MAGYAR VILÁG. Vonzódások Albert Zsuzsa Vargyas Lajossal beszélget TÁJÉKOZÓDÁS

LVIII. évfolyam, 6. szám

2013. június

TARTALOM JAMES BOSWELL Napló, 1764 ............................................................................................................ 551 Grand Tour: Találkozása Rousseau-val. Találkozása Voltaire-rel Napló [1784] – ......................................................................................................581 Ebéd Kant professzornál (Tárnok Attila fordítása) MICHAL HABAJ versei (Gágyor Péter fordításai) ............................................589 THOMAS BRASCH A párbaj ....................................................................................................................596 Selejt (Tatár Sándor fordításai) ........................................................................599 TADEUSZ DĄBROWSKI versei (Gágyor Péter fordításai) ............................604 YEKTA KOPAN Portobello 22 – (Elhallgattam, és az anyanyelvem a csend lett) (Tasnádi Edit fordítása) ......................................................................................608 MAGYAR VILÁG Vonzódások – Albert Zsuzsa Vargyas Lajossal beszélget ..........................621 TÁJÉKOZÓDÁS MEZEI BALÁZS Otthon Európában – Móser Zoltán képei elé ..............................................638 ROBERT ZARETSKY Grand Tour: James Boswell jutalomútja (Tárnok Attila fordítása) ......................................................................................641 LUKÁCS LAURA Houellebecq tájai ..................................................................................................648

KÖNYVRÕL KÖNYVRE PETRÕCZI ÉVA A fehér éjszakák városa. (Helen Dunmore: Ostrom; Helen Dunmore: Árulás) ..............................655 BALKÓ ÁGNES A gyakorlott utazó. Jurij Poljakov: Szökni szeretnék ................................659

KÜLFÖLDI SZERZÕINK .......................................................................................... 661

E számunkat Móser Zoltán fotói illusztrálják. Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

JAMES BOSWELL

Napló, 1764 Grand Tour: Találkozása Rousseau-val November 23., péntek Tegnap este azt mondtam Jacobnak:1 „Induljunk végre egyszer kapkodás nélkül.” Ma reggel így is tettünk. Alávaló kocsisom megegyezett egy franciával, hogy velünk utazik és 12 livre-t fizet Bâle-ig. Nagyon mérges voltam, és azt kívántam, a kocsitetõn utazzék. De amikor meghallottam, hogy még nem fizetett a kocsisnak, beengedtem a fülkébe azzal a feltétellel, hogy 10 livre-t fizet nekem, a kocsisnak pedig semmit. Elõkelõ, okos fickó volt, rézmetszõ, három évet töltött Hollandiában. Jól tájékozottnak és élénknek bizonyult, ahhoz képest, hogy francia. Jó napi utat tettünk meg [Colmarig]. November 24., szombat Rendkívül vidámak voltunk. Monsieur Boily, a franciám, pontos, szép megkülönböztetést tett nemzete és a britek között. „Az angolok felsõbbrendûnek képzelik magukat másoknál, és úri megvetéssel viseltetnek mindenki iránt. A franciák nem néznek le másokat, mégis eleve felsõbbrendûnek tartják magukat minden más nemzetnél.” Egy dalra is megtanított. Persze õkelme anyagelvû. Alig tesz különbséget uraság és inas között, és nem tudja megítélni, mikor szólaljon meg és mikor tegyen féket a nyelvére. Most léptünk át Svájc területére. Flegma nép. Jacob semmi öröm jelét nem adta, hogy újra láthatja a hazáját. Megérkeztünk Bâle-be, a Rajna-parti Három királyok fogadóban szálltunk meg. Imhof, a fogadós, eredeti figura. Áradozik a városról, azt mondja, érdemes jobban körülnézni, így néhány napig maradjak a vendége. Sétált velünk egyet és hosszadalmasan kitért a látnivalókra. Menüt ettünk; ebéd közben dagályosan ecsetelte, mennyi tudós és híresség fordult már meg a házban. Így szólt: „Voltaire is járt itt. Lefeküdt. Kérdezem az inasát, nem akar-e az uraság ebédelni. Azt mondja, nem tudja. Attól függ. Talán igen, talán nem. Elõkészítettem hát egy jó kis levest és fûszeres csirkét. Monsieur Voltaire felébred, kéri az ebédjét. Felszolgálom a levest. Elveszi, aztán visszatolja. Aztán megint hozzáfog. Kitûnõ leves, mondja. Közben érkezett egy úriember, neki odaadtam a csirke felét. A másik felét Monsieur Voltaire-nek szolgáltam fel. Elfogadja, aztán rendreutasít. Aztán megint elfogadja. Kitûnõ csirke, mondja. Boszszantja, hogy nem egész csirkét kapott, ezért folyamatosan füstölög: Fél csirke nem csirke! Fél csirke nem csirke! Röviden, nagyszerûen érezte magát nálunk.” Íme egy Eloquentiae Imhoffianae. Rendkívül jól szórakoztam, és megállapíthattam, hogy házigazdám vagy kivételesen õszinte vagy nagy gazember. Kitûnõ hálófülkét kaptam.

1

Boswell berni származású inasa a német és a svájci út során.

551

November 25., vasárnap Figyelmesen átolvastam Rousseau A savoyai vikárius hitvallása címû írását. Tisztasága, egyszerûsége és hitereje megérintett. Megtekintettem a híres Haláltáncot, amit sokan Holbein munkájaként ismernek, hisz a festõ idevalósi, ám valójában Jean Klauber készítette. Régi festmény, és olyan sokszor javítottak rajta, hogy az eredeti mûbõl alig látható valami, miként Oroszlán Vilmos állítólagos aberdeeni trónjából. Vettem egy példányt a kísérõfüzetbõl. A festmény fedett galérián van kiállítva és rácsozat védi, de vásott kölykök így is megdobálják idõnként kaviccsal és ezzel tönkreteszik. Házigazdámmal ebédeltem, aki így füstölgött: „Az ember élni akar, de itt semmi sem történik.” Aztán megnéztem a fegyvertárat, rengeteg, kiváló állapotú fegyvert tartanak. Csillognak, akár a tükör. Sok fegyvert a burgundiai hercegtõl zsákmányoltak. Azután felkerestem Monsieur Wollebet, az Igazságügyi Kamara elnökét. Lipcsébõl, Gottsched professzortól hoztam hozzá ajánlólevelet. Kitûnõ svájci német literátor, úgy találtam, de állati ösztönök vezérlik. Jólesett neki, hogy szabadjára engedheti bõbeszédûségét. Elmesélt egy roppant furcsa anekdotát. Bâle város órája egy órával megelõzi a környék többi óráját, így magát a napot is, amihez a többi óra igazodik. Így ha egy ismeretlen utazó délben elindul a városból, három mérföld megtétele után észlelni fogja, hogy még mindig dél van. Bâle városi órájának egyedülálló beállítására különbözõ magyarázatok születtek. Van, aki úgy tudja, hogy egyszer, amikor egy bizonyos idõpontra összeesküvés szervezõdött, a magisztrátus, mivel tudomást szerzett a készülõdésrõl, elõreállította az órát, így a lakosság egy része késve, mások túl korán érkeztek a megbeszélt találkozóra, és általános zûrzavar támadt. Egy másik magyarázat szerint egyszer, amikor az ellenség a városkapuknál járt és egy összeesküvõ meghatározott idõpontban ígért nekik bebocsátást, csoda történt Bâle-ben, a város órája átugrotta a kérdéses idõt. Ez a legenda számukra teljességgel valószerû. Csiklandozza a hiúságukat és a képzelõerejüket, hogy a sors, különös intézkedéssel, közbelépett az érdekükben. Nem kisebb ember, mint a néhai matematikus, Bernoulli egyszer elhatározta, hogy utánajár ennek a sajátos idõmérésnek. Arra jutott, hogy valószínûleg az az óra volt hibás, amihez a katedrális óráját állították, és szerinte a rosszul beállított székesegyházi órához állították a város többi óráját. Ám ez a magyarázat nem kielégítõ. Hisz amennyiben a katedrális órájának számlapja hibás idõt mutatott volna, minden bizonnyal hozzáigazították volna a többi órához. Wolleb szerint inkább az történhetett, hogy az órát a bâle-i zsinat idején állították elõre, hogy az egyházi személyek egy órával korábban üljenek össze és este hamarabb találkozhassanak a szeretõjükkel. Mivel a zsinat tíz éven át ülésezett, bevett szokássá vált a megbízhatatlan óra. Megkérdeztem, nincs-e szándékukban véget vetni ennek az abszurditásnak. Egy bölcs hatósági úriember a városban komoran csak annyit válaszolt, hogy alig egy éve felmerült a városi tanácsülésen, de néhány tanácstag amellett érvelt, hogy az óra átállítása könnyen bajokat idézhet elõ a köztársaságra nézve. Lehetséges, hogy a felvilágosodás korában még ily homály uralkodik? Wolleb azt mondja, hogy az idõmódosítás következtében a cselédség és a munkások egy órával tovább maradhatnak ágyban reggel; ötkor kelni 552

szörnyen hangozhat, holott valójában akkor kelnek, csak éppen hat órának hívják az idõpontot. Muszáj illusztrálnom Wolleb szellemességét. Angliáról mondta: „Ti, angolok, nem szeretitek a külföldieket. Ám, ha nem egy külföldi illetõségû személyen múlt volna, már rég elkárhoztok. Megengedi, uram, nincs más megváltás, csak Jézus Krisztus által. Egyetért?” Természetesen. „Nos, Jézus Krisztus külföldi volt, nemdebár? Hahaha!” Ez amolyan Kennicott-féle okoskodás.2 November 26., hétfõ Mivel Erasmus és Frobenius is lakott itt, Bâle nagyra becsült Édesapám könyveire emlékeztet. Wolleb már várt rám. Rousseau ama gondolatáról beszélgettünk, hogy tizenkét-tizennégy éves kora elõtt nem érdemes a gyermeknek semmit sem tanítani, hisz olyan fiatalon nem fogékony a tanulásra és nem szabad erõltetni. „Olykor azonban – mondta Wolleb – a gyermek mutathat fogékonyságot ebben a korban. Nekem példának okáért, van egy lányom. Mindig meg szoktam kérdezni, érez-e hajlandóságot a tanulásra. Ha azt feleli, igen, tanítok neki valamit. Ha nem, békén hagyom.” Megkérdeztem, nem alkalmaz-e valamilyen módszert a lány fogékonyságának elõsegítésére. „Beismerem, annyit mondtam neki, hogy azért általában hajlandóságot kellene éreznie.” Látja, uram, ezzel mindent elront. Meglátogattam egy családi képtárat, némelyik festmény kimagasló. Azután Maison de Ville-ben megnéztem egy Holbein-sorozatot, a Krisztus szenvedését, nyolc képben. Leírást is készítettem róluk. Késõbb felkerestem a székesegyházat, a gótika egyik tiszteletre méltó darabját. A szószék furcsa kõfaragásai meghökkentettek. Abban az idõben, amikor ez a templom épült, a babona sokkal többet jelentett, mint a morál. Egy kõbe faragott szerzetes a lehetõ leggusztustalanabb pozitúrában kopulál egy apácával. Wolleb mutatott egy régi pápista templomot a Pont du Rhin közelében. A bejárat fölötti falfülkében Szûz Mária szobra, alatta díszítésül egy asszony szélesre tárt combjai lettek kifaragva, meztelensége részleteivel. Az ábrázolás olyan otrombának tûnhetett, hogy megpróbálták kissé finomítani, de maga a dolog ipsa res mégis kivehetõ. Kettõkor megnéztük a kollégium kitûnõ könyvtárát, számos értékes kéziratot õriznek itt. Persze Anakreónt kerestem, de ó, cifra nyomorúság! Anakreón se kézzel írt, se nyomtatott formában nem volt. Viszont hatalmas gyûjteményük van Holbeinbõl, többek között a Krisztus szenvedése sorozatból a Városházán látottaknál sokkal jobban kivitelezett darabok, például amelyek Megváltónk megkötözését és megkorbácsolását mutatják be. A városházi képeken szánalmas, sorvatag figura, akár egy valódi gonosztevõ. Ezeken itt, ellenségeinek gyalázatos bánásmódja ellenére megõrzi a méltóságát. Van itt egy Holbein-rajzokat egybegyûjtõ nagyméretû vázlatkönyv is, a rajzokat rézbe kéne metszeni. Aztán Erasmus Moriae encomium címû munkája, mely egy iskolamester tulajdonát képezte korábban; a tanár gyakran látta vendégül Holbeint is a házában, aki pusztán önmaga szórakoztatására érdekes rajzokat készített a lapok szélein. Ezek némelyikét késõbb felhasználták nyomtatott könyvek 2

Benjamin Kennicott (1718–1783), hebraista és protestáns teológus.

553

díszítésére. Jaj, micsoda kifejezés: nyomtatott könyvek! Jó, hogy nem mondom így: írott kézirat. De kapkodva írom ezt a naplót, bocsátassék meg, ha hibát ejtek. Ötkor elindultam Soleure felé. November 27., kedd Boily, strasbourgi francia útitársam este úgy fekszik le és reggel azzal a meggyõzõdéssel ébred, hogy lelke tisztán anyagi természetû. Szerencsétlen ember! Továbbra is velünk tart. Az elmúlt éjjelt egy kis faluban töltöttük, ma kiváló utakon haladunk. Amerre csak fordulunk, mindenfelé óriási hegyek és sziklák, néha egy-egy kastély. El ne felejtsem egy svájci parasztlány öltözetét! Szoknyát és rövid kabátot viselt, amit elöl gombok vagy csatok fogtak össze. Egy kis szalmakalap volt a fején, és a haját három varkocsba fonva kiengedte. Ha a hajuk nem elég hosszú, fekete szalagot kötnek a végére, mert úgy tûnik, követelmény, hogy egy svájci lány copfja a sarkáig érjen. Soleure-ben Couronne-nál szálltam meg. Karlsruhébõl elküldettem Monsieur de Schmidt ajánlólevelét Monsieur de Barthès de Marmorières-nek, a francia követség titkárának. Már várt rám, udvariasan csevegtünk. Apró emberke, jól tájékozott, okos, amit az is igazol, hogy nemzetének õ az egyetlen titkára, akit nem a nagykövet, hanem a király választott ki a tisztségre. Holnapra meghívott, vacsorázzam a nagykövettel. Újra Boily. Egyidõsek vagyunk. „Mégis – azt mondja – te sokkal érettebb vagy nálam.” Így igaz. Büszkeséggel tölt el ez a kellemes érzés. És ez mindennap még inkább így lesz. November 28., szerda Soleure azért is tetszik, mert ez az elsõ helység, amit Mr. Addison is említ útinaplójában. Én az övével ellentétes irányban utazom. Õ Marseille-bõl indult és kis kitérõ után más svájci és német városokba, Soleure-ben fejezte be az utazást. Én Soleure-bõl indulok és Marseille-be érkezem majd. A klasszikusok iránti tisztelettel néztem meg Soleure-t, hisz a Spectator alapítója járt itt elõttem. Addison útinaplója velem van, minden nevezetességet az õ megjegyzéseihez mérek. Ma korán keltem útra. Láttam a jezsuiták templomát, Addison idején épült. Mivel több mint hatvan éve járt itt, a templom ma nem kelt új benyomást. Az elsõ szárny XIV. és XV. Lajos bõkezûségének köszönheti létét, ahogy errõl a feliratok tájékoztatnak. A régi székesegyház helyén most pompázatos templom épül. Amikor Mr. Addison járt itt, templomépítési munkálatok folytak. Amikor Mr. Boswell jár itt, ugyanazt találja. Megcsap a hiúság érzete. Mr. Addison két toszkán oszlopról tesz említést, melyek a katedrálishoz vezetõ kaptatón álltak. Az egyik még ma is megvan. Felmentem a toronyba és körbetekintettem a városon. Nem nagy település. Sétáltam egyet az erõdfalon. Mr. Addison feljegyzi, hogy „a teljes soleure-i erõdítmény márványburkolatú”. Csakugyan, valami kemény kõzet a burkolat, amit éppen márványnak is hívhatunk, de a felülete olyan durva, hogy aligha lehet márvány. Tizenkettõkor találkoztam Monsieur de Barthès-tal. Sokat panaszkodik a helyzetérõl. Azt mondja, Soleure-t megosztja a politika. A francia párt gyûlöli a spanyolt, és nem jönnek ki egymással. A svájciakra is panaszkodik, akik szerinte elvesz554

tették erkölcsi értéküket és nem ragaszkodnak már többé a francia nemzethez. Unalmas, középszerû népnek tartja õket. Azt mondja: „Jobban szeretjük az angolok nemes gyûlöletét, mint a svájciakét, akik kígyó módjára gyûlölnek minket.” Svájc szerinte ma nem számottevõ francia érdekeltség. A közönséges embert megtanították rá, hogy megvesse a híres monarchiát, ezért általánossá vált, hogy „a durva hegyi paraszt megcsókolja a hátsóját, így köszönti Franciaország királyát”. Bemutattak a nagykövetnek, Monsieur Buisson de Beauteville-nek, egy magas, vékony, tisztára francia úrnak. Modora a lehetõ legcsiszoltabb. Arc alapján jó emberismerõ vagyok: biztosra veszem, hogy jó ember. Itt találkoztam Chevalier Arregger-vel is, akinek átadtam a lord-marsall üdvözletét. Sokáig szolgált Spanyolországban. Egyszer az algíri partvidéken garázdálkodó barbár kalózok foglyul ejtették, és öt évig rabszolgaként élt, amikor csökkent az ára, a barátai megfizették a váltságdíjat. Most Soleure-ben lakik. Sokan eljöttek ma, köztük számosan a kanton vezetõi közül. Egyikük, egy fiatal, genfi úriember, Monsieur Buisson. Vele hosszan beszélgettem kettesben. Adott egy ajánlólevelet Genfbe, Monsieur Huberhez címezve. Így szóltam hozzá: „Uram, önök Genfben nagyon megváltoztak. Ha újra megjelenne Kálvin, nem ismerne magukra.” Nem, azt mondja, hitemre! Nem örülne nekünk. Arregger elcipelt egy bizonyos Madame de Rhole házában tartott mulatságra. Maradtam valameddig, azután hazamentem és két órát írtam. Nyolckor visszamentem a nagykövethez. Megkérdezte, hosszan tartózkodom-e a városban. „Nem, uram. Holnap indulok tovább.” Meghívott, vacsorázzak nála. A finom, úri estebédhez képest a vacsora elõkelõ volt. A nagykövet kellemes társaságnak bizonyult. Monsieur Chevalier, az unokaöccse végig velem maradt. Úgy éreztem magam, mintha Párizsban volnék. Úgy látszik, értek hozzá, hogy abban a nagyszerû fõvárosban jó fényben tüntessem fel magam. November 29., csütörtök Reggel ötkor indultunk Bernbe, kellemes utunk volt. Jacob nagyon megörült, hogy a fõvárosban találja magát, ahonnan hat mérföldre született. Fauconnál szálltam meg. Bern csinos város, pompás házakkal, kívül jóféle kõbõl, belül faburkolattal. Ezért jól kifûthetõk. Ennek a városnak megvan az az egyedülálló sajátossága, hogy a fõbb utcák mentén mindkét oldalon széles árkádsor húzódik, így az ember még a legrondább idõben is kedvére sétálgathat minden kényelmetlenség nélkül. Délutánra visszatért régi melankóliám. A várost jártam, mégsem éreztem jól magam a bõrömben. Visszamentem hát a fogadóba, írtam a naplómat és jobb kedvre derültem. November 30., péntek Ki mással találkozom ma, mint Lombachhal, utrechti ismerõsömmel. Egy pillanatra szomorú emlékeket ébresztett bennem. Elcipelt a Fegyvertárba, ahol százezer embernek elegendõ készletet tartanak fenn, nem is beszélve arról, hogy minden paraszt köteles a saját fegyverének kifogástalanul gondját viselni. A halálos gépezetek ilyen arzenálja szörnyû érzelmeket keltett bennem, de hadd ne filozofáljak most. Ezek a fegyverek itt nem olyan ragyogó fényesek, mint amiket Bâle-ben láttam. Rengeteg páncél és medve, minthogy a medve a kanton címerállata. A nevét is innen kapta, 555

Bern németül medvét jelent. A berniek imádják ezt az állatot. Mindenféle alakban ábrázolják, a város bármely szögletében. A város erõdítménye körüli sáncárokban két élõ medvét tartanak. Remélhetõleg nem bántok meg senki katolikust, amikor azt mondom, hogy a medve ennek a népnek a védõszentje. Mulatságosnak találtam, hogy az egyik templomban egy gigantikus méretû, fából faragott medve úgy lett beállítva, mint valami szent. A reformáció során, ahelyett, hogy megsemmisítették volna, ahogy a többi bálvány maradványait, a bejáratnál egy kõtalapzatra állították Góliát szimbólumaként, és szemben vele a kútnál elhelyeztek egy Dávid-szobrot, amint épp Góliát felé suhint. Lombach velem ebédelt a fogadóban, délután pedig felkerestünk egy szép gótikus templomot, amit ugyanaz az építész tervezett, aki a strasbourgi székesegyházat. A tornyát nem fejezték be, mert az építész a munkálatok során lezuhant a magasból és szörnyethalt. Aztán meglátogattuk Monsieur Sinnert, a könyvtárost, akinek átadtam Schmidt levelét. Elvitt minket a nagyszerû könyvtárba, de itt sem volt Anakreón-kézirat, bár a gyûjteményük amúgy elég gazdag. Sinner mutatott egy kitûnõen vezetett katalógust. Ebben lajstromozzák a kézirat címét, méretét és, amennyiben ismert, a keletkezés évét, valamint a korábbi tulajdonosokat. Nagyon hasznos és érdekes. Más könyvtárak katalógusaiban csupán a kézirat címe szerepel, és az ember nem tudja eldönteni, amíg kézbe nem veszi a könyvet, hogy vajon hasznos lehet-e számára. A Francia Királyi Könyvtárban például található egy „Anacreontis Odae”, de fogalmunk sincs róla, hogy egy XV. századi kéziratról vagy egy csupán ötven éve készített iratról van-e szó. Meg kell jegyeznem, hogy itt is, ahogy minden nevezetesebb külföldi könyvtárban, ahol megfordultam, elõkerült egy halom ajándékkönyv, amiket egy bizonyos ismeretlen, hóbortos angol úriember küldözget szerte a világban. Semmi kétség, egy tehetõs liberálisról lehet szó, mert Milton prózai munkáit küldi (gondolom, jobban szereti, mint a verseit), Toland Milton életét, Algernon Sidney mûveit, és további hasonló nyalánkságokat a brit republikánus sajtóból. A vörös szattyánbõrbe kötött könyveket aranyozott, fríg sipkát, vasvillát, kardokat és mit tudom én még milyen egyéb szörnyû haragjelképeket ábrázoló nyomatok díszítik. Meglep, hogy a csomagok feladójának nem jutott eszébe az akasztófa, a pallos és vérpad. Egy egész táblát díszíthetett volna Károly királyunk kivégzésének eszközeivel. Az egyik nyomat Nagy-Britanniát a félpennys érme hátoldalával ábrázolja, ám hogy az utalás egyértelmû legyen, a következõ ésszerû aláírást teszi mellé: „Ó, édes Britannia, üdvözlünk!” Ha netalán Sidney, Milton és Toland nem lennének elég erõs érvek a jó ügy mellett, a lelkes csomagküldõ itt-ott a saját megjegyzéseit is csatolta, továbbá egyéb, hozzá hasonlóktól származó idézeteket. Ügyelt rá, hogy ki ne maradjon Mr. Richard Glover költészetének egy ideillõ részlete. Röviden szólva, ezen ajándékok mindig jókedvû kacagásra késztettek.3 Mivel Jacob barátai mindössze hat mérföldre élnek, írt nekik, hogy jöjjenek be a városba. Ma az anyja, a húga és három fivére látogatta meg. Jacob kiváló házigazda volt. Ragaszkodott hozzá, hogy engem is bemutasson. Így is történt. Nagy örömmel láttam, 3

Az „ismeretlen, hóbortos angol úriember” Thomas Hollis volt, aki Európa-szerte küldözgetett ajándékkönyvei mellett Amerikába is küldött csomagot, többek között a Harvard Egyetemnek, ahol az egyik épületet róla nevezték el.

556

milyen összetartó család. Gruner, egy idõs holland-svájci ezredes, akinek levelet hoztam Schmidttõl, két jelentõs berni társaságba is bevezetett, ezek akár Hágában is ücsöröghettek volna. Unalmas órákat töltöttem mellettük. Azután Lombachhal vacsoráztam egy fogadóban, ahol néhány csinos kereskedõlány is megfordult, hiszen most tartották a berni vásárt. December 1., szombat Korán reggel jó kocsival indultunk Neuchâtelbe, élveztem az utazás kellemes tétlenségét. Chaillet ezredesnek átadtam a lord-marsall levelét. Hívott, vacsorázzak vele, de már ettem korábban, ráadásul kitûnõ pisztrángot, bõségesen. December 2., vasárnap Tiszteletemet tettem Chaillet ezredesnél, józan, szívélyes, derék öreg. A Treize Cantons elnevezésû fogadóban ebédeltem a fogadóssal, Meuronnal. Kissé levert voltam. Négykor Chaillet asszony elvitt egy társaságba, kártyáztunk. December 3., hétfõ Egy hétre elengedtem Jacobot, hogy végiglátogassa a rokonait. Nagyon boldog. Amióta csak elhagytam hazámat, egyik legfõbb vágyam megismerkedni Rousseau-val – és amennyire lehet – elnyerni jóindulatát. Úgy hallottam, Neuchâteltõl nem messze, egy vadregényes völgyben él. Jókor reggel egy apró lovon keltem útra, utazótáskámban néhány inggel. Egy kereskedõ, Abraham François csatlakozott hozzám. A lovam elég lustának bizonyult, a kereskedõ kölcsönadta a sarkantyúit és az ostorát, így ügettünk, széles jókedvvel. Megtanított egy menüettütemû francia dalra, „Sous le nom, de l’amitié, Phillis, je vous adore”. Jól szórakoztunk, ámbár ez a szórakozás szöges ellentétben állt a nagyszerû céllal, ami átjárta a gondolataimat. Hegyek közt kanyargó, kényelmes, kemény hó borította úton haladtunk. Félúton, Brotnál megálltunk egy fogadóban. A fogadósnak, Monsieur Sandoznak van egy csinos leánya, nagyon élénk, pletykálkodó vagy inkább beszédes, hogy enyhébb kifejezést használjak az ifjú hölgyre. Õ meséli: „Monsieur Rousseau gyakran megfordul nálunk a házvezetõnõjével, Mademoiselle Le Vasseurrel. Általában néhány napig maradnak. Nagyon szeretnivaló ember. Szép arca van. De nem szereti, ha úgy megbámulják, mintha két feje volna. Te jó ég! Hihetetlen az emberek kíváncsisága. Rengeteg ember keresi fel, de gyakran nem hajlandó õket fogadni. Beteg, és nem örül neki, ha zavarják. Amott van egy hágó, ahova egyszer elkísértem õt és Mademoiselle Le Vasseurt. Ott ebédeltünk. Álló napokat csavarog ilyen vad hegyeken. A hozzánk érkezõ úriemberek ezer meg ezer kérdést feltesznek nekünk velük kapcsolatban. Fiatal az asszony? Csinos?” A Mademoiselle annyit beszélt, hogy sikerült jól megijesztenie. Él itt egy kõfaragó, aki dolgozott Voltaire-nek. A legostobább emberek mindig emlékeznek egy-két anekdotára, ha egyszer sikerül valaki hírességgel találkozniuk. Ez a kõfaragó meséli, hogy egy ízben Voltaire meglátott egy sovány lovat, ahogy Ferney felé kocsit húzott, és azt találta mondani: „Szegény lovacska, de sovány vagy! Olyan vagy, mint én.” Az ilyen zseniktõl bármely közhely értékes. 557

Abraham François-val felhajtottunk egy pohár jó bort és továbbindultunk. Egy helyütt pontosan olyan volt a táj, mint Killiecrankie környékén, másutt meg a töredezõ sziklák azzal fenyegettek, hogy bármely pillanatban ránk gördülhetnek. Minden bizonnyal nemsokára leszakadnak. Monsieur Rousseau Môtiers nevû faluban él. Pár mérfölddel korábban elköszöntem Abrahamtól, és visszaadtam ostorát és sarkantyúit. Jólesõ izgalommal haladtam tovább. Azt kívántam, bárcsak ne látnám Rousseau-t egészen addig a pillanatig, amíg engedélyt nem kapok rá, hogy tiszteletemet tegyem nála. Megpillantottam egy zöld zsalugáteres, fehér házat. Az Émile-ben említést tesz egy ilyen házról. Úgy képzeltem, ez lehet az, és elfordítottam a tekintetem. Higgadtan végigporoszkáltam az utcán; a Maison de Village-ban vettem ki szobát. A ház özvegy Grandpierre-né és két kövér, anyányi lánya tulajdonában van. Az idõsebb foglalkozott velem. Mondtam neki, hogy szabadságra engedtem az inasomat, hogy felkereshesse errefelé élõ rokonait, ezért érkeztem egyedül. Igyekezzenek megfelelõen ellátni. „Megteszünk minden tõlünk telhetõt” – felelte. Érdeklõdtem Monsieur Rousseau felõl. Úgy tûnik, itt nagyon csendesen viseli magát, mivel a házvezetõnõm alig tudott róla mit mondani. Korábban úgy értesültem, hogy nehezen megközelíthetõ. A lord-marsall küldött neki egy köszönõlapot, bíztam benne, hogy ez megnyitja az ajtaját. Chaillet ezredes írt az érdekemben egy levelet a helyi földesúrnak, Monsieur Martinet-nek, a helyi bíróság elnökének, aki minden nehézség nélkül bemutathatna Rousseau-nak. De én balga, romantikus hõs – ezt soha nem vetkõzöm le – elhatároztam, hogy inkább a saját képességeimet vetem komoly próba alá. Ezért összeállítottam egy levelet, melyben közlöm, hogy egy õsi skót család huszonnégy éves sarjaként azzal a reménnyel érkeztem ide, hogy találkozzam vele. Biztosítottam afelõl, hogy jóindulatát mindenképp megérdemlem, és kész vagyok rá, hogy átvilágítson éleslátásával. A levél vége felé megmutattam, hogy szívem és lelkem is van. Nem másolom ide a levelet, mert nem lehetséges sem lerövidíteni, sem átírni. Eredeti formájában mesteri munka. Örökké meg fogom õrizni, hogy bizonyítsam, egykor volt bennem magasztos érzék. Átöltöztem, ettem valamit és elküldtem a levelet Monsieur Rousseau-nak, meghagyva a szolgálónak, hogy azzal az üzenettel adja át, hogy majd késõbb visszatér a válaszért. Idõt akartam hagyni a válasz megfontolására és arra az esetre, ha vendéglátóm esetleg gyengélkedne, nehogy hirtelen sietségbõl elutasítson. Betöltött a várakozás izgalma. Hát nem vagyok romantikus õrült? Hisz biztos lehettem volna a sikerben pusztán az ajánlóleveleim hatására is. Nem úgy tekintek majd rá, mint bárki más úriember? Semmiképpen. A közönséges tömegen kívül és fölötte állok. Az emberi természet eme nagyszerû bírája igazságosan fogja mérlegre tenni képességeimet. A saját utamat kell járnom. Ha merész kísérletem sikerrel zárul, életem végéig emlékezni fogok nagyszerûségére. De mi lesz, ha jellemem számára oly hiú vagy olyan különleges, hogy visszariasztom, és nem fogad? Szép kis kellemetlenségben lesz akkor részem, hisz szégyenszemre kénytelen leszek elõhozakodni az ajánlólevelekkel. De miért ez a kétség és feszélyezettség? Melankolikus bátortalanságom eredménye mindez. Még mit nem?! Megrettenhet az Héloïse szerzõje egy leleményes fiatalember lelkesedésétõl? Ha mégis fogad, nagyon nehéz lesz jellememet 558

megfelelõen megtámogatni, hisz szokatlan magasröptûséggel fogalmaztam a levélben, és olyan képet alkottam magamról, aminek aligha fogok tudni megfelelni. Hogy felkészüljek a nagy beszélgetésre, sétálni mentem, egyedül. A Reuse folyó partján kószáltam töprengve; a gyönyörû vadregényes völgyet hatalmas hegyek zárják körül, némelyik fenyegetõ sziklákkal, mások fenyõcsoportokkal vagy szikrázó hóval borított. Az egészséges friss levegõ és a romantikus környezet élénk, ünnepélyes hangulatba ringatott. Eszembe jutott, miket képzeltem korábban J.-J. Rousseau-ról, hogy milyen nagyra becsüli õt egész Európa; az Héloïse, az Émile. Röviden: egy sereg nagyszerû gondolat. Ez a félóra örökre az emlékezetembe vésõdött. Amikor visszaértem a fogadóba, a szolgálólány egy lapot nyújtott át, Monsieur Rousseau-tól érkezett, a következõ üzenettel: „Betegségem és fájdalmaim miatt igazán nem vagyok alkalmas vendégek fogadására. Mr. Boswell társaságától azonban nem foszthatom meg magam, feltéve, hogy az egészségi állapotomat figyelembe veszi, és hajlandó a látogatását rövidre szabni.” Érzékenységem rettegett ettõl a kifejezéstõl: rövidre szabni. De összeszedtem a bátorságomat és azonnal indultam. Az utcai bejáratnál Mademoiselle Le Vasseur már várt rám. Apró termetû, élénk, csinos francia leány volt, egyáltalán nem fokozta félelmeimet.4 Felvezetett egy homályos lépcsõn, és kinyitott egy ajtót. Arra számítottam, hogy itt megpillantom ÕT, de nem így történt. A szoba, ahová beléptem, elõszobaként és konyhaként szolgált. Képzeletemben rengeteg képet alkottam az öntörvényû filozófusról. Végre feltárult egy másik ajtó, és megláthattam az örmény ruhába öltözött elõkelõ, fekete úriembert. Belépve azt mondtam: „Nagyon-nagyon köszönöm.” Felmértük egymást, és a kötelezõ meghajlások után megkérdezte: „Szeretne helyet foglalni vagy inkább sétálgat velem a szobában?” Az utóbbit választottam, örültem, hogy a székhez kötöttség formalitását elkerülhetem. Érdeklõdtem hogyléte felõl. „Nagyon beteg vagyok. Nem hiszek már az orvosoknak.” „Igen, igen – feleltem. – Tudom, hogy nem szereti õket.” Mivel lehetetlen szóról szóra visszaadnom a beszélgetésünket, nem ragaszkodom az idõrendhez, inkább úgy rögzítem, ahogy a fejemben összeáll. BOSWELL Örömmel tölti el önt, uram, ha a könyveire gondol? ROUSSEAU Nagyon szeretem õket. De mégis, ha a könyveimre gondolok, oly sok szerencsétlenség is eszembe jut, amit elõidéztek, hogy nem tudok egyértelmû feleletet adni a kérdésére. Ugyanakkor a könyveim megmentették az életem. A párizsi parlamentrõl a következõt mondta: „Ha van gyalázatos testület a világon, akkor ez az. Mélységesen elszégyellnék magukat, ha csak egyszerûen kinyomtatnám az ellenem hozott határozataikat az egyik oldalon és a népek igazságos törvényét vele szemben. De jelenleg megvan rá az okom, hogy ne tegyem.” BOSWELL Egy nap talán majd mégis megteszi? ROUSSEAU Talán. Arany zsinórozású, skarlátvörös mellényt és zekét viseltem, szarvasbõr bricseszt és csizmát. Fölötte teveszõr bélésû, rókaprém szegélyû, ugyanilyen gallérral és kézelõvel 4

Thérèse Le Vasseur, az „élénk, csinos francia leány”, negyvenhárom éves volt ekkor, Boswell huszonnégy.

559

ellátott zöld köpenyt.5 A kezemben tartottam vert arany szegélyû kalapomat, legalábbis a szegély vert arany benyomását kelti. Hágában vettem a múlt télen. Szabadon, feszélyezettség nélkül beszélgettünk, és ha Monsieur Rousseau olyasmit mondott, ami a szokásosnál is jobban az elevenembe talált, megragadtam a kezét vagy vállon veregettem. Semmi sem szabott korlátot lelkesedésemnek. Amikor már éreztem, hogy kedvére való a társaságom, azt mondtam: „Tudomása van önnek, uram, arról, hogy ajánlóim között egy ön által nagyra becsült név is szerepel?” ROUSSEAU Ó, a lord-marsall, bizonyára! BOSWELL Igen, uram, a lord ajánlólevelet küldött önnek. ROUSSEAU És ön nem szándékozta felhasználni ezt a levelet? BOSWELL Nem, uram. A saját képességeimet kívántam igazolni. ROUSSEAU Uram, a lord-marsall ajánlólevelénél senkinek sem kell jobban igazolnia a képességeit. Bárkit irányít is hozzám, mindig szívesen fogadom. Védelmezõm õ; atyám; szeretném azt mondani: a barátom. Kissé kellemetlennek éreztem azt a körülményt, hogy a lord levelét Neuchâtelben hagytam. Ám az ártatlan és õszinte öntudat nem tûri a színlelést. Ezért így szóltam: „Hogy õszinte legyek, elfelejtettem a levelet magammal hozni, de remélem, nem kételkedik a szavamban.” ROUSSEAU Egyáltalán nem. Számos ember hajlandó valamilyen formában szolgálatot tenni nekem. A lord-marsall a saját szájam íze szerint nyújt segítséget. Õ a világon az egyetlen, akinek le vagyok kötelezve. Ha királyokról beszélek, a porosz királyt nem értem közéjük. Õ egészen kivételes. Az ereje! Uram, ebben rejlik a titok, az erõben, még ha bosszúállás is. Minden az erõbõl fakad. De amikor az erõ hiányzik, amikor minden apró és töredezett, akkor nincs remény. A franciák, például, megvetésre méltó nemzet. BOSWELL És a spanyolok, uram? ROUSSEAU Igen, Spanyolországban akadnak nagy lelkek. BOSWELL Csakúgy, mint a skót hegyek közt. De az átkozott egyesülési szerzõdés óta, sajnos... ROUSSEAU Csak káruk lehet belõle. BOSWELL Valóban. De hadd meséljek valami kielégítõt a lord-marsallról. Önt JeanJacques-nak hívja, szeretettel emlegeti. Egy nap így szólt hozzám: „Jean-Jacques a leghálásabb ember a világon. Meg akarta írni a bátyám életrajzát, de könyörögtem neki, hogy inkább a saltouni Mr. Fletcher életérõl írjon. Meg is ígérte.” ROUSSEAU Igen, uram. A legnagyobb körültekintéssel fogom megírni. Az angolok szemében sértõ lesz, tudom. De az nem érdekel. Mesélne nekem esetleg az egyesülési szerzõdés aláíróiról? Olyan részletek érdekelnek, amelyek nincsenek benne a történeti jegyzetekben. BOSWELL Hogyne, uram. De csakis az õsi skót vér forróságával. ROUSSEAU Mindenképpen. 5

A Skót Nemzeti Galériában látható portré, George Willison munkája, ugyanebben a viseletben ábrázolja Boswellt.

560

Az egyházi személyekrõl a következõt mondta: „Amikor ezek az úriemberek új magyarázattal szolgálnak valami felfoghatatlan kérdés kapcsán, ugyanolyan homályban hagyva a témát, ahogy korábban találták, mindenki felkiált: Itt egy nagyszerû elme. De, uram, a katolikusok szerint egyetlen teológiai részletrõl sem feledkezhetünk meg. Minden egyes kõ Isten építményében, a misztikus Jeruzsálemben – szentként kezelendõ. Ám azt állítják: hozzáépítések történtek, falrészeket bontottak el. S az épület mégis csodálatos módon egész, látják? És nem kell ott állni, hogy fennmaradjon. De mi ragaszkodunk a szükségszerûséghez, mondják mások. Jaj nekem... Uram, az ember nem látja maga elõtt a medvét, aminek a vicsorgását hallja. Nem szeretem én ezt a világot, uram. Itt a völgyben a képzeletemnek élek, a külvilághoz nincs türelmem.” BOSWELL De amikor kivételes emberekkel találkozik, az kedvére való, nemde? ROUSSEAU Sajnos az emberek körülöttem nem osztoznak az én ábrándjaimban. Uram, az ön országa szabadságra született. Tetszenek a szokásaik. Mi ketten nyugodtan sétálgatunk itt fel-alá, akár egy szó nélkül. Ezt két francia nem tudná megtenni. Az emberiség taszít. A házvezetõnõm azt mondja, sokkal jobb kedvem van azokon a napokon, amiket egyedül töltök, mint akkor, amikor társaság szórakoztat. BOSWELL Sok gonoszságot írtak ön ellen, uram. ROUSSEAU Nem értettek meg. Ami a genfi Monsieur Vernet-t illeti, õ a fõ-jezsuita, csak ennyit mondhatok. BOSWELL Mondja, uram, nem találja úgy, hogy a magamról adott személyleírás megfelel a valóságnak? ROUSSEAU Uram, korai még ítéletet alkotnom. De a látszat kedvezõ. BOSWELL Attól tartok, túl hosszan idõztem már. Megtiszteltetésnek érezném, ha visszatérhetnék holnap is. ROUSSEAU Ezt illetõen nem nyilatkozhatom. BOSWELL Uram, a faluban szálltam meg szolid körülmények között. Amennyiben láthatom még, el leszek varázsolva; ha nem, akkor sem fogok panaszkodni. ROUSSEAU A lord-marsall nagyszerûen olvassa az emberek érzelmeit, a magányban éppúgy, mint társaságban. De kimerít a léha emberek látogatása. BOSWELL És mivel töltik az idejüket ezek a léha látogatók? ROUSSEAU Köszönetnyilvánításokat fogalmaznak. Amúgy is rengeteg levelet kapok, és mindegyik feladó azt hiszi magáról, egyedül õ ír nekem. BOSWELL Bizonyára meglepi, uram, hogy olyanok is veszik a bátorságot, hogy írjanak önnek, akik nem is büszkélkedhetnek azzal, hogy ismerik. ROUSSEAU Nem, egyáltalán nem lep meg. Hisz tegnap is kaptam ilyen levelet, tegnapelõtt is, azelõtt is és így tovább. BOSWELL Alázatos szolgája, uram. ...Nocsak, még velem tart? ROUSSEAU Nem kísérem tovább. Csak sétálok egyet az átjáróban. Minden jót! Nagy megelégedésemre szolgált, hogy a magamról adott jellemrajznak megfeleltem, hisz a nagy hírû Rousseau minden kétséget kizáróan megtisztel a figyelmével. Furcsa érzés kerített hatalmába, miután elköszöntem a szerzõtõl, akit oly sokra tartok. Azonnal nekiültem és levelet írtam Dempsternek. Késõig fennmaradtam. 561

December 4., kedd Miután jártam egyet a völgyben, egyenesen Monsieur Rousseau házához mentem. Mademoiselle Le Vasseur nem volt otthon, így nem jutottam be. Az utcán találkoztam vele, csak annyit mondott: „Monsieur Rousseau délután tudatja majd önnel, hánykor találkozhatnak.” A vendéglõben együtt ebédeltem egy gazdag párizsi üzletember fiával, Monsieur Durey-val. A nõvére befolyásos emberhez ment férjhez, és hogy a fivért kiforgassák az örökségbõl, peren kívüli elmarasztaló ítéletet vásároltak ellene, úgynevezett lettre de cachet-t, ezért menekült el Párizsból. Ez a Durey szerencsétlen flótás. Rengeteg pénzt költ nõkre és a fiatal trónkövetelõ, Stuart Károly abszurd terveire. Afféle irodalmár is, kritikát közöl a Journal encyclopédique-ben, sõt, ha kell, összeüt egy teljesen új oktatási rendszert. Ez utóbbi még nem került napvilágra, bár kevés világosságot fog nyújtani. „Nem fény az, de látható sötét.”6 Monsieur Durey észrevétlenül meghúzódik Môtiers-ben, és ha valamelyik jó barátja nem látja vendégül, a fogadóban ebédel. Másik társam egy környékbeli földbirtokos, Monsieur de Turo; széleskörûen tájékozott, sokfelé járt már, termetre magas, erõs fiatalember. De szinte angolos szeszélybõl, tartósan a fogadóban él. A falu lakói kinevezték kormányzónak, amely hivatal alig ruház rá valamicske hatalmat, Monsieur Turo mégis magasan hordja az orrát. Tanúja voltam, amikor egy koldusnak nagy leereszkedéssel jóváhagyott valami engedélyt. Gyakran jár a hegyekbe vadászni, nagy falka kutyával, és a pletyka szerint, intim szálak fûzik a legfiatalabb fogadóslányhoz. Könnyen lehet, hogy félreírtam a nevét, talán Thurot-t kellett volna írnom, és asztaltársam esetleg közeli rokonságban áll a derék Thurot kapitánnyal, aki a legutóbbi háborúban csodálatba és kétségbeesésbe kergette a Kaledónia partjai mentén élõ lakosságot.7 Ebéd után tiszteletemet tettem Monsieur Martinet-nál, a kastély uránál; szívélyes, intelligens fickó. Meghívott vacsorára. Ötkor felkerestem Monsieur Rousseau-t; vidámabb volt, mint tegnap. Azon tréfálkoztunk, hogy Mademoiselle Le Vasseur elzárva tartja õt. Az asszony felhozta a védelmére, hogy van a szobának egy másik kijárata is, mire Rousseau azt mondta: „Jaj, kérem, mindent el kell kotyognia?” Saint-Pierre abbét jellemezve így fogalmazott: „Olyan ember, aki azért tesz jót, mert jót akar tenni, de nincs benne lelkesedés. Azt mondhatnánk, a lelkesedésig ésszerû. Egy kötetlen beszélgetésre jegyzetpapírokkal érkezik, és azt motyogja: Ezért még gúnyolni fognak, összesúgnak a hátam mögött. Számára a kettõ ugyanaz. A legjelentéktelenebb apróságban is elveket keres. Például az óráját a felöltõje egyik gombjához rögzíti, mert úgy kényelmesebben hozzáfér. Mivel nem házasodhat, szeretõket tart, és nem is titkolja. Jó néhány fia született, de mindegyiknek megtiltotta, hogy közönséges szakmát válasszon: egyikbõl sem lehet parókakészítõ, például. Azt mondja, mindaddig, amíg a természet hajjal látja el az embert, a parókakészítés bizonytalan foglalkozás marad. Mások véleménye, miszerint a fiúk nagyra nõtt babák, egyáltalán 6 7

John Milton: Elveszett Paradicsom, I. könyv, 63. sor. „Monsieur de Turo” valószínûleg Charles Auguste du Terreaux, a közeli falu, Les Verrières, jegyzõje lehetett, akirõl Rousseau a Vallomások utolsó könyvében megbélyegzõen nyilatkozik, míg az említett tengerésztiszt François Thurot.

