TARTALOM MAGYAR VILÁG. Leolvasni egymás arcáról: ilyen az öröm Albert Zsuzsa beszélgetése Kalász Mártonnal TÁJÉKOZÓDÁS

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 807

LVII. évfolyam, 9. szám

2012. szeptember TARTALOM

ÉRIC FAYE Rádió Luego (Boros Krisztina fordítása) .......................................................... 809 J. M. SYNGE versei (Mesterházi Márton és MesterháziMónika fordításai) .. 814 VLADIMIR NABOKOV ,,Egyszer Aleppóban…” (Kiss Henriette fordítása).......................................... 816 NICOLAS BOUVIER Az örök utazó (Ádám Péter fordítása) ................................................................ 824 KAVABATA JASZUNARI Csipkerózsikák 3 (Vihar Judit fordítása) .......................................................... 836 MAGYAR VILÁG „Leolvasni egymás arcáról: ilyen az öröm” – Albert Zsuzsa beszélgetése Kalász Mártonnal.................................................. 849 TÁJÉKOZÓDÁS MESTERHÁZI MÁRTON John Millington Synge (1871–1909) .................................................................. 867 KURDI MÁRIA Gondolatok John Millington Synge kritikai és színházi fogadtatásának újabb irányairól .......................................................................................................... 883 JOHN MILLINGTON SYNGE Két levél (Kurdi Mária fordítása) .......................................................................... 891 BOZÓK FERENC Aki a nõbõl vámpírt csinált – száz éve halt meg August Strindberg.......... 893 Thomas Becker Minél triviálisabb, annál érdekesebb .................................................................. 896 KÜLFÖLDI SZERZÕINK .............................................................................................. 900

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 808

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 809

ÉRIC FAYE

Rádió Luego Valaha régen éjszakákon át fennmaradtam, és ágyamon elnyúlva, kezemben a készülékkel távoli rádióállomásokat keresgéltem. Sorra jöttek be az adók, aztán maguktól elhalkultak, újra visszajöttek. Idegesen csavargattam a gombot, mindenáron szerettem volna szobám négy fala között tartani az estérõl estére ismerõsebbé váló hangokat. Recsegõ dallamok foszlottak szét, kínai vagy észt jelmondatok harsantak fel és enyésztek el a világûrbe számûzve. Fél tizenkettõ körül az európai világ elcsendesedni látszott, a hullámhosszok ritkábban keveredtek egymásba. Már végig lehetett hallgatni egy koncertet vagy más mûsort. Az egyik legjobban fogható adó az Algír 3 volt akkoriban, amely higgadt hangon, tökéletes franciasággal számolt be Afrika és a Közel-Kelet híreirõl. Mindennél szívesebben hallgattam a világidõ kifejezést, amelynek jelentése meghaladta értelmemet. Aztán a Rádió Tirana hírösszefoglalóját sugározták. A hang megváltozott, fellengzõssé és harciassá vált, de franciasága kifogástalanul szólt, azon tûnõdtem, vajon ki lehetett közülünk, aki bejutott e szögesdróttal kerített Keletre, hogy a mikrofonhoz ülõ bemondónõ hírszövegét kijavítsa. Hallgattam a hangot, amely olyannak tûnt, mintha minden pillanatban kockára tehetné a jövõjét, vártam, hogy egyszer csak S. O. S. jelzést küld tiltott bolygójáról, hogy aztán ott hallgattassák el nyomban a stúdió közepén. Néhány perc után a beszédet hosszan elnyúló csend váltotta fel, majd ünnepélyes lassúsággal felcsendült az Internacionálé, amelyet spanyol vagy olasz nyelvû adás követett. De fürkészõ fülem leginkább a Rádió Luegóra vadászott, amely csak a késõi órákban sugárzott, ma is beleborzongok, ha eszembe jut a szignálja. Tizenöttizenhat éves lehettem, és a Rádió Luego adásai teljesen magukkal ragadtak. Az adó fõként úgynevezett rádiójátékokat közvetített, végeérhetetlenül követték egymást estérõl estére az epizódok. Elfelejtettem már, hogy pontosan mirõl is szóltak a négy-öt szereplõs darabok, amelyekben valósággal lenyûgöztek a hangeffektusok. Csak az érces hangok maradtak meg az emlékezetemben, idõvel arcokat társítottam hozzájuk, amelyek biztosan egyáltalán nem hasonlítottak a valóságbeliekhez. A színészek az esténként megismert felkavaró sorsok tolmácsolóiként éltek tovább bennem. Hiába kerestem mindenütt, részletes térképeken vagy a világatlaszban Luegót, míg egy nap egyik barátom félig tréfásan megjegyezte: Luego nem helyet jelent, hanem idõt. Nem tudom, hány hónapom telt el a rossz idõben csak nehezen fogható rádióadó mûsorai iránti rajongással. Viharban is kitartottam mellette, a mennydörgés önmagában kevés volt hozzá, hogy eltántorítson szenvedélyem tárgyától. Luego este tíztõl éjjel egyig sugárzott francia nyelven, de már a korábbi angol nyelvû adás egy részét is sikerült megértenem. Egy háború nélküli világ adója volt, egy megbékélt emberiségé, amelyben boldogan értekezõ tu809

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 810

dósok, lelkesedéstõl fûtött mûvészek tevékenykedtek, akik higgadtan világítottak rá a másik szavaiban rejlõ ellentmondásokra. Adásait hallgatva többet tanultam, mint napközben az iskolában, többet, mint a legjobb barátaimmal folytatott legjobb beszélgetésekbõl, többet, mint a könyvekbõl. Különösen kedveltem a hallgatói betelefonálásokat, amikor ki tudja, honnan érkezõ hívásokban ismeretlenek értekeztek a világ elmúlt napjáról, nyugodt hangjuk perceken át szólt az éterben, majd udvariasan elhalkult, vagy szabadkozásba fúlt, amiért nem voltak elég világosak. A mûsorvezetõ sosem mulasztotta el, hogy további szép estét kívánjon nekik a Rádió Luego mellett, és megköszönje hozzászólásukat. Említettem már, hogy sokszor nehéz volt behozni az adót, és azokon az estéken, amikor egyáltalán nem sikerült, zaklatottan aludtam el, azzal a biztos tudattal, hogy a semmiért töltöttem egy egész napot várakozással. Másnap, ha ugyan nem harmadnap aztán hûségesen visszatért megbabonázott fülembe a hang. Elõfordult, hogy amikor hiába kerestem a szokásos helyen, Sottens és Monte Ceneri között, ideges ujjakkal tekertem tovább a keresõgombot Beromünster és az andorrai rádió irányába, mintha egy magas légköri vihar távoli frekvenciák felé sodorta volna az ismerõs hangokat. Elképzelni sem tudom, mi történhetett, de a Rádió Luego egyszer csak beszüntette adását. Soha többé nem sikerült behoznom, pedig hosszú hetekig próbálkoztam. Elkeseredésemben végül a Rádióadók Nemzetközi Egyesületéhez fordultam felvilágosításért. Azt a választ kaptam tõlük, hogy ilyen adó nem szerepel a nyilvántartásban, nem is létezett soha, valami tévedés lehet a dolog, a kérdéses frekvencia évek óta gazdátlan. Hirdetést adtam fel az esti lapban: „Keresem azokat, akik hallgatták a Rádió Luego adásait, vagy bármilyen felvilágosítással szolgálhatnak a csatornával kapcsolatban.” Megadtam a címemet, de sosem érkezett válasz. Elzártam hát a Rádió Luegót az ifjúság kincses ládájába. Évek múltán végzõsként ültem az egyetemi büfében, amikor hirtelen megdobbant a szívem. Éppen a barátaimmal vitatkoztam valamirõl, de a szomszéd asztalnál beszélgetõ két fiatal nõ szavai hallatán egyszerre talpra ugrottam. Rádiómûsorokról fecsegtek. „Egy idõben teljesen odavoltam a rádiójátékokért – mesélte egyikük, egy barna, délies típus. – Esténként otthon maradtam inkább, hogy meghallgassam a Rádió Luegón a következõ folytatást, ami 11-kor ment olaszul.” Rögtön otthagytam a társaságomat, hogy megpróbáljam elcsípni a szavaikat. De már egészen másról beszélgettek. Életemben nem láttam egyiküket sem. Megkérdeztem a pontos idõt attól, amelyik a rádiójátékról beszélt, így alkalmam volt mélyen a szemébe nézni. Különös fényt láttam a tekintetében, de mit tehettem volna mást, megköszöntem a választ. Amikor tíz perccel késõbb felálltak, sietve az asztalra dobtam valami aprót a kávémért, szó nélkül faképnél hagyva barátaimat átvágtam a dohányfüstös termen, félretoltam a pultnál ácsorgó két ismerõst, és kiléptem az ajtón. Egy pillanatra azt hittem, hogy szem elõl tévesztettem õket. Aztán mégis meglettek, az elõcsarnokban 810

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 811

álldogáltak a kijárat közelében, valószínûleg búcsúzkodtak, mert a barna kisvártatva kilibbent, és elindult az egyetemudvar egyik sétányán. Rádió Luego… Nem hagyott nyugodni a kérdés: hogy hallgathatta olaszul az adást, amikor ugyanabban az idõben én a franciául menõ mûsoron csüggtem nagy élvezettel? Szakadt az esõ aznap. Utolérhettem volna, felajánlhattam volna neki az esernyõmet, hogy az együtt megtett pár méter alatt szóba hozzam, ami a szívemet nyomja. Magam sem tudom, miért döntöttem mégis úgy, hogy távolról követem, fedetlen fõvel, miközben mindenemet átjárta a hideg esõ, amely elõttem haladtában õt is bõrig áztatta. Semmit sem tudtam róla, de szerettem volna valami mámorító névvel felruházni. Ehelyett rádióhallgatónak neveztem el magamban. És miközben õ a zuhogó esõre ügyet sem vetve, határozott léptekkel haladt elõre, bennem felcsendült a Rádió Luego szignálja az Újvilág szimfónia largójából, amelyet emlékezetes lassúsággal vezényelt Kurt Redel a Szlovák Filharmonikusok élén. Tudtam, hogy nem fogok hagyni elillanni egy ilyen értékes tanút, ha napokig kell is a nyomában lennem, mielõtt megszólíthatnám. Délutáni óráimról megfeledkezve vetettem magam utána az óvárosi utcákon. A rádióhallgató! Átment a kõhídon, az új kapun, aztán végig a székesegyházhoz és a városházához vezetõ árkádok alatt, majd balra fordult, egy néptelen utcába, miközben a minden más zajt elnyomó esõ egyre azon iparkodott, hogy még fényesebbé tegye a kövezetet. A nõ hol erre, hol arra fordult be az utcákon, mintha eltévedt volna. Végre megállt, beletúrt a táskájába, és egy kulcscsomót vett elõ. Múlt századi, ötemeletes épület elõtt álltam, ahol lakott. A felhõs idõ miatt már félhomály borult az utcára. Láttam, hogy a rádióhallgató eltûnik egy ajtó mögött, én meg ott maradtam mozdulatlanul, harmincméternyire a háztól. Pár pillanattal késõbb fény gyulladt az egyik második emeleti ablakban. Õ lenne az? Odamentem a bejárathoz, ahol tucatnyi csengõ, vezetéknevek erdeje ejtett zavarba. Egy se volt közöttük, amelynek olaszos vagy spanyolos hangzása lett volna. Ösztönösen meghátráltam. Inkább egy sörözõt választottam, hogy bepárásodott üvegén keresztül tartsam szemmel a világos ablakot és a bejárati ajtót. Eltelt a délután, s az este is, a sörözõ bezárt. Kísértést éreztem találomra becsöngetni valahová, amivel egy egész házat verhetek fel, vagy – ki tudja? – egy éppen álomba szenderedõ, netán az éter hullámait pásztázó rokon lélekre találhatok. Úgy döntöttem, inkább hazamegyek az óváros másik végébe. Másnap kora reggel õrhelyemet készültem elfoglalni a sörözõ egyik asztalánál, amikor megpillantottam a rádióhallgatót. Éppen szembejött velem, de rám se nézett, a hideg szélben lehajtott fejjel, egy nagy fehér sálba burkolózva ment el mellettem. Nem vett észre. Sarkon fordultam, lesz, ami lesz, csak erre gondoltam. A nyomába eredtem, egyre a megfelelõ mondaton törve a fejem, amellyel megszólíthatnám. Vártam, hogy kiérjünk a keskeny utcácskák szövedékébõl és eljussunk a fõutcáig, amely névtelen folyóként hömpölygött, partján elegáns kávéházakkal, valamelyikbe csak lesz bátorságom meghívni. 811

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 812

Végül odaléptem mellé és ráköszöntem: „Emlékszik? Tegnap beszéltünk egymással a büfében. Egy barátnõjével volt.” Értetlenkedve állt meg, amiért valaki ilyen metszõ hidegben szólítja le. „Ki maga?” Megértõen elmosolyodtam. Hiszen tegnap végül is alig pár mondatot váltottunk. – Nézze, ne álldogáljunk itt a hidegben, beszélnem kell magával. Jöjjön, igyunk meg egy kávét. – Mirõl van szó? – Kérem, jöjjön be. Tegnap a barátnõjével beszélgettek a büfében, és véletlenül megütötte a fülemet egy mondata… – Egy mondatom? Maga kihallgatott minket? – Színtiszta véletlen volt. Csak egy szóra figyeltem fel… – Mi volt az? – Rádió Luego. Szempillantás alatt elkomorult. A szél az arcunkba csapott. – Bocsásson meg – szólalt meg. – Tíz perc múlva kezdõdik az elõadásom, késésben vagyok. – Akkor esetleg… ebéd után ott lesz a büfében? – Elnézést, de mennem kell. Talán. Nyomát se láttam délben, ahogy késõbb délután sem az egyetem folyosóin. Nem tudtam a nevét, azt sem, hogy milyen szakra jár. Semmit se tudtam róla. Nem tehettem mást, mint hogy bíztam a véletlenben, hátha újra egymás mellé sodor bennünket. De a bensõm egyre forrongott. Estefelé azzal az elhatározással mentem vissza a sörözõbe, hogy amint meglátom, nyomban elé állok. Eltelt egy óra, majd még egy, aztán egy harmadik. Az ablak még mindig világos volt. A számlát már rég rendeztem, így rögtön felpattantam, amikor észrevettem, hogy valaki a kulcsát keresgéli a ház elõtt. Benyomakodtam az illetõ mögött a kapun, és felrohantam a második emeletre, ahol vaktában becsöngettem az elsõ lakásba. Szabadkoztam, majd a következõ ajtón kezdtem kopogtatni. – Már megint maga az! Hogy jutott ide be? Honnan tudja, hogy itt lakom? – Egész nap kerestem. – Nem várhatott volna vele? Mi a csudát akar tõlem? – Mondtam már. A Rádió Luegóról van szó. – Mi?! Maga megõrült? Váratlanul felemelte a hangját. Odabentrõl egy férfihang mordult fel: „Mi a fene az?” Aztán mintha hirtelen hátralöktek volna egy széket. Testes alak jelent meg az ajtóban. Láttam, hogy képes lenne lehajítani a lépcsõn, önkéntelenül hátrálni kezdtem hát. Hatalmas, kopasz fickó volt, jóval idõsebb, mint a rádióhallgató, aki a háta mögé húzódott. – Mit akar tõle? – dörrent rám vöröslõ fejjel a férfi. – Ez egy õrült! – állította a nõ. Lent is, fent is szomszédok tódultak ki a folyosóra, szinte átestek a korláton. Be ne tegye ide a lábát még egyszer! Hagyja békén! Legközelebb nem viszi el szárazon… 812

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 813

Soha többé nem láttam viszont a rádióhallgatót az egyetem folyosóin. Eljött a vizsgaidõszak, más dolgokkal kellett foglalkoznom. Némiképp dicstelenül, de megkaptam az áhított diplomát. Nyár lett, délire fordult a szél. Viharosan rövid, nagy szerelembe estem. Nem jársz többé arra az egyetemre, jutott eszembe mégis idõrõl idõre. Elveszítetted az egyetlen embert, aki tanúja volt az estéknek, amelyek beragyogták az ifjúságodat. Hónapok teltek egymás után. Elhatároztam, hogy biztos, ami biztos, megint feladok egy apróhirdetést, ugyanazzal a szöveggel, mint régen: „Keresem mindazokat, akik ekkor és ekkor (az idõpontot is megadtam) hallgatták a Rádió Luego adásait, vagy bármilyen felvilágosítással szolgálhatnak a csatornával kapcsolatban.” Változatlanul biztos voltam benne, hogy másvalaki is fogta egyszer a Sottens és Monte-Ceneri frekvenciái között nyomtalanul eltûnt Atlantisz hangját… Mégse kaptam soha semmi választ. Pedig hetekig vártam, s közben egyre keresgéltem az ósdi tranzisztoros rádión, a nyüzsgõ karavánszerájban, ahol kerekasztalhoz ült az egész világ. De semmi. Azaz mégis, majdnem elfelejtettem. Egyszer, amikor már, úgymond, feladtam a várakozást, hazaérkezve meglepetten hallgattam az üzenetrögzítõmre érkezett hívást: pár másodperces csend után szordínóban felhangzott az Újvilág szimfónia largója. 1999. február BOROS KRISZTINA fordítása

813

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 814

J. M. SYNGE Átok a szerzõ egyik ellenségének nõvérére, akinek nem tetszett a nyugati part kedvence Verd, Uram, e zsémbes némbert, bibircsókkal bõrét béleld, görcs gebessze mejjét, máját, görvély markolja gigáját, kapjon élte díjaképpen kosztot Mountjoy börtönében. Ítélj, Uram, eszerint, és tisztel híved, J. M. Synge.

A glencree-i tölgyekrõl Ölellek és érintelek, szól a pacsirta fönt; fénylõ arany füröszti kérgetek és árnyas, puha zöld. Deszkává nyúltok – lesz idõ – hogy betakarjatok; s a Jerome-hegyen, nyamvadt csüggedõ, férgek közt nyughatok. MESTERHÁZI MÁRTON fordításai

814

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 815

Glencree tölgyfáihoz Karom köréd fonom, neked dõlök, pacsirta zeng fejünk fölött, a fény arany s kerek zöld árnyak kérgeden. Jön még idõ, deszkáidat Ágyazod majd nekem, Jerome hegyén, ha jaj, örökre csak Férgekkel fekhetem. * Hol járom az utam, Mindent nagy hó borít, S nincs egy ember, asszony, kutya, Ki ismer engem itt. Ismerõs mind a bolt, Zsidó, polák, orosz, Mellettük járok hajnalig, Mert fogytán már a koksz. MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása

815

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 816

VLADIMIR NABOKOV

,,Egyszer Aleppóban…” Kedves V.! Többek között azért írok Önnek, hogy értesítsem: végre itt vagyok ebben, az országban, ahová naplementék vezettek el. Az elsõk között a mi jó öreg Gleb Alekszandrovics Gekkónkkal találkoztam, komoran haladt át a Kolumbusz sugárúton azt a petit café du coin*-t keresve, ahová nem megyünk soha többé. Úgy tetszik, õ azt gondolja, Ön valamiképpen elárulta nemzeti irodalmunkat, õsz fejét rosszallóan rázva adta meg a címét, mintha nem érdemelné meg azt az örömet, hogy hall felõlem. Van egy történetem az Ön számára, amely eszembe juttatja – úgy értem, hogy az elbeszélése eszembe juttatja – azokat a napokat, amikor elsõ, tõgymelegen bugyborékoló verseinket írtuk, s amikor minden tárgy, egy rózsa, egy pocsolya, egy kivilágított ablak azt kiáltotta felénk: ,,Rím vagyok!” Igen, ez módfelett hasznos univerzum. Játszunk, meghalunk: igrájem, umirájem.** És az orosz igék zengõ lelke jelentést ad a fák vad hadonászásának, vagy holmi eldobott újságpapírnak, amely elsuhan és meg-megáll, aztán újra felkavarodik hiábavaló csapkodással és szárnyatlan rángatózással a végtelen hosszú, szélfútta rakparton. De most épp nem vagyok költõ. Úgy jövök Önhöz, mint az a szenvelgõ hölgy Csehovnál, aki majd elepedt, csak hogy írjanak róla. Megnõsültem, mikor is? Úgy egy hónappal azután, hogy Ön elindult Franciaországból, és néhány héttel azelõtt, hogy a nyájas németek bedübörögtek Párizsba. Bár a házasságkötésrõl írásos bizonyítékokat tudok felmutatni, ma már biztos vagyok benne, a feleségem nem létezett soha. Ön esetleg más forrásból hallhatta a nevét, de ez nem jelent semmit: az csak egy érzékcsalódás neve. Ezért éppolyan tárgyilagosan tudok beszélni róla, mint egy regény szereplõjérõl (az Ön egyik regényébõl, hogy egészen pontosan fogalmazzak). Inkább szerelem volt elsõ érintésre, mint elsõ látásra, hiszen többször találkoztam vele anélkül, hogy bármit is éreztem volna iránta. Egy este azonban, éppen hazakísértem, valami mulatságosat mondott, mire elõrehajoltam nevettemben, könnyedén megcsókoltam a haját – és persze mindannyian hallottunk arról a vakító robbanásról, amelyet a gondosan kiürített ház padlóján fekvõ kis játék baba puszta felemelése idéz elõ: a katona nem hall semmit, számára mindez nem más, mint eksztatikus, hangtalan és végtelen kiterjedése annak, ami élete során egy tûhegynyi fénypont volt létezésének sötét középpontjában. S valóban, a halálra azért gondolunk mennyei értelemben, mert a látható égbolt, különösen éjszaka – elsötétített Párizsunk felett, a boulevard Exelmans kopár boltíveivel és a nyomorúságos latrinák szüntelen alpesi csobogásával –

* A sarki kis kávéház. ** Játszunk, meghalunk.

816

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 817

a legkifejezõbb és örökké jelen lévõ szimbóluma annak a hatalmas, hangtalan robbanásnak. Ám nem tudom magam elé idézni õt. Elmosódik, mint legjobb versem, amelyet Ön olyan borzalmasan kigúnyolt a Lityeraturnoje Zapiszkiben. Amikor magam elé akarom képzelni, szellemileg kell megkapaszkodnom a pihés alkarján lévõ apró, barna anyajegybe, mint ahogyan az ember egy írásjelre összpontosít egy nehezen olvasható mondatban. Talán, ha több arcfestéket használt volna vagy rendszeresebben, ma fel tudnám idézni az arcát, vagy legalább az erõsen kirúzsozott, száraz ajkak átlósan húzódó, finom barázdáit; de nem és nem sikerül – bár újra meg újra érzem tûnõ érintésüket érzékeim szembekötõsdijében, abban a sírós álomban, amelyben ügyetlenül kapaszkodunk egymásba a szívfacsaró homályban, és nem látom szemének színét az íriszt elöntõ könnyár üres visszfényétõl. Sokkal fiatalabb volt nálam – nem annyival fiatalabb, mint Natalie bájos csupasz vállával és hosszú fülbevalóival a sötét bõrû Puskinnál; mégis kellõ távlat kínálkozott ahhoz a visszapillantó romantikához, amely örömét leli a kivételes géniusz sorsának másolásában (egészen a féltékenységig, a züllöttségig, egészen addig a tõrdöfésig, amit annak láttán érez, hogy a lány mandulavágású szemének pillantását szõke Cassiója felé veti a pávatoll legyezõ mögül), még akkor is, ha költészete nem utánozható. Feleségem azonban szerette az én verseimet, és jóformán sohasem ásítozott rajtuk, mint ahogy a másik, ha férje versének hossza történetesen meghaladta a szonettét. Ha fantomként maradt meg nekem, úgy lehet, hogy én is kísértet voltam neki; vélhetõleg költészetem homályossága vonzotta csupán, majd felhasította szövetét, s egy idegen visszatetszõ arcát pillantotta meg mögötte. Mint tudja, jó ideje terveztem, hogy követem az Ön szerencsés repülõútjának példáját. A feleségem beszélt nekem az egyik nagybátyjáról, aki, mint elmondta, New Yorkban élt: egy déli fõiskolán oktatott lovaglást, amivel akkor hagyott fel, amikor elvett egy gazdag amerikai nõt, késõbb lett egy süketen született kislányuk. Azt állította, hogy már régen elveszítette a címüket, ám néhány nappal késõbb csodálatosképpen mégis elõkerült, mire drámai hangú levelet írtunk a nagybácsinak, ám választ sohasem kaptunk rá. De ez igazán nem számított, mert addigra már szert tettem egy megbízható, írásos nyilatkozatra a chicagói Lomcsenko professzortól; ám amikor megkezdõdött a megszállás, ennél sokkal többet nem tettünk a szükséges papírok beszerzése érdekében, jóllehet elõre tudtam, ha tovább maradunk Párizsban, némely segítõkész honfitársam elõbb vagy utóbb megmutatja valamelyik könyvem megfelelõ passzusait az érdekelt félnek, ahol azt bizonygattam, hogy sok sötét bûnével együtt Németország mégis nevetség tárgya marad mindörökre. Így kezdtük meg kétségbeejtõ nászutunkat. Lökdösõdve és zötykölõdve az apokaliptikus kivonulás közepette, a menetrendben nem is létezõ vonatokra várva, amelyek ismeretlen cél felé tartottak, képzelt városok kopott díszletei között áthaladva, a testi kimerültség állandó kábulatában élve menekültünk; s 817

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 818

minél messzebb kerültünk, annál világosabbá vált, hogy az a valami, ami hajszolt bennünket, több volt annál a csizmás és csatos õrültnél a többféle meghajtású ócskavaskészletével együtt – valami, aminek az csupán a szimbóluma volt, valami szörnyûséges és megfoghatatlan, az õsi rettegés idõtlen és arctalan tömege, amely még itt, a Central Park zöld vákuuma mögül is mindig rám támad. Ó, hát õ egészen játékosan viselte – egyfajta kába vidámsággal. Azonban egyszer csak zokogásban tört ki egy barátságos vasúti kocsiban. „A kutya – mondta –, a kutya, amit ott hagytunk. Nem tudom elfelejteni a szegény kutyát.” Bánatának õszintesége megdöbbentett, mivel sosem volt kutyánk. „Tudom – mondta –, de megpróbáltam elképzelni, hogy tényleg megvettük azt a szettert. És csak gondold el, hogy most ott vonítana valami bezárt ajtó mögött.” Soha szóba sem került, hogy vegyünk egy szettert. Nem szeretnék megfeledkezni az országút egyik szakaszáról, a menekült család látványáról sem (két nõ, egy gyermek), idõs édesapjuk vagy nagyapjuk útközben halt meg. Az ég fekete és hússzínû felhõk összevisszasága volt, csúnyán tört át rajta a nap az árnyékba borult hegy fölött, és a halott férfi a hátán feküdt egy fakó platánfa alatt. Az asszonyok bottal és a puszta kezükkel próbáltak sírt ásni az út szélén, de a föld túl kemény volt; feladták, egymás mellett üldögéltek a vérszegény pipacsok között, egy kicsit távolabb a holttesttõl és felfelé meredõ szakállától. A kisfiú azonban csak kapart, túrt és erõlködött, míg fel nem fordított egy lapos követ és meg nem feledkezett komoly erõfeszítésének tárgyáról, miközben ott ült összekuporodva – sovány, kifejezõ nyaka az összes csigolyát felkínálta a hóhérnak –, meglepetten és örömmel figyelte az apró barna hangyák ezreit, mint sürögnek, cikáznak, tûnnek el és indulnak biztonságos helyek felé, a Gard, az Aude, a Drôme, a Var és az Alacsony Pireneusok vidékei felé – mi ketten csak Pau-ban álltunk meg. Spanyolország túlságosan elérhetetlennek látszott, úgy határoztunk, hogy továbbindulunk Nizzába. Egy Faugères nevû helyen leverekedtem magam a vonatról (tízperces megálló volt), hogy némi ennivalót vegyek. Amikor néhány perccel késõbb visszaértem, a vonat már elment, s a zavarodott öregember, aki felelõs volt a kegyetlen ûrért, amely ott tátongott elõttem (csupasz, közönyös sínek között szénporszemcsék csillogtak az izzó levegõben s egy magányos narancshéjdarabka), kíméletlenül azt mondta nekem, hogy egyébként sem volt jogom leszállni. Egy jobb világban kideríthettem volna feleségem hollétét, és megmondhattam volna neki, hogy mit tegyen (nálam volt mindkettõnk jegye és a pénz nagy része is); ám úgy festett a helyzet, hogy a telefonnal vívott, rémálomba illõ küzdelmem hiábavalónak bizonyult, ezért nem törõdve az apró hangok egész sorával, amelyek a távolból ugattak felém, feladtam két vagy három táviratot, amelyek talán még most is úton vannak, késõ este pedig felszálltam a következõ helyi, Montpellier-be tartó vonatra, amely messzebb volt, mint ameddig feleségem vonata elzötyöghetett. Mivel ott nem találtam meg, két választásom ma818

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 819

radt: vagy továbbindulok, hiszen lehet, hogy felszállt a marseille-i vonatra, melyet épp lekéstem, vagy visszafordulok, mert lehetséges, hogy visszatért Faugères-be. Nem emlékszem már, milyen bonyolult meggondolások vezettek Marseille-be és Nizzába. Olyan rutineljárásokon kívül, mint téves adatok valószínûtlen helyekre küldözgetése, a rendõrség semmit sem tett, hogy segítsen; az egyik férfi üvöltött velem, mert elege lett belõlem; egy másik azzal juttatta holtvágányra a kérdést, hogy kételkedett házassági bizonyítványom valódiságában, azt állítva, hogy rossz oldalon van lepecsételve; egy harmadik pedig – vizenyõs barna szemû, kövér commissaire* – bevallotta, hogy szabad idejében verseket ír. Felkerestem különbözõ ismerõseimet, a számos oroszt, aki Nizzában rekedt vagy ott telepedett le. Akiknek ereiben történetesen zsidó vér csörgedezett, halálra szánt rokonaikról, akiket pokolba tartó vonatokra zsúfoltak. Ezzel szemben az én helyzetem banálisan valószerûtlenné vált, miközben egy zsúfolt kávézóban üldögéltem, elõttem az opálkék tenger, mögöttem a kagylóház zúgása, amint újra és újra elmondja a mesét az öldöklésrõl és a gyötrelemrõl, a szürke paradicsomról az óceánon túl és a goromba konzulok szeszélyeirõl, packázásairól. Érkezésem után egy héttel hányaveti nyomozó keresett fel és vitt le egy kanyargó, bûzös utcába, egy feketére mázolt házhoz, amelyrõl a ’hotel’ feliratot az idõ és piszok már szinte teljesen eltüntette. Közölte, hogy itt találták meg a feleségemet. A lány, akit elõkerített, persze teljesen idegen volt, ám az én Holmes barátom egy ideig arra próbált minket rávenni, valljuk be, hogy házasok vagyunk, miközben a lány szótlan ágyastársa mellettünk állt és hallgatott csupasz karjait összefonva csíkos mellkasán. Amikor végre megszabadultam tõlük és lakóhelyem felé bandukoltam, egy tömött sor mellett haladtam el, amely egy élelmiszerbolt bejárata elõtt várakozott. Ott, a sor legvégén állt a feleségem, lábujjhegyen igyekezett meglesni, hogy pontosan mit árulnak. Azt hiszem, az elsõ dolog, amit mondott nekem, az volt, hogy reméli, narancsot. Meséje kissé homályosnak, de hihetõnek tetszett. Elõször is visszatért Faugères-be, egyenesen az élelmezési hivatalba ment ahelyett, hogy az állomáson érdeklõdött volna, ahol üzenetet hagytam számára. Menekültek egy csoportja azt tanácsolta neki, hogy csatlakozzon hozzájuk; az éjszakát egy bicikliboltban töltötte – egy árva bicikli sem volt benne – három idõs asszonynyal, akik, ahogy mondta, úgy feküdtek, mint három fadarab egy sorban. Másnap ráeszmélt, nincs elég pénze, hogy eljusson Nizzába. Végül is kölcsönkért a fadarab-asszonyok egyikétõl. De rossz vonatra szállt, és elutazott egy városba, amelynek a nevére már nem is emlékezett. Két nappal ezelõtt érkezett meg Nizzába, talált néhány barátot az orosz templomban. Azt mondták neki, hogy valahol a közelben vagyok, õt keresem, s biztosan hamarosan felbukkanok.

* Biztos.

