TARTALOM MAGYAR VILÁG. Képzelgés álmatlanul Marsall Lászlóval beszélget Albert Zsuzsa TÁJÉKOZÓDÁS

LVIII. évfolyam, 11. szám

2013. november TARTALOM

VIKTORIJA TOKAREVA Rokon lelkek .......................................................................................................... 1137 Egy nap hazugság nélkül (Horváth Iván fordításai) ................................ 1142 FABIO PUSTERLA versei ........................................................................................ 1159 S. KIRÁLY BÉLA A Girondas-ügy avagy a diáklázadások súlya az elnök mérlegén ........ 1166 GEORGES POMPIDOU A Girondas-ügy (S. Király Béla fordítása) .................................................... 1170 UGO PETRINI versei (Rónaky Eszter fordításai) .......................................... 1179 JUSZUF IDRISZ A pénztárca (Serifa Kamel fordítása) ............................................................ 1181 ARVO VALTON versei (Vári Fábián László fordításai) .................................. 1187 MAGYAR VILÁG Képzelgés álmatlanul – Marsall Lászlóval beszélget Albert Zsuzsa ........ 1193 TÁJÉKOZÓDÁS S. KIRÁLY BÉLA A francia Zarathusztra ...................................................................................... 1207 KÁMÁN ERZSÉBET Találkozásom Bulgakov feleségével .............................................................. 1214 ÁDÁM PÉTER Egy kultuszkönyv története ............................................................................ 1224

KÖNYVRÕL KÖNYVRE PETRÕCZI ÉVA Good Will Hunting – indonéz módra (Andrea Hirata: A végletek szigete) .............................................................. 1228 Barátom, Brodszkij – svéd módra (Bengt Jangfeldt: Joseph Brodskyról. A nyelv az Isten) ........................ 1230 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ...................................................................................... 1232

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

VIKTORIJA TOKAREVA

Rokon lelkek A Néva felõl õszi szél fújdogált. Egyik és Másik a Lebjazsja kanavka1 partján állt, mint annak idején Puskin és Mickiewicz, és a távolba nézett. Az ember a természet része, így kapcsolatban áll vele és függ tõle. Egyik is, Másik is ott állt és az õsztõl, a széltõl és az alacsonyan szálló felhõktõl függött. Minden õszinteségre késztetett. – Irka erõsebb, mint én – mondta Egyik. – Kétszer annyit keres, mint én. Számomra ez megalázó. Érted? – Értem – nyugtázta Másik. – Másodszor õ kötetlen munkaidõben dolgozik, és én sohasem tudom, hol van, és mit csinál. Én járok a mosodába, porolom a szõnyegeket, fürdetem a kádban a gyereket. Az asszony már tíz éve asszonyt akar belõlem faragni, pedig én férfi vagyok. És õ is férfi. Így nincs asszony a háznál. És amikor arra gondolok, hogy még húsz-harminc évig így kell kínlódnunk, elfog a keserûség, már élni sincs kedvem. Vízibusz húzott el a Néván. Megdermedt, mogorva emberek, fejüket a vállukba húzva álltak a fedélzeten, úgy tetszett, dacból indultak sétahajózni. – Veránál azonban én vagyok az isten. Amikor meghallja, hogy tüsszögök, az együttérzéstõl könny önti el a szemét. És amikor nézi, hogyan eszem, nevet és azt mondja, nagyokat harapok. Sosem tûnõdtem el, hogyan tüsszögök, hogyan harapok. Sosem gondoltam, hogy ez rajtam kívül bárkinek is fontos lehet. Érted? – Értem – mondta Másik. Õ is mindig úgy gondolta, hogy kizárólag rá tartozik, hogyan harap és tüsszög. – Ebben az új helyzetben nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni magamat, Irkát és az új szerelmemet – folytatta Egyik, akit fellelkesített barátja megértése. – Ez mindhármunk számára megalázó lenne. Elhatároztam, közlöm Irkával, hogy otthagyom. Nehéz beszélgetés lesz, ezért jobb, ha velem jössz. – Hova? – érdeklõdött Másik. – Hozzám – Aztán minek? – Épp most mondtam, hogy közölni akarom a felségemmel, hogy elhagyom. – Ha közölni akarod a felségeddel, hogy elhagyod, akkor nem hozzád, hanem hozzám kell menni. – Miért? – értetlenkedett Egyik. – Azért, mert ma reggel a feleséged hozzám költözött. Most õ az én feleségem.

1

Hattyúcsatorna.

1137

A Lebjazsja kanavkán sirályok úszkáltak. Nagyok voltak, mint a kacsák, nem fehérek, hanem tarkák. Egyik eddig nem látott ilyen sirályokat, bizonyára a Finn-öbölbõl jöttek. Egyik a sirályokat nézte és az új információt a saját idegrendszeréhez idomította. – És én miért nem tudtam errõl? – kérdezte rövid hallgatás után. – Most éppen azért hívtalak, hogy megmondjam. Most már mindent tudsz. – És miért nem mondtad meg azonnal? – Akartam, de folyton csak te beszéltél. Szóhoz sem tudtam jutni. – Te aztán jó barát vagy! – mondta Egyik undorral. – Én pedig hittem neked. – Elõtted feddhetetlen vagyok – jelentette ki Másik. – Régóta szeretem Irkát, de titkoltam a szerelmemet. Õ még csak nem is sejtette, hogy szeretem. – És mit találtál benne? – érdeklõdött Egyik. – Nagyon szép nõ. – Ki? Irka? – Naiv, hiszékeny arca van, és állandóan buta kérdéseket tesz fel. – Igen? – kérdezte eltûnõdve Egyik, mintegy emlékezetébe idézve feleségét. – Nem tévedsz? – Nem. Errõl szinte meg vagyok gyõzõdve. – Különös… És miért ment el tõlem? Mit mond? – Ugyanazt, amit te. – Na, de mégis – tudakozódott Egyik. – Azt mondja, hogy nõ szeretne lenni, miközben férfinak kell lennie. Kötetlen munkabeosztása van. Te semmit sem tiltasz meg neki. És ez a szabadság már nem szabadság, hanem magányosság. És amikor arra gondol, hogy így kell élnie még húsz-harminc évig, akkor elkeseredik, szeretne lefeküdni és letargikus álomba merülni. – Micsoda aljasság! – Konkrétan mire gondolsz? – Hogy így beszéljen a tulajdon férjérõl. – Nem mindenkinek beszél így. Csak nekem. A Lebjazsja kanavkáról látszott a Mérnöki palota, ahol I. Pált megölték. Oldalt a szobrokkal teli Nyári kert húzódott. Eldübörgött a hasas villamos, amelyet csak „amerikainak” hívnak. És úgy tetszett, minden, a villamos, a kert és a kastély is mélységesen közömbösen szemléli az emberi sorsot, s mintha azt kérdezték volna: és akkor mi van? – Rosszul vagy? Na és? – Menjünk – mondta Egyik, és a vetélytársak öles léptekkel a Fontanka2 felé indultak, amelyet Péter idejében „Névtelen csatornának” hívtak. Irka a fotelban ült, lábát plédbe burkolta, és André Maurois-tól3 az Irodalmi arcképeket olvasta.

2 3

Csatorna Szentpétervárott. Francia regényíró (1885–1967).

1138

Amikor Egyik és Másik belépett, könyvjelzõt tett a könyvbe, hogy majd könnyebben megtalálja a megfelelõ oldalt. – Miért terpeszkedtél el, mintha otthon volnál? – förmedt rá Egyik. – Otthon vagyok – mondta Irka. – Most már ez az én házam, Másik a férjem. Te pedig a barátunk vagy. – Magyarázd meg a viselkedésedet! – követelte Egyik. – Talán Másik nem mondott el neked semmit? – Másik idegen. Vele nincs mirõl beszélnem. Te a feleségem vagy, én téged kérdezlek. – Ha röviden akarok válaszolni, akkor azt mondom, Másikat szeretem – mondta Irka. – Ez a lényeg. – Ostobaság! – mondta Egyik. – Te nem szereted Másikat. Szerelmes vagy bele, de engem szeretsz. – Gyûlöllek! – vallotta be Irka. – Halálosan rád untam. – Jól van, utálsz engem – egyezett bele Egyik. – De mégis engem szeretsz. Tizenkét évet éltünk le együtt, fiatalságunktól az érett korunkig. Közös gyerekünk van, közös a tulajdonunk és közös az elrontott életünk is. Te meg én lelki rokonok vagyunk, a rokonokat pedig nem szokták eldobni, és nem is cserélik le õket. – Én akkor is Másikat szeretem – mondta makacsul Irka. – Ez nem komoly! A szerelem az szerelem. Az élet pedig élet. És nem kell a kettõt összekeverni. – Ne hallgass rá, Irka! – mondta Másik. – A szerelem élet, az élet pedig szerelem. Itt éppen hogy mindent össze kell keverni. – És a tizenkét év? – kérdezte Egyik. – A közös, elrontott életünket úgy kell lerázni, mint a taknyot az ujjunkról? – Hogy beszélsz? – kérdezte szemrehányóan Irka. – Mit mûvelsz? Szedelõzködj és megyünk haza. – Aztán mit fogunk otthon csinálni? – Ugyanazt, mint mindig. Én jéghokit nézek a tévében, te meg a barátnõiddel cseverészel telefonon. – Hokit nézel és rázod a lábadon a papucsot. – Leginkább. – Istenem, micsoda unalom… – Észreveszed, hogyan lélegzel? – kérdezte Egyik. – Miért, hogyan? – Ilyen a családi élet is. Olyan szokványosnak és észrevétlennek kell lennie, mint a lélegzetvételnek. Akkor alkotóerõ szabadul fel az emberben. Naplopók keresik a szenvedést. – Ne hallgass rá! – kérte Másik. – Elmegyünk együtt a Névára és hajókázunk egyet. – Ha elcsábítod a feleségemet, megverlek – figyelmeztette Egyik. – Én is téged – figyelmeztette Másik. – Fiúk, ha összeverekedtek, én az elsõ férjem pártjára állok. 1139

– Miért? – sértõdött meg Másik. – Mert éhes. – Na és, én sem ettem reggel óta semmit. – De én vele éltem le tizenkét évet, veled meg csak három és fél órát. – Menjünk! – követelte Egyik. – Nem tudok tovább várni. Húsz perc múlva kezdõdik a Szpartak–CSZKA meccs. – Ó, Istenem! – sóhajtott fel Irka és kedvetlenül kimászott a pléd alól. – Elmacskásodott a lábam – mondta, és az elõszobába sántikált. Egyik is és Másik is utána ment. Irka felvette a köpenyét, fejére kendõt kötött. A kendõ két végét keresztbe fogta, hátul akarta összefogni a nyakán. A kendõ két vége rövid volt, csúszott. Irka vékonyka ujjai összegabalyodtak, mintha két csomót kötne. – Készen vagyok – jelentette ki végül Irka. – És a holmid? – kérdezte Egyik. Irka bement a szobába, és hamarosan visszajött az Irodalmi arcképekkel. – Ennyi! – mondta Irka. – Hát én? – kérdezte Másik, és szemében igazi könnyek csillantak meg. – Menjünk együtt! – hívta Egyik. – Miért maradnál itt ilyen hangulatban? – Elvitted a feleségemet, és még én menjek hozzád? – Ne makacskodj! – mondta Irka. A ház a Lityejnij proszpekten4 állt, amelyet mindig is Lityejnijnek hívtak. Egyik, miután belépett a lépcsõházba, a saját területére, magabiztosabban érezte magát. – Te is megéred a pénzed! – mondta Irkának. – A barátommal, a hátam mögött… – Tán táncolni kellett volna futkosnom, hogy elérjem a boldogságom? – kérdezte felháborodottan Irka. – Már elmúltam tizenhét éves. Munkám van, családom, háztartásom. Mikor futkároznék szórakozni? Másiknál jobbat találni sem lehet. Ezt te is nagyon jól tudod. A lépcsõház fordulójában egy kék szemû sziámi macska üldögélt. Alázatosan nézett az emberekre, kéregetõ arckifejezése meghazudtolta ezt a tigrisre emlékeztetõ, büszke, félig vad állatot. – Hajléktalan – mondta Irka. – Valaki elveszítette. – Nálatok még a lépcsõházi macskák is sziámiak – keseredett el Másik. – Ne szívd mellre! – kérte Irka. Másik sírva fakadt. – Ha nem hozom ide, nem hagynál itt. – Konstruktívan kell gondolkozni! – tanácsolta Egyik. – Ne arra gondolj, mi lenne, hanem arra, hogy mi van az adott pillanatban, és hogyan lehetne megváltoztatni. – Hát hogyan lehet megváltoztatni? – kérdezte Másik. – Ez már meghaladja a te erõdet.

4

Az „Öntõk sugárútja”.

1140

– Akkor mit tegyek? – Ne gondolkozz! – Hagyd békén, Irka, látod, milyen utálatos. – Nagyon utálatos. Az ismerõs ajtó mellett az ismerõs lábtörlõ hevert, amely – jobb idõkben – Irka lemberdzsekje volt. A lábtörlõ mellett állt egy bõrönd, a bõröndön egy nagy szemû lány ült, keskeny, finom kezét összekulcsolva a térdén. – Vovik! – a lány felállt a bõröndrõl. – Csak vártalak, vártalak, te meg nem jöttél. Ezért magam jöttem ide. – Ismerkedjetek meg, ez Vera – mutatta be Egyik. Vera mindenkinek odanyújtotta keskeny kezét. – Irina – mondta Irka. – Sztanyiszlav – mutatkozott be Másik. – Vera, látod! – kezdte Egyik. – Azt hittem, szabad vagyok. De kiderült, hogy nõs vagyok. Ez itt a feleségem. – Irina – mondta újra Irka. – Becsaptalak – folytatta Egyik. – De nem szándékosan. Magamat is becsaptam. – Te szegény! – mondta Vera és szemét elöntötték az együttérzés könnyei. – De ne vedd a szívedre! Én szeretni foglak. – A bizonytalanság felfalja az érzelmeket – mondta Irka. – Szenvedni fogtok. – Hát mit tegyek? – Menjen férjhez. – Másikhoz – mondta Egyik. – Mit rendelkezel te itt? – avatkozott közbe Irka. – De hiszen Másiknál senki jobbat nem talál. Nekünk kell miatta pirulnunk. Vera bizalommal nézett Irkára. – Nagyon jó fiú – erõsítette meg Irka becsületesen. – Képes minden tárgy és szó titkát felfedni. Mellette sokat meglát az ember önmagában és másokban is. Vera odament Másikhoz és alaposan szemügyre vette. – Valóban jó – mondta. – De mellette semmit nem látok meg, mert nem szeretem. És õ sem szeret engem. – Nem szeretem magát – vallotta be Másik. – És maga sem szeret engem. De talán mondjuk úgy tíz év múlva rokon lelkek leszünk. Egyik elõvette a kulcsot, és megforgatta a zárban. Másik fogta Vera bõröndjét, és kézen fogva megindult vele a lépcsõn. Vera engedelmesen ment utána, nyakát behúzta, és Vovikra nézett. A sziámi macska a gõzfûtéses radiátoron szunyókált. Megpillantva az embereket hunyorgott, mintha azt mondta volna, nála szerencsésebb sziámi és szibériai macskák szemszögébõl nézve talán szörnyû, hogy itt él. De a hétköznapi, lépcsõházi macskák szempontjából egyenesen aranyélet. Ez itt egy takarított lépcsõház, szellõztetik, az emberek rendesek, és annyi finom ételmaradék van, hogy ihaj… 1141

Egy nap hazugság nélkül Ma éjjel álmomban szivárványt láttam. Egy tó felett álltam, a szivárvány visszatükrözõdött a vízben, és az volt az érzésem, hogy két szivárvány között vagyok – fent is egy és lent is egy. Tökéletes boldogság öntött el, ilyen csak álmunkban fordul elõ, a valóságban soha. A valóságban mindig hiányzik valami. Felébredtem, talán éppen ettõl a boldogságtól, de az órámra pillantva megértettem, azért ébredtem fel, mert elaludtam. Lábamat lelógatva az ágyról, felbecsültem, mennyi idõm maradt az órakezdésig és mennyi kell ahhoz, hogy összekapjam magam és beérjek az iskolába. Ha most így, mezítlábasan, alsógatyában szaladok ki a trolimegállóba, akkor csak másfél percet kések. Ha felveszem a nadrágom, fogat mosok és reggelizem, nos, akkor már nem kell sehova sem sietnem, leülhetek és megírhatom a felmondásomat. Csengett a telefon. Nyina volt. Úgy beszélt velem, mintha Sirimavo Bandaranaike, Ceylon miniszterelnöke és honvédelmi minisztere volna, én viszont továbbra is középiskolai franciatanár. Nyina, nemes haragján uralkodva, azt kérdezte, este elmegyek-e hozzá. Azt válaszoltam, hogy igyekezni fogok, noha tudtam, hogy aligha megyek el. Amikor visszamentem a szobába, arra gondoltam, hogy az utóbbi idõben túlságosan sokat hazudok, ha kell, ha nem, de a leggyakrabban apróságokban, ez pedig rossz jel. Ami azt jelenti, hogy nem vagyok szabad, valakitõl félek – ugyanis az emberek akkor szoktak hazudni, amikor félnek. Felhúztam a nadrágom, és elhatároztam, hogy ma senkitõl sem fogok félni. A troli csaknem üres volt, csak a jegyautomata mellett ült egy asszony, újságot olvasott. Olyan közel tartotta a szeméhez az újságot, mintha el akarná rejteni az arcát. Délelõtt tízkor kevesen utaznak. A munkások és hivatalnokok már rég dolgoznak, vagy tevékenykednek, azok pedig, akik nem dolgoznak, és nem tevékenykednek, ilyenkor még kényelmesen öltözködnek, fogat mosnak és reggeliznek. Nekik a tíz óra még korai idõpont. Nekem a tíz óra késõ, mert húsz perc múlva el kell kezdenem az órát az ötödik Bben. Francia nyelvet tanítok heti huszonnégy órában. Szívesen dolgoznék huszonnégy órát egy évben, de akkor csak egy hétre járó fizetést kapnék. Régebben az Irodalmi Fõiskolára szerettem volna járni, mûfordítás szakra, de oda nem vettek fel. A nyelvszak elvégzése után tolmács szerettem volna lenni, delegációkkal külföldre utazni, de engem senki sem hív külföldre, az pedig, hogy én magam járjak utána és felkínálkozzam, kényelmetlen volna. Nyina, a menyasszonyom, azt mondja, hogy én mindig ott vagyok gátlásos, ahol nem kellene. Az anyja meg azt mondja, hogy én nem a megfelelõ helyen vagyok. „Megfelelõnek” nyilvánvalóan azt tartja, ahol a havi fizetésem a mostani éves jövedelmemmel volna egyenlõ. 1142

Menetjegyet kellett vennem. A zsebeimben kotorásztam, aprót vettem elõ, egy három- és egy ötkopejkást. Arra gondoltam, ha egy ötkopejkást dobok be, akkor túlfizetek, mivel a jegy csak négy kopejkába kerül. Ha hármat dobok be, akkor az államot csapom be egy kopejkával. Kis töprengés után a magam javára döntöttem el a kérdést, már csak azért is, mivel a közelben senki nem volt, leszámítva azt a rövidlátó asszonyt, aki újságot olvasott. Nyugodtan letéptem a jegyet, leültem a jegyautomatával szemben, és az járt a fejemben, hogyan veszekedtünk tegnap telefonon Nyinával. Elõször én beszéltem, õ hallgatott. Aztán õ mondta a magáét és én hallgattam. Az asszony eközben letette az újságot, majd szigorú hangon megkérdezte: – Mennyit dobott be a pénztárgépbe, fiatalember? Nem jöttem rá, hogy nem rövidlátó, ellenkezõleg, nagyon is jó a látása, ezek szerint õ az ellenõr. Az ellenõrökkel kapcsolatban nincsenek komoly tapasztalataim. De ma semmi tapasztalatot nem használnék fel. Ma elhatároztam, hogy senkitõl sem fogok félni. – Három kopejkát – feleltem az ellenõrnek. – És mennyibe kerül a jegy? – Az iskolában az ilyen kérdéseket szokták rávezetõ kérdéseknek nevezni. – Négy kopejkába – feleltem. – Akkor miért hármat dobott be négy helyett? – Sajnáltam. Az ellenõr csodálkozva nézett rám. – Ha én most megbüntetem, akkor tízszer többet fog fizetni. Azt nem fogja sajnálni? – Dehogyisnem – vetettem ellen. – Nagyon fogom sajnálni. Az ellenõr rám nézett, én meg rá, erre a kicsi, sovány, gémberedett ujjú asszonyra. Bizonyára attól volt olyan sovány, mert sokat idegeskedett, a munkája során sokat kellett veszekedni a jegy nélkül utazókkal. Az ellenõrnek, miközben rám nézett, szintén másutt járhattak a gondolatai: bizonyára megpróbálta felidézni magában, hol látott korábban. Sokan néznek így rám, mert hasonlítok Szmoktunovszkijra, a filmszínészre, csak nekem több a hajam. De az én ellenõröm alighanem ritkán járt moziba, és aligha hallott Szmoktunovszkijról. – Talán csak elfelejtett még egy kopejkát bedobni? Ez is egy rávezetõ kérdés volt. – Nem, nem felejtettem el. Csak sajnáltam rá a pénzt. Ilyen õszinte potyautassal az ellenõrnek korábban nem akadhatott dolga, ezért nem tudta, ilyen esetekben hogyan viselkedjen. – Azt hiszi, nekem kellemes magát megbüntetnem? – kérdezte zavartan. – Szerintem ez a maga munkájának a lényege. – Nem, nem ez, nekem az a feladatom, hogy a jegyautomata tele legyen. Igen. Néhányan viszont azon vannak, hogy csaljanak. Nem, nem ez az én munkám, hanem az, hogy a jegyautomata tele legyen. Igen. Néhányan viszont csalni próbálnak. Semmit sem fizetnek, de a jegyet letépik. – Az ellenõr érezhetõen akart valamit mondani az ember iránti bizalom szerepérõl korunkban, a „bízz és ellenõrizz” elvrõl és arról, hogy 1143

éppen õk, az ellenõrök hivatottak arra, hogy emeljék a polgárok öntudatát. De semmit sem szólt, csak legyintett, elõrement, majd leült a „Gyermekkel utazók és mozgássérültek részére fenntartott hely” feliratú tábla alá. A troli megállt, bedobtam a pénztárba egy ötkopejkást és leszálltam. Ez már az én megállóm volt. Az iskola csendes volt és kihalt. Pantyelej Sztyepanics, a hivatalsegéd, háta mögött csak Pantyelej, egyedül ült a ruhatár mellett, fején elmaradhatatlan sapkájával, amit valószínûleg azóta hordott, amikor még maga is iskolába járt. Pantyelej – õr, pénztáros és gazdasági felelõs egy személyben, õ javítja az asztalokat és padokat, felszögezi a híres emberekrõl készült plakátokat és arcképeket. Ha azzal bíznák meg, hogy francia nyelvet tanítson az ötödik B-ben, azt legalább olyan sikerrel teljesítené, mint én. De legalábbis idõben érkezne. Pantyelej, amikor meglátott, mefisztói grimaszt vágott és ujjával megfenyegetett: – Vigyázz, mindent megmondok a feleségednek. Így tréfálkozott mint ügyeletes. A fiatal tanárnõknek ugyanezt mondta, csak a „feleséged” szót a „férjed”-re cserélte. „Vigyázz, mindent elmondok a férjednek.” A tanárnõket ez bosszantotta, mivel sokuknak nem volt férje, és Pantyelej mindannyiszor erre emlékeztette õket. Vetkõzni kezdtem, és már láttam az ötödik B-met az elsõ emeleti folyosó végén: Malkin a padokon rohangál, sarkával összenyomva a tintásüvegeket, Szobakin pedig valószínûleg a mennyezet alatt ül. Az ötödik B-ben volt régen a tornaterem és ott maradt a svéd fal. Szobakin mindig felmászik a legfelsõ fokra, és az órát én mindig azzal kezdem, hogy megpróbálom rábeszélni, jöjjön le onnan. Ez általában a következõképpen zajlik: – Szobakin! – szólok szívhez szólóan. – Igenis! – válaszol Szobakin készségesen. – Nem „igenis”, hanem azonnal mássz le! – Innen jobban látok és hallok. – Hallod, mit mondtam? – Mi van, tán zavarok? A továbbiakban részemrõl ultimátum következik, hogy ha õ, tudniillik Szobakin nem mászik le, abbahagyom az órát, és kimegyek az osztályból. Szobakin továbbra is ott ül a svéd fal tetején, cipõje orrát beakasztja a nyújtóba. Az osztály csendben, érdeklõdve figyel. Néhányan nekem drukkolnak, a többiek Szobakinnak. A vesztes nyilvánvalóan én vagyok. Ha kimennék, az szégyen volna a tanulók elõtt, ráadásul az igazgatóhelyettestõl is kapnék. Szobakin nem akar lejönni. Mindannyiszor szeretnék odamenni, a nadrágjánál fogva leráncigálni, és lekeverni neki egy akkorát, hogy beleragadjon a falba. A jelenet általában úgy szokott véget érni, hogy a gyerekek megsajnálnak, gyorsan és szó nélkül a megfelelõ helyre teszik Szobakint. Ma is, mint mindig, szópárbajjal kezdem az órát Szobakinnal. – Szobakin! – Ühüm! – Minek mászol fel mindig a falra? Legalább valami érdekeset találnál ki. 1144

– Aztán mit? – Majd még a saját káromra foglak tanítani. Szobakin csodálkozva néz rám. Nem számított rá, hogy megváltoztatom a szöveget, erre nem készült fel. – Nem mindegy az magának, hogy hol ülök? – kérdezte. Elgondolkoztam és oda lyukadtam ki, hogy nekem tulajdonképpen mindegy, ezért azt mondtam: – Hát ülj ott. Kinyitottam az osztálynaplót, beírtam a hiányzókat. Az óráim unalmasak. Egyre csak az órámat nézem, hány perc maradt még a csengetésig. Amikor meghallom a kicsengetést, valami elpattan a belsõmben. Eredetiben olvastam el az egész Hugót, Molière-t, Rabelais-t, most pedig az ige imparfait-ját1 kell elmagyaráznom és lefordítani a következõ mondatokat: „ez iskola”, „õ tanuló, „reggel van”. Magyarázok és fordítok, közben úgy ráncolom a homlokom, mint Csehov macskája, aki éhes és uborkát eszik a kertben. Unatkozom és a gyerekek is unatkoznak, ezért aztán az olyan nem éppen fényes szórakozásnak is örülnek, mint amikor „Szobakin a svéd falon ül”. Szobakin ma azonnal lemászott, mert miután megkapta az engedélyemet, elvesztette a nézõközönség érdeklõdését, és hogy csak úgy ott üljön a nyújtón, annak nem volt semmi értelme. Miután beírtam a hiányzókat megkérdezem, mi volt a házi feladat és kihívom a táblához azokat, akiknek kevés vagy rossz a jegyük. Ma Gyerzsavint, ezt a bágyadt, jelentéktelen fiút hívtam ki, akinek kevés jegye van, de még azok is rosszak. A gyerekek „Gyerzsavin apónak” csúfolják. – Sze le matyen – kezdte „Gyerzsavin apó”. – Maten – javítottam ki és miközben a tankönyvbe néztem, Nyina jutott az eszembe. – Matyen – ismételte komoran Gyerzsavin. Megint ki akartam javítani, de meggondoltam magam, a fiúnak nyilvánvalóan nem volt nyelvérzéke. – Tudod, mit – javasoltam –, mondd meg a mamádnak, ne fizessen neked magántanárt, van jobb helye a pénzének. – Talán inkább azt mondjam neki, hogy vegyen elemet a táskarádiómba? Gyerzsavin rám nézett, és észrevettem, hogy a szeme kék, márványrajzolatú. – Mondd meg, de aligha hallgat rád. Gyerzsavin gondolkozóba esett, én meg, miután ránéztem összehúzott, fehér szemöldökére, arra gondoltam, hogy a fiú egyáltalán nem színtelen és bágyadt, csak nehéz élete van egy energikus anyával és egy olyan tanárral, mint én. Az osztálytermen átrepült egy cédula és Tamara Dubova mellett landolt. – Dubova – fordultam hozzá –, hozd ki a cetlit az asztalra. – Melyiket, ezt? 1

Folyamatos múlt idõ.

1145

– Tán több is van nálad? – Nálam egy sincs. Sejtettem, ha ezt a tartalmas beszélgetést nem hagyom idejében abba, hosszúra nyúlhat. Csodálatos dolog, hogy amikor Dubovával beszélgetek, mindig én maradok alul. – Azt, amelyik a padod mellett hever – mondtam. Dubova készségesen felpattant, felvette a cédulát, az asztalomra tette, és hátát illegetve visszament a helyére. Számára nagy kitüntetés volt, hogy az asztalomra tehette a cédulát, ráadásul ingyenes szórakozás, hogy végigvonulhatott óra alatt az osztálytermen. Az osztály szeme láttára elolvasni a cédulát kényelmetlen volt, de nagyon szerettem volna, érdekes lenne megtudni, mirõl írnak egymásnak a tizenkét éves emberek. Zsebre gyûrtem a cédulát. – Es-tu prêt? – crie Marie à son frère, Émile – olvasta Gyerzsavin. – Fordítsd le – mondtam, és az asztal alatt észrevétlenül elõvettem a cédulát és csendben bontogattam: úgy volt összehajtva, ahogy a patikákban szokták a porokat. – Kész vagy? – kiáltja Maria, Emelének, a testvérének. – Nem Emelének, hanem Emilnek – javítottam ki. – Emilnek… nem, Mari… Végre kibontottam a cédulát: „Dubova Toma, szeretlek, de nem mondhatom meg, ki vagyok. Gyorsan írtam, ezért ilyen csúnyán. Kolja”. Most már érthetõ, miért mászik fel ez az ismeretlen ismerõs a mennyezet alá. Elszomorodtam. Arra gondoltam, hogy ezek tizenkét éves gyerekek, és minden elõttük van. Én meg valahol az út felénél járok. – Ülj le! – mondtam Gyerzsavinnak. Felálltam és mesélni kezdtem a francia nyelvrõl, nem az igealakokról, hanem ami nekem is érdekes: a fonemoidokról, arról, hogy egy külföldi, ha megtanult oroszul, akcentussal beszél; a mûfordításról meg arról, hogy egy és ugyanazon mondatot különbözõképpen lehet lefordítani. Részleteket olvastam fel a Colas Breugnonból, Lozinszkij fordításában. Rabelais-t is olvastam, Ljubimov fordításában. A gyerekek életükben elõször hallották Rabelais-t, én pedig néztem, hogy hallgatják: ki az öklével támasztva meg az állát, ki hátradõlve, az ablak felé bámulva, amit elöntött a világosság. Dubova falt a szemével, figyelte, hogyan mozog a szám. Pavlov egyenesen az arcomba nézett, elõször fordult elõ, hogy nem csak úgy átnézett rajtam. Harminc különbözõ ember ült elõttem, korábban az volt az érzésem, hogy úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, de név szerint senkit sem ismertem Szobakinon és Dubován kívül. Aztán együtt kezdtük el fordítani az elsõ mondatot a feladott paragrafusból: „C’est le matin”, és kiderült, hogy ezt a három szót háromféleképpen is le lehet fordítani: „Reggel van”, „Most reggel van” és csak egyszerûen „reggel”. Az óra végén felszólítottam Pavlovot, azt a fiút, akit mindenki kinevet. Minden közösségben van valaki, aki nevetség tárgya. Az ötödik B-ben ez Pavlov, bár nem butább és gyengébb a többinél. 1146

Pavlov, emlékezve a fonemoidokra, az orrán keresztül igyekezett kiejteni a szavakat, olyan kiejtést akart demonstrálni, hogy egy francia se vegye észre, hogy õ külföldi. Én egy szót sem értettem, mert úgy ügyeskedett, hogy nemcsak a magánhangzókat, de a mássalhangzókat is orrhangon ejtette ki. A gyerekek hol Pavlovra néztek, hol rám. Mozdulatlanul ültem, akár egy szfinx, ezért úgy gondolták, hogy Pavlov helyesen olvas. És nem nevettek. A csengõ megszólalt. Pantyelej bekapcsolta az elektromos órát. Az volt az érzésem, hogy Pantyelej idõ elõtt kapcsolta be. A saját órámra néztem, de minden stimmelt. Az óra befejezõdött, és nekem nem maradt idõm, hogy elmagyarázzam az elsõ csoporthoz tartozó igék imparfait-ját, nem tudtam kikérdezni a bukásra állókat. Ez azt jelenti, hogy lemaradtam a tantervben, emelkedik a rossz elõmenetel százalékos aránya, lesz hát mirõl beszélni a tantestületi értekezleten. A szünetben az ebédlõbe igyekszem. Elõtte be kell mennem a tanáriba, hogy helyére tegyem a naplót. De nincs kedvem odamenni, mert ott összefuthatok az igazgatóhelyettessel vagy az igazgatóval. Az ebédlõben a napközisek reggeliznek. A büfé mellett sor áll: lányok és fiúk nyújtogatják az ötkopejkásukat, mindegyik lekváros buktáról álmodozik. Szeretem megfigyelni a gyerekeket a metrón, az utcán, az ebédlõben. De nem a tanórán. Az órán úgynevezett „anyagellenállást” érzek. Káposztás virslit szerettem volna venni, de ekkor bejött az ebédlõbe Vera Pavlovna, az igazgatóhelyettes és a virsli helyett a túrós pogácsa mellett döntöttem, amitõl viszont ég a gyomrom. Azért döntöttem a pogácsa mellett, mert a virslit nem tudom szépen enni. Szeretem úgy harapni, hogy a bõre ropogjon a fogam alatt. Ez az evésmód nem felel meg a jó modor szabályainak, és az igazgatóhelyettes elõtt nem akartam felfedni modorbeli hiányosságomat. Mindazonáltal fogom a virslimet és az asztalhoz megyek. Vera Pavlovna társaságában furcsán érzem magamat. Családja nincs, jól dolgozik, neki ez az élet értelme. Nekem nincs családom, rosszul dolgozom – és az élet értelmét, már ha van ilyen, nem ebben keresem. Vera Pavlovna szemében nincsenek okos és buta, bonyolult és primitív emberek. Csak rossz tanár és jó tanár létezik. Én pedig rossz tanár vagyok. Nyomorultnak érzem magam elõtte, ezért félek tõle. Általában igyekszem érzékeltetni vele, hogy valahol, az iskola falain túl történik az én másik, igazi életem. És abban az életben jobban otthon vagyok, mint az összes többi tanár, akik nemhogy eredetiben nem olvassák Rabelais-t, de még Ljubimov fordításában sem. Ma semmit sem akartam tudatni vele. Ettem a bõrös virslimet, vártam, mikor teszi szóvá a késésemet. – Latyakos idõ van – mondta, miután kinézett az ablakon. – Csak már tél lenne.– Hallgattam. Egyáltalán nem akartam, hogy a tél mielõbb beköszöntsön, mivel nincs télikabátom. Ezenkívül megértettem, hogy a „latyakos idõ” a demokratizmus megnyilvánulása. Ez azt jelenti, hogy „te elkéstél, megjátszod magad, de én úgy beszélek veled, mint egy emberrel”. 1147

