TESTVÉRMÚZSÁK TAN Dl LAJOS: SZARVASOK CSAPÁSÁN 11(45)

Kincskereső

TESTVÉRMÚZSÁK T A N Dl LAJOS: SZARVASOK CSAPÁSÁN 11(45) REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA I. évfolyam 3. szám, 1974. december

G A L A M B O S I L Á S Z L Ó : ERDŐ (1) VIDOR MIKLÓS: KARÁCSONYI AJÁNDÉK (2) HORGAS BÉLA: CIKI, TE B O S Z O R K Á N Y (5) HÁRS L Á S Z L Ó : A N Y O M O Z Á S F O L Y T A T Ó D H A T III. (9) P Á K O L I T Z I S T V Á N KÉT VERSE (15) BEKE GYÖRGY: RIGÓ A K A L I T K Á B A N (17) KISS BENEDEK VERSEI (20) B Á L I N T T I B O R : H A FÁT V Á G T A K V O L N A IS A H Á T A M O N (22) A G R I M B U S Z D O M B O N (24) JAMES KRÜSS: A V A R Á Z S L Ó K O R I N T H A (26) B A K Ó ÁGNES: M I N D I G A K A D EGY... (28) SIMÁI M I H Á L Y : A KINCSKERESŐ WEÖRES S Á N D O R N Á L (30) WEÖRES S Á N D O R : TÉLI KÉPEK (33) K Á R O L Y I A M Y VERSEI (36) ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K K O S Z T O L Á N Y I DEZSŐ: M A J D N E M - M O N D Á S O K (37) NÉPI T A L Á L Ó S MESÉK (38) I R O D A L M I SÉTÁK BORY Z S O L T : „ M I N D E N Ü T T O T T H O N " (39) KÖNYVEK K Ö Z Ö T T BENKŐ LÁSZLÓ: A TÖLGYFA Á R N Y É K Á B A N (42) KESZTHELYI G Y Ö R G Y : PÁRBESZÉD A N A P SZÜLETÉSÉRŐL (43)

K U N ERZSÉBET: APRÓHIRDETÉSEK) S Z Á M O L J U N K ! (48) VÁCI MIHÁLY: GYERMEKKOROMBÓL JÖNNEK M I N D I G ( B O R Í T Ó 3) GALAMBOSI LÁSZLÓ: K A R Á C S O N Y ( B O R Í T Ó 4) Decemberi számunk Illusztrációit Szabados Árpád készítette.

Főszerkesztő: HEGEDŰS A N D R Á S A Magyar Ú t t ö r ő k Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős: kiadó: Kovács László. Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged Vörösmarty u. 3. Telefon: 15-726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi Hírlap Irodánál ( K H I 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a K H I 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési dlj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476. 74-4719 — Szegedi Nyomda

Galambosi László Csörtetnek a favágók az erdőn. Szarvasbika havat rúg a lejtőn. ,- j Agancsában kilenc mécses lángol. Aranytorony nő a ragyogásból. Aranytorony ablakában sárgán virít a Hold, kagylóölü márvány. Lépked benne gyöngyfátyolos páva. Tollat hullat kék fejszék fokára. Dőlnek a fák halomba meg széjjel. Ágaik közt subás tündér térdel. Gallyat szór a zöldtarajos tűzre. Zenél a tűz. Bő palást a füstje Mókus surran pamacspuha farkkal. 1 Nyúlfüleket ezüstöz a hajnal. Itt is, ott is vadnyomok a hóban, akár fodros virágok a tóban. Énekel tíz favágó az erdőn „Szarvasbika vándorol a lejtőn. A g a n c s á b a n kilenc mécses lángol. Aranytorony nő a ragyogasból.

Erdő

Vidor Miklós

Karácsonyi ajándék

Húsz pengőt kaptam azon a réges-régi karácsonyon Berti bácsitól. Vagy pontosabb volna úgy mondanom, hogy húsz pengőt adott karácsonyra? Ezen a finom különbségen múlik, hogy megmaradt bennem a történet. Nem ismertem nagyapámat, de pontosan magam elé képzelem, ha Berti bácsit idézem föl. Az édesöccse volt, s megszólalásig hasonlított hozzá. Hallgatag, nyugtalanul feszült arc, éles tekintet, rekedten érdes hang, türelmetlenül szögletes mozgás - s a riasztó külső csak arra való, hogy megvédjen a világtól egy riadt, magába zárult embert. Nyolc-tízévesen ezt persze nem tudtam még. Elhittem, amit el akart hitetni, s csak anyám biztatására sikerült rávennem magam, hogy úgy viselkedjem, mintha nem félnék tőle. E z könnyebb volt olyankor, ha ő toppant be hozzánk, de jóval mélyebb emlékem Berti bácsi a saját környezetében, a körtéri pálinkamérés pultja mögött, kipárnázott karosszékében. Ö volt a bolt tulajdonosa és egyetlen személyzete. Lakásába a hátsó ajtón keresztül nyílt egyenes átjárás. E z a kétszobás, földszinti lakás mindig sötét volt, nemigen láttam másképp, mint villanyfényben. Azon a karácsonyon - tíz-, legföljebb tizenegy éves lehettem - már egyedül élt benne. így találtam a karácsonyestét előző délelőttön is a boltban, mikor anyám elküldött hozzá. Ült a szokott helyén, nem volt nagy forgalom. Ismerős környékbeli fuvarosok, mesteremberek tértek be egy-egy stampedlira vagy rumos teára, a legtöbb arra a pár percre maradt csak ott, míg át nem melegedett. - Szervusz! - fogadta szűken a köszönésemet, fejmozdulattal utasított csak, hogy kabátom a fogasra akasszam. A fogas az átjáróban volt, de nekem nemcsak a kabátomtól kellett megszabadulnom, hanem a táskám tartalmától is, azért küldtek. A hosszú villamosúton óvatosan tartottam ölemben, össze ne nyomódjék benne a mákos- meg dióskalács. Eddig sikerült is megőriznem, most jött a föladat kínosabbik része, hogy átadjam. Szerettem volna minél mellékesebben túlesni rajta, úgyis tudtam, ha elébe teszem a zsírpapirosba gondosan begöngyölt két rudat, rámförmed reszelős hangján: - Minek hoztad? - Anyám küldte . . . Az öreg ingerülten tolta odább a csomagot: - Nektek magatoknak s i n c s . . . ! Erre szerencsére nem volt mit válaszolnom. A van és nincs egészen mást jelent egy tízéves fiúnak, mint egy hatvanon túli öregembernek. Beszélgetés nemigen alakult ki köztünk, ott ácsorogtam mellette. Két kiadott féldeci közt megkérdezte: - Anyád? Apád? - Megvannak. És Berti bácsi? Rámmordult: - Látod! - nem panaszkodás volt, inkább rendreutasítás. Váltogattam a lábam, éreztem, elmennem korai még, de az ott-tartózkodást sem volt mivel kitöltenem. A távozásra különben is ő adja meg a jelt, mikor a polcról levesz egy üveg aranysárga császárkörtelikőrt: - Ezt vidd haza! - parancsolt rám ilyenkor, s én már megtanultam, hogy tilos ellenkeznem, megköszönnöm is éppen csak dünnyögve szabad, a biccentésemmel inkább. Most is erre vártam. 2

Csakhogy ezen a karácsonyi délelőttön még valami szokatlan dolog történt. Az üveget beállítottam már a táskába, mentem volna a télikabátomért, s akkor Berti bácsi benyúlt a pénzesfiókjába, kivett egy kékszínű húszpengőst, és a markomba nyomta. Mit mondott hozzá? Zavaromban nem is hallottam. Égett a torkom, elszűkült. „Tedd el!" - esetleg: „Vigyázz, el ne szórd!" - gondolom, ilyesmit, utálta a sok beszédet. Én meg egyszeriben nem tudtam, hová tegyem a hónom alá gyömöszölt táskát, a kezemet, a bankót. Pénzt szüleimen, nagyanyámon kívül senkitől sem fogadhattam el. Igen, de Berti bácsi olyan, mintha a nagyapám lenne. É s kitérni, visszautasítani? A módját sem találtam, merszem sem volt hozzá. Végül elunta a bambaságomat, ő maga dugta bele a zsebembe, akkor ocsúdtam csak föl, mikor már kinn voltam az utcán. Húsz pengő! Talán még nem is volt a kezemben ekkora pénz. Túlhaladta a képzeletemet. Nem bírtam fölszállni a villamosra, vitt a lábam, hogy kifussam az izgatottságomat. Megtapogattam zsebemben a bankjegyet. Elővenni nem mertem. Ahhoz be kellene húzódnom egy kapu alá. Lehetséges, hogy húsz pengőt kaptam Berti bácsitól karácsonyra? S ahogy elmaradoztak a sarkok, lassacskán beleringattam magamat. Mikor történjék csoda valakivel, ha nem épp karácsonykor? Azt sem tudtam, merre járok. Talpaltam a hosszú úton, a hídon át az éles szélben, de nem éreztem a csípését. Már nem is a gondolatom irányított, az álomban járók biztonságával értem a híres, nagy játéküzlet elé a Bazilika közelében. Ott volt a kirakatban, amit kerestem. Pontosan azon a helyen, ahol nemrég először pillantottam meg a két egymással szemben fölállított futballistát: egyiken kék, másikon piros mez, a fejük búbján kis kallantyú, ha megnyomják, a lábuk meglódul, és belerúg a közébük állított sokszínű labdába. A labdának fele piros, fele kék, mindig az a játékos kerül sorra, akinek a színére fordul a labda.

S mindegyik mögött ott térdelt a hálós kapuban a kapus. Hát ez a játék babonázott meg, egyik osztálytársam már Mikulásra megkapta, nála fedeztem föl, s itt láttam viszont. De aztán a dobozra tűzött árcédulára tévedt a tekintetem: tizenkét pengő. És akkor már tudtam, hogy ezt az asztali futballt nem nekem találták ki. Igyekeztem kiverni a fejemből. Ha szóba hozom otthon, azt hinnék, elment az eszem. És most a zsebemben az ára. Nagyot lélegzettem, és benyitottam az ajtón. Odabenn kavarogtak a vevők: mind felnőtt. Az utolsó bevásárlásokat intézték. Estére már a földíszített karácsonyfák alá kerülnek a fölvonóhidas várak, alvóbabák, kuglikészletek. Megilletődötten ténferegtem a nyüzsgésben, míg meg nem szólított egy eladónő, és én túlestem életem első igazi önálló vásárlásán. Kezembe nyomta a blokkot, a pénztár üvegtányérjára tettem Berti bácsi húszasát, zsebrevágtam a visszajárót, és egy perc múlva már hónom alatt az elegáns csomaggal fordultam ki az utcára. Kicsit később értem haza, mint vártak, de az ünnepi készülődésben föl sem tűnt. Átadtam a táskát az üveggel. - Ezt küldi Berti bácsi. Anyám észrevette a csinosan átmadzagolt skatulyát. - Hát az micsoda? - Azt én kaptam tőle. Meglepetten járt ide-oda pillantása a rejtelmes csomag és megdicsőült arcom között. - Berti bácsitól? Ezt a . . .? - bizonytalanul rábökött. És még ott az előszobában elmondtam neki az ajándék történetét. Majd kikotortam a zsebemből a visszakapott nyolc darab egypengőst, és a tenyerébe olvastam. Nézte, nézte, egyetlen szót sem szólt, csak lassacskán mintha elhervadna az arca. Vártam elbizonytalanodva, idegen hűvösség szivárgott fölfelé a gyomromból, letettem a dobozt a piros meg kék mezű futballistákkal. Nem értettem, mi történt, csak az öröm szökött el hirtelen belőlem. Ijedten megkérdeztem: - Nem lett volna szabad elfogadnom? Némán megrázta fejét, sóhajtott, bement a szobába. Később apám is megjött, és a másik szobából hallottam, hogy beszélgetnek. Anyám hangja zaklatott és levert, apámé alig szűrődött ki. Aztán behívtak. Anyám szemében furcsa szomorúság. - Berti bácsi azzal adta oda a pénzt, hogy vásárolj magadnak, amit akarsz^ - Nem. - Hát? Képtelen voltam visszaidézni. Segélykérőn néztem rájuk. - Csak úgy . . . belegyúrta a zsebembe . . . Ismeritek, milyen . . . Anyám alig hallhatón suttogta maga elé: - De hiszen . . . az nem a tiéd volt. . . itthon ezer helye lett volna! Álltam villámsújtottan. Apám vállamra tette a kezét, megrázott egy kicsit, s anyámhoz fordult: - Ha egyszer ez volt a vágya! - Elnevette magát. - Ma se volt, holnap se lesz, mégis itt vagyunk! Ideje megteríteni! Több szó nem esett a dologról. Elmúlt az a karácsony is. A két pöcögtetős futballistáról hamar megfeledkeztem, mert játszani nemigen játszottam velük. ízetlenek voltak a gólok, amiket rúgtak. S aztán elkallódtak a gyerekkorral, ennyi kísért csak vissza belőlük. 4

Horgas Béla

Ciki, te boszorkány

MESE-MUSICAL EGY MACSKÁRÓL, KÉT HÁROM MASKARÁRÓL ÉS NÉGY

KIRÁLYRÓL, BOSZORKÁNYRÓL

( Részletek ) Ha hiszed, ha nem, volt egy macskám, igen, Cikinek hívtam, ez volt a neve — elment egy éjjel, el, bizony el, hiába hívom, nem jön, nem felel, hiába nyitok ajtót, ablakot, kémények közt a macska, holdsiitésben a macska, bánatában a macska — volt vagy nem volt erre ok — boszorkánnyá változott!