562

nem érdekli. Miután egy bizonyos hölgynél hosszabban idõzött, azt mondta neki: Aszszonyom, látom, hogy terhére vagyok, de ezzel nem foglalkozom. Elég az, hogy ön szórakoztat engem. Egy beszéde miatt XIV. Lajos egyik embere eltávolította az Akadémiáról, de az abbé folyamatosan látogatja ezt az embert. Azt mondja, bizonyára a legjobb belátása szerint cselekedett, nem neheztel rá, az ügy inkább szórakoztatja. Nincs annak az embernek oka rá, hogy haragot tartson vele, az abbénak lenne inkább oka a sértõdésre, de õ nincs megsértõdve. Röviden, addig látogatta ezt az akadémikust, amíg az kereken el nem utasította, mondván, helytelen lenne olyan emberrel kapcsolatot tartania, akivel kibabrált. Az apát logikusan gondolkodik, de a stílusa hibádzik: körülményes és kusza, de mindig ésszerû. A nõk szerették, a maga útját járta, és tiszteletet érdemelt. Ha valaha parlamenti képviselõ lesz, igyekezzen hasonlítani Saint-Pierre abbéra. Ragaszkodjon az elveihez.”8 BOSWELL De ahhoz tájékozottabbnak kéne lennem. ROUSSEAU Semmi kétség, tiszta fej kell hozzá. BOSWELL De uram, azt a parlamenti képviselõt, aki mindenben szigorúan a becsület útján jár, ostoba bolondnak tekintik. ROUSSEAU Nos, ez esetben ostoba, bolond képviselõként kell viselkednie. És higygye el, az ilyen embert megbecsülik, feltéve, hogy tartja magát az elveihez. Arról, aki minden kérdéshez köpönyeget vált, jobb nem is beszélni. A Saint-Pierre abbétól átvett Örökbéke-tervezetrõl beszélt. Õszintén bevallottam, hogy nem ismerem. Nem? – csodálkozott. Azzal levett egy könyvet a polcról és felém nyújtotta. Mosolyogva kérdeztem, nem akarja-e beleírni a nevét. Õszinte szívvel felnevetett. Elmeséltem neki, miként erõszakoltak rám egy német albumot, amiben az ajándékozó nevén kívül semmi sem volt. „Akkor az ön albuma igazán album” – felelte.9 Rousseau részérõl a pajkos szójáték ritka gyöngy. Azt mondta: „Franciaországban találkoztam skót-felföldiekkel. Szeretem a skótokat. Nem azért, mert a lord-marsall is skót, hanem azért, mert õ is dicséri õket. De ön fáraszt. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.” BOSWELL Velem nem kell ragaszkodnia a formaságokhoz. ROUSSEAU Hagyjon magamra! A Mademoiselle megint a bejáratig kísért. Azt mondta: „Huszonkét éve vagyok Monsieur Rousseau mellett, és a francia királlyal se cserélném el. Igyekszem a jó tanácsait megtartani. Ha meghal, zárdába vonulok.” Nagyon rendes lány, és megérdemli, hogy egy ilyen értékes emberhez való ragaszkodásáért nagyra becsüljék. Rousseau egyszerûsége csodálatos. A Mademoiselle és az anyja véleményére is kíváncsi volt az Héloïse és az Émile kapcsán. A kastély urával vacsoráztam. Így szólt hozzám: „Magunkban vagyunk ketten, nyugodtan beszélgethetünk a lord-marsallról, és semmi másról.” Jókedvünk kerekedett.

8 9

A jellemzés nagyrészt fedi az Émile-ben megrajzolt figurát. A latin „album” szó jelentése: fehér, azaz üres.

563

December 5., szerda Amikor ma délelõtt tiszteletemet tettem Monsieur Rousseau-nál, azt mondta: „Drága uram, sajnálom, hogy nem beszélhetek önnel úgy, ahogy szeretnék.” Túl akartam lépni az elõzékenykedésen, ezért rögtön belevágtam egy fontosabb témába. Elmeséltem neki, miként tértem át a katolikus hitre és hogy egy francia kolostorban szeretnék meghúzódni. „Micsoda dõreség! – felelte. – Fiatal koromban én is katolikus voltam. Áttértem, aztán visszatértem. Genfbe érkezve, visszafogadtak a protestáns hitbe. Ha katolikusok között hangoztattam, hogy már nem közéjük tartozom, nagyszerûen kijöttünk egymással.” Megállítottam a szoba közepén, és azt kérdeztem: „De mondja meg õszintén, keresztény ön?” Fürkészve néztem rá, és õ ugyanolyan figyelmesen viszonozta pillantásomat. Mozdulatlanul álltunk, egymás rezdülését figyeltük. A mellét verte, úgy felelt: „Igen, és büszke vagyok rá.” BOSWELL Uram, a lelket csakis az Evangélium tartja életben. ROUSSEAU Én is így érzem. Minden ellenkezés hiábavaló. Gyarló vagyok; vannak dolgok, amik meghaladják a képességeimet, vagy talán az emberek, akik az eszmét rögzítették, hibát vétettek. De azt mondom: Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek. BOSWELL De mondja, nem szenved néha melankóliától? ROUSSEAU Nyugodt kedélyûnek születtem. Soha nem környékezett melankólia. Sorsom szerencsétlen alakulása mételyez. BOSWELL Ami engem illet, rettentõen szenvedek tõle. Hogy is lehetnék boldog, én, aki annyi gonoszságot követtem el. ROUSSEAU Kezdjen új életet. Isten jó, mert igazságos. Jócselekedetekkel minden gonoszságot felülírhat. Reggel mondja azt magának: Szedd össze magad, fizesd meg a rossz cselekedeteket. Hat év minden gonosz tettet kiválthat. BOSWELL És mit gondol a kolostorokról, a penitenciáról és egyéb ilyen gyógymódokról? ROUSSEAU Hókuszpókusz mind. Emberek ötölték ki. Ne az emberek ítéletétére hagyatkozzon, mert örökké csak ide-oda rángatják majd. Ne mások értékítéletére építsen; elõször is azért ne, mert legalább annyira tévedhetnek, mint ön, továbbá azért se, mert nem tudhatja, hogy valódi gondolataikat osztják-e meg önnel. Vezethetik õket olyan érdekek vagy körülmények, amelyek nem vágnak egybe azzal, amit valóban gondolnak. BOSWELL Vállalná ön, uram, hogy utat mutat nekem? ROUSSEAU Nem tehetem. Csak magamért vállalhatok felelõsséget. BOSWELL De még visszatérek. ROUSSEAU Nem ígérhetem, hogy fogadni tudom. Fájdalmaim vannak. Percenként használom az ágytálat. BOSWELL: Tudom, hogy találkozunk még. ROUSSEAU: Most menjen. És jó utat! Hat körül keltem útra. 564

December 14., péntek10 Nyolckor lóra ültem; egy Dupuis nevû kovács volt a kalauzom. Kíváncsivá tett, mióta viseli ezt a nevet. Átkeltünk a Lapidosa-hegyen, irgalmatlanul meredek és nagyrészt hó borítja, de mivel Rousseau-hoz tartottam, a fáradságos utat sík terepnek éreztem. Dél elõtt érkeztünk Môtiers-ba, és csak Rousseau bejáratánál szálltam le a lóról. Mademoiselle Le Vasseur az ajtóban azt mondta: „Nagyon beteg.” – Láthatom azért? Egy pillanatra. – Megtudakolom. Kerüljön beljebb, uram. Látható fájdalmak közt üldögélt. ROUSSEAU Átjár a szomorúság, a csalódások és a betegségem. Szondát használok. Mindenki azt képzeli, hogy kötelességem õt fogadni. BOSWELL Ez teljesen természetes. Nem tölti el megelégedéssel, mennyien számítanak a segítségére? ROUSSEAU Miért éreznék így? A legutóbbi alkalommal, hogy nála jártam, itt hagytam rövid Életrajzomat, amelyben történetem fontos eseményeit, valamint a melankóliára való hajlamom okait rögzítem, és a tanácsáért, barátságáért esedezem. Érdekes írás. A filozófus így szólt: „Elolvastam a Memoárját. Lóvá tették. Soha ne forduljon paphoz!” BOSWELL De van rá remény, hogy lesz még valaki belõlem? ROUSSEAU Igen, de az ön legnagyobb problémája, hogy ügyet csinál belõle. Jöjjön vissza délután! És tegye ki az asztalra az óráját! BOSWELL Meddig maradhatok? ROUSSEAU Negyedórát. Semmivel sem többet. BOSWELL Legyen húsz perc... ROUSSEAU Most menjen. Fájdalmai ellenére mosolygott csintalan buzgalmamon és azonnal jókedve támadt. A múltkori vendégházban két másik bérlõvel ebédeltem, aztán sétálni indultam. Sok esõ esett az elmúlt napokban, a völgyben mindenütt állt a víz. Most másmilyennek mutatkozott a természet, mint amikor elõször pillantottam meg ezt a tájat, és szomorúsággal töltött el, hogy még egy ilyen helyszínt is megérinthetnek a változások. Négykor érkeztem Rousseau-hoz: „Mivel kevés az idõm, szeretném kihasználni. Lehetséges úgy élni az emberek között, hogy megõrizzük az egyéniségünket?” ROUSSEAU Igen. Nekem korábban sikerült. BOSWELL De úgy, hogy megmarad a jó viszony. ROUSSEAU Ó, ha farkassá akar válni, ordítania kell. Nagyon kevés jelentõséget tulajdonítok a könyveknek. BOSWELL Beleértve a saját könyveit is? ROUSSEAU Ó, az is csak szószaporítás mind. BOSWELL Most aztán ordít, mint a többi farkas...

10

Boswell néhány napig a környék falvait járta, Rousseau-nak levelet hagyott, és kérte, hadd keresse fel újra. December 14-én tért vissza hozzá.

565

ROUSSEAU Ha a könyvekbe fektetném a bizodalmam, hánykolódhatnék, mint maga, bár ön inkább a szóbeli közléssel viaskodik. Semmi bizonyosság nem volt itt – a kobakjára bök –, mielõtt elmélkedni nem kezdtem. BOSWELL De nem elmélkedhetne ilyen célszerûen, ha nem lenne olvasott ember. ROUSSEAU Ellenkezõleg. Jobban jártam volna, ha korábban kezdek elmélkedni. BOSWELL Én azonban soha nem kerültem volna azon gondolatok birtokába, amelyeket ma bírok, ha nem olvastam volna például A savoyai vikárius hitvallása címû írását. Ám, hogy õszinte legyek, semmiben sem találok bizonyosságot. Még az erkölcs sem bizonyosság. Például, harminc asszonyt szeretnék szeretni. Kielégíthetem ezt a vágyamat? ROUSSEAU Nem. BOSWELL Miért nem? ROUSSEAU Ha nem volna itt a Mademoiselle, jó néhány okot felsorolhatnék. BOSWELL De tegyük fel, hogy gazdag vagyok, sok hölgyismerõsöm akad. Gyermeket nemzek nekik, sokasodnak a leszármazottaim, mindegyiket hozománnyal látom el, és olyan gazdákhoz házasítom õket, akik szívesen fogadják. Így ugyanannyi idõsen lesznek feleségek, mint ha szüzek maradtak volna, a magam részérõl pedig a legkülönbözõbb nõk társaságát élvezem. ROUSSEAU És a mindennapjait behálózza a féltékenység, a hûtlenség és az árulás. BOSWELL Nem követhetném a keleti szokást? ROUSSEAU Keleten a nõket elzárják. Rabszolgák. És jegyezze meg, amit mondok: azok a nõk csak bajt okoznak, míg a mieink rengeteg feladatot ellátnak. BOSWELL Mégis, én a pátriárkák példáját szeretném követni, akiket nagyra becsülök. ROUSSEAU De ön egy állam polgára. Nem válogathat szabadon a törvények között, el kell fogadnia saját társadalmának a törvényeit. Tegye meg polgári kötelességét, és ha állhatatos, elnyeri a megbecsülést. Kár a szóért, én így tennék. Ami pedig a hölgyet illeti, amikor visszatér Skóciába, mondja neki azt: Asszonyom, a viszonyunk nem egyeztethetõ össze a lelkiismeretemmel, ezért kérem, hagyjunk fel vele. A hölgy nagyra fogja önt becsülni, ha pedig nem, akkor csupán megvetést érdemel. BOSWELL Tegyük fel, hogy még él benne a szenvedély, és azzal fenyeget majd, hogy elmond mindent a férjének, hacsak fenn nem tartjuk a kapcsolatot. ROUSSEAU Elõször is: nem fogja elmondani; másodszor: önnek nincs joga gonoszat cselekedni még érdekbõl sem. BOSWELL: Igaz, mindazonáltal félek, hogy nagyon kellemetlen szerepet vállalok. Árulja el, miként tehetném jóvá, amit elkövettem? ROUSSEAU: Ó, uram, a gonoszat jóvátenni csak jóval lehet. Gyönyörû gondolat. Mégis, elhatározásomat, hogy önsanyargatással vezeklek bûneimért, nem adom fel. Igen, hiszek benne, hogy az igazság a vétkek jóvátételéért kiált, és hogy ezt a jóvátételt szenvedés árán érhetjük el. Ez minden nép egyetemes hite, a kereszténység alapelve. Immár szabad folyást engedtem kérdéseimnek, hisz amióta elhagytam Angliát, Monsieur Rousseau-n kívül senkivel sem találkoztam, akire rá mertem volna bízni lelkem terheit. Azt kérdeztem tõle: „Udvarolgathatok-e Franciaországban vagy Olaszországban az ottani szokások szerint, ahol köztudomású, hogy 566

a férfiak nem veszik zokon, ha valaki a feleségükkel hál? Mi több, nem lennék boldogabb egy ilyen nemzet polgáraként?” ROUSSEAU Ezek halott tetemek. Ön is az akar lenni? Igaza volt. BOSWELL De árulja el nekem, élvezhet-e az erényes ember bármiféle elõnyt a szenvedélyét kiélõ emberrel szemben? ROUSSEAU Nem lehet kétségünk afelõl, hogy lelki lények vagyunk, és amikor az erényes ember lelke kiszabadul a test börtönébõl, megnyugvással telik el. Boldog lelkek társaságát fogja élvezni, és azt mondja majd magában: Ugyanilyen életet éltem eddig. Míg azok, akik csak a test hitvány szenvedélyeit élvezték korábban, elégedetlenek lesznek, és az örömszerzés hiányától fognak szenvedni. BOSWELL Szavamra, uram, elbizonytalanodtam, miként viselkedjem a világban. Válasszak hivatást vagy éljek anélkül? ROUSSEAU Nagyszabású terveket szõjön! BOSWELL Folytassak történelmi tanulmányokat, például, amit ma oly fontosnak tartanak? ROUSSEAU Az csupán szórakozás. BOSWELL Apám azt szeretné, ha befolyásos ügyvéd válna belõlem, és mondhatom, közel járok hozzá. De nem vagyok ilyen biztos magamban, amikor a saját hajlamaimról van szó. Így azt hiszem, legjobban teszem, ha a skót törvények tanulmányozásának szentelem magam. ROUSSEAU Mindenképpen. Ez a feladata. Az ácsnak gyalura van szüksége. BOSWELL Apámmal nem jó a viszonyom. Feszélyez. ROUSSEAU Ahhoz, hogy élvezzék egymás társaságát, közös szórakozást kell keresniük. BOSWELL Együtt kezeljük a birtokot. ROUSSEAU Az túl komoly, üzletszerû. Valami közös mulatságot kell találni. Mint például a vadászat: még egy elvétett lövés is tréfálkozáshoz vezethet, és nem kötelezõ tisztelettudóan viselkedni. Most a szabadságot, melyet élvez, készpénznek veszi, de amint hivatást választ, ahhoz ragaszkodnia kell még akkor is, ha késõbb egy másik – úgy tûnhet, kedvezõbb – elfoglaltság lehetõségként felmerül. Ha ilyenkor mindig vált, egyik területen sem fog elérni semmit. (Fontos megjegyeznem, hogy amikor a beszélgetést a nõk irányába tereltem, a Mademoiselle kiment a szobából, és Monsieur Rousseau így korholt: „Látja, elûzte.” De az asszony most visszatért.) Rousseau rám nézett és sajátos hangsúllyal azt kérdezte: „Falánk ember ön?” BOSWELL Igen, az vagyok. ROUSSEAU Szomorúan hallom. BOSWELL Bocsánat, csak tréfáltam. Tudniillik a könyveiben ön elõnyben részesíti a falánkságot a hiúsággal szemben. De tudom, mit akart mondani, és éppen ez az, amit hallani szeretnék. Arra számítok, hogy meghív ebédre. Nagyon szeretnék együtt étkezni önnel. 567

ROUSSEAU Nos, ha nem falánk, holnap itt ebédelhet. De figyelmeztetnem kell, nem sok öröme lesz benne. BOSWELL Ellenkezõleg. Csak a társaság érdekel. ROUSSEAU Akkor keressen fel délben, hogy legyen idõnk beszélgetni. BOSWELL Hálásan köszönöm a meghívást. ROUSSEAU Jó estét. A Mademoiselle egy sokgyermekes szegény asszony házához kísért, akit Monsieur Rousseau anyagilag támogat. Kiegészítettem az alamizsnát magam is, de nem esett jól hallanom, ahogy a Mademoiselle csak az ilyenkor szokásos vigasztaló szavakat ismételgeti. Kifejezhette volna együttérzését egyénibb módon is. December 15., szombat Reggel hétkor lóra ültem és vagy három mérföldet tettem meg, hogy láthassam a völgyön végigfutó folyó, a Reuse eredetét St. Sulpice-nél. A táj elbûvölõ, romantikus. Nem lehet megállapítani, hogy a folyó zubogó forrásból táplálkozik-e vagy a sziklákon átszüremkedve alkot egy kis tavat. Körül mindenfelé olyan hegyeket látni, mint az Annandale-völgyben a Hart Fell csúcsról. Néhány szikla óriás kõfalként sorakozik, és a sziklaalakzatok fölé szurokfenyõk tornyosulnak, sokkal szebbek, mint a mi skóciai erdeifenyõink. Széles jókedvem támadt. Atyaisten! Csakugyan Rousseau barátjának mondhatom magam? A legkülönfélébb gondolatok hatalmasodtak el rajtam. Minden tagomat átjárta a boldogság. De vajon megõrzöm-e majd mindezt otthon is? Ifjúi vidám képzeletemben kárörvendõ tréfával álltam bosszút az engem körülvevõ ronda világon. Elképzeltem, ha fiatal ismerõseim ebédre invitálnak, azt mondom majd: „Bocsássanak meg, uraim, nem érek rá, ma Rousseau-nál ebédelek.” Barátom! Ha hallottad volna azt a hangsúlyt, modort, büszkeséget, ahogy ezt képzeletemben bejelentem. Nem sajnáltál volna egy fél aranyat, ha láthatsz e pillanatban. A fogadóba visszatérve a völgy igazságügyi ülésére csöppentem be. Élveztem, ahogy érkezésemkor a békebíró, a becsületes gazdák és a helyi tiszteletes a franciát beszélték. Aztán felkerestem Monsieur Rousseau-t. „Remélem, ma jobb egészségnek örvend, uram.” ROUSSEAU Ó, ne is beszéljünk az egészségrõl. Kimondottan jókedvûnek találtam. De ebéd elõtt mindenki kedélyes, ha nem kell hosszan várakoznia. A mardosó étvágy felélénkít. Így szóltam: „Ön semmit nem árul el Émile apjáról. Mi a gyermek kötelessége a szülõk iránt?” ROUSSEAU Ó, hát nem volt neki apja. Nem létezett. Õszintén sajnálom, hogy Monsieur Rousseau a kötelességek tárgyalásánál nem foglalkozik a gyerek-szülõ viszonnyal. Ilyen fontos és érzékeny téma megérdemelné, hogy a tiszta ítélõerejû és nemes lelkületû bölcs kifejtse róla a véleményét. A Spectator címû lapot dicsérte. Azt mondta: „Jók benne az allegorikus párhuzamok. Nekem ehhez nincs érzékem, de az ön népe, úgy látszik, igen kedveli ezt a stílust.” 568

Doktor Johnsonról részletes személyleírást adtam neki. Szenvedéllyel kiáltott fel: „Ez az ember tetszene nekem. Tisztelném. Nem boncolgatnám az elveit, ha lehet, de szeretnék vele találkozni. De tisztes távolságot tartanék, nehogy ledorongoljon.” Elmondtam neki, mennyire irtózik Doktor Johnson az írástól, és hogy bánik a látogatóival. „Hát persze – válaszolt Rousseau. – Értem. Élvezi, ha szónokolhat.” Elõadtam Doktor Johnson szellemes megjegyzését az újítások kapcsán, miszerint az igazság olyan tehén, amelyik nem ad többé tejet, ezért a bikát kezdik fejni. Rousseau így válaszolt: „Akkor engem megvetne. Azt mondaná, itt egy korrupt ember, aki a bikát akarja megfejni.” Hogy másra tereljem a figyelmet, Mademoiselle Le Vasseurnek segítettem a leves elõkészítésében. A takarosan berendezett konyhában ebédeltünk. Volt valami egyedülállóan nyájas ebben a jelenetben: talán Rousseau kimért egyszerûsége és örmény kaftánja, amirõl bizonyára tettem már említést. A kaftán és a hálósipka egy egészséges ember benyomását keltették. Az ebéd a következõkbõl állt: 1. Ízletes leves. 2. Párolt marha és borjú. 3. Káposzta, fehér- és sárgarépa. 4. Hideg sertéssült. 5. Ruszli pisztrángból, amit õ tréfásan nyelvnek hívott. 6. Valami jelentéktelen fogás, ami nem jut eszembe. Desszertként körtegerezdek és gesztenye. Vörös- és fehérbort ittunk mellé. Egyszerû, de kiadós ebéd volt. Kellemesen telt az idõ. Egyszer-egyszer megfeledkeztem magamról, és udvariaskodni kezdtem. „Uram, szedhetek ebbõl önnek is?” ROUSSEAU Köszönöm, uram, kiszolgálom magam. Vagy: „Szedhetek még ebbõl?” ROUSSEAU Ha eléri... Az emberek hiúságból töltik be a házigazda szerepét, igyekeznek emlékeztetni a vendéget rá, ki van otthon. Én úgy szeretem, ha mindenki a maga ura, és senki nem érzi magát vendégnek. Kérjen bárki bármit, kapja meg, ha van mibõl. Ha nincs, elégedjen meg azzal, ami van. Ebben áll az igazi vendégszeretet. BOSWELL Angliában ez egészen másképp van. Senki nem helyezi magát kényelembe, mindenki merev és bölcsen hallgat, mert úgy hiszi, így nyer megbecsülést. ROUSSEAU A francia nemesség közt nem uralkodik ilyen komor hangulat, sõt kifejezetten a szabad viselkedést kedvelik, mintha azt mondanák: Nem aggódunk afelõl, hogy méltóságunk csorbul-e. Ez az önbecsülésnek egy magasabb foka. BOSWELL Ön is ezt a nézetet osztja? ROUSSEAU Nos, megvallom, ha nagyra becsülnek, örülök, de csak fontos ügyekben. BOSWELL Ön olyan egyszerûen él. Egész másra számítottam; a Nagy Rousseau, gondoltam. Azt hittem, majd trónuson ülve prédikál. Mégis, ön nem így látja saját magát? ROUSSEAU Még hogy én prédikálok!? BOSWELL Igen, és azt hittem, majd félelemmel vegyes tisztelettel bámulom önt. Az egyszerûség ugyanakkor sebezhetõvé teszi. Valaki azt mondhatja: Monsieur Rousseau nem tesz meg mindent azért, hogy megbecsülésnek örvendjen. Skóciában, efelõl biztosíthatom, egész más magatartást kell tanúsítani, ha az ember el akarja kerülni az országra mindenütt jellemzõ közönségességet. Szavamra, ki nem állhatom a modorosságot. Nem volna igazam, ha párbajra hívnám az elsõ személyt, aki modorosan viselkedik velem? Aztán nyugalomban élhetnék életem végéig. 569

ROUSSEAU Nem, az megengedhetetlen lenne. Az ember ostobaságok miatt nem teheti kockára az életét. Életünket fontos ügyek elintézésére kell szentelnünk. Ne foglalkozzon vele, mit mondanak a háta mögött. A kritikák élüket vesztik, ha nem reagál rájuk. BOSWELL Ha Skóciában élne, elõször udvariasan kezelnék, aztán mindenki bizalmaskodna önnel. Hogy van, Jean-Jacques? ROUSSEAU Ez még nem baj. BOSWELL De aztán azt mondanák: Szegény, Jean-Jacques! Miért ábrándozik? Bátor, hogy ilyesmiket állít, de illeszkedjen be a társadalomba, ahogy mindenki más. És mindezt olyan modorban vágnák a fejéhez, hogy még utánozni sem tudom franciául. ROUSSEAU Ez már baj... Amint a bogáncs érzékeny ponton érintette, rögtön fájt neki. Anyanyelvemen így fogalmaztam volna: „Hoot, Johnnie Rousseau man, what for hae ye sae mony figmagairies? Ye’re a bonny man indeed to mauk siccan a wark; set ye up. Canna ye just live like ither fowk?”11 Hogy adhattam volna vissza udvarias francia nyelven a maró skót gúnyt. BOSWELL Hadd áruljam el, hogy hajlok az önkényuralomra. A birtokunkon úgy viselkedem, mint egy õsi földesúr, és ragaszkodom hozzá, hogy a bérlõk tiszteletet tanúsítsanak irántam. ROUSSEAU És ha egy õsz hajú öreggel találkozik? Fiatalemberként nem ébred önben tisztelet? BOSWELL De, természetesen. Sokszor beszélgetek nyájas modorban a bérlõkkel. És van, hogy leereszkedem hozzájuk. ROUSSEAU És ha megfeledkezik magáról, rögtön durva férfi lesz? BOSWELL De azután megbánom. Úgy érzem, megaláztam magam. Ezen Rousseau jót nevetett. BOSWELL Tegnap meg akartam kérni egy szívességre. Tegyen meg nagykövetnek Korzikán. Nincs szüksége a szolgálataimra? Ajánlom magam: Mr. Boswell, Monsieur Rousseau korzikai nagykövete, különleges megbízott. ROUSSEAU Nem lenne mindjárt Korzika királya? BOSWELL Szavamra, uram, semmiképpen. Az meghaladná a képességeimet... Így legalább elmondhatom magamról, hogy visszautasítottam a koronát. Azzal mélyen meghajoltam. ROUSSEAU Szereti ön a macskákat? BOSWELL Nem, uram. ROUSSEAU Rögtön gondoltam. A személyiségébõl következik. Ebben érhetõ tetten a férfiak zsarnoki ösztöne. Azért nem szeretik a macskát, mert a macska szabad, és nem kényszeríthetõ odaadásra. Semmit nem tesz parancsra, ahogy más állatok. BOSWELL A tyúk sem, ha már itt tartunk. ROUSSEAU A tyúk szót fogadna, ha megértené a parancsot, míg a macska tökéletesen megérti az ember szándékát, csak nem hajlandó végrehajtani. 11

A fentiek megismétlése skót dialektusban, köznyelvi stílusban.

570

BOSWELL De a macska hálátlan és álnok. ROUSSEAU Ez egyáltalán nem igaz. A macska tud hûséges és ragaszkodó lenni. Mindent megtesz, hogy az ember kedvében járjon, de pusztán barátságból. Van macskám. A kutyámmal nõtt fel itt, sokat játszanak együtt. A macska csiklandozza a kutyát a farkával, a kutya meg pofozkodik a mancsával. A két állat hancúrozását olyan érzékletesen írta le, ahogy a jó festõ egy miniatûr képet rajzol meg. Némi ételt rakott egy fatányérra, a kutya körbeszaglászta. Gazdája egy élénk áriát is énekelt hozzá, kellemes hangon, jó ízléssel. „Látja ezt a táncot? Nem gálaelõadás, de kedves darab.” Azt hiszem, a kutyát Szultánnak hívták. Evés közben Rousseau megsimogatta és ravaszkás mosollyal annyit mondott: „Nem sokra becsüljük, de gondját viselem.” BOSWELL Tegyük fel, hogy egy fiatalemberekbõl álló iszogató társaságba csöppen, akik kinevetik önt. Felülemelkedne a sértettségén? ROUSSEAU Zavarba ejtene, mert természetembõl fakadóan szégyellõs vagyok. A nõk tréfás csipkelõdése például gyakran elbátortalanít. Az ön által körülírt társaság nagyon kedvemet szegné. Azonnal otthagynám õket. Megnyugvással töltött el, hogy saját érzékenységem nem megvetésre méltó gyöngeség. BOSWELL Én az anglikán egyházat választom. ROUSSEAU Semmi kétség, kitûnõ felekezet, de nem ez az evangéliumi út. Az a tökéletes egyszerûség, emez csak vallás. BOSWELL Az Evangélium a kezdetekben egyszerû volt és szigorú. Mint például amikor Pál azt mondja, hogy jobb nem megházasodni, mint megházasodni. ROUSSEAU Pál? De hisz õ nem az Evangélium. BOSWELL Ezek szerint nem kedveli Szent Pált? ROUSSEAU Tiszteletben tartom, de úgy hiszem, õ is tehet róla, hogy az ön fejében nincs rend. Belõle tökéletes anglikán egyházatya vált volna. BOSWELL Doktor Johnson Jakab-párti, mégis 300 font sterling nyugdíjat kap a királytól. ROUSSEAU Nem lett volna szabad elfogadnia. BOSWELL Azt mondja, nem iszik Jakab király egészségére abból a borból, amit III. György ad neki. ROUSSEAU Mégsem volna szabad igénybe vennie a támogatást, ha kritizálja a királyt. A Mademoiselle itt közbeszólt: „Uram, meglátogatja Monsieur Voltaire-t is?” BOSWELL Minden bizonnyal. Monsieur Voltaire nem kedveli önt, uram. Érthetõ módon. ROUSSEAU Igen, az ember nem szereti azt, akit egyszer mélyen megsértett. De ügyesen beszél, szóban még érdekesebb, mint a könyvei. BOSWELL Tanulmányozta már Filozófiai szótárát? ROUSSEAU Igen. BOSWELL És hogy vélekedik róla? 571

ROUSSEAU Nem tetszik. Nem vezet politikai türelmetlenség, de megérdemelné, hogy eljárást indítsanak ellene. Az rendben van, ha mások véleménye ellen érvelünk, de azt mondani, hogy õrült, aki hisz, vitapartnerünk személyiségét sérti. Ám most arra kérem, távozzon. BOSWELL Még nem járt le az idõm. Háromig maradok. Van még huszonöt percem. ROUSSEAU De én nem kívánok önre még huszonöt percet fordítani. BOSWELL Én ennél önre sokkal többet szánok. ROUSSEAU A saját idõmbõl? A föld összes királya sem foszthat meg a saját idõmtõl. BOSWELL Ám ha még holnap is meglátogatnám, szánna rám huszonöt percet. Ha holnapután is, akkor ismét. Mivel ettõl eltekintek, így önnek ajándékozom azt az idõt, amikor nem keresem fel. ROUSSEAU Ó, szóval nem lop tõlem, sõt pénzzel ajándékoz meg, ha meghagyja az erszényem? Itt elismételt egy francia gúnyverset, amely így végzõdött: „És amit meghagynak neked, ajándéknak szánják.” BOSWELL Könyörgök, Mademoiselle, álljon mellém. Az ön személyében remélek pártfogót. ROUSSEAU Mi ez? Összeesküvés? „Semmi összeesküvés – mondta a Mademoiselle. – Jelezni fogom, amint elüti a hármat.” ROUSSEAU Menjünk ki, friss levegõre van szükségem evés után. Kimentünk az erkélyfolyosóra. BOSWELL Régen nagy mókamester voltam. Bárkit utánozni tudtam, de felhagytam vele. ROUSSEAU Veszélyes képesség, mert arra ösztönzi, hogy mindenki hibáját észrevegye. BOSWELL Igaza van, de biztosíthatom, kifinomult mûvészetnek tekintettem az utánzást. Virtuozitásommal a tökéletességig csiszoltam. Bármikor, ha egyéni karakterrel találkoztam, igyekeztem felvenni a repertoárba. Rousseau tiszta szívbõl felnevetett: „Hisz saját maga is egy fura karakter.” BOSWELL Higgye el, arc alapján jó emberismerõ vagyok. Figyelmesen tanulmányoztam e mûvészetet, és biztosíthatom, meg lehet bízni a következtetéseimben. Rousseau, úgy tetszik, elfogadja az állításomat: „Mégis, úgy gondolom, a személyiség jegyei minden nemzetnél más és más arcvonásokban, hanghordozásban és dialektusban tükrözõdnek. És ezek a különbözõ népeknél különbözõ érzéseket keltenek.” Ez a megfigyelés számomra teljesen újnak és zseniálisnak hatott. BOSWELL De idõvel elsajátíthatjuk az egyedi vonásokat. ROUSSEAU Rosszak az utak. El fog késni. BOSWELL Ahol nagyon rossz, majd gyalog megyek. Az utolsó három mérföld kifogástalan. Gondolja, hogy jó törvényszéki ügyvéd válna belõlem? ROUSSEAU Igen. De attól tartok, hogy a rossz ügyek védelméhez van önben tehetség. BOSWELL Van számomra valami megbízatása Itáliában? 572

ROUSSEAU Küldök egy levelet Genfbe, azt vigye el, kérem, Parmába. BOSWELL Küldhetek onnan valamit ide? ROUSSEAU Operakottát. BOSWELL Feltétlenül. Ó, oly sok mindenrõl akartam önnel beszélni, hogy elfelejtettem megkérni rá, játsszon valamit a csembalón. ROUSSEAU Már késõ. MADEMOISELLE Uram, a házigazda arra kéri, hogy távozzék. Monsieur Rousseau gyöngéd Saint-Preux-ként ölelt át. Többször megcsókolt és elegáns szívélyességgel karolt belém. Ó, azt a pillanatot soha nem feledem. ROUSSEAU Minden jót! Ön kiváló ember. BOSWELL Nagy jósággal ajándékozott meg. Remélem, kiérdemeltem. ROUSSEAU Csakugyan. Ön rossz rosszmájú, de nincs ellenemre. Levélben számoljon majd be róla, merre jár! BOSWELL Ön is fog írni? ROUSSEAU Hogy érné utol a levelem, ha folyton úton van? BOSWELL Rendben. Akkor majd írjon Skóciába! ROUSSEAU Feltétlenül. Sõt Párizsba is, ha kívánja. BOSWELL Nagyszerû. Ha még élek húsz évet, húsz éven át fogunk levelezni? ROUSSEAU Igen. BOSWELL Viszontlátásra. Hét év múlva újra Svájcba jövök, és felkeresem, ha él még. ROUSSEAU Hogyne, régi ismerõsökként fogjuk üdvözölni egymást. BOSWELL Csak még egy szóra, uram. Érezhetem úgy, hogy egy fonál összekapcsol bennünket? Akár ha hajszálvékony is. A hajamhoz nyúltam. ROUSSEAU Igen. Mindig emlékezzen rá, hogy vannak pontok, ahol a lelkünk találkozott. BOSWELL Ennyi elég is. Legyek bármennyire melankolikus vagy érezzem magam semmirekellõ, megvetendõ lénynek, akinek el kellene dobnia az életet, a gondolat, hogy szálak kötnek Monsieur Rousseau-hoz, örökké éltetni fog. Nagyszerû! Minden jót! Így éljek életem végéig. ROUSSEAU Nagyon helyes. A viszontlátásra! A Mademoiselle a kapuig kísért. Még az ebéd elõtt így szólt hozzám: „Monsieur Rousseau nagyra értékeli önt. Amikor elõször jött el hozzánk, mondtam neki, hogy becsületes úriembernek látszik, bizonyára kedvüket lelik majd egymásban.” Asszonyom, ön nagyszerû ítész, válaszoltam. „Valóban – így õ. – Rengeteg idegen fordult meg nálunk a huszonkét év alatt, amióta Monsieur Rousseau-val élek, és biztosíthatom, sokakat szélnek eresztettem, mert nem tetszett az ábrázatuk.” Emlékeztettem ígéretére, miszerint idõrõl idõre értesít majd hogylétük felõl. „És árulja el, mit küldhetnék Genfbõl! Ne kerteljen!” Nos, ha ragaszkodik hozzá, egy drágakõ nyakláncnak örülnék, válaszolta. Szívélyesen kezet ráztunk, és visszaindultam a fogadóhoz. Az idõs fogadósné, ahogy meglátott, azt mondta: „Uram, ön könnyezik?” Ezt emberi mivoltom igaz elogiumának tartom. „Nem – válaszoltam. – De szomorú vagyok, hogy el kell hagynom Monsieur 573

Rousseau-t. Csak hét év múlva térhetek vissza ismét.” Lóra ültem, és Monsieur Rousseau háza mellett léptettem el. A Mademoiselle a kapuban állt és sírt: „Bon voyage; írjon majd!” Drága teremtmény. Komor hangulatban mentem Yverdonig, és azon tanakodtam, miképpen fogok majd emlékezni erre a napra évek távlatából. A nemes báró de Brackel és szeretetre méltó felesége szívélyesen fogadott, a lelkem mégis szomorú maradt. Ilyen szárnyaló napok után, nem is csoda.12

Grand Tour, 1764: Találkozása Voltaire-rel December 24., hétfõ Miután felkerestem a bankáraimat – a Cazenove, Clavière és fiai céget, akiktõl megkaptam a Splitgerber és Daumtól küldött kifizetést, valamint a Chappuis és fiait, akikhez Messrs. Herries és Cochrane irányítottak –, kikocsiztam Ferney-be, a nagy hírû Monsieur Voltaire kastélyához. Jókedvem volt, a földet hó borította, nemes szívvel tanulmányoztam a természetet. Átfutott a fejemen, mennyi nagy ívû gondolatot dédelgettem egykor magamban Voltaire kapcsán. Elsõnek kápolnájának felirata tûnt a szemembe: Deo erexit Voltaire MDCCLXI.13 A kastély szép látványt nyújtott. Két-három lakáj fogadott és egy elegáns terembe kísért. Egyiküket megkértem, kézbesítse urának a hágai Constant ezredestõl származó ajánlólevelem. Azzal a válasszal tért vissza, hogy Monsieur Voltaire fel van háborodva, hogy valaki zavarni merészeli, ágyban fekszik. Féltem, nem lesz módom találkozni vele. Néhány hölgy és úriember lépett a terembe és kis ideig foglalkoztak velem. Végül kinyílt Monsieur Voltaire ajtaja, és megjelent az idõs filozófus. Külsõ megjelenésre éppen olyannak mutatkozott, amilyennek a róla készült nyomat ábrázolta. Méltóságteljesen fogadta bemutatkozásomat, de olyan leereszkedõ modorban, amilyenre csak a franciák képesek. Hálóköntösre emlékeztetõ, palaszürke, bolyhos posztókabátot viselt, és három varkocsba fogott parókát. Egyenes háttal ült a székén, és kényeskedve mosolygott, miközben beszélt. Nem volt jókedve, nekem sem. Csupán csodálkozó, buta arcot tudtam vágni. Skóciáról is beszéltünk. A Glasgow-ban megjelenõ kiadványokat nagyon jónak tartotta. Elmondtam neki, hogy egy festõakadémiát is életre hívtak, de nem járt sikerrel. A mi Skóciánk nem a megfelelõ ország az ilyesmire. „Hát persze hogy nem – felelte csintalan mosollyal. – A jó festészethez meleg végtagok kellenek. Nehéz dideregve festeni.” Mindenki más talán hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott volna zord idõjárásunkat illetõen. Monsieur Voltaire néhány szóban gúnyosan összefoglalta. Megemlítettem a Gazette littéraire szigorú kritikáját Lord Kames munkájáról, Az irodalomelmélet alapjairól. Úgy gondoltam, a kritikát Voltaire írhatta, de nem mertem rákérdezni. Õ csupán elismételt néhány frázist az írásból, ami számomra azt bizonyította, hogy valóban õ lehet a cikk forrása. A tárgyalt mû szerzõjére folyamatosan úgy hivatkozott, hogy „ez a Monsieur Kames”. Boswell ezt követõen egy bõ hétig Yverdon, Lausanne és Genf városait kereste fel. Karácsonykor kísérelt meg Voltaire közelébe férkõzni. 13 Istennek emeltette Voltaire, 1761-ben. 12

574

Azzal is elõhozakodtam, hogy Doktor Johnson és jómagam nagyobb gyalogtúrát tervezünk a Hebridákon, Skócia északi szigetein. Ezen csak nevetett és felkiáltott: „Igazán nagyszerû, de én maradok itthon. Ugye, megengedi, hogy itthon maradjak?” Természetes, feleltem. „Akkor hát, menjenek csak. Semmi kifogásom ellene.” Megkérdeztem, beszél-e még angolul. „Már nem – felelte. – Az angol hangzókhoz a nyelvet a fogsor közé kell illeszteni, de az én fogaim már kipotyogtak.” Berlini anekdoták érdekelték. Ki is a miniszterünk ott? – kérdezte. Mondtam, hogy csak ügyvivõnk van, chargé d’affaires. „Ó, vagy úgy – felelt. – Un chargé d’affaires n’est guère chargé.”14 Hume-ot nagyra becsülte mint filozófust. Beszélgetésünk közben megérkezett Père Adam, egy francia jezsuita, aki Voltaire házában védelem alatt áll. Fából vaskarika! Õsz hajú, élénk öregember volt. Voltaire angolul kiáltott: „Uram, itt egy fiatalember, aki az ön nyelvét tanulmányozza. Jézus megtört katonája.” Hogyne, toldotta meg Adam atya, egy hatvanéves fiatalember. Monsieur Voltaire nem velünk ebédelt. Madame Denis, az unokahúga, irányítja a háztartást, kiválóan. Ért angolul is. Velem kivételesen kedves volt. Mellette ülve, beszélgetve, jókedvre derültem, igyekeztem én is a kedvét keresni. Tizenketten ültünk asztalhoz, a család hét tagból áll. A nagy Corneille unokahúga is itt él, Monsieur Dupuits-hez ment férjhez. Genf kapuit ötkor zárják, így közvetlenül ebéd után kénytelen voltam elbúcsúzni anélkül, hogy Monsieur Voltaire-t újra láttam volna. Genfben Monsieur Constant Pictet-nél tettem látogatást, akinek levelet hoztam a sógornõjétõl, Madame d’Hermenches-tõl. A ház úrnõje ott fogott estére, kártyatársaság gyûlt egybe. Megismerhettem néhány genfi polgárt, így módomban állt összehasonlítani õket a Rousseau által róluk rajzolt képpel. Constant, a férj, vidám de humortalan, udvarias de egyáltalán nem nyájas ember. Néhányan hevesen kikeltek Rousseau ellen, a Levelek a hegyekbõl címû írása okán, de haragjuk filozófusi szemmel csupán komédia volt. Egyikük volt annyira címeres gazember, hogy kijelentse, a kiváló szerzõ mindössze „gondolkodó vadember, gondolkodó ló, gondolkodó ökör”. Vagy inkább kígyó, fûzte hozzá egy beszédhibás nõ. Abszurditás! Meddig terjeszkedik az ostobaság? Így szóltam: „Esküszöm, itt kell hagynom a társaságot. Hogy beszélhet egy nõ Az új Héloïse szerzõje ellen?” Az öreg Pictet, Madame Constant apja, a jog profeszszora, távolról ismeri Lord Erskine-t. Azt mondta, régebben reggel-este meglátogatta Voltaire-t, amikor nagyon beteg volt. Madame Pictet, a felesége, vigyázott rá, és állítja, a filozófus toujours tranquille.15 Velük vacsoráztam. December 25., kedd Jóllehet karácsony napja van, böjtölök, és alig mozdultam ki, kivéve egy pillanatra az Église de St. Pierre-be, az egykori katolikus templomba; csinos épület. A szertartás már véget ért, de valaki saját kedvére orgonált. Nagyszerû hangulatnak örvendtem, és egy nemes ötlet fogamzott meg bennem. Lelkes levélben arra kértem Madame Denis-t, hadd töltsek egy éjszakát Monsieur Voltaire házában. Gyorsfutárral küldtem 14 15

Szójáték: Egy nagykövet helyettese aligha lehet elfoglalt. Mindig nyugodt.

