MAGYAR VILÁG. Pillantás a folyóba Vizkelety Andrással Albert Zsuzsa beszélget TÁJÉKOZÓDÁS

LVIII. évfolyam, 2. szám

2013. február

TARTALOM MO YAN Öreganyám metszõfoga (Major Kornélia fordítása) ......................................115 Piros kanapé (Barta Erika fordítása) ..................................................................124 Õszi víz (Zombory Klára fordítása) ....................................................................130 JOSZIF BRODSZKIJ versei (Imreh András fordításai) ........................................143 IAN MCEWAN Édes száj (Lukács Laura fordítása) ......................................................................149 ILMA RAKUSA versei (Gágyor Péter fordításai) ..................................................158 JEVGENYIJ POPOV Viktorija Lebegyeva Szerepek címû kisregényérõl ........................................163 VIKTORIJA LEBEGYEVA Szerepek 1 (Katona Erzsébet fordítása) ..........................................................164 SIMON ARMITAGE versei (Sirokai Mátyás, Krusovszky Dénes, G. István László fordításai) ....................................................................................187

MAGYAR VILÁG

„Pillantás a folyóba” – Vizkelety Andrással Albert Zsuzsa beszélget ..............193

TÁJÉKOZÓDÁS

TASNÁDI EDIT Ferit Edgü és Onat Kutlar ....................................................................................205 EDUARD BEAUCAMP A jövõtlen jövõ ........................................................................................................213 Szükségünk van a szakításra ..............................................................................214 Az avantgárd államosítása (Weiss János fordításai) ....................................216

KÖNYVRÕL KÖNYVRE LUKÁCS LAURA Mit rejt a kémtörténet? (Ian McEwan: Édes száj [Sweet Tooth]) ..........218 NÉMETh ORSOLYA „Szép lengyel tavasz volt”. (Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút) ....221 PETRÕCZI ÉVA Egy „kvázikrimi” Norvégiából. (Linn Ullmann: Szemem fénye) ..............224 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ..............................................................................................225

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

MO YAN

Öreganyám metszõfoga Azt mondják, mikor a világra jöttem, már volt két apró metszõfogam. Öreganyám a születésem után a régi szokás szerint a tûzcsiholó vassal szétfeszítette a számat, elsõ pillantásra azt hitte, hogy két uborkamag ragadt a fogínyemre, aztán meghallotta, ahogy a fogaim a vasnak koccannak. Arca egy szempillantás alatt hamuszürke lett, a néphit szerint ugyanis a foggal született gyermek bosszúálló szellem – egy régi ellenség születik benne újjá –, s nem nyugszik, míg a család írmagját is ki nem pusztította. Öreganyám elhajította a vasat, nyeszlett lábaimnál fogva felemelt, mint egy nyúzott macskát, hogy egyenest az éjjeliedénybe dobjon. Az öregasszony valamikor neves bába volt, a környékbeli falvakban mindenütt ismerték, keze a világra segített számtalan gyermeket, ugyanúgy, ahogy számtalan kis ördögöt az éjjeliedénybe fojtott vele. Mikor megszülettem, nálunk már évek óta nem volt szokás a bábás szülés, a falubeliek többé nem hívták szüléshez öreganyámat, akinek az új módi tönkretette a megélhetését. Anyám hasa alig kezdett gömbölyödni, öreganyám tétlenségre kárhoztatott keze viszketni kezdett. Attól a naptól fogva, hogy az esküvõ után átlépte a ház küszöbét, anyám egyebet sem hallott, csak átkozódást. A modern szülészet ördöngösség, tengerentúli szemfényvesztés, mondogatta öreganyám: akit szülésznõ segít a világra, gyengeelméjû lesz vagy féleszû, de ha egyik sem, legalábbis lõcslába lesz, mire felnõ. Anyám elvégzett pár osztályt, ismert vagy háromszáz írásjegyet, el tudott olvasni egyszerûbb könyveket is, a falusi asszonyok között valóságos értelmiséginek számított, persze hogy nem hitte el öreganyám badarságait, de hát az ötvenes évek elején egy falusi családban még a sötét feudalizmus szelleme uralkodott, apám ráadásul faluszerte híresen engedelmes gyerek volt, amit öreganyám mondott, az szentírás volt a számára, még ha voltak is kételyei, akkor sem mert ellentmondani neki. Az esküvõ utáni harmadik napon öreganyám így szólt apámhoz: – Fugui, meg kéne mutatni neki, ki az úr a háznál! Apám elpirult: – hiszen még csak három napja, hogy... és amúgy sem követett el semmit... – Apád még be sem fejezte, nagyanyád, az a vén boszorkány, a földhöz vágta a tyúkok etetõedényét – mesélte anyám. Bumm, öreganyám úgy csapta a földhöz az etetõt, hogy ripityára törött. – Fugui, ó, te hálátlan fattyú, hát mennyit törölgettem a szaros seggedet, míg felneveltelek, és ez a köszönet érte? – Öreganyám apámra meresztette sárga szemgolyóját, s vádlón az orra felé bökött: – „Pont, ahogy a nóta mondja – ’hosszú a varjú farka, asszonyt hoz a házhoz, anyjára nincs gondja! Anyját a szurdokba dobja, az asszonyt az ágyon hátára fordítja!’ – De anyám, én nem dobtam a szurdokba... 115

– Még ellenkezni merészelsz? Próbálgatod a szárnyaid, mi? Amióta csak ez az álnok rókaszellem betette a lábát a házunkba, mintha nem is az én fiam lennél! Mondd csak, hajlandó vagy végre móresre tanítani vagy sem? ha õt nem vered, verj meg engem! – Életemben nem láttam még egy ilyen nyamvadt alakot, mint apádat – mesélte anyám –, legbelül persze vonakodott attól, hogy megverjen, hiszen csak három napja voltam a házban, azt sem tudtam, a kapu merre nyílik, ugyan mit követtem volna el? Anyja félelmetes dühkitörésétõl apám szája legörbült, és hüppögni kezdett. Öreganyám térdre rogyott, két kezével a földet csapkodta, éktelenül jajveszékelt és siránkozott: – Édes uram... ha odafent vagy az égben, nyisd ki a szemed, és nézd csak meg jól, miféle engedelmes gyermek ez... édes uram, hadd menjek utánad rögvest én is... Látva, meddig fajult a helyzet, anyám inkább önként elõjött a szobából, s térdre vetette magát apám elõtt: – ha anyád azt parancsolja, hogy üss meg, akkor üssél! – Próbáltam visszafojtani a sírást, de a könnyek, mint gyöngyök a szakadt láncról, csak peregtek cseppenként lefelé az arcomon – emlékezett anyám. Apám a tûzhely elõl felkapott egy piszkafát, és ráhúzott egyet anyám hátára. Öreganyám apámra meredt: – Mondd, Fugui, kit akarsz te bolonddá tenni? Apám zavarba jött: – hát igazából meg kell verni? Öreganyám felhördült, s azon nyomban fuldokolni kezdett a méregtõl. Apám halálra rémült: – Anyám, könyörgök – kiáltotta –, meglátja, úgy eltángálom, hogy megemlegeti, csak ne izgassa fel magát... Apám meglendítette a botot, és rácsapott anyám hátára, majd újra és újra. Ahogy a keze ráérzett a verés ízére, már ideje sem volt arra, hogy megjátssza a szégyenlõst, egyik ütés követte a másikat, de amúgy istenigazából, hogy a kiserkenõ vér lassanként átáztatta anyám ruháját. Anyám eleinte összeszorította a fogát és tûrt, végül sírva fakadt. – A fájdalmat még elviseltem volna, de annyira igazságtalannak éreztem – magyarázta anyám. Öreganyám egy hosszút sóhajtott és újra a régi volt. Most, hogy feléledt, apám még kevésbé merte a kezét kímélni, egyre vadabbul csépelte anyámat. Anyám egyszer csak megtántorodott, majd elterült a földön. Öreganyám egykedvûen pöfékelt a nagy pipájával, majd megszólalt: – hagyd, elsõre elég volt neki, elengedheted! Apám eldobta a botot, szeme könnyben úszott, szája meg-megrándult, egészen kivetkõzött önmagából. Öreganyám szigorúan megkérdezte anyámat: 116

– Igazságtalannak találtad-e a verést? Anyám könnyei patakokban bugyogtak: – Nem volt igazságtalan… – Dehogynem, annak tartod, látom én jól! – vágta rá öreganyám. Anyámnak a sírástól egy hang se jött ki a torkán. – Aztán tudod-e, hogy miért kaptad a verést? – kérdezte öreganyám. Anyám megrázta a fejét. – Annak idején – mondta öreganyám –, mikor én voltam háromnapos menyecske, az én anyósom is ezt tette velem, megparancsolta apósodnak, hogy verjen el, és én is igazságtalannak éreztem, el akartam emészteni magam, de most már tudom, hogy az anyósom miért veretett meg az apósoddal: hogy megértessen velem egy nagy igazságot. Tudod-e, mit? Anyám a fejét rázta. Öreganyám felállt, leverte a fenekérõl a port és így szólt: – hosszú éveken át folyik a patak, míg folyammá dagad, hosszú évek szenvedése formálhat csak a menybõl anyóst! Ettõl a mondattól anyám elõtt felcsillant egy halvány reménysugár. – ha akkor nem mondja ezt, azon az éjszakán valószínûleg felkötöm magam – mondta. Évekkel késõbb megkérdeztem anyámat: – Miért nem mentél a tanácsra? Miért nem tettél feljelentést? Csak rázta a fejét: – Ugyan, miket beszélsz! Közeledett a szülés ideje, anyámnak eredetileg az volt a szándéka, hogy Li Ping’ert hívja el, hogy segédkezzen a szülésnél, s ezt négyszemközt felvetette apámnak is. – Ki akar önszántából szõrt tépni a tigris farából? – kérdezte apám. Öreganyám, mikor megsejtette anyám szándékát, tajtékzott a méregtõl: – ha az a kis szajha Li Ping’er be meri tenni a lábát a házamba, azon nyomban kettéhasítom azt a büdös ribancot! Így történt, hogy születésemkor öreganyám jéghideg kezébe pottyantam. A kritikus pillanatban, amikor a fejem éppen belemerült volna az éjjeliedénybe, anyám felpattant, leugrott a kemenceágyról, és kikapott öreganyám kezébõl. Öreganyám dühbe gurult: – Fugui asszonya, mit merészelsz? Közben kinyújtotta szívós karmait, hogy visszaszerezzen anyám kezébõl. Anyám a fejemnél fogva, öreganyám pedig a lábamnál fogva húzott, én meg a kettõjük között ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Testem lágy volt még, mint egy frissen vedlett kabócáé, s ahogy ott cibáltak, megnyúltam egybõl, mint egy darab gumi. hús voltam anyám húsából, és hiába nõttek azok a baljós metszõfogak, anyám attól még örült nekem és szeretett, és félt, hogy az erõs rángatással még szétszaggatnak. Öreganyám, az a vén boszorka, nem örült nekem és nem is szeretett, még meg sem születtem, már pocskondiázott, ugyanis anyám munkabírását egyre kerekedõ hasa 117

hátrányosan befolyásolta, s öreganyám azzal gyalázta anyámat, hogy egy kutyafajzatot hord a hasában. Most aztán egyéb se kellett neki, a két metszõfogam láttán rögvest kimondta az ítéletet: bosszúálló szellem vagyok, s a család biztonsága érdekében az éjjeliedénybe kell fojtani. Anyám szeretett, ezért nem mert erõsen húzni, öreganyám gyûlölt, ezért mindenre elszántan rángatott, így ebben a gyermekhúzó versenyben anyám kezdettõl fogva vesztésre volt ítélve, egy hajszál választott el attól, hogy öreganyám kezében kössek ki, márpedig, ha öreganyám kezében kötök ki, az azt jelenti, hogy az éjjeliedényben kötök ki, s ha az éjjeliedényben kötök ki, akkor bizony a halál markában kötök ki. Anyámnak úgy tûnt, öreganyám õsz haja, mint tûzõ napsütésben a macska szõre, a feszültségtõl szálanként az égnek mered. Szeme olajzölden villogott, mint éjjel a macska szeme. Öreganyámnak kampós orra volt, ínye kilátszott, álla pedig hosszú és hegyes, szakasztott, mint egy fokhagymazúzófa. Ínyén két odvas metszõfog leffegett, s feltárultak a hajszálerekkel behálózott foggyökerek is. hiszen ennek a vén banyának is vannak metszõfogai, ráadásul micsoda nagy és hosszú metszõfogak, hatalmas, büdös, sárga metszõfogak, mint egy vén gebének, és mégsem engedi, hogy nekem is legyenek, hát mibõl gondolod, hogy itt basáskodhatsz felettem! A mondás szerint, ha az apa nem szereti a gyermekeit, akkor a gyermekei sem fogják õt tisztelni; úgyhogy, ha a nagymama kõszívû, õ se csodálkozzon, ha az unokája olyan sértéseket vág a fejéhez, hogy te vén boszorkány! A döntõ pillanatban olyan erõs volt anyámban az anyai ösztön, hogy nem törõdött õ semmiféle magasztos erkölcsi törvénnyel, a konfuciánus erényeket a gyermeki kegyeletrõl szóló huszonnégy tanmesével együtt a sutba dobta, felemelte az egyik kezét, megcélozta öreganyám száját, és egy jó nagyot behúzott neki. Lágy csuppanás hallatszott, majd öreganyám felrikoltott, lábamat cibáló kezei elernyedtek, s eltakarta a száját. Anyám ölében sietve összehúztam magam, még kisebbre, mint mielõtt elhagytam volna a pocakját, legszívesebben újra visszabújtam volna oda, az anyaméhbe, de hát ez lehetetlen volt. A hosszú vajúdás után világra jött gyermekek a jövõbe látnak, azért is nem akarnak elõbújni, mert elõre látják a kinti világ keserves és igazságtalan voltát. Nekem anyám hasában még metszõfogam is nõtt, ugyanis három hónappal tovább maradtam odabenn, öreganyám legfõképp emiatt tartott engem ártó szellemnek. Pedig valójában legalább nyolcvan százalékban ez a vén boszorkány volt az oka, hogy nem mertem megszületni. Anyám azért ütötte meg, mert úgy érezte, kutyaszorítóba került, másrészt még reménytelen helyzetében sem akarta feladni a küzdelmet. hozzászokott már a nehéz fizikai munkához, még nyolc hónapos terhesen is vizet cipelt a töltésen, karjait a sok munka csupa inasra edzette, úgyhogy magzatát védelmezve akkora erõvel csapott oda, hogy csoda is lett volna, ha kívül-belül korhadozó öreganyám kibírja. De ha fáj is, tûrjed! Más szóval, az elnyomás ellenállást szül, így nem is lehetett csodálni, hogy mikor az igazságosztó vasököl lesújtott öreganyám szájára, furcsa kiáltást hallatva megtántorodott, nyomorékra szorított lótuszlábával pedig hátrafelé tapogatott, hogy megtalálja elvesztett egyensúlyát, az lett volna még a furcsa, ha nem így tesz. Közben a lába megakadt a küszöbben, õ pedig fenékre esett. ha farka lett volna, biztos beletört volna abba a huppanásba, hát farka ugyan nem volt, de a farkcsontja biztos be118

leroppant abba a puffanásba. Elterült tehát, két lába a küszöbön belül, feneke a küszöbön kívül, eltátotta a száját, köpött egy nagyot, a véres köpetben pedig ott volt a két metszõfoga. A vén csont fogai amúgy is mozogtak, csak a szentlélek tartotta õket, anyám közremûködése nélkül is kihullottak volna pár napon belül. Öreganyám felvette a fogakat, a tenyerében mustrálgatta õket egy ideig, majd elpityeredett, mint egy megcsúfolt, riadt kislány. – Megszoktam már, hogy nagyanyád üvölt, mint egy fába szorult féreg, ezért nagyon meglepõdtem, hogy ilyen hang jött ki a száján – mondta anyám. – Eredetileg arra készültem, hogy életre-halálra megküzdök vele, álmomban sem jutott eszembe, hogy így viselkedik.. Anyám egyik kezével magához szorított, a másik kezével felkapott egy ollót, és várta, hogy kiütött fogú anyósa õrjöngve rávesse magát. Mikor meglátta, hogy öreganyám kiköpi a metszõfogait, mesélte anyám, eldöntötte, hogy elmegy akár a legvégsõkig is. De nagy meglepetésére öreganyám csak ült ott a földön és hüppögött, máskor a szidalmak ezerszám záporoztak belõle, most a száját egyetlen káromkodás sem hagyta el. Anyám azt hitte, ez csak a vihar elõtti csend, ezért így szólt hozzá: – Ma asszony, tudom, hogy a vesztembe rohanok, de ennél rosszabb számomra már nem jöhet, én nem futamodom meg, ha száz évig élünk is, egyszer úgyis meg kell halni, ha miszlikbe tép, attól sem félek, még a barmoknak is különb életük van, mint nekem a maguk házában, azt mondják, hogy az aranyfonál fõzete keserû, hát az én sorsom még annál is háromszor keserûbb, inkább meghalok bátran, emelt fõvel, mint hogy örökké csak nyeljek és hallgassak! Nem bánok semmit, sõt élvezem, és fölkészültem, jöjjön csak, az ollóval elõbb keresztüldöföm magát, aztán magamat szúrom le! Anyám tehát megtartotta szívbe markoló vádbeszédét, de hõsies kifakadására öreganyám a füle botját sem mozdította, metszõfogaival a kezében egyre csak zokogott. Anyám összezavarodott, hát ez meg miféle színjáték? Wu Song kiütötte a tigris fogát, az meg leül sírni – Ma asszony – szólalt meg anyám – ne tettesse magát, kezdje már! Semmi válasz. Anyám alaposan szemügyre vette öreganyám arcát, és felfedezte, hogy metszõfogait veszítve öreganyám arca megváltozott, szinte szánalomra méltó lett, sõt mintha gyengévé vált volna. Késõbb be is igazolódott, hogy anyám ökle az anyatigrist vén kezes báránnyá varázsolta, ettõl fogva öreganyám feladta zsarnoki pozícióját, anyám lett a család feje. Amíg õ volt az úr a háznál, öreganyám is mindig számíthatott apámra; miután anyám lett a családfõ, apám még jobban iparkodott, hogy immár az õ kedvében járjon, végül is annak idején öreganyám parancsára õ csúfolta meg anyámat a veréssel, emiatt furdalta a lelkiismeret, persze hogy igyekezett jóvátenni. Öreganyám természetének hirtelen változása olyan talány volt, amely majd egy életen át nyugtalanította anyámat, csak akkor jött rá véletlenül a válaszra, mikor öreganyám közeledett a százhoz, õ pedig már hatvan felé járt. Mikor öreganyám kilencvenkilenc éves lett, összezsugorodott fogínyébõl, mely már olyan volt, mint egy száraz földigiliszta-tetem, váratlanul kinõtt két fogacska. A 119

két kis fog elöl nõtt, tehát ezek is metszõfogak voltak. Olyan jelenség volt ez, mintha egy kiszáradt, vén fán két hamvas rügy jelent volna meg. Ez a két fog öreganyám szájában eleinte roppantul érdekelt bennünket, sõt mint egy szenzációt, szét is kürtöltük. Ez kapóra jött egy helybeli újságírónak, aki sehogy sem tudott megjelentetésre érdemes cikket írni, így amikor hallotta a szóbeszédet, mint aki ritka drágakõre talált, felpattant a kerékpárjára, hozzánk sietett, kutyafuttában körbenézett, majd hazatérve írt egy cikket, amiben alaposan kiszínezte a történetet: hogy az új társadalom meg az új emberek, meg az új világ születése, és hogy nap mint nap szenzációs új hírek látnak napvilágot, most például száraz ágon rügy fakadt, megfiatalodott egy százéves néni, újra nõttek a metszõfogai. Ez a cikk nyomban megjelent az újságban. Anyám ki nem állhatta az effajta hírverést. Nyomasztotta, hogy öreganyámnak újra kinõttek a metszõfogai, azt mondta, rossz elõjel, ha a kakas tojja a tojást, a tyúk pedig kukorékol. A késõbbi események aztán bebizonyították, hogy anyám megérzése helyes volt. Miután az újságban megjelent a hír öreganyám fogáról, a házunkat ellepte a kíváncsiskodók hada. Eleinte még dicsõségként fogtuk fel, kedvesen fogadtuk az érdeklõdõket, de csakhamar a hátunk közepére kívántuk õket. A falubeliek szinte mindannyian eljöttek egyszer, aztán következett a többi falu. Amint megérkeztek, öreganyámat kiültettük az udvar közepére a napra, õ felemelte a fejét, széthúzta ajkait, kivillantotta a két apró uborkamagot, amelyek akár tejfognak is elmentek volna. ha egy kisgyermek mutogatja a fogait, az tényleg helyes, mint egy fogát vicsorgató kiskutya, de ha egy õsz hajú, ráncos bõrû öregasszony szájából villannak elõ, az már egyáltalán nem aranyos, hanem valahogy zavarba ejtõ. Nem mondhatod, hogy undorító, azt sem mondanád, hogy nevetséges, mindenesetre meglehetõsen kínos. Nem sokkal azelõtt a falunkba küldött értelmiségi fiatalok kikísérleteztek egy különösen hatásos mûtrágyát, az „5248”-at, azt mondják, még a japán nitrogén mûtrágyánál is százszor hatásosabb volt: ha egy édeskrumpli-palánta gyökerét belemártották az „5248” vizes oldatába, majd elültették, két hónap múlva a kifejlõdõ édeskrumpli akkora volt, mint egy cséplõhenger. A falunk egy csapásra mintafalu lett, híre a fél tartományt bejárta, a zarándokok elárasztották a falut, ekkor történt, hogy valamelyik csirkefogó, tán a haragosunk lehetett, elhíresztelte, hogy öreganyám foga az után nõtt ki, hogy ivott egy kortyot az „5248”-ból. Ettõl fogva bolydult fel csak igazán az életünk, a faluba látogatók természetesen a házunkat is útba akarták ejteni, a falubeli káderek és a kommuna vezetõi pedig csak játszották a tudatlant, noha világosan tudták, hogy szó sincs ilyesmirõl, mégsem álltak elõ, hogy megakadályozzák a pletykák terjedését. Eleinte még hímeztek-hámoztak, köntörfalaztak, késõbb azonban maguk is haladtak az árral, s öreganyám fogának megtekintése látványosság lett, bekerült a hivatalosan kijelölt turistaprogramba. Anyámnak egy idõ után annyira elege lett a dologból, hogy a látogatók füle hallatára kígyót-békát kiabált a káderekre, és kijelentette, hogy az egészbõl semmi sem igaz. De minél jobban tiltakozott anyám, azok annál inkább elhitték a pletykát. A falubeli párttitkár, Song bátyó behívatta magához anyámat. – Nagyfogú anyja, hogy lehetsz ennyire megátalkodott? 120

A „Nagyfogú” az én gúnynevem volt, és annyira jól hangzott, hogy az eredeti nevemet senki nem ismerte, de ha a „Nagyfogút” emlegették, mindenki tudta, hogy rólam van szó. – De bátyó, ez szemenszedett hazugság! Ki hallott már ilyet? Egyébként is, ha a mama ivott a „5248”-ból, miért nem nõtt rögtön harminckét foga, miért csak az a kettõ? – Te nemcsak makacs vagy, még vitatkozol is, azt hiszed, én nem vagyok evvel tisztában? De ez társadalmi kérdés, ez politika, érted? Politika! – Nem értem én ezt a maguk politikáját! – méltatlankodott anyám. – Elmagyarázom – kezdte Song bátyó –, 1957-ben mindenki tudta, hogy éhínség van, ugye? De aki kimondta, hogy éhínség van, azt egybõl jobboldalinak bélyegezték! 1958-ban azt mondták, hogy egy mu földön megterem öt tonna gabona, mindenki tudta, hogy egy nagy lószart terem annyi. De aki ki is mondta, azt utána szarában-húgyában hempergették meg. Így már világos? – Tökéletesen – válaszolta anyám. – Nagyfogú anyja, mégiscsak lehet veled értelmesen beszélni! Anyám közbevágott: – De bátyó, ez a rengeteg sok ember, mintha minden egyes nap zsibvásárt tartanának a házunkban, a tyúkok nem tojnak, a disznók is megsoványodtak a nagy felfordulástól. A sok tátogatástól a mama már össze sem tudja zárni a száját, iváskor a víz kifolyik a szája sarkán, ez nem mehet így tovább! – A falu pártbizottsága már tanulmányozta ezt a problémát, és úgy határozott, hogy kiutal nektek másfél mázsa kukorica segélyt, küldjétek el Nagyfogút Wang felügyelõhöz, és hivatkozzon rám. – Másfél mázsa nem kevés egy kicsit? – kérdezte anyám. – Nagyfogú anyja, ne legyél már ennyire telhetetlen! Másfél mázsa kukorica az egy munkásember éves fejadagja! Egyelõre úgy tetszett, hogy öreganyám metszõfogai hasznot hajtanak a számunkra, de bizony öreganyám ezért keservesen meg is szolgált. Nappal az idõ nagy részét a fal tövében ülve kellett töltenie, ha látogatók érkeztek, kitátotta a száját és vicsorított, hogy megtekinthessék a metszõfogát. Egy idõ után a nyál kifolyt a szája sarkán, teljesen átáztatta a mellén a ruháját. A legutálatosabb azonban az volt, hogy az emberek nem elégedtek meg ennyivel, folyton kérdezõsködtek, a dolog végére akartak járni: – Néni, hogy jutott eszébe, hogy igyon a „5248”-ból? Öreganyám vaksi, csipás szemével hunyorgott, és visszakérdezett: – he? – Az „5248”-nak milyen az íze? – he? – Az eredeti metszõfogai hogyan hullottak ki? Ezen a kérdésen kívül mindenre csak egy „he?” volt a válasza, mintha egy szenilis vénasszony lett volna, erre az egy kérdésre viszont igencsak világosan és határozottan válaszolt. 121

– Az eredeti metszõfogai hogyan hullottak ki? Öreganyám dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: – Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Minden szem egyszerre anyámra meredt, aki a vizslató tekintetek kereszttüzében szinte a vádlottak padján érezte magát. Anyám csakis a másfél mázsa kukorica miatt tartóztatta magát, és ha keservesen is, de tovább játszotta a szerepét. Elmentem a termelõbrigád raktárába Wang felügyelõhöz a kukoricáért, Wang kétszínûen mosolygott: – Szerencsés a családotok, Nagyfogú! Ingyen kaptok másfél mázsa gabonát! Két részletben, a vállamon cipeltem haza a másfél mázsa kukoricát. Anyám nagyot sóhajtott: – hiába, a szegény embernek, ha nincs semmije, hiányzik belõle az önérzet is, a girhes lónak is csak a sörénye hosszú, fiam, bazári majmot csináltunk nagyanyádból... – Anyám, nem így kell ezt felfogni, ez politikai szükségszerûség!– vigasztaltam. Anyám kinyitotta a kenderzsákokat, kivett egy marék kukoricát és szemügyre vette: – Ez a gazember Wang csupa penészes kukoricát adott! Miért nem figyeltél oda, amikor berakta?! – Mire odaértem, már teletömte a zsákokat. – Szúrta a bitangnak a szemét! – Megyek és elrendezem! Anyám megállított: – hagyd, nem szégyenülhetünk meg az emberek elõtt! Minthogy anyám nap mint nap a látogatókat fogadta, nem maradt ideje moslékot készíteni a disznónak, hamarjában mert egy merõvel a penészes kukoricából és beöntötte a disznóólba, közben pár marokkal a tyúkok elé is szórt belõle. Még aznap éjjel elpusztult a disznónk. Másnap reggel, ahogy nyitottuk ki a tyúkólat, észrevettük, hogy a tyúkok is megdöglöttek. Anyám futott a disznóóltól a tyúkólhoz, majd a tyúkóltól vissza a disznóólhoz. Berontott az ólba, megtapogatta a disznót, amely a család megélhetésének legfõbb biztosítéka lett volna, s könnyei patakokban folytak végig az arcán. A tyúkól elõtt végigtapogatta a hét tyúkot, amelyek a család napi kiadásaira biztosították a fedezetet, s könnyei patakokban folytak végig az arcán. Másnap szorosan bezárta a kaput. Amikor Zhao bátyó vezetésével egy turistacsoport érkezett öreganyám metszõfogainak megtekintésére, anyám kiállt az udvarra, s fennhangon szidalmazni kezdte: – Te kutyafia Zhao Dashan, vidd innen õket, és mutogasd nekik a saját anyádat! Az is ivott az „5248”-ból, de nemcsak a szájában nõttek új fogak, hanem még a segge likában is! 122

Anyám mûvelt asszony volt, sosem gondoltam volna, hogy káromkodni is tud, ráadásul ennyire viccesen. hallottam, hogy kint a látogatókból kitör a nevetés. Azt is hallottam, hogy Zhao bátyó a bajusza alatt morogja: – Meghibbant az öreglány! Nem vettük észre, hogy öreganyám közben kijött a szobából, leült a megszokott helyére, felemelte a fejét, és megszólalt, mintha a látogatók kérdéseire válaszolt volna: – he? Vaksi, csipás szemével hunyorgott és visszakérdezett: – he? Dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: – Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Anyám megdermedt, mint akibe a villám csapott. Öreganyám szünet nélkül az elõbbi három mondatot ismételgette, az az álnok vén szipirtyó. Anyám hosszasan gondolkodott, majd hidegen elmosolyodott: – Pontosan, én ütöttem ki õket! Azzal nagy léptekkel bement a kamrába. A kamrából nagy csörömpölés hallatszott. Mikor anyám elõjött, kezében egy rozsdás vasfogót tartott. Egyenesen öreganyám elé lépett. Elkiáltottam magam: – Anyám! Öreganyám dühösen kimeresztett szemébõl haragoszöld láng csapott ki, gyûlölettõl izzó tekintetét anyámra szegezte, és harsány hangon megszólalt: – Az én tisztelettudó menyem ökölcsapásától! Anyám lehajolt, egyik kezével megmarkolta öreganyám állát, másik kezével felemelte a fogót, megragadta azt a két szerencsétlen metszõfogat, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta õket. Öreganyám keze megrándult párszor, majd panaszos sírásban tört ki. Anyám kezébõl kiesett a fogó, pár percig csak állt, aztán leült õ is öreganyám mellé, és panaszos sírásban tört ki. Én kõvé dermedve álltam elõttük, hallgattam a sírásukat, amelyet alig lehetett egymástól megkülönböztetni, néztem egyformán sápadt arcukat, és egy mondás jutott az eszembe: Az évek múltával apa és fia fivérré válik, az évek múltával anyós és menye is nõvérré kovácsolódik. MAJOR KORNÉLIA fordítása

123

MO YAN

Piros kanapé Fájt a jobb sarkam, már több mint egy éve. Elmentem hát a kórházba megröntgeneztetni. Csak a jobb lábamról akartam felvételt, de a röntgenes szerint mindegy, hogy egy vagy két lábról készül felvétel, ugyanannyiba kerül, így mindkét lábamról csináltattam. Az orvos értékelte a leletet, majd felületesen csak annyit mondott: csontkinövés. És hol van a kinövés? – kérdeztem, mire a tollával rábökött a kérdéses területre. Melyik a jobb lábam? – kérdeztem. Õ megmutatta. A bal lábamon is van kinövés? Van – felelte az orvos – és komolyabb is, mint a jobbon. Miért van az, hogy a jobb lábam fáj, a bal pedig egyáltalán nem? – kérdeztem. Ez egy ilyen betegség, nincs rá magyarázat – felelte. De van rá gyógymód? – kérdeztem. Mire az orvos: Van, de nem használ. Akkor mi lesz? – kérdeztem. Áztassam minél többet meleg vízben, javasolta, és rengeteg talpmasszázsszalon is van a környéken, a lányok kimasszírozzák. És a masszázzsal rendbe jön? – kérdeztem. Mire az orvos: Lehet, hogy masszázs nélkül is rendbe jön. Xiao Liaóval végigmentünk a vörös mûszálas szõnyeggel borított közlekedõn, jó párszor bekanyarodtunk, majd elértük a talpmasszázsrészleget és beléptünk a nagy hallba. A hallban két testes férfi feküdt, dohányoztak, két miniszoknyás kisasszony pedig a lábukat mosta. Az egyik sötét arcú, kövér férfi, állán egy szemölccsel, hangosan felkiáltott: Finomabban! halálra akarsz masszírozni?! – majd szellentett egy nagyot. Xiao Liao összevonta szemöldökét, és megkérdezte a lányt, aki minket kísért: – Van különszoba? – Van – mondta a lány, majd bocsánatkérõ mosollyal hozzátette –, de nem szabad becsukni az ajtaját. – Ezt hogy érted? – kérdezte Xiao Liao. A különszobában két ágy volt és egy tévé. A masszírozó lány még nem érkezett meg, leültem hát az egyik ágyra és dörzsölgettem a sarkamat. Xiao Liao a tévé távirányítójával kínlódott, ha volt kép, nem volt hang, ha volt hang, nem volt kép. Xiao Liao másik szobát akart kérni, de én azt mondtam, hagyjuk, nem számít. A masszõz kisasszony – mintha nem volna egészen helyénvaló itt a kisaszszony megszólítás – lány?, csaj?, nõ? – neve – vagy micsoda – nincs, magától – micsoda? – értetõdõ. A kötött kifejezés közepébe beszúrni egy „micsoda” szócskát mifelénk a magasabb tisztséget viselõk körében nagyon elterjedt, és így humorosnak van elkönyvelve. De ilyenek hallatán a nyelvészprofesszorok halálra mérgelõdnek, a fordítók meg halálra bánkódják magukat. A masszõzlány, aki Xiao Liao talpát masszírozta, magas volt, az arca pirospozsgás, és a foga vakítóan fehér, elsõ ránézésre tudni lehetett, hogy helybeli lakos. Az itteni víz fluoridos, s az itteniek foga egytõl egyig sárga, a sárga fog 124

pedig, fehérítés után, épp ilyen vakítóan fehér lesz. A lány megkérdezte Xiao Liaót: – Nem akarja elõre kitenni? – Elõre fizetni? Miket beszélsz?? Attól félsz, hogy nincs elég pénzünk??? – kérdezett vissza Xiao Liao. – hogy merészelném? – így a fehér fogú lány. – Szerintem ön valami cégtulajnak látszik. Xiao Liao, szegény, iszonyú sovány, még hogy cégtulaj? Én ki nem nézném belõle. – Milyen kemény! – mondta a fehér fogú lány, miközben gyúrta Xiao Liao vállát. – Ahol keménynek kell lenni, ott nem kemény, ahol meg nem kell keménynek lenni, ott kemény – felelte Xiao Liao. Mióta beléptünk a masszázsszalonba, Xiao Liaót mintha kicserélték volna, valósággal szószátyár lett. – Nyugodj meg – szólt a fehér fogú –, segítek, hogy ahol keménynek kell lenni, ott kemény legyen, ahol meg nem kell keménynek lenni, ott legyen puha. – És te, fõnök? – a lánynak, aki engem masszírozott, dús haja volt, a bõre fehér és finom, foga szabályos, porcelánfényû. – Ugyanúgy – mondtam. Kis keze erõteljesen nyomkodta a vállizmaimat. – Te, vezetõ uram, folyton az asztal fölé görnyedsz, nem igaz? – kérdezett. – Gyulladás lehet itt a válladban. – Most már vezetõ vagyok? Egy cég tulajdonosa folyton fecseg, de a nagy vezetõ az hallgat. Tejszag, a szopós csecsemõ testének illata, nagyon kellemes. Miközben a talpamat masszírozta, észrevettem, hogy dús koromfekete hajában van egy vörös tincs. Tekintete tüzes volt. – Elég meleg a víz? – Nem. – És most? – kérdezett, miután egy kis forrót öntött a lavórba. – Most jó – feleltem. – Mennyi a fizetésetek egy hónapban? – kérdezte Xiao Liao a fehér fogú lányt. – Nekünk nincs fizetésünk. – Akkor mennyi jutalékot kaptok egy kezelésért? – harmincat. – Egy nap mennyit csináltok? – Az a szezontól függ. – És most fõszezon van? – ha most nincs, akkor mikor volna? Itt az újév. – Ma hányat csináltál? – Te vagy a kilencedik. – Akkor ma már kerestél kétszázhetven jüant – számolta Xiao Liao. – Így akkor egy hónapban hét-nyolcezret is kaphatsz. – Olyan hónapban, mikor ünnep van. Máskor meg háromezer se jön össze. – Te hányat csináltál ma? – kérdeztem a velem szemben lévõ kisasszonyt. 125

– Te vagy a nyolcadik. – A nyolcadik egy rézszobor – mondtam. – Milyen rézszobor?? Ja, tudom már – nevetett. – Tényleg, én láttam azt a filmet. Egy régi, albán film. – Láttad? – csodálkoztam. – hát hány éves vagy te? – Ne törõdj vele, hogy hány éves vagyok. Láttam, és kész. – És hol láttad? – Beidaihében – és egy wellness-szálló nevét mondta. – Én már jártam ott – mondtam. – Te? – Bizony! – Akkor tekintetes úrnak kell szólítsalak. – Engem? Milyen tekintetes úr? – ha nem vagy ilyen magas rangú úr, akkor hogy mehettél oda? – Vetítõ vagyok. A fejeseknek vetítek filmeket. – Tényleg? Na, akkor nem csoda! Ahogy beléptél, már ismerõs voltál valahonnan. – Á, csak adod a bankot! Amikor odajártam vetíteni, szerintem te még a világon se voltál! – Nem vagyok én már fiatal – sóhajtott a lány. – Mit csináltál ott? Ápolónõ voltál? – ha ott ápolónõ lettem volna, most itt masszíroznám a lábad? – kérdezett vissza. – Akkor mit csináltál? – Felszolgáló voltam, teát töltögettem, takarítottam. – hm... teát töltögettél... gondolom, nem volt könnyû ott elhelyezkedni. – hát nem. Az egész megyébõl több mint százan jelentkeztek, és minket, kettõnket választottak ki. – Százból kettõt... A lány ekkor elkezdte nyomkodni a lábamat. – A jobb sarkam fáj – nyögtem fel. – Itt? – Beljebb. – Itt? – Igen. Ááááá! Finomabban! – Itt van egy kerek csomó... itt pattog, ni! – Az mit jelent? – Ínhüvelygyulladás. – honnan tudod? – kíváncsi lettem. – Nagyon sok vendégnek fáj a sarka. – Nem csontkinövés? – Ínhüvelygyulladás. Olvastam könyvben. – Nocsak! Könyvet is olvastál. 126

– Középiskolát végeztem. – Ki tudod masszírozni? – Ezen a területen majd alkalmazhatunk kaparós masszázst és köpölyözést. ha a vérömlenyt a köpöly kihúzza, helyrejön – magyarázta. – hát azt nagyon megköszönném. – Már csinálom is a kaparást. – Ááááá! Iszonyúan fáj! – Tarts ki. Még jó, hogy voltál katona! – honnan tudod, hogy voltam katona? – Te magad mondtad! – Minek jöttél ide hozzánk? – hibát követtem el. – Milyen hibát? – helytelenül viselkedtem. Szerelmi kapcsolat. – Ó, az bizony súlyos hiba. – A kisember „helytelenül viselkedik”, a felsõbbség meg „ápolja a kapcsolatait”. – Milyen humoros vagy! – Képzeld, én még komikus felelgetõsben is szerepeltem! – fûzte tovább a fonalat. – Nõk a komikus felelgetõsben? – Nem hallottál ilyenrõl? Amúgy kultúraktivista vagyok. ha nem viselkedem rosszul, már réges-rég a kulturális munkacsoport tagja lennék. – Kár. – Szerintem is kár… Tudod, milyen magas hangom van? A Tibeti fennsíkot is el tudom énekelni. – hát az elé g magas – nyugtáztam. – Végül is mit értesz azon, hogy „helytelenül viselkedtél”? Kifejtenéd bõvebben? – kérdezte Xiao Liao. – Mi itt beszélgetünk, de onnan tilos beleszólni! – vetette oda a lány Xiao Liaónak. – Jogot tanultunk, talán segíthetünk rehabilitálni. Gondolom, igazságtalanul ítéltek el – buzgólkodott a társam. – Eh, nem számít ez igazságtalanságnak. Magam kerestem a bajt. – Nocsak, milyen belátó vagy! – hagyta helyben Xiao Liao. – Az. Bányászcsalád a mienk. Kemény a csontunk – mondta a lány határozottan. – Miért pont Gaomiba jöttél? – kérdeztem a lányt. – Ez egy kis falu. Távol is van, elmaradott is. – Ez nem így van, fõparancsnok. Gaomitõl keletre van Qingdao, nyugatra meg Weifang, kényelmes a közlekedés. És egyáltalán nem elmaradott. – Az urad mit dolgozik? – kérdeztem. – Nincs munkája. Otthon vigyáz a gyerekre. 127