Egy macska ül a sarokban Mosakszik vagy dorombol Ne borzold a bundádat ÉNEK

Ciki, Ciki, te boszorkány! Ciki, Ciki, te megcsaltál!

Ciki, Ciki, te boszorkány! Ciki, Ciki, te megcsaltál! Egy macska aztán tudhatná Holdvilág, de veszélyes Ne lépj a háztetőre -

Egy macska legyen házias Ékszerekre ne költsön Ne járjon az utcára Ciki, Ciki, te boszorkány! Ciki, Ciki, te megcsaltál! Te boszorkány, te boszor-, boszorkány!

Ciki, Ciki, te boszorkány! Ciki, Ciki, te megcsaltál!

ÉSZAKI

BOSZORKÁNY

Sötét az éj, helyet a hold ma nem talál. Szeressetek! Reszkessetek! Itt az Északi boszorkány . . NYUGATI

KELETI

BOSZORKÁNY

Nyugtomat nem leiem-lem, fejemet fölvetem-tem, levesem kifőzöm-zöm, vágtatok felhőkön-kön, paripám fekete sárkány . . . Itt van a Nyugati boszorkány-kány!

DÉLI

BOSZORKÁNY

Kelep, kelep, vaskalap, kontyom, csizmám elszaladt. Füstből fonok rojtos sátrat, bezárom a maskarákat, szűkölhet ott valahány . . . Itt a Keleti boszorkány!

BOSZORKÁNY

Délről jöttem, seprűt hoztam, táncom titka, pattanj szikra, szoknyám széle száll a hegyeken á t . . . Itt van a Déli boszorkány!

Boszorkányok

Négy boszorka, körbe-körbe, bezárnak a kréta-körbe . . . Szoknya lebben, forr a méreg, jaj de pompás, jaj de rémes!

DAL A

SÁRKÁNYRÓL

Jönnek a kagylók, kagylók, jönnek a kagylovasok, vadászok és vasutasok - ó! Micsoda látvány! Köpköd a sárkány! Tűz hull a fáról! Nem vagyok fából szerencse . . . Jönnek a csókák, vércsék, jönnek a szélviharok, kalapok és kalaposok - ó! Micsoda látvány! Kalapos sárkány! Tűz hull a fáról! Nem vagyok fából szerencse .

Jönnek a bókok, pókok, jönnek a vasfazekak, vaslábak és vasmozsarak - ó! Micsoda látvány! Sót tör a sárkány! Tűz hull a fáról! Nem vagyok fából szerencse . . . Jönnek a csákók, kardok . . . Jönnek a szalmacipők, hegymászók és kötélverők - ó ! Micsoda látvány! Vásári sárkány! Tűz hull a fáról! Nem vagyok fából szerencse!

Hárs László

A nyomozás folytatódhat III. Részlet a Mi is voltunk gyerekek című regényből

Amint odaérkezett, Rosmeyer úr is meghőbörödött. Vagyis ugyancsak dünnyögni, duruzsolni kezdett. Majd félrevont egy lengyelbundás férfit, hosszan rángatta a kabátgombját, aztán körülnézett, s átadta neki azt a paksamétát - Gazsi meg mert volna rá esküdni, hogy ugyanazt - , amit tegnap kapott az eszpresszóban. Cserébe ő is kapott valamit, kézből kézbe csúsztatva, hogy mit, azt Gazsi nem tudta megfigyelni, mert igyekezett tisztes távolban maradni tőle. Egyszer csak valahonnan éles füttyszó hasított a duruzsba. Mindenki megtorpant. Mégpedig oly hirtelen, hogy Gazsi kis híján nekiütközött annak az ismeretlen embernek, akinek a háta mögül Rosmeyer urat leste. Az rebbenő tekintettel körülpillantott, majd sebes léptekkel nekiindult. Ahol az imént állt, Gazsi a földön egy csomó összegyűrt bankjegyet fedezett fel. Gyorsan felkapta, s az ismeretlen után vetette magát. Nyújtotta feléje a bankjegygombócot: - Kéremszépen, el tetszett veszíteni. - Micsoda? - rivallt rá az idegen olyan felháborodottan, mintha azzal vádolták volna, hogy éppen most fosztotta ki a Nemzeti Bankot. - Eredj innen kölyök, semmi közöm hozzád! Rémülten faképnél hagyta Gazsit, aki újabb bankjegygombócot pillantott meg a földön. Azt is felkapta, s nézte, ki veszíthette el. Városi bundás és erősen borostás férfi sietett el mellette. Odasziszegte neki: - Dobd el! Dobd el, kis hülye! Majd bolond lesz eldobni. K i tudja, mit érhet. Ha nem kell senkinek, inkább zsebrevágja. Meg is tette. De addigra már olyan sokfelé hevert az aszfalton egy vagy több bankjegy, mintha pénzeső hullott volna. E z már Gazsinak is gyanússá vált. Körülfigyelt. És mindenfelől puskás, egyensapkás, civilruhájukon nemzetiszínű karszalagot viselő rendőröket pillantott meg. Körbefogták az egész kis teret, és senkit se engedtek át a kordonon. A vezetőjük ki is hirdette: - Senki se távozhat, igazoltatás. - Szóval razzia - állapította meg Gazsi szakszerűen. - Szép kis slamasztikába keveredtem. Remegni kezdett a lába. Sok minden eszébe jutott, egyebek közt az elcsent gerenda is, amiért felelősségre vonhatják. A bekecses, angol bajuszos rendőrparancsnok középre törtetett. Megakadt rajta a szeme. Nem csoda, ő volt ott az egyetlen gyerek. Odaintette magához: ide!

Mit keresel te itt, öcskös? Kéremszépen . . . én . . . - hebegte - kéremszépen . . . Ne dadogj - vágott közbe a főrendőr. - Azt mondd meg, hogyan kerülsz Ezek közé? Kéregetsz? Mi?

Gazsinak mentő ötlete támadt: - Kéremszépen, parancsnok elvtárs, én csak a barátomhoz mentem éppen . . . q

Varga Pista . . . vagyis István . . . Itt dolgozik a Kossuth-hídon . . . Tessék megkérdezni . . . - Na, indulás, egy-kettő - taszította hátba a bekecses. - Szedd a lábad, kisöcsém. É s máskor jó nagy ívben kerüld el az ilyen helyeket. Gyerünk. Gazsinak nem kellett kétszer mondani. Szedte a lábát. Zsebében a jó marokra való idegen bankóval. A zsákmányt, a külföldi talált pénzt, Gazsi nagy büszkén mutatta Gabinak, aki rögtön ebéd után megkeresett. Hogy ez már valami, ezért már érdemes volt. . . Gabi csak annyit értett az egészből, hogy ott a Nádor utcában valami nagy disznóság történt - máskülönben mit keresett volna ott a rendőrség? - , és Gazsi hasznot húzott belőle. De, hogy mi az a nagy disznóság, arról épp oly kevéssé volt fogalma, mint nekem, vagy mint most nektek. Legfeljebb annyit sejtett, hogy Rosmeyer úr a nagy disznóság következtében börtönbe került, de hiába igyekezett elképzelni őt valami pincetömlöc mélyén sínylődve, vagy börtönrácsait rázogatva, nem tudott örvendezni. Mert igaz ugyan, hogy Rosmeyer úr lakat alá került, és az is valami, de dugába dőlt világraszóló terve, elmarad a nagy, országos meglepetés. Erről feltétlenül meg kell győződni. E z a második teendő. Az első az, hogy tanácsot kell kérni, méghozzá sürgősen, a dollárbankjegyek és a disznóság dolgában. Azt ajánlottam, hogy szóljunk Piri néninek, ő mindent tud, és mindenhez ért, a disznósághoz is és a valutázáshoz is. Gabi hallani se akart róla. Elvégre Rosmeyer úr később kiszabadulhat, és akkor folytatni lehet a nyomozást. Márpedig, ha szólunk neki, akkor kiderül a világraszóló terv, és elmarad a nagy, országos meglepetés. Ö inkább aput javasolta. És mint kiderült, ez nagyon jó javaslatnak bizonyult. Apu elmagyarázta Gabinak, Gazsinak meg nekem, hogy azok az emberek ott a Tőzsde háta mögött törvénytelenül üzletelnek, mert idegen pénzeket tilos adni meg venni, hanem be kell jeleateni. De azok mégis adják-veszik titokban ezeket a pénzeket, és ezzel mégj óbban felverik az árakat, még nagyobb drágaságot idéznek elő, miattuk még magasabbra szöknek az árak, és még nehezebbé válik a megélhetés. Hiszen lassan ott tartunk már, hogy a kofák is aranyban és dollárban számolják a túrót vagy a savanyúkáposztát. Ezek a zugkereskedők, ezek a fekete valutázók olyanok, mint azok a piócák, akik nem egy vérmes, egészséges, hanem egy beteg, vérszegény, alig-alig támolygó ember vérét szívják, hogy még jobban elgyengüljön. Az is világos - magyarázta - , hogy miért hullott a pénzeső. A spekulánsok inkább eldobták a valutájukat, hogy a razzia ne találjon náluk terhelő bizonyítékot, amit úgyis elkoboznának tőlük, és még le is csuknák őket. Az a sok dollár az államé, azt be kell szolgáltatni, nem szabad megtartani. Hiszen az, ha nem is lopásból, de legalábbis csalásból származó pénz. Becsületesen meg kell vallanom, bár ezzel újabb foltot ejtek hősöm nem teljesen makulátlan jellemén, hogy Gazsi egyáltalán nem ujjongott. Ellenkezőleg, elkeseredett és felháborodott. Azt a pénzt ő nem úgy találta, hogy elveszítették, hanem úgy, hogy eldobták. Ami óriási különbség. Nem kellett senkinek. Neki annál nagyobb szüksége lenne rá. Végre egy kicsit könnyebben élhetnénsk abból a pénzecskéből. Hogy örülne a mutter, aki eddig még a valuta kifejezést se hallotta, hiszen a pengőt is úgyszólván csak hírből ismeri. 1 r\

Keserűségét csak csekély mértékben édesítette meg az az egy-két százezer pengős bankjegy, amit az összegyűrt dollárbankók között találtunk, amikor alaposabban átnéztük a zsákmányt. Szegény valutaüzéreknek nem volt idejük a nagy riadalomban kiszemelgetni az ocsú közül a tiszta búzát, a dollárok közül a százezer pengősöket. Hiába csóváljátok hitetlenül a fejeteket, akkor már voltak százezer pengős bankjegyek is. Nem volt az olyan nagy pénz, mint hiszitek: egy kiló alma hatvanezer pengőbe került, egy kiló krumpli meg tizenhatezerbe. És elárulom, hogy nemsokára milliomosok lettünk. Nem telt bele sok idő, alig néhány hét, és jött a százmillió pengős bankjegy, mert az infláció csak fokozódott, annyira, hogy végül még milliárdokkal és billiókkal is megtanultunk számolni. Akkor azonban még csak a százezer pengősöknél tartottunk. Azoknál a százezer pengősöknél, amik csak csekély mértékben enyhítették Gazsi kétségbeesését. Az viszont fokozta, hogy el kell mennie a Gazdasági Rendőrségre, hogy beszolgáltassa a pénzt. Gazsi - vigyázat, újabb vallomás következik! - egyszerűen rettegett a rendőrségtől. Pedig nem volt se tolvaj, se csaló, se betörő, még egyszerű útonálló se, legfőbb élettapasztalata mégis az volt, hogy a rendőrségtől csak félnivalója van. A rendőrök mindig és mindenütt gyanakvással méregették az ilyen rongyos gyerekeket, rögtön lopással gyanúsították, elkergették, az első adódó alkalommal fülön csípték, és az őrszobára cipelték. S hiába jártak az új rendőrök polgári ruhában - mert még nem volt új egyenruhájuk, és a régit nem akarták hordani őneki egykutya volt egyenruhás és civilruhás rendőr. Azonkívül mi az a Gazdasági Rendőrség? Az meg mi fán terem? Olyan rendőrség, amely gazdasági bűncselekményekkel foglalkozik, nem pedig gyilkosságokkal, rablásokkal? Akkor is csak rendőrség. A lábát se teszi be oda. Inkább eldobja ő is a dollárt, mint a valutaüzérek, vagy elégeti, de nem megy oda. Még az se lelkesítette, hogy apunak van ott egy ismerőse, bizonyos Garam rendőr százados, akivel majd előre beszélni fog. Öt még a közrendőrök se érdeklik, nemhogy a századosok.