575

el a levelet; Voltaire, unokahúga kézírásával lejegyzett válaszában biztosított róla: szívesen lát. Túláradó öröm töltött el. A levél eredetijét gondosan õrzöm. December 26., szerda A nagyra becsült Monsieur Zuylentõl kedves de titokzatos levél érkezett. Meleg hangon válaszoltam és kértem, ne kerteljen. A jó Zélidének16 is bezártam egy üzenetet a borítékba. A Brunswickban kézhez vett levele óta nem jelentkezett, pedig én hosszan, komolyan írtam neki Berlinbõl és valamivel játékosabb modorban Dessauból. Az ügyeink kétségkívül tisztázódni fognak. Temple barátom odavan érte, és bátorít, hogy vegyem el feleségül, de szerintem nem ismeri elég mélyen. Az idõ majd mindent megold. A fiatal Cazenovéval meglátogattam a számos tehetséggel ékeskedõ Monsieur Huber-t. Egyebek mellett kiválóan ért a papírsziluett portrék készítéséhez. De a modora mogorva: vagdalkozott Rousseau ellen, és amikor arról beszéltem, mennyire szereti Rousseau Istent, rám förmedt: „Hol van annak istene?” Azután Madame Bontems-nál tettük tiszteletünket, Mademoiselle Prevost nõvérénél. Madame Bontems vidám, beszédes asszony. Régebbrõl ismeri Zélidét, és azt mondja róla, hogy „mindig a saját kis feje után szalad”. De mára annyira filozofikussá vált, hogy igazán képtelenség követni.” Mindnyájan megebédeltünk, azután Madame Gaussen bemutatott Madame Pallardnak, egy nagyon nyájas de ideges német hölgynek. Õ érdekes anekdotát mesélt. „Van itt egy jó családból származó fiatal orosz, akinek az apja megtiltotta, hogy angolokkal találkozzék. A nevelõnõje nem megy vele olyan társaságba, ahol angol úriemberek is vannak.” Ez igazán mulatságos: a fiatal angolok olyan faragatlanok, hogy még az oroszok is kerülik õket. Estére menüt ettem. Monsieur de La Sale azt mondja, hajdan sok idõt töltött Chevalier Ramsayvel, a turenne-i herceg nevelõjével, aki szerint a hercegnek fiatalon „nagyon vágott az esze. Egyszer, amikor náluk ebédelt, és csirkével kínálták, elõzékenyen kérte, hogy elõbb a herceget szolgálják ki, de õ elhárította, mondván, Nem, uram, ez a jobb comb, én mindig a bal combját kapom. Ilyen leleményes volt.” December 27., csütörtök Meglátogattam Maurice professzort, a derék Monsieur Dupont barátját; a nagyapja házában él. Nem volt ajánlólevelem, de érkezéskor elmondtam, milyen kapcsolat fûz Monsieur Duponthoz, és a professzor azonnal melegen fogadott. Nagy tudású ember, nagy formátumú gondolkodó, egészséges képzelõerõvel. Kálvinista nézeteket hangoztattam, bár a legjobb fajtából, de túlzott jókedvemben nem tudtam fegyelmezni életerõmet. Azután Ferney-be mentem, ahol megnyugvás fogadott; dicsérték a levelem stílusát. Itt a kedves, élénk észjárású Chevalier de Boufflers-rel találkoztam. A fiatalember az incselkedõ, genfi illetõségû holland ifjú hölgy, Madame Rilliet képén dolgozott rajzkrétával. A társaságban jelen volt még Monsieur Rieu, egy jól értesült, nagydarab genfi. 16

Boswell hollandiai szerelme.

576

Késõbb Monsieur Voltaire is elõkerült, de nem ebédelt velünk. Ebéd után visszatértünk a szalonba, ahol – ha élhetek egy régi kifejezéssel – mindenki a saját szakállára szórakozott. Volt, aki meghitten ücsörgött a kandalló mellett, volt, aki énekelt vagy gitározott, mások társalogtak vagy tollaslabdáztak. Mindenki jóllakott, a vásznat betöltötte az új kép, engem beteges lehangoltságom mulattatott. Lassú észjárásommal alighogy felfogtam, hogy ez a kastély semmiben nem különbözik más, vidéki kastélyoktól, fásultság fogott el. Hatkor felkerestem Adam atyát a szobájában; olyan tisztaság és rend fogadott, ahogy elképzeltem. Nem tudom, hogy van ez, de megfigyeltem, hogy a megélt valóság sokszor megegyezik az elõre elképzelt részletekkel. A valóság már elõzetesen létezik? Adam atya egy év alatt tanult meg angolul. Meglepõ könnyedséggel olvasta fel és fordította franciára a Spectator egyik cikkét. Õ és Rieu azzal szórakoztatott, hogy Monsieur Voltaire jócselekedeteit sorolták: miként lát vendégül barátokat és neves idegeneket; hogy legalább ötvenen élnek a kastélyban, miután a személyzet közül többen családot alapítottak; és hogy mennyire szívén viseli az uradalommal szomszédos falu sorsát is. Hét és nyolc óra között kaptuk a hírt, hogy Voltaire a szalonban tartózkodik. Minden este ilyen idõ tájt mutatkozik, csenget és elkiáltja magát: Kerítsék elõ Adam atyát! A jó pap azonnal rendelkezésre áll, és leülnek sakkozni. Monsieur Voltaire oldalán helyezkedtem el, jó hangulatot teremtettem. Néha angolul beszélt, néha franciául, szabadon váltogatta a két nyelvet, de rám ripakodott, mondván, túl gyorsan beszélek. „Milyen gyorsan beszélnek maguk, külföldiek!” „Mi ugyanezt tartjuk a franciákról.” „Nos, akárhogy is tartják, én nem beszélek gyorsan. Éppen hogy lassan.” Ezt önelégülten mondta. Jókedve támadt. Nem mentem vacsorázni, csak hogy másfél órára élvezhessem a négyszemközti, bizalmas beszélgetést ezzel az érdekes emberrel. Temple barátomnak részletesen beszámoltam róla, és mivel beszélgetésünk hosszúra nyúlt, külön fejezetben fogom megrajzolni.17 Miután a társaság visszatért a szalonba, Monsieur Voltaire lepihent. Mindenki nyugodtan nézett rám, nyoma sem volt irigységnek. Madame Denis ragaszkodott hozzá, hogy vacsorázzam. Elfogadtam; a szalonban szolgálták fel finom, úri módon; derûsen ettem, ittam, körülöttem vidám társaság. Nagyon megélénkülve elkiáltottam magam: Ez maga a fényûzés! Egyedül étkezem, mint Anglia királya! Röviden, gazdag élményekben volt részem. December 28., péntek Tegnap este Monsieur Voltaire udvarias megbecsüléssel kezelt: „Sajnálom, uram, hogy csak ilyen hitvány szállást tudunk nyújtani.” Jó véleményt illene alkotnom magamról, de, szerencsétlen neveltetésembõl kifolyólag, képtelen vagyok szabadulni kétségeimtõl a saját értékeimet illetõen. Pedig a szállásom igazán nagyszerûnek bizonyult. Hangulatos szobámban az ágyon lila szegélyû, vattával bélelt, fehér szatén ágynemû, a díszes kandallópárkány márványból, fölötte egy francia divat szerinti kép. 17

A „külön fejezet” töredékes maradt, legalábbis hiteles, letisztázott változat eddig nem látott napvilágot. A Voltaire tört angolságát hiányos mondatokban híven megörökítõ csonka „fejezetet”, miként a Temple-nek írt, számos egyéb kérdést tárgyaló hosszú levelet sem közöljük a jelen fordításban.

577

Monsieur Voltaire kastélya az elsõ, amelyben a jó Kellie-család skót kastélya óta aludtam. Minden egyes tárgyat aprólékosan megvizsgáltam, és érdekes módon, minden a skót úri kastélyokra emlékeztetett. Az a benyomásom támadt, hogy a ház ura feltétlenül jár templomba és mindenben megfelel a társadalom elvárásainak. Aztán a valódi házúr, az ünnepelt, a hitetlen Voltaire felé terelõdtek a gondolataim, a deista mûvek és a Pucelle szerzõje felé. Reggel rosszul ébredtem. Még itt is. Azonban hamar helyrerázódtam, és mivel elõször és utoljára vagyok itt, annyi idõt kívántam Voltaire mellett tölteni, amennyit csak lehetséges, ezért Jacobot elküldtem Genfbe, hogy mondja le a kocsit mára és holnapra rendelje értem. Azután magamra kapkodtam a ruháimat, és Thomas Gray Elégiájának szereplõjét utánozva, cambridge-i diákként, félig még gombolkozva, rohantam Voltaire kápolnájába, ahol a misének csak a végét hallottam, mégis ájtatos hangulatba ringatott. Ezt követõen a kertben sétáltam; nagyon szép, kiváló látványt nyújt. Aztán visszavonultam a szobámba, Voltaire titkárától papírt kértem, és írtam apámnak, Temple barátomnak és Sir David Dalrymple-nek. Monsieur Voltaire-nek küldtem egy mintát a verseimbõl, a Parlament címût, valamint egy tisztázatot A becsvágyhoz címû ódámból a következõ ajánlással: „Monsieur Voltaire-nek, Franciaország és Európa dicsõségének ajánlja mélységes alázattal Mr. Boswell, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ferney-i kastélyában, a mindennapi életben megismerhette és megszerethette.” Ám Voltaire ma nem érezte jól magát, ebéd elõtt nem is láttuk. Bõséges volt az ebéd, mint általában. Kellemes érzéssel töltött el, hogy Franciaországban vagyok. Délután kissé tompán viselkedtem. Hatkor üzentem a titkárnak, hogy szeretnék egy Voltaire színdarabjait tartalmazó kötetet, a szobámba mentem és a szerzõ saját házában olvastam a Mahomet sorait. Nem mindennapi élmény. Egy megbízható, illedelmes inas figyelt a kandallóra, és viaszgyertyákat hozott, hogy jobban lássak. Ferney-ben a vendégszeretet valódi. A vendég lakosztálya ura, és minden a kívánságának megfelelõen történik. Tegnap elfelejtettem megemlíteni, hogy érkezésemkor Monsieur Rieu elém rendelte a cselédeket, és tréfásan megkérdezte, melyikük szobájára utaltam a Madame Denis-nek írt levélben.18 Monsieur Voltaire ma este beteg és nem örvend jó hangulatnak, de azért egy keveset beszélgethettünk. Mindent, amit mondott lejegyeztem, talán egybegyûjtve közlöm itt, a napló lapjain. Ma asztalnál vacsoráztam. Nagyon fájt, hogy rosszkedve miatt le kell mondanom a legkiválóbb lángelme társaságáról. Õszintén sajnálom. December 29., szombat Ma reggel meglátogattam Monsieur Rieu-t és Monsieur de Belle Prét, egy úri festõt. Közös szobában élnek. Azután a nagyszerû Adam atyánál tettem látogatást; leckéket ad némelyik fiatalabb cselédszemélynek, minden tekintetben szolgálatkész. A vallásról beszélgetve úgy találtam, õszinte keresztény hittel bír. Így szólt hozzám: „Minden18

Ti. a levélben Boswell szerénységbõl úgy fogalmazott, hogy a cselédszobában is hajlandó aludni.

578

nap imádkozom Monsieur Voltaire-ért. Talán Istennek sikerül megérintenie a szívét, és felismerteti vele az igaz vallást. Nagy kár, hogy nem keresztény, pedig rengeteg keresztény értéket hordoz. A lelke gyönyörû; jó szándékú, adakozó, de erõs fenntartásai vannak a keresztény hittel szemben. Komoly hangulatban néha próbálok errõl beszélgetni vele, de amikor mindent csak kifiguráz, nyugton hagyom.” Derék lelkipásztor! És mily megfoghatatlan az emberi lélek építménye! Hangoztattam, hogy a pokol kínjai nem lehetnek örökkévalóak. Õ az egyház tanításának nem tud ellentmondani, de emberi módon kijelentette: „Örülni fogok, ha beigazolódik, hogy önnek van igaza.” Ezután Rieu-vel megnéztem Monsieur Voltaire színházát. Nem nagy, de csinos terem. Számos kellemes ötlet jutott róla eszembe. Egy bizonyos körülmény okán Monsieur Voltaire-t rendkívül kedvezõ fényben láttam. Az ötletek burjánzásában állandóan Temple barátom járt a fejemben. Ennek értem az okát. Évekkel ezelõtt írt apámnak, engedjen el vele Genfbe, hogy tovább tanuljak és meglátogassuk „Voltaire-t! Rousseau-t! Halhatatlan nevek!”. S ezen túl rengeteget beszélgettünk Voltaire-rõl Nichollsszal és Claxtonnal.19 Az ilyen mellékes részletek, amelyekrõl drága barátom eszembe jut, sokat jelentenek a számomra. Késõbb a titkárral megtekintettem Monsieur Voltaire könyvtárát. Tûrhetõ gyûjtemény, szépen rendben van tartva. Észrevettem Az irodalomelmélet alapjait, és mivel a titkár rögtön tagadta, meggyõzõdésemmé vált, hogy Voltaire a szerzõje az éles kritikának, amely a Gazette littéraire hasábjain megjelent. A janzenisták régebben kiadtak egy sorozatot a jezsuiták ellen, Mémoires ecclésiatiques címmel. Voltaire könyvtárában egy vastag kötet gyûjtötte õket egybe módosított cím alatt: Sottises ecclésiatiques. Az egyik polcon egy nyolcadrét könyv ezt a címet viselte: Tragédies barbares. Biztos voltam benne, hogy angol darabok. Kezembe vettem a kötetet, a tartalomban a Cleone, az Elfrida és a Caractatus.20 Ez a Sir David Dalrymple stílusára emlékeztetõ pajkos gúny rendkívül mulattatott. Kár, hogy Voltaire nem látott el címmel minden bekötött könyvet. Ferney-ben az elsõ napon a tengerzöld és ezüst felöltõmet viseltem, most pedig a virágmintás bársonyt. Ebédnél lehangoltság vett rajtam erõt, olyannyira, hogy úgy éreztem, a világ összes pénze sem marasztalhatna itt tovább. Valójában mégis büszkévé tett, hogy ily hosszan élveztem Monsieur Voltaire vendégszeretetét. Ajánlották, ha útban hazafelé Lyonba érek, keressem fel újra a kastélyt. A társaságnak könnyen mondtam búcsút. Monsieur Voltaire ma nagyon rosszul érezte magát, nem jelent meg köztünk. Üzenetet küldtem neki, kértem, engedje meg, hogy távozzam. Visszaüzent, hogy még látni kíván. A szalonban találkoztunk, majdnem fél órát töltöttem vele, mindenesetre többet, mint negyedórát. Megismételtem, hogy lejegyeztem a beszélgetéseinket, ennek, úgy tetszik, örült. Az utolsó beszélgetést is rögzítem. Egyedülállóan ünnepélyes modorban társalogtunk. Lelkesültségemben, talán érthetõ, kissé õrülten viselkedtem. Megkértem, levelezzünk a jövõben. Hozzájárult. Hát nem fantasztikus!? 19 20

Temple cambridge-i barátai, akikkel Boswell Londonban 1763-ban összejárt. Az elsõ Robert Dodsley, a második és a harmadik William Mason mûve. Tartalmi vonatkozásban hagyományos darabok, semmi barbár, bennszülött vagy egzotikus vonás nincs bennük, ami Voltaire címadását indokolhatná.

579

BOSWELL Amikor elhatároztam, hogy felkeresem, arra számítottam, hogy egy nagyszerû, de hitvány emberrel fogok találkozni.21 VOLTAIRE Ön nagyon õszinte. BOSWELL Valóban, de ugyanez az õszinteség mondatja velem, hogy várakozásom hamisnak bizonyult. Csupán az ön Dictionnaire philosophique címû munkája zavar. Például, Âme, a Lélek... VOLTAIRE Az egy jó cikk. BOSWELL Nem. Megbocsásson. A halhatatlanság nem csiklandozza a képzeletet? Nem nemesebb így? VOLTAIRE Hogyne. Önben nemes ösztönök dúlnak, hogy Európa királya legyen. Ezért így szól: „Igényt támasztok rá, és kérem, álljon ki mellettem ebben az igényemben.” Csakhogy ez nem valószínû. BOSWELL Persze, de nem lehet minden egy, és ugyanakkor egy másik. Catóval szólván, ennek így kell lennie, amíg a halhatatlanságot magát nem birtokoljuk. VOLTAIRE De mielõtt kijelentjük, hogy ez a lélek létezik, állapítsuk meg, hogy mi is valójában. Én nem ismerem az okokat. Nem alkothatok ítéletet. Cicero szerint, „a hit nem igényel bizonyítást”. Tudatlan létezõk vagyunk, a Gondviselés bábfigurái. Én magam egy szegény bohóc. BOSWELL De nem venne részt közösségi szertartáson? VOLTAIRE Dehogynem, tiszta szívbõl. Találkozzunk évente négyszer egy szép templomban és zenei kísérettel köszönjük meg Isten ajándékait. Egy Nap van. Egy Isten. Legyen egy hitünk, és akkor az emberiség egymás testvére lesz. BOSWELL Megengedi, hogy majd angolul levelezzünk? VOLTAIRE Nem bánom. Isten önnel!

21

Ezt a párbeszédet Boswell tisztázatlan jegyzetben hagyta hátra. Voltaire angol mondatai szerkesztõi értelmezésre szorulnak, ebben a Yale Egyetem Boswell-életmûkiadását követjük, de a beszélgetés még így is enigmatikus. (Boswell on the Grand Tour: Germany and Switzerland, 1764. Heinemann, London, 1953., szerk. Frederick A. Pottle, 295–296.)

580

Napló [1784] Ebéd Kant professzornál22 Április 13., kedd Útitársaim a postakocsiban egy tisztes úrilány és két ifjú. A hölggyel gálánsan viselkedtem, de õ csak erõtlen, bárgyú mosollyal viszonozta udvariasságomat. Késõbb valami ostoba kérdésemre ímmel-ámmal felelt. A modora egyáltalán nem volt simulékonynak mondható; késõbb rájöttem, hogy süket. Sajnáltam szánalmas fogyatékosságát, de mivel csinosan öltözött, és szép alakkal bírt, nagy megelégedésemre, órákig buján legeltethettem rajta a szemem. A városhoz közeledve e foglalatosságomban megzavart a két ifiúr, akik egészen eddig olyan csöndben utaztak, akár a süketnéma: most izgatottan azon kezdtek vitatkozni, lehetséges-e a város összes hídján átkelni úgy, hogy közben egyiken sem kelünk át kétszer. A kérdést indokolatlan hevességgel tárgyalták. Engem kértek meg, hogy tegyek igazságot, és a kezembe nyomtak egy durva rajzot, amit a vita hevében vetettek papírra. Apám ítélkezõ arckifejezését öltöttem magamra, és gyorsan vázoltam egy útvonalat, amelyet követve lehetséges minden hidat bejárni, s ezzel a fiatalabb legény javára döntöttem. Ám hirtelen a vitázó felek egyesülve mindketten ellenem fordultak, mondván, az egyik hídon kétszer futtattam végig az ujjam. Engedve az egyre hevesebb gyõzködésnek, kénytelen voltam beismerni, hogy a precizitásom cserbenhagyott. Így végül eredeti döntésem ellenkezõjét állítottam. Hallgatagon gördültünk be a városba: a fräulein fogyatékossága folytán, a fiúk megvetésbõl, én pedig szégyenemben maradtam szótlan. Dr. Smith említést tett egy Königsbergben élõ angol kereskedõrõl: Mr. Green állítólag körültekintõ, értékes ember.23 Dr. Smith megkért, adjam át neki üdvözletét. Írtam is a kereskedõnek egy kissé nagyzoló levelet, hadd hízzon a mája, amelyben beszéltem a brunswicki herceghez és egyéb méltóságokhoz fûzõdõ barátságomról, gondoltam, nincsenek hasonlók az ismerõsei között. A városba érkezve egyszerû válasz várt. Reggelire invitál holnapra, ami után ebédre vagyunk hivatalosak a metafizikus filozófushoz, chez Immanuel Kant professzor. Boswellnek nem volt szokása rögzíteni az évszámot, ám a napok és dátumok, valamint a Doktor Johnson betegségére történõ utalás okán, az év minden bizonnyal 1784; húsz évvel a Rousseau-val és Voltaire-rel megejtett találkozás után járunk. Boswell ekkor negyvennégy, Kant hatvanéves. A Boswell-összkiadásban megjelent Naplóból az 1784. április 10. és június 13. közötti idõszakhoz fûzõdõ bejegyzések hiányoztak. A hiányzó részbõl kétnapi feljegyzés (április 13. és 14.) a Belsõ-Hebridákhoz tartozó Muck szigetén álló Balmeanach-kastély pincéjébõl került elõ 1979-ben, s egy névtelenségbe burkolózó úriember – vélhetõleg a kastély ura, a kézirat tulajdonosa – adta közre kézzel nyomott, számozott kiadásban Edinburgh-ban. 1995-ben Bristolban jelent meg a füzet hasonmás kiadása, melybõl a jelen fordítás készült. 23 Joseph Green (1727–1786) Kant legjobb barátja, és valószínûleg az egyetlen, akivel a filozófus tegezõ viszonyban állt. 22

581

Elhatároztam, hogy – hiúságomat kielégítendõ, melyet az okoskodó fiatalok megtépáztak – megkísérlem bejárni a számos híd mindegyikét úgy, hogy egyiket sem érintem kétszer. Rajnai fehérborral felszerelkezve indultam útnak, frissen mint egy õz a domboldalon, de az ismételt hiábavaló nekirugaszkodásban elfáradtam. Jó néhány sikertelen próbálkozás után végül egyetlen körben áthaladtam mind a kilenc24 hídon, így dicsõ módon teljesítettem a problémában felvázolt akadályt. Elcsigázott a hosszú gyaloglás. Az utolsó hídon egy fehércseléd elkapta a tekintetem; incselkedtem vele, megsimogattam és adtam neki egy pennyt. Túlzottan kimerült voltam ahhoz, hogysem mohóbb vágyak ébredjenek bennem, a lábamból hiányzott a kellõ ruganyosság. Késõbb azon rágódtam, nem mentem-e kétszer át az egyik hídon az utolsó próbálkozás alkalmával. Elégedetlen voltam magammal. Szánalmas állapotban, tunyán, rosszkedvûen estem be az ágyba, és megfogadtam, hogy férfihoz illõen, nem gabalyodom máskor a magasabb geometriát érintõ kérdésekbe, és hogy jámbor keresztény módjára fogok viselkedni. Csak eztán zuhantam ájult álomba. Április 14., szerda Sokkal jobb hangulatban ébredtem, mint amire számítottam; békés, nyugodt kedélyállapotban. Meglátogattam Mr. Greent. Jómódban él; magas termetû, savanyú képû, zárkózott modorú ember. Mr. Boswellnek szólított, az elõkelõ Lord Auchinleck cím helyett, amirõl pedig levelemben tájékozódhatott. Ez egy kissé bosszantott. Folyamatosan a nagyórát nézte. Pontban tizenegykor könnyû hideg sülteket hoztak. „Uram – szólt. – Tizenegyre hívtam reggelire. Tizenegy óra van. Íme a reggeli.” Elmondta, vesszõparipája, hogy a saját és barátai életét, már amennyiben azok elfogadják gyámkodását és irányítását, a pontos idõbeosztáshoz igazítsa. Viccelõdve megjegyeztem: Tempus anima rei. Mivel látszott rajta, hogy nem érti a latin közmondást, megbántam ártatlan tudálékosságomat, amivel néhány pillanatig kellemetlen érzéseket keltettem benne, és elhatároztam, figyelmességbõl nem hozom szóba a pedáns Melanchthont, akirõl valószínûleg szintén nincs tudomása. Eldicsekedett vele, hogy a polgármester – õ is ott lesz az ebéden – írt róla egy vígjátékot, Az ember, aki az órájának él címmel. Vendéglátóm oly régen él már külföldön, hogy elvesztette angol humorérzékét. Az õszinte Green elmesélte az életét. Hullból származik, fiatalemberként érkezett Königsbergbe. A vállalkozása még a muszka idõkben is virágzott. Anglia, az indiák, Poroszország és Kurzeme közötti kereskedelemmel foglalkozik. Fõként fûrészárut, gyümölcsöt és fûszereket ad-vesz. Az unokaöccse, Mr. Motherby a társa. Azt mondja, végleg letelepszik itt, nem érez honvágyat Anglia iránt. A honvágy hamis képzeteken nyugszik, vélekedem. A haza utáni nosztalgikus vágy egy olyan életszakaszhoz kötõdik, amikor jól éreztük magunkat a bõrünkben, azaz a gyerekkorhoz. Az otthon utáni vágy, amit a mindennapi életben nem nehéz kielégíteni, mindig vágyakozás a gyermekkor ártatlansága után, a függõ viszonyok után, ami viszont nem kielégíthetõ. Az ember 24

Boswell a kéziratban áthúzta a 7-es számot, majd a 11-et, és utoljára 9 hidat említ, pedig a valóságban hét hídja volt Königsbergnek.

582

visszatérhet a szülõházába sikeres felnõttként, dicsõségben, mégis boldogtalanná teszi a felismerés, hogy nem ártatlan gyermek többé. A múlt télen mesélte nekem Lord Earn, mielõtt elhagyta Edinburgh-t, hogy nem lehet máshol boldog, csak pitcaithlyi kastélyában, de két hétre rá, hogy a kastélyba visszatért, csüggedt levertségben hunyt el. Könnyen elõfordulhat, hogy az ember honvágyat érez, holott otthon van. Ez a betegség csak a Lord Earnhöz hasonló kifinomult lelkeket érinti, de nem tudnánk egykönnyen megkülönböztetni egyéb általános bántalmaktól. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a gyógyíthatatlan honvágy a depresszió egyik okozója. Mr. Green rám hagyta a dolgot, de azzal kérkedett, hogy aligha ítélheti meg állításom igazságértékét, mert õ maga soha nem szenvedett melankóliától. Ugyan Doktor Johnson gyakran óvott tõle, hogy lelki bajaimat idegenek elõtt eláruljam, meséltem Mr. Greennek világfájdalmam ködeirõl. Azt mondta, fiatal korában Kant professzor is szenvedett a hipochondriától. Ám akaraterejével felülkerekedett rajta, és tanulmányt is írt a témában, „A tudat ereje, mellyel legyõzhetjük a beteges érzéseket” címmel.25 Nagyon szerettem volna bepillantani ebbe az írásba, de Mr. Green azt mondta, a Természettudományi Kar ellenvetései miatt nem adták ki a könyvet. Ám úgy véli, Kant filozófusi életrendje segíthet nekem is legyõznöm a kórt. Miután ettünk-ittunk, Mr. Green elvitt Kant professzorhoz. Csodálatom e tiszteletben álló ember iránt és a vágyakozás, hogy mielõbb megismerhessem, útközben csak nõttön-nõtt, mivel Mr. Green részletesen beszámolt eddig kiadott könyveirõl és a kimagasló megbecsülésrõl, melyet a köznemesség és a katonaságnál szolgáló úriemberek körében kivívott magának katedrai elõadásaival. Alig akarta elhinni, hogy híre nem járta be a szigetországot. Emlékezetem szerint Samuel Formey említetést tett róla Potsdamban, hogy Kant a Királyi Akadémia tagja és hogy sajátságos elképzeléseket dédelget – hogy egész pontosan milyeneket, nem tudom – a csillagokat illetõen.26 Mr. Green meséli, hogy Kant nemesi származású, és bár szülei nem vitték sokra, finom úriember vált belõle, bejárása van Poroszország legelõkelõbb családjaihoz. A lánytestvérei cselédek lettek, de õ úri társaságban ebédel és magas vendégeket fogad. Fiatal korában szegényen tengõdött, szûkös jövedelmét biliárdozásból egészítette ki, kiválóan játszott, és lelkipásztoroknak írt prédikációt pénzért. Mára rendezett anyagi körülmények közt él, tágas lakásban, de a családjától nem örökölt földet. Soha nem nõsült meg, ahogy Mr. Green sem. Mr. Green az órájához igazította lépteinket akképpen, hogy Kant házához pontban fél egykor érkezzünk. Felmentünk a fogadószobába, itt Mr. Green, Lord Auchenlickként mutatott be von Hippel úrnak – ezzel végre némileg kiengesztelt –, a város polgármesterének, egy szeszélyes, cinikus, nyughatatlan, izgõ-mozgó embernek. Kant famulusa, dr. Beck, kellemetlen, jelentéktelen, flegmatikus figura, viselkedése unott. Húsz perccel egy óra elõtt – Mr. Green magasra emelte az óráját, hogy mindenki fi-

Kant utolsó valláselméleti munkájának (Der Streit der Facultäten, 1798) harmadik részérõl van szó. 26 Boswellt cserbenhagyja az emlékezete. Kantot csak 1786-ban választották az Akadémia tagjává. 25

583

gyelmét felhívja a professzor lelkiismeretes pontosságára – Kant belépett a szobába. Meghajolt, majd latinul szólt hozzám: Corsicorum libertatis amicus, mondta, szívesen látott vendég asztalomnál.27 Mentegetõzött, hogy nem tud angolul, de beszélhetünk franciául, ha ki szeretnénk hagyni dr. Becket a társalgásból, vagy folytathatjuk latinul, bár ez esetben megfosztjuk magunkat Mr. Green megjegyzéseinek örömétõl. Rám bízta a nyelv megválasztását. Elámult azon, hogy megnyerõ modorban németül válaszoltam. Arra kértem, ’Hochwohlgebohrenheit’, bocsássa meg esetleges nyelvtani hibáimat, sok éve nem használom már a németet mûvelt társaságban. Herr Kant dicsérte, úgymond, a könnyedséget, mellyel ezt az egész világ számára otromba, emelkedett és udvarias társalgásra alkalmatlan nyelvet kezelem. Ha egy idegen ajkú társaság nem beszéli az anyanyelvemet, de én az övékét tûrhetõen bírom, mindig lubickolok a váratlan dicsfényben. De ennyi erõvel a franciát is használhattuk volna, legalábbis nekem az jobban megy, hisz szegény Beck, így is, úgy is kimaradt a beszélgetésbõl, pedig miatta választottam a németet. Mert nem igaz, hogy pusztán azért döntöttem a német mellett, hogy csillogtassam nyelvtudásomat azok elõtt, akik nem értik se a latint, se a franciát, se az angolt. A fiatal Beck úr iránti figyelmesség is vezetett. A latint egyébként sem beszélem olyan tökéllyel, ahogy vendéglátóm. (Az igazságot illetõen rettentõ pedáns tudok lenni!) Herr Kant megemlítette, hogy nagyapja több mint száz éve Skóciából származott el, és valószínûleg saját hirtelen vérmérsékletét a skót õsöknek köszönheti.28 A skótok szerinte, minden más nemzet fiainál inkább, körültekintõek, kitartóak és hidegvérûek. Szavai lenyûgöztek. Elárultam, hogy rokonsága Edinburgh-ban maradt tagjaival ismeretséget ápolok. Ez elég meggondolatlan kijelentés volt részemrõl, és hogy elkerüljem a kérdezõsködést,29 gyorsan hozzátettem, hogy a tilsiti von Boswellek unokatestvéreim, és hogy Auchinleckbõl Svédországon keresztül jöttek Németországba Észak Oroszlánja, Gusztáv Adolf oldalán. Kant büszkén vállalt skót származása, valamint a nevemet viselõ német nemesi család okán úgy érezhettük, két rokon szív találkozott. Elemedben voltál, igaz? Kant termetre alacsony, rendkívül sovány, az egyik vállát magasabban tartja. Magas homlok, nagy kék szem, tekintetében melankólia, bár a modora vidám, egyáltalán nem komor, töprengõ metafizikusra vall. A parókája idõrõl idõre félrecsúszik, az inasa ilyenkor mindig megigazítja. Az orra vörös. Az ujjai dohánytól sárgák. Az inge ragyogó fehér. Sárga bársonykabátot visel, fekete selyembricseszt és ezüstcsatos kék harisnyát. Mély tónusban beszél, és erõs hangja nyilván egy elõadóteremben is jól hallható. Mialatt a személyzet felszolgálta a tõkehalból, petrezselyemgyökérbõl, gerslibõl, szárított gyümölcsökbõl összeállított és a Kanári-szigetekrõl származó édes fehérbor-

Kant ismerte Boswell Lipcsében 1768-ban németül megjelent könyvét Korzika történelmérõl és földrajzáról, idéz is belõle egyik antropológiai tárgyú írásában. A latin megszólítás erre utal. 28 Kant dédapja származott Skóciából, és Boswell õséhez hasonlóan, II. Gusztáv Adolf svéd király seregében szolgált. 29 Boswell a gonosztevõ James Cant ügyvédje volt, akit 1772-ben gyújtogatásért számûztek Skóciából. 27

584

ral megöntözött ragut, Herr Kant egy mozsárban mustármagot tört, amivel minden fogást megszórt. Herr von Hippel megkérdezte: Uram, mi lett Plessinggel? KANT Plessing, uram, elment, és rám hagyta a felelõsséget. HIPPEL Uram, Lord Auchinleck bizonyára tudni szeretné, miként bánnak a diákok a Doktorvaterrel. Lefogadom, hogy Edinburgh-ban nem esnek meg hasonló csúfságok. Önnek, uram, kötelessége elmesélni ezt a gyalázatos esetet. Hippel hangja izgatottan csengett, nyilván mulattatta az ügy. KANT Drága uram, fájdalom, a Polizeipräsident azt mondja, kötelességem beszámolni méltóságodnak, és minthogy ismeri, ex cathedra, a nézetemet, miszerint mindenben, ami nem kizárólag a lelkiismeretünkre van bízva, engedelmeskednünk kell az elöljáróságnak, hogy elkerüljük a lehetõségét annak, hogy a Polizeipräsident a képmutatás vádját hozhassa fel ellenünk, mondván, hogy a gyakorlatban nem követem, amit másoknak tanítok, úgy teljesítenem kell a kötelességem, amit a Polizeipräsident, még ha nem is ex officio, sokkal inkább pusztán a szokásos tréfa kedvéért, de informálisan reám hárított. Azzal Herr Kant mélyen meghajolt Herr von Hippel felé, amit mindenki derûsen fogadott. Némi késéssel Herr Kant is elmosolyodott szelíden, de rögtön komoly hangon folytatta: Fritz Plessing egyike legígéretesebb doktoranduszaimnak, ám egy gemeines stück Frauenzimmer, egy mások által is bírt nõszemély miatt, aki terhes lett, menekülnie kellett Königsbergbõl, nehogy Herr von Hippel poroszlói letartóztassák, és engem kért meg, hogy jogilag, anyagilag, erkölcsileg képviseljem a könnyelmû aszszonyt, valamint a szerencsétlen, csalárdul elcserélt, születendõ fiúcskát. Nem tudom, miként járjak el az ügyben. BOSWELL (égve a vágytól, hogy segítse e nagyszerû, tehetetlen bölcset): Eure Spectabilität, méltóságos uram! Találkoztam hasonló ügyekkel, és tudok jó tanáccsal szolgálni. Egyszer megkérdeztem Doktor Johnsont, mit tenne, ha egy kastélyban egyedül találná magát egy csecsemõvel. Azt mondta, nem dédelgetné. KANT Nagyon helyes. Egy férfi ne dédelgesse a csecsemõt. A babusgatás önfejûvé, pimasszá és csalafintává teszi a gyereket. Kevesebb szeretet van a világban, mint amennyit hajlamosak vagyunk beleképzelni, és nem helyénvaló, hogy a gyermekben megerõsítsük ezt a téves illúziót. A gyerek, uram, tanulja meg, hogy csupán a saját tehetségére és szorgalmára támaszkodhat, ha el akarja érni azt a kevés kényelmet, amit a világ nyújthat számára. Uram, a dédelgetés nemcsak a gyermeket rontja el, hanem, merem állítani, a szülõket is. A könyörület érzelgõs és szentimentális érzései visszatetszõek minden tisztán gondolkodó ember szemében, mert olyan cselekedetre sarkallnak, amit az öntudatunk rendesen elutasít. Az ilyen érzések az asszonyokban természetesek, és meglehet, nem is kívánhatjuk, hogy teljességgel mentesek legyenek tõle, de uram, éppen emiatt nem bízhatjuk rájuk a gyermekek nevelését. Ám ne beszéljünk ilyen kellemetlen dolgokról! A romlottságról folytatott eszmecsere, uram, elrontja az étvágyat. Ekkor Herr von Hippel váratlanul visszavonult. Kapkodó sietsége meghökkentett, azt hittem, dührohamot kapott. Míg az urak közömbös témákról cseverésztek, Mr. Green megsúgta nekem, hogy a burgmeisternek szokása idõnként magára hagyni a 585

társaságot, hogy az elhangzott párbeszédrõl feljegyzést készítsen. Biztos benne, hogy iménti szavaim majd Mr. Hippel egyik jövõbeni vígjátékában vagy románcában újra elõfordulnak. Istenemre, ezt ugyancsak bosszantónak találtam. Úgy éreztem, tõrt döftek a hátamba. Hippel kisvártatva, minden szégyenérzet nélkül visszatért. Felfedtem Kant professzor elõtt Doktor Johnsonnal ápolt barátságomat, s ez új fordulatot adott a beszélgetésnek. Kant kijelentette, hogy amikor – miként ma is – vendégei sokkal fiatalabbak nála, mindig emlékezetébe idézi az intelmet az Emberi kívánságok hiábavalóságáról, hogy elejét vegye a szamár gondolatoknak az életkorból fakadó korlátokat illetõen. Mivel nem tudtam, mire utal, a következõ sorokat idézte (franciául): A hízelkedõ unokahúg és a körülrajongott vendég Nem érti az örökös-mesét és a befejezetlen tréfát. Aligha ellensúlyoz keserû gúnyt bármily remény Miként az örökség sem kényszerít ránk hallgatást. Elismertem, hogy ügyes bûvészkedés ez a szavakkal, de megjegyeztem, remélem, szívélyes vendéglátómat, akár Doktor Johnson, akár Kant professzor, nem kell óvnom a szószátyárság ellen. – Uram, szavamra, semmiképpen. Az öregedés vétek, és büntetése a halál. Saját szellemességén féktelen kacajra fakadt. Arra kért, rajzoljam meg elõtte Doktor Johnson alakját; a mûveit jól ismeri. Meleg szívvel beszéltem a kiváló filozófusról, szívélyes, õszintén szeretõ barátomról. Herr Kant megkért, adjam át üdvözletét Doktor Johnsonnak. Megemlítettem, hogy Mr. Hume-mal is kapcsolatban állok. Kant róla is jellemrajzot követelt. Elmondtam, hogy hiába bír értékes és rendkívül nyájas gondolatokkal, közismert hitetlensége miatt nem alkothatok róla kedvezõ véleményt. A Burgmeister közbeszólt: De milord, engedje meg, Herr Hume Isten segítségével megmentette Hamman szomszédunk lelkét. Fogalmam sem volt, mire utal, és Herr Kant is türelmetlenül fogadta a közbevetést. Délután, amikor Herr von Hippel elkísért a várhoz, hogy megmutasson néhány õsi emléket, melyek minden esztétikai igényemet kielégítették, magyarázatot kaptam fel sem tett kérdéseimre. A valóban különleges történetet kénytelen vagyok itt, az ebéd eseményeit megszakítva, elmesélni. Egy Hamman nevû úriembert Königsbergbõl azzal küldtek Londonba, hogy nyélbe üssön valami ügyletet, de belefeledkezett a vallástalan kicsapongásba, adósságba keveredett, és a megbízatását nem sikerült teljesítenie. Máról holnapra élt, és elkeseredésében az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, amikor a sors különös intézkedése folytán, kezébe került Mr. Hume filozófiai esszéje, Az emberi értelemrõl, amiben a szerzõ erõsen korlátozza az elme erejét és megállapítja, hogy még olyan kézenfekvõ tényeket is, mint hogy másnap felkel a nap, vagy hogy a tûz éget, csak ösztönös hittel támaszthatunk alá. Hamman arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben hit szükséges a mindennapi életben és ezt a válságos helyzetek igazolják, úgy az Istenben való hit is szükségszerû, sõt sokkal nagyobb mértékben az, miként az örökkévalóság is 586

meghaladja földi életünk kereteit. Legszentebb vallásunk eme csinos kis apológiája, mellyel, emlékeim szerint, soha ezelõtt nem találkoztam, igen kellemes érzésekkel töltött el. Ekképpen Hamman úr meggyõzõdésévé vált, mondta a jó Hippel, hogy a gondolat Mr. Hume sajátja, és hogy Hume mélyen vallásos keresztény, a szkepticizmus, a szabad gondolkodás és a hitetlenség rendíthetetlen ellensége. Sõt hogy barátját, Kantot az üdvösség útjára terelje, Hamman lefordított Hume-tól néhány pyrrhonista traktátust abban a reményben, hogy Hume olvasása a professzort is a megváltás irányába vezeti majd, ahogy Hammant magát. A drága jó Hippel rendkívül jót mulatott, mikor felidézte, hogy Kant, Hume szörnyû dialógusainak fordítását olvasva, teljesen Hume hatása alá került, mert az kikel a teológusok ellen, és nyersen elutasította az angol filozófus vallásossága mellett kardoskodó Hammant. Úgy tûnik, jegyezte meg Hippel, bármihez kezd is Hamman, az balul üt ki. Hamman túlzott lelkesedése aggasztja Mr. Kantot. De Kant kitart szegény Hamman mellett, sõt titokban anyagilag támogatja. Mr. Hippel megkockáztatta, hogy Kant közelebb áll a kereszténységhez, mint Hamman. Fontoskodva hozzátettem, hogy Kant semmivel sem különb keresztény, mint Mr. Hume volt. A kitûnõ Hippelt megbotránkoztattam azzal, hogy látszólag Hamman oldalán állok, de rámutattam, hogy David [Hume] a metafizikai talány hitvány kínpadján vergõdött, és elmeséltem neki egy álmomat David naplóját illetõen, amiben megvallja, hogy csupán az irodalmi hírnév kedvéért játszotta meg a hitetlenséget és hogy valójában ájtatos hívõ keresztény volt. – Ugyan, uram, ne áltassa magát – mondta Hippel. – Ez csak álom. És ön azért álmodta így, mert nem kívánta elfogadni a tényt, hogy le bon Davidet abban a pillanatban az örök kárhozat szörnyû tüze perzseli. Csakugyan elgondolkodtál az örökké tartó kárhozat borzalmas látomásán, és valószínûleg menekültél elõle. Ám a jó Mr. Hippel szórakoztató anekdotáival elterelte a figyelmed, majd a társas élet örömeibe feledkezve csodásan dalra fakadtunk és sûrûn emelgettük a poharat. Herr Kant jól ismeri Mr. Hume könyveit, kivéve az emberi természetrõl szólót, melyrõl állítja, hogy nem olvasta.30 Azt mondja, Hume egyéb munkái egészen új fordulatot jelentettek a gondolkodásában, és fiatalabb korában felébresztették, szavaival megfogalmazva, a dogmatikai szendergésbõl, de azóta írt egy könyvet, amely, úgy hiszi, ellentmond Hume nézeteinek. Örömmel láttam újabb bizonyítékát, hogy egy éles eszû metafizikus filozófus képes felülkerekedni Hume bizonytalankodásain. Reid professzorral és dr. Beattie-vel ápolt barátságom ellenére, akiknek, néha úgy képzelem, sikerült örökre szétzúzniuk a Mr. Hume által szõtt szkeptikus pókhálót, gyakorta meglep a különös kényelmetlenségérzés, hogy Hume kétségeit nem tudom logikus, metafizikai úton cáfolni. Arra kértem Kant professzort, vázolja fel nekem, miképpen száll szembe Hume nézeteivel. – Uram – mondta õ –, az élet igazán metafizikai oldala az evés és az ivás. Az iskolás filozofálgatás, éppen ellenkezõleg, megnehezíti az emésztést, mivel a vért az agyba 30

Ez az állítás egy több mint száz éven át tartó kritikai vitára ad választ. Lásd Karl Groos „Hat Kant Humes Treatise gelesen?” in Kant-Studien, vol. v. (1901), pp. 177–81, és az ezt követõ polémiát.