– Neked már van gyereked? – Van. Másfél éves. – hogy ismerkedtetek meg? – Ott volt katona. – Most már értem. A szerelmetekkel megszegtétek a szabályokat... – Igen – mondta –, katona nem szerethet bele táborban lakó lányba... – Mit csinált ott a párod? – Szakács volt. – Á, szóval a fejeseknek fõzött... – bólogattam. – Nem olyan nagy tehetség õ. Nekünk, alkalmazottaknak fõzött, nagy kondérban. – Na persze, lyukas kanállal! Szedte a húsokat a táladba, nemdebár? – Dehogyis! Ki akar ma már húst enni? – Akkor hogyhogy egy kiskatonába lettél szerelmes? – faggattam. – Jóképû! – Annyira? – Picit hasonlít Zhang Guorongra, a filmsztárra... aki öngyilkos lett... – Ne mondjad már! Egy olyat szedtél össze? – kérdeztem csodálkozva. – Az én hites uramnak helyén van a szíve. – Te olyan szép vagy, tudsz énekelni és táncolni. Valami nagy fejes nem szúrt ki magának? – kérdezte Xiao Liao. – Már megint beleszólsz? – Csak úgy kérdeztem. Ááá, össze akarsz törni?! – kiáltott fel a társam. Mire a fehér fogú lány: – Ki kért meg rá, hogy amoda kacsingass? – Jaj, istenem, még féltékenykedsz – pezsgett Xiao Liao. – Végre egy nõ féltékeny rám! Akkor mint férfi nem éltem hiába... De tényleg szeretném tudni, nem volt semmi nagy fejes, aki megkedvelt volna? – faggatta tovább Xiao Liao. – Kedveltek õk engem, csak én nem õket – pörgött a nyelve a kisasszonynak. – hm, milyen gerinces vagy... Ezt nem gondoltam volna – szóltam ismét. – Már mondtam: bányászok lánya vagyok. – Bányász lánya is dörgölõzhet a hatalomhoz, vagyonhoz. – De én tényleg láttam A nyolcadik egy rézszobor címû filmet – kötötte a lány az ebet a karóhoz. – Azon a nyáron, az a nagykutya – a név, amit említett nekem is ismerõsen csengett – nem tudni, milyen hirtelen ötlettõl vezérelve, hozatott néhány régi filmet, a Dunai hullámokat, a Földalatti partizánokat, meg ilyeneket... hohó, nézd csak! Megvan a vérömleny! – kiáltott fel. – Erõs a kezed. – A kezembõl élek. Muszáj, hogy erõs legyen... Felrakjak még egy köpölyözõt? – Igen. Tûvel nyithatsz néhány apró nyílást. És akkor köpölyözéskor ki lehet húzni a vérömlenyt. – Nem szükséges. Legközelebb, ha jössz, beáztatjuk a lábadat sós vízbe – nagyon értette a dolgát. A só gyulladáscsökkentõ. 128

„A só a népé.” „Mert a tenger a népé.” „Semmisítsük meg a fasisztákat!” „A szabadság a népé!” – Miket beszéltek ti? – kérdezte a fehér fogú lány. – Csak jelszavakkal feleselünk! – felelte nevetve emez. A következõ egy hónapban öszszesen hétszer voltam nála lábat masszíroztatni. Már tudom a nevét, hogy hány éves, hogy honnan jött. S a férjével is találkoztam, aki valóban jóképû srác. Szomorkás szem, magas orr, göndör haj – emlékeztet A nyolcadik egy rézszobor címû film fõhõsére, Ibrahimra, különösen mikor a lány a gyermeket szoptatta, õ meg ott állt mellette és cigarettázott. Amolyan szûrõ nélküli cigarettát szívott. Amit Ibrahim szívott, az is szûrõ nélküli cigaretta volt. Ibrahim nagy hévvel szívott egy slukkot, a füstöt kifújta a száján, majd a kifújt füstöt újra belélegezte, mint egy kígyó, amelyik kidugja, majd nyomban visszahúzza a fejét a lyukon, olyan volt õ is. A kisfiuk rendkívül helyes volt, majd kicsattant az egészségtõl, testén átható édes-savanyú tejszag. A lány délutánonként három és négy óra között nem vállalt munkát, ez az idõ a kisfiúé volt. – Ez a kisfiam ötórai teaideje – mondta. – A férjed nem olyan, mint Zhang Guorong – mondtam. Mire õ: – Nem? Szerintem olyan. A férfi vezetékneve Wang, a neve pedig haiyang. – Milyen sok víz van a nevedben – mondtam. – Árvíz, tenger, óceán! Csupa vízgyökû írásjegy... – De mit érek vele? – kérdezett vissza. – Papucs vagyok, a nejem tart el most. – Túlságosan alábecsülöd magad – mondtam. – Otthon a gyerekre vigyázni, az is nagyon fontos munka! – Mire keserûen felnevetett: – Ön most úgy beszél, mint egy politikai megbízott. – A lány ott állt mellettünk: – Az is – mondta. – Sõt nagyobb is annál.– Xiao Wang – szóltam –, a te feleséged igazán ügyes, egyszer majd biztos jó életetek lesz. – A férfi elhajította a cigarettacsikket és bágyadtan így szólt: – Egyszer majd? És mikor lesz az az egyszer majd? Amikor másodszor mentem a lányhoz, a másik, aki Xiao Liaót masszírozta, nem volt ott, egy tojásképû jött helyette. – A fehér fogú? – kérdeztem tõle. – Átment már a Piros Kanapéhoz – válaszolta. – Miért? – hogyhogy miért? hát mert ott több pénzt keres! – Itt sem kevés, amit hazavisztek. – De sokkal kevesebb, mint ott. – Piros Kanapé? Az meg mi? – kérdezte Xiao Liao. – Ne add nekem az ártatlant! – szisszent fel a tojásképû. – Nem, dehogy, én tényleg ártatlan vagyok. – Most végeztünk – a lány elvette a lábamról a kezét. – Menjetek, nézzétek meg magatok a „Piros Kanapét”. Kimentek itt az ajtón, a vörös szõnyeget kövessétek, kétszer befordultok és ott is vagytok. – Te miért nem mész át? – ha én elmennék, ki gyógyítja meg a lábadat? – hát persze. Ne menjél! Semmiképpen se menjél! BARTA ERIKA fordítása 129

MO YAN

Õszi víz Azon a derûs tavaszi reggelen a falusiak közül sokan látták, amint a nyolcvannyolcadik életévében járó nagyapám a házunk melletti veteményes falának dõlve, egy összecsukható ülõkén, behunyt szemmel pihen. Aznap délben anyám érte küldött, hogy hívjam haza ebédelni. Odarohantam hozzá, hangosan szólongattam, de mivel nem érkezett válasz, megböktem a kezemmel; csak ekkor vettem észre, hogy többé már nem mozdul. Szélsebesen vittem a hírt az otthoniaknak, akik erre mind egyszerre kitódultak a házból, körülvették nagyapát, húzták-vonták, szólongatták, de már nem volt mit tenni. Nagyapám nagy méltósággal halt meg, arca pirospozsgás volt, mintha még élne – kivételes tiszteletet ébresztett az emberekben. A falusiak mondogatták is, hogy a nagyapám életében sok jót cselekedhetett, mert csak azt illeti meg az ily kegyes halál. A családban valamennyien osztoztunk e dicsõségben. Azt beszélik, hogy nagyapám fiatalkorában három embert ölt meg, tûzvészt okozott, s egy lánnyal a hebei tartománybeli Baodingbõl idemenekült – így lett Gaomi járás elsõ telepese. Abban az idõben Gaomi északkeleti része kietlen terület volt, több tíz mérföld kerületû hatalmas lápvidék; a vadfüvek térdig magasodtak, a tavacskák egymásba értek; barna nyulak és vörös rókák, tarka kacsák és fehér kócsagok, s még számtalan, ismeretlen nevû faj népesítette be a lápot, ahol ember nemigen járt. Nagyapám idehozta azt a lányt. Idõvel, természetesen, az a lány lett a nagyanyám. Tavasszal menekültek ide, és miután néhány napig a fûben húzták meg magukat, nagyanyám kivette hajából az arany hajtût, lehúzta csuklójáról a jáde karkötõt, és elküldte nagyapámat messzi földre, hogy adja el az ékszereket, és vegyen a gazdálkodáshoz és a háztartáshoz szükséges eszközöket, azután a láp közepén egy furcsa formájú dombon kis kunyhót építettek maguknak. Nagyapám a földet törte fel, nagyanyám halászott, a láp nyugalma egyszeriben semmivé lett. Lassan híre ment, s akár egy tündérmesét, adták szájról szájra az emberek, hogy a láp közepén él egy fiatal pár, a férfi sötét bõrû és erõs, a nõ világos bõrû és szép, s van még egy se nem sötét, se nem világos kisfiú… Egymást követve érkeztek a mindenféle útonállók és banditák, településeket és falvakat hoztak létre, saját világot teremtettek maguknak – de ez már egy késõbbi történet. Mire valamelyest megértettem a világ dolgait, a furcsa formájú dombocskát elhordták már a környezõ tizennyolc falu „szegény és középparaszt” lakói, s a lápos terület nagysága is mintha csökkent volna; napról napra kevesebbet esett, alig lehetett ekkor már vizet látni, viszont minden öt-hat mérföldre volt egy falu. Valahányszor a nagyapám korabeli öregek az itteni régmúlt dolgokról, akár a környékrõl, akár furcsa történésekrõl meséltek, mindig mintha valamiféle kísérteties esõ és természetfölötti szél járta volna át valamennyi elbeszé130

lésüket: fel-felbukkantak, akár a villódzó lidércfény. És hogy mindez igaz volte vagy sem, honnan is tudhattam volna? A nagyapám és a nagyanyám feltörte a földet és gabonát termesztett, halat és rákot fogott, rókára és nyúlra vadászott. Kezdetben félve tették mindezt, álmaikban még gyakran megjelentek azok a vértõl csöpögõ fickók, de ahogy teltmúlt az idõ, végül elhalványultak az emlékezetükben. Nagyapám elmondása szerint a lápvidéken nem voltak se katonák, se hivatalnokok, az „ég magasan, a császár messze”, ugyanakkor kétségbeejtõen sok volt a szúnyog. Esõs idõ elõtt gyakran lehetett látni, ahogy fekete füsthöz hasonló gomolyagok telepednek a fûszálak hegyére és a víz felszínére; ha valaki kinyújtotta a kezét, akár egy maroknyit is megragadhatott belõlük. Nagyapám és nagyanyám gyakran a vízbe menekült a szúnyogok és a rovarok elõl, csupán két orrlyukuk kandikált ki belõle. Nagyapám még azt is mesélte, hogy a rovarok esténként a nedves fûben halványzöld fényt árasztottak, ami hatalmas felleggé összeállva úgy lebegett, akár a víz. A mocsárban élõ rákok e sejtelmes fény segítségével kerestek élelmet; hajnalban az iszapot sûrûn borító rákollónyomok tanúskodtak errõl. Ezek a rákok állítólag akkorára nõttek, mint egy ló patája. Nemhogy nem ettem, de még csak nem is láttam ekkora rákot életemben. Nagyapám történetei a lápvidékrõl teljesen elvarázsoltak, és amikor mesélt, mindig arra vágytam, hogy bár hatvan évvel korábban születtem volna. A nyár õszbe fordult, a nagyapa ültette cirok szemei vörösre értek, a kölesszárak lehajtották fejüket, és a kukorica haja is elszáradt már – bõséges aratás ígérkezett. Nagyanyám pocakjában apám is kinövesztette már a haját és a szárnyait, s csak a megfelelõ pillanatra várt, hogy kirepüljön és megkezdje küzdelmes útját e világba. A betakarítás elõtt néhány nappal váratlan forróság támadt, s tarka felhõk borították be a hatalmas lápot; a felhõcsordák, akár a megriasztott jószág, nyargaltak minden irányba, a tavacskákban tükrözõdött sebesen mozgó árnyuk. hatalmas esõ zúdult le, s a napokig véget nem érõ felhõszakadás lucskosra áztatta az egész lápvidéket; az égszakadás dübörgõ robaja és a reszketõ fehér köd nem szûnt se éjjel, se nappal, egy pillanatra sem. Nagyapa elkeseredetten átkozta az eget s a földet. Nagyanyát lökésszerû fájások gyötörték. „Attól tartok, szülni fogok”, mondta nagyanya nagyapának. „hát szülj, ha itt az ideje!”, válaszolta nagyapám. „Csak ez az átkozott idõ, bárcsak lyukat fúrhatnék belé!” Nagyapa szitkozódása közepette pillantotta meg a felhõk rései közül kikandikáló napot, kezdetben csak egészen halványan derengett a fény, majd hirtelen két-három különösen éles, fehér sugár bukkant elõ, és több csapáson is kitisztult az égbolt. Nagyapa kirohant a kunyhóból, izgatottan kémlelte az eget: mintha az esõ hangja csendesült volna, bár néhány ezüst esõszálat még lehetett látni. A hatalmas lápvidéken a víz egybefüggõ felületet alkotott, a sárga és zöld fûszálak elgyötörten dugták ki a fejüket alóla. Az esõ dobolása abbamaradt, ugyanakkor újabb és újabb rohamokban süvített végig a szél. Nagyapám a magasból pásztázta az ültetvényeit, s látván, hogy a cirok és a kukorica egész jó állapotban megmaradt, arcvonásai kisimultak. A szél békák megszám131

lálhatatlan hadának kuruttyolását hozta, remegett belé az egész lápvidék. Nagyapa bement a kunyhóba, és elmondta nagyanyának, hogy eloszlottak a fellegek és elõbújt a nap, nagyanya pedig arról számolt be, hogy egyre hevesebbek a fájások, és nagyon fél. „Mitõl félsz? A dinnye is, ha megérik, leválik a szárról”, nyugtatgatta nagyapa. Épphogy kimondta, amikor furcsa dübörgés hallatszott minden irányból, és a mennydörgésszerû robaj elnyelte a békák és a madarak hangját. Nagyapa kiment a kunyhóból: hatalmas sárga hullám közeledett a domb felé a négy égtáj minden irányából, olyan magas volt, akár egy ló, s dübörgött szünös-szüntelen; a lápon néhány pillanat alatt több métert emelkedett a vízszint. A békák valószínûleg mind a vízbe vesztek. A vadfüveknek már a csücske sem látszott, csak nagyapa cirokját és kukoricáját nem nyelte még el az ár. De nem sokkal késõbb a kukorica és a cirok is elmerült – ameddig a szem ellátott, mindenütt csak a sárga víz, mást nem is lehetett látni. Nagyapa hosszan sóhajtott, majd visszament a kunyhóba. Nagyanya meztelenül feküdt a szalmamatracon és jajgatott, haját szalmadarabkák borították, fehér arca szürkés színt öltött. „Itt az ár mindenütt!”, mondta nagyapa aggódva. Nagyanya erre abbahagyta a jajgatást, feltápászkodott, és kiment a kunyhó elé, hogy megnézze, de abban a pillanatban már indult is vissza, falfehérre vált arcának valamennyi vonása rettegést tükrözött. hosszú ideig nem szólt egy szót sem, de amikor kinyitotta a száját, akkor is csupán néhány szót zokogott: „Ó… ó… bevégeztetett, Lao San, nem jutunk ki innét élve.” Nagyapa lefektette a matracra, és így szólt: „Mi történt veled? Mi félnivalónk volna éppen nekünk, akik embert öltünk és tûzvészt okoztunk? Kezdetben azt mondtuk, ha csak egyetlen napot együtt tölthetünk, akár meg is halhatunk. És hány napja élünk már együtt? Lehet bármekkora a víz, a hegyet nem tudja elnyelni, és lehet bármily magas egy fa, az eget nem tudja átdöfni; te csak szüld meg a gyereket, a víz legyen az én gondom.” Nagyapám letört egy faágat, gyalogolt egy kicsit lefelé, s az ágat a zavaros nyelveket öltögetõ víz szélére döfte; majd visszament a dombtetõre, és a vizet nézte. A nap felé tekintve a vízben tükrözõdõ kápráztató fénytõl nem látott messzire, ugyanakkor a másik irányban semmi sem állta a tekintet útját. Ameddig a szem ellátott, zavaros, sárga víz hömpölygött, de hogy honnét jött és merre tartott, ki tudhatta volna; hullámokban nyaldosta a víz a dombot, s kisebb-nagyobb fekete örvényeket kavarva össze-összeölelkezett vele; idõnként egy-egy ostoba varangyot lehetett még látni, egyenesen az örvényekbe vetették magukat, s miután eltûntek, többé nem bukkantak fel. Nagyapám leszúrt botját is elfedte már a víz, ami azt jelezte, hogy a vízszint még mindig hevesen emelkedik. E vég nélküli, tekintélyes világ látványa még nagyapámat is kissé megrettentette. Szívére néhány pillanatig teljes üresség telepedett, magányos senki földje; majd a következõ pillanatban bensõje ismét csurig telt, mintha valamennyi szerve eggyé dermedt volna. A víz félelmetes erõket mozgósított és ismét megemelkedett néhány hüvelykkel, a dombocska meg egyre kisebb és kisebb lett – nagyapát kétségbe ejtette e felismerés. Az égre emelte tekintetét és nagyot sóhajtott, amikor is észrevette, hogy a felhõk közötti réseken keresztül nagy foltokban bukkan elõ a ragyogó kék ég, és a meg132

tépázott felhõk a szél hátán sebesen vágtatnak tova. Nagyapa ismét leszúrt egy ágat a víz szélére, majd nyugodtabb arckifejezést öltve visszament a kunyhóba, és ezt kérdezte a két lábával görcsösen rángatózó nagyanyától: – Fiút fogsz szülni nekem? Alkonyatkor nagyapa ismét kiment a kunyhó elé, hogy megnézze a vizet. Az eget betöltõ színes felhõk mintha a zavaros víz felszínén lebegtek volna: a piros pirosan, a sárga sárgán tükrözõdött, csupán valamelyest fakóbb árnyalatban. A víz szintje nem emelkedett tovább, és ez megnyugvással töltötte el nagyapát. A dombot körülölelõ víz felett ezüstszürke nagy madarak járták csillogó össztáncukat. Nagyapa nem ismerte ezt a fajtát. Rikoltásuk ravasz volt és különös, szárnytollaik a lemenõ nap utolsó sugaraitól kölcsönözték színüket. Nagyapa, látván, hogy a víz alá bukva egy-egy fehér halat hoznak fel, gyomrában hirtelen ürességet érzett; visszament a kunyhóba, hogy felszítsa a tüzet, és vacsorát készítsen. Nagyanya egész arcát verejték borította, mégis a víz felõl kérdezett. Nagyapa elmondta, hogy elkezdett levonulni az ár, s nyugodtan szülje csak meg a gyermeket. Nagyanya könnyekben tört ki: – Lao San, öreg vagyok már, nem mozdulnak el a csontok, félek, nem tudom megszülni ezt a gyermeket. – Nincs semmi baj, ne aggódj! – felelte nagyapa. A tüzelõ nedves volt, sûrû füst gomolygott az egész kunyhóban, mire meggyulladt. Egyre jobban besötétedett, s az éj leple, akár a füst, lassan beborította a vízi világot: a madarak rikoltozva, csapatokban ereszkedtek le a dombra. Nagyanya képtelen volt az evéssel törõdni, nagyapa sietve letuszkolt néhány falatot, de mintha az egész hasát rothadó fûvel tömte volna ki; végül a fél lábosnyi kása a halszeletekkel együtt megdermedve összeállt. Azon az éjszakán nagyanyát változatlanul sûrûn gyötörték a fájások, újra és újra felnyögött, de konok apám még mindig késlekedett, s nem volt hajlandó a szalmára potytyanni. Türelmét vesztett nagyanyám így beszélt apámhoz: – Gyermekem, bújj ki végre, ne hagyd ily pokolian szenvedni anyádat! – Nagyapa a matrac elõtt ült, nyugtalanította, hogy képtelen segíteni, szavai nehezen álltak össze mondattá, hébe-hóba hebegett valamit, de olyan volt, mintha böffentene, így végül inkább meg sem szólalt. A halványsárga holdfény bátortalanul töltötte be a kunyhót, és sárgás színt kölcsönzött nagyapám tar fejének és nagyanyám kísértetiesen fehér testének is. Tücskök bújtak meg a szalmában, szárnyukat dörgölve ciripeltek. Minden irányból dübörgött a víz, mint egy megvadult ménes vagy vad kutyafalka: hol lódobogás robaja, hol mégsem, hol vízmorajlás, hol mégsem, hol távol, hol közel, hol halkan, hol erõsen – folytonosan változtatta a hangját. Nagyapám kikémlelt a kunyhóból, s észrevette, hogy az egész dombot ellepik a holdfényben már-már szemet kápráztatóan fehérnek tûnõ vadmadarak. A dombon néhány gesztenyefa állt elszórtan, vadon nõtt fiatal fák voltak, még nem hoztak termést; nappal látni lehetett a leveleiken az õsz színes lenyomatát, de akkor a holdfényben nem látszódtak a levelek, viszont mintha furcsa terméseik lettek volna, az ágak roskadoztak a súlytól, és fagyosan zörögtek a levelek a himbálózástól – csak alaposabb szemlélõdés után lehetett észrevenni, 133

hogy valójában hatalmas madarak lepték el õket. Nagyapa és nagyanya elszenderültek, majd ki tudja, mikor, álomba merültek. Másnap hajnalra a lábost, amely hideg kásával volt félig tele, a patkányok már fényesre nyalták, és még vagy több tucat megtermett, éhes patkány rohangált fel-alá a kunyhóban, akár a vetélõfa a szövõszéken. Nagyanya képtelen volt a patkánysereget nézni, a fal felé fordult: arcán a megszáradt verejték csíkos lenyomata. Nagyapa kezébe vett egy botot, hogy elhajtsa a patkányokat, de azok megátalkodott eltökéltséggel igyekeztek felugrani a gerendára, s csak miután agyonütött vagy egy tucatot, vonultak ki dühödten a kunyhóból, s széledtek szét a dombon, hogy valami élelem után nézzenek. A madarak már a víz felett halásztak, nem maradt utánuk más a dombon, mint toll és ürülék, fehér és fekete foltokban. A nap, amikor elõbukkant a sárga vízbõl, olyan volt, akár egy hatalmas vérvörös datolyaszilva, amely kifakad, ha megbököd. Idõvel a víz és az ég egyszínûvé vált keleten, és közéjük ékelõdött a vörös labda. Nem sokkal késõbb a korong aranyra változott, majd ezüstre, otromba formátlansága mûvészi eleganciára. A nap kicsi, a víz és az ég végtelen. Nagyapa a víz szintjét vizsgálta, a faágat, amelyet az elõzõ nap szúrt le, most is a víz szélén találta, az ár tetõzött, nem emelkedett tovább, s azok a minden irányból tajtékzó hatalmas, vad hullámok is elültek addigra, a víz sima volt, mint a tükör, bár néhány helyen még örvénylett, de már csak a felszínen. A domb körül a vízben körbe-körbesodródott mindenféle. Nagyapa elõvett egy hosszú, kampós végû botot, szabaddá tette izmos karját, s hozzáfogott az úszó tárgyak kihalászásához. Doboz, szekrény, gerenda, polc, uszadék fa, pléhvödör – a legkülönfélébb tárgyak sorakoztak szép rendben a háta mögött. Nagyanya kiáltásai már nem voltak olyan élesek, de idõrõl idõre felszakadtak. Nagyapa keserû ábrázattal, és még nagyobb erõfeszítéssel dolgozott tovább, mintha ezzel akarta volna elterelni a gondolatait. Néhány gesztenyefát is elárasztott a víz, szabálytalan távolságban emelkedtek ki a kisebb-nagyobb lombok, leveleik mind élettelennek tûntek. A gesztenyefák közelében egy felismerhetetlen színû, ringatózó valamire lett figyelmes. Megragadta a csáklyát, majd kétszer döfött vele: a víz pluttyogó hangokat hallatott, és két sötétvörös folt jelent meg a felszínén; nagyapámnak minden erejére szüksége volt, hogy azt a valamit a partra húzza, de amikor végre sikerült, bele-gyomra összerándult, s folyamatosan hányta az epét. Nagyapa egy hullát húzott ki a csáklyával. A cafatokban megtépázott ruha alól felpuffadt test villant elõ. A halott lábai merevek voltak, tíz lábujja görcsösen széttárva, a hasa léggömb méretûre puffadt, köldöke mélyen besüppedt. A holttest jobb kézfeje ökölbe szorult, bal keze furcsán kifordult, s csak a hüvelyk- és a mutatóujja volt meg, a többi háromnak csupán a csonkja látszott. Nyaka hosszú volt és vékony, a két lyukból – amelyeket nagyapa a csáklyával ütött a vállgödrébe – kibuggyanó koszos lé teljesen bemocskolta. Az állát keretezõ szürke szakáll kusza csimbókokban tapadt össze. Szájában két masszív fekete fogsor, a felsõ és az alsó ajkait minden bizonnyal a vízben élõ különféle teremtmények rágták le. Az orra ugyanakkor peckesen magasodott ki az arcból, akár egy hegyes bambusz. Bal szemgödre mély 134

barlanggá változott, amit teljesen megtöltött az iszap, jobb szemgolyója egy hófehér idegszálon lógott a fül mellett, és feketén-fehéren szemlélte a világot. Két szemöldöke között kerek lyuk tátongott. hajában szürke és fehér szálak keveredtek, fejbõre ráncos volt, mint a selyemhernyó gubója. Az orrfacsaró bûzt árasztó holttestet egy pillanat alatt körülsereglették a legyek. Nagyapám szemét becsukva tuszkolta vissza a halottat a vízbe, elment a kedve a további limlomok kihalászásától. Alaposan lesúrolta a csáklyát, s a botra támaszkodva, egész úton öklendezve, visszatért a kunyhóba. Nagyanya ereje végén járt, úgy feküdt ott, mint egy hatalmas, partra vetett hal, idõrõl idõre megvonaglott. Amikor észrevette a kunyhóba belépõ nagyapát, szomorúan elmosolyodott, s így szólt: – Lao San, könyörülj rajtam, ölj meg! Elhagyott az erõm, nem tudom megszülni a gyermekedet. Nagyapám megragadta nagyanyám kezét, erõsen megszorította, tekintetüket elhomályosították a könnyek. Nagyapa így szólt: – Második kisasszony, minden az én hibám! Nem kellett volna idehozzalak! – Nagyanya arcára gördültek a könnyek. – Ne nevezz Második kisasszonynak! – mondta nagyanya. Régmúlt idõk emlékei tolultak elõ nagyapámban, ahogy a nagyanyámat nézte. Nagyanyára ismét rátörtek a fájások, zokogva kérlelte nagyapámat: – Lao San… könyörülj rajtam… adj egy kést… – Második kisasszony, ne gondolj a legroszszabbra! Gondolj inkább arra, hogy mi mindenen mentünk együtt keresztül! Amikor embert öltünk, te nyújtottad a kést, amikor tüzet gyújtottunk, te adtad a szalmát, apró lábaiddal tetted meg a hosszú utat, s te ne tudnál megszülni egy akkora gyereket, mint egy macska? – Jottányi erõm sem maradt – mondta nagyanya. – Várj, készítek valamit enni – mondta nagyapa. Nagyapa ügyetlenül készített egy fél lábosnyi ételt, miután elkészült, két tálkába rakta, az egyiket magához vette, a másikat nagyanya felé nyújtotta. Nagyanya a matracon fekve erõtlenül megrázta a fejét. Nagyapa dühbe gurult, s lendületbõl kihajította az egyik tálkát a kunyhó ajtaján: – Jól van, ha meg akarsz halni, akkor mind együtt halunk meg! Meghalsz te, meghal a gyerek, és meghalok én is! – ordította. Miután kimondta, nem nézett többet a nagyanyámra, az éhes patkányokat bámulta, ahogy kiéhezett farkasokként viaskodtak kinn. Nagyanya minden erejét latba vetve felült, megragadta a tálkát, s küszködve hozzáfogott az evéshez, evett, s közben potyogtak a könnyei. Nagyapa kinyújtotta felé hatalmas kezét, s meghatódva simogatta nagyanya hátát. Nagyanya aznap háromszor veszítette el az eszméletét, alkonyatkor, akár egy halott, úgy feküdt kiterítve a matracon. Nagyapa mindvégig mellette maradt, a férfi egész teste verejtékben úszott, arcát elborították a könnyek; alkonyatra beestek a szemei, kiserkent a szakálla, és gondolatai teljesen összekuszálódtak. A sötétség lassan betöltötte a kunyhót. A hegyet ismét ellepték a hatalmas madarak. A tücskök is csakúgy, mint elõzõ este, hangosan ciripeltek, de most mintha sírtak vagy panaszkodtak volna. A patkányok be-bedugták fejüket a kunyhóba, apró szemük csillogott, akár a szén. 135

A sivár holdsugár széles sávban világlott be a kunyhóba, és beburkolta nagyapámat és nagyanyámat. Nagyapám, aki bátor, erõs férfi volt, most a fénytõl hunyorogva, állát két karján nyugtatva, éhes saséra emlékeztetõ meghajlott testtel úgy festett, mint az útja végére érõ hõs. Nagyanyám hosszú nyakát és dús keblét, kecses karját és hegyes lábfejét, s apámat rejtõ domborodó hasát is beburkolta a fény. Apám születését számtalan rossz ómen kísérte, mégis jóravaló és becsületes parasztember vált belõle. A nyugaton leáldozó nap és a keleten felkelõ hold fénye oly tisztává varázsolta nagyapát és nagyanyát, mintha csak az imént mosakodtak volna. A patkányok újra és újra megpróbáltak besurranni a kunyhóba, de amint észrevették nagyapám mozdulatlan alakját, sebtében menekülõre fogták. Egyre elmosódottabbá és homályosabbá vált nagyapám számára minden, ami a kunyhóban volt. Felemelt karokkal és széttárt lábakkal nagyanyám úgy festett a holdfényben, mint valami hatalmas megsebzett madár. A víz hangja és a vízimadarak rikoltozása hullámokban rohamozta õket. A kakas órájában nagyapám hátát hideg fuvallat csapta meg, akaratlanul is összerezzent, és tekintetét egy bizonyos pontra szegezte. A holdsugárban valami nagyméretû élõlény botorkált a kunyhó felé. Nagyapa éppen el akarta kiáltani magát, amikor meghallotta, hogy az a valami emberi hangon szól hozzá: – Bátyám… mentsen meg… Nagyapa gyorsan talpra ugrott, s meggyújtott egyet az értékes gyertyái közül; a remegõ láng fényében egy nõt látott, aki a földön elterülve zihált. Nagyapa felsegítette, és leültette egy szalmazsámolyra; a nõ, ahogy ott ült elõreesett vállakkal és lekonyult fejjel, úgy festett, mint egy nedves iszapkupac; szalmadarabkákkal tarkított fekete haja kuszán borította a vállát. Lila ruhát viselt, amely szorosan tapadt a testéhez, mellei, két gõzölt zsemléhez hasonló domborulat: kemények és csillogók. hosszú, felfelé kunkorodó szempillák, magas orrnyereg, széles száj, távol ülõ szemek. honnan jöttél? – kérdezte nagyapa, de amint kiejtette a száján, azonnal rájött, hogy badarságot kérdezett; a nõ vizes volt tetõtõl talpig, honnan máshonnan érkezett volna, mint a vízbõl? A nõ nem is válaszolt, lehajtotta fejét a vállára, mire az egész teste megbillent. Nagyapa megtámasztotta, amikor meghallotta motyogását: – Bátyám, kérlek, adj ennem valamit… Amikor nagyanya észrevette, hogy bejött valaki a kunyhóba, ideig-óráig még a saját nyomorúságáról is megfeledkezett; összébb húzta magát, hogy nagyapa a nõt a matrachoz támogathassa; nagyapa átöltöztette a nõt, nagyanya egyik ruháját adta rá, majd lefektette nagyanya mellé a matracra. Nagyapa kimert a lábosból egy tálka ételt, és az evõpálcikával falatonként etetni kezdte a nõt. A nõ nem rágott, csak gyomra kuruttyoló hangjától kísérve egészben nyelte az ételt, egy pillanat alatt eltüntette az egész tálkával. Nagyapa újra mert neki. A nõ erre felült a matracon, összehúzta a ruháját, elvette a tálkát és a pálcikákat, s maga folytatta az evést. Nagyapa és nagyanya már rég nem láttak élõ embert, s ezért a vadállat módjára habzsoló nõ látványa félelmet ébresztett bennük, nem tudták eldönteni, hogy vajon ember-e vagy szellem. Miután a nõ végzett a második 136

tálkával is, könyörgõ szemekkel nagyapára nézett. Nagyapa hozott neki még egy adagot. A nõ egyre nyugodtabban és szebben evett. Miután elfogyasztotta a harmadik tálkával is, nagyanyám felkiáltott: – Inkább ne egyen többet! – A nõ csodálkozva pillantott nagyanyámra, mert csak ekkor vette észre, hogy rajta kívül van még egy nõ a kunyhóban; letette a tálkát, és nem kért többet. Fekete fény csillant a nõ szemében, kissé összerezzent, majd többször egymás után köszönetet rebegett. Nagyapa újból nekiszegezett néhány kérdést, de a nõ csak hebegett-habogott, mint akinek nem akaródzik válaszolni, mire nagyapa többet nem kérdezett. Nagyanyára ismét rátörtek a fájások. A nõ csak rápillantott, s rögvest tudta, hányadán áll a dolog. Felállt, megmozgatta a derekát és a lábát, azután odahajolt nagyanyához, megtapintotta a hasát, rámosolygott, de nem szólt semmit, csak kihúzott a matracból egy maroknyi szalmát, s szétszórta a földön. Majd lehajolt, s mint derült égbõl a villámcsapás, vizes ruhájából egy hollófekete pisztolyt húzott elõ, és nagyapám mellkasának szegezte. – Álljon fel! ha nem, agyonlövöm! – ordította a nõ nagyanyámnak. Nagyanyám nyomban legördült a matracról, s mezítelen testtel odaállt a nõ elé. – hajoljon le, és szedje össze a szalmát a földrõl, de szálanként, mindegyikért külön-külön hajoljon le! – utasította a nõ. Nagyanyám tétovázott. – Na, hozzáfog végre? – kérdezte a nõ. – Különben meghúzom a ravaszt! – Arca vad grimaszba rándult, s a szavak úgy peregtek ki a száján, akár a réztálba koppanó lövedékek. A pisztoly meg-megcsillant a pislákoló fényben. Addigra, mintha a nagyapámból és a nagyanyámból is elszállt volna a lélek, nem is annyira félelmet, mint inkább furcsa zavarodottságot éreztek, mintha egy álomban volnának. Nagyanyám lehajolt, egyesével szedegetni kezdte a szalmaszálakat, és külön-külön a tûzhelyre tette õket, felegyenesedett és lehajolt vagy negyvenszer-ötvenszer egymás után, amikor is észrevette, hogy áttetszõ magzatvíz csordogál a lábai közül. Nagyapámba csak ekkor kezdett visszatérni a lélek, szikrázó tekintettel nézett a nõre, mellkasa zihált, nehezen vette a levegõt. A nõ a nagyapámra pillantott és kedvesen elmosolyodott, arca kipirult, akár egy virág: – Ne mozduljon! – szólt oda halkan a nagyapámnak. – Gyorsan szedje! – mondta hangosabban a nagyanyámnak. Nagyanyám, amikor végzett a szedegetéssel, könnyezve szitkozódott: – Szörnyeteg! A nõ eltette a pisztolyt, hangosan felnevetett, majd így szólt: – Ne vegyék tõlem rossz néven! Orvos vagyok. Bátyám, hozzon kést, ollót és tiszta rongyot, bábáskodom nénémnek a szülésnél. Nagyapám meg sem tudott mukkanni, a nõt földre szállt tündérnek vélte. Sietve hozta a kést, az ollót és a többi holmit, s a nõ utasításait követve kisúrolt egy lábost, vizet forralt, nem sokkal rá már szökött is kifelé a gõz a lábos fedele alól. A nõ kiment, kimosta a kabátját és nadrágját. Erõsen kicsavarta, azután magára öltötte; a holdfényben nagyapám tisztán látta, hogy a teste olyan sima, akár a selyem – oly fenséges látványt nyújtott, mintha nagyapám egy totemet 137

szemlélt volna. A víz felforrt, a nõ a saját ruhájában visszament a kunyhóba és így szólt a nagyapámhoz: – Menjen ki! A nagyapám megállt a kunyhó elõtt, s a félhold fényében ezüstösen csillogó vizet nézte; áttetszõ, füstszerû pára úszott az ég és a föld közé, s a víz lágy, tiszta hangjától nagyapát még áhítatosabb érzés kerítette hatalmába, térdre rogyott, leborult a földre, és tekintetét az égre emelve imádkozni kezdett a fényes holdhoz. – Oáá, oáá – hangzott fel a kunyhóból a síráshang. Apám e világba érkezésére nagyapám könnyekkel borított arccal rontott be a kunyhóba. A nõ a vért tisztogatta a kezérõl. – Mi lett? – kérdezte nagyapám. – Fiú – válaszolta a nõ. Nagyapám térdre rogyott, és így szólt a nõhöz: – Nõvérem, ebben az életemben nem fogom tudni meghálálni a jótéteményét, de az elkövetkezõben legyek kutya vagy ló, a maga szolgálatára. A nõ alig észrevehetõen elmosolyodott, azután összecsuklott, és már aludt is, akár egy halott. Nagyapám felrakta a nõt a matracra, megcirógatta a nagyanyámat, rápillantott az apámra, s a föld fölött lebegve kiment a kunyhóból. A hold már felkúszott az ég közepére, a vízbõl nagy halak ficánkolása hallatszott. Nagyapám a hang irányába indult, hogy megkeresse a halakat, amikor is egy narancssárga, úszó tárgyra lett figyelmes, amely le-fel ringatózva sodródott a domb felé. Nagyapa megrémült, leguggolt, hogy alaposan szemügyre vegye, s ekkor vette észre, hogy az a valami, ami csobogva szeli a vizet, kerek és sima. Egyre közeledett hozzá, s nagyapa ekkor már tisztán ki tudta venni, hogy az egyik fele fehér, mint a bárány, a másik pedig fekete, mint a szén, és a fekete tolta a fehéret, ezüst pikkelyeket és jádeszín reszeléket kavarva a vízfelszínen. Az apám születését követõ elsõ reggelen az õszi víz nagy buzgalommal ölelte körül a dombot. Benn a szalmakunyhóban nagyapám állt, nagyanyám feküdt, apám aludt, a doktornõ a falnak dõlt, egy férfi fekete ruhában guggolt, és egy lány fehér ruhában ült. Az úszó tárgy, amit a nagyapám az éjszaka vett észre egy hatalmas színes, mázas bödön volt, benne egy fehér ruhás lány – egy fekete ruhás férfi tolta. A fekete ruhás férfi alacsony termetû volt, arca inkább csontos, mint húsos, szeme mélyen ülõ, szemgolyói fehérek, akár a porcelán, fülei pedig mereven álltak szét, mint két legyezõ. Guggolva orrhangon motyogta: – Bátyám, van dohánya? Az enyém mind elázott a lében. – Már vagy fél éve nem éreztem dohány illatát” rázta meg a fejét a nagyapám. A fekete ruhás férfi sóhajtott és kinyújtotta a nyakát. Fekete farönkhöz hasonlatos nyakában két zsineg lógott, s a zsinegek végén lévõ kemény tárgyak a derékszíjba voltak csúsztatva. A fekete ruhás férfi felállt, nyújtózkodott; nagyapám megrökönyödve, meredten bámulta a férfi derekára rögzített két Mausert, keze ragacsos volt a verejtéktõl. A fekete ruhás férfi lehajtotta a fejét, és a derekára pillantott, majd egész fogsorát kivillantva vadul elnevette magát, és így szólt: – Bátyám, készíts valamit ennem, testvérek 138

