Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LIII. évfolyam, 10. szám
2008. október
TARTALOM
JUDITH HERMANN Acqua alta (Tatár Sándor fordítása) .................................................................. 995 ANDRÉ SCHMITZ versei (Lackfi János fordításai) ......................................... 1012 GOTTFRIED BENN Jár-e emlékmű Carletonnak? (Ircsik Vilmos fordítása) ............................ 1015 ITALO CALVINO A végső csatorna (Todero Anna fordítása) .................................................... 1031 ` IN (CHRISTOPHER WHYTE) versei CRÍSDEAN MACILLEBHA (Gerevich András fordításai) ............................................................................... 1036
MAGYAR VILÁG BERTHA ZOLTÁN Sors, identitás, megmaradás ................................................................................ 1039
TÁJÉKOZÓDÁS ZALÁN MAGDA Milánói elégia ............................................................................................................. 1052 TONY JUDT Túl sok a soából többet árt, mint használ (Pelle János fordítása) ....... 1084 PELLE JÁNOS A francia értelmiség és a hatalom (Tony Judt: Befejezetlen múlt – A francia értelmiség, 1944–1956) .................................................................... 1092
MOJZER ANNA És a hajó végleg megfeneklett az idő zátonyán (António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák) ......................... 1100 CSIZMADIA BALÁZS Tengerésztörténetek? (Jakob Lothe, Jeremy Hawthorn, James Phelan: Joseph Conrad: Voice, Sequence, History Genre) ........ 1105 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 1108
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
JUDITH HERMANN
Acqua alta F. M.-nek A szüleim visszatértek Velencéből. Épségben tértek vissza Velencéből, semmi bajuk nem esett. Meg is támadhatták, kirabolhatták, leszúrhatták volna őket. Halálos ételmérgezést is kaphattak volna valamilyen haltól, italtól mámorosan és imbolyogva fejjel előre belezuhanhattak volna a lagúna poshadt vizébe a vaporettóról, és hiányukat csak utólag konstatálták volna, vagy szívroham is leteríthette volna őket palazzóbéli szobájuk kerámiapadlójára. Eltévedhettek volna a város sikátorlabirintusában, örökre eltűnhettek, mindenki elől felszívódhattak volna; nyomtalanul elnyelhette volna őket a föld vagy a víz. Elvégre Velence veszélyes város. Ahogyan többé-kevésbé minden más is veszélyes, azaz veszélytelen, azaz semmi; nem igaz? Nap mint nap számolok szüleim eltűnésének lehetőségével. Ezúttal még visszatértek Velencéből. Ahogy a szüleim megöregedtek, újból elkezdtek utazgatni. Velem és a nővéreimmel együtt, amíg gyerekek voltunk, jártak Svédországban, Norvégiában, az óceán partján Franciaországban, de itt most nem az ilyesféle utazásokra gondolok. Később azután, ahogy idősödtünk és már kerültük, kerülhettük a velük való együttlétet, ahogyan igyekeztünk külön utakat járni, a szüleim otthon maradtak, beültették a virágládákat a balkonon, és elüldögéltek ott, a virágaik mögött, június-, július- és augusztushosszat, amíg azután hűvösebbre nem fordult az idő, eljött az ősz és végül a tél, és megfakultak a strandon töltött délutánok, a napernyő alatt szunnyadó csecsemők és kisgyerekek, a piknikkosarak és a homokvárak emlékképei – mi jöttünk és mentünk, becsaptuk magunk mögött az ajtót, és csak az utcáról, már messze, jó messze járván, kiabáltuk föl, a vállunk fölött: Este jövök, de csak későn!; hogy anyánk integet utánunk az erkélyről, anélkül is tudtuk, hogy hátrafordultunk volna. Amikor pedig egészen megnőttünk, felnőttek lettünk; kirepültünk, ők, a szüleink pedig megöregedtek, akkor újra elkezdtek utazni; kettesben, nélkülünk. Vettek maguknak egy-egy ilyen kis görgős koffert, amelyet húzni lehet, teljesen értelmetlenül a lehető legsúlyosabbra tömték és buzgón vonszolták őket maguk után; az első 995
útjukon még ügyetlenül és idegesen, később nagyon gyakorlottan és könnyed eleganciával; közben a bőröndök is könnyebbek lettek, a szüleim már csak a legszükségesebbet vitték magukkal. Beutazták Olaszországot, Görög- és Spanyolországot. Június elején elutaztak, és augusztus végén jöttek vissza, barnára sülve, elégedetten, a bőröndjük teli romlott élelmiszerekkel, amelyeket anyám, anélkül, hogy egy szót is értett volna a helyiek nyelvén, spanyol, olasz és görög falvak piacain vásárolt össze. Kevés volt a pénzük, így hát olcsó jegyekkel utaztak, tömött vasúti kocsikban, ifjúsági szállásokon és garniszállókban aludtak, esténként pedig egy-egy kút peremére ülve heringfilét falatoztak a dobozból, száraz kenyérrel. Templomokat, múzeumokat és palotákat néztek meg, ásatásokat és egyéb nevezetes történelmi helyeket kerestek föl, pogány szentélyek és amfiteátrumok romjainál álltak, kezükben olyan könyvekkel, amelyekben a romokról készült fényképek fölé sablonokat simítva olyan állapotban szemlélhetők meg az illető helyek és építmények, amilyenek valószínűleg több mint ezer éve sem voltak. Gondolom, ezt apám vigasztalónak találhatta, s ha ő annak találta, akkor anyám kedélye is rendben volt. Minden héten egy-egy napot, anyám kedvéért, a tengernél töltöttek. Anyám belegázolt a vízbe, szökdécselt a parti hullámverésben, mint egy gyerek, miközben apám, egyetlen ruhadarabjától sem szabadulva meg, még csak nem is mezítláb, kérdő arckifejezéssel figyelte az árnyékból. Soha életében nem szerette a strandot és a fürdést, de ezen a heti egy napon anyám kedvéért kitartott a parton. Útjaikról képeslapokat küldtek nekünk haza; ezeket apám választotta és sokszor csak a hazatérésük után hónapokkal érkeztek meg – a Pompejiben eltemetett láva-halottak gipszlenyomatait, a palermói és messinai katakombák ferences múmiáit vagy Bramante római Tempiettóját ábrázolták. Hátoldalukon anyám rövid mondatai – „Az idő csodálatos. Már sok mindent láttunk. De a Papának még mindig nem elég. Hiányoztok, és azt kívánjuk, bárcsak itt lennétek” – meg apám kibetűzhetetlen írása: fekete, ákombákomos hieroglifák; időnként egy-egy felismerhető szó – nyílt pszichiátria, palatetők, cinkkoporsók, Dionysios füle. Elutazáskor kikísértük őket a pályaudvarra. Sajátosan feldobott hangulatban voltunk, merthogy végre elmennek, elhúznak, agyő, és magunkra hagynak minket a városban, amely, mint a távollétükben mindig, végre idegennek, szépnek, nagyszerűnek és ismeretlennek tűnt számunkra, és amelyben most szabadon és függetlenül mozoghatunk, kedvünk szerint, egyedül. Amikor azonban a vonat kihúzott a peronról, és mi ott maradtunk, megilletődötten és kimerülten, akkor – anélkül, hogy akár egyetlen szót is szóltunk volna róla – a lehető leggyermetegebb szomorúság fogott el 996
mindnyájunkat. Félelmünket, hogy talán soha nem jönnek vissza, hogy magukra hagytuk és cserbenhagytuk őket, nem vallottuk be egymásnak, ám hogy a nővéreim ugyanezt érezték, abban biztos vagyok. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy ilyen útjukon találkoztam velük, pontosabban keresztezték egymást az útjaink; inkább véletlenül és részemről úgyszólván minden szándékosság nélkül. Júliusban történt, a szüleim már négy hete úton voltak; Velencében találkoztunk. Ezen a nyáron ismét a végéhez ért egy kapcsolatom, de legalábbis egész bensőm arra hajlott, hogy pontosan így és soha többé sehogy másként ne beszéljek és gondolkodjam a szerelemről, ezenfelül harmincéves is lettem, s ezt a születésnapot semmiképp nem akartam otthon vagy pláne baráti körben ünnepelni. Korzikára utaztam – nem emlékszem már, miért éppen Korzikára, valószínűleg nem is volt fontos a hely –, és béreltem egy aprócska szobát egy halászfalu kikötőjénél. Az ablakból ki lehetett lépni egy lépcsőre, amely egyenesen a partra vitt, éjszakánként az volt az ember érzése, hogy egészen a szobáig fölcsapnak a hullámok. Egy álló hétig mozdulatlanul ültem a tengernél, a hullámverést, a sirályokat és a naplementéket bámulva, és azt gondoltam, hogy soha többé nem akarok semmit gondolni, míg végül azután csakugyan nem gondoltam semmit, csak belefúrtam a lábujjaimat a homokba, vizet ittam, korzikai cigarettákat szívtam, és az idegenekkel csak a legszükségesebb szavakat váltottam vagy még azt sem. Egyetlen születésnapi ajándékomat egy ismerőstől, egy valóban távoli ismerősömtől kaptam az útra; sokáig tipródtam, hogy egyáltalán magammal hozzam-e, s végül csak azért hoztam el, mert voltaképpen egy idegen ajándéka volt. A születésnapom reggelén kibontottam a papírjából. Aztán mégiscsak főztem egy kávét, felvágtam egy dinnyét és egy kis csokor parti füvet állítottam az asztalra. Egy könyv volt az ajándék, egy olyan könyv, amely egyébként is ott volt az úti olvasmányaim között és amelyet már az első napokban elolvastam. Az első oldalon egy számomra tökéletesen érthetetlen ajánlás: „You get so alone at times, that it just makes sense, minden jót születésnapodra, F.” A könyvet betettem a konyhaszekrénybe, lementem a partra és kiültem a mólóra; nem tartott valami sokáig, míg sikerült feszt magamba szuggerálnom, hogy minden nyűgtől mentesen, azaz szabadon és immár sebezhetetlenül lépek be a felnőttkorba. Este elhatároztam, hogy elutazom és találkozom a szüleimmel Velencében; tudtam, hogy három napja érkeztek oda Rómából és hogy – immár harmadik alkalommal – egy hetet fognak a városban tölteni. Hívtak, hogy látogassam meg őket Velencében; mintegy feltételesen igent mondtam, olyan bizonytalanul amennyire csak lehetett; nem akartam magam elkötelezni. 997
Hogy örülni fognak, ha látjuk ott egymást, abban biztos voltam. Másnap reggel bepakoltam a hátizsákomat, kifizettem a szobát és elutaztam.A születésnapi ajándékot ott hagytam a konyhaszekrényben; törje a fejét a tartalmán és F. ajánlásán a következő vendég. A komp visszavitt a szárazföldre; a szép, krétafehér színvilágú Bastiát elnyelte a párás messzeség, a sirályok pedig csak a nyílt tengeren hagyták el a hajót. Hiányzott valami, talán a világtól való távolság érzése. Vonattal utaztam Veronán át Velencébe; az úton majdnem végig aludtam illetve valami alvásszerű tompaságban bámultam ki az ablakon. Talán a közelgő találkozás a szüleimmel fárasztott ki ennyire, talán minden egyéb, mindenesetre csak akkor lettem jobban, amikor megérkeztem Velencébe. Emlékszem egy képeslapra, amelyet apámtól kaptam az első velencei útjukról. A legtöbb mondat szokás szerint olvashatatlan volt, ám a szövegből egész jól ki tudtam betűzni olyan szavakat, mint San Simeon Piccolo, Chiesa degli Scalzi vagy Lista di Spagna, mintha apámnak öröme telt volna abban, hogy ezeket a csengő olasz neveket szépen írja le. Nyilván a pályaudvarról volt szó, a templomokra és a Canal Grandéra vetett első pillantásról, a Velencébe való megérkezésről, amelyet később „egy operaszínpadon való fellépéshez hasonló megérkezés”-ként írt le nekünk. Amikor kiléptem a velencei pályaudvar elé, önkéntelenül is ez a hasonlat jutott eszembe, amely annak ellenére bosszantott, hogy szerettem. A San Simeon Piccolo a zöld patinás kupolájával és a karmeliták temploma, a Chiesa degli Scalzi. A Canal Grandén gondolák és vaporettók úsztak tova, a levegő valamelyest párás, az égbolt fakó, akárha a közelítő szürkülettől, noha még csak kora délután volt. Akár magamon kívül is lehettem volna a fény, a színek, no meg a magától értetődőség fölötti megrökönyödéstől, amely természetességgel az emberek átmentek a Canal Grande fölötti hídon, mintha holmi közönséges utcán haladnának végig, de semmi effélét nem észleltem magamon. Anyám, aki amit csak lehetett (szállást, vonatjegyet, helyi idegenvezetést) már utazás előtt befizetett és lefoglalt, még otthon felírta nekem a velencei panziójuk címét. „Egészen közel van a pályaudvarhoz, el sem lehet téveszteni; tényleg”, mondta, mint aki feltételezi, hogy ez megkönnyítheti számomra, hogy rászánjam magam a velencei látogatásra. Széthajtogattam a térképet, amellyel gondosan fölszerelt, és rögtön kellemetlen forrósághullám öntött el; részint mert soha nem igazodtam el a várostérképeken, másrészt és még inkább, mert soha nem tudtam rendesen újra összehajtani őket. Anyám a térképen kis kereszttel jelölte meg a panziót és felkiáltójelet tett mellé; roppantul kellett koncentrálnom, hogy megtaláljam végre a Lista di Spangát, amely balra vitt a pályaudvartól. Vállamra
kanyarítottam a hátizsákomat és elindultam, el a pályaudvar lépcsőin ácsorgó stopposok, a szuvenírárusok és a turistavadászok mellett; elindultam az utcán; egyik étterem a másikat érte, köztük egy-egy képeslap-, szalmakalapés kávéscsésze-bolt; az egész, mint egy zsibvásár. Lassan mentem, tekintetem a házszámokat meg a szüleimet kereste; nem igazán hittem, hogy ilyenkor a szállásukon vannak, sokkal inkább valami múzeumban, a Szent Márk téren vagy az Accademiában gyanítottam őket. Mégis egyre-másra megpillantani véltem a két ismerős alakot; hol egy vendéglői asztal mellett, hol egy borkereskedés ajtajában, hol amint éppen egy mellékutca árnyékába fordulnak be. Izgatott és boldog voltam, hogy meglephetem őket, de ugyanakkor nyugtalan is – milyenek lesznek egyáltalán itt, Velencében, a szüleim? Az a természetesség, amellyel ebben a városban tartózkodnak, akár jövök, akár nem, egyszeriben már-már illetlennek tűnt számomra. Az utca egy nagy térbe, a Campo San Geremiába torkollt; valahol itt kellett lennie a szüleim panziójának. Az olcsó panziókat sosem lehet kívülről fölismerni, alapjában véve föllelhetetlenek. Megálltam és levettem a hátizsákomat; úgy éreztem, elhagyott az erőm. Vakított a nap; épp a templom kereszttel ékes kupolája fölött állt. A szüleim besurrantak a portál nehéz ajtaján, meglapultak egy turistacsoport mögött, a napernyők fedezékébe húzódtak előlem téren álló kávéház teraszán, sőt egyszerre az az érzésem támadt, hogy egyáltalán nincsenek itt, sosem érkeztek meg Velencébe, már előbb nyomuk veszett, Rómában vagy Firenzében vagy mindjárt az útjuk legelején, Lutherstadt Wittenberg pályaudvarán. „I signori P.?”, kérdezi majd elnyújtva és felvont szemöldökkel a panzió portása, és sajnálkozva csóválja a fejét – na és akkor mit csinálok? Beköltözöm a lefoglalt szobájukba, befekszem a frissen fölhúzott s el nem foglalt, hűvös ágyukba? Már láttam magam, amint egy telefonfülkében állva Németországba telefonálok, „Nincsenek itt, meg sem érkeztek Velencébe”, s hallom a nővéreim álmos és zavarodott hangját: „Micsodaaa?”; nem elszörnyedve, inkább értetlenül, s ekkor egy hang a tér túloldaláról a nevemet kiáltotta. Szívesen emlékszem erre, erre a pillanatra a Campo San Geremián, amikor anyám a nevemet kiáltotta és megváltott a kétségektől. A hang irányába fordítottam a fejem, ijedten és megzavarodva; nem is az igazi nevemet kiáltotta, hanem ahogyan gyerekkoromban hívtak. – Kislányom! – kiáltotta át a téren az anyám. Elnéztem az emberek fölött, de nem találta a tekintetem; újra odakiáltott nekem, valahonnan a magasból jött a hangja, aztán végre fölfedeztem egy keskeny kis ház egyetlen erkélyén, épp szemben a templommal. Nevetett és olyan hevesen integetett, akár egy bolond, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy igazi velencei nő, mint olyan valaki, aki ott él, a Campo San Geremián, s aki délben az erkélyén üldögél az árnyékban, magasan a tér lármája és a hullám999
zó embertömeg fölött. Fölvettem a hátizsákom, átnyomakodtam a turisták között, és anyám felé futottam, majd megálltam a balkon alatt. Lenézett rám, megismételte a nevemet, még mindig nagyon hangosan. – Tudtuk, hogy jössz – kiáltotta –, olyan biztosak voltunk benne; már órák óta várunk! – én pedig próbáltam lecsendesíteni. Valósággal magánkívül volt, az emberek meg engem bámultak. – Mama! Kicsit halkabban, jó? – mondtam, de nevetnem is kellett, anyám pedig eltűnt, és apámmal együtt jelent meg újra; mélyen kihajoltak az erkélyről, mindkettejük a maga módján. – Felmehetek? – kiáltottam, mire a fejüket rázták és a téri kávéházra mutattak, ahol azután, rejtélyes okból, húsz percet kellett várnom rájuk. Aztán lejöttek végre; én közben megittam két kapucsínót, elszívtam négy cigarettát, és szinte már el is ment a kedvem a viszontlátástól. A szüleim átszaladtak a téren s közben hevesen vitatkoztak; anyám erősen győzködte apámat, aki elhárító kézmozdulatokat téve bosszús-kétségbeesetten nézett föl az égre. Majd beléptek a kávéházba, bármi volt is, amiről az imént szó volt, elfelejtették, és megálltak az asztalom előtt, boldogan és szinte áhítatosan. Másképp néztem ki vajon? Nagyobbnak, idegennek láttak? Barnára voltam sülve, a hajam úgy hordtam, ahogyan mindig is – mit láttak vajon bennem: a nagy gyereküket vagy még mindig a kicsit, aki mindörökre maradni fogok, amíg élnek? Felálltam és átöleltük egymást. Egy másik emlék – telefonon beszélek apámmal, aki nem valami jól érzi magát, deprimált és elesett; anyámtól tudom, hogy többször is azt ismételgette „Nekem már nincs sok hátra”, mégpedig ellentmondást nem tűrő hangon; nem mintha egyébként bárki is ellent tudott volna mondani neki. Nem beszélünk az állapotáról, sem a hangulatáról, a könyvről beszélünk, amelyet éppen olvas, Walser Hullámveréséről, egy abban idézett versről, a szerelem ellenséges nyelvéről és egyebekről, mellékes dolgokról, míg azután elfárad és elbúcsúzunk. – Papa, ne légy olyan szomorú – mondom, ő pedig: – Légy jó – és letesszük. Nem tudom, miért jut ez most eszembe. Hallom a hangját, ahogyan azt mondja: „Légy jó”, és emlékszem, hogy a beszélgetésünk vége egyszerűen szörnyű volt számomra; nem tudok rá más szót. Vagy elutasító? Mintha minden emlék szomorú lenne. A kávéházban, a velencei Campo San Geremián, anyám egy proseccót, apám egy kis pohár bort rendelt; a pincér németül beszélt, ezt valahogy megalázónak találtam. Szemben ültünk egymással, már nem tudom, megfigyeltük-e egymást, de azt hiszem, inkább nem. – Hogy utaztatok idáig? – kérdeztem, részben mert kíváncsi voltam, másrészt, mert nem akartam a saját utamról mesélni. Anyám készségesen válaszolt, apám rendelt egy újabb pohár bort.