819

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 820

Valamivel késõbb, amikor padlásszobám egyetlen székének a szélén ültem és átfogtam fiatal, karcsú csípõjét (puha haját fésülte s közben minden egyes simításnál hátravetette fejét), halvány mosolya hirtelen furcsa remegésbe váltott át, egyik kezét a vállamra tette, miközben úgy bámult le rám, mintha tükörkép volnék valami tó felszínén, melyet most pillantott meg elõször. „Hazudtam neked, drágám” – mondta. „Já lgunijá. Néhány éjszakát Montpellier-ben töltöttem egy goromba alakkal, akivel a vonaton ismerkedtem meg. Egyáltalán nem is akartam. Mindenféle hajszeszt árult.” Az idõ, a hely, a gyötrelem. A legyezõje, a kesztyûje, az álarca. Az éjszakát és sok másikat azzal töltöttem, hogy kiszedjem belõle apránként, de mégse tudjak meg mindent. Abban a különös tévhitben éltem, hogy elõször ki kell derítenem minden részletet, rekonstruálnom kell minden percet, és csak azután kell eldöntenem, vajon el tudom-e viselni. De a vágyott tudás határa elérhetetlen volt, s azt sem tudtam volna elõre megmondani, hogy mi lesz az a hozzávetõleges pont, amely után elégedettnek képzelhetem magam, mert hiszen a tudás minden törtjének nevezõje potenciálisan éppolyan végtelen volt, mint a töredékek közötti távolságok száma. Ó, elõször túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzék, s azután sem bánta, mert biztos volt benne, hogy elhagyom; láthatóan úgy vélte, hogy az efféle magyarázatok egyfajta vigaszdíjat jelentenek számomra, a képtelenség és a gyötrelem helyett, ami valójában volt. Ez így ment egy örökkévalóságon át, egyszer-másszor könnyekben tört ki, aztán hamar magához tért, lélegzet-visszafojtva suttogta válaszait nyomdafestéket nem tûrõ kérdéseimre, vagy szánandó mosollyal próbált nem odatartozó megjegyzések félbiztonságában kibúvót keresni, míg én egyre csak õrülten szorítottam össze a fogam, míg az állkapcsom majd szétrepedt a fájdalomtól, a lángoló fájdalomtól, amely valahogy elviselhetõbbnek tûnt fel a megalázó türelem tompa, zsongó sajgásánál. És képzelje csak, e nyomozás idõszakai között papírokat próbáltunk beszerezni a kelletlen hatóságoktól, ezek révén más iratokat remélhettünk megkapni, melyek aztán feljogosítanak egy harmadik igénylésére, a következõ lépcsõfokra ahhoz az engedélyhez, mely felhatalmazza tulajdonosát, hogy megint más papírokat kérvényezzen, s ezek segítségével esetleg rájöhet arra vagy nem jön rá, hogyan és miért történik mindez. Még ha el is tudnám képzelni a gyûlöletesen visszatérõ jelenetet, éles szögû, groteszk árnyait akkor sem tudnám összekapcsolni feleségem elmosódó testével, amint megrázkódik, roppan és eltûnik heves ölelésemben. Így nem maradt más hátra, mint hogy egymást gyötörjük, órák hosszat várakozzunk a prefektúrán, adatlapokat kitöltve, tanácskozva azokkal a barátokkal, akik már az utolsó betûig kitanulmányozták az összes vízumot, titkárnõknek könyörögjünk, majd újra adatlapokat töltsünk ki, mindennek következményeként feleségem kéjsóvár és sokoldalú utazó ügynöke hátborzongató örvénylésben olvadt eggyé a patkányszerû pofaszakállat viselõ, vicsorgó hivatalnokokkal, a fakó kartotékok rothadó csomóival, a lila tinta párolgó bûzével, az üszkös itatóspapír 820

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 821

alá csúsztatott kenõpénzekkel, a nyirkos nyakukat gyors, hideg, párnás lábukkal csiklandozó hájas legyekkel, az ember hat darab félállati hasonmásának frissen nyomtatott, ügyetlen, konkáv fényképeivel, a Szluckban, Sztarodubban vagy Bobrujszkban született kérvényezõk tragikus szempárjával és türelmes udvariasságával, a Szent Inkvizíció tölcséreivel és csörlõcsigáival, s a kopasz, szemüveges férfi rémisztõ mosolyával, akivel közölték, hogy nem találják az útlevelét. Bevallom, egy este, egy különösen pocsék nap után, sírva rogytam le egy kõpadra, és elátkoztam ezt a hamis világot, ahol konzulok és commissaire-ek izzadságtól nyirkos kezei labdáznak millió élettel. Észrevettem, hogy a feleségem is sír, s azt mondtam neki, hogy semmi nem számítana most, ha nem ment volna el, és nem tette volna azt, amit tett. – Biztosan azt gondolod, hogy õrült vagyok – mondta szenvedélyesen, s egy pillanatra szinte valóságos személynek éreztem –, de nem tettem meg – esküszöm, hogy nem. Lehet, hogy egyszerre több életet élek. Talán csak próbára akartalak tenni. Lehet, hogy ez a pad csak egy álom, és mi Szaratovban vagyunk vagy valamelyik csillagon. Unalmas volna elbíbelõdni minden stádiummal, amelyen keresztülmentem, míg végül is elfogadtam késésének elsõ változatát. Nem szóltam hozzá, és nagyon sokat voltam egyedül. Fel-feltûnt, elenyészett, majd újra megjelent valami aprósággal, melyrõl azt hitte, örülök majd neki – egy maréknyi cseresznyével, három különleges cigarettával vagy effélékkel –, a zsémbes lábadozóhoz járó ápolónõ nyugodt, néma szelídségével bánt velem. Felhagytam legtöbb közös barátunk látogatásával, mert már nem érdeklõdtek útlevélügyeim iránt, és mintha kissé ellenségessé váltak volna. Írtam néhány verset. Annyi bort ittam, amennyihez csak hozzájutottam. Egy nap sóhajtozó mellkasomra öleltem, elmentünk egy hétre Caboule-ba, s a keskeny tengerpart kerek, rózsaszínû kavicsain hevertünk. Furcsán hangzik, de minél boldogabbnak tûnt ez az új keletû kapcsolat, annál erõsebben éreztem valami szívszorító szomorúság jelenlétét, de egyre csak azt mondogattam, hogy ez minden igazi öröm természetes velejárója. Ezalatt valami elmozdult sorsunk változó mintázatában, s végre kiléptem egy sötét és forró hivatalból, remegõ kezemben két tölcsérré göngyölt, vaskos visas de sortie* -val. Ezek kellõen be voltak oltva USA-szérummal, én Marseille-be rohantam, ahol sikerült jegyet szereznem a következõ hajóra. Hazamentem és felrohantam a lépcsõn. Egy rózsát pillantottam meg az asztalon a pohárban – nyilvánvaló szépségének cukorrózsaszínjét, s a szárához kapaszkodó élõsködõ levegõbuborékokat. Két váltás ruhája eltûnt, a fésûje eltûnt, a kockás kabátja eltûnt és a mályvaszínû hajszalagja is a lila masnival, ami a kalapjául szolgált. Nem volt semmilyen levél a párnára tûzve, egyáltalán semmi sem a szobában,

* Kiutazási vízum.

821

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 822

ami felvilágosítást adhatott volna, hiszen a rózsa természetesen csak egy cheville* volt, ahogy a francia versfaragók hívják. Elmentem Veretyennikovékhoz, akik nem tudtak mit mondani; Hellmannékhoz, akik semmit sem voltak hajlandók mondani; azután Jelaginékhoz, akik nem tudták eldönteni, hogy elmondják-e vagy sem. Végül az idõs hölgy – és tudja, milyen Anna Vlagyimirovna kritikus pillanatokban – a gumivégû sétapálcáját kérte, nehezen, de határozottan kiszabadította testét kedvenc karosszékébõl, és kisétált velem a kertbe. Ott tudtomra adta, hogy lévén kétszer annyi idõs, mint én, joga van megmondani, hogy zsarnok gazfickó vagyok. Látnia kellett volna a jelenetet: az apró kavicsos kertet az Ezeregyéjszaka kék korsójával és a magányos ciprussal; a repedezett teraszt, ahol az öreg hölgy apja szokott szundikálni takaróval a térdén, miután nyugalomba vonult novgorodi kormányzói tisztébõl, hogy néhány utolsó estét tölthessen Nizzában; a halványzöld égboltot; az enyhe vaníliafuvallatot a mélyülõ szürkületben; a tücsköket, amint fémes trillájukat két oktávval magasabban zengik a közepes C-nél; és Anna Vlagyimirovnát, arcán a ráncok meg-megrándulva lengnek, amint anyai, de egyáltalán nem megérdemelt sértését hozzám vágja. A megelõzõ néhány hét során, kedves V.-m, ahányszor csak látogatást tett az én szellemfeleségem annál a három-négy családnál, amelyeket mind a ketten ismertünk, nem mindennapi történettel töltötte meg ezeknek a kedves embereknek a kíváncsi füleit. Tudniillik: hogy õrülten beleszeretett egy fiatal francia férfiba, aki tornyos házat és címeres nevet nyújthat neki; hogy kérve kért, váljak el tõle, amit én elutasítottam, sõt azt is közöltem vele, inkább lelövöm mindkettõnket, mintsem egyedül hajózzam New Yorkba; õ pedig azt válaszolta, hasonló helyzetben az apja úriemberként viselkedett volna; mire én azt mondtam, fütyülök az õ cocu de père** -jére. Még sok efféle ostoba részlet merült fel, de olyan figyelemre méltó módon vágtak egybe, hogy nem csoda, ha az idõs hölgy megesketett, nem kísérlem meg élesre töltött pisztollyal felkutatni a szeretõket. Elmondta, hogy egy lozère-i château-ba mentek. Érdeklõdtem, vajon látta-e már a férfit. Nem, de a képét megmutatták neki. Mivel éppen indulni készültem, Anna Vlagyimirovna, aki már egy kissé lecsillapodott, sõt még a kezét is csókra nyújtotta, hirtelen újra haragra lobbant, botjával a kavics közé csapott, és mély, erõs hangján ezt mondta: „Egy dolgot sohasem bocsátok meg magának – azt, hogy a felesége kutyáját, azt a szegény állatot a saját kezével akasztotta fel, mielõtt elindultak Párizsból.” Hogy vajon a vagyonos úriember változott át utazó ügynökké, vagy a metamorfózisa váltott irányt, vagy sem ez nem volt, sem az, hanem az az arc nélküli orosz, aki az esküvõnk elõtt udvarolt neki – mindez teljességgel lényegtelen.

* Verspótló. ** Felszarvazott papájára.

822

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 823

Elment. Ez volt a vég. Bolond lettem volna, ha lidércnyomásba illõ foglalatosságba kezdek, keresve õt és várva rá megint mindezek után. A hosszú, nyomasztó hajóút negyedik reggelén egy komoly, de barátságos idõs orvossal találkoztam a fedélzeten, akivel valamikor Párizsban sakkoztam. Megkérdezte, hogy a tenger viharos hullámzása nagyon megviseli-e a feleségemet. Azt feleltem, egyedül utazom; mire megdöbbenve nézett rám, majd elmondta, hogy a hajóra szállás elõtt néhány nappal látta õt, mégpedig Marseille-ben, amint a rakparton sétált, szerinte meglehetõsen céltalanul. Azt mondta, mindjárt jövök utána a táskával és a jegyekkel. Úgy hiszem, ez a történet lényege – bár ha papírra veti, jobban teszi, ha ezt az alakot nem orvosnak írja meg, mivel ez már elcsépelt dolog. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy a feleségem sohasem létezett. Még mondok valamit Önnek. Miután megérkeztem, siettem kielégíteni egyfajta morbid kíváncsiságot: elmentem arra a címre, melyet valamikor õ adott nekem; kiderült, hogy két irodaépület közötti névtelen üres telek; a telefonkönyvben kerestem nagybátyjának a számát; nem volt benne; többfelé érdeklõdtem, Gekko, aki mindent tud, közölte velem, hogy a férfi és lovas felesége természetesen léteztek, de süket kislányuk halála után elköltöztek San Franciscóba. Ha a múltra úgy tekintek vissza, mint képekre, szétszabdalt románcunkat egy mély völgy ködébe süllyedve látom, két jellegtelen hegyorom között; az élet valóságos volt ezelõtt, s remélem, az lesz ezután is. De nem holnap. Talán holnapután. Öntõl, boldog halandótól a kedves családjával (hogy van Ines?, hogy vannak az ikrek?) és sokszínû munkájával (hogy vannak a zuzmók?) aligha várható el, hogy felebaráti együttérzésbõl megfejtse az én szerencsétlenségemet, de megvilágíthatja nekem a dolgokat mûvészetének prizmáján keresztül. Mégis oly kár érte. Az Isten verje meg a mûvészetét, rettenetesen boldogtalan vagyok. A feleségem még mindig ott sétál fel-alá, ahol barna hálókat terítenek ki száradni a forró kõlapokra, s a víz fényfoltjai játszanak a lehorgonyzott halászbárka oldalán. Valahol, valahogyan végzetes hibát követtem el. Mindenütt halmaradványok apró, halvány pikkelyei csillognak a barna hálószemek között. Minden véget érhet Aleppóban, ha nem vigyázok. Legyen kíméletes velem, V.! Elviselhetetlen következménye lenne annak, ha úgy cinkelné a kockát, hogy ezt választja majd a történet címének. KISS HENRIETTE fordítása

823

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 824

NICOLAS BOUVIER

Az örök utazó „…az út nekünk dolgozik. Bárcsak a továbbiakban is ugyanígy hengeredne elénk, és ugyanígy jutalmazna minket jótéteményeivel, nemcsak India legtávolabbi végéig, de még azon is túl, egészen a halálig.” NICOLAS BOUVIER Egy eldugott pakisztáni szállodában az író ottfelejt egy jókora borítékot, benne készülõ útikönyvének kéziratával, a borítékot pedig a szobainas kidobja a szemétbe. Másnap hiába rohan kétségbeesetten a hulladékgyûjtõ-telepre, és lapátolja egy álló napon át a hulladékot, a rothadó zöldségek, rongyok és üres konzervdobozok közt csak egy megfeketedett üres borítékot meg néhány elmosódott, kibetûzhetetlen papírfecnit talál. Ez a szeméttelepen való lázas kutatás metafora is lehetne. Írni annyi, mint valamit visszaperelni az enyészettõl, írni annyi, mint valamit megmenteni, megóvni a pusztulástól. Nicolas Bouvier különös fajtája az író-utazóknak. Nemcsak mert svájci létére is megmaradt nomádnak, mintha nyughatatlanul vándorló életével is tiltakozna a hazájára ragasztott leegyszerûsítõ közhelyek ellen; azért is, mert õ az utazásban mindig is iskolát látott, de nem a gazdagodásnak, hanem – ha lehet azt mondani – az elszegényedésnek iskoláját. Bouvier-nak az utazás tanította meg, hogy az életben mi nélkülözhetõ és mi nem. Ahogyan a fáradt utazó az út szélére dobálja a fölösleges holmikat, úgy szabadult meg õ is elõítéleteitõl, jellegzetesen európai önhittségétõl, gõgjétõl, énközpontúságától. És ébredt rá, hogy „isa por es chomu vogymuk”. Nicolas Bouvier 1929-ben született Genfben; irodalmat és jogot tanult, majd néhány újságírói megbízatás után – festõ barátjának, Thierry Vernet-nek a társaságában – egy Fiat Topolinóval 1952-ben nekivág az ismeretlennek. Bejárta Jugoszláviát és Görögországot, Törökországot és Indiát, Pakisztánt és Ceylont, de élt Lappföldön és Tibetben, Írországban és Japánban. Úti élményeit, benyomásait vagy húsz könyvben összegezte. Ezeket az írásokat, amelyeknek értékét jószerivel csak a szerzõ 1998-ban bekövetkezõ halála után kezdték felfedezni (a Gallimard kiadónál közreadott másfél ezer oldalas gyûjteményes kötete 2004-ben látott napvilágot) a rokonszenvesen szerény hang, a biztos tekintet, az érzékenység és a hajszálpontosan telibe találó fogalmazás jellemzi. Ezek közül az írások közül az elsõ nagy utazás után születõ L’Usage du monde (Világunk járása) a legismertebb. Jóllehet az útinaplót Bouvier 1963ban még saját költségén adta közre, a mû, amelybõl az alábbiakban mutatunk 824

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 825

be néhány részletet, már a rá következõ évben párizsi kiadónál is megjelent, azóta pedig kultuszkönyv lett, a mûfaj egyik sokat emlegetett klasszikusa (hamarosan magyar nyelven is megjelenik a csíkszeredai BookArt kiadónál). Nicolas Bouvier-t az ismeretlen kultúrákkal való találkozás fosztotta meg a tanult kliséktõl, közhelyektõl, elõítéletektõl; ezért nem túlzás azt mondani, hogy az utazás felszabadulás volt neki, megtisztulás, ha ugyan nem üdvözülés. Ahogyan a költõ Henri Michaux mondja (mégpedig épp abban a versében, amit maga Nicolas Bouvier is szívesen idézett): „Bizony, egy egész emberélet is kevés, hogy mindazt kiverje fejedbõl, amit engedelmesen és naivan – ártatlanul! – hagytál belesulykolni, mert fogalmad se volt, milyen súlyosak a következményei...” ÁDÁM PÉTER

Genf, 1953. június – Khyber Pass, 1954. december Már jó három napja, hogy elhagytam Genfet, kényelmes ütemben vezetve, amikor Zágrábban poste restante kézhez vettem Thierry levelét:

Travnik, Bosznia, július 4-én Ma reggel vakító verõfény, kánikula; felkapaszkodtam a dombra rajzolni. Margaréták, üde gabonaillat, árnyék, nyugalom. Visszafelé jövet találkozás egy pónilovon ügetõ paraszttal. Leszáll a nyeregbõl, sodor nekem is cigarettát, pöfékelünk az út szélén guggolva. Soványka szerbtudásommal nagy nehezen sikerül megérteni, hogy kenyérért volt, hogy ezer dinárért végre talált magának – öt gyerekhez meg három tehénhez – egy tenyeres-talpas nagy mellû lányt, és hogy komolyan kell venni a villámcsapást, tavaly is hét embert ütött agyon a mennykõ. Késõbb kisétáltam a fõtérre, piacnap volt: kecskebõrbõl varrt zsákok, sarlók, annyi sarló, hogy az embernek kedve szottyan ott rögtön több rozstáblát is lekaszálni, rókaprém, paprika, sípok, lábbelik, sajtok, rusztikus fém ékszerek, zöld gyékénybõl készülõ sziták (ezeket nagy bajszú férfiak ott fonják a szemünk elõtt), és mintha csak õk uralnák ezt az egész perzsavásárt, féllábúak, félkezûek, trachomások, egész testükben rángatózók és mankóra ítéltek sokasága. Ma este beültem valahová egy pohár italra, hallgatni az egymással versengõ cigány zenészeket. Hazafelé vettem egy jókora olajosan fénylõ rózsaszín marcipánt. Bizony, ez már Kelet a javából! Alaposan szemügyre vettem a képeslapot. Kisváros a hegyek karéjában, valahol Bosznia szívében. Innen Belgrádba utazik kiállítani, a „Szerb Képzõmûvészek Szövetségének” meghívására. Úgy állapodtunk meg, itt találkozunk, ide jövök érte július utolsó napjaiban az együtt rendbe hozott és zsúfolásig megpakolt öreg Fiattal, és innen megyünk tovább Törökországba, 825

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 826

Iránba, Indiába, vagy még messzebb, talán… Volt két szabad évünk, meg négy hónapra elegendõ pénzünk. Nem csináltunk részletes útitervet, de hát az ilyen dolgokban mégiscsak az a legfontosabb, hogy az ember elinduljon. Az efféle vágyak, hogy egyszer csak otthagyunk csapot-papot, tíz-tizenhárom éves korban fogannak meg az emberben, amikor a szõnyegen hasalva teljesen belefeledkezik a világatlasz tanulmányozásába. Gondoljanak csak olyan vidékekre, mint a Bánát, a Kaszpi-tenger vagy Kasmír, ott hallható zenékre, elkapott tekintetekre, ránk váró gondolatokra… Amikor a vágy elengedi füle mellett a józan ész érveit, az ember mégiscsak próbál valami magyarázatot találni. Pedig be kell látnunk: lehetetlenség pontosan megmondani, mi vonz, hajt, taszít minket idegen tájak felé. Valami egyszer csak megérik benned, és sorban kioldja a tartóköteleket, mígnem egy szép napon, bizonytalanul bár, de mégis útra kelsz. Az utazáshoz semmiféle indíték nem szükséges. Viszonylag hamar bebizonyítja, elegendõ indoka önmagának. Azt hiszed, te adsz formát az utazásnak, de egykettõre kiderül, hogy az utazás formál (vagy deformál) téged. A boríték hátoldalára ez volt írva: „A tangóharmonikám! A tangóharmonikám! A tangóharmonikám!” Kezdetnek nem is rossz. Nemcsak neki, nekem se. Egy zágrábi kávéházban üldögéltem ráérõsen, az asztalon fehérbor szódavízzel. Bámulom a naplementét, a lassan kiürülõ gyárat, nézem, hogyan halad el az épület elõtt – fekete kendõs, mezítlábas, sárgaréz keresztet cipelõ gyászolókkal – egy halottas menet. Két szarka pöröl egymással a hárs lombjai közt. Az út porától piszkosan hallgatom, egyik kezemben fél paprika, hogy a nap olyan derûsen omlik le bennem, mint a tengerparti löszfal. Nyújtózkodom egy nagyot, literszám szippantva magamba a levegõt. Eszembe jut, hogy a macskának a legenda szerint kilenc élete van; érzem, én most lépek a másodikba. AZ ORDU-HÁGÓ

A térképen Fatsa és Babali falu közt csak két centi a távolság, de a szintkülönbség körülbelül ötszáz méter; már az elsõ kaptatónál ki kellett szállni, és tolni a kocsit. A keskeny és agyagos földút nyílegyenesen emelkedik a mogyoróbokrok és berkenyefák között. Amikor az emelkedõ már nagyon meredek, a vezetõ jól meghúzza a szívatót, és maga is kiugrik, hogy társának besegítsen: nekiveti vállát az autónak, és az ablakon benyúlva ragadja meg a kormányt. Ha mégis lefullad a motor, vagy rögtön be kell húzni a kéziféket, vagy becsúsztatni egy kõdarabot a hátsó kerekek alá, máskülönben a jól megpakolt autó visszacsúszik, és beletörik a sebességváltó fogaskereke. Ilyenkor nincs más megoldás, mint füttyenteni egy nagyot, és addig kiabálni, míg egy-két paraszt, vállán kapával, oda nem jön. Amikor megértik, hogy csak meg kell tolni az autót, felderül az ábrázatuk, vágnak két lyukat a földúton, ahol majd megtámasztják a lábukat, jól megmarkolják az autót, és szinte felszaladnak vele a kaptatón. Pénzt 826

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 827

nem fogadnak el, örülnek, hogy tolhattak. Pár játszma szkanderezésnek, meglehet, jobban örültek volna, de jobb híján ez is megteszi. Amit eddig a törökök testi erejérõl hallottam, véleményem szerint mélyen alatta marad a valóságnak. De mindenhol nincs ilyen szerencsénk, és a munka nehezét nekünk kell elvégezni; ezért kellett hat óra, hogy megtegyünk huszonkét kilométert. Odafenn a hágón, néhány ütött-kopott faház közt, valami panaszos dallamra vagy harmincan járják a sárban a táncot. Lassan lépdelnek körbe-körbe a dús zöld dombokat áztató esõben, kart karba öltve vagy a vékony spárgával foltozott fekete zakók ujjába kapaszkodva. A lábak gyapottal meg rongyokkal vannak körülbugyolálva. Csupa horgas orr, borostás arc, bérgyilkos tekintet. Sietni nem sietett a nagydob meg a klarinét, de nem tartott szünetet sem. Érezni lehetett a növekvõ feszültséget. Pedig egy szó el nem hangzott; ha beszélnek, sokkal jobb lett volna. Én még a legindulatosabb veszekedést is barátságos tevékenységnek látom ehhez képest. Olyan kínos érzése volt az embernek, mint amikor egy puskát lassan, komótosan elölrõl megtöltenek. Ha haragosuk a másik falu, feltéve hogy csakugyan van ilyen ebben a párás rengetegben, okosan teszi, ha csak fél szemére alszik. Már a zene is merõ fenyegetés volt, csupa ostorcsapás. Amikor próbáltunk közelebb menni, hogy jobban szemügyre vegyük a hangszereket, a kemény vállak és hátgerincek mint valami hullám sodortak, löktek minket ki újra a szélre. Senki se fogadta köszönésünket; egyszerûen keresztülnéztek rajtunk. Ott volt a magnetofon a hátamon, de nem volt merszem bekapcsolni. Alig egy órát maradhattunk, aztán újra leereszkedtünk a Fekete-tenger felett lebegõ ködbe. Azt hiszem, ideje, hogy a félelemrõl is mondjak valamit. Utazás közben mindig vannak pillanatok, amikor egyszer csak megrohan minket, és az éppen rágott kenyér megakad az ember torkán. Amikor holtfáradtak vagyunk, vagy nagyon régóta egyedül, vagy az elérzékenyülést követõ ellazulásban, a félelem hirtelen felbukkan az egyik kanyarban, és úgy ér minket, mint a hideg zuhany. Félelem az elõttünk álló hónaptól, az éjszakai faluban csaholó kóbor kutyáktól, a fenyegetõen közeledõ vándoroktól, akik lehajolnak a nagyobb kavicsokért, de még az elõzõ pihenõn bérelt lótól is, hiszen könnyen lehet, hogy alattomos fenevad, és csak színleli a szelídséget. Védekezik az ember, ahogy tud, fõleg ha a munkájáról van szó. Humorral például, a humor nagyon is hatásos ellenszer, de ahhoz legalább két ember kell. Vagy mélyeket lélegzünk, és nyelünk egy nagyot. De ha a félelem nem tágít, okosabb beletörõdni, hogy nem fordulunk be ebbe az utcába vagy ebbe a mecsetbe, és egy fényképpel kevesebbet viszünk haza. Másnap már szánjuk-bánjuk az egészet, pedig nagy ostobaság lett volna nem így cselekedni. Az ilyen rossz elõérzeteknek legalább a fele (de ez csak késõbb világosodik meg) komoly veszélyre adott ösztönös reakció. Ezeket a figyelmeztetéseket nem árt komolyan venni. Persze, ami a haramia- és farkaskalandokat illeti, ezekben csakugyan sok a túlzás; de ez mit sem változtat azon, hogy Anatólia és Khyber Pass közt sok az olyan hely, ahová nem egy romantikus érzelmû, közvetlen, de 827

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 828

ostoba nagylegény mégis bemerészkedett, fittyet hányva a józan figyelmeztetésre, aztán többé nem adott hírt magáról. Nem kell rögtön útonállókra gondolni; egy elszigetelt és nyomorúságos hegyi tanya is bõven elég, elég egy ingerült vita egy darab kenyér vagy tyúk kapcsán, amikor, hogy az ember megértesse magát, egyre kétségbeesettebben gesztikulál az egyre nyugtalanabb tekintetek kereszttüzében, mígnem egy fej fölé nagy hirtelen felemelkedik hat husáng. És gondoljon bárki bármit a népek testvériségérõl, nem fogja tudni megakadályozni, hogy le ne sújtson. Még mindig sok hótorlasz zárta el a Teheránba vezetõ utat. Azzal próbáltuk megrövidíteni a várakozási idõt, hogy segítettünk kitatarozni a garázst, amit Roberts bocsátott rendelkezésünkre. Roberts olyan savanyú képet vágott, hogy egyik este megkérdeztem, mivel van baja: – Mivel… mivel… ezzel az egész országgal. Épp akkor jött vissza vidéki szemleútjáról; jó egy hónap alatt a munkák semmivel se haladtak elõre, és nem lehet azt mondani, hogy a parasztok kitörõ örömmel fogadták volna. Az amerikai Point IV, legalábbis Iránban, olyan kétszintes házhoz hasonlít, amelynek két emeletén két különbözõ tevékenységet folytatnak. Az elsõ emelet a kommunista veszély elleni politikai harcnak a szintje, ezt a harcot a diplomácia hagyományos eszközeivel (ígéretekkel, nyomásgyakorlással, propagandával) vívják, és közben minden módon támogatják a bár gyûlölt és korrupt, de mégiscsak jobboldali kormányt a hatalomban. A második emelet a gyakorlati segítségnyújtásé, ezen a szinten a mûszaki szakemberek egész csoportja dolgozik az iráni nép életkörülményeinek javításán. Roberts is ezek közé a mûszaki szakemberek közé tartozott. Roberts-et teljesen hidegen hagyta a politika. Õt egészen más dolgok érdekelték: az elektronika, az iskolaépítés, végül – az õ szavaival élve – a két angyalnak, vagyis Doris Daynek meg Patachou-nak a dalai. Roberts igazi mérnökember, de ezzel együtt csupa nyitottság és csupa jóindulat, aki nem kis szerencsének tartotta, hogy ilyen közhasznú munkára kapott megbízatást. Ez egyben oka is az õ kiábrándultságának. – El tudja maga képzelni, odamegyek nekik iskolát építeni, és amikor a gyerekek meglátnak, megdobálnak kaviccsal. És mosolyogva még egyszer: „Iskolát!” Azt hiszem, az amerikaiak, mindent egybevéve, nagyon is nagy becsben tartják az iskolát, legfõképpen az általános iskolát, amely az összes iskola közt a legdemokratikusabb. Meg mernék esküdni, hogy az emberi jogok közül egyiket se tartják olyan sokra, mint a tanuláshoz való jogot. Ami tulajdonképpen természetes is egy demokratikus szempontból fejlett társadalomban, amelyben a többi alapvetõ emberi jog is garantálva van, ráadásul olyan mértékben, hogy már eszébe se jut az embernek. Aligha véletlen, hogy az iskola olyan nagy szerepet játszik a boldogság amerikai receptjében, és hogy ahol nincs elegendõ 828

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 829

számú iskola, az az ország az amerikaiak szerint még jelképe is lehetne az elmaradottságnak. Csakhogy a boldogság receptjét nem lehet egy az egyben exportálni, és az amerikaiak itt se igazították hozzá az övékét a kontextushoz, már csak azért sem, mert nem is nagyon értették a helyi adottságokat. Ez volt a lényegük a problémáknak. Mert van rosszabb még az iskolanélküliségnél is: a reményvesztettség, vagy az, amikor egy vidék hírbõl sem ismeri a törvényességet. Mint Tabriz például, ahová Roberts egy sor olyan nagylelkû tervvel érkezett, amit úgyszólván mindennap megkérdõjelez a város realitása. De térjünk csak vissza erre az iskolára. A Point IV a következõképpen járt el: ingyen bocsátotta a falusiak rendelkezésére a telket, az építési anyagot, a terveket meg a sok jó tanácsot. Az elképzelés szerint a falusiak biztosítják a munkaerõt, annyival inkább, mivel a faluban úgyszólván mindenki konyít egy kicsit a kõmûvességhez, és így, egymással versengve, minden nehézség nélkül fel fogják húzni az épületet, amelyben majd kedvük szerint tanulhatnak. Ez a rendszer egy finn vagy japán kisközségben csodálatosan mûködött volna, itt azonban mûködésképtelen volt, mivel az itteniekben nyoma sincs annak a demokratikus mentalitásnak, amivel meggondolatlanul felruházták õket. Teltek-múltak a hónapok. Csak nem akartak belefogni az építkezésbe. Titokzatos módon lába kelt az odaszállított építõanyagnak. Az iskolából nem lett semmi. A falubelieknek nem kellett az ajándék. Mindez kétségbe ejtette az ajándékozókat, és Robertset is elfogta a keserûség. Hogy miért nem kellett? Ezek az ágrólszakadt parasztok úgyszólván nemzedékek óta tengõdnek a feudális haszonbérlet könyörtelen rendszerében. Õk emberemlékezet óta senkitõl sem kaptak ajándékot. Ami annál is gyanúsabb nekik, mivel az iráni falvakban mindig is veszett hírét költötték a nyugat-európai embernek, akit ostobának és kapzsinak tartanak. Senki se készítette fel õket, hogy most egyik napról a másikra higgyenek a Mikulásban. Ezért olyan óvatosak, ezért olyan csapdát sejtõk, ezért olyan bizalmatlanok, azt gyanítva, hogy csak lehet valami rejtett céljuk ezeknek az õket dolgoztatni akaró külföldieknek. A nyomorúság ravasszá tette õket, és úgy gondolkodnak, okosabb elszabotálni a kapott utasításokat, így legalább azokat a terveket is meghiúsítják, amiket nem képesek átlátni. Másodsorban az iskola ügye egyáltalán nem hozza lázba õket. Fel se fogják a jelentõségét. Még el se jutottak odáig, hogy ezt egyáltalán felfoghatnák. Õket csak az érdekli, hogyan lehetne egy kicsit többet enni, egy kicsit kevesebbet dolgozni, hogyan láthatnák egy kicsit nagyobb hasznát a munkájuknak, és hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak a csendõröknek. Errefelé újdonságszámba megy a felkínált tanulási lehetõség. Hogy ezt felfoghassák, ahhoz gondolkodni kéne, csakhogy nem könnyû gondolkodni a maláriával, dizentériával meg azzal az enyhe szédüléssel, amit akkor érez az ember, amikor kevés ópiummal próbálja megbékíteni a korgó gyomrot. És ha egy kicsit is elgondolkodunk a helyzetükön, könynyen beláthatjuk, hogy hiába is tanulnának meg írni-olvasni, ha egyszer lehetetlenség radikálisan változtatni kiszolgáltatott helyzetükön. 829

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 830

Legvégül az iskolának maga a mollah is engesztelhetetlen ellenfele. Utóvégre az írás-olvasás az õ kiváltsága, az õ szakterülete. Õ írja a szerzõdéseket, neki mondják tollba a kérvényeket, õ silabizálja ki a gyógyszerész receptjeit. Mindössze fél tucat tojásért vagy egy marék szárított gyümölcsért kínálja a szolgáltatásait, de neki ez is számít, õ ettõl a kevéske jövedelemtõl sem szeretne elesni. Óvatos ember lévén, nyíltan sohasem ellenzi ezt a tervet, de esténként, a kapuk elõtti beszélgetésekben, nem rejti véka alá, hogy mit gondol róla. És amit õ mond, az a törvény. Legvégül pedig nem lehet csak úgy, minden kockázat nélkül kifogástalan minõségû építõanyagot elhelyezni olyan faluban, ahol egyiknek gerendára, másiknak téglára van szüksége azoknak az épületeknek a rendbehozatalához, amelyeknek közhasznúságát senki se vitatja: ilyen a mecset, a hammam meg a pék kemencéje. Néhány nap bizonytalankodás után ki-ki elviszi a halomból, amire a javítómunkához épp szüksége van. Ettõl fogva az embereknek rossz a lelkiismeretük, már csak ezért sem örül senki, amikor az amerikai újra megjelenik a faluban. Ha legalább szót tudnának érteni egymással, valamivel egyszerûbb volna a helyzet… De nem nagyon tudnak. És amikor a külföldi újra megjelenik, hûlt helyét találja az építõanyagnak, iskola nincs, és nincs hála sem, amit azért elvárt volna az itteni emberektõl, csak zárkózott, zavartan lesütött tekintetek, mintha senki sem tudna a dologról, a gyerekek pedig, mivel nagyon is tudnak olvasni a szülõk arcáról, még kaviccsal is megdobálják. …akárhogyan is, az amerikait nem kis távolság választja el a falusi emberektõl, annál is inkább, mivel a jótékonykodáshoz sok tapintat is kell, és talán még több alázat. Könnyebb egy sorsával elégedetlen falut fellázítani, mint változtatni valamit a szokásokon; és sokkal könnyebb Arábiai Lawrence-eket meg agitátorokat, mint jó pszichológiai érzékkel megáldott mûszaki szakembereket találni, enélkül ugyanis semmire se fognak jutni. Robertsnek egyébként megvolt a magához való esze, és – ki tudja –, lehet, hogy már õ is azt fogja írni legközelebbi jelentésében, hogy talán nem kéne ezt az iskolát annyira erõltetni, és ennél talán sokkal fontosabb a régi hammam vízellátásának megoldása, mert a rituális fürdõ valóságos melegágya a legkülönfélébb fertõzéseknek. De ahhoz még jó darab idõnek el kell telni, míg a felettesei igazat is adnak neki. Hogy a Point IV terve folytatódni tudjon, ahhoz állandóan új tõkére van szükség. Így kapcsolódik össze Roberts jelképes problémája az amerikai adófizetõ problémájával. Akirõl nemcsak azt tudni, hogy a világ adakozóbb adófizetõje, azt is tudjuk róla, hogy bizony sokszor félre van tájékoztatva, hogy szereti a dolgokat a saját feje szerint intézni, és hogy mindennél jobban kedveli a szentimentalizmusának hízelgõ eredményeket. Vele gyerekjáték elhitetni, hogy csak iskolaépítéssel lehet gátat vetni a kommunizmus terjedésének, annál is inkább, mivel csupa kellemes emléket õriz az iskolában töltött idõkbõl. Azt már sokkal nehezebb megértetni vele, hogy ami az õ esetében bevált, mások esetében nem okvetlenül fog beválni; és hogy Irán, ez az életet nagyon is jól ismerõ, de feledékeny agg arisztokrata… allergiás a szokványos gyógyszerekre, és különleges bánásmódot igényel. 830

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 831

Bizony nem könnyû dolog az ajándékozás, amikor a „gyerekek” csaknem ötezer évvel idõsebbek Santa Clausnál. Felkerestem az Öreget, egyrészt még egyszer köszönetet akartam neki mondani, amiért megengedte, hogy az autónkat télire beállítsuk a garázsába, másrészt gratulálni akartam a megválasztásához. A helyiség felsõ szintjén üldögélt, kényelmesen elhelyezkedve, órás nagyítóval a homlokán, elõtte néhány nyitott Coronados szivarosdobozzal, épp a hellenisztikus és szafavida korabeli intaglio-gyûjteményét rendezgette, ezeket a vésett köveket az elmúlt harminc év alatt vásárolta össze a Közel-Kelet legkülönfélébb bazárjaiban. Nyakláncon függõ ékszerek, gyûrûbe foglalt korallpiros vagy mézszínû ékkövek, amelyeken Ariónt lehetett látni a delfinnel, a mechedi mecsetet, Hermész Triszmegisztoszt, vagy az Allah u akbar feliratot, kufikus írással. Jó érzés volt látni, hogy ez a mi két világunk, az övé meg a miénk, tulajdonképpen nincs is olyan meszsze egymástól. Beszélgetés közben egymás után vagy harminc követ rakott elém. Most is ugyanolyan derûs és ugyanolyan szarkasztikus volt, mint mindig. Amikor a teheráni országút járhatósága felõl érdeklõdtünk, mert fõleg ez a kérdés aggasztott minket, félretette a köveit, és elnevette magát: – Tulajdonképpen még várni kéne egy kicsit, de talán menni fog, és hogyha a folyón mégse fognak tudni átkelni, meglepõ dolgoknak lesznek tanúi… Amikor legutóbb, lehet annak már jó tíz esztendeje, én is megjártam ezt az utat, emlékszem, a Kizil-uzum melletti hidat elvitte az ár. Lehetetlen volt átjutni a túlsó partra, de mivel úgy volt, hogy két-három napon belül le fog vonulni az ár, csak jöttek, jöttek a buszok meg a teherautók nyugatról is meg keletrõl is, és mivel az esõ a pásztorokat is elûzte a legelõkrõl, sok pásztor is elakadt a sárban a két hídfõnél. Ahogy én magam is elakadtam. Többnapos tartózkodásra kellett berendezkedni. A két part tele volt nyájakkal és karavánokkal. Majd a nomád cigányok felállították a kovácsmûhelyeiket, és kezdték kovácsolni az alkatrészeket a teherautósofõröknek, akik természetesen nem hagyhatták õrizetlenül a rakományukat. A saját zsebre dolgozó sofõrök egy idõ után kezdték helyben eladogatni az árujukat, vagy elcserélni a környékbeli parasztok terményeire. Nem telt el egy hét, de már egész város létesült a két hídfõnél, sátrak nõttek ki a földbõl, több ezer jószág bõgött, bégetett, nyerített, füst gomolygott az égnek, tyúkok kapirgáltak, lombból és deszkából összetákolt teaházak nyíltak, családok kínáltak hálóhelyeket az üres teherautók ponyvája alatt, bõsz kártyapartik dúltak, kuruzsló dervisek jelentek meg a betegek körül, a koldusokat és kurvákat már nem is számítva, akik szintén odacsõdültek a nagy lehetõségre. Ezerszínû zsibvásár… És már a rét is zöldellt. Nem hiányzott csak a mecset. Maga az élet!