és barátok vagyunk mindahányan e földön. Két éjszakán és két nappalon keresztül áztam a vízben, s mindezt õérte. A fekete ruhás férfi az egyenes háttal ülõ fehér ruhás lányra mutatott. A lánynak meglehetõsen nagy volt a teste, de az arca akár egy gyermeké, vonásai harmonikus egésszé álltak össze: vonalszerû egyenes orrnyereg, nedves, piros ajkak és hatalmas, fénytelen szempár – csupán folytonosan tapogatózó kezébõl lehetett rájönni, hogy vak. A vak lány fehér selyemruhát viselt, és egy háromhúrú lantot szorongatott, mozdulatai lassúak voltak és légiesek, mintha álombéli teremtmény volna. Nagyapám két mérõ rizst és tíz szelet halat rakott a lábosba, tüzet gyújtott, s nemsokára fehér füst és vörös lángok csaptak ki a tûzhelynyílásból. A fekete ruhás férfi köhintett egyet, majd felegyenesedett, kiment a kunyhóból, a nagy bödönbõl kivett egy tarsolyt, és egy halom sárgaréz töltényt borított ki belõle; megdörzsölve mindnek a fenekét, a töltényeket egyesével a tárba dugta. A lila ruhás nõ, aki magát orvosnak mondta, nem lehetett több huszonöt évesnél; miután egész éjjel úgy aludt, akár egy halott, most éber volt és friss, a kunyhó falának dõlve fekete haját két kézzel lófarokba fonta és közben közönyösen nézte végig a fekete ruhás férfi elõadását. Nagyapa nem tudta feledni a nõ pisztolyának rettenetét, tekintetével a nõ derekát pásztázta, de bármily furcsa, nem látott ott semmiféle domborulatot. Az este folyamán e három különös ember jelent meg a dombon, és még a nagyapámat is – aki már embert is ölt – nyugtalanította a jelenlétük; miközben az ételt fõzte, igyekezett rájönni a titkukra. Nagyanya gyenge volt és erõtlen, nézelõdött egy darabig, majd egyszerûen behunyta a szemét. A lila ruhás nõ ráérõsen odasétált a vak lányhoz, leguggolt elé és lágy hangon így szólt: – húgom, honnan jöttél? – honnan jöttél… honnan jöttél… – ismételgette a vak lány a lila ruhás nõ szavait, majd váratlanul szélesen elmosolyodott, arcán két hatalmas gödröcske jelent meg. – hogy hívnak? – kérdezte ismét lágy hangon a lila ruhás nõ. A vak lány erre sem válaszolt, arcán újra megjelent a végtelenül kedves mosoly, mintha egy boldog, csodaszép távoli világba lépett volna. Apám csukott szemmel, könnyek nélküli hangos óbégatásba kezdett. Amikor nagyanya barna mellbimbóját a szájába dugta, a sírás azon nyomban abbamaradt. Az égõ gallyak és a szalma monoton pattogásától a kinti víz távoli moraja még mélyebbnek és titokzatosabbnak hangzott. A fekete ruhás férfi egész teste hajnali fényben fürdött, az arcára és a nyakára mintha egy réteg vörös rozsda rakódott volna. A meg-megcsillanó aranysárga töltények újra s újra magukra vonzották a kunyhóban lévõk tekintetét. A lila ruhás nõ komótosan kiment a kunyhó elé, de amikor a fekete ruhás férfi mellé ért, arca hirtelen mintha szégyenlõsre váltott volna, tétován kérdezte: – Bátyám, mik ezek? A fekete ruhás férfi felemelte fejét, rápillantott és vigyorogva válaszolt: –Tûzgyújtó pálcák. – Azon keresztül fújod a levegõt? – kérdezte a nõ butuskán. 139

A fekete ruhás férfi keze megállt egy pillanatra, felemelte fejét, tekintete villogott, mint a felhõk között a villám, s összeszorított alsó ajkán vadállati mosoly fodrozódott. Így szólt: – Fújj bele, s meglátod! A lila ruhás nõ félénken válaszolt: – Nem merek, félek, ha belefújok, nem tudom többé kivenni a számból. A fekete ruhás férfi gyanakvással figyelte a nõt mindvégig, míg sietve összeszedte a töltényeket; miután végzett, felállt, s ó-lábával komótosan visszasétált a kunyhóba. A kunyhóban halétel illata terjengett. Két tálka volt összesen. Nagyapám megtöltötte õket étellel, és az egyiket két kézzel a magasba emelve, tiszteletteljesen a lila ruhás nõ elé tette. – Nõvérem, kérlek, fogadd el! – kezdte nagyapám. – Szegény családunknál nincs jobb étel, amivel megkínálhatnánk. De ha levonul az ár, megtalálom a módját, hogy kifejezzem hálámat. – A nõ összehúzta a szemét, majd mosolyogva elvette a csészét, és a nagyanyámnak nyújtotta: – Néném szenvedett a legtöbbet. Menjen, fogjon még néhány halat, és készítsen belõlük levest, azzal etesse; a tükörponty a yangot pótolja, az ezüstponty a tejet serkenti. – Nagyanyám könnyezve vette el a tálkát, ajkai megremegtek, de szólni nem bírt; lehajtotta fejét, egy könnycsepp apám arcára hullott. Apám tágra nyílt szemekkel, egyhangúan bámulta a fénysugárban lebegõ finom porszemeket. Nagyapa felemelte a másik tálkát, és a fekete ruhás férfira pillantva bocsánatkérõen így szólt hozzá: – Bátyám, bocsásson meg, de egy keveset még várnia kell! – Nagyapa a tálkát a lila ruhás nõhöz vitte. A fekete ruhás férfi kinyújtotta a kezét, s még a levegõben elvette, miközben arcán cinikus mosoly jelent meg. Nagyapa nem tudta palástolni haragját, bosszúsága köhögésben tört fel, folyamatosan köpte a váladékot. A fekete ruhás férfi bár elvette az étellel teli tálkát, de maga nem evett belõle. Odaguggolt a vak lány elé, s bal kezében a tálkát tartva, jobbjában a pálcikákat, falatonként a lány szájába kotorta az ételt. A vak lány még mindig a háromhúrú lantot szorongatta, nyaka kecsesen megnyúlt, alsó ajka kissé megemelkedett, úgy festett, mint egy fecskefióka, aki arra vár, hogy megetessék. Evés közben a lant húrjain babrált: peng-tra-la, peng-tra-la. Miután megetette egymás után két tálka étellel a lányt, a fekete ruhás férfi levegõ után kapkodott. Ruhája ujjával megtörölte a vak lány száját, azután megfordult, és odadobta a tálkát a lila ruhás nõnek: – Kisasszony, maga következik – mondta. – Talán inkább magának kellene elõbb ennie! – válaszolta a nõ. – Nekem nincs semmi érdemem, jó lesz nekem késõbb is – mondta a fekete ruhás férfi. A lila ruhás nõ így szólt: – Csak óvatosan azzal a fegyverrel, nehogy elsüljön. Nagyapa elmesélte a fekete ruhás férfinak, hogy mit csinált a lila ruhás nõ az elõzõ este, hátha akkor megértõbb lesz. A fekete ruhás férfi ábrázatáról azonban nem tûnt el a cinikus mosoly. – Mit mosolyog? – kérdezte nagyapa. – Talán azt hiszi, hazudok? – A fekete ruhás férfi komoly arccal válaszolt: – hogy is merném? Csupán nem látok semmi különöset az egészben, hiszen mindnyájunknak megvannak a maga túlélési praktikái. – Nekem nincsenek – mondta 140

nagyapa. – De igen, vannak, biztosan vannak. Különben hogyan is tudna elboldogulni ezen az istenverte lápvidéken? – kérdezte a fekete ruhás férfi. A fekete ruhás férfi beszéd közben négy nagy patkányra lett figyelmes, amint azok az étel illatára be-bedugták pofájukat a kunyhóba. A férfi beszélt, s közben kezével a derékszíjához nyúlt, kivette az egyik Mausert, bumm-bumm, két éles dörrenés – a pisztolycsõ szájából kék füst gomolygott, a kunyhóban lõporszag terjengett –, s a két patkány szétkenõdve terült el az ajtónál, fehér és vörös pacák borítottak be körülöttük mindent. Nagyanyám ijedtében eldobta a tálkát, nagyapámnak földbe gyökeredzett a lába. A lila ruhás nõ meredten bámult a fekete ruhás férfira. Apám szuszogva aludt. A vak lány pedig – peng-tra-la, peng-tra-la – pengette hangszerét. Nagyapám önmagából kikelve ordította: – Teljesen elment az esze? – A fekete ruhás férfi hangosan felnevetett, majd remegõ lábakkal elindult a láboshoz, megállt elõtte, és a fakanállal kapirgálni kezdte az ételt, majd hozzáfogott az evéshez, mintha rajta kívül senki sem volna ott. Miután jóllakott, nem mondott köszönetet, csak kissé elõredõlt, megpaskolta a fehér ruhás lány fejét, és a lányt a kezénél vezetve kibotorkált a házból. hagyta, hogy a vak lány a napfényben sütkérezzen, míg õ kihúzta derékszíjából a két Mausert, s csak úgy heccbõl, találomra lövöldözni kezdte a dombot körülölelõ vízbõl halászó nagy madarakat. Minden lövése talált, nem sokkal késõbb vagy egy tucat madártetem borította a víz felszínét, vérfoltok terjengtek körülöttük. A madarak riadtan rebbentek fel, s repültek oly magasra és oly távolra, amennyire csak bírtak, de még így is eltalált közülük egyet-egyet a golyó, ezek egyenesen a vízbe zuhantak, vérvörösre vált körülöttük a víz. A lila ruhás nõ arca elõször szürkére, majd fehérre vált, miközben lassan megközelítette a fekete ruhás férfit. A férfi nem törõdött vele, arcát a nap felé fordította, arcának színe, akár az acélé. A férfi mintha szavalt vagy énekelt volna valamit, a vak lány peng-tra-la pengetésével kísérve: „Zöld szöcske. Lila tücsök. Piros szitakötõ. Fehér varjú. Kék fecske. Sárga gébics.” – Maga nem lehet más, mint a hírhedt Öreg hét! – mondta a lila ruhás nõ. – Nem én vagyok Öreg hét – mondta a fekete ruhás férfi, miközben egy pillantást vetett a nõre. – ha nem maga Öreg hét, honnan az ördögbõl tud így lõni? – A fekete ruhás férfi becsúsztatta a két pisztolyt a derékszíjába, s a magasba emelve két kezét, amelyen mind a tíz ujj hiánytalanul megvolt, így szólt: – Nézze csak meg, hát én vagyok Öreg hét? –, majd a vízbe köpött, nyálát apró halak sereglették körül. – Fogadott lányom, folytassuk, ahol abbahagytuk – szólt oda a fehérruhás vak lánynak: – Énekeld, hogy Fehér varjú. Kék fecske. Sárga gébics… A vak lány halványan elmosolyodott és énekelni kezdett, gyermeki, ártatlanul csengõ hangja megindítóan szólt: – A zöld szöcske zöld fûszálat eszik. A piros szitakötõ piros bogarat eszik. A lila tücsök lila hajtást eszik. – Azt mondja, hogy Öreg hétnek csak hét ujja van? – kérdezte a lila ruhás nõ. – Öreg hétnek hét ujja van. Akinek tíz ujja van, az nem lehet Öreg hét – válaszolta a férfi. – A fehér varjú lila tücsköt eszik. A kék fecske zöld szöcskét eszik. A sárga gébics piros szitakötõt eszik. 141

– Maga lõhet a legjobban Gaomi járásban. – Öreg hétnek még csak a nyomába se érek, Öreg hét még a repülõ legyet is eltalálja, de én nem. – És mi van Öreg héttel? – Eltettem láb alól! – A zöld tücsök fehér varjút eszik. A lila szöcske kék fecskét eszik. A piros szitakötõ sárga gébicset eszik. Napfény ragyogta be a dombot. Amióta a vízimadarak elmenekültek, a víztükör nyugodtan csillogott, mozdulatlanul álltak benne a félig elmerült gesztenyefák. A lila ruhás nõ összedörgölte a tenyerét, s egy pillanat múlva, nem tudni honnét, egy puska került a kezébe; a fekete ruhás férfira célzott, meghúzta a ravaszt, a golyó a férfi mellkasába fúródott. A férfi arccal a földre bukott, majd nagyon lassan megfordult, s arcán boldog mosollyal így szólt: – Unokahúgom… ez szép volt… téged és anyádat egy mintából formázták… – A lila ruhás nõ sírva kiáltotta: – Miért kellett megölnöd az apámat? – A fekete ruhás férfi egy ujjával a fehér ruhás lányra mutatott, de ekkor hörgés szakadt fel a torkából, keze a földre zuhant, feje lecsuklott a földre. Arra jött egy nagy, fekete kakas, s nyakát nyújtogatva rikoltozta: „Ku-kuri… kúú…” A vak lány még mindig pengette a húrokat és énekelt. Az ár levonulóban volt. Egészen kiskoromban a nagyapám tanított nekem egy gyerekdalt: Zöld szöcske. Lila tücsök. Piros szitakötõ. Fehér varjú. Kék fecske. Sárga gébics. A zöld szöcske zöld fûszálat eszik. A piros szitakötõ piros bogarat eszik. A lila tücsök lila hajtást eszik. A fehér varjú lila tücsköt eszik. A kék fecske zöld szöcskét eszik. A sárga gébics piros szitakötõt eszik. A zöld szöcske fehér varjút eszik. A lila szitakötõ kék fecskét eszik. A piros szitakötõ sárga gébicset eszik. Arra jött egy nagy kakas, s nyakát nyújtogatva rikoltozta: „Ku-kuri… kúú…” ZOMBORY KLÁRA fordítása

142

JOSZIF BRODSZKIJ

A költészet meghatározása A szóbeszéd szerint a kivégzése elõtt észrevette egy katona feje fölött a felkelõ napot. Azt mondta: „És mégis felkel a nap…” Talán egy vers kezdõ sora volt ez. Megjegyezni a tájakat nõk szobáinak ablakából, családtagok lakásainak ablakából, hivatalok, irodák ablakából. Megjegyezni a tájakat felebarátaink sírhantjain túl. Meg kell jegyezni a lassú hóesést szerelmünkhöz menet. Meg kell jegyezni az eget az aszfalt hólevében, ha a szomszéd lakásból idézik a szerelmet. Meg kell jegyezni, az ablakon lecsorgó esõ zavaros patakjaiban hogyan torzulnak el a házak arányai, és közben hadd magyarázzák, hogy mit is kell csinálnunk. Meg kell jegyezni ahogy a hajléktalan föld fölött kiterjeszti utolsó egyenes karjait egy kereszt. A holdfényben meg kell jegyezni a hosszú árnyakat egy fa vagy egy ember mögött. A holdfényben meg kell jegyezni a folyó súlyos hullámait, hogy csillognak, akár a nadrág viseltes ráncai. 143

És virradatkor meg kell jegyezni a fehér utat, ahogy a menetoszlop hömpölyög, meg kell jegyezni, hogy tûz a nap nyakszirtjére minden fegyencnek.

Traktorok hajnalban A traktorok kakasokra riadnak, A traktorokra meg a kakasok, A csöndbe fejszéjükkel hasogatnak A hajtómûvek és ekevasak, És míg térdig ér a reggeli köd, Frontvonalba állnak egymás után. Széthasad, mint egy fahasáb, a csönd A látóhatár mindkét oldalán. Kemencék fûlnek. Kígyózik a füst, és Fiókáira hajol a madár. Az erdõ, akár egy gigászi fûrész, Az elcsúszó felhõlapokba mar. Felkel és vaksin lebámul a nap, És az álmatag kunyhókat kaszálja, És a traktorok, mint a madarak, Felhúzzák a mezõt, az égbe szállnak. Dolgos reggel. A Népé ez a reggel! A Természet, az õsi mosolyú, Mint nagy folyóba, néz az emberekre, S kel, tükrözõdve, õ és a falu.

Ann Arbor Szerény kisváros, késõ õszi este. hogy térképre került, büszke a hely (a topográfus föl volt lelkesedve, vagy a bíró lányához áll közel). 144

Belefáradván saját szeszélyeibe a tér most ledobja nagysága terhét, a Fõ utca legfõbb jegyeire szorítkozik. Az idõ pedig elhûlt csontokkal bámul fel az óralapra. Minden megvan itt, a koloniál bolt mélyén, mi világunk létrehozta: van biztosítótû és van teleszkóp.

Van itt mozi, kocsma, és túl a sarkon egy kávéház is, lehúzott redõnnyel, téglafalú, sasos bank, meg a templom: a létezésérõl minden bizonnyal, meg hálóiról kivetés elõtt, elfeledkeznénk, csakhogy ott a posta. Lehetnének autókeresztelõk, ha a gyerek-utángyártás kifogyna.

Itt néma csöndben tombol a tücsökkar. Mintha atomcsapásban mind kihaltak volna, egy lélek sincs kint este hatkor. Felkúszik a hold és beáll az ablak négyszögébe: lelkész sötét keretben. Néha elszáguld egy luxus Buick, reflektora pásztáz: az Ismeretlen Katona ez elõl el nem bújik.

Itt nem harisnyás nõrõl látod álmod – egy borítékon a saját címedrõl. Itt reggel tûnik fel csak a halálod az ajtódban maradt tegnapi tejbõl. Itt nem számít, hogy szerda van-e vagy kedd, nyakalhatsz brómot a négy fal között, itt tükröd elõtt napokig merenghetsz – utcalámpa sekély tócsa fölött.

145

Ithaka húsz év múlt el, és most visszajövök, õrkutya veri fel a kikötõt, megkeresem lábnyomom a homokban, belátom: nem örülök, elvadultam.

Átizzadt gönceid ledobhatod, aki sebhelyed ismeri, a dajka rég halott. És a nõ, aki, mondják, várt híven, senkinél nincs, bár volt mindenkivel.

Kölyköd megnõtt, már õ is tengerész, rád, mint kikötõi szemétre néz, körben ordibálnak valami nyelven, nem figyelsz, úgyis végképp érthetetlen.

Vagy a sziget nem az, vagy épp szemed – kék öblû pupillád – lett kényesebb: bár a hullám egy darab földre zúdul, nem feledkezik meg a horizontról.

Karácsonyi csillag hideg évszak a tájon, amely pedig inkább forrósághoz szokott: a hegyen fönt, ott, ahol általában lapályok vannak szinte holott, egy barlangban csecsemõ született, a világot váltani meg; ahogyan csak télen tud, sivatagban, a havas szél úgy süvített. hatalmas volt minden neki: az ökrök fújta sárga pára, és óriásként csodálkozott rá anyamellre és három királyra – az ajándékokra, miket behordtak és felhalmoztak körbe-körbe Õ egy kis pont volt csak közöttük. Kis pont a kiscsillag fölötte. Figyelte, nem rebbent szeme sem, a ritka felhõk fátyolán át: a jászolban fekvõ gyerekre, lehet bármennyire messze, rálát, a világmindenség túlfelérõl, honnan csak a csillag fénye ér el, és nézte, nézte, nézte, nézte, bámulta épp az apák szemével. 146

Szófaj Márcóber ikszedikén, szeretettel sehonnan, drága tisztelt kedves azt sem tudom, ki, mivel az arcvonások, megmondom úgy, ahogy van, nagyon elmosódtak, üdvözli senki hû barátja (nem az öné) az öt kontinens egyikérõl, arról a cowboyosról; jobban szerettelek, mint magamat vagy az angyalokat, hát távolabb kerültem tõled, mint amazoktól; egy kisvárosban, az alvó völgyet betemetõ, kilincs fölé felérõ hó alatt tekergek éjszaka a lepedõn – de legalább nem taglalom alább –, azt nyögöm: „te”, és felrázom a párnám a de-vége-de-hossza tengeren túl, s a testem, mintha õrült tükörként imitálnám, a vonásaidat másolva mozdul.

Az a rész élt csak belõlem… Az a rész élt csak belõlem, ahová tetted tenyered, ahová lehajtottad fejed a kongó éjsötétben. Az voltam, semmi más, ami feltárult szemednek: elõbb egy alak derengett – késõbb néhány vonás. Aztán forró lehelet csapott meg, suttogásod, s ímé, megalkotád ott a bal és a jobb fülemet. A függönyt szét te húztad, nedves számba te szórtad a hangot és a szókat, s azóta egyre hívlak. 147

Vaksi szemet nyitott a látványod, mivel feltûntél s újra el. Így hagytál te nyomot. Világok így teremnek, magukra így maradnak, forogjanak maguknak, szóródjanak szeleknek. A föld is így forog éppen, az ûrben elveszetten, hol hõségben, hidegben, hol fényben, hol sötétben.

Lányomnak Adj új életet, és rád dalolok a Rafaellában. Vagy ülök ott, vagy sarokbútorként állok tovább, ha új életem a réginél mostohább. De mert az eljövendõ századok biztosan nem lesznek el koffein- és dzsessztelen, az ember ennyit elvisel, s a politúros és poros pórusokon és repedéseken virágba borulásod húsz év múlva megfigyelem. Soha meg ne feledkezz arról, hogy ott lebzselek a közelben, vagyis hogy az apád áll tárgyként, lelkeveszetten. Figyeld tehát a dolgokat, fõleg, ha öregebbek és nagyobbak, egy percre se képzeld azt, hogy az õ árgus szemeik nem rád tapadnak. Szeresd a tárgyakat akkor is, ha túl jóba sose lesztek. Te õrizhetsz legalább egy kontúrt, egy sziluettet, én meg elvesztem ezt is, minden mással, amim van. Ezért hát ez a kissé fás mellékíz szavaimban. IMREh ANDRÁS fordításai

148

IAN MCEWAN

Édes száj 1972-t írunk, a kultúra kerül a hidegháború homlokterébe. Serena Frome-ot – friss cambridge-i diplomával a kezében – szinte azonnal beszervezi az angol titkosszolgálat (MI5), és nemsokára komoly feladatot ad neki; a küldetés elsõ lépéseként megismerkedik egy ígéretes fiatal íróval.

Jólesett megtörni a mindennapok egyhangúságát, és október derekán, egy évszakhoz képest szokatlanul langyos napon Brightonba utazni, a kongó állomásépületbõl kilépve beszívni a sós illatú levegõt, és hallgatni a heringsirályok balga jajveszékelését. Errõl egy nyári Shakespeare-elõadás jutott eszembe – a King’s College belsõ udvarának gyepén játszották az Othellót. A balga mór. Én is egy balgát keresek? Szó sincs róla. A három ütött-kopott kocsiból álló lewesi vonatról a Falmer megállónál szálltam le, majd gyalog tettem meg a négyszáz métert a Sussexi Egyetem vörös téglás épületegyütteséig, amelyet a sajtó – az oxfordi Balliol College-ra utalva – egy darabig „Tengerparti Balliol”-ként emlegetett. Piros miniszoknyát, magasított nyakú fekete dzsekit, magas sarkú, fekete cipõt és rövid szíjon fehér lakkbõr táskát viseltem. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem fájna a lábam, pedig fájt, és kevélyen végiglejtettem a fõbejárathoz vezetõ kõlapokon, a diákseregleten át, megvetõen keresztülnézve a fiúkon – nekem fiúk voltak ezek a lompos fiatalok, akik katonai ruhaboltok árufölöslegébõl öltözködtek –, és még ennyire sem vettem tudomást a gézinges lányokról, akik középen választották el hosszúra növesztett hajukat, és egyáltalán nem használtak sminket. Egyik-másik diák mezítláb járt, bizonyára – véltem – a harmadik világ parasztsága iránti szolidaritásból. Már magát a „campus” szót is komolytalan amerikai importnak éreztem. Ahogy öntudatosan lépdeltem Sir Basil Spence sussexi lejtõkre álmodott épületei felé, elutasítottam az új egyetemek gondolatát. Életemben elõször voltam büszke rá, hogy a cambridge-i Newnham College-be jártam. hogy lehet új egy komoly egyetem? És lehet-e nekem ellenállni, amint piros-fehér-fekete összeállításomban céltudatosan igyekszem a porta felé, ahol majd útbaigazítást kérek? Építészetileg feltehetõen kollégiumudvart idézõ, négyszögletes térbe jutottam. Keskeny, sekély vizesárkok határolták, szélük simára kopott folyami kövekkel kirakva. De nem volt bennük víz, csak sörösdobozok és eldobált szendvicspapír. A szemközti szárny tégla-, kõ- és üvegegyüttesébõl lüktetve bömbölt a rock. Felismertem a Jethro Tull érdes, ziháló fuvolaszólamát. Az elsõ emeleti ablakok üvegtáblái mögött alakokat, játékosokat és nézõket pillantottam meg, amint az asztalifoci fölé hajolnak. Bizonyára ott mûködik a diákszövetség. A hasonló klubhelyiségeket minden egyetemen a kikapcsolódni vágyó 149

– fõleg matematika és kémia szakos – unalmas fiúk népesítik be. A lányok és a széplelkû esztéták máshol tanyáznak. Elég hervasztó benyomást kelt, ha azt vesszük, hogy ezt tapasztalom meg elõször az egész egyetembõl. Most szaporábban lépkedtem; zavart, hogy lábam mozgásának ritmusa egybeesik a dörömbölõ dobokéval. Mintha családi és rétegprogramokban gazdag szakszervezeti üdülõ felé közelednék. A kõlapokkal burkolt belsõ udvar átjáróban folytatódott, ahonnan – éppen a diákszövetség székhelye alatt – üvegajtón befordulva jutottam a fogadótérbe. A hosszú pult mögött álló egyenruhás portások legalább ismerõsök voltak – ez a különleges emberfajta unottan elnézõ ábrázattal fogadja a hozzá fordulókat, valamint azzal a mogorva bizonyossággal, hogy õ ezerszer bölcsebb, mint amilyen egy diák valaha lehet. Míg lassan elhalkult mögöttem a zene, a portán kapott útmutatásnak megfelelõen átkeltem egy tágas szabadtéri részen, aztán a hatalmas rögbioszlopokhoz hasonló, beton h alakzat alatt, hogy a Bölcsészet A épületbe érjek, majd a másik oldalon kilépve megcélozzam a Bölcsészet B épületet. Miért nem tudták mûvészekrõl vagy gondolkodókról elnevezni az épületeiket? Odabent, már az elsõ folyosón baktatva, nem tudtam nem észrevenni, mi minden lifeg a tanári szobák ajtajára tûzve. Egy kártya szerint „A világ mindaz, aminek esete fennáll”, amott egy Black Panthers poszter, aztán valami hegeltõl németül, valami franciául Merleau-Pontytól. Nagyképûségek. haley szobája a második folyosó végén volt. Nem kopogtam be azonnal. A folyosó magas, keskeny ablakban ért véget, amely négyszögletes gyepdarabkára nézett. A beesõ fény az üvegre vetítette vízszerûen áttetszõ tükörképemet, úgyhogy gyorsan elõkaptam a fésûmet, sietve megfésülködtem, és a galléromat is megigazítottam. Nem volt egészen indokolatlan az idegességem; az elmúlt hetekben bizalmas ismeretségbe kerültem haley-vel, vagyis a képpel, amelyet haley-rõl alkottam magamnak, miután olvastam a gondolatait szexrõl, csalárdságról, büszkeségrõl, kudarcról. Létrejött közöttünk valamiféle kapcsolat, amely – ezt biztosan tudtam – most szükségszerûen átalakul, talán fel is bomlik. A hús-vér személy mindenképpen meglepetés, sõt valószínûleg csalódás lesz. Amint kezet fogunk, meghittségünk fogyatkozni kezd. Brightonba jövet a vonaton újraolvastam a publicisztikáját. Szépirodalmi szövegeivel ellentétben a cikkek józan, szkeptikus, eléggé tanáros hangot ütnek meg, mintha haley ideológiailag együgyû olvasókat tételezne fel. Az 1953-as keletnémet lázadásról szóló írását így kezdi: „Senki ne higgye, hogy a munkásállam szereti a munkásait. Utálja õket”, majd megvetõen szól Brechtnek arról a versérõl, amelyben a költõ felveti – miután a nép eljátszotta a kormányzat bizalmát –, hogy ezúttal nem volna-e egyszerûbb, ha a kormány feloszlatná a népet, és újat választana helyette. haley szerint ugyanis Brecht a versben sugalmazottal éppen ellenkezõ állásponton volt: azzal, hogy nyilvánosan kiállt a sztrájkokat brutálisan leverõ szovjetek mellett, nagyon is „nyalt” a német államnak. Pedig az orosz katonák belelõttek a tömegbe. Kevés ismeretem volt Brechtrõl, de valahogy mindig azt hittem, a jó oldalon áll. Nem tudtam, igaza 150

van-e haley-nek, és hogyan békítsem össze a szókimondó újságírót a legbelsõbb emberi titkokat ismerõ, furfangos szépíróval, és tartottam tõle, hogy a személyes találkozás után még kevésbé fogom tudni. Egy harciasabb cikkében ledorongolja, puhánynak, gyávának nevezi a nyugatnémet írókat, amiért agyonhallgatják a berlini falat. Rühellik, hogy van fal, de közben félnek, hogy ha nyíltan írnának róla, rájuk sütnék, hogy rokonszenveznek az amerikai külpolitikával. Pedig milyen nagyszerû, milyen megkerülhetetlen irodalmi téma a fal, amely egyesíti a geopolitikai tragédiát a személyessel. ha létezne londoni fal, minden brit író tudna mit mondania róla. És Norman Mailer vajon keresztülnézne-e egy Washingtont két részre osztó falon? Philip Roth jobbnak látná-e nem észrevenni, hogy a newarki házak ketté vannak szelve? Nem ragadnák-e meg a lehetõséget John Updike hõsei, hogy a kétfelé osztott New England válaszfala fölött kössenek házasságot? Ez az elkényeztetett, agyontámogatott irodalmi kultúra azonban, amelyet éppen a pax Americana védelmez a szovjet elnyomással szemben, utálja a szabadságát biztosító kezet. A nyugatnémet írók úgy tesznek, mintha nem létezne a fal, és ezáltal elvesztik minden erkölcsi hitelüket. haley az Index on Censorshipben jelentette meg ezt a cikket, és a La Trahison des Clercs címet adta neki. Gyöngyházrózsaszínre lakkozott körmömmel finoman megkocogtattam az ajtót, majd benyitottam; így értelmeztem az egyébként érthetetlen választ – valahol a dünnyögés és a morgás között. Jól tettem, hogy felkészültem a csalódásra. Vékony, kissé hajlott alak állt föl az íróasztal mellõl, bár láthatóan igyekezett kihúzni magát. Lányosan karcsú volt, a csuklója keskeny, a keze pedig kisebbnek és puhábbnak tetszett az enyémnél, amikor kezet fogtunk. A bõre nagyon sápadt, a szeme sötétzöld, a haja hosszú, sötétbarna, frizurája majdnem bubi. Az elsõ pillanatokban átvillant az agyamon, hogy talán elkerülte a figyelmemet valamilyen transzszexuális vonás az elbeszélésekben. Gallér nélküli, pettyes fehér flanelinget viselt, szûk farmert széles övvel és kopott bõrbakancsot. Egészen összezavart. A törékeny testhez képest mély fekvésû hangja volt; kiejtése sem földrajzi, sem társadalmi hovatartozásról nem árulkodott. – hadd tegyem arrébb ezeket, hogy leülhessen. Míg elvette a könyveket a párnázott székrõl, leheletnyi bosszúsággal suhant át az agyamon, hogy így hozza tudomásomra, nem elõzte meg különösebb elõkészület a jövetelemet. – Jól utazott? Megkínálhatom egy kávéval? Kellemes volt az utazás, mondtam, és nem kérek kávét. Leült az íróasztalához, felém fordult a forgószékével, egyik bokáját föltette a másik térdére, és kis mosollyal, felemelt tenyerét kérdõn kitárva nézett rám. – Nos, Miss Frome… – „Frúm”-nak ejtem, de kérem, szólítson Serenának. Félrebillentett fejjel ismételte el a nevemet. Aztán a pillantása puhán, várakozón összekapcsolódott az enyémmel. Észrevettem, milyen hosszú a szempillája. Többször is elpróbáltam a bemutatkozást, tudtam, hogyan magyarázzam el, mi járatban 151

vagyok. Az igazságnak megfelelõen. Beszéltem a Szabad Mûvek Alapítvány munkájáról, széles tevékenységi körérõl, globális látóterérõl, nyitottságáról és ideológiamentességérõl. haley még mindig félrebillentett fejjel, arcán a derûs szkepszis kifejezésével hallgatott, miközben ajka finoman meg-megremegett, mintha akármelyik pillanatban hozzászólhatna, vagy magához ragadhatná a szót, egyetértve vagy kiigazítva azt, amit éppen mondok. Úgy nézett ki, mint aki hoszszúra nyúló viccet hallgat, és alig várja a fergeteges poént, visszatartva a száját csücsörítõ, belülrõl már-már robbanásig feszítõ kacagást. Amikor megneveztem az Alapítvány támogatását élvezõ írókat és mûvészeket, belém nyilallt a félelem, hogy talán átlát rajtam, csak nem köti az orromra. Vár, szinte kényszerít, hogy kitálaljak mindent, és közben élvezi, hogy egészen közelrõl figyelheti meg a hazudozást. Késõbb majd felhasználja egy írásához. Elszörnyedve löktem félre a gondolatot, és szerencsére sikerült megfeledkeznem róla. Koncentrálnom kellett. Továbbléptem, most az Alapítvány vagyonának történetérõl beszéltem. Max szerint meg kell értetni haley-vel, hogy a Szabad Mûvek nagyon gazdag. A vagyon egy mûvészetkedvelõ bolgár özvegy adományából származik, ez pedig a megboldogult férj rátermettségének köszönhetõ. A férfi a húszas években vándorolt ki Amerikába, ahol szabadalmakat vásárolt, és két évtized alatt szépen megtollasodott a hasznukból. halála után az özvegy impresszionista festményekbe fektette a pénzét – a világégésben megroggyant Európában ekkor még háború elõtti árakon kapta meg az értékes képeket. Élete utolsó évében beleszeretett egy kultúrára fogékony politikusba, aki éppen alapítványunk életre hívásán fáradozott. Az özvegy erre a vállalkozásra testálta saját és férje teljes vagyonát. Amit eddig mondtam, könnyen ellenõrizhetõ igazság volt. Csak ezután merészkedtem tovább, hogy megtegyem elsõ, tétova lépéseimet a hazudozás talaján. – Egészen õszinte leszek – mondtam. – Néha úgy érzem, hiányzanak a támogatásra méltó jelöltek, a jó elgondolások; a Szabad Mûvek nem tudja kihez hozzávágni a pénzét. – Akkor különösen hízelgõ – jegyezte meg haley. Talán látta, hogy elpirulok, mert hozzátette: – Nem gorombaságnak szántam. – Félreért, Mr. haley… – Tom. – Tom. Bocsánat. Rosszul fogalmaztam. A következõt akartam mondani. Világszerte se szeri, se száma azoknak a mûvészeknek, akiket börtönbe zár, ellehetetlenít vagy elnyom egy politikai rezsim. Mi õrajtuk szeretnénk segíteni azzal, hogy ismertté tesszük a munkájukat. De persze attól még nem lesz valakibõl jó író vagy remek szobrász, hogy a cenzúra üldözi. Rájöttünk például, hogy egy csapnivaló lengyel drámaírót támogatunk csak azért, mert be vannak tiltva a munkái. És ezentúl is támogatni fogjuk. Egy bebörtönzött magyar absztrakt impresszionistának pedig felvásároltuk az összes fellelhetõ képét. Az Alapítvány vezetõsége ezért döntött úgy, hogy bõvíti a támogatások körét. Mindenhol fel szeretnénk karolni a mûvészi minõséget, nem csak ott, ahol elnyomják az alkotókat. Különös érdeklõdéssel fordulunk a pályakezdõ fiatalok felé… 152

– Mondja csak, Serena, maga hány éves? – Tom haley aggodalmasan elõrehajolt, mintha azt kérdezné, miféle súlyos betegségben szenvedek. Megmondtam. Így adta értésemre, hogy nem kér a leereszkedõ hangnembõl. Igaza volt; idegességemben tényleg távolságtartó, hivatalos hangnemet ütöttem meg. Lazítanom kell, mellõznöm a fellengzõs szavakat, és Tomnak kell szólítanom. Beláttam, hogy egyikben sem vagyok valami jó. Jártam-e egyetemre, kérdezte. Jártam, feleltem, és megneveztem a kollégiumot is. – Mit hallgatott? haboztam egy pillanatig. Nem számítottam kérdésekre, és valamiért az volt az érzésem, hogy gyanút fogna, ha az igazat mondanám, ezért a matematikát megtagadva válaszoltam: – Angolt. Elmosolyodott, mint aki örül, hogy van bennünk valami közös. – Gondolom, kitûnõre diplomázott. – Csak jót kaptam – feleltem, de nem nagyon tudtam, miket beszélek. A közepest szégyelltem volna, a jelest vállalni kockázatos volt. Máris két szükségtelen hazugságot mondtam. Rossz formában vagyok. Tudtam persze, egy telefonnal egykettõre ki lehetne deríteni, hogy Serena Frome nevû angol szakos hallgató sosem fordult meg a Newnham College-ban. Váratlanul ért, hogy kérdezgetnek. Pedig föl kellett volna készülnöm rá. Legalább Maxnak eszébe juthatott volna, hogy jól jöhet nekem egy bombabiztosra kidolgozott élettörténet. Izgultam és izzadtam; elképzeltem, hogy szó nélkül fölpattanok, fölkapom a táskámat, és kirohanok a szobából. Tom a maga sajátos módján – egyszerre kedvesen és gúnyosan – nézett rám. – Fogadni mernék, hogy jelest szeretett volna. De hát semmi baj azzal a jóval. – Csalódott voltam – mondtam kissé magamhoz térve. – Mert a környezetem… ööö… – Nyomasztották az elvárások? Jó két-három másodpercig összekapcsolódott a tekintetünk, aztán félrenéztem. Annyi mindent olvastam tõle, olyan jól ismertem elméje bizonyos zugait, hogy nehezemre esett hosszan a szemébe nézni. Ahogy pillantásom az álla alá ereszkedett, vékony ezüstláncot vettem észre a nyakában. – No, az elõbb a pályakezdõ fiatal íróknál tartottunk. – Tudatosan játszotta a jóindulatú tanárt, aki biztatással segíti át felvételi beszélgetésén az ideges jelentkezõt. El kell érnem, hogy ismét én irányítsam a beszélgetést. – Nézze, Mr. haley… – Tom. – Nem akarom vesztegetni az idejét. Megbízóim okos, hozzáértõ tanácsadók véleményét kérték ki, és alaposan átgondolták ezt az egészet. Tetszik nekik a maga publicisztikája, és szeretik a novelláit. Komolyan szeretik. Abban reménykednek… – És maga? Olvasta õket? – Természetesen. – És mi a véleménye? – Én csak hírnök vagyok. Nem fontos a véleményem. 153

– Nekem fontos. Mit gondol róluk? Mintha sötétebb lett volna a szobában. Elnéztem mellette, ki az ablakon. Ráláttam a fû egy szeletére és egy másik épület sarkára. Sõt beláttam egy ugyanolyan szobába, mint a miénk, ahol éppen konzultációs óra folyt. Egy nálam nem sokkal fiatalabb lány a házi dolgozatát olvasta föl. Mellette pilótadzsekis fiú bólogatott megfontoltan, szakállas állát a tenyerébe támasztva. A tanárnõ háttal állt nekem. Lehet, hogy túl hosszúra nyújtom a jelentõségteljes szünetet, gondoltam, és visszatértem haley szobájába, ahol pillantásunk ismét találkozott; ezúttal kényszerítettem magam, hogy álljam a tekintetét. Nem mindennapi ez a sötétzöld szem, és hozzá a hosszú, gyermeki pillák, meg a sûrû, fekete szemöldök. De most õ bizonytalanodott el: éreztem, hogy mindjárt elkapja a pillantását, és ettõl máris átszállt hozzám az erõ. Nagyon halkan válaszoltam: – Szerintem egyszerûen ragyogóak. Megrángott az arca, mintha mellbe, sõt egyenesen szíven döfték volna, és halk, nevetésnek nem egészen minõsülõ kis fújtatást hallatott. Meg akart szólalni, de szemlátomást nem találta a szavakat. Csak nézett rám, s várt, hogy folytassam, mondjak még valamit róla és a tehetségérõl, de én visszafogtam magam. Úgy véltem, hígítatlanul hatásosabbak a szavaim. Amúgy sem voltam benne biztos, hogy képes lennék valami mélyet mondani. A formaság lehámlott rólunk, és átadta a helyét egy zavarba ejtõ titoknak. Mert kiderült, hogy szomjazza az elismerést, a dicséretet – olyasmit, amit tõlem megkaphat. Gyanítottam, hogy semmire sem vágyik jobban. Valószínûleg kevesen figyeltek föl az elbeszéléseire, legfeljebb a különféle folyóiratok szerkesztõi köszönték meg puszta megszokásból, miközben képletesen megsimogatták a fejét. Feltehetõen senki – legalábbis senki idegen – nem mondott neki olyat, hogy ragyogóak az írásai. Most saját fülével hallhatta, amit mindig is gyanított. Pompás hírt hoztam. honnan tudhatta volna biztosan, hogy jókat ír, amíg valaki meg nem mondja neki? És most hálás volt a bizonyosságért. Amint megszólalt, megtört az igézet, és a szoba ismét kézzelfogható lett. – Van kedvence? Olyan bután, ügyetlenül átlátszó kérdés volt, hogy megesett a szívem rajta. – Mindegyik remek – mondtam. – De az ikerfivérekrõl szóló, Ez a szeretet címû elbeszélés különösen nagyszabású. Szerintem egy regény is kitelne belõle. Regény a hitrõl és az érzelmekrõl. Jean alakja pedig fantasztikus! Tétova és destruktív, mégis csábító. Pompás írás. Gondolt rá, hogy regényt ír belõle, szóval, hogy feltölti egy kicsit? Kíváncsian nézett rám. – Nem, nem gondoltam rá, hogy feltöltöm egy kicsit. – Szavaim szenvtelen megismétlése kissé megriasztott. – Sajnálom, buta kérdés volt… – Éppen ekkora terjedelmet akartam. Körülbelül tizenötezer szónyit. De nagyon örülök, hogy tetszett magának. A kaján, csúfondáros mosollyal együtt bocsánatot is nyertem, de elõnyöm megcsappant. Most hallottam elõször mennyiségileg mérni a szépirodalmat. Tájékozatlanságom szinte megbéklyózta a nyelvemet. 154