Rómában lekésték a vonatot, Padovában megtalálták Olaszország legolcsóbb panziószobáját, igaz, hogy egy bordélyban volt, Milánóban a taxis becsapta őket ötvenezer lírával, Firenzébe menet a buszon apámra olyan rosszullét jött rá, hogy le kellett szállniuk, apám lefeküdt az útra, egy tapodtat sem akart sehová se menni, a busz meg egyszerűen továbbment nélkülük. Anyám folyton ilyen történeteket mesélt az útjaikról – körülményesen, csapongva, óriási bakugrásokkal kötve össze az épp felidézettet gyakran tíz évvel korábbi vagy még régebbi utazásokkal és helyzetekkel –, és apám előbb-utóbb nem bírta tovább, beszállt a történetmesélésbe, kiegészítette anyám verzióját, végül pedig maga mesélte tovább. Az inkrusztrációt a milánói dóm déli bal bejáratán, a firenzei Uffizi Képtárat, Michelangelót és Leonardót, a hőséget és a kocsikerekek nyomát a Via Appia Antica porral fedett kövein. – Egész Olaszországban nincs egyetlen étterem, ahová este egyszerűen be lehetne ülni egy pohár borra, mindjárt egy ötfogásos menüt is kell rendelni hozzá, és ráadásul fehérbort hoznak, amikor pedig vöröset kér az ember –, mondta anyám. Apám oldalról rásandított, mire anyám elbizonytalanodva visszakérdezett: Nem igaz? – Apám (elérzékenyülve, de egyben bosszankodva is) a tarkójára tette a kezét, finoman megrázta, anyám pedig zavartan mosolygott. – Jó újra látni benneteket – mondtam. Mivel a pincér negyedóránként demonstratívan megjelent az asztalunknál, mindannyiszor rendelnünk kellett, a toronyóra közben hatszor ütött, apám türelmetlen lett, előhúzott egy Reclam-füzetet a zakója zsebéből és tüntetően lapozgatni kezdett benne; végül is haszontalanul üldögélték át az egész délutánt a balkonon, amíg rám vártak. Anyám semmire nem vágyott jobban, mint hogy „lássalak az erkélyről, amint átvágsz a téren”. A panzió, ahol laktak, olcsó volt, viszont szigorúan tilos volt bármiféle látogatót fogadniuk; még egy pillantást sem vethettem a szobájukra, nemhogy esetleg én is ott alhattam volna. – Nem engednek be; még két percre sem – mondta az apám –, és különben sincs szabad szobájuk. Valahol máshol kell szobát keresnünk neked. – Egyedül is tudok szobát keresni – mondtam. – De nem ismered ki magad – ellenkezett apám –, itt minden szoba méregdrága; együtt keresünk, az árról meg tárgyalnunk kell. – De tényleg elboldogulok egyedül is – mondtam erre én. A gondolattól, hogy recepcióról recepcióra járjak apámmal és a szégyenkezéstől vörösen hallgassam, ahogy a maga régimódi angolját beszélve körülményesen tárgyal, egyszerűen borsódzott a hátam. – Ha nem, hát nem – mondta azonnal sértődötten, személyében megbántva. – De apa, kérlek… – kezdtem volna, de már nem figyelt rám; intett a pincérnek. – Meddig akarsz maradni, mikor utazol haza? – kérdezte anyám, érezhetően őszintén és ártatlanul. Ugyan előre megmondtam, hogy ha egyáltalán, akkor is csak egy éjszakát maradok. – Holnap – feleltem – tényleg haza 1001
kell mennem; dolgom van. – Ez félig igaz volt, félig ürügy, valóban dolgom volt, ugyanakkor igazában édes mindegy volt, mikor megyek haza vagy hogy hazamegyek-e egyáltalán. – Holnap – mondtam, és azonnal megbántam, ám boldog is voltam, mert a belső késztetésemre hallgattam. Anyám megtette nekem azt a szívességet, hogy ennyiben hagyta a dolgot; még az sem látszott rajta, hogy nagyon sajnálná. Kifizettük a hajmeresztő számlát, és megbeszéltük, hogy este nyolckor találkozunk a Szent Márk téren; a szüleim addig meg akarták nézni a Santa Maria della Salutét, a Santa Maria Formosát és a Santa Maria Gloriosa dei Frarit; anyám gyerekes komolysággal mondta föl ezeket a neveket. Apám a térképen nagyon pontosan és aprólékosan megmutatta, hogyan jutok a Szent Márk térre. Megerőltettem magam, hogy a lehető legkoncentráltabbnak tűnjek, közben ismét forrósághullám öntött el. Apám rosszallóan azt mondta – Már egészen össze van gyűrve ez a térkép; miért nem tudod rendesen összehajtani? – Azzal kivette a kezemből, és ő maga hajtogatta össze. Azután elbúcsúztunk. Utánuk néztem, amint az elfoglalt emberek sietős lépteivel távolodtak; hamar elnyelte őket a téren hullámzó embertömeg. Bementem a legközelebbi szállodába a panziójuk mellett, és kivettem egy szobát egy éjszakára, annyiért, hogy anyám szemérmetlennek nevezte volna az árát, gyorsan lezuhanyoztam, és tíz percre ledőltem az ágyra – az ablak egy aknaszerű hátsó udvarra nyílt, amelynek feneketlen mélyeiből állandó és titokzatos csoszogás és kaparászás hallatszott föl –, és lassan elszívtam egy cigarettát. Valahol jó messze fél nyolcat ütött a toronyóra; fölkeltem, ámbár jószerével egyáltalán nem éreztem, hogy pihentem volna; felöltöztem és elhagytam a szállodát – a portás bebólintott a pultja mögött. Odakint valóban még mindig Velence; körülöttem a Lista di Spagna a mostanra lehűlt, vízpárás levegőjével. Tulajdonképpen nehezemre esik utazni. Egy-egy út kezdete előtt két-három nappal szorongani kezdek, ok nélkül, mindenesetre értelmetlennek tűnik az egész, a messzeség, az idegenbe menés; a kontinensek, ugyan: akárcsak bármelyik pillantás az ablakomból; négy hét egy ismeretlen országban, mi az ördögnek, gondolom, ugyan mi lesz ott más és mi hasznom lehet belőle, értelmetlen módon, de az az érzésem, hogy mindent láttam már. Egyszerűen lehetetlen számomra, hogy idegen városokban biztonságban és gondtalannak érezzem magam, legszívesebben végig a szállodaszobában maradnék, magamra zárnám az ajtót és ki sem mozdulnék. Természetesen nem maradok a hotelszobában, hanem kimozdulok, mindazonáltal a szorongás érzése ritkán hagy el. Velencében más volt a helyzet, a jelek szerint megnyugtatott a szüleim jelenléte. Apám részletes útbaigazítását rög1002
tön elfelejtettem, a Lista di Spagnáról indulva egyszerűen a turisták nyomában ügettem, akik mintha egytől egyig a Szent Márk térre beszéltek volna meg találkozót. A turisták a fából készült útbaigazító táblácskákat követték, amelyeken fel voltak tüntetve a legfontosabb látnivalók: Piazza San Marco, Prokuráciák, Ponte dei Sospiri. Én a turistákat követtem, magamban mulatva s egy kicsit nagyképűen. Túlontúl irreális volt számomra ez a Velence, egy színházi díszlet, valami nonszensz; ilyen rendkívüli, ennyire varázslatos igazi, létező hely nem lehet. Átsiettem a Canal Grandén átívelő hídon, pontosan ugyanazzal a magátólértetődőséggel, amelyet megérkezésemkor olyan nevetségesnek találtam; a csatorna őblítővízkék volt, a fény eltűnőben, a csatornát szegélyező palazzók visszahúzódtak az árnyékba. Puhának és elmosódónak érzékeltem mindent, de lehet, hogy mindennek csak a vízszag és az esti szürkület volt az oka. Befordultam a San Polo sikátoraiba, biztonságban éreztem magam, hiszen a szomszéd utcában, a hídon túl itt vannak a szüleim; ez furcsa, de jó érzés volt. Mindahány mellékutca ontotta az embereket; az volt a benyomásom, hogy velencei egy sincs közöttük. A turisták egyre jobban igyekeztek, én is szinte rohantam már, aztán mindenki egyetlen sóhajjal állt meg – A Rialto híd! – Én is megálltam; nem is tehettem mást. A híd korlátjának dőltem, fehéren fénylettek föl a híd kövei, az utcalámpák fénye kék és arany csíkokban tükröződött a vízen. Nagyképűségemet mintha elfújták volna, szkepszisemet szintén. Ott álltam a többiek között; ernyedten, tehetetlenül és boldogan én is azt gondoltam: „Milyen szép ez a Velence!”; olyan sokáig adtam át magam ennek az érzésnek, míg azt nem éreztem, hogy a mellettem álló turista a nadrágom korcába csúsztatta a kezét. A Rialto híd tele volt emberekkel, jobb és bal felől is hömpölyögtek a turisták; érzékeltem, hogy a jobb oldalamon valaki nagyon iparkodik, hogy egy különösen hosszú és gyönyörködő pillantást vethessen a vízre. Most megértettem, hogy korántsem ez a pillantás volt a cél és a tét, hanem a névtelen tömegben egy nő tilalmas megérintése, azaz én. A nadrágomba csúszó kéz hűvös volt és meglepően magától értetődő; annyira természetes, hogy – egy másodpercig a legteljesebb lelki nyugalommal – átadtam magam az érintésének, mielőtt egyértelműen elhúzódtam és leráztam volna. A kéz lesiklott a bőrömről, engedékenyen és sajnálkozás nélkül. Megfordultam és a turista fölhevült arcába néztem; nem turista, velencei, biztos voltam benne; végre egy velencei. Nem tudom, pontosan melyik pillanatban húzódtam el az érintése elől. Nem tudom, hogy épp akkor kezdett volna-e ismerkedni velem, hogy nyersen félbeszakítottam-e eme foglalatosságát, vagy netán ennyit akart s már végzett is. Ellöktem magamtól, neki fölragyogott az arca, elfogta a pillantásomat és két-három másodpercig pimasz magabiztossággal fogva tar1003
totta a tekintetével. Egyenesen egymás szemébe néztünk; alighanem ez volt játékának a tetőpontja, a végső, édes fokozás, és mielőtt lendületet vehettem volna, hogy leápoljam e szempárt egy pofonnal, sarkon fordult és eltűnt a tömegben. Az efféle élményektől eddig megkímélt az élet; nem is vagyok különösebben érzékeny, sőt tulajdonképpen minden lehető képzelgésnek kész vagyok átadni magam, amíg nem érzem úgy, hogy túl komolyra fordult, hogy a bőrömre megy a játék. A velencei a Rialto hídon nem egyszerűen hús-vér képzelgés volt, nem, a szó szoros értelmében a bőrömre utazott, mégis meglepően gyorsan visszanyertem a lélekjelenlétemet. A férfi olyan hirtelen tűnt el, hogy értelmetlen lett volna megpróbálni utána szaladni. Nem is tudtam volna, mit csináljak vele; a késztetést, hogy fölpofozzam, már a következő pillanatban elképedt csodálkozás váltotta fel. Úgy éreztem, a bizalmaskodó idegen hátrahagyott valamilyen szagot, egy kellemetlen savanykás szagot, amelyet visszataszítóbbnak érzékeltem az érintésénél, s azt vettem észre, hogy két kézzel kapaszkodva a híd korlátjába, nagyon szaporán lélegzem. Ez a szapora légzés mintha valami meg nem érdemelt ajándék lett volna neki, arra kényszerítettem hát magam, hogy lassabban lélegezzem, és igyekeztem az övé helyett valami más szagot befogni, a vízét az esti levegőét, de meglehet, hogy Velencében mindennek furcsa és poshadt szaga volt. Aztán ellöktem magam a korláttól; egy kicsit még remegett a lábam. Egypárszor hátrafordultam, mert úgy éreztem, az idegen visszajött és követ, de nem; fölszívódott vagy nagyon ügyesen lopakodott utánam. Mire – tíz perccel a megbeszélt időpont után – odaértem a Szent Márk térre, szinte már el is felejtettem. Sokszor azt gondolom, ha a szüleim öregek lesznek, én is velük akarok utazni. Talán azt is gondolom, hogy ha megöregszem, szeretnék a szüleimmel utazni. Közben elfelejtem, hogy már most öregek, pontosabban elfojtom ennek tudatát, azt gondolom, még bőven van időnk; elveszítem az időérzékemet. A szüleimmel való valamennyi találkozáshoz valamiféle nyugtalanság tapad. Hát nincs jobb dolgom, mint anyámmal és apámmal a balkonon üldögélni és ezen a megszokott, eleve kátyúba jutott, értelmetlen módon beszélgetni velük? Nincsenek olyanok, mások, akikkel jobban, boldogabbnak érezném magam? Nem csak az ő kedvükért ülök itt? És minden búcsút lelkiismeret-furdalás és szomorúság kísér, hiszen lám, mégiscsak milyen jó velük lenni, milyen különös és milyen meghitt. Nem kéne örökre visszatérnem hozzájuk; végtére is minden másról, az egész világról amúgy is tudok 1004
már mindent. Nyugalmas és feszültségmentes együttlét, olyan, amikor se ideges, se lelkiismeret-furdalástól kínzott, se szomorú nem vagyok; se ugrásra kész, sem elhitetni nem akarok semmit senkivel; nos, ilyen együttlét alig adódik. Hogy miért tudtunk így együtt ülni a Szent Márk téren; apa, anya és egy felnőtt gyermek, nem több és nem kevesebb – ezt nem tudom megmondani. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy a Café Florianba menjünk, pedig ott egy sima ásványvíz is 15 000 lírába kerül. – Ha az ember Velencébe jön, muszáj elmennie a Café Florianba. Vagy a Quadriba. Különben nem is volt Velencében. – Apám megjegyezte, hogy eddig abban a jámbor hitben élt, hogy már kétszer járt Velencében, noha még sem a Florianban, sem a Quadriban nem fordult meg. Hátizsákos turisták gyűrűje mögött ott sejtettük – helyesen – a Floriannak a piazzára fölállított asztalait. Legtöbbjük üres volt; az egyik szélsőhöz ültünk le, aminek megvolt az az előnye, hogy – mint anyám mondta – nem kellett a kirakatban ülnünk. Míg jó sokáig vártuk, hogy valaki felvegye a rendelést, láttuk, hogyan hessegeti el a pincér azokat, akik csak azért ültek le, hogy egy kicsit pihenjenek. Hogy legalább utólag eloszlassunk minden efféle gyanút, anyám erősködött, hogy mégse a legolcsóbb vörösbort rendeljük, apám engedett neki. A pincér kegyesen egy tálka olívát tett elénk. Koccintottunk a vörösborral, és anyám azt mondta: – Boldog születésnapot, öreg gyermekem –; ennyit, nem többet, s én hálás voltam neki ezért. – Úgy van – mondta apám. A Florian zenekara az árkádok alatt a My Way-t játszotta; a turisták körülöttünk énekeltek hozzá, anyám olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, azt suttogta: – Amerikaiak. – Amikor a mi zenekarunk elnémult, a tér másik oldaláról, a Quadri felől pedig fölhangzott a Moon River, a vendégek többsége fölszedelőzködött és továbbállt. Odaláttunk végre a Szent Márk-székesegyházra; apám odébb tolta a székét, hogy jobban lássa, anyám azt mondta: – Én maradok itt. – Szerintem valamiképp udvariatlannak találta apám viselkedését a Floriannal szemben. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Egyikükről a másikukra jártattam a pillantásomat, hol apám tekintetét követve, hol anyámét, amely még a Quadri kivilágított ablakain megállapodván is tanácstalan maradt. – Tegnap lett harmincéves a gyerek – mondta hirtelen szemrehányással apámnak. Apám arckifejezése egyetlen merő kérdés volt. – Néha – mondta anyám – apád órákig nem szól egyetlen szót se, ha én nem kérdezek tőle ezt vagy azt. De látnod kéne, hogyan hunyja be a szemét, ha azt mondom valamire, hogy „barokk”, ami pedig nem barokk. Ő mindent tud, én meg semmit. – Anyám hangja szinte diadalmasan csengett. – Ilyen az, amikor a szüleim utaznak – gondoltam, és gondolatban megjelent előttem a korzikai 1005