Hallgattam. Vera Pavlovna a kanalával a levesét kavargatta. – Mondja, Valentyin Nyikolajevics – kezdte csendes, családias hangon, – maga a fõiskola elvégzése után az iskolába jött dolgozni… valóban ezt akarta? – Nem, a sztyeppére szerettem volna menni. Valóban, akkor én a sztyeppére akartam menni. Nem azért, hogy én is hozzájáruljak valami nagy tetthez, erre Moszkvában is lett volna módom. Nem is azért, hogy megtapasztaljam az életet, az is mindenhol megtehetõ. Csak más körülmények közé vágytam, mert, azt mondják, a nehézségekben bontakozik ki a személyiség. Talán, visszatérvén Moszkvába, könyveket fordítottam volna és nem is rosszabbul, mint Lozinszkij. Talán olyan személyiség bontakozott volna ki belõlem, hogy Vera Pavlovna is csak ámulna? De, ezenkívül, azt is szerettem volna megnézni, milyen is a sztyeppe, megismerkedni azokkal az emberekkel, akik ott élnek, dolgoznak, és jól elvannak moszkvai állandó lakcím nélkül is. – Milyen sztyeppére? – értetlenkedett Vera Pavlovna. – A kazahra? – Vagy a kazahra vagy más sztyeppékre. Vera Pavlovna bizonyára azt gondolta, hogy tréfát ûzök vele és hogy ez nem helyénvaló. – És miért nem ment oda? – kérdezte szigorúan. Most el kellene magyaráznom, hogy anyám, akit az apám otthagyott, nagyon beteg. És Nyináról is kellene beszélni, aki akkortájt, amikor engem elirányítottak, még nem fejezte be a fõiskolát, csak az idén végez. – Moszkvában volt rám szükség. – Kinek? Vera Pavlovna azt hitte, hogy az ötödik B-ét nevezem meg. – Két nõnek is – feleltem. Az igazgatóhelyettes szaporán kanalazta a levest. Elhatározta, hogy több, mellékes témával kapcsolatos kérdést nem tesz fel, mivel nem lehet tudni, mit akarok még õszinteségi rohamomban elmondani. Vera Pavlovna csak az ügyrõl akart beszélni. – Maga ma megint elkésett – kezdte. – Ezen a héten már harmadszor. – Negyedszer – javítottam ki. – Nem szégyelli magát? Gondolkozóba estem. Azt nem mondhattam, hogy egyáltalán nem, de azt sem, hogy igen, szégyellem magam. – Nem nagyon – vallottam be. – Kár. Tudja maga, hogy mi ez? Már becsengettek, maga sehol sincs, a gyerekek izgulnak. – Ugyan! – vetettem ellen. – Ellenkezõleg, azt gondolják, hogy megbetegedtem, és ennek nagyon örülnek. Vera Pavlovna szemügyre vett, majd váratlanul zavarba jött. Bizonyára arra gondolt, hogy ki akarok kezdeni vele. Ez kellemesen érintette, annak ellenére is, hogy rossz tanár vagyok. Én pedig, amikor elvörösödött, elõször vettem észre, hogy fiatal és egyáltalán nem is annyira magabiztos. 1148

– Mondja – kérdezte –, nincs magának valami nagy álma? – ez már rávezetõ kérdés volt. Egyszerû, emberi kérdés. – Van. Elbeszéléseket szeretnék írni. – És miért nem ír? – Írok, csak nem adják ki õket. – Miért? – csodálkozott. – Azt mondják, hogy rosszak az elbeszéléseim. – Nem létezik. A maga elbeszélései biztosan jók. Mindig így van. Mindig többet néznek ki belõlem, mint kellene. Gyermekkoromban, amikor zongorázni tanultam, a tanárnõ azt mondta anyámnak, hogy tehetséges, de lusta vagyok. Hogyha nem volnék lusta, akár Mozart is lehetnék. Én pedig pontosan tudom, hogy Mozart semmilyen körülmények között nem lehettem volna. Beszélgetésünk alatt bejött az ebédlõbe Kudrjavceva, az általános iskolai tanítónõ. Hallgat, a társalgásban nem vesz részt, a következõ óráját gondolja át. A jó színész éli bele így magát elõadás elõtt a szerepébe. Megjelent Lidocska, az énektanárnõ is. Arról álmodozik, hogy filmszínésznõ lesz, az iskolai munkáját ideiglenesnek tekinti, sok írót, színészt személyesen ismer, és amikor róluk mesél, úgy emlegeti õket: Tányka, Ljoska. Megérkezett a másik férfi kolléga, Jevgenyij Pavlovics, a tornatanár, akit a tanulók csak úgy családiasan Zsenyecskának hívnak. Engem a „madeirabor pompás hamisítványának”, Zsenyecskát pedig „teszefoszának” neveznek. A tornatanár pipogya alaknak, értelmiséginek, unalmas embernek tart, mert az asztalnál nem díjazom Lidocska szenvelgését. Zsenyecska érti a verseket, szereti a népdalokat, de ezt leplezi. Rosszabbnak akarja feltüntetni magát, mint amilyen valójában. Én szeretek jobbnak látszani, mint amilyen vagyok, Lidocska viszont tehetségesebbnek szeretné feltüntetni magát. Ritkán találkozom olyan emberekkel, akik olyannak akarnak látszani, mint amilyenek valójában. A szünet végén, a csengetés elõtt megjelenik a harmadik férfi is (Pantyelejt is beleszámítva, négyen vagyunk férfiak), Alekszandr Alekszandrovics, a fizikatanár vagy, ahogy a gyerekek hívják: Szandja. Szandja ötvenéves. Szeret arról beszélni, hogy minden ellenségét becsületesen szedte össze. Szandja senkitõl sem fél, és azért, hogy az igazat megmondja, álmában nem kell két szivárvány között állnia. Szandja ezt az igazságot jobbra is, balra is „osztogatja”. Állandóan mindennel elégedetlen. És gyakran igaza van. Mégis úgy érzem, hogy legjobban a saját egyénisége érdekli. Tudom, hogy számolja, mennyi zsírt, fehérjét és szénhidrátot evett egy nap. Ha kevés a szénhidrát, Szandja a nap végén megeszik egy darab fekete kenyeret. Most kávét ivott, hozzá szendvicseket evett, amelyeket otthonról hozott. Kaviáros szendvicset evett, ebben sok a fehérje, és emiatt ócsárolta az egész világot, a Bemutatom Balujevet címû filmet és az egész Lenfilm stúdiót. 1149

A film tényleg rossz volt, a filmstúdió az utóbbi években valóban szinte semmi érdekeset nem produkált, de én éreztem, hogy Szandja hazudik. – Mondja – érdeklõdtem –, minek hazudik? Szandja egy percre abbahagyta a rágást. Az asztalnál ülõk elnevették magukat, mert mindannyian látták a Bemutatom Balujevet címû filmet. – Magával ma nem lehet komolyan beszélni – mondta Vera Petrovna és megigazította a haját. Megszólalt a csengõ. Pantyelej kifogástalanul látta el a szolgálatát. A kilencedik Aba kell mennem. Iskolánknak a kerület más iskoláival szemben van egy „elõnye” – van mellettünk egy bazár. A többi iskolában jobbak a tanulmányi és hiányzási mutatók, de a mienk mellett ott a bazár. Élek ezzel az elõnnyel, hogy Nyinának virágot és szõlõt vegyek. A virág ajándékozása a figyelem és a választékosság jele, Nyinának pedig jólesik, ha figyelmes és jó modorú vagyok. Szégyenkezem az utcán, kezemben virággal, ezért a virágot eldugom az aktatáskámba. A szõlõért vagy háromszáz méteres sor áll. Ha a sor végére állok, ezt a háromszáz métert aprózva kell megtennem, én pedig sietek Nyinához. Egyenesen az eladóhoz lépek és átnyújtva a fémrubelest, mondom: – Egy kiló szõlõt. A továbbiakban a cselekmény két, ellentétes irányban fejlõdik. A moziban ezt „paralel montázs”-nak és „kontraszt montázs”-nak hívják. Itt egyidejû a „paralel” és „kontrasztos” is. Az eladónõ mosolyog és kezdi lemérni a szõlõt, kiválogatva az érett szemeket és kitapogatva belõlük a rothadtakat. Így tesz, mert nem igénylek magamnak semmiféle kivételezést és azért is, mert Szmoktunovszkijra hasonlítok. Ugyanakkor a sor érdeklõdni kezdett személyem iránt, érdeklõdésüket egy öregember fejezte ki, aki épp akkor került volna sorra, és a markában szorongatta a fémrubelest. – Fiatalember – mondta szigorúan az öreg –, mintha nem láttam volna itt magát. – Így van – erõsítettem meg. – Nem láthatott, mert csak most álltam be. – Kár megsértõdnie – jegyezte meg szemrehányó hangon az öreg. – Ha kiáll a sorból, akkor szólni kell. Legközelebb várjon, és csak utána menjen a dolgára. – Jó – ígértem. Fogtam a szõlõt és távoztam. A sor energikusan fejezte ki, mit gondol rólam – a hátamnak. Nyina a Gorkij utcán lakik, három megállóra a piactól. Trolira szállhattam volna, de gyalog megyek, mert nincs nálam megfelelõ pénzérme. Csak három- és ötkopejkásom van. Ezenkívül a troli Nyina házával átellenben áll meg, én meg nem szeretek átvágni az úttesten. Azt mondják, bogaras ember vagyok. Például sokat eszem, mégis sovány vagyok. Elbeszéléseket fordítok egyik nyelvrõl a másikra, bár ezt senki nem kéri tõlem, és 1150

pénzt sem ígérnek érte. Nem adok magánórákat, jóllehet ezt sok ember kéri, és óránként kettõ-ötvenet ígérnek. Nyina azt mondja, hogy sovány és ideges ember vagyok. Nyina apja szerint egy huszonöt éves embernek még nincsenek idegei. Nyina anyja szerint mindez nem a kortól, hanem a szervezet egyéni adottságaitól függ. Tulajdonságaimhoz elnézõen viszonyul. Lenéz, mert valamiféle Selaputyinszki utcán lakom, nem pedig a központban. Azért is lenéz, mert nem professzori családból származom, mert nincs télikabátom, nem filmezek, nem publikálok az újságokban és kevesebbet keresek, mint õ. Hogy elnyerjem Nyina anyjának tetszését, tegyük fel, elcserélhetném a szobámat egy kisebbre, és beköltözhetnék a Gorkij utcába. Varrathatnék magamnak egy jó télikabátot, publikálhatnék az újságban. De Nyina anyjánál többet nem tudnék keresni. Nyina anyja kozmetikus. Otthon elkészíti az arckrémet, persze nem a sajátját. Saját magának a Vanda nevû lengyel boltban veszi, azt pedig, amit õ csinál, dobozonként három rubelért eladja. A receptet Nyina anyja nagy titokban tartja, fél, hogy elég csak célozni rá, máris mindenki rájön a titkára és bárki készít ilyen krémet. Én például tudnék, mert ismerem a titkot. Egyszerû, mint minden zseniális dolog. Venni kell két tubus különbözõ fajta krémet (darabját huszonöt kopejkáért), patikában, vagy illatszerboltban, vagy fürdõkben, attól függõen, hova egyszerûbb beugrani értük úgy, hogy még az utca túloldalára se kelljen átmenni. Fogjuk a két tubust, kinyomjuk a krémet az egyikbõl, aztán a másikból, összekeverjük pálcikával vagy kanállal, de inkább pálcikával, mert a kanál szaglani fog, aztán az illat kedvéért hozzáöntünk egy kis kölnit és gondosan szétadagoljuk tégelyekbe. Ennyi az egész. Szerintem ez nem nehéz, és alkalomadtán bárki helyettesíthetné Nyina anyját. De neki errõl megvan a saját véleménye, s ez eltér az enyémtõl. Méltóságteljesen mozog, a bõre fehér, lengyel krémet használ, ami, azt mondják, mézzel és citrommal készült. Saját külön bejáratú véleményét, amibõl neki sok van és egyik sem hasonlít a másikhoz, lassan és orrhangon mondja el. Nyina apja ebben a családban lejjebb áll a rangsorban. Mérnök. Jó ember, ez igaz, de ahogy az anyja mondja, jónak lenni nem szakma, és nem is fizetnek érte. Mindezt értem, ezért is járok ritkán Nyinához, csak akkor megyek, ha beteg, vagy ha veszekedtünk. Nyinával öt éve ismerjük egymást, de kapcsolatunk mindmáig tisztázatlan. Ez idõ alatt sok jóban és sok rosszban volt részünk. Az az érzésem, mintha maga az Úristen bízta volna rám, hogy gondoskodjam róla. Magam se tudom, hogy ez a gondoskodás nélkülözhetetlen dolog-e az életemben vagy teljesen felesleges. Mindmáig nem jöttem rá, ezért is civakodunk. Tegnap is összevesztünk, és most sem tudom, hogy feltétlenül el kell-e mennem hozzá – virággal. Elképzelem, ahogyan szaggatottan nevet, az egyik szopókás cigarettát szívja a másik után, és mindenkinek elújságolja, hogy végre szakított velem, és nem 1151

alszik éjszaka. Munka után megyek hozzá, így talán leteszi a cigarettát, éjjel meg alszik. Õszintén szólva, amikor veszekszünk, rosszabbnak gondolom magam, mint amilyen vagyok, Nyinát pedig jobbnak. Nyina anyja szemüvegén keresztül nézem magamat. Én pedig Nyina szemével szeretném magam látni. A szomszédasszony nyitott ajtót, rosszul választottam meg ugyanis a csengõszámot. Nyináék társbérletében nyolc család él, és az ajtóra egy lista van kifüggesztve, amelyen ábécésorrendben az összes lakó nevét feltüntették. Minden családnév mellett ott van a megfelelõ csengõszám. Nyina vezetékneve mellett nyolc csengõ van, mivel „ja” betûvel kezdõdik, természetesen az utolsó helyen. Amikor az ajtóhoz érek, mindig arra gondolok, hogy ha szaggatottan nyomom a csengõt, minden egyes csengetés után egy kis szünetet tartva, a lakásokból, mint valami rajzfilmben, az ajtók mögül, ábécésorrendben fejek fognak elõbukkanni. Kikandikálni és hallgatózni. Gyorsan nyolcszor nyomom meg a csengõt. Elképzelem, hogy a bérlõk abbahagyják, amit csinálnak és ajkukat mozgatva sietõsen számolni kezdenek. Ma az „S” vezetéknevû szomszédasszony nyitott ajtót, aki Nyina elõtt szerepel a listán. Gyakran õ nyitja az ajtót, ezért már jó ismerõsök vagyunk. Amikor beléptem a szobába, Nyina az asztal fölé hajolva éppen rajzolt, okos képpel egy kört rajzolt. A féllepedõnyi lap tele volt rajzolva nyilakkal, körökkel és négyzetekkel. Amikor meglátott, abbahagyta a rajzolást, kiegyenesedett és a váratlan helyzettõl, az örömtõl elvörösödött, meg a sértõdöttségtõl, ami még benne munkált a veszekedésünk óta és attól is, hogy smink nélkül találtam. Az én Nyinám szép is szokott lenni és csúnya is. Közvetlen és zárkózott. Okos és buta. Kedvenc kérdése: „Jó ez vagy rossz?”, és én soha nem tudom a választ. Az anyja szívélyesebben üdvözölt, mint máskor, és miután felkapta a sót, kiment a konyhába. Megértettem, hogy velünk kapcsolatban képben van. Láthatólag valami olyat akart mondani, amit egyszer s mindenkorra meg kell értenem, de arra várt, hogy én kezdjem. Én azonban nem kezdeményeztem, és ez bosszantotta. A tévé be volt kapcsolva. A „Találkozás a dallal” címû mûsor ment. A szereplõk az asztal körül ültek, kötetlen beszélgetést folytattak, versben. Idõrõl idõre elhallgattak, a kép alá bejátszottak egy dalt, ekkor valamelyik színész nagy igyekezettel mozgatni kezdte az ajkát. A pilótát megjelenítõ színész két dalt adott elõ ezzel a módszerrel, egyet tenorban, a másikat basszusban. Amikor az adás befejezõdött, a bemondó felsorolta az adás készítésében részt vevõk nevét. Arra gondoltam, hogy ma éjszaka bárcsak szivárvánnyal álmodna ez az egész kompánia. – Valja! – Nyina letette a ceruzát. Nem bírta tovább. – Mindenekelõtt azt szeretném tudni, miért nem tisztelsz engem. Mégis jobb volna, ha csak simán okos lenne. – Honnan veszed, hogy nem tisztellek? 1152

– Hét órát beszéltünk meg. Hét tizenötig vártam, úgy álltam, mint… nem is tudom, ki. Már nem beszélek szerelemrõl, csak legalább az illendõség határait tartanád be… Az utolsó mondatot Nyina nem maga találta ki, hanem az Amikor velem vagy címû német filmbõl vette, amelyben Fischer volt a fõszereplõ. – Hét tizenhatkor érkeztem, te nem voltál – mondtam. – Miért hét tizenhatkor jöttél, amikor hetet beszéltünk meg? – Nem tudtam átmenni az utcán, ott, a metró mellett kanyar van, nem tudhatja az ember, melyik autó kanyarodik be, és melyik megy egyenesen. – Miért hazudsz? – Nem hazudok. – Szóval engem tartasz hülyének… – Néha annak tartalak. Nyina csodálkozva pillantott rám. Az õ forgatókönyve szerint azt kellett volna mondanom: „Ne beszélj butaságokat, sohasem tartottalak hülyének.” Akkor azt válaszolta volna „Kár. Én valóban tiszta hülye vagyok, mivel életem legjobb éveit pocsékoltam rád”. De a kártyát én kevertem, és Nyinának menet közben kellett váltania. – Kár… mondta. – Mindent látok. Mindent. Mit lát? Mintha az volna a lényeg, hogy hétkor, vagy hét tizenhatkor érkeztem. A lényeg az, hogy nem kérem meg a kezét. – Mit látsz? – kérdeztem. – Azt, hogy hazudsz. – Nyina elsápadt, valószínûleg egész éjjel nem aludt. – Amikor igazat mondok, akkor sem hiszel nekem. – Nem gondoltad, hogy tegnap elmegyek… Megértettem, hogy Nyina úgy döntött, nem vált, hanem elmondja, amit éjszaka fundált ki. – Megszoktad, hogy mindig várlak. Öt éve várlak. De tovább nem várlak. Értetted? Most kellene felállni és megkérni a kezét. Én azonban hallgatok. Valahol a kazah sztyeppén élnek a tatárantilopok, a szarvasokra hasonlítanak. Moziban láttam õket. Ezek a tatárantilopok a mamutokkal egy idõben éltek, de a mamutok kihaltak, a tatárantilopok viszont fennmaradtak, dacolva õsi eredetükkel és kilencven kilométer per órás sebességgel futnak. Ljonyka Csekalin mesélte, hogyan vadászott a geológusokkal éjszaka, teherautóról. Amikor a tatárantilop az autóreflektor fényébe kerül, nem tud elkanyarodni, talán, mert éjszaka a sztyeppén nagyon sötét van és a tatárantilop fél, hogy elnyeli a sötétség. Elképzelem, mit érez, amint így szalad, nagyon is jól el tudom képzelni, ezért nem akartam sohasem tatárantilopra vadászni. De szerettem volna belekapaszkodni a teherautó oldalába, bõrömmel érezni a térséget és látni a megvilágított foltban menekülõ õsi vadat. Ha a fõiskola elvégzése után nem hagytak volna Moszkvában, talán mindezt a saját szememmel láttam volna meg. De Moszkvában hagytak, és attól félek, hogy most már sehova sem megyek innen. Ha meg elveszem Nyinát feleségül, akkor úgy általában 1153

Moszkván, a moszkvai területen, valamint a Krím és a Kaukázus üdülõvárosain kívül semmit sem látok meg. Nyina a válaszomra várt, ám én hallgattam. – Mindig hazudsz, hogy esténként fordítasz – mondta szomorúan. – Hol vannak a fordításaid? Legalább egyszer megmutattad volna… – Nincs semmiféle fordítás. Esténként Ljonykához szoktam menni, néha meg étterembe. – Komolyan beszélek – Nyina hozzám lépett. – Te eljársz valahova, én meg… nos, szóval mutasd meg a fordításaidat. – Nincs semmiféle fordítás – mondtam komolyan. – Ljonykához járok, téged pedig nem viszlek magammal, mert öt év alatt meguntalak. Ott más lányok vannak. Nyina elnevette magát, mellém ült és én hirtelen rádöbbentem, hogy hiányzott. Hihetetlen volt, hogy nemrégen még ölelgettem. Nyina az ajtóra pillantott. Magamhoz szorítottam, a nyakamon éreztem a leheletét és azt gondoltam, hogy ez igaz. – Te bolond! Ezt a mondatot Nyina nem tervezte be, ez volt az elsõ okos mondata. A nap még nem ért véget, és ha szerencsém van, akkor hallok még egy mondatot. Hat órakor megjött az apja, mindannyian asztalhoz ültünk. Az utóbbi idõben valahányszor elmegyek hozzájuk, mindig leültetnek ebédelni. Nyina anyja, miközben merte a levest, szemét rólam Nyinára, majd Nyináról rám szegezte. A szemünk állásából akarta megérteni, kibékültünk-e vagy nem. – Még mellé öntöd! – figyelmezette az apa. Pizsamanadrágban ült az asztalnál, bár a felesége mindig rászólt, hogy ez nem illõ. Nyina anyja a tekintetünkbõl semmit nem értett. Nem bírta tovább a bizonytalanságot, ezért megkérdezte: – Nos? Nyina elvörösödött. – De mama! – A levest kérdezem. Valja, hogy ízlik magának a leves? A levesrõl nem volt elmondható, hogy finom, de annál jobb volt, mint amit az iskolában szoktam enni. – Tûrhetõ – mondtam. Nyina anyja csodálkozva nézett rám, mert csak a legpimaszabb ember képes enni, és ugyanakkor ócsárolni, amit eléje tesznek. Vannak olyan élethelyzetek, amikor igazat szólni udvariatlanabb dolog, mint hazudni. De ma a fejem felett szivárvány volt. – Nagyon finom, mamácska – mondta gyorsan Nyina. Ez volt a következõ okos mondata. Ha ez így folytatódik, akkor Nyina ma rekordot dönt. – Valja, olvasta a Pravdában, hogy sasok támadtak egy repülõre? – kérdezte az apja. Aligha taktikai megfontolásokból tette fel ezt a kérdést. De tudta, hogy a következõ kérdést a levessel kapcsolatban a felesége neki teszi fel, hiszen minden kérdését és válaszát huszonöt éves házasságuk alatt már elõre tudta. – Olvastam – mondtam. 1154

– Hogy is volt? – Nyina érdeklõdni kezdett. – Egy személyszállító gép repült valahol a hegyek között, azt hiszem. Vele szemben három sas. Az egyik egyenesen bele a gépbe. – Hülye! – mondta Nyina. – Aztán… – Nyina türelmetlenül fészkelõdött a széken. – Mint egy kõ, lezuhant a betört mellével, a másik kettõ pedig továbbszállt. – Még ilyet! – jegyezte meg Nyina anyja, aki szívesen elrepült volna, mint a két sas. – Csak egy hülye veti rá magát a repülõgépre. – Ez jó vagy rossz? – Nyina rám nézett. – A sasnak rossz – mondtam. – Semmit sem értesz… – Nyina elnézett valahová, át a falon, ahogy Pavlov is keresztülnéz rajtam, én pedig elgondolkoztam: valóban, ez most jó vagy rossz? Én is nekicsapódnék a repülõnek, vagy elszállnék, mint az a másik kettõ? – Nem érted – kérdezte Nyina lassan –, hogy biztosan arra gondolt, a repülõgép is madár? Átbámult a falon, elfeledkezett a kezében maradt kenyérdarabról, meghatott volt és lelkes, a szeme világoszöld, tiszta, mintha most mosták volna meg. Ha tudnám, hogy a tatárantilopokkal futna, belenyugodnék, hogy egész életemben elüldögélek ebben a szobában, sehova nem mennék el innen. Beletörõdnék, hogy mindennap elbeszélgetek az anyjával és mindennap találkoznék Szandjával az iskolában – csak tudnám, hogy Nyina futna-e. Mindenki elmélyedt a gondolataiban, hallgattunk, kivéve Nyina anyját. Az anyjának szemlátomást az járt a fejében, hogy ma vajon megkérem-e a lánya kezét, de fennhangon a szomszédról mesélt, aki otthagyta a feleségét egy másik nõ miatt, jóllehet gyereke van, gyomorfekélye és kis fizetése. Ennek az embernek a vezetékneve A betûvel kezdõdik, egyszer beszéltem vele telefonon, az arcát nem ismertem. A feleségét ellenben igen és a szomszéd helyében én sem lettem volna tekintettel a gyomorfekélyre és a kis fizetésre. – Tíz évet leélni és... Mit szól hozzá? – kérdezte Nyina anyja felháborodva. – Nekem ez tetszik – mondtam. – A maga szomszédja helyében én még elõbb elmentem volna. Nyina elnevette magát. – Na és a gyerek, maga szerint? – érdeklõdött az anyja. Az apa a tányérjába mosolygott. – A feleséget szokták otthagyni, nem a gyereket. Nyina megint elnevette magát, bár én semmi vicceset nem mondtam. – De hiszen léteznek… – Nyina anyja a megfelelõ szavakat kereste. Az volt az érzésem, hallom, amint csikorognak az agytekervényei. – Normák – súgta az apa. – Normák – visszahangozta Nyina anyja, és ijedten rám meredt. Azt kellett volna mondanom, hogy természetesen léteznek normák és minden rendes nõ kötelessége ezeket szigorúan betartani. De azt mondtam: 1155

– Milyen normákról lehet ott beszélni, ahol hányingere van egymástól két embernek? Az apa is szólni akart, de valami a torkán akadt és köhögni kezdett. A felesége meg akarta jegyezni, hogy ez nem illõ, de csak legyintett és azt hadarta: – Borja bácsi vasárnap ebédre hívott bennünket. Elmegyünk? Szóval engem is be szeretnének mutatni a leendõ rokonoknak. – Mára nem szól a bácsi meghívása? – kérdeztem. – Hogy jön ide a mai nap? – értetlenkedett az apa. – Sehogy. Csak arra várok, hogy maguk elmenjenek… Nyina ledobta a villát és felnevetett, Nyina anyja pedig ezt mondta: – A fiatalemberek örökké csak megjátsszák magukat, mindenáron figyelmet akarnak kelteni, hivalkodnak. A megjátsszák magukat irodalmi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy eredetieskedik, jó színben akar feltûnni. Különös, ma egész nap nem akartam más lenni, mint amilyen vagyok, de senki nem vett komolyan. A jegyellenõr azt gondolta, hogy megjátszom magam, Vera Pavlovna meg, hogy ki akarok vele kezdeni, az öreg úgy döntött, hogy megsértõdtem, Nyina meg van róla gyõzõdve, hogy tréfálkozom, Nyina anyja meg, hogy „megjátszom magam”. Csak a gyerekek értettek pontosan. A szülõk elmentek. Kettesben maradtunk Nyinával. Nyina valószínûleg azt gondolta, hogy most, amint az ajtó becsukódik, rohanok, hogy megöleljem, sõt erre az eshetõségre már méltó választ is elõkészített, olyasmit: „Úgy viselkedsz, mintha szobalány volnék.” De az ajtó becsukódott, én pedig a díványon ültem és hallgattam. És nem vetettem rá magam. Ez sértette Nyinát. Összeszorított ajakkal kezdte leszedni az asztalt, tüntetõen zörgött a tányérokkal. Eszembe jutott, hogy az aktatáskámban ott lapul a neki vett virág, elõvettem és szó nélkül átnyújtottam. Nyina úgy összezavarodott, hogy a tányér csaknem kiesett a kezébõl. Két kézzel fogta meg a virágot, hosszan és komolyan nézte, bár semmi néznivaló nem volt rajta. Aztán odajött hozzám, mellém ült, arcát a vállamra hajtotta. Arcomon éreztem puha, meleg haját, és úgy éreztem, egész életemben el tudnék így üldögélni. Nyina felemelte a fejét, megölelt, olyan hangon kérdezte, mintha szavalna: – Elmegyünk vasárnap Borja bácsihoz? Öt év alatt sem sikerült megértenem a gondolatmenetét. – Nem kerül semmibe, menjünk. – Milyen kedves vagy ma! Szokatlanul kedves. – Nem hazudok, ennyi az egész. Megszólalt a telefon. Nyina keze a nyakamon pihent, nem akartam felkelni, Nyina sem. Ültünk és vártuk, mikor hallgat el a telefon. De várni rosszabb volt. Felvettem a kagylót. 1156

– Elnézést, véletlenül nincs maguknál, Valja? – kérdezték a vonal túlsó végén bátortalanul. Megismertem Ljonyka Csekalin hangját. – Véletlenül igen – mondtam. – Nagy barom vagy – jutott el a fülemig a hirtelen megércesedett bariton. Ljonyka is rám ismert. Eszembe jutott, hogy azt ígértem neki, estére nála leszek. – Szevasz, Ljonya – üdvözöltem. – Micsoda? – a barátom azt hitte, hogy rosszul hall, mivel még az iskolában elfelejtett olyan szavakat, mint „szevasz”, „viszontlátásra”, „tessék”. – Szevasz – ismételtem meg. – Elment az eszed? – érdeklõdött Ljonyka õszintén. – Nem, pusztán csak udvarias vagyok – magyaráztam. – Szóval õ udvarias – mondta Ljonyka, de nem nekem, hanem valaki másnak, mert a hangja félrehordott. – Várj, kitépik a kagylót a kezembõl – ezt már nekem mondta. A kagylóban kattanás hallatszott, aztán lihegés és egy magas nõi hang: – Valja! Moszkva túlsó végérõl hívtak, én pedig hallgattam. Hazudni nem akartam, igazat mondani meg még kevésbé. Ha igazat mondok, elvesztem Nyinát, aki a hátam mögött ül, és az érte való aggódáshoz már hozzászoktam. Letettem a kagylót. – Ki volt az? – sóhajtott fel Nyina. A tekintete olyan volt, mintha éppen egy teherautó alá került volna. – Egy nõ – mondtam. Nyina felkelt, kezdte kihordani az edényt a konyhába. Ki-be járkált, én pedig a díványon ültem és cigarettáztam. A hangulatom rossz volt, nem értettem, miért: leéltem egy napot úgy, ahogy akartam, senkitõl sem féltem, és azt mondtam, amit gondoltam. Igaz, mindenki csodálkozva nézett rám, de jók voltak hozzám. Ma észrevettem, hogy jó ember sokkal több van, mint rossz és mennyivel kényelmesebb lenne, ha hirtelen mindenki elhatározná, hogy csak az igazat mondja, még a legapróbb dolgokban is. Mert ha a kis dolgokban hazudunk, akkor lustaságból a nagy dolgokban is hazudni fogunk. A mai nap elõnyei számomra nyilvánvalóak, de megértettem, hogyha holnap meg akarom ismételni ezt a napot, a jegykezelõnõ megbüntet, Vera Pavlovna kirúg az állásomból, az öreg a sorból, Nyina a lakásából. Következésképpen igazat mondani csak abban az esetben szabad, ha az igazságnak megfelelõen élsz. Máskülönben vagy hazudj, vagy tedd le a kagylót. Nyina bejött a szobába, összeszedte az asztalon a csészéket. – Mire gondolsz? – érdeklõdött. – Arra gondolok, hogy jobb hazugság nélkül élni, mint hazudni. Nyina megvonta a vállát. 1157

– Ezt még a bolond is tudja. Szóval, ami a bolondnak is világos, az számomra nem az. Nekem általában sok minden nem világos mindabból, ami nyilvánvaló Szandának, vagy Nyina anyjának. De mégsem fogtam fel egészen, ami Ljonykának nyilvánvaló volt. Ljonyka velem együtt végzett a fõiskolán, és két nõnek is kellett Moszkvában. Mégis elment a sztyeppére, én meg nem. Én csak szerettem volna. Eltelik néhány év, és olyan ember leszek, „aki szeretett volna”. És Nyina már nem mondja, hogy gyenge jellem vagyok, hanem azt, hogy balszerencsés alak. – Mit csinálsz holnap? – Össze fogom törni az életemet. Nyina elnevette magát, aztán elpirult, lehajtotta a fejét, sietve kivitte a csészéket a szobából. Arra gondolt talán, hogy holnap fogom megkérni a kezét. HORVÁTH IVÁN fordításai

Viktorija Tokareva. 1158

FABIO PUSTERLA

Új szigetek Ott, ahol sok madár fészkel majd. Hosszasan, kitartón fürkészed a tengert, nem bízol gyenge látásodban. Nem, semmi fenséges, szerencsére. Inkább valami szokatlan nyugalom, a tajték új geometriája. Éppen a legzordabb napokon volna jó odamenni, amikor a hullámok sötétkék gleccserekké fagynak, az ég szürkébb, alacsonyabb, s az egyetlen kiút a valószerûtlen marad. Ha ott vannak, ha ott csillognak a víz színe alatt, ismeretlenül, mégis várva vártan, nem szembeötlõn, zöld kõhátak lehetnek, enyhén ívelõk. A kiemelkedés a mélyben dúló erõk és ütközések következménye, a rettenetes nyomásé, amikor nincs más lehetõség. Hosszan kitartó búskomor periódus elkerülhetetlennek bizonyul. Õk is fáznak majd, meggémberednek, s talán esõ is lesz, szél is. Fel kell ismernünk õket és szívesen fogadni, kedvesen marasztalni, borzongásukról a homályt lassan félrehajtani. A földrajz és az összes koordináták maguktól megváltoznak, szép nyugodtan, kis idõbe telik majd, míg felfogjuk. 1159

De ne legyenek illúzióid: legfeljebb a kezdetet láthatjuk: puhatestûek óvatos kolóniáját, a mélyedésekben némi nyirkos algahabot, egy-egy megpihenõ sirályt, értelmetlennek tûnõ vagy nagyon is törékeny, rekedt rikoltást, mely mégis elterjed, megsokszorozódik. A virágok, a fû és a többi gyönyörûség talán azután jön. De ennyi elég.

Mint az omlékony kõpiramisok Mint az omlékony kõpiramisok, melyeket a hegyekben raknak, ahol az ösvények kibukkannak végre egy fennsíkon, egy hágónál, egy kis csúcson. Minek? Ne kérdezd; kõ kõ után építed magad is, ami nem jó semmire, nem kell senkinek, de van. Talán erre jár majd a zerge, s bizalmatlanul megszagolja jeledet; egy pillanatra tétován megáll, aztán tovább szökik a járhatatlan, szinte függõleges sziklákon. És láthatom majd, megsimogathatom a fejét? Éjjel jön vagy hajnaltájt, és el is szalad. De a földön otthagyja ajándékát: apró, sötétbarna ürülékgolyókat és a levegõben vad-illatát.

