárkodás eme tudatos cselekvéséért. (Az Elbeszélői Kontárkodás az új bandám neve. Posztmodern hipszter bandának képzelem el, változó mennyiségű szakállal. De egy csöppet elkalandoztam.) Miféle kontárkodás?, kérdezik. Nos, valóban létezett egy Hotsy Totsy Klub, amit a híres gengszter, Legs Diamond vezetett. New York színházi negyedében állt, nem pedig Harlemben. Ám a névnek túlságosan is ellenállhatatlan volt a csengése, hogy lemondjak róla, így úgy döntöttem, megtartom. Nem létezik titkos afrikai temető Felső- Manhattanben, vagy az annyira titkos, hogy még én sem tudok róla. Nincs Libabőr Múzeum, sem különös, idős, macskás hölgyekkel és kiégett lámpákkal teli Bennington, kivéve persze azt, ami a képzeletünkben él. De amit olvastak, annak nagy része történelmi tananyag, és sok nyugtalanító részlet tényeken alapul: az eugenetikái mozgalom nagyon is valóságos volt, ahogy azok az ijesztő, viliódzó fényekkel teli táblák is az állami vásáron. Ugyanígy az Egészségesebb Családokat a Jövő Otthonaiba, a Ku-Klux-Klan, a kínaiakat kirekesztő törvény (valamint az 1924-es bevándorlási törvény) és a Tűz Oszlopa Egyház. Néha a szörnyek, amiket képzeletünkkel teremtünk, közel sem olyan félelmetesek, mint a hétköznapi ember rémséges tettei, amiket mindig van mire fogni. Igyekeztem olyan hű maradni az aktuális korhoz és történelemhez, amennyire csak tudtam, egy rejtélyekkel, varázslattal, szörnyekkel és a megmagyarázhatatlannal - vagy, ahogy mi itthon nevezzük, egy teljesen átlagos nappal - foglalkozó történet megírása közben. Ha felkeltettem érdeklődésüket az 1920-as évek iránt, több figyelemreméltó forrást is tudok ajánlani. Ezekről teljes bibliográfiát találnak A Látók honlapján: TheDivinersSeries.com. Jó, borzongató olvasást!