831

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 832

Perszepolisz, július 7-én Hajnalban keltünk. A csomagok a helyükön, türelmetlenül vártuk az indulást. Titokban mindketten vezetni szerettünk volna, én is meg Thierry is, csak hogy jobban lássuk, hogyan közeledünk kilométerrõl kilométerre Indiához, szerettünk volna megint fákat, vizet, új arcokat látni. Végül Thierry ült a kormányhoz, meghúzta az indítót, de már szállt is ki, csalódottan. Amikor a konzíliumra hívott kamionos fejét felemelve dünnyögi: automat sukhte, a kifejezésnek nem feltétlenül az a jelentése, hogy a megosztó ki van égve. Inkább olyasmit jelent, hogy – valahol az autó alatt vagy az autóban, mindenesetre valami nehezen megközelíthetõ helyen – egy húsz drótból álló vezetékkötegben az egyik vezetéknek megsérülhetett a szigetelése, vagy egy platinafej olvadhatott ki valami zárt készülékben, amit az európai garázsokban soha senkinek nem jutna eszébe kinyitni, és ezzel minden tervünk megkérdõjelezõdött, az indulás késõbbre halasztódott – de vajon mennyi idõvel késõbbre? Mindez azt jelenti, hogy újra ki kell venni az autóból a csomagokat, ki kell emelni az akkumulátort, mi pedig kénytelenek vagyunk a kegyetlenül tûzõ napsütésben dolgozni, mert nincs semmi árnyék, és keresgélni az olajréteg alatt, hogy hol is lehet rövidzárlat, a verõfénytõl elvakultan rakosgatni ide-oda a negyedköröm nagyságú anyacsavarokat, amelyeket aztán könnyen leejt az ember a tûzforró homokba vagy a vadon tenyészõ mentacsomók közé, hogy majd négykézlábra ereszkedve kétségbeesetten keresse õket, mert ehhez hasonló anyacsavart legfeljebb Shirazban találhat az ember, oda viszont a mi lejárt dzsavasszunkkal (tartózkodási engedélyünkkel) semmiképpen sem mehetünk vissza. Mindez annyit jelent, hogy el kell tolni az autót a faluig, és beállítani a terasz alá, hogy le kell állítani egy teherautót, és addig kell udvarolni és könyörögni a sofõrnek, hogy ne menjen tovább, míg nem jön egy másik, aztán rákapcsolódni a két teherautó egymással összekötött akkumulátorára, és így próbálni beindítani a motort, mivel a mi akkumulátorunk tizenkét voltos, az itteni teherautóké viszont hat; vagy vontatókötélre kell kötni az autót, és úgy próbálkozni, már lent a síkságon, a motor beindításával, egészen a „Sápúr diadalai”-t megörökítõ dombormûvekig, amelyen szinte észre se vesszük, hogyan hajt térdet Valerianus császár Szászánida legyõzõje elõtt, annyira összeszorítják gyomrunkat az elektromosság megfejthetetlen rejtélyei. Mindez azt jelenti, hogy a tûzforró karosszérialemezek közt kell bütykölnünk, soha fel nem adva, miközben az autószerelésnek a szomszédos teaházból odahívott öreg rókái körülveszik az alkatrészeire bontott autót az acetilénlámpák fényében, és egymás után próbálják ki az összes gyorsjavítási trükköt, amit csak ismernek ezen a vidéken, ahol egy motorhiba is végzetes lehet, és fejüket csóválva hajolnak hol a gyújtáselosztó, hol az indító, hol a dinamó fölé, akárcsak a római papok a nem sok jóval kecsegtetõ madármáj fölé, hogy aztán, végül, valami égett szag vagy az egyik nikkelezett anyacsavaron éktelenkedõ kis fekete folt legyen a diagnózis… ki tudja, lehet, hogy emiatt van minden, ha ugyan nem egészen más a bibi… 832

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 833

Ami annyit jelent, hogy – pénzzel, az akkumulátorral vagy valamelyik gyanús alkatrésszel – egy ismeretlen kamionost vissza kell küldeni Shirazba, aztán várni, várni, hosszú órákon át, majd a visszatértekor újra a remény meg a reményvesztettség hideg-meleg zuhanya, mivel minden arra vall, hogy egészen máshol van a hiba; újra összerakni, szétszedni, megkaparni, és közben kétségbeesetten keresni-kutatni az átforrósodott agyvelõben, hogy nem rejtõzik-e benne valahol olyan ötlet, amit még elfelejtettünk kipróbálni… És ez így megy szünet nélkül reggel hattól vagy harminc órán át másnap estig. Hirtelen kezdtük nagyon rosszindulatúnak érezni Iránt ebben az elviselhetetlen napsütésben. Tudtam, kötélidegekre lesz szükség, ha úgy határozunk, hogy meghosszabbítjuk tartózkodási engedélyünket. Thierry is kétségbe volt esve, azon gyötrõdött, mi lesz, ha lekési a cejloni randevút, és amikor az a tojás is összetörött a zsebében, amit elõzõ este csent el a gondnok egyik tyúkjától, láttam rajta, nem sok hiányzott, hogy rögtön elsírja magát. A nap már narancsvörösen izzott, amikor egyik segítõtársunk, aki korábban lefeküdt a homokba aludni, egyszer csak nyújtózott egy nagyot, majd enyhe mosollyal odajött az autóhoz, kitépte a mûszerfalba futó elektromos vezetékeket, valahogy összefonta õket, és elindította a motort. A Kerman sivatagon tehát ezzel a drótgombolyaggal fogunk átkelni, még éjszaka is vezetve, csak hogy behozzuk a lemaradást. Szép dolog a mechanika, a fejlõdés! Azt viszont nehezen tudjuk felmérni, mennyire ki vagyunk neki szolgáltatva, és amikor egyszer csak cserbenhagy minket, még azoknál is sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, akik szentül hisznek a Télapó vagy a vasorrú bába létezésében, és a jó termésért a legcsökönyösebb szellemek jóindulatáért könyörögnek. De õk legalább meg is büntethették ezeket a szellemeket, mint a hettiták például; vagy úgy, hogy az ég felé lõtték ki nyilaikat, mint a masszagéták az elmaradt segítség miatt, vagy úgy, hogy egy idõre eltüntették az oltárról szertartásos ételeiket. De mi hogyan vonhatnánk felelõsségre az elektromosságot? Tegnap este, séta a folyó mentén. De folyó ez, csakugyan? Még amikor magas a vízállás, akkor is elvész innen száz kilométerre keletre a homokdûnék között. Most is szinte teljesen ki volt száradva: a széles deltát csak itt-ott lyuggatták ki a csaknem állóvíznek látszó folyó csillogó foltjai. Turbános öreg férfiak keltek át rajta szamárháton, a körülöttük rajzó legyek felhõjében. Vagy két órán át baktattunk egy kétoldalt békabrekegéssel szegélyezett poros úton. A füzek és eukaliptuszok közti résben már ott fehérlett a távolban a sivatag, és látni lehetett a Provence-ra emlékeztetõ Zagrosz mályvaszín hegyeit is. Mindenütt pontosan ugyanaz a puha és veszedelmes meghittség, amit néha, valahol Arles és Avignon környékén, a nyári éjszakákon érez az ember. De ebben a Provence-ban nincs bor, nincs kérkedõ hencegés, és nõi hangok sincsenek; vagyis éppen azok a torlaszok, zajok hiányoznak, amelyek általában elzárnak minket a haláltól. Ezt még jószerivel át se gondoltam, de már mindenfelé érezni lehetett kö833

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 834

rülöttünk, úgyszólván kitapinthatóan, a halál jelenlétét: ott volt a szembejövõk tekintetében, a bivalycsorda sötét szagában, a folyóra nézõ szobákban, a rajzó szúnyogok oszlopában. Mintha a halál egyszerre közelembe férkõzött volna. Lehet, hogy az utazás miatt? Hogy ez az egész utazás is csak idõpocsékolás… rettenetes kudarc. Utazunk, élvezzük a szabadságot, irány India… és aztán? Hiába ismételtem magamban: Iszfahán; ezen még Iszfahán se segíthetett. Ez a nem létezõ város, ez a sehová se tartó folyó csak még jobban elmélyíti az emberben az irrealitás érzését. Csak csõdöt láttam magam elõtt, csak visszautasítást, hiányt. A part menti út kanyarulatánál annyira felerõsödött ez a rossz elõérzet, hogy vissza kellett fordulni. Thierry se volt valami vidám, õt is elfogta a rossz érzés. Pedig nem mondtam neki semmit. Futólépésben mentünk vissza a szállásra. Furcsa, ahogyan hirtelen az egész világ szétesik és eltûnik elõlünk. Lehet, hogy az álmatlanság miatt? Vagy annak az oltásnak a mellékhatásáról van szó, amit este adattunk be magunknak? Netalán a dzsinnek támadtak ránk, amiért séta közben egyszer se mondtuk ki Allah nevét? Inkább amondó vagyok, hogy vannak tájak, amelyek haragszanak ránk, ezeket azonnal el kell hagyni, máskülönben keservesen ráfizet az ember. Sok ilyen táj nincs, de azért van egynéhány. Minden embernek van vagy öt-hat ilyen tája az egész földkerekségen. Van Kabulban egy csodálatos kis múzeum, itt lehet megtekinteni a függetlenség kikiáltása óta Afganisztánban dolgozó francia régészek leleteit. Meg sok mást is. Van itt minden: különbözõ gyûjtemények töredékei, kitömött menyét, a csatornarendszer javítása közben elõkerült pénzdarabok, hegyi kristály. A földszint egyik eldugott tárlójában, amelyet a népviseleteknek szenteltek, 1954ben, egy maori tollszoknya meg egy Sin-kiang környéki pásztorköpeny között, egy közönséges kötött pulóvert is látni lehetett, az alábbi felvilágosító szöveggel: Írország (vagy Balkán, már nem emlékszem pontosan). A pulóver tulipiros volt, és látni valóan kézzel kötött, de pulóver volt – amilyent mifelénk októberben a villamoson is látni. Lehet, hogy figyelmetlenségbõl került ide? Nem hiszem. És ahogyan alaposan szemügyre vettem, friss tekintettel, be kell vallanom, hogy a civilizáció, amit ez a piros ruhadarab képviselt, elbújhatott a paradicsommadár-tollból készült szoknya meg a kazah bunda mögött. Sõt ez a pulóver egyenesen kétségbeejtõ volt. Aligha ébreszthetett kedvet bárkiben is, hogy megismerje az országot, ahol az emberek „ilyesmit” viselnek... A teherautókról még valamit. Az afgán ember nagyon alaposan megfontolja minden döntését, de ha egyszer elhatározta magát, nincs ami megállítaná. Ha teherautót vásárol, gigantikus rakományról álmodozik, olyanról, amelynek csodájára jár majd az egész bazár. Azt tervezi, öt vagy hat út, és megszedi magát. És mindenki õróla fog beszélni. Egy tizenhat tonnás Mack vagy Internash már nem is elég. A motor, az alváz még hagyján, de a rakodótér már szûk neki. Ezt tûzifaáron azonnal eladja, és kétoldalt hatalmas bádogfalakat erõsít az autóra, 834

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 835

valamiféle felül nyitott helyiséget építve, amelyben tíz ló is kényelmesen elférne. Aztán keres egy festõt. Az afgán teherautók egytõl egyig ki vannak dekorálva, minden hasznosítható felületre oda van festve valami: minaretek, égnek emelt kéz, mellkasba fúródó tõr, körös-körül a Koránból vett és minden irányba szanaszét indázó idézetekkel, mert a mûvésznek, szemtõl szemben a hatalmas bádoglemezzel, nem az elrendezés megkomponáltsága a fõ gondja, hanem hogy teljesen betöltse a rendelkezésre álló felületet. A munka befejeztével a teherautó szinte el is tûnik a frivol dekoráció mögött; vagy ami marad, az egyszerre emlékeztet az ikonokra meg a német bonbonos dobozokra. Majd következik a rakodás. Közben gondolatban végigjárja az országutat, amelyen majd menni fog. Ha a diófa legalacsonyabb ágai hét méterre vannak a földtõl, akkor hat méterig mehet a rakomány. Most már a teherautó útra kész, legfeljebb valahol beleragad majd az agyagos sárba. De ne higgyük, hogy ezzel beéri. Még megáll a külvárosban, északra tartó utasokat toborozni, személyenként ötven afganisért, és szépen leülteti õket a zsákok közé. Csak akkor indul el a Hindu Kus felé, Mazar vagy Kunduz irányában, ins’Allah, hogy azután, két, öt vagy nyolc nappal késõbb, hála egy sor csodának, meg is érkezzen. De ezeken a csodákon nem ámul senki, utóvégre Allah is afgán és muzulmán. Hacsak a teherautó ott nem marad valahol egy szakadék legmélyén. ÁDÁM PÉTER fordítása

835

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 836

KAVABATA JASZUNARI

Csipkerózsikák 3* Ötödik fejezet Elmúlt az újév, tengeri vihar tombolt a tél közepén. A szárazföldön még a szél se fújt. – Isten hozta ilyen hideg téli éjszakán! – fogadta az asszony Egucsit a „Csipkerózsikák” házában, s kinyitotta kulccsal a kaput. – Hát éppen azért jöttem, mert ilyen hideg van! – mondta az öreg Egucsi. – Egy öregembernek maga a mennyország hirtelen meghalni egy ilyen fagyos éjszakán egy fiatal meztelen test melegsége mellett! – Micsoda butaságokat mond! – Öregembernek halál a szomszédja. Az emeleti szobában a kályha csak úgy árasztotta a meleget. Nem változott semmi, az asszony finom zöld teával kínálta. – Mi az, huzat van? – szólalt meg Egucsi. – Tessék? – Az asszony körülnézett. – Nincs huzat. – Talán egy halott kísértete jutott be a szobába? Az asszony rándított egyet a vállán, miközben az öregembert figyelte. Arca holtsápadt lett. – Kaphatnék még egy csésze teát? Nem kell a vizet lehûteni hozzá. Öntse csak ki forrón – jegyezte meg Egucsi. Míg az asszony a kérést teljesítette, hûvösen csak ennyit kérdezett: – Uraságod hallott már valamit? – Hm. Hát hogyne! – Szóval már hallott. És mégis eljött? – Az asszony pontosan értette, hogy Egucsi mindent tud, így nincs értelme eltitkolnia a történteket, de nem sikerült lepleznie ellenséges arckifejezését. – Megtisztelõ a látogatása, de nem lenne jobb, ha mégis hazamenne? – Úgy jöttem ide, hogy már tudok mindent. Ezzel akkor rendben is volnánk. – Hahaha! – ördögi kacaj tört fel az asszonyból. – De miért? Ilyen dolgok megtörténnek. A tél veszélyes az öregek számára… Azért mert hideg van, talán be kéne zárni a házat? Az asszony egy szót sem szólt. – Nem tudom, miféle öregemberek járnak ide, ha ez tovább folytatódik és két-három meghal közülük, akkor ezt nem úszod meg! – Kérem, ezt a tulajdonosnak mondja! Milyen bûnt követtem én el? – az aszszony arca vérvörös lett.

*A regény elsõ és második része a Nagyvilág 2012/7. és 8. számában olvasható.

836

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 837

– Hát persze hogy bûnös! Az éj leple alatt a közeli fürdõházba szállították az öregember holttestét, ugye? Biztos te is segítettél! Az asszony két kezével a térdébe kapaszkodott, alakja megfeszült: – Az idõs uraság becsülete miatt, kérem. – Becsülete? Vajon egy halottnak is van becsülete? Ez csak annyi, hogy mit szólnak majd az emberek! Inkább az elhunyt hozzátartozói miatt. Csekélység… A fürdõháznak és ennek a háznak ugyanaz a tulajdonosa? Az asszony nem válaszolt. – Itt egy meztelen fiatal lány mellett meghalt egy öregember, és azt hiszem, hogy talán az újságok eddig még nem említették. Ha én lettem volna ez az öregember, boldogság lett volna számomra, ha nem szállítanak el sehová, hanem ott hagynak békében. – A hatóságok alapos nyomozást indítottak volna, aztán meg a szoba is különleges egy kissé, nem is beszélve arról, hogy milyen súlyos kellemetlenséget okoztunk volna a többi jóhiszemû vendégünknek, akik szívesen járnak ide. Meg a partnereiknek, a kislányoknak is… – A lány persze aludt és nem tudta, hogy az öregember meghalt. Valószínûleg akkor sem ébredt fel, amikor az idõs férfi szenvedett. – Hát igen… De amikor az idõs úr meghalt, a lányt is elszállították, valahol el kellett rejteni. És mégis, valahonnan megtudták, hogy egy nõ volt mellette. – Nahát! A lányt elvitték mellõle? De hát, õszintén szólva, ami itt folyik, az bûncselekmény! – A lány nem ébred fel attól, hogy meghal mellette egy öregember és kihûl a teste. – Persze hogy nem. – A lány egyáltalán nem tudta, hogy meghalt mellette egy öregember? – Ismételte meg a kérdést Egucsi. „Vajon mennyi ideig melegítette testével a mélyen alvó lány a halott öregember kihûlt testét? A lány azt se vette észre, hogy a holttestet elszállították.” – Nem kell félni, nekem a vérnyomásom is, a szívem is rendben van, ha mégis történne velem valami, ne szállítsanak át a fürdõházba, vagy valahová máshová, hanem hagyjanak csak szépen ott a kislány mellett. – Még mit nem! – szólt közbe izgatottan az asszony. – Nagyon kérem, menjen haza. Uraságod ne mondjon ilyeneket! – Csak tréfáltam. – Az öreg Egucsi elnevette magát. Úgy volt, ahogy az aszszonynak mondta: a hirtelen halál még csak meg se fordult az agyában. Így aztán arról az öregemberrõl, aki meghalt ebben a házban, az újság az elhalálozások rovatban csak annyit írt, hogy „váratlanul elhunyt”. Amikor Egucsi a temetõben az öreg Kigával találkozott, a részleteket is megtudta, mert Kiga a fülébe súgta: – Infarktusban halt meg. De olyan ember, mint amilyen õ, ilyen kétes hírû fürdõházban egyáltalán nem szokott megszállni! Egy másik szállodát szokott kivenni – mesélte az idõs Kiga az öreg Egucsinak. Ezért suttogják mindenfelé, 837

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 838

hogy Fukura menedzserigazgató olyan fickó volt, aki a „legszebb halállal” halt meg! De hogy valójában mi történt, arról semmit sem tudnak. – Nahát! – Lehet, hogy sokan gyors, „legszebb halálnak” gondolják, de az tény, hogy ez egyáltalán nem volt az, nagyon is sokat szenvedett. Fukura menedzserigazgatóval közeli kapcsolatban voltam, épp ezért végére akartam járni a dolognak. Megpróbáltam minél hamarabb felkutatni a történteket. De eddig senkinek se meséltem el! Még a hozzátartozói sem tudják! Ugye milyen érdekes volt, amit az újság írt róla? Az újságban egymás mellett két közlemény jelent meg. Az egyik az örökösei és a felesége nevében. A másikat a cége írta. – Fukura így nézett ki! – Kiga széles gesztusokkal mutatta Egucsinak, milyen vastag nyaka, hízott mellkasa, óriási pocakja volt. – Jobb lesz, ha te is vigyázol magadra! – Nekem nincsenek ilyen gondjaim! – Az biztos, hogy Fukura hatalmas holttestét az éjszaka kellõs közepén szállították el a fürdõházba. Vajon ki szállíthatta el? Persze kocsival vitték… az öreg Egucsinak elszorult a szíve. – Errõl a mostani dologról nem tud senki, de ha megismétlõdik valami hasonló eset, akkor annak a háznak sem jósolok hosszú életet – súgta oda az öreg Kiga a temetõben Egucsinak. – Hát bizony – válaszolta neki az öreg Egucsi. Az asszony ma éjszaka is biztosra vette, hogy Egucsi ismeri ugyan az öreg Fukura esetét, de az apróbb részleteket nem mondta el neki, óvatos volt. – Az a kislány valóban nem tudott a dologról? – tette fel a kérdést az asszonynak ismét Egucsi. – Nem tudott róla, de az öregúr nagyon szenvedhetett, mert a lány a nyakától a melléig telis-tele volt karmolásokkal. A lánynak azonban semmirõl sem volt tudomása, mert másnap reggel csak annyit jegyzett meg róla, hogy „utálatos nagyapó” volt. – Utálatos nagyapó? Ez aztán a szenvedés a halál elõtt! – Sebnek nem lehetett nevezni. Helyenként vérszínû foltok, piros duzzanatok… Az asszony ezek után mindent el akart mesélni az öreg Egucsinak. De az öreget már nem érdekelte. Hisz az elhunyt olyan idõs volt, hogy bárhol, bármikor elérhette a hirtelen halál. Talán mégis a szerencsés hirtelen halál adatott meg neki? Egucsi képzeletében különbözõ képek jelentek meg, amikor arra gondolt: hogyan szállították el a fürdõházba Fukura hatalmas holttestét. – Jaj, egy vénember holtteste borzasztó látvány! De lehet, hogy mégis a legszebb halál adatott meg neki, és… Nem, biztos, hogy ez az öregember a pokolra jutott! Az asszony hallgatott. – Ismerem én azt a kislányt, aki a partnere volt? – Ezt nem mondhatom meg. 838

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 839

– Nahát! – A nyakától a melléig telis-tele volt vörös csíkokkal, és amíg ezek a csíkok teljesen el nem múlnak, addig a lány nem is dolgozhat. – Kérek még egy csésze teát. Szomjas vagyok. – Rendben. Készítek friss teát. – Nem jósolok hosszú életet ennek a háznak, ha még egy ilyen baleset történik, még akkor sem, ha sikerül eltussolni. Vagy nem ez a véleményed? – Azt hiszi? – szólt kimérten az asszony, fejét lehajtotta, miközben kitöltötte a zöld teát. – Uraságod nem gondolja, hogy ma éjszaka a környékrõl elõjön egy kísértet? – Szeretnék komolyan elbeszélgetni a kísértettel. – Mit mondana neki? – A férfiak szomorú öregségérõl beszélnék vele. – Csak tréfából mondtam. Az öregember belekortyolt a finom zöld teába. – Értem a tréfát, de bennem is van egy kísértet. És benned is – mondta az öreg Egucsi, és jobb kezével az asszonyra mutatott. – És honnan tudtad meg, hogy az az öregember meghalt? – Furcsa hörgõ hangokat hallottam, ezért felmentem az emeletre, hogy megnézzem, mi történt. Nem volt pulzusa, levegõt sem vett már. – És a lány semmit sem vett észre – ismételte Egucsi. – Ilyen esetekre számítva úgy altatjuk el a lányt, hogy ne ébredjen fel. – Ilyen esetekre számítva? Tehát azt sem tudta, hogy az öregember holttestét elszállították? – Hát persze. – Szörnyû! – Mi van ebben szörnyû? Jobb lesz, ha abbahagyja a felesleges fecsegést a kedves vendég, és minél elõbb átmegy a szomszédos szobába. Találkozott itt olyan elaltatott kislánnyal, akit szörnyûnek lehetne mondani? – Egy öregembernek talán a lányok fiatalsága valóban szörnyû lehet. – Miket beszél! – az asszony halványan elmosolyodott, felállt és résnyire nyitotta a szomszédos szobába vezetõ cédrusfa ajtót. – Már alszanak, várják uraságodat. Tessék! Itt a kulcs. – Azzal a kimonójából kulcsot vett elõ és átnyújtotta Egucsinak. – Jaj, el is felejtettem mondani: ma éjszaka ketten lesznek. – Ketten? – Egucsi elcsodálkozott, arra gondolt, hogy talán a lányok azóta tudomást szereztek az öreg Fukura váratlan haláláról. – Tessék – azzal az asszony eltávozott. Amikor Egucsi kinyitotta a cédrusfa ajtót, már nem érzett olyan erõs kíváncsiságot és szégyent, mint az elsõ alkalommal, de azért mégis elfogta az izgalom. – Õ is növendék? De a korábbi növendékre, a kicsi lányra egyáltalán nem hasonlított, ez a lány igazi vadóc volt. Ez a vadállatias alkatú lány teljesen kiverte Egucsi fejébõl az öreg Fukura halálát. A szobában két fekvõhely egymás mellett helyezkedett el, 839

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 840

a bejárathoz közelin feküdt az elaltatott lány. Az elektromos takaró az öregembereknek bizonyára nagyon fontos, a lány teste azonban a hideg téli éjszaka ellenére is tüzes volt, ezért ledobta magáról a paplant, pontosan a melle közepéig volt csak betakarva. Lábát széttárta, karjait vízszintesen kinyújtotta, a „nagy” jelentésû japán írásjegyhez hasonlóan. Hanyatt feküdt. Lilás-feketés színû mellbimbói igazán nagyok voltak. A sötétbíbor színû bársonyfüggönyön megcsillant a mennyezetrõl jövõ fény, a mellbimbók színe azonban e megvilágítástól nem lett szép, de még a kislány bõrének színe sem. Valahogy olyan feketésen ragyogott. Enyhe izzadságszaga volt a lánynak. – Jé, maga az élet! – mormogta magában Egucsi. Egy ilyen lány még egy hatvanhét éves öregembert is képes életerõvel megtölteni! Egucsi nem gondolta azt, hogy ez a lány japán. Úgy tûnt, még tinédzser, a mellei már teltek, de a mellbimbói még nem duzzadtak meg kellõen. Nem volt kövér, inkább karcsúnak tûnt az alakja. – Nahát! – Az öregember kezébe vette a lány kezét, a lánynak hosszú ujjai voltak, de hosszú körmei is. Termete sudárnak tûnt, a modern ízlés szerint. Vajon milyen lehet a hangja és milyen stílusban beszél? Egucsi szerette kedvenc színésznõit hallgatni a rádióban, a tévében, és ha szerepeltek, behunyta a szemét, csak a hangjukra figyelt. Az öregember erõs kísértést érzett, hogy ennek az elaltatott lánynak a hangját is meghallhassa. Persze tudta, hogy soha nem beszélgethet vele. Mit is tegyen, hogy a lány álmában megszólaljon? De alváskor gyakran megváltozik a hangunk. Ráadásul a nõk helyzettõl függõen más és más hangon beszélnek, viszont az is lehet, hogy ez a lány mindig csak egyforma hangon szólal meg. Alvási testhelyzete alapján inkább természetesnek látszik a viselkedése. Az öreg Egucsi leült, és megérintette a lány hosszú körmeit. Micsoda kemény körmök! Vagy csak az egészséges fiatal lányoké ilyen? A körmöktõl lefelé az ujjai életerõs, élénk színûek voltak. Egucsi csak most vette észre, hogy a lány vékony arany nyakláncot visel. Az öregember elmosolyodott. Ez a lány csak a melle közepéig volt betakarva ezen a hideg éjszakán, mégis a homlokánál, közvetlen a hajtöveknél néhány izzadságcsepp csillogására lett figyelmes. Egucsi zsebkendõt vett elõ a zsebébõl, és letörölte. Tömény szaga lett a zsebkendõnek. Ezután kitörölte a lány hónalját is. Egy ilyen zsebkendõt nem tehet vissza a zsebébe, ezért összegyûrte és a szoba sarkába hajította. – Hohó, bekented Egucsit! – mormogta az öregember. Természetes dolog, ha valaki festi a száját, de Egucsi számára ez is megmosolyogtató volt, az öregember alaposan szemügyre vette. – Jé, megoperálták, mert nyúlszája volt? Az öregember felemelte az eldobott zsebkendõt és letörölte vele a lány ajkát. De sehol sem látszott mûtét nyoma. A lány felsõ ajka felfelé ívelt, s ettõl olyan gyönyörû rajzolata volt, mint a Fudzsi hegynek. Ez váratlan lelkesedést váltott ki belõle. 840

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 841

Az öreg Egucsinak hirtelen egy csók jutott az eszébe, amely úgy negyven évvel ezelõtt csattant el. Egucsi a lány elõtt állt, a vállát könnyedén megérintette, majd váratlanul az ajkához közelített. A lány hol jobbra, hol balra fordította az arcát: – Nem, nem, nem teszek ilyet! – De igen, már megtetted. – Nem teszek ilyet! Egucsi megtörölte az ajkát és megmutatta a rúzsos zsebkendõt: – Nem tetted? Akkor nézd csak! A lány elvette a zsebkendõt, megnézte, aztán szó nélkül betette a táskájába. – Én nem teszek ilyet! – A lány lehorgasztotta a fejét, szeme megtelt könnyel, de egy árva szót sem szólt. Azóta soha többet nem találkoztak. „Vajon mit csinált azzal a zsebkendõvel az a lány?” Jóval jobban izgatta azonban az, hogy több mint negyven év elmúltával él-e még az a lány. Amíg az öreg Egucsi nem gyönyörködött az elaltatott kislány felsõ ajkának a Fudzsi hegyre emlékeztetõ ívében, addig eszébe se jutott az a réges-régi lány… Ha az elaltatott kislány párnája alá most bedugná a rúzsos zsebkendõjét, és a kislány ébredéskor észrevenné, meg hogy hiányzik a rúzs a szájáról, talán azt hinné, hogy csókot lopott tõle. Persze ebben a házban nyugodtan csókolózhat a vendég. Nem valószínû, hogy ezt tiltanák. Melyik vénember ne tudna csókolózni? Csak itt a lány soha nem fordítja el az arcát, és persze soha nem tud semmirõl. Az alvók ajka hûvös és talán nedvesen erotikus is. A halott szeretõk ajkai sokkal inkább felébresztik a vágyakat. Eközben Egucsit már nem lelkesítette az sem, hogy õ más, mint az ide járó szánalmas öregurak. De a ma éjszakai lány különlegesen gyönyörû formájú ajka egészen elbûvölte az öreg Egucsit. „Nem is gondoltam, hogy ilyen szépség létezik!”, azzal kisujjának végével könnyedén megérintette a lány felsõ ajkát. Micsoda forró bõre volt! Ekkor azonban a lány nyalogatni kezdte az ajkát egészen addig, míg be nem nedvesedett. Egucsi elvette a kisujját. – Ez a kislány még álmában is tud csókolózni? Az öregember lágyan megsimogatta a lány haját a füle környékén. Sûrû, vastag szálú haja volt. Egucsi felállt és levetkõzött. – Akármennyire is egészséges vagy, azért te is megfázhatsz! – azzal a paplan alá dugta a lány karját, majd a melle fölé húzta a takarót. Ezután lefeküdt. A lány odafordult, egyet sóhajtott, mindkét karját kihúzta a paplan alól. És csak úgy könnyedén odébb lökte Egucsit. Hát ez különös volt, úgyhogy az öregember nem tudta abbahagyni a nevetést. – Hát persze, ez a növendék aztán nem fél semmitõl! A lány úgy el lett altatva, hogy akármi történjék is, nem ébredhet fel, a teste pedig úgy meg volt dermedve, hogy mindent meg lehetett volna tenni vele, de az öreg Egucsi ekkorra már elveszítette azt az energiát és vágyat, hogy férfias erõvel bármit is megtegyen. Vagy már olyan rég nem történt vele ilyen, hogy el is felejtette? A másik nem iránti könnyed érdeklõdéssel és békés egyetértés841