– És a Szeretõk – mondtam –, a férfi a kirakatbabával, ez a furcsa, mégis meggyõzõ történet… mindenki imádta! – Most már felszabadultan ontottam a szemenszedett hazugságokat. – Két egyetemi tanár és két ismert kritikus van a vezetõségben. Sok új írást látnak. De látnia kellett volna, micsoda izgalom elõzte meg az utolsó szavazást. Komolyan, Tom, másról sem volt szó, mint a maga elbeszéléseirõl. És fennállásunk óta most elõször hozott egyhangú döntést az elnökség. Lehervadt a kis mosoly. haley üveges tekintettel meredt maga elé, mintha hipnotizálnám. Ennek fele sem tréfa. – Nos, mindez – rázta meg a fejét, mintegy fölrázva magát a transzból – nagyon hízelgõ. Mi mást mondhatnék? – Aztán hozzátette: – Ki a két kritikus? – Tiszteletben kell tartanom, hogy névtelenek kívánnak maradni. – Értem. Egy pillanatra elfordult, úgy látszott, mintha egészen rabul ejtené egy gondolat. Aztán megkérdezte: – Tehát, mit kínálnak? És mit várnak el tõlem? – Válaszolhatok kérdéssel? Mit fog csinálni, miután ledoktorált? – Elmegyek tanárnak. Több helyre, például ide is pályázom. – Teljes munkaidõben? – Igen. – Szeretnénk lehetõvé tenni, hogy ne kelljen munkát vállalnia. Így az írásra koncentrálhat, beleértve az újságírást is, ha gondolja. Mennyit ajánlunk, kérdezte, és én megmondtam. És meddig? – Mondjuk, két-három évig – feleltem. – És ha ezalatt semmit sem írok? – Csalódottak leszünk, és más jelöltet keresünk. Nem kérjük vissza a pénzt. Feldolgozta a válaszomat, majd újabb kérdést tett föl: – Igényt tartanak az idõközben írtak jogaira? – Nem. És arra sem, hogy megmutassa nekünk az elkészült munkáit. Nem kell nyilvánosan elismernie, hogy támogatjuk. Az Alapítvány különleges, egyedülálló tehetségnek tartja magát. ha szépirodalmi, publicisztikai írásai megszületnek, napvilágot látnak, és olvassák õket, örülni fogunk. Amint beindul az írói pályája, és már gondoskodni tud magáról, szép csendben eltûnünk az életébõl. Ezzel elértük a célunkat. Fölállt, megkerülte az íróasztalt, és kinézett az ablakon. haját hátrasimítva motyogott valamit, de mert háttal állt nekem, szinte csak a sistergõ hangzókat hallottam belõle. „Nevetséges”, dünnyögte, vagy talán ezt: „Ilyen nincs.” Ugyanabba a szobába nézett be, mint az elõbb én. Most a szakállas fiú olvasta föl a dolgozatát, miközben konzultációs partnere kifejezéstelenül bámult maga elé. Különös, de a tanárnõ éppen telefonált. Tom visszaült a székébe, és keresztbe tette a karját. Valahová mögém nézett, el a vállam fölött, és összepréselte az ajkait. Éreztem, most egy komoly kifogás következik. – Gondolja át – elõztem meg –, gondolkozzon rajta egy-két napig, beszélje meg egy barátjával… Vegye alaposan fontolóra. 155

– Az a baj… – kezdte, aztán elhallgatott. Most lefelé nézett, az ölébe, és úgy folytatta. – A következõrõl van szó. Én mindennap ezen töröm a fejem. Töprengek rajta, mert ez a legnagyobb problémám. Éjszaka nem tudok aludni tõle. A gondolatmenet mindig ugyanabból a négy lépésbõl áll. Elsõ lépés: regényt akarok írni. Második: de nincs pénzem. harmadik: tehát el kell mennem dolgozni. Negyedik: a munkahely meg fogja ölni az írást. Nem látok kiutat. Mert nincsen. Erre bekopog hozzám egy csinos fiatal nõ, és zsíros ösztöndíjat ajánl fel nekem a semmiért. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gyanús. – Tom, ne egyszerûsítsen ennyire. Maga nem passzív szereplõ. Maga tette meg az elsõ lépést. Megírta ezeket a ragyogó elbeszéléseket. Londonban már kezdik emlegetni. Különben hogy találtunk volna magára? A tehetségével és kemény munkával csinálta meg a szerencséjét. Gúnyos kis mosoly, félrebillentett fej – haladás. – Szeretem, amikor azt mondja, „ragyogó”. – Jól van. Ragyogó, ragyogó, ragyogó. – Fölvettem a táskámat a padlóról, és kihalásztam belõle az Alapítvány brosúráját. – Itt megtalálja, mi mindennel foglalkozunk. Látogasson el Upper Regent Street-i irodánkba, és beszélgessen el az ott dolgozókkal. Kedvelni fogja õket. – Maga is ott lesz? – Az én közvetlen megbízóm a Szabad Szó. Szorosan együttmûködünk a Szabad Mûvekkel, és pénzt bocsátunk a rendelkezésükre. Õk pedig segítenek megtalálni a mûvészeket. Ami engem illet, sokat utazom, egyébként többnyire otthon dolgozom. De az Alapítvány irodáján hagyott üzenetek eljutnak hozzám. haley az órájára nézett, és felállt, így hát én is. Kötelességtudó fiatal nõ lévén el voltam szánva, hogy elérem a kitûzött célt. A beleegyezését akartam, méghozzá azonnal, még ebéd elõtt; mondja ki, hogy hajlandó kitartatni magát velünk. Délután megtelefonálom Maxnak, és holnap délelõtt – reményeim szerint – kézhez is kaphatom Peter Nutting semlegesen szokványos, aláíratlan, másvalaki által gépelt, de nekem fontos gratulációját. – Nem azt kérem, hogy kötelezze el magát. – Reméltem, hogy a hangom nem cseng könyörgõen. – Különben sem tartozik senkinek semmivel. Csak bólintson rá, és máris indítom a havi kifizetéseket. A banki adatain kívül semmi másra nincs szükségem. Bólintson rá? Soha életemben nem használtam ezt a szót. Beleegyezõn hunyorgott – nem annyira a pénz miatt, mint inkább csak jelezve, hogy érti, mire akarok kilyukadni. Alig másfél méterre álltunk egymástól. Karcsú testén kissé rendetlenül lógott az ing, így láttam meg két gomb közt egy darabka bõrt és pelyhes szõrzetet a köldöke fölött. – Köszönöm – mondta. – Nagyon alaposan át fogom gondolni. Pénteken Londonba kell mennem. Lehet, hogy benézek az irodájukba. – Jól teszi – mondtam, és kezet nyújtottam. Megfogta a kezemet, de nem rázta meg. Ujjaimat tenyerére fektette, majd hüvelykujja egyetlen lassú mozdulatával 156

megsimogatta õket. Épp csak egyszer, és közben merõn nézett. Ahogy elvettem a kezemet, végighúztam hüvelykujjamat a mutatóujján. Azt hiszem, közelebb léptünk volna egymáshoz, de ekkor erõteljesen megdöngették az ajtót. haley hátrébb lépett, úgy szólt ki, hogy „Tessék”. Kinyílt az ajtó; két lány állt a küszöbön, mindkettõ szõke, a hajuk középen elválasztva, bõrükön már halványuló nyári barnaság, de a karjuk még fedetlen. Szandált, kilakkozott lábkörmöket, arcukon pedig bájos, várakozó mosolyt viseltek – elviselhetetlenül csinosak voltak. hónuk alatt egészen valószerûtlenül hatottak a könyvek és a jegyzetlapok. – Fáradjanak beljebb – mondta Tom. – A Tündérkirálynõrõl konzultálunk. Én már az ajtó felé tartva jegyeztem meg: – Azt éppen nem olvastam. haley nevetett, és elnevette magát a két lány is, mintha valami rém vicceset mondtam volna. Valószínûleg nem hittek nekem. LUKÁCS LAURA fordítása

Úszófalu Kínában.

157

ILMA RAKUSA

Álomból szólalni Megszólalni az álmodból az álmatlanul hentergõ éjben a zavaros álomcserepek közül amikor künn vonít a róka meg a rohammentõn a sziréna melletted a kisgyermek ágya benne a szótlan magány honol és szakadatlan villog a telefon

A szüleim, a szõnyeg A szüleim, a szõnyeg meg jómagam a hallgatás, a lábak és az öltések semmi sürgés, a képek és a belenyugvás a Jó éjt, a napilap és egy gondolatjel ez minden

A bõröndök A bõröndök, bõröndök és búcsúzás és a bõrünk és az ölelj meg és a pakolj meg dugig és ismét és újra és megtelik a pocakjuk és otthonok lesznek és bennük költözünk innen oda és majd onnan a messzeségbe 158

Szeptember Nyirkos vasárnap. hallgat a telefon. hószagú szél a kertben. hideg. A kilencedik hónap íme, vénül, halódnak a színek. Késõ lett. Tán túlságosan. Nyirkos az ág és a bogyók a vörös berkenyén harkály sem kopog a nyír törzsén az ide csalt madarak megülnek a gereblyén meg a kerti székeken petyhüdt, sápadt fények, s az asztal üres. A hiány elvadult parancs.

Az élet rajtunk kívül Az élet velünk kívülrõl játszana, a redõnyökön túlról? Ki mondja hogy ez csak egy hallgatag kõdoboz, és hogy, a kõpadló hûs hulla? Itt, ahol még pajkosak a fénycsóvák, s ölünkbe hullnak az epifánia almái Itt, hol csendben ágaskodnak a fák s tücskök ciripelnek fülünkben itt szándékaink megtörténnek egy ív papíron, szemközt a fallal.

A kenyér odaégett A kenyér is odaégett kezében a toll már remegett nyelve megbénult hirtelen szeme sírós volt s könnytelen gombóccá szorult össze a szíve fájdalom fészkelt a fejébe Üres volt szekrénye, asztala s csendtõl kongott a háza nem jön többé vissza 159

Fecskékre várva

Az orgona rozsdáll, de a barnuló szirmok emlékeznek. Itt a változás, íme rohan, még illatoznak, majd semmi. Virágok nyílnak a szomszédban, habzó bokorban csokornyi bizonyíték, és madarak rejtõznek a sûrû bozótban. Fecskék volnának? Ostoba ötlet. De hát, miért nincsenek. Ott Galíciában, Lembergben csivognak a hegyek, csúcsok felett. Csak itt nem. Elakadtak valahol. hol ülnek a drótokon? ha tudnék róluk… halljátok, cserkészek?

Gondolatban: a sétatér

Döntöttem. Elindulok. És a jeges utak? Tán mégsem. De hív a cipruság képe délszaki könyvekbõl. A ciprusok, citromok, bánatos hangú rikkancsok, kifáradt szavai. A cigánypurdék. A sétatér, a park hol nincs határ, csak lebegõ árnyak, illatok, akár a gyermekkori konyhák szaga és a mezõk felett a szél hordozza ó, a sült kukorica, a pirított mandula Így megy ez, szellõ-lassúdan És elindulok, lebegõ kabátomban.

160

Az a nyár: mikor a félig csukott zsalugáterek mögött a szobában ott fészkel a homály mikor magányos légy dönög, kiutat keres de rést sehol nem talál mikor künn cirpelnek a kabócák s tikkaszt a meleg, idebenn a csempék, mint a riadt nyulak remegnek sápadtan, fehéren és a vázák, palackok, edények oly megnyugtató csendélet.

Jim azt mondja… Jim azt mondja: ez már az agyamra megy. Ann azt mondja: én pedig bábu nem leszek. Ennek megy, a másik nem lesz, hát ez patt vagy (ha õszinte lehetek) inkább matt. A szeretõk azt szeretnék, ami a legjobb de a kérdés: kinek az. Múlnak a napok és számológép lesz így a nászágyból. Önként már csak a düh jön és a gyász. Nos, melyikük veszi a kalapot?

Két nyelv Két nyelv létezik valóban a gyermeké mely cirógatni van és krumplipürére vár a konyhában meg kekszekre és van egy a foltokhoz a szobában és a katasztrófákhoz másik a másik nyelv írásra van és nem sikoltozásra és van köztük egy sövény ott a hallgatás tengerén

161

három emeleten… hallgatnak a ruhák három emeleten megvetésed sugarában felzabált az idõ Windberg Exodusát olvastam hûvösen konok a bevándorló, mint a bazalt kataton házaikban szájuk feladja a harcot, az asztalt nyalják véresre mindent az õrület ural, sõt a Vudu eddig mind egymásért létezett: a fülük a föld és a torkuk GÁGYOR PÉTER fordításai

Úszófalu Kínában.

162

JEvgENYIJ POPOv

Viktorija Lebegyeva Szerepek címû kisregényérõl Bevallom, az utóbbi idõben nagyon elegem lett a mindenféle feltételes prózából. Mivel manapság az irodalmi bált különféle fantasyk, antiutópiák és más, feltételes módban megírt hipotetikus szövegek irányítják, amelyek arról szólnak, hogy mi lehetne Oroszországban, nem pedig arról, mi is történik valójában nálunk napjainkban – egyesek számára szerencsésen, mások számára szerencsétlenül. Vagy talán a kreatív írók félnek napjaink kegyetlen valóságától? Vagy netán annak hatalommal bíró képviselõitõl, akik keményen markukban tartják a televíziót és az újságírást, és hála istennek, egyelõre nem avatkoznak bele a tulajdonképpeni szépirodalom dolgaiba? Sok úgymond apokaliptikus szerzõ úgymond kacsingatva és suttogva ijesztget: én, uraim, szörnyûségeket, én hátborzongató dolgokat írok, én keményen intellektuális vagyok, káromkodom, de a társaim értik, hogy mindez szándékosan történik, és kevés köze van a valósághoz, hisz önökkel együtt felvilágosult emberek, politikailag korrektek és egy alomból valók vagyunk, nemde? Ez az elit, de a másik oldalról, a popkultúra oldaláról nézve: zsaruk, tolvajok, irodai planktonok, Rubljovka1 pénztõl elhülyült lakói. Glamourba átmenõ és onnan visszatérõ sötét népség. Viktorija Lebegyeva realista. Ráadásul jó prózaíró, aki ismeri a betû, a szó, a mondat értékét. Aki hozzátesz még valamit azon ismeretek összességéhez, amelyet az orosz irodalom adott a világnak az emberi természetrõl. Az „új, õszintén író” szerzõk azon kicsi csoportjához tartozik, akik évrõl évre egyre magabiztosabban adnak hírt magukról. Legyen az a közülük legismertebb Alekszandr Sznyegirjov, a megható „Az olaj Madonna” szerzõje, vagy Marta Kedro, aki tegnap még kizárólag a neten írt, Marija Uljanova, a moszkvai orvos, avagy a minszki Tatyjana Zamirovszkaja, aki még csupán az elsõ lépéseket próbálgatja a „felnõtt irodalom”ban, vagy Pjotr Orehovszkij, az obnyinszki tudós közgazdász és egyben eredeti prózaíró. Ezen szerzõk irodalmi sorsa nehezen alakul, amin én személy szerint egyáltalán nem csodálkozom. Azoknak az íróknak a sorsa, akik nem keverednek, nem csoportosulnak, akik nem óhajtanak az árral úszni, mindig nehéz – akár a szovjet, akár az antiszovjet, akár a jelenlegi hatalom idején. Ezért olvastam el örömmel és ajánlom önöknek is Viktorija Lebegyeva új kisregényét. Az emberekrõl és az embereknek szól. A mai szibériai „kedveske” története jelzésszerû, felismerhetõ, jellemzõ. „Mi történik velünk?” – kérdezte annak idején Vaszilij Suksin. „Ez történik velünk”, válaszol neki a XXI. századból Viktorija Lebegyeva. 1

Az újgazdagok, az „újoroszok” kedvelt lakóhelye (a ford.).

163

vIKtORIJA LEBEgYEvA

Szerepek 1 Elsõ fejezet Galina Alekszejevna õrülten szerette Ljubocskát. Apjának emlékét kitörölte, kikaparta a szívébõl, ezért cserélte fel Szlugyankát az isten háta mögötti Vijezzsij Logra. És, mondják meg, ugyan mire emlékezhetett volna a saját butaságán, a forró délvidéki szövegen meg a túlérett fekete szõlõn kívül, amellyel együtt nyelte az esküdözést, hogy az illetõ feleségül veszi és elviszi a dzsigitekhez, a napfény és a vitaminok hazájába. A messzirõl jött, talán grúz, talán örmény szélhámos, büszkén és egyedül utazott el, egyszerû trófeákat hagyott a szerelmi csaták színhelyén, no meg Galina Alekszejevna szíve alatt a kislányt, Ljubocskát. Galina Alekszejevna nagyanyja régi vágású asszony volt. Nem érdekelte, hogy egyetlen unokájáról van szó, az sem, hogy az már majdnem harmincéves és teljes joggal dönthet a saját sorsáról: elkergette a háztól és kész. És a terhes Galina Alekszejevna Vijezzsij Logba került. A helybeliek, különösen az asszonyok ferde szemmel néztek rá. A faluban az unalom és a sár volt az úr, és Galina Alekszejevna nagyon sajnálta céltalanul tönkretett életét. És akkor, a kaukázusi szélhámos helyett kitalált valakit, egy internacionalista sportolót, egy kommunistát vagy egyszerûen egy jóképû férfit, aki hõsként esett el távoli napfényes hazájában a nemzetközi imperializmus kezétõl. Eleinte természetesen senki se hitt el egy szót sem az egészbõl, de amint Ljubocska világra jött, a gonosz nyelvek elhallgattak. Emellé még Galina Alekszejevna férjhez is ment egy helybelihez. Ljubocskát, a szépséges fekete ördögfiókát egyszerûen nem lehetett nem szeretni! A természet gazdagon megajándékozta mindennel, ami a nõi boldoguláshoz szükséges: fekete göndör loknik, gödröcske a bal orcáján, matt barna bõr, nagy, érzéki száj, két csinos láb és óriási, sötét, édes szem – akár két délvidéki szõlõszem. ha Ljubocskára nézett, Galina Alekszejevna azonnal szerette volna a térdére ültetni és finom cukorkát vagy kekszet adni neki, aztán pedig gyömöszölni, orrát a kislány nap illatát árasztó hajába dugni. Az élet elrendezõdött. Az erdõgazdaságban a család az elithez tartozott, Ljubocska a brigádvezetõ lánya volt, még ha fogadott lánya is. Az anyja pedig városi nõ, nem holmi falusi, és jobb sorsot kívánt a lányának. ha Galina Alekszejevna a Pravdában a szovjet balett sikereirõl olvasott, nyomban a Nagy Színház színpadán látta a lányát rózsaszín tüllszoknyában, amint magasra dobálja selyemharisnyába bújtatott lábát és hangosan énekel, pontosan úgy, mint Ljubov Orlova. Amikor a klubba filmet hoztak, Galina Alekszejevna a sötétben a férje mellett ülve mindig Ljubocskát képzelte a fõszerepbe, akár tiszteletre méltó fejõnõ, akár külföldi milliomosnõ volt az illetõ. (A második eset azért jobb, a zsákmányolt filmekben szereplõ törékeny lányok nagyon szép ruhát viselnek.) A tudósok élete sem rossz, 164

gondolta Galina Alekszejevna, amikor már sokadszor nézte meg a Tavasz címû filmet. híres szovjet matematikusnak vagy vegyésznek elképzelni Ljubocskát természetesen nehezebb volt, mint balerinának vagy filmcsillagnak, de az anyai képzelet, amely olyan vak, akárcsak maga Fortuna, sikeresen megbirkózott a feladattal, szolgálatkészen eléje vetítette a vonalzót, a kémcsöveket és a térd fölött kétujjnyival végzõdõ, kikeményített fehér köpenyt. Azonban a tervek már az elsõ iskolai évben érezhetõen szerényebbek lettek: az iskolában már a legelejétõl kezdve rosszul mentek a dolgok, a kislány nem mászott ki az elégségesekbõl. Ennek eredményeként Galina Alekszejevna keserû anyai szívvel lemondott az orvosi, ûrhajósi és tudósi karrierrõl. De a film és a balett megmaradt, mert Galina Alekszejevna véleménye szerint, ehhez egyáltalán nem volt kötelezõ tanulni, különösen a filmhez nem. Az anya általában nemigen hitt a tanulás hasznosságában – nem nagyon szidta Ljubocskát az elégségesekért. Ám az anyai energia kiutat keresett: a kislányt nyolcéves korában beíratták mûvészi tornára a szomszéd faluba, ahova is nevelõapja, Pjotr Vaszilics, hivatali helyzetét kihasználva, délutánonként az erdõgazdaság autóján vitte el. A kislánynak állandóan hányingere volt, meg kellett állni az autóval. De Galina Alekszejevna hajthatatlan volt, aminek eredményeként Ljubocska megtanult fejen állni, cigánykerekezni és spárgázni. Ljubocska növekedett és kivirult. Kifejezetten jobb életre született. „Csak a megfelelõ irányba kell terelni” – gondolta Galina Alekszejevna –, és az élet majd olajozottan halad tovább. „hosszasan elbeszélgetett a lányával, alaposan, akár egy felnõttel.” Az életben szükséges ravaszságokra tanította, kivel hogyan viselkedjen, erejéhez mérten tágította a kislány látókörét. A nevelõmunka meghozta a gyümölcsét – Ljubocska hamar megtanulta, hogyan kedveskedjen a fiúknak és ne vegye észre a lányokat. A fiúk megoldották Ljubocska helyett a feladatokat, és összeverekedtek a megtiszteltetésért, hogy hazavihessék a táskáját. A lányok irigykedtek, hízelegtek neki vagy megvetõen fújtak rá, ami megint csak az irigység eredménye volt, mert Vijezzsij Logban Ljubocska volt a legszebb lány. A lányok titkos irigységének tárgyát képezték Ljubocska ruhái is: sikkesek, könynyedek voltak, akár a zsákmányolt filmekben. De ami a legfájdalmasabb: ezeket a királynõi toaletteket egyáltalán nem tengerentúli selymekbõl, bársonyból varrták, hanem vidám kis kartonokból, amilyeneket a falusi boltba hoztak, mert varrni Galina Alekszejevna valóban tudott. Az igazat megvallva, a varrás sokkal jobban ment neki, mint a kislány látókörének bõvítése, és Ljubocska ruhái mindig jobbak voltak, mint a dolgok természetérõl alkotott elképzelései. Ljubocskának nagyon tetszett, ha a fiúk verekedtek érte. Még hergelte is õket: odaígérte a táskát az egyiknek, s az utolsó pillanatban egy másiknak adta oda. Megkérte, mondjuk, Vaszját, hogy oldjon meg egy bonyolultabb feladatot, és a Petyáéról másolta le. Ennek eredményeként órák után az iskola mögött lezajlott a soron következõ „férfias” beszélgetés, potyogtak a gombok, hasadtak a ruhaujjak, a mogorva ábrázatokon kék foltok jelentek meg. Ezek a csaták még hízelegtek is a fiúknak, az általános egyenlõsdi közepette lovagnak, harcosnak érezhették magukat. 165

És Ljubocska sem rosszindulatból biztatta õket, hanem a nõstény kiirthatatlan ösztönétõl vezettetve, amelyen nem tud erõt venni semmiféle forradalom és kommunista építés. Egyszer Ljubocska naiv kisgyerekként megkérdezte Galina Alekszejevnától: – Anya, miért nem barátkoznak velem a lányok? – Irigyelnek – ásított az anyja. – De ez jó. – hogyan irigyelnek? – csodálkozott Ljubocska. – Úgy, hogy nem barátkoznak veled, nem veszik el a pasasodat, nem lesz, ki elvegye. Most még kicsik vagytok, de majd… Egy jó pasasért majd kikaparjátok egymás szemét, emlékezz a szavamra. De jól van, elég volt az üres beszédbõl. Nézd meg magad! Nagyon szép vagy nekem. Felnõsz és elmész a városba. Krasznojarszkba. Vagy akár Irkutszkba is. Talán magába Moszkvába is elmehetsz. híres színésznõ leszel. És akkor mi szükséged lenne ezekre a falusi buta lányokra? Menj ki inkább az udvarra és teregesd ki apád ingeit!

Második fejezet Olyan erõszakos lett volna Galina Alekszejevna, amiért színésznõt akart nevelni a lányából? Nem, nem és nem. Még csak eredeti sem volt. Lehet, hogy idõvel lemondott volna a Ljubocska jövõjét illetõ nagyra törõ ambícióiról, amint ez sok anyával megtörtént, de… Az ilyen esetekben azt szokták mondani, hogy a sors másképp rendelkezett. Mulatságos valami ez a sors. Az elsõ pillanatban, amikor rendelkezik felõlünk, feltétlenül hiszünk a felsõbb jelben és a rámutató ujjban, és mintha éhes varjúfiókák lennénk, kinyitjuk éhes kis csõrünket a mennyei manna elõtt. Ám órák (napok, évek) múltán kiderül, hogy a sors egyáltalán nem ajándékot adott, hanem megtréfált bennünket, és a tréfája igencsak gonosz volt. A legfájdalmasabb az, hogy néha valóban ajándékot ad, de senki sem tud rájönni, mikor melyik esetrõl van szó. A mennyország Vlagyimir Viszockij személyében ereszkedett a földre. Egy filmes brigád kísérte és egy személyesen melléje rendelt rendõr. Galina Alekszejevna számára nem volt fontos, ki találta ki ezt a filmezést, ki választotta ki a helyet, ki írta a forgatókönyvet – mellékes kérdések sohasem érdekelték. Egy volt a fontos: itt, Vijezzsij Logban, amelyet egyetlen rendes térképen sem jelölnek, most filmben lehet szerepelni – csak nyújtsa ki a kezét az ember, gyakoroljon egy kis nyomást, ahol kell, és a boldogság áhított kék madara a tenyerébõl fog szemezgetni, akár egy buta házi tyúk. Galina Alekszejevna elõször azt akarta elérni, hogy a nép kedvencét az õ házuknál helyezzék el. Egész éjjel duruzsolt a férje fülébe: – Kérd meg Mihalicsot, mert ugyan hol helyeznék el, ha nem nálunk? És valóban, ugyan hol? Az övék volt a leggazdagabb ház a faluban. Volt tévéjük, és elõször nekik volt ZIL hûtõszekrényük. Igaz, a hûtõvel nagyom rosszul sült el a dolog, mivel, tudatlanság folytán, a tûzhely mellé tették, szorosan mellé, úgyhogy vagy két hónapig nem is mûködött, de azért mégis… Csak gondoljunk bele: hûtõszekrény! Pjotr Vaszilics egy szabadnapján az erdõgazdaság kocsijával Krasz166

nojarszkba ment, hozott egy újat – és kész. A házuk is nagy és világos, a legmagasabb helyre épült, messzirõl látszik, és Galina Alekszejevna úgy fõz – adja isten mindenkinek –, hogy még a legválogatósabbak is megnyalhatják az ujjukat utána… Sajnos az elhelyezés nem sikerült. Reggel megtudta Galina Alekszejevna, hogy a dolog régóta el volt rendezve, a minden lében kanál Vosztrikova megelõzte! hát hova tette a szemét a filmes vezetõség? Egy ilyen embert olyan alacsony helyen, közvetlenül víz mellett helyeztek el, még csak nem is a házban, hanem valami üres melléképületben, mint valami alkalmi munkást, és nem is egyedül, hanem a rendõrrel együtt… Micsoda szégyen! Galina Alekszejevnának pedig a fõvilágosító jutott meg a fiatal asszisztense. – Mennyire hasonlít Pirjevára! – sóhajtott az asszisztens, amikor meglátta Ljubocskát. – Ugyan, ne mondd! hiszen fekete a haja. Pirjeva pedig világosabb és impozánsabb – ellenkezett a fõvilágosító. Egyébként méltóképpen értékelte Ljubocskát, ezt azonnal észre lehetett venni szeme olajos villanásán és a bizonytalanul keresgélõ kezén – nem tudta, hova is tegye a hátizsákot a holmikkal. – És ki az a Pirjeva? Csak nem a híres rendezõ lánya? – érdeklõdött gyorsan Galina Alekszejevna. – Nem, dehogy, a felesége! – nevette el magát az asszisztens. – Fiatal és nagyon szép, mint a maga lánya. De hamarosan maga is meglátja, pár nap múlva ideérkezik. Egyébként a maga lánya talán még szebb is lesz nála! – És Ljubocskára kacsintott. A lány zavarba jött és a szobájába szaladt. Amikor a helybelieket felkérték, hogy vegyenek részt a tömegjelenetekben, Galina Alekszejevna és Ljubocska el volt ragadtatva. Már este nagy nyüzsgésben voltak, gondosan kivasalták a gyönyörû, atlaszból készült ruhát, amelynek nyitott a háta és a szoknyája több rétegbõl áll, mint a Napóleon torta. Az anyagot Pjotr Vaszilics alkalmilag vásárolta Krasznojarszkban, a fazont pedig Galina Alekszejevna találta ki. Ljubocska ebben a ruhában olyan, mint egy igazi filmcsillag. És Galina Alekszejevna azt is megengedte a lányának, hogy a fehér, magas sarkú lakkcipõt vegye fel, amelyet egyébként csak akkor szokott felhúzni, ha a klubba vagy vendégségbe megy, s hozzá a hátul varrásos kapronharisnyát. A másnapi filmforgatás lázában anya és lánya egész éjjel álmatlanul forgolódott, reggel pedig Galina Alekszejevna magas „babetta” frizurát (a köznyelvben tetûfészket) készített a lányának, belakkozta a körmét, hogy a kislány valóban elragadó legyen, és hogy, akinek kell, feltétlenül felfigyeljen rá. Ljubocska rettenetesen izgult, ezért már jó hamar elrohant otthonról. Szaladt, repült az úton, a legszélén, a száraz, törött füvön, nehogy besározza a fehér cipõt, félretolta a szúrós, ragadós gazt – amely alattomosan és összevissza karcolta ruhája atlaszrétegeit –, és kifulladva, legelsõként ért a falusi bolt elõtti kicsi térre. Lassanként lármás csoportban köréje gyülekeztek az osztálytársai. A fiúk tettetett közönynyel másfelé néztek. A lányok Ljubocska köré gyûltek és áhítattal tapogatták a napfényben színjátszó szépséges anyagot, találgatták, mi miért van, és nyilvánvalóan 167

szörnyen irigykedtek – még azok is, akik nagy igyekezettel ásítozva gyorsan kijelentették, hogy ez semmi, az anyjuk nyár végére sokkal szebbet varr nekik. Még hogy a lányok, de a felnõttek is irigykedve nézték Ljubocskát, és suttogva elégedetlenkedtek: „Mit képzel az anyja?” – de gyönyörködtek benne, elégedetlenkedésük ellenére gyönyörködtek, mert nem is egy kislányt, hanem egy porcelánszobrot szemlélhettek. A falusi bolt elõtti kicsi téren abban a pillanatban Ljubocska volt az egyetlen fényes pont, az általános unalomban és szürkeségben csak belé kapaszkodhatott a csapongó tekintet. És Ljubocskára valóban felfigyeltek. – Úristen! Ez meg miféle madárijesztõ? – kiáltott fel a jelmezfelelõs, és kézen fogva kivezette a kislányt a tömegbõl. – Negyven perc múlva már Viszockijnak és Zolotuhinnak kell itt forgatni, ez meg!… Tüntessék el! Azonnal tüntessék el! És a szegény, semmit sem értõ kislány, akinek még csodálkozni sem volt ideje, hirtelen megérezte, hogy mindenki elhúzódik tõle, igyekeznek távolabbra lépni mellõle, és mintha nem is ismernének semmiféle Ljubocskát, háta mögött már áruló, alattomos nevetés és szóbeszéd kezdõdik. Ljubocska még soha életében nem sírt ilyen keservesen. Elszaladt a forgatás helyszínérõl, veszélyesen botladozott az idétlen cipõsarkon, közvetlenül az arca elõtt, a tenyerében vitte a szégyenét és a sós könnyeit – és a könnyei csak ömlöttek, egyre ömlöttek. Ljubocska estig zokogott. Galina Alekszejevna fel-alá járkált a konyhában, a lánya ajtaja mögül hallatszó legkisebb zajra is figyelt, és bûnösnek érezte magát. Bûnösnek érezte magát, de egyáltalán nem értette, mit csinált rosszul – az vesse rá az elsõ követ, aki azt meri mondani, hogy nem az õ Ljubocskája volt a legszebb azon a napon… süljön ki a szeme, ha nem Ljubocska a legeslegszebb!

harmadik fejezet hét órakor véget ért a forgatás, és hazajöttek a beszállásolt világosítók. A fiatalabb, aki reggel végignézte a forgatás helyszínén lezajlott jelenetet, nagyon sajnálta Ljubocskát – olyan fiatal, olyan szép, feltûnõ jelenség és olyan naiv kislány –, ezért a Galina Alekszejevnával folytatott rövid suttogás után, kopogtatás nélkül benyitott a sírással teli szobába, és azt ajánlotta, hogy most mindjárt menjenek el Viszockijhoz, hogy a kislány megismerkedjen a mûvésszel. Természetesen hazudott a fiú, õ is csak felületesen, a munka révén ismerte a színészt és természetesen nem olyan közelrõl, hogy bemutathassa neki az elsõ szembejövõ falusi kislányt, de valamit mondani kellett, hogy a gyönyörû Nyeszmejana1 figyelmét másra terelje, és az abbahagyja a zokogást. Ljubocska néhány másodpercig még tehetetlenül hüppögött, aztán felemelte kisírt szemét és halkan megkérdezte: – És hogy megyünk be hozzá? hiszen állandóan rendõr õrzi, én magam láttam. A fiatal lakó nem bírta ki, hangosan felnevetett. 1

Mesebeli gyönyörû cárlány (a ford.).

168

– Te aztán jól adod! – mondta a zavarba jött Ljubocskának. – Miféle rendõr az? Színész, Valerij Zolotuhin. Egyébként õ a film fõszereplõje. A szerep miatt jár egyenruhában. hogy beleélje magát a szerepébe. A színészeknél ez így szokás. Amikor Ljubocska már megmosakodott, megigazította félrecsúszott frizuráját, szépen, de szerényen felöltözött – fehér kartonblúzt és kék szoknyát, hozzá széles övet vett magára – és a fiatal asszisztens után kilépett a házból, az anyja alig hallhatóan odasúgta neki: – Semmiben se mondj ellent neki, megértetted?! A konyhai rohangálás során Galina Alekszejevnának már megérett az új terve Ljubocska jövõjét illetõen, és e terv szerint még simábbnak és egyszerûbbnek tûnt minden. Miközben etette a lakóit, mosott rájuk és kiszolgálta õket, Galina Alekszejevna mindent kiderített róluk, és nagyra értékelte, hogy a moszkvai filmgyár fiatal asszisztense személyében ilyen ízes falat került az asztalára. Elõször is moszkvai, közvetlenül a filmstúdióval szemben lakik; másodszor: jól keres; harmadszor: leszolgálta a katonaidejét; negyedszer, és ez a legfontosabb, nõtlen; ötödször: Ljubocska nyilvánvalóan tetszik neki és ezt nem is titkolja. Pjotr Vaszilics pedig (szerencsére!) csak holnap estére jön haza Krasznojarszkból. És ha minden jól alakul, ha Ljubocska nem fog különösebben makacskodni, meglesz a lehetõség, hogy gyorsan megfogjuk a fiút. Egy nõ számára a házasság kilencvenkilenc százalékos siker. Csak idõ elõtt meg ne tudja, hány éves Ljubocska, mert akkor megijed. Ez a forgatási história jól jött, együtt járnak, sétálgatnak, és valami csak kialakulhat belõle. Mire az asszisztens kivezette Ljubocskát a kiskapun, bátorságának nyoma sem maradt. Ugyan mondják meg, hogyan vihetné õ el Ljubocskát Viszockijhoz? hogyan? Ettõl a kérdéstõl annyira nyugtalan lett, hogy elhatározta, útközben bemegy Ljubocskával az operatõrökhöz és bátorításként iszik valamit náluk, szerencsére az operatõröknél mindig van innivaló. Az operatõrök éppen valahol a világosítók és Viszockij között laktak, és Ljubocska nem találta különösnek ezt az útközbeni látogatást. A házban vágni lehetett a füstöt, nagy lárma volt, vodka és friss uborka szaga érzõdött, maguk az operatõrök pedig már igencsak jó hangulatban voltak, így aztán õszintén megörültek az újonnan jötteknek, annál is inkább, mivel a férfitársaság ilyen kellemes kisasszonykával bõvült. Galina Alekszejevna számára a huszonkét éves asszisztens kisfiú volt, Ljubocska azonban felnõtt bácsinak látta, akire mindenben hallgatnia kell. Az anyja is megmondta: „Mindenben engedelmeskedj neki!” Vagy, hogy is mondta? Ezért aztán, amikor a világosító „bácsi” odavitt neki egy fél pohár vodkát és ráparancsolt: „Idd meg!”, a lány, mint betegség esetén a keserû orvosságot, maradéktalanul felhajtotta, még csak nem is köhögött tõle. – Ejha! – füttyentettek a férfiak, és harapnivalót nyújtottak az égetõ érzés ellensúlyozására a megnémult Ljubocskának. Valaki ismét megjegyezte, mennyire hasonlít a kislány Pirjevára, és ismét elkezdõdött a vita, mennyiben hasonlít és melyikük szebb. Ljubocska kissé szédült, elfogyott a levegõje, tûrhetetlenül szomjas lett, az asztal felé nyúlt, és kiitta az elsõ kezébe kerülõ teáscsésze tartalmát, ami 169

ismét csak vodka volt. Köhögés fogta el, a férfiak nevettek, mindegyik meg akarta veregetni a hátát, hogy abbahagyja a köhögést, valaki egy kancsóban friss kútvizet hozott. Ljubocska elkapta és mohón nyelte a vizet, magára csorgatta, de továbbra is szédült, magától lecsukódott a szeme, ettõl még erõsebben szédült, a kör egyre tágult, aztán Ljubocska elvált a padlótól és repült… Egy szalmaágyon ért földet, amelyet valaki gondosan leterített. Elviselhetetlen hányinger kínozta, szaggatott a tarkója. A sötétben valaki remegve matatott a lábán, szétfeszítette, ügyetlenül a szoknyája alá nyúlt, a hátát és a mellét simogatta, érthetetlenül suttogott, Ljubocska pedig a rémülettõl egyetlen szót sem tudott kinyögni. Végezetül nagy nehezen kivette a sötétben fiatal lakójuk, a világosító alakját. A férfi szeme félig nyitva volt, a szája szenvedõn eltorzult. A „bácsi” erõsen megragadta Ljubocska vékony csuklóját és a nadrágja nyitott slicce felé húzta a kezét. Ljubocska hányni kezdett, ám ezt a merész gavallér mintha észre se vette volna. Egyébként ezen nincs mit csodálkozni, a huszonkét éves „bácsi” alighanem részegebb volt, mint Ljubocska. De csak sikerült neki. Végül is csak sikerült neki felhúzni a lány szoknyáját, de tovább nem ment a dolog – hangosan szuszogott, ügyetlenül böködte Ljubocskát kicsivel a térde fölött, esetlenül összerándult, majd mint egy magát vérrel teleszívott szúnyog oldalra dõlt, ezután pedig részeg módon hangosan horkolni kezdett, Ljubocska lábán pedig meleg, ragadós folyadék folyt végig. A lánynak megint hányingere lett. hamarosan kissé világosabb lett a feje, de a lába még mindig gyenge volt. Óvatosan kimászott a férfi alól, és félve kikukucskált a szénával teli pajtából. Elõször pánik fogta el, azután felismerte saját hátsó udvarukat és megnyugodott. A Mana folyón világított a félhold, a feje fölött minden kicsi csillag olyan világosan látszott, mint a fizikaszertárban a csillagos ég térképén. Ljubocska imbolyogva elvánszorgott a kútig és sokáig locsolta magára egy vödörbõl a vizet, mohón próbálta szájával elkapni az engedetlen vízsugarat. A víz végigfolyt az arcán és az állán. Nõi módon gondosan eligazította a szoknyáját, lemosta ragacsos combját és ismét a fûre hányt. Elviselhetetlen volt a szégyen és a mocsok érzése. Nedves keze gépiesen mozgott, mint valami beállított mechanizmus. Kirázta a hideg. Csendben, hogy az anyját fel ne költse, a házba lopakodott. Csak egy párnára vágyott és nagyon meg akart halni, még inkább, mint reggel. Alig bújt be Ljubocska a hûvös ágyba és húzta magára a takarót, megnyikordult az ajtó, és a résben megjelent egy félelmetes sötét alak. Ljubocska feljajdult és fejét a takaró alá dugta. – Jaj de hülye vagy nekem, de hülye vagy… – hangzott fel harag nélkül Galina Alekszejevna hangja. Galina Alekszejevna látta, hogyan vonszolja részeg lakója Ljubocskát a szénapajta felé, és örült, hogy a lányának már biztosítva van Moszkva. Leskelõdött és hallgatózott az ajtónál, mindent látott, amit a napszak látni engedett, és a sötétség ellenére nagyon jól megértette, hogy Ljubocska szûz maradt, tehát fölösleges lármát csapni, semmiféle bizonyíték nincs és nem is lehet a kiskorú elcsábítására, nem kell emlegetni a falura szóló szégyent sem, Ljubocskának enélkül is alaposan 170

kijutott ma. Mégis, amikor bement a lányához, elõször nem sajnálta, nem ölelte meg, hanem hülyének nevezte. Az is, ekkora lehetõséget elszalasztani, hát hogyne keseregne az anyja?! Galina Alekszejevna aznapi Moszkvával kapcsolatos ábrándjai közepette megfeledkezett arról, hogy Ljubocska még nincs tizennégy éves, és ezért most úgy gondolta, hogy helyre lehet hozni a dolgot. Az ágy szélére ült a lánya mellé. Elkezdte gyõzködni, felemlegette a fõvárost, a filmsztárokat és a nagy fizetést. És ebbõl az elmosódó suttogásból Ljubocska elszörnyedve azt vette ki, hogy az anyja nemhogy nem szidja éjszakai kalandjáért, hanem azt akarja, hogy holnap… megint… Galina Alekszejevna hajnalig nyugtatgatta hisztériás rohamban vergõdõ lányát, de az csak sírt és betegen dobálta magát, úgyhogy Galina Alekszejevnának el kellett mennie mellõle. A délben Krasznojarszkból visszatérõ Pjotr Vaszilics teljesen betegen találta a lányt. A holtsápadt gyerek feküdt az ágyban, semmit sem evett, senkivel sem akart beszélni, Pjotr Vaszilics láttán pedig szégyenében a fal felé fordult és egyszerre húzta a fejére a párnát meg a takarót. Galina Alekszejevna szokása ellenére csendesebb volt egy egérnél, lábujjhegyen járt a házban és lesütötte a szemét. Az ifjú moszkvai csábító (szerencséjére) már rég a forgatás helyén tartózkodott. Reggel, amikor a pajtában felébredt, semmire sem emlékezett, még arra sem, hogy az operatõrökhöz mentek, s bár nehéz, kába fejjel, de tiszta lelkiismerettel indult munkába. A vadon nevelõdött fiatal szervezetnek az volt a szerencsés tulajdonsága, hogy leihatta magát az eszméletlenségig, de, ha valaki, egy idõsebb kollégája jól tudta, mennyi kellemetlenséget okozhat ez a jövõben. Reggel szép csendben félrehívta a fiút és minden magyarázat nélkül ráparancsolt: – A háziak cafkájához egy ujjal se merj hozzányúlni, kiskorú! – és ezzel lezártnak tekintette az incidenst. Estére a szoknyás rádió a szomszéd Darja anyó személyében már értesítette Pjotr Vaszilicset Ljubocska éjjeli kalandjáról, de fõként Galina Alekszejevna viselkedésérõl, ami igazán kritikán aluli volt. Ezután a férj az udvarra csörtetett, és sokáig, teljes erejébõl okította feleségét a kezébe került vizes törülközõvel. Az asszony meg sem próbált védekezni, pontosan tudta, mennyire bûnös. Ljubocska pár napig még betegeskedett, aztán megéhezett és unatkozni kezdett. Felkelt betegágyából, és minden ment tovább a régi kerékvágásban.