Garam rendőr százados személye egyedül Gabi érdeklődését keltette fel. Kérdezgetni kezdte aput, hogy honnan ismeri, és milyen bácsi? Olyan ártatlan kíváncsisággal kérdezgetett, mint egy egészen egyszerű kíváncsi kisfiú, csak én aki alaposan ismertem - tudtam, hogy valami titkos célja van ezzel a tudakozódással, helyesebben Garam rendőr százados bácsival. Apu leírta a jó ismerősét. Mondta, hogy nagyon jóvágású fiatalember, angol bajuszos, meg minden. Addig beszélt róla, amíg Gazsi felkiáltott: - Ö volt az! Úgy éljek, ő volt az! A razzián. Az lesittel. - Veled megyek - biztatta apu. - Fehérre moslak, mint nagypénteken a holló a fiát. - Tudod mit? - ütött Gazsi vállára Gabi - az egész őrs elkísér. Jó? És ha ott akarnak tartani, mi megostromoljuk azt a gazdaságit. Ámbár Gazsi úgy vélekedett, hogy amíg sikerül őt kiszabadítani, addig alaposan elrakhatják odabent, de őt már annyiszor elrakták, hogy nagy gyakorlatot szerzett a verés elviselésében. Azért csak menjünk mi is. így történt, hogy másnap díszkísérettel érkezett meg apu társaságában a Csokonai utcába. Mi közben nem töltöttük tétlenül a napot. Még délután, az apu-beszélgetést követően elrohantunk a Délibáb utcába, hogy bizonyságot szerezzünk Rosmeyer úr lebukásáról. D e hasztalan topogtunk a borzongató nyirkos alkonyatban, nem sikerült megpillantanunk Edét meg Beácskát, a pótmamáját sem. Az emeleti ablakok mögött ugyan fény gyúlt, de nem mutatkozott senki, még Erzsi néni, a takarítónő és Beácska kémje sem. Aztán már muszáj volt hazarohanni, mert olyan rohamosan szürkült, mintha sorba oltogatták volna a világ lámpásait. Márpedig sötét este vagy éjszaka még felnőttnek se nagyon volt tanácsos ilyen elhagyatott, ilyen kihalt mellékutcában bolyongani, hát még gyereknek. Míg hazafelé loholtunk, állandóan segélykiáltásokat véltünk hallani, és nem tudtuk eldönteni magunkban, hogy akkor félünk-e jobban, amikor egy lélekkel se találkozunk a kihalt utcán, vagy akkor, amikor feltűnik valaki. Végül mégis eldöntöttük: akkor, amikor a hátunk mögött hangzottak fel léptek. Nem mertünk visszafordulni, hogy megnézzük, ki követ minket. Mert követett. Majd ránk is kiáltott: - Álljatok meg. Várjatok! Megálljatok! Csak éppen azt nem tette hozzá: különben lövök. De mi tudtuk, hogy a vetkőztetők így szokták. Ezt minden újság megírta. Reszketve megtorpantunk, és vártuk a vetkőztetőt. Az mögénk ért. Egy-egy kéz nehezedett a vállunkra, és a vetkőztető megszólalt, mégpedig Simoncsics bácsi hangján: - Gyerekek, gyerekek, mit kódorogtok egyedül? Már egy félórája loholok utánatok, hogy hazakísérjelek titeket. N a gyertek. D e máskor ne mászkáljatok magatokban, annyit mondok . . . Aznap tehát csak annyiban volt szerencsénk, hogy vetkőztető helyett Simoncsics bácsiba botlottunk, vagyis hogy ő botlott belénk. De másnap már igazi szerencsénk akadt. Az egész iskolában elmaradt az utolsó tanítási óra, mert az egész tantestület elment egy konferenciára, amin a demokratikus iskolareform kérdéseit tárgyalták meg. Az ilyen - egyáltalában nem ritka - konferenciáknak nagyon örültünk, m e r t . . . ez nem szorul magyarázatra. Az iskola kapujában Gabi várt rám. Intett nekem: - Utánam.

Megint rohantunk, de legalább nem alkonyodott ránk, mert alig volt dél. Egyenesen a Szinnyei Merse utcába loholtunk. Az iskola elé. Ott még javában folyt a tanítás, mert itt ért a második szerencse. Az, hogy a konferencián csak a mi kerületünk tantestületei vitatták meg a demokratikus iskolareform kérdéseit, míg Rosmeyer Ede másik kerületben - a hatodikban - járt suliba. Nagyon megörült nekünk, amikor meglátott a kapuban, mert sejtelme se volt róla, hogy nyomozunk. Ámbár ki tudja, talán még akkor is megörül, ha sejti. Mert olyan magányos volt szegény. A többiek lökdösődve, rikoltozva, taszigálódva rontottak ki a kapun, csak ő jött egymagában, mint akihez nem szól senki, nincs, aki akár egy hátbavágásra érdemesítené. Valósággal lelkendezett, amikor meglátott bennünket, és olyan dölyfösen nézett szét, mint aki azt mondja: vegyétek tudomásul, hogy nekem is vannak barátaim, és pukkadjatok meg. És tulajdonképpen voltak is. Az egyik én voltam. Együtt baktattunk hazafelé, jó nagy kerülővel a Fasoron át, és jóízűen fecsegtünk. Mi Beácskáról, a kisanyuról és Erzsi néniről, a kémről kérdezgettük Edét, ő meg mindent tudni akart a csapatról, a házról, meg Piri néniről meg Pimpiről, általában mindenről, ami a Cserép utcában volt, van vagy lesz. Már a Bajza utcában jártunk, amikor Gabi csak úgy mellékesen megkérdezte: - Na és mi van a papáddal? Róla nem is beszéltél. - Mi lenne? - kérdezte Ede. - Úgy értem, otthon van már? - faggatta Gabi. - Á , sose jár haza ebédelni. Azt mondja, az üzletfeleivel kell kajolnia. Szerintem azért mondja, hogy jókat ehessen, mert Erzsi néni olyan vacakokat főz, hogy juj. A papám el is küldené, de Beácska nem engedi, mert a kémje. Meg a cinkosa. Nekem elhihetitek. - Szóval akkor nem bukott le - állapította meg Gabi. - Mért bukott volna le? - Mert nagy razzia volt a Tőzsdénél - közölte Gabi. - J a ? - Ede legyintett. - Ne féltsd te az öregemet! Te csak engem féltsél tette hozzá mert Beácska rosszabb minden razziánál, nekem elhiheted. Hát ennyit sikerült kinyomozni a lukas óra alatt. Amiből világosan kiderült, hogy Ede egyre szerencsétlenebb, viszont a papájának, Rosmeyer úrnak kutya baja. Hogyan bújt ki a kutyaszorítóból? Az az ő titka. Arról mi nem tudtunk. Viszont az meg a mi titkunk volt, hogy tovább nyomozunk utána. Arról meg ő nem tudott.

És arról se, hogy Gazsi talán éppen az ő összefeketézett dollárjait szolgáltatta be a mi díszkíséretünkkel a Gazdasági Rendőrségen. Olyan keserves képet vágott, amikor apu társaságában befordult a kapun, mintha fogat húzatni menne - de érzéstelenítés nélkül. Minket a posztoló őr elhessegetett a kapu elől, ezért áthúzódtunk a Népszínház utca túlsó oldalára, ott várakoztunk, amíg végre felbukkant a barátunk, nyomában apuval. Gazsi olyan peckesen lépdelt, mintha már az első menetben kiütötte volna Garam rendőrkapitányt. Ámbár a peckességben meglehetősen akadályozta az a rengeteg csomag, amit a karjában cipelt. S amiből még apu karjába is jutott néhány. Az a gyanúm így utólag, hogy a Gazdasági Rendőrséget egész fennállása alatt nem hagyta el ilyen diadalmenet. Volt azokban a csomagokban minden a világon, ami csak kellett, kivéve talán a szenet és tűzifát. Arra Gazsinak úgyse volt szüksége, mert - ezt nem vallotta be töredelmesen a rendőrségen - azt már beszerzett. Gerenda alakjában. De volt cukor meg zsír, liszt meg konzervek, egy kis csokoládé, egy kis tea és rengeteg élmény, bár azt nem a karjában, hanem a fejében hozta Gazsi. Lelkendezve mesélte, hogy Garam rendőr százados milyen barátsággal fogadta aput, de az ő kezét is megrázta, mert rögtön megismerte, hogy ő volt ott a razzia hálójában a legkisebb halacska. Átvette a dollárokat, aztán vállon veregette, és derék embernek nevezte. Őt. Egy rendőr. Nem is közönséges rendőr, hanem százados. Ügy látszik, ez mégis más - rendőrség. Még azt is mondták neki, hogy csak egy kis kitartás, meglátja, minden jóra fordul majd, igenis, felépítjük az országot, és először rendes életet, azután jólétet teremtünk, de ehhez az kell, hogy megszilárduljon a pénz, véget érjen az infláció. Az pedig nem megy, amíg a spekulánsok, üzérkedők, feketézők és árdrágítók szabadon garázdálkodhatnak. Eztán még azt is mondták, hogy becsületességéért jutalmat érdemel. (Gazsi ekkor egy kicsit elpirult, mert nem egészen magától volt becsületes.) És mindenből adtak neki, amit a feketézőktől, meg árdrágítóktól meg árurejtegetőktől elkoboztak. Még sót is, ami aranyat ér. Gazsi csak nem vallhatott pedig egyelőre sincs dutyiban

azt fájlalta, hogy nem tettek fel neki keresztkérdéseket, és így rá Rosmeyer úrra, pedig azt is biztosan elkapták a razzián. Mi nem árultuk el, hogy Rosmeyer úr vígan éli világát, esze ágában csücsülni, tehát folytatni lehet ellene a nyomozást.

Diadalmenetben kísértük hazáig a nap hősét; egyedül úgyse bírta volna cipelni a rengeteg mindent. A kapuban megállt, és búcsúzkodás helyett mindent meg akart osztani velünk. Elsősorban Gabival, aki nélkül nem került volna soha Rosmeyer urat követve a Tőzsde mögé, a razziába. Másodsorban velem, mert apu nélkül megtartotta volna a dollárokat, elkezd velük spekulálni, ami szégyen és gyalázat, és előbb-utóbb lebukik, mint valami közönséges bűnöző. így pedig valósággal dúskálhat. Mindenáron ránk akart tukmálni a kincseiből, alig tudtuk lebeszélni. Végül mégis ő kerekedett felül. Eszébe jutottak a csöppsefcsikek. Meg az, hogy tejport is kapott. A z pedig csecsemőknek való. E z világos. Kénytelenek voltunk a tejport elfogadni a csöppsefcsikek számára, és a Cserép utcáig törhettük a fejünket, hogy mit füllentsünk a tejpor származásáról. Végül nem kellett semmit füllenteni. Sefcsik néni úgy megörült a kincsnek, hogy esze ágában se volt kérdezősködni az eredete felől. így sikerült megőrizni a titkunkat. És a nyomozás folytatódhatott. - VÉGE -

PAK0L1TZ

ISTVÁN

KÉT

Szél

Kujtorogva-tekeregve jár parkokba és terekre, megrázza a bokrokat, kunyerál és fosztogat; a rekettye aranypénze esőzik a kötényébe; az útszélre kiállva a jegenyét cibálja; jegenyefa ezüstpénze pilléz-pörög erszényébe; cigánymeggy bronzdénárja, sombokor rézpetákja, galagonya vasfillérje, vadribizli nikkelpénze, akác girhes garasa, bodzabokor tallérja csurran-csöppen kalapjába, - s aztán usgyi héthatárba: megvesztegeti vele a jégcsapszívű Telet.

VERSE

Bíbic

Iribic, csiribic biribic, csizmát kapott a bíbic; dédöregapja vásállta a híres paksi vásárba; méretre nem gondolván, csak úgy gondolom-formán. Az unoka menten fölpróbálta, icipicit bőnek is találta: jól belecsusszant, sipákolt, épp, hogy a füle kilátszott; a dédapja azt mondta: ,,maj belenyősz, ebadta!" Nőtt is a bíbic, abbiza, de még nagy volt a csizma; a szószátyár szomszéd szárcsa azt locsogta egyre-másra: „Három ízben mártsd a vízbe; úgy összemegy, majd megládd, akár a Samu-nadrág."

Bikfic bíbic indult hát, a Dunáig meg sem állt; csizmásan a vízbe gázolt; és még kettőig se számolt: bugyborogva, gurgulázva folyt a víz a csizmaszárba; húzta volna kifele, de még több víz ment bele; végtére a víz súlya a csizmáját lehúzta, ő maga - még ez a jó kievickélt valahogy. „Csizmám vigye a fránya víz - így szólt biribic kisbíbic és ha újat, pászentosat nem rendel az Esztéká: így mászkálok, elcsászkálok hóttomiglan mesztélláb."

Beke György

Rigó a kalitkában

Nincs valakinek egy eladó rigója? Jó pénzt kínálok érte. Nem rigópár kellene, csak egyetlenegy rigó, szabályszerű énekes madárka: a háta szürkésbarna, a hasa rozsdás színű. Más ismertetőjele nincs. Legalábbis az én emberi szemem nem látott más, külön jegyet rajta. Vajon ők meg tudnak-e különböztetni minket, embereket? Felismerne-e az én szökevény rigóm, ha önként visszatérne a fogságába? J ó gazdája voltam, ha csak néhány napig is. Szerettem. Vagy a rigókat nem érdekli a gazdájuk szeretete? Visongó, kotnyeles madárka volt. Hajnalban ébredt, bekiabált a csendbe, hogy felkelt a nap: ébredni, emberek! Ha nem kapott eledelt, vagy a csuporból kifogyott az ivóvíz, némán és megbántottan gubbasztott a kalitka sarkában. Mintha szégyellte volna kérni az ételét és italát. Kijárt ez neki, a kalitkák lakóinak kijár. Nagylelkűek vagyunk hozzájuk. Elfogadta a gondoskodást, de soha nem kérte. Mikor a kendermagot tenyerünkből belepörgettük a kalitkába, felröppent a felső hintájára, mintha nem is venne tudomást arról, hogy ételt hoztunk neki. Nem ugrott nyomban a magért - kipróbáltam, egy napig éheztettem - , még éhesen sem ugrott, előbb méltóságteljesen himbálózott egyet, várt egy keveset, felénk pillantott, aztán úgy szállt alá, mintha véletlenül tenné. Szemérmes állatka. De ha nem láttuk, mohón kapott az étel után. Önmagától már nem szégyellte az éhséget, a kiszolgáltatottságot. Talán hajdani szabad, vad őseinek az ösztöne maradt meg benne (mert az ösztön néha erősebb magánál az állatnál is), a szokás, amit a végtelen természet oltott beléjük, s ami olyan egyszerű, hogy egy madár is fel tudja fogni: az eledelt és az italt mindenkinek magának kell megkeresnie. Ha éhes a rigó, ha szomjas a rigó a kalitkában, fogolyéletének biztonságérzetét nyomban elveszíti - a fogságban is kialakul valamiféle biztonságérzet, gyávák menedéke - s csak tétlenkedik tanácstalanul. Pedig értelmes, okos madár. Hiszen lám, megtanulta, felismerte, hogy gazdái az énekéért tartják, vidám kedvéért gondozzák. És énekes természetét a fogságban is megőrzi, a kalitka rácsai csak a repülésben korlátozzák. Béklyókkal is lehet énekelni. Énekkel fizet az ételéért és az italáért, azért, hogy nem felejtik kint éjszakára az erkélyen, bent a szobában a kalitkát esténként betakarják, hogy a villanyfény ne bántsa a madár szemét. Emberi módra igazán mindent megtesznek azért, hogy kényelmes élete legyen a kalitkában. Énekel hát reggelenként: ami őseinek jókedvű játék volt, párjahívó epekedés, veszély-jelzés vagy fájdalom-kiáltás, számára kötelesség lett. Fizetség. Napi törlesztés a kendermagért és a friss vízért. Szomszédaink néha kihívtak az erkélyükre, hallgassuk csak: szebben énekel a rigójuk, mint a szemközti fákon ülő szabad társai. Ilyenkor talán önmagát is vigasztalta a madárka? Ösztöneiből százszorosan szakadt ki a fájdalom és epekedés? Ilyen rigó kellene nekem! Kalitkai életbe beleszokott, okos, szelíd madárka. Nem szeretném, ha szomszédaim észrevennék a kényszerű cserét. Fiam vitt bele a bajba. Csak a gyermekek képesek ilyen ostobaságra tizenéves korukban, mikor még nyers és kegyetlen bennük a durvaság, de őszinte, kitárulkozó az érzelmesség.