ház a parton, egyik kulcsra zárt szobájának frizsiderjében a születésnapi ajándékkönyvvel, s arra gondoltam, aki eltűnt az életemből, meg arra, aki majd jönni fog vagy nem fog jönni – édes mindegy, úgyis túl vagyok már mindenen. Azután hűvös lett, fizettünk és indultunk; kicsit be voltam csípve vagy csak ellazultam; belekaroltam a szüleimbe, akik tudják, hol van a vaporettoállomás meg a pályaudvar meg a hotel, akik vigyáznak rám, és akikre – bár ezt nem tudják – én vigyázok. Vaporettón siklottunk át az éjszakai városon, át az alacsony hidak alatt, a vízen; a hajókorlátra ültünk, én ültem középen. Az utasok egy csoportjában láttunk egy hercegnőjelmezbe öltözött kislányt; testét fölfújta a rózsákkal díszített fehér ruha, csupasz karjai vékonyak, akár két bot; az arca öreg, komoly és szép. Egy férfi karjába kapaszkodott; tágra nyílt szemével, úgy látszott, fél egy kicsit. Amikor a kishajó kikötött az Accademiánál, kimért és méltóságteljes lassúsággal szállt ki, ámbár térde megroggyant közben. Eszembe jutott a kellemetlen érzés, amely máskülönben gyakran elfog, ha a szüleimmel vagyok, az érzés, hogy feltűnök valamivel, hogy szemmel tartanak és megmosolyognak, freaks; most is vártam ezt az érzést, de elmaradt. Anyám mindig szelíden megbökött, valahányszor csak egy-egy pillantást lehetett vetni egy nyitott ablakon át valamelyik palazzóba: – Nézd csak, a brokát, a csillárok, a csillogó üvegek! Szinte el se tudom képzelni, hogy itt emberek lakjanak. – Tudtam, hogy apám azt szeretné, ha anyám semmit nem mondana; tulajdonképpen magam is ezt kívántam, ám azt is tudtam, hogy hiába; anyám pontosan ilyen, és kész. – Amikor vaporettón mentünk a velencei éjszakában, és neked végig, szüntelenül fecsegned kellett – fogja majd apám mondani, később, elnézően. A pályaudvarnál kiszálltunk, sajnáltuk, hogy már megérkeztünk, kis ideig még hullámzott a lábunk alatt a föld. Végigmentünk a Lista di Spagnán a szállodához, éjfél volt, a Szent Márk térre gondoltam, a galambokra meg arra, hogy a teret csak késő éjszaka és kora reggel lehet üresen látni. – Velencében dívik az öngyilkossági turizmus – mesélte valamikor régebben apám –, az öngyilkosok külön ezért Velencébe mennek, és hajnali ötkor a Szent Márk téren golyót röpítenek a koponyájukba. – Milyen excentrikus! – mondta anyám, én meg azt kérdeztem: – Na és te? – Apám kurtán fölnevetett, és azt mondta: – Én túl öreg vagyok. – Elképzeltem, hogyan rebbennének föl a galambok a lövés utáni csendben, azután anyám megbotlott és kis híján elesett. Apámmal megtartottuk, én ijedten ráripakodtam: – Mama! – apámnak pedig azt mondtam: – Vigyáznod kell rá! – Különben kétpercenként elesik – mondta apám, anyám pedig zavartan és gyerekesen igyekezett elhárítani támogató, megnyugtatni igyekvő, féltő kezeinket. Futólag megmutattam nekik a szállodámat, nem mentem bele, hogy körülnézzenek a szobámban és elejét vettem, hogy a nevemben utasí1006
tásokat adjanak a portásnak, majd a panziójukhoz kísértem őket. – Akkor reggel fél nyolckor itt vagyunk érted, és együtt reggelizünk – mondta apám, és már el is tűnt, anélkül, hogy külön elbúcsúzott vagy az ajtóban még egyszer hátrafordult volna, mindig is mulatságosnak tartotta az ilyen lelépéseket. Én megcsókoltam anyámat és többször egymás után azt mondtam: – Vigyázz a lépcsőn! –; elnyomtam magamban a késztetést, hogy azt mondjam: – Nem jöhetek én is, nem osonhatnék föl titokban és nem fekhetnék én is az ágyatokba? – aztán anyám is bement. Megvártam az ablakuk alatt, míg fény gyullad a szobájukban, azután megvártam, míg, húsz perc múlva, újra kialszik. Apám, vigyázva, hogy ne üssön zajt, kilépett még a balkonra, és rágyújtott; szemüveg nélkül volt; biztos voltam benne, hogy nem lát. Megfordult a fejemben, hogy odakiáltsak neki, hogy még egyszer jó éjszakát kívánjak, de azután sarkon fordultam és elmentem. Ittam egy utolsó pohár bort a téri kávéházban; a templom előtt fekete-afrikaiak luxustáska-utánzatokat raktak sorba maguk elé, népviseletben voltak; úgy tűnt, fáznak, és amíg figyeltem őket, egyetlen darab táskát sem adtak el. Azután bementem a szállodámba, el az üres recepció mellett, föl a szobámba, ahol amikor elindultam, égve hagytam az éjjeliszekrényen a lámpát. A hátsó udvari aknából még mindig kaparászás hallatszott, most azonban nem nyugtalanítóan, inkább álmosítóan; elszívtam egy utolsó cigarettát, azután elaludtam. Reggel bekopogott hozzám a portás, és, hangosan és szigorúan, többször így szólt: – Mamma e papa`! – Beletelt némi időbe, míg felfogtam, hogy ezt nem álmodom. Kiugrottam az ágyból, föltéptem az ajtót; a portás, aki közvetlenül előtte állt, visszahőkölt, majd még egyszer azt mondta, nagyon lassan és minden szótagot megnyomva: – La mamma e il papa` – kifelé mutatott, majd megfordult és eltűnt. Olyan gyorsan csomagoltam, össze, ahogy csak tudtam; attól féltem, a szüleimet élénk vita közepette fogom ott találni a mégiscsak kiderített szobaárról, de amikor a recepcióhoz értem, minden jel szerint egy, a bejárat mellett függő kisméretű festmény szemlélésébe voltak elmerülve, így aztán észre se vettek. Gyorsan és a lehető legdiszkrétebben kifizettem a szobát, és figyeltem őket: apám halkan magyarázott valamit és a mutatóujjával mutogatott hozzá, anyám a szeme sarkából végigmustrálta a szőnyegeket, a díszléceket, a drapériákat és a szobapálmákat, majd hirtelen felém fordult és minden átmenet nélkül azt mondta: – Fölkelt a gyerek. – Túlzott udvariassággal búcsúztam el a portástól; azt kívántam magamban, bár emlékezne épp ránk az ezer vendég közül; rám és „mamma e papa`”-ra, akik olyan szép egyetértésben álldogáltak a kis festménye előtt, amíg álomszuszék leányukra vártak. A 1007
portás azonban mogorva és elutasító maradt, mi pedig a szállodát elhagyva kiléptünk az utcára. Pár perc híján nyolc óra volt, fényes reggel, az ég fehér, a néptelen utcán csend, a templom előtti téren iskolai egyenruhás gyerekek szaladtak át és eltűntek egy mellékutcában; nem gondoltam, hogy Velencében van iskola, vannak gyerekek; egyáltalán, hogy itt lehet valamiféle normális, hétköznapi élet. A szuvenírboltok még zárva voltak, a kávéházak előtt most állították föl a pincérek a frissen letörölt asztalokat és eligazították körülöttük a székeket; fiatal, szűk kosztümös nők siettek, hónuk alatt vékony aktatáskával, magas sarkakon a kövezeten; turistát mutatóba sem lehetett látni. Szelíden ringatóztak a Ferrovia Bar Roma állomásnál kikötött üres gondolák. Beültünk egy kávéházba a pályaudvar előtt, kávét és croissant-t rendeltünk; arra számítottam, hogy apám a szállodában látott festményhez fűzött magyarázata után nem fog ismét beszélni, úgyhogy anyámmal kezdtem beszélgetni; megbeszéltük, amit ő „gyakorlati dolgoknak” nevezett – a vissza jegyemet, a telefonszámlámat, beszéltünk a húgaimról és a Stuttgarter Strasse-i lakásuk balkonládáinak növényeiről. – Remélem – mondta anyám –, a húgaid legalább egy héten egyszer megöntözték őket; akkor van esélyük, hogy túléljék a nyaralásunkat. – Apám dohányzott és lehajtott fejjel nézte a vizet. Szerettem az ilyen beszélgetéseket anyámmal; „a húgaid” című fordulatát is, elárulta, hogy valami sajátos módon anyám tisztel engem. Mi voltunk az első vendégek a kávéházban; a pincér energikusan, friss, reggeli lendülettel állított számunkra székeket az asztal mellé, és hozta a kávét, amelyet jó hangulatomnak köszönhetően most különösen megkívántam. Az utánunk a kávéházba lépő második vendég a miénkkel szomszédos asztalhoz telepedett. Futó pillantást vetettem arra, azután másfelé néztem, majd megint oda, s ahogyan az én arcomon nyilván a fölismerést kísérő elszörnyedés tükröződött, úgy ragyogott fel az illető vendég arca az örömteli meglepetéstől. Aki ott a szomszéd asztalnál kényelembe helyezkedett, egy „espressó”-t rendelt és nyilvánvalóan egyetlen pillantással fölfogta a helyzetet, nem más volt, mint a velencei férfi a Rialto hídról. A szüleim háttal ültek neki, így nem láthatták; gyanítom, még azt sem érzékelték, hogy egyáltalán leült valaki a hátuk mögé. Nem tudom, valamiféle családi hasonlóságaink alapján vagy a módból, ahogyan ott együtt ültünk, rájött-e, hogy a szüleim azok, akikkel vagyok – mindenesetre megértette a helyzetet. Megértette, hogy védtelen vagyok, hogy nincs választásom; a szüleim kedvéért kiszolgáltatom magam a helyzetnek, a közelségének. Megkapta az „espressó”-ját, egy hajtásra kiitta a csészét, rágyújtott, szabad jobb kezét pedig a zsebébe dugta. Az utca még mindig üres volt szinte; 1008
a pincér sehol. – Még be kell nyújtanod az igazolást, hogy beiratkoztál a következő szemeszterre –, mondta anyám szigorúan, apám már megint a rongyosra olvasott puha fedelű Reclam-kötetecskéjében lapozgatott. A kávéscsészémbe kapaszkodtam; szívesen rágyújtottam volna én is, a világ minden kincsét odaadtam volna azért, hogy cigarettázhassak, de nem a velenceivel egyszerre; Isten ments! A velencei nyomult; én összefontam a karom a mellem előtt és elfordítottam a fejem és összeszorítottam a két lábam, egy vaporetto dübörgött a közeli hajóállomásnál, a pincér, valahol jó messze, csörömpölt az evőeszközökkel, a kávé keserű volt, sirályok húztak el a víz fölött, a San Geronimo-templom toronyórája egyet, majd még egyet ütött. – Szeretném megnézni Giorgionét az Accadémiában – mormolta apám, anyám a számlát kérte; közben ujjai közt széttört a croissant. Gyerekkoromban, ha lázas voltam, mindig epret kaptam; anyám az év minden szakában tudott epret szerezni, amit azután apróra vágott, megcukrozott és darabonként rakott a számba. – Bizonytalanságból és valami túlzott alázatosságból mindig túl nagy borravalókat adsz – mondta anyámnak apám, anyám pedig rám mosolygott; acqua alta, ez jutott eszembe, magam sem tudom, miért, acqua alta, az árvíz; ezt a várost ősszel és télen elborítja a víz, és egyszer majd egészen el fog süllyedni. – Figyelsz ránk? – kérdezte apám. – Igen – mondtam –, igen. Persze, figyelek rátok – hevesen vert a szívem, a velencei férfi hátraszegett fejjel bámult fölfelé. Végre csendben. Kihúzta a kezét a nadrágzsebéből. Azután kifizette az „espressó”-ját, „Grazie”, mondta; a pincérnek, nem nekem, és távozott. Voltunk az Accademiában? Láttuk Carpacciót és Tintorettót és Veronesét és Tizianót? Szent Orsolyát, Szent Márkot, Szent Rókust és Szent Györgyöt? Tényleg vártunk apámra anyámmal az Accademia előtt, aki csak sokára jött ki utánunk, és úgy nézett ki, mint aki sírt, és tényleg vettünk a múzeumlátogatásunk bizonyságául képeslapokat? És tényleg ott ültünk a víznél a Santa Maria della Saluténál, amely olyan fehér és olyan gyönyörű volt, és tényleg lóbáltuk a lábunkat a part kőfala fölött? Amikor fölálltunk, megtántorodtam, és a szüleim úgy tartottak meg és karoltak belém, mint egy aggastyánba; emlékszem, hogy feldühített a mozdulatuk. Azután mentünk, hidakon, szűk utcákon és megint hidakon át, végig a víz mentén és vissza. – Veszünk neked ennivalót az útra – mondta anyám, aki szeret idegen városokban számára ismeretlen élelmiszereket vásárolni; apámmal ott vártunk rá egy velencei csemegebolt előtt, míg – mintha órákba tellett volna – ki nem jött, szemlátomást boldogan. Az önkéntelen, futó, de kíváncsi pillantás egy előző napi német újság főcímeire egy újságosbódé1009