587

áramoltatja, amikor pedig éppen a gyomorban volna rá a legnagyobb szükség, ezért elvem, hogy evés közben nem társalgok elméleti kérdésekrõl. Mr. Hume haláláról nem értesült, és sajnálkozva hallotta, hogy szegény David elvérzett, miközben a vallást ostorozta. Hiába próbáltam a szabadságról, a szükségszerûrõl és az anyagtalan lélekrõl prédikálni neki; fantomok, kísértetek: minden elõl kitért. Emésztés. Mivel a pohárszéken egy Rousseau-ra hasonlító portré állt, elárultam, milyen közeli kapcsolatba kerültem Monsieur Rousseau-val. Kant professzor õszintén irigyelt, hogy oly sok nagyszerû ember barátságát élvezem, akiket õ csak könyvekbõl ismer. Élcelõdve hozzáfûzte: Felteszem, uram, ön Voltaire-t is ismeri. Szerényen megemlítettem, hogy egyszer egész álló éjszaka filozófiai eszmecserét folytattam Monsieur Voltaire-rel; ez Kantból gyermeki derültséget váltott ki: amit õ csupán tréfából hozott fel, teljességgel igaz. Azt mondta, Voltaire elméjét és képzelõerejét csodálja, és szívesen társául szegõdne a lelkesedés, a babona és a zsarnokság kifigurázásában, jóllehet Voltaire személyiségét egyáltalán nem találja vonzónak. Méltatlankodott az aljasság miatt, mellyel ez a hálátlan ember Nagy Frigyest támadta. Saját monarchikus beállítottságom feledhetõvé tette számomra Voltaire egykori szívélyességét, miként arra is fátylat borítottam már, hogy õfelsége mellõzött. Lelkesedem a feudális hûbéri rendszerért. Mr. Kant hûvösen megjegyezte, hogy hangoztatott nézeteim nincsenek összhangban jó barátom, Jean-Jacques legigazabb elképzeléseivel. Arra kért, rajzoljak számára teljesebb képet Monsieur Rousseau-ról. Ám alig kezdtem részletes beszámolómba, a mindenre ügyelõ Green felkiáltott: Manny, itt a délutáni séta ideje! Mr. Kant engedelmesen felállt; az inasa egy szempillantás alatt elõkerítette háromszögletû kalapját és az arany markolatú sétabotot. Ahogy elbúcsúzott tõlem, erõt vett rajtam a tiszteletadás áhítata e kiváló nevelõ iránt, akihez igyekeztem felnõni. Olyasfajta buzgalom ragadott magával, amilyet akkor éreztem, amikor elõször találkoztam Paoli tábornokkal. Lelkesülten szeretem a nagy embereket. Könyörögve kértem, engedje meg, hogy egy darabon elkísérhessem sétáján. Elmesélhetné, miképpen szerezhetõ meg az elmebeli kiválóság öröme, én pedig tanácsot adhatok neki, hogyan kezelje Plessing ágyasát és a megfogant gyermeket. Mr. Kant aggályoskodott; szótlanul szeret sétálni, mondta, hogy a véráramlást a lábaiba irányítsa, ne a fejébe, ahol a szellemi tevékenység során van feltétlenül szükség rá. De hogy lázas lelkesedésem lehûtse, két rózsát húzott ki egy vázából és azzal nyújtotta át, szívesen lát holnap is ebédre. Eme társalgás alatt a derék Green végig azon füstölgött, hogy Mr. Kant késve kezdi meg a sétát. Akár egy kövér tyúk a csibéjét, úgy tessékelte ki Mr. Kantot a szobából. Csibéhez hasonlítani a kiváló filozófust! Ez igazán mulatságos. Önfeledt lelkiállapotnak örvendtél, és a búcsúzás mókás jelenete egész nap elkísért. TÁRNOK ATTILA fordítása

588

MICHAL HABAJ

Mostar Egy hír Mostarból a radarok kusza képernyõjén A hangodban, Mostar, nem vénül meg a szerelem: Ott a hegyek közt a jövõ folyamai csermelyként csobognak A mostariak a hídról a Neretvába ugrálnak Tudod-e, Mostar, te szívem szurdokába veted magad Felgördül a hegyekre a nap szekere S nem simítja arcom a müezzin éneke Fejem otthon nyugszik a kispárnán Míg lelkem Mostar utcáin sétál Most ég a körmömre e város kávéja, szõnyege, reze Az áldozatok és gyilkosok lépteit rejtõ utak köve Légsúlyú a bûn és ártatlan volna az ember Neretvába folynak a könnyeim, Mostar. Ne kérdezz engem és vissza se várj Utcáid sosem hagytam el Erre kószálok este és reggel imára kulcsolt kezekkel: Túlterhelt híd volnék a két partod között Hátamon az ártatlanok és a bûnösök Makacs hídként a két lélek közé feszülök Az Isten sem oldhatja fel, amit a híd összeköt Vén város, ifjonti vér zubog hangodban Bársony az éjjel, kopár a hajnal, Mostar Nézd: az egyetlen égbolt alatt utcák százai Ezernyi leány köveken kószáló vágyai 589

Az égbolt egyforma: a végtelen láthatár Pirkad s a minaretrõl a dallam alászáll A kebelre így szemereg a szerelem – Mostar A hangod, a dalaid nem vénültek, Mostar Ott a hegyek közt a jövõ folyamai csermelyként csobognak Halottaid lehulló lelkei feltámadtak már Az utcáidon kísértenek, Mostar Szemükben szerelem lángja – és senki sem látja.

Tízezer november Találkoztam ma reggel A Tízezer Novemberrel Kikecmergett a csillagsûrûbõl Hömpölygött a Tejút és a Gangesz És a könnyeim folytak Nem vesztettem, nem is nyertem De Budha sem leszek, s Alain Delon sem Még nem Hisz a Tízerezer November hosszan váratott Míg a weblapomra rákattintott Este volt, igen, esett Most siratnám a percet Itt, hol a Duna foly Szemben a Szentháromság-templom Már az arcára sem emlékszem Mondom, alig Testét néztem, mögötte az arcképe Vagy fölötte, esetleg benne Alászállt, süllyedt egyre a mélybe Oda, ahol a képbe beleolvadt testem-lelkem Már az emberiség is kihalt végtére Mikor megjött hirtelen Mintha nem történt volna semmi sem Csak elmúlt tízezer november Mialatt bejárta a csillagok táját 590

Tízezerszer megcsípte dér a csipkebogyóját És még te kéreted magad Hogy meghívhatlak-e egy teára, vagy nem Dumálsz valami csajról, aki idejött a Marsról Fülmelegítõben, a Nueva New York tárlatról Vagy a fair trade szerelemrõl Hát jó Még várok pár percet Majd elcipellek Bárhova, teára És majd becsukja szemét az éjszaka Mikor a lámpa eloltva Hát ne kiabálj Inkább igyál.

Damaszkusz Beléd mart ez a holdarcú éj. A városi tornyok fogai csillagokat gyújtottak és lassan a kertekbe pottyant a sötét. Dalolgatsz magadnak, Te ki a laboratóriumok hercegnõje vagy míg zárkózott arccal énekelsz a lakatlan puszta szobákban hol semmi sem moccan kioperált ereid valahol messze a távolban. Törékeny madárszív a gépek évszázada csiszolgatja lelked ékszerét. Manapság a kyborgok rokokó udvarlót imitálnak karjaikat az ûr felé nyújtják a csokrokat tartó virágvázák és fémtestükkel, sápadtra púderezett arccal fektetnek le a lágy hús nyoszolyákra. Gyengéden elvérzel, rózsa vagy, langyos szellõ ölelsz és mégis vértelen marad a virágod kelyhe, de ettõl nem támad a kyborgoknak lebegõ kedve. Erkélyed alatt gyöngyház öled dalolom. Dalom láthatatlan menedék és mintha épp – déjà vu – csónakban eveznék Kybériából Pozsony felé a Dunán 591

És Damaszkuszból az abroszomon, mire megvirrad, csak egy férc marad és éjszaka álmatlanul teázom.

Szentpétervári Mária A csendes éjszakában az öröklét szárnyat lebegtet belepi egy pillanatra a templomot, testet-lelket Havaznak a jegenyék Mária arcán ül az emlék Mária haját igazítja a gondos, a gyönyörû pétervári Mária „legyünk eggyé örökre, legalább egy pillanatra” mondom, de Mária ott a 19. században van. Havaznak a jegenyék Mária lelkét álmok simogatják a lélek vándormadár Mária Szentpétervár utcáin jár. „...maradj mozdulatlan s a mozdulatlanságban, madarak kelnek szárnyra Minden pillantásodban”, és Mária keze elszunnyad markomban.

7 manöken 7 manöken megfejthetetlen képlet: 7 modell vizaví: 7 manöken kávézik: szétszedi a frizuráját: ajkaik: melleik: gyönyörûséges legózás: Ki rakja össze az apró darabokra szétszedett manökent? Ki helyez szájába szavakat Diortól: kezébe virágot Armanitól: A város fölé ki függeszti Thierry Mugler Napkorongját: Mi az álom és mi az igazság: Mi az álom és mi az igazság: Ki esik térdre a modellje elõtt: a hétbõl csak egy elõtt: 592

Itt a közelben: elúszó szavak: pancsoló párbeszédek: Meztelen vállak és tekintetek: meglátja-e valaki A manökent teljesen meztelen, kávétlan, ruhátlan: sminktelen: mintha a kerékpárról most esne le éppen sebein kapargatva a megszáradt vérnyomokat: múló évek: de a 7 manöken még itt ül: begyakorlott mozdulatokkal ujjai köré tekeri a labilis idegzetû költõt: aki közéjük sosem tartozhat

Hétéves manökenek hétéves manökeneket láttam: bookokat cserélnek papírszalvéta helyett: az iskola menzáján kiszámolják a palacsinta kalóriáit: még szótagolva olvassák nevüket a divatlapokban: lánykáink mindig csak a legkülönbet kapják: drogok, mólék, diszkók: drogok, mólék, diszkók: a neszesszer a legjobb iskolatáska: a legjobb vitamin az amfetamin: hétéves modellek a megálmodott gyönyörökben köröz a rózsaszín Chevrolet és az õrjöngõ vágyak: boldog felnõttség felnõtt komolyság: a frizurájuk-mosolyuk: láthattuk a képernyõn: ajkaik hajuk diszkókból ismerõs: drogok, mólék, diszkók: drogok, mólék, diszkók: én hétéves modelleket láttam: lelkem sötét zugaiban: és hiába keresik a nyalókát, az ugrókötelet: a nagyvárosok sötét aluljárói mélyén: reménytelenül gyakorolják az egy lábon szökellést.

Miért adtak hidakat, ha elvették a folyókat? a lányok szép haját nézem, szusszanásaim eltitkolják a szellõk az õ lelkükhöz könyörög amott a kis fatemplom és a bankautomata elõtt kérem az elveszített kegyelmet a vonzó kis arcokból mennyit visel el a kontóm

593

és az égbolt áttetszõ kehely és mint a legelsõ, hulló hópehely megkóstolja az ég és a dalos madarak és te is. Az élet áll, de az évek rohannak. //megvannak még a lelkeink a delete és az escape között// Nézd a zord tél elõl az elszálló madarakat a képernyõn rebbenõ mozdulatukat és mint a homlokránc összeszûkül az ég iránytû mutatja, arra van az ismeretlenség már semmit sem látsz a képernyõ mezején a lányok új csillogó lemezeket tesznek fel kontómon a hosszú éjszakai sötétben már kinyílnak a videoszekvenciák, a sok apró halál

//testünk ott van-e még a play és stop között?// A város fölé kuporodik az éj fekete hentesnéje Ki a nyálát veri a szájában az ártatlanokra akik térden állva orcájukat köddel fürdetnék és szembejõ a nyolcszáz éves folyók árja forrásra lelsz, vizében tiszta szent szavak lányok szólnak így, de hol vannak a lányok a hamu szók már a vénasszonyok szájában várnak s a szádra ülnek, csak az ártatlan vér vánszorog //mieink még szavaink a yes és no között// Megfeszített a táj, a képernyõn képek Azok kínja, kik karosszékben reggeliznek A keresztfán kimúltak néznek egymásra, mint a moziban és sosem néznek a napba

594

talpalatnyi földünk cipeljük, ez a keresztfánk az internethez térünk, fejünk lehajtjuk a szentostyát is diszkeken tároljuk el az Atya, Fiú, Szentlélek... Enter //madárszárnyú tûz vagyunk már rabok a jövõ, a hamu láncán//

Egy udvarhölgy portréja Közted s köztem néhány évszázad... s a lényegtelen az ablakban függönyként libben. A dívány, karszékek, gyertyatartók az asztalon, súlyos képkeretekben festmények, a vázák a folyosón jöttél a fénylõ napon lépésed ringott, lépteidnek sosincs vége, látomásokra, várok áttûnsz, a vászon finom szövése nyomul a szobámba. Szirmokban hull az ablakon az alkony Arcod rózsája bezárul. Nyár vége van a kert illatát, színét magába szívta a kép. Lassul a 11 éves véred sodrása... Sosem járom be a földön az utat köztem és közötted. Mikor kilépsz ajtómon, minden megszûnik, csak megmaradnak szememben a könnyeid. GÁGYOR PÉTER fordításai

595

THOMAS BrASCH

A párbaj Amikor látták Marszüászt fölfelé jönni a hegyre, már tudták, hogy a párharc gyõztesét Apollónnak fogják hívni. Marszüász járása olyan volt, mint azoké a férfiaké, akik veszítenek, mielõtt elkezdenék az erõpróbát. Ahogy a hegy fele magasságáig ért, a fûbe vetette magát, akárha aludni akarna; egyik oldaláról a másikra hengeredett, majd fölugrott és folytatta útját a csúcs felé. Amikor elérte a plató alatti utolsó sziklakiszögellést, látták fénytelen szemét s övén a fuvolát, akkor már biztosak voltak benne, hogy õ az, akit vártak. Suttogva beszéltek egymással, s akkor sem hagyták el rejtekhelyüket, amikor Marszüász a párviadal helyéül kijelölt mezõre lépett. Apollón elõjött a fa mögül, amikor Marszüász megérkezett a mezõre. Te vagy Marszüász, mondta Apollón. A pásztor nem felelt. Versenyre hívtál ki. Itt a hangszerem. Apollón a feje fölé emelte lantját. Meleg van itt fenn, mondta Marszüász, és rejtekhelyükrõl látták a vigyort, amelyre heges arca húzódott. Azt hallottam, mindennap furulyázol, miközben a nyájadat õrzöd, mondta Apollón. Reggelenként, válaszolta Marszüász. Elûzöd vele az unalmat, vélte Apollón. Talán, felelte Marszüász. Azt mondják, senki nem akkora mestere e hangszernek, mint te. Sokan hallottak játszani? Sok birka, felelte Marszüász. Ma a Múzsák fognak meghallgatni, kiáltotta Apollón, majd a bokrok felé fordulva megadta a megbeszélt jelet. Õk elõléptek rejtekükbõl, félkörben fölálltak a két vetélkedõ körül, s karjukat fölemelve így szóltak: A vetélkedés a hangszerek összehasonlításával kezdõdik. A hangszeredet, Apollón! Apollón leült a fûbe, és a térdére támasztotta a lantját. Megpendített néhány hangot, majd fejjel lefelé fordította a hangszert, és ismét megszólaltatott néhány hangot. Az én hangszeremen a talpára állítva és megfordítva egyaránt lehet játszani, mondta. Te is tudsz a hangszereden játszani, ha megfordítod?, kérdezték a Múzsák Marszüászt. Nem, mondta Marszüász. Egy null Apollón javára a versenyben, jelentették ki, s leírtak egy kört kettejük körül. Második gyakorlat: cél és eszköz. Apollón elõrenyújtotta az egyik lábát, hátravetette a fejét, és magas hangon énekelni kezdett: Jöttem, hogy az Átreusz-fiakról / s Kadmoszról énekeljek / ám húrjaim mindegyre / a szerelemrõl zengnek. / Csak szerelmet dalolnak / hát kicserélem õket / magasztalják 596

Héraklészt, / a páratlant, erõset. / De az új húrokon is / ’szerelem vett hatalmat’ / Viszontlátásra, hõsök / míg húrjaim szakadnak. Marszüászból kitört a nevetés. A hasát fogta, és a földre vetette magát. Ívbe görbült a teste. De az új húrokon is ’szerelem vett hatalmat’, nyögte, és vihogott. Majd hirtelen fölállt, és így szólt: Tovább. A következõ próbatételt. Ennek a gyakorlatnak még nincs vége. Tudsz-e a hangszerjátékodhoz szöveget elõadni? Vagy csak hangokat vagy képes elõcsalogatni, és semmilyen tartalomba nem tudod hallgatóidat beavatni? Ez egy fuvola, mondta Marszüász. Kettõ null Apollón javára. A harmadik próba: játék a hangszeren. Apollón csaknem egy óra hosszat játszott. Úgy tûnt, mintha Marszüász állva elaludt volna közben, Apollónra szegezte nyitott szemét, ám tekintete halott volt. Nem játszom, mondta, amikor Apollón letette lantját a fûbe. Tartsunk szünetet?, kérdezte Apollón. Nekem mindegy, felelte Marszüász. Mit jelentsen az, hogy „nekem mindegy”?, kérdezték a Múzsák. Azért jöttél, hogy kiállj versenyre Apollón ellen. Hogyan döntsük el, ki a nagyobb mûvész kettõtök közül, ha tõled beszéden kívül semmi egyebet nem hallunk? Küldd el a nõket, mondta Marszüász. Nekik kell megítélniük minket, mondta Apollón. Ah, sóhajtotta fájdalmasan Marszüász, menjenek vissza, ahonnan jöttek, és lógassák hideg vízbe a fonnyadt csöcsüket. És ez akar mûvész lenni, háborodtak fel a Múzsák. Úgy beszél és olyan nyelven, ahogy az istállóban szokás. Marszüász hirtelen lendülettel feléjük fordult. Annyira eltorzult az arca a gyûlölettõl, hogy piros foltok ütköztek ki a bõrén. Még egy szó, és a pofátokba verem a bûzhödt fogaitokat! Paraszt, mondták a Múzsák és hátat fordítottak neki. Nézd meg ezeket a brutális seggfejeket, bukott ki Marszüászból. Komolyan azt akarod, hogy ilyenek döntsék el az elsõbbséget, ember?! Lehet, hogy igazad van, mondta Apollón, de akkor ki más döntsön? Arra a következtetésre jutottunk, hogy Marszüász nincs birtokában a fuvolajáték mûvészetének. Talán valóban játszik, ha a birkái között ül, de mihelyt arról van szó, hogy hozzáértõknek mutassa meg a tehetségét, hogy azok megítélhessék, rögvest felsül. Már akkor tudtuk, hogy így lesz, amikor láttuk fölfelé jönni a hegyre. Bizonyítsd be nekik az ellenkezõjét, mondta Apollón. Nincs kedvem. De széltében azt terjesztetted, hogy megfosztod dicsõségétõl a hatalmast. Itt az alkalom, gyõzködte Apollón. Már hidegen hagy. Mit akarsz tenni?, kérdezte Apollón. Semmit, mondta Marszüász. 597

Kihúzta az övébõl a fuvolát, és Apollón lába elé dobta, majd sarkon fordult, és elindult a mezõn át a lejtõ felé. Csak most látták meg a Múzsák a könnyeket Apollón szemében. A tenyerébe támasztotta a fejét, és a szemét dörgölte. Reszketett a teste. Hozzátok vissza, nyögte. Hozzátok vissza, kiáltotta. Marszüász épp leereszkedni készült a hegyoldalon, amikor a Múzsák beérték. Gyere vissza. Apollón sír, mondták. Akkor jövök, ha egymás után kinyaljátok a seggemet, mondta a pásztor, és letolta a nadrágját. Egymás után végigsiklatták a nyelvüket Marszüász pattanásokkal pettyezett bõrén. Utána Marszüásszal együtt visszaballagtak a mezõn át. Apollón még mindig a földön feküdt, arccal a fûben. A pásztor odament hozzá, és teljes erejébõl oldalba rúgta. Most bezzeg üvöltesz, kiáltotta. Azt hitted, nem látok át rajtad. Azt hitted, Marszüász ostobább, mint egy ökör. Marszüász minden kimondott szónál nagyobbat és nagyobbat rúgott Apollón oldalába. Körültáncolta a síró férfit, egyik lábáról a másikra szökdécselt. Karját a magasba lökve táncolt. Minden ugrásnál hangosabban kiáltozott, mígnem hirtelen megszakadt a kiáltozás, és Marszüász kimerülten a fûbe hanyatlott. Ujjai göcsösen belemélyedtek a nedves talajba. Apollón odakúszott hozzá. Játssz, köhögte, és az ujjai közé erõltette a fuvolát. Hagyj békén, mondta Marszüász. Mondd meg az okát. Minek az okát? Ha nem játszol, ezek meg fognak ölni, mondta Apollón. Marszüász a szájába dugta a fát, és olyan erõvel harapott rá, hogy kitörtek a fogai. Ezért jöttél ide?, kérdezte Apollón. Marszüász nem válaszolt. A fûbe meredt. Apollón talpra ugrott. Az ítéletet, az ítéletet!, követelte. Ki a gyõztes? Te gyõztél, Apollón, válaszolták kórusban a Múzsák. Büntessétek meg a vesztest, kiáltotta Apollón, gyorsan! A Múzsák elõrántották ruhájuk alól a késüket, és rávetették magukat a földön fekvõre. Ketten a karját tartották szorosan, ketten a lábát, ketten pedig leszaggatták a ruhát a testérõl. Amikor ott feküdt elõttük meztelenül, a hátára fordították. Marszüász rájuk meredt. Ajkai mozogtak. Kiköpte egy fogát. Mire vártok, mondta Apollón, tegyétek meg neki ezt a szívességet. Újra dolgozni kezdtek a kések; a nõk metszéseket ejtettek a pásztor csuklóin és nyakán, és lenyúzták testérõl a bõrt. Marszüász rájuk meredt. Már csak az arcát és a kezét fedte bõr. Olyan volt, mint aki maszkot öltött és kesztyût húzott. Vér lövellt az ereibõl. Szél támadt; látták, hogyan mozgatja Marszüász idegkötegeit. Csak most kezdett üvölteni. A Múzsáknak egyszer úgy tûnt fel, abbahagyta, ámbár a szája nyitva volt, máskor azt gondolták, számukra már nem hallható magasságot ért el a hang. Ki van zárva, hogy a fuvolán olyan jó lett volna, mint most, mondta Apollón. 598

Marszüász fölnyújtotta a karját és a levegõbe markolt; megértették, hogy föl akar állni. Apollón föltámogatta. A kiáltozó Marszüász a mezõn át a hegyoldal tetejéig botorkált. Bömbölt belõle a hang, végig a völgyön, és testébõl megállás nélkül patakzott a vér. Apollón követte, és odanyújtotta neki a fuvoláját. Marszüász a mélybe hajította a hangszert, és összerogyott. Azt hitték, meghalt, de hirtelen fölemelte a fejét, és mozgatta a száját. Mit mond?, kérdezte Apollón. Nem értették, amit mondott. Ismét ordítani kezdett. Újra megszakadt az üvöltés, Marszüász szája nyitva maradt, szeme rájuk meredt. Meghalt, mondták a Múzsák. Hozzátok a bõrét. Kifeszítjük a forrásnál, és vele irányítjuk majd a vizet. A folyó neve legyen Marszüász. Közhírré teszitek, hogy alulmaradt a versenyben, így büntetésül megnyúzatott. Ahogy parancsolod, mondták, s összehajtogatták a tömlõt, amely Marszüász bõre volt. Várj, Apollón, kiáltották, amikor látták, hogy az isten menni akar, veled megyünk. Apollón nem fordult hátra. Megszaporázta a lépteit. Várj, kiáltották újra. Apollón megállt és odafordult hozzájuk. Kopjatok le.

Selejt Amikor a kései mûszakból érkezve beléptek, a két figura már ott ült Rita asztalánál. Rosenau és Kirsch a szomszédos asztalhoz telepedtek le a sarokban, a többiek a pulthoz mentek. Mit szólsz hozzá, kérdezte Kirsch átpillantva a mellettük lévõ asztalhoz. Elõször a sört, mondta Rosenau, Gertrud, két sört. A pincérnõ meghozta a söröket. Most érkezett Pohlandt, átnyomakodott a Rita asztala melletti szûkületen, majd Rosenau vállát megkopogtatva s fejével oldalra intve halkan megkérdezte: Ez meg mi a túró? Mit akar Rita ezektõl? Szép emberek a katonák, mondta Kirsch, és nevetett. Pohlandt leült hozzájuk: Akkor mi a helyzet? Meggondoltad a dolgot a tizenkét órás mûszakokkal? Legalább a kocsmában ne ezt nyomasd, mondta Rosenau. Csak három hónapról van szó, erõsködött Pohlandt, és te vagy az egyetlen, aki ki akar maradni. Jó pénz, mondta Kirsch, vagy újabban jobb forrásaid vannak? Nevetve Rosenau vállára csapott. Még Grasemann is benne van, az öreglány, pedig õ már ötven. 599

Elõször rendelj valamit, mondta Rosenau. Még hármat ittak. A nappali mûszak hattól hatig, mondta Pohlandt, az éjszakai is hattól hatig. A kilencedik óra után plusz ötven százalék pótlék. Dolgozni, enni, aludni. Dolgozni, enni, aludni, mondta Rosenau. Éjszakai mûszakban garantált meleg étkezés. Szarok rá. Ne legyél hülye, mondta Kirsch, a lóvé mindig jól jön. Pohlandt felállt. Õ is be fog szállni, mondta, és elõrement a többiekhez, a pulthoz. Rosaneu a karját fölemelve harsány hangon rendelt: Két felest, két rövidet, Gertrud! Nekünk is, kiáltotta az egyik katona Rita asztalától. Mit jelent az, hogy is?, kérdezte félig megfordulva a székén Rosenau. Az egyenruhás tovább beszélgetett társával és Ritával. Rosenau megkopogtatta a fickó székének támláját. Téged kérdeztelek. Hogy értsük azt, hogy is? Különleges figura ez, mondta Kirsch, nem áll szóba a magunkfajtával. Tényleg?, kérdezte Rosenau a katona hátát. A saját sörödbe üsd bele az orrod, mondta Rita. Ki beszél veled? Hagyjátok már. Rita hessegetõ mozdulatot tett. A pincérnõ odaszlalomozott a tálcával a sarokban álló két asztalhoz, letette a poharakat Rosenau és Kirsch elé, majd elfordulva épp a szomszéd asztalra akarta letenni a többi poharat, amikor Rosenau megszólalt: Az urak semmit nem rendeltek, Gertrud. Az urak most semmit nem óhajtanak inni. Ne csináld itt a palávert, Rosenau, mondta a pincérnõ, és lerakta a poharakat. Rosenau felállt, félretolta Gertrudot, és fölhajtott egy pálinkát a háromból. Figyelj, haver, mondta az egyik katona. Hagyd, mondta Rita, nincs értelme. Rosenau fölemelte a második poharat és kiitta. A pincérnõ odafordult hozzá: Ez a te számládra megy, Rosenau. De hát az urak meghívták, kiáltotta Kirsch, hangosan és egyértelmûen meghívták, nem igaz? Tévedsz, Kirsch, cáfolta Rosenau, mióta hívatom meg magam egyenruhás szászokkal? Lehajolt, és az asztallapra támaszkodva egészen közel dugta a fejét a második katona arcához. Vagy nem Szászországból való az úr? Na, mondj valamit tájszólás-ízelítõnek. Kopj le, mondta Rita. Hagyjon minket békén, mondta a második katona. Ó, a tisztelt katona úr irodalmi németet beszél, mondta Rosenau és az asztalra csapott. Odafordult a többi asztalhoz: 600

Hallottátok? Mégis, hol tanulhatta – hol máshol: az egyetemen. Hagyjunk neki békét, ezt mondta. Elvégre õ csak háborítatlanul szeretné ellátni a szolgálatát a Falnál, védeni szeretné a mi szép államhatárunkat, és esténként a sörünket akarja iszogatni a kocsmánkban. Rita odafordult a katonákhoz: Ne hagyjátok felhúzni magatokat; verekedést akar provokálni, ti meg aztán mehettek a fogdába a késésért. Rita kisasszony mindent pontosan tud, gúnyolódott Kirsch. Hagyja békén a kisasszonyt, mondta a Rita mellett ülõ katona. Csak hallgatom, ahogy itt feszt kisasszonyozol, mondta Rosenau, ágyba akarsz bújni vele, mi? Fogd már be végre a pofádat! Rita megfogta a mellette ülõ katona kezét. Tényleg ágyba akarod vinni?, kérdezte Rosenau, s odahúzva a székét leült Ritáék asztalához. Fontold meg jól, cimbora. Pofa be, mondta az elsõ katona. Rita hátat fordított Rosenaunak. Elmesélek neked egy történetet, mondta Rosenau, ha meghallod, magadtól elereszted a tündérkét. Nem érdekelnek a történeteid, jelentette ki a második katona. Hagyd csak, mondta az elsõ, hadd mesélje el a sztoriját. Utána nyugton marad. Csend lett, mindenki fölnézett a poharából, és a sarokasztal felé bámult. Na, látod, mondta Rosenau, legalább valaki megért itt. Szóval: volt egyszer egy szép szál fiatalember, aki leszerelt, és nagy tervekkel tele jött haza a hadseregtõl. Nagyon gazdag akart lenni, autóval akart járni és szép lakásban lakni. Ezért segédmunkásként beállt a brigádunkba, és nagyon szorgalmas volt. Kora reggeltõl késõ estig csak dolgozott, és minden plusz mûszakra önként jelentkezett. Mégsem volt elég a pénze, elhatározta hát, hogy esti tanfolyamon szakmunkássá képezteti magát. Attól fogva nem kellett már éjszakai mûszakba mennie, hiszen esténként az iskola volt számára kötelezõ, a gonosz kollégák pedig nagyon irigyek voltak rá. Egyedül a szép mesebeli hercegnõ (Ritának hívták, és épp akkor bocsátották el a javító-nevelõ intézetbõl) húzott hozzá. Egyszer azonban az történt, hogy a szép fiatalember elnézte a vertikális beállítást a marógépén, s ennek folytán százhúsz érintkezõbõl selejtet csinált. Pohlandt brigádvezetõ, aki ott áll a söntésnél, ezt nem hagyta szó nélkül, és közölte a szép fiatalemberrel: Ha még egyszer selejtet gyártasz, elfelejtheted a szakmunkástanfolyamot, mert kénytelen leszek jelenteni a mûvezetõnek, hogy az esti iskola túlzottan igénybe veszi a koncentrálóképességedet, és csökkenti a teljesítményedet. Erre a fiatalember nagyon megijedt és elszomorodott. Hiszen úgy szeretett volna a tanfolyam elvégzése után teljesen automata marógépen dolgozni, köpenyben járkálni, tejet inni és keresztrejtvényt fejteni. Hanem mit tartogatott számára a gonosz végzet? Másodszor is elérte a balsors: ezúttal háromszáz alátétkorongot gyártott selejtesre. Ajjaj, gondolta a szép fiatalember, most aztán odavan minden: az esti iskola, a teljes automatizáltság, a pénz és a szép, új élet. Megkérdezte szép ifjú mesebeli hercegkisasszonyát, aki azt válaszolta: 601

Dugd el az alátétkorongokat a csarnok mögött, ma éjjel átmászunk a kerítésen, és a szerelõcsarnok mögött behajítjuk az egészet a Spreebe. Úgy is tettek, ahogyan mondta. Éjszaka átmásztak a kerítésen, elvonszolták a nehéz ládát a Spreeig, és el akarták süllyeszteni a partról. Csakhogy ekkor szörnyû baj történt. A mesebeli hercegkisasszony megcsúszott, és a nehéz ládával egy kõre, azután pedig a vízbe zuhant. A mesebeli herceg megmentette, de minden kiderült: a fiatalembert fegyelmi bizottság elé citálták és megbüntették. Szakmunkás-képesítésrõl szó sem lehetett többé, se semmilyen mûszakkedvezményrõl. Ez túl sok volt a fiatalembernek. Otthagyta az üzemet, hogy egy másik gyárban próbáljon boldog életet kezdeni. De elhagyta a mesebeli hercegkisasszonyt is. És tudod, miért? Nézz csak be az asztal alá. Szemét alak vagy, mondta Rita. A láda úgy eltalálta a szépséges hercegkisasszony csípõjét, hogy örökre megbénult a bal lába. Ezért hagyta faképnél a mesebeli hercege, a mi kedves Gröbe kollégánk. Nyilván nem figyeltétek a lábát, amikor bejöttetek. Pech – ha láttátok volna, egyáltalán nem hajtottatok volna rá. Végzett, kérdezte az elsõ katona, mert akkor megrendelnénk a következõ körünket. Nektek itt semmi rendelnivalótok nincs!, harsogta Rosenau. A katonák járjanak a saját kocsmáikba, mondta egy hang a pulttól. Talán annak rendje és módja szerint indulót kéne fújnunk nekik, kiáltotta Kirsch. Mit mûvelsz, ostoba liba, mondta Rosenau Ritára nézve, egyetlen éjszakára kellesz nekik, hogy aztán ha visszamennek a kaszárnyába, elmesélhessék, hogy dobtak hanyatt. Ne cseveréssz itt velük, kiabálta Kirsch, fogják csak a derékszíjukat meg a sapkájukat, és húzzanak el! Ne hagyj magadból hülyét csinálni! Kifelé, mondta Rosenau a katonáknak, indíts! Ne menj, mondta Rita a mellette ülõ katonának. Elég volt, Rosenau. Menj a pulthoz, igyál egy sört az én számlámra, aztán menj haza. Gyertek ki, bömbölte Rosenau, vagy egy nyomorék mögé akartok bújni?! Gyáva disznók, fröcsögte Kirsch, ha nincs náluk puska, meg se mernek nyikkanni. Fölugrott és odaállt Rosenau mögé. Rosenau elõrehajolt, fölrántotta a székérõl a Rita mellett ülõ katonát, kirángatta az asztal mögül és az ajtó felé taszigálta. Miért bámultok így mind?, kiáltotta Rita. Mért nem csináltok valamit?! A másik katona fölpattant, vette kettejük derékszíját és sapkáját, és a többiek nyomában kiviharzott az ajtón. Kezdõdik!, kiáltotta Kirsch, és utánuk rohant. A helyiségben csend volt. Rita az asztalra borult, és sírni kezdett. Hívd ki a riadóosztagot, mondta a csapos a pult mögött a pincérnõnek. Már nem kell, mondta az az ajtó felé mutatva, amelyen át Rosenau és Kirsch léptek ismét a kocsmába. Rosenau arcán átlósan véres vágás húzódott végig. Gyáva kutyák, zihálta Kirsch, és nekidõlt a falnak. Ahogy kint voltunk, épp jött egy taxi, és a hórihorgas fazon egyszer csak megfordul, és a derékszíja csatjával végigvág Rosenau arcán. Mielõtt bármit csinálhattunk volna, azok ketten már bent is ültek a taxiban, és húztak el. Rita fölállt és a pulthoz bicegett. 602

Fizetek. Nézd meg, kiabálta Kirsch, hogy néz ki! Rosenau lezökkent egy székre a pult mellett. Hagyd õt békén, mondta. Veled végeztem, Rosenau, mondta Rita, majd elkezdte leszámolni a pénzt a pultra. Mi az, hogy végeztem, harsogta Kirsch, fordulj meg, és nézd meg, mit csináltak vele! Rita odafordult Rosenauhoz: Nem gondoltam, hogy ilyen banális, piti provokátor vagy. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy Gröbe gyáva kutya, de te sem vagy jobb. Máig nem tudtad megemészteni, hogy újra meg újra kikosaraztalak, amikor a satu alá csúsztattad a leveleidet: „Kedves, Legkedvesebb, Legszebb” és a többi. Elnyomakodott Rosenau mellett az ajtó irányába, és a kilincsre tette a kezét: Ezért csináltad ma ezt az egész cirkuszt; ez volt az egyetlen oka. Nem, mondta Rosenau, nem csak ezért. Dehogynem, mondta meggyõzõdéssel Rita, a lábát húzva kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Nem, ordította Rosenau, és fölállt. Ne bámulj így, Pohlandt! Készen vagyok. Gyerünk, most dumálhatsz a tizenkét órás mûszakodról. TATÁR SÁNDOR fordítása

Móser Zoltán: Moszkva.

603

TAdEuSZ d¥BrOWSkI

Lekésett pillanat Meg se lepõdöm, mikor az internetet olvasom holnapi lapok, sápadt törpék báván dudorásznak rock, és szupernóvautánzatok zenéi zengedeznek. A szökõár elnyelt mindent: a falvakat, tornyostul, Vagy nagy sietségben eltûnik a World Center a lomha idõben minden felépül, de semmi sem gyógyul. Megmásul az omladozó világ, akár egy nap alatt ki mondja meg, mit szabad, mit nem szabad négyarcú minden médium: progresszív, mérsékelt, üres s ha kell, lehet konzervatív használj ki minden percet, haladj az idõben Minek, hova? a hónap, a hét, a nap lekésed mind és a semmi marad? A semmi, az hiányzik nekem a horizonton foszladozik a végtelen Én várok.

A kortárs költészet A vers akár a denevér, pincékben, padlásokon, barlangokban él. Napközben alszik, éjjel csatangol, vadászik, majd lóg fejjel lefelé. A madarakhoz hasonlítani alig tudja a képzelet. 604

Vak, jeleket radaroz s a jeleit fogadja mondhatnók, lehallgatja önmagát. Embervért iszik, vélték valaha pedig csak legyeket hajszol, cserebogarakat, vagy ha más sincs, elég egy moly. Amikor még kicsi voltam szürkületkor a denevéreket vadásztam. Kavicsokat hajítottam az égre s a denevér rátámadt a kõre, de irányt váltott végül (az utolsó pillanatban) és elrepült. Majd egy nagyobb kõ nekicsapódott s leesett. Ilyen a költészet? Igen, a vers néha kõ, olykor tégla.

Aki él nem érti Aki él nem érti a megboldogultat, de a halott érthetné az élõt és mégsem érti meg Az élõ ember nem hisz a túlvilágban sem – ott örökkön egy fotelben ülne – és ezt ott el is várják tõle tekintetét egy képernyõre szögezné onnan önmaga nézne vissza, mintha õ is ott volna 605

S már nem is tiltakozna, ha a mennybolt beborulna, akár egy szemfedõ. Ha a megboldogult az élõnek el akarná mondani végre az igazat, ott is elhallgatna.

Az Isten nem rejtezkedik Az Isten – mint ahogy Simone Weil hitte – nem húzódott vissza végtelenbe, messzire, mert itt van, mellettünk, oly közel, hogy érzem gondoskodását. (Egy elhallgatott szóban, elfojtott legyintésben, a befelé pillantó tekintetben, a kurta visszafogott lélegzetben. Ez a légszomj az életünk.)