Negyedik fejezet hogy Vijezzsij Logban nem kenték be kátránnyal a kapukat, annak oka csakis a kátrány hiánya volt. Minden egyéb téren változatlanul betartották a falusi erkölcsi szabályokat, és ha az adott esemény bármelyik más évben történik, Ljubocska örökre elfelejthette volna a jó hírét. Ám abban a pillanatban a forgatás ügyei annyira lefoglalták a helybelieket, hogy nem volt idejük erkölcsi ügyekkel foglalkozni. Öregek és fiatalok egyaránt egészen hajnalig Viszockij szállása körül õgyelegtek, hogy legalább egyszer, a szemük sarkából megpillanthassák… Batyuban egyszerû ajándékokat hoztak, a bokrokban közelebb lopakodtak, akár a partizánok. Egyszóval, 171

kisebb gondjuk is nagyobb volt Ljubocska erkölcseinél. Emellé Pjotr Vaszilics sem volt ellensége önmagának, nem csapott lármát, még a lakóit sem küldte el. hogy a házon belül mi történt, az más kérdés. Ljubocskát éjszakára bezárták, az asztalra tettek egy pohár vizet, az asztal alá pedig egy fogantyú nélküli rozsdás vödröt. Galina Alekszejevna most halkan beszélt, a krasznojarszki utazásokat egy idõre elfelejtették, Pjotr Vaszilics pedig, úgy tûnt, egyszerre van jelen minden szobában: ha valamelyik moszkvai vendég két méternél közelebb ment Ljubocskához, háta mögött azonnal csoszogó lépések hangzottak fel és rekedt köhögés, némi fenyegetõ felhanggal. Lassan avagy gyorsan elmúlt a szép nyár, közeledett a tél, a moszkvai filmes csoport is elment haza, a civilizációba. Elment, és a filmes nyüzsgés helyett otthagyta a helybelieknek az unalmas szibériai telet. Vijezzsij Logban minden fiú elõvette a gitárt és az oktatófüzetet bámulva éjjel-nappal pengette, a lányok magasra kötötték tarkójukon a lófarkat, titokban kiszedték a dobozokból anyjuk nagy fülbevalóit, a filmben Nyurkát alakító Pirjevát utánozva kötötték meg a kendõjüket és igyekeztek (nem sok sikerrel) mély, mellhangon beszélni. A férfidivat legmenõbb darabja a szürke csíkos pulóver volt meg a piros sportcipõ, az asszonyok pedig az addig lenézett közönséges gumicsizmát kezdték viselni. A helybeliek tanakodtak, pletykálkodtak, és természetesen Darja anyó, a szoknyás rádió volt a leghangosabb: – Süljön ki a szemem, ha hazudok! – esküdözött és szuszogva keresztet vetett. Aztán folyékonyan, mint a vízfolyás, minden alkalommal újabb részletekkel bõvítve mesélni kezdte, hogyan vonszolta a részeg fiatalember a részeg és engedelmes Ljubocskát a szénapajtába, és hogyan tartotta Alekszejevna – hogy nem sül ki a szeme – a gyertyát, és reggel hogyan kergette az asszonyt Pjotr Vaszilics egy karóval. Mondjuk, a karót illetõen hazudott, de egyebekben… Csakhogy Darja anyónak nem nagyon hittek a faluban. Kis idõ múltán Nyikiforovna, a könyvelõnõ, miközben daueroltatott, titokban elmondta Verocskának, a fodrásznõnek, hogy Darja anyó, a vén boszorkány összekeverte a dolgokat, mert Ljubocska kapta rajta az anyját a fiatal asszisztenssel, elsírta magát és megsúgta a dolgot az apjának, és reggel Pjotr Vaszilics valóban az udvaron kergette Galina Alekszejevnát, csak nem karóval, hanem seprûvel, mivel náluk a bejáratnál mindig ott van egy seprû, mert Galina Alekszejevna, bár kurva, de elsõ háziasszony a faluban. Azt pedig már a Darja tette, hogy a kiskorú lányt belekeverte egy ilyen históriába, mert ez lehetetlenség. Néhány nap múlva Alevtyina, a bolti eladó lépett be a fodrászatba (szintén daueroltatni), és Verocska, utána pedig egész Vijezzsij Log megtudta, hogy mégiscsak hazudott Darja anyó, nem Pjotr Vaszilics verte meg Galina Alekszejevnát, hanem az asszony a férjét. Mert Pjotr Vaszilics nemcsak úgy egyszerûen ment el Krasznojarszkba, hanem van ott egy húszéves szeretõje, aki terhes és a patikában dolgozik. Természetes szõke és ek-kora (sic!) kék szeme van. Galina Alekszejevna barátnõje találkozott Pjotr Vasziliccsel az utcán, amint az karonfogva ment a fiatal nõvel, és táviratot küldött haza. Amikor pedig reggel megérkezett a férje Krasznojarszkból, Galina Alekszejevna frissiben fogadta. Vizes törülközõvel végigvágott az arcán (derék aszszony!), és három hétig nem beszélt vele. Pjotr Vaszilics már a lába elõtt hevert és 172

bocsánatért könyörgött. És szakított a krasznojarszki fiatal nõvel. De Galina Alekszejevna természetesen bosszút állt, nem gonoszságból, csak miheztartás végett. Ám nem az asszisztenssel, hanem magával a fõvilágosítóval. Úgy is kell Vaszilicsnek! Az is megéri a pénzét, a vén farok. Ideje lenne meghalnia, és lám gyereket csinált valahol! A falusiak úgy gondolták, az utóbbi variáns áll legközelebb a valósághoz. Csakhogy sántít a dolog: Pjotr Vaszilicsnek nem lehet gyereke, mert légnyomást kapott. Galina Alekszejevna a második felesége, az elsõ azért hagyta ott, mert gyereket szeretett volna, de nem sikerült. Errõl egész Vijezzsij Log tudott. Egyébként még egy további hétig gondolkozva, az asszonyok kitalálták, hogy a fiatal nõ megcsalta Pjotr Vaszilicset, nem lehet tudni, kitõl esett teherbe, és ezzel megnyugodtak. Csak a szoknyás rádió szent haragja nem lankadt: – Várjatok csak! Majd hazahoz a kötényében egy gyereket Ljubka, és akkor meglátjuk, kinek volt igaza! – fortyogott Darja. Ám teljesen váratlanul Darja anyó unokája hozott haza gyereket a kötényében. A lány Krasznojarszkban tanult, a pedagógiai fõiskolára járt, nyári vakációra jött haza, és akkor itt volt a forgatás… Ez után a csapás után a megszégyenült Darja anyó békében hagyta Ljubocskát. Igaz, hogy találkozás alkalmával tüntetõleg elfordult és az orra alatt azt mormolta: – Pfuj, moszkvai filmesek lepedõje! –, de olyan halkan, hogy Ljubocska egyszer sem hallotta meg. Ljubocska meglepõen erõs, egészséges pszichikumú, optimista kislánnyá fejlõdött, ezért aztán nagyon gyorsan elfelejtõdött az elsõ sikertelen kísérlet; az intimitással szembeni félelmét és undorát felváltotta a kamasz égetõ kíváncsisága. Már nem idegenkedett a helybeli fiúktól, szívesen szaladt táncolni a klubba, és ha hölgyválasz volt, mindig a megtermett, osztályismétlõ nyolcadikos Miroletovot választotta. A fiú mohón tapogatta kockaszerû mancsával a kislány kiálló meztelen lapockáját, és olyan szorosan magához szorította, hogy a lány nehezen kapott levegõt. Ettõl Ljubocskának átmelegedett a belseje és nyugtalan lett, a térde pedig kellemesen elgyengült. A tánc után Miroletov a legsötétebb utcákon kísérte haza, hatalmas keze egyre lejjebb csúszott a lány derekán, Ljubocska egyre riadtabb lett, a helyzet végezetül mohó, ügyetlen csókokkal és véresre mart szájjal oldódott fel egy kerítés vagy fa mellett. Sokan próbálkoztak elhódítani Ljubocskát Miroletovtól, de nem addig van az, a fiúnak súlyos öklei voltak. Természetesen titokban Ljubocska másokkal is elcicázgatott, de az csak gyerekes, teljesen komolytalan dolog volt. A lányt jobban érdekelte a filmezés, és valahol messze, egy moszkvai stúdió falai között érlelõdött a jövõbeli gyõzelmes megvalósulás: Ljubocskának a nyár végén mégiscsak sikerült részt vennie egy filmfelvételen. Megint felkértek minden falubelit, hogy vegyen részt a forgatásban, Roszkov eladót és Rjaboj brigádvezetõt szégyenszemre végigvezették a falun, a lakosoknak az út szélén kellett állni és megvetõen kellett rájuk nézni. Itt aztán Ljubocska az elsõ sorban volt! Nagyon jól emlékezett elõzõ keserves tapasztalatára, ezért nem öltözött ki – színevesztett kartonruhát vett magára és egyszerû fehér fejkendõt kötött. De a fehér kendõ alól ívelt szemöldökére tömör, gyantásan csillogó haj bukott, száját 173

megvetõen és szinte nevetségesen cérnavékonyra zárta, vádló szeme kész volt semmivé égetni a gonosztevõket. (A hajat, a megvetõ ajakbiggyesztést és a megsemmisítõ pillantást gondosan begyakorolták elõzõ nap. Az ötletadó és a rendezõ természetesen Galina Alekszejevna volt.) Ezen a napon Ljubocskát valóban felvették, ezt õ pontosan látta! Ettõl kezdve várt. Vetíteni fogják a filmet, elhozzák ide a klubba és akkor meglátjuk! – gondolta Ljubocska elalvás közben, és gondolatban mindenkit megfenyegetett az öklével, aki elsõ alkalommal olyan kegyetlenül kinevette. Valóságos filmcsillagnak képzelte magát. Álmaiban mint a világ leghíresebb színésznõje, mindig fehér lépcsõsoron ereszkedett alá, ragyogó, hosszú uszályos ruhája volt, haján korona ragyogott, a lépcsõ mellett pedig ott álltak az osztálytársai és Darja anyó, sõt anyja és apja is, mind illatos rózsákat dobáltak lába elé. Õ lassan lépkedett, rajongóit megajándékozta a legragyogóbb mosolyával, azok pedig tapsoltak… Az uszályát, amint az illik, Miroletov vitte. Galina Alekszejevna szintén nagyon várta, hogy a filmet vetíteni kezdjék – elnézte a nem is napról napra, hanem óráról órára szépülõ Ljubocskát, és rajongó anyai szívében érett a meggyõzõdés, hogy egy ilyen szépség a Moszfilm vállalat rendezõinek figyelmét sem fogja elkerülni. Galina Alekszejevna gondolatban már a fõvárosban látta Ljubocskát és magát – városi lakásban, és bármily furcsa, lányához hasonlóan õ is fehér lépcsõt képzelt el, amelyen az elegáns és híres színésznõ, Ljubocska lépkedett, mellette pedig alázatosan ott állt az eladó Alevtyina, a minden lében kanál Vosztrikova és Verocska a fodrászüzletbõl és a könyvelõ Nyikiforovna és az az öreg szuka Darja anyó (hogy száradna el egészen), sõt még maga Viszockij is. A dicsõséghez vezetõ lépcsõsor mérhetetlenül hosszúra nyúlt – itt a lépcsõfokokon ünnepelte a babérkoszorú fogadására kész Ljubocska a tizenötödik, a tizenhatodik születésnapját, innen búcsúztatta a bevonuló Miroletovot, aki nagy nehezen csak elvégezte a nyolc osztályt. Ugyanebbõl az iskolából a fizikából és kémiából tanúsított teljes sikertelensége okán majdnem elküldték Ljubocskát is. De ezt õ észre se vette, semmit sem vett észre – mit számított neki ez az apró iskolai kudarc a rá váró óriási gyõzelemhez képest! Galina Alekszejevna is várakozott – keservesebben és feszültebben, mint a lánya, akinek fiatal kora elviselhetõvé és könnyûvé tette a várakozást. Nyilván ezért nem nagyon rázta meg a szlugyankai nagymama halálát hírül adó távirat. A klubban már kitették a várva várt plakátot, már méhkasként zúgott az izgatott falu, ki gondolt itt a nagymamára? Ez az annyira alkalmatlan idõben bekövetkezett halál csupán apró bosszantó félreértésnek tûnt. Galina Alekszejevna nagyon mérges volt, haragudott a gonosz nagymamára, aki még halálával is képes volt kellemetlenséget okozni, de, mit tehetett, Ljubocska még nem lett híres és egyelõre be kellett tartani az illendõség szabályait. Galina Alekszejevna félgyászba öltözve, hozzátartozói kíséretében gyorsan Szlugyankába utazott a temetésre.

174

Ötödik fejezet A nagymama életének kilencvenhatodik évében halt meg a saját lakásában, a saját ágyában, szellemi képességeinek birtokában, emlékezõképességét is megõrizve… Az apró fej eltûnt a keményített párnahuzatban, amelyet a nagymama gondos felügyelete alatt elõzõ nap vasalt ki a szolgáltatóházból jött langaléta, kifestett nõszemély, a gyulladástól görbe ujjak görcsösen gyûrögették a darabokból összevarrt takarót, belekapaszkodtak, mintha félnének elengedni, odaadni egy kéretlen jövevénynek, lecsukódtak a könnyezõ öreg szemek, amelyek az utolsó percig megõrizték figyelmes és gunyoros pillantásukat, kilazult és a mellkasra bukott a hegyes áll. A nagymama csendesen és fájdalom nélkül lépett át a másvilágra. És nem békült ki Galina Alekszejevnával. Pedig Galina Alekszejevna jaj de nagyon szerette volna, ha kibékül vele! Ljubocska megszületésétõl kezdve próbálta elérni. hosszú, érzelmekkel, ígéretekkel, nyelvtani hibákkal teli bûnbánó leveleket küldözgetett a nagymamának, amelyekben sûrûn sorakoztak a felkiáltójelek, ünnepek alkalmából doboz bonbonokat, mintás kendõt és sok-sok fényképet küldött a dédunokáról. Vastag borítékok röpködtek Vijezzsij Logból Szlugyankába, tele Ljubocska életének legapróbb részleteivel, de csak nem lágyították meg a nagymama kõszívét. Galina Alekszejevna egyszer sem kapott tõle se egy sort, se csomagot, se pénzt. Ez a sértõ hallgatás az õrületbe kergette Galina Alekszejevnát, de az egyetlen magzatát védõ nõstény makacsságával egyre kopogtatott a zárt ajtón. Már a koporsóban látta az undok nagymamát, szívesen el is felejtette volna, de Ljubocska jövõjérõl volt szó! Mi várt rá itt Vijezzsij Logban? Egy könyvelõ vagy bolti eladó élete, az erdõgazdasági bárdolatlan férfiak, a komfort nélküli falusi élet? Na nem, Ljubocska jobb életre született. Ezért Galina Alekszejevna álmában már látta, hogyan békül ki a nagymamával, és az megenyhülve, elérzékenyedve bejelenti dédunokáját a lakásába és szépen meghal magának. Természetesen Szlugyanka nem valami, isten tudja, milyen híres város, ez igaz, de a fehér márvány kitermelésénél elõfordultak már fõvárosiak, moszkvaiak és leningrádiak is, holmi irkutszkiak pedig bõven. Szlugyankában Ljubocska egészen jó partit csinálhatna. Galina Alekszejevna tehát harcolt, elszántan és eredménytelenül, de az idõ haladt, a nagymama pedig nem válaszolt. De most Ljubocska egy filmben szerepelt. Most már nem volt szükség a nagymamára, isten keze utoléri a gonoszt, és Galina Alekszejevna megírta Szlugyankába utolsó levelét, amelyben végre kiöntötte megalázott, a sokéves harcba belefáradt lelkét. És miután megkapta az egyetlen szóból álló választ: „Megátkozlak!”, csendes káröröm töltötte el és megfeledkezett a dologról. Most közömbösen állt a koporsó mellett és saját felsõbbrendûségének tudatában nézte az aszott, pici arcot. A koporsó kicsi volt és szegényes. Galina Alekszejevnán, Pjotr Vaszilicsen és Ljubocskán kívül senki sem állt körülötte. A hosszú életû szlugyankai nagymama rég eltemette minden barátnõjét, ha az õ természete mellett egyáltalán voltak ilyenek. Az állomás melletti emeletes fabarakkban lévõ városi lakás 175

sajnos az államé lett, de ez most nem érdekelte Galina Alekszejevnát, hiszen õ maga is meg Ljubocska is a siker küszöbén állt. Galina Alekszejevna egy kis kárörömöt érzett. Meg enyhe bosszúságot, amiért a nagymama, a vén piszkafa már nem látja meg az õ diadalát, és sohasem fog a hódolók sorában állni a márványlépcsõ mellett, amelyen hamarosan lefelé vonul a fehér ruhás, virággal meg briliánsokkal ékesített csodálatos Ljubocska. Természetesen Galina Alekszejevna szívesebben nézné a filmet a falubeliek társaságában, az otthoni klubban – az elsõ sorban ülne és élvezné a hátsó sorokból jövõ suttogást, amikor az õ Ljubocskája premier plánban megjelenik a filmvásznon. Galina Alekszejevna hátra se fordulna – még mit nem! A vetítés után méltóságteljesen a kijárat felé vonulna, a falubeliek utat adnának neki és nagyon irigyelnék. De ez az ördögadta nagymama ebbe is belepiszkított! A klubban ma este mutatják be elõször a filmet, neki meg itt kell gyötrõdnie az irkutszki pályaudvaron. Bementek a büfébe és menüt rendeltek. Galina Alekszejevnának láthatóan nem volt jókedve. Ljubocskát arra kényszerítette, hogy az utolsó szem krumpliig egye meg a híg vendéglõi borscsot, kiabált a pincérnõvel, rosszul nyelt, fuldoklott a kompóttól és még Pjotr Vaszilicsre is rásziszegett, amikor az, hogy az asszonynak könnyebb legyen, megpaskolta hátát. Pjotr Vaszilics az együtt leélt tizenöt év alatt kitûnõen kiismerte élete párját, ezért, amikor kiléptek a büfébõl, az információhoz ment, ahol is a kedves, didergõ kislánytól megtudta, hogy A tajga gazdája címû filmet Irkutszkban, a Gigant moziban még vetítik, az egyes villamossal lehet odamenni.

hatodik fejezet Az elsõ sorba váltottak jegyet. Pjotr Vaszilics és Ljubocska figyelmesen és élvezettel nézte a filmet. Amikor az elsõ tömegjelenetben a falusiak a színészekkel vegyesen átmásztak a teherautó oldalfalán, Ljubocska nagyon nevetett és oldalba bökte nevelõapját, ujjával mutogatva az elõbukkanó és eltûnõ osztálytársait. Azután pedig Nyurka, az egyik szereplõ miatt izgult, hogy annak a nem szeretett brigádvezetõ férje miatt kell bûnhõdnie. És valami oknál fogva szörnyen érdekes volt, vajon ki rabolta ki a falusi boltot. Galina Alekszejevna pedig fészkelõdött és forgolódott, mintha lapáton a kemencébe tolták volna, türelmetlenül hadonászott a vászon elõtt – gyorsabban forgassátok, ne ilyen lassan… Úgy tûnt, az örökkévalóságig fog peregni a film. De csak elérkezett a rég várt pillanat. A rendõr (lassan, jaj milyen lassan) csak elkapta a megszökött Rjaboj brigádvezetõt, aztán parancsot adott, hogy a banditákat „ültessék egylovasra”, azután (lassan, lassan, lassan!) a ló elindult és az országúton poroszkált… Azután pedig váratlanul egy csónak úszott a képbe, és felhangzott az „Alkonyatkor jövök haza” kezdetû dal, dúsan zöldellt a tágas szibériai táj. Útnak eredt a magányos Zolotuhin, lassan végigdöcögött az erdõn a szekér. És íme, a fáradt rendõr már aludt, a Mana folyón véget nem érõ tutajlánc haladt (madártávlatból készült felvétel). Egy pontból elõbukkant és növekedni kezdett a vészjósló vörös felirat: VÉGE. És kész! És (mi történt?, ez lehetetlen!) Ljubocska sehol sem volt… 176

Ez lehetetlen! Ez hiba, ez hiba! – üvöltötte a megdermedt Galina Alekszejevna egész belseje. A nyugta is megvan az egy forgatási nap kifizetésérõl: három ötven, alá is van írva, pecsét is van rajta, ott van a személyi igazolvány borítójában. Ez lehetetlen, ez lehetetlen! Közben pedig semmi hiba nem történt. A rendezõ elsõ elképzelése szerint valóban végig kellett volna vezetni a falun a banditákat, és a falusiaknak valóban az út szélén kellett volna állniuk és szó nélkül megvetõen nézniük – s mindez premier plánban. Valószínûleg így is lett volna, ha nincs Ljubocska. A kislánynak, a Nyurkát alakító Pirjevához való szembeszökõ hasonlósága reménytelenül tönkretette a jelenetet. Ki kellett vágni az egészet, csak egy kis szánalmas csonk maradt az eredetibõl. Galina Alekszejevna nem emlékezett rá, hogyan jött ki a moziból. A villamos hátsó ülésén tért magához. Meglátta a mellette ülõ, szipogó Ljubocskát és a zavart Pjotr Vaszilicset, aki nem tudta, melyiküket ápolja, elöl pedig a szokásos utasokat, akik mentek a dolguk után, hátra sem fordultak, mivel nem tudták, hogy közvetlenül mögöttük szerényen ott ül a leendõ világhíresség. Galina Alekszejevna lassanként visszaszerezte logikus gondolkozási képességét. Túlterhelt és gyulladt agya annak fokozatos megértésétõl, hogy mindennek vége, a felé a kritikus pont felé haladt, ami után már a katasztrófa érzése alakul ki… Már nem csodálkozott, hogy miért szipog Ljubocska, és tudta, miért nem néznek az irkutszki 1-es villamos utasai a ragyogóan szép kislányra. Nem néznek rá és soha nem is fognak. So-ha. És nyomban megértette a legszörnyûbbet: Szlugyanka. A nagymama. A városi lakás. A nagymama halott, a lakás kulcsát a körzeti rendõr köpenye nagy zsebébe dugta, és õk (zsupsz) gyorsan süllyedni kezdtek… Megátkozlak… A nagymama akkor csak egyetlen szót írt: „Megátkozlak!” És Ljubocska nem volt benne. Pedig benne kellett volna lennie, de nem volt. Mert a nagymama azt írta, hogy „megátkozlak” – nem sajnálta az egyetlen dédunokáját és õt? Galina Alekszejevnát, mert… Úristen! hiszen maga, õ maga a hibás mindenben! Miért mondott el akkor mindent, miért írt neki, miért szidta az átkozott nagymamát, miért, miért írt a vén boszorkánynak a filmezésrõl? És most Ljubocska nem volt benne, nem volt benne a filmben! A vén boszorkány mindent, de mindent tönkretett! Tönkrement az élete, Ljubocska fiatal élete, egyetlen óvatlan szó miatt… hogyan történhetett ez velük, vele, Galina Alekszejevnával, aki mindig olyan meggondolt és óvatos volt, aki Ljubocska jövõjének érdekében kész volt térden kúszni bárhol és bárki elõtt, csak hogy a kislány boldog legyen és gazdag! Ez lehetetlen, ez lehetetlen! Ekkor Galina Alekszejevna éles fájdalmat érzett a mellkasában, az arca elszürkült, lassan férje lábához csúszott és elájult. Nem hallotta, hogyan bolydultak fel az utasok, sem azt, milyen ijedten visít fel a kalauznõ, sem Pjotr Vaszilics kiáltását, hogy „hé, valaki! Segítség! Segítség!”, még a mentõautó szirénáját sem hallotta. Galina Alekszejevna csak késõ este tért magához. A Krasznojarszkba szóló jegyek akkorra érvényüket veszítették, a fõpostáról távirat ment Mihalicsnak, az erdõgazdaság igazgatójának – benne az értesítés, miszerint elõre nem látható akadályoztatás esete forog fenn és a kérés, hogy poste restante küldjenek pénzt. Már szereztek (nagy nehezen) két helyet a kiküldetésben lévõk számára fenntartott 177

Gornyak Szállodában, beszerezték (titáni küzdelem árán) a szükséges gyógyszereket. Miközben Pjotr Vaszilics mindent elintézett, Ljubocska csendesen sírdogált az üres, huzatos kórházi folyosón, nagyon félt és fázott, szörnyen vágyott az anyja után, az anyja pedig itt is volt, meg nem is volt itt, az egyforma fehér ajtók valamelyike mögött feküdt. Talán a félelemtõl vagy a fáradtságtól, a kislány lassanként elaludt és hosszú, szörnyû álmot látott, amelybõl felébredve csak a fagyott, nyitott sírt látta maga elõtt, amely fölött hullott a hó. A hó pedig a dédnagyanyját látta a koporsóban – az összeszorított száját meg az öklömnyi fejét. Azután visszajött az apja a gyógyszerekkel meg a szállodai foglalóval. És akkor elõtte termett egy keményített köpenyes ápolónõ a jó hírrel: Galina Alekszejevna magához tért, elmúlt a veszély. Véget ért a lidércnyomás. Galina Alekszejevna három napot töltött a kórházban. Az orvos szerint erre nem volt feltétlenül szükség, de azért minden eshetõségre számítva ott maradt. Semmi szörnyûség nem történt vele, nem kapott infarktust, még mikroinfarktust sem, egyszerûen erõs szívrohama volt. Az idegei rendetlenkedtek, meg a kora is jelt adott magáról. Galina Alekszejevna nem akart a kórházban maradni, alá akarta írni, hogy önkényesen távozik, de Pjotr Vaszilics rábeszélte, hogy kímélje magát, pihenjen, és az asszony a kórházban maradt. Ezen idõ alatt Ljubocska és Pjotr Vaszilics meghódították Irkutszkot. Ljubocskának minden, de minden tetszett a nagyvárosban – a tágas szállodai szoba, a gáláns kiküldetésben lévõk, akiket Pjotr Vaszilics egyetlen pillantásával elkergetett, az emeleten élvezett „komfort”, ami mégiscsak jobb volt, mint az udvaron lévõ bódé és a saját fürdõházuk – a faluban a legjobb, de valójában sötét és füstös helyiség. Beleszeretett a csörömpölõ villamosokba, a reggelenként az ablak alatt zúgó, lassú hókotrókba, az önkiszolgáló étterembe, az utcai pultokról vásárolható forró fánkba, a fagylaltozó-kávézókba, ahova Pjotr Vaszilics elvitte reggel, hogy megvigasztalja. De legjobban a nagy csillogó kirakatokba szeretett bele, a szépen felöltöztetett kirakati bábukba és az óriási villogó neonreklámokba. A három nap alatt Ljubocska egyetlen üzletet sem hagyott ki – szeretett volna a világon mindent megkapni. Készültek színházba menni, a drámai színházba, vagy legalább az ifjúsági színházba, de valahogy soha nem volt idejük – délelõtt séta, délután a központi piac, öttõl nyolcig anyához mentek a kórházba. A harmadik napon pedig kiírták Galina Alekszejevnát, és a család hazaindult. Amikor a vonat elindult, Ljubocska még sokáig állt a fülkéjükkel szemben lévõ ablak elõtt és elragadtatva nézte a város fényeit. A fények lassanként távolodtak és egymás után kialudtak, átadták helyüket a havas erdõ komor falának, amely a dombokon a fagyos ezüstös hold felé kúszott. Akkor Ljubocska megfogadta, hogy visszatér a városba. Majd én megmutatom nektek. Befejezem az iskolát és felvételizek a színiiskolában! Akkor nézzetek meg! – gondolta Ljubocska. A vonat egyre meszszebbre haladt, õ még mindig az ablaknál állt, szépséges, mérges tükörképe megkettõzõdött a piszkos üvegen.

178

hetedik fejezet A következõ nyáron Ljubocska mégsem felvételizett a színiiskolába – férjhez ment. A dolog a következõképpen történt: Egyszer, május legvégén a nyári ruhás, szépséges Ljubocska, Krasznojarszkból érkezvén Vijezzsij Logba, (Krasznojarszkba pedig Leningrádból), valamennyi falubeli irigysége közepette átvágott a falusi bolt elõtti kis téren. Kecsesen átugrált a tócsákon, két szatyrot egyensúlyozott a levegõben, az egyikben liszt, tojás és makaróni volt, a másikban kenyér és kolbász. Kicsi, csatos lakkcsizmáján visszatükrözõdött a tavaszi nap. Ljubocska átugrálta a tócsákat és mosolygott, örült saját szépségének és fiatalságának, a szép napnak, az eljövendõ nyárnak, amikor is váratlanul a térre robogott egy másfél tonnás teherautó és majdnem befröcskölte sárral. Ljubocska megállt, mintha odaszegezték volna. Az autóból kidobtak egy szinte üres, színehagyott hátizsákot, utána egyenesen Ljubocska lába elé ugrott a gazdája is. Különösen festett – az ebben az idõszakban megszokott gumicsizma helyett könnyû városi cipõt viselt, kigombolt zakója pedig láthatóan a nadrág párja volt. Ljubocska a berobogó teherautótól megijedve egy helyben állt és az ismeretlent nézte. Az ismeretlent… az ismeretlent pedig elvakította a szépséges angyal, aki két, szárnyként röpködõ szatyor segítségével egyensúlyozott a tócsa szélén. Így álltak és egymást bámulták egy percig, de lehet, hogy öt percig. Ljubocska tért magához elsõnek, zavarba jött és fejét mélyen lehajtva megpróbálta kikerülni az ismeretlent, ám az nem engedte. – Kislány – mondta –, angyal! Várjon, ne hagyjon itt engem a sors martalékául! Ljubocska el akart szaladni, de a férfi megállította, megfogta a ruhája ujját. – Ne féljen – mondta –, hiszen csak tréfáltam. Nem tudja megmondani, hol lakik a Prohorov család, Makar Ivanovicsék? Jurkával együtt kellett volna jönnöm! Maga helybéli? Akkor biztosan ismeri Jurkát. Ismeri? Együtt járunk a pedagógiai fõiskolára, matematika szakra. Õ hívott ide, hogy keressek egy kis pénzt. Az úsztatásnál. De én elkéstem. És nem tudtam értesíteni Jurkát, õ pedig már bizonyára nem vár. – Ezek szerint Irkutszkból jött? Én is hamarosan odautazom, hogy a színiiskolában tanuljak. – Az ismeretlen elragadtatott pillantást vetett Ljubocskára. – Maga olyan szép, hogy az irkutszki közönség azonnal a lába elé fog borulni, ezt megígérhetem. A hízelgés hallatán Ljubocska elmosolyodott. Ezt az ismeretlen azonnal jó jelnek vette és bemutatkozott: – Gerber vagyok. – Kicsoda? – kérdezte Ljubocska eléggé közönségesen. – Ger-ber. Geroj Berlina (Berlin hõse). Tudja, az apám a fronton harcolt. Anyám is. Együtt harcoltak. És én, képzelje, pontosan a gyõzelem napján születtem. Anyám abban a pillanatban természetesen a hátországban volt egy szülõotthonban. Apám 179

pedig Berlinben. Anyám kedvére akart tenni apámnak. Látja, ilyen egyszerû a dolog. És magát? Magát, szépséges ismeretlen, hogy hívják? – Ljuba. – Ljuba? Tehát Ljubov, szeretet, szerelem… Nem gondolja, hogy ez sorsszerû? Ljubocska ismét zavarba jött, el akart szaladni, ám Gerber azonnal kapcsolt és témát váltott: – Kedves, jóságos Ljubocska – mondta –, én itt olyan egyedül vagyok, mint az ujjam, és maga nélkül elvesztem. Nem lenne szíves megmutatni az utat, amely a tisztelt Prohorov Makar Ivanovics házához vezet? – Ezzel lapos hátizsákját a hátára igazította és elvette Ljubocskától a szatyrokat. – Egy jövõbeni híres színésznõhöz nem illik, hogy vacak szatyrokat cipeljen. Tehát segít nekem? Elkísér? Ljubocska hallgatott. Ez a különös Gerber egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a falusi fiúk, sõt egyáltalán nem is hasonlított hozzájuk. – Azonban, ha a kedves kislány siet, nem tartóztatom fel! – folytatta Gerber. – De akkor legyen oly kegyes, engedje meg, hogy megmentsem az utálatos szatyroktól! Ljubocska megrándította a vállát. – Tehát megegyeztünk. Én elkísérem, azután pedig maga megmutatja nekem az utat. Mentek felfelé a latyakos májusi utcán, a saját árnyékukra léptek. Ljubocska árnyéka szerényen, sõt kissé visszafogottan viselkedett, Gerber árnyéka pedig egész úton lengette a szabad jobb karját, a foglalt bal kezében pedig ugráltak az élelmiszerrel megrakott szatyrok. Már majdnem Ljubocskáék házánál voltak, amikor a mellékutcából elõbukkant négy részeg helybéli. Miroletov dülöngélõ barátai, csavargók és huligánok, akiknek hamarosan be kellett vonulniuk a sereghez. – hé, fickó! – kezdték mindjárt a lényeggel. – Gyere ide, te városi szemét, beszédünk van veled! Ljubocska nagyon megijedt (Miroletovot leszámítva, aki szerencsére már a múlt évben bevonult), ezek négyen voltak a falu leghíresebb kötekedõi. – Fiúk, nem kellene! – könyörgött Ljubocska. – Makar Ivanovicsékhoz jött, a Jurka barátja. – Fogd be a szád, te szuka! Miroletov jóformán be se vonult, te máris idegenekkel csavarogsz? – ordította Vaszka Sztrelkov (Miroletov legjobb barátja, és utána a legerõsebb bika). – hölgyem, ne nyugtalankodjon miattam! – nyugtatta meg Ljubocskát Gerber. A két szatyrot átadta a rémülettõl dermedt lánynak, a fûre dobta a hátizsákját, levette és a zakó belsõ zsebébe tette az óráját, a zakót gondosan összehajtva a hátizsákra tette. – Állok rendelkezésükre, uraim! – mondta és nyugodtan a feldühödött társaság felé indult, menet közben feltûrte az inge ujját. Miroletov barátai ordítozva és káromkodva Gerber felé lendültek. Ljubocska behunyta a szemét és a kerítés felé fordult, hogy semmit se lásson, csengett a füle. Valaki felsóhajtott, felordított a fájdalomtól, Ljubocskának remegett a keze, veszettül 180

vert a szíve és szeretett volna helyben elsüllyedni. A dulakodás lármája váratlanul hamar véget ért, de Ljubocska csak állt csukott szemmel, nem merte kinyitni. Amikor pedig rászánta magát és kinyitotta, különös kép tárult elé. Miroletov barátai egytõl egyig a porban fetrengtek, mindegyikük tapogatta valamijét, Vaszka orrából ömlött a valószerûtlenül piros vér, cseppjei sûrû pettyeket ejtettek a szürke, csíkos pulóver széles gallérjára. – Várj csak, te szemét, még találkozunk! – nyögte ki Vaszka és négykézláb a kerítéshez mászott. Természetesen Gerbernek is alaposan kijutott. A jobb szeme eltûnt, a szája felhasadt, az inge ujja leszakadt és piszkos rongydarabként lógott a könyökén, a nadrágján vastagon állt a por. Ennek ellenére biztosan állt a lábán. Sántítva, felhasadt szájjal mosolyogva Ljubocskához lépett. A lány nem hitt a szemének. Mert… mert nem így szokott lezajlani a dolog. Gerber pedig, mintha semmi sem történt volna, felcsatolta az óráját, felvette a zakót, lerázta a port a nadrágjáról, felvette a hátizsákot meg a szatyrokat. – Akkor hát mehetünk? Mirõl is beszéltem, nem emlékszik? Ljubocska hallgatott. Állt és értetlenül nézte a megvert fiúkat, akik lassanként, a kerítés mögött maradva, feltápászkodtak. – Csodálkozik, hölgyem? – mosolygott Gerber. – Pedig nincs itt semmiféle csoda. Tízéves korom óta bokszolok, mesterjelölt vagyok. Most lényegében csak gyerekek megveretésének volt a tanúja. Akik megsértettek egy hölgyet. Szó nélkül mentek el Prohorovékig. Az út végére Ljubocska úgy érezte, hogy fülig szerelmes. Már az iskolában tetszett neki, ha a fiúk miatta verekedtek, de hogy így, négy ellen… és még Vaszkát is legyõzte… Nemhiába adták neki szülei a Gerber, a Berlin hõse nevet! Prohorovéknál senki sem volt otthon. Ljubocska, bár nem akarta mutatni, szörnyen megörült, hogy a szomszédok nincsenek otthon, és azonnal meghívta Gerbert magukhoz, hogy megmosakodjon, rendbe szedje magát, ellássa a sebeit. És legalább egy teát igyon az út után. Szerencsére Galina Alekszejevna meg Pjotr Vaszilics a munkahelyén volt, és Ljubocska úgy gondolta, hogy most minden az õ kezében van. A lecke, amelyet annak idején a Moszfilm fiatal világosítójától kapott, nem veszett kárba. Miközben Miroletovval szerelmeskedett a környékbeli bokrokban és padokon, egy percre sem felejtette el, hogy õ többre hivatott. És sajnálta, jaj mennyire sajnálta az elszalasztott lehetõséget, és hogy szidta most, tizenhét évesen magát! Mert valamiféle elképzelt herceg mindig ott lebegett a háttérben, akit õ mindig számon tartott. És most itt van Gerber. Szimpatikus, városi fiú, fõiskolás. Érdemes közelebbrõl megnézni. És Ljubocska megnézte. Figyelte, miközben kancsóból vizet öntött az erõs fiú sebesült karjára, nézte, miközben gyöngéden fertõtlenítõs vattát helyezett a sebre, könnyedén rá is fújt, hogy ne csípjen, suttogott hozzá, mint egy kisgyerekhez, a legragyogóbb mosolyával mosolygott, amelyet az elmúlt három év alatt tükör elõtt 181

gondosan begyakorolt, teával kínálta és a Galina Alekszejevna által készített kitûnõ túrós táskával, amelyrõl minden eshetõségre azt mondta, hogy õ sütötte. – Ó, Ljubocska, maga angyal, valóságos angyal – kiáltott fel olvadozva Gerber, és óvatosan csókolgatta a lány ügyes ujjacskáit, mintha valami drága kincs lenne, és felhasadt ajkához érintette. És mesélt és mesélt. Szûk fél óra alatt Ljubocska mindent megtudott, amit akart: a nagymama tõsgyökeres leningrádi, evakuáció, Irkutszk, tanítónõ, a múlt év tavaszán meghalt. A szülõk régi tanárdinasztia, novoszibirszki egyetem, az apa matematikus, a tudományok kandidátusa, az anya biológus, a diszszertációját írja, négy szoba a város központjában. Õ maga negyedéves az esti tagozaton, matematikát tanít az ötödik-hetedik osztályokban. Az õsöktõl Irkutszkba menekült a nagymamához, nem akart az apja tanítványa lenni. Most egyedül él. Általában egyedül, milyen szerencséje van! Ljubocska véleménye szerint mindez nagyon is jó volt. Természetesen enélkül is õrülten beleszeretett a fiúba, de mindenesetre tisztázott bizonyos momentumokat – erre tanította az anyja. A maga részérõl Gerber is tanulmányozta Ljubocskát. A lány lába és szeme után legjobban a túrós táska tetszett neki. Természetesen hazudott, hogy szebb legyen a kép – mindig így tett, ha újabb lánnyal ismerkedett meg. A nagymama, isten nyugosztalja, egyáltalán nem volt leningrádi, az apja nem egyetemen oktató matematikus, hanem egyszerû tanár, az anyjának életében nem jutott eszébe disszertációt írni, a tanulmányi osztályon dolgozik módszertanosként. A novoszibirszki lakás valóban a központban van, csak nem négy-, hanem kétszobás, maga Gerber pedig egyáltalán nem Irkutszkban lakik, hanem a környékén, körülbelül ugyanilyen falusi házban, a városban tanul és dolgozik. Egyébként Ljubocska hogyan ellenõrizhette volna, hogy hazudik-e vagy sem? Ez a csodálatos falusi kislány olyan figyelmesen hallgatta, úgy gondoskodott róla, hogy bûn lett volna nem hazudni. Ljubocska teljesen lenyûgözte a fiút. Kérés nélkül hozzálátott, hogy megvarrja és kimossa sárban fürdött és vér piszkította, a tavaszi ég darabjához hasonló világoskék ingét – az most a kályha elõtt száradt, maga Gerber, derékig meztelenül, ribizliteát kortyolgatott, fél szemmel a kis háziasszonyt figyelte, és egy másik, egy törött mellé tette a hideg porcelán kistányért. Ljubocska titokban az órát nézegette és már kezdett idegeskedni. Pjotr Vaszilicsnek egészen késõn kellett hazajönnie, de Galina Alekszejevnának már másfél óra múlva. Ljubocska nagyon jól emlékezett a félholdra a Mana folyó fölött, és a saját, nem helyénvaló gyermeki rémületére, és anyja sötét sziluettjére az ajtónyílásban: „Jaj, de hülye vagy nekem, de hülye vagy!” Ljubocska soha többé nem akart hülye lenni! Elõször az ismert szénapajta jutott eszébe, de még idejében észbe kapott – az elsõ férfinak feltétlenül látnia kell, hogy õ az elsõ, mondogatta az anyja mindig, és ugyan mit lát meg ott a szénán? Nem, ehhez valami jobb dolog kell: fehér lepedõ és világos takaró. Ezért a teázás után a szobájába vezette Gerbert, hogy nézze meg a színészportrékat. 182