Kölcsönbe kaptuk a rigót, kalitkával, kendermaggal és azzal a szíves kéréssel együtt, hogy őrizzük, gondozzuk, amíg nyári szabadságról hazatérnek. Jó szomszédtól nem tagadhat meg ilyesmit az ember. Egyik erkélyről a másikra költözött át a madárka, még emeletet sem változtatott. Szomszédunkhoz is ugyanaz a vén cserefa néz be, mint hozzánk, a rigó talán fel sem eszmélt a változásra. Nem mutatott semmilyen idegenkedést irántunk. Hajnalonként kötelességszerűen visongással, jókedvvel költött. A kendermagot szemérmesen szemelgette továbbra is, oda-odakapott, mintha véletlenül tenné, félreugrott, majd megint vissza a kalitka földjére szórt magokhoz. Fiam az erkély ajtaja mögül leste, a rigó talán észrevette, játszott vele, bújócskázott - a kalitka rácsai mögött. Fiam belement a játékba, a kalitka szélére, a rácson kívül szórta le a kendermag egy részét. Vajon meddig tud kinyúlni a csőrével? Takarékos madár volt, előbb a rácson kívül esett magokat akarta felcsipegetni, mintha féltené őket. Jó ösztöne volt, egyszerre ismeretlen rigók jelentek meg az erkélyen, megtelepedtek a cementkorláton, le-lecsaptak a kalitka peremére, a kendermagra. Talán a szemközti cserefáról szálltak ide, talán messzibbről. Megérezték volna a kendermag illatát? -

Biztosan a mi rigónk hívta ide őket - vélekedett a fiam. Miért hívta volna? Unja magát egyedül. És miként hívta volna? Tudnak beszélni egymással. Hogy mi ne értsük meg.

Másnap azzal fogadott, hogy ért már valamennyire a rigók nyelvén. Fliszen ő már írni is megtanult, tudja a szorzótáblát, hol állnak ettől a rigók! A madarak nyelvét ne tudná megtanulni? Be is bizonyította. Ha a csirkék csipegését utánozta - nagyanyjánál hallotta falun - a rigó a felső hintájára röppent fel, a sziszszentésre behúzta a csőrét, mintha valamitől félne, füttyentésre pedig a kalitka ajtaja felé libbent. . . - Hogy tanultál meg a rigók nyelvén? - évődtem a fiammal. Komolyan vette, azt felelte: - Semmi az egész. Csak jól oda kell figyelni. És úgy nézett reám, fölényesen, hogy én hiába próbálnám, úgysem tudnám ezt utánacsinálni. Tíz nap volt még hátra szomszédaink szabadságából. Fiam mind szomorúbban emlegette, hogy a rigót hamarosan vissza kell adnunk. Veszek neki egyet, vigasztaltam. - Hátha az nem fog tudni beszélni! - Mindegyik rigó éat a rigók nyelvén, fiam. Láttad, hogy idegyűlnek a cserefáról is, a kalitka köré, beszélgetnek egymással. - Ezekből akarok egyet. Már ismerem őket - követelőzött a fiam. - Ezekből nem lehet. Szabad madarak. Nem tudnád becsalogatni őket a kalitkába. Fiam szemén láttam, hogy nem hisz nekem. Másnap délben nyitva volt a kalitka ajtaja. A madár sehol. Pedig a kalitka alja tele kendermaggal, a csupor színültig friss vízzel . . . - Kiengedted? - támadtam a fiamra éktelen haraggal. megőriztük a szomszédaink rigóját! 4 n

Na, mi szépen

- Visszajön. És hoz egy társat magának.. Azok közül, akiket már ismerek. - Miféle összevissza?

ostobaságot

fecsegsz

- Megígérte nekem. Kétszer is megígérte, mielőtt kiengedtem. Idegességemben nevetni kezdtem. Velem derült a fiam is. Erősítgette, hogy ha estig nem jön vissza a rigó, ne vegyem meg neki a megígért biciklit, vagy verjem meg, csináljak vele, amit akarok. Késő éjszakáig az ablakban állt, az erkélyt leste. Hagytam, hadd tanuljon . . . mit is? Persze, szófogadást! Reggel olyan fáradt, törődött volt, megijedtem tőle. - Nem jött vissza. Becsapott. Hálátlan madár, Hiába etettem . . . Mind ezt motyogta. S nekem mind jobban fájt ez a morgás. - Ha nem hagyod abba, csakugyan megverlek! - ripakodtam reá. - Megverhetsz, ha akarsz. Nem jött vissza a rigó. - Azt képzelted, hogy vissza fog jönni? - Megígérte. - Vissza, a kalitkába? - Mindig megetettem . . . E z jobban bántott már, mint a rigó szökése. Fiam kedves, naiv, ártatlan rabtartó szemlélete. - Te . . . te . . . inkább választanád a kalitkát? Nagyra nőtt szemmel bámult: hát ő is lehetne rab, nemcsak a rigó? Soha nem gondolt erre. Tekintetén láttam a megborzongást. Egy hét múlva hazaérkeznek a szomszédaink. Nincs valakinek egy eladó rigója?

Kél szép lovam

KISS

BENEDEK VERSEI

Almásderes az éjszaka, almásderes. Cseng a csengő - csengőszava csillagrezes. Csillagrezes csengőszava engem keres. Sárga csikó a nappalom, sárga csikó. Sugaras csikólábakon tűz a patkó. Zöld nyárfalomb a patanyom, körém futó. Fél szemük van de az arany, foguk ezer, de fele tej, fele agyat. Gyöngyharmatot hersegtetnek, deret-darát ropogtatnak, harmadiknak húst harapnak engem falnak harmadiknak!

Anyám vasal Gyolcs havakba gyöngycseppeket hint, táltosa havat, gyöngyöt ropogtat: hómező, ropog a keményített ing, porlik a gyöngy, lesz homlokán csillag. Kötőféken tipródó táltos, villanyvasaló, anyám lova: csikókorodban parázson tartott lóként se rúgd meg kezét soha!

Két szép lovam

Bálint Tibor

Ha fát vágtak volna is a hátamon

Már leérettségiztem volt, amikor édesapám behívott magához - mesélte Simoni bácsi, a híres asztalosmester a nemzetközi bútorkiállitáson, ahol saját vállalatát képviselte. - Édes fiam, itt a pillanat, hogy eldöntsd, mi akarsz lenni: orvos, mérnök vagy főhivatolnak. Bármit választasz is, nem lesz könnyű dolgod, mert vékonypénzű ember vagyok, de éjt nappallá fogok tenni, és ha kiköhögöm a lelkem, akkor is tovább taníttatlak. így szólt, és köhögni kezdett. Halkan, de folytonosan köhögött, mintha máris kezdene elszivárogni belőle az élet. Néztem sápadt arcát, tintapecsétes kabátját. Kishivatalnok volt, levegőtlen irodaszobában, hatalmas aktahegyek tövében körmölt naphosszat. Szerettem volna örömöt szerezni neki, de csak ennyit mondtam: - Én asztalostanulónak szegődöm el. - Asztalosnak?! - ugrott fel édesapám, és oldalt dűtve nyújtotta elém a fejét, mintha a kicsiny ablakon, amely mögött ülni szokott az irodában, valamelyik kérelmező gonosz szavakat hajított volna neki. - Mondd, te meghibbantál? Azért kínlódtam veled, taníttattalak? Nagy cirkusz volt nálunk aznap. De hát hol van előírva, hogy egy asztalosnak fajankónak kell lennie?! Hogy megárt neki az érettségi, vagyis az, ha ért a köbözéshez, területszámításhoz, fizikához? Annál inkább művésze lesz mesterségének! É s miért alsóbbrendű egy asztalos a kishivatalnokhoz viszonyítva, aki még szabad idejében is kérvényeket ír pár krajcárért, és mindig ugyanazt ismétli: „Alázattal fordulok a tisztelt hatósághoz".

i ->

így dühöngtem magamban, de ahelyett, hogy sértegetni kezdtem volna szüleimet, igy szóltam: - Gondolják meg: én olyan bútort fogok elővarázsolni, hogy megelevenedik körülöttem a történelem. Még azt is látni fogom, amint például Napóleon belesüpped az általam tervezett székbe! Édesapám rám se nézett, hanem valahonnan a sűrű szomorúság aljáról intett, hogy elment az eszem. Édesanyám azonban hirtelen felugrott, kendőt kötött, és elsietett otthonról. Mikor visszatért, közölte, hogy már másnap beállhatok inasnak Bajka Jánoshoz. A kisöreg ismerősünk volt, de én nemigen kedveltem. Érdes konyhaasztalokat, bicegő székeket tákolt össze. Járvány idején viszont csak koporsókat készített, és a telepi gyerekek hangosan kacagtak, amikor látták, hogy Bajka belefészkeli magát egy-egy ilyen sötétre mázolt ládába, s úgy ellenőrzi, vajon kényelmes lesz-e a halottnak. Mégis beálltam hozzá, s talán épp azért, mert sejtettem, hogy vele akarnak elriasztani a szakmától. Édesanyám a lelkére kötötte, hogy még enni is csak olyasmit adjon, amitől émelyedem. Es az öreg gyászhuszár mindjárt ebédkor azt mondta: - Ha kell, ha nem kell, egyéb nincs, csak A kelkáposztával engem ki lehetett volna azért is megettem, s ettől kezdve mindennap. a tetejébe a gazda, mintha ezzel is ingerelni a kutyáját:

sós vízben főtt fürtös kelkáposzta. kergetni a világból, de most csak Pedig ízetlen, zsírtalan étel volt, és akarna, épp ilyenkor szólította elő

- Polli, tessék meguzsonnázni! - parancsolta. A sintéreknek való drótlábú hitványság valahonnan előhúzott egy gyönyörű tyúktojást, leejtette a konyha cementjére, s utána fölnyalta a sárgáját meg a fehérjét, miközben én irigykedve pislogtam. Nappal a koporsókat cipeltette velem az öreg, éjjel rengő horkolással aludt a közelemben, máskor rámüvöltött, hogy kétbalkezes vagyok, mert tudta, hogy ezzel bánt meg a leginkább. - Szaladj el tőlem, komám! - mondta végül. agyongyötörlek! É n azonban nyugodtan feleltem:

Gonosz ember vagyok én,

- Ha fát vág a hátamon, akkor is maradok. Szeretem ezt a mesterséget. Gyönyörű mesterség. - Tán csak nem? - nevetett Bajka, de aztán egyszeribe ismét begorombult. Mit hergelsz ilyesmikkel? - kiáltott rám. - Azt hiszed, nekem nem voltak álmaim? Azt hiszed, én imádom az egybeszabott asztalokat meg bicegő székeket? Csak dühömben fuserálok, komám, ha éppen tudni akarod. Igen, dühömben, mert látom, hogy az emberek még nem értékelik eléggé a szépet! Mikor látta, hogy meglepődésemben elsápadok, jóságosan belémkarolt, és kicsiny szobába vitt, amelynek a falán álomszép bútorok rajzait pillantottam meg, mintha nem is embereknek, hanem tündéreknek tervezte volna azokat. Másnap nekiálltunk a munkának, és én holta napjáig nem váltam meg a jóságos öregtől, aki most már dühében is megtanított a szakma minden titkára mesélte Simoni bácsi, majd így fejezte be. - Valahányszor a magam kínlódására gondolok, elcsodálkozom sok mai fiatalon, aki a legszebb szakmát is könnyedén megtanulhatná, s mégis mindenáron tintanyaló akar lenni.

Grimbuszdombi fák között - a nagy balhé kiütött! A kastélyban jártomban - jól láthattam, mi hol van.