Egy szerelmi csevegés fragmentumai Pornóújságot lapozott, mikor elcsíptem. Ujjammal egy csupasz férfira mutattam és megkérdeztem: Mit jelentsen ez? Ceci n’est pas une pipe – válaszolta és megölelt a combjaival. Ma a munkából korábban hazaértem, a folyosón egy meztelen férfival találkoztam megkérdeztem õt: Mit jelentsen ez? És közben a férfira, vagyis a rúzsfoltos hímtagjára mutattam. Ez – hallom nõm válaszát – egy pipa, mindig ezzel alszom. Én nem tudom, hogyan bizonyítsam be, hogy a nõm megcsal! 606

Péntek… Péntek: kóborlok a városban, semmi nem zavar, a légben nyugalom és halk harmóniák, van szolárium, temetõ, templom, meg kupleráj nem oly rég, erre elvonult az orkán az öreg fák ledõltek, lekonyultak, mint ódon pornófilmekben a félénk tinilány járom a várost, az utcán költõk, zenészek, festõk, a ’68-as forradalom gyermekei, a kávézók teraszára kiültek, tûnõdnek árván, mint a tortán diószemek villamoson valaki majd felkínálja az ülõhelyét, szólni sem mernek, kószálok, fülemben cseng a Rekviem önmagam kérdezem, ki érdemel ily csodát? – a szabadság, Mozart zsongó áldása, kinek jár e zengõ isteni búcsúzás, majd kiderül az ég, a réten a padon egy sovány hölgy a bibliát olvassa odébb szerelmet játszanak, vagy az ösztön ágaskodik, szemben Kepler szobra. Íme a várost idézi meg a szent mértan is most pihenj le a fûre és lesd a verebeket írva vagyon, hogy a bolygók pályája mégis ellipszis ne menj hát tovább, te lengyel vándor, vagy tán turista, ez a liget, itt megérted az életet mondom, ez nem kigyomlált erdõ, ez a város parkja. GÁGYOR PÉTER fordításai

607

YEkTA kOpAn

Portobello 22 (Elhallgattam, és az anyanyelvem a csend lett) And where you are is where you are not. T. S. ELIOT (The Four Quartets – East Coker)

– Ne volnának, akik nem tudják elviselni a fantázia és a valóság közötti különbségbõl fakadó feszültséget és bizonytalanságot? Vannak... Épp ezt mondta, amikor a mellettünk elhaladó pincér egy pillanatra elveszítette egyensúlyát, és majdnem elejtette a söröspoharakkal megrakott tálcát. Talán nem történt semmi ilyesmi. Nem emlékszem. Nehéz felidézni egy hat évvel korábban történt esemény valamennyi részletét. Különben sem képes az ember – bármennyire igyekszik is – az egész képet érzékelni, némely hangok, szavak, látványrészletek bizonyosan elsikkadnak. A hiányzó elemeket azonban az ész más képességei pótolni tudják. Le kell írnom, hogy mi történt Londonban 2003. május 3-án. Hogy miért, azt nem tudom megmondani, de nem is kell magyarázatot adnom. Ki kell írnom magamból, mert meg akarok végre szabadulni az arra a napra vonatkozó gondolataimtól. Apám mondogatta, hogy ha bármilyen érzés, akár egy ellenállhatatlan ár, hullámaival ostromolni kezdi az értelem falait, az írás az egyetlen mód, hogy szabaduljunk. Hát írok; lelkemet elszakítom a testemtõl, hogy megszabaduljak a hat évvel ezelõtt történtek terhétõl. Üres szemmel bámulom íróasztalomon a háromnapos kirándulás emlékeit: az idegenforgalmi kiadványok modorában készített fényképek, egy összevissza firkált London-térkép, amelyet harmadosztályú szállodám recepciós pultjáról vettem el, a mûanyag Oyster-Card-tok, amelyben ötnapos közlekedési bérletemet tartottam, az alapításának 100. évfordulóját ünneplõ Foyles könyvesbolt, valamint a meglátogatott kávézók és pubok reklámkártyái, a mobiltöltõm kétvégû zsinórjának háromvégû csatlakoztatását biztosító adapter, egy, a királynõ testõrjét formázó golyóstoll, egy lezárt szerelem után visszaadott apró ajándéktárgyak – egy emeletes autóbusz formájú tolltartó, egy kis Big Ben-torony, könyvjelzõk George Bernard Shaw- és Oscar Wilde-karikatúrákkal –, néhány étteremreklám és kis, fekete noteszom, meg apám listája a vásárolandókról: tenyérnyi kartonon az õ gondos kézírásával egy négypontos lista. Indulás elõtt este a kapuban vettem át tõle. Erõsködött, hogy menjek be, de siettem. Egy fekete-fehér Beatles-fényképet veszek kézbe, a fény felé fordítva nézegetem: John, Paul, George és Ringo. Rám nevetnek. Hála isten, mert sírni támad kedvem, valahányszor az emlékeknek erre a szemétdombjára nézek. Azért kell írnom, hogy az okát megértsem. 608

Történetem a kirándulás harmadik napján Portobellóban kezdõdik. Kívülrõl látom magam a képen: a május elsõ napjaiban szokatlanul meleg idõben a 22. számú ház elõtt állok, és a kétszintes ház tengerkék színû falait, aprócska kertjét és a két emeleti ablak között elhelyezett sötétkék, kerek táblát nézem: „George Orwell. 1903–1950. Novelist & Political Essayist lived here.” Pár fénykép készítése után lehuppanok a szemközti járda szélére, és azonnal rágyújtok. Mint minden egyedül utazó aggodalmas turista, ellenõrzöm a hátizsákom tartalmát: tartalék póló, esõkabát, pillepalackban gyümölcslé, egy csomag keksz, egy tábla csokoládé, egy kis fedeles hamutartó, sapka, orvosságok, fényképezõgép, kis pénztárca az aprópénznek, könyvek, kis, fekete notesz, tolltartó, a hátizsák bélése alá rejtett titkos rekeszben az útlevelem és némi készpénz. Elõveszem a könyveket. Mindkettõt aznap vettem a Foyles könyvesbolt 6,99 fontos akciós pultjánál: John Fowlestól a The Aristos és Raymond Carvertõl a What We Talk About When We Talk About Love. Mindkettõbe gyorsan beírom a nevem és a dátumot. Lapozgatok a könyvekben, Carver egyik pár oldalas novellája annyira megragad, hogy végigolvasom. Aláhúzom az ismeretlen szavakat. A cigarettámat a kis hamutartóban oltom el. Félek szemetelni az utcán, holott Isztambulban már rég a földre dobtam volna a csikket. Haragszom magamra, amiért ilyen megkülönböztetést teszek a városok között. Visszateszem a könyveket a zsákba, és csinálok még néhány képet. Tulajdonképpen olyan, mintha az elõzõ napokat ismételném. Az elsõ nap rossz helyen szálltam le a metróról, és így váratlanul John Keats házánál találtam magam, akinek pedig egyetlen sorát sem olvastam. A második napon, egy népes turistacsoportba keveredve Charles Dickens háza elõtt álltam a járdán. A harmadik napon Orwell háza elõtt jobban érzem magam. Tetszéssel olvastam az 1984-et és Az állatfarmot, és nagyon élveztem Michael Radford állatfarmos rajzfilmjét is. Nagyon jólesett a séta a Notting Hillen, mielõtt a feladatomnak nekikezdtem. A feladatom apám álmának valóra váltása volt, vagyis ami a fiúk feladata lenni szokott. Tizennegyedik születésnapomra A prémköpenyes madonnát1 ajándékozta nekem apám: „Ezt a regényt Berlinben egy kávéházi terasz kicsiny asztala mellett négy óra alatt elolvastam, fiam. Utána elõvettem a tárcámból és büszkén néztem a fényképedet. Éppen négyéves voltál, amikor a kép készült, szorosan átölelted a nyakam, anyád pedig a karomba kapaszkodott. Rágyújtottam és elábrándoztam: egyszer eljön ide a fiam, és ugyanennél az asztalnál olvassa majd ugyanezt a könyvet, s azt gondolja, hogy a legdrágább örökség, ami az apjától rámaradt, az olvasás. Ennél többet mit várhatnék az élettõl?” Akkoriban szeretett ilyen érzelmes hangon beszélni. Amikor meghallotta, hogy londoni utazásra készülök, Az órabeállító intézettel2 ajándékozott meg. Miután megkérdeztem, hogy mi köze van a regénynek Londonhoz, hosszan beszélt a Harrison családról, amelyben minden fiút Johnnnak kereszteltek, és arról, hogy miként változtatta meg a hajósok életét az apa, John Harrison inga nél1 2

Sabahattin Ali regénye. Ahmet Hamdi Tanpnar regénye. (Mindkét regény a modern török irodalom alapmûvei közé tartozik.)

609

küli órája, és hogyan hatott a felfedezésekre. „Én mindig is vágytam arra, hogy Londonban olvassam ezt a könyvet. Nekem nem adta meg a sors, de boldog vagyok, hogy a fiam Tanpnar mondataira gondolva sétálhat a londoni utcákon” – mondta. Tehát 2003. május 3-án szombaton Portobello 22, azaz George Orwell háza elõtt ülök. Kicsit cifrázok is apám álmán: minden nap egy másik író háza elõtt olvasom a könyvet. A Heddon úton lévõ papírkereskedésben vásárolt, Oscar Wilde-karikatúrás könyvjelzõt a legutolsó lapok közé dugva kezdek olvasni. A könyv felénél járok. Anélkül, hogy abbahagynám az olvasást, rágyújtok egy cigarettára. Egy leánycsapat csivitelése vonja el a figyelmemet. Sárga blúzokban, rövid fehér szoknyákban, sárga térdzoknisan, fehér sportcipõkben vonulnak elõttem. Nyilván szurkolók, de a legelöl haladó kezében a zászlót nem látom jól. Szeretném nézni a vonulásukat, de attól tartok, azt hinnék, hogy a lábukat nézem, ezért visszatérek a könyvemhez. Egy darabig elidõzöm egy passzusnál, amelyet késõbb be is fogok jegyezni kis fekete noteszomba: „Mit tud elmagyarázni az ember? Melyik problémáját tudja elmondani egy másiknak? A csillagok képesek egymással beszélni, de ember az emberrel nem tud.” Ezek a mondatok visszhangoztak agyam folyosóin, amikor meghallottam a hangját. – Jó napot! – Jó napot! Bocs... azt hittem... Felnézek. Rövid fekete hajú lány áll elõttem. Nem túl magas; farmer, fehér póló és egy kapucnis piros tréningfelsõ van rajta. A háta mögül sütõ nap vakít, de azért látom, hogy mosolyog. Az fut át az agyamon, hogy rosszul hallhattam, s próbálok olyan angol szót keresni, amely a „jó napot”-hoz hasonlóan hangozhat. Kifejezéstelen arcomból rájöhet, hogy mi a baj, mert megismétli: – Jó napot! – Jó napot! Bocs... azt hittem... Nem tudom, mit hittem, vagyis hogyan magyarázhatnám el, hogy mire gondoltam. Még szélesebben mosolyog. A hangja vékony, mintha el is törne, ha hangosabban akarna beszélni. – Leülhetek? – Hát... persze... – Nem zavarom? – Nem... Dehogy... Csak meg vagyok lepve... Az ember csodálkozik, ha váratlanul török szót hall... – Én is tanácstalan voltam. Zavarni se akartam, meg attól is féltem, hogy félreért... De a könyvnek nem tudtam ellenállni. – Könyvnek? – Az órabeállító intézetnek. Leül, mielõtt bármit szólhatnék. Ekkor látom csak meg a szemét. Különös kékesszürke. Minden ok nélkül dugdosom a könyvet, akár egy rajtakapott bûnös, aki igyekszik elrejteni a bûnjelet. 610

– Az egyik kedvenc könyvem, azért nem álltam meg szó nélkül. Néha látok Törökországból érkezõ embereket, de olyat, aki az út szélén ülve Tanpnart olvas, nemigen. Nevet. Elfáradtam a mászkálásban, gondoltam, pihenek kicsit, épp csak belelapoztam a könyvbe – magyarázkodom. Egy ismeretlen lánynak, csak mert azonos az anyanyelvünk, és közben összevissza hazudozom. Nem zavarja a zavartságom, élénk gesztusokkal, magas hangját kieresztve beszél. Nem tudom, mit tegyek. Furcsa gondolatok járnak a fejemben: talán rablók, mi több, emberrablók csapdájáról vizionálok. A bandának mindenféle nációbeli tagjai vannak, akik a saját nyelvükön csalják csapdába az áldozatot, ha az férfi, egy szép nõ; ha meg nõ, akkor jóvágású férfi hálózza be, elõször meghívják egy sörre, talán szerelmet is ígérnek, s ha valaki nem megy azonnal lépre, még ágyba is bújnak vele, aztán elvesznek tõle pénzt, útlevelet, vesét, lépet, ami épp kell nekik. De egy ilyen piszkos ügyekben utazó banda tagja honnan ismerné Tanpnart? Egy pillanatra megszédülök, majd csikkemet belenyomom kis hamutartómba, és egy kézmozdulattal, amely mintha azt volna hivatva kifejezni, hogy átveszem az irányítást, odavetek egy kérdést: – Maga itt él? – Igen. Maga meg turistaúton van, igaz? – Aha... – Isztambulból? – Igen. – Két éve nem voltam otthon. Már nagyon hiányzik. Most van a pajzshal szezonja. El se tudom mondani, mennyire vágyom arra, hogy Yeniköyben egy nagy halom rucolasalátával... Jaj, megbocsásson, olyan bolond vagyok... Maga diák? – Olyan fiatalnak néz? – Azt mondják, a diákkor sose ér véget. Igaz, vasderes a haja, de mégis... Ahogy itt ül, meg a hátizsák... És ez a póló... – Ez? Ma reggel vettem egy turkálóban. Szereti a Nirvanát? – Szeretem, de nem annyira, hogy a pólójukban járjak. Gimnazistakoromban én is ilyen pólókban jártam, Led Zeppelin, Pink Floyd... Aztán jött a Che-korszak, és én megutáltam az ilyen képes pólókat. Hadd kérdezzem meg közben, nem ejtek hibát, amikor gyorsan beszélek? Az a helyzet, hogy már jó ideje nem beszéltem törökül. – Nincs semmi baj, bár azt furcsálltam, hogy vasderest mondott a hajamra... – Ja igen, azt a lovakra mondják... Nem szeretem mindig ugyanazokat a szavakat használni, ezért szoktam szótárakat lapozgatni. Már rég az eszemben volt, hogy ha egy õszülõ valakivel találkozom, vasderesnek fogom nevezni. Ez a lány nem lehet bandatag, egy ilyen fecsegõt biztosan nem tûrnének meg maguk között. De miért ilyen kedves hozzám? Hallgatok, hogy a csend nyugtalanítsa, és menjen el. De nem nyugtalankodik – beszél megállás nélkül. Könyveket olvas hangosan, hogy ne felejtsen el törökül... Az idegen hangoktól egy éjszaka az egyik szomszédja úgy megijedt, hogy kihívta a rendõröket, mert a nyelvünkben sok a torokhang, a magyarban viszont... Nem hallgat el egy percre sem. Arra jutok, hogy egy bolonddal van dolgom. Gyermekkorom sötét utcai emlékei közül egy hányingerkeltõ kép merül fel: volt egy félbolond nõ, aki papírt gyûjtött a 611

szemétben; az, ha kisfiúkat látott, fölemelte a szoknyáját, vagy megmutatta a mellét. „Bekapom a fütyiteket, hé!” – kiabálta. Mi, kicsik féltünk és menekültünk tõle, de egyszer egy nagyobb fiú... Miért jut mindez most az eszembe? Õrülten szeretnék rágyújtani. Talán ez a lány is félbolond, le akar feküdni a neki megtetszõ pasikkal, a legnagyobb baj azonban az, hogy van egy veszélyes bátyja vagy barátja, egy tagbaszakadt fickó, aki itt, Orwell házával szemben fogja beverni az orromat. Persze nem tudja, hogy nem tud egykönnyen elcsábítani... Gúnyos mosoly ül a szám szélén. Váratlanul kérdezem a nevét, hogy ideje se legyen hazudni, nekem pedig tudnom kell, hogy hívják, ha valami történne velem, fel tudjam jelenteni. – Mi a neve? – Yekta. Gondolkodás nélkül válaszol, én a döbbenettõl mozdulni se tudok. Biztos, hogy nem hazudik. Milyen játékba csöppentem? – Nem értettem. – Yek-ta. Tudom, hogy furcsa név, sokan nem is értik elsõ hallásra. – Dehogy, én értettem, méghozzá nagyon is jól. – Akkor meg mit nevet? – Viccel? Valaki, aki ismer engem, megkérte, hogy tréfáljon meg? – Mit kért?? Nem értem! A gyomrom összeszorul, zúg a fülem, ismeretlen szél fúj a halántékomra. Arckifejezésem láthatóan nyugtalanítja, tekintete elpárásodik, hangja fojtott. Ez a hang nem hazug, tudom. Én mindig is a hangokra voltam és vagyok is a legérzékenyebb. Két utcai zenész valami folklorikus darab ódon dallamával halad el mellettünk, az egyik tangóharmonikán, a másik egy mandolinszerû hangszeren játszik. Egy kevéske napfény is elég ahhoz, hogy a londoniakat kicsalja az utcára; vékony ingek, pólók, sortok, kombinépántos felsõk, miniszoknyák, szandálok. Egy háromtagú család elõre meg nem írt darabot játszik el: a nevetõs anya kérdez valamit a három-négyéves-forma kislányt magához ölelõ apától, de az nem tud válaszolni, mert a kicsi befogja a száját, nem akarja, hogy anyja a hõse és közé, a szerelmük közé álljon – ez a szerepe. Az utca végén a virágárus háromsterlinges napraforgókat zöld papírba csomagol, aztán átnyújtja egy hórihorgas fiatalembernek, hogy az ügyetlen lovag módjára letérdeljen a csokorral kedvese elõtt. Összenevetnek. Két spanyol lármás beszéde tölti be az utcát, a nõ azt kérdezi a rendõrtõl, hogy miképpen jutnak el Ladbroke Grove’-ig, a magyarázatot nem értik, de megelégednek azzal is, hogy lefényképeztetik magukat a rendõrrel. Olyan világ részének érzem magam, amelyhez semmi se köt, és ez megnyugtat. A gyanakvástól való szabadulás érzése olyan, mintha gyermekkori fényképeket nézegetnék. Kezemben Az órabeállító intézet, mutatóujjam még mindig ott van a lapok között. Yekta szemébe nézek, és kezet nyújtok. – Jó napot! Az én nevem is Yekta. Egy rövid pillanatig csak nézünk egymásra, aztán a keze lassan megindul a kezem felé. Kezet rázunk. A szeme nevet. Mint egy hógolyó, olyan a nevetése, amely akár egy lavinát is képes elindítani. Elõször cinkosan nézünk össze, mint bûntársak a rendõri 612

kihallgatáson, aztán úgy, mint amikor két régi romantikus kedves találkozásakor szempillantásukkal szekrénybe kell zárniuk a közben eltelt évek szerelmeit. – Ki adta neked ezt a nevet? – töri meg a csöndet Yekta. – Apám. És neked? – Apám. A mindkét nembelieknek adható nevekrõl, találkozásunk furcsaságáról beszélünk, leszögezzük, hogy ha filmben látnánk mindezt, nem tûnne valószerûnek. Az egymásnak feltett kérdésekre egymásra hasonlító válaszokat adunk. Elmondom azt is, hogy miért ülök ezzel a könyvvel ezen a járdán. Apám berlini kalandja felkelti az érdeklõdését. „Lehet, hogy talált ott magának egy Maria Pudert” – mondja, és én csodálkozom, hogy nekem ez soha nem jutott eszembe – úgy látszik, az ember nem gondol arra, hogy az apjának romantikus kalandjai is lehettek. Yekta azzal folytatja, hogy Maria Puder nem halt meg, de nem is hallom, mit mond, csak ajkai puha táncára figyelek. Hársfaillat csap meg, és apám hangja szalad lefelé az úton. „Korábban mindenkivel kapcsolatosan minden alap nélkül azt állítottam, hogy nem ért meg, és most errõl a nõrõl, megint csak minden alap nélkül, de azzal a tévedhetetlen elsõ megérzéssel kijelentem: »Õ az, aki megért engem!«”3 Az irodalmi téma lázba hozza Yektát, csak beszél, beszél; ha szóba hozok egy könyvet, megkérdezi, hogy apám szereti-e, és örömmel konstatálja, hogy ugyanazok a kedvenceik. „A könyvtáraink szinte ikertestvérei egymásnak!” – kiált fel. – Egy doboz könyvvel jöttem Angliába, de nagyrészt angol nyelvû könyvek voltak benne. Nem furcsa, hogy könyvtáram török részét már itt, Londonban alakítottam ki? – Mióta vagy itt? – Hat éve. Isztambulban, a Mimar Sinan Egyetemen mûvészettörténetet tanultam. A restaurálás is érdekelt, aztán meg muzeológus akartam lenni, de közben... – Mi történt? Szerelem? – Errõl nem akarok beszélni, mindenesetre el kellett jönnöm. Elhatároztam, hogy mesterképzésre jelentkezem. Apám azt mondta, hogy ott és azt tanulhatok, ahol és amit akarok. Talán a saját fiatalságára gondolt: õ is három évig élt Berlinben, miután elvégezte az egyetemet. – Anyagi gondjaitok tehát nincsenek... – Nincsenek. De nem ez számított. A lényeg, hogy a University of Londonon találtam egy megfelelõ programot, elintéztem a diákszállást, és már jöttem is. Azóta itt vagyok. – Kész vagy a mesterrel? – Még nem. Az ismert történet: a fiatal lány beleszeret egy jóképû fiatalemberbe, és... Paulról kezd mesélni, aki egy sohobeli ház második emeletén mûködõ avantgárd színház egyik alapítója volt. Diáktársai hívták ebbe a kicsi, de jelentõs színházba, aztán az elõadás után az egyik közeli pubban órákon át beszélgettek. „Másnap már elõadás után én raktam helyre a székeket, és én töröltem fel” – mondja, de azt is hozzáteszi, hogy meghallgatták és adtak a véleményére, ahogy kifejezi magát: a demokratikus mechanizmus apró, de hatékony fogaskerekévé vált. A következõ évben – amikor már 3

Részlet A prémköpenyes madonna c. Sabahattin Ali-regénybõl.

613

kezdte hanyagolni a tanulást – egy nagy visszhangot keltõ produkcióval rukkoltak elõ. Esténként egy-egy nézõ által a Guardianból, a Sunból vagy akár egy metróreklámból ott kiválasztott hír alapján, egy félórás kávészünet alatt állította össze a társulat az elõadást. Paul zsenialitásának elég volt ez a fél óra: elkészültek a hívómondatok, kialakultak a rendezés körvonalai, és az általa megszabott rögtönzési technika keretei között elõadták a „darab”-ot. Néhány hét múltán Yekta elõlépett: szerepeket kapott, és összeköltözött Paullal. A következõ évben Paul egy saját maga által írt, egyetlen szereplõs monodrámával lépett színpadra. A darab egy állandóan diétázó, edzõtermekbe járó, egészségmániás férfinak a múltjával és a benne rejlõ agresszivitással való szembesülését ábrázolta, s nemcsak a radikális körök, de még konzervatívabb színikritikusok figyelmét is felkeltette. – Szerintem a darab szar volt, de azt meg kell adni, hogy nagyszerûen játszott. Fantasztikusan jó volt az agresszív jelenetekben. Bizonyos mértékig saját magát adta, benne is volt némi bumburnyákság. – Ezt a szót is szótárból tanultad? – Nem, ezt apámtól hallottam. Az otromba alakokat Bumburnyák basának nevezte. – És a te Bumburnyák basáddal mi lett? – Egy amerikai menedzser látta a darabot, és meghívta Hollywoodba, õ meg bolond fejjel rohant oda. Gondold el, egy Nietzschén, Wittgensteinen nevelkedett valaki hátat fordít az ideáljainak azért, hogy egy másodosztályú kalandfilm három kurta jelenetében egy ügyefogyott számítógépes szerepében tûnjék fel. – És a továbbiak? – A kurva nagy semmi... Bocs. – Biztos hiányzik neked... A török káromkodásokat azért megtanultad... A színházatok se ment tovább? – Eleinte olyan öntudatlanul folytattam mindent, mint egy pályájára állított lövedék, de aztán összeszedtem magam. A múlt hónapban elhagytuk a régi épületünket, de még mûködünk. – Paullal nem is tartottátok a kapcsolatot? – E-maileztünk, aztán az is abbamaradt. Jobb is, mert már napi huszonnégy órás ügyeletben voltam a végén a szerelem és a csodálat keverékébõl épült figyelõtoronyban. Amikor nyárra hazamentem, odaálltam a szüleim elé, és kerek perec közöltem velük, hogy nincs se egyetem, se mester, otthagytam a kollégiumot, és színházzal, fényképezéssel, ilyesmikkel foglalkozom. – Ha nem volna pénzed, vagyis ha a családodnak nem volna, akkor talán nem vágtál volna bele ilyen nyugodtan ebbe az életformába... – Emiatt nem fogok bocsánatot kérni. Mindig engedelmes és sikeres gyermek voltam. Olyan tõkét kaptam tõlük, amellyel új életbe kezdhettem. Ne nézz így rám, szar korszak gyermeke vagyok: oly korban nõttem fel, amelyben érdem volt mindent tõkének tekinteni. Fogd fel úgy, mint egy munkaszerzõdést, amelyben mindenki nyert. A hadseregparancsnok is, aki kitûzhette a sikeres gyermeket nevelõk érdemrendjét, és az úgynevezett hõs is, aki veterándíjazást húz. 614

– Én sem számítok rossz katonának, de a mi hadseregünk nem olyan gazdag, mint a tiétek. A büdzsébõl csak a családon belüli háborúzáshoz szükséges fegyverekre telik. – Miért vagy itt? – Vakáció. Vagyis annak indult, de aztán feladatot is kaptam apámtól... – Aha, tudom. De ez kellemes dolog, nekem tetszik. És mi van a vakáció elõtt meg után? – Egy reklámcég számára írok szövegeket. Eredetileg szociológiát tanultam a Boszporusz Egyetemen, s csak azért folytattam tovább a képzést, hogy ne rántsanak be katonának. – Na ez az, amit én nem értek. Sokan csak azért tanulnak, tanulnak, hogy ne kelljen katonának menniük, aztán a mester meg az egyebek mind a szemétkosárba kerülnek. Sinan is ezt csinálta, aztán... Mi az, mi történt?... Valami rosszat mondtam?... Te befejezted legalább? – Nem. Lógtam, halasztottam sehogy se értem a végére. Apám látta, hogy csak múlnak az évek, és még mindig diák vagyok, fenyegetõzni kezdett. – Szigorú atya? – Tudsz errefelé egy jó helyet? Megéheztem... – Gyere! Ismerek egy pont neked valót! Mielõtt elindulunk lefelé, egy utolsó pillantást vetek Orwell házára. Azon gondolkodom, hogy mi lehetne az elsõ mondata a házról szóló novellának. Jó volna megtalálni az elsõ mondatot, de azonnal el is állok a szándékomtól, mert érzem, hogy nem tudnék igazán jót írni, rossz novellista meg ki a fene akarna lenni!? Visszafelé megyünk azon az útvonalon, amelyen reggel jöttem: Portobellótól Notting Hill felé ereszkedünk, mígnem a Pembridge tér sarkán egy pubra nem mutat Yekta. „A kinézetével ne törõdj. Ez errefelé a legjobb, és a pénztárcánkat sem fogja nagyon megviselni.” A pénztárcánkat? Mikor lettünk mi „mi”? Miért mond el magáról nekem mindent? Egy ódon vörös kapun fafaragással díszített helyiségbe lépünk be. Megtántorodom, mintha szédülnék, szinte álomban lépegetek, illetve úszom az álomban. Mintha Isztambulban feküdtem volna le aludni, és Londonban ébrednék, de hol láttam ezt az álmot? Leülök a kis asztalhoz, amelyet Yekta választott. A szemközti falról, fehér-fekete fotóról egy férfi néz a szemembe, tudom, hogy õ nem lát engem, csak suttog: „De egyéb feladataink mellett az igazi feladtunk az, hogy az álmot ugyanúgy fogadjuk el, mint ahogy elfogadjuk a mindenséget, azt, hogy megszülettünk, látunk és lélegzünk.” 4 Valami hagyományosat szeretnék enni. Yekta a pásztorételt és a vesés tésztát határozottan ellenzi. Sütõben sült bifsztek mellett döntök, yorkshire-i pudinggal hozzák ki. – A sör kiválasztását bízd rám! – mondja. Az otthon kapott tanácsokra emlékezve azt mondom, hogy Guinnest iszom. – Ne izgulj, mindenre sor kerül! – nevet. Nem csak egy pohárral fogunk inni, lagerrel kezdjük, és stouttal fogjuk befejezni. Rendel a vörös hajú, szeplõs pincértõl, de mintha nem is a rendelésrõl volna szó, mintha egy rég nem látott barátnak mesélné, mi minden történt vele. Olyan furcsa, 4

Részlet Jorge Luis Borges: A másik, aki ugyanaz, Homokkönyv.

615

fennkölt akcentussal beszél, hogy egy szót sem értek belõle, azt a keveset is elfelejtem, amit angolul tudok, s csak mint valami morajt, úgy hallgatom. Talán nem is pincér ez a fiú, talán Paul az, a fiatal színházi zseni, és egy rögtönzött színdarabot adnak elõ a mûvészet pubvendégeknek látszó szerelmesei elõtt. Alcíme: „Szabad száguldás azon lelkek számára, akik kulcsot keresnek egy utcán lelt idegen érzelmi világához”. Szinte látom a plakátot: „DoubleName, by Paul...” meg persze valami hülye vezetéknév. Yekta – az õ igazi nevét persze szeretném tudni – most beszámol tehetséges kedvesének, az általuk kifejlesztett Notting Hill-típusú titkos nyelven: „Az akció jól alakul, szerelmem, bár már este volna, hogy a karjaidba vethessem magam, és vadul szeretkezhessünk...” Boldog szövegét gyõzelmi kiáltással zárja le: „Ale!” – Angliában alét kell inni! – Ale? Hallottam már róla. – Az elsõ korty talán erõsnek tûnik, de aztán imádni fogod. – Eleinte minden furcsának tûnik az embernek, de aztán hozzászokik. Annyira szégyellem magam beteges gondolataim miatt, hogy csak ilyen közhelyes választ tudok adni. Sokáig hallgatok, hogy ne járassam le még jobban magam, szerencsére megjönnek a sörök, s az ivással álcázni tudom a hallgatásomat. Yekta viszont csak beszél, beszél. Az ajkait nézem, nyelvét, amint idõnként a fogaihoz ér, majd azonnal hátra is menekül, figyelem, hogy a mutatóujjával végigtörli az alsó ajkát, valahányszor kortyolt a sörébõl, hogy nyílnak-csukódnak az orrcimpái, ha valami bosszantóról beszél, hogy válik kékebbé a szeme ilyenkor, és hogy táncol haján a pub színes üvegablakán beszûrõdõ fény... Alighogy elfordítja tekintetét a tekintetemtõl, a mellét nézem, nem szabad észrevennie, versenyzem az idõvel, közepes nagyságú a melle, az apám fél grépfrútnak hívja az ilyeneket, a mellbimbója látszik, vagy csak a fény miatt látom úgy, nem tudom, mintha nem volna rajta melltartó, de ebben sem vagyok biztos. Épp akkor kap rajta, amikor már elfordítom a fejem, hogy ártatlan arckifejezéssel kortyolgassam a sörömet. Néz. Nézzük egymást. Amilyen furcsa, hogy egy férfi és egy nõ, ugyanazt a ritka perzsa eredetû nevet viselõ két ember Londonban, a portobellói úton, George Orwell 22-es számú háza elõtti járdán Az órabeállító intézet ürügyén találkozván a bizalom és bizalmatlanság, kíváncsiság és félelem, csodálkozás és tartózkodás, szerelem és büszkeség, apák és szülötteik, távolság és közelség, vidámság és bánat kertjében szedett almákat és körtéket rakosgatja ugyanabba a kosárba, olyan furcsán nézzük egymást. A második sörrel megjön az ételünk is. Nem néz ki rosszul, de olyan mindennapi az íze, hogy az elkeserítõ. Yekta pillanatok alatt eltünteti a füstölt húsokból és gombákból összeállított ételét, kíváncsi volnék az ízükre, de azonnal le is mondok a szándékomról, hogy egy-egy falatot cseréljünk. Mint a vizet, úgy issza a sört, s közben lelkesen mesél színházrajongásáról. – Az én ötletem volt. Ha azt akarjuk, hogy sokan lássák a darabjainkat, egyetlen dolgot tehetünk: meccsnapokon a stadionok elõtt kell játszanunk. – Rendes futballmeccsek elõtt? – Hát persze. Utánanéztem: csak Londonban negyvennél több amatõr csapat van. Elszalaszthatatlan lehetõség, nem? 616

– Na és bevált? – Egy csomó hülyeséggel találkoztunk persze, de nem baj, azt akartuk csak elérni, hogy mindenütt szerezzünk pár nézõt magunknak, és ez sikerült. – Akkor jó. Én azonban, ha a társulatotok tagja lettem volna, biztosan nem veszek részt benne, úgy utálom a szurkolókat. – Ne mondd ezt! Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg. A meccs napján vonatra szálltunk, és megszálltuk a Griffin parki stadiont, másnap meg már a Brisbane Raodnál voltunk. Mindenhová elmentünk, mindenütt fényképeztünk. Talán egy kiállítást is nyitok a fényképekbõl. Néha ugyan meggyúlt a bajunk a ... – Meggyûlt... – Tessék? – Meggyúltat mondtál, pedig meggyûltet kellett volna. – Ja igen, igen. Szóval értek bántások is. Sokak szerint semmivel sem voltunk többek, mint az utcai pantomimesek vagy zsonglõrök – egy darabig néznek, ha találnak valami nevetnivalót benne, akkor odavetnek némi aprót, aztán mennek is tovább. – Kalapoztatok is? Mert ha nem tartod oda a kalapot, nem jut eszébe senkinek, hogy fizessen... – Én nem akartam, de a többiek meggyõztek. Csak a munkánk ellenértékét akartuk megkapni. – De így nincs is jogotok ahhoz, hogy többre tartsátok magatokat az utcai pantomimeseknél. – Ne kanyarítsd másfelé a témát. Egy hétvégén Bermondsey-ben a Millwall szurkolói meg is vertek. Rohadt rasszisták! Persze mi voltunk a hibásak, minek mentünk oda a neonácik fészkébe? – A színház a szenvedélyed, nem? – Eleinte csak lelkes voltam. Aztán a Paul iránti szerelmem megnyilvánulásává vált, aztán... Nem tudom. Lehet, hogy igazad van, szenvedélynek nevezhetõ.– – Nekem nincs semmiféle szenvedélyem. – Mindenkinek van szenvedélye. Van, aki rögeszmének nevezi, és van, aki szerelemnek. Apám például szenvedélyesen különbözni akart, és mindent megtett azért is, hogy én más legyek, mint mások. Volt idõ, amikor használt gyufaszálakból makettházacskákat épített, pici körtéket tett beléjük, és ha megnyomott egy gombot, égett bennük a villany. Egy idõben pedig reggel-este vendégeket hívott. – Olvastam valahol, talán japán kutatók állapították meg, hogy a makettek iránti szenvedély a nemi kielégületlenség jele. – Ugyan már! Ne volnának, akik nem tudják elviselni a fantázia és a valóság közötti különbségbõl fakadó feszültséget? Vannak; apám is emiatt volt állandó keresésben. Minden másoktól megkülönböztetõ tettével ettõl a feszültségtõl próbált szabadulni. – Jól van, na, lehet, hogy csak kitaláltam. Volt valami a makettekkel, de talán nem a kielégületlenséggel magyarázták... Jó ez a sör, igyunk még egyet? Egyre sötétebb színû söröket iszunk. A bárpultnál öltönyös, aktatáskás férfiakat mutat Yekta, szerinte általános szokás Londonban, hogy a tisztviselõk ügyeik intézése közben sietve legurítanak valamit. Apám jut eszembe, aki arra vágyott, hogy öltönyös, 617

aktatáskás fia legyen. Már rég abbahagytam, hogy a hajamban megjelenõ õsz hajszálakat számoljam, de még mindig makacsul egy régi rockegyüttes pólójában õrzöm apám tanácsait. Fogalmam sincs, hány óra. Muszáj kimennem. Felállok és megszédülök. Yekta nevet. Egy olyan apró mosdóban, ahová alig férek be, lespriccelem a cipõmet. Szégyenkezve törölgetem vécépapírral, alaposan kezet mosok, és sokáig nézem az arcom a tükörben. Szédülök visszafelé menet is, de sikerül talpon maradnom. A Shine On Your Crazy Diamond szól. Figyelek a szövegre, de nem értem. Kinyitom emlékezetem dalszövegtárát: Nobody knows wehere you are, how near or how far... Mindig szerettem hallgatni ezt a dalt. Come on you boy child, you winner and loser, come on you miner for truth and delusion, and shine... Yekta háttal ül nekem, a jobb kezével benyúl a pólója alá, megvakarja a bal vállát. Nincs melltartópánt, a bõre hibátlan. Szeretnék ráhajolni és megcsókolni, de nem teszem. Újabb sör érkezik. Yekta úgy mosolyog rám, miközben leülök, mint a gyermek, aki annyi tortát evett a születésnapján, amennyi csak belé fért. „Ajándékot kapsz tõlem” – mondja, és az ölébõl fölemel egy fekete-fehér fényképet. A Beatles ismert képe, eredeti fotó. Ringo hátat fordítva ül egy széken, a bal válla fölül néz a kamerába. John a szék mellett térdel, George áll, egy kissé elõredõl. Paul a bal szélen, enyhe gúny ül az arcán, mintha fel akarná hívni a figyelmet a jobb keze ujjaival ügyetlenül tartott cigarettára. Kép a legdivatosabb és legsikeresebb idõszakukból, gallér nélküli szürke öltönyök, keskeny fekete nyakkendõk, mandzsettagombok. Sokkal késõbb fogom megtudni, hogy egy 1963-ban a Parlophone lemezcég által piacra dobott 45-ös kislemez borítója volt az, a „She Loves You”-val, hátoldalán pedig az „I’ll Get You”-val. „Mi ez?” kérdezem, azt mondja, hogy nézzem meg a kép hátoldalát. Megnézem. Copyright Photo Dezo Hoffmann Ltd. 21 Gerrard Street, London, W. 1. Telephone Ger. 8441 PRT NO: 0305/5/3 – Híres fickó ez a Dezo Hoffmann. Állítólag magyar származású. Haditudósítóként kezdte, aztán a hatvanas években az efféle ügyekbe vetette bele magát. Lefotózott mindenkit, a Beatlest, a Rolling Stonest, Marilyn Monroe-t, Jimi Hendrixet, Bob Marley-t. a Pink Floydot... – Nahát! És te hogy jutottál hozzá? – Tavaly a Sergeant Pepperes-idõszakkal kapcsolatos felolvasószínház-féleséget rendeztünk. Voltak benne Beatlesek és LSD-t dicsérõ nóták, szó esett a BBC-cenzúráról és a vádakról, hogy a John Bird Társaság albuma egy kommunista összeesküvés, meg ilyesmik... Az elõadás végén egy apámkorú ember odajött hozzám, és azt mondta, hogy nagyon tetszett az egész, ezért nekem szeretné ajándékozni. – És most miért adod nekem? 618

– Nem tudom... Csak úgy jött magától, nem gondolkodtam rajta. Én már sokszor megnéztem, nézd most te egy darabig. De várj egy percre! Gyere ide mellém, és emeld magad elé a képet... – Meg kellett volna kérni a pincért, hogy õ vegyen le. Rajta leszünk így mind a ketten? – Rajta, nyugi. Sok képet csináltam már így. Gyere közelebb. Ne mozogj. Nem mozdulok. Elõször érek hozzá. Egyik kezemben a Beatles-kép, másik kezem a derekán. Nem nevezhetõ ölelésnek, inkább mintha kapaszkodnék, hogy le ne essem. Hajunk, arcunk összeér. A bõre forró. Melegít. Valami felbuzog bennem. Azt akarom, hogy sokáig tartson, ne múljék el a pillanat, amelyben az illatát beszívhatom. A lelkembõl kiáradó s már a bár parkettáján kószáló vágyamat Yekta észre sem veszi, gyors, gyakorlott mozdulatokkal fényképez. Látszik, hogy sok képet csinált már így. Elkedvetlenedem, kezem szorítása lazul a derekán. Az orrom elé dugja a fényképezõgépet. – Nézd csak, szuper, nem? Két legyet ütöttem egy csapásra: neked adtam a fényképet, és lett róla egy másolatom. Bármikor megnézhetem. És persze téged is megnézhetlek... – Miért hallgattál el? – Pszt... Ne beszélj! Maradjunk egy kicsit így. – ... – Igen, én is akarom! – Mit? – Szeretkezni veled. – ... – Ne fordítsd el a szemed. Tudom, hogy akarod. De nem tehetjük. – Miért? – Legalábbis ma nem. – Mi változik meg holnapra? – Valószínûleg semmi. Valószínûleg holnap sem lehet. – Hogy tudsz errõl ilyen nyugodtan beszélni? – Nem vagyok nyugodt. De legalább az egyikünknek egyenesnek kell lennie. Nem így van? Nem akarod? – ... – De nem lehet. Neked nem volna furcsa? Én például szeretek beszélni szeretkezés közben, szeretem a férfi nevét kiabálni, és ha elveszítem a kontrollt önmagam fölött, illetlenkedem. – ... – Nem volna különös, hogy Yekta Yektával szerelmeskedik, Yekta benn van Yektában, és Yekta azt sóhajtozza, hogy Yekta? Csak nézünk magunk elé. Iszunk még egy sört. Talán nem is iszunk, nem emlékszem. Tudjuk mindketten, hogy el kell válnunk. A vörös hajú, szeplõs pincér az üres söröspoharakkal együtt elviszi a vágyainkat is. A számlát közösen fizetjük. A pembridge-i pub elõtt állunk. Megbeszéljük, hogy másnap Freud háza elõtt találkozunk. „Menj oda reggel, és teljesítsd apád kérését, mire én dél felé odaérek” – mondja. Egyik felem semmiképpen nem akar megválni tõle, a másik meg teljesen össze van 619

zavarodva. Fölemelem a karom, hogy megöleljem, õ hátralép, így csak a levegõt ölelem. Összehúzza az ajkait, hogy ne nevessen rajtam. Én nevetek, másképp nem tudom leplezni a szégyent. „Nem tévedsz el, ugye?” – kérdezi, s közben fény hull fekete hajára. A lélegzetem is eláll. „Ne izgulj miattam” – mondom, miközben õrülten kívánom, hogy izguljon. „Tehát holnap” – mondja, és már hátat is fordít. Gyorsan lépked, úgy látom, hogy neki fog menni egy rendõrnek, aki épp büntetõcédulát tesz egy autóra, de nem megy neki. Úgy távolodik az emberek között, hogy nem ér hozzá senkihez. A Yekta nevû lány 2003. május 3-án belevész a londoni tömegbe. Másnap nem megyek el Freud házához. A reggeli telefonhívás után minden olyan gyorsan történik. Máris a Heathrow-n vagyok, az elsõ gépen találok helyet, nem sírok, de bizonyára látszik rajtam valami, mert mindenki roppant megértõ. „Elveszítettük apádat” – cseng a fülemben egész úton nagybátyám hangja. Azóta utálom, ha egy halottról azt mondják: elveszítettük. Ne veszítettétek volna el! – szeretném kiabálni, káromkodni szeretnék: basszátok, menjetek és veszítsétek el magatokat is! Fejem a kis ablakhoz támasztom, a felhõk elszomorító fehérjében apámat próbálom látni, de néhány mindennapi képen kívül más nem jut az eszembe, csak a hangját hallom. Mert én a hangokra emlékszem a legjobban! És akkor egy pillanatban, amikor mintha kibukkant volna a föld, szinte hallom Yekta nevetését. Azonnal tudom azt is, hogy többé sohase látom. Felzokogok. Most, amikor hat év múltán tekintek vissza a 2003. május 3-ára, magam sem tudom, mit akartam megérteni, amikor leírtam, hogy mire emlékszem. A Yekta utáni vágy, avagy apám halála diktálta? Ki volt Yekta, miért nem jutott egyszer sem az eszembe az elmúlt hat év alatt, hogy keressem, miért hagytam meg a fantáziám szereplõjének, miért nem tettem a valódi életem céljává, miért választottam azt, hogy ezzel a feszültséggel éljek, mennyi történt úgy, ahogy leírtam, és mennyi volt, aminek az elképzelésével töltöttem hat évet, eszem milyen képességei segítettek, hogy kitöltsem annak a napnak fehér foltjait? Nem tudom. Fáj a fejem. Beveszek egy Novelgine-t. Nem fogja elmulasztani ezt a fejfájást, de más nem jut eszembe. Dühösen bedobálok az asztalról mindent egy dobozba: fényképeket, a London-térképet, ajándéktárgyakat, könyvjelzõket, kis fekete noteszomat, apám listáját arról, miket kell vennem meg a Dezo Hoffmann bélyegzõs Beatles-fényképet. Csak Az órabeállító intézet marad az asztalon. A címlapról Tanpnar néz rám. Vigyázva tartja ölében a fekete macskát, szemét beárnyékolja dús szemöldöke, de ha nagyon figyelek, látom, hogy a tekintete gyöngéd. Talán egy percig, talán egy óráig nézzük egymást Tanpnarral. Apám fényképeire még mindig nem merek nézni. Apa már nincs. Yekta már nincs. Meg kell tennem az elsõ lépést, hogy a fantázia és a valóság közötti hídon való ingázástól kimerült testem megpihenjen. Egyetlen teendõm van: el kell olvasnom a könyvet. A legelején kezdem az olvasást. TASNÁDI EDIT fordítása 620