– Látta A tajga gazdája címû filmet? – Ljubocska az ágyon ült a fiú mellett, véletlenül meztelen vállához simult, és vékony ujjai lustán lapozták a színészképeket a térdén lévõ bádog sütõlapon. – Sajnos nem. Nincs nekem idõm moziba járni, kedves Ljubocska. Tudja, milyen nehéz a gyerekekkel? Egyébként, azt hiszem, maga is nemrég fejezte be az iskolát. – Igen, ebben az évben fejezem be, a vizsgák még hátravannak – sütötte le a szemét Ljubocska. – hát azt tudja-e, hogy ezt a filmet itt forgatták? Becsületszavamra! – Igen? Ez lehetetlen! – csodálkozott nagy igyekezettel Gerber, noha Jurkától már értesült a forgatás minden részletérõl. Ljubocska lelkesen folytatta: – Egy kicsit én is benne voltam akkor a filmben. A tömegjelenetben. – Ez már igen! – csodálkozott ismét készségesen Gerber. – Egyébként nincs min csodálkozni. Ljubocska, maga gyönyörû! Mondta magának valaki valamikor, hogy gyönyörû? – Voltak ilyenek is! – legyintett Ljubocska. – De ez olyan gyerekes dolog. Egyébként engem akkor, a forgatáskor maga Viszockij is megdicsért! – És a meggyõzés érdekében megforgatta Gerber elõtt a fényképet. – Nahát! – kiáltott fel Gerber, és sebesült keze véletlenül Ljubocska térdére tévedt. – Én nem ha-zu-dok – nyögte ki Ljubocska. Egész belseje átmelegedett, megfeszült, mint a húr, a szíve vad vágtába kezdett, és nedves lett a tenyere. – hiszek magának, Ljubocska, a végtelenségig hiszek! – suttogta forrón Gerber, szabad kezével átölelte Ljubocska derekát, és a lány félig nyílt nedves ajkára tapasztotta az egyenlõtlen harcban felhasadt száját. A bádog sütõlap leesett és a lepotyogott fényképek nélkül az ágy alá csúszott. Az elaléló Ljubocska, miközben a hátára fordult, utoljára a vekkert látta. Galina Alekszejevna érkezéséig, talán ha félóra volt hátra – pontosan annyi, amennyi kellett. Néhány forró, nagyon forró perc múltán, a remegõ Ljubocska hasát simogatva Gerber ezt gondolta: hülye! Úristen, mekkora hülye vagyok! hogy Ljubocska szûz, arra szinte azonnal rájött, de már nem tudott megállni. Legalább egy kicsit ellenállt volna, de nem, behunyta a szemét és olvadt, mint a cukorka, és sóhajtozott és nehezen lélegzett, hát meg tud ilyenkor állni az ember? De annyi baj legyen! Az illendõség kedvéért fekszem még pár percig, azután eltûnök. Ideje betartani az illemet – vigasztalta magát Gerber, de nem volt ereje felkelni, túlságosan elgyengült. Ljubocska pedig ott feküdt mellette, szándékosan nem gombolta be a blúzát, nem igazította meg a szoknyáját – megtetszett neki, nagyon is megtetszett neki a felnõtt élet! Félig behunyt szemmel a saját csinos lábát nézegette, a térdig csúszott harisnyáját, Gerber gyûrött nadrágját, amely lankadtan az ágy végén lógott, a meztelen lábán komikusan feketéllõ zokniját és a fiú fedetlen, erõs, izmos egész testét. Ljubocska a könyökére támaszkodott, ahogyan egy meztelen nõ egy folyóiratban látott reprodukción tette, hosszasan nézte Gerber arcát, majd titokban az óra mutatóira pillantott. És számolt: hét, öt, egy… Kattant a bejárati ajtó, aztán a konyhaajtó. – Kislányom, itthon vagy? 183

Gerber a nadrágja után nyúlt, de felvenni már nem volt ideje, csak eltakarta magát. Az ajtóban ott állt Galina Alekszejevna. Ljubocska bután és elbûvölten mosolygott. Eszébe sem jutott eltakarni magát. Még a szoknyája alját se húzta le. – Mi van? Mi… tör-té-nik itt? – Bocsánatot kérek, asszonyom, még nem ismerjük egymás, nem tudom az utóés az apai nevét, de… de a lánya kezét kérem! – mondta gyorsan a beijedt Berlin hõse, és ahogy volt, egy szál zokniban, a bizonyos helyet gyûrött nadrágjával eltakarva, térdre borult Galina Alekszejevna elõtt.

Nyolcadik fejezet Makar Ivanics és Jurka hahotázott. Elõször, amikor a küszöbön megpillantották a zilált Gerbert – a fél arcát befedõ flepnit, a gyûrött öltönyt, amely alól kilógott a vizes ing –, alaposan megijedtek. Kérdezgetni kezdték, mi és hogy történt, ám Gerber komoran hallgatott. Jurka anyja a zaj hallatán kilépett a pitvarba, hogy megismerkedjen az újonnan érkezettel, aztán csak összecsapta a kezét, feljajdult és szaladt a pincébe jégért. A kapkodás és a csodálkozás lassanként abbamaradt, az anya asztalt terített, és most már a kis vodka, az otthoni krumpli mellett a megnyugodott Gerber a legrészletesebben elmesélte aznapi kalandjait, a férfiak pedig röhögtek. Gerber, a könnyelmû ember, végül is együtt nevetett a többiekkel. Csak Jurka anyja nem mosolyodott el egyszer sem az este folyamán, az edénnyel csörömpölt a mosogatónál és figyelmesen hallgatta a beszélgetést. – Te aztán jól adod! Nem vártam volna! – derült a dolgon Jurka. – Ki tudta, hogy még szûz? ha neked egy ilyen isteni nõ kerül, talán lemondtál volna róla? Próbáld ki. – hát igen… Ljubka szép lány – helyeselt Makar Iljics. – Jobb lenne, ha hallgatnál, vén csõdör! – hangzott mérgesen a mosogató mellõl, és fenyegetõen csörömpöltek a tányérok. – Azt igazán nem gondoltam volna, hogy Ljubka még szûz – csodálkozott Jurka. – hisz Miroletovval járt. Egyébként, ha láttad volna ezt a Miroletovot. Ekkora feje van és ekkora ökle! – Még hogy Miroletov – rándult össze Gerber. – Láttad volna az anyja arcát, amikor rajtakapott bennünket. (Itt Gerber mulatságosan és elég hasonló módon elfintorodott, csodálkozva meresztette az ép szemét.) Jurka és Makar Ivanics ismét dõltek a nevetéstõl. – Na… és te mit csináltál? – Azt csináltam, amit csináltam… Megkértem a lány kezét. – És… és most, mit gondolsz? Gerber vállat vont. – Talán el kéne utaznod – javasolta Makar Ivanics. – Utazz el még ma, a kocsit én majd elrendezem. 184

– Á! – Gerber lemondóan legyintett. – Nála maradt a személyi igazolványom. – Kinél, Ljubkánál? – Dehogy, az anyjánál. Bolond fejemmel, ijedtemben odaadtam. – Ejha, Alekszejevna! Õt nem lehet átejteni! – lelkesedett Makar Ivanics. – Talán el kéne menni hozzá? Szépen megkérni? – javasolta óvatosan Jurka. A mosogató felõl ismét fenyegetõ csörömpölés hallatszott. Jurka anyja megtörölte kezét egy szürke törülközõben, kacsázva az asztalhoz lépett. Odalépett, és alaposan az asztalra csapott a törülközõvel. – Mit röhögtök, átkozott csõdörei? Megcsináltátok a dolgot, és aztán tûnés? A nõ meg csináljon, amit akar? És te, vén farok, ugyanúgy gondolod? Mire tanítod a fiatalságot? – Na, anya bepörgött! – nevette el magát Makar Iljics. Az anya azonban elengedte a füle mellett a beszólást, közvetlenül Gerberhez fordult. – Te, Gerber – azt mondja –, fiatal, mûvelt ember vagy. Ljubasa pedig szép lány, házias. Vedd el, ugyan miért ne vennéd el? hány éves is vagy, huszonöt? – huszonhat. – Na tessék, huszonhat. Ideje megkomolyodni, ugyan miért maradnál agglegény? – Talán nem is lennék ellene – bátortalanodott el Gerber. – Csak olyan váratlanul történt az egész. És az igazolvány… És Valja megsértõdik… Meg Marina is… Természetesen igaz, hogy semmit sem ígértem nekik… – Galina helyesen tette, hogy elvette az igazolványodat, veletek, csõdörökkel, résen kell lenni! – foglalta össze a dolgot Jurka anyja, és visszament a konyhába a mosogató mellé. – És ki az a Galina? – értetlenkedett Gerber. – hülye! – nevetett Makar Iljics. – A jövendõbeli anyósod. Természetesen, ha meg nem gondolod a dolgot. – Nem gondolom meg! – jött méregbe valami oknál fogva Gerber. – Szép lány. Nem is lány, hanem angyal. És mégiscsak én voltam neki az elsõ. Mint becsületes ember, egyszerûen köteles vagyok elvenni. – Na-na, te becsületes ember… Vedd el. De biztos, hogy elsõ voltál? Mert nekik, a nõknek megvannak a maguk titkai – Makar Ivanics ellenségesen a felesége felé pillantott. Mindeközben Galina Alekszejevna a konyhaasztalnál ült és a személyi igazolványt forgatta a kezében. – Jaj, de hülye vagy nekem, de hülye vagy! – sóhajtozott. A legrosszabb sejtései igazolódtak be. A „lakóhelye” oldalon az áhított irkutszki pecsét helyett a következõ volt: Irkutszki terület, Sámánka település. – Mi bajod, anyácskám? Olyan remek fiú! És szép! – Ljubocska mezítláb ugrált a padlón és leereszkedett spárgába. – Jaj, de hülye vagy! Ki ugrik mindjárt ágyba anélkül, hogy ellenõrizné az illetõt? Nézd meg, ha nem hiszed! – Galina Alekszejevna meglengette Ljubocska orra elõtt 185

a kinyitott igazolványt. – Egyáltalán nem irkutszki. És a neve is olyan furcsa. Csak nem zsidó? – Jaj, anyácskám, mi a különbség? Egyáltalán nem zsidó, hanem Geroj Berlina, azaz Berlin hõse. Ger-Ber! Ezt a nevet adta neki az anyja az apja tiszteletére. A gyõzelem napján született. Galina Alekszejevna lapozott az igazolványban. Valóban 1945. május 9-én született. Legalább ebben nem hazudott. Gerber Boriszovics Obuhov… Az ördög tudja, talán valóban nem zsidó… De azért mégis… nehogy az a terület legyen…2 – Jaj, anya, ha láttad volna, hogy kiosztotta mindet! Még Vaszka Sztrelkovot is. Nem hiszed? Nézd, keresztet vetek – Ljubocska ügyetlenül egész tenyerével keresztet vetett, balról jobbra. – Jaj, de hülye vagy! Erõs és szép. Tegyük fel. De miért kell mindjárt az ágyba? Ljubocska csodálkozott: – hát hogy lehetne másképp, anya? Te magad tanítottál akkor, emlékszel? Amikor a filmet forgatták. És szidtál. – Jaj, de hülye vagy! Kiskorú szajha. Akkor egészen másról volt szó! Elõször mindenrõl kikérdezem, titokban megnézem az igazolványát. Azután pedig Moszkva nem Sámánka, érteni kell a dolgot! – Na és? Lehet, hogy én szeretem! Az elsõ pillanattól kezdve! És hozzá akarok menni. Anya, én már felnõtt vagyok. – Még hogy felnõtt! – Galina Alekszejevna sóhajtott és ruhája ujjával letörölt egy könnycseppet. – Na, anyácskám, na, ne sírj. Minden jó lesz, majd meglátod! Egyébként is, az apja a tudományok kandidátusa. És négyszobás lakásuk van Novoszibirszkben. A nagymamája pedig Leningrádba való. Ezt õ mesélte nekem, becsszóra! – Jó lenne, ha így lenne – sóhajtott fel ismét Galina Alekszejevna. Nem hitt õ ennek a messzirõl jött nadrág nélküli hõsnek. Miközben Galina Alekszejevna átöltözött otthoni ruhájába, megérett a terve Ljubocska megmentésére. Csak házasodjanak össze a fiatalok. De az ágy – az tilos. Egy hónapig együtt járnak, aztán kiderül, terhes-e Ljubka, vagy nem. És ha nem, akkor a messzirõl jött Gerbernek le is út, fel is út! Egyúttal az is kiderül, nem hazudott-e a novoszibirszki apukát illetõen. ha nem hazudott, talán még minden jóra fordulhat. KATONA ERZSÉBET fordítása (A kisregény folytatása az áprilisi számunkban lesz.)

2

Célzás a Zsidó Autonóm Területre, amelynek székhelye Birobidzsan (a ford.).

186

SIMON ARMItAgE

A tengernél Nem a könnyeken át, de a világoskék szem a legelõnyösebb oldaladon minden este megtartja kifürkészhetetlen dagályát. Mint a fiú a mólónál, úgy voltam ott: kitartva egy hatalmas ujjat, porszemeket törölve egy zsebkendõ csücskével, hajszálakat képzelve a szaruhártya olajos felszínére. Mindketten sötétben vagyunk, de én közel kifordulásig, a pillákig továbbrajzolom a szemhéjat, majd megkeresem s elrejtem a házban a tükröket, ahogy a vér tintájától ostromolt írisz visszazökken saját helyére. Semmi sem segíti majd. A fiú igaz történetét fogod álmodni hajnalig, aki kivájta és megette a szemét, szóval reggel hatra megszilárdítom a hagymaként csípõs balzsamot, a pupillát elkerülve kinyomok egy csíkot, és nyomban összezárulnak a héjak, mint egy beteg kagyló. Barátok hívnak, jót akarnak. Az elõcsarnok forgóajtajánál várnak sugdolózva, tapaszokkal, szemfestéklemosóval, a szempillafestékrõl mondott igazsággal.

187

Még a macskák is benne vannak, seregélyeket hoznak, s mert tollazatuk akár az olaj a napsütötte vízfelszínen, õk is elõjelei valaminek. A hosszú órák alatt, amiket magunk mögött hagytunk, az ingerültség érveléssé szelídül. A tizennyolcadik alkalommal ide jutunk: lábad hosszában lecsúszik az ágyról, talpad párnája a szõnyeget öklözi, míg én a földszinten nem tudok magamhoz térni, hogy meghalljam. Elhangzottak a szavak, a palackozott dolgok kitörtek üvegeikbõl, és aki most belép, annak léptei az óceánba vezetnek.

Nem a lakberendezõs játék

A fickó haja eldugult kéménybõl kifogott varjú volt, és szemei fõtt tojások, csúcsukon betört héjjal, és pillantása macskaajtó, és fogai a kék kövek vagy húsvét-szigeti szobrok, és fogsora hibátlan patkó. Orra csõre töltött vadászpuska. És szája csõdbe jutott olajkutató vállalkozás volt, és mosolya császári felségterület, és nyelve iguanodon, és lézersugár a füttye, és nevetése a kennelköhögés rosszabb fajtája. ha köhögött, az malátawhisky volt. És fejfájásai gyújtogatások voltak õfelsége hajógyárában, és érvei horgászzsinórba gabalyodott csónakmotorok, és nyaka zenepavilon, 188

és ádámcsutkája úszószelep, és kezei törött üvegbõl csorgó tejpatakok. És könyökei bumerángok vagy cikcakkollók voltak. És csuklói bokák, és kézfogása vipera a szerencsezsákban, és ujjai ûrruhájukban holtan talált asztronauták, és tenyerei gesztusfestmények, és mindkét hüvelykujja dörzspapír. És árnyéka külszíni fejtés volt. És kutyája üres õrbódé volt, és szíve gránát az elsõ világháborúból, melyre gyerekek találtak, és mellbimbói gyújtóbombák idõkapcsolói, és lapockái hentesek a darabolóversenyen, és köldöke a Falkland-szigetek, és nemi szerve a Bermuda-háromszög, és hátsó fele templomi pánikszoba, és növekedési csíkjai a dagály, amikor kiárad. Teljes vérkeringése holland szilfavész volt. És lábai mélyvízi bombák voltak, és térdei preparálásra váró fosszíliák, és ínszalagjai olajos rongyba csavart fegyverek a padló deszkái alá rejtve, és combjai egy Shackleton bombázó futómûvei. Talppárnái meteoritbecsapódások helyszínei voltak, és lábujjai egy fészekalja egér a fûnyíró alatt. És lábnyoma Vietnam volt, és ígéretei hõlégballonok, amint elúsznak a fák felett, és egysorosai mások ablakán berúgott focilabdák, és vigyora a kínai nagy fal, ahogy a holdról látjuk, és amikor utoljára beszéltek, az apartheid volt. A nõ szék volt, kiskabátja kifordítva a vállára vetve. Elmondták neki, és arca hasadék volt a jégen, ott, ahol nem volt elég vastag, hogy megtartsa Õt. SIROKAI MÁTYÁS fordításai

189

Nem az, amit teszel, hanem amit tesz veled Nem csavarogtam úgy keresztül Amerikát, hogy minden vagyonom egy dollár, egy kopott Levi’s farmer meg egy vadászkés lett volna. Tolvajokkal éltem Manchesterben. Nem talpaltam át a Tádzs Mahalon, mezítláb, a csendet hallgatva a lépések között, míg felemelkedik, majd visszahullik nyomom a márványpadlózaton. De jártam Black Moss lapos kövein, egy napon, mely olyan halk volt, hogy hallottam a legapróbb moccanást is. Éreztem a kövek tehetetlenségét amint a víznek feszültek, majd elmerültek benne. Nem játszadoztam ejtõernyõzsinórral egy kisrepülõ szájába kiállva; de tartottam egy fiú reszketõ fejét a napköziben, kövér karját simogatva. És azt hiszem, hogy a görcs a torokban és az egyre növekvõ feszültség valahol mélyen bennünk, ugyanannak a másvalaminek a része. Annak az érzésnek, úgy értem.

havas történet hallottál már a heaton Mersey-i srácról? Otthon feleség, szeretõ hyde-ban, barátnõ Newton-le-Willowsban és két szép kislány, végzõsök, a Werneth elõkészítõben. Nos, késésben volt a menõ kocsijával, ezért a rendõri jelzésrõl tudomást se véve próbált átverekedni a lápvidéki hóvihar utolsó hat mérföldjén, és a történet úgy folytatódik, hogy elakadt perceken belül. 190

Szóval ott ült és az életre gondolt meg olyan dolgokra, hogy mit csinál a kutya, miközben elkapja saját farkát, vagy mi a helyzet a kígyóval, amelyik önmagát falja fel. És a szélvédõt nézte közben, ahogy befedi a hó, és ez is jólesett, ahogy a whisky is a lapos üvegbõl, meleg volt és finom. De persze nincs a sztori végén poén, a befejezés valahogy így szól. A kormánykerékre dõlve találtak rá, fagyott homlokán fordított VOLVO-felirattal. És aztán a kocsmában vitatkoztak forró puncsok fölött, hogy kinek a verziója hitelesebb. Azé, aki az antennára azt hitte, galagonyabokor ága? Azé, aki felismerte a kocsi körvonalát? Vagy azé, aki állítólag hallotta a dudát puhán nyüszíteni, akár egy ébresztõórát a vastag paplan alatt. KRUSOVSZKY DÉNES fordításai

Kos Elütötték, rángott félhalottan, mint hal a füvön, egy kupac idegrostban. Arra kért, álljak a torkára, ahogy egy barát kéri, legyen valahára vége, tegyem az ujjam a csomó közepére. Felvetette fejét, testét végigmérte, kígyókõ-spirál szarvait csavarta, kocsányos szemével bámult a csontra.

Bak A Yorkshire-i Avalanche Dodgers elsõ elõadásán emlékszem egy rozzant vén kecskebakra. hozták Dyson vagy Ronald hodge pórázán. Készültem késre, vérre. Odaszart a színpadra. 191

Az elnök megszámolta, mint egy tombolán – épp harmincegy szardarabot, nem számítva néhány bogyót meg némi híg sötét anyagot. A kecske a szarván át vette a levegõt, mikor Ronson könyékig betúrt a torkába, elõszedett egy hiányzó ötfontos bankjegyet. Késõbb bolti kosárból csirkét osztottak – vödörben adták hozzá a sült krumplikat.

Nagy kutya Észak felé a dombon elkísért egy kutya – húsz mérföldön át se fordult volna vissza, hiába ütlegelte egyikünk. Szar ügy. Úgy gondoltuk, összedobjuk a pénzt a taxira, vigye vissza délre, de félholtan is elvánszorgott a házig, ahol lakott, s ahol megszálltunk mi is aznap éjjel. Így hát az asztal alatt halt meg, amíg ettünk. G. ISTVÁN LÁSZLÓ fordításai

Régi kínai szõnyeg. 192

MAGYAR VILÁG

„Pillantás a folyóba” Vizkelety Andrással Albert Zsuzsa beszélget ALBERT ZSUZSA Vizkelety András európai hírû germanista, egyetemi tanár, középkorkutató. A magyar vonatkozású kódexek közül különösen az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuweni kódexszel foglalkozott. A Széchényi Könyvtárban találkoztunk, még húszas éveinkben. Ott volt akkoriban Hankiss Elemér, Tóth Bálint, Albert Gábor is. Vizkelety András a Kézirattárban dolgozott, és ott is maradt 1984-ig, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Fragmenta Codicum kutatócsoportjának vezetõje lett. Kódextöredékekkel addig is foglalkozott. A következõ beszélgetés 1990-ben készült, akkor kapott Herder-díjat, s nevezték ki az ELTE német tanszékén egyetemi tanárnak. Beszélgetésünk után megszervezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem német tanszékét, és három évig vezette. 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja, 2004-ben pedig rendes tagja lesz, 2005-ben Széchenyi-díjjal tüntetik ki. VIZKELETY ANDRÁS A Széchényi Könyvtárba én pontosabban ötvenhétben kerültem, és mindjárt a Kézirattárba, ami nagy kitüntetés volt, és számomra nagy szerencse. Tudományos képzésemet voltaképp kettõs vonalon szereztem meg, az elsõt a katolikus teológián, a másikat az ELTE magyar–német szakán, tehát ez a mûvelõdési háttér engem egy kicsit már eleve a középkor tudományos mûvelésére predestinált. Az indíttatást voltaképp, hogy én erre a szakterületre specializáltam magamat, egy újkori irodalommal foglalkozó germanistának, Bodi Lászlónak köszönhetem. Ezen a jó tanácson kívül aztán a praktikus tudományos képzés és a mûhelymunkába való bevezetés Mollay Károly professzorom érdeme volt. Ugyancsak sokat tanultam még a Széchényi Könyvtár kézirattárának akkori vezetõjétõl, hajdu helgától is. Az õ tanácsukra kezdtem el foglalkozni elõször a Széchényi Könyvtár német nyelvû kódexeivel, aztán az egész országban lévõ német nyelvû kódexekkel. Ennek a munkának a leíró katalógusa aztán az Akadémiai Kiadó és a wiesbadeni harrasovitz kiadó közös kiadásában jelent meg két kötetben, hatvannyolcban és hetvenkettõben. Ennek a munkának a során sok érdekes emlék került elõ, amik a katalógusba való leíráson kívül tanulmányokat, szövegkiadásokat is igényeltek, ennek kapcsán kaptam elsõ elõadói meghívásaimat nyugatnémet egyetemekre. Tehát ezen a vonalon indult az én tudományos pályafutásom. – Mondtad, hogy a Széchényi Könyvtárban is sok olyan dolog volt, amit még feldolgozatlanul találtál. Úgy tudom, aztán a vidéki könyvtárakat is jártad, és izgalmas felfedezéseket is tettél. Nagydoktori disszertációd témája is a német lovagi líra elsõ emlékei, Magyarországon elõkerült kódexlapokon. Mik voltak ezek, mit, hol találtál? Mi ennek a jelentõsége? Mert nemzetközi híre is volt. – Említetted a vidéki könyvtárakat, itt nagy meglepetés volt, ami a nemzetközi germanisztika számára is jelentett valamit, a kalocsai érseki könyvtárban 193

elõbukkant Cliges-töredékek. Ezek egy, az Arthus-mondakör körébe tartozó eposz maradványai, amelyek eddig csak néhány soros töredékben voltak ismertek, Zürichben bukkantak elõ Cliges címmel – ez a fõhõs neve –, voltaképpen Chrétienne de Troyes, az európai Arthus-epika megteremtõje írta meg ezt az eposzt is, ami voltaképpen egy anti-Tristan. Tehát itt feláll egy hasonló szerelmi háromszög, mint a Tristanban: az unokaöcs a nagybácsi feleségébe szerelmes, a szerelem viszonzásra talál. Ez a lovagregény azonban hepienddel végzõdik, és a fiatalok, miután a nagybácsi belátta, hogy útjukban áll, egymáséi lesznek. Azt tudtuk különbözõ más költõk tanúságából, hogy ennek született egy német földolgozása is a középkorban, ez azonban csak egy pár zürichi sorból volt ismeretes, és nem lehetett egyértelmûen a szerzõség kérdésében állást foglalni. Ebben a több mint százsoros, most Kalocsán elõbukkant töredékben, nagy szerencsénkre a szerzõ megnevezte magát, Ulrich von Türheimnek hívják, tehát a szerzõség kérdése egyértelmûen eldõlt. A minnesangtöredékek, amik azóta a germanisztikában mint Budapester Liederhandschrift, tehát Budapesti daloskönyv szerepelnek, és aminek a föltalálásáról, elõkerülésérõl még német napilapok, így a Frankfurter Allgemeine Zeitung is hírt adott, a szakma képviselõi számára valóban szenzációt jelentettek. Amiben egyéni felfedezõi érdem nem nagyon szerepelhetett, talán csak az azonosításukban, és horderejük fölismerésében. A kódexlapok ugyanis a Központi Antikváriumba kerültek vételi ajánlatként, az Antikvárium adta tovább a Széchényi Könyvtárnak, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Akkor én már nem voltam a könyvtárban, hanem a kódex-szövegtöredékekkel foglalkozó akadémiai kutatóhelynek voltam a vezetõje. Kaptam a Széchényi Könyvtárból egy telefont, hogy német középkori töredékeket hoztak oda, jöjjek és nézzem meg, tegyem meg a vételi ajánlatot, szakmai részrõl indokoljam meg a kódexlapok megvételét. Így ismerkedtem meg ezzel a három teljes lappal. Minden lapnak az egyik oldalán szerzõi portré áll az illetõ lovagköltõrõl, a pergamenlevél másik oldalán pedig a költõ mûvei. – Milyen jegyek alapján lehet felismerni, hogy valami eredeti, mi az értéke, milyen korból származik? – Az eredetiségre a pergamen anyaga, a színe, használtsága, az írás képe, paleográfiai ismérvei, tinta színe stb. utal. Amennyiben nagy kétségek merülnek fel, tehát az eredetiséget nem lehet ilyen ismérvek alapján eldönteni, akkor vannak különbözõ kémiai és optikai vizsgálatok is, amelyekkel a kérdést meg lehet erõsíteni, illetve elvetni. Ilyen értékes leletnél persze fölmerül az emberben, hogy hátha egy késõbbi korból származó másolattal, akár hamisítással van dolgunk. Nagy szerencse, hogy éppen azokban a napokban itt volt a müncheni Zentralinstitut für Kunztgeschichte miniatúra-szakértõje, Karl August Wirth professzor. Azonnal karon fogtam és fölvittem a könyvtárba. Neki is az volt a véleménye, hogy a lapok eredetiségéhez kétség nem fér. A fõ jelentõsége ezeknek a lapoknak az, hogy itt a legkorábbi német lovagköltõnek, a Kürenberginek a versei is szerepelnek, közöttük a híres sólyomdal, amelyet Radnóti Miklós szép fordításában ismerhetnek a magyar olvasók: 194

Több mint egy éven által szép sólyommadárt neveltem én, szelíd lett, ha hívtam, visszaszállt, a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt, s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld. Újra láttam én most, átsuhant az égen, a selymes lábzsinórt még lengeti szépen, a szárnyain aranyszín csillogás remeg. Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek. A Kürenbergi versei mindeddig csak egyetlen kéziratból voltak ismertek, az ún. Nagy heidelbergi vagy manessei daloskönyvbõl, amely a XIV. század elején keletkezett, valószínûleg Zürichben, mindenesetre Zürich környékén. Az ott lejegyzett dalszövegekben volt néhány olyan elírás, a strófáknak olyan sorrendje, melyekrõl az volt eddig a szakvélemény, hogy a másoló elírt több dolgot, hibákat ejtett, és ezeket a szövegkritikának korrigálnia kell. A nagy meglepetés most az volt, hogy a mintegy emberöltõvel korábban keletkezett Budapesti dalkézirat – én is most már a lelõhelyrõl így nevezem, bár bizonyos, hogy nem itt, hanem a bajor–osztrák Duna-völgyben, Regensburg és Bécs között keletkezett –, tehát ebben a Budapesti dalkéziratban is megismétlõdnek ezek az úgynevezett „hibák”, amiket most már nem lehet egyszeri másolói hibáknak fölfognunk. Az is bizonyos, hogy egyik kéziratot se másolták a másikról, tehát ezek már valamilyen közös forrásban is megvoltak. Amellett több olyan szövegvariáns is szerepel a budapesti kéziratban, amely a szövegek értelmezését, interpretálását is helyenként megváltoztatja. Úgyhogy ennek alapján mondhatta a göttingeni egyetem germanista professzora, Karl Stackmann, amikor ezeket a lapokat a göttingeni germanista világkongresszuson elõször mutattam be 1987-ben, hogy a német irodalomtörténet számára az „évszázad leletét” képviselik. – A magyar átlagolvasó a minnesängerek közül Walther von der Vogelweidét ismeri, szinte sláger ’A hársafaágak csendes árnyán” kezdetû vers. Ez a hársfa, ha jól emlékszem, például olyan szimbólum, ami ennek a költészetnek jellemzõje. – Igen, a hársfa valóban az egész német hitvilágban, babonaságban, szerelemszimbólum. A hársfalevelek ugyanis szív alakúak, és az európai miniatúrafestészetben, ha egy férfinak és nõnek a találkozása hársfa alatt történik, s ezt szív alakú levelekkel illusztrálják, akkor az a szerelmi kapcsolatra is utal. Így hát ezeken a miniatúralapokon is szerepel a hársfa, egy férfi- és egy nõalak egymással való beszélgetése, amit a gesztikuláló kezek jeleznek, és a hársfa a maga pontosan kirajzolt szív alakú leveleivel jelzi azt, hogy tehát itt mirõl is szólhatott ez a társalgás.

195

Walther von der vogelweide A hársfaágak csendes árnyán A hársfaágak csendes árnyán, ahol kettõnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fû és virág meghajolt. Fölöttünk az ág bogán, ejhajahujj! dalolt ám a csalogány! Vígan futottam ki a rétre, és kedvesem már várt reám. Oly izgatottan jött elémbe! – Mily boldogság volt, Máriám! Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám! Ejhajahujj! Most is pirul belé a szám. S tréfás-kacagva hamar ágyat vetett szép pázsitos helyen. Nevethet rajta s titkon vágyat érezhet, aki arra jön, mert jól láthatja a nyomot, elhajahujj! amit a fejem nyomott. Ha tudná más azt, hogy mi jártunk ott! Ó, hogy szégyelném magam! Nem sejti más azt, mit csináltunk, csak õ maga, meg én magam, meg egy kis madár a fán ejhajahujj! Az nem árul el talán. (Babits Mihály fordítása) 196

– Van egy másik név, hallani szoktam emlegetni: Spangenberg. – Spangenberg, vagy mondjuk mindjárt a keresztnevével, Wolfhardt Spangenberg egyik elfelejtett alakja a késõ humanista, korai barokk német irodalomnak. Azért kell a keresztnevét hozzátennünk, mert egy egész Spangenberg generációval van tulajdonképpen itt dolgunk, akik a humanizmus, a reformáció elkötelezettjei voltak. Wolfhardt Spangenberg aztán szinte teljes mértékben mint irodalmár tevékenykedett, életének leghosszabb idejét Strassburgban töltötte, ott volt strassburgi kiadóknál korrektor, tehát mondjuk, belsõ szerkesztõ. A strassburgi humanista színpad számára több latin, görög drámát fordított le németre, és adatott elõ. A strassburgi mesterdalnok-társaságnak, amelynek szintén tagja volt, ugyancsak volt színpadja, és ennek a színpadnak írt maga is német nyelvû drámákat. Azonkívül állattörténeteket, állatregényeket írt, átdolgozott latin nyelvû füvészkönyvet is németre. Ennek az elfelejtett szerzõnek egy nagyon érdekes kis drámája szintén Budapesten maradt fönn nyomtatásban, amely drámát a német irodalomtörténet számon tartott, de példányt utoljára a XVIII. században láttak. Amikor itt elõbukkant ez a kis dráma, szinte egy kis drámatörténeti kuriózum, mert a német költészet történetét dolgozza föl dráma formájában. Tehát arról szól, hogy Strassburgban, a városban megjelenik egy vidékrõl följött érdeklõdõ földmûves paraszt, s ott összeakad különbözõ allegorikus alakokkal, a históriával, a Muzsikával, és ezeket kérdezi, hogy mi fán terem a költészet. Õk aztán elmesélik neki, hogyan jött létre a költészet, és ezt kik mûvelték Németországban, tehát voltaképpen párbeszédes formában földolgozott kis irodalomtörténet, ami egészen egyedülálló a német irodalomban. Ezt a kis drámát adtam ki egy német folyóiratban, 1964-ben. – Hol találtad? – Ezt is a Széchényi Könyvtárban találtam, álnév alatt, tehát a szerzõ tulajdonképpeni neve (Spangenberg) alatt nem is lehetett volna megtalálni. – Hogy lehet ilyet találni? Csak úgy nézi az ember a polcokat? – Én egy ideig a Széchényi Könyvtárban cédulákat is osztottam be a katalógusba, az ún. Müncheni anyagot. Te bizonyára emlékszel rá, hogy voltak azok az obskúrus nagy dobozos katalóguscédulák a Széchényi Könyvtárban, tehát sokáig két katalógust is meg kellett nézni, ha az ember egy nyomtatvány ügyében biztosra akart menni. Ezt az ún. nagy cédulás müncheni rendszert azért hívták müncheni katalógusnak, mert egy Münchenben kidolgozott séma alapján vették föl, készítették a címfelvételeket. Ennek a bizonyos müncheni katalógusnak a lapjait a hetvenes években lefényképezték, a nagyalakú fényképfelvételeket lekicsinyítették a normál katalóguscédula alakjára. Tekintve, hogy ezeket a katalóguscédulákat nem géppel, hanem kézzel, sõt a német szerzõket az ún. gót betûs kézírással írták, tõlünk, a Kézirattárból kért meg munkatársakat a katalógusosztály, hogy ezeket a sokszor nehezen elolvasható cédulákat osszuk be a nagy ábécérendi katalógusba. Így akadtam én rá egy Singschul címû dráma cédulájára, és elkezdtem utánanézni, hogy mi is ez, ki ez a Lykosthenes Psellionoros Andropediacus, aki szerzõként volt a cédulán feltüntetve. Ez volt Spangenberg álneve. – Honnan tudtad, hogy ez az õ álneve? 197

– Ez aztán szerencsére a német álnévlexikonban benne van. Úgyhogy így sikerült aztán fölgöngyölíteni ezt a témát, és amikor Nyugat-Berlinben a Walter de Gruyter kiadó elindított egy olyan irodalomtörténeti sorozatot, amely újra kiadja a XV–XVIII. századi német szerzõk teljes oeuvre-jeit, felfigyeltek erre a folyóiratban publikált drámára, és megkérdeztek, hogy lenne-e kedvem ebben a sorozatban Spangenberg összes mûvét kiadni. Így jött létre ez a hétkötetes kiadás, amit Tarnai Andorral együtt csináltunk a Gruyternél. – Van valami fogalmunk arról, hogy kerülhetett ez a kötet ide? – Igen. Sikerült ennek a kis nyomtatványnak az útját rekonstruálni. Jankovich Miklós híres magyar könyvgyûjtõ hagyatékából került a Széchényi Könyvtárba. Õ ezt a könyvet a nürnbergi patrícius, Ebner von Eschenbach gyûjteményének árverésén vásárolta Nürnbergben. Magát a kis könyvecskét is Nürnbergben, egy Fuhrmann nevû kiadó adta ki, így ennek a nürnbergi patríciusnak, Ebner von Eschenbachnak gyûjteményében megvolt. A nürnbergi árverésre Jankovich kiküldte az ügynökét, és õ nemcsak ezt a kötetet, hanem igen sok értékes anyagot megvett ebbõl a hagyatékból, ami aztán az egész Jankovich-gyûjteménnyel a Széchényi Könyvtárba került. – Magyar kódexekkel sokat foglalkoztál, gondolom, azért, mert a Széchényi Könyvtár kézirattárában volt erre lehetõséged. Nyilván ennek a következménye, hogy téged bíztak meg a Königsbergi töredék hazahozatalával. Jelentõs eredményeid vannak az Ómagyar Mária-siralom kódexének, a Leuweni kódexnek újabb kori feldolgozásában is. – A Königsbergi töredéket sajnos nem tudtam hazahozni, legalábbis nem végleg, csak azt tudtam elérni, miután sikerült azonosítani, hogy a Kódexek a középkori Magyarországon címû kiállításra – amit 1984–85-ben rendezett a Széchényi Könyvtár – kölcsönkapjuk, és itt bemutassuk. A Königsbergi töredék ugyanis a második világháború alatti, utáni években eltûnt, sokáig ismeretlen helyen lappangott. Az egykor poroszországi Königsberg a háború után Kalinyingrád néven a Szovjetunió területére esett, de ott mindenesetre nem volt a kézirattöredék. Tekintve, hogy érdemi választ se az Akadémia, se az egyetem, se a könyvtárak, az egykori königsbergi, ma kalinyingrádi egyetemi könyvtártól nem kaptak, így elveszettnek, elkallódottnak, eltûntnek könyvelte el a magyar kodikológia, nyelvészet, irodalomtudomány ezeket a nagyon jelentõs, Árpád-kori nyelvemlékeinket. hiszen ez voltaképpen egy nyelvemlékcsoport, a Töredék, és az ún. „Szalagok”. Tudniillik egy latin kódex elõzéklapján volt magyar szöveg, és amikor szétbontották a kódextestet, akkor derült ki, hogy azokon a pergamencsíkokon, szalagokon, amelyekkel a kódextest a táblákhoz volt erõsítve, amire a kódextestet voltaképp ráfûzték – ma is, vagy ma már alig, de még azért mindig csinálnak kézzel fûzött könyveket, ma is valami csíkokra, erõsebb fonalakra fûzik föl az íveket. Elég az hozzá, hogy erre a célra is, ebbõl az elveszett magyar kódexbõl vágtak ki csíkokat. A kódex elõkerüléséhez egy lengyel barátunk, Edward Potkovszky segített hozzá, aki a varsói régi levéltár igazgatója volt, és Magyarországon járt. Õ ejtette el akkor a Széchényi Könyvtárban ezt a megjegyzést, hogy tudtával Toruňban, a toruňi egye198

temi könyvtárban magyar nyelvû töredékek is vannak, és hogy került oda anyag Königsbergbõl. Így sikerült aztán a königsbergi Egyetemi Könyvtár háborús történetét részben fölgöngyölíteni. A légibombázások elõl még a háború elején kitelepítették a könyvtár anyagát különbözõ kelet-poroszországi kastélyokba és rendházakba. A háború után az a megállapodás született a Szovjetunió és Lengyelország között, hogy amelyiknek a felségterültén éri a háború vége ezeket az anyagokat, ahhoz tartoznak. Így maradt az a depó, amihez a Königsbergi töredék is tartozott, lengyel kézben. A háború után alapították a toruňi egyetemet, és mint új alapítású egyetemet, történeti könyvekkel, kéziratokkal, kódexekkel is el akarták látni, így az egész lengyel területen maradt egykori königsbergi anyag Toruňba került. – Emlékezetünk felfrissítése érdekében: milyen magyar szöveg van a Königsbergi töredékben? – A Königsbergi töredékben egy pontosan nem azonosítható mariológiai szöveg van, tehát Mária istenanyaságát és szüzességét dicsérõ szöveg. hogy ez most valami mariológiai traktátusból, tehát tematikailag is ezzel foglalkozó prózaszövegbõl való, vagy esetleg egy prédikáció része? Én ma inkább prédikációra gyanakodnék, ezt nem lehet egész bizonyosan eldönteni. hozzátartozik sajnos, hogy az elõzéklapot, a Töredéket tudtam csak megtalálni, az ún. „Szalagok”-at nem. És nem sikerült a nyomára akadni annak a latin kódexnek sem, amelybõl a töredékek és a szalagok származnak. – Miért nem sikerült végleg hazahozni? – Azt hiszem, csak azért nem, mert a hivatalos fórumok talán nem foglalkoztak kellõ intenzitással ezzel a cserével. Mert hiszen én azonnal javasoltam a cserét a könyvtárigazgatónak, itt cserének nem lenne értékrendekben sem akadálya, hiszen nagyon sok lengyel vonatkozású kézirat van Magyarországon, és a toruňi könyvtárigazgató azonnal mondta, hogy õ természetesen egy ilyen cserével egyetértene a maga részérõl, csakhogy a két mûvelõdési minisztériumnak kell ebben elvileg megállapodni. Akkor Köpeczi Béla volt a mûvelõdési miniszter, én azonnal referáltam errõl neki, úgy tudom, meg is tette az elsõ lépéseket. hogy ezek aztán hol és min akadtak el, azt nem tudom. De voltaképpen a lényeg az, hogy tudjuk, ez a magyar nyelvemlék hol van, és számunkra bármikor hozzáférhetõ. – Akkor térjünk most az egyik legkedvesebb és egyben a legrégibb magyar versre, az Ómagyar Mária-siralomra. Olvassuk el újra: Eredeti szöveg

Mai magyar nyelven

Volék sirolm tudotlon. Sirolmol sepedik, Buol oszuk, epedek.