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 842

ben jött el ide. És azért is, mert kedvelte a nõket. Nem érzett magában elég energiát sem kalandhoz, sem harchoz. Most, amikor az elaltatott lány váratlanul ellökte magától, az öregember elnevette magát, de közben a következõ gondolatok törtek fel belõle: – Bizony megöregedtem – mormogta. A többi öregúrhoz képest, akik ebbe a házba járnak, neki valójában nincs még oka arra, hogy ide eljöjjön. A feketén ragyogó bõrû meztelen lány azt juttatta eszébe, hogy szokatlanul és kitartóan gondolkozzon el azon, hogy már nem sokáig marad férfi. Ha ezt a lányt megerõszakolná, akkor talán a fiatalság felébredne benne! De Egucsi már meglehetõsen ráunt a „Csipkerózsikák” házára is. És mégis, egyre többször eljárt ide. Ekkor hirtelen felpezsdült a vér Egucsiban: ha ezt a lányt most megerõszakolná, ha a ház tilalmát megszegné, ha véget vetne az öregurak titkos játszadozásainak, akkor attól kezdve örök búcsút mondhatna ennek a háznak. De hát itt nincs szükség erõszakra és kényszerre! Úgy tetszik, az elaltatott lány nem fog ellenkezni. Még talán megfojtani is könnyû volna! Az öreg Egucsiban azonban elmúlt a felbuzdulás, egyre inkább a nem létezés koromsötétsége vette körül. A közeli magas hullámok robaja mintha egész messzirõl hallatszott volna. Hiszen nem fújt a szél a szárazföld felõl. Az öregember képzeletében a sötét éjszakában megjelent a sötét tengerfenék. Egucsi felkönyökölt, arcát a lány arcához közelítette. A lány nehezen vette a levegõt. Így az öregember lemondott arról, hogy megcsókolja, és visszafeküdt. Az öreg Egucsi továbbra is ott hevert, ahová a meztelen fekete lány lökte. A lány melle ki volt takarva. Egucsi ekkor a másik lány felé fordult. Eddig ez a lány a hátát mutatta neki, de most megfordult. Alvás közben is mintha kedvesen üdvözölte volna, erotikus, vonzó lány volt. Kezét az öregember csípõjére tette. – Micsoda remek párosítás! – Az öregember játszani kezdett a lány ujjaival és lehunyta a szemét. A lány rugalmas ujjai olyan hajlékonyak voltak, akárhogy hajlítgatta, mégsem törtek el. Egucsi nagyon szerette volna a szájába venni a lány ujjait. A lány melle kicsi volt, de kerek és telt, elfért Egucsi tenyerében. A csípõjének is ugyanilyen alakja volt. „A nõ a határtalanság”, Egucsi kissé szomorkás hangulatba került és kinyitotta a szemét. Hosszú nyaka volt a lánynak. Ez is kicsi volt, de szép. Parányi teste mégsem volt olyan, mint a régi japán stílusú szépségek. Behunyt szemén szemhéja kettõs redõzetû volt, de ezek a vonalak oly közel húzódtak egymáshoz, hogy ha a szemét kinyitotta volna, talán egybe is olvadtak volna. Vagy az is lehet, hogy idõnként látszódtak volna ezek a vonalak, idõnként pedig nem. Még az is elõfordulhatott, hogy az egyik szemén egy vonal látszódott, a másikon kettõ. A szoba négy oldaláról rávetülõ bársony fényében a bõre igazi színét nem lehetett megállapítani, de az arcszíne a naptól enyhén pirospozsgás, a nyaka fehér, a nyaka tövénél is pirospozsgás, de tulajdonképpen csak a melle volt hófehér. Az a lány, akinek a bõre fekete fénytõl csillogott, magas termetû volt, de ez a másik sem maradt el tõle. Egucsi kinyújtotta a lányok lábát, hogy megérinthesse õket. Elõször a fekete lány talpának kemény és vastag bõrét simította 842

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 843

meg. A lány talpa erõsen izzadt. Az öregember gyorsan visszahúzta a lábát, de a lány lába mintha vonzotta volna magához. Azt mondták, hogy az öreg Fukura infarktusos rohamban halt meg, véletlenül nem ez a fekete lány volt akkor a partnere? Talán ezért fektettek ma éjszakára két lányt is mellé, kapott észbe Egucsi hirtelen. De hiszen ez lehetetlen! Az öreg Fukura haláltusájának csúcspontján a partnerét összekarmolta a nyakától egészen a melléig, viszont míg a karmolások el nem tûnnek, a lány nem dolgozhat, valami ilyesmit mesélt a ház asszonya. – Ajándékozz meg az élet varázserejével! – E szavakra egész testét remegés járta át. A lány félredobta a paplant, mert az alatta levõ elektromos takarót már odébb lökte. Így az egyik lába, amelyet kinyújtott, takaratlanul maradt. Az öregember elgyönyörködött a lány testében, a mellétõl egészen a csípõjéig, a legnagyobb téli hideg ellenére is szerette volna teljesen meztelenül kifektetni a tatamira. Fülét a lány szíve fölé helyezte, a szívdobogását hallgatta. Úgy tûnt, hogy erõs és hangos, aztán hirtelen halk és picike lett. Ráadásul mintha talán kissé egyenetlenül verne? Persze lehet, hogy csak a rossz hallása miatt képzeli. – Meg fogsz fázni! – Egucsi betakarta a lány testét, és a túloldalon kikapcsolta az elektromos takarót. Az jutott eszébe, hogy a nõi lét varázsereje valójában mégsem olyan végtelenül hatalmas. Mi lenne, ha megfojtaná ezt a lányt? Hiszen olyan kis törékeny nyaka van! Még egy öregember is könnyen megteszi. Egucsi egy zsebkendõvel megtörölte az arcát, ahol a lány melléhez ért. Elhúzódott a lány izzadt testétõl. Még most is hallotta belülrõl a lány szívdobogását! Az öregember a saját szíve fölé tette a kezét. Lehet, hogy azért, mert a saját szívét vizsgálta, mégis úgy érezte, hogy egyenletesebben ver, mint a lányé. Az öreg Egucsi hátat fordított a fekete lánynak és a kedves lány felé fordult. Különösen gyönyörû formájú orrát talán az öregkori távollátás miatt még szebb vonalúnak látta. Kicsiny, hosszú nyaka olyan gyönyörû volt, hogy Egucsi nem bírta ki, hogy ne nyúljon alá a kezével, átfogta és arrébb fektette. Még a lány nyakának e könnyed mozdulatától is édes illat szállt felé. Ez az illat a mögötte fekvõ fekete lány tömény vadállatias szagával keveredett. Az öregember szorosan hozzásimult a fehér lányhoz. A lány légzése felgyorsult és rövidebb lett. De a szemét csak nem akarta kinyitni. Egucsi egy darabig meg se mozdult. – Ó, hát megengeded! Õ az életemben az utolsó nõ… – A mögötte fekvõ fekete lány zihálva vette a levegõt. – Nyugodj meg! Hallgasd a téli hullámok hangját és nyugodj meg! – Próbálta csitítani magát az öreg Egucsi. – Úgy alszik ez a lány, mint akit elkábítottak. Mérget vagy valamilyen erõs altatót adhattak be neki! – De vajon miért? – Hát csakis a pénz miatt! – gondolta, és az öregember egyre határozatlanabb lett. Tisztában volt vele, hogy mindegyik nõ más és más, és mégis, annyira különbözne ez a lány a többitõl, hogy olyan bánattal sújtsa, ami miatt egész élete megalázó szomorúság legyen, ami gyógyíthatatlan sebet okoz neki? A hatvanhét éves Egucsi számára már minden nõi test hasonlít egymásra. Csak ez a lány nem válaszol neki, se igent, se nemet. Csupán az különbözteti meg egy halottól, hogy forró vér kering az erei843

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 844

ben, hogy levegõt vesz. De ha másnap felkel, akkor már sokkal nagyobb lesz a különbség! Ez a lány azonban nem éli át a szerelmet, a szégyent, a félelmet. Miután felébred, csak sajnálat és megbánás marad benne. Még azt sem tudja meg, hogy ki volt az a férfi, aki a szüzességétõl megfosztotta. Csak találgatja majd, hogy melyik öregember lehetett. Hiába is szólna a ház asszonyának. A lány majd biztosan megpróbálja eltitkolni, hogy rajta kívül senki meg ne tudja, hogy a ház tilalmát megszegték. A kedves és gyöngéd lány ruhátlan teste Egucsihoz simult. Hátulról pedig a fekete lány meztelenül nyomódott szorosan az öregemberhez, talán mert fázott, hiszen az elektromos takaró ki volt kapcsolva azon az oldalon. Egucsi egyik lába összefonódott a fehér lány lábával. Az öregember egyre furcsábbnak találta a helyzetet, ereje végleg elhagyta. A párnája alá nyúlt, az altatót kereste. A két lány annyira rátapadt, hogy csak nehezen tudta megmozdítani az egyik kezét. Tenyerét a fehér lány homlokára helyezte, és mint mindig, hosszan elnézegette az ott lapuló tablettákat. – Mi lenne, ha ma éjjel nem venném be õket? – mormogta. – Kissé erõs gyógyszer, az biztos! – Mindjárt könnyen elalszik majd. Az öreg Egucsiban elõször ébredt fel a gyanú, hogy talán nem mindegyik öregúr tartja be becsületesen a ház asszonyának kívánságát ebben a házban, és nem is olyan biztos, hogy beveszi az altatót. De ha nem veszi be az altatót, mert sajnál elaludni, az az öregkori csúfságnál is csúfabb! Egucsi még nem tartozik ezekhez az öregekhez. Ma éjszaka is bevette az altatót. Eszébe jutott, amikor ugyanolyan altatót kért, mint amilyet a lányok kapnak. „Az idõseknek ez veszélyes!”, figyelmeztette az asszony. Épp ezért nem is erõsködött. De vajon a „veszélyesség”, azt jelenti, hogy álmában meghal? Akárhogy nézzük is, Egucsi átlagos helyzetû öregember, aki idõvel az elszigetelt magány, az egyedüllét sivárságába zuhan. Talán az ilyen hely, mint például ez a ház, alkalmasnak tûnik arra, hogy meghaljon benne az ember. Ha sikerült felébresztenünk az emberi kíváncsiságot, ha a világtól kapott fricskát el tudtuk fogadni, akkor tulajdonképpen elnyertük a dicsõ halált. Az ismerõsök bizonyára meglepõdnének. Mérhetetlen fájdalmat okozna a rokonoknak is, de például, ha ma éjszaka álmában a két fiatal nõ között meghalna, ez talán igazi kielégülés lenne öreg férfiteste számára. De hát ebbõl nem lesz semmi. Ahogy az öreg Fukurát, úgy az õ holttestét is átszállítanák abba a kétes hírû fürdõházba, és aztán közölnék, hogy altatóval öngyilkosságot követett el. Ha nincs búcsúlevél, az öngyilkosság okát sem lehet tudni, emiatt azt fogják mondani: úgy döntött, hogy az öregségtõl kiábrándultan a hátralevõ éveirõl lemond. Szinte látja maga elõtt a ház asszonyának gúnyos mosolyát: – Micsoda ostoba, vad fantázia! Nincs elég baja? Az öreg Egucsi elnevette magát, de a derû hiányzott ebbõl a nevetésbõl. Ekkor az altató már hatott egy kicsit. – Rendben. Felébresztem az asszonyt és kérek magamnak ugyanolyan altatót, mint amilyet a lányok kapnak – mormogta magában. De eddig még úgysem adott! Ráadásul semmi kedve nem volt ahhoz, hogy felkeljen, valóságos terhet 844

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 845

jelentett volna Egucsi számára. Az öregember a hátán feküdt, s egyik kezével az egyik, másikkal a másik lány nyakát ölelte át. Az egyik lány nyaka odaadó, gyöngéd és illatos, a másiké erõs és nedves volt. Ekkor az öregember úgy érezte, mintha belülrõl valami forrósággal töltõdne fel. Tekintetét jobbról is, balról is a sötétbíbor függönyre vetette. – Á! – Á! – szólalt meg mintegy válaszképpen a fekete lány. Azzal karját kinyújtotta Egucsi mellén. „Fáj valami?” Egucsi elvette a fekete lány nyakáról a kezét és elfordult tõle. Felszabadult kezét a fehér lány altestének nyílásába helyezte. Azzal lehunyta a szemét. „Õ az utolsó nõ az életemben? De miért az utolsó? Semmi jelentõsége sincs ennek…” -- gondolta az öreg Egucsi. „Akkor viszont ki volt az elsõ nõ az életemben?” Feje elnehezült, ráadásul iszonyatos álmosság tört rá. „Az elsõ nõ az anyám volt”, döbbent rá az öreg Egucsi. „Vagy talán mégsem az anyám, hanem valaki más?” Fogant meg benne egy új gondolat. „Az anyám az én nõm volna?” Csak most, hatvanhét évesen, két meztelen lány között fekve tört fel elõször hirtelen szíve legmélyérõl a valóság. Szentségtörés vagy fájdalom? Az öreg Egucsi kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, mint mikor rossz álmot ûz el az ember. De az altató már erõsen hatott, nehéz volt felébrednie, feje zúgott a kábultságtól. Álomtól ittasan igyekezett elûzni az anyja alakját, nagyot sóhajtott, majd a jobb és a bal oldalán fekvõ lány mellére helyezte a tenyerét. Az egyik síkos volt, a másik pedig nedves, az öregember pedig lehunyta a szemét. Egy téli éjszakán, amikor Egucsi tizenhét éves volt, meghalt az anyja. Hosszú idõn keresztül tuberkulózisban szenvedett, a keze csont és bõr volt már csak, de Egucsi ujjait olyan erõsen szorította, hogy szinte fájt. Ujjainak hûvössége egészen Egucsi válláig hatolt. Az ápolónõ, aki eddig az anya lábát masszírozta, felállt és kiment a szobából. Valószínûleg azért, hogy telefonon felhívja az orvost. – Josio, Josio! – hívta szaggatott hangon az anya. Egucsi rögtön megértette és finoman megsimogatta ziháló mellkasát, mire az anya nagy mennyiségû vért hányt. A vér orrán is, száján is ömlött kifelé. Nem kapott levegõt. A vért a párnájánál lévõ gézzel és a törülközõjével sem lehetett mind feltörölni. – Josio, töröld fel az alsókimonód ujjával! – mondta az apja. – Nõvér, hozzon egy lavór vizet! Igen. És egy tiszta párnát, egy hálóinget, meg egy tiszta lepedõt is… Amikor az öreg Egucsi azt gondolta, hogy „az elsõ nõ az anyám volt”, természetesnek tûnt, hogy az anyja halála jelent meg elõtte. – Ó! – Egucsi a titokzatos szobát borító sötétbíbor függönyt egyszerre vérszínûnek képzelte. Szemhéját erõsen összeszorította, de a pillák mögött a vörös szín nem hunyt ki. Az altatótól zavaros volt a feje. És a két tenyere a két lány ártatlan, szûzies mellén nyugodott. Az öregember már szinte elvesztette uralmát a lelkiismerete és tettei felett, s a szeme sarkában könnycseppek jelentek meg. „Hogy juthatott eszembe egy ilyen helyen, hogy az anyám volt az elsõ nõ az életemben?”, töprengett az öreg Egucsi. De a késõbbi nõk és a velük való szerelmi játékok nem úsztak be a képbe. A legelsõ nõ az életében valójában a 845

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 846

felesége volt. Igen, az õ öregecske felesége, aki már három lányukat férjhez adta, ezen a téli éjszakán egyedül alszik az ágyában. Nem, bizonyára még nem is aludt el. Ott nem hallani a hullámok robaját, de talán kegyetlenebb a téli hideg. Az öregember arra gondolt, hogy mit jelent számára az a két mell, melyeket a tenyerében tart. Forró vér pezseg majd bennük akkor is, amikor õ már halott lesz. Az öregember kezének gyönge erejével belemarkolt a mellekbe. A lányok mellét is mélyen elaltatták, így aztán meg se moccantak. Egucsi, anyja utolsó perceiben, amikor a mellkasát megsimogatta, természetesen fonnyadt melleit is megérintette. De akkor nem érezte azt, hogy a mellét érinti. Nem is jutott eszébe soha. Arra viszont emlékezett, hogy elalvás elõtt az anyja mellével játszott, amikor a mamája még fiatal volt. Az öreg Egucsi egyre jobban elálmosodott, elvette kezét a két lány mellérõl, hogy el tudjon aludni. Befordult a fekete lány felé. Valószínûleg azért arra, mert az illata erõs volt. Akadozó lélegzete Egucsi arcát érte. A lány ajkai kissé kinyíltak. – Jé de aranyos kis ferde fog! – Az öregember ujjával megérintette azt a ferde fogat. A nagy fogai mellett ott volt ez a kicsi, ferdén nõtt fogacska. Ha a lány nem lélegzett volna, akkor talán Egucsi megcsókolta volna azt a fogat. A lány nehéz légzése azonban megzavarta Egucsit abban, hogy elaludjon, ezért a másik oldalára fordult. Így a lány lélegzete Egucsi tarkóját érte. Nem horkolt, de zihálva vette a levegõt. Egucsi behúzta a nyakát, és arcát a fehér lány homlokához közelítette. A fehér lány mintha grimaszt vágott volna, de végül is mosoly jelent meg az arcán. Egucsit ugyanakkor idegesítette, hogy hátulról hozzáért a másik lány izzadt meztelen teste. Hûvös és sikamlós volt. Az öreg Egucsi mély álomba zuhant. Az öregember rosszat álmodott talán azért, mert a két lány között kevés volt a hely, nehezen tudott aludni. Összefüggéstelen, iszonyatos erotikus álom volt. A végén Egucsi éppen az esküvõ utáni mézeshetekrõl érkezett haza, és a házukat mindenütt virágzó, hajladozó dáliaszerû piros virágok lepték el. Egucsi tulajdonképpen maga se tudta, hogy valójában ez a házuk. – Nahát! Isten hozott benneteket! Minek álldogálsz ott? – fogadta õket az anyja, aki abban az idõben már halott volt. – Miért szégyelli magát a fiatalasszony? – Anyám, hogy kerülnek ide ezek a virágok? – A virágok érdekelnek? – szólt megnyugtató hangon az anyja. – Gyertek be gyorsan! – Jó. Azt hittem, hogy eltévesztettem a házunkat. Persze hogy nem, de annyi sok virág volt… A tatamival borított szobában az ifjú párt ünnepi étkek sora fogadta. Miután az anyja végighallgatta az ifjú asszony üdvözlõ szavait, a konyhába ment, hogy megmelegítse a levest. Sült sügér illata szállt feléjük. Egucsi kiment a folyosóra, hogy megszemlélje a virágokat. A felesége követte. – De gyönyörû virágok! – lelkendezett. – Igen – mondta Egucsi, s hogy feleségét megnyugtassa, egy szót se szólt neki arról, hogy még soha nem volt itt ilyenfajta virág. A férfi a sok virág közül 846

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 847

az egyik legnagyobbat vette szemügyre, egyszer csak észrevette, hogy a szirmáról egy vörös színû csepp csurog lefelé. – Ááá! – kiáltotta. Az öreg Egucsi kinyitotta a szemét. Fejét megrázta, mert az altató még hatott. A fekete lány felé fordult. Hideg volt a teste. Az öregember összerezzent. A lány nem lélegzett. A kezét a lány szívére helyezte: nem érezte a szíve dobogását. Egucsi felugrott. Lábai meginogtak, elesett. Egész testében reszketve átment a szomszédos szobába. Körülnézett és a gyékényszõnyegek között észrevette a csengõt. Ujjával erõsen megnyomta a gombot és hosszan rajta tartotta. Lépések zaja hallatszott a lépcsõ felõl. – Lehet, hogy álmomban megfojtottam ezt a lányt, miközben nem is tudtam róla? Az öregember kúszva visszatért a szobába, hogy megnézze a lány nyakát. – Mi történt? – kérdezte a ház asszonya, amint a szobába lépett. – Meghalt ez a kislány – nyögte ki Egucsi fogvacogva. Az asszony nyugodtan végigsimította a tenyerét a lány szemén: – Meghalt? Az nem létezik! – Igen, meghalt. Nem vesz lélegzetet, és megállt a szívverése. Az asszony elsápadt, ahogy várható volt, és a fekete lány párnája mellé térdelt. – Meghalt volna? – Az asszony ledobta a takarót a lányról és a testét vizsgálgatta. – Uram, mit csinált ezzel a kislánnyal? – Semmit. – Nem halt meg. Ne nyugtalankodjék a kedves vendég! – Az asszony megpróbált kimért, hûvös hangnemben beszélni. – De meghalt! Hívj gyorsan orvost! Az asszony egy szót se szólt. – Mit adtál be neki? Lehet, hogy allergiás rá. – Uram, ne csapjon zajt! Soha semmi kellemetlensége nem lesz ebbõl! A nevét sem fogják megtudni! – De hiszen meghalt! – Nem hiszem, hogy meghalt volna. – Hány óra van? – Már négy is elmúlt. Az asszony felemelte a meztelen fekete lányt és támolyogva megindult vele lefelé. – Segítek! – Nincs rá szükség. A földszinten van egy férfi… – De nehéz lehet a lány teste! – Ne izgassa magát feleslegesen a kedves vendég, feküdjön le csak szép nyugodtan. Van ott még egy kislány… Semmi sem hatott jobban Egucsira, mint az, hogy „van ott még egy kislány”! És valóban, a fehér lány a szomszéd szobában maradt. 847

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 848

– Hogy tudnék én most elaludni? – válaszolt felháborodva az öreg Egucsi, szavaiba gyávaság és félelem is vegyült. – Hazamegyek! – Kérem, csak ezt ne tegye! Ha most hazamenne, akkor joggal kétségek merülhetnének fel… – De ilyen állapotban nem tudok elaludni! – Hozok még egy altatót. Egucsi hallotta, amint az asszony a lépcsõn lefelé húzta a földszintre a fekete lányt. Az öregember csak most vette észre, hogy teljesen átfázott a hidegben, hiszen csak egy szál hálóruha volt rajta. Az asszony felhozta a fehér tablettát. – Tessék. Holnap reggelig pihenjen nyugodtan! – Megpróbálom. – Az öregember kinyitotta a szomszédos szobába vezetõ ajtót. A nagy izgalomban elõzõleg félredobott takaró ott hevert a földön, a fekhelyen pedig megpillantotta a fehér lány tündöklõen szép mezítelen testét. – Ó! – Sóhajtott fel Egucsi a lányban gyönyörködve. Egy autó egyre távolodó berregése hallatszott, talán a fekete lányt vitte. Talán ugyanabba a kétes hírû fürdõházba szállították, mint korábban az öreg Fukura holttestét. VIHAR JUDIT fordítása

848

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 849

MAGYAR VILÁG

„Leolvasni egymás arcáról: ilyen az öröm” Albert Zsuzsa beszélgetése Kalász Mártonnal ALBERT ZSUZSA Az elõbb fölemlegettük azokat a régi néprajzi mûsorokat, amelyeket annak idején Kalász Mártonnal együtt készítettünk, egyet a falujában, a Baranya megyei Sombereken. Ebben a budapesti lakásban falujának hímzései, falvédõi vesznek körül minket, egy gyönyörû lepedõszél mint függöny szerepel. Felesége, a rádiós Filippinyi Éva gyûjtése. Somberekben, ahonnan Kalász Márton elindult, magyarországi németek élnek. Kalász Márton közülük való, mégis magyar költõ lett. Hogyan lettél magyar költõ? KALÁSZ MÁRTON Tízéves koromig nem tudtam magyarul, csak egy nyelvjárást beszéltem. Mindig nagyon vonzódtam a magyarsághoz és vonzódtam mindenhez, ami most itt függ akár a falon, vagy ami él az emlékeimben. A nyilvánvaló nagy vonzódás a magyarsághoz akkor indult el bennem, amikor meg kellett valóban tanulni magyarul. Nemcsak az apám szándéka, ösztökélése meg álma szerint, hogy a gyerekei magyarul beszéljenek, ami sose sikerült, mert a környezet túl erõs volt. Amikor meg kellett tanulni magyarul, akkor én egy olyan csodálatos forrásra találtam, olyan szerencsés voltam, hogy a bukovinai székelység gyönyörû, archaikus nyelvét tudtam megtanulni. Ez persze nem volt olyan egyszerû, a középiskola a cisztercita gimnázium volt Pécsett, amikor én középiskolába kerültem, még volt ilyen. Ágoston Julián volt a magyar irodalom tanára, költõ, prózaíró, Rónay György legjobb barátja volt. Sajnos túl korán halt meg, megjárta Kistarcsát, megjárta a börtönt, sok mindent megjárt. Ma próbálják kiadni a könyveit. A magyar nyelv, amit én beszéltem, azért úgy festett, hogy õ egyszer fejéhez kapott és azt mondta kétségbeesetten: édes fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?! Én székelyesen beszéltem, nyírségiesen beszéltem, dunántúliasan beszéltem, úgyhogy kezdõdött egy mondat mondjuk bukovinai székely nyelven, és befejezõdött vasiasan. Amikor még nem is tudtam magyarul, elkezdtem verseket írni magyarul, az apám segítségével, akit megkérdeztem, hogy ezt a szót hogy mondják, ezt a fogalmat hogy mondják magyarul. Õ nagyon sokat segített. Az természetes volt, hogy én a magyar kultúrához vonzódom. – Ha a Téli bárány címû regényedet olvassuk, abból az derül ki, hogy egy ilyen német ajkú közösség nagyon szoros. Ahogy a fejkendõt „magyarosan” köti föl valaki, vagy a magyar asszony ilyen vagy olyan… Szóval különállónak és elzárkózónak éreztem ebbõl a könyvbõl ezt a falut. – Az is volt, zárt etnikum volt, ma már ezt nem lehet elképzelni, mert ’45 óta, a háború után betelepítések óta, minden nagyon vegyes. Akkor ez zárt etnikum volt, nagyon kevesen tudtak magyarul, én azt mondanám, hogy tulajdonképpen ez tenyészet alatti élet volt. Saját kultúrájuk volt, magukba zárva 849

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 850

éltek. Éppen a napokban voltam otthon, és egy nyolcvanéves néni, aki már kora reggel átjött a nõvéremhez, hogy itt vagyok-e már, mert õ meg fog halni, és engem utoljára még egyszer látni akar, elmesélte nekem, hogy õsszel megy Bajorországba egy hónapra. Vagyis nem érzi teljesen úgy, hogy meg fog halni, és azt is elmondta, hogy mi sose tanultunk meg magyarul, mert úgy be voltunk zárva. És mégsem éreztük bezártnak magunkat. Ezen sokat gondolkodtam. A Téli bárány éppen arról akar beszélni, hogy annak idején ez a bezárt nép végül is hova tartozott. Én, aki ebbõl a népbõl jöttem, most hova tartozom? Mert azért eltelt sok idõ, mire én elkezdtem visszafelé vonzódni, és amit ma divatos szóval identitásproblémának mondunk, olyan erõs lett bennem, hogy meg akartam tenni egy utat visszafelé. Valójában ebben a regényben újraéltem mindent, azért is írtam meg úgy, ahogyan megírtam. Két író segített, Gion Nándor az egyik, akinek a Virágos katonáját úgy olvastam, mint egy tankönyvet, a másik Johannes Bobrowski, aki Magyarországon sajnos igazán nem tudott ismertté válni, pedig minden könyve megjelent, méghozzá Sárközi Helga gyönyörû fordításában. Sárközi Helga nagyon nagy mûfordító, azt hiszem, lassan õt se emlegeti senki. Bobrowski nekem azért volt fontos, mert õ litvániai német volt, az õ gyerekkora valamivel korábban telt, mint az enyém, de tulajdonképpen ugyanaz a helyzet, egy zárt etnikum, valahol Litvániában. Azt lehetett megtanulni, hogy ennek a kelet-európai, közép-európai németségnek végül is mi volt a szerepe, miért volt fontos, hogy ezek az emberek ott éltek, ahol éltek. Megint lehetett követni egy nyomvonalat, hogy ha ilyen problémáról beszélünk, akkor hogyan beszéljünk róla, hogy tisztességesen beszélhessünk róla, mert azért nem könnyû, és nem hiszek abban, hogy valamit úgy érezhetek igaznak, vagy valakinek úgy szerezhetek igazat, hogy a másik rovására teszem. Egy kisebbségnek, egy népnek igaza van, vagy igaza lehet, és a saját elnyomatásait elpanaszolhatja, de tudatában kell lennie, hogy mindenkinek rossz a sorsa bizonyos helyzetekben, és az õ rossz sorsa közös azzal a rossz sorssal, ami a körülötte levõk rossz sorsa is. Ezt próbáltam megírni a regényben, és ezt próbáltam eltanulni attól a Bobrowskitól, akit egyébként még személyesen ismertem és egy tüneményes, mackós, igazi kelet-európai ember volt, amilyenek a németek már nem voltak, és amilyenek õk már, mivel nyugati emberek, nem is lehetnek. Mi valamit talán nyerünk azzal, hogy pár lépéssel visszamaradtunk. Erre a németségre gondolok, amelyik itt maradt, és amelyik tulajdonképpen elvegyült azzal a Közép-Európával, aztán késõbb megbüntették jogtalanul, de ezt már földolgozták, mert én úgy érzem, hogy ezek az emberek már megint újra otthon érzik magukat ott, ahol vannak. És nem szeretnének máshova menni.

850

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 851

JOhANNES BOBROwSKI Levin malma (Részlet)

Talán nem rendes dolog, ha most elmesélem, hogyan úsztatta el a nagyapám a malmot. De talán mégis rendes, akkor is, ha rossz fényt vet a famíliára. Hogy valami tisztességes-e vagy tisztességtelen, az attól függ, hol van az ember. De hát én vajon hol vagyok? A mesélést meg egyszerûen csak el kell kezdeni. Én azt hiszem, nincs is az egészen rendjén, ha az ember olyan nagyon pontosan tudja, mit akar elmesélni és mibõl mennyit. Az ilyesmi nemigen vezet jóra. A mesélést el kell kezdeni, és az ember természetesen azt is tudja, hogy mivel kezdje. Ennyit még tud. De többet aztán voltaképpen nem is. Éppen csak az elsõ mondat felõl bizonytalan. Hát akkor lássuk az elsõ mondatot. A Drévenc egy mellékfolyó Lengyelországban. Ez az elsõ mondat. De máris hallom: Szóval lengyel volt a nagyapád! Mire én azt mondom: nem, nem volt az. Mint látjuk, itt nyomban félreértések támadhatnak, és ez nem jó. Különösen így az elején. Tehát fogalmazzunk egy új elsõ mondatot. Az alsó Visztula egyik kis mellékfolyója mentén, a múlt század hetvenes éveiben volt ez a túlnyomórészt németek lakta falu. Most rendben van, akkor ez az elsõ mondat. Csakhogy most azt is hozzá kellene még fûznöm, hogy ez a falu, virágzó falu volt, hatalmas csûrökkel, kõistállókkal, és hogy akadt ott nem is egy akkora nagy parasztudvar – és itt valóban csak az udvarra gondolok, amelyik a lakóház, a pajta, az istálló és a kút között terül el –, hogy más vidéken fél falu elfért volna rajta. Továbbá el kellene mondanom, hogy a legtehetõsebb parasztok németek voltak, az idevalósi lengyelek szegényebben éltek, ha annyira szegényen azért bizonyosan nem is, mint a nagyközség körül fekvõ lengyel falvacskák faházainak lakói. De mindezt nem mondom. Ehelyett inkább azt mondom, a németek neve Kaminsky volt, Tomaszevsky meg Kosakovsky. A lengyeleké pedig Librecht és German. Tudniillik ez felel meg az igazságnak. – A bukovinai székely nyelv okozta, azt hiszem, hogy én mihelyt tudatosan mûveltem a magyar nyelvet – nem egyszerûen verset írtam, és jobban megismertem a kortárs magyar irodalmat, a régi irodalmat is –, máig nem tudom megfejteni, miért, csak erre az archaikus gyönyörû nyelvre foghatom, hogy nagyot ugorva, egyenesen az úgynevezett protestáns magyar nyelvnél kötöttem ki. – Gondolom, te katolikus vagy. – Hát én dunántúli vagyok és katolikus, mi közöm volna az alföldiekhez, egyáltalán. Igen ám, csak nagyon vonzott engem a régi magyar irodalom, és elsõsorban a Biblia. Méghozzá a Károlyi-biblia, ami mellett én makacsul kitar851

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 852

tok, és nem vagyok hajlandó másképpen idézni a Bibliát, csak Károlyi szavaival. Késõbb aztán nagyon nagy élményem lett, amikor a Luther-bibliát olvastam elõször, ugyanaz a gyönyörû nyelv, és megvan mindegyikben, azt az ember tudja, megvan mindegyikben a lázadás is. Én irodalmi nyelvnek és költõi nyelvnek fõleg, elég hamar, ezt a nyelvet éreztem. Ennek persze nemcsak a Biblia volt az oka, hanem az, hogy elég hamar kezembe került Arany és Petõfi után Ady Endre. Aki megrázta az embert, mint a satnya kis fát. Petõfit természetesnek tartottam, Heinét természetesnek tartottam. – Heinét németül olvastad. – Heinét németül olvastam, a padláson volt egy Heine-kötet, hogy került oda, senki nem tudta megmondani a családban, de ott volt. Ady Endrét néztem, mint egy nagy sziklát mindig, de soha nem találtam egyetlen olyan pontot, ahol mondjuk, az én kis személyiségem bebújhatott volna valamilyen résen, és otthon érezhettem volna magam. Egyszerûen csak csodálni lehetett. De a nyelv, aki egyszer tudatosan olvassa akár diákkorában, vagy késõbb, Ady nyelve, egy életre hat. Csakhogy, akkor jön egy József Attila-vers, nem is olyan jelentõs, amit elolvas az ember, az volt a címe: A megfáradt ember, s akkor kinyílik egy új világ, méghozzá olyképpen, hogy ott áll az a kamasz gyerek, s azt mondja: igen, ez én vagyok. Ez Adynál csak olyan nagy áttételekben jelent meg, persze, én nagyon szerettem volna olyan lenni, itt meg egyszer csak megvolt. Ezek a dolgok döntik el, vagy nem döntik el, nem tudom, hogy az ember aztán, amikor választani kell, akkor azt mondja, mégis megmaradok József Attilánál, ez természetes hang nekem. S nézem messzirõl ezt a hatalmas nagy költészetet, és olvasom, de úgy olvasom, mint Goethét, hogy soha találkozásaink nem lesznek, mert ahhoz én túl kicsi vagyok, õ meg túl nagy. ADY ENDRE Istenhez hanyatló árnyék

„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova hányattatnom mint a sáska”. Zsoltárok könyve 109. 23. v.

Akaratomból is kihullassz, Én akart, vágyott Istenem, Már magamat sem ismerem S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

852

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 853

Üldöztetésimben kellettél S kerestelek bús szilajon S már-már jajomból kihagyom Neved, mely szebb minden neveknél. Szent Képzelés, örök hit-balzsam, Ki létlenül is leglevõbb, Meghajlok szent Szined elõtt S akarom, hogy hited akarjam. Megûzeték s nem nyugszom addig, Míg hitedet meg nem nyerem, Mert kockán van az életem, Mint árnyék, mikor elhanyatlik. S hányattatom, miként a sáska, Mert csak tenéked van erõd S mert nem láttam régen elõbb: Nem szabad hinni senki másba.

JóZSEF ATTILA Megfáradt ember A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt. A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever. A békességet szétosztja az este, meleg kenyerébõl egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok.