A Grimbuszdombon

Csirke - a csirizbe. Kulimáj sz - a grízbe. A szappan - fuldoklik a paplanban. A és egy élén hegyes szög - atűküszöb tüsszög. A torta - a borba. A bor - a lavórba. Kecske és a kecsege - kugliznak a kredencbe. Fokhagyma - a csilláron otthagyva. A tehén - a hercegnő fekhelyén. A pelyva - mindenütt, ahol hely va (n). A dió, a szerecsen - vigyorog az ereszen. És a macska, ajaja - tornászik az olajba.

A gazda ahogy megjött - pipára meglepődött. . . . Dong . . . dong . . . a fakolomp . . . - „Ördögjárta Grimbuszdomb! Szörnyű nagyot csuklott. . . - S kiverte a huppotü!

Grimbuszdombon

A varázsló Korintha

James Krüss

( groteszk)

Élt egy picinyke varázsló:

Ö rózsás hajfürtökről írt

Kori, Koré, Korintha.

Szőni, szőné, szonettet. . .

A tintatartókban lakott

D e ahogy kész lett a szonett

S varázsszere a tinta.

- A rózsák répák lettek.

Ha vele írt leveled tán

Kacaj rázza a varázslót

Gori, goré, goromba,

Kori, Koré, Korinthát.

Varázsereje közbeszólt

Átússza a tintatartót,

- S más lett leveled nyomba'.

S szippant egy fél pint tintát.

Fortunát császár írta ezt

így írt Steinberg kereskedő

Dühi, dühé, dühöngve:

Bremi, Bremé, Bremenből:

„ A kölyök, aki kigúnyolt

„Kedves fiam, Dániában,

- Azt azonnal börtönbe!"

Hát a pofádon van bőr?"

Ám olvassák a levelet

S ahogy a levél készen lett

Gyönyi, gyönyü, gyönyörrel:

Nagy dirr, nagy derr, nagy dúrral

„ A kölyök, aki kigúnyolt

E z állt benne: „Kedves Fiam!

- De gyönyörűen versel!"

Pénzt küldök Walter úrral!"

Kacaj rázza a varázslót,

Kacaj rázza a varázslót,

Kori, Koré, Korinthát,

Kori, Koré, Korinthát.

Átúszta a tintatartót,

Átússza a tintatartót,

És ivott egy kis tintát.

S rá hörpint egy pint tintát.

Egyszer azt írta Archibald

K i nem hiszi s nem tud ezen

A kill, a köll, a költő:

Kaci, kacé, kacagni,

„ A rózsák története itt

Tudja meg, - ebben ő hibás

Pajzán színeket öltő."

És az is fog maradni!

TAMKÚ

SIRATÓ

KÁROLY

FORDÍTÁSAI

Kincskereső

Bakó Agnes

Mindig akad egy...

Én már akkor tudtam, hogy baj lesz idén a föcivel, amikor az új földrajztanár rám nézett. Belépett az osztályba, fellépett a dobogóra, és azt mondta: - Göndör Ödön vagyok. Az új földrajztanár. Aztán, mintha egyenest nekem mondaná, rám nézett. Persze, az embernek általában azért van szeme, hogy nézzen . . . Mégpedig arra, akire akar . . . Még akkor is, ha az illető tanár. Tavaly Ilonka néni tanította nekünk a föcit. Á ! Ilonka néninek valósággal szokása volt rám nézni órák alatt. Többször is! D e sosem lett zrí. Egyszer bizalmasan el is beszélgettünk. Akkor megnyugtattam, hogy azért én figyelek. Sőt, belőlem is földrajztanár lesz egyszer, mert imádom a föcit. Én ezt igazán komolyan gondoltam. Ilonka néni nem tudom mit gondolt, mert ezután is egyre, sőt egyre gyakrabban pillantott arrafelé, ahol én ültem. Engem már nem is zavart. Viszont az új földrajztanár tekintetében volt valami nyugtalanítóan gyanús. Szemöldökét magasra húzta, a szája sarka meg lefelé húzódott, és olyan kis apró rángások hogyishívjákoltak az arcán, meg a szeme körül. Esküdni mertem volna rá, hogy a nevetéssel küszködött. Ezt onnan tudom, hogy így van, mert nekem is rángatózott. Nekem akkor már úgyszólván mindenem rángatózott: a gyomrom, a tüdőm, de főként az ádámcsutkámat birizgálta a nevethetnék. Persze, csak befelé. Kifelé mindössze egyetlen hangot adtam. Valahogy így: - Pfüszzzzzz! . . . Ezért is nézett rám a földrajztanár. Aztán szép nyugodtan lelépett a dobogóról, s lesétált a negyedik padsorig, ahol én ülök, természetesen. Azaz, akkor még álltam éppen, mivel állva maradt az egész osztály. És állt az új földrajztanár is: Göndör Ödön . . . és teljesen kopasz volt. És fénylett a fejebúbja. É s magas volt. És sovány. Pedig mostanáig én mindig csak kövér Ödönökkel találkoztam. - Mindig ilyen jókedvű vagy? - kérdezte. Én akkor már teljességgel megzavarodtam. Aki még nem volt így, az nem tudhatja, de ez olyan, mintha rosszat álmodna az ember. Én tudom. Becsszóra, én már nem is pislogtam. É n már csak néztem. Néztem, és vigyorogtam, mint a mosolygó Buddha a múzeumban. Csakhogy egy Buddhának nincsenek rekeszizmai, és nem rázkódik, ha fojtogatja a nevetés. Nekem többféle izmom is van, sajnos. És rázkódtam. Mintha konnektorba dugtak volna. É s Göndör tanár úr is rázkódott; csakhogy ő másként. Mert egy szobor mindenkire büntetlenül vigyoroghat, egy diák viszont nem. Különösen nem a földrajztanárra. És az egész nyamvadt osztály állt. Állt, néma csöndben. Ezekben szemernyi emberség sincsen. Most röhögnének! Igaz. Ezek azt sem tudják, min kéne most röhögni. Mert Göndör tanár úr már érti. Szűkebbre húzódott a szeme. Ö befelé

már mulat magában; és tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja, hogy harminchat srác közül egyedül nekem van humorérzékem. Persze ez iskolai viszonylatban nagy illetlenség, de azt is tudja, hogy már bőghetnékem van attól, hogy amióta a nevét megmondta, egyhuzamban vigyorognom kell. És akkor, váratlanul Göndör Ödön - aki vigasztalanul és teljesen kopasz - , végigsimított a koponyáján. -

Hogy hívnak? - kérdezte ö. Pusztai Pál - mondtam én. Minek készülsz? - kérdezte ő. Földrajztanárnak - mondtam én.

- Ezzel a névvel? - kérdezte ő, mire én abbahagytam a vigyorgást, mert mostanáig meg voltam elégedve a nevemmel. És az osztály még mindig hülyén állt. Állt, egész addig, amíg Göndör tanár úr azt nem mondta: -

Leülhettek.

Akkor leültek. Mint a bárányok. És mindenki engem figyelt, mivel mindenki biztosra vette, hogy az idén sok bajom lesz még a föcivel. Én is sejtettem sajnos. De nem úgy, ahogyan ők. Még azon az órán elhatároztam, hogy most már csak azért is földrajztanár leszek. Igenis! Mégpedig ezzel a névvel, hogy: Pusztai Pál. De miért mondta Göndör Ödön tanár úr, hogy: ezzel a névvel?! Elképzeltem magam a dobogón, úgy, ahogyan ő ma meghajolt, és azt mondtam: - „Pusztai Pál vagyok. Az új földrajztanár." És akkor egy srác elvigyorodott. - „Pfszzzzzz!" . . . - mondta, én meg gondolkoztam, hogy miért is mondta ezt? És hajtogatni kezdtem a nevemet: Pusztai Pál . . . Pusztai-Pál. . . Pusztai . . . „pálpusztai!" . . . És megdermedtem. Göndör tanár úr éppen akkor hajtotta be az osztálykönyvet, amikor felugrottam. - Megvan, tanár úr! - kiáltottam. - Igenis! Ezzel a névvel. - Persze - mondta ő. - Ki-ki a saját nevével! - és nevetett. És, amíg ő a geocentrikus és heliocentrikus világképről magyarázott, én arra gondoltam: milyen jó lenne, ha a szülők sok mindent előre tudnának! Például: ha Göndör tanár úr szülei előre tudták volna, hogy a fiukból valaha tanár lesz! És, hogy tanár korára sima és fényes koponyával így kell bemutatkoznia egy új osztályban: Göndör Ödön! - mert mindig akad egy a srácok közül, aki kiszúrja az ilyeneket. És biztosan akad akkor is, amikor egy másik - teljesen új - földrajztanár áll majd a dobogóra, ezzel a névvel: „ P Á L P U S Z T A I " . . . Vajon mi lesz a neve annak az egynek, aki vigyorogva mondja majd erre: „Pfüssszzzzz!" . . .

A Kincskereső Weöres Sándornál

Próbaképpen azzal köszöntem rá néhány gyerekcimborámra: ,,Harap utca bárom alatt | megnyílott a kutya-tár, \ síppal-dobbal megnyitotta ] Kutyafülű Aladár." Jó páran tudták folytatni, rázendítettek a refrénre: „Kutya-tár! kutya-tár! Kutyafülű Aladár!" Volt köztük, aki az egész verset tudta, de szerzőjére nem emlékezett. Óvodában, iskolában sok ilyen csengő-bongó szép versét fújják a gyerekek Weöres Sándornak. Olyan szeretettel, mint az ősi mondókákat, amelyeket évszázadok csiszoltak mai formájukra. Ti is biztosan tudnátok folytatni, ha rákezdeném: Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragost, don don diridongó . . . Na, ugye! Ezt is Weöres Sándor írta. Nektek. Most hát tartsatok ti is a Kincskeresővel - látogatóba indulunk a költőhöz. Weöres Sándor szép kertes házban lakik Budán. Sárga madár villan a lomb közt, feketerigó tipeg a bokor árnyékában, fehérmellényes harkály krampácsol a faderékon. A szomszéd kert sövénye mögül öblös kutyaugatás jelzi, hogy jöttöm nem maradt észrevétlen. Weöres Sándor, míg frissen, fiatalosan kihajtott ingben jön a kapu felé, odavet néhány kedves, nyugtató szót a láthatatlan állatnak. - No, Baldán! Jól van, Baldán! - valami ilyesfélét mondhat a derék négylábúnak. A kutya elhallgat, mint aki megértette. A költő kaput nyit, kezet nyújt, beljebb kerülünk a házba. A tágas nappaliban Károlyi Amy költőnő fogad, Weöres Sándor felesége. A Tarka forgó című gyerekverskötetet együtt írták. E z a ház - közös alkotóműhelyük is. Mégse a versekről - a kertről, a madarakról, a természetről beszélgetünk először. Elmondják, hogy se kutyát, se macskát nem tartanak - pedig szeretik őket. Választani kellett, s ők a gyöngébbeket, az oltalomra szorulókat választották. így most a szárnyasoké itt minden. Ma egy kis harkály úgy fürdögetett az őszi fényben, a csordogáló kerti csap alatt, mint valami forrás vizében. Folytassuk az ismerkedést ott, ahol általában elkezdik: a névvel. Weöres-nek írjuk, de a költő Vörösnek ejti. Legyen az a mérvadó számotokra is. - Sándor bátyám, te annyi szeretettel írsz tájakról, városokról. Mondanál nekünk valamit a szülőföldedről. . . - Szombathelyen születtem, Csöngén nevelkedtem. Csönge egy kemenesaljai falu, a Rába völgyében, a dombvidék és a síkság találkozásánál. A táj változatos, és - legalábbis nekem - gyönyörű. Odalátszanak a kőszegi hegyek, tiszta időben derengenek az Alpok is. Itt éltem, s ha ma kimondom, hogy Laponyás - előttem a Rába-völgy egyik lapos, mocsaras része. Ha azt

mondom: Lánka, egy kis patakra emlékezem ott. Az egyik magaslatnak Cser a neve, bizonyára sok cserfa volt rajta valamikor. Alig maradt hírmondó belőlük. - E z egy tündérien szelíd táj - ecseteli Károlyi Amy - azt hiszem, nélküle nem született volna meg egy sereg szép természeti kép. Az olyan versekben, mint például a Galagonya. - A gyerekeket biztosan nagyon érdekelné: milyen volt a gyermekkorod? - Rengeteg állat volt a faluban, lovak, tehenek, birkák, disznók alkalomadtán én is pásztoroltam őket. Jártam a határt, akár a többi falusi gyerek. Emlékszem, apám szőlőjében kavicsot szedegettem, megszámlálhatatlan sokat dobáltunk ki, hogy javítsuk a földet. A kavicsból aztán szőnyeget terítettünk az utakra, mert nagyon sárosak voltak. - Hogyan, mikor kezdtél verseket írni? Mi adott hozzá kedvet? - Édesanyám sokat olvasott, nemcsak magyarul - németül, franciául, angolul is - ő szerettette meg velem a könyveket, az irodalmat. Már négyéves koromban megtanultam írni, nem sokkal később már saját verseimmel is előálltam. Az elsőt neki mutattam meg. Ö nagy rokonszenvvel nézte a költői pályát, segített, biztatott. Apám inkább azt szerette volna, ha gazdálkodó lesz belőlem. Egyébként magam se készültem tudatosan a költőségre; hol mechanikus akartam lenni, hol matematikus, máskor meg újságíró, tanár. - A mi olvasóink - már az idén vagy pár év múlva - mind pályaválasztás előtt állnak. Mit üzensz nekik, milyen tanulságot? - Minden olyan tevékenység, amiből lesz valami, ami ad valamit az embernek, egyforma értékű. A vers meg a szövet meg a vasöntvény meg az új gép egyaránt fontos a társadalomnak. Szerintem egy fiatal számára leglényegesebb: úgy tudja formálni, fejleszteni önmagát, hogy mindig önmaga maradjon vagyis a benne rejlő legértékesebb tulajdonságokat, legjobb képességeket bontsa ki. Weöres Sándornak jó néhány gyerekvers-kötetét tarthatjuk számon. A Gyümölcskosár (1946), a Bóbita (1955), a Tarka forgó (közös kötet Károlyi Amyval, 1958), Gyerekjátékok (1965), a Zimziz'im (1969). Prózai munkái: Bolond Istók (kisregény), Dolgosi és Lustási (mese), Csalóka Péter (gyermekszíndarab, 1955). - A Ha a világ rigó lenne című, 1973-ban megjelent köteted egész gyermekköltészetedet felöleli. Hogyan, mikor születtek meg ezek a verseid? - Ezek nagyon egyszerű dolgok, én ujjgyakorlatoknak, ritmikai tanulmányoknak nevezem őket. Játék-akkordok. Nem kötődnek egyetlen életszakaszhoz - fiatalon éppúgy írtam ilyeneket, mint 40-50 éves koromban. A Száncsengő például tizennyolcadik évemben született, a Haragost meg negyvenéves koromból való. A Weöres-verseket a felnőttek is gyönyörűséggel hallgatják-olvassák. Nincs korhatáruk felfelé-lefelé ezeknek a gyöngyszemeknek - mert igazi versek. Az jut eszembe róluk, amit a zeneszerzésről mondott valaki: „senki sem lehet túl nagy ahhoz, hogy gyerekeknek komponáljon - sőt, azon kell igyekeznie, hogy elég nagy legyen hozzá." Weöres elég nagy költő ahhoz, hogy a gyermekköltészet virtuózaként becsüljük. - Sok versedet meg is zenésítették. - Valóban sokat. A zeneszerzők állandó tananyagai ezek, egyik jobban sikerül, másik kevésbé. Kodály két nagyon szép kórusa a legemlékezetesebb nekem; amiket az ,,Öregek" és a „Norvég lányok" című versemre írt.