Felolvasás Bázelben Giorgio Orellinek

Elõzõ nap – utcai zenészek: siker. Volt tán valami gond? Bemegyünk, kiállunk és felolvasunk pár verset, elvisszük a mûvészetet az embereknek. Az embereknek, akik esznek. Remek. 1160

Kein problem, oder? Valahogy úgy, mint egykor a kintornások meg vándor tangóharmonikások, a költõk kedvencei a múlt században. Az egyik csirkecsontot rágó hiéna ferdén néz ránk, kéri a kontót, menekül a Binningerstrassén az állatkert felé, ahol a leopárdok döbbenten bámulják a tibeti kecskéket, és a vadszamár hosszan ordít az elfutó vonatok után. De mi rendesen elszavaljuk tökéletlen mondókánkat, és sokan meghallgatják, leteszik a kést az ámulattól. Megtapsolnak bennünket, és még pénzt is kapunk, kedves Giorgio. Késõbb mi is eszünk valamit, és leöblítjük borral.

A bika húsvétja Mielõtt lassan elindulnék vad ünnepléstek zavaros folyója felé mielõtt társaimmal betörnék a rácson túlról dübörgõ csatakiáltástok közé elnézlek még benneteket a teherautó kitárt börtönajtajából dárdák öklök kezek sürgölõdõ zajában közben a gyerekek leeresztik a sisakrostélyt készülnek feltárni a gyûlölet titkát szelíd õrjöngés bûn átdöfött béke vad lobogó utolsó ketrecembõl nézem ezt a napot és ezt a szelet a lóháton ülõ férfiakat kik nevetve várják nevetséges jelmezeiket 1161

a reszketõ orrcimpájú felajzott nõket kik az eljövendõ vért szimatolják nézem a hársak tündöklését a fiak és a mag pusztulását a nálunknál nagyobb életet mely szelíden vendégül lát a víz és föld énekeit, a nappalokat a fagyos síkságokat az égre ívet rajzoló kócsagokat hamuszín gémeket a fû suttogását kegyetlen isteneitek csendjét s csak ennyit kérek: gyertek el ma este gyûljetek karéjba az arénában csapatostul sörrel petárdával a szegények szektorában, odafönt magasan a kõváros peremén ahol a kutyák száján fekete bõrkosár a pecsét fegyveres õrök védenek valamit angyalok hegyeznek késeket gyertek nézzetek meg utoljára ahogy átkelek a sötétbe téli nyomorúságos döbbenetetekbe lélegzet-visszafojtva míg rosszul nem lesztek gyertek lássátok a bika húsvétját vörös graffitijét a falon a horgot mely alászáll a testem mely égbe száll s örömtõl párállik örökre lázad és elfogadja a véget majd eltûnik. 1162

Zürich Hauptbahnhof A róka a sínek között fémszínû, mint a nyirkos kövek meg a töltésen szétszóródott üvegcserepek és az épületek. Talán keres valamit, talán semmit, lógó orra épp csak súrolja a hulladékot, nincs célja. Nem fél a vonatoktól. Közömbös a forgalom minden zajára. Mintha elért volna élete végsõ pontjára, mindenen túl, elveszetten. És itt sétál.

A hullámokon túl Ninának A kislány onnan, a hullámokon túlról, ha megfordul, nem lát már földet, csak magas hullámokat, nála magasabbakat, elvágják mindattól, amit a parton hagyott. Nincs már azúrkék vagy rózsaszín, nincs többé ég vagy víz: tiszta fény old fel minden hullámverést egyetlen habkáprázatban vagy vérzõ szárnyban, mely szétterül, akár az óceán. Életét látja meg hirtelen az örvényben, torkát elszorítja a rémület. Nincs most apa, anya és otthon sincs. Csak végtelen tenger a Nap közepében.

1163

Hang nélkül Éppen itt, ahol a végtelen mezõk mintha kinyílnának, és az állatok némán, boldogan fogadnák az esõt, éppen itt támad a kegyetlen üresség? Macska lopakszik üregbe menekülõ, apró prédája után, sólyom köröz kábán égi birodalmában és a vonat száguld, a vonat rohan homályos alagutakon vagy pillérgyökereivel bazaltba kapaszkodó, szédítõ viaduktokon át. És te vele, immár hang nélkül.

A villamoson Nem derûs a keleti metszésû szem, az arc nem vidám, a villamos ablakában lábujjhegyen ingó kislány-nõ hátrahajtja fejét mintha támaszt keresne valakiben, testmeleget vagy megerõsítést, s véletlenül ott állsz, meglepõdsz, mert máris tiéd a haja, feje könnyeden megpihen válladon épp csak úgy, mint röptében a veréb egy ágon, amelyrõl mintha félig leesve egy fészek, egy régi fészek himbálózna már szinte kifordulva, önmaga által is elfeledetten, felismerhetetlenül. „Rien que l’espace d’un instant”, mosolyog, és tundrák sorjáznak, kihalt, hideg peremkerületek, magányok, melyek egy pontban épp csak összeérnek – egy rezzenés egy pillanat egy váll, egy másodperc az egész – s aztán a szokásos „elnézést”, egy mosoly majd a semmi.

1164

A szem dolgai Mit mondanak el a szemek mit mondhatnak el a dolgok amit a szavak nem tudnak kifejezni a levegõ és a víz fénye völgymélyekbe hatoló síkokon tévelygõ szél megnyíló idõ mely hív és tovatûnik feltoluló vér kiáltó vér még ködlõ jövendõ testek halála és bizonyossága ami fellángol és éget ami ragyog: mindezt elmondják és elhallgatják a szemek sok minden más még néma imádság az úszó vagy repülõ állatok csókok simogatások függõleges tavak vízesések tárnák. LUKÁCSI MARGIT fordításai

1165

S. KIRÁLY BÉLA

A Girondas-ügy avagy a diáklázadások súlya az elnök mérlegén Georges Pompidou elnök Girondas címû szatirikus novelláját – melyet nyári pihenése idején, 1971-ben vetett papírra délnyugat-franciaországi nyaralójában, Cajarcban – a Point címû politikai magazin közölte elõször 1984-ben, kereken tíz évvel a halála után. A visszájára fordított történet a franciaországi diáklázadások okait és körülményeit mutatja be. A Girondas-ügy címmel a novella füzet alakban is megjelent. A ’68-as franciaországi diáklázadások és gyárüzemi sztrájkok okainak kutatása, az események értelmezése, a következmények levonása különös feladat elé állít. A megértést nehezíti a párizsi események ottani ultrabaloldali kisajátítása és itteni, magyarországi „értelmezése” is. Immár harmincöt éve, hogy Caenben és Nanterre-ben január folyamán diáktüntetésekre került sor, amelyek Nanterre-ben, Párizs északnyugati külvárosában március 22-én már zavargásokká fajultak. A forrongás májusban érte el a tetõpontját Párizsban, az utcai barikádharcokban és az országot megbénító általános sztrájkban. A Franciaország gazdasági-politikai felemelkedésében nagy érdemeket szerzõ, jobbközép kormány – amelynek Pompidou már hat éve miniszterelnöke – váratlanul megrendült. Habár a történet a hangadók céljaihoz képest végül száznyolcvan fokos fordulatot vett, hiszen az elnököt támogató jobboldali pártok történelmi gyõzelmet arattak az elnök bukásában reménykedõ baloldal felett a júniusi választásokon, de Gaulle és nélkülözhetetlen tanítványa, Pompidou között elpattant az érzelmi húr. A bizalom nem állt többé helyre közöttük. Minden idõk egyik legnagyobb francia államférfija, Charles de Gaulle tábornok közvetve a diáklázadások miatt 1969 áprilisában váratlanul távozott a hatalomból. Tizenegy éves elnöksége után az elsõ, számára kedvezõtlen végeredményû népszavazás késztette erre a döntésre. De Gaulle lemondását elnöki választások követték, amelynek gyõztese Georges Pompidou lett. A Girondas-ügy hozzásegít, hogy ’68 tavaszát másképp lássuk, mint ahogy mifelénk szokás látni. Az 1956-os forradalmon és szabadságharcon kialakult reflexeink nehezen tudják forradalmárként érzékelni a középületeket rongáló egyetemistákat. Igaz, hogy a korszellem, amelyet többnyire a negyedik hatalmi ágat, a médiát birtokló informális – ízlésbeli és világnézeti azonosság alapján felépülõ – értelmiségi hálózatok többsége határoz meg, a hatvanas évek második felében puskaporossá tette a levegõt, de a szikra mégiscsak azért pattant ki, mert a hatóságok letartóztatták a közintézményeket törõzúzó egyetemistákat. Ez a nyitány, és seregszemle nélkül beindul a „nagy csapat”: a letartóztatásra válaszul mintegy százötven hallgató elfoglalta a nanterre-i egyetem igazgatósági épületét. A tiltakozó határozatok megfogalmazásánál tûnik fel három francia Ludas Matyi, akik virtuálisan náspángolják a polgári mentalitást, az iskolát, a vallást, a családot, a nemzetet, a vállalkozó kapitalistát, a munkavégzéshez szükséges fegyelmet, az ország vezetõit, egyszóval mindent, ami közösségi lénnyé segíti az embert, az egész társadalmat, amelynek egészséges mûködéséhez kötelességtudatra van 1166

szükség. A három felkapott percember Alain Geismar, Jacques Sauvageot és Daniel Cohn-Bendit. Õk és társaik késõbb, az események elültével jól megtalálták számításukat abban a megértõ és elnézõ, jóléti társadalomban, amely ellen acsarogtak, s melyet a háborút végigszenvedõ szüleik, nagyszüleik fegyelmezett munkával teremtettek meg. Sauvageot mûvészettörténész-professzor, Geismar Párizs polgármesterének rejtelmes tanácsosa lett, Cohn-Bendit pedig ma Übü papát alakít az EU-parlamentben. Vannak, akiket szélvédett helyek várnak, szerkesztõségekben, egyetemeken, mások, békésen morzsolgatva nyugdíjas éveiket, az arcukra ejtett Libération alatt ejtõznek nehéz vasárnapi ebédjük után. A „mezei tömeg”, a naiv, romantikára éhes vidéki egyetemisták, meg a szegény városi diákok közül azonban sokan drágán fizettek felelõtlen éveikért. Mert volt részigazság a diákok elégedetlenségében, csak ezt megfejelte a liberális verkli: „Tilos tiltani!” Abban az évben, amikor Cohn-Bendit szülei – a nácik elõl Franciaországba menekült német apa és francia anya – visszatelepültek az NSZK-ba, egy sokkal fontosabb esemény történt a Szajna partján: de Gaulle tábornok másodszor is visszatért megmenteni hazáját. Egykettõre rendet teremtett, új alkotmányt íratott, kihúzta az országot az algériai háború mocsarából és megalapozta a ma is jól mûködõ V. Köztársaságot. Munkatársai, mindenekelõtt Pompidou miniszterelnök segítségével gazdasági-társadalmi növekedési pályára állította az országot és atomhatalommá emelte. Tíz év múltán a modernizációnak köszönhetõen nem lehetett ráismerni az országra. Ráadásul de Gaulle hatalmas külföldi tekintélye lehetõvé tette, hogy Franciaország az Egyesült Államok és a Szovjetunió között harmadikutas politikát folytasson, minden pozitív hozadékával. Igen ám, de a háború elõtti átlag negyedmilliós gyermekszaporulat a világháború után 800 ezerre nõtt, az egyetemisták száma a tíz évvel korábbi 175 ezerrõl 1968-ra már 530 ezerre emelkedett. Ez a fejlõdés vetett fel olyan intézményi, fejlesztési, logisztikai hiányosságokat, amelyeket hamarabb kellett volna orvosolni. Pompidou is, de Gaulle is a sajtót és a rádiót tette felelõssé az események elfajulásában. Õk nem hittek annak a felszínes értelmezésnek, hogy mindent a korszellem határoz meg. Ezt mi sem hihetjük el. A korszellem nem természettörvény, benne vektoriálisan összeadódnak bizonyos emberek, csoportok, hálózatok érdekei.1 A média Franciaországban a szakszervezetek és ilyen-olyan fõvárosi klikkek hitbizományaként mûködött. Girondas prototípusai a médiának köszönhetõen lettek „korunk hõsei”. Legnagyobb tettük talán egy lánykollégium szimbolikus elfoglalása. Fényképészek, rádiósok rohangáltak Cohn-Benditék nyomában, de amikor komolyabbra fordult a dolog és Párizs belvárosában az akciózó fiatalok barikádokat emeltek, nekik már nem volt számottevõ befolyásuk az eseményekre. Eluralkodott a szemtelenség, a csürhementalitás, ami nem bátorság. A hetvenes éveit taposó elnököt a feleségén keresztül támadták: „Yvonne nagymama Franciaországa!” – szólt rigmusuk. A hangadók bátorságáról még annyit: tisztában voltak vele, hogy nem eshet bántódásuk. Nem volt tétje a fellépésüknek. Nagyon is vigyáztak testi épségükre. A tábornok unokaöccse is ott 1

Errõl bõvebben: Fázsy Anikó: Szükségszerû tagadás. Magyar diáktüntetések és 1968. Magyar Nemzet Magazin, 2013. február 9.

1167

masírozott a tüntetõk között a Latin negyedben. Hiszen demokrácia volt, az elnök minden fontosabb döntését népszavazásnak vetette alá. A Nouvel Observateur politikai magazin közben lovat adott a felheccelt fiatalok alá: „A család nem azért van, hogy megtanítsa az élet szabályait, hanem hogy teljesítse a gyermek akaratát: nincs több cenzúra. Az iskolának nem az a feladata, hogy átadja a tudást, hanem hogy biztosítsa a tanuló kibontakozását.” Ilyen médiaháló tette lehetõvé, hogy beérjen a francia értelmiség kisebbségének véleményterrorizmusa. Az országos napilapban, a Le Monde-ban kiáltványt jelentetnek meg, amelyben követelik a kiskorúakkal folytatott szexuális viszony büntetlenségét. Az aláírók között ott van Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse méltó társa. Sartre interjúban lihegi, hogy de Gaulle szélhámos és csaló, Pompidou meg egy piszok alak. Sartre és szárnysegédei a média világából azt hirdették, hogy a világ jó forradalmárokból (Mao Ce-tung, Che Guevara, Fidel Castro) és piszkos burzsoáziából, illetve a keresztény szokásaiba avasodott polgárságból áll. A média révén ezek a mesterek mérgezték a cselekvésükhöz eszmei indokokat keresõ fiatalokat. Politikai testamentumában, A gordiuszi csomóban Pompidou szóvá tette, hogy a tüntetések szervezõi közül többnek már rég el kellett volna végeznie az egyetemet. Jómódú szülõk gyerekeiként fogalmuk sem volt a szellemi és fizikai munkához szükséges fegyelemrõl. Azt is állítja, hogy a lázadozók némelyikét külföldrõl pénzelték. De Gaulle is elmondta, hogy ugyan nem kell az eseményeket feltétlenül rájuk visszavezetni, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael titkosszolgálatai is azon dolgoztak, hogy eltávolítsák õt és miniszterét a hatalomból. A pénzügyi világ bizonyos szegmensei kezelhetõbb politikusokat szerettek volna látni a kapitányi posztokon. Ma már tény, hogy az incidensek kirobbantásában részt vevõk némelyike nem volt francia vagy nem sokkal elõtte szerzett francia állampolgárságot. Ugyanakkor az is igaz, hogy Pompidou az idõsödõ elnöknél világosabban érzékelte: a heccfelszín alatt a nyugati civilizáció válsága tátong. A kényelmét megbecsülni képtelen, mert érte meg nem küzdõ generáció az egekre vetítette és a házfalakra írta rossz közérzetét, életundorát: „Legyetek realisták és követeljétek a lehetetlent!” A spleent Pompidou is ismerte – ellentétben a tábornokkal –, fiatalkorában õt is megkörnyékezte. Nemhiába olvasta szüntelenül kedvenc költõjét, Baudelaire-t. A miniszterelnöknek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az erõszakos események nem követeltek emberáldozatot. Ügyesen taktikázva, ám határozottan követve az állam és a polgárok hosszú távú érdekeit, sikerült leszerelnie a „hajcihõt”. Különösen a vidéki polgárok voltak hálásak neki, amiért, ha kellett, a kivárásra játszva, ha kellett, erélyt felmutatva, tárgyalásos úton lett úrrá a helyzeten, hiszen a diáktüntetések oldalvizén felbukkanó szakszervezetek munkabeszüntetései, sztrájkjai megnehezítették mindennapjaikat. Pompidou érdeme viszont elsikkadt, amint az események híre Európa keleti részei felé terjedt. Mivel a diáklázadásoknak idehaza csak egy Kádárkori szocialista és egy ’90 utáni neoliberális értelmezése létezik – bár az interpretációk részeredményeit elismerjük –, megállapítható, hogy ’68-at kisajátították ideológiai, pártpolitikai céljaikra. Ez a forradalomnak szépített indulathalmaz-láncolat elemeiben túl sokat visel magán az ógörög bacchanáliákból. Sok benne az irracionális, a játékos, 1168

a „csak azért is” elem. Irányultságában destruktív, eszmeiségében dekonstruktív, hogy demokratikus ellenzékünk kedvelt kifejezését használjuk: sok benne a „brahi”. ’68nak általuk értelmezett szellemisége a hazai demokratikus ellenzék és reformszocialisták hivatkozási felségterülete volt. Alain Minc francia közgazdász szerint Magyarországon a kommunista párt saját kebelén és tudatosan táplálta önmaga ellenzékét, ezért az átmenet annyira sima volt, hogy nem is lehetne meghatározni a rendszerváltás idõpontját.2 Ezért van az, hogy mindkét oldalról közelítve azonos értelmezését találjuk a ’68-ban történteknek. Nem engednek az õ ’68-ukból. Ezért a teljes képhez nélkülözhetetlen a konzervatív értelmezés. Pompidou beszédeibõl, írásaiból, cselekedeteibõl ez kiolvasható, de szövegei magyar nyelven még nem hozzáférhetõek. A pragmatikus államférfi írásainak megismerése nem csak ideológiai okokból szükséges. Történelmi fontosságuk van szûkszavú írásainak: õ látta át a legátfogóbb módon az eseményeket, hiszen minden kulcsmomentumnál jelen volt, az õ döntései befolyásolták javarészt az események alakulását, civilizált mederben tartását. Pompidou nem tudta kitölteni elnöksége idejét. 1974. április 2-án távozott az élõk sorából. Szinte jelképértékû, hogy abban az évben ért véget a francia gazdaság és társadalom „csodálatos harminc éve”, amikor hazáját Európa Japánjának nevezték a közgazdászok. Pompidout a nyirokrák egy sajátos fajtája támadta meg, amelynek elsõ jeleit, a nagy kimerültséget, a diáklázadások, a nagy felfordulás elcsitulása után észlelte. Betegségének elhatalmasodása gyorsabb volt, mint remélte, így nem maradt ideje befejezni emlékiratait. Más írásai sem keltik mindig a befejezettség érzetét. A halála évében megjelent A gordiuszi csomó címû tanulmánykötet elõszavában azzal mentegetõzik, hogy a hirtelen jött elnöki választás kampányának terhei, majd államfõi teendõi miatt nem maradt már ideje végsõ formát adni a tanulmányfüzérnek. Helyreállítani az igazságot címû töredékes emlékirata 1982-ben látott napvilágot. A nagy ambíciókkal megáldott, minden társadalmi rétegre odafigyelõ „nagy egyensúlyozó” kordokumentumnak is kiváló levelezése, jegyzetei, politikustársairól írt portréi a múlt év októberétõl olvashatóak.

2

Alain Minc: Új középkor. Holnap Kiadó, Bp., 2012. Beke Mihály András fordítása.

1169

GEORGES POMPIDOU

A Girondas-ügy Romorantin városka gimnáziumának végzõs osztályában indult el a lavina február 25-én, öt perccel négy óra elõtt. Plumesec úr, a francia irodalom tanára Racine Phaedra címû drámáját elemezte harminckét nebulójának és igyekezett felkelteni a figyelmet a fõhõsök érzelmi-erkölcsi vívódásaira. – Marhára untatnak! – hallatszott hátulról egy hang a pillanatnyi csendben. – Feküdne már össze az egész bagázs, aztán hagyjanak minket békén! A nyugdíjas éveihez közeledõ Plumesec, a patinás iskola tanára, városszerte közismert volt csiszolt modoráról és méltóságteljes viselkedésérõl. Most is kimérten, jeges tekintettel mérte végig a tettest és határozottan ennyit mondott: – Girondas, a büntetése vasárnapi szobafogság! A megrökönyödés hulláma söpört végig az osztályon. Plumesec emberemlékezet óta nem rótt ki büntetést. Ráadásul 1968 májusa óta Romorantin gimnáziumában nem sújtottak diákot szobafogsággal.1 Tudni kell az ifjú Girondas-ról, hogy a gimnázium Igazgatói Tanácsának diákképviselõje volt. Kétezer-kétszáznegyvenhárom tanulóból tizenhárman vettek részt a szavazáson, és tizenegyen voksoltak rá. Serkenõ szakálla, cowboyinge és vásott farmere tették alkalmassá erre a posztra. Rajta kívül alig akadt diák, aki olyan széles pedagógiai tapasztalattal rendelkezett volna, mint õ: három évfolyamot is megismételt, így tizenkilenc és fél évesen még reménykedhetett, hogy lesz valaha érettségije. Apja végrehajtóként dolgozott a járási bíróságon. Noha évek óta híve volt az aktuális kormánynak, mostanában gyakran dohogott intézkedései ellen, fõleg az igazságügyi szakmáról szóló új törvénytervezet miatt. A L’Express és a Perc újság cikkeiben új indokokat is talált mérgének karbantartásához. Plumesec úr éles kirohanása után az osztálynak elállt a lélegzete. Hogy merészelt a tisztes korú tanár nekimenni egy ilyen fontos személynek, mint Girondas? Felmértee tettének lehetséges következményeit Romorantin társadalmi életében? Az óra végét jelzõ csengõ szakította félbe az incidenst. Plumesec fogta jegyzeteit, könyveit, majd komor hangulatban elhagyta az osztályt és az igazgatói szobába igyekezett. A haverok körbefogták Girondas-t. Volt, aki tapsolt neki, de volt, aki reszketett. Az osztály zöme inkább elhagyta a tantermet, felszívta õket a többségre jellemzõ érdektelenség. 1

„Le a laktanya-gimnáziumokkal! – hirdették ’68 májusának utópistái. Le a bezárt lakatokkal, a folyósón szolgálatot teljesítõ internátusi felügyelõkkel, a terrorkommandóként felbukkanó ellenõrzésekkel, az ádáz pedellusokkal, a szürke vagy rózsaszín egyenblúzokkal, a diákok rangsorolásával, le a bezárásokkal és kizárásokkal, a büntetésbõl kapott vasárnapi különórákkal és a szent és sérthetetlen tekintély tiszteletével! Legyen szabad dohányozni órákon, úgy öltözni, ahogy akarunk, legyen sminkünk, miniszoknyánk és diákok által kormányzott ügyelet.” (Jean Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, 34.)

1170

Ponse úr, az igazgató éppen azon törte a fejét, hogy megfejtse az 1227. G/7. számú körrendelet értelmét, amely nemrég érkezett az Oktatási Minisztérium Pedagógiai Fõigazgatóságáról. Ez a rendelet kívánta bevezetni az audiovizuális módszerek használatát azon tanárok számára, akik már rendelkeztek szociológiai végzettséggel és kinevezésre vártak. Az igazgató remélte, hogy talál majd megfelelõ útbaigazítást a Középfokú Oktatás Nemzeti Szakszervezetének e körrendelettel kapcsolatos állásfoglalásai között. A legjobb lesz, gondolta, ha kapcsolatba lép az új filozófiatanárral, akit kinevezése után nemsokára meg is választottak e szakszervezet romorantini vezetõjének. Ily gondok közepette nem csoda, hogy összerezzent a bejelentésre: Plumesec beszélni akar vele. Négy éve vezette a gimnáziumot, eredményesen, ezért megkapta az Oktatási Érdemrend hízelgõ szalagcsokrát. Az Akadémia fõellenõrével is ebédelt már együtt, de Plumesec még soha nem lépte át irodája küszöbét. Becsülte is ezért kollégáját, hiszen Ponse jeligéje szerint: „Az a jó hír az iskolában, ha nincs semmilyen hír!” Mi lehet az oka mégis, hogy ilyen váratlanul tör rám? – villant át a kérdés az agyán, hiszen az utolsó óra végeztével a kolléga ilyenkor már útban szokott lenni hazafelé. A határozott hangján szólt ki: „Küldjék be!” – Igazgató úr – kezdte Plumesec –, zavarban vagyok, hogy alkalmatlankodnom kell, de nem tehettem másként. – Majd elmondta a kellemetlen esetet és a kirótt büntetést. A dörzsölt igazgató nyomban felmérte a helyzetet és a következmények súlyát. Ujjával dobolt néhány taktust íróasztalán, majd becsukta a körrendeletet tartalmazó dosszié fedelét. Azután karba tette kezét, majd megértõen, mégis rejtélyes tekintettel nézett beosztottjára. Ez a tekintet szerzett neki hírnevet az iskolavárosban. – Kedves kolléga – szólalt meg végül. – Miért is tagadnám, nagyon kellemetlen helyzetbe hozott. Mondhatom, corneille-i dilemma elõtt állok – hogy az ön humán mûveltségére célozzak. Hagyjuk büntetlenül a nyilvános sértést? Vagy büntessük meg Girondas tanulót? Nem vitatom a bûn tényét, a helyzet képtelenségét, de kérném tisztelettel: a büntetés nem eltúlzott? Tudja jól, mennyire túlterheltek iskolai programjaink, és ez mekkora erõfeszítést igényel a tanulók részérõl! Ennyi fizikai és szellemi munka után elengedhetetlen a vasárnapi pihenõ. Az új oktatásügyi miniszterünk ezt már a szombati napra is kiterjesztené, sõt fontolgatja már a csütörtöki, talán a szerdai napot… – Elnézést az illetlenségért, de félbeszakítanám, igazgató úr. Girondas tettét nem vehetjük félvállról. A kikapcsolódás egyébként neki életforma, mondhatni a hivatása. – De vajon a büntetés a legmegfelelõbb módszer? – erõsködött Ponse. – Bizonyára tudja, hogy a modern pedagógia szerint a szigor személyiségzavaró tényezõ. Nem gondolom, hogy az esetet szó nélkül kellene hagyni, de biztos ön abban, hogy elégséges ismereteink vannak Girondas viselkedésének örökletes tényezõirõl, a családi környezetérõl, a traumákról, amelyek gyermekkorában érték? Vannak-e megfelelõ orvosi információnk hormonális egyensúlyáról, mielõtt kényszerítõ terápiának vetjük alá? Ráadásul, kedves kolléga, tudnia kell, hogy nincs elég felügyelõm! Az e körbe tartozó személyzet felháborodottan fogadta a hírt, amiért a kormány más típusú állami alkalmazottaknak nyújt anyagi támogatást, ez frusztrálta õket. A pluszórákat visszautasítják, és be kell látni, hogy a gyógykezelések minõségének javulása óta a felügyelõi 1171

munka idejét múlta. Végül felhívnám a figyelmét, hogy 1968 májusa óta gimnáziumunkban egyetlen tanulóra sem szabtunk ki ilyen fegyelmit! Ne mondja nekem, hogy vissza kell forgatni a történelem kerekét, hogy az egyetemi reformok megkérdõjelezendõk, hogy csorbítani kellene a közremûködés és a dialógus szellemiségét, amelyet bevezettünk intézményeinkben! – Igazgató úr, vonjam le a következtetést, miszerint számûzzünk minden fegyelmezési eszközt, tûrjük a sajtó megaláztatásait, és az órán önmegtagadóan viseljük el folyamatos megszégyenüléseinket? – Ne adja a számba ezt a mondatot, kedves kolléga, ne adja ezt a számba! Önnek nem kell ismételnem a szállóigét: Középen az erény! Legyen tekintettel az igazgatójára, akinek az eseményeket szociológiai összefüggéseikben kell szemlélnie! Mindenesetre mielõtt döntést hozok, összehívom az iskola igazgatótanácsát! Plumesec köszönt, sarkon fordult és elhagyta az irodát. Ponse kinyitotta az elõtte fekvõ dossziét, majd idegesen becsukta és gondjaiba merült. Girondas eközben felpattant robogójára, melyet a szüleitõl kapott tizenkilencedik születésnapjára, no meg azért, hogy végre elérte az utolsó évfolyamot. Ez utóbbi teljesítményt a közvetlen demokrácia bevezetésének köszönhette, hiszen a pótvizsgát felváltotta az osztályszavazás. Hõsünk teljes gázzal indult, és miután fülsiketítõ durrogással – amely megalapozta a tekintélyét, egyszersmind emelte az urbanisztikai környezet báját – kétszer megkerülte a kisvárost, betért házuk udvarába. A lépcsõket négyesével vette, könyveit a díványra dobta és nyomban nekiesett a telefonnak. – Te vagy, Bouvard? Itt Girondas beszél. Sürgõsen össze kell hívni a Diákbizottságot! A vén Plumesecnek, ennek a szemétnek volt képe vasárnapi szobafogságra ítélni! – Hülye az a pofa?! – hallatszott a vonal túlsó végérõl. – Van még néhány mohikán ebbõl a büntetgetõ fajtából! Mutassuk meg nekik! – Zsír! Összehívom hozzánk a srácokat este kilencre! Haragtól kigyúlt arccal szólt közbe a fia háta mögül az anyatigris, aki mindent hallott. – Igazad van, fiacskám, ne hagyd magad! Szólok apádnak, hogy hívják össze a szülõi értekezletet. Mit képzel ez a Plumesec, a középkorban élünk?! Nem vagyok meglepve azok után, amit a múlt héten a L’Expressben olvastam! Vége a szabadságnak! Kár volt apádnak Pompidoura szavaznia, az egy mindenre képes fráter! Egy zsarnok! Tudom, hiszen olvastam! Lefogadom, hogy õ bujtja fel a tanárokat a kegyetlenkedésre! – Fogd be, anya! Hallod? Mondtam már, fogd be! – szakította félbe a csemete. – Most púp vagy a hátunkon! Pompidou semmire sem alkalmas, egy nagy mínusz, nulla! A posztindusztriális civilizáció válságának kellõs közepén még mindig akadnak szemetek, akik parancsolgatni mernek! Tõlünk függ, hogy engedelmeskedünk-e nekik, vagy a munkásosztállyal egyesülve megszerezzük a hatalmat! – Kis butám, ne kívánj lehetetlent! Ne is említsd a munkásokat, ezeket a semmirekellõket! Csak pénzt akarnak, de a munka? Naplopó mind, csak a pénzszóráshoz, ahhoz értenek, ez a nagy helyzet! Az a Plumesec is állandóan vakációzik. Ha 1172

az apádra gondolok, aki minden idejét önképzéssel tölti, és mindez csak adóbehajtásra elég… Változásra van szükség és reformerekre! A lázadó visszatolatott a szobájába, magára hagyva anyját, hogy kedvére szónokoljon. Rockzenét hallgatva cigarettára gyújtott és a szoba padlóján végighasalva forgatta A kollektív erotika kézikönyvét, amelyet az iskolával szemben nyílt könyvesboltban vásárolt. Miután utolsó kliensét is kapuhoz kísérte, Girondas úr gondosan bezárta irodája páncélszekrényét, utána az ajtót, majd felbaktatott az emeletre. Belépve a nappaliba búcsút mondhatott a pihenésnek, mert a hírtõl felforrt a vére. – Ezért megfizet Plumesec! – fakadt ki. – Ezek a közalkalmazottak egytõl egyig a költségvetés zabálói! Elhatározását tett követte. Még aznap este két összejövetelt tartottak Romorantinban. Bouvard-éknál a Diákönkormányzat vezetõsége megrökönyödve hallgatta Girondas felhevült beszámolóját. Mindenki egyetértett, hogy eljött a cselekvés ideje. A szenvedélyes Élénky Josette, bár dundi volt, éhségsztrájkot javasolt. Biztos volt benne, hogy nagybátyja, a pap, kiprédikálja majd a tanárt a vasárnapi misén. A szabadkõmûves apukával hencegõ Bouvard tömeggyûlést indítványozott a városi kultúrházban. Caltarec az órák bojkottjára buzdított. Ez a javaslat mély egyetértésre lelt. Látszott, hogy az ötletgazda vérbeli szervezõ: hamar kiosztotta a feladatokat. Percek múltán robogók motorja verte fel az éjszaka csendjét: futárok vitték az önkormányzat sztrájkra szólító felhívását a cimboráknak. Girondas-éknál is gyülekezett a Szülõi Testület Vezetõsége, élvezve a házigazda vendégszeretetét, nemkülönben különleges pezsgõjét. Ahogy fogyott az ital, úgy nõtt a harci láz. Végül Leconchard elnök úr indítványa mögé sorakozott fel a díszes társaság. Õ különben nyugdíjas adóellenõr volt és régi tanácsosa a Radikális Párt helyi szervezetének. Nyomban útnak is indult a kijelölt grémium az igazgató lakására, a büntetés azonnali visszavonását követelve, Plumesec áthelyezését és a vizsgák eltörlését. Hagytak egy kis mozgásteret az igazgatónak: szóba jöhet az is, hogy a szünidõig Plumesec betegszabadságra megy. Nem felejtettek el megfogalmazni egy közleményt a Loir-et-Cher Újdonságai nevû helyi újságba, amelynek Leconchard levelezõje volt. „Meg kell adni, hatásos közleményt írtunk!” – dörzsölte a tenyerét senior Girondas az utolsó pohár fenekére nézve. Másnap Romorantin történelmi napra ébredt. A gimnázium elõtti tér vidám hangyabollyá változott. Az ifjú Girondas a sztrájkoló õrcsapat élén, szárnysegédjeitõl övezve, sorra állította meg azokat a tanulókat, akiket este már nem tudtak értesíteni, vagy akik a belépés lehetõségét fontolgatták. Csak a kifejezéstelen tekintetû, fürge léptû tanárok mehettek be. Két fiatal irodalomtanár leállt vitatkozni a sztrájkolókkal. Az egyikük arról gyõzködte a fiatalokat, hogy a gazdasági és társadalmi feltételek még nem értek meg a forradalomra. Emlékeztette õket Lenin, Maurice Thorez, valamint Loir-et-Cher megye Loridon nevû kommunista képviselõjének szavaira, akik figyel1173