853

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 854

– Elõbb említetted nekem Spinozát. – Valami mást olvastam, és hirtelen… ugye Spinoza került ott szóba, és a következõ epizód: amikor Spinoza kamasz gyerek volt, Amszterdamban, a zsinagógában egy Uriel Costa nevû fiatalember, aki szintén Spanyolországból ment át – Spinoza is tulajdonképpen de Espinoza –, egy reneszánsz felfogású fiatalember, írt egy vitairatot, ami a sajátjainak nem nagyon tetszett. Féltek, hogy az amszterdami gazdagok mit fognak mondani, hogy befogadták õket, és akkor most jön itt valaki, aki kétségbe von egy csomó dolgot, ez nem illik. Urielt lefektették a zsinagóga küszöbére, és mindenki végigtaposott rajta. Ez az Uriel Costa ezt kiállta ugyan, de utána hazament és öngyilkos lett. Áll a kamasz gyerek Spinoza az udvar szegletében és végignézi. Nem tudja, hogy vele ugyanez fog megtörténni, õt nem fektetik ugyan a küszöbre, hanem ugyanúgy kiközösítik. Ez valahogy bennem egy pillanat alatt nem megváltoztatta, hanem megerõsítette ezt az egész életmûvet, amit Spinoza beteljesített a filozófiájában, s verset kezdtem írni róla. Én mostanában végig szoktam írni a verseimet, vagy eldobom õket. De ezt nem tudtam végigírni. És eldobni sem tudom, azóta gondolkodom, hogy egy mondattal kevesebbet mondjak-e errõl a történetrõl, vagy egy mondattal többet. Ha egy mondattal többet mondok, akkor az én felfogásom szerint már nem vers. Ha eggyel kevesebbet mondok, akkor az én felfogásom szerint vers. Csak akkor eleget mondtam-e? – Eszembe jutottak a mestereid, az iskolából téged elirányítottak Rónay Györgyhöz, aztán megismerted Csorba Gyõzõt, nyilván õk voltak a költészetben a mestereid. – Én azon kevesek közé tartoztam, aki nagyon boldogtalan voltam – nagyon boldog is, de nagyon boldogtalan –, amikor elkerültem a falumból. Lelkem mélyén nem akartam elmenni, máig él bennem ez az érzés, de nagyon boldog is voltam, hogy tanulhattam. Viszont amikor ott körülnéztem, a sok úgynevezett elit gyerek között, mert õk mind kisvárosiak voltak, meg tudták, hogy mi a logaritmus, én meg nem tudtam és így tovább, úgyhogy én igazi kis maradi torzonborz lélek voltam, és sokat nevettek rajtam. Nagyon rossz az embernek, ha ambíciói vannak, és kinevetik. Nagyon sokat dolgoztam, és amikor az elsõ verseimet bemutattam az önképzõkörben, akkor az elsõ kérdésük az volt: honnan másoltad ki õket? Ez olyan volt, hogy rögtön indultam volna vissza, gyalog is, a falumba, akkor állt föl a magyartanárom, akit Ágoston Juliánnak hívtak, õ attól kezdve engem olvastatott, amit egy tanár csinál, azt elvégezte rajtam. Elküldte a verseimet Rónayhoz. Rónay – mint azt hiszem, egyetlen csodálatos szerkesztõje ennek a századnak, nem azért, mert én találkoztam vele – az én legépelt kis verseimet körülírta mindenféle slágvortokkal. Például, hogy Kosztolányi óta ilyen rímet nem szabad használni, szóval, körül volt rajzolva, körül volt írva, gyönyörûen, mint egy mûalkotás. Nagyon szép, karakteres írása volt Rónay Györgynek, s utána még írt egy összefoglaló levelet. Ki csinálja ezt ma? Egy tizennégy, vagy tizenhat éves gyerekkel? Senki. Így leveleztünk mi. Tudtam, hogy nagyon messze, Pesten van egy Rónay György, és aztán egyszer személyesen is találkoztunk. Sõt aztán újra. Hogy én 854

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 855

makacsul hallgattam, az nem az õ hibája volt, az Úristennek nem tudta kiszedni belõlem, hogy ki is vagyok.

RóNAY GYöRGY Szerápion legenda (Részlet) Megállás soha nincs? – Megállás? Nem tudom, mit értesz megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, aki úton van. Aki egyszer eltökélte, hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve, s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nõttön-nõ valami titkos központ felé, míg lép, elõre mindig, a titkos Cél felé. S a kettõ végül, valahol összeér. Saját magába ér, ha célhoz ér, Szerápion. S amíg ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant (bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) – amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet halljuk s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem, mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, kõmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod, mit lát a szobrok élõ kõszeme, s egyáltalán hová tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, és figyeli a belsõ lépteket. Mindig a belsõ lépteket figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion. A másik nagy szerencse, hogy ott volt Baranyában ez a jó lap, a Dunántúl, Pécsett, és én oda bekerültem. Akkor Csorba Gyõzõ, azt hiszem, harminchat éves volt, gyönyörû férfi ott az alkonyi ablakban, a lábam képtelen volt elõremozdulni, hogy én ott vagyok most, úgy féltem. Õk ezt Szántó Tiborral 855

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 856

gyönyörûen föloldották, és ha valaki véleménye nekem mindmáig fontos és elsõdleges, az õ.

CSORBA GYõZõ Séta és meditáció A kényes õszi nap mindenhová elér. Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. Rezgõ fényoszlop a jegenye, óvatos forrás iparkodik lábánál, hangja sincs. A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan hittel építi házát, erõdíti és béleli. Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan. Ifjúkoromban váltig undorodtam: kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. Nagyon sajnáltam magam érte. Ház nõtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a gyakorlótér roppant gyep-négyszöge. A hûtlen bûnhõdik: a régit sem felejtheti, az is benne van, ami nincs, az is benne van, ami van: most a hûnél hûbbnek kell lennie. Nagy kerekes hidak, piaci bódék, konflisok a Széchenyi téren, árkok, eperfák, öreg temetõ, fatelep, tehéncsorda, búzaföld, kanyargós ródlipálya-lejtõk, madarak-és fák-napja, régi Tettye, kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért siránkozó kölykök, vaskos beszédû, kopott lányok… Bennem van minden, ami nincs, s bennem van minden, ami van. 856

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 857

Ó bûvölõ város, sokarcú, ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Nyugalmak, zajok fészke, kõszürke és levélzöld, hegyen hivalkodó, völgyben rejtõzködõ, tegnapelõtti és holnaputáni, makacs munkás, kéjjel lustálkodó, öl-puha, aszkéta-rideg, aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngetõ: ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Nekem: A VÁROS mindörökre. Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. Az õsz kirakta foltjait a tájra. Ölében viszi a Mecsek a télbe embereid és házaid.

– Ugye, a magyarországi németek nyelvjárást beszélnek, lehet, hogy többet, ezt te jobban tudod, te elég sokat fordítasz németbõl, és mondtad, hogy a német irodalom is fontos számodra. Hogy sikerült ezt a nyelvi különbséget megismerni, feloldani, magyarrá tenni végül is? – Igen, ez nekem komoly feladat volt. A magyarországi németek valóban különféle nyelvjárásúak. Sombereken mi nem svábok vagyunk, a svábok Bácskában vannak, mi frankok vagyunk, vagy hesseniek. A mi falunk nyelvjárása egyébként érdekes módon különbözött az összes környékbeli falu nyelvjárásától, a mentalitásunk is különbözött, ezt a Téli bárányban megpróbáltam megírni. Bennünket kicsit le is néztek, hogy ezek ilyen könnyelmûek, nem is viszik semmire, nagyokat mulatnak, csujogatnak, ha például lakodalom volt, ezt pontosan meg lehetett figyelni. Én gyerekkoromban nem beszéltem azon a nyelven, amelyiken ma írok. Viszont mindig úgy éreztem, hogy az a nyelv, amelyiken gyerekkoromban beszéltem, az a nyelvjárás ott van tartaléknak a hátam mögött, az én magyar nyelvem mögött. Nem tudom, hogy ebben igazam van-e, mindenesetre engem fölbátorít arra, hogy a magyar nyelvbõl valami mást is próbáljak csinálni. Ez akkor volt nagyon érdekes, amikor azt a feladatot kaptam, hogy a magyarországi németség népköltését fordítsuk magyarra. Manherz tanár úrral közösen csináltunk egy könyvet, õ mint néprajzos, részint a gyûjtést, meg a szakmai részét csinálta, én ezekbõl a balladákból, népdalokból, kiszámolókból, szóval mindenféle van itt, próbáltam magyar népköltészetet 857

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 858

csinálni. Könnyû lett volna, mondjuk, leutánozni a Kallós gyûjtését, a gyönyörû erdélyit, mert vannak azért itt párhuzamok, de úgy éreztem, hogy ez nem megy, és akkor próbáltam éppen ebbõl a nyelvjárásból elindulva valamit csinálni. Nem hiszem, hogy bebeszélném magamnak, mert mások is mondták, hogy valamit észre lehet venni, sajátos szerkezetet. – A Téli bárányban is láttam ilyen törekvést. – Ezzel akartam folytatni, a Téli bárányban nekem ugyanaz a problémám támadt, mert beszéltetnem kellett embereket magyarul. – Akik németül beszéltek. – Akik még csak németül sem, hanem egy nyelvjáráson, soha németül se tudtak. Ez nagyon érdekes volt, és azt hiszem, hogy valami azért ebbõl ki is derült. Én ezzel a verseimben is próbálkoztam. Érdekes, volt egy költõ, aki kritikát írt az egyik könyvemrõl, szinte az egész kritikáját egy versrõl írta, amelyben ez a játék benne volt. Marnó Jancsi volt, aki a Ki olvas éjszaka verset címû könyvemrõl írt.

Ballada Regina ment a kertbe rózsát szakítana. Töri a három legszebbiket legislegszebbiket. Ahogy Regina a kertbe lép a fiú áll elé: Hogy kerülsz te a kertbe? jól bezárkoltam én. Hogy kerülök a kertbe? neked megmondhatom: engem nem zár ki ajtó se magas kerti fal. Jaj ifjú, ifjú, kedvesem, neved áruld el nekem. Vagyok a rózsafestõ ki mindent tud festeni jaj, Isten leánya, kedvesem neved áruld el nekem! – Az én nevem Regina Regina a nevem Ha te vagy a rózsafestõ mindent tudsz festeni, egy ágacskát fessél nékem mit letörni nem lehet! 858

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 859

Ír Jézus urunk levélkét igécskét hármat ír: Regina nálam az égben. Jobbomnál jó helyen. – Ha szüleim megtudják hogy az égben vagyok õk engem nem keresnének. Tudnák, hol vagyok. (Kalász Márton fordítása) – Sokat fordítottál modern német költõktõl. – Igen. Persze a fordítás, ezt be kell vallani, néha azzal kezdõdik, hogy az ember megbízatásokat kap. De úgy látszik, mindig nagyon szerencsés voltam, mert énvelem a következõ dolog történt: 1964-ben engem az Írószövetség valamilyen csereszerzõdés alapján elküldött Berlinbe. Eltöltöttem ott egy évet – kettõt is eltölthettem volna, de az sok lett volna –, és találkoztam egy olyan szituációval az NDK-ban, amikor az NDK-irodalom, igazából akkor elõször, föllázadt. A saját diktatúrája, a saját rendszere ellen. A saját irodalma ellen. Ez nagyon érdekes volt, megismertem Günter Kunertet, aki nekem a barátom lett aztán, de másokat is, és összekerültem ezekkel a lázadó fiatalokkal. Mert ahhoz egy generáció is kell, tehát nem csak egy szituáció, egy generáció is, s egyszer csak észrevettem, hogy én egy társaság kellõs közepén ülök, akik nekem szinte mindennél fontosabbak. Mi olyan lenézõen figyeltük az NDK irodalmát meg ezt az egész életet, soha nem tudtuk, hogy egy költõ Berlinben, másutt, egyetlen verssorért, ha ki akarják húzni, hajlandó az egész kéziratát visszavenni. Ez egy ilyen társaság volt. Kezdtek kitûnõ verseket írni, meg prózát, ami ugyan a német irodalom tartozéka volt, ez az egész mozgalom, ez az egész akkor kezdõdõ irodalom, de sokkal jobban hasonlított a miénkre, mint a nyugatnémetre például. Mert a problémáik, azok hasonlóak voltak Ezeket kezdtem én fordítani. Olyan csodálatos volt ez az egész! Kunert akkor le volt tiltva, semmije nem jelenhetett meg, még meséi sem, fordításai sem. De én olvastam a kéziratait. Hogyha az ember szorításban él, akkor jó dolgokat csinál. Ezt tudjuk. De meg lehet-e csinálni azt, hogy én Kunert verseit vagy prózáit – ilyen furcsa, prózát is írt már akkor – lefordítottam magyarra, közöltük a Nagyvilágban, ezt nálunk akkor lehetett, a berlini Humboldt Egyetem finnugor szakos hallgatói visszafordították németre, persze nyersfordításban, a germanista hallgatóknak, õk elolvasták és így tudták meg, hogy Kunert milyen verseket ír.

859

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 860

KALáSZ MáRTON Együtt, Eschedében Marianne és Günter Kunertnek közben, mondják, repedeznek a birodalmak, az évszakok szitaszövésû anyaga már szakadozik, mielõtt belefekszik bárki egy versírásra, egy szeretkezésre értelme a beszédnek kilenc vagy másfél ezer év után, leképeznünk egymást, itt, északon, mint rég talán Mezopotámiában vagy Szigligeten, Buchban; leolvasni egymás arcáról: ilyen az öröm ez a baráti ölelés a fogadó óráját sem ijeszti, s nem éleszti meg, kvarcszemet sem csúsztat egy fanyar töltetû vidékbe, szálkát sem emel a világ szemébe, különben mi itt másból érkezünk enni, inni csöndben, fonódni fényvetõ szavakba, a tudatban: félnap ez az idõ, múló, de lehet belõle száz évig élni; két édes nõ, két férfi – lesznek, aligha így számítanak érzelmükben még egy találkozásra

A hetvenes években, amikor megnyílt a Magyar Intézet Berlinben, és lehetett csinálni, minden rossz politika ellenére, egy sorozatot, aminek volt egy ártatlan címe: A hónap vendége vagy mit tudom én, ide meg tudtam hívni az összes letiltott NDK-beli költõt, azzal az ürüggyel, hogy mondjuk Günter Kunert magyar fordításaiból olvas, és saját mûveibõl. Mondjuk, fölolvasott három Juhász Gyulát: Anna örök, utána órák hosszat a saját kiadatlan mûveibõl olvasott és a tömeg áradt. Ez nem a származásommal függ össze, nyilvánvaló, egy kicsit azzal is. Hanem azzal függ össze, hogy én megismertem egy csodálatos helyzetet, egy csodálatos társaságot, s attól kezdve a hatvanas évek elejétõl kezdve az NDK-irodalmat többé nem lehetett a földbe beletaposni, akármi történt, akárhogy próbálta Ulbricht, Honecker meg az összes ilyen szociálgelfer, ezek a diktátorok. Meg a másik, a Fühmann, aki szintén külön csoda volt nekem ott, és akkor egyszer csak észrevettem, és ezért nagyon röstelkedtem is mindig, hogy 860

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 861

nem tudtam eldönteni, hogy kik fontosabbak: az itthoni barátaim, vagy az ottaniak. De végül is ki lehetett aztán találni, hogy mind a kettõ egyformán fontos. – Hogy a barátság fontos neked, azt az ajánlásaidból is lehet tudni, több verset ajánlottál Demény Ottónak. – Az ember olvasta a saját generációját, én amikor még lenn voltam Baranyában, már olvastam Demény Ottó verseit, az akkori Új Hangban, a Csillagban, másutt is, ahol én is próbáltam megjelenni, aztán egyszer, amikor följöttem Pestre, és bementem a New York-palotában a Hungáriába, és leültem, akkor ült ott egy fura kis pasi, és odajött hozzám, azt mondja: nem zavarja, ha kinyitom az ablakot? Mondtam: nem, nem zavar, néztem, azt mondja: egyébként én vagyok Demény Ottó. Ezzel valami eldõlt. Hogy õ ott maradt az asztalnál. Nekem nem nagyon voltak barátaim abban az idõben, csak Pécsett meg Baranyában. Voltak, akik próbáltak segíteni, mint Kormos Pista, ezt nem szabad el se kezdeni, mert õ mindenki számára közismert legenda, vagy a Fodor Bandi, vagy mások is, de ilyen, hogy nem tud segíteni, csak egyszerûen ott marad az asztalnál, az Ottó volt. Nagyon fontos beszélni például Rába Györgyhöz való viszonyomról. Egyrészt hogy a versei kezdettõl fogva milyen nagy hatással voltak rám, ha nem tudtam, hogy kell verset írni, néha az õ verseit néztem meg. Ezt neki viszont sose mondtam, mert a mi barátságunk, talán nevezhetem annak, úgy alakult, hogy mi nagyon keveset látjuk egymást. De ha valaki reagált levélben, az én verseimre, illetve a könyveimre, Rába György mindig. Aztán valahogy nagyon korán, még Vigilia-olvasó koromból, diákkoromból Jékely Zoltán, az õ verseit fejbõl tudom. Pedig nem szoktam tudni, nem úgy, mint Kormos István, hogy megyek az utcán és mondom a magyar költészetet. De az õ verseire, egy versre, ami összefügg az én származásommal, hihetetlenül emlékszem, belevésõdött annak idején, negyvenhétben, negyvennyolcban, amikor én úgy éreztem, hogy én kis sváb vagyok, akinek semmi esélye nincs. Az a címe:

JÉKELY ZOLTáN Az én országom Az ismeri az én országomat, aki állt már a szivárvány alatt, mely sorsos égen tündököl naponta és emberöltõk véres könnye fonta. Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, csupa álom, és csupa furcsa lom, amit csak egy nép emlékes szerelme õrizhet ott az idõvel perelve. 861

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 862

Bethlen Gábor nagyálmú homloka, Fehérvár füstös márványoszlopa, Apáczainak sírban is lobogva világító rettentõ szemeodva; egy vértõl rozsdás, súlyos láncdarab, amit holtáig viselt a gályarab, Mikesnek akkor ejtett szemekönnye, mikor feltûnt a Kárpátok köpenyje; a vas, melyet Koháry pengetett, rabkenyerébõl egy kövült szelet, s mi bõven omlott a bakó kezére: Hajnóczy ifjú, forradalmi vére; Vasvári Pál nagy, álmodó szive, rút óndarabbal a közepibe; a százszor gyilkos hosszúnyelû dárda, amely Petõfi testét átaljárta; Júlia kancsal, földi mosolya, egy sóhajtás, mely meg nem szûnt soha, egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón mind búcsút int, remegve, elhanyatlón; égre rovott sírkõ-komor betûk: „Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk” – s egy zokogás-szerû szomorú dallam, melynek szavát síromba is behallom – s még mennyi-mennyi drága, szent kacat alkotja az én bús országomat! S szeretném látni: ember, avagy állat közülük bármit is elkonfiskálhat – ?! De eszembe jut egy történet, ezt talán el kéne mondani. Volt a Vigiliában két verse: az egyik a Zrínyi földjén, a másik a Római éj vagy valami ilyesmi volt a címe. A Zrínyi földjén címû verssel mindig találkoztam, minden válogatásban, a másikkal sohase. Nagyon nagy hatással volt rám a vers, és volt egy pont, ahol én a tanáraimhoz fordultam, hogy mondják meg nekem, ki volt Mikecs László, senki nem tudta megmondani, ami egyébként nem volt csoda, miért tudták volna? Mégis nyugtalanított engem az egész vers. Soha ez a vers nem került be semmilyen könyvbe. Megkérdeztem Gyõri Jánost, az õ halhatatlan 862

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 863

szerkesztõjét, hogy miért nem? Azt mondta, hogy nem tudja, de õ nem ismer ilyen verset. Aztán megbátorodtam, és mondtam a Zsolinak egyszer: miért nem veszed be ezt a verset? – Nekem ilyen versem nincs – mondta egy kicsit sértõdötten, a fejét fölvetve –, soha nem írtam ilyen verset. – Ezen már megdühödtem, és addig jártam a könyvtárakat, amíg ezt a Vigilia-számot meg nem találtam. Õ akkor már nem élt. Viszont Gyõri János bevette a következõ kötetbe, és azóta szerepel.

JÉKELY ZOLTáN Álmatlan római éj …Egy borzas angyal jõ, megint ujjával s rámrivall: mért nem törõdsz apád porladó csontjaival? S a nagy gödörrõl mond szörnyû üzenetet, ahol Mikecs László pályája elvégeztetett. S én esdekelve kérem, megragadva szárnyát: szaggassa szét kétségeim százmérföldes hinárját! Mi van a gyermekekkel, élnek-é egyáltalán, vagy már csak ott lelem meg õket egy kõkoporsó oldalán? A satnya nyírfa, melybe belevéstem a kislány nevét, a nyírfacsonk a kert aljában él-e még? Ki jár a réten, hol egyszer mentás füvet kaszáltunk, a fakeresztnél, mely tövében annyiszor megálltunk? Mi van a szõlõvel Szentgyörgypusztán, Miriszlón, érik-e már a zamatos Albert-király piroslón? Mi van vele, kitõl talán örök búcsút vevék 18-án, hordja-e még a római ezüstpénzt a nyakán? Lábnyomaim a Duna partján megvannak-e még, oly messze tõlem, mintha rájuk már Égbõl tekintenék, és azért van az, hogy a távolság oly közelbe hoz mindent, mintha szemem elé egy milliószoros nagyítót tettem volna s mintha szakadatlan egy csillagot néznék, mely nincs, mert láthatatlan. – Gondolkodtam a verseiden, nagyon szûkszavúak néha, ugyanakkor van egy teljesen más típusú költõrõl, például Arany Jánosról is versed. Mit jelent neked Arany János? – Azon kívül, hogy a világ egyik legnagyobb költõje, számomra a magyar nyelvet jelentette, de nem csak számomra, Orbán Ottó Arany Jánoshoz írott verseire kell csak gondolni, hogy példát mondjak az avantgárd és Arany János találkozására. Ottó megint csak egy ilyen: Ottót én rettenetesen figyeltem min863

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 864

dig, õt is, de õt kevésbé, a verseit sokkal inkább. De mondok egy mai példát: van egy csodálatos költõnõ Magyarországon, akirõl keveset beszélnek. Takács Zsuzsa, de hát ezt lehetne sorolni. – Hallom, hogy most éppen Hölderlint fordítasz. – Fordítok, de inkább csak magamnak, én most csak Hölderlinnel foglalkozom. Nem úgy értem, hogy a verseit olvasom, hanem mindent. Stuttgartban élek, és ezek az õ helyszínei: Tübingen, harminchat kilométerre van az a híres toronyszoba. Ez az egész problematika máig sem dõlt el, hogy Hölderlin valóban megbolondult-e, hogy ilyen durván mondjam, valóban elmebeteg lett-e, én azt hiszem, hogy nem. Ha végiggondoljuk, hogy Hölderlin például hogyan lehetett a Harmadik Birodalom költõje szegény, egy darabig, mert neki volt egy hazaképe, amit ki lehetett használni, volt egy elképzelése a forradalomról, mihelyt azonban meglátta Franciaországban a valóságos következményeit, akkor nagyon megriadt. Mindenesetre az õ magára maradása, az õ küzdelme a saját országával, és amikor hisztérikus rohamot kapott, hogy akkor õ mégsem akar jakobinus lenni, hogyha ez így van, ezek hihetetlenül aktuálisak. Nekem nagyon fontos ez az egész, van egy életmû, ami vonzza az embert és van azon túl egy helyzet, ami szintén vonz. Ezt próbálom most én versben megírni, persze, nem úgy, hogy én Hölderlinnek képzelem magam, ami azért nem volna olyan nagyon nagy botrány. – Hát vannak szerepversek. – Vannak szerepversek, jó, csak Hölderlin nagy költõ volt.

höLDERLIN Hüperion (Részlet) Az emberi, az isteni szépség elsõ gyermeke a mûvészet. Benne ifjodik és újul meg az isteni ember. Érezni akarja önmagát, ezért állítja szembe magával saját szépségét. Így adta isteneit magának az ember. Mert kezdetben még egy volt isteneivel, midõn magáról mit se tudva, az örök szépség élt. – Misztériumokról beszélek, de ezek léteznek. Az isteni szépség elsõ gyermeke a mûvészet. Így volt ez az athéniak közt. A vallás a szépség második leánya. A szépség szeretete a vallás. A bölcs õt magát szereti, a véghetetlent, a mindent átölelõt; a nép pedig a szépség gyermekeit szereti, a néki sokféle alakban megjelenõ isteneket. Ez is így volt az athéniak közt. És a szépség ilyen szeretete nélkül, ilyen vallás nélkül csak száraz csontváz minden állam, nincs benne élet és lélek – a gondolkozás és cselekvés: sudaravesztett fa, oszlop, amelyrõl leverték az oszlopfõt. 864

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 865

A görögök és különösen az athéniak esetében valóban úgy áll a dolog, hogy mûvészetük és vallásuk az örök szépség – a teljességre érlelt emberi természet – igaz gyermeke, és csak a teljességre érlelt emberi természetbõl születhetett – ez világosan megmutatkozik, ha vallásukat és szent mûvészetük tárgyait olyan elfogulatlan szemmel nézzük, ahogyan õk szerették és tisztelték azokat a tárgyakat. Hibák és tévedések, mint mindenütt, itt is akadnak. Ám az bizonyos, hogy mûvészetük tárgyaiban többnyire az érett emberre bukkanunk. Nincs ezekben gót és egyiptomi kicsinyesség és óriás méret, emberi értelem van bennük és emberi alak. Kevésbé csapnak át az érzékfeletti és az érzéki szélsõségekbe, mint mások. Isteneik is másoknál inkább megmaradnak az emberség szép középpontjában. – Most te Stuttgartban élsz… mondjuk el, hogy nem mentél el Magyarországról, csak most éppen ott élsz. – Stuttgartban van egy magyar kulturális intézet négy éve, és azt vezetem én. Él ott több mint tízezer magyar, és élnek a kitelepített németek, az én volt falumból is akár. De nagyon sok erdélyi is van ezen a környéken, és nagyon hamar rájöttünk, hogy magyar programot is kell csinálni. Mivel mi mindig fennen hirdetjük, hogy „az egyetemes magyar kultúra”, és ahhoz az erdélyi kultúra is hozzátartozik, a felvidéki kultúra, a délvidéki is, azt is próbáljuk. Nagyon furcsa, de ha az ember a magyar nyelv állapotát figyeli, sokszor rádöbben, hogy az erdélyi magyar nyelv magyarabb a magyarországi magyar nyelvnél is. Az ember tudja, hogy miért van, ugye, egy szerepet is hoznak magukkal, nem csak a nyelvet, – Éppolyan kisebbségek, mint itt a németség. – Hát persze! Le tudnám kottázni, hogy én ezt hogy csinálnám, ha én…

KáNYáDI SáNDOR Noé bárkája felé A Nagy Imre-festmény hátára Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. Zuhoghat akár negyvenezer nap és negyvenezer éjjel, ha egy buboréknyi lelkiismeretfurdalás sem követi a bárkát. 865

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 866

Mert leapad majd a víz. És fölszárad majd a sár. És akkor majd a megõrzött, a meglévõ szóból újrateremthetjük magát az elsõ búzaszemet ha már igével élnünk tovább nem lehet. Úgy érzem, hogy nagyon fontos feladat az a sok magyar, aki Erdélyben él, de a magyarországi svábok is, ahogy hívjuk õket, nekik még mindig Magyarország a hazájuk. Múltkor fölhívott valaki – most dicsekszem, de erre nagyon büszke vagyok –, a most nyolcvanéves Schmidt Szepi bácsi, aki tanár volt itthon és mindig magyarázza nekem, „mert a Vargha Béla…!”, és azt mondta: „Amióta te itt vagy, én annyi szeretetet tanultam meg, és annyira feloldódtam Magyarország iránt, nagyon beteg voltam – szívinfarktust kapott –, de most jobban vagyok, elmegyek Magyarországra, és elbúcsúzom.”

866

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 867

TÁJÉKOZÓDÁS

MESTERháZI MáRTON

John Millington Synge (1871–1909) Fájdalmasan sokáig kereste önmagát, és ijesztõ korán ragadta el a halál; mégis remekekbõl alkotott életmûvet. Tehetõs, protestáns angol birtokoscsalád legkisebb fiaként született 1871. április 16-án, Dublin mellett, Nagy-Britannia koldusszegény, katolikus ír tartományában. Apja korai halála a család anyagi helyzetét nem rendítette meg; csak angol és protestáns mivoltát élezte ír- és katolikusellenességgé. Az anyai nagyapa lelkészként egész életében arra törekedett, hogy az ír parasztokat a katolikus kárhozattól – akár rendõri segédlettel – megmentse. Az anya híven követte ezen elveket.

A LÁZADÁS ÉS A KALLÓDÁS ÉVEI

„Kínosan félénk voltam, és már egészen kiskoromban iszonyúan rám nehezedett a pokol ideája. Egyik éjszaka úgy éreztem, menthetetlenül kárhozott vagyok, s az örök kínszenvedés képének fölidézésével kínlódtam – hasztalanul, de annál rémültebben –, amíg álomba nem sírtam magam... Jó szándékú, mégis hallatlan kegyetlenség, amely a pokol eszméjét képes egy ideges kisgyerek képzeletébe beleplántálni...” – írja Synge egyik önéletrajzi jegyzetében. Hasonló jó szándékkal szoktatták le a nonszenszversek és a kalandos históriák kiagyalásáról is. (Mrs. Synge mindvégig e hallatlan jó szándék jegyében õrködött legkisebb fiának életútja fölött. A huszonöt éves fiatal férfit is az apanázs megvonásával fenyegette, hogy fegyelemre szoktassa zabolátlan eszméit.) A gyermek John gyakran betegeskedve, részben magánúton végezte iskoláit; a szomszéd kislány iránti vonzalom és a közös madártani megfigyelések sokkal fontosabb élményt jelentettek számára. A kamaszkor azután – mint az önéletrajzi jegyzet tanúsítja – nem is egy válságot hozott. „Beteg vagyok, mondtam magamban, tehát ha megházasodom, betegek lesznek a gyermekeim is. De nem vagyok hajlandó lényeket életre hívni csak azért, hogy ugyanúgy szenvedjenek, mint én, tehát sohasem nõsülök meg… Tizenhárom-tizenöt éves lehettem és iszonyú gyötrelmeket álltam ki e döntésem miatt... Talán tizennégy éves voltam, amikor kezembe került Darwin egyik könyve. Ott nyílt ki, ahol a szerzõ fölteszi a kérdést: hogyan magyarázzuk az emberi kéz és a madár- vagy denevérszárny közötti hasonlóságot, ha nem az evolúcióval? Elhajítottam a könyvet és kirohantam a szabad levegõre... Lerogytam a fûbe és szinte vonaglottam a kétely kínjaitól... Elaljasultnak, Júdás cinko867

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 868

sának éreztem magam… Hamarosan a keresztény hitvédelem mûveire összpontosítottam figyelmemet; eleinte örömmel, hamarosan kételkedve olvastam õket; végül nemegyszer nevetnem kellett rajtuk… Tizenhat-tizenhét éves koromra – több visszatáncolás után – lemondtam a keresztény hitelvek vigaszáról... Rettenetes élmény volt. Szakadék nyílt múltam és jelenem, egymagam és minden rokonom, barátom között. Huszonhárom éves koromig nem találkoztam emberi lénnyel, aki osztotta volna nézeteimet.” (Mrs. Synge és a pap fivér, Samuel, szívósan próbálta megtéríteni az eltévelyedettet: utoljára huszonkilenc éves korában.) Mélyítette a szakadékot az is, hogy ez idõ tájt Edward, a telekügynök fivér – földbirtokosok megbízásából – egész sor kilakoltatást foganatosított Wicklow környékén. Az intézkedések a nemzeti sajtóban és a parasztok emlékezetében hosszú évekre gyûlöletessé tették a Synge nevet. Edward és Mrs. Synge nemcsak szükségesnek, hanem helyesnek is tartotta a kilakoltatást; a társadalmi problémákra érzékenyebb John annál kevésbé. (A fizetésképtelen – kellõ érdek esetén akár a pontosan fizetõ – bérlõt a birtokos elûzhette birtokáról. A bérlõ házát ilyenkor célszerûnek tartották lerontatni; a mûvelethez olykor ajánlatos volt csendõri, illetve katonai segédletet igénybe venni.) A válság éveit a természet, a zene és az irodalom tanulmányozása töltötte ki. (A természet tudományos megismerésének vágya idõvel csillapult, de Synge élete végéig szakértõ szerelmese volt hazája tájainak és élõvilágának.) Az egyetemre készülõ fiatalember óriási ambícióval tanult: történelmet, kémiát, fizikát, botanikát; héber, ír, latin, görög, francia és német nyelvet; alaposan, bár kissé sznob bizonytalankodással mélyedt el az angol irodalom klasszikusaiban (sokáig Wordsworth volt a kedvence); de e korszakára visszatekintve csak zenetörténeti és -elméleti tanulmányait, s a hegedûgyakorlásra szánt órákat érzi tartalmasnak. „Nem sokkal azután, hogy lemondtam Isten Országáról – folytatódik az önéletrajzi jegyzet –, komoly érdeklõdés támadt bennem az írek országa iránt. Ami csak ír volt, különleges értéket nyert bennem, és valami olyan – sem egészen emberi, sem egészen isteni – bájt sugárzott, mintha istennõvel estem volna szerelembe; azért maradt bennem annyi józan ész, hogy ne személyesítsem meg Erint hazafias verseimben, melyek gyártásával akkoriban megpróbálkoztam.” Synge 1888-ban lett a nagy múltú dublini Trinity College diákja, de egyetemi pályafutása nem mondható fényesnek: rendre épphogy átment a vizsgáin. A zenét azonban szenvedélyesen szerette. A közös muzsikálás és a magányos gyakorlás szinte eksztatikus örömet szerzett neki: „az eszményi formák üzenetét, az emberiség istenülését” érezte át ilyenkor. Már-már a zenét tartotta hivatásának. Az Akadémia zenekarában játszott; elõbb és jobb eredménnyel diplomázott 1892-ben zeneszerzésbõl, mint az egyetemen héber és ír nyelvészetbõl. Pályaválasztását a család csaknem olyan nehezen tûrte, mint vallástagadó eszméit. Sajnos nemcsak a család volt türelmetlen. Élete elsõ szerelme, a bigottul vallásos családból származó, vakon hívõ Cherry Mattheson azért kosarazta ki – 868

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 869

pedig kölcsönösen vonzódtak egymáshoz –, mert nem akarta ateistához kötni az életét. (A furcsa, se vele, se nélküle viszony csak négy év múlva ért véget.) A csalódások, feszültségek között mentõangyalnak látszott az az angol rokon, aki rábeszélte a családot, engedjék el a fiút németországi tanulmányútra. De Johnnak hamarosan rá kellett ébrednie: sem a virtuozitása, sem az önbizalma nem elegendõ ahhoz, hogy hegedûmûvész legyen. Az elfajzott, lázadó fiú meg akarta mutatni tisztes családjának, hogy nemcsak a földbirtokos, az ügyvéd, a földügynök, a pap lehet a társadalom becsülésre méltó tagja, hanem õ, a mûvész is; nem sikerült. Látszatra kallódó évek következtek. Synge Párizsba utazott (1902-ig az év jelentõs részét ott töltötte, olykor többet, mint ír földön), és beiratkozott a Sorbonne-ra. Ír irodalmat és történelmet, társadalomtudományi elõadásokat hallgatott (az anarchizmus, majd a szocializmus eszméit tanulmányozta); szûkös jövedelmét nyelvórákkal, késõbb cikkek írásával egészítette ki. A francia és az ír irodalmi élet újdonságairól szóló tanulmányai révén némi szerény ismertségre is szert tett. 1896-ban Cherry Mattheson végleg szakított vele. E csalódás nyomán született meg elsõ nagyobb lélegzetû mûve, a Vita Vecchia.1 A jórészt önéletrajzi prózát idõvel megsemmisítette, a versbetétek egy részének azonban megkegyelmezett: a rövid dalokon jobbára az Istennel pörlekedõ Baudelaire és a mindenben zenét keresõ Verlaine hatása érzõdik. Az év végén Synge megismerkedett a már neves ifjú költõvel, William Butler Yeatsszel, aki nemcsak az Ír Liga francia tagozatába léptette be, hanem – a zseniális irodalomszervezõ emlékezései szerint – lényeglátó tanácsot adott a helyét keresõ kezdõnek: menjen el az Aran-szigetekre, és „ábrázolja azt az életet, amelyet még soha nem ábrázolt senki”. Valójában Synge jó ideje tudott már a szigetekrõl (egy nagybátyja ott lelkészkedett volt Aranmore-on), kifejezetten érdekelte az ottani nyelv és kultúra; Yeats tehát legföljebb irányt és erõt adhatott a kialakulatlan szándéknak. Akárhogyan is, a tanácsot Synge hamarosan megfogadta, az Ír Ligából viszont néhány hónap után kilépett, mert képtelen volt elviselni a Liga lapjának szektásságát. „A magam módján kívánok dolgozni Írország ügyéért – írta a világszép Maud Gonne-nak,2 a Liga vezéralakjának –, de erre sohasem nyílhat alkalmam, ha elvegyülök egy félkatonai forradalmi mozgalomban.” Nemcsak a rideg ideológiai fegyelem, a szellemi függetlenség hiánya riasztotta; gondolatilag is elõbbre tartott: felekezetek fölötti, szocialista jellegû fejlõdéstõl remélte az ír nép felszabadulását. 1897-ben hullani kezdett a haja, és nyaki nyirokmirigyeinek daganatát mûtéttel kellett eltávolítani. Az orvosok elõtt nyilvánvaló volt: a Hodgkins-kór támadta meg szervezetét. (A nyirokráknak ez a fajtája furcsa módon irgalmas: 1 2

Régi életem (olasz). Yeats reménytelen szerelme.