MAGYAR VILÁG

Vonzódások Albert Zsuzsa Vargyas Lajossal beszélget

ALBERT ZSUZSA Vargyas Lajos etnográfus, esztéta, népköltészet- és népzenekutató, a zenetudományok doktora. 1954-ben óraadó tanár volt a Bölcsészkaron, népdal speciál kollégiumot tartott, akkor rövid ideig tanítványa voltam, aztán az államvizsgám egyik vizsgáztatója volt. Így aztán lehetõségem nyílt rá, hogy néhány rádiómûsort is készíthettem vele. 1984-ben megjelent tanulmánykötetének végén van egy vallomás, amelyet ezekkel a szavakkal kezd: „Budapesten születtem, s a néprajzot választottam életem egyik fõfeladatának. Nincs ebben semmi ellentmondás.” VARGYAS LAJOS Nekem a fõváros nem a nagyvárost jelentette, hanem az ország szellemi központját. Ahonnan csángók, a nyitrai, Zobor vidéki magyarság, a Délvidék, az Alföld egyaránt közel esett, tehát én mindenkihez közel érezhettem magam, nem voltam lokálpatrióta, hanem mindjárt patrióta lettem. Ezt jelentette nekem Budapest. – Irodalommal vagy zenével kezdett elõször foglalkozni, tanár úr? A Bölcsészkaron milyen szakra járt? – Magyar–német szakra, és aztán alapvizsga után fölvettem a történelmet, mert a történelem is mindig vonzott. De nem itt kezdõdtek a dolgok. Már hároméves koromban, anyám is sokat mondta, de még én is emlékszem rá, hogy fölültem a hintalóra és órákig daloltam, többnyire új stílusú népdalokat, meg hozzájuk közel álló mûdalokat, amiket lõrinckátai lányoktól tanultunk, akik gyereklányok voltak mellettünk. Ezzel kezdõdött. Már akkor is együtt járt a vers és a zene. – A magyar versrõl, azt hiszem, kevés dolog váltott ki nagyobb vitát, mint éppen tanár úr Zrínyi verselésérõl meg az Ady verselésérõl írott tanulmányai. Amikor végigtekintem egész munkásságát, talán legsarkalatosabb pontja, mondjuk inkább, legnagyobb terjedelmû munkája, a magyar népballada és Európa kapcsolatáról írott könyve. A tanulmányíró számára legfontosabb téma a vers. Hogy áll ezzel a magánember? – Ha a magánembert nézzük, sokkal inkább a vers áll az életem központjában, mint a tudományos munkásságoméban. De ha azt kérdezné, hogy mit olvasok a versek közül, vagy általában mit olvasok, akkor azt mondanám, hogy én nem is olvasok. Hanem a verseket magamban mondom. Nagyon fiatal koromtól kezdve ivódtak belém a versek, mikor nem tudom magamban mondani, akkor elõveszem, olvasom, és akkor újra megtanulom. Van olyan vers, amit már négyszer-ötször megtanultam, közben elfelejtettem, újra megtanultam. Legrégebbi ilyen emlékem az ostrom alattra megy vissza, amikor a pincében mi, fiatalok, nálam fiatalabbak, én akkor harmincéves voltam, már nem éppen fiatal, nem mentünk be az óvóhelyre, hanem kint a fáspincében töltöttük az éjszakát, ahol jobb levegõ volt, hideg volt, de mégiscsak jobb levegõ volt, és ott én egyszer elmondtam a Csongor és Tünde elsõ felvonását. Eloltottuk a mécseseket, és én ott sötétben elmond621

tam az egészet. Szeretek verset mondani magamban és felolvasni, ami nem elõadómûvészet, de azt hiszem, azért a versben levõ értelmet kihozza. – Akkor talán válasszunk egy részletet a Csongor és Tündébõl. – Most már nem tudnám elmondani az egész elsõ felvonást, de nagyon sok részletet tudok belõle. Ah, ne újítsd kínomat: A madárnak tolla van, S nem repülhet annyira; A folyamnak árja van, S nem foly árja oly tova, Zúgva kél a fergeteg, S Tündérhonban üdlakig, Hol magányos búm lakik, Míg elér, alig piheg; Gyenge szellõként lebegvén A legifjabb rózsa keblén, Mint sohajtás, úgy hal el. A kis illatajku méh, Mely az ifju rózsa keblén Álmadozva ringadoz, Föl nem ébred, nem gyanítja, Hogy vihar fuvalma volt, Mely miatt az ág hajolt. Így, hová sebes madár, Fergeteg, víz el nem érnek, Kedves, ah, hogyan jöhetnél, Értem sors bitangja lennél! – Ez Tünde. A fennhangon való versmondás meg a gondolkodás a versekrõl, kapcsolatban lehet tanár úr verselméletével is. – Hát biztos, hogy ha nem élnének ennyire bennem a versek, és nem mondogatnám magamban, ami természetesen a ritmusnak sokkal élesebb érzetét kelti, akkor talán nem gondolkoztam volna a ritmus problémáin. De ehhez az is kellett, hogy Horváth János volt a professzorom, akinek a verstani könyveit elolvastam, és ez valahogy nem elégített ki. Aztán megtaláltam Gábor Ignác dolgait, abban sok figyelemre méltó volt, de még kevésbé elégített ki, mert egyáltalán nem lehetett elfogadni az õ ritmizálásait. Aztán amikor az Egyetemi Könyvtárban dolgoztam, egyszer kezembe került egy gyorsírásról szóló könyv, ahol az illetõ szerzõ azt bizonygatta, hogy a magyar szavak sokkal hosszabbak, mint a németek, és ezért sokkal nehezebb a gyorsíróknak egy magyar szöveget leírni, mint a németet. S akkor villant a fejembe sok olyan probléma megoldása, amit aztán a verstani könyveimben sikerült kifejtenem. Ilyen a kiegyenlítõdés és a szerepe a magyar versben. Vagyis hát itt a vers szeretete, bizonyos 622

tanulmányok, és bizonyos véletlenek játszottak össze, hogy ez egyik legfontosabb kutatási területem lett. – Mondana tanár úr példát a kiegyenlítõdés elméletére? – Ez elég nehéz, tulajdonképpen hosszan kéne magyaráznom, de megpróbálom. Van egy olyan jelenség a magyarban, amit már Arany László észrevett, és amit mindenki körülbelül érez, hogy hosszú szavak, de nemcsak hosszú szavak, hanem hosszú nyelvtani egységek is, ritmikailag két különbözõ hosszúságú részre esnek szét. Éspedig elsõsorban a négy szótag után, tehát egy hat szótagú, de egy öt szótagú is, és különösen egy hét szótagú szó 4 + 2, 4 + 3 szótagra esik szét. Tehát mindig aszimmetrikusan, az elején van a gyorsabb hosszú, és hátul az ellassuló rövid rész. 3 + 2 az ötben, de ez sokkal elmosódottabb. Például ilyen: „Nagy a legény, de nagyobb / Boldogtalansága.” A „boldogtalansága” szót ritmikusan csak úgy tudjuk élvezni, vagy használni, hogy: „boldogtalan-sága” nem úgy, hogy: „boldogta-lansága”, vagy „boldogtalansá-ga”. Szóval, mindig csak ez a 4 + maradék, vagy 3 + maradék, ez az arány, és az, hogy az eleje hosszabb, és a vége rövidebb. Ez adja a ritmust. Ugyanígy természetesen az összetartozó szavak, úgynevezett szólamok is, tehát „egyszer a nagy / szénagyûjtõk / kisegeret / fogtanak”, tehát 4 + 4 + 4 + 3, pedig ez szorosan összetartozó mondat. Ezt kellett megmagyarázni. Itt jött a nyelvészeti kutatás a segítségemre, amibõl kiderült, hogy amikor egy hosszabb egység van a beszélõ tudatában, akkor az elején siet, és a végén lassabban mondja. Ezt mérések igazolták. Akkor még nem tudták ezt verstanilag értékelni. Ha arra gondolunk, hogy 4 + 2, 4 + 3, akkor nyilvánvaló, hogy a négyet gyorsabban mondjuk és a végén a hármat vagy a kettõt ellassítjuk, tehát ez adhat valami olyan érzést, hogy ezek nagyjából egyenlõ idejûek, vagyis kiegyenlítõdik az idõtartamuk. Természetesen a beszédben ez nem egyenlõség, sõt még a ritmusban sem egyenlõség, csak az egyenlõség felé haladó valami, amit érzünk. Ez az elmélet alapja, aztán ennek rengeteg sok még a további problémája, de ebbe talán ne menjünk bele. – Akkor térjünk vissza oda, hogy tanár úr milyen verseket szokott mostanában magában mondogatni. – Berzsenyitõl Adyig és Tóth Árpádig és Kosztolányiig a legkülönbözõbb versekbõl, és József Attiláig, itt-ott Illyésig is vannak versrészletek, vagy teljes versek, amiket tudok, és hol ez, hol az jut az eszembe. – Például Berzsenyitõl melyikre gondoljunk? – Én elég válogatós vagyok, az igaz. Azért a nagy költõkbõl is leszûrõdik egypár nagy vers, és azt szeretem, s akkor a többit nem is olvasom. Berzsenyibõl talán tizenöt, még az se úgy, hogy a teljes vers, van úgy, hogy csak egy részlet, például a Majláthhoz írt versében csak az eleje: Majláth, poétád éneke leng feléd, Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait A Kárpátok közt zúgva szórja, Tört jeget és köveket sodorván; 623

Csak mint az alkony enyhületén kalászPárnáján pihenõ lyányka szelíd dala Üdvezli a várt est nyugalmát S a hegyek ormai közt mosolygó Holdat, midõn már csend fedi a mezõt, S a pásztorkalibák gõze a völgybe szállt. Idáig szeretem. Aztán ami ezután jön, az gyenge, azt nem olvasom. Petõfibõl, Aranyból 30 vers talán, meg egy-két nagy vers, mint Aranynak a Bolond Istókja, Petõfinek Az apostola, ezeket olvasom szívesen. Vörösmartyból például 10-12 vers, meg a Csongor és Tünde, de például a Zalán futásának nekiveselkedtem tán kétszer is, nem tudtam végigolvasni. És Arany Toldi szerelmét is, négy éneket elolvastam, aztán mikor elkezdõdik az olaszországi hadjárat és címerfestegetés, akkor unalmas volt és abbahagytam. Viszont a Bolond Istókot majdnem fejbõl tudom az egészet. Legalábbis nagy részleteket. – Megkérhetem, hogy mondjon ebbõl valamit? – Hát, kérem, mindjárt az eleje: Kedvem van énekelni (ritka kedv Egy idõ óta!) s ami több, vígat, Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv (Humor) nevettetett s olykor szívre hat. Ám lássa múzsám, hogyha belekezd Bolond Istókként, és belészakad A legderekán, vagy már kezdetin is, mielõtt alányomhatta volna: finis. Szeretem én langy május-reggelen de itt álljunk meg. Ez a versszak, hogy Szeretem én langy május-reggelen A permet-essõt, mely gyéren aláhull, Csillámfonalkint, a dörgéstelen, Napszûrte felhõk tiszta fátyolárul, Midõn a tájnak élénk zöldje lenn, A szõke fényü légbõl visszahárul És sárgazölddé lesznek a sugárok, Melyekben a kelõ nap átszivárog. Ez olyan kép, amit Arany után harminc-negyven évvel kezdtek a festõk festeni, az impresszionisták. Ez a levegõn átszûrt fény, és a színeknek ez az olvadása, biztos, hogy 624

olyan impresszionista kép, amit a festõk késõbb találtak föl, mint õ. És akkor mondanék egy másik részt is a Bolond Istókból, a vége felé van. Így a világost az árnyék vegyes Rónája váltogatva követé; Kék, hol nem éri nap, hol éri sárgul A gyep, s homályos fényt kap, a sugártul. Hát, hogy az árnyék kék, és sárga fény, és „homályos fényt kap”, ezt a festõk csak az impresszionizmus virágkorától kezdik, és a modern festészetig jut el. Arany ezt 1850ben írta. Az impresszionizmus a ’70–80-as években kezd ilyesmit meglátni. Én szoktam ismerõseimet, akik általában mûveltek, de nem biztos, hogy az irodalommal különlegesen foglalkoztak, ilyen kérdések elé állítani, hogy mondok egy-egy versrészletet, amit kevésbé ismernek általában, és kérdezem, hogy ki írta ezt? És nem szokták tudni. Egy ilyet mondok a Bolond Istókból: Füstös vityilló áll tehát, vagy ül, Vagy guggol, összetörped, zsugorog, Sík pusztaságban, mélán, egyedül; Körötte dúlakodó viharok Egymás hajába estek. Zúg, repül A szél, – a vemhes felleg kavarog; Borult az ég: a támadó veszély Láttára elfödé szemét az éj. Sötét van; ámbár a felhõ szivén Tûz-fájdalomként gyakran átnyilallik Egy- egy villámlás – egy rövidke fény – Mire a felleg kínmoraja hallik, Hát nem szokták kitalálni, hogy ez Arany János, mert annyira modern a kép. Ennyit talán a Bolond Istókból. – Ez milyen ritmusban van? – Ez jambus és a Don Juan versformája, hivatkozik is rá Arany, azt mondja: Hosszas valék, de Byront követém: „My way is, to begin with the beginning” – Azazhogy kezdem a legkezdetén; Tehát itt a példaképére ilyen módon utal is. – Írt arról sokat, hogy a jambus voltaképpen ellenkezik a magyar nyelv szellemével. 625

– Igen, bár talán a jambus szabadította fel a magyar verset az elsekélyesedéstõl. Csakhogy meg kellett oldani a jambus nyelvellenességét valahogy, úgy, hogy azért nyelvszerû is legyen, és mégis jambus legyen. Tudniillik a jambus nemcsak hogy rövidhosszú, hanem emelkedõ hangsúlyú is, a magyar pedig ereszkedõ hangsúlyú. Ezt az emelkedõ hangsúlyt vagy úgy oldották meg a költõk, hogy az elejét fordítva csinálták, ahogy Babits írja: a trocheussal kezdõdõ jambus a legjobb, vagy pedig néha keverik ezt olyan sorokkal, ahol tényleg emelkedõ a magyar, névelõ van az elsõ szótagon és akkor utána emelkedik a hangsúly. Szóval így keverik, de mindenképpen végül már a jambus, legalábbis Ady legtöbb versében, alig észrevehetõ, hanem egy kötött szótagszámú soron belül olyan ingadozások, nekifutások és lassítások fordulnak elõ, amik a magyar természetes beszédbõl következnek, amiben itt-ott, különösen a sor végén, de sokszor ott se, jambus ritmusok tûnnek fel. Sokszor észreveszem magam, amikor mondok egy mondatot a mindennapi beszéd folyamán, tehát nem gondolok arra, hogy vers, észreveszem, hogy valami daktilikus vagy valami ilyen esése van, tehát ez is benne van a magyar vers lehetõségeiben. Igen ám, csakhogy az, hogy a ritmikus egységek a magyar nyelv egységeibõl kialakuló ütemeken belül játszódjanak le, ez döntõ, és ezt a jambus nem engedi meg. Weöres Sándor csinálja ezt, hogy a magyar ütemeken belül a szótaghosszúságot úgy kiélezi, hogy ezáltal teljes zenei ritmusok jönnek ki. A klasszikus versszakképletek, amiket Berzsenyi használt, arról is van szó a könyvemben, hogy ezek miért hangzanak jobban, és miért lehet a magyar nyelv törvényei szerint jobb ritmusérzést adni belõle. Mert ott állandóan változnak a hosszú és a rövid, a megszaladó és a lelassuló részek, amiket Berzsenyi úgy tudott írni, hogy majdnem a magyar mondat esése jön ki ezekbõl a ritmusokból. Más nem tudta ennyire jól csinálni.

Berzsenyi dániel Horác Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, S minden bús telelésre dõlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelõt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet, Mellyet Bengala napja fõz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. 626

Holnappal ne törõdj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj, s örülj. Míg szólunk, az idõ hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak.

A közelítõ tél Hervad már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idõ hirtelen elrepül, S minden míve tünõ szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörû korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!

627

Weöres Sándor Magyar etüdök Éren-nádon sikló kúszik, Kicsi patak-ágyon vizicsibe úszik. Hajló nád közt kotlós zizzen, vizicsibe-népét tereli a vízben. Ér tükrében látszik az ég is, fejetetején a vizicsibe-nép is. Siklók, békák, pókok látják vizicsibe pásztor vizicsibe nyáját. – Zrínyi verselése is tagoló? – Zrínyi verselése nagyon tagoló, annyiban méghozzá, hogy függetleníti magát a tizenkettes sorok belsõ, kötelezõ hat és hatra tagoló cezúrájától. Hanem a legkülönbözõbb összeállításokat, 4-3 + 3-2; 3-3 + 4-2; 3-4, 3-2 stb., tehát a legkülönbözõbb elosztásban hozza az ütemeket a 12 szótagon belül, és ezáltal a kötött sorokon belül kötetlen ütemeket használ. – Miért használta ezt a versformát? – Valószínûleg õ még ismerte a középkori verseknek azt a tulajdonságát, hogy még a szótagszám se volt kötve, és az indulatoknak, a lélek hullámzásának sokkal jobban megfelel. Azt a sokkal jobban kifejezõ ritmikai hullámzást érezte közel magához, ezzel tudta a legjobban aláfesteni ritmussal is, a kifejeznivalóját. Azonkívül egy hosszú vers, egy eposz, egy állandóan ismétlõdõ ritmusképletben halálosan unalmas lett volna. Hiszen még Arany János is a Toldiban ezt a tizenkettest igyekszik a legváltozatosabban használni, sokszor a cezúrát átköti, vagyis a cezúrán átmennek a szavai. Zrínyinél az a jó, hogy nincs a kötelezõ metszet, és egy sokkal nagyobb belsõ hullámzás és ritmusváltakozás van, ami jólesõ. „Nézd ama kemény nya-kú és kevély scíták” – ez volna a felezõ, amit ráerõltettek. Ennyire nem lehet egy ilyen nagy költõ primitív, hogy amikor az van, hogy Nézd ama kemény nyakú és kevély scíták Jó magyaroktól mely igen elfajzottak, Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak Gyönyörködnek külön-különb vallásoknak. Maga te tekints meg körösztyén világot Nem találsz azok közt kivel tettem több jót; Kihoztam Scítiából, melly nekik szûk vólt, Az én szent lelkem is û reájok szállott. 628

Hát például: „Kihoztam Scítiá-ból melly nekik szûk vólt”. Ez volna az általánosan elfogadott képlet, vagy: „Scítiából, azt mondom, kihoztam ûket, Miként Egyiptusból az zsidó népeket” Scitiából azt mon-dom kihoztam ûket – nem lehet ezt így ritmizálni, viszont így meg milyen szép: Scítiából azt mondom, / kihoztam ûket Miként Egyiptusból / az zsidó népeket Hatalmas karommal / verém nemzeteket, Mindenütt rontám / vesztém ellenségeket, Azt hiszem, hogy ezt nem lehet vitatni, hogy itt egy egész másfajta tizenkettesrõl van szó. Már akkor, már elõtte, a XVI. században megszületik az új magyar kötött vers, de Zrínyinek, úgy látszik, ez jobban tetszett, és én örülök, hogy ez jobban tetszett neki, és így írta. – Az egymás mellett élõ kultúrák kölcsönösen hatnak, különösen a népköltészetben. Nagyon érdekes, amikor tanár úr a balladák kapcsán errõl részletesen ír. Fantasztikus és megdöbbentõ, hogy egészen magyarnak ismert balladáról kimutatja, hogy például francia eredetû. – Itt azért azt is tudni kell, hogy az olyan átvétel, mint a francia–magyar, vagy a francia–német, tehát ahol nagyon elütõ nyelvek között van az átvétel, amikor tehát teljesen új verset kell írni, az mindig azt jelenti, hogy nagyon megváltozik a vers. Tehát amikor mi franciáktól átvettünk balladákat, alig van olyan balladatípus, ami teljesen egyeznék, tehát úgy, hogy a részletei is, konfliktusa is elejétõl végig megfelelõ. Mindig valami mást csináltunk belõle. Volt olyan például, a mi halálra táncoltatott lány-balladánk, ha elmondom a két vers tartalmát, röviden, a konfliktusát, akkor nem is hiszik el, hogy ez azonos vers. A francia azt mondja, hogy elmegy a fiú a volt szeretõjéhez, és bejelenti, hogy az apja kényszeríti, hogy egy gazdagabb lányt vegyen feleségül. Hívja a lakodalmára, a lány azt mondja, hogy a lakodalomra nem megyek, de a táncra utána elmegyek, megjelenik, a fiú üdvözli, odaint a cigányoknak, hogy húzzátok, elkezdenek táncolni, van olyan változat, hogy a lány háromszor ruhát cserél, mert akarja mutatni, hogy õ se akárki, de vannak olyan változatok, ahol ez nem szerepel, hanem vagy az elsõ, vagy a harmadik forduló után az egyik jobbra esik holtan, a másik balra, meghalnak, utána jön a konklúzió, elítélik az apát, aki nem engedi a szeretõket egymáshoz. A magyarban gazdag lány van, szegény fiú, akit a lány – ez kiderül idõnként a szövegbõl – lenézett, megszégyenített, nem megy hozzá, ez hívja bálba, a lány kiöltözik, ugyanúgy, mint a franciában, elmegy a bálba, a fiú ugyanúgy szól: na most, muzsikusok, húzzátok stb., háromszor kéredzkedik ki a lány, hogy már véres a csizmája, a szoknyája rátapad stb. s aztán végül meghal, és akkor jön ugyanolyan konklúzió, hogy átkozott az apa, aki a lányát elengedi... stb. 629

Tehát az egyiknél egy gazdag fiú nem veszi el kénytelenségbõl a lányt, és együtt halnak meg, a másik esetben a lány megszégyeníti a szegény szeretõjét, s az bosszúból halálra táncoltatja. Így semmi kapcsolat. De hogyha a részleteket vesszük, a helyenként szóról szóra egyezést, akkor jól látható a rokonság. Tehát az átvétel nem azt jelenti, hogy mi most egyszerûen lefordítottunk egy francia balladát, hanem a francia példakép alapján egy új balladát hoztunk létre, amely megállapíthatóan annak a hatása alatt, vagy annak a példájára született ugyan, de egy új valami. – Nagyon érdekes, amikor tanár úr arról ír, hogy francia balladákat úgy tudtunk átvenni, hogy idetelepítettek franciákat, és a balladákat, mesét stb. mindig kétnyelvû területeken veszi át egyik nép a másiktól. Érintkezõ területeken mindig vannak kétnyelvûek. Erre véletlenül éppen a vallon telepeseinkkel kapcsolatban történeti följegyzés is van. Tudniillik annak idején nagyon gyakori volt, hogy a magyarok is és a magyarországi vallonok is elmentek Aachenbe. Voltak oda zarándoklatok évente és olyan tömegesen, hogy Nagy Lajos Aachenben egy kápolnát is alapított, és oda magyar papot rendelt, aki magyarul prédikált a magyar zarándokoknak. Ennek az aacheni kápolnának aranykincsébõl, amit Nagy Lajos hazatelepített, máig fönnmaradtak bizonyos dolgok. Ez az állandó jövésmenés késõbb egy kicsit megszakadt az Anjouk után, Zsigmond idejében, tehát a XV. században. Egyszer mégis felkerekedett egy Eger vidéki vallon társaság, és elmentek Liège-be, abba a városba, ahonnan annak idején idetelepedtek, amit õk nyilvántartottak. Akkor ez borzasztó nagy megrökönyödést keltett, mert akkor már nem voltak ezek a korábbi állandó zarándoklatok, és elfelejtették, hogy Magyarországon vannak nekik rokonaik. Kezdték õket kérdezgetni, és a magyar vezetõ elmondta, hogy a magyar király az adománylevélben nemcsak hogy biztosította nekik a nyelvük használatát, hanem mi, azt mondja, férfiak, akik kint az életben dolgozunk, hogy az ügyeinket el tudjuk intézni, mi megtanulunk magyarul, mi tudunk magyarul is, de az asszonyok otthon ülnek a tûzhely mellett, õk csak franciául tudnak, és õk nevelik a gyerekeket. Ezért van, hogy a vallon nyelv nem tûnt el, vagy kétszáz, vagy háromszáz-négyszáz, nem tudom, hány év alatt. Ebbõl számunkra az az érdekes, hogy azt mondja: mi, férfiak, hogy dolgainkat tudjuk intézni, meg a szomszédokkal beszélni, megtanulunk magyarul. Vagyis kétnyelvûek voltak. De ugyanígy magyarok is voltak kétnyelvûek, még az én nagynéném férje, egy erdélyi elszegényedett mágnás, tudott románul, mert ott természetes volt, hogy a gyerekek megtanultak románul, a románok magyarul. Úgy tudom, Mikszáth is tudott tótul. – Egyébként én készítettem mûsorokat magyarországi nemzetiségekrõl, és ott is tapasztaltam, hogy különösen az idõsebb nemzedéknél, a férfiak tudtak magyarul, de az öregasszonyok, akikkel én találkoztam, azok nem. A balladák közül is választhatnánk talán olyat, ami tanár úr számára a legkedvesebb. – Olyan harminc-negyven a legkedvesebb. Vagyis mindaz, ami mint típus is, nagyon jó problémát, nagyon költõien ragadott meg, és azoknak azok a változatai, amelyek a legszebben vannak megfogalmazva. A legszebbek általában azok, amiket a múlt században jegyeztek föl, sajnos, dallam nélkül. Mint például a Budai Ilona, tehát a meg630

szégyenült rossz anya, aki elhagyja a gyerekeit, és aztán a bivalytehén megszégyeníti. Megy vissza a gyerekéhez, és vagy már halva találja, vagy megtagadja a gyerek, vagy pláne farkasok közé kerül, a farkasanya jobban védi, és õ már hozzá húz. Vagy mint az elégetett házasságtörõnek a Barcsay-változata, amit szintén a múlt században fedeztek föl, és az elsõ nagy szenzációt okozta akkor az értõ közönség körében. Ilyeneket már keveset tudtunk az újabb idõben találni. – Kallós Zoltán gyûjtésében nincsenek ilyenek? – Kallós Zoltán sok mindent talált, részben újakat is, részben olyanokat, amelyeknek már azt hittük, hogy írmagja is kiveszett. De azért a legújabb szövegekben ritka az a klasszikus leszûrtség, mint ami ezekben a régiekben megvan. – Viszont ezeknek a dallama használható a régen gyûjtött szövegekhez. – Én megpróbáltam egy kis úgynevezett balladás könyvben, amit egyenesen az éneklésre szántam. Ott kilencven darab olyan, amelyiknek a dallamát is följegyezték, de tízet ezek közül a legklasszikusabb szövegekbõl közöltem úgy, hogy ugyanannak a típusnak nagyjából azon a területen elõkerült változatának a dallamára énekeltetem. – A balladák dallama nem segít a választásban? – A legkülönösebb dallam, amit eddig magyar népzenében találtunk, három hangból áll, de gazdag díszítéssel, tehát tulajdonképpen triton, vagyis nem egymás melletti három hang, hanem egy kihagyással, de ez, hogy úgy mondjam, a legprimitívebb magyar dallam. Mondjuk, gyerekjáték dallamban van, hogy két egymás melletti hangon énekelnek, de gyerekjátékon kívül, és pláne egy nagyon szép, klasszikus balladának a dallamaként hosszan énekelve, gazdag díszítésekkel, ilyen három hangon, ez egész ritkaság, ez Kallósnak a fölfedezése. A balladát az énekes szövegejtésével közlöm. Elmenyek elmenyek bé Törökországba, Legküsseb lányomnak látogatására. Elmenyek a kapujába, ráülök a hidfájára Elmenyek a kapujába, ráülük a hídkarjára. Arra jár egy asztalinas arra jár egy asztalinas Hol bujdosol te szegény koldusasszony? Eljöttem eljöttem bé Románijába Legküsseb lányomnak látogatására. Ereggy el te jasztalinas mongyad gazdasszonyodnak Aggyon egy pohár vizet, pohár vize mellett Egy falat kenyeret. Nagyságos ténsasszony, szegény koldusasszony Mind azt fujdogálja, mind azt fujdogálja, Hogy eljöttem eljöttem bé Törökországba Legküsseb lányomnak látogatására. Szegény koldusasszony mind azt fujdogálja Adjon egy pohár vizet, s pohár vize mellett Egy falat kenyeret. 631

S a pohár vizemet öntözöm a földre, Falat kenyeremet vetem a kutyámnak. S ereggy el te jasztalinas hozd be azt a koldusasszonyt, Vesd bé a pincébe, hogy a kígyók s békák Markoggyák össze. Nagyságos ténsasszony, szegény koldusasszony Mind azt fujdogálja, mind azt fujdogálja, Hogy eljöttem eljöttem, bé Törökországba, Legküsseb lányomnak látogatására S eredj el te jasztalinas hozd bé azt a koldusasszonyt Kérdezzük ki tõlle, hogy õ hova való. Hova való vagy te, szegény koldusasszony Bíborosfalusi Bíboros Péternek hites felesége. Nagyságos ténsasszony maga hova való? Bíbororsfalusi Bíboros Péternek legküsseb leánya. Anyám anyám édesanyám, kendnek adom én most Hat pej paripámot s hat pej lovam mellett A bádoghintómot. Verje jel a kehe hat pej paripádot Egye meg a rozsda a bádoghintódot! Nekem nagyon kedves könyvem jelent meg most legutóbb, ez a Keleti hagyomány – nyugati kultúra. Ebben úgyszólván minden szerepel, ami eddig érdekelt. Tudniillik ez az 1937-tõl 1983-ig kotta nélkül megjelent tanulmányaimból ad válogatást, és ebben van verstani, van zenérõl szóló, népzene, ballada, költészet, néphagyomány felhasználása a kultúra, a közélet számára. A közéleti érdeklõdésem és az összes tudományos kérdés vagy inkább szenvedély. Mert ezek nem is csak tudományos dolgok, a vers és a balladák, vonzódás ez, mind együtt szerepel benne, éspedig a legszebben megfogalmazott tanulmányaimmal, úgyhogy ezt legalább, mint az én egész érdeklõdésemnek és életem munkájának reprezentatív összefoglalását tudom, nem merem azt mondani, hogy ajánlani, annak ajánlom, aki ajánlás nélkül is olvassa. – Tanár úr éppen ebben a kötetben a Hagyomány és kultúra címû tanulmányban idézi Vörösmartyt, majd Kölcseyt. Elõször Vörösmartyt, aki így fogalmazott: „Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre / A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;” Azután pedig Kölcseyt: „Büszke magyar vagyok én, keleten nõtt törzsöke fámnak, / Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;” A magyar költõk végig viaskodnak ezzel a problémával, és tanár úr is, hogyan állunk a mi kultúránkkal, mit tudunk hozzáadni Európához. Ugyanakkor, amikor megtartjuk nemzeti sajátosságainkat, nyelvünkkel együtt, ritmusunkkal együtt, gondolkodásunkkal is talán. Nem feltétlenül etnikai egységgel, mert hiszen a magyarság, mint Illyés Gyula is írta, Európa kohójában lett azzá, ami most, de erre talán mégiscsak szüksége van Európának, mint ahogy nekünk Európára. 632

– Ez olyan kérdés, ami kezdettõl fogva mindig izgatott. Most az életem végén, egyre inkább, mint tudományos kérdés izgat engem ez a keleti örökség, ami persze nem jelenti azt, hogy én ezt eltúloznám, és csak a keleti örökséget tartanám fontosnak a magyarság számára. De mint kutatási téma a népzenébõl is és egyéb folklórjelenségekbõl is következik, mert annyiszor botlottam bele már. Elõttem Kodály találta meg a régi népzene keleti kapcsolatait, én meg ezt is továbbfejlesztettem sok vonatkozásban, az ugor réteg meg a kvintváltó típusnak bizonyos történeti problémái, de például a balladában is belebotlottam egy sereg olyan témába, vagy részletbe, sõt fogalmazási részletbe is, amit úgy tett át a magyar nép a balladába, hogy úgyszólván észre se lehet venni, hogy az nem tipikus balladai jelenség, és közben kiderül, hogy keleti, sok esetben hõsénekbõl eredõ elem, vagy meserészlet. A magyarság bizonyos keleti hagyományait a kor európai divatjaihoz alakítja, és így vesz részt az európai szellemi áramlatokban. Nem szabad nekünk a keleti hagyományokat és a nyugatiakat élesen szembeállítani, mint ami kizárja egymást és vagy keleti valami, vagy nyugati, mert nagyon sok esetben ezek variáns jelenségek, és minden további nélkül fölhasználhatta a magyarság, amikor beilleszkedett a nyugati kultúrába, illetve valamilyen szellemi áramlatába. Ha van is keleti hagyományunk, meglepõen sokat tudunk kimutatni, de elenyészõ ahhoz a tömegû kulturális elemhez képest, amit viszont a nyugati kultúrából ezer év óta átvettünk. De ha ez létezik is, nem azt jelenti, hogy itt most valami Nyugattal szemben álló, vagy attól döntõen eltérõ sajátságunk, vagy kulturális elemünk van, hanem, hogy ezzel színeztük azt a kultúrát, ami itt Európában alakult ki. Különösen a zenében világos ez, mert mindaz, amirõl kiderült, hogy honfoglalás elõtti hagyomány a magyar népzenében, az olyan magas színvonalú volt, hogy azzal nagyon is, hogy úgy mondjam, up to date voltunk, ha nem még egy kicsivel talán elõtte is, az akkori európai népzenéknek, de még mûzenének is. A gregoriánt azért tudtuk minden további nélkül percek alatt magunkévá tenni, mert az nem volt sem annyira elütõ, sem annyival magasabb a mienknél, mert a mienk is elég magas volt. – Volt itt az eurázsiai kontinensen olyan alapkultúra, amelynek egyik ága keleti, a másik a nyugati lett, eleve volt kapcsolat közöttük? – Azt tudom, hogy a sztyeppei kultúrának nagyon sok eleme már a magyarság megjelenése elõtt, de elõrekerült az európai népek kultúrájában, a gótok, a germánok révén, akik részben maguk is a sztyeppén éltek, részben hunok söpörték õket ide tovább, és a hunokkal rendkívül erõs, alávetett kapcsolatuk volt. Úgyhogy én már a német, a francia és az angol epikában itt-ott, meg a hagyományokban, sokszor rámutattam, hogy mi a sztyeppei eurázsiai kultúra megfelelõje. Volt egy vitám legutóbb, a Szent László-ének ábrázolásaival kapcsolatban, hogy azok nem sztyeppei eredetû hõsénekrészletek ábrázolásai, hanem az európai lovagi udvari kultúra elemei. Kifejtettem és kimutattam, hogy igen, csakhogy nálunk ez elsõdleges, világos és egyértelmû, a francia, a német, olasz stb. hagyományban pedig elhomályosult. De ugyanabból a kultúrából származik, csak egy korábbi valami, tehát mi nem ezt vettük át, hanem a saját hagyományaink jelennek ott meg. Például a Szent László-legenda ábrázolásában a birkózási jelenet meg a fa alatti jelenet, amikor Szent László a gyõzelem 633

után a megmentett lány ölébe hajtja a fejét, az a hajával babrál, ez a Molnár Anna-balladában is feldolgozott, és minden bizonnyal keleti hõsénekbeli jelenet. – Tanár úr Kodálynak volt hosszú ideig munkatársa. A magyar népzenével kapcsolatos munka volt bizonyára. – Különbözõképp voltam én munkatársa. Elõször voltam tanítványa, mert az egyetemen fölvettem mindjárt, mint elsõéves, a zene-folklór gyakorlatait, egyedül voltam egész évben vele, aztán negyedéves koromban újra. Attól kezdve sokat beszélgettünk, jártam hozzá, de igazán munkatársa akkor lettem, amikor a magyar népzenéhez a példatárat én csináltam, és az ún. Kodály–Vargyas létrejött. Igazán munkatársa akkor lettem, amikor odavett a csoportba. Mert én elõször az Egyetemi Könyvtárban voltam tíz évig, aztán a Néprajzi Múzeumban a Népzenei Osztálynak voltam a vezetõje, s akkor csak úgy hol én mentem hozzá, volt az is, hogy õ kijött hozzám, a Népzenei Osztályra, meg hát csináltunk olyan dolgokat, amik közösek voltak. Például ez A magyar népzene, meg akkor jöttem rá erre az ugor rétegre, szóval, hogy a siratón keresztül bizonyos népdalaink eredete visszanyúlik egészen az ugorokkal való együttélésünk idejéig. Rendszeresen vittem Kodálynak a példákat, beszámoltam róla, õ nézte az anyagot, adott még hozzá ötleteket, hogy még ezt nézzem meg, azt nézzem meg. Õ azt hitte, hogy én be akarom vetetni a közös könyvünkbe, hogy õ A magyar népzenébe írja bele. Amire én persze nem gondoltam, csak véletlenül egy idõben történt a dolog, s akkor azt mondta, talán még ne írjuk be ide, hanem külön kéne ezt magának megcsinálni. Persze ez azt jelentette, teljesen egyetért vele, ami nagy dicsõségnek számított akkor. Aztán amikor a Kodály-csoportba kerültem, akkor rendszeresen nemzetközi népzenei tanács konferenciáját kellett rendezni, ez állandó kapcsolatot is jelentett. Kodály halála után másfél évig Rajeczky Béni volt megbízott vezetõ, aztán én lettem négy évig a népzenekutató csoportnak a vezetõje. Ennyiben van ez, hogy munkatársa meg folytatója voltam. De hadd beszéljek akkor talán arról, hogy most Kodály hagyatékán dolgozom, ami meglepõ, gyönyörû és érdekes. Kodály tudniillik, ha valami eszébe jutott, vagy valamire készült, vagy valami bosszantotta, mindig rögtön leírta a gondolatait. Ez lehetett tiszta papíron, vagy jegyzetfüzetbe, de lehetett egy hozzá írt levél hátán, vagy esetleg keresztben írva a levélen, újságpapír szélén, a közélettõl a zenei nevelésig, önéletrajz, Bartókról, rengetegféle dolog. A papírokat sokszor alig lehet kiolvasni, rövidítésekkel, elhalványult ceruzaírás, átírva nyomtatott sorokon, de gondolatainak gazdagsága, a teljes közéleti érdekeltség, ami különben minden magyar mûvészt és írót eddig jellemzett, olyan meglepõ dolgokat produkál itt, hogy a legnagyobb élvezetet meg élményt jelenti sokszor. Minden szerdán, csütörtökön, kilenctõl egyig ott dolgozom a volt Kodály-lakásban, most már írom az anyagot, mert eddig rendeztem, talán egy vagy másfél év múlva el is készülök az anyaggal, mert óriási! Ez a könyv is nagyon meg fogja lepni a közönséget. Ennyiben most aztán tényleg munkatársa vagyok Kodálynak. – Csodálatos, amit Kodály tett, és a tanítványai is, meg Bartók, hogy a nép mármár pusztuló értékeit összegyûjtötte és aztán visszaadta. Itt van a Kodály-iskola, már ahol még van Kodály-módszerrel zenetanítás, 634

– Õ ezzel kapcsolatban azt mondja a följegyzésekben, hogy nem az volt a legnagyobb kincs, amit találtunk, a dalok, hanem hogy itt még él egy népkultúra. És mi ezt fölfedeztük, másrészt meg hogy él még a magyar nép, csak olyan körülmények között, hogy elsõ feladatunk azért küzdeni, hogy ez megváltozzék. Van például egy el nem küldött levél Tisza Istvánnak, azzal kapcsolatban, hogy Tisza István valami megjegyzést tett, vagy beszédben kitért rá, hogy a földbirtokosoknak nem külföldre kellene menni, hanem otthon ülni és a nép bajával foglalkozni. Erre aztán kipakol, hogy milyen szörnyû állapotban van a nép, hogy gyûlöli az urakat, mert megrontóinak tartja, és Dózsa-forradalom nem lesz ebbõl, mert ha kedve volna is, de ereje nincs rá. Ilyenek vannak benne. Aztán nem küldte el, persze. De ott van nekünk, ezt is hamarosan fogja olvasni a közönség. – Amikor megismertem tanár urat, kicsi ideig tanított az egyetemen, mikor népdalra jártam, ott volt egy néprajzos társaság akkor. Az én nemzedékem, akik közül azóta kiváló szakemberek lettek, talán a legjelentõsebb Martin György, aki szintén tanár úr tanítványa volt. – Õ meghalt sajnos, azóta. – Róla mondják, hogy a néptáncban tette ugyanezt. – Õ sem egyedül, mert négy-öt társa volt, de a legtöbbet nyilvánvalóan õ tette, tudományban ugyanaz, amit Kodály, meg Bartók tett a népzenében. Bartók és Kodály amellett alkotó zsenik is voltak, de Martin a tudományban körülbelül ugyanazt tette. És a társai. – Ebben az a szép, hogy amint a magyar költészetben egymásnak adják át a költõk a gondolatokat, a formát és így valahogy szerves egységként él, ez a tudományban is megvan, tanár úr mint Kodály-tanítvány, továbbadta ennek a nemzedéknek, amit adhatott, lelkesedésben, tudásban. – Sõt ez a nemzedék hívott meg engem. Tudniillik õk mint egyetemi hallgatók követelték Ortutaytól, hogy népzenét meg néptáncot is tanulhassanak, és így lettem megbízott elõadó, hogy népdalra tanítsam õket, aztán késõbb docens két évig, és aztán eltávolítottak az egyetemrõl. Hogy én ott tanítottam, azt éppen Pesovár Ernõnek, Mátz Lászlónak, a fiatalabb Martinnak és a többinek köszönhetem, akik kívánták, hogy ilyen oktatásban is részesüljenek. Ennyire szorosan kapcsolódik a két generáció és a két tudományszak. Sõt! Nem tudom, kitérhetünk-e még arra, hogy a beszédkultúra is nagyon izgat engem, illetve a beszédkultúránk romlása. Ha rádiót meg tévét hallgat az ember, sokszor azt érzi, hogy a magyar beszédkultúra általánosan nagyon züllik. Sajnos amennyire a rádió is meg a televízió is jelentõs a mûveltség terjesztésében és az irodalom, a zene, általában a mûvészetek terjesztésében, ugyanakkor sajnos van rossz hatása is. Egyrészt, a sok rossz beszéd közvetítésének közvetlen hatása, hogy ez terjed, másrészt, nekem sajnos az a tapasztalatom, hogy nagyon kevés az az ember, akinek fejleszti a mûveltségét. Mert aki nem mûvelt, elzárja azokat az adásokat, amelyek túl vannak az õ érdeklõdési körén, és csak azt hallgatja, amihez úgyis hozzászokott. Nem csökkenti a mûveletlenek számát, hanem rögzíti.

635

– Én ellentmondanék ennek, mert van, akiben megvan a hajlam a befogadásra, akkor is, ha nincsen iskolai mûveltsége, annak azért ez jó. Ad valamit. El is indíthat valamit. – Olyanoknak, akik mindent meghallgatnak, amit ad a rádió, vagy amit nyújt a tévé, tehát eljut hozzájuk a kulturális érték is. De sokkal többen vannak, akik elzárják. – Egyébként, ha jól emlékszem, az elsõ magyar szép ejtési versenyeket maga Kodály kezdeményezte. – Támadta is egy-két nyelvész, aki azt mondta, hogy a nyelv jelenség, amivé változik, azt el kell fogadnunk. Nem igaz, persze belenyugodhatunk abba, hogy a latin nyelvbõl olasz változott, de egyelõre nem akarjuk, hogy a magyar nyelvbõl egy ismeretlen, más nyelv változzék, hanem azt akarjuk, hogy a magyar maradjon meg. – Akkor most mivel fejezzük be ezt a beszélgetést? Talán egy ismert, és egy ismeretlen Ady-verssel. Egy ismert lenne Az Idõ rostájában, ami a legszörnyûbb látomás arról, hogy a magyarság bûnös és pusztul, pusztuljon el, utána az utolsó verse, az Üdvözlet a gyõzõnek, amikor szinte védõn tenné a béna karját a magyarság fölé, hogy „ne tapossatok rajta nagyon, ne tiporjatok rajta nagyon”. Ezt a két verset talán.

Ady Endre Az Idõ rostájában Kezében óriás rostával Áll az Idõ és rostál egyre, Világokat szed és rostál ki Vidáman és nem keseregve S búsul csak az, akit kihullat. S aki kihull, megérdemelte, Az ocsút az Idõ ne szánja. Aszott nemzetek, hült világok, Tört életek miazmás vágya Halálra-valók, s nem kár értük. Szóljak próféták új szavával: Nem kik mertek tagadni multat, De kik nem magvak a Jövõnek, Mindig azok, akik kihullnak: Világok, népek girhes eszmék. Fonnyadtak s összezsugorodtak, (Így szól az új próféta-ének) 636

Az Úr, az Idõ áll örökké, De elmúlnak a renyhe népek S velük együtt a tiszta Lóthok. Óh, aszottak és be nem teltek S óh, magam is faj-sorsom osztván, Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán, Kedvét nem töltvén az Idõnek.

Üdvözlet a gyõzõnek Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szivünkön, ki, íme, száguldani akar. Baljóslatú, bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Tompán zúgnak a kaszárnyáink, Óh, mennyi vérrel emlékezõk, Óh, szörnyû gyászoló kripták, Ravatal elõttetek, ravatal. Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált szegény magyarok, És most jöjjetek, gyõztesek: Üdvözlet a gyõzõnek.