Valék siralom-tudatlan. Siralomtól süppedek, Bútól aszok, epedek.

Választ világumtuul – Zsidou fiodumtul, Ézes ürümemtül.

Választ világomtól – Zsidó fiacskámtól, Édes örömemtõl. 199

Ó én ézes urodum, Eggyen igy fiodum! Sirou anyát teküncsed, Buabeleül kinyuhhad!

Ó én édes uracskám, Egyetlenegy fiacskám! Síró anyát tekintsed, Bújából kinyujtsad!

Szemem künyüel árad, Én junhum buol fárad. Te vérüd hullottya Én junhum olélottya.

Szemem könnytõl árad, Én keblem bútól fárad. Te véred hullása Én keblem alélása.

Világ világa, Virágnak virága! Keserüen kínzatul, Vos szegekkel veretül.

Világ világa, Virágnak virága! Keservesen kínzatol, Vas szegekkel veretel.

Uh nekem, én fiom, Ézes mézüül! Szegényül szépségüd, Vírüd hioll vizeül.

Ó, nekem, én fiam, Édes, mint méz! Szegényül szépséged, Véred hull vízként.

Sirolmom, fuhászatum – Tertetik kiül Én junhomnak bel bua, Ki sumha nim hiül

Siralmam, fohászkodásom – Terjed kívül Én keblemnek belsõ búja, Mi soha nem hûl.

Végy halál engümet, Eggyedüm illyen, Maraggyon urodum, Kit világ féllyen!

Végy halál, engemet, Egyetlenem éljen, Maradjon uracskám, Kit világ féljen!

Ó igoz Simeonnok Bezzeg szova ére; Én érzem ez butürüt Kit níha egíre

Ó, igaz Simeonnak Biztos szava ére; Én érzem e bútõrt, Mit egykor igére

Tüüled válnum, De nüm valállal, Hul így kínzassál Fiom, halállal.

Elválnám tõled, De ne volna, Hogy így kínzatol, Fiam, halálra.

Zsidou, mit tész, türvéntelen, Fiom mert hol biüntelen. Fugva, husztuzva, Üklelve, ketve ülüd.

Zsidó, mit téssz, törvénytelen, Fiam mert hal bûntelen. Fogva, huzogatva, Öklelve, kötve, ölöd. 200

Kegyüggyetek fiomnok, Ne légy kegyülm mogomnok, Ovogy halál kínáal, Anyát ézes fiáal Egyembelü üllyétük!

Kegyelmezzetek fiamnak, Ne legyen kegyelem magamnak, Avagy halál kínjával, Anyát édes fiával Egyetemben öljétek!

Amióta tudjuk, hogy ez a fontos nyelvemlék Leuwenben van – az elsõ világháború után került oda –, azóta próbálkozott a magyar állam megszerezni, amíg aztán sikerült a cserét a leuweni egyetemi könyvtárral 1982-ben létrehozni. – Ezzel a szöveggel, mióta megtalálták, sok kutató foglalkozott. Milyen problémák maradtak rád, hiszen most került az egész kódex elõször hosszabb ideig magyar kutató kezébe. – Így van, és azt hiszem, ez a nagy távolság és az egész anyaghoz való hozzá nem férhetõség indokolta voltaképpen azokat a fehér foltokat, amik itt a Mária-siralommal, pontosabban a Mária-siralom szövegkörnyezetével kapcsolatban fennmaradtak. Én nem is elsõsorban a Mária-siralom szövegével foglalkoztam, hanem azzal, hogy miért másolhatták ezt a magyar éneket ebbe a kódexbe, és hogy mi voltaképpen az a szövegkörnyezet, ami körülveszi, körülöleli ezt az elsõ magyar verset. Eddig is tudtuk, éppen Gragger elsõ publikációjából, hogy ez prédikációs gyûjtemény, de amíg a kódex haza nem került, addig a nagyon terjedelmes latin nyelvû prédikációs anyag földolgozásával senki nem foglalkozott. Én hát elsõsorban ezt tûztem ki célomul, és sikerült megállapítani, hogy a kódex törzsanyaga dominikánus eredetû, a Domonkos-rend elsõ nagy generációjától, Aquniói Tamásnak, Aldobrandinus de Cavalcantibusnak és másoknak tulajdonított prédikációk vannak benne, akik még nagyrészt a XIII. század elsõ felében, közepe táján éltek. Nem céltalanul egybemásolt szövegekrõl van itt szó, hanem ez a rendben mûködõ prédikátor számára teljes értékû kis prédikációs kézikönyvet jelentett, mégpedig – a szakmán belül – az akkori európai irodalom legnevesebb szerzõitõl. 30-40 évvel az országpusztító tatárjárás után! Az egész egyházi évre, mind az állandó ünnepekre, mind pedig a szentek ünnepeire szóló prédikációs ciklusokat ölel fel. A kódex voltaképpen két részbõl állt eredetileg. hiszen azt eddig is tudtuk, hogy a mai kötéstáblák csak a XIV. század végérõl, XV. század elejérõl származnak, de arra eddig nem figyeltünk föl, hogy a mai kötet két részbõl állt, kétféle lapszámozás is van benne, aztán a bekötés után elejétõl végig számozták az egészet. A Mária-siralom az elsõ kötet utolsó lapján áll. Ismert elhalványodásával kapcsolatban fölmerült a hipotézis, hogy Itáliában volt, ott használták, és ezt az idegen nyelvû szöveget eretneknek, pogánygyanúsnak tartván, nem értvén, ki akarták vakarni a kódexbõl. Kiderült, hogy nem errõl van szó, hanem mivel ez volt a kódex utolsó lapja, és egy ideig bizonyára nem volt bekötve, amikor használták, nyitva tartották a kódexet, kézbe fogták, akkor az ujjak elhelyezkedésén is lehet látni, hogy hol értek hozzá a szöveghez, a bizonyára nem mindig tiszta és száraz kezek, ujjak, és a szöveget bizony letapogatták róla, a szó szoros értelmében. 201

– Ezt nyilván úgy fedezted fel, hogy kézbe tudtad venni. – Igen, pontosan úgy, hogy megpróbáltam kinyitni, kézbe venni, csináltam még egy kis könyvmakettet is, ugyanebben a nagyságban, aminek a hátsó lapjára ráragasztottam az Ómagyar Mária-siralom fotókópiáját, és amikor így az ember ezt a kis könyvmakettet a ráragasztott kópiával kézbe vette, pontosan lehetett látni, hogy az ujjak ott érik a szöveget, ahol az elhalványult. – És hogy került ebbe magyar szöveg? Nem emlékszem erre. Voltak korábbi elméletek? – Az volt a leginkább általánossá vált elmélet, hogy itt egy külföldön tanuló, talán párizsi egyetemen tanuló magyar hallgató használhatta ezt a kódexet, és önmaga épülésére vagy emlékeztetõül az otthonra, másolta be egy üresen maradt lapra ezt a magyar éneket. Ami esetleges külföldi vagy hazai használatát illeti a kódexnek, úgy hiszem, hogy itt egy nagyon meggyõzõ belsõ érv szól a kódex egykorú magyarországi használata mellett, az, hogy az egész kézirathoz készült egy kis tartalommutató. Egy kis index. Amit az eddigi kutatás nem vizsgált meg. Az indexben fölvették az Ómagyar Mária-siralmat is, tehát nem ennek latin mintáját, ami szintén benne van a kódexben egy másik helyen, hanem a magyar nyelvû szöveget is kiindikálták. Ráadásul az index nem a kódex egész tartalmát analizálta, hanem körülbelül huszonöt-harminc darabot vetített ki, nyilván azokat, amelyeket fontosnak érzett a használó. A viszonylag kevés számú kiindikált szöveg közé tehát fölvették a magyar nyelvû szöveget is, ez arra mutat, hogy a kódexet ekkor, tehát még a XIII. században, magyar nyelvterületen használták. – Az eddigi beszélgetésbõl is kiderült, hogy egy tudományt úgy lehet igazán mûvelni, ha az embernek jók a nemzetközi kapcsolatai, ha erre van lehetõsége. Nyilván a Lenau Társaság is ilyen. – Igen, ilyen a Lenau Társaság is, amely voltaképpen osztrák–magyar alapítás. Az volt a célja, hogy a régi Osztrák–Magyar Monarchiának és a többi határos országnak a germanistái valamilyen egyesületben összefoghatókká váljanak, és valami közös program keretében mozgósíthatók legyenek. Amikor megalakult a Társaság, ennek természetesen nemcsak irodalomtörténeti, hanem kultúrpolitikai céljai is voltak, vagy legalábbis kultúrpolitikai meggondolások is vezettek alapításához. A Társaság egy része kommunál-politikusokból, a Lenau-városoknak – tehát ahol Lenau élt egy ideig – a Lenau-városok polgármestereinek és igazgatási tagjainak társaságából állt, másrészt irodalomtörténészekbõl. Nekünk, irodalomtörténészeknek az tûnt fel a leginkább méltó és megvalósítható célnak, ha Lenau mûveinek egy új, kritikai kiadását megszervezzük és létrehozzuk. Ez bizony elég sokáig vajúdott, elõzõ évben azután végre meg is jelent a levelezés elsõ kötete, amelyet hartmut Steinecke, padeborni egyetemi tanár és én adtunk ki. Én adtam ki az elsõ évtizedek leveleit, amikor Lenau még részben Magyarországon élt, részben pedig még a magyarországi kötõdései, kapcsolatai éltek. Amikor aztán már sváb földre került – Stuttgart környékén telepedett meg hosszú ideig –, attól fogva a levelezést már Steinecke gondozza. 202

Nicolaus Lenau Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott és vissza sose tér már, nézz a folyóba, nézd, ahogy lenn hömpölyög a mély ár. Nézd, nézd csak omló habjait, s már gyászát nem is érzed, bárhogy szeretted azt, amit a szívedrõl letéptek. Nézz mereven a mélybe hát, míg megered a könnyed, úgy nézd útját, e fátylon át, az elfutó özönnek. A szív sebét a feledés majd behegeszti lágyan; s tovasuhan a kínod és a lelked is az árban. (Rónay György fordítása)

– Arra tudnál felelni, hogy ki volt diákkorodban kedvenc költõd vagy íród? Amíg nem szakosodtál. – Fura módon a régi irodalmat kedveltem diákkoromban. Nagyon nagy élmény volt számomra Zrínyi Adriai tenger szirénája, amit akkor magyartanárunk, nagyon kiváló ember volt – a tatai piaristáknál jártam a „nagygimnáziumot”, tehát a gimnáziumnak a régi nyolcosztályos rendszerben a második négy osztályát ott végeztem –, és õ, Báthori József, ezt az egész hosszú epikai mûvet nekünk fölolvasta hangosan, ától cettig, az órán. Ez csodálatos irodalmi élmény volt számomra. A másik, ami ugyancsak nagy élményem, Balassi pünkösdi éneke, „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörû ideje, hosszú úton járókat könnyebbítõ szele” etcetera. Ez azért mindig kedves emlékem ma is, mert a tatai cserkészcsapatban az elsõ nagy túrát, utóbb aztán már a negyvenes évek második felében az elsõ nagy evezõs túrát, mindig a pünkösdi kétnapos szünetben csináltuk. Akkor került ki az ember elõször hosszabb idõre a szabad természetbe. „Áldott szép Pünkösd” idején. 203

Balassi Bálint Borivóknak való Áldott szép Pünkösdnek gyönyörû ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókot könnyebbítõ szele! Te nyitod rózsákot meg illatozásra, Néma fülemile torkát kiáltásra, Fákot is te öltöztetsz sokszínû ruhákba. Néked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vígadnak. Mert fáradság után füremedt tagokat Szép harmatos fûvel hizlalod azokat, Új erõvel építvén ûzéshez inokat. Sõt még az végbeli jó vitéz katonák, Az szép szagú mezõt kik széllyel béjárják, Most azok is vigadnak, s az idõt múlatják. Ki szép füvön lévén bánik jó lovával, Ki vígan lakozik vitéz barátjával, S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral. Újul még az föld is mindenütt tetõled, Tisztul homályából az ég is tevéled, Minden teremtett állat megindul tebenned. Ily jó idõt érvén Isten kegyelmébõl, Dicsérjük szent nevét fejenkínt jó szívbõl, Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetbõl!

204

TÁJÉKOZÓDÁS

tASNÁDI EDIt

Ferit Edgü és Onat Kutlar Kettõs portrét szeretnénk átnyújtani: Ferit Edgü bemutatásában Onat Kutlar lesz segítségünkre úgy, hogy közben az õ arcéle is kirajzolódik. Onat Kutlar, akit egy derûs fényképen a nyugat-berlini filmfesztiválon zsûritársai, Jean Marais, Alberto Sordi, Max von Sydov, Szabó István és mások társaságában láttunk mosolyogni, maga is író, meg költõ is, de mindenekelõtt filmes. Személyes jó barátain – többek között Fábri Zoltán, Makk Károly, huszárik Zoltán – kívül nálunk alig ismerték, õ azonban igencsak számon tartott bennünket: a magyar filmet és a magyar valóságot is. A mozi ünnep címmel 1985-ben megjelentetett könyvét is a Duna partjáról, egy várbéli eszpresszó ablakából eléje táruló látvánnyal indítja, de a folyó és Pest panorámája mellett felmerülnek a korábbi filmszemlék emlékei, a Szindbád, s felbukkan a múltból egy est a hungáriában huszárik Zoltánnal, aki Csontváryról készül filmet csinálni, és legszívesebben Törökországban forgatná... Aztán egy másik emlék 1966-ból: a török Sinematek izgalmakkal teli megnyitója. A teljes személyzet az alapító Onat Kutlarból és egy alig tizenhárom éves fiúból áll. És a megnyitó elõtt hetven perccel reménytelennek tûnõ hajsza kezdõdik, hogy tût a szénakazalban megtaláljanak Isztambulban egy fekete taxit, csomagtartójában a bemutatandó film ottfelejtett nyolcadik tekercsével. Az angyalok segítenek? Az illusztris premierközönség mit sem sejtve, hiánytalanul nézheti végig a filmet. Az isztambuli Sinematek az Angyalok földjével nyitotta mûsorát. Nem meglepõ, hogy aki harmadik évtizede él a film bûvöletében, maga is megpróbálkozik a forgatókönyvírással. Az eredményt a filmnek Nyugat-Berlinben odaítélt négy díj és más díjak jelzik. A film sajnos nagyon rövid ideig a magyar mozik mûsorán is szerepelt. Ennek kapcsán készült akkor Kutlarral a beszélgetés a Magyar Rádió török adása számára: „...A forgatókönyv egy ismert író, Ferit Edgü Õ címû regénye alapján készült. A már korábbi filmjeivel nevet szerzõ rendezõnk, Erden Kiral azzal keresett föl, hogy ebbõl a regénybõl kíván filmet készíteni. Megmondom õszintén, csodálkoztam, mert a regény sajátos avantgarde formában íródott. Az események nem kronológiailag követik egymást, késleltetések, színhelycserék vannak benne... – Az ilyenfajta elõadásmód átültethetõ filmre... – Igaz, csakhogy nem is annyira kronológiai cserékrõl van szó, mint tematikai bonyolultságról, ezért flashbackekkel sem egyszerû visszaadni. Mert mintha valamiféle összetört tükör volna, minden értelemben darabokra tört, teljesen összekevert – tudatosan természetesen –, ezért nehéz filmre átültetni. Erden Kirallal elutaztunk hakkariba, ahol a történet játszódik. Bejártuk azt a falut, megnéztük, 205

hogyan élnek ott az emberek. Arra törekedtünk, hogy megõrizzük a regény üzenetét. A fõhõs tanító, aki hakkariba – Törökország legkeletibb csücskében található ez a nagyrészt kurdok lakta megye –, egy isten háta mögötti szegény hegyi faluba kerül. A világgal megszakad a kapcsolata. Elõször találkozik ezzel a világgal. Idegenséggel, idegenkedéssel, ellentmondásokkal találkozik. Megérti, hogy egyedileg nem képes az ottaniak életén változtatni, de azt is, hogy a maga élete összefügg az õ életükkel: akár ország-, akár világviszonylatban gondolkodunk, ha valahol olyanok élnek, akiknek nem jutottak emberhez méltó körülmények, a jobban élõké, így a saját életünk sem független ettõl. Vagyis az ember csak másokkal együtt lehet boldog... A tanító számára sokkot jelent az elsõ találkozás, próbálkozásai elõször kudarcba fulladnak, majd elõször a gyerekekkel sikerül kapcsolatot teremtenie. Igyekszik alkalmazkodni, majd fellázad az embertelen körülmények ellen. Egyéni lázadása eredménytelen marad. Amikor megbízatása végével elválik a falutól, tudja már, hogy sorsa összefügg az ottaniak sorsával... Ahogy például az És Jézus megállt Eboliban címû regényben és filmben láttuk, egyetemes téma ez...” Ferit Edgü az Isztambuli Képzõmûvészeti Fõiskola hallgatója, majd Párizsban az Académie du Feu-n kerámiamûvességet, a Sorbonne-on filozófiát tanul, a Louvreban mûvészettörténeti tanfolyamokat látogat. Innen kerül hakkariba, s ez a hatalmas ugrás, a kiáltó ellentétek hatására születik meg az egyik legérdekesebb török regény, az Õ (törökül O, vagyis mintha egy nulla állna a címlapon), melynek fõhõse bár hajótöröttnek érzi magát, végül az emberi közösségben önmagára találva válik meg onnan. Az elsõ fejezetnek már a címe is formabontó, s olyan lírai áradású, akárha szabad vers volna:

„Elõ- és utószó” hakkari, városom szomorú szemed leprás bõröd és hó a neved. Tengerszint feletti magasság 1600 méter. Népesség tízezer, a fele katona. Nincs utad, se vized – ha a szurdokok között kanyargó, nyárra a hegyekben megolvadt hótól áradó Zapot nem számítjuk. Akárcsak a neved, különös város vagy, hakkari. A bennd élõk – istenek, emberek mintha semmi nyomot nem hagytak volna maguk után. 206

Talán az istenek nem is tévedtek soha erre, de az emberek, akik itt megtelepedtek, vagy idemenekültek, féltek, s meredek szikláidon találtak menedéket és kopárságod meg elviselhetetlen éghajlatod ellenére melletted döntöttek, búvóhelyet találtak és letelepedtek benned, miért nem hagytak nyomot maguk után a menekülõ, egyre menekülõ népek, ûzõk és üldözöttek? Talán téged látott Kafka lidérces álmaiban, csak nem nevezett néven, vagy soha nem látott álmában, de ha tudta volna, hogy létezik a földön ilyen hely, te lettél volna témája legiszonyúbb könyvének. ha Tolsztoj ismert volna, ezerszer jobban szégyelli nemességét s ki tudja, talán író voltát – ahogy most én is szégyellem. ha beléd számûzték volna Dosztojevszkijt, a Bûn és a bûnt írta volna meg vagy Feljegyzéseket a Földrõl. Városom, hakkari, reményed és reménytelenséged. Napod és havad álmod és álmatlanságod, embereid és állataid, farkasaid és kutyáid, tudnod kell, jajszóként élnek bennem. Mind, aki téged valóban megélt ébren és álmaiban egyre hallja a jajszót. Például, miután tõled elváltam, nagy, hozzád mit sem hasonlító igazi városokban jártam, a civilizáció nagyvárosaiban. Emberekkel beszéltem azokban a városokban is, idegen, de általam ismert nyelveken. (Bár neked s nekem ugyanaz a hazánk, bármilyen különös is évszázadok folyamán se tanultuk meg egymás nyelvét), de minden szavamban ott volt a te szagod, a te lélegzeted a te hiányod nincstelenséged és halálaiddal teli születésed. Aszfaltutakon százhúsz kilométeres sebességgel különféle színû és márkájú autók rohantak, de ha én néztem õket 207

juhokat láttam a hegyekbõl a legelõkre vonulni s nem a benzin, hanem a birkák szaga facsarta az orrom. Karcsú, magas, szõke nõkkel szeretkeztem, kényelmes meleg hotelszobákban, de a benned töltött napok, éjszakai szállások, az ottani ágyakon átélt magány sötét álomképei merültek föl mind e szeretkezésekben. A te csúcsaidról a tengerpartra vezetett utam. A tengerben hegyeid, meredek szikláid, vályogházaid mély barlangjaid tükrözõdtek. A tenger kavicsain a hegyi vadmenták szaga. ha városok között, széles betonúton vezettem kocsim, mintha a te kancáid egyikén vágtáztam volna, s szívem úgy dobogott, mint amikor egy hózivataros napon megmásztam egyik csúcsodat. Levegõ után kapkodtam. És meleg napokon kivert a hideg veríték. Benned idegenben éreztem magam, városom, hakkari, tõled távol ismertem meg, mi az, igazán idegenben élni... Ezeket a sorokat újra egy tengerpartról írom neked. Az elõbb végignyúltam az izzó kavicson, s néztem egy távoli vitorlást. Aztán megéheztem, elmentem egy parti kifõzdébe, halat kértem és egy pohár rakit. A raki nem raki volt, az elém tett halnak pedig hiszed-e, íze olyan volt, mint a te füves sajtodnak. Július van reggelenként újra korán kelek. Most is az elsõ dolgom, hogy kinyissam az ablakot, s felnézzek az égre. Újra megélem a csöndet – a te csönded, a magam csöndjét. Látom, a nap a végtelen havon visszafénylik. Nincs semmi nyom, semmi nyom, semmi nyom – az éjjel nem jöttek le a farkasok, s nem engedték ki a kutyákat. Aztán hirtelen (bármi történik, bármi, ami az életemen változtat, mind hirtelen történik). Egy lovas tûnik fel, süppedezik a hóban, közeledik-e vagy távolodik, nem tudom. És közeledik, egyre közeledik: egy dagadó vitorlájú hajó... Kedves olvasó, ha életed folyamán, ha csak egy napra is nem voltál egy hajó kapitánya – vagy nem fogott el soha ilyen érzés, nem láttál ilyen álmot – számodra ismeretlen vizeken járván, 208

hajód utat tévesztve nem süllyedt el a térképen nem látható sziklákhoz csapódva s nem találod magad. – hol vannak a matrózok? Mi történt a kormányossal? – nemhogy a homokos parton, de sok kilométerre a tengertõl, egy hegytetõn (tengerszint feletti magasság 2100 méter) vagy nem láttál nyitott avagy csukott szemmel efféle szörnyû álmot, nehezen fogod megérteni mindazt, ami e könyvben írva van. Mert a megértéshez közös nyelvre van szükség. A közös nyelv pedig közös élet, közös tudás, közös tapasztalatok, közös álom és néha közös bukás is. ha nem közös, közeli vagy hasonló. Mondhatod, hogy azt keresed, ami idegen számodra. Akkor jó utat kívánok. Mégis azt mondom, legyenek olvasás közben kezed ügyében a nagy utazók naplójegyzetei és szótárai. Mindaz, ami itt írva áll, egy emberi kísérlet párlata. Talán egy eltévedt utazó hasznára lesz. Nem emlékszem, hol, mikor süllyedt el a hajóm. Ahol végül magamat találtam, pontosan olyan volt, ahogy késõbb egy útikönyvben olvastam: ’hakkari megye Kelet-Anatólia délkeleti sarkában, hegyes-völgyes vidéken található, keleten Irán, északon Van, nyugaton Şiirt megye határolja. A megyének nincs városi jellegû települése, még Cölemerik, a megyeszékhely is csak egy kisváros. Nem ismerjük a vidék történelmét, mert évszázadokon keresztül el volt zárva a külvilágtól. hazánk legváltozatosabb felszínû, járhatatlan hegyekkel övezett, úttalan, elhagyatott tája. Közel 4000 méter magas hegyek fogják körül, a völgyek szakadékszerûek. A falvakba nyáron se jut el motoros jármû. hegyeiben örök hó, sõt jég található. A 4000 méter fölé nyúló hegyekben sok hó esik és sok esõ. A vizek félelmetes, mély völgyeket vájtak. Cölemerik például 1040 méterrel magasabban fekszik a közelében folyó Zap medrénél.’ Valóban erre a vidékre vetõdtem? Nem tudom. Az idõ, a földrajzot és a történelmet, a társadalmat és az egyént is magába foglaló idõ bárkinek, aki a hegyek közé vetõdik, taníthat valamit. Nekem, régi tengerésznek is tanított.” A nagyvilág hajótöröttje tehát hakkari egyik eldugott falujában tanító. hogy kik és hogyan gondoskodnak a faluról és az iskoláról, arról szól A városban címû fejezet: „A városba érkeztem. A városnak mondott hely egy nagy falu. A várost középen egy nagy út osztja ketté. Földút. ha esni kezd, térdig ér a sár. Az út végén szögesdrót. Mögötte egy furcsa, kétszintes építmény. 209

Megkérdeztem. A kormányzó háza, mondták. Mögötte egy földszintes iskola és az emeletes Állami hivatal. A sárban caplatok. Az Állami hivatalhoz érek. A kapuban elém álló bajuszosnak mondom, hogy Pir falu új tanítója vagyok, és az illetékesekkel szeretnék beszélni. A bajszos kapus vagy rendõr, nem tudom, végigmér tetõtõl talpig, utána mondja: elõször töröld meg a lábad, most takarítottunk. Aztán azt kérdezi, hogy miféle illetékesekkel. Az illetékesekkel mondom, akik az iskolákkal foglalkoznak, s akik nekem segíteni fognak. Senki sem segít neked, nem tudod? Nem tudtam. Ki kinek segít ezen az istenverte vidéken?, mondja. De kell itt lenniük valakiknek, mondom, akik tanáccsal segítenek, és könyvet, füzetet, ceruzát adnak. Van, mondja. Persze hogy van, de nem azért, hogy segítsen. ha a helyedben volnék, senkivel sem akarnék találkozni, magam intézném a magam ügyét. Azért csak mutasd meg nekem az illetékeseket, mondom. Én figyelmeztettelek, nem én leszek a hibás, mondja a különös ember. hallottam, hogyan jártál, azért mondtam csak, máskülönben nem beszélek az idegenekkel. Semmit sem értettem abból, amit mondott, de mentem arra, amerre mutatott. A folyosó végén megtaláltam a TÖRÖKKÖZTÁRSASÁGOKTATÁSIMINISZTÉRIUMhAKMEGYOKTATÁSÜGYIIGAZGATÓSÁG feliratú szobát, bizonyára itt vannak az illetékesek, gondoltam, kopogtattam és beléptem. A szobában két ember tartózkodott. Az egyik a füstszínû, fémbõl készült íróasztalra terített újságot olvasta. A másik, karját az íróasztalra fektetve, karjára hajtva fejét, aludt. Mit óhajt?, kérdezte az újságolvasó. Pir falu tanítója vagyok, mondtam, jöttem, hogy segítséget kérjek önöktõl. Szóval te vagy az a szerencsétlenül járt? (Lám, hirtelen te lettem.) Igen, mondtam és te ki vagy? Szigorúan nézett rám, én az elemiiskolaioktatásiigazgató vagyok, mondta. Elemiiskolaioktatásiigazgató Úr, mondtam (tudja természetesen, hogy nincs igazi iskola, se tábla se pad), igen, az iskolánknak (ne aggódjon, mi együttes erõvel mindezt már létrehoztuk), a tanulóknak könyv, füzet kell. Csinált listát?, kérdezte. Milyen listát?, kérdeztem. hány tanulója van, hány elsõs, hány másodikos, hány harmadikos, hány negyedikes? Megcsinálom most, mondtam, ha akarja, diktálom, és ön írja. 210

Csinálja meg a listát, és jöjjön vissza. Van egy papírja? Fölébresztette az alvó hivatalnokot. Adj egy papírt, mondta. Fogtam a papírt, megírtam a listát és odaadtam. Elvette, átfutotta, holnap jöjjön, mondta. De én még ma visszamegyek, mondtam. A másik felé fordult, aki álmos szemével úgy méregetett, mint valami marslakót, és erõltetett nevetéssel kérdezte tõle: hallottad, ma visszamegy!? A szemét alig csak felnyitó, mit sem értõ férfi azt kérdezte, hogy hová. Pir faluba, mondta az igazgató úr. Ó, szóval az új tanító, fordította felém álomittas szemét. Igen, az vagyok. Örülök, hogy megismerkedtünk, én a gimnáziumok filozófia-szociológia-logikatanára vagyok. Megdörzsölte a szemét. Isten hozta városunkban. ha már bejött, maradhat pár napig. Az igazgató úr jó ember, szemet huny. (Mi fölött hunyna szemet az igazgató úr?) Azonnal vissza akarok menni a falumba, mondtam. ha elintézem a vásárlásaimat, és önöktõl megkapom a könyveket, füzeteket, indulnék is vissza. Tisztelt uram, nem tud visszamenni, mondta a filozófia-szociológia-logikatanár, mert legközelebb két nap múlva megy busz. Talán találok valami más jármûvet, mondtam. Az igazgató úr megenyhült kissé, vagy csak belefáradt a kelletlen társalgásba. Nem találsz itt jármûvet, mondta, ne is keress, hiábavaló...” Egy rövid jelenet erejéig látogassunk el az iskolába is: „Órák és... Számtanóránk van. Gyerünk, számoljunk. Te nem szereted az írást, Kerem, hát most számolj, hadd lássuk. Kerem feláll, számol: egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét, tízesek, húszasok, harmincasok, negyvenesek, kilencvenesek, százasok... Ülj le, mondom Keremnek. Alaaddint hívom ki a táblához. Számolj, és írd is, mondom. Mondja és írja: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 101 Állj csak meg, mi ez? Tizenegy. Írd le a huszonegyet. Írja: 201 Írd azt, hogy harmincegy. Írja: 301 Negyvenegy. 401 211

Állj, mondom. A többi gyereket kérdezem: helyes, amit ír? Egyszerre kiabálják: helyeees! Jól van, akkor írd le, hogy százegy. Felírja így: 1001 Értem. Nem hibáról van szó. Egy másik logikáról. Most az volna a feladatom, hogy megváltoztassam ezt a logikát. (Én is tanulok, amikor tanítom õket. Ne felejtsd el, mondom magamnak, hogy tanító is vagy, meg tanuló is. Próbáld meg ezt a logikát megváltoztatni, és megtanítani nekik a saját logikádat. Nem igaz, logikus olvasóm? Ezt kell tennem.) Próbálom hát megmagyarázni. .................................................................................................................................................................... Vége az órának. Nekem is végem. És nekik is. És vége (hál’ isten) a logikának is.” (Tasnádi Edit fordítása) * A régi riport befejezõ részébõl idézek. hallottam, hogy Bartókról készül filmet írni. Errõl kérdeztem Onar Kutlart: „...Elõször is hadd szögezzem le, hogy Bartók Béla számomra a földkerekség egyik legnagyobb zeneszerzõje. Törökországban sokan szeretik õt. Azt hiszem, török kapcsolatai Magyarországon is ismertek. A második világháború elõtt járt Anatóliában, a Taurusz-hegységben a pentaton zenét kutatta a mi Adnan Saygununkkal együtt. Népdalokat gyûjtött. Én nem dokumentum-, hanem játékfilmre gondolok. A fõhõs egy török karmester, aki zeneszerzõ is. Az õ életének egy szakaszáról szól majd a film, benne egy magyarországi utazással és egy zenei fesztivállal. A zeneszerzõ Bartók rajongója, s miközben vele foglalkozik, egy érzelmi élmény is éri: megismerkedik egy magyar zenekutatóval, egy fiatal magyar nõvel, akivel együtt Bartók nyomában eljut a Tauruszokba – ezt a vidéket Yaşar Kemal regényeibõl is ismerjük, s közösen keresik azt a népzenét, amelyet Bartók is kutatott. A film arról szól, ami Bartók számára is fontos volt: hogyan használhatja föl egy mûvész a népi kultúrát, milyen közös vonások lehetnek a pillanatnyilag egymástól távolinak látszó kultúrák között, hol van a zene helye az életünkben, és hogy hozhatja össze az embereket. ha elkészül a forgatókönyv, egy részét Törökországban, egy részét pedig Magyarországon lehetne forgatni...” A terv terv maradt... ha van értelmetlen halál, az övé az volt. 1994. december 30án bomba robbant Isztambul központi terén, a Marmara Szálló halljában. Január 11-ig küzdöttek életéért, de belehalt súlyos sérüléseibe. Csak mindig mosolygós arcának emlékét õrizhetem.

212

EDUARD BEAUCAMP

A jövõtlen jövõ (A modernség nem tud továbblépni, már csak önmagát ismétli)

Még mielõtt elutaznánk Kasselbe, a tizenkettedik documentára, egy tézis máris befészkelte magát a tudatunkba – az az állítás, hogy a modernség a mi antikvitásunk. Ezt a tézist forgathatjuk ide-oda. A hithû modernisták azt fogják kiolvasni belõle, hogy a modern esztétika paradigmái idõtlen autoritással és kötelezõ kanonikus érvényességgel rendelkeznek. És ebbõl szigorú parancsokat és tiltásokat vezetnek le. A modernség, amely egykor minden tabuval szakított, maga is tabuvá vált; nem szabad kétségbeesett ellenjavaslatokkal megkérdõjelezni. A szentté avatott modernség, amely egykor a jövõ elvont fogalmát képviselte, ma az esztétikai modernség útjába állt. E modernséget a globális diadalmenete teljességgel támadhatatlanná teszi: még a második és a harmadik világ is belefolyt a kánonába, és azonosítja magát annak jövõtlen jövõjével. Egy olyan esztétika bûvkörében élünk, amelyet száz évvel ezelõtt gondoltak ki és alakítottak ki. Fiatalnak számít még mindig egy olyan kortárs mûvészet, amely az expresszionista hullámcsapásokból és erupciókból él, amely tovább írja a dadaisták és a szürrealisták abszurd poézisét, vagy pedig megelégszik a véletlenszerû és köznapi objektumokkal, a kollázsokkal és összeállításokkal. Ez az ismétlésesztétika ma már inkább megnyugtat, mintsem felizgatna. Mert azt bizonyítja, hogy a mi korunk még nem gyorsult fel annyira, mint ahogy egyesek hiszik. A mûvészet lényegénél fogva konzervatív, a ziháló sürgölõdés ellenére mégis csigatempóban araszolgat. Sok korábbi, régimódinak mondott évszázad sokkal viharosabb volt. Elképzelhetetlen, hogy 1500, 1800 vagy 1900 körül az emberek a késõ gótika, a barokk vagy a klasszicizmus és a romantika szellemi pályáin és stíluskosztümeiben mozogtak volna. Elképzelhetetlen, hogy 1900 körül Jacques-Louis David vagy Caspar David Friedrich képeit tekintették volna mércének, mint ahogy mi ma mércének tekintjük az elsõ fauve-ista vagy kubista képeket és az elsõ readymade-eket. A megvénült modernség zárt rendszerré merevedett. A reneszánszok – úgy tûnik – már csak a saját évszázadunk fundusából lehetségesek. Nincs kilátásban semmilyen avantgárd, amely föl tudná robbantani ezt a kört. Más századfordulók tele voltak a lázadás és az ellentmondás szellemével, amelyet a szecessziók és az ellenmozgalmak hívtak életre. Az ilyen fölfordulásokból csak az üzemszerû mûködés maradt vissza, és néhány halvány kísérlet, amely a százszor megismételt provokációkat és kultúrforradalmi stratégiákat újra és újra beveti, és ha lehet, még felül is múlja. Mintha egy régi megmerevedett rendszer az utolsó erejével az el nem múló fiatalkori frissesség és a rugalmasság benyomását próbálná kelteni. Itt a modernség paradox sajátosságára tapintunk rá: a modernség képtelen arra, hogy megöregedjen, és egy bizonyos ügyességgel még öregkorban is a pubertás, és nyugalmi helyzetben is a mozgalmasság benyomását tudja kelteni. A klasszikus 213

modernség profilját a feltörekvések és a forradalmak staccatója határozta meg, amelyeket azonnal válságok és törések követtek. Már a szecesszió generációjának sorsa is szimptomatikus volt: a lázas, korai produktivitás után a legtöbb mûvész elvétette az új feladatokba és társadalmi szerepekbe való belenövést és beletanulást. Ezek a fejlõdési problémák az avantgárd minden válfajára jellemzõek voltak. Az expresszionizmus kihûlt, a dadaizmus egy katalizációs közjáték maradt, a szürrealizmus pedig nemsokára kimerült a puszta mûvészieskedésben. Példaszerû az olasz „metafizikus”, de Chirico esete, aki mintegy hatvan évvel – megkeseredett renegátként – túlélte a maga történelmi hõstetteit. A háború után hirtelen egymásra tolultak a rivalizáló avantgárd mozgalmak, és aztán kihunytak az üzem karjaiban. Csak a legnagyobbak, Cézanne-tól Matisse-ig vagy Picassóig és Kleeig, tudtak ellenállni a korszellemnek, õk a fölgyorsult korral a saját akaratukat és életritmusukat állították szembe. És ebbõl végül fundamentális kései mûvek jöttek létre. A gyengébb mûvészeken viszont átcsapott a kor, és mellékvágányokra terelte õket. Ma a piac által uralt mûvészi élet már nem követ általános esztétikai eszméket és önálló fejlõdési pályát. A mûvészetet hasznossági és értékesítési kritériumok szerint alakítják. Az üzem bevezet bizonyos trendeket, és aztán gyorsan elveti õket, támogatja, ünnepli és jutalmazza a sztárokat, és aztán hirtelen elfelejti õket. A történelem iróniájához és a modernség dialektikájához hozzátartozik, hogy a modernség kései képviselõi oly készségesen és mámorosan adják át magukat a piacnak; és itt végre – egy ellentmondásos évszázad után – rátalálnak a társadalmi békére. Miután a modernség véget ért, a piac mesterségesen életben tartja annak mítoszait, hogy így biztosítsa a maga számára a szükséges forrásokat. Ezért érthetõ, ha a nagy aukciós házak (a kései modernség szalonjai) már nem akarnak tovább várni a mûvekre. A galériákat a saját hatókörükbe vonják, és ezzel az ipari termelés mintájára már az elõzetes terepet is úgy próbálják alakítani, hogy létrejöjjenek a piackonform termékek és viselkedési minták.