869

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 870

az elsõ, általában sikeres mûtét után tíz-tizenöt évig is élni engedi a pácienst. Synge nyugodtan viselte betegségét; szinte mindvégig szívesen tornázott, és hosszú túrákra vállalkozott kerékpáron is, gyalogszerrel is.) Felgyógyulása után visszatért Párizsba és a korábbinál is alaposabban mélyedt el ír irodalmi és történelmi tanulmányaiban. 1898-ban írott versei már ironikus távolságtartással kezelik az önéletrajzi élményt: Synge lassan-lassan alkotóvá érik.

AZ ARAN-SZIGETEK Az írói fejlõdés legfontosabb állomása – és helyszíne – az Aran-szigetek. („Aranmore, az északi, kb. kilenc mérföld hosszú; Inishmaan, a középsõ kb. három és fél mérföld átmérõjû, csaknem kör alakú; a déli pedig, Inishere... olyan, mint a középsõ, csak valamivel kisebb. Galwaytõl harminc mérföldnyire fekszik a szigetcsoport.”) Az írótól addig sem volt idegen, hogy elmenjen „a nép közé”: húszéves kora óta rendszeresen járta szûkebb hazája, Wicklow tájait, és nemcsak a faunával meg a flórával ismerkedett, hanem az emberekkel is. A három viharvert, kopár sziget lakói hamarosan nemcsak tanulmányozni- és leírnivalót jelentettek számára, hanem a kemény tartás, a szabad, nyílt gondolkodás példáját, az õsi kultúra eleven hordozóit is; és egy csapat alaposan megismert embert, akikbõl kedves ismerõsök, jó barátok váltak – nem túlzás azt mondani: erõt adó közösség. (Synge 1898 tavaszán hat hetet töltött a szigeteken; 1902 õszéig még négyszer tért vissza; de néhány ottani barátjával élete végéig levelezett. Az útinapló 1901 végére készült el, de csak hat év múlva jelent meg.) Az emberi, írói érést tanúsítja a szigetlakók mély megértése, s az ebbõl születõ önmegismerés. De nem érdektelen néhány történetet és eseményt is idézni a könyvbõl. „Nemrég egy férfi tetemét mosta partra az ár Donegalnál; fél pampooty (marhabõr saru) volt rajta, meg egy csíkos ing, annak egyik zsebében erszény, a másikban dohányszelence. Három napig nem tudtak megegyezni az emberek, ki légyen… Késõ este, mikor az egyik kunyhóban üldögéltem, egy fiatalasszony jött be az esõbõl csecsemõstül, és lassan folyt a beszéd a messzi hírekrõl. Az asszony apránként összeszedegette, amire emlékezhetett: miféle ruha volt eltûnt bátyján, milyen volt az erszénye és hol szerezte; ugyanígy eltöprengett a dohányszelencén meg a harisnyán. Végül aligha férhetett kétség hozzá, hogy a bátyjáról szól a messzi hír, nem másról. – Jaj – mondta a fiatalasszony –, bizony Mike az; adja meg Isten, hogy tisztességesen eltemessék...” (Az öreg Pat egyik meséje) „Bezörgettem, az asszony kijött, ajtót nyitott... elmondta, hogy az ura egyszerre csak fogta magát és meghalt neki; õ meg aznap éjjel virrasztja... pipadohánnyal, kupica pálinkával kínált. – Idegen – azt mondja –, félnél-e, ha kettesben hagynálak vele? – Ne félj, idegen – mondta a holt 870

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 871

férj –, nem haltam én meg, egy nyavalyát... Rossz asszonyt hoztam volt a házhoz, idegen, azért tettetem holtnak magamat: hogy rajtakapjam. – Azután elõvett két jókora botot, amit addig dugdosott volt a felesége elõl, kétoldalt maga mellé rakta õket, és megint csak elfeküdt, mint a holt.” „Pár mérföldnyire a falutól kitérõt tettünk, hogy megnézzük a Ceathair Aluinn3 régi templomának romjait, s onnan nem messze egy szent kutat, melynek vize arról híres, hogy gyógyítja a vakságot és az epilepsziát.” „Egy másik öregember... gyakran mesél nekem egy connaughti férfiról, aki hirtelen haragjában egyetlen ásócsapással agyonverte az apját, azután idemenekült a szigetre, és néhány itteni lakos irgalmába ajánlotta magát... Egy gödörben rejtették el – az öregember meg is mutatta, hol – és hetekig rejtegették.” Íme, négy darab csírája a hat közül. Majdani írójukat a szakmai közvélemény immár az ír kultúra fontos munkásának tekintette. Yeats bemutatta az irodalmi megújulás lelkének, Lady Gregorynak; a megalapítandó Ír Irodalmi Színház dolgában is kikérték a véleményét. Õ egyelõre csak kritikusnak tartotta magát – Párizsból is küldött az ír lapoknak hol tanulmányt, hol pár oldalt az Aranszigetekrõl –, de íróként is komolyan dolgozott és nem csak az útinaplón: 1901 szeptemberében felolvasta elsõ színmûvét Lady Gregorynak és W. B. Yeatsnek. A színmû – késõbb egyfelvonásossá tömörített változata a When the Moon Has Set4 címet viseli – nyilvánvalóan önéletrajzi gyökerû: Cherry Matthesonnal folytatott hosszú vitáját viszi benne gyõzelemre az író. A stilizálás is csak annyi, hogy Eileen nõvért nem a hitetlen Colm szenvedélyes, költõi érvei gyõzik meg, hanem egy, a kettejükével párhuzamos, régi konfliktus tragikus kifejlete: ezért veti le az apácafátylat, ezért megy feleségül ahhoz, akihez vonzódik. (A darabot az író nem tekintette életmûve egyenértékû részének; életében nem is jelent meg, Synge drámáinak kritikai kiadása függelékként közli.) Lady Gregory és Yeats, a két éve megalakult ír Irodalmi Színház vezetõi, elutasították a darabot. A botrányt sem merték megkockáztatni (Yeats Cathleen grófnõjét ennél jóval kevesebbért kiátkozta a dublini érsek, és az elõadásokat csak a rendõrség védelmével lehetett megtartani); de az írói erõt is kevesellték – Synge késõbbi mûveihez képest joggal, színházuk jó néhány bemutatójához képest igazságtalanul. (Az író utolsó párizsi évének jó barátja, James Joyce épp akkoriban bírálta meg alaposan az ír Irodalmi Színházat a színpadán örökösen jelen lévõ, törzsökösen nemzetinek vélt hõsök és „tündérek-manók” miatt.5 ) A vitatható pedagógia mégis jól hatott: 1902-ben megszületett a két egyfelvonásos, a Szirti lovasok és A völgy árnyéka. A két darabot egyszerre biztosította

3 4 5

A Négy Szép Szent. Amikor a hold lemegy. Élete vége felé Synge is bökverset írt a Sidhe (Shee, sí) – az õsi istenek és mai tündérek – titkai körül pipiskedõ költõkrõl: „Agyõ, szép Angus, Maeve és Fand / S te tollas, csont-bõr Shee, / Titkotok a költõi rend / Játszin tapintsa ki. // Mi elnyúlunk Rõt Dan Sallyvel, / Iszunk Tubber piacán, / Vagy hajtunk Rõt Dan Phillyvel / A borz s a nyúl után.”

871

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 872

tetszésérõl Lady Gregory és Yeats, majd a Fay testvérek társulatával megerõsödött ír Nemzeti Színházi Társaság, de az elõbbi hamarabb került a nyilvánosság elé: Yeats folyóiratában.

AZ EGYÉRTELMÛ SIKER A Szirti lovasok elsõ látszatra alig több mint a naturalizmus hagyományát folytató életkép. Legföljebb a részletek bõségére és pontosságára figyel föl az olvasó: a lepény, a sütõharang, a létra, a tõzeg nem esetlegesen kallódik a színpadon, hanem a szereplõkkel együtt él; a család egyetlen élõ fia nem véletlenül babrál a kötéllel, az öregasszonyok nem véletlenül borítják fejükre vörös felsõszoknyájukat; megvan a rendelt módja minden mozdulatnak. Ezt csak a szigetiekkel együtt élve lehetett megfigyelni, megtanulni. (Minden tanulmány följegyzi: Synge, amikor a darabot színpadra állította, Galwaybõl hozatta szereplõinek a ruhát és a szigetekrõl a lábbelit.) Ugyanez a pontosság jellemzi a szereplõk szövegét is. Ahogy a tengerre készülõ fiú juhokról, disznóeladásról, algagyûjtésrõl rendelkezik, ahogy az otthon maradók az útravalóról vélekednek, ahogy az anya elmondja rémlátását, ahogy egy mellékszereplõ a szögek hiányát kommentálja: ez is a megfigyelés diadala. De sokkal több is: így teremt Synge figurát, így építkezik. Tucatnyi részletnek kell egymásra épülnie, míg a jelentéktelen szürke póniból a halott hordozója s az élõ gyilkosa lesz; a tengerre készülõ fiú azért rendelkezik annyi mindenrõl, hogy ne kelljen az anyjának válaszolnia (íme, az abszurdok által újra fölfedezett egymás mellett beszélés); az útravalóról szóló vélekedés alatt ott kong az elõbbi párbeszédet záró szörnyû jóslat („mostantól, hogy te is utánafulladsz a többinek”6 ) – s ez a jóslat már a lélek meg nem fejthetõ, csak ábrázolható mélyeibõl fakad fel. Synge az egyszerû részletek révén minden anya szószólójává emeli ezt az egy anyát; s olyan dolgokat mond el a természetrõl és a kétkezi emberrõl, amilyeneket senki elõtte.

ÍGY LETT „ROSSZ ÍR” A völgy árnyéka is teli van pontos, átélt részletekkel. A hosszú völgy legfölsõ tanyaházának konyháját aprólékos élethûséggel építették föl a színpadon, és Synge, aki ismerte a valódi épületet és a környezõ tájat, mindent pontosan leírt Willie Faynek. „Megjelenítési képessége tökéletes volt... – emlékezik a rendezõ. – Ha megkérdeztem: »Itt jobbra állt Dan, amikor ezt a replikát mondta, az asztal mögött?«, rögtön megfelelt: »Nem, jobbra állt az asztaltól, és rátette a kezét.«”

6

Göncz Árpád fordítása.

872

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 873

A részleteknek ez a hitelessége naturalista parasztdrámát sejtet. Olyan drámát, amely a népi adomából és farsangi bohózatokból7 ismerõs alapkonfliktust „megcsavarva” az ír paraszti élet problémáira világít rá. Kétharmadáig csakugyan felfogható így a szerkesztésében, figuráiban tökéletesen kiérlelt darab: az asszony (Nóra) whiskyvel, pipával vendégeli a Csavargót, majd ráhagyja a halottat és kimegy, hogy egy fiatalemberrel beszéljen; a halott Férj fölül, whiskyt követel, meg a botját, s elpanaszolja, milyen rossz asszonyt hozott a házhoz; az asszony visszajön a csábító Michael Darával, aki új házasságról, új életrõl beszél neki; a Férj felugrik, botot fog a csábítóra és kiutasítja az asszonyt. Igaz, Synge figyelmeztet, hogy mást is kell várnunk: hisz az alapképlet három szereplõje közé mintegy fölösleges tanúként odateszi a Csavargót, aki – újabb figyelmeztetés – mindhármukat ellenszenvesnek ítéli, még az erõs karakterû asszonyt is. De az asszony és a „csábító” párjelenetében megváltozik, önmaga fölé nõ az, ami parasztdrámának indult. Norából olyan erõvel tör föl a dac, az önvád, az életkudarc panasza, hogy már filozófiává fogalmazódik, jelképes erejûvé válik (bár a valóság groteszk hitele mindvégig megmarad). „Már miért mennék hozzád, Mike Dara? Te is megöregszel, én is megöregszem, egy kis idõ még, én mondom neked, és te is úgy ülsz az ágyadban, ahogyan õ ült, rángatódzó arccal, fogatlanul, s úgy meredezik az õsz serte körös-körül a fejeden, mint vízmosásban a rekettye, ahol a juh átugorja.”8 A bohózati meglepetés, a férj „feltámadása” után a befejezõ szakaszban nemcsak szívszorító drámai fordulatok következnek, hanem két filozófiai coup de théâtre is. Az elsõ bebizonyítja, hogy a bosszúálló férj világlátása betûre azonos a „rossz” asszonyéval. „Most kimégy innét, Nóra Burke, és én mondom neked, ebbe az életbe hamarosan belevénülsz; kihullik a fogad, és olyan lesz a hajad, mint a rekettye a vízmosásban, ahol a juh átugorja.” Zsarnok és rab, elnyomó és elnyomott egy a végsõ kudarc, a vénülés és a halál becketti rémületében, s abban, hogy legföljebb valami eleve hazug biztonságtól remélnek ideiglenes menedéket elõle. A második filozófiai coup de théâtre: a csavargó szolidaritást vállal a világgá kergetett asszonnyal, és bebizonyítja neki, hogy mindnyájuk közös létét homlokegyenest ellenkezõ módon is lehet szemlélni. „Most elmegyünk, de én mondom neked, mire megízleled a hideget, a fagyot, a nagy esõket, az újra kisütõ napot, a völgyeken végigzúgó déli szelet, nem úgy ülsz majd a nedves árokparton, ahogy itt ültél, belevénülve, hogy sorra suhannak el melletted a napok… Tarts velem, jóasszony, és nemcsak az én fecsegésemet kell hallgatnod, hallani fogod a gémek kiáltozását a fekete tavakon, és hallani fogod a fajd rikácsolását és a bagolyhuhogást és a pacsirtát és a fekete7 8

Pl. Hans Sachstól. Göncz Árpád fordítása.

873

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 874

rigót, ha az idõ melegre fordul, és õtõlük nem olyan meséket hallasz, hogy megvénülünk... és kihull a hajunk, és kialszik a szemünk fénye, hanem a gyönyörûséges éneküket, amikor fölkél a nap, és nem lesz melletted vénember, hogy a füledbe ziháljon, mint a beteg birka.” Elnyomó és elnyomott közös, nyomorúságos filozófiájával tehát szembeszegezhetõ egy másik: a szabadságé (amely Synge életének meghatározó szenvedélye volt). Romantikus álmodozás? A keserû, ironikus befejezés – Nóra elmegy a Csavargóval, a Férj és a pipogya csábítójelölt pedig jó megértésben leül whiskyt inni – mindenesetre kétségbe vonja, megvalósítható-e a gyakorlatban. Bár nem zárja ki. Baljós elõjelek után a közönség és a kritika kelletlenül, csaknem botrányt kiváltó ellenszenvvel fogadta az 1903. október 8-i bemutatót. A társulat két vezetõ színésze visszaadta szerepét és kilépett; Maud Gonne, aki a normális színésznõi mértéken fölül rajongott a színpadias gesztusokért, az elõadás közepén több párthívével távozott. Griffith (a Sinn Fein alapítója) népszerû lapjában „az ír jellemtõl idegen, párizsi frivolitással, az Ír Nemzeti Színház ügyének megrontásával, a világon legerényesebb ír asszonyiság bemocskolásával” vádolta a szerzõt és a színházat. A többi nemzeti érzelmû lap pedig kontrázott hozzá. Synge válaszul közzétette az Aran-szigeteken lejegyzett alapanekdotát. Mások a darab hitelét védelmezték, kijelentve, hogy igenis joggal bírálja „a szerelem nélküli házasság ír intézményét”. Az elõadást rendezõi, védelmezõi, bírálói egyaránt naturalista életszeletnek, pörösíthetõ riportnak érezték. Egyedül Yeats szúrt oda „a gael propagandista, a tudatlanabb fajta pap, és a politikus obskurantizmusának”. A nemzeti ügy védelmezõinek sérelme így is szükségszerû volt; ha felfogják, mirõl szól a darab, még inkább megsértõdnek. Zsigereikben érezték: potenciális szövetségesüknek sem tekinthetik ezt az írót, aki a Nemzet Ügyét képtelen mindenekfölött tisztelni. Hogy ezt megértsük, vissza kell gondolnunk az ír történelemre. Ír földön évszázadok óta a katolikus egyház volt az egyetlen csakugyan szervezett erõ, amelyet a gyûlölt idegen 1649-tõl 1829-ig a hatalom teljes brutalitásával elnyomott. Ez az egyházat szinte karizmatikus tekintéllyel ruházta fel, s többek között az igazi hazafiság jelképévé tette. Így az ír nacionalizmust az angolellenesség és a legszigorúbb katolikus valláserkölcs határozta meg. Eleve kétszeresen gyanús volt minden új eszme, minden tudományos eredmény. Hisz általában Angliából jött, és általában sértette a klérus érdekeit (gondoljunk akár a szocializmusra, akár a darwinizmusra). Viszont szentnek számított a csökött kis ország minden csököttsége, hiszen saját volt, õseredeti, nemzeti. A pap megszentelte házasság tehát nem lehetett rossz; ír nõ egyszerûen nem lehetett hûtlen, éppoly kevéssé dacolhatott férje szigorával. Synge asszonya rossz házasságban él; hûtlen, keserû daccal szól hûtlenségérõl („s ha jó néhány férfit ismerek, hát mind férfi a talpán”); férje szigorának pedig megátalkodot874

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 875

tan ellenáll. És ha az elnyomott ír nép fájdalma fölsejlenék is alakjában, a nemzeti ügynek oly kedves allegória sehogy sem bomlik ki belõle (a „halott” férj aligha azonosítható Angliával); a csavargó pedig a katolikus egyház szerint oly ártalmas lázadást dicsõíti, méghozzá egyetemlegesen. A viták is azt jelzik, hogy Synge megtalálta helyét és hivatását az ír kulturális életben. Ezért búcsúzott el Párizstól; Londonban pedig olyan új ismerõsök értékelték nagyra mûveit, mint G. K. Chesterton és John Masefield. Nyaranta új tájakon folytatta Írország fölfedezését: gyalog és kerékpáron járta Kerry és Mayo falvait, tanyáit. A frissen hallott történetekkel, szólásokkal tucatnyi füzete telt meg. 1904. február 25-én az Ír Nemzeti Színházi Társaság bemutatta a Szirti lovasokat. Méghozzá osztatlan sikerrel, mely hamarosan Londonban is megismétlõdött. Az év nyara sorsdöntõ eseményt hozott a társaság életében: lelkes támogatók jóvoltából birtokukba vehették a frissen tatarozott Abbey utcai színházat, a majdan világhírû Abbeyt. A társulatnak Synge addigra két hosszabb darabot is benyújtott: A szentek kútját és A kolompár lakodalmát. Ismét párhuzamosan dolgozott az újabb és újabb változatokon; de az utóbbi darab csak 1907-ben került a közönség elé könyv alakban; míg az elõbbit már 1904 végén próbálták.

AZ ÉPPENHOGY ELFOGADOTT DARAB A szentek kútja gondolatilag egyenes folytatása annak, amit A völgy árnyéka elindított: alaposan megvizsgáztatja a csavargó szabadságfilozófiáját. Hiteles körülmények között, három felvonáson át folyik a vizsgálat, egy faluközösségben; sõt magasabb külsõ hatalom is részt vesz benne, a szent. De mivel a vizsgálat önvizsgálat is, az írói pálya fordulatai pedig még éberebbé tették Synge-ben az öniróniát, vak koldusok a szabadságfilozófia képviselõi. Martin és Mary Doul ötvenes, csúf házaspár, akiknek a közösség irgalomból azt hazudta, hogy õk a legszebbek a megyében. Õk pedig szabadon álmodoznak, amíg a Szent vissza nem adja a látásukat. Akkor a falu harsány örömére szembesülnek egymás csúf voltával, és életre-halálra összevesznek. De hiába veszítették el másságukat, egyenjogúságot nem nyertek általa: a napi kenyérért végzett kemény – kellemetlen – munkát sem nem bírják, sem nem szeretik. Ráadásul Martin szerelmet vall a faluszépe Molly Byrne-nek, egy gyönyörû pillanatra a leány meg is szédül, de az elsõ érintésre a võlegényéért kiált: a házaspárt elzavarják. „Ha erõtlen vagyok is – búcsúzik a munkás élettõl Martin –, hangom még van, hogy imádkozzam, s az Isten talán még ma megrohasztja õket, s az én lelkemet is velük együtt, egyazon órában, s én látni fogom Molly Byrne-t és vele 875

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 876

Timmy kovácsot, a kettõt együtt, a kínpadon, a pokolban, ahogy a fogukat csikorgatják.”9 Mary és Martin újra megvakul; de képtelenek lemondani az álmodozás jogáról, a szabadságról, még ha ez az öncsalás szabadsága is. Amikor a falu megbocsátó kérelmére a Szent másodszor is visszaadná a látásukat, Martin kiüti a kannát a kezébõl. Ezt a lázadást viszont sem a közösség, sem a Szent (a felsõbb hatalom) nem tûri el. Említeni is fölösleges: az alapfikció – hogy tudniillik a szent víztõl a vak viszszanyeri látását – jottányival sem több, mint fikció: nem ellenére, hanem vele együtt realista a darab. Ez elsõsorban a figuráinak köszönhetõ, akiket oly plasztikusan jellemez az író, hogy – bár csak nyolcukat nevezi nevén – egy teljes faluközösséget éreztet általuk. E figurák mögött a szabadságfilozófia imént lecsupaszított vizsgálata úgy elrejtõzik, hogy az olvasó eleinte csak a szokatlan és éles konfliktusokat érzékeli belõle. E konfliktusokkal Synge szinte provokálja, ugyanakkor rendszeresen el is gáncsolja az erkölcsi ítélkezést. Mert a fordulatok hatása alatt hol kénytelenek vagyunk együtt érezni azzal, akit elítélünk, hol elítéljük azt, akivel együtt érzünk. Az ítélkezésbe beugratott közönség ugyanis a jót és a rosszat keresi. Itt pedig ez a két fogalom alapjában véve értelmetlen. A csipás szemû, bunkó orrú, jámbor özvegyember Timmy kovács miért volna rossz attól, hogy a négyszobás háza jogán akarja feleségül a falu legszebb leányát és a segédmunkásától munkateljesítményt követel? A faluszépe Molly Byrne miért volna rossz attól, hogy az ésszerû házasság unalmas évtizedei elõtt egyszer még jól ki akarja bolondozni magát? És rossz-e a csodás hatalmú Szent attól, hogy kissé elveszti a türelmét és szelíd erõszakhoz (netán a kiátkozáshoz) folyamodik, ha valaki – felfoghatatlan ostobasággal – nem az õ tenyerébõl kéri a boldogságot? A Martin Doul alakjában önmagát gúnyoló költõ nem bélyegzi rossznak az ír valóságot – csak önzõnek, türelmetlennek, erõszakosnak, kibírhatatlanul kisszerûnek. E valóság vizsgáján a szabadság filozófiája életképtelennek bizonyul. De magasabb rendûnek is. Csak éppen belepusztul, aki nem tud lemondani róla. (A darabnak – ha nem szóról szóra lefordítható allegóriát keresünk benne – történelmi-politikai értelme is lehet. Mint annyi gondolkodó embert, Syngeet is gyötörte: mi lesz, ha sikerül, mi lesz, ha közsajnálatnak örvendõ szegény elnyomottból a többivel egyenrangú nemzet leszünk.)

9

Göncz Árpád fordítása.

876

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 877

A „PILLANATNYILAG VESZÉLYES” DARAB A kolompár lakodalma az eddigiek szerint kétféleképpen is értelmezhetõ. A részletek bõsége és pontossága jogán életképnek is: a bádogos munka mozzanatai éppúgy hitelesen ábrázoltatnak benne, mint a szereplõk italozási, alkudozási, önélelmezési és vitatkozási szokásai. Ugyanígy joggal tekinthetõ a darab a szabadságfilozófia további, dialektikus vizsgálatának. Mary Byrne szavai szinte szó szerint rímelnek arra, amit a Csavargó vagy Martin Doul mond: „Szentatyám... mink már réges-rég a magunk útját járjuk – apa, fia, és annak a fia, anya, lánya, meg annak a lánya... sose igen szorultunk rá mink a magadfajtára, hogy meglegyen a betevõ falatunk, a korty italunk, hogy szeressünk, amikor ideje van fiatalon a szerelemnek, s férfira, asszonyra jó ránézni.”10 De mit vív ki Mary Byrne végül is? A maradás szabadságát. Õ maga maradhat a haláltól rettegõ, iszákos vénasszony; a fia maradhat duzzogó papucs; a pap továbbra is italozhat, élõsködhet a parasztok nyakán, és a történtek még igazolják is megcsontosodott elõítéleteit. Csak Sarah Caseybõl nem lesz templomban esketett, gyûrûs, hites asszony. Mert a maradás szabadsága az õ kitörési kísérletének vereségét jelenti. Hiába hitte magát különbnek a közösségénél, hiába vágyott valami jobbra – vesztett. De a darab – bár nem tiltakozik az elõbbi értelmezések ellen, sõt olykor megköveteli õket – elsõsorban mégiscsak komédia. Szereplõinek életpanaszát hamis – de kegyetlenül pontosan ábrázolt, tehát annál mulatságosabb – önsajnálat vizezi fel. „Sarah: Két évig eltartott, amíg ezt is összehoztuk, tisztelendõ uram, pennynként, félpennynként, s csak nagy néha akadt egy-egy hárompennys, s ha össze nem adsz most, õ meg a vénasszony, amilyen feneketlen torka van, azt is elissza holnap a vásárban (szeméhez emeli kötényét, már-már zokogva), én meg soha nem leszek férjnél, s mondogathatom, amíg csak meg nem vénülök: Nincs gonoszabb sors, nincs kegyetlenebb, mint ha szegénynek születik az ember.” Ugyanez a kisszerûség jellemzi a szereplõk tetteit. Oly keveset kockáztatnak igazukért (Mary Byrne pl. egyszerûen elissza az új kannát), hogy ez céljaikat is nevetségessé fokozza le. Persze az okok és eszközök kisszerûsége csak azt mutatja meg, miért komédia a darab. Hogy mitõl ilyen remek komédia, arra a cselekmény, a jellemek, a dialógus állandó és teljes ellentmondásosságában, abszurditásában érdemes keresnünk a magyarázatot. 1905. február 4-én az Abbey bemutatta A szentek kútját. A társulat több tagja hol a szereplõk állandó komorságát kifogásolta, hol az ír vidékrõl rajzolt kép hitelességét vitatta. De Synge íróként is, rendezõként is hajthatatlan volt: „Készségesen elállok attól – írta Willie Faynek –, hogy az emberek érzékenységét fölöslegesen megsértsem, de senki emberfia kedvéért nem hamisítom 10

Göncz Árpád fordítása.

877

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 878

meg azt, amit igaznak tudok.” A próbák jó hangulatát rendezõként mégis megõrizte, mert (mint Willie Fay írja) „igazi öröm volt együtt dolgozni vele: remek humora volt, rengeteg türelme, és – a legfontosabb – tudta, mit akar, és megmondta, ha megcsináltuk”. A bemutatót ismét ellenségesen fogadta a nemzeti érzelmû kritika. Azzal vádolták Synge-et, hogy hiányzik belõle az ír nép iránti együttérzés sõt, hogy nyelve nem ír-angol, hanem londoni cockney (!). A vád nevetségesen abszurd, de a drámák nyelvérõl nem árt eltöprengenünk. Synge a képzett zenész és nyelvész fölkészültségével, az író szenvedélyes érdeklõdésével tanulmányozta Wicklow-ban, Mayóban, tehát a helyszínen és mûködés közben azt a nyelvhasználatot, amelynek néhány tucat jegyét Boucicault oly hatásosan (és oly sematikusan) reprodukálta volt. Elsajátította – és írói mûhelyében a drámai karakterekhez szabta – a „Hiberno-English” egész nyelvi rendszerét, különösen a mondattanát. Ezeket a gyakran hosszan indázó, néha szinte összegabalyodó mondatokat nem lehetett könnyû elsõ hallásra megérteni; még kevésbé, ha a szerzõ már két éve viselte a „rossz ír” bélyeget.11 Szerencsére a bemutató körüli vita nem vált élessé, és az író alig vett részt benne. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a színházat szolgálja. Hamarosan beválasztották Yeats és Lady Gregory mellé az igazgatótanácsba; olvasta a beküldött darabokat, részt vett a próbákon, vállalta a felelõsséget döntéseiért. (Amelyek közül az egyik elsõ az volt, hogy a színház egyelõre eláll A kolompár lakodalmának – Yeats szavával „pillanatnyilag veszélyes” – bemutatójától.12 ) A szûk színházi szakmában Synge-nek már európai híre volt. A három bemutatott darab megjelent Londonban és New Yorkban; és bár a kis kötetek példányszáma a háromszázat sem érte el, A szentek kútja 1906-ban eljutott a német, A völgy árnyéka pedig a cseh színpadra. Az Abbey társulata ekkor új válsággal küszködött. Hiába volt sikerük nemcsak otthon, hanem Edinburghban, Oxfordban, Cambridge-ben és Londonban is, a színészek egy része nemzetietlennek érezte az igazgatótanács mûsorpolitikáját, és kilépett. A Fay testvérek maradék ötödmagukkal kezdték el az új társulat építését. De a hûségesek között ott volt Sara Allgood13 és a húga, Molly, Synge szerelme és – bármily hihetetlen légyen is – titkos jegyese. A szerelem és a Kerry, Mayo, Connemara falvaiba vivõ többhetes utak (a connemarairól kisebb kötetnyi cikksorozatot írt a Manchester Guardiannek) megújították Synge írói erejét. Háromévi jegyzetelés, tervezés, majd több hónapos

Mai szemmel a Synge-szöveg olvasásához is szokni kell: annak idején ajánlatosnak bizonyult, hogy diákjaimmal edzésképpen egy jó oldalnyit mondatról mondatra végigrágjunk, s lefordítsuk mai köznyelvi angolra. 12 A színház végül 1909-ben, Synge halála után vállalta a bemutatót. 13 Majdan Júnó O’Casey remekében. 11

878

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 879

írás és könyörtelen újraírás után 1906 õszére megszületett A nyugati part kedvence.14

A BOTRÁNYOS DARAB Komédia ez is, remek komédia. (Persze nem az az operettesített, generál-népiesen vígjátékocska, ami honi színpadon 1961-ben sikeredett belõle.) Synge bátran elmegy a bohózatig: Christy hübrisszé növõ hencegését már-már az abszurdok módszerével nevetteti ki felvonásonként; a fiú ugyanazon ajtó mögött kuksol, amelynek túloldalán az apja (akinek egyetlen mozdulata leleplezné) leszedi róla a keresztvizet; a második gyilkossági kísérlet mindvégig zabolátlan, fekete bohózat. És szinte egészében bohózati jellem az agyonverhetetlen vén Mahon, akiben a dühöngõ despotizmus birkózik a sipogó önsajnálattal, s az õrület les ki mögülük („borzasztó eset vagyok és félelmetes is, egyszer már kényszerzubbonyban üvöltöztem, közben hét doktor írta a mondásaimat bele egy nyomtatott könyvbe”.) De a bohózati színek kontrasztja, a szokott pontossággal ábrázolt ír falu hátborzongatóan normális. Függetlenül attól, hogy azért avatják hõsükké, álmaik megtestesítõjévé éppen Christyt, mert (legalábbis így tudja, így hírleli) megölte az apját – ledöntötte trónusáról a tekintélyt, a hatóságot, a bosszúálló, féltékeny istent. (E tény legföljebb annyira része a komédiának, mint a tornász gyakorlatának a nyújtó.) Persze mulatságos a falu is, ahogy éldegél, rettegve a kísértéstõl, a bûnre vezetõ alkalomtól; unatkozva, pletykára, hírre, eseményre éhesen; kicsinyes üzletek és egymásba folyó, legendás ivászatok között. De belénk fagy a nevetés, amikor ez a mulatságos ír falu kijózanodván a félelem állapotában – a rá alapvetõen jellemzõ állapotban mutatkozik meg: az aljasságig, a szadizmusig gyávának. („Kössetek erre hóhércsomót, és húzzátok át a fején, amíg nem figyel... Húzzanak egy csomót a nyakára, szorítsák meg kicsit... Vegyél ki egy darab parazsat, perzseld meg a lábát.”15 ) A nyugati világ bajnoka – a cím rémálom: sötét öltönybõl kidagadó, vastag szivaros, kopasz embert jelenít meg, aki disznófejû nagyúrként ül az aranyon, illetve egy halom dolláron, az 1951-es Ludas Matyi gaz imperialistájaként. De ennek története van. 1956 Petõfi körös tavaszán-nyarán az a számos baloldali értelmiségi, aki hitt a rendszer javíthatóságában, százféle módon kezdte el fúrni-faragni-feszegetni az irodalom Zsdanov–Révaiféle kalodáját. Például úgy, hogy a Berliner Ensemble (’a keletnémet elvtársak’) példájára hivatkozva firtatta: „Miért nem adnak nálunk olyan szerzõket, mint Sean O’Casey vagy John Millington Synge?” – írta pl. Keszi Imre 1956 szeptemberében. A korai Kádár-rendszer kultúrpolitikája azután ezekbõl a javítgató értelmiségi javaslatokból szemelgetett, amikor az említett kalodából igyekezett („megszüntetve-megõrizve”) kicsûrni magát. Így került sor a Playboy 1960-as kiadására. „A nyugati világ bajnoká”-t Ungvári Tamás fordította, az õ 1960-as szövege képviselte Synge-et nyomtatásban és színpadon 1985–86-ig. Akkortól az általam és Borbás Mária által kontrollszerkesztett – leiterjakabjaitól megtisztított – szöveg vált hitelessé. Nádasdy Ádám 2004-ben fordította le a darabot; fordítása számomra személyes elégtétel – persze a szakma és a közönség számára is. 15 A darabból Nádasdy Ádám fordításában idézek. 14

879

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 880

A bohózati és a hátborzongatóan normális végletei között három szereplõ viszi elõre a történetet. Három szereplõ – három magatartás. Özvegy Quinné megvalósította a maradás szabadságát, akár Mary Byrne. A szegénységgel kiegyezett, a magányt szereleméhségként éli meg, és van benne annyi emberség, hogy – ellentétben a normálisokkal – inkább segíteni akarjon annak, aki kutyaszorítóba került. Pegeen Mike az, aki különbnek érzi magát a közösségénél, de, csalódván, visszamenekül hozzá. Hogy mennyire kedves alakja az írónak, azt a Christy iránti szerelem lírai erõvel teljessé formált, de soha nem álnaiv vagy érzelgõs története mutatja. De a darab – bohózati, komédiai, társadalomkritikai, filozófiai mivoltában – alapvetõen mégis fejlõdéstörténet. Ezt bizonyítja Christy ábrázolása. „Én mostanáig csak kapáltam, kaszáltam, gürcöltem, hurcoltam hajnaltól napestig, soha egy szikra örömöm vagy szórakozásom, kivéve, mikor kimentem éjnek idején nyulat fogni a dombokra…” – jellemzi önmagát Pegeennek a fõhõs az I. felvonásban, amikor voltaképpen megismerkednek. A II. felvonás fájdalmasan õszinte párjelenetében pedig így summáz: „Mindig magányos voltam, és alighanem magányosnak is születtem, mint a hajnali holdsugár.” Ebbõl a félénk, érzékeny, más fiúból – aki az apja szerint legföljebb „a kis madárkáival vacakolt, pintyei meg rigói voltak neki, vagy pofákat vágott egy darabka tükörben, amit a falra fölakasztottunk” – a hamis dicsõség, a végre vállalt költõi hevületben végigélt szerelem és a tragikomikus kudarcsorozat hatására férfi válik: „igazi, derék legény”, szabad ember. Soha még darabot ilyen idegesen nem próbált a társulat: az író tiltakozása ellenére vagy ötven „durvaságot” húztak ki belõle. De az 1907. január 26-i bemutató még az aggodalmasokat is megdöbbentette. A III. felvonás közepén (amikor Christy a „falka válogatott nõszemélyt” említi, akik „egy szál ingben állnának sorban”) kitört a botrány; másnap úgy elvadult, hogy egy szó sem hallatszott az elõadásból, és Lady Gregory kénytelen volt kihívni a rendõrséget. Ami csak olaj volt a tûzre: harmadnap már pofonok csattogása kísérte a kórusban üvöltött jelszavak, a hazafias dalok és a trombiták kakofóniáját. (A Trinity College egyik részeg diákját maga Synge pöndörítette ki a színházból.) Az Abbey igazgatósága azonban állta a sarat. Közölték a sajtóval: a szokásos egy helyett két hétig tartják mûsoron a darabot, de az elsõ rendben végighallgatott elõadás után szívesen vitáznak a közönséggel a színház szabadságáról. Erre nyolc nappal a bemutató után került sor. A beteg író helyett is Yeats érvelt – amikor éppen meghallgatták. De az indulatokat tagoltabban megfogalmazó kritikától sem telt sokkal több, mint vádaskodás, rágalom. A nyugati part kedvence – bár évtizedekkel késõbb is akadt nacionalista rágalmazója – mégsem bukott meg Dublinban. És a társulat néhány hónap múlva csatát nyert vele az oxfordi, majd a londoni színpadon. Ekkortájt jelent meg végre Az Aran-szigetekrõl szóló útinapló és A kolompár lakodalma is. Synge harminchat éves korára beérkezett. 880

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 881

Ekkor jelentkezett újra a betegség, immár félreérthetetlenül. Õsszel még sikeresen eltávolítottak az író nyakából egy daganatot, de 1908 tavaszán már csak visszavarrták a hasüregét. Õ nem adta meg magát: hamarosan járt-kelt, dolgozott. („Az orvosok szerint érdekes eset vagyok, leereszkedõleg dicsérik a hasamat. Ha elgondolom, hogy valaha Kedvenceket írtam, most meg egy nyaláb érdekes bél lett belõlem...”) Nem akart rendetlenséget hagyni maga után. Megrostálta az utolsó tíz-egynéhány év alatt írt és állandóan újracsiszolt verseket és mûfordításokat, átadta õket Yeatsnek bírálatra. Yeats a kiadás mellett döntött. Az év õszén meghalt Mrs. Synge. („Képtelen vagyok kifejezni, milyen elmondhatatlanul szent elõttem az emléke. Semmi sincs jobb, nemesebb a világon, mint egy õszinte szívû feleség, egy õszinte szívû anya” – írta Synge Mollynak.)