637

TÁJÉKOZÓDÁS

MEZEI BALÁZS

Otthon Európában Móser Zoltán képei elé

„Európa” szavunk feltehetõen akkád vagy föníciai eredetû és kezdetben az égtájat nevezte meg: „Nyugat”. A Kelet virágzó államaihoz képest ez a Nyugat akkoriban a roppant kiterjedésû, ember által szinte lakatlan erdõségeket, a hajóval még fel nem tárt, bõvizû folyókat, a messze északig nyúló végtelen síkságokat jelentette: a földet, ahol talán a madár se jár. A homéroszi himnusz, amelyben Apollón szavai a görög nyelvben elõször említik Európát mint földrészt, még mindig a gazdag és mûvelt tájakkal helyezi szembe: „Jóshelyül itt óhajtok emelni a földilakóknak szépséges szentélyt s õk aztán minden idõkben teljes százököráldozatot hordoznak e helyre, kik Peloponnészoszban laknak a dúsölü földön, és Európában, meg a vízövezett szigetekben, jönnek jóslatokért; s kijelentem mindnek a döntõ szózatokat, jósolva a szentély gazdag ölében.”1 Európa itt a mûvelt központtól távol esõ tájék. S a himnuszok születését követõ évezredben ez a helyzet nem is változott meg igazán. Európa csak fokozatosan vált azzá, aminek ma ismerjük: a nyugati emberiség bölcsõjévé. Szükséges volt ehhez a kutatók, felfedezõk, kereskedõk és hadvezérek bátorsága, a keresztény hit terjedése és terjesztése, a germán és szláv népek sokfélesége, az Ázsiából beáramló hunok, avarok, magyarok külön világa; szükséges volt ehhez a keleti részek fokozatos leválása, amit a muzulmán hódítás vitt véghez, amely azután a nagy keleti várost, Konstantinápolyt is elragadta. De csak ez az elõretörés határozhatta meg Európát olyan létezõként, amely szorongatott helyzetébõl kitörve világuralomra tett szert. S az európai véres konfliktusok sokasága, a vallásháborúktól kezdve a kommunizmus betöréséig lehetõvé tették, hogy Európa ne csak körbevett erõdként tekintsen magára, hanem olyan otthonként, amelyet védeni kell és védelmezni érdemes, amelyben ez a páratlan biológiai, nyelvi, kulturális és vallási sokféleség a maga folytonos belsõ szikrázásával, ezerfelé irányuló kitöréseivel valóban a népek otthonává válhatott. A modern világ a Földközi-tenger medencéjének méhében fogant. Ez a páratlan földrajzi alakzat, amelyre még távolról sem emlékeztet a földgolyó egyetlen más vidéke 1

Himnusz Apollóhoz. Devecseri Gábor fordítása. In: Homéroszi himnuszok. Európa, Budapest, 1981, 17.

638

sem, amely partvonalának kacskaringós hosszával, zártságával és nyitottságával oly egyedülálló földrajzi közeget alkot, valóban mintegy anyaméhként óvta azt az ovumot, amely egyszerre tartalmazta dél és észak, kelet és nyugat csíráit. Egyiptom és Mezopotámia, Fönícia és Africa, a görög szigetvilág és az etruszk határvidék, az illír hegyek és a kelta népcsoportok lakta erdõk mind hozzátették a maguk elementumát ehhez a kezdeti maghoz. A megtermékenyítés akkor vált lehetségessé, amikor a levert keleti betörések helyett a nyugati hatalom férfias ereje, a római virtus fogta össze és gyûrte maga alá ezt a szépséges testet. Az így megfogant új élet kezdettõl fogva kettõs volt, miként a késõbbi államok címerében szereplõ kétfejû sas: egyik arca keletre, a másik nyugatra nézett, s ez a janusi kettõsség a mai napig fennmaradt mint Európa sajátossága. Európa mégis egységes otthonná vált, oly középponttá, amelynek kisugárzása mára az egész földet áthatotta. Csak azért válhatott ily hatalmassá ez a sugárzás, mert maga az európai otthon is annyiféle. Az európai otthon ereje, vonzása és kisugárzása mögött ez a megszámlálhatatlan sokféleség húzódik meg. Elég csak a nyelvek sokaságára gondolnunk: egyetlen tája sincs a világnak, ahol ekkora területen, Örményország és Izland között a nyelvek ily sokasága élne. S ha e sokaság mögött nagy egységeket is látunk – a latin, a germán, a szláv nyelvek egységét –, éppen abban áll az európai sajátosság, hogy e nagy egységnyelvek az európai otthonban nyelvjárásokká, majd külön nyelvek százává fejlõdtek szét. Ki emlékszik arra, hogy valaha az angol és a szász egy nyelvet beszélt? Hogy a török és a magyar, a finn és a székely, az olasz és a svéd egymáshoz közel álló nyelvalakzatokat használt? Ma már nemcsak az egység, hanem a sokféleség is fontos. Európa eleven sokfélesége az, ami otthonná teszi ezt a világot. E sokféleségben mégis jól megfigyelhetõek a párhuzamosságok. Nem egyszerûen a nyelviek, nem is csupán az emberiek, hanem az összetartozás megannyi motívumai, amelyek a tájak közelségében, az épületek rokonságában, az emberi arcok és gesztusok összetartozásában fejezõdnek ki. Európa nemcsak sokféleség, hanem egységes szerkezet is, amelyben fény és árnyék, magasság és mélység, távolság és közelség, öröm és szenvedés, szélesség és szûkösség, keletkezés és pusztulás, lobogás és kihunyás öszszetartoznak. Úgy tartoznak össze, hogy mégsem olvadnak át egymásba, megõrzik különállásukat, mint férfi és nõ az együttlétben: ha az egyik a másikká válna, lényege veszne el, de éppen ez a különbség teszi lehetõvé az együttességet. Európa efféle otthon: a különbségben adott összetartozás, a sokféleségben adott egység, a távlatok sokaságában megnyíló közösség. Móser Zoltán fényképei ezt az Európát tárják elénk: a sokféleségben felfedezett egységét, a fény és árnyék chiaroscuróját, a távoliak közelségét és a közeliek távoliságát. Ezen belül e fényképek a gesztusok, az arcok, az épületek párhuzamosságát mutatják meg úgy, ahogyan azt a lencsében fokuszált látvány lehetõvé teszi. Móser a fényképezés hazai nagymestere; fekete-fehér képei a hazai és szomszédos tájakról, lakóikról, kiemelkedõ személyiségek arcvonásairól, gesztusairól, kapualjak, keresztgerendák, tornyok és kiszögellések sajátos vonalairól annak a nemzedéknek a látásmódját testesítik meg, amely az elmúlt évtizedekben nõtt fel és ébred tudatára az egységes és mégis oly sokféle európai otthonnak. Ez az otthon a magyarság egyetemes jelenlété639

nek távlatában nyílik meg elõttünk. Olyan néprõl van szó, amely valaha Ázsia belsõ vidékeirõl kiindulva érkezett meg Európa szívébe és mind a mai napig itt él, a Kárpátok ölelésében, a Duna és a Tisza vízgyûjtõ területeinek lankáin és síkságain, egy olyan néprõl, amelynek nyelvét a mai országhatár által felölelt terület négyszeresén értik és beszélik. Egy világnemzet perspektívája tárul fel ezeken a fényképeken, amely szétszóratásban, de mégis a nyelv és a hagyomány egységében éli meg önmagát. Ezért alkalmas ez a perspektíva arra, hogy az európai sokféleséget egységként mutassa fel, olyan egységként, amely nem semmisíti meg a belsõ és külsõ sokféleséget, hanem azt megõrizve mégis a közös örökség, a közös hagyomány, a közös nyelv és kultúra nagy vonalait öleli fel. E képek önmagukért beszélnek. Móser nem egyszerûen megmutat, hanem feltár: elénk állítja a közösséget, az idõ mindent felõrlõ erejét, az elmúlás és megújulás örök váltakozását. Ezen túlmenõen, éppen e sokféle egységbõl kiindulva képes arra, hogy az európai otthon színes egyediségét megnyissa a szemlélõ elõtt, olyan egyediséget, amelyben a sokféleség eleven ereje vibrál. Móser tehát igazán magyar alkotó és ebben, ezen keresztül egyben európai is. Nagy alkotóerõvel nyitja meg az európai otthon dimenzióit, amelyben mindannyian összetartozunk. Egy õsi szemléletmód modern változatát kínálja, amely nem megszüntetni, hanem továbbvinni kíván: a sokféleséget az egység által, a párhuzamosságok bemutatása által, amelyek egymástól sok ezer kilométerre található felszínek, mélységek, alakzatok, arcvonások, gesztusok és motívumok rokonságát állítja elénk. A kötet címe, Valahol Európában valójában azt jelenti: otthon Európában. Otthon lenni azt jelenti: valahol lenni. Nem elszigetelten, hanem a sokféleség és egység tudatában megélni azt a helyet, ahova tartozunk. E fényképek a valaholiság és az otthonlét dokumentumai. A mai európaiság hûséges lenyomatai. Aki elmélyül bennük, aki a tematikusan elrendezett fejezeteket végiglapozza, megérti Európa mai erejét és jövendõ változásait; egyáltalában megérti, hogyan születik és változik az otthon, amely földi létünk értelmét adja. Hiszen azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

640

rOBErT ZArETSkY

Grand Tour: James Boswell jutalomútja

Ha elérkezik a nyár, Európa hétrét görnyed az egyetemisták évenkénti népvándorlása alatt. A Nemzetközi Oktatásügyi Intézet adatai szerint 2009-ben több mint 240 ezer diák ragadott vándorbotot, ezért talán nem hiábavaló áttekintenünk e kulturális sajátosság történetét, hisz a nyelvórák és a kávéházak, az õsrégi mûemlékek és az ifjúi vágyak, a magaskultúra sugárútjai és a sikátorok mélykultúrája közti ingadozás egyáltalán nem új keletû. Szent Ágoston óta, aki szellemi és testi örömök közt tépelõdve, lázasan tette meg az utat Rómáig, Európa a hasonló utazások nagyszerû színpada. Ágoston útjának újkori újjászületése úgy kétszázötven évvel ezelõttre tehetõ, amikor a brit fiatalok kezdtek átvitorlázni a La Manche csatornán, hogy tanulmányi idejüket a kontinensen meghosszabbítsák. Keresztül-kasul bebarangolták Franciaországot, Svájcot, Németországot és Olaszországot; kötelességtudóan végiglátogatták a múzeumokat, a mûvészeti galériákat, a természeti és az épített környezet csodáit, és mindeközben földrajz- és történelemszemináriumokat hallgattak. Az évek során Grand Tour néven híressé vált utazás idõvel minden elõkelõ családba született fiatalember beavatási szertartása lett, sõt késõbb egyre több középosztálybeli ifjúé is. Jóllehet pontos számadatok nem állnak rendelkezésünkre, megfigyelõk szerint a brit turisták állítólag „elözönlötték” a kontinenst. Az epésebbek valóságos járványról beszéltek. A drezdai brit küldött így panaszkodott: „Az elmúlt hónapban elárasztottak az angol látogatók, kis híján kiettek a vagyonomból.” Az érvek a Nagy Út mellett éppolyan grandiózusak, ám egyúttal ingatagok voltak, mint manapság. Az utazás, hangzott a támogatók véleménye, elmélyíti a diákok világlátását, megismerteti õket más népekkel és csiszolja a személyiségüket. William Bennet anglikán püspök szerint az utazó „olyan élményhez jut, amit könyvekbõl soha nem szerezhetne meg”, egy tipikus utazó, Peter Beckford pedig így vall: az út „fejleszti és tágítja az értelmet”. A szkeptikusok erre azt felelték, hogy a családok külföldi bankszámláján kezelt pénzösszegek zsugorodnak, csupán a kicsapongó brit fiatalok mája növekszik. Sok mai szülõ kétkedését halljuk ki Edward Mellish fiához intézett szavaiból: „Fel nem foghatom, miként válhat a javadra, ha mégoly kiváló festményeket és épületeket bámulsz is meg.” Az utazás valóban fejleszthet bizonyos képességeket, figyelmeztetett, de soha „nem a legfontosabbat: a helyes értékítéletet”. Lord Auchinleck, James Boswell apja osztozott e kételyekben. Rosszallása csak nõttön-nõtt, miután fia egy ízben, tizenhat évesen felkapaszkodott az Edinburgh mellett égnek meredõ, Artúr Széke elnevezésû, moha borította hegyfokra, és elkiáltotta magát az ég felé: „Voltaire, Rousseau! Halhatatlanok!” Azzal megfogadta, hogy áthajózik Európába és felkeresi a két filozófust. „Kedvesem, Jamie reménytelen eset – fakadt ki 641

az apa idõnként, ha nyakas fia került szóba. – Jamie teljesen meghibbant” – mondta a barátainak. A fiatal Boswell csakugyan megittasult lehetett, de elhatározása, hogy megteszi a Nagy Utat, szilárdnak bizonyult. Auchinlecknek, gyakorlati emberként, nem voltak illúziói az utazás értékeit illetõen: „Se haszna, se értelme bejárni a világot csak azért – írta fiának –, hogy olyan dolgokat lássunk, akár emberi, akár állati vagy tárgyi vonatkozású, amiket korábban nem láthattunk.” Mivel fia süketnek bizonyult a bölcs intelmek iránt, Auchinleck még egyszer megismételte, ezúttal egyértelmûbben: „Általánosságban hadd áruljam el neked, hogy az utazás, úgy, ahogy van, teljességgel haszontalan.” De az ifjú Boswell hajthatatlan maradt. Auchinleck ezért alkut ajánlott: ha Jamie egy évig Hollandiában magolja a jogtudományt, megalapozandó késõbbi hivatását, hisz Skócia jogrendje csakúgy, mint Hollandiáé a római jogon alapult, Auchinleck engedélyezi fiának, hogy utazgathasson. Így történt, hogy 1764 nyarán, egyévi utrechti tanulmányok után, Bozzy kalandra szomjasan helyezkedett el a család egyik barátjának, George Keithnek, Skócia tizedik lord-marshalljának hintójában (a gróf kõkemény Jakab-pártiként Nagy Frigyes, porosz király udvarában szolgált mint diplomata), hogy megkezdje európai barangolását, ami végül több mint egy évig tartott. A skót fiú alig tudta magába fojtani izgalmát. Amikor este a kocsi megállt egy hannoveri fogadónál, Boswell a naplójában rögzítette érzéseit: „...csupa egészség és elégedettség vagyok.” Az sem lombozta le, hogy az ágya csupán egy halom széna az istállóban: „...az egyik oldalon nyolc-tíz ló, a másikon négy-öt tehén, és egy hatalmas véreb szörnyûségesen vicsorog a fejemtõl nem messze, láncra kötve.” Egy darabka kenyér lecsendesítette a fenevadat, és a csillagos ég táplálta Boswell képzeletét: „itt pihent meg a nagy Boswell” – jegyezte fel vidám jókedvvel. A rusztikus szállás és a csiszolt társaság keveréke nem volt különlegesség, a Nagy Út állandó velejárója mindkettõ. A fogadók gyakran zajos, kellemetlen légköre, a bolha, a piszok, az elviselhetetlen lakótársak és a barátságtalan alkalmazottak helyett sokan részesítették elõnyben az istállót, még akkor is, ha – ahogy ez Boswell-lel is megesett Brunswickban – az embert kis híján agyontaposták a lovak. A Boswellnek is kijáró szerencse és balszerencse ugyancsak végigkísérte minden fiatal brit utazó útját. Jamie idejének és apja pénzének jó részét hintók és fogatok bérlésére költötte, melyek némelyike egyszerû, oldalváz nélküli, megbízhatatlan lovászfiú által hajtott kordé volt csupán. Egy téli utazás az efféle „postakocsin” alaposan próbára tehette Boswell türelmét. Útban Drezda felé az egész éjszakát egy ilyen tákolmányon töltötte, és épphogy életben maradt. Így mesél: „Amikor felébredtem, nem éreztem jól magam. A vérkeringésem szinte leállt, a fogaim meglazultak. Megijedtem.” Végre-valahára megállt a kocsi, Boswell leugrott, a fogai még mindig vacogtak, és mint mondja, „szilaj táncra perdültem, amitõl lassanként visszatért belém az élet”. Mindazonáltal ilyen irgalmatlan körülmények között vonakodott ruhát cserélni, mosakodni még inkább. A németországi 642

szakaszt „hadjáratként” írja le, és leginkább azon örvendezik, hogy „tíz napig egyszer sem kellett levetni a köpenyét”. De a téli csípõs szél legalább a sarat és a ganéjt is keményre fagyasztotta, aminek következtében a kátyúktól és gödröktõl hemzsegõ európai utak kissé járhatóbbá váltak. Az egyik németországi éjszakán könyörtelen esõben kellett virrasztania, miután a keréktengely kátyúba zökkenve eltört, és a kocsi kis híján felborult; az ilyen esetek okán jegyzi fel, „kellemetlen az út”. A Római Birodalom mérnökei által tervezett úthálózat ellenére, az olaszországi utazás sem volt sokkal elõnyösebb. Itália északi részén az állandó esõk az utakat kivájták, míg délebbre az idõbeosztás, sõt maguk az utak váltak kiszámíthatatlanná. De a skót fiatalembernek mindez nem szegte kedvét: éppúgy megfertõzte õt a vonzalom Itália iránt, mint a kortársait. A brit köznemesség gyermekei úgy fedezték fel maguknak az olasz mûvészeti és irodalmi remekeket, ahogy kései amerikai utódaik fizettek elõ a Playboyra az 1970-es években, hogy John Updike szövegeit olvashassák. Az érzéki örömök kalandja, semmi kétség, Itália legnagyobb vonzereje lehetett a brit fiatalok számára. Ám miként a történész, Jeremy Black rámutat, „a fennmaradt naplók java részben feddhetetlen vagy legalábbis feddhetetlennek tetszõ brit utazókról mesélnek”. Boswell naplója azonban alapvetõen különbözik a többiekétõl: az olasz utat leíró részek hemzsegnek az elõkelõ hölgyek és ismétlõdõen a prostituáltak kegyeit keresõ író élményeitõl. Fogadalmat tett, hogy Rómáig mindennap nõvel alszik; ezt könnyedén meg is valósította. Az ellenkezõ irányú célkitûzés azonban – „újabb éjszaka, újabb nõ; ígérem, egy hétig rájuk se nézek” – éppoly megmosolyogtató, mint amenynyire hiábavaló volt. Ismételt erõfeszítései, hogy az egyenes utat kövesse, csak akkor bizonyultak sikeresnek, amikor nemi betegséget kapott, és a ragadozó életmód helyett higanykúrára szorult. Ha a Nagy Út témája felvetõdött, Samuel Johnson egyenesen ingerlékennyé vált. Egyik esszéjében kijelenti, hogy a legtöbb utazónak azért nincs mit mesélnie, mert „az utazási módszerük nem biztosít számukra mondanivalót”. Estére elküszködik magukat egy városig, másnap reggel villámgyorsan vetnek egy pillantást a katedrálisra vagy egy romra, és már ugranak is vissza a hintóba, hogy a következõ célvárosig utazzanak. Ugyannakkor valamiképpen ez a fajta utazó mindig szeret írni az élményeirõl. „Tegye! – szörnyülködik Johnson. – Csak érje be annyival, hogy önmagát bosszantja, és hagyjon mindenki másnak békét.” Ám Johnson úgy érezte, hogy Boswell nem ehhez a szellemi sötétségben élõ falkához tartozik. Csupán néhány hónappal azután, hogy 1763-ban elõször találkoztak, amikor Boswell még meg volt gyõzõdve róla, hogy „kettejük ismeretsége egy hatalmas zseni és egy ostoba tökfilkó találkozása”, Johnson arra biztatta fiatal barátját, hogy utazzon el Európába: „Fontosnak vélem, hogy külföldre kerülj. Hogy a léha kapcsolataidtól megszabadulj. A helyedben királyi udvarokat látogatnék és tanult emberek társaságát keresném.” Útja során, folytatta Johnson, Boswell „szorgalmasan olvasgassa az emberiség nagy könyvét”. Más szóval, elvetette a gyönyörûséges táj, a mûemlékek, a 643

galériák és múzeumok látogatását. Ehelyett, javasolta, Boswell külföldön a kimagasló gondolkodókat keresse fel. Johnson tanácsa mélyen megérintette fiatal barátját. A naplóvezetés, írta Boswell, saját szellemi fejlõdésének nyomon követése. Utazásának célja eltért a kortársakétól, akik egyszerûen felkeresték a korábban már mások által felfedezett úti célokat. Paul Fussell a lélekbúvár Locke a század utazási szokásaira tett hatását boncolgatja: ha az ismeretszerzés valóban a külsõ érzékelés gyümölcse, akkor annál jobb, minél gazdagabb a termés. Természetesen az is fontos, hogy ezeket a közvetlen benyomásokat megosszuk azokkal, akik nem élvezik az utazás elõnyeit; innen eredeztethetõ a György kori Anglia naplóinak, levelezésének és úti beszámolóinak tömeges megjelenése. Boswell nyilván magáévá tette ezt az álláspontot. Egy éjjel, még a német útszakasz során, izgalommal rögzíti naplójában aznapi meglátását: „Úgy vélem, az emberiség célja a világban, hogy összegyûjtse a gondolatokat, mint egy csokor virágot. Azok, akik ezt könyvekbõl szerzik be, másodkézbõl jutnak hozzá, úgy, mintha a Covent Garden-i virágárusnál vásárolnának.” És jóllehet felfoghatjuk Boswellt mint Locke örökösét, fontosabb, hogy közvetlen elõdje Jean-Jacques Rousseau. Úgy tetszik, kifordítja Locke felszólítását: fõ feladatának nem annyira a külvilágban szerzett benyomások összegzését tekinti, sokkal inkább azt, hogy saját véleményt formáljon e benyomásokról. Az Alpokon átkelve mindezt Rousseau szemével látta már: egy fenséges hátteret látott, amire saját érzelmeit és gondolatait kivetítheti. Mallory azért mászta meg a Himaláját, mert ott volt, és hogy befogadja a rettentõ élményt; Boswell Rousseau miatt kelt át az Alpokon, és arra törekedett, hogy saját érzékenységével értelmezze az élményt. Némely történész, többek között Alain Corbin, ízzé-porrá zúzza az érvelést, miszerint az idõtlen idõk óta körülöttünk elterülõ földrajzi táj az újabb korok „felfedezésére” várna. Érvelése szerint az óceánok, tengerpartok, hegyek és vadregényes vidékek csupán azért kerültek a középosztály látóterébe, mert az embereknek hirtelen kedvük támadt olvasni és meglátogatni ezeket a helyeket. Boswell esetében azonban, a földrajzi érdeklõdés belsõ indíttatásból fakadt; miként Pán Péter a saját árnyékát, úgy kergette Boswell Európa-szerte a saját személyiségét. Pontosabban, olyan igazságokat keresett, amelyekhez kötõdni tudott. Sokkal kevésbé érdekelték – az õ kifejezésével élve – „az élettelen tárgyak”, mint a párbeszéd az élõkkel. Ha kortársai a mai, élénk patagóniai színekben pompázó, európai útikönyvvel felszerelkezett, hátizsákos turisták korai elõdei, akkor Boswell a kiránduló különc, a háború utáni, de Woodstock elõtti dharma-csavargók egykori õse. A felvilágosodás szülötte, de soha nem érezte otthon magát a korban. Megjelölte a racionalizmusba vetett hit, és minden babonát elutasított, ám egy olyan fiatalember számára, aki szigorú presbiteriánus értékek mentén nevelkedett, az igazság óhatatlanul vallásos színezetet kapott. Boswell legnagyobb problémája éppen az, hogy képtelen összebékíteni a korszak igazságai és saját lelkének belsõ szükségletei között húzódó különbségeket. Bármenynyire felszabadító legyen is a racionalista világlátás, alig oszlathatja el a Boswellbe ivódott halálfélelmet. Bármerre vitte is az út, kálvinista múltjától soha nem szabadult, folyamatosan foglalkoztatta a lelki üdvösség, és rettegte a jövõt. A felvilágosult kortár644

sak által hangoztatott metaforák teljességgel haszontalanok voltak számára: „Ha agyunkban rugók dolgoznak, akkor ezek a rugók teljesen szabadon állnak és tönkreteszik a Gépezet mûködését. Illetve ha az agy nem lenne más, mint egy viasszal bevont asztal, akkor a viaszt a szomorúság kohója már rég felolvasztotta volna, és minden elvem, gondolatom semmivé válna. Édes jó Istenem, micsoda õrült kitalációk ezek!” A felvilágosodás egyik legszigorúbb kritikusa, Thomas Carlyle a kort szkeptikus évszázadnak nevezi. „Ebben az aprócska szóban nyugszik Pandóra szelencéjének minden nyomorúsága. A szkepticizmus nem pusztán az értelem kételyeit jelöli, de erkölcsi kételyt és mindenféle hûtlenséget, õszintétlenséget, szellemi paralízist egyaránt.” Boswell minden bizonnyal egyetértett volna Carlyle megállapításával, hisz ez a szellemi paralízis, amit õ maga hipochondriának, mi depressziónak hívnánk, elsõsorban az értelem betegsége és nem megfordítva, bár néha hajlamosak vagyunk az ellenkezõjét feltételezni. Ha látogatást tesz nála „a gonosz démon – írja –, az emberiséget valaha foglalkoztató összes kétely rám telepszik. Éjszaka a megsemmisülés rettenete vagy valami szörnyû elváltozás képzete riaszt fel álmomból.” Boswell útinaplója hemzseg a visszatérõ kételyek és a vallási igazságokat érintõ lelkiismereti aggályok felsorolásától; riadtan gyötrõdik annak lehetõségétõl, hogy ezek az igazságok esetleg nem is léteznek. Már a hollandiai indulás elõtt, az út legelsõ lépéseként igyekszik erõsítgetni magát: „Soha el ne keseredj! Emlékeztesd magad Johnson tanácsára az emberiséget illetõen! Indulj ki abból, hogy van igazság!” Több mint két évvel késõbb, a forradalmár vezetõvel, Pasquale Paolival történt korzikai találkozása során kénytelen megosztani házigazdájával, mennyire „szenved az aggasztó képzetektõl”. A két feljegyzés közt eltelt idõben számtalanszor faggatja önmagát vagy másokat alapvetõ lelki hajlamait illetõen. Rengeteg mellékszereplõ tûnik fel ebben a végtelenített színdarabban. Ott van a német gyógyszerész, Andreas Margrave, aki egyszer zivatarban így kiált fel: „Szeretem a lángoló Istent!” Vagy a brit politikai számûzött, John Wilkes, akivel Boswell Itália vidékeit járta. Egyszer, amikor az idõsebb férfit a sors és a szabad akarat sikamlós kérdéseirõl faggatta, Wilkes kifakadt: „Ne foglalkozz velük!” És ha ennyi nem elég, még hozzátette, „a tékozlás és a kicsapongás” mindenre választ ad. Leginkább az a két gondolkodó lehetett alkalmas rá, hogy Boswell kérdéseit megválaszolja és véget vessen szenvedéseinek, akiknek neveit egykor a fiatalember az Artúr Széke-csúcsról a felhõkbe kiáltotta: Voltaire és Rousseau. A felvilágosodás alfája és ómegája: a két filozófus radikálisan eltérõ véleményt alkotott az emberi értelem és az isteni akarat világra gyakorolt hatásáról. Voltaire számára az értelem volt az a fegyver, amellyel az emberiség leigázhatja a babona „gyalázatát”, míg Rousseau számára az értelem pöröly volt, amivel megsemmisítjük a világhoz és saját lelkünkhöz bennünket fûzõ eredeti viszonyt. (Nem kevés szerepe volt a filozófiai nézetkülönbségek alakulásában annak a ténynek, hogy e két kivételes személyiség egyenesen megvetést érzett egymás iránt.) Boswell számára a Nagy Út csak úgy grandiózus és valóban „Grand Tour”, ha találkozhat és beszélhet Voltaire-rel és Rousseau-val. Nem csupán azért, mert a két filozófust halhatatlannak hitte, de azért is, mert õk voltak a kulcs saját halhatatlanságának 645

kétségeit illetõen. 1764 decemberében Boswell hosszú utat tett meg lóháton Môtiers-be, a svájci Alpokban fekvõ, behavazott városkába, ahova Rousseau a francia és a genfi hatóságok elõl menekült két évvel korábban. Boswell aranyszegélyû, rikító piros selyemmellényt és zöld köpenyt viselt; megátalkodott konokságával hosszú kérdéssort állított össze, melyek nagyrészt a hit és a melankólia témakörébe tartoztak. Môtiers-be érkezve a helyi fogadóban szállt meg és bemutatkozó levelet fogalmazott a remeteéletet élõ Rousseau-nak. Azzal kezdi, hogy melankolikus hajlamú, „családi vonás”, magyarázza, aztán komor neveltetésével folytatja: „legelsõ meglátásom az volt, hogy a büntetések örökké tartanak”, állítja, majd néhány oldallal késõbb szenvedélyes kérelemmel zárja levelét. „Ó, kegyes filozófus, könyörgök, segítsen rajtam... Gyújtsa lángra szívemet és esküszöm, a szent tûz soha nem fog kialudni.” Rousseau nyilván nem utasíthatott el egy ilyen kérést, rövid látogatásra meghívta Boswellt magához. Ám a fiatalember, amint megérkezett a Rousseau-házba, skót akcentusú franciaságával rögtön azt firtatta, vajon vendéglátója keresztény vallású-e. A hosszú örmény kaftánt viselõ Rousseau teátrális módon a mellét döngette: De még mennyire! Ezt követõen Boswell a lényegre tért. „Részesülhet-e jutalomban az erényes ember a túlvilágon?” – kérdezte a Savoyai vikárius szerzõjét. „Kétségünk sem lehet afelõl, hogy szellemi lények vagyunk” – válaszolta Rousseau. A jó emberek lelke, magyarázta, „nagylelkûen boldog lelkek társaságát fogja majd élvezni”. Miután a két férfi, fel-alá járkálva a szobában egyéb hasonló témákat végigtárgyalt, Boswell nem meglepõ módon rátért az õt örökké foglalkoztató kérdésre: saját személyisége kérdésére. Arra kérte Rousseau-t, legyen a ’gyóntatópapja’, ám a kérést a gyengélkedõ filozófus elutasította. Túlságosan is kiismerte látogatóját, és örült, amikor néhány nap múlva elköszöntek egymástól. Môtiers-ból Boswell Ferney irányába sarkantyúzta a lovát; több mint egy évzizede erre a Genf melletti birtokra költözött Voltaire. A skót ifjú 1764 karácsonyán, rögtön amint Genfbe ért, felkereste Voltaire-t, de mélységes bánatára, képtelen volt egyetlen percet kettesben tölteni vele. Ferney, akár egy valóságshow rokokó õse, több mint ötven családtagnak, talpnyalónak, lábatlankodónak és cselédnek adott otthont, itt élt továbbá Voltaire unokahúga és kedvese, Madame Denis, a drámaíró Corneille szûkölködõ unokahúga, valamint a jezsuita Adam atya, aki ha nem sakkozott Voltairerel, a katolikusellenes vélemény tükörképéül szolgált. Második nekifutásra, néhány nappal késõbb Boswellnek több szerencséje volt. A gyülekezõ vendégek között a filozófus mellé manõverezte magát, hogy jobban befolyásolhassa a beszélgetést, és amikor a többi vendég vacsorázni vonult, Boswell Voltaire-hez szögezve a szalonban maradt. Azzal a szándékkal, hogy mindent ott folytat, ahol Rousseau-val abbahagyta, egy óriási méretû Bibliát cipelt magával, a Szentírás bizonyos részeit megvitatandó. „Egy ideig meglehetõs nézetkülönbség uralkodott Voltaire és Boswell között” – büszkélkedik naplójában, majd kevésbé nagyképûen hozzáteszi: „Gúnyos kirohanásai érthetetlenek voltak számomra.” De a skót ifjú nem adta be a derekát. Ragaszkodott hozzá, hogy az idõs gondolkodó fedje fel valódi érzelmeit a vallást illetõen. Miként vetélytársa, Rousseau, Voltaire is „kinyilatkoztatta mélységes tiszteletét és szeretetét a Mindenható 646

iránt”, akihez jóságában hasonlítani kívánt. Ám Rousseau-tól eltérõen, nem oszlatta el Boswell kételyeit a lélek halhatatlanságának kérdésében: „Azt mondja, lehetséges, de õ semmit sem tud róla, és a lelki nyugalma tökéletesen zavartalan.” Voltaire-é talán igen, de Boswell lelki nyugalma egyáltalán nem volt zavartalan. Röviddel azután, hogy elhagyta Ferney-t, ahol utolsó szavaival – „amikor meglátogattam önt, azt hittem, egy nagyszerû, de hitvány embert látogatok meg” – csodálkozásra késztette Voltaire-t, levelet írt a vallásostorozó filozófusnak, amelyben a lélek halhatatlansága mellett érvelt. Voltaire utánozhatatlan angolsággal válaszolt: „Nem szállhatok vitába Önnel, hisz semmit nem tudok az érintett tárgyról, sem azt, hogy létezik-e, sem azt, hogy milyen vagy milyen lesz. Ifjú tudósok és papok mindent tökéletesen ismernek a kérdésben. Ami engem illet, belátom, hogy ostoba, tudatlan ember vagyok.” Jóllehet évek múltával Boswell talán megbarátkozott Voltaire véleményével, a levél kézhezvételekor még bosszantotta. Élete vége felé így ír: „...fiatalon valami többet szerettem volna megvalósítani, mint egy közönséges európai körutazás.” Ekkor már – bár nem kevésbé zavartatva ugyanazoktól az egzisztenciális kérdésektõl, amelyek mint „ifjú tudóst” foglalkoztatták – Boswell talán felismerte, hogy az a ’„valami több”, amit egykor keresett, nem más, mint a tudatlanság, melyet Voltaire magáénak mondhatott. Bárcsak néhány mai ifjú tudós külföldön ugyanolyan rögös utat járna, mint Boswell a maga idejében! TÁRNOK ATTILA fordítása

Móser Zoltán: Varsó.

647

LukÁCS LAurA

Houellebecq tájai Törékeny, sovány vagy inkább leromlott fizikumú, középkorú férfi lép a képbe; ritkuló kese haja, szürkéskék szeme van, az arca egészségtelenül csillog, megfeszül, szeme alatt a kelleténél több alkoholra valló táskák; láncdohányos. Nem feltûnõ jelenség, mégis nyugtalanító benyomást kelt. A riporter kérdésére – az Egy sziget lehetõségeirõl kérdezi – hosszan hallgat, a kínos csöndbe érthetetlenül bele-beledörmögve, mohón cigarettázik, a filter néha egészen eltûnik a szájában. Egy másik interjúban – „Houellebecq ábécéje: ’D’ mint depresszió” – ki is mondja, igen, õ depressziós, „egy bizonyos életkor után mindenki depressziós lesz… ez az ember természetes állapota… vagy a frusztrált állaté”. Máskor simább, teltebb arccal néz a kamerába, kevésbé látszik feszültnek, ápoltabb, sõt elõfordul, hogy nem fújja a füstöt; pontosan, tagoltan, bár kissé színtelenül beszél. De ritkán mosolyog, jóízûen nevetni nem tud, valószínûleg nem is akar. Pedig egyik kritikusa szerint utolsó, Goncourt-díjas regényében, A térkép és a tájban sokat „enyhült, lágyult” borúlátó mizantrópiája. (Annak, aki még nem olvasott tõle semmit, érdemes ezzel a könyvvel kezdenie; amikor a Goncourt-díj elnyerése után arról kérdezték Houellebecqet, legjobb mûvének tartja-e A térkép és a tájat, „nem tudom”mal válaszolt, de maga is legösszetettebb, „legkacskaringósabb”, „leginkább magával ragadó” regényének nevezte. Emellett a fojtogatón túladagolt, nyers, vad szexualitásból itt szinte semmi sem marad, így az olvasó üdítõ módon összpontosíthat másra – bõven van mire.) És mit mondanak róla a néha szélsõségesen megosztott olvasók vagy kritikusok? Míg az egyik úgy véli, Camus óta nem volt ilyen jelentõs francia író, mások nem fukarkodnak a kritikával: „hatásvadász, pornográf, cinikus, provokátor, nõgyûlölõ, reakciós, iszlámellenes, rasszista”. Álnok, mondják, mert ostorozza a fogyasztói társadalmat, botrányos írásaival mégis az üzleti sikert célozza meg. Vitatható vádak – hiszen az író a közönségnek ír, nem bûn, ha azt szeretné, hogy odafigyeljenek rá. A kényes kérdésekben bátran vállalt vallási-politikai vélemény pedig nem feltétlenül meríti ki a „gyûlöletkeltés” fogalmát.1

1

Houellebecqnek bíróság elõtt kellett felelnie a muzulmánellenes vádakra (felmentették), miután 2001-ben megjelent A csúcson (Plateforme) c. regénye, amelynek hõse „helyesli” a szexturizmust, és a világ „leghülyébb” vallásának nevezi az iszlámot. A könyv vége felé egy brutális terrortámadás zilálja szét a Thaiföldön kéjelgõ turisták sorait (hasonlóra a valóságban is volt példa), és oltja ki a fõszereplõ kedvesének életét. Michel Houellebecq a 2013-as budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt. Eddig megjelent hat regényébõl a Magvetõ Kiadó négyet adott ki (Elemi részecskék, 2001, A csúcson, 2003, Egy sziget lehetõsége, 2006, A térkép és a táj, 2011), mindegyiket Tótfalusi Ágnes fordításában. 2013 áprilisában jelent meg a Lanzarote magyar fordítása.

648

Houellebecqnél még a „pornográfia” sem öncélú – bár egyéni tûrõképességtõl függõen az ún. „explicit szexuális tartalom” helyenként meghaladja a még komfortosnak nevezhetõ mértéket; mindenesetre továbbgondolásra késztet, mint a sok más – nem szexuális természetû – összetevõ, amely minden egyes könyve olvasásakor mellbe vág, elragad, olvastat, felkavar, kétségbe ejt. Hogy nagy író-e Houellebecq, majd eldöntik mások, egy azonban biztos: eredeti író, markáns egyéniség, és majdnem elképzelhetetlen, hogy a zajos siker receptje vezetné a tollát. Kapott hát hideget, meleget – õ maga úgy gondolja, a kritika hamis képet rajzolt róla, és megpróbálta elriasztani az olvasókat. A térkép és a tájban, amelynek õ maga is szereplõje, több kortársát is megidézi – írókat, kritikusokat, médiaszemélyiségeket –, és egyúttal jól odasóz nekik. Interjúkban is visszautasítja a felszínes bírálatot. „Nem provokálok”, mondja, „védekezem. Pimasz vagyok, igaz, de ez csak a tisztelet hiányából fakad.” A nõgyûlöletet ennyivel intézi el: „Ostobaság. A nõgyûlölet nem elégséges motiváció ahhoz, hogy regényt írjon az ember.” Houellebecq 1956-ban (saját állítása szerint 1958-ban), Réunion szigetén született Michel Thomas néven, orvos anya és síoktató, hegyi vezetõ apa gyermekeként. Szülei, mint írja, „igen hamar elvesztették érdeklõdésüket” iránta, így néhány hónapos korától ötéves koráig anyai nagyanyjával élt Algériában, majd apai nagyanyja nevelte Franciaországban (Meaux) – az õ családnevét vette föl késõbb íróként, és õ volt az egyetlen családtag, akihez mélyen kötõdött.2 Ez az önéletrajzi elem számos helyen felbukkan, legnyilvánvalóbban az Elemi részecskékben, ahol az író a tulajdon anyját is igen elõnytelen fényben ábrázolja.3 Houellebecq 1980-ban agronómusként végzett, megnõsült, fia született, nemsokára elvált, ezután pedig súlyos depressziós szakasz következett. Ekkor kezdett komolyan írással (versekkel is) foglalkozni; közben számítógépes technikusként jól keresõ állásokban dolgozott. Elsõ önálló kötete H. P. Lovecraft horrorszerzõrõl szól, „sztár” azonban csak az Extension du domaine de la lutte (A küzdõtér kiterjesztése)4 címû elsõ regényével (1994) lett. Ez már sok mindent megelõlegez Houellebecq késõbbi regényeinek központi alakjaiból és az õt izgató kérdésekbõl. („A gazdasági liberalizmus a harc terének kiszélesítése, kiterjesztése minden életkorra és a társadalom minden osztályára. Ugyanígy a küzdõtér kiterjesztése a szexuális liberalizmus is, minden életkorra és minden társadalmi osztályra.”) Houellebecq minden központi alakjában nyilvánvalóan maga is benne van, ahogy az elbeszélés színtereirõl is többnyire saját tapasztalatból ír – élt vagy járt ott. Mégis, Houellebecq nagymamaportréi állnak legközelebb ahhoz, amit meleg hangúnak vagy megindítónak nevezhetnénk. Talán csak a kutyaportrék múlják felül õket. 3 2008-ban nagy port vert fel Houellebecq nyolcvanhárom éves anyjának (Lucie Ceccaldi) önéletírása (Az ártatlan címmel!), amelyben fiának „visszavágva” hazugnak nevezi az Elemi részecskékben róla formált képet. Az író „szélhámos” és „parazita” – mondja az éles nyelvû öregasszony –, aki bármit képes leírni a pénzért és a hírnévért. Nem tudja azonban cáfolni a tényt, hogy lemondott a fia nevelésérõl, és helyette különbözõ hippiközösségekben, a szabad szerelemnek áldozva telt az élete. Az alapvetõ családi kötõdés hiánya, a szülõi szeretetlenség és a normális kapcsolatokra való képtelenség – vagy ezek valamilyen torzulata – H. minden hõsére jellemzõ. 4 Tótfalusi Ágnes, H. összes magyarul megjelent regényének kiváló fordítója egy helyen „A harc értelmé”-nek fordítja ezt a címet. 2

649

ha az életérõl kérdezik, így válaszol: „Nem szeretek magamról beszélni. Hazudok az életemrõl, gyorsan, szinte gondolkodás nélkül.” Talán ez magyarázza, hogy az egyértelmû – vagy éppen kétértelmû – sikert meghozó, botrányos, széltében-hosszában taglalt Elemi részecskékben (1998) két féltestvér merõben eltérõ, de több ponton érintkezõ életét írja meg, tele önéletrajzi elemekkel. Mintha a közös anyától származó fivérekben saját életének két lehetséges forgatókönyvét írta volna meg. Bruno, az idõsebb kétségbeesetten kapaszkodik a szexbe, amely az élet egyetlen értelmét látszik jelenteni. (Azt hiszem, nyugodtan meg lehet kockáztatni, hogy több évre elegendõ maszturbációt összeolvashat itt az ember, és a páros vagy csoportos szex kimeríthetetlen tárházából is kellõ naturalizmussal töltekezhet; nem véletlenül nevezte ezt a könyvet a New York Times kritikusa „mélységesen visszataszító olvasmány”-nak.) Nem mintha a minden módon frusztrált Bruno ne lenne a maga módján végtelenül intellektuális (mellesleg elvetélt író) – neki köszönthetjük emellett a hippinemzedék kritikáját és a „New Age” zavaros filozófiáinak, közhelyeinek mulattató leleplezését. Bruno végül megtalálja – és megszereti – a neki való nõt, de Houellebecq kíméletlenül „megöli” Christiane-t, és pszichiátriai intézetbe utasítja az örökre benyugtatózott Brunót. Féltestvére, Michel a tökéletes ellentét. Hideg, szeretni képtelen, majdnem aszexuális ember, aki a feltétel nélküli szerelmet sem tudja elfogadni, holott kétszer is megkínálják vele (Houellebecq azért, biztos, ami biztos, ezt a nõalakot is meggyilkolja). Michel tudós, az élet titkát, a klónozás rejtélyeit kutatja; idegenként mozog a világban, aztán egy szép napon otthagyja a munkahelyét, és visszavonul Írországba, ahol forradalmi elméletet dolgoz ki: minthogy meg van gyõzõdve róla, hogy az emberi fajt a halálfélelem elleni folytonos küzdelem teszi tönkre, emellett pedig feloldhatatlan ellentmondás feszül a modern élet és a fajfenntartáshoz kötõdõ érzelmi többlet között, kidolgozza a genetikailag módosított, halhatatlan és terméketlen embert, akit azonban nem foszt meg sem a személyiségétõl, sem a testi szerelem örömétõl. Michelnek az elmélet kidolgozása után nyoma vész, húsz évvel késõbb, 2029-ben azonban megjelenik a genetikailag módosított emberfaj, és a régi ember lassan kihalásnak indul. Houellebecq késõbb „továbbfejleszti” ezt a gondolatot az Egy sziget lehetõségében – de ott az „új ember” már nemcsak halhatatlan (azaz a végtelenségig klónozható, tudattartalma pedig klónról klónra átadható), hanem vágytalan, steril, társtalanságra ítélt lény is. A következõ könyv, a szerzõ saját fotóival illusztrált Lanzarote (2000) új témákat vet föl. Egy utazás történetét beszéli el tíz részben, „minimalista” kanári-szigeteki háttérrel, jómódú turistákkal, nudista leszbikusokkal és egy hallgatag luxemburgi rendõrrel, aki megvetõen nézi mások felszabadultan erotikus játékait, majd – sokatmondó fordulat – csatlakozik a raëliánus szektához. Az utóbbiak az Egy sziget lehetõségében „elohimiták”5 néven kapnak bõséges teret. 5

Raël: alias Claude Vorilhon, egykori autóversenyzõ és sportújságíró, a Próféta, a valóban létezõ szekta megalapítója. 1973-ban találkozott egy ûrhajón érkezõ földönkívülivel, és megtudta tõle, hogy hozzá hasonló intelligens lények („elohim”) teremtették (tudományosan) a földi életet, és újra eljönnek majd, hogy megnézzék, mire jutott az ember. Raël feladata elõkészíteni a jövetelüket. Késõbb a lények egy idõre elragadták Vorilhont egy másik bolygóra, ahol találkozott Jézus, Buddha, Mohamed és hasonlók klónjával. Mindezt megírta A könyv, amely elmondja az igazságot címmel. – Hívei teljes szexuális szabadságot hirdetnek, az emberi klónozásban látják a halhatatlanság nyitját, és pártolják a genetikailag módosított növényekbõl készült élelmiszereket. Houellebecq két hetet töltött az „elohimiták” egyik táborában, és ott szerzett tapasztalatait írta bele az Egy sziget lehetõségébe, jóllehet a téma már a Lanzarote óta foglalkoztatta.