Szükségünk van a szakításra (A posztmodern szeszélyes maradék-kiárusítása ellen) Aki a jövõt tekintve is elkötelezett egy szubsztanciális, individualisztikus és emancipatórikus mûvészet mellett, és ezt a társadalom lelki háztartása szempontjából is nélkülözhetetlennek tekinti, aki tehát mindazt megveti, amit a globális fogyasztás és felfordulás idõközben ebbõl csinált, annak megvan az esélye arra, hogy a pénzügyi válságot egy hasznos purgatóriumnak lássa. A nagy pénzekkel üzletelõ spekulánsokból újra felvilágosítók, a kiállítókból pedig – legalábbis ezt reméljük – újra gondolkodó mûvészek lesznek; a korrupt piaci radikálisokból és udvaroncokból kritikai szellemek, a médiazsonglõrökbõl (a pótszerek epigonjaiból és elõállítóiból) pedig egy fundamentális esztétika megalapozói lesznek. 214

A mûvészetnek ma szüksége van erõs hátszélre, egy új világszellemre; szüksége van az eszmék tavaszára és a minõség újfajta ethoszára. És a fölösleges galériaépítések és a raktározási kérdések megoldása helyett – amelyek nélkül ma egyetlen múzeumigazgató sem tudja elképzelni a maga munkáját – szakértelemre van szükség, az egyedülálló és a rendkívüli felismerésére és támogatására. A kiindulóponton valószínûleg a lelkiismeret-vizsgálat és a bevételek zuhanása fog állni. Mára kimerültek a XX. század esztétikai energiái. Ezek az energiák ki vannak szolgáltatva a posztmodern szeszélyes maradékkiárusításának. Mintha csak elszállt volna az ethosz, a reformok akarása és a kísérletezõ fantázia. De még hátravan az utóbbi évek forradalmainak, a tradíciókkal és tabukkal való szakításnak, az új és utópikus mámornak az értelmezése és értékelése. Meg kell vitatnunk, hogy a jövõben – ha eltekintünk egy tetszõleges-epigonális bánásmódtól – mit akarunk kezdeni ezzel az örökséggel; hogy folytatni akarjuk-e vagy radikálisan szakítani akarunk vele. Csak így fogunk tudni kijönni a zsákutcákból és aporiákból, és csak így tudjuk megnyitni a jövõbeli perspektívákat. Visszatekintve a modern avantgárd – minden ellentmondásos többszólamúsága ellenére is – jól betagolódik egy zárt, romantikus történelmi folyamatba. A racionális és irracionális, a felvilágosító és reformáló vagy anarchisztikus modernség gondolkodása és tevékenysége mögött a romantikus haladás- és célképzetek olyan rendszere áll, amely három generáción keresztül mozgásban tartotta az avantgárdot. Cél volt a formától és a színtõl való megszabadulás; és ezt az elementarizáláson és a redukáláson keresztül próbálták elérni, amin keresztül a „tiszta” tudatot próbálták helyreállítani. Olyan vágyképzetek alakultak ki, mint a racionalitás abszolutizmusa, vagy az ellenkezõ táborban, a fantázia mindenhatósága, a véletlen és az irracionalitás uralma, a tudattalan áttörése és a spontaneitás uralma. További cél volt a tökéletes autonómia és a szabadság, az esztétikai és ezen keresztül az antropológiai ártatlanság visszanyerése, az egyszerûség és az eredetiség. A legátfogóbb cél viszont az összes ellentmondás feloldása volt, egy nyomasztónak és tisztátalannak érzett valóság és történelem legyõzése. A mûvészek képzeletében és absztrakcióiban a mûvészet lépésrõl lépésre szinte az összes feladattól, szolgálattól, az összes történelmi kosztümtõl megszabadult, és végül még a tárgyiasságot is föladta. Már csak önmaga akart lenni, és a nullapont és az önfelbomlasztás felé tartva a maga esszenciális magját remélte megtalálni. Az expresszionizmus, a konstrukcionizmus és a szürrealizmus különbözõ tendenciái és mûvészeti rendszerei mögött meghúzódott egy szekuláris megtisztulási és megváltási szükséglet, a maradéktalan önfelszabadítás akarata, a metafizikai megbékülésre és a purifikált jövõre irányuló vágy. És végül mindezek a mûvészet önkioltása utáni „életre” futottak ki, amelyrõl természetesen sohasem derült ki pontosan, hogy mit is takar voltaképpen. Lázadásként természetesen még a „kapitalista avantgárdot” is – ugyanúgy, mint napjaink piackonform, sikerfüggõ, fanyar materialista szalonmûvészetét – bele lehet helyezni egy eredetileg idealista, de mostanra már teljesen varázstalanított modernségbe. Az avantgárd mozgalmak egykor oly radikális princípiumai mára át215

csaptak a társadalmi sikerre és a kommercializálásra – vagyis az affirmatív materializmusra – vonatkozó feltétlen akaratba. E metamorfózis kulcsfigurája Andy Warhol volt. Kritikai attitûddel indult, de aztán hamarosan és szándékosan átcsúszott a tömegkultúrába. Warhol – ugyanúgy, mint a mai követõi – szisztematikusan megtervezte a karrierjét és a piaci fellépéseit. Elkötelezte magát a mindenáron való siker mellett, egészen az üresben mozgó automatizmusig; ezen belül a maga hírnevét a mûvészettörténeti ikonokkal, az autómárkák dizájnrepetíciójával és a prominensportrék futószalagszerû elõállításával próbálta elérni. Ezzel a mûvészet a heroikus modernségbõl átcsapott a tömegfogyasztásba, a sztárkultuszba, a piaci kampányok és a médiasikerek harmonizált kultúrájába. A kérdés az, hogy megelégszünk-e ezzel a szatírával mint a modernség fináléjával, vagy esetleg õseinkhez hasonlóan belevágunk egy szakításba és egy radikális újrakezdésbe?

Az avantgárd államosítása (Mennyire kortársaink a kortársak?) A mûvészetek hidegháborúja már messze mögöttünk van. Az azóta felnõtt mûvészgenerációkban a dráma kihunyt, a jelenetek összekeveredtek. A háború utáni modernség antagonisztikus mûvészeti folyamatainak értelmezése és értékelése tekintetében azonban a vita nem jutott túl a polemikus kliséken. Újra és újra rá kell kérdeznünk az ilyen vitatott mûvészeti állapotok és folyamatok elõfeltevéseire, fikcióira és félreértéseire. Ma már aligha értjük a diktatúrák gyûlöletét és üldözési dühét az avantgárd mûvészettel, különösen az absztrakció képi nyelvével szemben. Ennek felforgató erejét keleten mértéktelenül túlbecsülték. Eredetileg, az elmúlt évszázad kezdetén, a szocialista forradalom és a mûvészi forradalom a közös eszméken és a célokon keresztül egybefonódott. Csak azután, hogy a politika elárulta az utópiát, és a társadalmi valóságot alávetette magának, jöttek létre a szekuláris összecsapások és ellenségeskedések. A sztálini diktatúra a szovjet avantgárd világtervezeteiben, a konstruktivisták és szuprematisták játékaiban ellentmondást, szembeszegülést és ellenuralmat sejtett. A küzdelem elsõsorban a beállítottság, és nem annyira az ezoterikus produkciók ellen irányult; ezek a produkciók a posztmodernbõl visszatekintve ma teljesen veszélytelennek tûnnek, mivel a társadalom megváltoztatására vonatkozó igényüket csak elvont metaforákban és rejtélyes anticipációkban adták elõ. Tegyünk egy ellenpróbát: naponta látjuk a berlini politikusokat a tévében, amint a parlament vagy a kormányhivatal üléstermeiben és folyosóin megrendelésre készült mûvek elõtt pózolnak és fecsegnek – általában félig absztrakt mûvészi manifesztációk elõtt, amelyek vadnak tûnõ, de inkább elfogulatlan, sõt neutrális kontrasztot nyújtanak, mindenféle üzenet nélkül. A mûvészi tanácsadó testület a parlament berendezésekor elkerülte az új német történeti festészet képviselõit, Grützkét vagy Immendorffot, Tübckét vagy Pencket, akik a kor történéseivel szem216

ben állást foglalnak. Csak hosszú vonakodás után akceptálták heisig nagy robbanóerõvel rendelkezõ történeti balladáját, amelyet jellemzõ módon a ház kávézójába számûztek. A parlamenti képviselõink nem szeretnék felismerni magukat olyan interveniáló, ironikus hangoltságú képeken, mint amilyen Glützke Népképviselet-ciklusa a frankfurti Paulskirchében. A kancellárportrék galériáján is láthatjuk, hogy milyen görcsök feszülnek a politika és mûvészet között. A legnagyobb bátorságról Baselitz képe tesz tanúságot, amely egy leereszkedõ Ikarus-sast ábrázol Schröder kancelláriahivatalában. Két évvel ezelõtt a berlini Deutsches historisches Museum egy kiállítási esszé keretében bemutatta politikusaink, vállalkozóink és bankáraink kedvenc képeit és identifikációs ikonjait. Mit láttunk? Vitalisztikus, motivikusan indifferens neoexpresszionista mûveket, amelyek a feltörekvõ szellemet, az akaratot és a lendületet jelzik, de megtagadnak minden világos vallomást, üzenetet és eszmét, és ezzel megvédenek a félreértésektõl. A szép, zavarmentes képek Nay-tõl Richterig a reputáció és a státus megerõsítését szolgálják. Nemrégen egy vállalkozási tanácsadó, Roland Berger, egy tévéinterjúban bevallotta, hogy õ az irodájában mindennap különbözõ Baselitz-mûvekbõl (sajnos meglehetõsen gyengélkedõ „remixek”-rõl és szobrokról van szó) meríti a maga érzelmi energiáit. A szemben álló oldalon a kifakult NDK-ban a hatalom birtokosai a mûvészetet egyértelmûségre akarták kényszeríteni. De a szolgálatkész realizmus, amit a festõknek és a szobrászoknak elõ akartak írni, az évek során kicsúszott a kezükbõl. A mûvészek lassan megtagadták a társadalmi feladatokat és a programok illusztrációját, kiestek a szerepükbõl és elkezdték parodizálni a propagandát és a felkéréseket; így a szocializmus építése helyett inkább annak kiüresítésén és megbuktatásán dolgoztak. A tanulság kicsit keserû, de megkerülhetetlen: az egykor gyanús, provokatív, avantgárd mûvészet, eredetileg a modern mozgalom csúcsa, megõrizte autonómiáját és tisztaságát, és következetesen kitért a nem tiszta, tartalmi és politikai elemek bekeverése elõl. Le akarta gyõzni a történelmet, és szeretett volna megalapítani egy önálló esztétikai joggal rendelkezõ valóságot. E pirruszi gyõzelemnek köszönetõen azonban a mûvészet az utolsó évszázad során elvesztette nemcsak a maga kritikai erejét, hanem a társadalmi kompetenciáját és kortörténeti autoritását is. Az avantgardista esztétika a nyugati állammûvészetté, stabilizáló kontraszttá és státusszimbólummá vált. Ettõl a nyugati mûvészettõl már nem várhatunk ellenvetéseket, ellenjavaslatokat és kritikai kommentárokat a világot megmozgató eseményekhez. E mûvészet mai termékei a piacon tolonganak. Miközben a posztmodern médiamix – amely eddig még nem tudott igazán letisztulni – új keresztkötések és dialógusok után kutat. WEISS JÁNOS fordításai

217

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

LUKÁCS LAURA

Mit rejt a kémtörténet? Ian McEwan: Édes száj (Sweet Tooth), 2012 Aki úgy veszi a kezébe McEwan legújabb regényét, hogy izgalmas kémhistóriát fog olvasni, csalódik is meg nem is. Igaz, a könyv végén – angolszász szokás szerint – McEwan köszönetet mond azoknak, akik valami módon segítették regénye megszületését, és szinte csak olyan szerzõket említ, akik a brit nemzetbiztonsági szolgálat híres 5. szakosztályáról (MI5), a CIA-ról vagy a hidegháború különféle korszakairól írtak. Az Édes száj mégsem kémtörténet, hanem olyan – divatos szóval – „önmagára utaló” írás, amely az irodalomról szól. A fikcióról, a való és a kitalált világ összemosódásáról, egymásra gyakorolt hatásáról – miközben az izgalom, a kémtörténet, a váratlan fordulatok sem maradnak el. A regény hõsnõje és elsõ személyû narrátora Serena Frome, egy anglikán püspök nagyobbik lánya, akivel saját bevallása szerint tizennyolc éves koráig nem történt semmi említésre méltó, ezért errõl a korszakról (ötvenes és hatvanas évek) csak futólag számol be. Serena nemcsak szép, hanem okos is, és lány létére talán szokatlanul jó matematikából. Anyja rábeszélésére megy matematikát tanulni Cambridge-be, és csak ott derül ki, hogy a többiekéhez képest milyen középszerû a tehetsége. Serena saját indíttatásból bölcsésznek ment volna, ami nem csoda, hiszen nagyon szeret olvasni: falja a regényeket. McEwan egyszer azt mondta egy interjúban, hogy a szépirodalom olvasóközönsége zömmel nõkbõl áll – a nõk sokkal többet és rendszeresebben olvasnak, mint a férfiak. (hozzátette azonban, hogy az a megszállott olvasó, aki gyakorlatilag könyvekben és könyveken át él, aki az életét teszi az irodalom befogadására, vagyis a szenvedélyes olvasó mindig férfi.) Serena valószínûleg ezt a nõi olvasótípust testesíti meg. Elvi válogatás és rendszer nélkül, azaz csakis saját kedve – nem a divat – szerint csap le egy-egy szerzõre, majd lép a következõhöz. Elutasítja az irodalmi sznobizmust, bátran kiáll lektûrök mellett, és tökélyre fejleszti a gyorsolvasást, amelynek áldozatul esnek a táj- és enteriõrleírások, a finom részletek. Serenát csak a jellemek érdeklik – hihetõ jellemeket keres, olyanokat, akikkel azonosulni tud. A hetvenes évek elején járunk – a vietnami háború még tart, a hippimozgalom és a „szexuális forradalom” már elkezdõdött, és a hidegháborús hangulat megosztja az értelmiséget: a „puha” baloldaliak és a kommunizmust elszántan ellenzõk tábora kölcsönösen elfogadhatatlannak tartja egymást. Serena szemén át láttatva McEwan megrajzolja ugyan – iróniától sem mentesen – a korszakot, de nem viszi túlzásba. Míg a szülõk nemzedéke azzal untatja a fiatalabbakat, hogy folyton a háborúról beszél, õk „a dicstelen forradalom” – az ellenkultúra, a cannabis életvitelszerû fogyasztása és a marginális létezés – szüntelen emlegetésével válnak unalmassá; 218

Serena nem tud különösebben hinni azokban az eszményekben, amelyeket nemzedéktársai szinte kötelezõen követendõnek tartanak. A korrajz nagyon eleven aszszociációkat ébreszt azokban, akik megélték, de csak háttér másoknak, akik nem, vagy nem ott, és ez nem véletlen: McEwannak nem a korrajz a célja. Egyik udvarlója jóvoltából Serena megismerkedik a nála harminc évvel idõsebb történészprofesszorral, Canninggel, akivel (fõleg miután kiderül, hogy korábbi szeretõje tulajdonképpen a fiúkat szereti) hamarosan viszonya lesz. A kapcsolat csak egy nyáron át tart, és brutális szakítással ér véget – az idõsebb férfi kegyetlen és igazságtalan viselkedésének igazi indítóokára csak évek múlva derül fény, akkor sem teljesen –, de a viszonynak van egy sorsdöntõ hozadéka: Canning „szervezi be” Serenát a titkosszolgálathoz. Jobb híján kezd el dolgozni a gyatrán fizetõ, karrier szempontjából kilátástalannak tetszõ (leginkább aktatologatásból álló) munkakörben, amelyrõl még a családjának sem árulja el az igazat. Ez a rész efféle „vihar elõtti csönd” – a részletek elõkészítik a késõbbi fejleményeket, megágyaznak a regény második felében kibontakozó agyafúrt cselekménynek; egyelõre a munkakörnyezet leírása, a munkatársak (egy barátnõ, a kiszemelt férfi), a londoni mindennapok, egy szegényes bérelt szoba – és a végeérhetetlen olvasmányok töltik meg a lapokat. De éppen mert köztudomású az MI5 berkeiben, hogy Serena milyen sokat olvas, és milyen jól ismeri a kortárs irodalmat, fõnökei bevonják az „Édes száj” fedõnevû akcióba. Azt a feladatot kapja, hogy keresse fel Tom haley tehetséges fiatal írót, és egy fedõszervezet – a Szabad Mûvek Alapítvány – nevében kínáljon föl neki bõkezû ösztöndíjat, amelynek biztonságában haley minden idejét az írásnak szentelheti. Serena fõnökei ugyanis politikailag látnak fantáziát haley-ben; azt remélik, hogy belõle és hasonló kortárs szerzõkbõl megerõsíthetik azt az irodalmi hangot, amely nem hisz a kelet-európai (kommunista) utópiákban, és nem várja a velejéig romlott nyugati társadalom küszöbönálló összeomlását. Serena nekilát haley novelláinak, amelyekben nem nehéz ráismerni a korai McEwan hátborzongató, tematikailag gyakran a perverzió határát súroló elbeszéléseire, sem a mesteri tökélyre, amellyel fenntartja a feszültséget, és odaszögezi az olvasót. McEwan nagyszerû mesélõ, még a regényen belül megírt haley-novellák is annyira izgalmasak, hogy az ember néhány oldal erejéig el is felejti, hogy valami „mást” olvas, nem magát a regényt. Serena a sokadik novella után úgy érzi, belebújt egy másik ember elméjébe, közelebb érzi magához az ekkor személyesen még nem ismert haley-t, mint a hónapok óta mindennap látott irodai munkatársakat. Aztán felkeresi Tomot Brightonban, felajánlja neki a csábító ösztöndíjat, és talán két hét sem telik bele, szeretõk lesznek. hogy ez miként egyeztethetõ össze Serena „kémnõi” mivoltával, nem is olyan rejtélyes. Minél inkább megbízik benne Tom, annál kevésbé valószínû, hogy gyanakodni kezd Serena állítólagos megbízóira (jobban mondva arra, hogy a megbízók tényleg azok, akiknek Serena mondja õket). Együttléteiket átszövik az irodalmi beszélgetések (ízlésük eltérõ, ismereteik is), és szeretkezés közben Serenának sokszor eszébe jut, nem figyeli-e õt – és önmagát is – Tom, nem rögzít-e emlékezetében minden mozzanatot, hogy késõbb valamelyik 219

írásában felhasználja. Fikció és valóság minden téren összejátszik; Serena nem szereti Tom kedvenc íróit, akik lépten-nyomon figyelmeztetik az olvasót, hogy merõ szemfényvesztés, amit mûvelnek, szerinte az írókat ugyanis „azért fizetik, hogy (hihetõen) színleljenek”. A kitaláltnak ugyanúgy meg kell állnia a lábán, mint a valónak. Serena a saját életében is kitalált jellem, mert nemcsak Tomnak nem árulja el a kilétét (pedig õszintén szereti), hanem a szülei, ismerõsei, barátai elõtt is sikerrel tartja titokban, hogy mivel keresi a kenyerét. Emellett tele van a regény valós irodalmi alakokkal, akik hol valódi, hol elferdített néven, de – a korszak brit irodalmát ismerõk számára – azonosíthatóan lépnek színre. Maga a kémkedés, a titkosszolgálati miliõ, a fedõnevek és szervezetek, álcák, látszatok – mind csupa fikció. McEwan persze nem éri be ennyivel, hanem nekilát összefonni a korábban elejtett szálakat. Ismét beúszik a képbe Canning professzor, aki idõközben meghalt egy balti-tengeri szigeten, és (talán) kettõs ügynök volt – az oroszoknak is kémkedett, ez a gyanú pedig Serenát is gyanúba sodorja. Ismét felbukkan egy korábbi MI5-ös kolléga- és barátnõ, akit kirúgtak, és akibõl idõközben írónõ (!) lett. Igényekkel lép föl Max – egy másik kolléga, aki rangban fölötte áll, és akivel Serena korábban szívesen járt volna, ám õ már eljegyezte magát –, mert rájött, hõsnõnkbe szerelmes, és felbontotta az eljegyzését. A szálak lassan összeérnek, és elõkészítik a nagy csattanót, a duplacsavart, amelyben McEwan kritikusai nem véletlenül ismernek rá az Atonementben (magyarul Vágy és vezeklés) már alkalmazott „nagy metafikciós trükkre”: egyszerre csak kiderül, hogy amit eddig olvastunk, más, mint aminek hittük, elmosódik a határ fikció és valóság között, a kettõ olyannyira átjárja egymást, hogy megkülönböztethetetlenné válik. Persze csak a legutolsó oldalakon, és a befejezés nem is befejezés: a szereplõk sorsa nyitva marad, legfeljebb sejthetõ. Ami a titkos akciót illeti, nem jár sikerrel, mert Tom megírja pályafutása legsötétebb regényét, amely a „világvége” utáni idõkben játszódik, és meglehetõsen nagy port kavar, egyúttal romba döntve az „Édes száj” kiagyalóinak hozzá fûzött reményeit. A rejtõzködõ és a megmutatkozó, a színlelt és a valós, a képzelt vagy kitalált és a tényleges mezsgyéjén egyensúlyozó, okosan megszerkesztett, a feszültséget fokozó, izgalmas és tartalmas regényt nagyjából az utolsó harmadától nem is lehet letenni – csak a legvégén. Amivel McEwan a maga által kategorizált különféle olvasók legvadabb igényeinek is megfelel.

220

NéMEth ORSOLYA

„Szép lengyel tavasz volt” Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút. Európa Könyvkiadó, 2012. Pálfalvi Lajos fordítása

Krzysztof Varga 2001-ben debütált Magyarországon, méghozzá Karolina címû (magyar fordításban eddig egészében meg nem jelent) regényének egy részletével, a Nagyvilág hasábjain. Azóta öt regénye jelent meg magyarul: Tequila, Fejlõdésregény, Turulpörkölt, Mûmárvány síremlék és a legutóbbi, 2012-es Függetlenség sugárút. A félig lengyel, félig magyar író mûveire mindig is jellemzõ volt egyfajta nosztalgia, melankólia és borúlátás, melyekhez idõnként – bár ez nem mindegyik könyvében jelenik meg – cinizmus, intelligens fekete humor és némi (ön)irónia is társul; mindez legújabb könyvében sincs másképpen. A Függetlenség sugárút fõhõse Krystina Apostata, egy negyvenedik életévét épp betöltött, lecsúszott varsói képzõmûvész, aki mellékesen még színvak is: „Krystian sosem tudta megkülönböztetni a türkizkéket a kékeszöldtõl, mint ahogy a bíbor és a málnavörös színrõl sem volt mondanivalója, de hát mondta-e bárki is, hogy egy képzõmûvésznek az alapszíneken kívül bármilyen más színt is meg kell különböztetnie?” Apostata azonban gyakorlatilag a könyv elsõ oldalán életét veszti, amikor felrobban egy Boeing 767-essel egyetemben, az Atlanti-óceán fölött, méghozzá úgy, hogy közben „mondhatni, rendesen be volt baszva”. Ennek a momentumnak köszönhetõen máris adott lesz az olvasó számára a már említett, Vargára rendkívül jellemzõ nosztalgia, melankólia, és talán egy új elem, a mélységes önsajnálat. Innentõl kezdve ugyanis Krystian életére, gyermek-, ifjú- és felnõttkorára, emberi kapcsolataira tekinthetünk vissza. Így lesz rögtön egy másik fõhõsünk is, Jakub Fidelis, aki Apostata gyermekkori barátja. Ezzel egy idõben azonban tökéletes ellentéte is elsõ számú hõsünknek, mivel benne egy táncos celeb tévé- és bulvárlapsztárt tisztelhetünk. A két férfit azonban közös múltjukon, az együtt töltött gyermekkoron és iskolaéveken kívül egy nõ is összeköti. Õ az igencsak beszédes nevû Ripacs Rita, aki „súlyos szerelemfüggõ volt, állandóan bele kellett szeretnie valakibe, hogy életben maradhasson”. Rita eredetileg Krystian nõje volt, akivel még „akkor ismerkedtek meg, amikor Krystian fiatal, ígéretes mûvészként ünnepelte azóta már rég elfelejtett diadalát”. Azonban a „barát”, Jakub, aki „vékony, mint a póréhagyma, arcbõre mint az õszibarack, lazán összeborzolt tollazata olyan hullámos volt, mint a jégsaláta, frissen facsart citrusfélék aromája lengte be és tévés szerkesztõk hölgykoszorúja vette körül” egyszer csak lenyúlja, bár elõbb-utóbb aztán õ is hoppon marad. Ezáltal viszont valamilyen szinten a nõ lesz a regény fõszereplõje, vagy legalábbis a legtöbb esemény mozgatórugója, illetve Apostata és Fidelis kapcsolatának is õ lesz a meghatározója. A két barát történetét ugyan már a gyermekkortól nyomon követhetjük, azonban mindent az 221

éppen meghaló Krystian Apostata szemszögébõl és már a Ripacs Ritával való kapcsolatukkal terhelve kapunk. Éppen ennek a nézõpontnak köszönhetõen egy elég szubjektív narrációval van dolgunk, bár maga az elbeszélés nem egyes szám elsõ személyben zajlik. hiába dolgozik Varga egy egyes szám harmadik személyû narrátorral, aki akár külsõ, független valaki is lehetne, mégiscsak legtöbbször az az érzése támad az embernek, hogy ez az elbeszélõ részrehajló Krystian Apostata irányában, Jakub Fidelisnek pedig esélye sincs rá, hogy pozitív figura legyen belõle. Például „állandóan szerepelt bizonyos listákon: vagy a jó megjelenésû lengyel fiatalemberek, vagy olyanok között, akiket szeretnél meghívni ebédre, aztán a legjobban öltözött sztárok és persze a titkosszolgálatok ügynökei között, még a rádió hármas csatornájának listájára is fölkerült”, miközben „Krystian Apostata csak a lakók névsorában szerepelt, a ház helyi listáján kapott helyet”. Ez a néhány sor nemcsak a két férfi – a csõdöt mondott mûvész és az ünnepelt celeb – élete közötti különbséget mutatja be kiválóan, hanem rögtön az ironikus hangvételre és Krystian (ön)sajnálatára is látunk példát. Varga eddig talán ebben a könyvében a legironikusabb, korábbi regényeit az irónia mellett a melankólia is áthatotta, ez azonban mostanra mintha kiveszett volna. Azonban ez a cinizmus, vagy fekete humor már, amellett, hogy továbbra is intelligens, valahol rendkívül megkeseredett és reményvesztett is. Párbeszédeket viszont – ahogy ezt Vargától már megszokhattuk – itt sem találunk. Mindazonáltal, Fidelis hiába lett sikeresebb, (el)ismertebb, népszerûbb, vagy járt nagyobb szerencsével a nõknél, mint barátja, még Ripacs Ritát is hiába szerette el, õ sem járt sokkal jobban, sõt. Ugyanis a regény végére õ is életét veszti, méghozzá szintén utazás közben, csak neki saját autója lesz a koporsója. Éppen Varsóból kifelé autózik, amikor megszólal a telefonja, és belerohan az elõtte haladó teherautóba. A sors fintora, hogy éppen Ripacs Rita hívja, így, ha akarjuk, nem csak a barátok kapcsolatának kulcsfigurája a nõ, hanem Jakub Fidelis halálának okozója is, sõt bizonyos mértékig és bizonyos értelemben Krystian Apostatáénak is. A halál viszont szintén fontos motívuma Varga minden könyvének, semmi meglepõ nincs abban, hogy a Függetlenség sugárútban is fontos szerepet kap, mondhatni itt ez adja az egész regény apropóját. A két – egymáshoz hasonló és értelmetlen – halál mintegy keretbe is foglalja az egész történetet. Minden a zuhanó repülõgépen kezdõdik, ahol a totálrészeg Krystian Apostata leli halálát, aki érdekes módon még ebben az állapotban is képes arra, hogy végigpörgesse magának élete eseményeit. És ezen élettörténetnek utolsó momentuma az, hogy a „barát”, Jakub is meghal. Óhatatlanul is felmerül az emberben, hogy Apostatában még az utolsó pillanatban is van valamiféle káröröm Fidelis halálát illetõen. Mintha az õ autóbalesete valahogy a Boeing lezuhanásának lenne a következménye, mintha nem élhetné túl a gyermekkori barátot, ha már õ lezuhan, akkor az a minimum, hogy Jakubnak autóbalesete legyen, hiszen nem úszhatja meg büntetlenül, hogy kevésbé rontotta el az életét, mint Krystian, és még Ripacs Rita is az övé lett. 222

Ezzel a „keretes szerkezettel” ugyanakkor az idõ is keretbe foglalódik. Az elején, a zuhanás pillanatában a jelenben vagyunk, de utána, amikor Apostata szeme elõtt elkezd leperegni az élete, visszamegyünk a múltba, viszont amikor Fidelis összeütközik a teherautóval, újra a jelenben találjuk magunkat. A több idõsíkkal való dolgozás is jellemzõ Vargára, bár itt jól elkülöníthetõk a különbözõ idõk, csak egy múlt és egy jelen van. A végére pedig ezek az idõsíkok is megszûnnek, tökéletes lesz a csönd, és „lustán közeledik a világvége”.

Úszófalu Kínában.

223

PEtRõCZI évA

Egy „kvázikrimi” Norvégiából Linn Ullmann: Szemem fénye. Scolar Kiadó, Budapest, 2012. Petrikovics Edit fordítása

Az utóbbi években, igaz, az igényes lélektani bûnügyi regény mûfajában, számtalan norvég krimi jelent meg a magyar könyvpiacon. A világhírû svéd filmrendezõíró és nem kevésbé ismert egykori színésznõ (és ugyancsak elismert író!) élettársa, a norvég Liv Ullmann sikeres írónõvé cseperedett lányát, Linn Ullmannt ugyancsak szárnyára kapta a hírnév. Már csaknem másfél évtizede, 1998-as debütálása óta. Ezúttal, talán az „ezt másként is lehet” tudatos szándékával, õ is egy kvázikrimivel jelentkezett. Linn Ullmann már tizenkét esztendeje nem ismeretlen, hála a mûveit nagyra értékelõ, s folyamatosan, következetesen közlõ Scolar Kiadónak, a magyar olvasók számára. Az írónõ többször volt a magyar könyves világ vendége, s Magyarországon számos, nagy visszhangot kiváltó interjút is adott, soha nem tagadva meg híres szüleit, ugyanakkor minden megnyilvánulásában érzékeltetve, hogy impozáns családi hátországa ellenére önálló és öntörvényû írói személyiség. Anyanyelvén 2011-ben, nálunk pedig alig egy évvel késõbb, 2012 õszén megjelent új regénye, a Szemem fénye természetesen csak látszólag szaporítja a könyvesboltjainkban megjelenõ, többnyire horrorisztikus jelenetekben gazdag norvég krimik sorát. Az északi táj, a szociális és gazdasági körülmények azonosak az e nyíltan szórakoztató célzattal írott regényekben megismert világ díszleteivel, a lélektani jellemzések azonban sokkal kidolgozottabbak, az optika pedig – az apai örökséget szerzõnk, minden jogos elkülönülési vágya ellenére sem tagadhatja le (s nem is tagadja!) – helyenként nyilvánvalóan, sõt kísértetiesen „bergmani”. A cselekmény magva itt is egy sokáig felderítetlen, borzalmas bûntény: „Millét, vagyis ami maradt belõle, Simen és két pajtása találta meg, akik kincs után kutattak az erdõben. Fel sem fogták, mire bukkantak. Csak annyit tudtak, hogy nem kincs az. Épp ellenkezõleg. Késõbb, amikor el kellett magyarázniuk a rendõrségnek és a szüleiknek, Simen egyszeriben nehéznek érzete a dolgot, miért kezdtek épp azon a tisztáson ásni? Pont az alatt a fa alatt? És mit kerestek tulajdonképpen? …Azon a nyáron, amikor Mille eltûnt, Simen mintha mindenütt õt látta volna… Egykor Millének hívták, de azután eltûnt a ködben. Az ásók valóságosak voltak, és a kerékpárok is. És a gödör, amelyben feküdt.” A sokrétegû regényben a meggyilkolt Mille és a folyton-folyvást róla álmodó kiskamasz, Simen története mellett-mögött kibontakoznak az írónõ életének köznapi elemei. A Millét bébiszitterként alkalmazó házaspárban, legalábbis a vendéglõs Siri gyakran alkotói válságban szenvedõ író férjének, Jonnak alakjában felsejlik Niels Fredrik Dahl, Ullmann élete párja és pályatársa, s – legalábbis néhány ecsetvonás erejéig – az õ családi életük részletei is. Az, hogy a gerincferdülésével küszködõ Siri 224

férjét magával ragadja Mille mindent elsöprõ fiatalsága, már nyilvánvalóan nem életrajzi motívum (hiszen szerzõnk is sugárzóan szép és fiatal még!), inkább egy érdekes „kettõs csavar”, egy az „így is lehetett volna”-tipusú játékok sorából. A szokatlan bébicsõsz, Mille megerõszakolásának és megölésének története, mint fõ motívum mellett a Linn Ullmann-regény mellékszálai is emlékezetesek, elsõsorban viselkedészavaros (olykor már-már autisztikusnak tûnõ!) lányuk, Alma hátborzongató iskolai kalandjai. Elsõsorban az a sajtóban is nagy visszhangot verõ, kegyetlen merénylete, amikor egy óvatlan pillanatban levágja ötvenkét éves tanárnõje, Eva Lund fõ-fõ büszkeségét, hosszú copfját. Ugyanilyen megrázó történésszál Siri anyjának, Jennynek az élete és hetvenhét éves korában, több kisebb szélütés és egy combnyaktörés után bekövetkezett halála, egy gyakori huszonegyedik századi tragédia. A megölt és elásott Mille sorsa úgy fonódik össze Almáéval és különc, hiú nagyanyjáéval, hogy egyes feltételezések szerint éppen õk ketten látták utoljára élve a szerencsétlen áldozatot. Ullmann könyve nem könnyû olvasmány, s végképp nem álomba ringató regényecske; a „stream of consciousness” olvasópróbáló módszerének méltó örököse õ, északi hazája ködös, mégis erõt sugárzó környezetében. A helyenként költõi fordulatokkal teli, gyakran „lebegõ” szöveg Petrikovics Edit mûfordítói tehetségét, igényességét és türelmét dicséri. És a Scolar Kiadóét, amely példás hûséggel követi Linn Ullmann pályafutásának állomásait. Ez a szerzõkövetõ magatartás végtelenül tiszteletre méltó, s nyilvánvalóan inkább érték-, mintsem gyorshaszon-centrikus.

Úszófalu Kínában. 225

KÜLFÖLDI SZERZÕINK SIMON ARMITAGE brit költõ. 1963-ban született. Földrajzot, majd szociológiát tanult; doktori disszertációját a televíziós erõszak fiatalkorú bûnözõkre gyakorolt hatásairól írta. Mielõtt költészetet kezdett tanítani a Sheffieldi Egyetemen, pártfogó tisztként dolgozott. Lapunk 1994. decemberi számában már közöltük verseit. EDUARD BEAUCAMP német mûvészetkritikus és publicista Aachenben született, 1937-ben. Frankfurt am Mainben él, festõ feleségével, Barbara Beaucamppal. A fordítás alapjául a Kunsstücke. Ein Tanz mit dem Zeitgeist c. kötet szolgált (Philo Fine Arts 2012). JOSZIF BRODSZKIJ (1940–1996): Nobel-díjas orosz költõ és esszéista. Anna Ahmatova fedezte fel. Az orosz költészet legnagyobb újítója a XX. század második felében. Disszidens nézetei, „pornográf és szovjetellenes” versei miatt 1972-ben – több év kényszermunka és elme-gyógyintézeti kezelés után – kiutasították az országból. Az USA-ban telepedett le, amerikai egyetemeken tanított. Esszéit és versei egy részét angolul írta. Lapunk többször közölte írásait. VIKTORIJA LEBEGYEVA orosz írónõ írja önmagáról: „1966. 06. 06-án születtem Moszkvában (a hatosok halmozódása nem kesergésre, inkább elgondolkodásra ad okot). Mint mindenki, én is tanultam egy keveset, „valamit és valahogy”, amit a Moszkvai Állami Egyetemen szerzett diploma is bizonyít. Bármennyire tiltakozom is ellene, az, hogy pszichológus vagyok, segít a színház nem könnyû hétköznapjaiban. (Avagy segít azt gondolni, hogy segít.) A rózsaszínû gyermekkorban, amikor a kislányok „anya és lányát” játszanak, én színházasdit játszottam, és ezt mind a mai napig folytatom. Csak akkor mondom magamban, hogy rendezõ vagyok, amikor fizetést veszek fel az Interklubtól, bár a lelkem mélyén bizonyára hajlok erre a gondolatra. Életemet nem tudom elképzelni a Latyinszkij Kvartal (Latin negyed), szeretett férjem, a színház, A. Piazzolla zenéje, M. Pavics könyvei, száraz vörösbor és Koktebel nélkül.” A kisregény V roljah címen jelent meg az Oktyabrj c. folyóirat 2009/12. számában. IAN RUSSELL MCEWAN (1948) kortárs angol író, a legjelentõsebbek között tartják számon. A dél-angliai hampshire megyében született, de tizenkét éves koráig Kelet-Ázsiában, Németországban és Észak-Afrikában élt külszolgálatot teljesítõ õrnagy édesapja jóvoltából. A Sussexi Egyetemen szerzett diplomát (1970) angol irodalomból, és az elsõk között tanult

„kreatív írás”-t. Elsõ novelláinak és regényeinek hátborzongató cselekménye után ragasztották rá a „Ian Macabre” gúnynevet. A The Cement Garden (1978, Cementkert), The Comfort of Strangers (1981, Idegenben), Enduring Love (1997, Õrült szerelem, 2000) és Atonement (2001, Vágy és vezeklés, 2005) címû regényeibõl filmet is forgattak. Számos díjat nyert, például Amsterdam (1998), Atonement és Saturday címû regényével. A Sweet Tooth (2012) McEwan tizenkettedik regénye. Magyarul olvasható: Idegenben (1984), Amszterdam (1999), Geometria (Solid Geometry, novellák, 2000), Õrült szerelem (2000), A képzelgõ (The Daydreamer, gyerekkönyv; 2001), Vágy és vezeklés (2005), Szombat (2010). MO YAN (1955) kínai író, 2012-ben Nobel-díjat kapott. A Shandong tartományi Gaomíban született, mely falu és vidék késõbb több regényének és elbeszélésének színhelye lett. Korai, realista stílusú mûvei falusi környezetben játszódnak, e korszakának kiemelkedõ mûve a Vörös cirok nemzetsége (hong gaoliangde jiazu) címû regény. Késõbbi regényeinek stílusára a mágikus realizmus kínai változata jellemzõ: Kafka, Faulkner és García Márquez hatását ötvözi egybe a fantasztikus kínai elbeszélés elõadásmódjával, groteszk látásmóddal. Legfontosabb mûvei: Szeszföld (Jiuguo), A fokhagyma dala (Tiantang suantai zhi ge), Dús keblek, széles csípõk (Fengru feitun), Tizenhárom lépés (Shisan bu), Életre-halálra fáradtan (Shengsi pilao), Béka (Wa). Jelen számunkban közölt novelláinak eredeti címe: Õszi víz (Qiushui), (www.360doc.com [2012.10.12.]), az Öreganyám metszõfoga (Zumu de menya) a Muzhikao címû novelláskötetbõl (Jiangsu Wenxue chubanshe, 2003.), a Piros kanapé (hongchuang) a Xioshuo Yuebao címû folyóirat 2012. 1. számában jelent meg. ILMA RAKUSA svájci költõnõ 1946-ban született szlovén apától és magyar anyától Rimaszombatban. Gyermekkorát Budapesten, Ljubljanában és Triesztben töltötte. 1951-ben családja Svájcban telepedett le, iskoláit Zürichben látogatta. Érettségi után romanisztikát és szlavisztikát tanult Zürichben, Párizsban és Leningrádban. 1971-ben megszerezte a doktori fokozatot, majd a Zürichi Egyetem szlavisztikai tanszékén asszisztens, 1977 óta elõadó tanár. Ma szabadúszó író. Magyar, francia, szerbhorvát, orosz nyelvekbõl fordít, a Neue Züricher Zeintung és a Die Zeit lapokban közöl publicisztikákat. A többkötetes, magyarul is jól beszélõ írónõ munkáiból magyarul eddig kettõ jelent meg: a Lassabban (esszékötet) és a Rengeteg tenger (önéletrajzi regény).

226

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos megjelenését.

Egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318

227

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: hernád Imre Levelezési cím: h-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a hIRKER Rt., az Nh Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. h-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

228