Ezek a legnagyobb építésűek, hangzásban, ritmusban ezek illenek legjobban össze a szövegekkel. - Úgy tudom, feleségeddel együtt sokat utaztok. Mesélnél erről valamit? - Hát igen: az európai városoktól Sanghajig, San-Franciscóig sokfelé jártunk. Az utazás nagyon érdekes dolog, szép vívmány, hogy az ember legyőzi a távolságot. De hadd tegyem hozzá: sokszor a leghosszabb útról is kevés élménnyel térnek vissza emberek. Nincs rá módjuk, hogy át is éljék, amibe egy kis időre belecsöppentek. - Meggyőződésem - tűnődik tovább a költő - , hogy egy jó kerékpár-kirándulás idehaza, egy húsz-harminc kilométerre levő dombra vagy folyóhoz, tóhoz, sokszor többet ér, mint ha a papa külföldre viszi a fiacskáját. - Mi az, amiről még szívesen beszélnél a Kincskereső olvasóinak? - Nem szeretem a sablonokban való gondolkodást. A tizenéveseknek is csak ezt tanácsolhatom: gondoljanak a miértre, az okokra, igyekezzenek önállóan gondolkodni, új felismerésekre törekedjenek, ne fogadjanak el minden kész mintát, formát, rögződött szokást. Válogassanak: irodalomban, magatartásban, sorsuk alakításában legyenek igényesek. - Végezetül egy nagy kérés: irnál-e befejezésül egy-két sort, esetleg egy rövidke verset a Kincskeresőnek? - Szívesen. SIMA1 MIHÁLY

Weöres Sándor

Téli képek 1. A lombos fa lombtalan, megdermedt a Mátra, mégis zöldell télen is a fenyőfa sátra. 2. Parttól partig

vastagon

befagyott a Balaton. Jégen pengő harsanás: kanyarog a rianás. 3. Nem táncol a Duna

babja,

síkos jegét láb tapossa, átsétálunk bíd nélkül ma Visegrádról

4. Az Alföldön

Nagymarosra.

kevés a tűzifa,

csak az akác tüskéi, bogai. Télen hogyha fázunk, mint a szegényember 5. Somogyban dér hull a

dombtetőre,

kopog a kórón a varjú csőre.

összebújunk, malacai.

6. Fehér a Hanság véges-végig, a hóból itt-ott nád

feketéllik.

7. A Bakonyban hóvihar

szalad,

minden elakad,

g

ezüst függöny alól pillogat gépkocsi,

vonat.

8. Hidiámos halmok a Nyírségen zúzmarás bokrokat

ringatnak,

a völgyek hűs gőzt eregetnek, a kapukban kutyák ugatnak.

g. Egerben a verebek kopár fákon

pont-sereg.

Jégszakállas

ablak-rácsok.

Kaptafákon,

hupogókon

szánkáznak a srácok.

0

>

10. Kecskemét téli éje, villog a fagy sörénye, négyszeres harang-kongás dörög a messzeségbe. 11.

Pécs az ország déli városa, néha télen is meleg van itt, Jakabhegy és Tettye hajlatán januárban hóvirág virít.

12. Köddel száll a téli este a füstölgő Budapestre, feketíti, beborítja a köd-dunyha, füst-kalitka. Fedi neonfényes felhő, mint a piros lámpaernyő.

KAROLYI AMY KÉT VERSE

Fonat Kosaras fonatú kusza fakoronák fonatos koronák kusza fakosarak koronás fonatú kosaras kusza fák fafonatú kusza kosaras koronák Károlyi Amy és Weöres Sándor kávéfőzés közben

játék-szavak kabátját porolja igazát pöröli sérelmét torolja könnyeit töröli sárga borsó novemberre decemberre belé bújik a zsizsik jövő nyárig ott lakik piros cérna fehér cérna fekete varrótűbe fűzd bele

Édes anyanyelvünk

Majdnem-mondások Valakinek sok ezer évvel ezelőtt kezébe nyomtak egy nagy darab sárga érckupacot, azzal, hogy arany. Az illető nézegette, tapogatta, szagolgatta, nyalogatta, majd megállapította, hogy nem arany. Pedig fénylett. D e mégse volt az. Idő múltán, hogy tapasztalata gazdagodott, ez az őskori lángelme a véleményét ebbe a tömör mondatba sűrítette:

- Nem mind arany, ami fénylik. Azóta váltig használjuk, anélkül hogy szégyellnők a kölcsönzést, vagy számot tartanánk az eredetiségére. Köztulajdon lett, közmondás. Nekünk egyébként se jelenti azt, amit szerzőjének. Esetleg csak egy üres ígéretre értjük vagy egy fölcicomázott versre. Ezúttal nem erről akarok szólni, hanem azokról a megjegyzésekről, melyek a személyes észrevételek és a szokás-mondások között valami korcs rejtekéletet élnek, szintén megmerevedtek már, de még nem fejeznek ki általános, jelképes igazságot, csak holmi kétes, nagyon vitatható bölcsességet. Leghelyesebb, ha példákat hozok föl. Kapok egy rongyos bankót. Magam elé terítem, kisimogatom, arra gondolva, hogy talán el se fogadják tőlem, aztán megadó mozdulattal összehajtogatom, erszényembe gyűröm, és fölsóhajtok:

- Hej, csak egy zsákkal lenne belőle. A gyermek beteg, lázas. Csak egy kis meghűlésről lehet szó, semmi egyébről. Tüstént ágyba fektetik, teát itatnak vele, pár pillanat múlva elszenderedik. A család barátja megjegyzi:

- Ki kell aludnia magát. A képtárban portrét néz valaki, mely egy fiatal lányt ábrázol, s így lelkesedik:

- Mintha élne. Ha ez a valaki ugyanezt a fiatal lányt a valóságban látja, ekképp ábrándozik:

- Mintha festve volna. A vonat késik, bejön a fülkébe a kalauz, közli, hogy a késés körülbelül félóra. Ilyenkor egyik útitársunk, rendesen feleségünk, noha tudja, hogy a vonat még sohase hozott be késést, odaveti:

- Ma)d behozza.

Szaporíthatnám a példákat, de abbahagyom. Minden áldott nap találkozom ezekkel a majdnem-mondásokkal, amelyek nem annyira eredetiek, hogy közmondásokká emelkedjenek, és sokkal eredetieskedőbbek, kérkedőbbek, öntetszelgőbbek, semhogy békésen elvegyüljenek a többi becsületes, szürke kifejezéssel. Valahányszor hallom őket, elfog valami mély-mély szomorúság és valami dühös, viszkető nevetőinger. Uraságoktól levetett ötletek, kilőtt patronok, színpadi játékpénzek, meggyújtott gyufaszálak az útszélen. Kopottak, a kopottság minden nemessége nélkül. Senkinek se ártanak, senkinek se használnak. Ugy látszik, mégis szükségünk van rájuk. Csak virágozzanak továbbra is. Nem vet árnyékot azokra, akik élnek velük. Remélem arra sem, aki ezt észrevette és megírta. 1027.

KOSZTOLÁNYI

Népi találós mesék Keze nincs, mégis fog, Lába nincs, mégis jár, Minden percben meg-megáll: Egy-egy cseppet iddogál. Ha megmondod, mi lehet, A kezedbe veheted. (.IBZSJJOJL)

Ajakamot csókolgatják, Hátam nyolcan lapogatják. Szellőztetnek sok ablakon, Ezt szó nélkül nem hagyhatom: Vagy sírok vagy nevetek. Ugyan bizony mi lehetek? (BAjn-inj)

Két füle van, mégse hall; Húzzák, azt sem mondja: jaj. Orra is van rendes, formás, Nem ingerli tormás kolbász, Mert szagolni nem tud vele. Ázott földön nyomát látni. Tessék ezt most kitalálni! (EUIZIS[))

1o

DEZSŐ

Irodalmi séták

„Mindenütt otthon" Váci-emlékhelyek Nyíregyházán Váci-verssorokat már másodikos korotokban tanultatok („Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell!. . ."), nyolcadikban pedig megismeritek költeményszépségű irodalmi riportját, a Tanyatemető-1. Alig akad hét, hogy a tűzzé lobbantott életű költő versét ne hallanátok rádióban, tévében, szavalóversenyen. Nagyságát nemcsak az életében megjelent tíz kötetével mérhetjük, hanem azzal is, hogy legjobb, leglíraibb verseit tüneményes gyorsasággal tanulta meg az ország, s különösen a fiatalok vallják egyre jobban magukénak forradalmár szenvedélyességgel, nagy megjelenítő erővel írott sorait. Nem indult még Szabolcsból költő, ki innen elszakadva annyi hűséggel szolgálta volna szülőmegyéjét, mint Váci Mihály. Szelíd szőkeségű szeleinket, zöld máglyaként égre lobbant jegenyéinket, pirulva dicsekedő almafáinkat is ő fedezte fel a magyar versolvasó számára. Tanyai tanítóként ő maga sem volt más, mint nyírségi homokba szúrt nyárfa, s az maradt országgyűlési képviselőként is, Kossuth-díjas költőként is. Van-e időtök egy kis utazgatásra? Gyertek, keressük föl Nyíregyházán a soksok emlékező hely közül az ismertebbeket. Legokosabb, ha előbb a megyei könyvtár mikrobuszán kiszaladunk a várostól hét kilométerre fekvő Manda bokorba. Az itteni kis tanyai iskolában kezdte tanítói pályáját a költő 1943-ban. Szülei és öccse felváltva hetekig hordták ki utána biciklin vagy gyalog az ebédet. „Emlékszem Váci Mihályra - áll meg most mellettünk egy tanyasi ember - , nagyon kedves ember volt, jól tanított minket. Egy évben születtem vele." „Akkor ho gyan járhatott elébe?" — csodálkozunk el. „Hát estenként, mikor színdarabot tanított nekünk!" A szabolcsi tanyák lassan-lassan beköltöznek a községekbe, városokba. Itt is megszűnt már a tanítás, nincs, aki levakarja a falról az autóbusz fröccsentette sarat.