A Lanzarote után, 2001-ben jelenik meg a Plateforme (magyarul: A csúcson), Houellebecq valószínûleg legkevésbé sikerült regénye. Egyes szám elsõ személyû elbeszélõje (Michel) negyvenes évei elején jár, jelentéktelen minisztériumi hivatalnok, cinikus, magányos, szexmániás. Apja halálával csinos vagyont örököl, és befizet egy thaiföldi utazásra; a nem titkolt cél: élni a thai prostitúció elõnyeivel. Ezen az úton ismerkedik meg a nála jóval fiatalabb Valérie-vel, akiben – maga számára is meglepõ módon – testi-lelki társra, szerelmesre talál. Valérie kiváló turisztikai szakember, s egy munkatársa jóvoltából, valamint Michel ötleteinek felhasználásával hozzájárul a szexturizmus globális felvirágoztatásához. Sorra nyílnak az új létesítmények, ám amikor ismét Thaiföldre utaznak, és épp elhatározzák, hogy szeretnének ott maradni, egy muzulmán robbantásos-gépfegyveres támadás több száz nyugati turistával együtt megöli Valérie-t. Michel nem épül föl a sokkból; mindössze annyi telik tõle, hogy viszszautazzon Thaiföldre, és a halálra készülve megírja emlékezéseit. A csúcson megjelenése után perelték be Houellebecqet gyûlöletkeltés vádjával. Nemsokára Írországba költözik, évekig nem hallani róla, nem jelentkezik új könyvvel. Másik otthona, ahol hellyel-közzel azóta is él, Spanyolország; életének mindkét új helyszíne megjelenik következõ – az imént tárgyaltnál sokkal jobb – regényeiben. A csúcson azonban eléggé kiábrándító mû: szinte szabályos közönként pornográf passzusok tagolják (az ember eltompul a túl nagy dózisoktól), az utazási cég(ek) mûködését, üzleti stratégiáit ismertetõ hosszú oldalak unalmát pedig nem enyhíti leleplezõ erejük – a piacgazdaság bevonul az emberi kapcsolatokba és a szexbe, az egész világ hazugságok és szemfényvesztés szegélyezte, képtelen úton halad.6 Annál jobb könyv az Egy sziget lehetõsége (2005), amelyben Houellebecq fölveszi az Elemi részecskék végén elhagyott szálat. A regény egyik elbeszélõje Daniel 1, sikeres, befutott, gazdag humorista, afféle jellegzetesen cinikus, kiábrándult, szexmániás houellebecqi hõs, az általa írt fejezeteket pedig Daniel 24, majd Daniel 25 kommentárjai követik. Daniel 24 és 25 „új-ember”: a kétezer évvel korábban élt Daniel 1 klónozott leszármazottai, akik elõdjük életírását olvassák, tudattartalmát öröklik, de õk maguk szenvedély-, érzelem- és szexmentesek. A Föld a közben eltelt kétezer év alatt több katasztrófát átélt, civilizációi elpusztultak, klímája megváltozott, tengerei javarészt elpárologtak, a régi emberfaj egyedei elállatiasodott, vad hordákba tömörülnek. Az új-emberek magányosan élnek – csak interneten érintkeznek egymással –, genetikailag átalakított testük életben tartásához elég ásványi sókat és fényt magukhoz venniük. Mindössze annyi feladatuk van, hogy tanulmányozzák klónõsük életírását, és kommentárokat fûzzenek hozzá – „az Eljövendõk” számára. 6

Mégis érdemes idézni belõle néhány mondatot: „Az életem végéig Európa, a gond és a szégyen gyermeke maradok; nem tudok senkinek reményt nyújtani. A Nyugat iránt nem gyûlöletet érzek, csupán mélységes megvetést. Csak azt tudom, hogy mi európaiak mind, ahányan csak vagyunk, bûzlünk az önzéstõl, a mazochizmustól és a haláltól. Olyan rendszert hoztunk létre, amelyen belül egyszerûen lehetetlenné vált az élet; ráadásul ezt a rendszert akarjuk meghonosítani az egész világban.” (Tótfalusi Ágnes fordítása.)

651

Daniel 1 még a mi korunkban él, és mielõtt az ötvenhez közeledve véget vetne az életének, megírja, mi minden történt vele. Így aztán Houellebecqnek módja van szinte minden olyan csomópontot érinteni, amely a korábbi regényeiben is fontos volt – hogy aztán valami meglehetõsen mást írjon meg a következõ – eddigi utolsó – regényében. Az Egy sziget lehetõségével lezárul egy szakasz: amikor az író mindent elmondott, amit tudott egy-egy témában, többé nem néz vissza. Daniel 1 életében kétszer is beköszönt a szerelem – elõször egy okos és gyönyörû nõ személyében, aki azonban sosem tudja átadni magát az önfeledt, állati örömnek, és amikor öregedni kezd, kilép Daniel életébõl (késõbb öngyilkos lesz). Másodszor egy sokkal fiatalabb, szintén gyönyörû, ösztönös, érzéki nõ színre lépése teszi nyilvánvalóvá és végzetessé a tételt: a világ a fiataloknak van kitalálva, az öregség (ezúttal Danielé) igazságtalan, gyalázatos, iszonyú (Houellebecq betegesen irtózik a testi hanyatlástól), ennél már csak az ember halhatatlanság utáni kapálódzása borzasztóbb. Daniel 1 ellátogat az „elohimiták” táborába, meghallgatja a karizmatikus Próféta beszédeit, betekintést nyer a Tudós – testitudati klónozást célzó – kísérleteibe, és tanúja lesz a Próféta meggyilkolásának, amely közönséges féltékenységbõl következik be.7 Az örök élet és ifjúság bárgyú ígérete azonban Houellebecqnél tovább élteti az „egyházat”; Daniel 24 és 25 két évezreddel késõbbi kommentárjaiból megtudjuk, mint hódítja meg a tan a világot, és mint vezet el a folyamat az õ éteri, szenvedély- és érzelemmentes létükhöz. Daniel 25 mégis otthagyja a biztonságot, kilép a világba, és elindul, maga sem tudja, miért. A lepusztult földön visszataszító óemberekkel találkozik, lépten-nyomon az egykori civilizáció eszközeibe, tárgyaiba botlik. Cél nélkül megy – egy darabig sokadik, ugyancsak klónozott, kedvesen ösztönös és gyorsan „visszavaduló” kutyájával –, míg el nem ér a langyos pocsolyák (a tenger maradványa) világába, és el nem merül benne – visszavonhatatlanul lezárva Daniel létezését. Houellebecq szereti a kutyákat (volt úgy, hogy egyetlen lapnak sem volt hajlandó interjút adni, kivéve a Chien 2000 címû kutyamagazint…). Több helyen, formában is elmondta, hogy az egyetlen értelmes életcél az, ha valakit boldoggá akarunk tenni. Erre a kutya különösen alkalmas – létének értelme, hogy az ember maradéktalanul boldoggá tudja tenni õt, és feltétel nélküli szeretetet kap vissza tõle. Sivár világban bolyongunk Houellebecqkel – a szépség mulandó, romlandó benne, az emberek téveszmék, látszatok és hazugságok útvesztõjében téblábolnak, ölre mennek, kiirtják egymást, kegyetlenkednek merõ önzésbõl, mohóságból – az olvasó valósággal megkönnyebbül, amikor megcsillan egy kis szánalom, együttérzés vagy rokonszenv ebben a vigasztalan világban. Különös, de ha ilyesmi történik, a rokonszenv tárgya szinte mindig rosszul végzi (kutya vagy ember, mindegy). A csúcson és az Egy sziget narrátorai emléket akarnak hagyni maguk után, ezért örökítik meg az életüket. A térkép és a tájban mindentudó narrátorunk van, aki harmadik személyben beszél a történetben szereplõként megjelenõ Houellebecq íróról 7

A Próféta – akárcsak a valóságos Vorilhon – gyönyörû nõkkel veszi körül magát, és válogat közülük, mint egy hárembõl. A könyvben azonban hiba csúszik a számításába: az egyik kiválasztott szépség barátja a hagyományos, „kizárólagos” szerelem betegségében szenved, és bosszút áll: elvágja a Próféta torkát.

652

is. Ez még nem lenne egészen rendkívüli, de Houellebecq végül önmagát is kinyírja, méghozzá brutálisan, és hogy még faramucibb legyen a történet, a perverz gyilkos az írót ábrázoló portré kedvéért öli meg õt magát. Igaz, a portré rengeteg pénzt ér, de talán mégis van ebben valami jelképes. A térkép és a táj színesebb a korábbi regényeknél, sok rétege van, rengeteg tényanyaggal (ezúttal plágiummal vádolták meg az írót, mert a forrás megjelölése nélkül számos cikket idézett a francia Wikipediából), laza, mégis ravasz meseszövéssel, sok elmélkedõ kitérõvel, amelyek nem hagynak kétséget afelõl, hogy Houellebecq nemcsak eredeti író, hanem rendkívül mûvelt is – irodalomban, filozófiában, képzõmûvészetben egyaránt járatos.8 De a regény fõhõse nem az író, hanem egy mûvész, Jed Martin, aki – noha szinte sosem képes verbálisan megfogalmazni, mit miért csinál – kicsit mégis azonos az íróval. Jed fényképezéssel kezdi a pályáját („Háromszáz tárgy a vaskereskedésbõl”), és Michelin-térképek (!) fényképezésével fut be, fõleg, amikor a Michelin alkalmazásában álló gyönyörû Olga több értelemben is lecsap rá. Következõ kiállítása „A térkép érdekesebb, mint a táj” címet kapja,9 és innentõl fogva szédítõen ível fölfelé Jed pályája. Houellebecq mûvészettörténeti elemzéseket idéz – mindig egy kicsit a határon: hol halálosan komoly, hol pedig parodizálja a nagyképû szakmaiságot. Amikor Olga elhagyja Franciaországot, Jed gondolkodás nélkül lezárja ezt a korszakát, és hamarosan festeni kezd: mesterségeket. Kihalófélben lévõ mesterségeket („egyszerû mesterségek sorozata”) fest meg, majd áttér a „vállalatszerkezetek sorozat” képeire, amelyeknek mind hosszú és narratív címük van.10 A Damien Hirst és Jeff Koons felosztja a képzõmûvészeti piacot címû kompozíció azonban kifog rajta: nem tudja megfesteni, és ekkor támad az az ötlete, hogy Michel Houellebecq, író portréját készíti el helyette. Egyben felkéri az írót, hogy írjon elõszót a katalógushoz. A könyvbéli Houellebecq és Jed Martin többször is találkoznak; az író jellemzése nem éppen hízelgõ, ahogy a többi regény részben õrá emlékeztetõ hõsei sincsenek elragadtatva maguktól – sõt inkább utálják magukat. És ekkor törnek felszínre azok a gondolatfolyamok, amelyek írók, költõk, mûvészek (a teljesség igénye nélkül: Comte, Toqueville, Balzac, Baudelaire, Perec, vagy Fra Angelico, William Morris, Klee, Mondrian, Yves Klein) nevét és eszméit beemelve valami módon elméletivé tágítják a regényt (a narrátor író és a könyvbeli író hangja eléggé összemosódik). Jed aztán megfesti az írót (a kép ára késõbb csillagászati összegû lesz), az író megírja az elõszót, és megkapja ajándékba a képet, amelyért végül az életével fizet.

A térkép és a táj írójának elmélkedései annyira inspirálónak bizonyultak, hogy Dijonban „LE MONDE COMME VOLONTÉ ET COMME PAPIER PEINT” címmel – és az író közremûködésével – kiállítást rendeztek Houellebecq itt megfogalmazott gondolatai alapján. 9 Ez feltehetõen Alfred Korzybskira, az általános szemantika atyjára utal. Korzybski úgy vélte, hogy az ember nem képes közvetlenül hozzáférni a valósághoz, és tévesen hiszi valóságnak azt, amit csupán érzékel. Híressé vált mondásában így fogalmazta meg ezt a nézetét: „A térkép nem azonos a tájjal.” 10 Például: Jean-Pierre Martin lemond vállalata vezetésérõl, vagy: Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövõjérõl beszélget. 8

653

És a történet nem áll meg, ha döcög is itt-ott, megy elõre – és meglepõ fordulatokat tartogat. Jed életében ismét fölbukkan Olga, de õ elszalasztja a lehetõséget (Houellebecq regényei tele vannak elszalasztott boldogságesélyekkel); rákban szenvedõ apja Svájcban eutanáziát hajtat végre magán (az apa-fiú viszony Houellebecqnél soha nem látott módon – mélyen, cinizmus és keserûség nélkül van ábrázolva); végül brutálisan meggyilkolják az írót, és innentõl fogva a krimibe illõ izgalmak sem maradnak el. A regény utolsó fejezete a nagyszülei házába, vidékre visszavonult Jed Martin utolsó évtizedeit mutatja be, és törekvését – „én csak számot akarok adni a világról” –, hogy új kifejezésformákat találjon. „Videogramokat” gyárt: ezek többsége növényeket, hullámzó fûrengeteget ábrázol, amelybe lassan beleolvad minden mesterséges tárgy: szerszám, esõverte fényképek, savmarta mûanyag bábuk… És Jed így vesz búcsút az élettõl, „amelyben valójában soha nem vett részt igazán”. Houellebecq öt évig hallgatott, majd ezzel a 2010-es regényével Goncourt-díjat nyert. „Furcsa érzés, de mélységesen boldog vagyok”, mondta, bár egy másik interjúban kicsit gonoszkodva hozzátette, hogy „win-win” helyzet van, azaz a Goncourt-bizottság és õ egyaránt nyertek vele (ezzel kihúzták a francia irodalom „enfant terrible”-jének méregfogát – „egy gonddal kevesebb”, fogalmaz –, neki pedig megnõtt az ázsiója). Szeret semleges tónusú, viszonylag rövid mondatokat írni, sorsdöntõ eseményeket, fontos mozzanatokat dísztelenül, már-már ironikusan szenvtelenül elbeszélni. Vitathatatlan realizmusát Balzac, Flaubert, naturalizmusát Zola örökségének nevezték, a komikus és a rettenet határán egyensúlyozó cinizmusát céline-inek. Schopenhauer pesszimizmusa pedig bevallott, elismert szellemi hatás. Mások a kortárs B. E. Ellishez szeretik hasonlítani, de ha mindezekben a hatásokban van is valami, inkább higgyünk neki magának: azt mondta, hogy õ, akárcsak mûvészhõse, Jed Martin, „csupán számot akar adni a világról”.

654

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

pETrõCZI ÉvA

A fehér éjszakák városa Helen Dunmore: Ostrom. Európa Könyvkiadó, 2010. Czine Erzsébet fordítása. Helen Dunmore: Árulás. Európa Könyvkiadó, 2012. Czine Erzsébet fordítása Az angol szerzõ, Helen Dunmore két, immár világhírû Szentpétervár-Leningrád-regényét, az önállóan is, folytatásos mûvekként is olvasható Ostromot és az Árulást emberfeletti feladat volna végigolvasni, ha szerzõjük nem lenne egyszersmind kiváló költõ, aki ismeri lelkünk és elménk teherbírását, s ennek köszönhetõen a mindkét kötetben – a történelmi valósághoz természetesen híven, korabeli dokumentumok alapján – felidézett borzalomáradat útjába idõnként kis, megmentõ „pallókat” helyez, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy továbbhaladjunk a szövegben, hogy folytassuk az olvasást. Ezek a pallók kivétel nélkül gyönyörû lírai kitérõk, ha úgy tetszik, prózaversek. Mielõtt azonban az 1941-es leningrádi blokád, illetve az 1952-es, 1953 tavaszáig, Sztálin haláláig átnyúló orvosperek idején játszódó városkrónika, illetve értelmiségi családregény részleteit közelebbrõl is megvizsgálnánk, érdemes eltöprengeni azon, hogy ez a két, Péter cár városának és lakóinak szenvedéstörténetét bemutató regény hogyan lehet nem orosz szerzõ, hanem egy nyugat-európai írónõ alkotása? Valószínû, hogy Leningrád kálváriájának 2001-es, hatvanadik, a világ lelkiismeretét megmozgató évfordulója is szerepet játszik abban, hogy e mártírsorsú város, a fehér éjszakák, Dosztojevszkij és Puskin városa az utóbbi bõ évtizedben oly gyakran foglalkoztatja a nem innen elszármazott mûvészeket is. Néhány példa: Elfi Mikesch 2001-ben, az Ermitázsban forgatott, felejthetetlen dokumentumfilmje, a Mon Paradis – der Winterpalast, amelyben megszólal többek között egy, a blokád okozta éhínségtõl nagyszülei éhhalála árán megmenekült, nagyszerû asszony, Juna Janova Zek. De – ha már a Téli Palota tájékán járunk – érdemes még megemlítenünk az amerikai Debra Dean magyarul is olvasható regényét, a Leningrádi madonnákat, s végül, hogy az orvosperek témájához is közelítsünk, az Egy átlagos kivégzés címû, megrendítõ francia filmet, amely Sztálin egyik utolsó kezelõorvosának és férjének életébe és szorongattatásaiba ad bepillantást. Az Ostrom cselekménye egy átlagos nyári napon, 1941 júniusában indul, s mindjárt egy ritka szépségû költõi képpel: „Akármilyen öreg vagy, egy ilyen éjszakán, mint ez, nem tudsz megmaradni a négy fal között. Itt zsong megint a fehér éjszakák semmit sem bánó ígéretessége. Péter zúzmarás, véráztatta ingoványairól felszállni készül a város, akár a hattyú. Még kitáratlan, nyári fényben reszketõ, meg-meglebbenõ két szárnyában a repülés ígérete. Nem nyûgözheti le õket a sötétség.” A sötétség azonban közeledett Leningrádhoz, beterítve a város lakóit, köztük az öt fõszereplõt, Levint, a pesszimizmusa miatt peremre szorított írót, ígéretes képzõmûvészbõl dajkai állásba kényszerült lányát, Annát, a hatéves, félárva kis Kolját, Anna öccsét, továbbá Marina 655

Petrovnát, az egykor híres színésznõt, aki valamikor az apa szeretõje volt, s végül a kis közösségükhöz csapódó, szibériai származású orvostanhallgatót, Andrejt. A regény párhuzamos síkjai: a szovjet „békeidõk” nem kevés borzalma, s ezen belül az értelmiségiek fenyegetettsége éppúgy jelen van az Ostrom lapjain, mint a blokád szörnyûségei: a tapétaenyvet és bõrtárcát is ennivalóvá nemesítõ éhínség és a fagy halálos marása. Az elsõt beszédesen illusztrálják Jelizaveta Antonovna, a rendíthetetlenül rendszerhû vezetõ óvónõ Annához intézett szavai, aki kisgyermekekrõl is képes politikai zsargonban beszélni: „– Olyan nevelésben kell részesíteni a gyermekeket, hogy képesek legyenek teljes jelentõségében felfogni, mit jelent a Szovjetunió polgárának lenni. Nem várom el magától, Anna Mihajlovna, hogy megértse e felelõsség természetét, de azt igenis elvárom, hogy a legjobb képességei szerint a lehetõ legnagyobb mértékû lojalitást tanúsítsa az ügyben.” Szegény anyaszívû Anna, aki a Levin család kariatidájaként annyi ember baját-gondját vette a nyakába, igyekszik övéirõl gondoskodni az egyre nehezedõ hétköznapokban is, amikor az addigi belsõ terrort megsokszorozza a külsõ, a blokád kérlelhetetlen gyûrûje. A gyakorlati dolgokban végtelenül passzív apa, a korábban ünnepelt, mostanra félrehajított író, Mihail Iljics Levin nem vesz részt a vésztartalékok beszerzésében, de naplójában – amelyet Anna késõbb egy zongoraszékbe rejtett – megalkotta szeretett városuk lélektanának pontos leírását, amely egyben a lakók lelkiállapotát is tükrözi, elõször a német invázió elõtti idõkben: „Csak a várost láttam, a városunkat, amilyen mindig is volt, mindig is lesz. Gyönyörû volt, mint azelõtt, de nem volt többé szilaj, vagy büszke. Nem fölibénk tornyosult, inkább védelemért látszott esengeni.” Ezt az esengést végül nem csupán az önzetlen Anna és az áldozatkész Andrej hallja meg, hanem a mûvészetébõl sokáig elefáncsonttornyot építõ Marina és Mihail is. Az önzõ színésznõbõl Kolja gondozója, az önsajnálatba merült íróból fegyveres városvédõ, majd sebesült lesz. Igaz, olyan áldozat, aki ajkán Puskin-idézetekkel (fõleg az Anyeginbõl!) sétál ki lassan az életbõl. De azt már nem kell megérnie, hogy a burzsujkának becézett kis kályhába – utolsó fûtõanyagként – Shakespeare összes mûvei kerülnek. A több kritikus által kamaradarabhoz hasonlított regény legdrámaibb pontja azonban mégsem az öt fõszereplõhöz kötõdik, hanem egy Annáék szomszédságában lakó fiatalasszony, Zina halott csecsemõjéhez, akit anyja eszelõs módon élõként dajkál: „– Azt hiszem, beteg. Mit gondol, megfázott, vagy esetleg a füle fáj? A gyerek legalább három napja halott, állapítja meg Anna, amint Zina a karjába teszi. Zináék jéghideg szobájában nem indult bomlásnak a teste, de száraz és kék, és a félig lehunyt szemhéj alól csak a szeme fehérje látszik ki.” Azt hihetnénk, e leningrádi Pietà tövében nincs, nem lehet helye a szerelemnek, Anna és Andrej mégis a blokád végnapjaiban talál igazán egymásra. Igaz, az élettõl búcsúzó Marina jóvoltából akkor kerül elõ a család utolsó, agapé-erejû vastartaléka: két kis üveg málnalekvár, a túlélés, a folytatható élet – legalábbis a három fiatal szereplõ számára – jelképei: „– Mi az, Anna? – kérdi Kolja ijedten a nõvére láttán, aki kigyúlt arccal, patakzó könnyekkel áll az ajtókeretben, magasba tartva a két üveg lekvárt, egyiket a jobb, másikat a bal kezében, mint valami gyõztes ökölvívó a végsõ, csonttörõ menet után.” A regény életigenlést erõsítõ zárójelenetében egy solohovian robusztus hõsnõ, Jevgenyija káposztákat palántáz. Ekkor, az õ láttán, még hiszünk 656

Sosztakovics szavainak, aki így foglalta össze VII. „Leningrád” szimfóniája utolsó tételét: „A negyedik tételt gyõzelmünk kifejezésének szántam. A második és harmadik tétel közvetlen folytatása, azok logikus következménye. A fény diadala a sötétség felett, a bölcsességé az õrület felett, az emelkedett humanizmus gyõzelme az irtózatos rémuralom felett.” Sosztakovics zeneszerzõnek nagyszerû volt, jósnak azonban kevésbé. Mert alig ocsúdott fel a második világháborúból a Szovjetunió, saját vezetõi – Sztálinnal az élen – minden képzeletet felülmúló, újabb rémuralommal fojtogatták a hatalmas, összetákolt birodalom alattvalóit. A második Dunmore-regény címe, az Árulás így kettõs értelmû. Elsõdleges jelentése az, hogy az önmagában sem biztos rezsim az ötvenes évek elejére ismét koncepciós – köztük orvosok ellen is folytatott – perek tébolyába menekült, s mindenütt árulást, mindenkiben árulót szimatolt. De ez a szó, ez a ritka telitalálatnak számító cím egyben azt is jelzi, hogy az igazi árulók ugyanezek a nehéz álmú és betegesen gyanakvó vezetõk voltak: az õ egyetemes árulásuk sodorta rettegésbe és bizonytalanságba e hatalmas birodalom minden polgárát. Köztük Andrejt, a még fiatal, de már sikeres gyermekorvost, a blokád egyik hõs életmentõjét, akinek számára csapdát állít a sors és a történelem. Abban a „megtiszteltetésben” részesül, hogy kezelõorvosa lehet egy rettegett állambiztonsági tiszt, Volkov csontrákban szenvedõ kisfiának, Gorjának. A gyermek kezelésébe egy törtetõ, rangidõs kolléga, az inkább „orvos-káder”, mint igazi gyógyító Russzov rángatja bele Andrejt, hogy megmeneküljön a felelõsségtõl, azaz még inkább a felelõsségre vonástól: „Russzov egészen közel áll meg hozzá, közelebb, mint ahogyan két embernek állnia kell egymáshoz. Lehelete Andrej arcát éri, aki ettõl hirtelen abbahagyja a diagnosztizálást, megszûnik kényelmes, orvosi távolságtartással feltérképezni egy kolléga tüneteit… Russzov szaglik a félelemtõl, és ezt békülékeny mosolya sem leplezi. Akar valamit, de fél.” Mialatt Andrej körül egyre szorosabb lesz élete második blokádja, a kórházban és a KGB-nél köré szövõdõ újabb ostromgyûrû, addig Anna is kénytelen megvívni a maga kisebb harcait, részben – ha nem is életre-halálra szólókat, mint tíz évvel korábban – családja napi élelméért, részben egy újabb kisdedóvó „Szörnyella de Frász”, egy újabb párthû vezetõ óvónõ elvárásainak fogságában: „Larisza Nyikolajevna azt akarja, hogy Anna a statisztikáiban alakítson ki speciális részhalmazt a blokadnyicák gyermekeinek. Külön alfejezetben kövesse nyomon az ilyen anyák gyermekeinek növekedését, figyelje meg, van-e, és ha igen, milyen hatása van az anya éhezésének a születendõ gyermekre.” Részvét, szeretet, törõdés – szovjet módra. Különösen a „részhalmaz” kifejezés tanúskodik mélységes humánumról. De ahogyan a blokádhõsnõk gyermekeibõl, úgy a hõsökbõl, az áldozatokból is puszta statisztikai adat lett egy évtized múltán – vagy még az sem. Inkább a politikai és termelési diadaljelentéseket megzavaró, fölösleges ballaszt: „De nem sok idõ telt belé, és a remény jelei tünedezni kezdtek. (Hol voltak már ekkorra a Jevgenyiják, a reménykedõ szívû, káposztaplántáló amazonok! P. É.) A Leningrád ostrom alatti életét bemutató kiállításokat elbontották, a kiállítások anyagát szétszórták. Színdarabok születtek, de sosem mutatták be õket. Az emlékiratok fiókokban porosodtak… Az elképzelt újjáépítés hiú ábránd maradt… Egy vidéki városnak tudnia kell a helyét. Ha Leningrád úgy gondolta, jobbat érdemel, hát naivitás volt a részérõl.” Mint ahogy Andrej részérõl is naivitás volt, amikor a kis Gorja 657

lábamputációját és onkológiai kezelését, hippokratészi esküjének megfelelõen, egy kiváló, de történetesen zsidó származású orvosnõre, Brodszkajára (a Leningrádban felnõtt, késõbbi Nobel-díjas költõ névrokonára!) bízta. Andrejben a gyógyítás ösztöne, a gyógyítás vágya sokkal erõsebb az óvatosságnál és az önvédelemnél, pedig számos elõjelbõl olvashatna. Elõször maga a középkorú kolléganõ figyelmezteti: „Vagy esetleg úgy érzik, másik sebészre van szükségük. Lehet, hogy nem tetszik nekik a nevem. Andrej rábámul. Brodszkaja árnyalatnyi gúnyos szánakozással néz vissza: lám, a kollégának mi mindennel nem kell számolnia. – Brodszkaja – mondja. – Nyilván érti. És Andrej persze érti. Könnyen lehet, hogy szívesebben vennének egy olyan orvost, aki nem zsidó.” A második figyelmeztetés a mûtõorvost látatlanban is gyûlölõ KGB-s apától, Volkovtól érkezik, a harmadik pedig a halálosan beteg fiútól: „Én nem vagyok sebész. Brodszkaja doktornõ lesz az, aki a mûtétet végzi. Nagyon jó szakember, találkoztál már vele, õ csinálta a biopsziádat. Emlékszel, az a szemüveges, akinek kontyban van a haja. – Nekem nem tetszik. Apu azt mondja, zsidó.” Amikor a sikeres mûtét után négy hónappal Gorjánál jelentkeznek a végzetesnek bizonyuló tüdõáttétek, elõször Brodszkaját hurcolják el és kergetik halálba, de másodrendû vádlottként a nem zsidó Andrejért is eljön a kis hazánkban sem ismeretlen fekete autó. Aki többet szeretne tudni a regényben csak vázlatosan, s mégiscsak szépirodalmi köntösben megjelenõ kínvallatásról, a híres-hírhedt „futószalagról”, amelynek az a lényege, hogy sokszor négy-öt napig álmatlanul, lábon, egyre püffedõbb lábon kellett az õrizeteseknek kínlódniuk, tekintsen bele egy fontos korabeli dokumentumba is. A regénybeli Andrejhez hasonlóan túlélõ Jakov Rapoport professzor Emlékeim az úgynevezett orvosperrõl címû, megrendítõ írásába, amely a szabotõröknek, gyilkosoknak, terroristáknak és kémeknek nevezett, elsõsorban zsidó származású szovjet orvosok elleni hajszába nyújt betekintést. Azokéba az orvosokéba, akiknek rémtetteirõl a TASZSZ, a szovjet távirati iroda 1953. január 13-án elrettentõnek szánt közleményt adott ki. Olyan közleményt, amelynek nyomán a Szovjetunió minden fehérköpenyese gyilkosnak érezhette magát, így az az idõs orvosnõ, Galja is, aki a terhes Annának és a tizenhat éves, családfõvé érett Koljának menedéket adott dácsáján Andrej letartóztatása után. Amikor a roskatag nyári rezidencián világra jön a kis Nagyezsda (Reménység!), ebben a névválasztásban az is szerepet játszik, hogy egy kibõgött arcú, önmagából kikelt falusi szomszédasszony hírül hozza Annáéknak: meghalt Sztálin. A gyermek beszélõ neve tehát azt jelzi, hogy az addigiaknál csak jobb idõk jöhetnek. És valóban: a fiatalasszony lassan visszatalál eredeti hivatásához, elsõ rajzán Nagyezsdát örökíti meg. S eljön a végsõ igazságszolgáltatás ideje. Az utolsó éveiben már teljesen önkontrollját veszített, vezérkarát folytonos megtorlásokra vezérlõ Generalisszimusz halála után rövid idõvel, sok ezer sorstársával együtt, Andrej is hazatér családjához, hivatásához. Igaz, ezt nem valamiféle érzelmes zárójelenetbõl, csak egy szikár mondatból tudjuk meg. Helen Dunmore „kétszárnyú” Leningrád-ikonja, Czine Erzsébet költõien szép fordításának köszönhetõen még azokhoz is utat talál, akik – a kényszerû negyvenévnyi „közös táborozás” okozta megpróbáltatásainkra hivatkozva – általában nem túl érzékenyek Puskin honfitársainak kínjaira. Amelyek, mint e két regénybõl is kiderül, egy tõrõl fakadtak minden kelet-európai nép ugyanerre az idõszakra esõ szenvedéseivel. 658

BALkÓ ÁGnES

A gyakorlott utazó Jurij Poljakov: Szökni szeretnék. Goretity József fordítása. Helikon Kiadó, 2012 Jurij Poljakovot már a Gödölye tejben címû, 2011-ben megjelent regényével is sokan zártuk szívünkbe: metszõ iróniája, kíméletlen szókimondása óhatatlan töprengésre késztetett az olvasás számtalan derûs percét követõen. Ez a kettõs törekvés, ha lehet, még nyilvánvalóbb a Lityeraturnaja Gazeta fõszerkesztõjeként is ismert író a kilencvenes évek végén született, ám hazájában is jelentõs késéssel, nálunk pedig az elmúlt õsszel megjelent, szatirikus regényében. A hírek szerint Oroszországban több millió példány kelt el a mûveibõl, és ezt a tényt nehéz lenne csak azzal magyarázni, hogy elõbb az irodalmi életet karikírozó írását, majd a glasznoszty és a vadkapitalizmus szinte minden ellentmondását családregénybe foglaló mûvét nehéz letenni; úgy olvastatja magát, akár egy vérbeli krimi, pedig felér egy komplex történelmi-szociológiai (és néha még politológiai) összefoglalóval is. Fõhõse, Oleg Trudovics Basmakov jó kiállású, õszülõ halántékú negyvenes a regény nyitó jelenetében huszonéves, dúsgazdag szeretõje karjaiban piheg, aki ellentmondást nem tûrõen csikarja ki tõle az ígéretet: családját hátrahagyva Ciprusra utazik vele, új, közös életkezdésük céljával és reményében. Húszévnyi házasságot nem egyszerû néhány óra alatt lezárni, hátha még a habozó és váratlan szentimentális rohamokkal megküzdõ férfiú egyenként veszi kézbe élete tárgyi tanúit, és mindegyikrõl eszébe jut egy történet. A képregényszerû szerkesztés helyett (amelynek lehetõsége ott lappang a történetben), az író a mozaikszerû szerkesztést választja: mondhatni ez a könynyebb megoldás, de a történet elõrehaladtával a játék a regényidõvel, oda-vissza utalásaival, alig leplezett kikacsintásaival néha többszörös értelmet nyer. Basmakov érzelmi hullámhegyeibe és -völgyeibe történelmi korszakok ékelõdnek: saját személyes sorsa tükörképe a rendszer ideológiai változásainak: a keményvonalas funkcionáriustól a peresztrojkában az ûrkutatás titkos tudományos kutatójáig, a revizionista törekvések között tétován botladozó balektõl az „eredeti tõkefelhalmozás” botcsinálta csempészéig és nyomorgó parkolóõréig, majd banki alkalmazottjáig, aktuális foglalkozásai, elfoglaltságai mind a történelmi változások hû és egyre groteszkebb lenyomatai. Basmakov érzelmi skálája széles: a nekibuzduló szembenézéstõl a csüggedt melankóliáig, a felhorgadó férfibüszkeségtõl az ingatag nosztalgiáig mindent végigélhetünk emlékidézésében, hányódásai és hányattatásai (mert a kettõ között bizony nagy a különbség) elõrevetítik a nagy összeomlás képét személyiségében is, de Basmakov még itt is visszahõköl, hogy azután gyávasága sosem sejtett mélységekbe taszítsa. Nomen est omen, tartja a latin mondás, a papucsra utaló családnevet viselõ Basmakov apai neve: Trudovics, a munka szóból (és egy elkötelezett korból) származik, de a regény szerzõjének számtalan elmés szójátékra is ad alkalmat, a fonák helyzetek kínálta lehetõségeket szellemesen kihasználva. Oleg Trudovics (olykor például Tunye659

jagyics) Basmakov azonban mégsem csak egy pipogya házasságtörõ, aki bár az együttélés két évtizede alatt többször is nekirugaszkodik az önálló életnek, végül mindig hazakullog egyre határozottabb és az új rendszerben lábát egyre szilárdabban megvetõ pedagógus felesége mellé, hanem a Szovjetunió egykori univerzumának gyakorlott utazója, aki ügyesen forgolódott és igazodott el a kiskapuk és törvényen kívüli megoldások útvesztõjében is, és a maga módján élhetõvé buherált életében képes volt anyagi javakat is elõteremteni lányának és hitvesének. A negyedik évtizede küszöbén már-már odáig ragadtatta magát, hogy megállapodottságról beszéljen egy tudományos disszertáció megírásával, amikor az elképzelhetetlennek tartott rendszerváltás a bölcsülésbe vetett hit és a talmi jólét minden illúzióját széttörte. Basmakov az élete fordulópontjának látszó napon, miközben a tárgyak közvetítette életrajz egyre mélyebb összefüggésekre döbbenti rá, kínosan éli végig újra a szovjet hétköznapokat, kénytelen-kelletlen alulnézetbõl ír történelmi krónikát, és arra a cseppet sem meglepõ következtetésre jut, hogy az ország és a saját személyes létezésének is két fontos mozgatórugója volt – nem az érzelem és nem az ész (kivált nem az ideológia), hanem –: a vodka és a mindent átszövõ korrupció. Keserû és kései felismerés. A regény mellékalakjai, epizodistái megannyi telitalálat, szellemes, markáns vonásokkal megrajzolt tipikus figurák, a szocialista társadalomban ellébecoló, pillanatnyi elõnyökért a lelki üdvüket is dobra verõ, korra és képzettségre való tekintet nélkül ügyeskedõk. Külön méltatást érdemelne a privatizációs káosz, az új lehetõségekkel gátlástalanul élõ maffia, a peremre sodródott értelmiségek, a „Fehér Ház” ostroma körüli valóságos harcokban részt vevõk és a háttérvillongásokban érdekelt nómenklatúra alakjainak plasztikus regénybe illesztése, a posztszovjet valóság új hatalmának pöffeszkedõ hierarchiája és attribútumaiknak kíméletlen megragadása, a kor atmoszférájának és gondolkodásának tévedhetetlenül pontos visszatükrözése. Szatíra, amely az önfeledten szórakoztató olvasás órái után, akárcsak Poljakov elõzõ regénye, gondolkodásra, újragondolásra sarkall, és óhatatlanul egy másik visszatekintésre is: a saját történelmünk elmúlt két évtizedére. Goretity József fordítása szellemes megoldásaival, gördülékeny prózájával örömet szerzõ. Külön köszönet neki és a kiadónak a könyv végén található körültekintõ jegyzetekért.

660

KÜLFÖLDI SZERZÕINK JAMES BOSWELL Edinburgh-ban született 1740ben és Londonban hunyt el 1795-ben. Legismertebb mûve a XVIII. századi angol irodalmi élet kimagasló egyéniségérõl, Samuel Johnsonról szóló életrajz (magyarul: Doktor Johnson élete, Gondolat Kiadó 1965), de egyéb, Johnsonhoz fûzõdõ munkákat, valamint verseket és Hypochondriack álnéven esszéket is írt. Halála után csaknem százötven évvel fedezték fel harminckötetnyi naplóját, amit a Yale Egyetem kritikai kiadásban kezdett el közreadni 1953-ban. Az életmû a mai napig bõvül. Legutóbb 1979-ben akadtak egy addig ismeretlen kéziratra, amely a Napló elveszettnek hitt része. Ebben Immanuel Kanttal történt találkozását rögzíti a szerzõ. THOMAS BRASCH 1945-ben az angliai Westowban született, családja 1947-ben a szovjet megszállási zónába telepedett át; apja a pártelithez tartozott, 1965-tõl ’69-ig kulturális miniszterhelyettes volt. Az erõsen rendszerkritikus Thomas Brasch életútja fordulatos volt; már ez egyetemrõl eltanácsolták „az NDK vezetõ személyiségeinek becsmérlése” és „egzisztencialista nézetei” miatt; rendõrségi zaklatásoknak ezután is ki volt téve, a prágai tavaszt követõen pedig a bevonulás ellen tiltakozó röplapok terjesztéséért több mint két év szabadságvesztésre ítélték (hetvenhét nap letöltése után helyezték feltételesen szabadlábra). Tanult újságírást, járt a potsdami filmmûvészeti fõiskolára, tevékenykedett a Brecht Archívumban, de dolgozott nyomdai szedõként, meliorizáló munkásként, lakatosként, pincérként, útépítõ munkásként, marósként is. Növekvõ publikációs nehézségei az NDK-ban végül gyakorlatilag publikációs tilalomba torkolltak. 1972-tõl haláláig szabadfoglalkozású író; 1976-ban települt át barátnõjével a Német Szövetségi Köztársaságba. A (még az NDK-ban keletkezett, ám az NSZK-ban kiadott) Vor den Vätern sterben die Söhne (1977, Az apák elõtt halnak meg a fiúk, Rotbuch Verlag) címû prózakötete, amelybõl itt fordításban közölt írásai valók, volt az elsõ könyvsikere; ettõl kezdve az irodalmi nyilvánosság odafigyel rá, rangos díjakat kap. Próza és versek mellett színdarabokat és filmforgatókönyveket is írt. A rendszerváltás után Brasch sokáig gyakorlatilag elnémult; életében kiadott utolsó regényének megjelenése meglepetésnek és szenzációnak számított. 2001ben halt meg Berlinben. TADEUSZ DĄBROWSKI (1979) lengyel költõ, eszszéista és kritikus. Gdañskban él. Hat verseskötete jelent meg. Mûveit húsz nyelvre fordították le. Több

díjjal tüntették ki: Koœcielski-díj (2009), Hubert Burda-díj (2008), Tadeusz Ró¿ewicz-díj (2006). Itt közölt verseinek eredeti címe: przegapi³em swój moment, Wiersz wspó³czesny, ¯ywy nie zrozumie..., Bóg nie odsun¹³ siê..., Fragmenty dyskursu mi³osnego, Pi¹tek... MICHAL HABAJ (1974) író, költõ, a szlovák tudományos akadémia kutatója 1997 óta publikál, eddig hat verskötete jelent meg. E számunkban közölt verseinek eredeti címe: Mostar, 10.000 novembrov, Damask, Mária z Petrohradu,7 modeliek, Sedemročné modelky, Načo nám dali mosty keď nám zobrali rieky, Nad portrétom dvornej dámy. YEKTA KOPAN (1968) író, televíziós mûsorvezetõ, a fiatal török prózaíró-nemzedék egyik legsikeresebb tagja. Portobello 22 címû novellája a Bir de Baktm Yoksun (Észrevettem, hogy nem vagy, 2009; 13. kiadás: 2012) címû elbeszéléskötetében jelent meg, amellyel 2010-ben elnyerte a Yunus Nadi novelladíjat és a Haldun Taner novelladíjat is. KRZYSZTOF LISOWSKI (1954) lengyel költõ, kritikus és esszéista, a krakkói Wydawnictwo Literackie szerkesztõje. A Jagelló Egyetemen, lengyel szakon végzett, ma is ott tanít szépírást. A hetvenes évek közepe óta jelennek meg kötetei. Az elmúlt két évtizedben egyre inkább elmélyült Görögország és az egész mediterrán térség kultúrájában, Greckie lustro (Görög tükör, 2011) címû könyvében nagy tudású, szenvedélyes utazóként írja le kedvenc tájait. ROBERT ZARETSKY a Houston Egyetem profeszszora, kutatási területe a francia történelem. Önálló munkái mellett (Nîmes at War, 1995; Cock and Bull Stories, 2004; The Rift: Jean-Jacques Rousseau, David Hume and the Quarrel that Shook the Enlightenment, 2007; Albert Camus, 2010; France and its Empire, 2010) szerkesztõ (France at War: Vichy and the Historians, 2011) és Tzvetan Todorov angol fordítója. E számunkban közölt esszéje elõtanulmány készülõ könyvéhez (Boswell’s Enlightenment), amely a Yale University Press gondozásában fog megjelenni.

661

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42