meztettek a hatalommal cinkos provokátorok és a felelõtlenek okozta veszélyekre, mondván: az elhamarkodott cselekedetek a reakció malmára hajtják a vizet. Kollégája – aki a „nanterre-i szociológusok” öntelt tanítványa volt – viszont arra buzdított mindenkit, hogy tartsanak ki, hiszen megmozdulásuk egy népi felkelés kezdete! Nanterreben a komisz, tudálékos tanárok mind visszakerültek katedrájukra, ezért haladéktalanul lépni kell! Õ hisz abban, folytatta, hogy Che Guevara nem halt meg hiába. Erre azonban társa provokátornak nevezte, ami kiváltotta a sztrájkolók haragját. A fenyegetések elõl behátrált az épületbe, de bosszús mondata még eljutott a közel állók fülébe: „A fejetlenség az ellenforradalom szálláscsinálója!” A gimnáziumban teljes lett a káosz. A bentlakó tanulók a díszteremben tolongtak, és fenyegetõ mondatokkal írták tele a falakat: „Plumesec, megkopasztunk!”, „Le a kötelezõ zuhanyozással!”, „Hatalmat Girondas-nak!” A tanáriban is lázas sürgés-forgás volt. – Meddig tûrjük el intézményünkben a rendetlenséget?! – kiáltotta egy javakorabeli tanár. – Lehet megtorlásra építeni egy társadalmat?! – perelt egy másik. Az utolsónak érkezõ kolléga a Loir-et-Cher Újdonságai legújabb számát lobogtatta, a szülõi bizottság közleményével, melyben ellentmondást nem tûrõ hangon bélyegezték meg az oktatásban használt neofasiszta módszereket és a középkori büntetések után vágyakozó tanárokat. A közleményt egy harcias mondat zárta: „A fasizmus nálunk nem fog szárba szökni!” Percek múlva megérkezett az igazgató döntése: határozatlan idõre bezárja az iskolát. A tantestület tagjai vették a felöltõjüket, táskájukat és a röhögõ, poénokat sütögetõ diákok sorfala között libasorban elhagyták az épületet. Plumesec aznap otthon maradt, mert reggel nem voltak órái. Annál több dolga akadt viszont a fõnökének. Szüntelenül csörgött a telefonja: oda-vissza cikázott a hír közte és felettesei között, beleértve az Oktatási Minisztériumot is. Az affér híre gyorsan túljutott az oktatás falain. Párizsi tudósítók, újságírók lepték el a várost; ismeretlen autók furikáztak az utcákban, volánjuk mögött a Radio-Luxemburg, az Európa–1, a France-Inter, a Paris-Match és a Reggeli Franciaország riportereivel, fényképészeivel. A Radio-Luxemburg lekörözte a vetélytársait: sikerült interjút készítenie az ifjú Girondas-val. Az Európa–1-nek már csak az apa maradt, a France-Internnek pedig Leconchard-ral kellett beérnie, aki kiszámított felháborodással bélyegezte meg a gimnáziumban uralkodó légkört. Aznap este a tévé fõmûsorban mutatta be az üresen kongó osztálytermeket. A mûsorban nyomdafestéket nem tûrõ kifejezésekkel becsmérelte az oktatás ósdi módszereit két kiváló ifjú, akik harmadszorra készültek nekivágni az érettségi vizsgának. A híradó utolsó filmkockái Plumesec lakásának ablakait pásztázták végig. Az alkonyi félhomályban látni vélték az elhúzott függönyök mögül kémlelõ tanárt, aki nem tudta, mire vélni a háza körül sürgölõdõ tizenhét technikust. Az „Információ elsõ kézbõl” mûsor bemondója külön megjegyezte, hogy milyen gyomorforgató hatással volt rá a csipkés függönyök mögött kirajzolódó képmutató sziluett. A fõvárosi sajtónak kapóra jött a kisvárosi affér. Az Auróra A börtönbotrányt gimnáziumi botrány követi fõcímmel jelent meg. Ismét egy botrány!, harsogta a L’Hu1174

manité és közben méltatlankodott, hogy Rives-Henrys2 még szabadlábon van. A lap összefüggést keresett a romorantini események, az argenteuili3 robbantás és a köztársasági elnök azon kijelentése között, mely szerint támogatni kell az osztályok közötti tanulási versenyt. A Le Figaro egy mértéktartó vezércikkben foglalkozott az eseménynyel. Felhívta a figyelmet, hogy az ifjúság képzése minden kormány elsõrendû feladata, amit nem lehet sikerre vinni a benne szereplõk közremûködése nélkül. Okfejtését e szavakkal zárta: „Nem félünk kijelenteni, hogy az ifjúsággal vagyunk, amely úgy érzi, fal van közte és az idõsebb korosztály között.” A Harc címû lap egy kiáltványt tett közzé a Nemzetközi Hülye4 szerkesztõbizottsága, illetve Jean-Paul Sartre aláírásával, amelyben harcra szólította fel a népi tömegeket a rothadó, megtorló rendszer ellen. A Bírósági Végrehajtók Szakszervezete sem maradt tétlen és tiltakozott, amiért dolgozóit újabban már a gyermekeiket célpontul felhasználva támadják meg a tanárok. A délután folyamán huszonhét író, újságíró és entellektüel – akik közül csak kettõ-három neve volt ismert a nagyérdemû elõtt – egy közismert párizsi gimnázium bejáratánál álltak és teli torokból üvöltöztek: „Minket is szobafogságra ítélt a hatalom!” Az este folyamán – ígéretéhez híven, miszerint lelkiismeretesen tájékoztatja a nézõket a nagy belpolitikai és külpolitikai eseményekrõl – a „királyi” televízió két nagy vitát is rendezett a Romorantinban történtekrõl: kerekasztalt az elsõ csatornán és ovális asztalt a másodikon. Az elsõ csatornán Duplessis címzetes professzor és Montaigu professzor védelmezte Plumesec tekintélyét. Az elsõ még 1937-ben írt könyvet Rend és fegyelem címmel, a második rektor volt a Vichy-kormány idején. A kopaszodó koponyák és remegõ hangok tulajdonosaival az alábbiak vitatkoztak: két fiatal szociológustanár, két pszichopata (pszichológiát tanuló egyetemi hallgatók), két szakújságíró a Le Monde-tól és a Nouvel Observateur-tõl, a gimnazisták Akcióbizottságának két képviselõje és két fejes a Szülõi Szövetségtõl. (Mögöttük még statiszták is szurkoltak.) A bemondó hangsúlyozta, hogy a mûsor teljesen pártatlan, mind a szereplõk száma, mind reprezentatív mivoltuk tekintetében. Ez utóbbi fogalom kisebb incidenst okozott, mivel az egyik fej az Akcióbizottságból úgy értelmezte, hogy gúnyolódnak az õ reprezentativitásával. A résztvevõk azonban siettek megnyugtatni: megválasztása mintaszerû volt, noha csak a jegyzékben szereplõk öt százaléka szavazott. A vita különben elég élénkre sikeredett: a rend és fegyelem balkezes védelmezõit rendre lefasisztázta az ellentábor. A mûsor végén az egyik ifjú titán harciassága osztatlan elismerést váltott ki, mivel a hírhedt spanyol inkvizítorhoz hasonlította Plumesecet. Sokan gondolták a tévézõk közül, hogy André Rives-Henrys (1917–1990) jobboldali francia politikus. Korrupciós ügye miatt 1972-ben le kellett mondania képviselõi mandátumáról. 3 1971-ben Argenteuil városában gázrobbanás történt egy középületben, amelynek huszonegy halálos áldozata volt. 4 1969 októbere és 1994 között megjelenõ baloldali gúnyos hangnemû újság. Sylvina Boissonnas támogatta anyagilag, aki más ultrabaloldali mozgolódásnak is a mecénása volt. Szellemi patrónusa kezdetben Simone de Beauvoir, elnöksége idején támogatói közé tartozott François Mitterrand is. 2

1175

Torquemada5 Franco tábornok egyik ezredese, és felháborodtak azon, hogy a spanyol hadsereg beleüti az orrát a romorantini gimnázium ügyeibe. A Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatához hamarosan betelefonált egy közismert milliárdos hölgy, és számon kérte a kormányon a külföldi fasiszták garázdálkodását. A bálanya közismert volt hiányos mûveltségérõl, valamint arról, hogy vagyonával és négyzetgyök alatti tehetségével támogatta a Nemzetközi Hülye szerkesztõségét. A második nap estéjén sok republikánus és hazafias nézõ vére forrt fel a látottakon-hallottakon. Még harmadnap is visszatért a sajtó az elõzõ napi tévémûsor visszhangjára. Több hírkommentátor és politikai elemzõ beszélt a megdöbbentõ eseményekrõl, amelyeket a rendõri terror és a tehetetlen kormány váltott ki. Még az államfõ érintettségét is felvetette a Haladó Fiatalok Uniójának párizsi csoportja, amely ugyan az egyedüli képviselõje volt az Uniónak, de igen nagy csõdületet okozott a SaintBenoît utcában. A negyedik napon az Oktatási Minisztérium közleményt adott ki az eseményekre reagálva. Ebben megemlíti az 1902. évi december 14-i tizenhetedik törvénycikkelyt, majd ezt kiegészítette az 1928. évi hetedik és kilencedik törvénnyel, amelyet 1948. április 11-én módosítottak. A fentiek értelmében megállapították, hogy Plumesec úr a törvényes rendelkezés értelmében járt el. A közlemény ugyan tartalmazta azt is, hogy mielõbb összehívják az Egyetemek Nagy Tanácsát és a Pszichológiai Tanácsadó Testületet, de a hír elsõ mondata olaj volt a tûzre. A közvélemény, különösen a fõvárosi, mindebbõl azt szûrte le, hogy Plumesecet felmentették. A Gimnáziumok Akcióbizottsága rögvest általános sztrájkot hirdetett, maga mellett tudva több tanári szakszervezet szolidaritását. A párizsi Gay-Lussac utca ökumenikus körének három tagja azonnal éhségsztrájkba kezdett, az ifjú Girondas rehabilitálását és Plumesec menesztését követelve. Egy külvárosi lelkész rendelkezésükre bocsátotta egyháza melléképületét, arra kérve egyházközösségének tagjait, hogy istápolják az éhségsztrájkolókat. Így nem szenvednek hiányt se erkölcsi támogatásban, se kisebb falatokban. Prédikációjában kiemelte, hogy a Megigazuló Girondas sorsa szétválaszthatatlanul összefonódott az igazságosabb világ felé haladó emberi törekvésekkel. Az Úr kívánsága teljesül ezáltal. Éljenzõ Olivér abbé még ennél is továbbment és bejelentette, hogy másnap 15 órakor igét hirdet Szent Genovéva hegyén. A vidék higgadtabban fogadta a minisztériumi döntést. A gimnazisták beérték a folyamatos mozilátogatással, a tanárok pedig járgányaikon ötnapos hétvégére ruccantak ki. Párizsban viszont nagy port vert fel az Éljenzõ Olivér szervezte tüntetés, amelyen részt vettek az egyszínû kommunisták, a sokszínû szocialisták, a reformátorok, a haladó fiatalok és még sokan mások a szakszervezetek világából. Kora délelõtt a belvárosi és a külvárosi autóbuszok, platós jármûvek folyamatosan szállították a tüntetõk csoportjait, akik elárasztották a Soufflot utcát, a Médicis teret és a Saint-Michel körutat. A legtöbben Seine-Saint-Denis kerületébõl érkeztek. A transzparensek jelmondatai el5

Tomás de Torquemada (1420–1498) Domonkos-rendi pap, 1481 és 1498 között spanyol fõinkvizítor volt.

1176

igazító jellegûek voltak: „Plumesec, a seggfej!”, „Gátat a fasizmusnak!”, „Girondas velünk van!”, „Guichard mondjon le!”6 A rendõrség szóvivõje szerint hétezer, a L’Humanité napilap szerint kétszázezer tüntetõ vonult végig a belvároson egészen a Grenelle útig, az Oktatási Minisztériumig. Ütemes kiáltásaik – „Szabadságot mindenkinek!”, „Plumesecet börtönbe!” – nagy visszhangot vertek. Végül egy viharos zápor szétszórta õket s így elmaradtak a tüntetéssel járó incidensek. Aznap este a La Coupole teraszán a tenger ízes gyümölcsei és chablis borral teli flaskók társaságában összeverõdött értelmiségiek, filmesek és a Francia Országos Rádió és Televízió Közszolgálatának újságírói közös nyilatkozatban riasztották az országot, hogy rázzák le a fasiszta diktatúrát. A Munka Általános Konföderációjának és a Munka Demokratikus Konföderációjának szakszervezetei összejövetelt tartottak, ahol egyhetes közös sztrájkról döntöttek. Listát küldtek követeléseikrõl a kormánynak, amelynek elsõ pontja ötvenszázalékos béremelést kötött ki. A kommunista párt a munkásokhoz intézett felhívásában a reakcióval szembeni egységre buzdított és hitet tett a szocialista szabadság végsõ gyõzelme mellett. A Nemzeti Oktatás Szakszervezete is kiadott egy közleményt, ebben emlékeztetett rá, hogy a nemzet napszámosai nagyobb tiszteletet érdemelnek, hiszen nagyfokú tudatossággal, a köztársaság iránti határtalan odaadással végzik tevékenységüket, õk a demokrácia legbiztosabb garanciái. Ugyanakkor egy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték, azzal a követeléssel, hogy a fizetett szabadságot növeljék meg tizenöt nappal. Ha mindez nem teljesülne, korlátlan idejû sztrájkba kezdenek. Egyelõre itt tartunk a Girondas okozta perpatvarban. Az események végsõ kimenetele még bizonytalan. A jövõkutatók egyik csoportja szerint a megmozdulások tovább fognak gyûrûzni olyan méreteket öltve, hogy az intézményeket elsöpri a forradalom, és végre marxista kormány ragadja magához a hatalmat. Ez esetben Girondas nem lesz ugyan oktatásügyi miniszter, de minden bizonnyal átveszi majd az Ideológiai Újraképzõ Központ vezetését. Mások azon sajnálkoznak, hogy a zavargások nem Nanterre-ben, a Latin negyedben vagy Caenban, esetleg Grenoble-ban robbantak ki, mert akkor a történtek ellenkezõ reakciót váltottak volna ki a közvéleménybõl. Elõrehozott választások kiírása következett volna, és ma már egy erõs „rendpárti” többség ülne a Nemzetgyûlésben. Így a szerencsétlen Girondas nem úszná meg a vasárnapi szobafogságot, amelyet egyenesen Ponse igazgató úr felügyelne. Némelyek még hozzáfûzik, hogy az áldozat és a hóhér talán kártyázással ütné agyon az idõt. Plumesec akadémiai kitüntetésben részesülne, és a Munka Általános Konföderációja szakszervezetének be kellene érnie a Nemzeti Vasúttársaság szakszervezetével kötendõ progresszív szerzõdéssel. Néhány megfigyelõ-elemzõ – aki még nem érdemelte ki a futurológus jelzõt, hiszen szemérmetlenül dicsekszik a józan eszével – azt állítja, hogy a jócskán megnyújtott 6

Olivier Guichard (1920–2004) francia jobboldali politikus. Több miniszteri posztot is betöltött de Gaulle, Pompidou és Giscard d’Estaing kormányaiban. 1969 és 1972 között nemzeti oktatásügyi miniszter.

1177

hétvége véget fog vetni a nemzeti felhorgadásnak. Az oktatásügyért felelõs miniszter pünkösdre való tekintettel engedélyez még plusz három szabadnapot, majd górcsõ alá veszi az iskolai felügyelõk és tisztviselõk helyzetét. A Renault Igazgatósága negyed órával fogja csökkenteni a heti munkaidõt. A belügyminiszter eléri, hogy a kommandós alakulatok létszámát nyolcszáz újonccal növeljék, és az egyenruhások bérpótlékot kapjanak új egyenruha vásárlására. Az igazságügyi miniszter a maga részérõl fogadja majd a végrehajtó kamara szakszervezeti küldöttségét, ez a szakszervezet emlékeztetett a törvénytervezet szakmájukkal szembeni méltánytalanságaira. Köztük lesz Girondas apja is, akinek az igazságügy-miniszterrel történõ meleg kézfogásáról készült fotó az Esti Franciaország és a Le Figaro elsõ oldalán jelenik meg. Mindkét lap vezetõségi vezércikkének az lesz a címe: „Minden jó, ha a vége jó!” Ami Romoratint illeti, ott minden visszatér a régi kerékvágásba, és tovább folyik a tanítás. Girondas megembereli magát és bocsánatot kér Plumesectõl, aki a maga részérõl mégis kérni fogja idõ elõtti nyugdíjazását. S. KIRÁLY BÉLA fordítása

Nemet mondunk! – Francia diákok 1968-ban. 1178

UGO PETRINI

A Thomson-gazellák Kérdõjellé hajló fák, felkiáltó harangtornyok, házak, a lankákon mondatvégi pontok, aranyló vesszõk, napos aposztrófok, sorkezdõ falvak, zárójelben pázsitfoltok, elpilledõ idézõjelek a csillagfényû írott tájban. * Felbukkantál a tejfehér égen hirtelen alászálltál megszurkodtad a ködfelhõket fénylõ szemmel körbenéztél s a felizzó nap lángra lobbantotta ezüstös tollaidat. * Vékony burkon, fátylakon, hártyákon átszûrõdõ formák, árnyékok, arcok, fénycsóvák, sugarak, foszlányok: s már látod, mi az üresség, sötétség csönd, szavak csendülése visszhangok, nyomasztó árnyak. Az élet pergõ képsorai. * Vajon mire gondol Viola, míg a tollát rágcsálja, s közben a padok közt cikázó robogót bámulja? 1179

Gondolata, mint a fecske, visszaszáll a füzetre, hisz ott a lecke! De hiányzik egy szinonima, s az alany és a szögfelezõ sincs meg! És a görög pi mi fán terem? Ördög tudja (vagy õ sem)! Elég egy pillanat és visszaránt az élet egy villanás alatt. RÓNAKY ESZTER fordításai

1180

JUSZUF IDRISZ

A pénztárca Szemi este nyolctól egy nem túl kényelmes széken a szoba sarkában ült, elõtte az asztalon könyvek, házi feladatok, táblázatok és egy csakugyan jelentõs probléma, melynek megoldására ezt az éjszakát szánta. Ez így nem mehet tovább, gondolta. Van egy hónapja is, hogy megbeszélte Szaláhhal és Abd el-Moneimmel, elmegy velük moziba, de akárhányszor hívták, mindig azt mondta, hogy holnap, majd holnap. Jól van, Szemi! Rendben, Szaláh! Holnap háromkor a jegypénztár elõtt találkozunk. Aztán eljött a másnap és õ mégsem ment el, mert képtelen volt öt piasztert szerezni. Hát hogyan kerüljön így a két barátja szeme elé, milyen mentséget találjon?! Napokon át ezen törte a fejét. Szerezni kell öt piasztert. Zsebpénzt ritkán kapott, és az sem volt elég semmire. Az édesapjának szólt, ha szüksége volt egy füzetre, vagy késõbb a kézimunkához színes papírlapokra, de nem kapta meg tõle se ennek, se annak az árát. Próbálkozott az anyjánál is, de hiába. Amikor sokadszorra kérlelte, az anyja az égre emelte kezét és Istenhez könyörgött, hogy égjen ki a szeme, ha van pénze. Mi leli õket?! Nem adnak pénzt, hiába kéri. Minduntalan Istenre esküsznek, hogy nekik sincs. Az apja, az õ szép szál apja a formás pocakjával és vastag ujjaival nem fél a legszentebb esküvel fogadni, hogy nincs egy vasa sem? Van ilyen? Lehetséges, hogy az apjának valóban elfogyott a pénze, ahogyan megpróbálja elhitetni? Nem, ez elképzelhetetlen. Mindenre képes. Bármit meg tud csinálni, ha akarja. Nem õ íratta be mégis az iskolába, amikor a papírjait elutasították? Nem õ esküdött meg, hogy másnap beíratja? Egész délután távol volt, és lám, a következõ nap be volt íratva. Õ a kimondhatatlant is legyõzi. Amikor a húga megbetegedett, az édesanyja azt mondta, meg fog halni, és együtt zokogtak Szemivel. Egyedül az apja nem sírt, és azt mondta, nem hal meg. Elvitte a húgát az orvoshoz, megvette a gyógyszert, és húga nem halt meg. Ez a mindenre képes apa mégis azt mondta neki tegnapelõtt, tegnap is és ma is, hogy elfogyott a pénze. Szemi elmesélte neki, hogy miben egyeztek meg Szaláhhal és Abd elMoneimmal már régen, s most újra, de apja csak elnézõen nevetett és azt mondta: Várj a hónap elejéig! Hiába kérlelte, az apja csak fogadkozott: Istenre esküszöm, nincs, fiam! Lehet ez? Nincs öt piaszter az egész házban? Szülei kinevették Szemit, azt gondolták, kisgyerek még, akit könnyû becsapni. Csöppet sem érdekli õket, hogy moziba szeretne menni, semmibe veszik a kérését, mert soha nem voltak moziban, számukra a mozi semmit nem jelent. Nem úgy veszik, mint Szemi betegségét. Úgy gondolják, zöldfülû még, elég neki esküdözni, és õ elhisz mindent. Mindent megtervezett, és minden pillanatot pontosan átgondolt. Meg fogja õ kapni azt az öt piasztert, méghozzá könnyebben, mint sejtik. Azt hiszik, nem látta még az apja pénztárcáját, nem tudja, hol van, hogy milyen vastag és mivel van tele? Ennyire ostobának nézik? 1181

Tíz óra lesz. Az apja, az anyja és a testvérei a másik szobában alszanak. Az apjától tart egyedül. Az anyja soha nem ébred fel éjjel. Az apja viszont minden mozgásra, még a legkisebb neszre is felriad. Várnia kell még kicsit. Meg kell nyugodnia, biztosnak kell lennie, hogy mindenki mélyen alszik. A matek házi feladat egyik példájával akarta elütni az idõt, de nem tudta megoldani. Minden ugrált a szeme elõtt: a beszerzési ár eladásivá vált, a tizedesvesszõ a szám jobb oldaláról átsurrant a bal oldalra. Abbahagyta a matekpéldát, és szórakozottan nézegetni kezdte a szoba bútorait, itt tanul a húgával és itt étkeznek, a vendégeket is itt fogadják, és néha itt kapja a pofonokat is. Valahonnan hang szûrõdött be, erre ocsúdott, a fülét hegyezte. Házuk, mint a sír, nem hallatszott semmi zaj, csak a csapból szivárgó víz susogott, meg a csótányok surrogtak a konyhában. Az egész negyed szinte elmerült a végtelen csendben, egy hang törte csak meg, egy reszketeg hang, vigasz az embereknek csalódottságukban. Jobban fülelve Szemi rájött, hogy a rádióbemondó hangját hallja, híreket mond. A szíve megdobbant. Ütött az óra. Lábujjhegyen indult neki. Habozott, hogy leoltsa-e a lámpát vagy égve hagyja. Égve hagyta… mert félt, és a fény némi biztonságot adott. A lakást félbevágó kis folyosón megállt. Az apja horkolt… nagyszerû! A hálószoba ajtajához lépett, lenyomta a kilincset. Ez az ajtó mindig nyikorog, ha kinyitják. Nagyon lassan kell tehát benyomni, milliméterrõl milliméterre. Végre benn volt. A vaksötétben. Mi van a szemével? A résnyire nyitott ajtón fénysugár szûrõdött be. Az apja húzta a lóbõrt. A húga, szokásához híven, a fogát csikorgatta. Szemi remegett. Miért ver a szíve? Ha nem csillapodik átkozott szíve dobogása, még a végén felébreszti az apját. És miért önti el a hideg veríték? Elõre… elõre! Szemi végtelenül óvatosan lépdel. Az ágy, ahol a szülei alszanak és a húga, tõle jobbra. Az öccse matracon fekszik, ketten osztoznak rajta. A szekrény néhány lépésnyire, balra. Lábait elõvigyázatosan csúsztatja elõre, nehogy beleütközzék alvó öcscsébe, aki felvisítana, és akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ne dobogj, átkozott szív! Horkolj, apám, horkolj… hangosabban, úgy, mint amikor a horkolásod kiveri a szemembõl az álmot. Apja hirtelen abbahagyta a horkolást. És Szemi szíve se dobbant… De az apja újra rákezdte, mély lélegzetet vett, majd az eddiginél zajosabb hortyogás következett… igen… úgy, úgy, apám, kérlek… Ujjbegyével megérintette a szekrény selymes felületét. Megvan a törött fogantyú. Erõsen kell szorítani, az ajtószárnyat kicsit felemelni vele és gyorsan magunk felé rántani, hogy a szekrény kinyíljon. Napközben már kipróbálta, sikerült kinyitnia, nem csapott zajt. A ruhásszekrény most is kinyílt. Itt voltak a ruhák. Két rúd volt a vállfáknak, egyik a feleség ruháinak, teljes hosszában, a másik rúd fele a férj ruháié. Nem volt nehéz megkülönböztetnie a két sort, az érdes tapintás elárulta, hogy melyik az apja ruhája, meg különben is ráismert az öltönybõl áradó illatra, az apja illatára… jól ismeri, hiszen számtalanszor szagolta, át1182

ölelve az apját, és a régi zakóján is gyakran érezte, amelybe belebújik tanulás közben, hogy ne fázzon. A keze ügyébe esõ elülsõ zsebben kotorászott, de csak egy összegöngyölt zsebkendõ volt benne, meg az alján valami, mint a leülepedett homok. A másik zsebben semmit nem talált. Számított erre Szemi, ugyanis nem valószínû, hogy az apja pénzt tartson a külsõ zsebében, a pénz a pénztárcában van, az meg a belsõ zsebben, ennek ellenére, mindent számba véve, a kis zsebben is kurkászott, ide az aprópénzt teheti, de teljesen üres volt… ráadásul még lyukas is! Rettegés fogta el, amikor kezét a belsõ zsebbe mélyesztette. Nagyot dobbant a szíve, amikor ujjai rátaláltak a pénztárcára, kihúzta a zsebbõl, de szidni, átkozni kezdte egy hang, mely a lelke legmélyébõl tört fel, összerezzent, de a pénztárca már a kezében lapult, nehéz volt és vastag, és valami különös, nehéz szag terjengett körülötte. Zavarba jött. A tegnap kiötlött terv a pénztárca megszerzésére íme, végrehajtva, de aztán, most aztán mihez kezdjen? Arra az elhatározásra jutott, hogy mindenképp ajánlatos átvinni a pénztárcát a másik szobába, és ott venni ki belõle az öt piasztert, mégpedig apróban. Az apja valószínûleg jól tudja, mennyi a papírpénze, de azt nem, mennyi az apró, így nem fogja észrevenni, hogy hiányzik öt piaszter. Kilopakodott. Az anyja forgolódott, valamit dünnyögött, miközben õ kiosont, de az idegei már megedzõdtek, már nem hozta izgalomba semmiféle zaj, sem az alvók motyogása, amint a másik szobába ért, becsukta az ajtót, elé tolta a heverõt és hogy ne érje meglepetés, kitalált egy történetet arra az esetre, ha az apja felébredne, és eltorlaszolva találná a szoba ajtaját. Leült ugyanoda, ahol a tervét kiötölte, és maga elé tette a pénztárcát. Nagy volt, olyan nagy, mint egy bekötött könyv, mintha egy bankár pénztárcája volna a régi, kopott, kifakult fajtából. Tisztában volt vele, hogy az apja a középsõ rekeszbe teszi az aprópénzt, gyorsan kinyitotta, belekotort, de nem talált semmit. Forgatta, rázogatta, és két tárgy esett ki belõle: egy viharvert kétpiaszteres érme, a peremén fogak nyomával, véletlen tapadhatott meg a redõkben… a másik furcsa tárgy volt, csodás, egy fekete, lapos, formás kis kavics… mit kezd az apja azzal a kaviccsal? Miért tartja magánál, miért süllyeszti el a pénztárcájában? Lappang itt valami titok? A démonokat tartja vele távol, vagy vele vonzza a pénzt oda? Nem törõdött a kaviccsal, kezébe vette a pénzérmét… két piaszter… az apja összes aprója csak ez a kétpiaszteres érme? Még ha használható kétpiaszteres volna, de nem is biztos, hogy forgalomban van még! Mekkora balszerencse! Mindaz, amit remélt, kimerül ebben a két piaszterben?! Szemi kiszórta a pénztárca többi rekeszébõl is a papírt, gyorsan átnézte. Megpillantott egy tízpiaszterest, majdnem elkerülte a figyelmét a sok papír között. Nem lehet, hogy csak ennyi pénz van a tárcában! A többi biztos valamelyik borítékban van, hisz sokszor látta apját, amint sárga és zöld papírokat rakosgat beléjük. 1183

Felnyitotta a borítékokat, kiszórta, ami bennük volt. Eredetileg csak öt piasztert akart találni, de hamarosan másféle kíváncsiság kerítette hatalmába. Elõször adatott meg neki, hogy kikémlelje apja pénztárcájának a rejtelmeit, megismerje a fontos iratokat. Mindegyiknek hallatlan jelentõsége lehet, különben nem tartaná ebben a pénztárcában! Sokszor látta, amint apja kiveszi a zsebébõl, majd újra zsebre vágja, látta kinyitva és összehajtva, a helyén, aztán néha a párna alatt és épp elégszer kínozta õt a gondolat, hogy megismerje, mit tartalmaz, épp elégszer alig tudott ellenállni a csábításnak, és most minden ott van elõtte, micsoda kihagyhatatlan lehetõség, az ég rendelése! Nem érti igazán, amit olvas, de boldog és izgatott, az a furcsa, örömmel teli izgalom önti el, amelyet akkor érez az ember, amikor titkot fürkész ki, tiltott úton jár. Talált egy levelet a nagybácsijától, valami örökségrõl ír és valami pénzrõl… és az üdvözletét küldi Szeminek. Vajon miért nem adta át neki az apja ezt az üdvözletet? Aztán mik azok az elmosódott írású, elsárgult papírok, amelyek mára már valószínûleg teljesen érdektelenek? Még soha nem látott ilyen tintát és ilyen szép betûket, nini, ide meg egy minaretet és egy kupolát rajzoltak! Fátima Abdallah házasságlevele… vajon ki az a Fátima? Az anyja volna? Az is lehet… és lehet, hogy Ibrahim Manszur az õ apja, na és ez a piros levélke? A gáz- és az áramszolgáltatóktól? Kérjük, a válaszban a 284-es iktatószámra hivatkozzon. Mi ez? Ha nem, kikapcsolják az áramot. Mi az az áram, amit kikapcsolhatnak, és mivel kapcsolják ki?, és a boríték, amelyre azt írták: a szent Kába ruhájának (kiszva)1 darabja a magasztos Isten szegény szolgájának, Mubarak Mohammed Hasszán zarándoknak ajándékul… ez a fekete szövetdarab a Kábából származik? Hûha!! Nehéz a szaga, pézsma vagy ámbra?… tehát ez az oka annak az átható illatnak, amely a pénztárcából árad?! Szemit teljesen magával ragadta az ismeretlen izgató mámora, azonban fölneszelt a himnusz hangjaira, a rádió ezzel zárja a késõ esti mûsort. Felocsúdott, feldúlt volt, ideges, mintha tetten érték volna. Az elsõ dolga volt, hogy minden papírt és levelet visszategyen oda, ahol volt, ugyanabban a sorrendben és rendszerben, hogy ne sejthesse az apja, hogy hozzányúltak. Nem volt könnyû feladat, de elvégezte. Ott hevert elõtte az asztalon a tíz piaszter gyûrötten, mint egy elnyûtt rongydarab. Egyelõre nem tette vissza a pénztárcába, de zsebre se vágta. Döntenie kellett, mit tegyen. Nehéz volt a döntés. Ha elveszi, biztosan kiderül a lopás, ha meg otthagyja, elveszti az utolsó reményét is, hogy megtartsa az ígéretét, és elmenjen a moziba. Különös, de amikor magához tért az ismeretlenben kutakodás borzongató gyönyörûségébõl, nem ezen a dilemmán töprengett, hanem féktelen düh öntötte el. Hogyan lehetséges, hogy csupán rongyos tíz piasztert talált, és egy fognyomokkal teli, kopott kétpiaszteres érmét? Ennek a jó, szép szál apának, aki csodákra képes, és a világon mindent meg tud oldani, mindössze ennyi a pénze… ilyen kevés?! 1

A Kába a mekkai Szent Mecset belsõ udvarában álló szentély, amelynek jelentése: kocka alakú építmény. Az épületet fekete brokátdrapéria borítja, amelyet a Koránból vett, ezüsttel és aranynyal írott idézetek ékesítenek. A kiszva néven ismert leplet évente cserélik.