nál. A vízen sikló gondolák, bennük japánok és amerikaiak, fekve, mintha halottak volnának. – Ti nem szeretnétek egyszer ilyen gondolában ülni? – kérdeztem anyámtól. – De – mondta apámra pillantva. – szeretni szeretnék, csak nem telik rá. – A Santa Maria della Pieta`, a Santa Maria Assunta, a Santa Margherita, a Santa Corona zengő harangjai. – A fény – mondta apám –, nem tartod különösnek ezt a fényt? A szüleim kikísértek a pályaudvarra. Megvárták, míg elindul a vonatom, elszívtunk együtt egy cigarettát, nem kérdezték, hogy „Nem akarsz még maradni?”; ha megkérdezik, maradtam volna. Ők még három éjszakát szándékoztak itt tölteni, azután talán Svájcba vagy Ausztriába utazni tovább, apám hegyeket akart látni, az Alpokat. – Hegyi túrát akarok tenni – mondta; anyám tekintetete nem épp lelkesedésről árulkodott. Újra meg újra elolvastam a táblán a „Stazione Ferroviaria Santa Lucia” feliratot, nehezemre esett a búcsú, azt mondtam: – Írjatok lapokat, vigyázzatok magatokra és gyertek haza épségben, hamar. – Amikor a vonat elindult, anyám megfogta apám kezét. Becsapódtak az ajtók, a szüleim integettek, én pedig önkéntelenül arra gondoltam, hogy ha majd utoljára látom, akkor így szeretném látni őket, kéz a kézben a velencei pályaudvar peronján, 1999-ben egy júliusi délutánon. A vonat üres volt; beültem egy fülkébe, összehúztam a folyosói ablak függönyét és az ablakhoz ültem; kint lassan tovasiklott a lagúna. Kinyitottam az anyámtól kapott zacskót – kenyér, juhsajt, olíva, egy-két alma és egy velencei oroszlán csokoládéból. Megettem a kenyeret a sajttal és megpróbáltam aludni. Valamennyi idő múlva a vonat megállt a nyílt pályán, egy zöld, gólyahírrel telehintett, egyértelműen Németországot vagy Ausztriát idéző réten; megállt és nem mozdult. Lehúztam az ablakot és kinéztem: közel- s távolban sehol egy peron, csak a rét az esti fényben a már sötéten tornyosuló hegyek háttere előtt. Egypár utas kiszállt és letelepedett a fűbe; úgy tűnt, eltart egy ideig, míg továbbindulhat a vonat. A fülkében hűvös volt, de úgy látszott, odakint tényleg meleg van; vibrált a rét fölött a levegő. Fölálltam és én is kiszálltam. Csend volt és nyugalom; a jelek szerint senkit nem hozott ki a sodrából a soron kívüli veszteglés. Először tartottam attól, hogy hirtelen el talál indulni a vonat, túl gyorsan ahhoz, hogy vissza tudjak szállni; volt valami kockázatos abban, hogy az ember a mezőn átsétálva eltávolodott a szerelvénytől, s úgy fordult vissza, hogy ellenőrizze, ott van-e még; olyan csendesen és békésen állt ott, abban a tájban. A fák árnyékában egy pár telepedett le, akárha esti piknikre készülnének. Ők már Velencében feltűntek nekem, mivel mindketten borzasztó kövérek voltak, és soha, de tényleg egyetlen pillanatra sem engedték el egymást. Karonfogva szálltak föl, rop1010
pant körülményesen, egymásba fogódzva nyomakodtak át a vagon folyosóján, most pedig kézenfogva ültek, két óriási gyerek, a fa alatt. Odamentem hozzájuk; barátságosan üdvözöltek, részletesen és udvariasan válaszoltak a várakozás okáról érdeklődő kérdésemre. Nem sokkal hagytuk el az olasz határt, mondták, és valahol a hegyekben egy sárkányrepülő rázuhant a felsővezetékre; amelyet épp most állítanak helyre, a vonat akkor indulhat tovább, ha megjavították a vezetéket; ez talán egy vagy két órába telik. Szinte egyszerre, egymást újra meg újra kedves buzgalommal félbeszakítva és kiegészítve beszéltek – most épp egy kis szünetet tartottak. Nem tudtam igazán, a késésről kellene-e valamit mondanom vagy a sárkányrepülő lezuhanása fölött kéne sajnálkoznom. Elgondolkodtam rajta, vajon túlélte-e a sárkányrepülő a zuhanást vagy biztosra vehető, hogy belehalt; szívesen meg is kérdeztem volna, de valahogy illetlennek éreztem ilyesmit firtatni. Hallgattam, és hallgattak ők is. Majd ismét megjött a szavuk; elmesélték, hogy épp a nászútjukon vannak, de esküvőjüket sorozatos balszerencse kísérte. A pap röviddel a szertartás előtt szélhűdést kapott, egy esküvői vendégekkel teli autó egy fának rohant, a vendéglő, ahová a násznép a szertartás után ünnepelni hivatalos volt, kigyulladt. De ők jól vannak. Hogy a sárkányrepülőt nem említették a szerencsétlen epizódok sorában, a tapintat jelének véltem, tehát arra gondoltam, hogy bizonyára meghalt, és törött szárnyakkal lóg vagy legalábbis lógott valamilyen vezetékről. Egy darabig még ott ültem velük a fa alatt; megnyugtatásul időnként egymásra mosolyogtunk; ők mindvégig szünet nélkül cirógatták egymást. Egy idő után fölálltam és visszasiettem a vonathoz. Szinte egészen besötétedett már, amikor a kalauzok körüljárva mindenkit megkértek, hogy szálljon vissza, mert indulunk tovább. Mindenki feltápászkodott és beszállt; lassan, már-már kelletlenül, mintha szívük szerint maradnának inkább még egy kicsit. A hegyek most feketék voltak. Becsukódtak az ajtók, én visszamentem a fülkémbe, és, miután elindultunk, egy darabig még nyitva hagytam az ablakot; meleg volt a beáramló levegő. Csak jóval később, hónapok múlva gondoltam arra, hogy azon a réten, az alkonyi fényben egy halott miatt vártunk négy teljes órát a mozdulatlan vonat mellett, és hogy talán a halott tiszteletére és az iránta való kegyeletből voltunk olyan csendesek, békések és türelmesek. A szüleim nem jutottak eszembe, mikor ezt gondoltam. Ők egyelőre épségben tértek vissza Velencéből. TATÁR SÁNDOR fordítása
1011
ANDRÉ SCHMITZ
Segítség Véreznek a gyökerek Az ágakon vérszínű virágok nyílanak A lombok közt szemlátomást boldog madarak kiabálják segítség
Papirosszerető Ezt vágta fejéhez a nő: ha könyvből élvezel nem leszel egyéb afféle papirosszeretőnél ki sose képes kinyitni egy asszonyt a megfelelő oldalon ott ahol ő maga szeretné
A feleség Hallani amint a végzet járkál a tetőn feszegeti a cserepeket az ablakokra tapad Azonnal takarodj innen szemét kukkoló kiabál neki dühtől sápadtan a feleség
1012
Talán Fanyar bimbóba börtönöztük azt a szót, hogy talán A nyár majd forrón, bizonyosságtól elnehezülten adja vissza nekünk (Ámbár a bizonyosságok mindig kétesek)
Szukák Hívd vissza gondolataidat (kiált a férfira a nő) mind megannyi szuka mindjárt széttépnek, jól tudom Ha pedig széttéptek, mi hasznomat veszed?
Karácsony Karácsony Az ég üres női méh Ki benne volt földön van mostan: Isten?
A törpe A törpe elefántot karcol a barlang falába Kifulladtan mint valami elfuserált isten ráfúj a rajzra Az állat szuszogni kezd
1013
Nyakláncok Alvó nyakláncok egy ágy lábánál megannyi kígyó És ott a késnek felkínált nyak Vakon metszi el a szerelem
Kukás angyal Az alsó légrétegek hányingert keltenek A halál lehelete teszi mondja egy arra járó kukás angyal kinek az emberi rothadást kell összeszednie (földön égen s mindenhol másutt)
Szomszédasszony Mondtam már szomszédasszony láttam a szelet hason kúszni a maga kertjében Vigyázzon magára: szerelmes a szél LACKFI JÁNOS fordításai
1014
GOTTFRIED BENN
Jár-e emlékmű Carletonnak?
Az itt következő történetet utazás közben hallottam amerikás hazatelepülőktől. Amit elmeséltek, nagyon különösen hangzott, és először el se akartam hinni, de aztán beszereztem néhány könyvet a témával kapcsolatban, amelyekből kiderült, hogy igazat mondtak. A történet az amerikai búzatermesztésről, az amerikai búzatragédiáról szól, főhőse pedig a már rég meghalt Carleton, akinek életrajzírója, egy bizonyos de Cruif, azzal a nosztalgikus megjegyzéssel zárja munkáját, hogy az Egyesült Államokban fel sem merült egy Carletonnak állítandó emlékmű vagy bronz emléktábla gondolata, de még egy egyszerű bádog- vagy fémkoszorúé sem, amelynek rendben tartásával ugye nem is kellene túl sokat bíbelődni. Vajon manapság milyen lenne a végkicsengése egy ilyen emlékművet firtató kérdésnek, egy ilyen monográfiának, amely a nagy technikai és kutatási korszak túlcsorduló prosperitásának tenorjára hangszerelve készült? De egyelőre kövessük tovább de Cruifot: Kansas és a vele határos államok Amerika éléskamrájának számítanak, ahol a gabonát szinte kizárólag a búza jelenti, a kenyérnek való búza. Az itt gazdálkodó mintegy öt-hatszázezer farmer a tizenkilencedik század kilencvenes éveiben sanyarúan tengette életét a jéghideg télben és perzselő nyárban; hat év Kansasban négy év a pokolban, tartotta errefelé egy mondás, és a búza, amit termesztettek, velük együtt szenvedett. A vigasztalan vidéken a Sziklás-hegységből lezúduló viharok kitépték a földből az őszi vetéseket, ami pedig még megmaradt belőlük, azt elviselhetetlen forróságával megfojtotta a nyár. És ha ezen a rettenetes éghajlaton, a kíméletlen hőmérsékleti ingadozások közepette a jég és a nap mégis meghagyott valamit, azt felfalta a rozsda, a feketerozsda, a búza halála, amely farmról farmra járva kiszívta a nedvet a szárból, a magot a kalászból. 1897 nyarára ezer gabonaföldből száznál is kevesebb maradt már csak életben. Így aztán ínséges ősz köszöntött a farmerekre, se a gyerekeknek, se a jószágnak nem volt mit enniük, az asszonyok kétségbeesetten sopánkodtak, de még keményebb, még ínségesebb évek jöttek, amikor a farmerek már orcájuk verejtékével sem tudták megkeresni a kenyerüket. 1015
Így hát végső elkeseredésükben kormányuk mezőgazdasági kamarájához fordultak, azzal, hogy adjatok már nekünk valamilyen búzafajtát, ami kibírja ennek a cudar prérinknek az időjárását, hogy legyen mit ennünk és eladnunk. A mezőgazdasági kamara egy alkalmazottjához utalta ügyüket, a Manhattan–kansasi kísérleti állomás vezetőjéhez, aki hivatalból ennek a körzetnek a felelőse volt. A neve Marc Alfred Carleton, a Közép-Nyugaton született, és tízéves korában jött a szüleivel ide, a búzatermő vidékre, ahol valami komolytalan, isten háta mögötti egyetemen tudományos fokozatot szerzett, amúgy különc ember volt, mellesleg házas, négy gyerekkel, az évi kereste kétezer dollár, szóval egy igazi szegény ördög, szánalmas kishivatalnok, amolyan előretolt bástyája a washingtoni uraknak, de megszállottja a búzának. Ahogy életrajzírója jellemzi, orrát mindig a fekete föld közelében tartva, amelyből a búzaszár az erejét és a glutint magába szívja, folyton-folyvást valami új termőtalaj és az abból sarjadó hatalmas termések után szimatolt. Szóval ez a Carleton a bodegájában üldögélve a világ minden tájára írogatta a leveleit, amelyekre válaszul kis csomagokban ezrével özönlöttek hozzá a leghíresebb búzafajták, Japánból a szálkás onigara, Törökországból a hafkani, Németországból a kopasz császárbúza, Olaszországból, Róma közeléből a csillogó prolifero. Valamennyit elvetette, termesztette, variálta őket, de semmi haszna, túl gyengének bizonyultak, pontosan úgy, mint amerikai testvérük. Aztán egy szép napon, kirándulás közben, orosz újrakeresztelkedőkbe botlik, Dél-Oroszországból bevándorolt, istenfélő búzatermelőkre, akik a legszűkösebb 1895-ös esztendőben is bőségesen arattak, pedig akkor az a tél negyedmillió telepest űzött el Kansasból, de az újrakeresztelkedők ellenálltak neki, még takaros házakat is tudtak építeni abban az évben. Vajon milyen búzát termeszthetnek ezek? – furdalja Carleton oldalát a kíváncsiság, így hát hosszabb időt tölt közöttük, és kiszedi belőlük, hogy török búzát, amit még a szüleik hoztak magukkal az oroszországi Tauriából, közben szinte megelevenedik előtte a kép, amint ott ültek a fedélközben, minden családapa a gyerekei meg a poggyásza mellett, ami egy zsák búza volt, ebből a fajtából, egy zsák búza a szülőföld áldásával, az időjárás viszontagságainak ellenálló búza, amellyel odaát meg akarták csinálni a szerencséjüket. Igaz, hogy ősi orosz fajta, mondogatták az újrakeresztelkedők, de tényleg, ideát is csodálatosan terem. Micsoda pompás nyolcvan hold búzájuk van ezeknek az újrakeresztelkedőknek a sivárság kellős közepén! Carlton nem tud nyugodni. Próbál megtanulni oroszul, de nem ért semmit, mire szabadságot kér, el is engedik, csak hogy megszabaduljanak tőle, és egy halom könyvvel meg szótárral, csak úgy a saját szakállára, minden segítség nélkül nekivág az útnak. Hatal1016
mas, széles vállú, furcsa, idegen alakjával, széles karimájú kalapban kóborolja be a fátlan orosz sztyeppét, mindenütt a forró orosz kenyér az étele, és hol mulatságos orosz nyelven, hol angolul, hol pedig kézzel-lábbal tudakozódik a legellenállóbb búzafajta után, amely dacol az aszállyal és a feketerozsdával. Így jut el kelet felé haladva negyvenmérföldnyire Orenburgtól délkeletre a turgaji sztyeppére, amely olyan száraz vidék, mint a Szahara, itt kézzel turkálja végig a fekete földet, bemászik a sárga arcú, mogorva kirgizek bőrrel borított, magányos jurtáiba, csak az ilyen, egykori vad nomádok képesek ezen az elátkozott földön gabonát termeszteni – és itt, közöttük ér véget zarándokútja, itt talál rá arra a bizonyos kemény búzafajtára, a világ legacélosabb búzájára, a durum búzára, más nevén a kubankára. A kubankát nehéz megkülönböztetni az árpától, csak olyan földben terem, amelyet felszántani is alig lehet, és amely többnyire csak durva kéziszerszámokkal művelhető, a szára rövid, a szálkái tövisesek, a kirgizek sarlóval aratják, és az üvegkemény szemeket cséphadaróval csépelik ki, vagy még kezdetlegesebb módon ökröket és tevéket hajtanak rá a kiteregetett gabonára, és úgy nyomtatják ki. Ez hát a kubanka, amelyen kívül Carlton még felfedezi a harkovot, valamint a kubanka néhány izmos, pompás testvérét is. Mindegyikből mintát szállíttat Kansasba, ő maga még egy ideig a nomádokkal marad, akik közül egy sem tudott írni vagy olvasni, és azt tanulmányozza, hogy milyen agyafúrtan, a gleccserek állhatatosságával, az éhínséggel vívott sok évszázados halálos harcban szerzett bölcsességgel művelik földjeiket. Majd visszatér Kansasba. Ismét vet, nemesít, és a kísérletek teljes sikert hoznak. Az orosz búzafajta kibír minden hideget és forróságot, ellenáll a feketerozsdának, és harminc-negyvenszer annyit terem, mint az amerikai fajták. Az 1904es esztendő Carleton nagy diadala, ekkor ugyanis a feketerozsda végigsöpör Észak- és Dél-Dakota búzamezőin, egészen Saskatchewan határáig, és az amerikai búza hatvan százaléka tönkremegy, csak a kubankaföldeknek nem lesz semmi bajuk. A nyilvánosság odavan az ámulattól, az egész országot bejárja Carleton búzájának híre, amely még a feketerozsda tombolása idején is degeszre tölti a bukszát. A konkurencia persze nem alszik, sőt támadásba lendül, hogy igen ám, de túl kemény ez a kubanka, a molnárok nem tudják megőrölni, és inkább csak a disznók elé való. Jó, mondja erre Carleton, akkor új malmokat fogunk építeni. De az a liszt csak makarónira meg tésztára lesz alkalmas, mondja tovább a magáét a konkurencia, mire Carleton reklámhadjáratba kezd a tésztaételek népszerűsítésére, prospektusokat küld egészen Lyonig meg Marseille-ig, az eső-előrejelzések helyett most szakácskönyveket ad ki, a leghíresebb konyhafőnökökkel tárgyal, tudományos kormánykiadványokat szerkeszt makaróni- és darapuding-receptekkel. Majd megnyitja az 1017