Nyíregyházára visszatérve álljunk meg a Széchenyi út 6. számú iskolaépület előtt. Ma a Kölcsey Gimnázium diákjai tanulnak benne; 1938-tól 1943-ig - az emléktábla tanúsága szerint - Váci Mihály tanult itt néptanítónak. Kopogtassunk be a II./'A osztályba. Kertre néző, szép terem, falán Kölcsey és Váci arcképe. E z a „Váci Mihály" osztály. Cserjési Kati és Palatitz Bernadett (mindketten már nyolcadikos korukban elsők lettek Váci-szavalóversenyen!) szívesen elmondják, hogyan örökölték a tavalyi IV./B-től a költő nevét, s hogyan ápolják négy évig Váci Mihály emlékét. Magnószalagra vették a költő versmondását, édesanyja visszaemlékezését, fényképezőgéppel követték Váci megyebeli útjait, emlékkiállítást rendeznek az osztályban. Ebben az évben iskolai vetélkedőt hirdetnek „Ki tud, többet névadónkról?" címmel. A költő iskoláit keresve a Bethlen utca iS. szám alatti, majd a Puskin utca 42. szám alatti Általános Iskolába nyitunk be. A z előbbiben a polgári négy osztályát, az utóbbiban az elemi első két osztályát végezte el Váci Mihály. A Bethlen utcai iskola udvarán emléktábla örökíti meg ittjártát, az úttörőcsapat is az ő nevét viseli. „A városszélen tágas, porfelhős utcán laktunk. Előttünk a vasúti siti kanyargott ..." - írja első kötetében a költő Kisteleki utca (ma: Váci Mihály utca) 66. szám alatti lakásukról. Másfél éves korától tizenkét éves koráig élt itt a kis Váci Misi, innen nézte a tüzérek lovaglását, a talpfás kocsit toló vasúti munkásokat, innen sétált ki legkedvesebb játszó-pihenő helyére, a Déli-temetőbe, hol a barnáspiros zsezsemadár fészkelt. Ennek a háznak az udvarán épített a költő édesanyja a két kezével egy tizenkét fiókos galamdúcot a kisfiának. É s innen indult Misiké először iskolába. Milyen tanuló volt Váci Mihály? Kérdezzük meg az édesanyát. Menjünk át a szomszédos Bartók Béla utcába, a 32. számú házbati élnek a szülők, a hetvenöt éves Váci Mihály bácsi és felesége, Zsuzsika néni, fiuk emlékét őrizgetve. A ház falán koszorúk, emléktábla, rajta az egyik búcsúztató beszéd megrendítő szavai: „Ültél, mint harcos, kinek minden órája az utolsó óra volt. Igaz ember voltál, és Hazád, e kis Magyarország tisztességed lelke volt." „Misi decemberi születésű volt, s mikor a környéki gyerekek szeptemberben szállingózni kezdtek az iskolába, ő csak verte magát a díványhoz, hogy menni akar utánuk. Nem lehetett visszafogni. A tanító bácsi, Csaba Sándor, berakta egy kis padocskába, ott izgett-mozgott, mint a kisördög. Év végén, mikor a többiek vizsgáztak, Misi majd kiesett a padból, úgy ugrált, jelentkezett, néha a másik helyett is ő felelt. A vizsgaelnök meghagyta, hogy a tanító bácsi neki is állítson ki bizonyítványt, és küldje föl Pestre. Ott jóváhagyták, így Misi ősszel beiratkozhatott a másodikba. Mikor i<)4yban képesítőzött, biztosan ő volt az ország legfiatalabb tanítója!" Zsuzsika néni még elmondja búcsúzásul, hogy ennek a háznak az udvarán is állt egy nagy harminchat fiókos galambdúc. A kamaszfiú szülei távollétében egy nap alatt ütötte össze a szobapadlónak vásárolt deszkából . . . Nagyon szerette a galambokat. Egyszer kollégiumi felügyelő korában hajnalra állított össze egy sürgős jelentést. Közben el-elbóbiskolt, maga sem tudta, hogy történt, egy szép galambdúcot rajzolt a szövegre. Nem volt idő átmásolásra, így ment el a jelentés. Hova sétáljunk még? Keressük fel talán a kollégiumokat, melyekben nevelősködött, igazgatóskodott? Látogassunk el abba az iskolába is, amelyikben az elemi 3-4. osztályát járta, vagy a Kossuth Szakközépiskolába, hol 1945-ben néhány hónapig magyart tanított? J ó volna mindenhova benézni, ahol az ifjú Váci Mihály 1950-ig, Budapestre távoztáig megfordult.

Hadd fejezzük be egy kissé kanyargósra sikerült utunkat úgy, hogy fölkeressük Nyíregyháza déli határában Váci Mihály szülőházát. Szinte száz éve változatlannak tetsző békében bújnak meg itt az ókisteleki szőlő sárga homokdombos utcácskái, csöppnyi kertekkel a hónuk alatt. A Szeder utca 66. szám alatti házikó most is a „kitárt szegénység" évtizedeit idézi. Nádfödelét a nyakába húzva, alacsonyan üldögélő ablakszemecskéivel úgy szunyókál, mint ki már bevégezte dolgát. Hogy hasonlít egy tiszacsécsei szalmatetős házacskára, mely a kicsi Móricz Zsigának adott otthont! Gyerekek, gyorsan fényképezzétek le a Szeder utcai házat, mert a gazdája lebontja. Kell a hely az újnak. S ha otthon majd eszetekbe jut nyíregyházi irodalmi kirándulásunk, keressetek olyan Váci-verseket, melyekben a költő szülőföldjét, szüleit örökíti meg. BORY

ZSOLT

1. A költő szülőháza

z. „ A p á m ? ! igen, ö vasutas v o l t ! "

3. E m l é k t á b l a a M a n d a bokori iskola falán

„Otthontalan csavargó vagyok én? Hiszen minden vidéken otthon érzi magát szivem. Minden határ fölött a régi kék az ég, s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem szemét. Örbázikók előtt is, akárhol is, Apám tiszteleg; s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek. (MINDENÜTT

OTTHON)

Könyvek között

A tölgyfa árnyékában (Emlékek,

gondolatok

Veres

Péterről)

Ha visszagondolok diákkori olvasmányaimra, és azt keresem, melyik volt számomra a legnagyobb élményt nyújtó, legmaradandóbb hatású könyv, habozás nélkül Veres Péter Számadását választom. Hogy miért? - Ma sem tudnám pontosan meghatározni, akkor még kevésbé tudtam volna. Talán azért, mert egy sajátos világ: a szegényparasztság élete tárult föl előttem olyan élő, olyan közeli valóságban, mintha én is részese volnék. Éreztem a lebbencs leves és paprikás krumpli ízét, ácsorogtam a piacon a munkanélküli napszámosok közt, morzsolt csutkával és taposott tőzegganéval élesztgettem a tüzet, hogy melegítse és világítsa a konyhát, ahová téli estéken beszorult a család, mert mindig másra kellett az a néhány fillér, amelyért petróleumot tölthettünk volna a lámpába. A paraszti élet mindennapos küzdelmei és gondjai nem voltak ismeretlenek előttem korábban sem. Magam ugyan városi gyerekként nőttem föl, de apám elbeszéléseiből, falun, tanyán töltött nyarakból, később néprajzi érdeklődésből sok-sok emlék, tapasztalat halmozódott föl bennem. Ám mindez csak kívülről látó, felüleletes ismeret maradt; olyan, mintha valaki útikönyvvel és térképpel a kezében, de a szobában ülve ismerkedik idegen országokkal. A Számadás írója kézen fogott, és bevont a legbizalmasabb családi beszélgetésekbe, gondolatokba és érzésekbe. Ezért vagy ezért is igazi művész. Művész maradt akkor is, ha nem regényt írt, ha nyomatékosan hangsúlyozta is a Számadásról szólva: „Ez az önéletrajz valóban hiteles »számadás« és nem önéletrajzi regény." Regényeiben is mindig hiteles valóságot rajzolt. Azt hiszem, ez a csodálatos és szerencsés ötvözet teszi számomra olyan vonzóvá magát az írót is, nemcsak írásait. Egyéniségének legjelentősebb, példát, ösztönző erőt sugárzó vonását abban a rendületlen akaraterőben és hitben, abban a hősies elszánásban és kitartásban látom, amellyel végig tudta küzdeni és legyőzni ifjúságának, sőt férfikora jelentős részének sok-sok nehéz akadályát. Saját magának és családjának megélhetését ő is, mint annyi sorstársa, csak fáradságos, kemény munkával biztosít-

hatta. Mégis maradt ideje és ereje az önművelésre, olvasásra, tanulásra és írásra. Ma már nemcsak visszavetíteni, hanem elképzelni is nehéz, milyen utat kellett végigjárnia egy olyan embernek, aki tehetsége, szinte apostoli küldetése tudatában ki akart emelkedni abból a szűkre szabott, sáros-poros kicsi világból, amelynek láthatára alig terejdt túl Balmazújváros faluszéli, nádtetős házain. Ebben az évben jelent meg Veres Péter legidősebb fiának: Nádasdi Péternek A tölgyfa árnyékában c. könyve. (Az apa iránti tisztelet és tőle örökölt szerénység késztette a szerzőt arra, hogy édesanyja nevét vegye föl.) Ez a könyv emlékeim, olvasmányélményeim alapján is - a leghitelesebb, legtisztább vallomás Veres Péterről, az íróról mint emberről és apáról. A szerző sok egyéb jellemvonás mellett a könnyed, természetes folyású elbeszélő készséget is örökölte apjától. Könyvének ezért ugyanolyan közvetlen, megelevenítő ereje van, mint a Számadás írójának. Nádasdi is persze sokszor hivatkozik a Számadásra, idézget belőle, egybeveti, megvilágítja lapjait saját gyerekkori élményeivel, emlékeivel. Ügy érzem, a fiú szemüvegén keresztül ugyanaz az emberi arc bontakozik ki, amelyet az előző sorokban néhány vonással megpróbáltam idevetíteni: a küzdő, szenvedő, de kitűzött célját tisztán látó, abban rendületlenül bízó, azért alkotó és építő ember arca. Az apa iránt érzett gyermeki tisztelet és rajongás azért maradhatott töretlen a felnőtté érett fiúban is, mert Veres Péter nemcsak kitűnő ismerője és mestere volt az életnek, hanem igaz ember, igaz tanító és szülő is, aki jól tudta, hogy minden nevelés sikerének titka: példamutatás és szeretet. BENKÖ LÁSZLÓ

Párbeszéd A nap születéséről - Hat mesét találunk A nap születésében. Dekát annyi mesét hallottunk, olvastunk, minek vegyünk kézbe újabbakat. Pilinszky kötetében ugyanazokról van szó, mint a többi mesében. Királylányok, legények, sárkányok, aranymadarak szerepelnek, nincs ebben semmi különös. - Igazad van abban, hogy sok mesét olvastunk, de azért még nem vagyunk túl a meséken. A mese mindenkihez szól, mindenkit érdekel, felnőtteket és gyermeket egyaránt. Minden mesében vannak hagyományos elemek, ez természetes, de . . . - Dehát mi ezekben a mesékben az új? Ismertek a történetek: az erős legény megöli a sárkányt, elnyeri a királylány kezét. Vagy a csodatevő aranymadár mindig megsegíti a hőst, egy elbizakodott király magára marad, és csak akkor talál újra barátokat, amikor belátja tévedését. - Most te a szokványos elemeket említed. Észrevetted azt is, hogy a költő ezeket sem mindig változatlanul használja fel? - Igen, megfigyeltem, hogy például elhagy olyan részleteket, amelyekről tanultunk a mesével kapcsolatban, példáid a hármas számot, a szegény és gazdag

ellentétét, csodás elemeket. Igaz ciz is, hogy nemcsak a gonoszok és )ók állnak egymással szemben. Vannak elégedetlenek, jélénkek:, akik nem gonoszságból, hanem másért bűnhődnek. - Látod, ez már a költő egyéni hozzáadása. Az igazság nemcsak mesei formában győz, az igazság mindenütt uralkodik, nemcsak a nagy küzdelmekben győz. Megbünteti a félénket, mert nem elég bátor, a túlságosan kíváncsi elveszti, amit megkapott volna, mint A madár és a leány vagy a Kalandozás a tükörben című mesében. „Sokáig sírtak még, és nézték egymást, ! aztán a Kislány arca szertefoszlott, \ s a tükör lassan megint csak tükör lett. : Azt mutatta, mi elébe került. \ Egyedül azt, és semmi mást." - Az igazságnak ez a felfogása részben egyéni, a költői elbeszélés azonban egészében sajátos. Ezt éreztem az egész kötet minden részében. - Igazad van. A költő másképpen mesél, mint a népi mesemondók. Legfeljebb felhasználja azok eszközeit. - Például az ismétlést, a párhuzamot. így kezdi A nap születését: ,,Sokáig csupán csillagok ] lakták az égbolt magasát. \ Pislákoló fényükben a világ \ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában." De a mesére jellemző mozzanatokat sem szokványosán használja fel. - Megfigyelhetjük, hogy az elbeszélés menete, ritmusa összefogott, nincs kitérő, legfeljebb bővíti a cselekményhez szükséges részleteket. Például az Ének a kőszívű királyról meséjében, amikor a király vadászni ment, mindenféle vadat elpusztítanak, majd amikor a király megbánja tettét, sok barátja tér vissza. Ezt a költő úgy ábrázolja, hogy nemcsak az állatok, minden megrémül, még a lombok, a fák is, majd amikor a király megváltozik, újra megjelennek ugyanazok, akik előbb még elfordultak tőle. „És harsogott a kiirt, és egész napon át ! a gyilkos fegyverek, szálltak a vad paták. | A nap is véresen \ merült alá a mélybe. Hatalmas éj terült | akkor a föld színére." Azután, amikor megváltozott a király: „És jött a szarvasok népe, a büszke szarvasok, eljöttek ők is érte, | s az elveszett király j törődött, gyönge testét, \a megtalált királyt erős hátukra vették." - Az is érthető ebből, hogy egyenletes a mesék előadásmódja. - Egyenletes, mert soha nem sietős és nem lassul le, s így szinte minden részlet egyformán jelentős. Hallgasd csak, hogyan veszi el Mihály, a népi hős a sárkánytól a kincseket: „Akkor Mihály bátran belépve | leszáll a sárkány belsejébe. | Hegyes, kanyargós fogsorát | mint léckerítést lépi át, s mert hétfejű a szörnyeteg, átkutatja mind a hetet, j Mind a hétben egy aranyalma, mind a hetet z.sebébe rakja, s mint ki a poklokat megjárta, siet vissza a napvilágra." - Ügy olvashatjuk tehát ezeket a meséket, mint a lírai verseket? Úgy gyönyörködbetünk bennük, hogy a részleteket olvassuk újra és újra, de érezzük, hogy az elbeszélés mindig tovább visz? - Figyeld meg, hogyha gyorsan olvasod, csak a történetet követed. Ha lassan olvasod, akkor nyílnak meg a részletek: „És jött az ég alól j madarak csapata, | a távol messzi menny | megannyi vándora. \ Hűvös forrásvizet | és hozva édes termést, | csőrükből megitatták, | csőrükből megetették." Oda kell figyelnünk a világra, s akkor minden jelentősebb lesz, akkor minden értelmet kap. S ez érvényes Pilinszky költészetére is. Olvasni kell, aztán újra és újra el kell olvasni. KESZTHELYI