1184

Ez csalás… megtréfálták, rászedték! Miért nem számított erre? Sehogy sem érthetõ, miért nincs nagyon sok pénze! Õ számított rá, nagyon sok pénzre számított! Mire költi? Hol a fizetése? Dühösen zsebre vágta a tízpiaszterest. Ötért elmegy moziba és a másik öt piasztert is elkölti. Eszik pogácsát, fagylaltot is, mint a többi fiú, és aztán akármi lesz, nem érdekli. Mi a bûne? Elküldik az iskolába és nem adnak neki pénzt, és ha kér, nevetnek rajta és megesküdnek, hogy nincs nekik, és ha kikutatja õket, darabka gyûrött papír akad a kezébe? Úton a hálószoba felé, hogy a pénztárcát visszalopja a belsõ zsebbe, alig tudja féken tartani haragját. A háló ajtaját kinyitja, mindent úgy talál, ahogy volt, az apja horkol, a húga csikorgatja a fogát, a szobában sötétség honol. Most, iszonyú mérgében, eszébe se jut óvatoskodni, nem húzza be maga mögött az ajtót, nem érdekli, mi lesz. A résen át egy sápadt fénysugár szûrõdik be, valamelyest megvilágítva a szobát; az apja fejére esik a fénypászma. Szemi indulatosan pillantott rá. De rögtön valósággal földbe gyökeredzett a lába, hülyén bámulta. Az apja feje lecsúszott a párnáról, csupasz vállára billent, a sapka, amelyet alváshoz vesz fel, lecsúszott a fejérõl, fénylett a tar koponya a kevéske, kusza haj között, az állkapcsa leesett, és tátva volt a szája, zihált. Szemi az apját nappal vagy vidámnak vagy szomorúnak látta, elégedett volt vagy méltatlankodott, de arcvonásai mindig erõt, egészséget sugároztak, életet, az apja szelíd oroszlánnak tetszett, látványa bizalmat keltett. Most viszont, félrebillent fejével, tátott szájával, gyér, zilált hajával, meg az ellazult, alázatos arcvonásokkal egy nagyon kedves, de tehetetlen embernek látta, és a nagy, vaskos pénztárcájában sincs semmi, csak tíz piaszter és a kavics, meg a kétpiaszteres érme. Szemi nem mozdult, dermedten bámulta az apját, mintha elõször látná életében. Kialakult benne egy kép, megszokta a mindennapokban, õ volt az apja. S most hirtelen mintha nem is az apja volna, hanem egy idegen ember, egy másik férfi, furcsa, kedves, tehetetlen, nem hasonlít az apjához, van ugyan teste, feje és lába, amely kilóg a hálóinge alól, sovány és szõrös. Fájdalom hasított belé, fojtogatta, sírni lett volna kedve, szeretett volna megszabadulni mindentõl, ami a szívét nyomta, az alvó, gyámoltalan férfihoz rohant volna, hogy átölelje, magához szorítsa, megcsókolja, kedves, tátott száján csókolja, borostás állán, megadóan behunyt szemén. Az apja horkolva alszik. Egy pillanatra kisimul az arca, aztán elõtörnek a hangok a száján és orrán keresztül, nyújtott hangok, tehetetlenek… mintha esküvel fogadnák: Isten nevében, nincs pénzem, nincsen. Az apja mégsem csapta be, nem nevette ki. Az apja nem mindenható, ahogy azt Szemi hitte… most alszik, kiszolgáltatott, készséges… és nem szedte rá. Az apja megmozdult, egy ideig nem vett levegõt. Szemi szomorúan elõhalászta a zsebébõl a tízpiaszterest, visszatette a pénztárcába, a pénztárcát abba a zsebbe csúsztatta vissza, ahol találta. Becsukta a szekrényajtót. Miután a másik szobában leoltotta a villanyt, elheveredett öccse mellett a matracon. 1185

Szerette ezeket az elalvás elõtti perceket, ilyenkor álmodozott a piros tollról, az irodaszerboltban látta, meg a csillagos ötösrõl angolból, vagy egy újabb ravaszságon törte a fejét, amivel reggel kicsalhat egy piasztert. Most azonban a gondolatai nem bírtak elszakadni a közelében alvó férfitól, képzeletében megjelent egy fal, õ eddig mintha a falnak támaszkodott volna, de a fal ledõlt és most nincs mire támaszkodnia. Akárhányszor idézte fel apja arcvonásait, vagy a pénztárcáját, rejtélyes hang tört fel a lelke mélyébõl, arra ösztönözte, hogy tegyen valamit, tömje meg az apja tárcáját pénzzel, százasokkal, találjon kincset, vagy dolgozzon, vállaljon el bármit. Ha legalább tíz fontot keresne havonta, amit az apjának adhatna, ezekkel a szavakkal: Vedd el és ne haragudj! Ébredj, kelj fel, öltözködj, legyél megint oroszlán! Ébredj fel, apám! Én már nem vagyok gyerek, én bizony már férfi vagyok. Felnõtt férfi vagyok, apám, ne félts engem, megvédelek téged és nem kérek pénzt többé. Nem csaplak be, a piaszterekért, soha, soha többé. Az öccse forgolódott, motyogott álmában, aztán érthetõen azt mondta: Inni akarok… hm… inni akarok. Máskor is hallotta az öccsét motyogni éjjel és vizet kérni, de mindig csendben lapult, meg se moccant, amíg fel nem riadt az apja és fel nem kelt, hogy megitassa. Most viszont, mihelyt meghallotta az öccsét, megnyugtatta: Azonnal. És friss lelkesedéssel felugrott, és hozott egy pohár vizet, odaadta az öccsének, õ, egyedül, a sötétben. Mielõtt behunyta volna a szemét, felült, mint akinek eszébe jutott valami, betakarta az öccsét, köré tekerte a takarót, éppen úgy, ahogy az apja csinálta, s meggyõzõdött róla, hogy a lába is be van takarva s a feje a párnán. Aztán átölelte. És elaludt. SERIFA KAMEL fordítása

1186

ARVO VALTON

Telefonkapcsolat Tegnap csak úgy hipp-hopp felhívtam a mennyországot a kagylót a névtelen ügyelet vette fel milyen az idõ arrafelé kérdem vigyek-e magammal esõkabátot gyakoriak itt a futó záporok de lépten-nyomon lelni fedezéket na és milyen a gazda hangulata kedve mely idõszakban jobb jelentkezni nála ha ide szól beutalója ne késlekedjen századról századra egyre rosszabb kimerítették nagyon a hitehagyottak s a választ barátságtalan nevetés kísérte kérdeznék még valamit illõ tisztelettel ismerõseimet melyik szektorban keressem már nem ismerne rájuk majd újakra talál itt de fejezze be kérem a vonalra többen várakoznak s a kagyló búgó hangja már a velõkig hatol létezhet-e hogy valakivel… valahol…

Szerep Valamikor a múlt század elején elmozdult helyérõl a törzs és megpróbált lélekben csatlakozni az úgynevezett Európához noha õslakosa volt már õsidõktõl itt keletkezett és itt szaporodott s mert az eseményeket csak oldalról figyelte mindeddig jelentéktelen tényezõ maradt majd a franciás szellemtõl kifinomulva az igényes mûvészetrõl álmodott s elképzelte hogy világszinten is formálhatja majd a magasabb kultúrát hogy mások errõl miként vélekednek maradjon már az õ dolguk csupán 1187

Romok A lélegzetet régen szájból szájba adták ám mára elfogyott a szándék és a szusz valaha vágyakozva simult tenyér a testre de az egykor puha bõr ma durva dörzspapír úgy nézz a szerelemre mint régészeti leletre ó jaj a cserepekbõl korsó már sosem lesz a kecses boltozat is ropogva omlott össze a jegygyûrût körbefogták gyilkos oxidok és senki sem kíváncsi ma már a romhalomra a gyöngédség sírhalmát csalán verte fel

Lövés Egy pontosan kilõtt nõi mosoly szétveti a férfi belsõ egyensúlyát akkor is ha várja a finom falatként feléje száguldó aranygolyót egy égbõl eredõ átható pillantás tucatnyi mennykõ munkájával ér fel ha beindul a szívben a golyósmalom megfertõzi telefröcsköli a földet vérrel romlással levertséggel s egy precízen tervezett hangeffektustól a büszke bástyák porba omlanak

1188

Térfogat Börtöncellám mindenki számára nyitva a komódot odébb toltam hogy férjetek gyertek s az életrõl cseverészve kössétek át pompás nyakkendõvé szorosra húzott nyakbilincsemet emlékezzetek én béklyókban is indultam a maratoni távon hát szöges futócipõkben jöjjetek csuklóbilincsek karperecével s ahogy illik ne csak üres kézzel leguggolunk szorosan egymás mellett tervezgetjük a közös jövõt s a tárgyakhoz való ragaszkodásban az élet értelmét ezután sem leljük s mint tudjuk e nélkül nincs lelki lebegés így hát a megismerés alternatíváit leszünk kénytelenek keresni újra

Biznisz Az észt honatya éjt nappallá téve azon töri fejét gondokba merülve hogyan tegye pénzzé kinek adja el ezt a remegõ lábú aprócska hazát jó lenne azt gondolja minél jobb alkut kötni hogy õ is jól járjon jól járjon nagyon s úgy öleli népét hogy csontjai ropognak szilánkokra hullnak észrevétlenül az észt honatya 1189

jól érti a dolgát követi a piac dinamikáját s a potenciális vásárlókat ismeri már mindet név szerint az észt honatyának sok még a dolga de ha megköti végre a megállapodást majd foltozhatja holtig a repedt mosóteknõt

Az utazó A világmédiában megjelent a hír az alvilág mától várja a látogatókat üzletemberek turisták egyaránt mehetnek azazhogy az útra készült lelkek felkereshetik rokonaikat a vízum kis veszõdséggel megszerezhetõ három vércsepp mindössze az ára s mivel az infláció ide is elért a valutaváltást korlátozzák s fizetõeszköz lett a sárguló nyírlevél de élõk véletlenül se próbálkozzanak és közeledni csak a Sátán képével lehet mégis özönlenek a bámészkodók hát csoda ha a konzulátus elõtt napok óta nem fogy el a sor felkerekedtem elindultam én is szegény elkárhozott barátom miatt hosszú alagúton haladtam odáig a vámon kiforgatták lelkemet a határõr bélyegzõt nyomott a homlokomra így tértem vissza megjelölten a szomszédok figyelmét magamra vonva nem lett volna-e jobb kérdezték ha mindjárt én is ott maradok

1190

Gond Rápróbáltam a világra egy öltönyt a szakértõk hümmögve körbejárták vállban bizony szélesíteni kell hétfõre meglesz ígérte a mester de alkonyattájt érte menvén kiderült hogy a világ azonközben megváltozott s mi álltunk a kétségbeesett szabóval szinte szavunk is elakadt karunkon az öltönnyel tanácstalanul arra gondoltam aztán talán mégiscsak elviszem hisz annyi idõt annyi munkát beleöltünk ismer-e az élet elképesztõbbet mint elõre számolni a nõi szeszéllyel

Ott megy egy A terméketlen nõk értik dolgukat tudják hogyan tegyék lóvá a világot magukhoz kapatják és elhomályosítják a gyanútlan rendszerint tiszta tudatot s ha kívánságaikat közhírré teszik romlásnak indulnak körben a vizek lám éppen ott megy egy a tiszta flaszteren viseli mint páva bája vértjeit a férfiak falkában tódulnak nyomába õ oldalra se pillant s mindent észrevesz gyöngéd udvarlást akar hallani fiatal és erõs idõs és gazdag pasikra hajt õ rendszerint 1191

ügyét a természet majd eligazítja megtakarítva tartalékait kieszközli hogy megszerezzen egyet kinek egy év múlva panaszként rója fel hogy fiatal életét rápazarolta hogy drágagyöngyöt szórt a disznónyáj elé az idõk szelébe élete kincseit VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ fordításai

1192

MAGYAR VILÁG

Képzelgés álmatlanul Marsall Lászlóval beszélget Albert Zsuzsa

Káprázat Átszalad a téren hóporozta jégen átszalad a ligeten puha hógolyóra érzékeny tarkója hajsátortól melegen viszi pillantásom de a zúzos fákon fennakad a szerelem Széncinkévé válva ugrálnék utána elfogni a kapuban benn farsangi bál van madármaskarában diákok közt elsuhan a zenélõláda ikerkarikája körbe-körbe fut rohan Álomban röpülve mögéje kerülve két nagy szemét lefogom sárkánynak öltözve, lassan tekergõzve gyerek-testét befonom úgy forgatom táncba kialszik a lámpa észrevétlen eloson Ott siklik a téren hóporozta jégen szél-harangja fa alatt megérzi ha nézem elcsúszik a jégen orrán piros daganat Ha ölembe kapom átnéz a vállamon szamárfület mutogat ALBERT ZSUZSA Talán 1958–60 körül jártam Weöres Sándoréknál, akkor õk ajánlottak nekem költõket, akiknek, úgy gondolták, szükségük van a Rádió nyilvánosságára, elsõsorban Marsall Lászlót. Innen az ismeretség, és az azóta is tartó barátság. Most, hogy újra végignéztem Marsall László verseit, már egy több évtizedes és elismert költõi munkásság eredményét, hallatlanul gazdag, és nagyon tiszteletre méltó, amit csinált. Ez a költészet olyan sokféle forrásból táplálkozik, hogy szinte ne1193

hezemre esik megkérdezni a költõt – aki most itt ül velem szemben komoran, és néz, hogy most ebbõl mi fog kisülni –, hol is lehet ezt kezdeni egyáltalán. Tudom, hogy Békésen voltál gyerek, elég érdekes kisgyerek voltál, járkáltál ott a kertben, összemadzagoltál mindenfélét, ahogy egykor elmesélted barátaidnak. MARSALL LÁSZLÓ Békés különleges város, folyó szeli keresztül, a szabályozott medrû Kettõs-Körös pedig ott folyik el mellette. Ez egy fákkal és növényekkel dús alföldi város, igen hangulatos, mondta Németh László, aki gyakran vendégeskedett az ottani református tiszteletes úrnál. S idõnként, ha már nem volt kedve Budapesten élni, Szabó Lõrinc is volt ott vendég, akkor neki is tetszett ez a hely. Nekem is tetszett természetesen. Ott kezdetben szögekre, végekre építtettek, és az utcák kacskaringósak voltak. A kert maga vadon jellegû, ahol jól érezte magát az ember, ki volt törve a kerítés a veteményeskert és a díszkert között, át lehetett bújni, macskafolyosókon lehetett menni az orgonabokrok és a kerítés között. Egyedül játszottam. Álljunk meg! Említetted a Köröst. Az korai költészetednek lényeges része lett. Van egy olyan versciklusom, amelyben a szereplõ verseknek van függõleges olvasatuk és vízszintes olvasatuk is, ravaszul megszerkesztve. Persze meg kellett írni vagy negyven ilyet, hogy az ember teljesen spontán és önkéntelenül tudja ezeket megcsinálni. Ezek tulajdonképpen a Körös-parton az í-vel beszélõ „bíkísi”néprõl szólnak, mert általában mindig valami szoros és szilárd kapcsolatuk van a folyóval, ez kikerülhetetlen volt. Ötéves koromban megtanultam írni, úgy, hogy ki volt írva: „Asztalos, hentes és mészáros”. Tudtam, hogy „s” betûre végzõdik mind a három szó, memorizáltam az s betût és így magamtól megtanultam nyomtatott nagybetûkkel írni és az olvasást öt- és hatéves koromban. Akkor írtam már egy verset is, amit itt fölolvasnék, bár vannak benne disznóságok. Van egy eleme, amelyik, világosan emlékszem, hogy elsõ elemista koromban történt. Ez a palatáblára való rajzolás. A vers pár sor, így hangzik: A mák gubója turbános török. Rajzom a járdán krétapöcsû ördög. A vizsla zsömleszínû bõr dög, barackmagot török kalapáccsal, meg diót, a kakas rikácsoló rádió. Ennyi. Fõ mû. Túl rövid volt a gyerekkorom. Tizenegy, vagy tízéves voltam, amikor a háború elsodorta a gyerekkoromat, és amikor iskolába mentem, olyan savanyú ábrázatot vágtam, hogy az apámnak kellett másodszori kísérletre elcsípni, és az iskolába elvonszolni. Amikor benéztem, láttam, hogy, Úristen!, ezek itt biztos nem szeretnek egerekkel játszani, vagy macskázni, vagy dobálózni, vagy gombozni – azt szerettek. De ezek nekem unalmas játékok voltak, én azokat a játékokat szerettem, amikor én vagyok az üldözõ, és akkor így sasszézva rúgtatok a lovammal, aki szintén én vagyok, kihúzom a képzeletbeli nyilat, és sitty!, belelövöm az ellenfélbe. Abban a pillanatban fölbukok, kitépem 1194

a nyílvesszõt, és hasba szúrom azt a rúgtató lovat, akkor megint más pozícióba, és elzuhanok. Elzuhanok. Ezt látta valaki és azt mondja: „Tessék jönni, a gyerek megbolondult.” Én ezeket szerettem. Meg elképzelt országokban különbözõ történeteket lejátszani. Egész univerzumot építeni, rajzoltam, máig is megvannak a térképeim az országnevekkel. Kitaláltál egy nyelvet is. Persze. Tudom, hogy például a Dos ország futója Bridzstetatsz, máig meg nem döntött világcsúcsa 100 méteren 6,5, kíváncsi vagyok, mikor fognak, akik most 9,9-et futnak, 6,5-öt futni 100 méteren. Azért megtaláltam a magam kis játékát, mert akkoriban rendkívül sok tízfilléres ponyvát olvastam. Abból éltek az írók, hogy tízfilléres ponyvákat írtak Budapesten, ezt egy tojásért lehetett venni vidéken. Elolvastam akkor egy egész csomó ilyen ponyvát, s azt mondtam, ilyeneket én is tudok írni. Kiszabtam az irkából a megfelelõ méretet, ráírtam, hogy 10 fillér, megadtam a címet, befûztem az irkát, és beírtam egymás után vagy tíz cowboyregényt, meg idegenlégiós regényt.

Idõzene érdobverõ nyakamon csuklód könnytelen zokogás verõérdob énteén nyakadon pihemásodperceket borzoló fuvalom teénte nyakamon függõ fekete ingaórám mellemen-bordafalamon elütöd szerelem-negyedet dala-dom mellem dala teénte ketyegõ fekete türelem a dala-dombmelledbõl a rugót ha kilopom türelem ráncpercmutatók a homlokodon leszerelem ki perc ki idõkakukkfióka kiterelem pihemásodperceket borzoló fuvalom tebenned kipihenem a te bennem kipihened a dala-dom dala-dom idõtlen idõkönnytelen nyugalom

1195

Kõrösi Csoma Sándor jak-hátán pénz nélkül hegy-hátán apa-anya nélkül nap-hátán imamalom nélkül ég-hátán egyszál maga nélkül és egyre magasabban Hogy kerültél Weöres Sándorhoz? Tulajdonképpen közvetítéssel, amit igyekszem rövidíteni. Egy leánynak udvaroltam, az õ tanára volt Ligeti György zeneszerzõnek a felesége, odaadta Ligetinek az én akkoriban írt verseimet, ezeket tizennyolc, húsz-, huszonegy éves koromban írtam. Ligetinek megtetszettek, mondta, hogy csináljak egy oratóriumot neki ezekbõl, mert akkora városgyalázkodás volt benne, hogy ilyen ma nagy ritkaság, s olyan rímek, amik neki tetszenek: „Esztike, jöjjön be a presztibe, mert ott kettesben jó lesz”, „Katóka, jöjjön egy presztóba, ahol táncol sánta ló” és hasonló dolgok. „Torkon ragadlak, te vacskos lábú város, hogy kidülled fényes kirakat-szemed” stb. Aztán semmi sem lett ebbõl az oratóriumírásból. Lehet, hogy nem Ligetin múlott ez, hanem 1956-on, mert ez ’56 nyarán történt, és amire megbeszéltük volna a forgatókönyv megírásának végsõ dátumát, akkorra már Ligeti Nyugat-Németországban volt, a darmstadti elektronikusok stúdiójában húzódott meg mint zeneszerzõ. De õ ajánlotta, hogy Weöres Sándort keressem föl feltétlenül. Akkor én még azon a nyáron, ’56 nyarán elmentem Weöres Sándorhoz, nem is elmentem, elküldtem a verseimet, Weöres visszaírt egy lapot, hogy meghív, tetszenek a versei, sok szokatlan dolog van benne, amit manapság nem hiszi, hogy elfogadnak, de neki tetszenek, „meghívom magát jó erõs roki sörre a Vadrózsa eszpresszóba”. Elmentem a Vadrózsa eszpresszóba, és attól fogva rendszeresen, kéthetenként, gyakran többször is, mert észrevettem, hogy Károlyi Amy kissé zordonan néz rám, amiért túl sokat koptatom a küszöböt. Miért éppen Weöres Sándor kellett neked? Õ volt az egyetlen olyan ember, aki számomra autentikusnak tûnõ fórum volt. Akkor volt Illyés a költõfejedelem, mehettél volna Csoórin keresztül lllyéshez is. Igen, Csoórival megismerkedtem még ’56 elõtt, de azt mondta, hogy ezeket a verseket õ nem meri publikálni, mert így is állandóan a nyakán ül a KISZ, az Új Hangban 1196

ezeket egyelõre nem lehet közölni, várjunk még. Ennek vészes következménye volt, mert ’56 elõtt én nem jelenhettem meg nyomtatásban. Ennek az volt a következménye, hogy nem voltam író. És amíg engem körül nem vettek az Irodalmi Alap nevezetû vállalattól, ami ma az Alkotó Mûvészek Egyesülete, addig én nem számítottam senki fia elõtt írónak, kivéve Csoóri Sándort, Weöres Sándort és Tellér Gyula barátomat, akivel együtt mentünk föl Weöres Sándorhoz. Polgári foglalkozásod nem volt? Polgári foglalkozásom egyetemi hallgató volt akkor, 1956-ban végeztünk, és engem másfél évvel elõtte behívott a tanulmányi titkár, és azt mondta, hogy általános iskolai tanár lehetek, Szabadszálláson vagy Jakabszálláson, nem tudom. Matematika–fizika szakos voltam, hát ezt általános iskolában tanítani rémálom szerintem, a matematikát általában még elemi fokon sem értik sehol, s az ember táblára ír föl különbözõ matematikai jeleket, hátat fordít az osztálynak, és mögötte az történhet, ami csak elképzelhetõ. Úgyhogy ott elsõsorban ordítani, fegyelmezni kell, s másodsorban kell matematikával foglalkozni, ami a gyerekek szemében a lehetõ legnehezebben érthetõ tantárgy, tisztelet a kivételnek. A te költészetednek viszont ez is forrása lett. Mindenesetre a matematika nincs távol a költészettõl, sõt ma már van matematikai nyelvészet például, amelyen az összes lehetséges nyelvet föl lehet írni képletekkel. A matematika, zene, költészet a végtelent ostromolja, hogy ilyen romantikusan fejezzem ki magam. Saját nyelvrendszere van mindegyiknek, a matematikának, a zenének, a költészetnek, és kölcsönös és egyértelmû megfeleltetéseket lehet létrehozni ezek között. Az egyik világban történõ operációk átvihetõk a másikba is, így én pusztán kísérleti alakzatokon megpróbáltam az úgynevezett csoportelméletet az egyik versciklusomban átvinni a költészetbe. Abból kijött valami furcsaság, amit ha következetesen alkalmaz az ember, akkor rossz lesz a vers, ha itt-ott megsérti a dolgot, akkor a csoportelméletet sérti meg, és a kettõ közötti kompromisszumból kijön valami furcsa dolog, nem is biztos, hogy a legjobb, de hát egy út, amelyiket érdekes megpróbálni. Jót szórakoztam az egyik verseden, a halmazokról, a takarítónõ hogyan csinál különbözõ halmazokat abból az óriási rendetlenségbõl, ami egy lakásban van. A humor, az irónia nem idegen általában a modern költészettõl, a te költészetedtõl sem. Ha most innen továbbmennék a filozófia felé, az sem. Nem, közbevetõleg, talán elõtte mondhattam volna már, hogy én körülbelül hatodikos voltam, amikor abban a szerencsében részesíttettem, hogy a közelünkben kb. ötpercnyire, a Ráth György utcán lakott az egyik gimnáziumi osztálytársam. Ugyanabban a házban lakott Felvinczi Takács Zoltán, aki a Kelet-Ázsia Múzeumnak volt az igazgatója akkoriban. Kértem tõle, hogy mutasson be neki, ha nem olyan nagyon zordon ember. Azt mondja: Zoli bácsinál nyájasabb ember kevés van! S akkor így Zoli bácsinak bemutatott, akinek ugyanolyan rendszeres vendége voltam, mint késõbbiekben Weöres Sándornak, és rendkívül sokat tanultam tõle. Tele volt a lakása relikviákkal. Az egész keleti mûvészet mindenféle apróságai, kisebb-nagyobb, ami egy lakásban egyáltalán elfért, különbözõ kínai dinasztiák korszakából, meg Hátsó-Indiá1197

ból voltak apró kis darabkái, amiket a fizetésébõl vásárolt. Nem úgy, mint Malraux, a volt francia külügyminiszter, aki Burmában elfûrészeltette a Buddha-szobrokat, teherautóra rakatta, behajózta s elvitte a saját lakásába, Párizsba. Aztán de Gaulle azt mondta, jobb lesz ezt azért a Louvre-ba szállítani. Felvinczi Takács Zoltántól sokat tanultam, õ fõleg a keleti filozófiákkal foglalatoskodott, brahmanizmussal, buddhizmussal, fölolvasott nekem saját fordításában úgynevezett védikus verseket. Ez a legrégibb hindu irodalom, ezek megfejthetetlen, talányos költemények, enigmatikusak. Az ember nem tudja, igazából mit jelentenek, csak ha megfelelõ módon közelíti meg, és kap hozzá magyarázatokat, egy ilyen avatott embertõl, mint amilyen Felvinczi Takács Zoltán volt, akkor értette meg; de ennek több jelentése is volt, lehetett így is, úgy is, amúgy is értelmezni. Akkor rájött az ember, hogy tulajdonképpen Mallarmé írt ilyenféle szonetteket a múlt századi francia költészetben, meg ilyen rímes verseket, és azok is rejtélyes talányszerûek, igazából jól fordítani nem is lehet õket. Noha Weöres megkísérelte, neki sem sikerült. Az európai költészetet hogyan tudtad olyan közelrõl és jól megismerni, hogy szinte véreddé vált, s voltaképpen magába olvasztotta a költészeted? Egyrészt az ember ismerte a nyugatos nemzedék hatalmas mûfordítói hagyományait, ha szerencséje volt, volt egy-két bilingvis kötete, akkor ellenõrizni tudta például azt is, hogy mennyiben sikerült ez vagy az a mûfordítás, és mennyiben csak közelítõleg sikerült. Ilyen ellenõrzést én Apollinaire-rel kapcsolatban tudtam csinálni, mert volt egy bilingvis Apollinaire-könyv. Akkor valamelyest tudtam franciául, latinul tanultam az iskolában, a consecutio temporum nagyjából ugyanolyan, a szótár mindig a kezemben van, és amit nem tudok, azt megnézem, egyébként a nyelvtan nem volt olyan nagy probléma. Állítom például, hogy a Radnóti fordította Kikericsek sokkal jobb magyarban, mint franciául. A francia nyelv a komplikált nyelvtani, grammatikai szerkezete miatt nehézkesebb, mint a magyar. Volt egy idõ, amikor lehetett kapni a Poètes d’aujourd’hui sorozatot, úgy az 1960-as években, a Váci utcában, akkor Tellér fordított sokat, tõle kértem kölcsön például Pierre Reverdyt. Magam is fordítottam Reverdyt, de a fordításoknál engem mindig elkanyarított a saját képzeletem, úgyhogy a fordításnak nem vagyok mestere, de innen megtanulhattuk, hogy milyen napjaink francia költészete például. Vagy bejött ide Dylan Thomas kötete, nemcsak õ, hanem Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Blake egy kötete, amely az ártatlanság és tapasztalás dalait tartalmazta, s azonkívül néhányat a nagy profetikus mûveibõl, amit hetvenéves kora után kezdett el csinálni. Leglényegesebb az volt, hogy 1956-ban még szerzõdést kötöttek egy csomó emberrel, nem számítva az ’57-es következményekre, és 1957-ben megjelentek ezek a kötetek. Így jelenhetett meg a Mai francia költõk antológiája, Dobossy László elõszavával és szerkesztésében, így került elõször András László és Timár György fordításában Federico García Lorca a kezünkbe, majd késõbb Nagy László briliánsabb fordításában, és akkor Lorcán és a francia költõkön keresztül megismertük Európát. A német költészetet kevésbé.

1198

Tanyasi öreg Hétszámra az ablakban könyököl: „a viharfelhõt lesem, fiam, a villámot, hogy lesújtsa azt a megkopaszodott fát, amott! ha volna erõm kivágni télire tüzelõnek!” Kivágnám neki télire tüzelõnek, ha volna érkezésem, városi mihasznának. A szégyent átvállalja a képzelet, az irgalmat a hümmögés meg a bólogatás. Utolsó ünnep! Háznyi máglyán most ökröt sütünk! Ökröt sütnénk – és bételik az idõk pohara: a vályogfal kidõl, a tetõ beroggyan, a tanya megroskad, és õ lebegve az ablakban könyököl, épen, sértetlenül: a viharfelhõt lesi, a villámot. Az igen öregeknek és a halottaknak nincs haláluk.

Most csak egy kutyát Most csak egy kutyát. Akit megcsókolhatnék, mivel a feje, akár a fejed, és az arca is. És a szeme, ha rám néz, a végtelenbe néz. És pároscsillag mögött is lát még egy csillagot. S az orra fagyos: tél van és karácsony. Csak egy kutyát, korcsot, kivertet, járdaszélen zsadaló, osonó senkit, aki így-úgy rád hasonlít. Most csak egy kutyát.

1199

Verebek Volna bár vattával zsebe mind kitömve – da-da dann légkalapács fülek padlatán dobogó Verebek mi akik csicseri csicsere Babák toll-pólyában – de dubogás „Menne az anyád is világgá!!” és a hó meg a hó Elröppenhetünk-e innen? igen? és ha elhal itt ez a félvilág-átjárója folyosó? „Igen!!” Volnánk holló fekete hiácint vagy bármi szárnyas csipedett ibolyán nyalakodó ahol egy néhai géppuskás ragyogó megfagyott inge alatt kettétört nyakcsigolyák da-da dann és a hó meg a hó Ugyanazzal a gáttalan kíváncsisággal, ami az idegen nyelvû költészetre nyitott, a régi magyar költészet emlékeit is megtaláltad, ennek nyomai éppen úgy fellelhetõk a verseidben, mint Arany Jánosé. Beleépíted abba, amit csinálsz. A matematika–fizika szakon való tanulmányoknak az a hátrányuk, hogy az ember nem olvas annyi irodalmat, mint aki mondjuk, irodalom szakra jár egyetemre. Én tudatosan pótoltam hiányaimat. Gyerekkoromban természetesen Petõfit eléggé ismertem, mert anyám fölolvasgatott belõle, aztán hagyomány volt a családomban Arany János. Anyai dédapám evangélikus esperes volt, egyik hobbija a versírás volt, azonkívül betéve tudta Arany János összes verseit. Úgyhogy ezzel traktálta a családját reggeltõl estig, hogy Arany Jánost szavalt kívülrõl, és amikor azt mondták neki: „na, apa, hogy is van az a nem tudom, mi”, elég volt egy szót mondani, õ akkor rögtön kapásból már folytatta. Ezt örökölték a leányai, többek közt anyám is, és Arany János költészetéhez közel kerültem. Akkoriban inkább az elbeszélések érdekeltek, ahol történik valami. Magukat a verseket… csak olyanokat szerettem, ahol valamilyen furcsa dalolás van, valami dallama van, amit az ember úgy, pa rempekíjja danenidodomki, tam pá, tarararitóm paparampa pim – így valahogy magában elkezd dudorászni. Evvel függ össze a dobolgatásom, zeneszerzési kísérletezgetésem, és a hasonló ügyek, szóval a ritmusokkal foglalatoskodtam, Weöres verseinek megismerése után kiváltképpen. De hát ugyanúgy szemet szúrt nekem például, hogy a székely népballadákban olyan szavak, olykor olyan fordulatok kerülnek elõ, amik beleágyazzák az embert, megszívja a nyelv az embert, a füle kétszeresére nõ és a hallása háromszorosan élesedik. Hogy 1200

is van ez, Zsuzsa, most azt kérdezem tõled, mi az reterete tam „fiam, Zetelaki László, veszek tenéked olyan csudamalmot, kinek minden köve bélagyöngyöt járjon”. Nagyon tetszett a bélagyöngy, mi lehet az? Aztán rájöttem, hogy valószínûleg ez a bjelij szláv fehér szó, lehet, hogy egy békasónak nevezett fehér kis kavicsról van szó, de inkább én valami drágakõre gondolok: fehér gyémánt. Mikor én megismertelek, arra figyeltem fel, és azóta is, mondjuk, a legjellemzõbb rád a tehetségednek ez a szertelensége. Tudom, hogy a képzeletem eléggé elrugaszkodó. Gyakran fegyelmeznem kell, meg visszaterelni, mert töredékben több olyan versem van, amit, miután leírtam és kezembe kerül utólag, magam sem értek. Nem tudom, hogy ez most miféle alsó allúziós áttételrendszeren vezet keresztül, és hova akart ez menni? Mert töredék maradt. De ott mindenféle furcsaság és szókapcsolás elõfordul. Hirtelenében fölugrottam egyszer, és leírtam azt a pár sort, hogy „megcsorbafedelítem a korsóságot, megmákospatkolom a lovasságot, ságtalanítok minden ságot, kambur, kambur lemez nyüssü!” Kész. Utána jött másik hasonló jellegû strófa, ez olyasmi, mint amikor az ember hirtelen teljesen másik világba zuhan bele, maga se tudja, hogy keletkeznek ezek a dolgok. Ezt fegyelmezni kell olykor, máskor pedig magára a versre kell hallgatni, mert az sokkal okosabb, mint amilyen az ember maga. Na most, a nagy dilemma. Így voltam én a hitekkel, filozófiai rendszerekkel, mert mindenáron egy komoly, stabil fogódzópontot akartam találni, amibõl az erkölcstan, a logika, az esztétika és minden úgynevezett praktikum levezethetõ, és amiben én bízvást hihetek. Aminek a normarendszeréhez tartom magamat, becsületes, egyenes, egy tömbbõl faragott lény lehetek. Végigolvasgattam egy csomó ilyen rendszert. Csak egy példát mondok. Felvinczi Takács Zoltán elõadta nekem a buddhizmust. A zen buddhizmust: a szam-szára-szerû körforgástól az ember átváltozik és hosszú élete folyamán különbözõ életeket kell élnie, amíg vissza tud kanyarodni egy magasabb létformába. Ezt én gyanakvással szemléltem, ezt a lélekvándorlásos dolgot. Ellenben hogy az ember teljesen kiürül, üres lesz, és mégis aktív marad, s ebben a belül gomolygó ürességben egyszer csak föltámadnak különbözõ dolgok, ezt viszont tapasztalatból tudom, hogy így szokott lenni. Azt ajánlotta nekem Felvinczi Takács Zoltán, hogy ha én ezt európai fordításban akarom hallgatni, akkor olvassam el Schopenhauer A világ mint akarat és képzet címû mûvét, ezt akkoriban már lefordították magyarra. El is olvastam, bõdületes furcsa volt nekem, mert a buddhizmusban, meg amiket nekem Felvinczi Takács Zoltám magyarázott, meg Weöres is, tulajdonképp semmiféle pesszimizmus nincs. Ez pedig öreg lélektarisznya, ahogy nevezte õt a filozófus, aki tanulmányt írt róla, egy angol. Megnéztem a hagyományos vallásokat. Ott abba a problémába ütköztem, hogy lehet egy univerzum fölött, és benne is létezõ lényt apának látni, mindenhatónak, mindentudónak látni, hogyan lehet az, hogy „Isten országa tibennetek vagyon” – azt hiszem, János evangélistát idézem most –, ha bennünk van, akkor bennünk fel kell találni. Igen, de ha föltaláljuk, akkor az hova vezet? Vagy pedig a hellenisztikus rendszerek közül Plótinoszra gondolok, hogy az ember belevettetett a tér és idõ hálójába, a sötétség erõi mûködnek benne, a továbbiakban ebbõl ki kell bontakozni és ez lét1201

feladat az ember számára. Ugyanezt tapasztalja az ember William Blake egész költészetében, aki ezekhez az õsi forrásokhoz és a gnoszticizmushoz, a manicheistákhoz folyamodott. Schopenhauerre visszatérve, én is diákkoromban olvastam, de én a Szerelem, élet, halál címû munkáját, ezen történelemtanárom el is keseredett, miért olvasok ilyen pesszimista dolgot. Én nem találtam pesszimistának, az embernek ezek a leglényegesebb problémái. Mondjuk, a te szerelmes verseid lényege az a feszültség, az örökkévalóra tekintõ emberi érzés, ami abban a pillanatban éppen a szerelem. Mondjuk így, hogy valamikor – nevezzük így, ebben a pillanatban – az univerzum lényege a szerelemben jelenik meg, az anyaságban, a halálban, a születésben. A születés persze kettõs ügylet, mert egy gyerek számára kínszenvedés… Kijönni egy kiváló paradicsomból egy nyomorúságos földre, és ha ott nincs egy jó mama tüstént kéznél, akkor az ember mehet is a pokolba egyenest. De hát a halálban is, ezek rendkívül furcsa, rejtélyes ügyek, vagy szeretjük annak látni, szeretnénk örökké élni, de örökké élni meg unalmas is lenne. Bár én nem unnám magam, én nem szoktam unatkozni. Egy idõ múlva, ha elkezd az embernek fájni a bokája meg a lába, és sántikálva járni, de mindent tudni, az is borzalmas.

Emlékezés régi cenzorokra Akkortájt minden cenzornak három lakása vala. Az egyik: a szavakban, szájaktól-fülekig –, s útitáskájában hangfogós pisztoly vagy kicsorbult borotva. A másik: koronként hitelesített íróasztalokban; levéltárak polcain, szenvedve majdani papírlap-sárgaságban. A harmadik: a kemény fejben is, félálomban is, akár a héja, örökös magaslesben. És mindõjüknek félelme, már-már gyerekes vágya: aludni az igazak álmát, bár csupasz ökörkoponyában, asztal, pisztoly és borotva nélkül, mint anyaölben, megdicsõülten és elesetten.