ellenpropagandát, evőversenyeket rendez, kérdőív kíséretében amerikai és orosz lisztből készült kenyeret küld kétszázötven prominens személynek, hogy döntsék el, melyik ízlik jobban. És a körkérdés Carleton sikerét hozza, aki egyébként ezt a temérdek munkát mind egymaga végezte, hiszen nincs alkalmazottja, szinte alvás nélkül tölti a XX. század első néhány évét, de végül győz. Búzát vetni kész lutri, mondogatták régebben. Most azonban egyszerre lett egy búzafajta, amely kora nyáron érik, és bőségesen ereszt és terem a legszárazabb, legsivárabb vidékeken is, ahol az eső cseppje aranyat ér. Alacsony ára ellenére a farmerek kénytelenek ezt vetni, mert a molnárok kérik, még akkor is, ha fattyúbúzának meg libabúzának csúfolják. És megkezdődik a kubanka példátlan diadalmenete, az első öt évben a terméshozama nulláról húszmillió vékára emelkedik, 1907-ben a becslések szerint harmincmillió dollár értékben termesztették, 1914-ben már az egész amerikai búzatermés felét tette ki a kemény, piros szemű őszi búza, a Carleton nemesítette harkov, amellyel Amerika meghódította a világ búzapiacait. Fújjuk ki magunkat egy kicsit, és lássuk, mi történt magával Carletonnal! Ő bizony ugyanaz a kishivatalnok maradt, még az évi kétezer dolláros fizetése sem emelkedett. Éppen búzájának diadalútja közben az egyik kislánya gyermekbénulásban megbetegedett, Carleton minden összekuporgatott pénzét az ő gyógyítására költötte, de a pénz hamarosan elfogyott, és akkor már kölcsön kellett kérnie. Az új búzafajta pedig egyetlen év alatt pontosan háromezerszer annyi hasznot hozott, mint amennyibe az elterjesztése került az amerikai államnak, ám amikor 1918-ban Carletonnak egy másik, akkor tizenhét éves lánya megbetegedett és meghalt, az apa takarékossági okokból kénytelen volt elhamvasztatni, mert tisztes temetésre nem futotta neki… A későbbiek során az egyik gabonamágnásnál, aki egész gazdagságát a kubanka búzának köszönhette, négyezer dollár adóssága halmozódott fel. Amint ezt a kormány meghallotta, kilencvennapos, fizetés nélküli szabadságra kegyeskedte küldeni, ami alatt rendeznie kellett pénzügyeit, mivelhogy egy állami alkalmazottnak tilos adósságba keverednie. Carletonnak azonban nem sikerült rendeznie az ügyeit, és ezért annak rendje és módja szerint elbocsátották. 1919-re a kubankával bevetett földek nagysága elérte a huszonegymillió holdat, ami a búza vetésterületének egyharmadát tette ki az egész országban. Carletonnak azonban el kellett hagynia az országot; Panamától Hondurasig újabb és újabb, egyre rosszabbul fizető helyekre kénytelen elszegődni, néha-néha még rendezi egyik-másik amerikai váltóját, hogy megmentse otthon hagyott családját a hitelezők zaklatásaitól. És az az ember, aki a 1018
nemzeti vagyont több ezerszeresére növelte, 1925 áprilisában Peruban, egy barakkban hal meg, mindenféle orvosi ápolás nélkül, moszkitóktól, akut maláriától és egy szemtanú megjegyzése szerint a szerettei utáni honvágytól gyötörve. Ez tehát Carleton egyéni sorsa, amiben tulajdonképpen osztozik sok más nemesítővel, feltalálóval, felfedezővel, egyszóval nincs benne sok újdonság, de búzájának története a halála után démoni dimenziókat ölt. Carletonnak köszönhetően ugyanis a készletek olyan óriásira duzzadtak, hogy a termést tárolni kellett. A felvásárlás akadozott, és megkezdődött a válság. A búza immár túlságosan is ellenállt a télnek, az aszálynak, a feketerozsdának. Azelőtt a forróság fojtotta meg, most önmagába kezdett belefulladni. Az egész földkerekség nem tudott már annyi búzát fogyasztani, mint amennyit egyedül Kanadában és Kansasban termesztettek, ráadásul a piacon újra megjelent Oroszország utódaként a Szovjetunió. Carleton búzája túl jól termett, túl jóra sikeredett, túl ellenállóvá nemesítették. Megteltek vele a hatalmas magtárak, az árakat pedig mélységes mélyre nyomta, a felhalmozott készleteket a rothadás megakadályozására kénnel kellett füstölni. A gabonamágnások Chicago központjában éppen akkoriban építtettek maguknak egy húszmillió dolláros, negyvenemeletes, új székházat. A pazar, modern épület még a Wall Street legragyogóbb palotáit is elhomályosította. Csak egy hibája volt. Mire 1930-ban elkészült, már feleslegessé is vált. Akkor hát hogy is állunk Carletonnal? Jár neki emlékmű? És mi történt a farmereivel? Azok bizony, Carletonnak hála, már régen a legdrágább gépekre cserélhették a kaszát meg az ekét. Nem kellett már hajnalok hajnalán kelniük, csak valamikor kora délelőtt, mikor a harmat felszáradt, mentek ki a kombájnnal a földre. Ennek az újfajta gépnek az eleje közvetlenül a kalász alatt vágja le a búzát, a másik végén pedig kifolyik belőle a tisztára kicsépelt mag egy speciális tartálykocsiba, és eladásra készen megy tovább a vasúton. Amit azelőtt egy paraszt öt lóval egy nap alatt szántott fel, azt most a traktorral egy óra alatt elvégezte, és közben még csak be sem piszkolta a kezét. A parasztporták nyaralóvá alakultak, a tyúkólból könyvtár lett, a füstölőből zeneszalon, sőt a legmódosabb gazdák egyenesen a városba költöztek, és hetente csak egyszer-kétszer néztek ki a földekre, hogy ellenőrizzék a gépek működését, vállalkozó vagy gyáros lett belőlük, manikűrözött ujjaikkal már nem is tudtak volna se szántani, se kaszálni, de minek is kellett volna, hiszen Carleton búzája mindentől megkímélte őket. Akkor hát hogy is állunk Carletonnal? A régi parasztportákon az asszony tehenet fejt, baromfit etetett, vajat köpült, a mosódézsa fölé görnyedt, aratási időben napestig húsz-harminc éhes 1019
embert kellett jóllakatnia hatalmas sülthús-hegyekkel, süteménnyel, zöldséggel, kompóttal, de most a kenyeres kocsi kezdte nekik házhoz szállítani a kenyeret, mint a városiaknak, a szárnyasokat is olcsóbban és kényelmesebben szerezhették be a baromfitenyésztőtől, a keltető- és tojóházak fejvesztett menekülésre kényszerítették a régi fészekrendszert, a húst a harminc kilométerre lévő hűtőházból szállították, ami miatt a lábasjószág is fölöslegessé vált, a föld is fölöslegessé vált, a munka is fölöslegessé vált, fejedelmi évek következtek, széles autók, koktélpartik, Kaliforniában átdőzsölt telek. Akkor hát hogy is állunk Carletonnal? Ő hozta el a jólétet, a fényűzést, a zölden csírázó, ringó búzamezőket, de ő hozta el a tunyaságot is, a magabiztosságot, az élet megkönnyítését, a gépvásárlást, a munkások elbocsátását, a gazdálkodási formák felbomlását, ő hozta el a véget. Ugyanis a búza most már a kutyának se kellett, a földeket nem vetették be, a munkaköltségek a traktorok és gépek miatt olyan magasba szöktek, hogy az alacsony búzaárak mellett munkások alkalmazására még csak gondolni sem lehetett. A szél simára tarolta a földeket, mint a sivatagot, betemette a vízlevezető árkokat, visszajött a préri, mint Carleton előtt, a gépek rozsdásodtak, a fészerek tárva-nyitva, a házak ablakai beszegelve, a gazda az utolsó fazekat még feldobta a Fordra, aztán irány a legközelebbi város, hogy ott éhen pusztuljon. Akkor hát hogy is állunk Carletonnal? Amikor 1931-ben az addig létezett legnagyobb parasztszövetség, a Kanadai Búzakereskedelmi Társaság csődbe jutott, a hét legtőkeerősebb északamerikai banknak kellett beugrania, hogy megakadályozzák az amerikai össznépesség huszonkét százalékának teljes anyagi összeomlását. A bankokat viszont a kormánynak kellett támogatnia, igen, a kormánynak, de az adófizetők pénzéből. Vajon mit gondolhattak ennek a tragédiának a szereplői a mezőgazdasági kamara szürke kis alkalmazottjáról, aki mindezt a búzabotrányt előidézte? Aki megsokszorozta a nemzeti vagyont, mind a negyvennyolc amerikai állam a búza fényében sütkérezett, végtelen kocsisorok poros processziója gurult az oklahamai, montanai, nebraskai, kansasi vasutak felé, a visszaúton pedig súlyos dollárok, kövér money gurult a farmerek markába, de aztán hirtelen megálltak a végtelen sorok, a farmerek szegényebbek lettek, mint azelőtt: elpuhulva, a munkáról leszokva, a föld szeretetétől megfosztva, minden belső elhivatottság híján, a zeneszalonokból és a könyvtárakból az utcára kerültek. Már nem tudták azzal az elszántsággal kiheverni a nehéz esztendőket, mint valaha, a jószágok és az emberek közösségében, a régi istállómelegben. 1020
Akkor hát hogy is állunk Carletonnal? Jár neki emlékmű, vagy nem? Ez itt a kérdés. Sőt ez a technikai fejlődés fő kérdése. Vajon az életkörülmények megkönnyítése valóban olyan nagy emberi vívmány, mint amit kezdetben tulajdonítottak neki? Vajon mi mutatja meg jobban az ember igazi lényét: a siker és az élvezet, vagy az áldozat és a kudarc? Ezeket a kérdéseket kell megválaszolni, mielőtt Carleton emlékművet kapna. Két kézenfekvő válasz lehetséges. Az egyik szerint elegendő, ha valaki a saját nemzedékének tesz szolgálatot. Hiszen Carleton nem láthatott a jövőbe, nem tudhatta, hogy a termelési válság ilyen gyorsan és könyörtelenül csap majd át elosztási és értékesítési válságba. Ez a válasz ugyan egy kissé lapos, de jogos és ésszerű is. A másik felelet a megismerés szintjéről közelíti meg a kérdést, és oda lyukad ki, hogy minden jelenségben benne rejlik a maga ellentéte, hogy a búza előnyei a megsemmisülésbe csaphatnak át, és hogy a búzatermés sem mentes ennek a tragikus dialektikának a léttörvényétől. Éppen ezért, Carleton emlékművére, ha jár neki, talán azt kellene írni, stilisztikailag antik motívumokkal: Végtelenség, amelyben a liliom olyan, mint a méreg, a kígyó pedig olyan, mint a szitakötő: egyszerre kecses és halálos is. Persze, akinek ez a válasz túl filozofikus, az döntse el maga, hogy mit felelne. IRCSIK VILMOS fordítása
A Sforzák várának egyik legrégibb bástyája.
JANKA KUPALA
A Nyemen partján Csend van, Nyemennek messzi habja lomha, Nyugton iramlik, tekintélyesen. Ám zord időn zúg örvény kavarogva, Átcsap partjain vadul a Nyemen. Füzek, égerfák busán ringatóznak, Duzzadó hullám mord visszhangja kel. Rezzenő szívvel a büszke folyónak Öblös szavára ilyenkor fülelj: „Ne ámulj rajta, ingatag barátom, Hogy a tajtékzó hullám mind dühöng. A felhők súlya mellkasomra rárogy, Sokallja már a kínt az anyaföld. Fáj, hogy a világ itt más srófra jár ma. Hol az ország, a nekem megszokott? Fáj nekem e föld ebsorsra jutása, Járnak más szelek és más tutajok. Milyen derűsen nézett a világba Hajdan az a zug, honnan eredek! Mesét regélve, dalokat kántálva Pipacspiros volt és elégedett! A dús anyagban élet forrt surrogva, Külhon partjain dicső híre járt. Az ellenséggel bátran kelt birokra Hazánk fia, és kacagta baját. Az én gyalázott, ma elnyomott népem Dicsérték künn, s benn maga ura volt. Szót lelt bölcs könyvek lapján, s önfejében, És nem csak cifra káromlást tudott. 1022
Szabad trónon ült, szabad volt a herceg, Szabad népének jogát védte meg. Bölcs volt, százféle bajos ügyön edzett, S népgyűlés-harang szólt, ha tévedett. Emlékszem, tisztán csengett a fülembe Távol, nyugtalan konduló harang… Elnémították, nem szól szava zengve, Felébred-e még egykor ez a hang? Híres volt hazánk akkor még, barátom, Világszerte, mint mennyei vidék. Hol Észak talált rejtekre e tájon, Máskor a Nyugat pihenni betért. S tudod-e, milyen hírnevünk vajon ma? Forrás elapadt, kincsnek lába kelt. Rozsomat minap rakták nagy hajókra, Sok jöttment úsztat fenyőt, tölgyeket. Idegen kezek a szuszt belém fojtják, Idegen erők éltemet ölik, A sok földi meg, s az egész rokonság Az idegenek bőrében feszít. Nem örvendenek csobogó dalomnak, Szél járja fejük, kósza, jövevény. Vannak, kik vakon Névához sunnyognak, Csábít másokat Visztula-szirén. Fiú apjára, apa a fiára Rá nem ismer az utcanép között. Kóbor gyereket pesztrál a leányka, Lusta, korcs fiú anyján csak röhög. Szabad országnak sok derék polgára Látott már igát, s ma is mind rabok. Néma fű terül dicső ősapákra, Már minden remény gyep alatt, halott. 1023
Eleven árut ad és vesz az ország, Szégyen-gyalázat, vágóhídra hajt! Moszkva és Varsó földünket orozzák, Századok óta marakodva rajt’. Te nem figyelsz rám… Mondjam csak, ha mondom… Állva szenderegsz, de meddig s miért? Soká lesz süket még a füled, sólymom? Fűzfa, égerfa hamarabb megért.” ......................................................................... Mikor örvénylő, komisz idők járnak, Búsan, szenvedőn beszél a Nyemen. Elnémul aztán, és folyik tovább csak. Lomha Nyemen, elnyel a végtelen! 1911–1912
A milánói dóm tornyai között.