GYÖRGY

Testvérmúzsák

Szarvasok csapásán II. „Ó, csodálatos élet! Ó, csodálatot szabadság! Ó, Bartók Béla zöld óriáslángokat lövellő szarvas-szíve, váltsd meg a mi törékeny, árva, mindig-újat-akaró szívünket, kőben, fában, zenében, betűben." (Juhász Ferenc)

A Cantata Profana műfaji triptichonjának harmadik birodalma a képzőművészet világa. Az a táj, erdőrengeteg, ahová Bartók zeneművéből a színekbe, vonalakba, formákba - lapokra, vásznakra és kőbe-fába álmodott szarvasokat tereltük. A szarvas-motívum nem ismeretlen a magyar művészetben, s e motívum vizsgálata különösen izgalmas, hiszen rokonságot mutat eredetünk legendásan tisztelt csodaszarvasával. Ezt a szeretve tisztelt állatot ott találjuk a magyar népművészet tárgyi emlékein: tülkökbe karcolva, borotvatartókra spanyolozva, juhászbotokra vésve, bőrbe domborítva, cserepekre festve. Ehhez az évezredes motívumhoz adta a bartóki mű az új gondolatot, az új eszméket. A képzőművészek a Cantata-ihlette vágy- és álomvilágot próbálják megfesteni, megfaragni úgy - miként egykori mesterek freskóikon - , hogy Bartók és szarvasai mellé saját arcmásukat, nemzedékük portréját is megfestik, megmintázzák. Megkísérlik vágy és valóság, szándék és beteljesülés, indulás és megérkezés két pólusát összeszikráztatva a betekintést a bartóki szintézis titkaiba. Jelképeik mögött a mai embert, a huszadik század érzés- és gondolatvilágát, forrongó totalitását igyekeznek láttatni. TÓTH FERENC:

BARTÓK

A festőművész három színnel festette meg Bartók Béla portréját: vörössel, feketével és arannyal. Mit sugallanak ezek a színek? Vörös - vér, szív, tűz, láva, vadság, ütem, dobogás, kitörés, forradalom . . . Fekete — sötétség, fájdalom, gyász, félelem, szomorúság, árnyék, rengeteg, mélység . . . Arany - Nap, ünnep, dicsőség, gazdagság, mítosz, időtlenség, győzelem . . . Tóth Ferenc festészete a népművészetben gyökerezik. A tulipános ládák, tükrösök, tálak világára és a

nép ábrázolóművészetének legősibb színeire építette képét. Úgy, ahogy Bartók zenéjének merész kontrasztjai égővöröseket, koromfeketéket és vakító aranyakat láttattak vele. Képének születéséről így vall a művész: „ . . . hosszú évekig készült a kép . . . A legutolsó ?ne «fogalmazást érzem, a legkifejezőbbnek. A szarvassá változott fiúkét, akik egyben szarvaik ágas-bogas ritmusával maguk alkotják az erdőt. A »fák« a Nap körül táncolnak a szabadságot szimbolizálva ..." SZALAY CANTATA

FERENC: PROFANA

A „csak tiszta forrásból" élménye hatja át a vásárhelyi festő eddigi munkásságát. Képeiben a korareneszánsz tiszta formakultúráját ötvözi korunk nyugtalan, drámai ellentétekre is érzékeny gondolkodásmódjával. A szépség és tiszta ösztönök győzelmét keresi a művész a megszokottal, elöregedettel szemben. Cantata Profana című festménye őt részből áll, öt egységből, melyek egymásnak adják át szép sorjában a történés fonalát, a képi ritmust, a szerkezet elemeit, a feszülő dinamizmust. Gondolatok és érzések, egymáshoz kapcsolódó jelképek keltenek a nézőben új, továbbgondolható képzeteket. Nézzük sorjában: az öregapó meggyötört feje; a kilenc fiú egymásba átható, szemekkel hangsúlyozott csoportja; az erdő, mely tiszta, zárt és jelképes; az erdőből kitekintő két szem - a fiú-szem és a szarvas-szem; a kilencre terített asztal és a végtelenre tárt ajtó; az idős anya gyökérkezeivel eltakart arca, mélybarázdás homloka; végül a szarvassá változott fiúk egymást átható közössége, agancsaik vibráló rengetege.

KASS JÁNOS

GRAFIKÁI

Kass János több rajzot készített Bartók Béla zenéjéhez és egy sorozatot Juhász Ferenc költeményéhez. Egy régebbi kiállításának mottójául is a tragikus sorsú szarvasfiút választotta. Kass János azt írja: „ . . . A Bartók iránt érzett tisztelet, művészetének nagysága leküzdhetetlen nehézségeknek, áthatolhatatlan falnak tűnt előttem... Ki akartam törni ebből az állapotból, ezek közül a falak közül, amit a feladat megoldása jelentett nekem. A megoldás nem lehetett más: a könyv lapjait kapuként felfogni, s a kék-vörös, fekete-vörös, vörös-fekéte-arany disszonanciájából kikalapálni a . . . szarvasfiúkat ... A Cantata Profana zenéje összecsendül bennem Juhász Ferenc Szarvasénekével."

1

Kass János grafikai lapjain együtt A kettő kiegészíti egymást, de önálló vízbe néz, úgy nézi és látja ezeken a teményben Kass saját arcmását, saját sorsát, életét.

jelentkezik a bartóki és a juhászi gondolat. gondolattal is gazdagít. Mint a szarvas, ha rajzokon, ebben a zenében és ebben a kölsorsát és saját életét. Nemzedékének arcát,

SZERVAT1USZ CANTATA-RELIEF

JENŐ ]E

Szervatiusz Jenő szobrászművész nagyszabású fafaragványban, szoborfreskóban lett a Cantata Profana méltó felidézője, újrafogalmazója. A kolozsvári művész több mint három méter hosszú, nyolcvan centi széles és tíz centi vastag habos jávorfába véste kompozícióját. így vélekedik a fáról: „A fa maradjon fa, a kő leRészlet a miiből legyen kő - ez a szobrászat lényege . . . Tölgy, bükk, gyertyán, hárs, juhar, tiszafa, cseresznye, dió, fenyő, tuja, mind-mind más szerkezetű, színű, keménységű, egyik sovány talajon lesz szívósan kemény, másik a televény földet kívánja, ágaik helyén színesek, évgyűrűk játékosak, mennyi de mennyi szépség a szobrász számára. A bronz egyértelmű, a kőnek szigorú parancsa van, a fa sejtelmes, szjnte romantikus anyag, lemérhetően őrzi századok esőiből, szeleiből, tikkasztó napjából a mikrokozmoszt." A Cantata faanyaga, ez a hatalmas jávor-palló azokból az erdélyi rengetegekből való, melyek között egykor a kilenc fiú szarvassá változott. Ezek a hatalmas fák voltak egyetlen tanúi az átalakulás csodájának. A természet és zene rokonsága a fával, mint szobrászati anyaggal így válik nyilvánvalóvá. Szervatiusz vázlatok és minden előrajzolás nélkül alkotta meg művét. Idegeiben, legparányibb sejtjeiben érezte azt a hatalmas drámát, melyet meg akart fogalmazni. Míg Juhász Ferenc költeménye a témát magához emeli a huszadik század második felének költői csúcsaira, addig Szervatiusz Jenő letérdel melléje, hozzáhajol, kiveszi a pusztai faragó kezéből a kést, el nem ereszti a homorú vésőt, és a maga végtelen-féktelen erejével, a nép ősi formanyelvén megalkotja a Cantata képzőművészeti testvérét. Bartók Bélát idéztük. A Cantata Profanát idéztük. A zenét, a bartóki muzsikát vallattuk. S bepillantottunk költők és képzőművészek műhelyébe. Láthattuk, hogy a bartóki igazság, a bartóki modell egyre inkább teret nyer a magyar művészetben. Megidézték már a békéscsabai Napsugár bábegyüttes tagjai, s épp a kézirat készülésekor kezdték játszani a mozik Gyöngyössy Imre új filmjét, A szarvassá váll fiúkat... „Vetekedik vala háromféle világ" - kezdi Bartók tervezett triptichonját, s maga hozza meg az értékítéletet: „aki szebbet teremt, elsőség is azé." TANTil

T.A1DS

Rejtvényfejtők klubja

Apróhirdetések Apróhirdetéseink feladói mesehősök. Meg tudjátok-e fejteni a nevüket? 1. T E N G E R I S Z Á R M A Z Á S Ú bojtárlegény feleségül venne mosni tudó tündérkirálynőt „lehet árva is" jeligére.

2. K Ö L E S - és lencseválogatáslioz galambokat, gerléket, égi madárkákat felvesz elsőbálos lány „színarany topánka" jeligére.

3. B Á N Y Á S Z O T T H O N B A N főzést, mosást, varrást, foltozást vállal mostoha körülmények közé került királylány.

Számoljunk! Címek következnek, de valamennyiből hiányzik egy számjegy, írjátok be a pontok helyébe a hiányzó számokat, majd az általatok beírt számokat adjátok össze, és összegüket osszátok el öttel. Ha helyes volt a megfejtésetek, és jól is számoltatok, szám a múzsák számjegye!

az eredményül kapott

De van még egy pótkérdésünk is: a beírt számok közül melyik az a szám, amelyik tulajdonképpen nem is szám? Furcsa kérdés! Ugye? De ha megfejtettétek a rejtvényt, bizonyára tudtok rá felelni. Kezdjük hát: A) Verne:. . . évi vakáció B) Dumas: A . . . testőr C) Kástner: Május . . . D) Petőfi:. . . nap dörgött az ágyú . . . E) Jókai:. . . magyar nábob KUN

ERZSÉBET

A z i. szám rejtvényeinek megfejtése: i. Jókai M ó r : Mire megvénülünk. 2. Gárdonyi G é z a : A lámpás. 3. Tömörkény István: Jegenyék alatt. 4. Kosztolányi Dezső: Pacsirta. 5. Móricz Zsigmond: Sárarany. 6. Darvas József: Szakadék, Részeg eső, Kormos ég; Németh László: Égető Eszter. A 1. szám rejtvényében a helyesírási hibák segítségével a következő volt az üzenet: T Ö R J K I . A válasz pedig (intarzia módszerrel): N A D R Á G ^ K A B Á T , K E S Z T Y Ű , B A K A N C S , A L S Ó , I N G . A megfejtéseket 1974. december 15-ig küldjétek 67OI Szeged, Postafiók 433. A levelezőlapra Írjátok lyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki.

48

be a KINCSKERESŐ rá: REJTVÉNYFEJTŐK

szerkesztősége KLUBJA".

címére: A he-

Váci Mihály* GYERMEKKOROMBÓL JÖNNEK MINDIG Gyermekkoromból jönnek mindig ezek a játékvonatok. Karácsonykor ezekért sírtam: „Ilyen vonatot akarok!" Apámat mindig elkísértem, ha a vasútra bicegett, ámulva néztem nagy hatalmát a színes lámpasor felett. Úgy engedte le a sorompót, mint otthon húzta a kutat, s fáradt lovacskák a tarka gerendán csorbftgatták a fogukat. Álldogáltam a galambdúcnál alig nagyobb őrház előtt, reszkettem ott, mintha Isten futása alatt zokogna fel a föld, A 13 éves Váci Mihály szüleivel és öccsével. Váci Andrással

mert jött a gyors! — és testemen zuhogott át az a vonat! Be boldog voltam! — a szivem dobogott, vert talpam alatt. A láthatárt szabdalva zúgtak a mészároló kerekek. Ó, hogy hívtak! — s én megfogóztam, mert féltem — közéjük megyek!

Nem ír, nem jön már senki hozzám, ó, és már én sem utazom! — de alkonyatkor ott csavargok mégis mindig a pályaudvaron.

És azután halálos csend lett, s akár rázkódó zokogás hullatja könnyeit: — a töltésoldal pergette kavics-aranyát.

Csak álldogálok, mintha éppen utaznék, várnék valakit, mintha valaki visszajönne, akit egy vonat messze vitt.

Gyermekkoromból dübörögnek a megérkező vonatok, s az állomásra kl-kijárok, pedig nem jönnek rokonok.

S jönnek a vonatok gyermekkoromból, és mint rázkódó zokogás, remeg a föld alattam; — s én még érzem talpam alatt azt a szívdobogást!

* 1924. december 25-én - ötven esztendeje - született

Váci Mihály Kossuth-díjai költő, műfordító, publicista

Szerkesztik: B A K A I S T V Á N , D O B C S A N Y I F E R E N C , M A D Á C S Y

LÁSZLÓ,

S I M Á I M I H Á L Y főszerkesztő-helyettes, S Z E P E S I A T T I L A , T A N D I

LAJOS.

Ára: 4,—Ft

Galambosi László

Karácsony

Karácsonykor körbejár a fenyőfa.

Ringatjuk a subás bölcsőt mindnyájan,

Füstölőből lekúszik a szalonna.

aranyrojtos jégrogyasztó csizmában.

A sonka is ereszkedik utána.

A fiúnak fogunk szárnyas lovakat,

Rábólint a készülődő kolbászra.

ne ülje a barkával szórt szamarat.

Cirádás a tél konduló kapuja.

Botunkat a jászol mögé támasztjuk.

Havasházán sípot serkent a duda.

Jézuskánkat királyunkká választjuk.

Megy a pásztor jégrogyasztó csizmában.

Hóvirágból fonunk neki koronát.

Angyal topog csillagozott irhában.

Batyujába teszünk sonkát, szalonnát.