1202

Az állatöv artistája állni lábujjhegyen lassan meredeken dõlni hanyatt hátra dõlni míg talpat érint a haj míg a haj forgója a sarkat körülzárja akkor a fejtetõrõl elrugaszkodva röpülni fejtetõig áttörni a koponyát átütni a talpat belsõ végtelenségünkbe kitörve körbe-körbe röpülni röpülni röpülni

Doktor Senex filozófus Kíváncsi voltam rá, a Végsõ Titokra – így hívtam egykor –, a Nagy Ismeretlenre. Kívántam lenni, mint egy középkori metszeten az a barna csuklyás szerzetes barát, aki fejjel általütve buráját a firmamentumnak, égnek álló üleppel elbámuljam a csillagokon túli csillagok jeges világát, koponyám odakint az ijesztõ ûrben, testem a lakályos földön idebent, de még inkább kívántam, hogy legyek, mint a macska, kinek feje – mint mondják –, ha átfér a kerítés-résen, már maga a macska is. Bújtam volna ki, nekiiramodni a szikrázó sötétségnek, meglelni csíráját. És elbúsultam, hogy valami visszafog… a vállam? az ágyékom? vagy mi? Most egyre fogyatkozom, és vagyok már-már mint a macska, lassacskán nincs ami visszafog, kibújhatok, átosonhatok Oda, hol titoktalan a Végsõ Titok, ahol semmi csoda, és nem hallom, mint kopognak rám a föld-morzsák, mint dübörögnek deszkámra a göröngyök. 1203

A bécsi kör, ami elõkelõ matematikusokból és logikusokból állt, mint Rudolf Carnap, mint Moritz Schlick, nem beszélve a bécsi körhöz nem tartozó, õket megelõzõ Wittgensteinrõl, ezek az emberek azt mondják, hogy a filozófusok kijelentéseirõl nem lehet eldönteni, hogy igaz vagy nem, egyszerûen értelmetlenek logikai szempontból. Kosztolányi tanulmányának vagy egy esszéjének nekiesne Bertrand Russell, egy logikában alaposan iskolázott ember azt mondaná erre, hogy ezek hülyeségek. Logikai szempontból tehát az értelmi világnak a legmagasabb szintjén ezek mind badarságok. Na de hát az ember nem tud ebben a világban meglenni másképp, hacsak nem ádáz matematikus, aki kést döfne mindenbe, ami nem matematika, vagy matematikai logika. Azok bizony, akik nem ilyenek, azoknak mégiscsak Kosztolányi esszéi tetszenek jobban, vagy közelebb állnak a lelkéhez és jobban megérti, mint mondjuk azt az ítéletet, hogy „ha esik az esõ, akkor Szeged a Balaton partján van”. Ez logikailag kifogástalan. Csak empirikusan nem igaz. Egyébként kitûnõ tanáraidról jó néhány verset írtál. Kosztolányiról nem. Kosztolányit én késõbb szerettem meg, valamikor harmincéves koromban. Az irodalommal kevesebbet foglalkoztam, mint amennyi tulajdonképpen egy mûvelt íróembertõl elvárható, a mûveltet itt aláhúzom, nem vagyok elég mûvelt. Mindig elfoglaltak a saját képzeteim, és az egész belsõ világom, és valahogy nem volt se idõm, se merszem, mert másképp kanyarítottam azt a történetet, mikor elolvastam félig, akkor biztos, hogy az lesz a vége: nem az lett. Leírtam magamnak még, hogy: játékosság. Csokonait nagyon szereted, kitûnõ sakkozó vagy. Egyéniséged rétegeit ha egymás mellé teszem, akkor kitelik ebbõl egy ilyen költészet. Nem vagyok én kitûnõ sakkozó sajnos, a legtöbb, amit elértem, az volt, hogy egy középiskolás budapesti bajnokságon negyedik helyet szereztem. Akkor voltam életem csúcsformájában, s még nem untam el a sakk-könyvben az összes megemlített elágazásokat, variációkat, megnyitáselméletek számtalanját áttanulmányozni. Igen ám, de az élet is elég gazdag volt körülötted. Eddig még nem beszéltünk képzõmûvészetrõl, holott festettél is, meg elég jól ismered a képzõmûvészetet; nem beszéltünk a sportról, amiben mint kitûnõ diák röplabdázó, ha jól emlékszem, elsõ vonalban voltál. A magyar válogatott keret tagja voltam, szakképzett vagonkidobó és szén- és fahordó. Szegény egyetemista! Akkor voltam a leggazdagabb ember, mert kaptam némi szociális segélyt, némi ösztöndíjat, kaptam, mint a magyar válogatott keret, vagy NB-egyes egyesület tagja is, még úgynevezett kalóriapénzt. A vagonkidobás hetenként egyszer egy százforintos: kétszáz mázsa szénért száz forint – nem egészen száz forint, mert abból egy fél deci rumot és egy nagy korsó sört a térmesternek fizetni kellett. Ez így illett. És amikor a házakhoz jártam fát vágni, akkor négy forint volt akár ötven kiló szén, akár ötven kiló fának a felvitele. Volt tizenkét kuncsaftom, én magasan kvalifikált bankár voltam a családban – a bankári teendõket nem én végeztem, hanem anyám. 1204

Valahogy elterjedt egy ilyen dolog, hogy vagyok is, meg nem is vagyok. Kormos mondta a következõt, mikor találkoztunk elõször, s bemutattak neki: azt mondja: „Te vagy a Marsall? Én azt hittem, Marsall egy kitalált ember. Mindenki azzal bosszant engem, hogy van egy Marsall nevû költõ, annak olvasd a verseit, akkor mindjárt érdekes dolgokkal vagy különleges dolgokkal – inkább így, nem az esztétikai nagyságra utalok ezzel – fogsz találkozni.” Teljesen összeomlott benne a nem létezõ Marsall, hogy mégis van. Tudott valamit tenni érted? Már kinõttem abból a korszakból. A legtöbbet tette értem – paradoxonnak hat ebben a pillanatban – Eörsi Pista. Akihez elvittem a kötetemet, s azt mondja: aj, te olyan szerencsétlen írói alkat vagy, a fene egye meg, kénytelen leszek – s bevitte a verseskötetemet Domokos Mátyáshoz, s akkor a Szépirodalmi Könyvkiadóban kiadták az elsõ kötetemet. Voltam már harminc-egynéhány éves, ha nem több, akkor jelent meg az elsõ kötetem. Ilyenkor az ember azt csinálja, hogy viharos sebességgel létrehozza már a második, harmadik kötetet éveken belül, piff-paff-puff, én hét év múlva jelentkeztem a Szerelem alfa pont címû kötetemmel, amelyik robbantás volt akkoriban. De nem adták ki csak ezernégyszáz példányban, mindenhonnan ellopták, egy könyvtárban meg nem találom, sehol, nekem van egy példányom, és kész. Más, ha kölcsönadja másnak, akkor attól lopják el, csak olvasgatják! Tudod magadat valamilyen irányzathoz sorolni? Semmilyenbe, nagy baj, mert legalább ha egy deklarációt és egy ars poeticát írhattam volna, amiben megmondom, hogy én magamat hova sorolom, akkor pontosan tudnának most irodalomtörténészek hova sorolni, de nem vagyok sorolható se a városi hogyhívjákhoz, nem vagyok, mit tudom én, egy renegát úrifiú, mert akkor írnék gyönyörûséges bendegúzos verseket, nem vagyok polgár, nem vagyok én sehol. De egy röplabdacsapatban se érdekes az, hogy ki milyen, honnan jött, mit csinál, csak az, ahogyan játszik. Szerintem elég magasra adogatod ezeket a labdákat. Van neked egy nagyon jó versed a röplabda leütésének a pillanata. Ezt ismerem, ezt az érzést. Amikor az ember a háló fölé emelkedik így szemmagasságba, tudniillik én nagyon nagyot tudtam ugrani, gondold el, hogy a háló – én száznyolcvanhárom magas vagyok, s a háló még ennyire van. Na most ha én dobbantottam, akkor ennyire fölül voltam, a hálón feljebb. A sánc fölött én be tudtam pattintgatni a labdákat, csak aztán kifigyelték, hogy amíg én fölmegyek, az hosszú idõ, nem kell olyan gyorsan fölugrani. Nem tudták azt, hogy lassan tornászom föl magam, velem együtt ugrottak, õk már leestek, mire én fölértem.

1205

Képzelgés álmatlanul Elképzelem hogy kislányom van. Ül a földön, egy kihullott hajszálammal játszik. Állok fölötte mint vén gémeskút és nézem. Közöttünk irdatlan szeles pusztaság. Kiálthatnék, hogy hallja, helyette suttogom: requiesco in pace. Pedig táncolok, mint szélben a tyúktoll, eltáncolok a homlokáig meg vissza. Látóhatárát kicifrázza nagyságos jelentéktelenségem. Megérintem az állát, hajam szálát kezébõl kicsippentem. „Játsszuk azt, hogy loncsos kutya vagyok. Fülemet elkapod, morzsolgatod…” Ha valóban létezne, akkor sem engem látna. Most így vagyok magam is. Egy halott vagy egy öreg misztikus képzete vagyok. Holdtölte van, fekszik valami dikón, alszik mielõtt elaludna, magában motyog: „Üres házban kóvályog, megpöccinti a tükröt, a sublódfiókot kihúzza-visszatolja, lány-gyereket képzel magának, vagy engem képzel el, fekszem a dikón és motyogok, és elképzelem õt, mint aki holnaputáni poharaktól másnapos…” Valaki elképzelt kabátja vagyunk. Végül is leveti. „Kapd el. öcsi, nekem már füstös, nekem már vacog…”

1206

TÁJÉKOZÓDÁS

S. KIRÁLY BÉLA

A francia Zarathusztra Charles de Gaulle szellemi mesterei és kapcsolata az irodalommal

A kilencvenes évek elején, egy augusztusi késõ délutánon Vas István szentendrei nyaralójából Pest felé tartottunk Hubay Miklóssal, amikor váratlanul megkérdezte tõlem, hogy mit olvasok. Charles de Gaulle Háborús emlékiratait, válaszoltam, és már lelkendeztem is, hogy mekkora író volt, milyen példaadó politikus, micsoda szónok, és – ha kell – a cél érdekében igazi színész, önmaga szobrát faragó alkotó, egy személyben maga Franciaország… – Katona volt – zárta hirtelen rövidre lelkendezõ tirádáim áramkörét a Néró játszik szerzõje, majd a HÉV ablakán keresztül hosszan nézte a Dunát. Genfben és Firenzében töltött évei során ez a folyó és közvetlen környéke hiányzott mindennél jobban neki. A drámaíró a lényegre tapintott, de vajon elégséges magyarázó erõ-e ez a lényeg? Nemsokára, 1993 tavaszán a helyszínen követhettem végig a franciaországi országgyûlési választásokat. André Laporte barátom jóvoltából két compiègne-i választási körzetet látogathattam végig. Tucatnyi szavazótól – barátom gyermekkori ismerõseitõl – kérdezhettem meg, hogy mit jelent számukra de Gaulle. A válaszadók egyetértettek abban, hogy egy önérzetes, a „sértett uralkodó” allûrjeivel járó-kelõ államférfi jön elõ az emlékezetük mélyébõl, aki vidéki útjai során nagyon szeretett parolázni a helyiekkel, ahogy a franciák mondják: szeretett „népfürdõt venni”, ebbõl merítette az erõt, mint Akhilleusz a sebezhetetlenségét. A válaszadók azt is állították, hogy a „mostaniaktól” eltérõen megvesztegethetetlen, talpig becsületes államférfi volt, aki a hatalomból távozva lapos zsebbel töltötte maradék két évét. M. Szebeni Géza nemrég megjelent könyvében igen találóan konzervatív forradalmárnak nevezte Charles de Gaulle-t.1 Akkor, a kilencvenes évek elsõ felében ez a szókapcsolat pozitív értelmû használata a sajtó hasábjain kiközösítést vont maga után, mivel a neoliberális-szocialista szellemi holding uralta a médiát. Miként az éber mormoták a ragadozó madár röptét, úgy figyelték a kurzus ideológiainasai – a nyugati góréik sugallatára – a nem szalonképesnek ítélt szavak, szókapcsolatok felbukkanását a szellemi láthatáron. Ahogy Széchenyi István szobra a köztudatban sokáig beárnyékolta Wesselényi Miklósét, úgy Charles de Gaulle esetében is a katona szobra árnyékot vetett az új – a gazdasági-társadalmi szférában kifejezetten baloldali értékeket megvalósító – irányt adó politikuséra. És mindkét szobor az íróéra. Mert írónak is elsõrendû, ha az emlékirat mûfajt kellõen becsüljük. Nemcsak történelmi érdeme, de Emlékiratainak esztétikai 1

M. Szebeni Géza: Charles de Gaulle. Egy konzervatív forradalmár. Magyar Szemle könyvek, Budapest, 2012.

1207

minõsége okán szerepel de Gaulle a francia érettségizõk szöveggyûjteményében, noha a ’68-as tüntetéseken és a lesújtó pedagógiai következményein szocializálódott gimnáziumi tanárok idõnként morgolódnak miatta. A de Gaulle-jelenség arra is példa, hogy nem szabad szembeállítani a tettek emberét a szemlélõdõével. Noha a katona és az államférfi elõtt tornyosuló feladatok iszonyú tömege, a folyamatos ellenszélben dolgozó politikusi szerep szublimálta benne az írót, kényszerû pihenõiben mindig tollat ragadott és folyton olvasott. Beszédeit tanulmányozva irodalmi élményben van részünk, retorikai megkomponáltságuk költeményekkel vetekszenek. Kiváló szónoki képességével, fenomenális memóriájával, rendíthetetlen magabiztosságával, váratlan szófordulataival, szólásmondássá elõlépett megfogalmazásaival maximálisan ki tudta használni meggyõzõdése, elvei népszerûsítésére a rádiót és a televíziót. Charles de Gaulle tábornok az 1940 júniusában elmondott, a németek elleni harcra buzdító londoni rádióbeszédével robbant be a történelembe. A róla szóló tengernyi irodalom az akkor közel ötvenéves katona-politikus késõbbi, 1969 tavaszán véget ért politikai pályájának különbözõ szakaszait és politikai-szellemi megvalósításait elemziértelmezi. Kevesebb könyv idézi meg Charles de Gaulle fiatalkorát, „készülõdése” éveit, katonai témájú könyveit, fiatal szerzõjük szüntelen konfrontációját a maradi vezérkarral és a pacifizmussal, defetizmussal fertõzött, szûk látókörû politikai osztállyal. Még kevesebbet írtak gyermek- és kamaszkoráról, pedig ezt se árt ismernünk, ha tudni szeretnénk: miképpen lehetséges, hogy a francia nemzeti katasztrófa egy teljes szellemi fegyverzetben álló megmentõt talál magának. Adja magát egy másik kérdés: milyen szerzõk hatottak a kamaszra, a fiatalemberre, élete során kik kísérték végig gondolkodását? Kiket találunk a fiatal de Gaulle mentalitásának, habitusának szellemi forrásvidékén? E kérdések megválaszolásában segít egy frissen megjelent könyv.2 Szerzõje nem ismeretlen a magyar olvasók elõtt, hiszen a tábornok fiával, Philippe de Gaulle admirálissal készített eposzi terjedelmû interjúkötete már négy éve olvasható.3 Michel Tauriac-nak, a díjazott regényírónak és dokumentumkönyvek szerzõjének ezenkívül négy, de Gaulle-nak szentelt mûve olvasható francia nyelven. Mostani könyve abban emelkedik ki az életrajzok közül, hogy a legrészletesebb – és élményszámba menõ – dokumentációját kapjuk az államférfi ifjúkorának és az õt ért szellemi hatásoknak. De Gaulle már fiatalon vezérnek készült. Egy családi fotón, tizenkét évesen láthatjuk, amint koronával a fején Fülöp Ágostot, a hetedik Capeting királyt személyesíti meg. Amint teltek az évek egyre természetesebbé vált számára, hogy õt a sors Franciaországnak szánta, sõt õ maga Franciaország megszemélyesítõje lehet. Való igaz, ahhoz, hogy valaki vezérré váljon a demokráciában, nem elég a vasakarat, a politikai érzék és tudás, hanem helyzetbe is kell kerülnie. A két világháború, amelyet végigharcolt, megteremti ezt a helyzetet, a körülmények hozzásegítették a gyermekkorban

2 3

Michel Tauriac: De Gaulle avant de Gaulle. La construction d’un homme. Plon, Párizs, 2013. Philippe de Gaulle: Apám, De Gaulle. Beszélgetések Michel Tauriackal. Európa, Budapest, 2008.

1208

megálmodott szerephez. Lélektani szempontból nézve is ritka az olyan emberi sors, mint az övé, amely egy kora gyermekkori vágyból szökken szárba. Hõsünk 1890-ben született. Gyermekkorának és a XX. század fordulójának divatos filozófusa Arthur Schopenhauer volt. Mintha ennek a fiatalembernek írta volna A világ mint akarat és képzet címû fõ mûvét, annak, akit az akadályok nem elbizonytalanítanak, hanem felvillanyoznak. A képzet összefügg az akarattal. Ezekkel a híres és utánozhatatlan sorokkal nyitja Háborús emlékiratok címû fõ mûvét: „Egész életemre határozott eszményképet alakítottam ki Franciaországról. (…) Franciaországot szerintem a nagyság teszi azzá, ami.” Ez a szállóigévé vált mondat minden olvasóját megérintette, hiszen de Gaulle – legalábbis önértelmezése szerint – nem jobb- vagy baloldali államférfi, hanem hazafi. A jobboldali szerepbe az 1965-ös elnöki választásokon kényszerült, amelynek a módját – miszerint az elnök személyérõl többé nem egy testület, hanem a népszavazás dönt – éppen õ erõltette rá az ellenkezõ politikai osztályra. Még a szociáldemokrata baloldal emblematikus értelmiségije, Jacques Julliard is így indítja egyik legjobb könyvét: „Egész életemre határozott eszményképet alakítottam ki a baloldalról.”4 A fiatal de Gaulle-ra tökéletesen illik a Nietzsche vizionálta übermensch szerep is. Hõsünk a töretlen akarat gyõzelmének megtestesítõje és a filozófus által megálmodott emberfeletti ember minden vonásával rendelkezett, azaz vakmerõen bátor, derék, még termetében is hatalmas, szabad, kíméletlen, ritka jelenség volt. Joggal nevezhetõ a francia Zarathusztrának, azzal a kiegészítéssel, hogy õ nem csak vérbeli prófétának bizonyult – több alkalommal is. Max Weber A politika mint hivatás címû tanulmányában a politikai vezér figuráját egyrészt a próféta, másrészt a hivatalnok, illetve a hadvezér figurájával összehasonlítva elemezte. A próféta hivatása a célok kitûzése, az eljövendõ, az igaz világ hirdetése, de nem törõdhet a célok megvalósításával és a megvalósítás eszközeivel. A próféta nem vonható felelõsségre tanításának következményeiért, hiszen cselekvésének etikája a szándék- és érzületetika. A politikai vezér viszont a megvalósításért és a következményeiért felel, az õ etikája: a felelõsségetika. A célkitûzés választja el a politikust a tipológia harmadik figurájától, a hadvezértõl, illetve a hivatalnoktól. Ez utóbbiak tevékenysége az engedelmesség etikáján nyugszik.5 Hihetetlen, de igaz: Charles de Gaulle mindhárom típusnak kiválóan megfelelt, mindháromban mértékadó volt. Talán a feltétlen engedelmesség kategóriájában hibádzott, hiszen néha összezördült feletteseivel, ha a parancsokat értelmetlennek, szûk látókörûnek vagy hazafiatlannak tartotta. Mielõtt romantikus túlzásnak tûnnének fel a de Gaulle-ra aggatott jelzõk, utalnék egy, még tizenöt évesen írt katonai jellegû dolgozatára, amelyben kifejti, hogy hadseregvezetõként milyen taktikával fogja legyõzni a harmincas évek elején a három hadoszlopban hazájára támadó németeket.6 Nonkonformista próféta maradt az elsõ Jacques Julliard: La faute aux élites. Gallimard, Párizs, 1997. Bõvebben Körösényi András: Vezér és demokrácia. Politikaelméleti tanulmányok. L’Harmattan, Budapest, 2005. 35. 6 Campagne d’Allemagne (1905) címû képzeletbeli szöveg. Charles de Gaulle: Lettres, notes et carnets (1905–1941), Robert Laffont, Párizs, 2010, 1–14. 4 5

1209

világháború után is, a harmincas-negyvenes éveiben járva, amikor tehetséges tollforgatóként megírja a katonai-politikai összeomlást megelõzni kívánó négy fontos könyvét: La Discorde chez l’ennemi (1924, Viszályok az ellenségnél), Le Fil de l’épée (1923, A kard éle), Vers l’armée de métier (1934, A hivatásos hadsereg felé), valamint La France et son armée (1938, Franciaország és a hadserege). Könyvei visszhangtalan maradtak. Családja, neveltetése a hagyományos Franciaországhoz kötik. Korán kialakul benne a rendszeretet, az erõs nemzeti érzés és a keresztény vallás értékeihez való ragaszkodás. Édesanyja mélyen vallásos, édesapja filozófia- és történelemtanár, aki részt vett a francia–porosz háborúban, amelynek végén Franciaország elveszíti Elzászt és Lotaringiát. Serdülõ éveiben fedezi fel magának Charles Péguyt, Henri Bergsont és Maurice Barrèst. Az idõs de Gaulle elnök az alábbiakat mesélte kormányszóvivõjének: „Fiatalkoromban Péguy hagyott a legmélyebb nyomokat bennem. Serdülõkoromban, a háború elõtt, majd késõbb a Saint-Cyr növendéke voltam, de fiatal tiszt koromban is mindent elolvastam tõle. Nagyon közel érzem magamhoz.”7 A francia költõ és író részt vett a szocialista mozgalomban, a Dreyfus-ügy idején együtt küzdött a szocialistákkal. 1900-ban alapította a Cahiers de Quinzaine címû folyóiratot, amely hatott a francia közgondolkodásra. De Gaulle édesapja is rendszeres elõfizetõje volt a folyóiratnak. Péguy késõbb eltávolodott a politikától és a katolicizmus felé fordult. Ironikus-agresszív, igazságkeresõ pamfletjei és ünnepélyes, gátlástalanul hömpölygõ költeményei tették híressé a nevét. A XX. századi modern költészet elõfutára volt. Terjedelmes költeményeinek fõ témája a szeretet és a dogmáktól mentes hit. Péguyre és de Gaulle-ra is nagy hatással volt Jeanne d’Arc példája. A mester közkatonaként esett el a fronton az elsõ világháború elején, tizenhét évvel fiatalabb tanítványa kétszer is súlyosan megsebesült egy vakmerõ rohamban, majd egy kézitusában. Késõbb fogolyként sínylõdött különbözõ német táborokban, ahonnan többször is sikertelenül próbált hazaszökni. Munkatársai szerint de Gaulle szinte minden helyzetre tudott egy Péguy-idézetet mondani, oldalak hosszú során át tudta idézni õt. A költõ stílusa, gondolkodásmódja, kultúrája, véleménye, ítéletei mind-mind hatással voltak rá, azonosult velük. Híres szónoklataiban Péguy-idézetek, -gondolatfutamok találhatóak. „Különösen az ösztönei érdekeltek – vallotta meg a kormányszóvivõnek. – Úgy érezte a dolgokat, ahogy én, és az a benyomásom, meggyõzõdésem, hogy sosem tévedett…”8 A kamasz de Gaulle-ra mások is hatottak. Musset élénkségével és eleganciájával hódította meg. Lamartine-ben a költõ és politikus szimbiózisát csodálta. Ez utóbbi merészsége és a nagyság iránti vonzalma gyakran ihlette meg. Alfred de Vignyben a költõ-katona párosát értékelte. Victor Hugóban csak a költõt szerette. Képzeletbeli antológiájában még Verlaine, Mallarmé, Albert Samain, Rimbaud, Émile Verhaeren, Maeterlinck, Anna de Noailles és Marie Noël kapott elõkelõ helyezést.

7 8

Alain Peyrefitte: C’était de Gaulle. De Fallois-Fayard, Párizs, 1997, II. kötet 188. Alain Peyrefitte, id. mû, 189.

1210

A költészet mellett az érvelés, az okfejtés gyakorlása is korán a szenvedélyévé vált. Idõs korában megkísértette a gondolat, hogy a filozófiára kellett volna adnia a fejét.9 Filozófiatanár édesapja olyan könyvtárral rendelkezett, amelyben Cicero is otthon érezte volna magát. A filozófusok közül Henri Bergson befolyásolta a legjobban világképét. Az 1907-ben megjelent Teremtõ fejlõdést többször is elolvasta. Értékelte a szerzõben, hogy pozitív metafizikát tudott alkotni. Õ is vallotta azt a nézetet, miszerint az élet csak egy magasabb rendû képességgel, az intuícióval ragadható meg. (De Gaulle különösen a külpolitikájában bámulatos intuíciós képességgel rendelkezett.) Bergsoni hatás az is, hogy az értelem szerepét csak a cselekvésben és a tudományos kutatásban ismerte el. Bergsonnak a Collège de France-ban tartott elõadásait rendszeresen látogatta. A filozófus több gondolata és eszmefuttatása visszaköszön de Gaulle könyveiben. De Gaulle világképének harmadik szellemi alakítója Maurice Barrès volt, az az író és politikus, aki a nemzetben való gondolkodás legjelesebb korabeli képviselõje. A nemzeti energia regényei nagy hatással voltak rá. A korai Barrèsnek a nihilizmusát, a németek iránti csodálatát, saint-justi parlamentellenességét, csatlakozását a sovén nacionalizmushoz elõbb vagy utóbb õ is, édesapja is megbocsátotta a szerzõnek, hiszen az író fejlõdött és világképe tisztult.10 Az érett Barrès felejthetetlen hívószavai: a köztársasági hazafiság, kötõdés a származáshoz, a megtartó hagyományokhoz, a családhoz, a honvédõ hadsereghez, a szülõföldhöz. De Gaulle tizennyolc éves korára Barrès minden mûvét ismerte, csodálta feltétlen, áldozatkész hazaszeretetét és énkultuszát. De imponált a fiatal de Gaulle-nak a szerzõ németekkel szembeni revánsvágya, keresztény humanizmusa, Jeanne d’Arc kultusza, kivételes valóságérzéke és hogy mentes az ideológiák béklyójától. Bizonyára átszellemülten olvashatta az ilyen barrèsi sorokat: „Határozott eszmét adni Franciaországnak azt jelenti, hogy határozott szerepet játszunk a történelemben.” Önmagára vonatkoztatva sejtelmes elõjelnek olvashatta az alábbi sorokat is: „Bizonyos emberek szerencsés véletlenek hazájuk számára. Váratlanul ugranak be a szociológiai szükségszerûség kellõs közepébe. Õk munkához látnak; öntudatuk mérlegelõ, késleltetõ, gyorsító, megváltoztató hatással van a társadalmi tények összességére.”11 Az idézeteket lehetne még folytatni, de ennyibõl is megbizonyosodhatunk arról, hogy de Gaulle híres emlékiratainak írásakor néha barrèsi tintába mártotta tollát. A szellemi és kulturális hatások után térjünk ki röviden Charles de Gaulle fiatalkori írásaira. Mint a kamaszok tekintélyes része, õ is próbálkozott a verseléssel. Tizenöt évesen Victor Hugo és Edmond Rostand hatására írta az Egy rosszhiszemû találkozás címû rímes kabaréjelenetét. (A családi legenda szerint egy színházi élmény, Rostand Sasfiókja terelte véglegesen a katonai pályára.) A történetben egy nagystílû betyár folytat elegáns párbeszédet a hintó utasával, mielõtt megfosztaná pénzétõl. Egy irodalmi zsûri megdicsérte, és ez lehetõvé tette, hogy megjelentesse ötven példányban. Jean Lacouture: De Gaulle, I., Le rebelle. 54. Michel Tauriac, id. mû, 82. 11 Alain Peyrefitte, id. mû, I. kötet 279. 9

10

1211

Három év múlva, 1908-ban megírta Zalaïna címû elbeszélését. A történet Új-Kaledóniában játszódik, ahol a gyarmatosítók fiatal tisztje végzetes szerelemre lobban egy melanéz rabszolganõ iránt. A téma újabb variánsát írja meg két év múlva A szpáhi titka címû elbeszélésében, melyben a szerelem és a gyarmatosító hadsereg szabályzatának malomkövei között õrlõdik ismét a hõs. A történet Algériában játszódik, azon a földrészen, amely nagy szerepet játszik majd de Gaulle életében és politikai karrierjében. A fronton szerzett súlyos sérülése a kórházi ágyhoz szögezi, ekkor írja A keresztség címû önéletrajzi ihletésû elbeszélését. Vitathatatlan prózaírói képességeket megcsillogtató alkotásában egy huszonhárom éves katona elkeseredettségét ábrázolja, akit súlyos sebesülése megakadályoz az „álmodott” katonai karrier megvalósításában. A fiatal de Gaulle erõsebb oldala a cselekmény, mint az írói megjelenítés, az ábrázolás. Ezt bizonyítja a harmincöt évesen írt Télemakhosz címû elbeszélése is. Ekkor már egyre több szakmai, katonai jellegû cikket ír és sikeres elõadásokat tart. A fikció iránti vonzódása egyre halványabb, és ez megmutatkozik a kivitelezés eredetiségének hiányában. Közben – mint a mi jó Kazinczynk – ontja magából a leveleket és rendszeresen ír jegyzeteket. Az irodalmi szárnypróbálkozások együtt jártak a folyamatos olvasással. A könyvek szerelmese maradt élete végéig. A második világháború idején, London utcáin lépdelve a következõket mondta François Coulet-nak, a szárnysegédjének: „A legszebb foglalkozás a világon a könyvtárosé… Városi könyvtárosnak lenni egy kis bretagne-i városban, például Pontivyben… Micsoda boldogság!”12 A vichyi kormány ekkor már halálra ítélte odahaza, miközben õ rendületlenül szervezte, rangsorolta az angol fõvárosban – akár a könyvtáros a könyveit – a Szabad Franciaország alakuló csapategységeit. De Gaulle tábornok kétszer távozott önként és váratlanul a hatalomból. Elõször 1946 elején, amikor úgy érezte, hogy az újraéledõ, civakodó pártok õt – a nemzeti egység letéteményesét – és szerepkörét puszta díszletté kívánják silányítani, és másodszor 1969 áprilisában, amikor a népszavazáson – elõször azóta, hogy 1958-ban visszatért a hatalomba – nem kapott többségi támogatást javaslataira. Mindkét esetben a kelet-franciaországi Colombey-les-Deux-Églises-ben találhható udvarházba, otthonába vonult vissza, ahol a délutánjait általában könyvei társaságában töltötte. És természetesen írt. Amikor nem az Emlékiratait, akkor a leveleit, jegyzeteit. Elnöki éveiben az Élysée-palotában esténként gyakran vonult vissza a könyvtárba. A fia szerint hetente átlagban három könyvet olvasott el, még embert próbáló éveiben is. Az írók elhalmozták dedikációikkal és türelmetlenül várták véleményét – azok is, akik nem osztották elképzeléseit az ország jövõjérõl vagy nem szívelték a tábornok-elnök ízlésvilágát. Élete alkonyán Chateaubriand Síron túli emlékiratai volt a bibliája. Fiatalkori kedvencei mellett gyakran forgatta Corneille, Racine, Vauvenargues, Mauriac és Bernanos mûveit. Az írókat, mûvészeket továbbra is megkülönböztetett figyelemben részesí12

Jean-Luc Barré: De Gaulle, un écrivain en liberté. VII. o. Elõszó a Charles de Gaulle: Lettres, notes, carnets 1905–1941 címû szöveggyûjteményhez.