MIHASZ SZKOBLA
*** Halld otromba népség – hogy a félcipő lábatokon él még él a marhabőr Tenger a kagylóban visszhang a stadionban az imádság a lerombolt templomban nem hal meg ott van ott van Úgyhogy ne csodálkozzatok hogyha a tollpárna kiröppen az ablakon s a lenyakazott hering bár megfőtt már csapdosni kezd bádogdobozában a fűszeres ecetes lében ázva s látjuk a partba gyökerezni a csónakot. Meg ha a tűz mihelyt fellobban égbe röpül eloszlik a napban A temető ma park mely egy hajdani röhejes alak nevét viseli és ezredévekig bolyong a fasoron a halál éjszaka. És ha majd megremeg az aszfalt talpatok alatt rájöttök egyszerre hogy koponyákon tapostatok… 1989
IRINA BAHDANOVICS
Kulcsok Elkobozva már minden kincseink, Most ne kérdezz már semmit, honfitárs, csend! Szürke létünk baktat rendje szerint. Örökségünk kulcsa, mondd csak, hová lett? A krivicsek ős könyve hova lett? A pergamen, a nemes palimpszesztek? Hol egykoron templomok zengtenek, Részegesek sörrel birokra mennek. Szentelt kövű székesegyház alól Ásít reánk metró sötét pofája, És mint a vér, kémcsőben alvadó, A Nyamiha lanyhul betonba zárva. Elcsendesül az utca, kőkanyon, S hallom, amit a ködben erre tévedt Utódunk majd megkérdez egykoron: Örökségünk kulcsa, mondd csak, hová lett? Becsülettel ugyan mit is feleljek? Az örökség kulcsa, mondd, hova lett? Ködös utcán széthullt emlékezetnek Láncát miért tépi holló-sereg? Becsülettel ugyan mit is feleljek? Milyen lantnak pengessem húrjait? Idegenek jósolták meg vesztünket, Bölcsőnktől az út a sírunkba vitt. Virágfüzér futja be a bilincset. Hadd higgye azt a nép, hogy még szabad, Higgyen csak a boldogító meséknek, Ne lássa a sivár köznapokat. 1026
Azt hitték tán, hogy a lapályra érve Elenyészünk, mint keskeny patakok! A levegő, mit beszívunk tüdőnkbe Másé talán? S a miénk sose volt? A dicsőség s hála mikor tér vissza? Mikor csendül szájunkon szózene? Kezünkben, mint páfrány ezüst virága, Nyamiha partján a kulcs megcsillan-e?
Milánó a dóm tetejéről.
ULADZIMIR NYAKLAJEU
A zóna (Részletek)
Mily álmot láttál, emberi nemzet? Kályhádat fával betegre tömted. Álomi földre kotrod parazsát, Csernobil füvét cserzi a zsarát, Az álombeli zöld mezőt befedve Mely ürömzóna lett már mindörökre, Többé nem él. S bár ez nem ínség-zóna, Emberek milliója Enni-inni kér. A helyi isten meghív ebédre, Azt mondja, erről nem tehet, Ilyen a nagy számok törvénye, Elenyésznek a kis tételek. Szeretett volna úri életet. Ne is agyaljak ezen hiába. Ez a vidék itt villámot vetett, Gyilkos áram a jövő aratása. A gyászos jövő házad előtt áll, Felkiáltójellel üvölt, S a hegy, hol aranyat találtál, Most vulkán, mely lávát köpött. Hogy jót ad a hegy, nehogy elhidd, Lenn mélység tárja karjait, Uram, mily bordából szőtted ezt itt, Ezt a technokrata palit? Homlokán egy tábla virít: ELIT! 1028
Mint vasharang, a hangja, Tekintete acél, A véletlen kalandja Végzetünk lett, elért: Növényi szár üres vázában ablakodban, Rajta papírdarabka: Születésnapodra 1986 április 26. … A KISAJÁTÍTÁS időpontja, épp akkor született a ZÓNA. „Ilyen iszonyat velünk még meg nem esett. Kisajátítják? Miért? Elvisznek? Hova? Nincs árvíz, pestis, nincs semmilyen csata…” Sok kilométernyi föld- és víztakaró felett Anyóka hangja lebegett. „Sugárzás, nem is mondtak többet, Vitték őket, sírtak sokan, Őseiknek nem jutott áldozat, Az összes régi sír ott maradt, Mit kezük elbírt, annyit vihettek. Persze mindent nem vihet el az ember.” Rettegés küszöbén túlról jön a hang. Szenvedés küszöbén túlról jön a hang. „Vártuk, az ördög mikor jön majd el, Dühöngtek mind az emberek, Valami üstököst emlegettek, Mely a Föld felé közeleg.”
1029
Megrázom istent, adjon feleletet, Mint zsidóknak a csipkebokorban: „Istenünk vagy bálvány vagy-e?” És ő felelt: „Nem tudom, ez a zóna Egyelőre csak helyi zóna…” Azzal megkövült az arca, És kifaragva Arra az arcra A zóna feldereng. Meggyalázott földhalmok, Mint határőrtornyok a táj fölött. Őrhelyek – és egy címerpajzson Villám, amely kettétörött… LACKFI JÁNOS fordításai
Viktor Emánuel Galéria – Milánó.
ITALO CALVINO
A végső csatorna
A hüvelykujjam magától behajlik: egyik pillanatról a másikra, szabálytalan időközönként szükségét érzem, hogy megnyomjak, lenyomjak valamit, elindítsak egy váratlanul kirobbanó impulzust; ha erre céloztak, amikor korlátozottan beszámíthatónak nyilvánítottak, jól látták a helyzetet. De tévednek, ha azt hiszik, hogy nem valamiféle terv, egyfajta nagyon is világos szándék állt a viselkedésem mögött. Csak most, e kis kórházi szoba kipárnázott, zománcsimaságú nyugalmában van módom arra, hogy megcáfoljam a magatartásom ésszerűtlenségére vonatkozó állításokat, amelyekkel egyaránt illetett a vád és a védelem képviselője a per során. Ezzel a feljegyzéssel, amelyet reményeim szerint sikerül majd eljuttatnom a fellebbviteli bírósághoz, noha az ügyvédeim ezt minden erővel igyekeznek megakadályozni, az igazságot szándékozom helyreállítani, az egyedüli igazságot, az én igazságomat, ha ugyan akad olyan ember, aki képes lesz megérteni. Ami azt illeti, az orvosok is sötétben tapogatóznak, de ők legalább helyeslik, hogy írni akarok, és ideadták ezt az írógépet meg ezt a nagy halom papírt: azt hiszik, hogy az elhatározásom az állapotom javulását jelzi, ez pedig annak köszönhető, hogy bezártak egy televízió nélküli szobába, a kezemet rángató görcs megszűnését pedig annak tulajdonítják, hogy megfosztottak attól a kis eszköztől, amelyet a markomban szorongattam, amikor letartóztattak, és amelyet sikerült (a rángatózás, amely erőt vett rajtam, valahányszor kitépték a kezemből, nem színlelt volt) magamnál tartanom a börtönben, a kihallgatások során és a per alatt is. (Mivel is magyarázhattam volna a tettemet, ha nem azzal, hogy a bűnjel a testem részévé vált, és – bár tudom, nem sikerült meggyőznöm őket – másként hogyan értethettem volna meg velük a mögötte rejlő okot?) Először is tévednek, amikor azt hiszik, hogy nem vagyok képes pár percnél tovább odafigyelni egy összefüggő képsorra, hogy az agyam csak kiragadott történet- és szövegtöredékeket képes felfogni, vagyis hogy a fejemben elszakadt az az összekötő fonal, amely egyben tartja a világ szövetét. Ez nem igaz, és a tény, amellyel megpróbálják alátámasztani tézisüket – vagyis az, hogy hosszú órákon át ülök mozdulatlanul a bekapcsolt televízió előtt anélkül, 1031
hogy egyetlen műsort is végignéznék, mert valami arra kényszerít, hogy egyik csatornáról a másikra ugráljak –, épp az ellenkezőjét bizonyítja. Nekem meggyőződésem, hogy igenis rejtőzik valami értelem a világ történéseiben, hogy valahol e pillanatban is zajlik egy összefüggő, értelmes, okok és következmények sorából álló történet, amelyet akár mi is megtapasztalhatunk, és hogy ebben a történetben rejlik minden egyéb megítélésének és megértésének kulcsa. E meggyőződésem miatt bámulom a képernyőt káprázó szemmel, miközben a távirányító féktelen kattogása nyomán miniszterekkel készült interjúk, szerelmesek ölelkezései, dezodorreklámok, rockkoncertek, arcukat eltakaró letartóztatottak, az űrbe felszökő rakéták, vadnyugati lövöldözések, pörgő-forgó balerinák, bokszmeccsek, vetélkedők, szamurájok párbajai peregnek el a szemem előtt. Azért nem nézem hosszabban egyik műsort sem, mert én egy másik műsort keresek, tudom, hogy ott van, de biztos vagyok benne, hogy ezek közül egyik sem az, ezeket csak azért adják, hogy becsapják és elbátortalanítsák azokat, akik hozzám hasonlóan meg vannak győződve róla, hogy csakis az a másik műsor számít. Ezért térek át egyik csatornáról a másikra: nem azért, mert az agyam már annyira sem tud összpontosítani, hogy végignézzek egy filmet vagy egy párbeszédet vagy egy lóversenyt. Épp ellenkezőleg: a figyelmem teljes egészében egyvalamire irányul, valamire, amit semmiképpen sem szabad elmulasztanom, valami egyedire, ami e pillanatban jön létre, miközben az én képernyőmet még mindig azok a fölösleges, felcserélhető képek töltik be, és az elejét már biztosan elszalasztottam, de ha nem sietek, lemaradok a végéről is. Az ujjam ide-oda szökdécsel a távirányító gombjain, letépve a puszta látszat csomagolópapírjait, mint egy színes hagyma egymásra simuló rétegeit. Eközben az igazi műsor tovaúszik az éter hullámain, egy számomra ismeretlen frekvenciasávon, talán elvész a térben, mielőtt elkaphatnám: van valahol egy ismeretlen állomás, ahol egy olyan történetet adnak, amely rólam szól, az én történetem, az egyetlen történet, amelyből megtudhatom, ki vagyok, honnan jövök és hová tartok. A történetemmel e pillanatban csakis egyetlen módon tudok kapcsolatba kerülni, kizárásos alapon: elutasítom az összes többi történetet, félredobok minden hazug képet, amit elém tálalnak. A gombnyomogatással hidat verek a felé a másik híd felé, amely legyezőszerűen terül szét az űrben, s amelyet kapocsvasaimmal nem érek el: két, elektromágneses impulzusokból álló, meg-megszakadó híd, amelyek nem kapcsolódnak össze, és elvesznek a darabokra tört világ finom porában. Akkor kezdődött, amikor rájöttem erre; attól kezdve nem a képernyő felé suhogtattam a távirányítót, hanem ki az ablakon, a világ felé, a világ fényei felé, a neoncégérek, a felhőkarcoló-homlokzatok, a tetők tornyocskái, a 1032
hosszú vascsőrű daruk, a felhők felé. Aztán kimentem az utcára a köpenyem alá rejtett távkapcsolóval, amelyet fegyverként szegeztem előre. A per során azt mondták, hogy gyűlölöm a várost, meg akartam semmisíteni, hogy a rombolás ösztöne vezérelt. Ez nem igaz. Szeretem a városunkat, mindig is szerettem, szeretem a két folyóját, azt a néhány, fákkal benőtt teret, amely úgy hat, mint egy-egy árnyékfolt, szeretem a mentőautó-szirénák szívet tépő nyávogását, a szelet, amely végigsöpör az Avenue-kon, a gyűrött újságokat, amelyek úgy szállnak a földet súrolva, mint a bágyadt tyúkok. Tudom, hogy ez lehetne a világ legboldogabb városa, sőt tudom, hogy az is, persze nem itt, azon a hullámhosszon, amelyen én mozgok, hanem egy másik frekvenciasávon, ott válik a város, amely egész életemben a lakhelyem volt, igazi otthonommá. Arra a csatornára próbáltam ráhangolódni, amikor a távkapcsolót az ékszerboltok csillogó kirakatainak, a bankok méltóságteljes homlokzatainak, a luxusszállodák baldachinjainak és forgóajtóinak szegeztem: mozdulataimat az a vágy irányította, hogy megmentsem az összes történetet abban az egy történetben, amely az enyém is – nem pedig a fenyegető, megszállott gonoszság, amellyel vádoltak. Mindannyian sötétben tapogatóztak: a rendőrség, a bírók, a pszichiátriai szakértők, az ügyvédek, az újságírók. „Egy tévénézőn annyira úrrá lett a csatornák állandó váltogatásának kényszere, hogy megőrült, és megpróbálta a távirányítóval megváltoztatni a világot” – kisebb változtatásoktól eltekintve ebbe a sablonba akarták beszorítani az esetemet. Pedig minden pszichológiai teszt kizárta, hogy felforgató hajlamaim volnának; amint a nézettségi mutatókból kiderült, még az éppen futó műsorokat is nagyjából annyira méltányoltam, mint az átlagnézők. A csatornaváltogatással nem az volt a célom, hogy minden műsort összezavarjak, hanem talán valami olyasmit kerestem, amit bármely műsor sugallhatna, ha nem rágná belülről az a féreg, amely mindent elrútít, ami a létemet körülveszi. Erre kieszeltek egy újabb teóriát, azt mondják, ettől majd észhez térek; sőt egyenesen azt feltételezik, hogy én magam győztem meg magamat róla, s ennek köszönhető az a tudattalan fék, amely megóvott mindazon bűncselekményektől, amelyeket szerintük kész voltam elkövetni. Az elméletük szerint az ember nyugodtan váltogathatja a csatornákat, a műsor úgyis mindig ugyanaz, vagy legalábbis úgy hat, mintha ugyanaz volna, akár film megy, akár híradó, akár reklám, ugyanaz az üzenet érkezik minden állomásról, mert minden és mindenki egyetlen rendszer része; és a rendszer a képernyőn kívül is mindent eláraszt, és csupán látszatváltozásoknak enged teret; vagyis teljesen mindegy, izgatottan nyomkodom-e a távirányítót vagy zsebre dugott kézzel jövök-megyek, mert a rendszerből úgysem tudok soha kimenekülni. Nem 1033
tudom, hogy akik ilyeneket állítanak, hisznek-e abban, amit mondanak, vagy csak azért mondják, mert így akarnak félrevezetni; mindenesetre rajtam nem fogtak ki, mert még csak karcolást sem tudnak ejteni a dolgok lényegéről alkotott felfogásomon. Ami a világot illeti, nekem nem az egyformaság számít, hanem a különbségek: a különbségek, amelyek lehetnek nagyok vagy kicsik, aprók, akár észrevehetetlenek is, az a fontos, hogy felmutassuk és összevessük őket. Én is tudom, hogy amikor csatornáról csatornára ugrál az ember, az a benyomása, hogy mind egykutya; és azt is tudom, hogy az élet dolgait egyfajta szükségszerűség köti gúzsba, amely nem engedi, hogy túlságosan változatosak legyenek: de a titok éppen az apró eltérésben rejlik, az adja a szikrát, amely beindítja a következmények gépezetét, s amely azután jelentőssé, naggyá, hatalmassá, sőt egyenesen végtelenné teszi a különbségeket. Figyelem a körülöttem lévő dolgokat, torz valamennyi, és azt gondolom, hogy elég volna egy semmiség, egy adott pillanatban megtett óvintézkedés, egy igen vagy egy nem, amely a körülményeket általánosságban változatlanul hagyná ugyan, de teljesen más következményekhez vezetne. Milyen egyszerű, milyen természetes dolgok ezek – mindig is azt vártam, hogy egyszer csak hirtelen megmutatkoznak előttem: ez a gondolat ugyanaz volt, mint a távirányító gombjainak nyomkodása. Amikor Volumniával megismerkedtem, azt hittem, végre rátaláltam a helyes csatornára. Kapcsolatunk kezdetén nem is nyúltam a távirányítóhoz. Minden tetszett benne, dohányszínű kontya, majdhogynem kontraalt hangja, buggyos térdnadrágja, hegyes csizmája, a buldogok és a kaktuszok iránti szenvedélye, amelyben én is osztoztam vele. A szüleit is kellemesnek találtam, akárcsak azt a helyet, ahol a szülők korábban ingatlanbefektetéseket eszközöltek, és ahol nyaranta testünk-lelkünk felüdült, no meg a biztosítótársaságot, ahol Volumnia apjának ígérete szerint az esküvőnk után izgalmas állás és haszonrészesedés várt volna rám. Igyekeztem kiverni a fejemből mindazokat a kétségeket, ellenvetéseket, feltételezéseket, amelyek nem a kívánt irányba mutattak, és amikor észrevettem, hogy egyre kitartóbban térnek vissza, feltettem magamnak a kérdést: vajon a hajszálrepedések, a félreértések, a kellemetlenségek, amelyeket mindaddig csupán pillanatnyi, lényegtelen elborulásként érzékeltem, nem értelmezhetők-e a jövendő előjeleiként, vagyis nem lehet-e, hogy a boldogságunk mélyén ott lappang az a kényszeredettség és unalom, amely a rossz tévésorozatokból árad? Ennek ellenére mindvégig meggyőződésem volt, hogy Volumnia és én egymásnak teremtettünk: talán egy másik csatornán egy másik pár, amely ugyanolyan, mint mi, csak kissé más adottságokkal áldotta meg a sors, éppen most kezdi a miénknél százszorta vonzóbb életét… 1034