A GYÁSZDAL Ezekre az évekre esik az utolsó nagy vállalkozás, a Deirdre, a bánat leánya. Az óír rege ekkor már a kelta reneszánsz agyoncsépelt közhelye volt – éppen ezért próbálta meg rajta az erejét az író. 1907 õszén, a sikeres operáció után kezdett el dolgozni; az elsõ változat négy felvonását még az évben hárommá sûrítette. De a kész mûben sokallta a lírát, ezért újra munkához látott, hogy a kemény, groteszk (kedvenc szavával rabelais-i) színeket is érvényre juttassa benne. Saját mércéje szerint nem sikerült igazán megcsinálnia a darabot (ehhez a próbákon is részt kellett volna vennie); az utókor azonban másként ítélt. Hogy az olvasó a mûvet tökéletesnek érzi, az elsõsorban a szöveg elemi erejû költõiségének tulajdonítható. Egész sor részletet idézhetnénk, amelyeknek képi és érzelmi gazdagsága, áttekinthetõ egyszerûsége, kemény tömörsége csak a legnagyobb versekhez, a mûfordítók reménytelen szerelmeihez mérhetõ. Gondoljuk meg: Synge a szervezet végsõ tönkremenésének nyomorúságán és az oly megalázó önsajnálaton uralkodva írta a darabot. Pedig a Deirdre – minden líraiságával együtt – tán a legtudatosabb drámája. Föltételezve, hogy közönsége ismeri a regét (amelynek lényege a darabból a mai olvasó számára is kiderül), a három felvonást a történet három fordulópontjára, s az õket elõidézõ éles konfliktusokra építi. Ez a szerkezet oly erõs, hogy a felvonások szinte külön egyfelvonásosként is megállnák a helyüket. A darabot a jellemek gondos építése, tökéletes motivációja fogja egybe. A zsarnokság pólusán mindig Conchubor áll – Fergus csak katalizátor –, hol ultimátummal, hol provokációval, hol fegyveres erõszakkal kényszerítve ki Deirdre és Naisi szabadságharcának egyre kétségbeesettebb, egyre elszántabb lépéseit. Legkövetkezetesebb az õ motivációja – csapdának is beillik:

881

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 882

„Szerinted vén vagyok és bölcs, de én mondom neked, a bölcs tudja, hogy aki vén, annak meg kell halnia, tehát mégúgy sem engedi, hogy kicsússzon a kezébõl, amit akár a szíve vérén is megszerezne.”16 Deirdre és Naisi szerelmét szinte epikai teljességgel ábrázolja Synge: a születéstõl az elsõ és egyetlen lehetséges válságig, majd a nyitott sír elõtt bekövetkezõ szakításig: mert szakítás az, hiába oldja fel a közös halál. Ez a szakítás ma is az immár sokkal rugalmasabb dramaturgiai szabályok eszelõs megtiprásának hat, action gratuite-nek; mégis a szükségszerûségig logikus. A halálra szánt szerelmesek rádöbbennek, hogy a halállal minden értelmét veszti: a halálra szántság is, a szerelem is; és erre a fölismerésre nem reagálhatnak másként. 1908 végén Synge a kéziratait is elrendezte. Rengeteg írását elégette, de egy ládára valót meghagyott „kizárólag életrajzi tájékoztatásul”. Januárban gondosan végigjavította verseskötete korrektúráját; 31-én kórházba vitték, Molly végig bejárt hozzá. Februárban az ügyvéd a rokonok kívánsága szerint megírta végrendeletét. 1909. március 24-én hajnalban halt meg. Temetésén a rokonság tüntetõen elkülönült a kollégáktól, barátoktól. Áprilisban megjelent a verseskötet. 1910. január 13-án az Abbey – a címszerepben Molly Allgooddal – bemutatta a Deirdrét. Ugyanazon évben a Maunsel kiadó négy kötetben megjelentette az életmûvet.17 De ez az életmû még évtizedekig indulatokat gerjesztett. A kolompár lakodalmát az Abbey – amíg a régi Abbey volt – nem újította fel. Az amerikai turnékon a Boucicault remekein nevelkedett ottani ír közösség rendre a közszeméremsértés vádjával, bojkottal, életveszélyes fenyegetésekkel fogadta A nyugati part kedvencét, mígnem a szervezõk inkább kihagyták a darabot a kínálatból. Nyári egyetemi elõadáson én még 1993-ban is hallottam, professzori rangú elõadótól, hogy John Millington Synge rossz ír volt, kiárusította, rágalmazta, mocskolta nemzetét. Szerencsére a mûvek beszélnek magukért – magyar színpadon is.

16 17

Göncz Árpád fordítása. A hirdetményen egy másik, azóta klasszikussá vált mû is szerepel: James Joyce-tól a Dublini emberek.

882

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 883

KURDI MáRIA Gondolatok John Millington Synge kritikai és színházi fogadtatásának újabb irányairól John Millington Synge, a modern ír drámairodalom kiemelkedõ alakja, akit G. B. Shaw az írek Shakespeare-jének nevezett, 1871-ben született. Mindössze harmincnyolc évet élt, gyógyíthatatlan betegség végzett vele. Hét dráma és néhány kötetnyi vers és próza maradt utána. Neve összefonódott idõsebb kortársai, a Nobel-díjas William Butler Yeats és Lady Augusta Gregory nevével: õk hárman voltak az 1904-ben megnyílt Abbey Színház elsõ igazgatói. Bár a színház tevékenysége az ír kulturális nacionalizmusnak a nemzeti identitás újrafogalmazását keresõ eszmevilágához, a tágabb kontextust nézve pedig a dekolonizáció folyamatához kötõdött, a triász nem volt híve a közvetlen politizálásnak. A realizmus határait kitágító, a nemzeti mítoszokból, folklórból és a népéletbõl vett, de más kultúrákból is kölcsönzött motívumokkal és eszközökkel kísérletezõ drámákat vittek színpadra. Közöttük dramaturgiai újításaiknak, költõiségüknek, a színházak, kritikusok és a közönség számára kihívást jelentõ összetett stílusuknak köszönhetõen Synge mûvei bizonyultak a legmaradandóbbnak. Christopher Murray az „ironikus forradalmár” megjelölést használja Syngere.1 A jellemzés aligha lehetne pontosabb: a kritikus attitûd, a kettõs látás és a megcsontosodott elveken és gyakorlatokon való túllépés igénye korán az író sajátjává vált. Jómódú protestáns, konzervatív szellemû családból származott, melynek hagyományaitól azonban már fiatalon eltávolodott. Megismerkedett Darwin munkáival, a természettudományok iránti intenzív érdeklõdése a dogmatikus vallásosság ellen fordította. Párizsi egyetemi évei alatt keltológiai és filológiai tanulmányokat végzett; több idegen nyelven beszélt, olvasmányai között Goethe, Nietzsche, Marx, Herder, Gautier, Baudelaire munkái szerepeltek. Politikai téren társadalmi osztályának lojalitásával szemben a brit gyarmatosítás következményeinek felszámolását célul kitûzõ nacionalista eszmerendszer és törekvések felé fordult, de nemzeti érdeklõdése mindvégig egyéni színezetû maradt, szûk látókörû fanatizmustól mentes.2 Ösztönösen tudta, hogy a gyarmatosító ideológia torzításaitól a nacionalizmus sem maradhat mentes, ha tered ad a szélsõségeknek. Mindenekelõtt a szabadság lehetõsége izgatta, a legtágabb értelemben. „Szabadságfilozófiája”, ahogyan Mesterházi Márton nevezi,3 drámáiban cselekményszervezõ és karakterformáló elv. Christopher Murray: Twentieth-Century Irish Drama: Mirror up to Nation. Manchester UP, Manchester, 1997. 64–87. 2 Uo.: 67. 3 Mesterházi Márton: „John Millington Synge.” Ír ember színpadon. Liget, Budapest, 2006. 65–87. 1

883

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 884

Nem kevéssé ironikus, hogy õsbemutatóik idején Synge legjobb drámáit éppen az ír nacionalisták fogadták idegenkedéssel, sõt zajos nemtetszéssel. A völgy árnyéka (The Shadow of the Glen, 1903) már ilyen reakciókat váltott ki, elsõsorban amiatt, hogy egy fiatalasszony, Nóra vágyait szólaltatja meg, aki a boldogtalan házasságból szeretne szabadulni, és a darab végén egy csavargóval elhagyja férje otthonát. Ír asszony így nem viselkedik, érvelt a nemzeti érzelmû közönség, és kritikájuk odáig ment, hogy Arthur Griffith, a United Irishman címû nacionalista hetilap, majd a Sinn Fein párt alapítója válaszul Synge-paródiát publikált. Ebben Nóra elutasítja az idegen férfit, mivel feddhetetlen erkölcsû férjes asszony.4 Synge fõ mûve, A nyugati világ bajnoka (The Playboy of the Western World, 1907) elsõ dublini elõadásai még inkább felkorbácsolták az indulatokat, és a közönség egyes tagjainak fenyegetõ magatartása miatt ki kellett hívni a rendõrséget. A bemutatón a darab harmadik felvonásában elhangzó, nõi fehérnemûre utaló szó hallatán robbant ki a botrány. Ráadásul, mivel a színész elfelejtette a pontos szavakat és rögtönzött, az intim ruhadarabot Mayo megye lányaival hozta összefüggésbe.5 A megye Nyugat-Írország része, a nyugati vidéket pedig a nemzeti hagyományok, faji tisztaság és katolikus erkölcs bástyájának tekintették, tehát nem lehetett ilyen utalásokkal sértegetni. Így Synge egyáltalán nem aratott sikert, amikor az ír népi világot nem idealizálva, hanem a maga valóságában, problémáinak összetettségére figyelve ábrázolta, a groteszk és az abszurd stíluseszközeit is felhasználva. Az írek azonban idõvel felfedezték Synge-ben a számukra fontos szerzõt, annál is inkább, mert a tágabb világ nagyra értékelte, darabjait korán kezdték más nyelvekre fordítani, és a múlt század közepe óta az író helye kétségkívül biztos a nemzeti és a világirodalmi kánonban. A Synge-kutatás manapság mondhatni reneszánszát éli. Ennek hátterében fõként az áll, hogy az életmû még feltárásra váró összefüggéseket kínál az utóbbi évtizedekben virágzó posztkoloniális, kultúr- és genderkritikai, valamint pszichoanalitikus megközelítések számára. A továbbiakban a nemzetközi kutatások néhány tendenciájába nyújtok betekintést, majd a magyarországi fogadtatásról szólok. Számos írás vállalkozik arra, hogy az 1890-es évektõl kezdõdõ, a dekolonizácó részeként definiálható ír irodalmi reneszánsz összefüggéseiben a Syngemûveket az újabb kritikai trendek fényében vegye szemügyre. A drámák színhelyéül szolgáló vidéki, fõként nyugat-írországi világot és korabeli kultúráját elemezve Luke Gibbons a mitizált ír nyugat és amerikai nyugat között von párhuzamot. Az Aran-szigeteken, ahol hónapokat töltött egyszerû halászok között, Synge a közösséghez tartozás érzését ismerte meg, írja Gibbons. A bennszülött, katolikus írek világában származásánál és neveltetésénél fogva idegen, tehát kétszeresen magányos és kívülálló író számára ez az élmény meghatároIdézi Ben Levitas: ,,Mirror up to Nurture: J. M. Synge and His Critics.” Modern Drama 47.4 (2004) 577. 5 Az incidensről lásd Nicholas Grene: The Politics of Irish Drama. Cambridge: Cambridge UP, 1999, 81. 4

884

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 885

zóan új volt, és hatására alkotta meg a Bajnok fõhõsét, Christy Mahont. Az amerikai vadnyugat bajnokát, a cowboyt magányos küzdelme emelheti hõssé, folytatja Gibbons, aki másoknak például szolgál. Christyt viszont a közösség befogadó magatartása emeli magányos senkibõl valakivé, ami annak ellenére érvényes, hogy a dráma végén a fiú ünnepeltbõl kitaszítottá válik, mert búcsúszavai a megtalált és vállalt szereprõl vallanak.6 Nem lényegtelen azonban, hogy Christy ezt iróniával (és öniróniával) adja elõ: „ezer áldás szálljon rátok. Nektek köszönhetem, hogy valamirevaló fickó lettem – s most ítéletnapig se állok meg: nagy kalandok várnak rám ebben a fergeteges vad életben.”7 Ez az önreflexiós mozzanat azt sugallja, hogy a leleményes történetmondó pozíciójában magát szabad emberként újraalkotó egyén (mint maga Synge is) mindig talál majd közönséget és közösséget. A Bajnok elsõ, botrányos elõadásainak közönsége fõként azt a módot kifogásolta, ahogyan Synge az egyszerû vidéki embereket ábrázolja, írja Joseph Devlin. Igaz, a városiak többnyire nem ismerték az utóbbiakat, hanem általában felnagyították, mitizálták elképzelt lényegi ír tulajdonságaikat. A nyugati parasztságban egyfajta méltóság és nemesség hordozóját látták, amellyel visszájára fordították a gyarmatosító ideológia sztereotípiáit. Synge nyugatábrázolásában éppen azt értékelhetjük, így Devlin, hogy kerüli a szélsõségeket, bár kimutatja, hogy a hagyományos kultúrát és közösséget a modernizálás ártalmai belülrõl és kívülrõl egyaránt fenyegetik. Devlin végül Synge egyik esszéjébõl idézi, hogy az ír parasztok sem hibátlanok, viszont humorral reagálnak azok igyekezetére, akik a nemzeti erkölcs és tökéletesség mintájául állítják be õket.8 Synge jól tudta, hogy az ideológiák fantáziaképei elfedik a mélyebb valóságot, és alakjait a paraszti világ sokrétûségérõl szerzett tapasztalatai alapján formálta meg. C. L. Innes szerint irodalmukban a táj és az ember szoros kapcsolata azért különösen hangsúlyos, mert ellenpontozza, hogy az íreket a gyarmati elnyomás megfosztotta földjüktõl, és hazájukban szinte számkivetettekként éltek. Synge az egyszerû ír férfiakat és nõket a saját hangjukon szólaltatja meg, de sosem szentimentálisan.9 Az író modernségének újraértékelése összefügg az ír nyugat ábrázolásának kérdésével, ugyanis a modernség egyik általános ismérve, emlékeztet Joe Cleary, éppen a távoli, elmaradott, ám egzotikus kultúrák iránti érdeklõdés.10 Írország nyugati sarkaiban ilyenfajta kultúra volt még jelen Synge idejében, Luke Gibbons: Transformations in Irish Culture. Notre Dame, IN, University of Notre Dame Press, 1996, 30. 7 J. M. Synge: A nyugati világ bajnoka. Ungvári Tamás fordítása. XX. századi angol drámák. Európa, Budapest, 1985. 576. A továbbiakban lapszámokkal erre a kiadásra hivatkozom. 8 Joseph Devlin: ,,J. M. Synge’s The Playboy of the Western World and the Culture of Western Ireland under Late Colonial Rule.” Modern Drama 41 (1998), 374, 383. 9 C. L. Innes: „Postcolonial Synge”. P. J. Mathews (szerk.): The Cambridge Companion to J. M. Synge. Cambridge University Press, Cambridge, 2009. 120. 10 Joe Cleary: Outrageous Fortune: Capital and Culture in Modern Ireland. Field Day, Dublin, 2007. 91. 6

885

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 886

amely az írók számára a modern kori értékvesztés alternatíváját, hagyományrendszere és folklórja révén annak ellenszerét jelentette. Ugyanakkor, fejtegeti Gregory Dobbins, a megújulási mozgalom archaizáló irodalmi törekvései és a kibontakozó ír modernizmus közötti viszony ellentmondásos volt: az utóbbi az elõbbi konvencióit jórészt tagadva indult virágzásnak. Synge életmûve egyfelõl a megújulási mozgalomhoz kötõdött, másfelõl, érvel Dobbins, olyan pozíciókat és értékeket vezetett be, amelyek háttérbe szorították a mozgalom esztétikáját. A Synge-dráma modernségének paradox sajátsága, hogy az elidegenedés hatásait a premodern életforma és a csavargófigurákban megtestesülõ másság ábrázolásával ellenpontozza.11 Írország hagyományaira építve, Synge belülrõl újította meg hazája irodalmát, a birodalmi központ modernizáló tendenciáihoz képest tudatosan másképpen. Cleary értelmezésében a modern ír irodalmi kísérlet legfõbb hozadéka nyelvi, stiláris szinten jelentkezett, Synge és Joyce újításai ebben az értelmezési mezõben rokoníthatók egymással.12 Dobbins szerint Synge kívülálló szereplõi Flann O’Brien és Beckett 1930–40es években született prózájának olyan figuráit elõlegezik, akik a posztkoloniális talajon fejlõdõ modernitás (mint gazdasági, kulturális és diszkurzív struktúrák együttese) korlátozó és intoleráns tendenciái ellen lázadnak.13 Ez a két író, tegyük hozzá, függetlenítette magát a megújulási mozgalom örökségétõl. Hogy Synge életmûve az utóbbit szintén túlhaladta, beszédesen jelzi Beckett mondása, miszerint egyedül Synge jut eszébe, amikor azt kérdezik tõle, ki hatott rá erõteljesen.14 Synge antikoloniális gyökerû modern stílusáról Nicholas Grene A völgy árnyéka kapcsán megjegyzi, hogy akkoriban a színpadi térre mint a nemzet mikrokozmoszára tekintettek az emberek. A drámabeli parasztház tere Nóra elnyomását, azaz belsõ elnyomást jelenít meg. Amikor az asszony a Csavargóval elmegy, teljes szabadság helyett megint függ valakitõl, vagyis a történet ironikusan elõrelátó travesztiája a korabeli ír nézõkben élõ feltétlen szabadságvágynak. A Bajnokra térve Synge modernizmusának legfõbb sajátságát Grene szubverzívként értékeli, mert a dráma különbözõ ábrázolási módok kombinálásával, ütköztetésével ássa alá a közönség elvárásait. Az apa figurájában például vegyül a metaforikus és a realisztikus, az idealizált és a megvetett, hiszen az ilyen szerep Írországban a gyarmatosító elnyomó jelenlétére és a katolikus egyház által szankcionált és általában tisztelt családmodellre egyaránt emlékeztetett. E miliõ ábrázolásában, folytatja Grene, a realizmus a groteszk és a fantasztikum eszközeivel keveredik.15 Számos kritikus hangsúlyozza, hogy az íreknél különösen hosszú életû viktoriánus genderfelfogástól a Synge-drámák nõszereplõi jócskán eltérnek. A 11 12 13 14 15

Gregory Dobbins: „Synge and Irish Modernism.” Mathews szerk.: id. mû, 133, 135, 137. Cleary, id. mû, 93–94. Dobbins, id. mû, 144. Ben Levitas, „J. M. Synge: European Encounters.” Mathews szerk., id. mû, 89. Grene, id. mû, 76, 79, 92–95.

886

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 887

Bajnok kapcsán Grene a ritkán tárgyalt Özvegy Quinnérõl (Synge egyik kedves figurája) tesz néhány megállapítást. Úgy hírlik, az asszony eltette láb alól a férjét, gyanús praktikái közszájon forognak, a falubeliek szemében kirekeszteni való boszorkány. A közvélekedés groteszk felnagyításaival szemben Quinnét az író reális életfelfogású, segítõkészsége révén szimpatikus embernek ábrázolja,16 aki, tegyük hozzá, egyedül rendelkezik józan és egészséges humorérzékkel a drámában. Az ír és amerikai nyugat párhuzamainak feltérképezésekor Gibbons azt írja, hogy az amerikai nyugat a férfiak világa, a western mûfajokban elõforduló nõk legfeljebb díszletet alkotnak hozzá. Synge nõalakjai viszont szatirikus funkciót kapnak, mert tagadják a katolikus és nacionalista eszmerendszer idealizáló tendenciáit: Pegeen szexuális túlfûtöttsége például aligha fér össze a fiatal lányokról alkotott korabeli képpel. Kiszolgáltatottságukból fakadóan Quinné és Pegeen erõszakos tettekre is képes, ami Gibbons szerint az ír nyugat ellentmondásait (hagyományõrzõ vonásai mellett az erkölcsi veszélyeztettségét) még inkább aláhúzza.17 Mint egyfajta patriarchális alávetettség, a gyarmatosított helyzet a nemek közti egyenlõtlenséget tovább erõsíti, hiszen a társadalmat belülrõl is megosztja. A posztkoloniális elméletek kimutatták, hogy a gyarmatosító ideológia rendszerint feminizálja az alárendelteket. Válaszként a nacionalizmus felértékeli a maszkulin hõsiességet, a nõiséget pedig a hazát megtestesítõ szimbólumként, illetve az otthon tisztaságának õrzõjeként definiálja, vagyis a valóságtól elszakítva idealizálja. A modern ír irodalom nõszereplõinek jó része ezen idealizált nõalakhoz való viszonyában elemezhetõ, mint annak változata, vagy éppen szubverzív ellenképe. Synge drámáinak genderszempontú olvasatai a nõ és a családi otthon képzelt egységének aláásását, a nõi szabadság korlátozottságát, valamint a hagyományos genderszerepek konstruáltságát állítják a középpontba. A Szirti lovasok (Riders to the Sea, 1904) fõszereplõje, az özvegy Maurya tragikus körülmények között veszti el fiait. Susan Cannon Harris értelmezésében a sorsba való tehetetlen belenyugvása az otthont õrzõ anyának regeneráló, megtartó és reproduktív szerepet tulajdonító nacionalista genderszemléletet kérdõjelezi meg.18 Egy vidéki asszony elégedetlenségén keresztül A völgy árnyéka rejtett társadalmi jelenségekre világít rá. Harris szerint Synge itt az ír családi tûzhely védettségének, szentségének eszméjét demitologizálja: Nóra egy funkcióját vesztett teret hagy el, de inkább rezignáltan, mint a jövõben bízva.19 A személyes szabadságra és teljes életre vágyó nõ számára egyszerûen nincs megfelelõ tér és létezési mód, és Nóra gyermektelensége jövõjének ürességét jelzi. Rob Doggett értelmezésében Nóra kezdeti aktív lázadásával Synge a nacionalista16 17 18 19

Grene, id. mû. 85. Gibbons, id. mû, 32–33. Susan Cannon Harris: ,,Synge and Gender.” Mathews szerk., id. mû, 110. Susan Cannon Harris: Gender and Modern Irish Drama. Bloomington: Indiana UP, 2002. 78–79.

887

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 888

patriarchális ideológia konzervatív familiáris értékeit és az általuk meghatározott genderviszonyokat destabilizálja, ugyanakkor tagadja a nõ autonóm cselekvésének lehetõségét az adott körülmények között, hiszen a férj házát elhagyva egy másik férfi, a Csavargó irányítása alá kerül. Vitatható, hogy Nóra határátlépõ szabadságvágya Doggett számára Synge egyéni szemléletû nacionalizmusát tükrözi, mert a nõalak a nemzeti kultúra és közösségi élet megújítására irányuló vágy esztétizált szimbóluma, akinek cselekvõképtelensége a cél tragikus elérhetetlenségét jeleníti meg.20 A genderkérdésbõl kiindulva a kritikus a kulturális nacionalizmus ideológiájának személyessé tett nosztalgikus vonását véli felfedezni Synge karakterformálásában, és így a kétszeresen alávetett nõi sors társadalmi kérdése háttérbe szorul. A Bajnok Pegeen-jérõl Gail Finney nyújt feminista értelmezést. A lány helyzete emlékeztet Christyére, hiszen õ is apja zsarnokságától szenved, ugyanakkor a belénevelt kötelességtudás és titkon lázadó gondolatainak kettõsségében él. Kapóra jön neki az „apagyilkos” fiú megjelenése, azonosul vele, a szülõi tekintéllyel szembeszállás vágyát rá kivetítve önmaga hõsi alteregóját látja benne, írja Finney. Az öreg Mahon nyilvános színre lépésekor azonban Pegeen radikálisan, pillanatok alatt az addig bálványozott fiú ellen fordul. Finney magyarázata szerint a lány Christyben csak az apa trónfosztására irányuló saját vágyálmainak megvalósítóját szerette. Amikor az apa megjelenésével ez a hit összeomlik, újult erõvel (tegyük hozzá, az elnyomottakra jellemzõ végletesség erejével) lép helyébe a lány identitásának mélyebb gyökerû rétege, a rákényszerített patriarchális szemlélet, amelynek a fiú nem felel meg, így alantas senkivé válik Pegeen szemében. Végül a két Mahon távozása után Pegeen megint az apja kiszolgálója és a pipogya Shawn Keogh menyasszonya, mint Christy megjelenése elõtt. A helyreálló „rend” viszont éppen az a helyzet, amely ellen a lány mindig is lázadt. Finney szerint Pegeen zárószavai identitásának azt a szabadságra vágyó oldalát siratják, amelyet Christyvel együtt most már örökre elveszített.21 Synge viszonylag késõn vált ismertté Magyarországon. Az elsõ jelentõs adat, hogy Kosztolányi Dezsõ Halotti tor címen lefordította a The Shadow of the Glent, amely a Ma Este hasábjain jelent meg 1925-ben. Ezt felhasználva került sor Budapesten az elsõ Synge-premierre, Forgách Rózsi Kamaraszínházában.22 1960-ban jelent meg Ungvári Tamás Bajnok-fordításának elsõ változata.23 Egy év múlva a budapesti Katona József Színház mutatta be a darabot, amely a kritikák szerint ugyancsak próbára tette a társulatot. Az újabb nekifutás 1978-ig Rob Doggett: ,,In the Shadow of the Glen: Gender, Nationalism, and ‘A Woman Only.’” English Literary History 67 (2000), 1014, 1019–1, 1025–28. 21 Gail Finney: ,,The ‘playgirl’ of the western world: feminism, comedy, and Synge’s Pegeen Mike.” Women in Theatre, Themes in Drama, 11. Cambridge UP, Cambridge, New York, 1989. 87_92, 95. 22 Gajdó Tamás: „Budapest kisszínházai”, in Bécsy Tamás és Székely György szerk.: Magyar Színháztörténet. Magyar Könyvklub, Budapest:, 2005. 567–89. 23 J. M. Synge: A nyugati világ bajnoka (The Playboy of the Western World). Ungvári Tamás fordítása. Európa, Budapest, 1960. 20

888

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 889

váratott magára, amikor is a Bajnok a kecskeméti Katona József Színház mûsorán szerepelt, de nem keltett nagy visszhangot. A J. M. Synge: Drámák 1986-os megjelenése bizonyult olyan vízválasztónak, amely után sokasodni kezdtek a hazai Synge-bemutatók. A kötetrõl írva Ágoston Vilmos A szentek kútját (The Well of the Saints 1905) állítja cikke középpontjába, amely szerinte az évszázados gyarmati sorsnak az írek énképére tett negatív hatását pontosan, az abszurd és a groteszk eszközeivel ragadja meg.24 Preferenciáját igazolja, hogy A szentek kútja azóta is sokat szerepel a magyar színpadokon. 1987-ben a Kisfaludy Színház mutatta be Gyõrben, majd a budapesti Ódry Színpad 1994ben. 1995-ben az esztergomi Várszínház vitte színre, elõadásukat a Jókai Színház Békéscsabán 1999-ben felújította. 1996-ban a soproni Petõfi Színház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös rendezésében került ismét közönség elé. Az Országút Társulat 2000-es elõadását a Pécsi Nemzeti Színház 2004-es felújítása követte. A darab népszerûségének felívelése alighanem idõszerûségére vezethetõ vissza, hiszen egyén és közösség viszonyára kérdez, és ez a rendszerváltás körüli években nálunk ugyancsak elõtérbe került. 1987es kritikájában Szekrényesy Júlia felveti, hogy itt nem a vak pár, hanem az õket mindenáron meggyógyítani akaró szent, egyfajta ideológiai hatalom képviselõje, a legvakabb szereplõ.25 Az utóbbi két évtizedben a Bajnok is több rendezésben került a magyar közönség elé. Synge születésének 120. évfordulójakor, 1991-ben, az Ódry Színpad rendezett belõle vizsgaelõadást, illetve a veszprémi Petõfi Színház vitte színre. 1992-ben a budapesti Kerekasztal Kisszínház elõadása következett, majd a szolnoki Szigligeti Ede Színház 1993-as bemutatója. 1999-ben a Várszínház játszotta, a magyar nyelvû amatõr színjátszók zsámbéki találkozóján pedig a vajdasági Nagykikindáról érkezõ Egység Mûvelõdési Egyesület mutatta be. A Bárka Színház újításként Nádasdy Ádám fordításában, A Nyugat hõse címmel rendezte meg 2004-ben. 2007-ben a régebbi fordítás felhasználásával a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház játékában láthatta a közönség a Bajnokot a Kisvárdai Várszínházban a határon túli magyar színházak XIX. fesztiválja alkalmából. Az együttes a Thália Színházban és Brüsszelben is szerepelt a darabbal. 2008-ban az Országút Társulat vállalkozott egy újabb Bajnok-rendezésre Budapesten. Bárhol adják elõ, állapítja meg Grene, a Bajnok rendezõjének komoly kihívást jelent a realizmus és stilizáltság rétegeinek összefonódása.26 Sándor L. István hasonló kiindulópontból elemzi a Bajnok néhány hazai elõadását. Szerinte a végsõ kérdés az, „miképp sikerül az elõadásnak hitelesíteni a darabot egyedivé tevõ groteszk elemeket”. Négy bemutató megoldásait veti egybe, például az elõadások nyitó perceit a domináns stílus megteremtése szempontjából. Az Ódry Színpadon csendesen indult az elõadás, jelezve, hogy változás csak 24 25 26

Ágoston Vilmos: „Tisztánlátók, csodavárók.” Élet és Irodalom 19 (1986. nov.), 11. Szekrényesy Júlia: „Változatok a vakságra.” Élet és Irodalom 20 (1987. febr.), 13. Nicholas Grene: ,,Redesigning The Playboy.” Adrian Frazier szerk.: Playboys of the Western World: Production Histories. Carysfort Press, Dublin, 2004. 128.