1212

tette. Az ellene fenekedõk – pl. Sartre vagy Simone de Beauvoir – tehetségét értékelte és eltekintett tehetetlen és telhetetlen indulataiktól. Hosszú évekkel a halála után megjelent levelezésébõl derült ki, hogy milyen bensõséges kapcsolatot ápolt többek közt Mauriackal, Romain Garyval, Maurice Druonnal vagy Joseph Kessellel. 1963 decemberében az elnöki palotából ír levelet a huszonhárom éves Le Cléziónak, aki nem sokkal korábban lépett színre A jegyzõkönyv címû regényével. Bevallja, hogy „Az Ön könyve (…) magával sodort egy másik világba, talán az igaziba”, majd arra figyelmezteti a fiatal írót, hogy nemcsak a hatalom birtoklásának, nemcsak az erõs hitnek kell párosulnia alázattal, hanem az írói tehetségnek is. Ugyanabban az évben Pierre Jean Jouve költõvel Hölderlinrõl levelezett. Szintén abban az évben, október 11-én, Jean Cocteau halálának másnapján levél érkezett az elnöki palotába. A nagybeteg író, aki nem tartozott az elnök feltétlen csodálói közé így kezdte utolsó levelét: „Tábornokom, hamarosan meghalok és szeretem Önt…”

1213

KÁMÁN ERZSÉBET

Találkozásom Bulgakov feleségével Azzal a szándékkal írom le emlékeimet errõl a találkozásról, hogy ne csak magamnak tartsam meg õket, hanem másoknak is örömet szerezhessek vele. Ez a találkozásom Jelena Szergejevnával 1969-ben kora õsszel történt, több mint negyven évvel ezelõtt. Ahogy késõbb megtudtam, Szõllõsy Klára mûfordító hívta meg Budapestre, és Jelena Szergejevna elhozta neki A Mester és Margarita elsõ orosz kiadásából a szerkesztõk által kihagyott részeket azért, hogy a magyar kiadás teljes legyen. A regény az akkori Szovjetunióban két részben, a Moszkva címû folyóiratban jelent meg és elsõ része 1966-ban, a folyóirat 11. számában volt olvasható. Hogy vártuk a folytatását! Legnagyobb sajnálatunkra a folyóirat következõ számában hiába vártuk a folytatást, amelyet aztán csak a következõ évi elsõ számban publikáltak. Magyar nyelven, mindenféle korrekció és kihagyások nélkül 1969 végén adták ki a regényt. Engem elbûvölt szépségével és gazdagságával, a benne felvetett problémák jelentõségével és mélységével, melyek szerintem mostanáig sincsenek teljesen tisztázva. Jelena Szergejevnát az ELTE Orosz Filológiai Tanszékén láttam meg elõször. Bemutatkoztunk egymásnak és rövid beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy a régi középkori orosz irodalomról, a XX. századi orosz avantgárd prózáról és az orosz népköltészetrõl tartok elõadásokat. Megkérdeztem tõle azt is, hogy itt-tartózkodása során segíthetek-e neki valamiben. Jelena Szergejevna nagyon barátságos, személyisége minden külsõséget nélkülözve nagyon vonzó és szép volt. Felajánlottam neki, hogy sétáljunk egyet, menjünk fel például a Várba, a gyönyörû házak közé, ahonnan mindkét sétányról csodálatos kilátás nyílik mind a budai hegyekre, mind a Duna felé. Sétáltunk a Várban, kávét ittunk egy cukrászda elõtt egy kisasztalnál, és vendégem, kora ellenére, meglepõen könnyû léptekkel jött mellettem. Ápolt volt és jól öltözött, szép fekete nadrág és tarka selyemblúz volt rajta. Én akkor úgy hetven évet adtam volna Jelena Szergejevnának, pedig ahogy késõbb megtudtam, már hetvenhat éves volt. Sokat mesélt szeretett férjérõl, én meg csak hallgattam, hallgattam mellette, nem kérdeztem semmit. Illetlenségnek tartottam volna kérdéseket tenni fel neki, magánéletérõl kérdezni, ugyanakkor számomra megtisztelõ volt a nyíltsága, és ez bizonyos titoktartásra is kötelezett. Különben sem volt soha szokásom kikérdezni az embereket, megelégedtem azzal, amit elmondanak maguktól, ez sokkal érdekesebb volt számomra, mint a faggatódzás. Ahogy a diákjaimat sem igyekeztem soha „kikérdezni”, hagytam õket elmondani, amit tudnak és értenek, valójában a véleményükre voltam kíváncsi. A Mester és Margarita már akkor is rejtély volt számomra és akkor még nem próbáltam bármit is megfejteni belõle, csupán dédelgettem magamban felvetõdõ kérdéseimet. Abban az idõben már olvastam Bulgakov Fehér gárda címû regényét és elbeszéléseit. Azt is hozzátenném, hogy akkor, azon a sétán sem volt szándékomban interjút készíteni Jelena Szergejevnával, sem feljegyezni szavait, amiket akkor elmondott nekem. 1214

Lehet, hogy ebben nem volt igazam, hiszen tisztában voltam azzal, milyen nagy jelentõségû számomra ez a találkozás. A sors csodálatos ajándékának tartottam, ahogy ez a sokoldalúan mûvelt vendégem beszélt Mihail Bulgakovról, az íróról és hihetetlenül gazdag fantáziájáról, rendhagyó jellemérõl. Arról is mesélt, hogyan kezdõdtek találkozásaik. Elsõ találkáik alkalmából Bulgakov meghívta Jelena Szergejevnát a Metropol nagyszálloda vendéglõjébe, ahol vacsorára Bulgakov sovány pénztárcája miatt „zsenge zöldborsót, vajon” fogyasztottak. Az orosz konyha kevesebb zöldséget használ általában, és ez a „fogás” inkább francia recept szerint készült akkor. Ez az emlék valamiért különösen kedves volt Jelena Szergejevnának. Azért is, mert Bulgakov nem is akarta titkolni sem szerelmét, sem találkozásukat, ugyanakkor hihetetlen szegénysége ellenére méltó helyre akarta vinni az asszonyt, ahol mind a ketten igen jól érezték magukat. Jelena Szergejevna elmondta azt is, hogyan költözött az íróhoz az elõzõ házasságából származó öt- és tízéves fiaival és hogyan foglalkozott velük Mihail Bulgakov. Az idõsebbet, Jevgenyijt hamarosan magának követelte elõzõ férje, noha Jevgenyij mindezek után mégis gyakran megjelent édesanyja új családjában. A fiatalabb fiúval, Szergejjel Bulgakov nagyon sokat foglalkozott, gyakran sakkozott vele, Kipling történeteibõl olvasott fel neki. Miután Jelena Szergejevna otthon dolgozott, gépelte férje írásait, Bulgakov Szergejjel gyakran írt vicces cédulákat neki, tájékoztatva õt napi programjaikról, terveikrõl, biztosítva õt ugyanakkor folyamatos jelenlétükrõl. Az a története egészen meghódított, ahogy Bulgakov esténként szerette lefektetni Szerjozsát és a saját maga költötte meséket mesélte neki. A mese hõse „Bubkin kisfiú és kutyája, Konopat” voltak. Ezzel a Foltos nevû kutyával a bátor Bubkin megmászta a Kaukázus ormait is, mindenhol segített másoknak, a bajba jutottaknak fõleg, sõt Moszkvában a Bolsojban egyszer megmentette az embereket, amikor „az ellenség” le akarta fûrészelni a nagy csillárt, hogy az a nézõk fejére zuhanjon. Bevallom, hogy mostani feljegyzéseimet is a gyerekeim felkérésére kezdtem el leírni, akiknek gyerekkorukban magam is Bulgakov meséit meséltem valaha esténként, és akik szintén emlékeztek ezekre a „meséimre”, amelyeket egyfajta szájhagyomány útján Bulgakovtól örökölve adtam át nekik. Lányomban máig is megmaradt például Konopat kutya neve és alakja. Számomra a család hétköznapjaiból megmaradt emberi, törõdéssel és szeretettel teljes események különös fénybe helyezték Bulgakov írói jellemét, sõt mûvei egyes szereplõit is. Tudjuk, hogy az író a legidõsebb gyerek volt a családban, heten voltak testvérek. Két, nála sokkal fiatalabb öccsével együtt nõtt fel közös szobájukban, akik az õ gondjaira voltak bízva. Volt még négy húga is, akik közül késõbb a legfiatalabbal alakult ki szoros barátsága. Az 1919 után Párizsba emigrált két öccsével rendszeresen levelezett. Büszke volt idõsebb öccsére, Nyikolajra, akinek Párizsban tudományos karriert sikerült befutnia, és szomorkodott Ivan öccse miatt, aki nehezen boldogult ott. Hogy mennyire szerette testvéreit, más sem bizonyítja jobban, mint személyiségeik jelenléte könyveiben. Aki ismeri Mihail Bulgakov mûveit, emlékszik a nagy szeretettel megmunkált Nyikolka alakjára a Fehér gárdában és A Turbin család napjai drámájában, mely annyira népszerû lett, hogy egy színházi legenda szerint „tizenötször nézte meg Sztálin”. 1215

Jelena Szergejevna naplójában is mesél egy 1934-es családi karácsonyról. A szülõk feldíszítették a karácsonyfát, elhelyezték az ajándékokat, meggyújtották a gyertyákat és eloltották a villanyt. „Misa (Mihail Bulgakov) eljátszotta az indulót, és a gyerekek berepültek a szobába. Szerjozska elsírta magát izgalmában, alig bírta kivárni a kezdést. Vad visítozás, lábdobogás és kiáltások hallatszottak. Ezután a program szerint elõadás következett. Misa írt két jelenetet a Holt lelkek alapján, az elsõben Csicsikov és Szobakevics szerepelt, Csicsikovot én, Misa pedig Szobakevicset játszotta. A másik jelenetben Szergejt Bulgakov, Zsenykát (Jevgenyijt, idõsebb fiát) pedig én alakítottam. Szerjozsa kedvéért Misa rövidnadrágot vett fel, és a kisfiú kabátját, mely a derekáig sem ért, valamint matrózsapkát, és hatalmas piros szájat festett magának… Teljes volt a siker. Utána pelmenyi volt vacsorára és karácsonyi édesség.”1 Jelena Szergejevna egyszer a naplójában is megemlített egy filmrendezõt, aki az író gyerekmeséi hallatán egy filmtervet ajánlott fel neki, melyben a fõszerepet egy bátor úttörõ, Bubkin játszotta volna. Az író nem reagált erre a javaslatra, ami annak volt bizonysága, hogy az esti gyerekmesék más dimenzióban éltek Bulgakov magánéletének érzelmi és képzeleti világában. 1923-ban, a Berlinben kiadott Nakanunye c. újság irodalmi mellékletében olvasható Zsoltár címû remek kis humoreszkjében is megjelenik Bulgakov fiatalabb testvérei iránti szeretete, majd késõbb Jelena Szergejevna fiai iránti odaadása. Ebben a történetben egy magányos férfi, akit a nagy események kizökkentettek megszokott élete kerékvágásából, saját vigasztalására egy maga által költött szomorú zsoltárt dúdolgat. A túlzsúfolt társbérletben egy kisfiú is él a mamájával, aki valahol elkallódott férjét várja haza. A négy év körüli kisfiú be szokott járni ehhez a férfihoz „egy teára”, de valójában mindig egy bonbonért. A férfi tanúja a kisfiú közös folyosón történt napi kalandjainak, amibõl új mesét kovácsol a kisfiúról és verekedõs barátairól. Így a szomorú zsoltár helyét lassan újabb, vidámabb motívumok foglalják el egy újabb és boldogabb családról, melyben egy szép és csintalan gyerek játssza a fõszerepet. Visszatérve Jelena Szergejevnával való találkozásomhoz, a Várban tett séta után elkísértem õt a Budapest Szállóhoz, ahol akkor lakott. Arra már nem emlékszem, hogyan jöttünk le a Várból és jutottunk el a Moszkva tértõl a szállodáig, de nagy valószínûséggel gyalog. Mindenesetre emlékezetem szerint szép, meleg, napsütötte délután volt. A járdán ballagtunk nevetgélve a Városmajor park mentén. Élveztem minden szavát, minden kecses gesztusát. Átmentünk az úton, a szálloda kapujáig kísértem és akkor említettem meg neki, hogy másnap moziba akartam menni, hogy megnézzem Jacques Rivette új, Az apáca címû filmjét. Megkérdeztem tõle, volna-e kedve megnézni, bár a filmet magyarra szinkronizálva vetítették. Jelena Szergejevna erre azt válaszolta, hogy szívesen eljön, hiszen olvasta Denis Diderot regényét, melynek alapján a film készült és hogy kíváncsi Anna Karina játékára is, aki a címszerepet játszotta. Bevallom, hogy én nem olvastam Diderot-nak ezt a regényét, Jelena Szergejevna pedig elbûvölt olvasottságával és tájékozottságával. Másnap megnéztük a filmet a Filmmú1

Marieta Csudakova: Mihail Bulgakov élete (orosz nyelven). Moszkva Knyiga kiadó, 1988, 415 oldal.

1216

zeumban, a Dohány utca és a Kiskörút találkozásánál, majd utána elkísértem vendégemet egy darabig. Itt véget is ért a találkozásunk, mely azóta is bennem él. Érteni akkor is értettem, hogy nagy szerencsém volt megismerkedni vele, hiszen akkoriban õt itt nem is ismerték, A Mester és Margarita még meg sem jelent nálunk, a Fehér gárda viszont, mely az elõzõ évben, 1968-ban jelent meg magyarul, furcsamód egyáltalán nem aratott sikert a magyar olvasóknál. A regény közel hét évvel a megismerkedésük elõtt jelent meg, és a forradalmak utáni Ukrajnában kitört polgárháborúról szól, mellyel például Babel, Ivanov és késõbb, már az ötvenes években Borisz Paszternak is foglalkozott Zsivago doktor címû regényében. Ahogy Jelena Szergejevna mesélt Bulgakov testvérei, valamint két fia iránti odaadásáról, figyelmességérõl, törõdésérõl és szeretetérõl, megértettem valamit abból, ahogyan az író a Fehér gárdában szembeállítja az utcán zajló harcokkal a Turbin család békés házát, mint a család és a barátok menedékét, ahol a megterített „fehérasztal” az emberi kapcsolatok jelképeként jelenik meg. Az ilyen együttlét most is nagy társadalmi esemény minden orosz családban. A család tagjainak szoros kapcsolata, mely a regényben a nõvérnek a haldokló testvérért mondott szenvedélyes imájában, ebben a hihetetlen lelkierõben, szellemi erõfeszítésben teljesedik ki, a regény kulminációs pontja lett. Mindehhez azt is tudnunk kell, hogy Bulgakov tapasztalt orvos és lelkiismeretes történész is volt. A Bulgakov körüli félreértések miatt is beszélek errõl a könyvrõl, és megemlítenék egy megtörtént esetet is. 1991-ben Bulgakov századik születésnapja alkalmából rendezett nemzetközi konferencián Párizsban, az elõadásom éppen a Fehér gárdáról szólt.2 A felolvasásom végén odajött hozzám egy fiatal tanárnõ Kanadából és elkérte az elõadásom szövegét. Azt mondta, hogy meg akarja mutatni a professzorának. Náluk úgy tartják, hogy Bulgakov ellenségesen viselkedett az ukránokkal szemben és megvetette az ukrán nyelvet is. Én meg elõadásomban azt állítottam, hogy az író Kijevben született, és családjában mindenki beszélt ukránul, valamint regényének minden sora Ukrajna és Kijev iránti szeretetérõl szól. Örömmel adtam oda az elõadásomat, azt remélve, hogy sikerül akár egy kicsit is enyhíteni a Kanadában élõ ukrán professzor ellenszenvén Mihail Bulgakov iránt. Milyen szívesen és szeretettel beszélt nekem Jelena Szergejevna Mihail Bulgakovról! Jó húsz évvel késõbb, már az 1980-as évek végén kiadott levelezésükben is olvashatjuk, milyen tisztelettel nyilatkozott maga Bulgakov is felesége segítõkészségérõl, aki nehéz és szegény körülményeik ellenére is összefogta családjukat. Bulgakovék házába gyakran jártak vendégek, színházi kollégák, színészek, rendezõk, zenészek. Hol zene szólt, hol meg aktuális témákon vitatkoztak. Bulgakov Jelena Szergejevnával gyakran eljárt színházi elõadásokra, koncertekre is. Prokofjev és Sosztakovics is rendszeresen látogatta házukat. Prokofjev tárgyalt is Bulgakovval készülõ operája librettójáról. Mindezzel együtt a közösen eltöltött tíz év 1930 és 1940 között nem volt felhõtlenül boldog. Az 1920-as években nagy sikerrel játszott Bulgakov-darabokat rendre levették a 2

Kámán Erzsébet: Puskin történelmi paradigma és a hagyományok tradíciója Bulgakov Fehér gárda c. regényében. Dissertationes slavicae, Hist Lit. XX1, Szeged 1995, 263–276. (oroszul).

1217

mûsorról és az író élete folyamán nem is játszották újra õket, új darabjait sem sikerült színpadra vinnie. Jelena Szergejevna naplójában is részletesen elmeséli, hogy milyen mélyen érintették Bulgakovot drámájának, a Molière életének Sztanyiszlavszkij által vezetett próbái. Az író segédrendezõként jelen volt a próbákon, mivel a Sztálin által kezdeményezett, 1930 tavaszán folytatott beszélgetésük után segédrendezõi állást kapott a Mûvész Színházban. Sztanyiszlavszkij a próba során nyíltan azt az utasítást adta színészeinek, hogy játékukkal „ki kell javítani” a szerzõ „hibáját”, aki szerinte nem hangsúlyozta ki eléggé Molière jelentõségét a világirodalomban. Bulgakov ezek után elhagyta a színházat és átszerzõdött az Operaházba librettókat írni. Nálunk 1974-ben a Vígszínházban csodálatos sikere volt ennek a darabnak Darvas Ivánnal Molière szerepében, hálával emlékezem rá most is. Nem olyan régen újraolvastam Bulgakovék levelezését, barátaik róluk szóló visszaemlékezéseit, és végiggondolva beszélgetéseinket is rájöttem Jelena Szergejevna még egy fontos érdemére, arra, hogy fokozatosan és tapintatosan meg tudta szabadítani férjét egy nyomasztó illúziótól. 1930 márciusában Sztálinnal folytatott beszélgetésében Sztálin biztatása, munkájával kapcsolatos ígéretei között bár nem konkrétan, de egy újabb találkozás lehetõsége is elhangzott. Ez többször is felmerült az íróban, akkor is például, amikor az 1930-as években a Bulgakov házaspár színházi kollégáikkal együtt külföldre szeretett volna utazni és kérvényezték útlevelük kiadását. Amikor mindanynyian megjelentek a színházban, hogy átvegyék útlevelüket, Bulgakovékat hagyták a sor végére és a többiekkel ellentétben nem útlevelüket, hanem kérvényük elutasító határozatát kézbesítették nekik. 1934. június 26-án keltezett levelében Bulgakov azt írta P. Sz. Popovnak, régi jó barátjának és „önkéntes Bulgakov-életrajzírónak”, hogy filmet tervez és forgatókönyvet ír Gogol Holt lelkek címû mûve alapján. „Ljuszja (így szólították feleségét a családban, aki éppen férje diktálását gépelte) elnevezett engem Kopejkin kapitánynak. Tessék értékelni ezt az élcet, úgy gondolom, hogy elsõ osztályú.”3 Ez valóban így is van, Jelena Szergejevnának sikerült a hõs Kopejkin kapitány segélyért kuncsorgó alakjával „kihúzni” férje tudatából ezt a Sztálinnal kapcsolatos régi „tüskét”, Bulgakovhoz valóban nem illett a „kérelmezõ” szerepe.4 Amikor Jelena Szergejevnával sétáltam, egy boldog asszonyt láttam, akivel nemcsak könnyû, de hallatlanul izgalmas is volt beszélgetni, hiszen nagyon nagy tudással rendelkezett. Nehéz megfogalmaznom nemzedékének kultúráját, magatartását. Most, 3 4

Mihail Bulgakov Levelei. Szovremennyik kiadó, Moszkva, 1989, 299 oldal. Sok olvasó bizonyára emlékszik Gogol mûveiben a nemegyszer felbukkanó „hõsre”. Ez a nagyon kíváncsi postamester, aki szeret olvasni és e nemes szenvedély nyomására felbontja mások leveleit. A Holt lelkekben a regény vége felé, amikor kiderül, hogy Csicsikov „holt lelkeket” vásárolt nagy szélhámos akciójához, a város hivatalnokai találgatják, ki lehet Csicsikov: pénzhamisító vagy milliomos, vagy a Szent Ilonáról elszökött Napóleon. A postamester elõadja saját történetét. Szerinte, Csicsikov Kopejka kapitány, aki a napóleoni háborúban elveszítette fél karját, fél lábát és Pétervárott jelentkezett segélyért. A magas beosztású hivatalnok várakozásra intette a kapitányt, hogy majd hazajön a cár és kivizsgálják a kérését. A nyomorgó kapitány sürgetésére rendõri kísérettel küldik haza, és az éhezõ Kopejkin kapitányból rablóvezér lesz, aki Csicsikovval azonos. No, itt a nagy tehetségû elbeszélõt félbeszakították kollégái: „hogyhogy”? Hiszen Csicsikovnak nem hiányzik sem keze, sem lába… A postamester maga is csodálkozik, hogy is feledkezhetett meg errõl az apróságról?

1218

hogy beszélgetéseink után még többet olvastam róla, rájöttem, milyen légkör is uralkodhatott otthonában, milyen gonddal és szeretettel vette körül Mesterét. Figyelmes olvasója, sõt tisztelõje is volt. Mivel Jelena Szergejevna Bulgakovval való házassága elõtt férjnél volt, ezért természetesen csak titokban találkozhattak, így levélkéken, cédulákon keresztül érintkeztek, melyeket õ egy kitalált, vicces névvel „pocsitatyelnyica” (tisztelõje) írt alá. Akkor még nem volt a felesége, és akkori férje, Silovszkij tábornok tiltására egy évig nem is találkoztak, de nem is beszéltek egymással. Õ azonban tudta, hogy szerelme nagy mester. Abban az idõben Bulgakovra nehéz évek vártak. Mivel semmilyen mûvét nem játszották, forgatókönyvet írt és színpadra alkalmazott klasszikus mûveket. Elhûlve olvastam nemrégen, hogy a Mûvész Színház felkérésére színpadra alkalmazta Tolsztoj Háború és békéjét is. Amikor Jelena Szergejevna belépett az író életébe, Bulgakov újra kezdte írni A Mester és Margaritát. Az archívumában járt kutatók arról beszélnek, hogy nyolc megkezdett és félbehagyott regénykezdet létezik, bennük megfigyelhetjük annak a hangnemnek a keresését, mely lehetõvé tette volna regénye folytatását. Bulgakov sosem tért vissza ezekhez a megkezdett részletekhez, ezekbõl semmit nem hozott át újonnan elkezdett regényébe. Nagy és végleges fordulatot jelentett számára Jelena Szergejevnával való találkozása, mert ezután kezdett neki újra regénye írásához, és ezután jelentek meg elõször regényében új hõsei: a Mester és Margarita. Margarita jellemének formálásához több vonást is átvett felesége személyiségébõl, életébõl. Jelena Szergejevna Silovszkij tábornok feleségeként jómódban élt két fiával, mely életformát hátrahagyva két gyermekével a szegény és munkanélküli Bulgakovhoz költözött. Az 1939-re már megvakult és már fekvõ beteg Mihail Bulgakovnak Jelena Szergejevna olvasta fel a húga, Olga Szergejevna által 1938 nyarán legépelt regény szövegét, javításokat, majd kiegészítéseket írt bele, melyeket Bulgakov diktált neki, és megesküdött, hogy kiadja a regényt, ahogy a már tehetetlen író kérte tõle: „Stoby znali… Stoby znali…”, („Hogy tudják… Hogy tudják…”)5 Azonban a kiadás nem volt könnyû: meghalt a zsarnok, elmúlt a Hruscsov-féle „olvadás” is, a regény csak huszonnyolc évvel az író halála után jelenhetett meg. Jelena Szergejevna kora õszi, budapesti látogatása után nem egészen egy évvel eltávozott az élõk sorából, A Mester és Margarita pedig még látogatásának évében, télen jelent meg. Arról nem tudok, hogy férje regényének magyarországi megjelenésérõl hogyan értesült és milyen visszhangot keltett ott a könyv itthoni megjelenése, amit mindenesetre egy eredeti hangvételû recenzió fogadott Féja Géza tollából, aki kortársként írt Bulgakovról. Jeshua és Pilátus drámája idõszerû volt Bulgakov életében a harmincas években, ez „az erõszakká fajuló hatalom és a szellem elkerülhetetlen összeütközését” jelképezte. Féja Géza számára Bulgakov állásfoglalása hasonló volt Bartók Béla nagy, korszerû tiltakozásához a szarvassá vált fiúk balladájában a Cantata profanában.6 Itt Kelet-Európában „Bulgakov annyi s annyi író meg mûvész után ismét egyenrangú félként lép a világirodalomba… „A Mester és Margarita világ5 6

M. Csudakova: Bulgakov élete (oroszul ) Knyiga kiadó, Moszkva, 1988, 415 oldal. Féja Géza: Törzsek, hajtások. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1978, 28., 298.

1219

viszonylatban is az utóbbi évtizedek egyik legjelentõsebb mûve, hacsak nem a legjelentõsebb – személyi szavazatomat az utóbbi értékítéletre adom.” „Bulgakov nem csupán ábrázolt és ítélt, mégpedig bárkinél keményebben és nyíltabban, mit sem takargatva, de ugyanakkor rendet teremtett a század káoszában, áttörve a reménytelenség, a céltalanság, a lassú öngyilkosság Európára nehezedõ borúját, és helyet keresett az embernek a táguló világban.”7 Féja e kijelentéseket részletesen elemezte és kritikájában fiatalon, az 1930-as években tapasztalt szellemi vitákra támaszkodott. Ez a kor az Európában több évtizede uralkodó „izmusok” visszavonulásában és az új irodalmi és zenei, filozófiai és esztétikai irányzatok megjelenésében nyilvánult meg. Mindebbõl itthon az 1930-as évek költõi: Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, a „népi írók” fiatal költõi, Márai Sándor, a magyar próza nagyjai vették ki részüket, ami ezt a korszakot számunkra oly jelentõssé teszi. Csak egy példa a vitákból. 1932-ben Illyés Gyula válaszolt Kosztolányi Dezsõ szemrehányására, aki szerint gyenge a „népi írók” költészete, hogy „lóg” a verseiken a szép forma, mint paraszton „a borjú-szájú ing”, pontatlanok még a rímek is. Illyés Gyula azt válaszolta, hogy a „népi írók” is Franciaországból „öltözködtek”, csak máskor, késõbb jártak ott. Számukra Éluard és Follaine verseinek egyszerûsége „nem az utca egyszerûsége” és a pontatlan rímben felhangzik egy élõ, még ha rekedtes emberi hang. A vitához járultak hozzá Radnóti, Fejtõ Ferenc, Louis Aragonnak az új realizmusról, Németh Lászlónak az irodalomról és a folklórról szóló írásai is. Mély és találó volt Féja Gézának A Mester és Margarita újszerû felépítését elemzõ gondolata, mely szerint Bulgakov a három idõsíkon kívül a folklórban megjelenõ új idõsíkot is felhasználta. Az idõ fogalmának alkalmazása egyébként az epikai mû narrációjának felépítését szolgáló eszköze. „A százados Apokalipszisben az író csupán a lényeg megragadására vállalkozhat, különben esetlegességek martaléka lesz. Bulgakov úgy látta, hogy a lényeg „megfogalmazására” nem elegendõ a három dimenzió, és igénybe vette a negyediket, az idõt, sõt tapogatózni kezdett az ötödik felé is. Ez pedig távolról sem jelent utópiát vagy fantasztikumot, hanem rendkívüli írói bátorságot, a valóságélmény forradalmi bõvítését.”8 A folklóridõ összetett fogalom, amelyet Féja Géza a lét problémáinak kifejezésére tart alkalmasnak. „A folklór még nem veszett ki a kelet-európai lélekbõl, legalábbis a mi nemzedékünk örökségül hozta, ezért szerepe Bulgakovnál éppen olyan természetszerû, mint például Tamási Áronnál. De Bulgakov jelentõsége abban rejlik, hogy a társadalmi valóságot és a folklór világképét szerves egységbe bírta varázsolni. Ez a mélyek mélyébõl induló, a földet végigjáró és egeket verdesõ lendület eddig csupán néhány folklorisztikus gyökérzetû költõ verseiben sikerült, de Bulgakovnál eposzi zúgást nyert, csakugyan világot átküllõzõ mûvé vált. Ezért korszakos jelentõségû.”9 Féja fontosnak tartotta a humor szerepét Bulgakovnál, és Bulgakov valóban mesterien értett hozzá. A humor még az õsi emberi tudatban bukkant fel és az emberi Id. mû, 297. Féja Géza: Bulgakov, 283. 9 Id. mû, 296. 7 8

1220

együttlét, a társadalom életének kísérõje, sõt kifejezõeszköze lett, „a létükben szüntelen fenyegetett jobbak mosolya, mely belsõ diadal, ugyanakkor megföllebbezhetetlen, ám hóhérkéztõl mentes, súlyos, de szellemi természetû, tehát emberséges ítélet”.10 Figyelemre méltóak Féja Géza fejtegetései a regény hõseinek ítélt „nyugalomról”, a költészethez közel álló helyzetérõl. „A halál élettani, természeti tény, akár a lombhullás, az ember azonban nehezen éri be ezzel a kozmikus nyugtatással. Az ember halálát a vallások magyarázták, s próbálták enyhíteni ilyen meg olyan vigasszal… Rilke iszonyú kínjai közepette elhárította az orvos injekciós tûjét, úgy vélte, aki meghágta az élet legmagasabb csúcsait, annak a poklot is vállalni kell. Bulgakov hosszas betegségében mérhetetlen tartalékokat gyûjtött a halálra, s ha Bergson remélte, hogy az ember teremtõ fejlõdése során egyszer csak átrohan a halálon – Bulgakov csakugyan átlendült rajta. Hova s mibe? A válasz nyílt és egyszerû: a halál szorítása közben fölpárázó költészetbe. S ugyan ki merészeli állítani, hogy a költészet nem valóság ?”11 A Mester regényének elhelyezése a kortárs világról szóló regény egészében sokakat foglalkoztatott: nem akárki meséli el a bibliai eseményekrõl szóló fejezeteket. Nem véletlen az sem, hogy pontosan a regény középsõ fejezete szól a Golgotáról, mely felmagasodik a régi és az új emberi sokaság fölött. Egyszer kezembe került egy publikáció, egy részlet A Mester és Margarita régi, piszkozatban maradt írásából,12 mely még Bulgakov Jelena Szergejevnával való találkozása elõtt született. A jelenet Jeshua Pilátus által történõ vallatásáról szól, ahol egészen más Pilátus ült elõttem: egy öntelt, korlátolt római hivatalnok, aki megvetette a birodalomnak ezt a szélét, ahol szolgálni volt kénytelen. Nem volt rá jellemzõ semmiféle érdeklõdés sem a görög filozófia, sem a fogoly iránt. Vallatása is a hétköznapi politikai, a hatalom körül forgó intrikákra korlátozódott. Szó sem volt ott jelentõs tehetségû emberrõl, a szép molnárlány, Pila és a csillagász király fiáról, aki egy középkori keresztény legenda hõse lehetett. Pilátus és Jeshua találkozásában Bulgakov két nagy korszak vitáját szólaltatta meg: az antik kultúra és a keresztény kultúra vitáját.13 Mindezek után el kellett gondolkoznom azon, hogy Bulgakov Jelena Szergejevna iránti szerelme mekkora változást jelentett számára, és a többféle piszkozat után milyen döntések alapján és hogyan vitte „révbe” regényét. Eszembe jutott, hogy jó lenne legalább valamit elolvasni Mihail Bulgakov apjának, a Kijevi Vallástudományi Akadémia professzorának munkáiból. Jelena Szergejevna elbeszélésébõl és az író könyveibõl is tudhatjuk, hogy az íróasztalon égõ zöld ernyõjû lámpa fénye és a munkája fölé hajló apja alakja Bulgakov számára mindig a szellemi munka jelképe volt. Egy leningrádi utam alkalmából valamikor a hetvenes évek elején megkértem egy könyvtárost a Leningrádi Tudományos Akadémia könyvtárában, hogy mutassa meg Id. mû, 293. Id. mû, 292. 12 Szlovo (SZÓ vagy SZÓZAT) c. folyóirat 1991/5 Viktor Loszev: Velikij kacler (Nagy kancler), 54–57. 13 Kámán Erzsébet: A Mester regényének mûfaja Mihail Bulgakov regényében (orosz nyelven) Sbornik praci filozofické fakulty Brnenské university.Literaria humanitas 1V Brno 1996, 479–493. 10 11

1221

nekem Afanaszij Ivanovics Bulgakov munkáinak bibliografiáját. Kérésemet elutasította és ehelyett egy 1905-ben kiadott vékony brosúrát hozott ki A francia papság a XVIII. század végén címmel. Ez volt Afanaszij Ivanovics Bulgakov utolsó írása, mely az 1905-ös forradalomról szólt. Bulgakov apja, Afanaszij Ivanovics Bulgakov a teológia professzora, nagyapja pedig egy vidéki pap fia volt, aki a francia papság példájára hivatkozva kérte az orosz papokat, hogy a veszélyes forradalmi helyzetben ne hagyják magukra a népet. Jelena Szergejevna elmesélte, hogy férje a város összes könyvkereskedõjét ismerve mindent beszerzett, ami számára fontos volt. Bulgakov könyvtárában ott voltak apjának és a kollégáinak írásai az angol, francia, német, svájci, amerikai keresztény egyházak múltjáról és jelenkori tevékenységérõl, valamint az apja írásai az angol egyházi hierarchiáról, baptizmusról, mormonokról, szabadkõmûvesekrõl, és az egyháznak a „haladáshoz” való viszonyáról 1903-ból. Ott volt több mint harminc különbözõ nyelvû kiadvány is Jézus életérõl. Természetesen merjük feltételezni, hogy az író olvasta ezeket a könyveket. Nálunk, de világszerte is közismert a XX. század eleji orosz irodalmi és mûvészi élet gazdagsága. Mihail Bulgakov sem rejtegette szimpátiáit és ellenszenveit, éles nyelvû humoreszkekben adta elõ az avantgárd, formabontó Mejerhold-színház Borisz Godunov-elõadásának fantasztikus, de kitalált ballépését, amikor a rendezõ meztelen bojárokat ültetett egy felfüggesztett trapézra, mely sajnos földre zuhant. Egy másik epigrammában Jurij Olesa fiatal és reményekkel teli író stílusát jellemezte. Még szorult helyzetében sem fogadta el Mejerhold meghívását a színházába. Az otthoni baráti társasága pedig színházi emberekbõl, színészekbõl, rendezõkbõl, irodalmárokból, zenészekbõl állt, ahol „belépõdíjnak” számított a szakmai rátermettség, jó ízlés és emberi tisztesség. Bulgakov több alkalommal A Mester és Margarita szövegének legépelése után fejezeteket olvasott fel belõle meghívott barátainak, és gondoskodott róla, hogy semmi ne kerüljön ki a házából, „ne járjon a városban kézrõl kézre”. 1939 tavaszán négy este folyamán felolvasta az egész regényt, amirõl így emlékezett egyik vendége: „Bulgakov felolvasásakor a regényben minden – monumentális és lázas, groteszk és lírai – együtt fokozódott az író feszült éleslátásától. Újra hatalmas szerepet játszottak felolvasásában a különbözõ ritmusok váltakozásai… Az ismétlések, melyek összekötötték a »mait« a »régivel«, az úgynevezett »evangéliumi« fejezetekkel, majdnem zenei módon, majdnem katilen-formán hangzottak nála.”14 Volt olyan eset, amikor az író megkérdezte hallgatóit: ki Woland a regényében? Volt, aki azt mondta, hogy nem tudja, volt, aki azt mondta, hogy tudja, de nem mondja meg, volt, aki azt mondta, hogy õ a Sátán.15 Jelena Szergejevna már a hatvanas években találkozókat rendezett férje emlékére. Egyszer az egyik híres fizikai kutatóintézetben, ahol irodalmárok, színészek léptek fel az este folyamán, Vlagyimir Laksin kritikus, aki sokat tett Bulgakov mûveinek kiadása érdekében, elmesélte, hogy Jelena Szergejevna nem szokott beszélni és nem szerette, 14 15

Visszaemlékezések Mihail Bulgakovról. Szovjetszkij Piszatyel k. Moszkva, 1988, 296., 298. Id. mû, 299.

1222

amikor a nézõk tapssal zavarták meg az elõadást. Csendben ült és hallgatta az elõadókat. Elmesélte Laksinnak, hogy beteg férje egyszer így szólt hozzá: „Hát, Ljuszja, hamarosan meghalok, mindenhol kezdenek majd publikálni, a színházak egymástól szedik el a drámáimat és téged is meghívnak, hogy mondd el rólam a visszaemlékezéseidet. Te meg kilépsz a színpadra fekete ruhában, szép kivágással a melleden és kezedet tördelve mondod majd: Elrepült az én angyalom…” „És mind a ketten felnevettünk, olyan valótlannak tûnt az egész... És lám, megtörtént… Én meg, ha eszembe jut, nem tudok beszélni.”16 Hálás vagyok, hogy olvashattam ezeket a gyönyörû Bulgakov-könyveket, hogy találkozhattam csodálatos feleségével, hogy hallgathattam egy boldog asszony szavait. Tovább gondolkozni Mihail Bulgakov mûvein, meghallgatni a magyar kutatók véleményét könyveirõl, összeszedni a megjelent véleményeket – nehéz és izgalmas feladat lenne: tükörkép magunkról, az idõnkrõl. 2013 tavasza 16

Id. mû, 419.

Bulgakov háza Moszkvában.