Ilyen lelkiállapotban voltam, amikor aznap reggel felemeltem a kezem, megragadtam a távkapcsolót, és a fehér kaméliakosár, Volumnia anyjának égszínkék virágokkal díszített kalapkája, a Volumnia apjának nyakkendőjén díszelgő gyöngy, a pap stólája, a menyasszony ezüsthímzéses fátyla felé irányítottam… E pillanatban minden jelenlevő arra várt, hogy kimondjam az igent, s félreértették a mozdulatomat: elsőként is Volumnia, aki visszautasítást, megbocsáthatatlan sértést látott benne. Pedig én csak azt akartam mondani, hogy amott, azon a másik csatornán, a történetünk, Volumniáé és az enyém, nyugodtan folyik tovább, távol az orgonazúgás és a vakuvillanások kavalkádjától, de gazdagabban sok más dologgal, amelyektől az a történet lesz a mi igazságunk… Talán ott, azon a csatornán, az összes csatornán túl, még nem ért véget a történetünk. Volumnia még mindig szeret, miközben itt, abban a világban, ahol lakom, nem tudtam megértetni vele a tettem okát: látni sem akar többé. Ez a váratlan szakítás annyira lesújtott, hogy azóta sem tértem magamhoz; akkor kezdődött az az élet, amelyről az újságok is beszámoltak: egy állandó lakhely nélküli őrült élete, aki egy oda nem illő vacakkal felfegyverkezve bolyong az utcán… Pedig még soha nem gondolkoztam olyan világosan, mint akkor: megértettem, hogy felülről kell kezdenem: ha minden csatornán eltorzulnak a dolgok, akkor lennie kell egy végső csatornának, amely nem olyan, mint a többi; ahol a vezetők, akik talán nem is nagyon különböznek az itteniektől, de a jellemük, a mentalitásuk, a lelkiismereti problémáik mégis eltérőek egy kicsit, képesek megálljt parancsolni az alapok széthasadásának, a kölcsönös bizalmatlanságnak, az emberi kapcsolatok lezüllésének… De a rendőrség akkor már jó ideje szemmel tartott. Miután átfurakodtam a tömegen, amely látni akarta, amint az államfők nagyszabású találkozójára érkezett vendégek kiszállnak az autóikból, és a biztonsági emberek sorai között belopóztam az üvegfalú palotába, alighogy felemeltem a távirányítót szorongató kezem, máris rám vetették magukat és elvonszoltak, akárhogy tiltakoztam is, hiába hajtogattam, hogy nem akartam megzavarni a ceremóniát, csupán látni szerettem volna, mit adnak a másik csatornán, puszta kíváncsiságból, csak egy-két pillanatra. TODERO ANNA fordítása
1035
CRÌSDEAN MACILLEBHÀIN (CHRISTOPHER WHYTE)
Januári vasárnap A nyugtalan szél még nem fulladt ki a hosszú viharban, rázza a bogyókat a bokron, a dús, savanyú fürtöket, és elviszi neki a gondolataimat ezer mérföldön át, a nyílt seben, amit sűrűsödő vérem még nem tudott varral fedni: tépett hús a szétválás mindkét oldalán, de a remény tűje lassan összevarrja, ügyesen, és észrevétlenül.
Egy tiszta vizű folyónál Olyan szeretnék lenni, mint a tiszta vizű folyó, amely ott fut szennyezetlenül Kilmartinnál. Az acélhídról, mely a hotelhez visz, megfigyelheted élénk sodrását. Ha valaki látna, amikor föléhajolsz, és hosszan bámulod a sebes vizet, azt hihetné, tükörbe nézel. Pedig semmit nem ver vissza, csak annyit látsz, ahogy a folyó folyamatosan változik és a mozdulatlan remegő halak, mint az iránytű, állnak a sodrással szemben.
A tömény frissességben az örömük kiárad, és bár hal is lennék, de ha választhatok, inkább folyó lennék, még ha nem is tudom, a lényegem hol ülepszik le, a folyó örök mozgásában vagy a parton, ami átölel és magához formál.
Délután Úgy van, tedd le a csészét, állj fel, nézd meg a polcon a könyveket, válassz ki egyet, miközben tudod, hogy figyellek, menj az ablakhoz, állj meg, fény aranyozza be alakod, és semmit ne szólj. Minden mozdulatodat jóváhagytam, de nem mondom el, amit gondolok, pedig látom a gondolatodat, mint egy halat, ahogy a tiszta vízben úszik a kövek között, lelked mélyén, de nem tudom, szavaid a vízfelszínt fodrozzák-e, amivel elárulod, merre jár.
Tavasz Egyre hosszabbak a nappalok nyugtalan az égen a fény a fákat és bokrokat meghódítják a nedvek, az állatokat a szaporodási ösztön, a vágy éles ösztöke hajtja őket, és én is kiöntöm a magjaimat, neked, aki minden termény gazdája vagy.
1037
Egy bizonyos iskolaigazgatóhoz Azt hittem, közös emlékeinket már megemésztettem, de most úgy érzem magam, mint aki jóllakottan nyelvével végigsimítja a szájpadlását, a fogai között ismerős falatokra lel, és az ízek újra élesztik régi éhségét (ezt vagy te mondtad, vagy én gondoltam). Vagy olyan vagyok, mint egy tágas ország, ahol az a hír járja, hogy kitört a háború, csak a harc nem dúl (sose tudhattam meg, hogy barátok voltunk-e vagy ellenségek), és a katonák leteszik a fegyvert, de egy-két városba a parancs nem jut el: ott még várnak, talpig fegyverben, készen a harcra, türelmetlenül – kihívó bátorságuk patetikus és megható, se értelme, se haszna. GEREVICH ANDRÁS fordításai
Via Paolo Sarpi – Annamaria háza (1700-as évek második fele – Milánó).
MAGYAR VILÁG
BERTHA ZOLTÁN
Sors, identitás, megmaradás Páskándi Géza egyik Árpád-házi királydrámájában Szent László így fohászkodik az Istenhez: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”; s egy másikban Könyves Kálmán ekképpen mondja ki a szakrális bizonyságot: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? [...] Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy – volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha igen, mi célja, terve volt? [...] hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.” Egyik esszéjében Kányádi Sándor szintén leszögezi: „A nemzet célja tehát az lehet, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa mindannyiónk örömére, és tegyük hozzá, Isten nagyobb dicsőségére.” Sütő András gyakran hangoztatott sorsparancsolata, a Bethlen Gábor-i intelemmel tanító erkölcsi maximája: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”. Szőcs Géza szerint: „A nyelvek sokféleségében Isten az egyetlen és egyszeri világot megtöbbszörözte [...] Világisten a nyelvekben megsokszorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyike a világ más-más arcát ragadja meg – hiszen minden nyelv külön látomás a világról. [...] Ezért mondhatjuk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetséges világ pusztul el – s hogy bármely nyelv megsemmisítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igaz az, hogy míg a történelmi értelemben vett hazák pusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnek számít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára.” Antológiába lehetne gyűjteni csak a mai, a kortárs magyar irodalom jeleseinek is az aggodalmas gondolatait és tézismegfogalmazásait a nemzeti megmaradás szükségképpeniségéről, egyszersmind fájdalmas veszélyeztetettségéről. Ami figyelmeztető szellemi útmutatás, szállóigévé nemesedett szózatos kiáltás vagy keserű igazságkijelentés Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól, Kölcseytől, Vörösmartytól Petőfin, Aranyon Adyig és tovább ível, vé1039
gig a XX. századon, az ma is, most is égetően aktuális, felrázó és megvilágosító. Tovább gyűrűzik és visszhangzik Ady aforisztikus szentenciájának üzenete, amit Czine Mihály is annyiszor idézett: „…a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Vagy az, amit például az 1943-as szárszói találkozó bevezetőjében Kodolányi János így fogalmazott: „minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat”; a konferencia záróelőadásában pedig Veres Péter így: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.” S hogy mi hívja elő újra és újra ezeket a szakadatlan nyomatékkal ismételt és újracsiszolt, újraárnyalt önbiztató és önerősítő állításokat, sorsösszegző létaxiómákat? Nyilván a magyarság helyzetének alapvető változatlansága, a felkavaró egzisztenciális őskérdés legyűrhetetlen jelenvalósága: a lét és nemlét közötti sorsharc végzetszerű folytonossága. A pusztulásveszedelem nyomasztó állandósága és fokozódása. Mégpedig az éppen aktuális társadalmi rendszerektől függetlenül. Mert ahogyan Németh László ’43-as második szárszói beszédében megállapította: „Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák. A tőkésrend, melynek Nyugat magas civilizációját s polgári jólétét köszönheti, a magyar népet, láttuk, még mélyebbre taszította bennszülött sorsába. Azt sem kell bővebben magyarázni, hogy az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná.” De a háború végén még csak megjósolt, utána pedig létező valósággá vált szocializmus – vagyis szovjet típusú kommunista diktatúra – pedig szintén a magyar társadalom végzetes kisemmizését hajtotta végre: a szabad parasztságot csakugyan „kolhozokba terelték”, a kisiparosságot „nagy közös műhelyekbe” kényszerítették, a szerves magyar értelmiséget pedig „a legszorosabb felügyelet” alá helyezték – amint azt Németh László látnoki módon előre jelezte. Ráadásul a megvalósult bolsevizmus magyarországi tényleges internacionalizmusa, antinacionalizmusa, vagyis népirtó nemzetellenessége gyökeresen eltért a térség többi országának nacionálkommunizmusától, amely sem demográfiai, sem öntudati-önérzeti szempontból nem végezte azt a fajta pusztítást a (látszólag ugyanannak a típusú) rendszernek alávetett néppel, mint nálunk. S a balsejtelem másik, előbbi része pedig az 1989–90-es fordulat utáni jelen1040
beli korszak formális szabadpiaci (ténylegesen inkább globálkolonializációs) viszonyai alatt igazolódott. A nyugati, neoliberalizmusnak nevezett tőkehatalmi rendszer (a nemzetközi pénzoligarchiák érdekeit képviselve) a magyar társadalom módszeres tulajdonjogi kifosztását végezte el az illegitim (mert jórészt az előző rendszer haszonélvezőinek a társadalmi javak egykori elkobzásán, államosításán – „elkommunizálásán” – alapuló jogtalan privilégiumait konvertáló) privatizáció által. A magyarság demográfiai zsugorodása, Kárpát-medencei térvesztése: elsődleges és kétségbevonhatatlan tény. Az etnikai hanyatlás alapvető tünetei napról napra követhetők nyomon egyrészt a határokon túli területeken, másrészt határon belüli vidékeken. Aprófalvak elnéptelenedésétől az elöregedés, az átlagéletkor-süllyedés és a születéscsökkenés (azaz általában a népességfogyás) jelenségein át a katasztrofális betegségarányok és népegészségügyi nyomorállapotok bekövetkezéséig a nemzethalál réme valóságos élettani értelmében is fenyegetővé vált. A kisebbségi sorban a szórványok és a peremvidékek rohamos anyanyelvi lemorzsolódása, hagyományos magyar nyelvterületek „elcsángósodása”, az elvándorlás és a szétszóródás, vagyis a nyelvvesztés, a nyelvhalál baljóslatúsága: szintén mindennapos nyers realitás; „nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet” (Sütő András). A nemzetegység érzelmi megalapozottságának a hiánya, a szellemi leépülés, az erkölcsi és lelki romlás, az irdatlan társadalmi méreteket öltő öntudatvesztés pedig 2004. december 5. „fekete advent”-jében, az ön- és testvérmegtagadó viselkedés törvényesítésében, legitimizációs kísérletében mutatkozott meg diabolikus gyalázatossággal. A morális és pszichikai lumpenesedés, a páriatömeggé, puszta fogyasztói „plaza-zombi”-masszává züllés irama eddig elképzelhetetlen sebességre váltott, a kulturális nemzeteszmétől, az „emelkedő nemzet” Németh László-i és ’56-os eszményeitől való távolodás ugyancsak természetes napi valósággá fajult. A drámai sorshelyzet súlyosságának megítélésében a leghelyesebb azokra hagyatkoznunk, akiknek az igazát a gondolati érzékenység, a kollektív önismereti mélység, a legtágasabb szemléleti horizont, a látomásos távlat és a morális tisztaság szavatolja: író, művész, bölcselő, gondolkodó szellemóriásainkra és őket követő társaikra. Nem csak „ómódi” magyar népi-nemzeti írók figyelmeztetnek az értelmiség felelősségére; a mai posztkoloniális kritikai diskurzus egyik vezéralakja, Edward W. Said is kinyilvánítja, hogy az értelmiségi nagyon gyakran tekinthető úgy a saját népe szemében, mint aki képviseli, kifejezi és tanúsítja a nemzeti közösség szenvedéseit. Ezt a rettentően fontos feladatot pedig – a történelmi emlékezet ébren tartását, a kollektív létezés megerősítését – a művészek az egyetemes esztétikai értékek és távlatok 1041
hiteles megteremtésével töltik be (an „intellectual is very often looked to by members of his or her nationality to represent, speak out for, and testify to the sufferings of that nationality [...] To this terribly important task of representing the collective suffering of your own people, testifying to its travails, reasserting its enduring presence, reinforcing its memory, their must be added something else, which only an intellectual [...] has the obligation to fulfil. After all, many novelists, painters, and poets [...] have embodied the historical experience of their people in aesthetic works, which in turn become recognized as great masterpieces. For the intellectual the task, I believe, is explicitly to universalize the crisis, to give greater human scope to what a particular race or nation suffered, to associate that experience with the sufferings of others”). Az ilyen útmutató szellemek szavát pedig érték és minőség, lélek és idő egyaránt hitelesíti. A felismertető és beláttató erő: hogy ha (Adyval szólva) a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, az erkölcsi, spirituális, nyelvi-kulturális nemzetegység szentségét) nem építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, s „fölolvaszt a világ kohója”. És: „Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna.” „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy [...] elveszünk, mert elvesztettük magunkat” – mondja örök érvényű időszerűséggel A szétszóródás előtt Adyját idézve (Debreceni kátéja befejezéseképpen) Németh László is. S az ő születésének nyolcvanadik évfordulójára írott versében (Üdvösség vagy halál) Illyés Gyula pedig mindezek után (vagylagos képletében, szintén Ady kapcsán, s legalább esélyként) mégis-hitre és reményre így buzdít: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja.” (Kányádi Sándor szerint ez a templom voltaképpen már felépült: mert nem más az, mint a magyar költészet sok évszázados csarnoka. Farkas Árpád szerint viszont Ady temploma, amely „a nemzet egészét jelenti”: az a „talán soha meg nem épülő építmény”, amely „téglák és kövek nélkül is összeáll egyszer” mégis, mert pillanatnyilag még nem építettük meg.) A helyzet tragikumában az általános létromlás és tudatzavar, az „amentia” összevegyül, összetorlódik a pusztító szándékokkal és érdekekkel: „Ez a szerencsétlen nép máig sem ébredt rá, hogy ki akarják irtani. A valamikori nagyhatalom fél évezred óta morzsolódik, Trianon már nyilvánvaló átgondolt kísérlet volt az elvéreztetésére” (írta a 2004-es öngyilkos népszavazás utáni keserűségében Fekete Gyula). Mindezzel szemben a megmaradásakarat érvényesítésének a stratégiája a magyarság régi és mai legjobbjainak a tanítása szerint döntően a keresz1042