889

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 890

kívülrõl jöhet a darab világába. Ezzel ellentétben a veszprémiek félelmetes, vihart idézõ hangokkal indítottak, így nem csoda, hogy az elõadás „bizarr, kissé elrajzolt szereplõket felvonultató életképsorozattá alakult”, írja Sándor. A Kerekasztal Színház némajátékkal kezdett, megalapozva a késõbbi groteszk tónust. Szolnokon állóképpel vezették be az elõadást: Pegeen percekig a távolt szemlélte, mielõtt leült az asztalhoz levelet írni. Náluk, következtet Sándor, „az azonosulást és távolságtartást egyszerre jellemzõ iróniából adódik a produkció ereje”.27 A sokrétûen hangszerelt darab bemutatása tehát óhatatlanul széles körû kísérletezésre ösztönzi a rendezõket nálunk is. Synge fõ mûvének új fordítását a Bárka Színház dramaturgja, Bérczes László rendelte meg a 2004-es bemutatóhoz. Nádasdy Ádám szövegét a Bárka saját kiadványa, a Hajónapló mellékletében tették közzé, egyéb írásokkal együtt. Tartalmazza például Bérczes és Nádasdy közös töprengését az Ungvári által adott cím felújításáról, megnézve a német és román fordítások megoldásait is. Végül a „bajnok” helyébe a „hõs” szó beszúrása mellett döntenek, mert ez nem minõsíti a fõszereplõt egyértelmûen, teret ad a nézõ ítéletének.28 A Bárka színpadán az új szöveg jól mûködött; A nyugat hõse szezonokon át vonzotta a közönséget. Az összetettebb játékstílus, az áttételesség erõsítésének szükségességére utal azonban Szántó Judit kritikája, mert így lehet pótolni „azt a tudásanyagot, amelyet az író adottnak, magától értetõdõnek vél” saját korában. Szántó dicséri a „szép és hatásos záróképet”, amely a kertben mutatja apát és fiát, miközben a többiek zárt térben maradnak, de megállapítja, hogy „A nyugat hõse elbír is, igényel is még néhány nekifutást”.29 Ezután láthatta a közönség a sepsiszentgyörgyiek vendégjátékában a Bajnokot, melyet Bocsárdi László rendezett. Az elõadás dinamikáját a stilizálás különféle módjai alapozták meg. Quinné szerepe új árnyalatot kapott, amikor a színen levõ ír zászlót õ mentette ki az utolsó jelenet durvaságaiból mintegy szimbolikus jelzésként, hogy társadalmi kirekesztettsége a felülemelkedést teszi számára lehetõvé. Akárcsak a Bárkában, Pegeen itt sem adta elõ klasszikus sirámát, ám a befejezés mégis egyértelmûen az õ veszteségérõl szólt egy elbizakodottan mohó és érzéketlen macsó világban. A modern európai dráma nagyjaihoz tartozó Synge útja a nemzetközi irodalom- és színházi kritikában láthatóan ma is tovább folytatódik, mi több, izgalmas elágazások és felfedezésre váró ösvények felé irányítja az érdeklõdõket. Világszínpadi jelenlétét figyelembe véve nem túlzás azt állítani, hogy Synge a XXI. században is kortársunk. Egy-egy jól megválasztott, több kérdést elõhívó szempontból vele foglalkozni újabb összefüggésekkel, az elõadásokat nézve, értelmezve pedig éppen aktuális kérdésekkel is szembesít. 27 28

29

Sándor L. István: „Színjátékforma – színházi forma.” Holnap 5. 1. (1994), 42–44. Bérczes László, Nádasdy Ádám: „Mi legyen a cím… E-mail-váltás (részletek).” Hajónapló 9.7 (2004), 7–8. Szántó Judit: „Christy, Fóris és a Whiskys.” Színház 28. 9 (2005), 18.

890

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 891

JOhN MILLINGTON SYNGE Két levél* Levél Max Meyerfeldhez Glenbeigh / Kerry 1905. szept. 12. Tisztelt Uram! Egy-két nappal ezelõtt kaptam meg nagyon szívesen látott levelét, és persze örülök a jó hírnek, amit közöl velem.1 Aligha kell hozzátennem, mennyire hálás vagyok kedves soraiért és mindazért, amit tett. Most már csak abban reménykedem, mindkettõnk kedvéért, hogy a német színpadon sikert arat a darab. Az Ön által választott cím szerintem kiváló, és persze teljesen igaza volt, amikor Bride nevét másra cserélte.2 John és Millington a két keresztnevem. A családot eredetileg Millingtonnak hívták, és a történet szerint Erzsébet királynõ változtatta a nevet „Synge”-re, mert õseim nagyon szépen énekeltek. A Synge kiejtése természetesen megegyezik a „sing” szóéval. Azóta már csaknem három évszázada él a család Írországban, így most már jócskán van kelta, vagy pontosabban, gael vér bennünk. Reményeim szerint 10-12 napon belül visszatérek Kingstown-ba, és tájékoztatni fogom megérkezésemrõl, hogy a korrektúrát elküldhesse nekem, ha akkor még nem késõ. Ahogyan Ön is mondja, nincs értelme ide, Kerrybe elküldeni, mert túl sok idõbe kerülne ideérnie. Csak gratulálni tudok ahhoz, hogy sikerült megoldania a darabban használt dialektus lefordításának nehéz feladatát, és még egyszer szívbõl köszönöm fáradozásait. A legnagyobb tisztelettel és elismeréssel üdvözli õszinte híve: J. M. Synge P. S. Az új darabom3 ironikus vígjáték egy férfiról, aki megöli az apját. Elküldöm Önnek, miután befejeztem, mert csak félrevezetném, ha a cselekményt elmondanám. J. M. S. MS, NLI * Ann Saddlemyer (szerk.): The Letters of John Millington Synge (J. M. Synge levelei). 1. kötet. 1871–1907. Oxford: Clarendon Press, 1983. 129–130. 1 1905. szeptember 5-én Meyerfeld azt írta, hogy A szentek kútjáról készített fordítását a berlini Deutsches Theater be fogja mutatni és „hamarosan” kiadják. Az S. Fischer kiadó jelentette meg 1906. január 13-án, egy nappal a premier után. 2 Meyerfeld eredetileg a „Der Wunderquell” (A csodák forrása) címet javasolta; a darabot végül „Der Heilige Brunnen” (A szent kút) címmel játszották és adták ki, Bride nevét a fordító Nórára változtatta. 3 A nyugati világ bajnoka.

891

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 892

Levél a The Irish Times szerkesztõjéhez Abbey Színház, Dublin 1907. január 30. Uram! Minél kevesebbet mond egy író a saját mûvérõl, rendszerint annál jobb. Mivel azonban nézeteimet eléggé félreértették egy interjúban, amely az egyik esti lapban jelent meg,4 ön pedig a mai vezércikkében utalt rá, szeretnék néhány szóban kiigazítást tenni. Az interjú olyan körülmények között készült, amelyek – az interjú készítõjének türelme és udvariassága ellenére – majdnem lehetetlenné tették számomra, hogy világosan összefoglaljam a darabbal kapcsolatos gondolataimat és az írásakor általam követett irányvonalakat. „A nyugati világ bajnoka” nem egyfajta „céllal” írott dráma, a szót a modern értelemben véve; noha egyes részei szertelenül komikusak, illetve annak íródtak, tartalmának jó része, és a többlet, ami még mögötte van, bizonyos szemszögbõl nézve teljesen komoly. Úgy gondolom, vígjátékok esetében gyakran ez a helyzet, és manapság senki sem biztos abban, hogy „Shylockot” vagy „Alkésztiszt”5 komolyan kell-e játszani, vagy sem. Sejtetni lehet, hogy a „Bajnoknak” számos oldala van. Örömmel látom, hogy „Pat” a maga módján meglátott ezekbõl néhányat.6 Fellelhetõk még másfélék is, ha valakit érdekel, hogy ezeket megkeresse. Üdvözlettel stb. J. M. Synge

The Irish Times, 1907. január 31. KURDI MÁRIA fordítása

A dublini Evening Mailben 1907. január 29-én közölt interjú a következõket idézte Synge-tõl: „Fütyülök arra, mit gondolnak róla az emberek. Sosem érdekel, vajon tipikusan ír-e a darabom cselekménye, vagy sem; a módszereim azonban tipikusak”, továbbá a sietõs cáfolatot: „A darabom vígjáték, amely szertelenségével akar mulattatni –.” 5 A velencei kalmár és Molière Fösvényének sokat vitatott figurái. 6 P. D. Kenny („Pat”; 1864–1944), az Economics for Irishmen (Közgazdaságtan íreknek, 1906) és a The Sorrows of Ireland (Írország fájdalmai, 1907) címû könyvek szerzõje, kedvező kritikát írt a darabról az Irish Times számára, csodálva benne a realisztikus környezet bemutatását, amely szerinte „inkább lélektani reveláció, mint drámai eljárás, de tulajdonképpen mindkettõ”. 4

892

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 893

BOZóK FERENC

Aki a nõbõl vámpírt csinált – száz éve halt meg August Strindberg 1912 májusában, tehát száz éve halt meg a „nagy skandináv nõgyûlölõ” August Strindberg. De vajon megszállottan nõgyûlölõ volt? Vajon Strindberg csinált démont a nõkbõl vagy Strindbergbõl csinált nõgyûlölõ démont a démonizálni és egysíkúan sematizálni oly gyakran kész irodalomtörténeti emlékezet? Strindberg nõgyûlöletének nagy elõfutára talán a nagy filozófus, Schopenhauer lehetne, kinek a nõkkel szembeni fenntartásait idegbeteg anyjával való pokoli viszonyából szokták eredeztetni. Schopenhauer anyja, Johanna Schopenhauer szintén írónõ volt és Weimarban élve Goethe holdudvarához tartozott, azonban egzaltált lelke nagyon ránehezedett a korán apa nélkül maradt, csonka családban cseperedõ fiára. Schopenhauerre érzékenyen hatott az otthon fojtogató légköre a zsarnoki természetû, túlérzékeny és exhibicionista anyával. Ismeretesek a szerelemmel kapcsolatos pesszimista hangvételû aforizmái. Mások is tettek már hasonlóan vitriolos megállapításokat a szerelemrõl, a szerelem ambivalens tapasztalatáról. Ambrose Bierce egyik aforizmája így hangzik: „Belladonna: olaszul szépasszony, angolul nadragulya, halálos méreg.” Madách Imre Az ember tragédiájában mézbõl és méregbõl kevert lénynek nevezi a nõt. Strindberg saját korának voltak más hírhedt nõgyûlölõi is. Gondolhatunk például a tragikusan fiatalon elhunyt Otto Weiningerre. Szerb Antal A világirodalom történetében a skandináv irodalom és skandináv közérzet századfordulós jellegzetességének tartja a férfi társtalanságát, a heroikus magányosságot. Így fogalmaz: „Ezt a magányt akkor érzi az ember a legjobban, ha ketten vannak hozzá: a szerelemben, a házasságban. Így lesznek a nagy skandinávok a rossz házasságok klasszikusai.” Talán nem véletlen, hogy éppen Strindberg lett a skandináv irodalom legreprezentatívabb alkotója, aki háromszor is nõsült, és három, válással végzõdõ házasság fogalmaztatta meg vele végsõ axiómáit. Ezt írja róla a már idézett Szerb Antal: „Strindberg végzete az, hogy túlságosan komolyan vette mindezt, komolyabban, mint a férfiak, komolyabban, mint akár a nõk. Számon kérte a nõktõl, hogy miért nem olyan tökéletes emberek, mint amilyenek a férfiak nem tudnak lenni. Mániákus vádaskodásában mesebeli vámpírt csinált a nõbõl, aki félelmes energiával szívja ki a férfi erejét és a jobb ügyhöz méltó szakértelemmel teszi tönkre életét.” Strindberg elsõ igazi sikerét az Egy balga vallomásaival éri el. Itt már teljes naturalizmussal kiáltja világgá a nõben való csalódását, elsõ feleségével való viharos idõszaka és válása után. Elbeszéléseiben és fõleg egyfelvonásosaiban aztán rendre visszatér kaleidoszkópszerûen a nõkhöz fûzõdõ, „leleplezõnek szánt” tematika. Ismertebbek és sikeresebbek ezen mûvek közül a Júlia kisasszony, a Pajtások és Az apa. A pszichoanalitika elõfutára vagy „oldalagos megtámogatója” is lehetne 893

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 894

Strindberg azzal a felismeréssel, hogy az ambivalencia, mint érzés leginkább a szerelem lélektanában érhetõ tetten, amikor a leghevesebb imádat és odaadás a legpokolibb gyûlöletté alakul ugyanazon személy iránt. A Házasodjunk! második részében feleségét, Sirit lustasággal, túlzott kényelmeskedéssel vádolja, lévén hogy Siri helyett mindent elvégez a szobalány. Nem ért egyet azzal az emancipációs elvvel, hogy a házasságon belül a feleség önálló vagyonnal rendelkezhet. Strindberg paranoiája már a Sirivel való együttélésben is jól megfigyelhetõ. Strindbergben felmerül a gyanú, hogy felesége ártó szándékkal figyelteti, noha Siri csak azért kér férjével kapcsolatosan orvosi segítséget, mert egyre aggasztóbbnak érzi férje patologikus, szokatlan viselkedését és szokásait. Strindberg ezt úgy interpretálja, hogy Siri hûtlenkedik és szeretõjével közös céljuk, hogy a férjet bolondokházába zárva zavartalanul folytathassák bûnös viszonyukat, természetesen mindezt a gyógykezelés alatt álló, így döntésképtelen férje pénzébõl. A nõ tehát csapodár és anyagias démon. Az apa címû drámájában így fogalmaz: „A nõ természeténél fogva anyagias és ösztönösen aljas, bár mi, koslató kanok, ezt eddig nem vettük észre.” A Lindauban megfogalmazott levelek egyikében helyesli, hogy a nõknek tilos Németországban egyetemre járniuk. Szabó Dezsõ így ír Strindberg nõgyûlöletérõl a Nyugat 1912-es évfolyamának 11. számában, a Figyelõ rovatban: „Reális mûvei ugyanazt a tragédiát járatják: a férfi tragédiáját. Az asszonyból szakadt férfi égõ nosztalgiával vágyik a nõ után. Bölcs, ostoba, rafinált, naiv, izom- vagy idegember: de valamennyire mégis hõs és gyermek. Kell védenie valakit, kell, hogy néha az élet elõl egy nõi test mögé szepegje magát. A nõ számára a jóság lehetõsége, a küzdés értelme, az ellágyulás melege. A borzasztó az, hogy a férfi mindig abban bûnhõdik a nõ által, amiben nemes, önfeláldozó. Az asszony pedig mindig Delila. Fagyöngy, mely buján ömlik a férfi-tölgyre s annál gazdagabban virul, mind több agyvelõt, erõt, jövõt szív magába. És ez elõtt a bestiális, kegyetlen falánkság elõtt mégis zsibbadva áll meg morális ítélkezésünk. Mert ezek a nõk oly spontán, oly végzetszerûen bestiák, hogy a vegetáció életfaló kegyetlenségét látjuk bennük.” Utolsó, legmagányosabb idõszakát naplószerûen bemutató írásában, mely a magyar fordításban az Egyedül, avagy egy lélek fejlõdése címet viseli, azt fejtegeti, hogy a férfiak azért szakadtak el a kávéház közegétõl és egymástól, mert a feleségek pokolian gyûlölték egymást, és ez a gyûlölködés megmérgezett és lebénított minden kommunikációt. De summa summárum mit is tartson az utókor Strindberg nõgyûlöletérõl? Tudjuk, gyakran változtatta nézeteit, eszményeit, véleményét egzisztenciát érintõ kérdésekben is. Hol doktrinális ateista volt, hol szocialista, máskor ezoterikusan és szinkretikusan vallásos, vagy puritánul keresztény. Kristó Nagy István írja A világirodalom történetében, az Egy cseléd fia címû írásában: „Ez a gyûlölködõ nõszemlélet persze Strindberg különcségének s ebbõl következõ sikertelen házasságainak tükre, ám az a különös, hogy ez a különc nagyon sokféle eszme bátor kifejezõje is volt: ateista, társadalomkritikus, szocializmus felé tekintõ utópista, késõbb azonban Nietzsche hívévé, majd misztikussá, sõt spiritisztává lett.” Vannak, akik 894

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 895

ebben a hatalmas eszmei kavalkádban következetes nõgyûlöletét sem hiszik el. Elgondolkodtató lehet Hegedüs Géza kérdése: „Hiszen aki ennyire gyûlöli a nõket, az miért házasodik oly sokszor?” Strindberg harmadik és egyben utolsó felesége, Harriet Bosse megjelentette férje hozzá írott összes levelét. Ezekbõl a férfias, de mégis finom líraiságú levelekbõl éppenséggel nem a következetes nõgyûlölet hangzik ki. Pikáns, bulvárlapokba való, de nem elhanyagolható tény, hogy eme kései lángolásban Strindberg már ötvenesztendõs, Harriet pedig csak tizenkilenc. A Harriet-szerelem Strindberg tudatában és szívében összekapcsolódik valami megtisztulási vággyal, valami számvetéssel, életgyónással, bûnbánattal és valamiféle újrakezdés lehetõségében való hittel. Ilyen szép sorokat ír Harrietnek: „Csókolom szemedet és alázattal köszönöm Istennek, hogy nekem teremtett téged, fehér kis galamb, aki elhoztad az olajágat. Ah, végre elmúlt az özönvíz! Elnyelte a bûnös múltat és most valahára számomra is kizöldül a föld!” Még a válás után is gyengéd szeretettel ír feleségének, távolról sem tûnik úgy fel, hogy az olvasók elé késõn tárt levelek egy elkötelezetten és rögeszmésen nõgyûlölõ férfi írásai volnának: „Klastromban élek, egyedül. És mégsem egyedül. Mert emlékeddel ide is beférkõzöl, a magányomba, és kitárod felém, zavaróan, a nyugalmadat és a mosolyod ártatlanságát.” Ez a meglepetés, amit Strindberg posztumusz, nekünk, kései olvasóinak szánt, nekünk, akiket még nem fertõzött meg teljesen a Strindberggel kapcsolatos irodalomtörténeti sztereotípia és démonizálás.

895

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 896

ThOMAS BECKER

Minél triviálisabb, annál érdekesebb* (Az álláspont-nélküliség kék virága) Mint ismeretes Bourdieu különbséget tett a kulturális javak szimbolikus piaca (amelyen a profit fontosabb, mint a médium önértekéért és innovációjáért vívott harc) és a gazdaságilag meghatározott piac között; ezt a megkülönböztetést általában magától értetõdõnek tekintik, amelynek nincs különösebb innovatív tartalma.1 Szerintem azonban ez a megkülönböztetés a legtöbb diskurzus-résztvevõnek még el sem jutott a tudatáig. Az infantilis és a kísérletezõ képregények legkésõbb az 1960-as évek amerikai underground képregényei óta ugyan két különbözõ piachoz tartoznak, de mind a sajtó, mind pedig számos képregény-elmélet az avantgárd position indépendante piacát egyszerûen azonosítja a tömegpiaccal. Egy zsurnalisztikailag iskolázott képregény-teoretikus az elsõ kiadások gazdasági értéknövekedésében a saját társadalmi mezõjének szimbolikus felértékelését látja, mivel a képregény létrejötte a sajtó történetéhez tartozik. Az egymillió dolláros népszerûségi díjak a Superman vagy a Batman elsõ kiadása esetében aligha tekinthetõk a minõség indexének, mert egyébként az oldtimer-ek árnövekedését is úgy kellene értelmeznünk, hogy ezek úton vannak a legitim kultúra felé. A posztmodern pozíció-nélküliség diskurzusa itt önmagát igazolja, amennyiben összecseréli a pozíciókat, hogy így továbbra is dicsõíthesse a „magaskultúrába” tartozó kultúrális produktumokat. Tekintettel Marjane Satrapi Persepolis címû szerzõi képregényének óriási sikerére, amely rajzfilmként felkerült a mozik programjára is, és a nõi képregényolvasók részesedését hallatlanul megemelte, a francia újságíró, Didier Pasanomik azt állítja, hogy a képregény világában nem lehetségesek független produkciók.2 Az Association nevü független kiadó, amely ezt a képregényt kiadta, csak a Persepolis tömeges sikerével tudta magát a piacon tartani. Állítólag Jean-Christophe Menu – az Association ma már csak egyedül életben lévõ megalapítója – a Persepolis-t sem akarta megjelentetni, ami azt mutatja, hogy az Independent-birodalomban félreértik a képregények sajátos tömegpiaci karakterét: a képregény lényege a szórakoztatás, amit nem szabadna kínosan rejtegetni a „komoly mûvészet” címkéjével. Azt nem tudjuk, hogy ez az újságíró hogyan jutott hozzá ehhez az információhoz, ennek forrását ugyanis a képregényrõl * A fordítás alapjául szolgált: Thomas Becker: Je trivialer, desto interessanter. Die blaue Blume der Positionslosigkeit, in: uõ: Die Lust am Unseriösen, Philo Fine Arts, Hamburg 2011. 40-46. 1 Pierre Bourdieu: Le marché des biens symbliques, in: L’Année sociologique 1971, 49-126.o. Pierre Bourdieu: Die Regeln der Kunst. Genese und Struktur des literarischen Feldes. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2011. 227–282. 2 Didier Pasamonik: Critique de la bande dessinée pure. Croniques narqouises: 2005–2007. Berg International, Párizs, 2008. 17–18.

896

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 897

szóló könyvében sem nevezi meg. Menu mindenesetre nekem egy vele készült interjúban azt mondta, hogy a Persepolist egyhangúlag elfogadták. Felmerül a jogos gyanú, hogy itt egy újságíró egy tévinformációt terjesztett el, mégpedig abból a habituálisan meggyökerezett véleménybõl kiindulva, hogy a képregény a tömegpiacra, vagyis a puszta szórakozás világába tartozik, amivel nem egyeztethetõ össze az avantgárd képregények franciaországi szimbolikus piaca. Amíg a Superman esetében a tömegpiac egyszerûen alárendelõdik a szimbolikus piacnak, addig itt pontosan az ellenkezõ esettel állunk szemben. De mindkét eset félreismeri a kétféle piac különbségét: egy független produkció innovációját mindkettõ – a szórakoztatás igazolása nevében – a tömegpiacnak veti alá. Ez azonban egy messzemenõen ideologikus kijelentés. A két piacról szóló elmélet jól ismert, de nem ismert az ebbõl adódó kritika: Bourdieu a pozíciók összekeverését a posztmodern mítoszképzés alapjának tekinti, és a „doxa” megfordításával „allodoxiának” nevezi.3 Az allodoxia formái a társadalmi térben elfoglalt helyzetük alapján különböztethetõk meg egymástól: az egyik oldalon helyezkednek el a szuperhõs-képregények mint legitim kulturális termékek, amelyek a zsurnalizmus intellektuális szárnyát képviselik, és a másikon áll az ideológiai allodoxia a trivialitás intellektuális felértékelésével szembeni ressentiment. Az utóbbi az intellektuális stratégiáknak a sajtóra gyakorolt hatását azzal a megjegyzéssel szeretné csorbítani, hogy itt mindössze a szórakoztatás kommunikatív örömérõl van szó, és nem a mûvészetrõl. A trivialitás felértékelése valójában egy olyan intellektuális habitusra utal, amely a maga akadémikus ellenfeleitõl az intézményen kívüli médiákhoz való közelsége révén válik el. Baudelaire óta ismerjük azt az intellektuális álláspontot, amely azért, hogy a hatalom mezõjében distanciálja magát a jó ízléstõl, az alsóbb társadalmi osztályok „rossz”, „vulgáris” vagy „barbár” tömegízlését mondénként értékeli.4 A komolytalanságra irányuló mûvészi praktikák és intellektuális diskurzusok azt bizonyítják, hogy a látványra, az ingerre, a szétszórt észlelésre és a puszta konzumra kifutó kulturális javak képesek betölteni a komplex esztétikai dekódolás szerepét, aminek azonban a hatalmi mezõ gazdaságilag és politikailag domináns képviselõi undorral hátat fordítanak. Így az intellektuális oppozíciók a kulturális tudás intellektuálisabb változataiként léphetnek fel, mivel ezek értékmércéinek elterjedése nem szorul rá a pénz vagy a politikai befolyás legitimációjára. Az intellektuális elemzõk manapság általában elsiklanak a hatalom mezõjében bekövetkezõ történelmi változások fölött: a kulturális oppozíciónak ez a változata Baudelaire idejében még a mûvészi avantgárd abszolút kivételes esete volt (melynek ugyanúgy nem volt esélye az intézményes elismerésre, mint a francia lírikusnak), ma viszont a trivialitás igazolása egyre inkább hozzátartozik a magasabb mûveltséghez. Ha az örömöt a Pierre Bourdieu: Die feinen Unterschiede. Kritik der gesellschaftlichen Urteilskraft. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1982. 503. 4 Id. mû, 6. jegyzet, 766. 3

897

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 898

mezõn belül a komolytalanhoz kötjük, akkor annak a mezõ szerkezetét tekintve eminens következményei lesznek. A tömegkommunikációhoz való odafordulás (amelyet általában az intellektuális kritikusoknak az akadémiailag legitimált kultúrával szembeni szkeptikus beállítottsága motivál) manapság akkor tehet szert az elismerés magasabb profitjára, ha a hatalmi mezõn belül már van egy intézményesen bebiztosított pozíciója. Ebben az esetben ez a pozíció az akadémiai üzemmel és iskolákkal szembeni független értelmiségiek kifejezési közege is lehet.5 A trivialitás igazolása így egy bebiztosított pozíció tagadására irányul, elfogadva ily módon egy szubkulturális iskolaszagot. Empirikus szempontból csak dicsérni lehet azt a képregényekrõl szóló tanulmányt, amelyet Wolfgang J. Fuchs és Reinhold C. Reitberger még a hetvenes évek elején írtak, ebben szerepel a következõ paradox megállapítás: „A szociálpszichológia nézõpontjából éppen a rossz »képregények« a legjobbak.”6 Minél triviálisabbak, annál érdekesebbek – ez egy olyan intellektuális habitus, amely (a tömegkommunikáció korszakában) örömmel adja át magát a mondén irányzat kezdeti profitjának. A XIX. században ez még csak a mûvész-prófétákra korlátozódott. „A képregényeket – írja Fuchs és Reitberger az elõszó végén – a puszta trivialitásuk legitimálja.”7 Nem nehéz felismerni, hogy Fuchs és Reitberger a maguk intellektuális eretnekségét projiciálják a képregényekre. Az elemzésük mindenesetre elsiklik afölött, hogy a képregények a tanulmány megfogalmazásakor még ki voltak zárva az esztétikai észlelés iskolai legitimációjából. De nem nem kell-e azt mondanunk, hogy az ilyen rejtett normatív diskurzusok hozzájárulnak az „illegitim” produkciók legitimálásához? E stratégiának köszönhetõen létrejön egy heretikus oppozíció a hatalmi mezõben kanonizált legitim ízléssel szemben, ami végsõ soron az érzékiség és a demokratizálódás igenlése felé mutat. A „komolytalanság élvezetének” a hatalom mezõjébe való integrálása azonban aszimmetrikus folyamat. Ha a képregények növekvõ tömegpiacát a legitimáció növekedéseként értelmezzük, akkor ez ugyan politikai megbecsülést érdemelhet, mert szembeszegülünk a kulturális tõkével és a legitim mûvészetekbõl álló hierarchiával, de egy implicit normatív kijelentéssel mégiscsak elsiklunk a fölött a tény fölött, hogy az intézményesen alátámasztott kulturális hierarchiának van egy stratégiai elõnye a divatszerûen ingadozó legitimációval szemben. Ha valaki a lehetõ legjobban tájékozott a képregények terén és csak egy kicsit is ismeri Goethét, az egyedül a képregényszakértõk körében fog elismerést aratni; aki azonban a Goethére vonatkozó ismeretei mellett egy kicsit a képregényekrõl is tud beszélni, az egyszerre számít mondén és avantgárd értelmiséginek, akinek elismerése túlterjed a maga sajátos mezõjén. A Lásd ehhez Pierre Bourdieu: Der „Gelehrte“ und der „Mann von Welt“, in: uõ: Die feinen Unterschiede, i. k. 125–133. 6 Wolfgang J. Fuchs–Reinhold C. Reitberger: Comics. Autonomie eines Massenmediums. Rowohlt, Reinbek, 1973. 9. 7 Id. mû, 10. 5

898

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 899

szimbolikus tõke tehát ebben az esetben összehasonlíthatatlanul nagyobb – efölött általában elsiklanak az intellektuális diskurzusok résztvevõi. Az elismerésnek ez a produkciója, amely a komolytalan esztétikák igazolására épül, természetesen nem pusztán ideológia, mert szembehelyezkedik az értelmiségnek a hatalmi mezõ által rögzített funkciójával, amely nagyjából a humanitás képviseletét jelenti. Ugyanakkor mégiscsak elleplezi a legitim diskurzusok és a tömegkultúra hibridizálódása közötti egyenlõtlen feltételeket. A pozíció-nélküliség diszpozíciója, amely a posztmodernben nagyfokú népszerûségnek örvend, valamint a „szerzõ halála” az intertextualitás elméletében, amely már csak az olvasóról beszél (és amelyet Barthes és Kristeva tulajdonképpen a szuverén szubjektum mítoszával szemben vezettek be), ezzel újra a szuverén szubjektum szolgálatába szegõdik. Miközben arról senki sem beszél, hogy nem minden olvasó egyformán hatalmas és kompetens. Barthes mindenesetre (szembeszegülve az akadémiailag glorifikált szerzõ-személyiség hagiográfiájával) olyan messzire megy, hogy a különbözõ kulturális kompetenciák által szerinte érintetlen anonim olvasót teszi a történelmi autoritással még nem terhelt tiszta áramlás kritikai instanciájává. „Az olvasó olyan ember, akinek nincs történelme, biográfiája és pszichológiája. Mindössze azzal jellemezhetjük, hogy olyan valaki, aki egyetlen mezõben egyesíti azokat a nyomokat, amelyekbõl a szöveg összeáll.”8 Az „illegitim” kultúrák igazolása így a kulturális hierarchia kritikája és az elkendõzés ingadozik. Ezért éppannyira hamis lenne ezt ideológiának nevezni, mint egy alaposabb kritikával szemben védelmünkbe venni, csak azért, mert a hatalom mezõjében oppozíciós erõt képvisel. Sokkal inkább az aszimmetrikus hatalmi viszonyok új, nemrepresszív produkciójának kell tekintenünk. Ha Diethmar Dath a horrorfilmeket egy önálló esztétika kifejezéseként próbálja igazolni,9 akkor ez ugyan kritikailag viszonyul a humanitás álszent fetisizációjához, ugyanakkor elsiklik afölött, hogy eközben még mindig egy olyan esztétikáról beszélünk, amely a férfias szolidaritást10 a hatalom mezõjében való ellenzéki felemelkedésként képes látni. A jó mûvek éppen a hatalmi aszimmetriák eufemisztikus elkendõzésére reflektálnak, a trivialitás örömére támaszkodva; ez teljesen hiányzik Dath elemzéseibõl.

Roland Barthes: Der Tod des Autors, in: Fotis Jannidis–Gerhard Lauer–Matias Martinez–Simone Winko (szerk.): Texte zur Theorie der Autorschaft. Reclam, Stuttgart, 2000. 192. 9 Diethmar Dath: Die salzweißen Augen. Vierzehn Briefe über Drastik und Deutlichkeit. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005, 19-20. 10 Ahogy Dath is kifejti, a horrorfilmeket a leginkább a fiatal férfiak nézik. Ha ezek a filmek hozzátartoznak a habituálisan begyakorolt ízléshez, amely elhatárolja magát a szülõk generációjának ízlésétõl, akkor ezek recepciója legalábbis a férfiak körében kialakítja az ellenzékiség egy bizonyos szolidaritását, a bejáratott és legitim pozíciókkal szemben. Ezért az alternatív folyóiratok nõi szerkesztõinek elutasító magatartása (amit Dath leír) a horrorfilmek szennyirodalmával szemben semmiképpen sem vezethetõ vissza egy polgárilag meghatározott habitusra. 8

899

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 900

KÜLFÖLDI SZERZÕINK NICOLAS BOUVIER 1929-ben született Genfben; irodalmat és jogot tanult, majd né-

Francia Akadémia Nagydíjával jutalmazzák Nagasaki címû regényéért.

hány újságírói megbízatás után festõ barátjának, Thierry Vernet-nek a társaságában egy Fiat Topolinóval 1952-ben nekivágott az ismeretlen-

KAVABATA

JASZUNARI

(1899–1972)

nek. Bejárta Jugoszláviát és Görögországot, Tö-

Nobel-díjas elbeszélés- és regényíró. Az Új érzé-

rökországot és Indiát, Pakisztánt és Ceylont,

kenységû írók csoportjának jelentõs képvi-

élt Lappföldön és Tibetben, Írországban és

selõje. Elsõ irodalmi sikerét az Izu no odoriko

Japánban. Úti élményeit, benyomásait 1998-

(1926) (Az izui táncosnõ, Nagyvilág 2004/10.)

ban bekövetkezõ haláláig vagy húsz könyvben

címû elbeszélésével aratja. A modern japán

összegezte. Ezeket az írásokat, amelyeknek ér-

írók közül a japán hagyomány Kavabata írásai-

tékét jószerivel csak a szerzõ halála után kezd-

ban fogalmazódik meg a leglíraibban. Egyik

ték felfedezni (a Gallimard kiadónál közreadott

legkiemelkedõbb alkotása a Jukiguni (1935–

másfél ezer oldalas gyûjteményes kötete 2004-

1947) (Hóország), ebben a regényében egy

ben látott napvilágot) a rokonszenvesen sze-

tiszta szerelem szépségét és mulandóságát ra-

rény hang, a biztos tekintet, az érzékenység és

gadja meg leheletnyi finomsággal. Kavabatát

a hajszálpontosan telibe találó fogalmazás jel-

1968-ban Nobel-díjjal jutalmazták, 1972-ben

lemzi.

önkezével vetett véget életének. Itt közölt re-

Ezek közül az írások közül az elsõ a nagy uta-

génye, a Nemureru bidzso (1960) (Csipke-

zás után születõ L’Usage du monde (Világunk

rózsikák) egy öregember életbe való kapaszko-

járása).

dásának utolsó megnyilvánulásait ábrázolta. A regény elsõ két része a lap 2012/7. és 8. számában olvasható. A fordítás japán nyelvbõl készült.

ÉRIC FAYE francia író 1963-ban született Limoges-ban. A Reuters hírügynökségnél dolgozik újságíróként, beutazza Európát és Ázsiát,

VLADIMIR NABOKOV (1899–1977) a XX.

ezekrõl a barangolásokról késõbb esszékben

század egyik legjelentõsebb írója. Magyarul

számol be. Elsõ novelláját 1992-ben közli a Ser-

számtalan elbeszélése, esszéje, regénye látott

pent à plumes folyóirat. Három évvel késõbb

napvilágot. Lapunk többször közölte.

jelenik meg elsõ regénye, a Général Solitude. Monográfiát és interjúkötetet publikál Ismail Kadaré albán íróról és folyóirat-különszámot

JOHN MILLINGTON SYNGE (1871–1909) a

szerkeszt Kafka munkássága kapcsán. 1998-ban

modern ír drámairodalom kiemelkedõ alakja.

Deux Magots Díjat kap novelláskötetére. 1999-

Mindössze harmincnyolc évet élt, gyógyíthatat-

ben Croisière en mer des pluies címû regényé-

lan betegség végzett vele. Hét dráma és néhány

vel UNESCO-díjat nyer, 2010-ben pedig a

kötetnyi vers és próza maradt utána.

900

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 901

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos megjelenését.

2012-ben egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja 2012-ben egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

901

2012-09_Layout 1 2012.10.03. 12:18 Page 902

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

902