1223

ÁDÁM PÉTER

Egy kultuszkönyv története 1953 júniusában egy huszonhárom éves genfi fiatalember, Nicolas Bouvier mint a mesében, egy nem különösebben strapabíró Fiat autóval elindul kelet felé „szerencsét próbálni”. Belgrádban találkozik festõ barátjával, Thierry Vernet-vel, majd együtt bejárják az akkori Jugoszláviát, Törökországot, Iránt, Pakisztánt és meg sem állnak Kabulig. Ott elválnak útjaik, de Bouvier egy darabig még Afganisztánban marad, majd a Hajbár-hágón át eljut Indiába. Bouvier-ban már útközben megfogan az ötlet, hogy könyvben összegezze kettejük kalandjait. De Indiában, Ceylonban és végül Japánban annyi új élményben van része, hogy az íráshoz jószerivel csak akkor fog hozzá, amikor – négy évvel az indulás után – 1957-ben hazatér Genfbe. Bouvier, többéves kemény munka után, 1961 kora õszén fejezi be a kéziratot. Amelynek ezt a kettõs jelentésû1 címet adja: L’Usage du monde (Világunk járása). A mûvet még azon az õszön elküldi az utazásokra specializálódott párizsi Arthaudnak. A kiadónak tetszett a szöveg: úgy látszott, sínen is van a dolog, csak a szerzõdés aláírása volt hátra. A nagy alkalomra feleségestül Bouvier is, Thierry Vernet is Párizsba utazik. „Még egy üveg pezsgõt is vettünk a rue Madame egyik fûszeresboltjában – emlékszik vissza három évtizeddel késõbb Nicolas Bouvier. – De a szerzõdést olvasva egyszer csak megakadt a szemem egy záradékon, a könyvkiadó fenntartotta magának a jogot, hogy kedve szerint meghúzza a szöveget. Nem értettem a dolgot, már csak azért sem, mert az irodalmi vezetõvel elõzõleg mindent alaposan átnéztünk. Ekkor derült ki, hogy a könyvkiadó kizárólag az iráni részt tartalmazó száznegyven oldalt akarja megjelentetni a háromszáznegyven oldalas kéziratból. Nem írtam alá a szerzõdést, a pezsgõt lógó orral visszavittük a fûszereshez.”2 A szerzõ az Arthaud után a rangos Gallimard-nál próbálkozott: a kiadó tanácsadóinak tetszik ugyan a mû, Thierry Vernet negyvennyolc tusrajzától azonban a testület nincs elragadtatva. A pirossal keretezett vajfehér címoldalú collection blanche-ban egyébként sem szokás illusztrált könyveket közreadni. A szöveg jöhet – így a nagy múltú kiadó –, de tusrajzok nélkül. Bouvier-nak azonban ez az ajánlat is elfogadhatatlan, nemcsak a barátság vagy a hála miatt (Bouvier utazás közben sokat tanult az apróságokra és színekre érzékenyebb festõtõl), azért is, mert az õ szemében a negyvennyolc tusrajz szerves része a könyvnek. A két kudarc után a szerzõ más kiadóknál is szerencsét próbált, megfordult a kézirat a Flammarionnál, a Denoëlnél és a Buchet-Chastelnál is, de hiába. A könyvet, közvetlenül a megírása után, értetlenség és közöny fogadja. A francia cím egyszerre jelenti „a közösségben való (helyes) viselkedés (illem)szabályait”, valamint a (nagy)világ tapasztalati úton való megismerését. 2 Routes et déroutes, entretiens avec Irène Lichtenstein-Fall. Éditions Métropolis, Genf, 1992, in Nicolas Bouvier: Oeuvres, Gallimard, Párizs, coll. „Quarto”, 2004, 1315–1316. 1

1224

Ez a remekmû a hatvanas évek irodalmi életében túlontúl korán érkezett: a klasszikus hagyomány szemüvegével nézve túlontúl modern volt, a modernizmus szemüvegével nézve kifinomultan klasszikus. És ki tudja, lehet, hogy a svájci szerzõ nyitottsága, szerénysége és õszintesége is zavaróan hatott a párizsi kiadók szerkesztõire, akiknek többnyire nagyobb „egójú” és az irodalmi divathoz aggályosan igazodó szerzõkkel akadt dolguk. A párizsi kiadókat emellett az is zavarhatta, hogy a francia nyelvterület perifériájáról érkezõ, stílusában hagyományos faktúrájú, de az útleírás mûfaját radikálisan megújító mûrõl volt szó. Nicolas Bouvier, hóna alatt a kézirattal, szomorúan utazik vissza Genfbe. Hogy megéljen, és el tudja tartani a családját, az Egészségügyi Világszervezetnél talál állást, emellett ikonográfiai munkákat is vállal, könyvtárakban és magángyûjteményekben kutatva, tudományos kiadványokhoz keres illusztrációkat. Az írónak azért is olyan fájdalmas ez az értetlen visszautasítás, mert úgy érzi, ennek a könyvnek õ nagyon is megadta az árát. Bouvier többször is beszél arról, hogy az írás ugyanolyan kemény munka, mint például a kõtörés, és hogy az ember mindig vérrel fizet az általa leírtakért: nem csoda, hogy minden egyes szó hitelességéért tûzbe tenné a kezét. Ezért araszolt a hófehér kéziratlapon is ugyanolyan megfontolt lassúsággal, mint a Genfbõl a Haiber-hágóig vezetõ több ezer kilométeres útvonalon. Bouvier-nál az utazás nem egyszerûen témája, hanem elõszobája, sõt metaforája is az írói alkotómunkának (az utazás azért hasonlít annyira az írásra, mert ennek is, annak is az eltûnés, vagyis az Énnek a totalitásban való feloldódása a lényege). „Az ember nem azért kel útra – írja Bouvier Le Poisson-Scorpion címû könyvében –, hogy holmi karácsonyfa módjára élményekkel és anekdotákkal díszítse fel magát, hanem hogy az országút elkoptassa, átmossa és kicentrifugázza, mint a sok mosástól kirojtosodott törülközõket, amiket egy darabka szappannal a bordélyházban nyomnak az ember kezébe […]. Ha nem volna ez a kiüresedés és megtisztulás, hogyan is tudnánk szavakba foglalni a látottakat?”3 1963 legelején az író felesége, Éliane Bouvier gondolt egyet, és a kéziratot elküldte a Prix des Écrivains Genevois (Genfi Szerzõk Irodalmi Díja) zsûrijének. Ezt az 1853ban alapított irodalmi kitüntetést kizárólag kéziratra adják; a díjat – ennek összege akkor kerek háromezer svájci frank volt – csakis azzal a feltétellel kaphatta kézhez a nyertes, ha már volt kiadója. A zsûri, amelynek a neves genfi irodalomtörténész és Rousseau-kutató, Jean Starobinski is tagja, Nicolas Bouvier Világunk járása címû mûvét tartotta érdemesnek a kitüntetésre (Starobinski volt az elsõ irodalmár, aki felismerte a genfi író tehetségét). Pénz már volt a könyv kiadására, csak kiadót kellett keresni. Úgy hozta a véletlen, hogy Alain Dufour, Bouvier volt gimnáziumi osztálytársa és jó barátja épp abban az idõben vásárolta meg az elsõ tulajdonos özvegyétõl a húszas években alapított Droz kiadót. Bouvier rögtön felajánlja a kéziratot az egykori osztálytársnak. Jóllehet a Droz addig csak tudományos mûveket vagy kritikai kiadásokat adott közre, az új tulajdonos egy percig se habozik: „Biztos voltam benne – mondta jó negy3

Nicolas Bouvier: Oeuvres. Gallimard, id. mû, 748.

1225

ven évvel késõbb egy francia újságírónak –, hogy sohase fogjuk megbánni ennek az értékes mûnek a kiadását.”4 A kockázat, mindenesetre, nem volt nagy: a nyomdai költségeket – hála az irodalmi díjnak – az író fedezte. A világoskék fedelû és négyzet alakú könyv, amelynek címlapját Thierry Vernet pulykát ábrázoló tusrajza díszíti, 1963. október 19-én jelenik meg kétezer példányban. A könyvet dicsérte a Le Journal de Genève kritikusa, és a Télévision de Suisse Romande interjút is készíttet a szerzõvel.5 Hála a pozitív kritikáknak meg a tévéinterjúnak, 1963 novemberében nem kevesebb, mint 722 példány kel el a frissen megjelent mûbõl; az eladott példányok száma a következõ év elsõ felében 368-ra, 1965 elsõ hónapjaiban pedig 73-ra csökken. Akárhogyan is, a könyv csak francia Svájcban esemény; a mû híre nem jut át a határokon. 1964 tavaszán, miközben Nicolas Bouvier feleségével, Éliane-nal és a kétéves Thomas-val elutazik Japánba, Alain Dufour újra felveszi a kapcsolatot a párizsi kiadókkal. A Juillard-nak tetszik a könyv, de – ismeretlen szerzõrõl lévén szó – szeretné elõszóval megjelentetni. Az elõszót Michel Butorra akarja bízni, azért õrá, mert a kísérletezõ kedvû író tíz évvel korábban futólag találkozott a Világunk járása leendõ szerzõjével (feltehetõen Szalonikiben, mivel Butor akkortájt az ottani francia gimnáziumnak volt a tanára). Az elõszóból azonban nem lett semmi. A könyv, címoldalán az elmaradhatatlan pulykával, 1964. november 4-én jelenik meg 3500 példányban. Csakhogy a könyvkiadót néhány nappal korábban megvásárolta a bûnügyi regényekre szakosodott Les Presses de la Cité csoport. A szerkesztõket elbocsátják, a könyveket zúzdába küldik. Bouvier-nak, aki még mindig Japánban tartózkodik, csak nagy nehezen sikerül a kinyomtatott példányokat megmentenie a pusztulástól. (Miután hazatért Japánból, Bouvier maga fuvarozta Genf melletti házába a darabonként 50 centime-ért megvásárolt könyveket.) „Néha – emlékszik vissza Éliane Bouvier – lehoztunk egyet-kettõt a padlásról, de a mû húsz éven át gyakorlatilag nem is létezett.”6 Hiába adta ki újra a Maspéro-La Découverte könyvkiadó 1985-ben, az eladott példányok száma ekkor sem volt több tízezernél. Pedig a nyolcvanas években mintha valami megváltozott volna. Az utazásirodalom rajongói közt egy ideje holmi titkos jelszó gyanánt jár szájról szájra Nicolas Bouvier neve. Az elsõ hívek közt ott van az író Gilles Lapouge,7 a szintén travel-writer Jacques Lacarrière (1925–2005), és ott van az író és esszéista Michel Le Bris, az utazásirodalom saint-malói fesztiváljának alapító igazgatója. „Még jóval 1968 májusa elõtt fedeztem fel a Világunk járását, valamelyik Szajna-parti könyvárusnál – emlékszik vissza az utóbbi –, és rögtön rabul ejtett a varázsával. Megesküdtem, ha egyszer könyvkiadó leszek, okvetlenül újra ki fogom adni. És amikor a nyolcvanas évek legvégén a Payot kiadó rám bízta útikönyvsorozatát, ki is adtam.” L. Jérôme Dupuis: Comment „L’Usage du monde” est devenu un livre culte. LIRE, 2004/június. A csaknem húszperces interjút, amelyet 1963. november 28-án sugárzott a TSR, Maurice Huelin jegyezte. L. http://www.rts.ch/archives/tv/culture/a-livre-ouvert/3467006-l-usage-du-monde.html 6 Az adatok és idézetek Jérôme Dupuis említett cikkébõl valók. 7 Gilles Lapouge több interjút is készített Bouvier-val a France-Culture rádiónak, de írt is Bouvier-rõl, lásd „Les routes de Nicolas Bouvier” in le Magazine littéraire, 2008/március, 473. szám, 88–95. 4 5

1226

Így jelent meg a Világunk járása 1992-ben, immár negyedik alkalommal a Payot Michel Le Bris által szerkesztett „Voyageurs” sorozatában. A címlapon a pulyka ezúttal két szakállas kurdnak adta át helyét (a két férfi egymással szemben ül egy békésen baktató szamár hátán). Ezúttal a siker nem váratott magára. A Payot tíz év alatt nem kevesebb, mint 128 900 példányt adott el a könyvbõl. Bouvier mûve – hogyan, hogyan nem – három évtizeddel az elsõ kiadás után végre megtalálta olvasóit. Ettõl fogva más nyelvterületekre is eljut a híre, kiadják német, spanyol, cseh, szerb-horvát, norvég és angol nyelven. Végül – de már az író 1998-ban bekövetkezõ halála után – a Gallimard is megnyitotta elõtte kapuit. 2004-ben, vagyis fél évszázaddal az emlékezetes utazás és negyven évvel a Világunk járása elsõ kiadása után a rangos párizsi kiadó másfél ezer oldalon adta közre Nicolas Bouvier legfontosabb mûveit. Nicolas Bouvier életének legalább egyharmadát töltötte utazással. Bebarangolta Indiát, élt Ceylonban, megfordult (többször is) Japánban, végül Skóciát és Írországot is bejárta. Úti élményeit egy-egy könyvben összegezte: a Le Poisson-Scorpion ceyloni tartózkodásának, a Chronique japonaise a Japánban töltött éveknek, végül a Journal d’Aran az észak-angliai utazásnak állít emléket. Mégis, ezeknek a könyveknek az olvastán egy kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha Bouvier egész életében az elsõ nagy utazás eufóriáját kereste volna, akárcsak a kábítószer-élvezõ a narkotikummal való elsõ találkozás színes bódulatát. De hiába gyötörte egész életében a Világunk járásában megörökített másfél év nosztalgiája, késõbbi utazásai alatta maradtak az elsõ felejthetetlen élményének. „Én is belekóstoltam ebbe a nomád életbe, sírok is utána mindhalálig”,8 mondhatta volna õ is a szintén Kelet-rajongó Arthur de Gobineau-val, akinek írói tehetségét mindig is nagyra tartotta…

7

„La vie de voyage”, in Comte de Gobineau, Nouvelles asiatiques, Párizs, 1876, 379.

1227

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

PETRÕCZI ÉVA

Good Will Hunting – indonéz módra Andrea Hirata: A végletek szigete. Fordította Szántó András. Geopen Könyvkiadó, 2013

Ki ne emlékeznék a két Oscar- és egy Golden Globe-díjat nyert 1997-es amerikai filmre, a Good Will Huntingra, egy kültelki, dél-bostoni vagányról, Will Huntingról (Matt Damon), akirõl egy tehetségmentõ szenvedélyû pszichológus és exprofesszor (Robin Williams) kideríti, hogy matekzseni. Több szempontból az õ sorsát látjuk viszszaköszönni, csak épp nem egyértelmû sikertörténetként, s természetesen ázsiai és mohamedán köntösben, a fiatal indonéz író, Andrea Hirata máris világsikerû könyvében, A végletek szigetében. Amely egyébként a legelsõ magyarul megjelent indonéz regény. Errõl a nagyon távoli és titokzatos országról mi, az ötvenes évek szülöttei Sukarno elnök 1959-es rövid, s 1960-as hosszabb látogatása során hallhattunk valamicskét, de csak újságcikk és filmhíradó szinten. Andrea Hirata jóvoltából most azután egy igazi geográfiai-szociológiai-iskolatörténeti „mélyfúrás” részesei lehetünk, miközben megismerkedünk egy ónbánya közelében álló, nagyon szegényes, mindössze tízdiákos vidéki népiskolával, s két nagyszerû, elkötelezett pedagógus, a középkorú Pak Harfan iskolaigazgató és küzdõtársa, a regény kezdetén mindössze tizenöt éves Bu Mus mindennapjaival, örömeivel és kudarcaival. S természetesen tíz, nagy keservesen összetoborzott diákjukéval, akik a szivárvány minden színét, az emberi képességek minden árnyalatát képviselik, kezdve Lintangon, az ifjú polihisztoron, egészen a mûvészi hajlamokkal megáldott Maharig, s a Down-kórosként is lelkes Harunig, aki a hármas szám bûvöletében él. Mi, európaiak, már rögtön a regény elején kis szégyenkezéssel, ugyanakkor megrendülten olvashatunk a túl gyakran, túl könnyelmûen és általunk sokszor bizony ironikus felhanggal emlegetett „guru” szó valódi jelentésérõl: „Már az elsõ napon kiderült számunkra, hogy Pak Harfan a tanítványai elõtt érzi magát igazán elemében. A szó valódi értelmében guru volt, hindi jelentése szerint olyan személy, aki nemcsak átadja tudását, de diákjainak lelki vezetõje is… Szép, de olyan erõs szavakkal, mint az esõcseppek, megfogalmazta számunkra az élet alapvetõ, nagy igazságait… Elsõ tanulságul azt tudtuk meg Pak Harfantól, hogy meggyõzõdéssel és erõs vággyal, szilárdan álljunk ki álmaink valóra váltásáért. Meggyõzött bennünket, hogy szegénységben is lehet boldog az élet, amíg az ember tiszta lélekkel inkább ad, mint elvesz, és annyit ad, amennyi csak telik tõle.” Ezek a méltató szavak, így, kiragadva, akár didaktikus, „prédikáló” hangnemû könyvet sejtethetnek. Ám gyanakvásra semmi okunk, a fiatal indonéz szerzõ önéletrajzi ihletésû regényének minden lapja friss, meggyõzõ, mintha nyári zápor frissítené fel a honi tanügyi kalamajkáktól (is) elcsigázott lelkeket. Igen, így is lehet: ónbányaszéli, rissz-rossz, felszerelés nélküli, nyomorúságos kunyhóban, 1228

rosszindulatú tanfelügyelõk és bányatulajdonosok, családi gondok, elképzelhetetlen nyomor árnyékában: „És olyan szépnek láttam ezt a szegény rozzant intézményt, hogy száz fényûzõ iskoláért sem cseréltem volna el.” A Belitung szigetén álló kis tan-fészek rövid idõ alatt olyan sugárzó szellemi központtá válik, hogy az ónbánya egyik vezetõjének lánya, az elkényeztetett és makacs fehér lány, Florence, a gazdag gyermekek elitiskolájából átiratkozik Pak Harfan és Bu Mus gyerekei közé. A cselekmény egyik csúcspontja, a kicsiny és rongyos oktatási intézmény apoteózisa nem más, mint egy területi tanulmányi verseny, amelyet egy rosszindulatú, nagyképû és buta doktorandusz minden fondorkodása ellenére a nincstelen segédmunkás- és halászszülõk gyermekeibõl verbuválódott kis csapat nyer meg. Hála elsõsorban Lintangnak, egy bizakodással teli, analfabéta emberpár legidõsebb gyermekének, aki naponta nyolcvan kilométert tesz meg a tanulás kedvéért olcsó kerékpárján, gyakran az életveszélyt, a krokodilok támadását is vállalva. Õ egy igazi szellemi arisztokrata fölényével veri vissza az okoskodó „Drs. Zulfikar” ügyetlen és átlátszó próbálkozásait, egyszerûen azzal, hogy a Newton-féle színképelméletet sokkal alaposabban ismeri, mint az önmagát tudóssá felfújó, üresfejû doktorjelölt! Andrea Hirata – a regénybeli Ikal – története azonban nem az Újvilágból származik, szerzõjétõl, aki hûséges hazája gyakran nagyon kíméletlen történelméhez, teljesen idegen a „mindenáron sikert!” parancsa. Minden szépítés és színezgetés nélkül tárja fel a keserû valóságot: azt, hogy a gyõztes diákok és egyetlen életben maradt tanáruk, Bu Mus, már sikernapjuk után, kénytelen élõláncot formálva, az államelnökhöz fordulva, a sajtó segítségét kérve, tehát minden lehetséges és lehetetlen módon elérni az iskola megmaradását. Azt, hogy a kegyetlen kotrógépek ne borotválják le a föld színérõl aprócska épületüket, amely nem csupán nekik, de családtagjaiknak is egyértelmûen a remény és a változás, a kiemelkedés egyetlen bázisát jelenti. Nem könyökléssel és tiprással, az „elõmenetel” napjainkban oly gyakori és oly általánosan elfogadott módszertana szerint, hanem munkával, lemondással, ragaszkodással, ifjú erejüket gyakran meghaladó áldozatok vállalásával. Mivel – mint korábban jeleztem már – nem amerikai stílusú sikerhistóriával van dolgunk, a ledózerolástól megmentett iskola tíz növendéke közül végül nem a legfényesebb tehetségbõl, nem Lintangból lesz értelmiségi, hanem kevésbé (vagy másként) talentumos osztálytársából (e könyv szerzõjébõl). Akiben volt annyi lelki elegancia, annyi igazságérzet és tartás, hogy önmaga feldicsérése helyett két tanáruk és kilenc társa rekviemjét vetette papírra. A „Lacrimosa”, azaz „Könnyes” tételben a felnõtt Lintang lép elénk, akibõl végül nem lett világhírû matematikus: „A sofõr, aki elõzõ nap odaköszönt, egyike volt a barakkban tartózkodó tucatnyi gépkocsivezetõnek. Velem szemben egy heverõn ült a tûzhelynél. A piszkos, szegény, nõtlen és alultáplált Lintang volt az. Semmit sem szóltam. Lerítt róla, hogy kimerült a sorssal vívott csatában. Karja merev volt a kemény munkától, de teste többi része soványnak, törékenynek látszott. Száraz, foltos, olajmarta bõre ellenére arcát még mindig a szemében megcsillanó intelligencia és kedves, humoros mosolya jellemezte. Arca vörösebb lett, a haja kóco1229

sabb. Lintang és az egész épület (egy munkásszállás!) szánalmat keltett, szánalmat az eltékozolt tehetség miatt.” A bevezetõben említett Good Will Hunting-problematika mellett Andrea Hirata debütáló regénye még mást is kínál: a dúsgazdagok és koldusok végletes országának, Indonéziának kincsestárából. A túléléshez szükséges, egészséges derût és életörömet, válogatott kalandokat, a helyi folklór világába vezetõ ösvényeket, amelyeken a Krokodilsámánnal, a fehér mamuttal és társaikkal találkozhatunk… S – meglepõ módon – az európai kultúra jó néhány elemével is, Joseph Haydntól egészen James Herriotig. Köszönet illeti Szántó András mûfordítót, aki elvezetett bennünket A végletek szigetére, segítve mindnyájunkat abban, hogy a maga nemében nem kevésbé végletekkel teli hazai sorsunkkal egy kicsit könnyebben tudjunk megbirkózni!

Barátom, Brodszkij – svéd módra Bengt Jangfeldt: Joseph Brodskyról. A nyelv az Isten. Typotex, Budapest, 2012. Rácz Judit és Teplán Ágnes fordítása Lassan két évtizede együtt élve – hadd írjam most magyaros-oroszosan – Joszif Brodszkij költészetével és prózájával, egyetemen tanítva-kutatva mûvészetét, a hozzá kapcsolódó szakirodalom (legalábbis az angol nyelvû!) javának ismeretében is csak elragadtatással tudom üdvözölni Jangfeldt könyvét. Aki a könyv szereplõjének közeli barátjaként, az elsõ számú svéd szlavistaként is elegánsan kikerülte az intimpistáskodás bumfordi buktatóit, s nem igyekezett világhírû modellje fényében sütkérezve elõtérbe tolni önmagát. Könyve rendkívül gazdag, sokrétegû dokumentumanyagra támaszkodik, s a „Bolse /BolcseVita” korszakát, azaz a Nobel-díjas költõ 1974-ig tartó szovjet életidejét éppolyan hitelesen ábrázolja, mint a Brodszkijból Brodskyvá válás testi-lelki megpróbáltatásokban ugyancsak gazdag évtizedeit. Helyszíneket-kulisszákat váltogató, papírforgó-szerûen dinamikus portréjának minden oldala, minden pillanata tükrözi az írott szó, a nyelv egyik, minden neki megadatott hírnév és nyilvános elismerés ellenére végzetesen megsebzett zarándokának sorsát. E kismonográfia külön erénye, hogy az irodalmi ínyenceknek éppúgy számos különlegességet kínál, mint a „csak” a közelmúlt politikai történései, elsõsorban Bolsevikia, azaz a Szovjetunió története iránt érdeklõdõknek. Nagy hozzáértésrõl, ugyanakkor hiteles szeretetrõl, mélységes ragaszkodásról tanúskodik Jangfeldt illusztrációválogatása is, az, hogy számos kép közelében ott találjuk a „ráfelelõ”, az azt megerõsítõ szöveget. E vizuális-verbális együttesek sorából most kettõt szeretnék kiemelni. Az elsõ a KGB 1964-es perén, titokban készített, abszolút reménytelenséget és kilátástalanságot tükrözõ fénykép, amelyen a könyv „közveszélyes munkakerülésért” (értsd: szabadúszó írói-fordítói tevékenységért) bíróság elé hurcolt, majd elítélt fõhõse eltakarja meggyötört arcát. Egynél kevesebb címû esszéjében így foglalja össze a perhez vezetõ út elsõ lépcsõfokát, 1956-os, nyolcadik osztályos korában történt „iskolaelhagyását”, amelyet nemcsak írás-fordítás, de sok-sok munka követett, a marótanoncságtól a hullaházi kisegítésig: „Amikor ti1230

zenöt évesen abbahagytam az iskolát, az nem annyira tudatos választás eredménye volt, sokkal inkább valamiféle gyomorreakció… Ezért egy téli reggel, az óra közepén, minden különösebb ok nélkül felálltam, melodrámai módon kivonultam az iskola kapuján… Azokból az érzésekbõl, amelyek akkor elhatalmasodtak rajtam, csak egy általános undorra emlékszem saját magam iránt, mert túl fiatal voltam, és mert hagytam magam irányítani. Emlékszem a szökés tétova, de boldog érzésére, olyan volt, mint egy napfényben úszó, végtelen utca.” Ehhez képest pontosan nyolc évvel késõbb, a norenszkajai számûzetés végül is szellemileg megtisztító közegében megerõsödve, Anna Ahmatova, a „tatár fejedelemasszony”-költõnõ barátságát, szeretetét elnyerve, Brodszkij mégis könyörög a korszak politikai bálványának, Brezsnyevnek, engedje meg, hogy visszatérhessen majd hazájába. Ez a levél a világirodalom legszebb konfeszszióinak egyike, vallomás a hazáról, az anyanyelvrõl: „Az orosz kultúrához tartozom, úgy élek, mint annak egy része, s ezen az sem változtat, hogy lakóhelyem megváltozik. A nyelv olyasmi, amely õsibb és megkerülhetetlenebb, mint az állam. Az orosz nyelvhez tartozom, és ami az államot illeti, egy író hazafiságát az méri, hogyan ír azoknak a nyelvén, akik között élnek a tribünökrõl hangoztatott hûségeskük. Keserû érzés elhagyni Oroszországot. Itt születtem és nõttem föl, itt éltem, és az egész lelkemet Oroszországnak köszönhetem. Minden rosszat, ami osztályrészemül jutott (beleértve a legendás szovjet antiszemitizmust is! – P. É.!) bõven kiegyenlítette a sok jó, amit kaptam… Hiszem, hogy vissza fogok térni: az írók mindig visszatérnek, testben vagy papíron. Mindkét lehetõségben hinni akarok.” Vaknak beszélni a színekrõl, disznók elé szórni a gyöngyöket… s még sorolhatnánk a metaforákat e megrendítõ és naiv levél sorait olvasva. Amelynek illusztrációja a pulkovói repülõtéren külföldi léte elsõ állomására, Bécsbe készülõ, bõröndjén kuporgó, a hontalanság ikonjának látszó Brodszkij fényképe. Aki Audenben világhírû költõtárs-pártfogóra és rokon lélekre talált ugyan, s tudományos fokozat, mi több, érettségi nélkül is betölthetõ amerikai egyetemi állásra, a számûzetés holtig tartó, szívet roncsoló (fizikai értelemben is!) évtizedeit a legjobb akarattal sem nevezhetjük idillinek. Dacára a Brodszkij fejére hulldogálni kezdõ babérkoszorúknak. Csak hálával és szeretettel gondolhatunk az AmerikábanEurópában szerzett költõbarátok mellett arra a magamban egy orosz mese nyomán Murjonkának becézett, címlapképpé, világsajtó-fotóvá nemesült kismacskára, „akit” gazdája mesteri kis rajzon is megörökített. A végzetes magány egyik enyhítõje, a leningrádi otthon családi kedvencének távoli rokona volt õ, emlékeztetõ a „másfél szobára”, s a soha viszont nem látott szülõkre. Végül hiába jött a mi Kormos Istvánunk sorsához hasonló fordulat: a szépséges, félig olasz Maria szerelme és kislányuk születése, a költõ már ötvenhat esztendõsen Velence fölé San Michele temetõjébe érkezett, „Kháron ladikján”, ahol sírjának méltó virága – ez a záró motívum Jangfeldt szépírói tehetségét is mutatja – nem Jelcin mamutkoszorúja, hanem egy Ahmatova karéliai dácsája mellõl érkezett, szerény gyöngyvirágcsokor volt. A könyvet Rácz Judit és Teplán Ágnes fordította, munkájuk példaszerû, egységes, nincs semmiféle „foltvarrás”-jellege.

1231

KÜLFÖLDI SZERZÕINK JUSZUF IDRISZ (1927–1991) egyiptomi író. Írásait a már-már publicisztikába átcsapó baloldali társadalmi mondanivaló jellemzi, mely hol naturalizmusba, hol szentimentalizmusba csap át. Mûveit számos világnyelvre lefordították. Magyarul több elbeszélése és egy kisregénye: A bûn jelent meg. UGO PETRINI (1950) kortárs svájci olasz költõ, Comanóban (Lugano mellett) él. Olasz irodalmat hallgatott a svájci Fribourgi Egyetemen, ezután Ticino kantonbeli iskolákban dolgozott olasztanárként. 1987 óta publikál, eddig tíz verseskötetét adták ki. E számunkban a 2012-ben megjelent, Le gazzelle di Thomson (A Thomson-gazellák) címû verseskötetébõl válogattunk. Itt közölt verseinek eredeti címe: In forma interrogativa…, Sbucando da un cielo di latte…, Veli, strati, membrane…, A cosa pensa Viola… GEORGES POMPIDOU (1911–1974) Franciaországban az V. Köztársaság második közvetlenül választott köztársasági elnöke 1969. június 20-ától haláláig. Charles de Gaulle köztársasági elnök állítólag „írástudó” embert keresett a miniszterelnöki posztra, így esett rá a választása. Pompidou irodalomtanárból lett elõbb banktisztviselõ, majd 1962–1968-ig miniszterelnök. A hatvanas években már õt tekintik az elnöki funkció örökösének. Az 1968. májusi franciaországi zavargások idején neki sikerült új irányba terelni az V. Köztársaság hajóját. Pompidout hét évre választották elnöknek, ez a szisztéma de Gaulle 1962-es megválasztásától 2000ig tartott, azóta már csak öt évre szól a közvetlen népszavazással megválasztott elnök mandátuma. Pompidou nem tudta elnöki idejét kitölteni, mert nyirokrákban szenvedett, melyet korai halála követett 62 éves korában. Hõsiesen ellátta teendõit a lehetséges utolsó pillanatig, a közvélemény elõtt titkolták betegségét, persze kiszivárgott a hír, s a franciák még jobban tisztelték helytállásáért. Pompidou betegsége kapcsán merült fel, hogy vajon a köztársasági elnök betegsége közügy-e vagy magánügy, köteles-e róla tájékoztatni a közvéleményt vagy sem. A párizsiaknak nagy gonddal terveztette high-tech stílusban a nagy Kulturális Központot, már 1971ben elkezdték építeni, de csak halála után 1977. december 31-én nyitották meg. A franciák ma is Pompidou-palota néven emlegetik a Georges Pompidou Központot.

FABIO PUSTERLA (1957) a kortárs svájci olasz irodalom középnemzedékének legjelentõsebb alakja. Paviában szerzett egyetemi diplomát Maria Corti tanítványaként. Költészete kezdetektõl fogva az ún. „lombard vonal”-ba illeszkedik, Pusterla fontos modellként és elõdként tartja számon Vittorio Sereni életmûvét, ugyanakkor költészete szûkebb hazája, Ticino kortárs költõivel, elsõsorban Giorgio Orelli világával is folyamatos párbeszédet folytat. 1985ben jelentkezett elsõ verseskötetével (Concessione all’inverno), amelyet a kritika és a közönség egyaránt lelkesedéssel fogadott. Azóta hat további verseskötete és négy esszékötete jelent meg. Fabio Pusterla mûfordítóként is dolgozik, a francia-svájci Philippe Jacottet fordítója. 2007-ben az egyik legjelentõsebb svájci irodalmi díj, a Prix Gottfried Keller kitüntetettje, 2009-ben pedig Dessì Díjat kapott. A svájci–olasz határ mentén, Albogasióban él, Luganóban középiskolai tanárként dolgozik. Az Új szigetek, a Mint az omlékony kõpiramisok, a Felolvasás Bázelben címû versek a torinói Einaudi kiadónál 2008-ban megjelent Terre emerse címû gyûjteményes kötetbõl, A bika húsvétja, a Zürich Hauptbahnhof, A hullámokon túl, a Hang nélkül, A villamoson, A szem dolgai címû versek a milánói Marcos y Marcos kiadónál 2010-ben megjelent Corpo stellare címû legutóbbi kötetébõl valók. VIKTORIJA TOKAREVA orosz írónõ 1937-ben Leningrádban született. Zeneiskolában és a leningrádi Rimszkij-Korszakov konzervatóriumban tanult. 1966-ban végezte el a filmmûvészeti fõiskolát. 1971 óta az írószövetség tagja. Moszkvában él és dolgozik. Elsõ elbeszélése, az Egy nap hazugság nélkül 1964-ben jelent meg. Elsõ elbeszéléskötete, Arról, ami nem volt, 1969-ben. Az olvasóközönség és a kritika is lelkesedéssel fogadta valamennyi kötetét. Tokareva a modern orosz irodalomban a csehovi hagyomány folytatója, megteremtette az átlagemberek életének sajátságos világát. Tokareva kitûnõ forgatókönyvíró. A hetvenes évektõl kezdve ismert rendezõk több mint húsz filmet forgattak forgatókönyvei nyomán. 2000-ben Cannes-ban díjat nyert. Mûveit kiadták Olaszországban, Franciaországban, Kínában, Németországban, Japánban. Magyarországon megjelent mûvei: A következõ ünnep (Nagyvilág, 1975); A körülmények találkozása (Égtájak, 1977); Az úszómester (Európa, 1984); Rózsaszínû rózsák (Jelenkor, 2005). E számunkban közölt elbeszéléseinek eredeti címe: Глубoкие poдcтвeнники; Дeнь бeз вpaнья.

1232

ARVO VALTON észt költõ, író 1935-ben született Märjamaa-ban. Gyermekkorát szüleivel szibériai számûzetésben töltötte. 1959-ben mérnöki diplomát szerzett a Tallinni Mûszaki Egyetemen, 1968-tól azonban szabadfoglalkozású író. 1990–92 között az észt írószövetség alelnöke, 1992–94 között országgyûlési képviselõ, 1996 óta a Finnugor Írók Társaságának elnöke. Az utóbbi években több verseskötete jelent meg. Ezeken mérhetõ, hogy az írót tekintélyes munkássága során a legkülönbözõbb esztétikai hatások érték. Prózájára és verseire egyaránt jellemzõ a szélsõségesen össze nem illõ elemek és élethelyzetek bizarr társítása, a világ és a társadalom groteszk szemlélete. Régóta érdeklõdik a kortárs magyar költészet iránt, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Rab Zsuzsa verseit fordította észtre. Arvo Valton írásai magyarul folyóiratokban, antológiákban, A hurok (1974), valamint a Végjáték (2005) címû kötetekben olvashatók, válogatott verseit Ezer évig hordott engem a fény címmel Pusztay János fordította magyarra. A fordítások a szerzõ orosz nyelvû nyersfordításai segítségével, a Seniks címû kötet alapján készültek.

1233

1234