tény gyökerű kulturális, szellemi, erkölcsi nemzetfogalomra és nemzetszervezési eszmékre építhető. Továbbra is világos irány- és értékjelző mindaz az etikai alapvetés, amely a sorsvállalás feltétlenségében ragadja meg ethnosz és ethosz, emberség és magyarság összeforradásának hit- és minőségelvű szükségszerűségeit. „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik [...] Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora” (Szabó Dezső); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember” (Németh László); „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon” (Wass Albert); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József). Ilyesképpen szólnak ezerféle patetikus és humoros, gnomikus és magyarázó, költői és filozofikus hangnemváltozatban az értelmezés racionális veretű summázatai. De a közösségi kultúrának és történelmi tradícióknak, a nemzeti identitásnak és humanitásnak mint a közös ihlet, vállalkozás, teljesítmény összességének a folytonosan elsajátítható és elsajátítandó minősége: a magatartás, az erőfeszítés, az elszánás nem pusztán racionális, hanem gyakran szinte hősiesen átszellemített, szakrálisan spiritualizált vagy misztériumszerűségében felfogott erkölcsiségét is megköveteli. A ragaszkodás így: illúziótlan számvetés – a körülményekkel is szembeszegülő dac. Németh László például úgy érezte, hogy az ellenerők nyomása alatt annyi könnyebbsége volt, amennyit ő maga a népéhez kötő hűségén lazított. Mert „a hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott”. A megmaradásküzdelemben a lét- és hitküzdelem tehát egybeesik és egymást erősíti. Az önazonosság létmegtartó harca a hit megőrzésével szakralizálódhat, a hitvallás moralitása pedig valóságos történelmi energiává lényegülhet. S a magyar történelmi létet évszázadokon keresztül megrendítően kifejező sorsirodalom borzongató jelentésmélységekkel és esztétikai teljesértékűséggel határozta meg a történelmi magyar sorslátást, a kollektív-nemzeti önértelmezés irányait és igazságait, s rázta fel az annyiszor tragikus létharcai, életküzdelmei között is a mindenkori megmaradásáért esengő-hadakozó magyarság lelkiismeretét. A nemzeti közösség legmélyebb-legautentikusabb fájdalmai, vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel ezekben a művekben, s a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresz1043
tény vallási hagyomány transzcendentális ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, a tágabb és szorosabb értelemben vett zsoltáros ének, vagy az archaikus-mitologikus folklórtradíciókban is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi műforma poétikai-esztétikai gazdagságában. Az önazonosság – a szakrális beszédmód ezernyi árnyalatában, identitás és vallás lényegi funkcionális egységében, összefonódásában. Katartikusan példázva egyúttal azt a törvényszerűséget is, amelyet a kollektív kulturális emlékezet társadalomtörténeti fenomenológiájáról értekező Jan Assmann így fogalmaz meg: „Bizonyos persze, hogy az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás [...] esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytől egyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze.” A magyarság élete és kultúrája a lehető legmélyebben, legszorosabban fonódott össze a kereszténységgel; az archaikus gyökerű és ősi hitformákat, világképi elemeket is megőrző keresztény szellemiséggel. A magyarság egzisztenciálisan és kulturálisan is eltéphetetlenül azonosult a kereszténységgel. Nemcsak úgy, hogy legalább évezrede éli a keresztény hitet, éli természetes vallási kultúrájaként, hanem – amire szerencsésebb sorsú népek soha nem kényszerültek – hogy drámai, hatalmas vérveszteséges történelmi harcok során folyvást meg is kellett védenie, s meg is védte azt. Amikor a hitét védelmezve hadakozott, egyúttal létét és identitását is védte; s amikor etnikai, nemzeti megmaradásáért küzdött, azzal a keresztény értékrendet is oltalmazta, óvta, őrizte. A sorsküzdelemben a hitküzdelem egyben mindig létküzdelem is volt – és fordítva. Az azonosságában hordozott kereszténység megőrzésével identitásának alapjait is megtartotta a magyarság; létének megtartásával pedig gyökeresen megélt hitét is fenn tudta tartani. Az identitásküzdelem, az identitásmentő igyekezet így eredendően szakrális jellegűnek bizonyult. Ezért itatódhatott és itatódott át olyannyira erőteljesen a magyar irodalom a folytonosan érvényesülő szakrális-biblikus vonatkoztatásrendszerrel. A magyar sors gyakran a krisztusival látszódott egybeesni, illetve az ahhoz való hasonlatosságában ábrázolódott. Az „imitatio Christi” vagy az „athleta Christi” gondolatától a „Húsvéttalan a magyarság” tragikus panaszán át a „Népek Krisztusa, Magyarország” katartikus felismeréséig, régi, törökdúlásos századoktól 1956-ig, Zrínyitől Adyig és Máraiig folytonosan megnyilvánult az érzelmi, értelmi, erkölcsi hozzákötődés a krisztusi üzenethez. A fájdalom a passióhoz, a szenvedéstörténethez, a remény a feltámadás, a megváltás üdvtörténetéhez kapcsolódott: a krisztológiai sors1044
azonosításban, sorspárhuzamosításban a magyar közösség és képviselője – a magyar lélek megszólaltatója, a magyar írástudó – a saját élményét vetítette ki. A krisztusságélményt mintegy a saját tapasztalataként érezte át. S a válságos idők szűnhetetlenségében az isteni üdvterv valóban az utolsó, egyetlen valóságos kapaszkodóként szolgált. Az életelvű megmaradás természetesen a létezés és a kultúra, a hit folytonosságát egyszerre jelenti – ezért kategoriálisan értékelvű. Egy nemzet a hitét pedig csak nemzeti mivoltában való megmaradásával tudja gyakorolni. A nemzet a hitet, a hit a nemzetet tarthatja meg. Minden népnek, nyelvnek, kultúrának így transzcendentálisan igazolható, eredendő és elidegeníthetetlen metafizikai státusa van. Bármely nép elpusztítása metafizikai merénylet – botrány és gyalázat; nyilvánvalóan több mint egyszerű, puszta fizikai bűntény. S a transzcendens távlatú nemzetlét pedig a lelki, erkölcsi, spirituális, kulturális-szellemi nemzetfogalom eszmei konstrukcióiban is hitelesen fejeződhetett ki oly sokaknál – a XX. században is lényegében minden klasszikusunknál. A személyes hitélmény, nemzeti-közösségi sorskérdés és a döntően arra visszavonatkozó transzcendentális eszmélkedés, gondolatiság tehát rendre egymástól elkülöníthetetlen szervességgel összegeződik. A hit szubjektivitásának szférája szorosan érintkezik, összekapcsolódik a magyarságnak mint sorsközösségnek az objektív, tényszerű élményvilágával; hit és látomás a konkrét életvilággal. A legégetőbb személyes életgond – élet és halál ontikus problematikája –, a legsúlyosabb egzisztenciális talány vagy alternatíva a szülőhaza, a szülőnemzet legmegrendítőbb közösségi válságtapasztalatával fonódik össze: lét vagy nemlét, kollektív megmaradás vagy pusztulás, nemzethalál vagy túlélés, elnyomatás vagy függetlenség, leigázottság vagy önállóságra való felszabadulás, önelveszítés vagy önfelépítés, folyamatos demográfiai, erkölcsi, anyanyelvi-kulturális, öntudati sorvadás, zsugorodás vagy morális megerősödés, szellemi felemelkedés katartikusan megélt dilemmáival. S a létezés minden szférában bekövetkező krízisélményének reflexiója gyakran pedig mint utolsó mentsvárhoz, menedékhez, segítségforráshoz fordul a Fennvalóhoz, a gondviselő Teremtőhöz – amikor más remény, e világi kapaszkodó már semmi nem mutatkozik. De válságos időkben a tisztán szellemi premisszákon és konklúziókon nyugvó nemzeteszme kizárólagos erkölcsi idealizmusa is kétségessé, problematikussá válhat. A végső kiszolgáltatottsággal szembeni sorsigazító önvédelem természetes cselekvésmódozataiban a keresztény-etikai szempont primátusa helyébe az ontológiai szempont abszolút létérdekűsége léphet: a létezés elsődleges, vitális alapértékeinek a megóvása. „Vallom, hogy minden 1045
fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. / Ezért nem is hányódom már magamban, / vallom, hogy igazam nincs / és mégis igazam van” – hangzik a XX. század nagy Szózat- vagy Himnusz-variációjának is tekinthető Dsida-zsoltárból, a Psalmus Hungaricusból a kettős igazság (e sajátos „veritas duplex”), amelynek a feltétlen ellenállást és életmentést hirdető része (a poétikus és retorikus formából sem kiiktatható-kitagadható értelme) sem idegen egyáltalán a magyar sorsirodalomtól és sorsgondolkodástól, Zrínyitől („Fegyvert s vitézt éneklek”) Petőfiig („Fényesebb a láncnál a kard”), vagy Széchenyitől (aki arról elmélkedik, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni) Adyig (aki pedig Vallomás a patriotizmusról című cikkében nyilvánítja ki határozottan, hogy végső veszedelemkor a nemzet hibáit félretolná „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”). Egyszerű logikai értelemben természetesen egymást kizáró szemléleti irányként fogható fel a nemzeti azonosság feltétlen erkölcsi értékekre való helyezése, abszolút morális eszményekhez való igazítása, az etikai szempontok és kategóriák értelemadó prioritásának állítása az egyik oldalon, a másikon viszont az erkölcsiséget is megelőző ontológiai aspektus elsődlegességének, a végső létveszélyben a mindenekfeletti megmaradásakaratnak az abszolutizálása. Tamási Áron említett szállóigéje szerint (aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”) a specifikus nemzeti érték éppen az egyetemes, örök emberség igazságaival telítődve nyerheti el jelentését és jelentőségét; az ethnosz csakis az ethosz által valósulhat önmagává, önnön legjobb lehetőségei révén. Kétségbeesett zsoltáros jeremiádjában Dsida Jenő ellenben az elpusztulás katasztrófájának elhárítása érdekében, az etikai megfontolások fölé emelkedő puszta létfolytonosság elsőbbsége mellett hirdeti problematikus, de a helyzetet tekintve szintén meggyőző (és filológiailag tehát Széchenyitől eredő) érvét: „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi ’de’.” – Mármost eldönthető-e az eldönthetetlen? Lehet-e ezek után tisztán racionális erkölcstani vagy lételméleti igazságot tenni? Maga a probléma azért keletkezett, mert egy nép sorsa problematikussá vált. Így azután a probléma érzékelésével és hordozásával együtt kereshetjük a célravezető utakat lét és morál önértékeinek az egyeztetéséhez és együttes megtartásához. – Annyi bizonyos, hogy a lét- és értékelvű lelki forradalmiság vagy az arra való készenlét abban az értelemben is igazolható, ahogyan Ortega jellemzi és definiálja a tűrhetetlen szokások megváltoztatását célzó szellemi állapotként a forradalmat, amelynek egyébként semmiféle szükségszerű köze nincs a véres erőszakhoz. A magyar forradalmak hagyományosan 1046
amúgy is mindig kényszerű önvédelemből, tovább már nem halogatható ellenállásból, szembeszegülésből, a végső kiszolgáltatottság megvilágosodásából – vagyis végső kilátástalanság-érzetből és elkeseredésből –, az elviselhetetlen gazságoknak megálljt parancsoló indulatból fakadtak. „Mert hogyan is kezdődtek a mi forradalmaink? Úgy, ahogy a remek színpadi művek: a sorstól kikényszerített cselekvés mindig igazolhatta magát a tűrhetetlen sorssal, s föladatot a szereplőknek az erkölcsi érzék adott, nem a történelmi” – mondja Csoóri Sándor is. * A legutóbbi időkben a határon túli és az anyaországi magyar irodalom integrációjának felgyorsulása tovább tart; a szellemi értelemben egységesülő egyetemes nemzeti kultúra folyamatai feloldják a szétszóratásból következő elzáródások merevségét. A kapcsolattartás természetes lehetőségeinek felszabadulása a különféle művészi irányzatoknak, törekvéseknek az egyes régióktól független, határokon átívelő eszmei-elvi szerveződését, valamint a gyakorlati – például a publikációs (könyvkiadási, folyóirat-szerkesztési) – együttműködés változatos formáinak megteremtését eredményezi. Mindazonáltal fennmaradnak a szomszédos országokban élő magyarság (az elszakított nemzetrészek) millióinak léthelyzeti adottságai (a kisebbségiség alapvetően méltatlan politikai-társadalmi körülményei), illetve a közösségi identitásőrzés, a kollektív autonómia szükségletének emberjogi és erkölcsi evidenciái. Továbbra is érvényesülnek a sajátszerű regionális (táji-természeti, szülőföldi, történelmi, etnikai, folklorisztikus, vallási) értékhagyományok, a nyelvi-kulturális örökség meghatározó tényezői, valamint a kisebbségi nemzeti közösségek igényei a mindezt fenntartani és ápolni-építeni kívánó anyanyelvi művelődési intézmények működtetésére. A fenyegető veszélyek közegében folytonosan problematikusnak tekinthető (mert annak bizonyuló) megmaradás érzelmi-lelki és eszmei összetevői, az „ahogy lehet” sorsküzdelmei és a „sajátosság méltóságának” tudattartalmai így egyszerre mutatkozhatnak az elemi és demokratikus szabadságkövetelés közvetlen közéletiségében, és művészeti alkotások, irodalmi művek élmény- és jelentésvilágának áttételes nyelvi-esztétikai közegében, hangulati és gondolati övezeteiben. Az emberi létezés egyetemes sorsref lexiói tehát magukba szervesíthetik mind a konkrét gondtapasztalat, mind az attól elvonatkoztató létértelmezés szellemi vetületeit. Az össznemzeti integráció és szellemi korlátnélküliség tehát mindenképpen örvendetes szabadságkiterjedésként értékelhető. De a szabadságjogok érvényesülése odáig már nem jut el, hogy a határon túli magyar nemzeti, kisebbségi közösségek elvi alapjogait, a teljes körű kollektív önrendelke1047
zés, önkormányzás, az identitáskifejező gyakorlati autonómia feltétlenségét is biztosítaná. A minden értelemben vett, jogi-politikai teljességgel értelmezhető szabadság garanciáit és valóságosságát a magyarság egészének továbbra is nélkülöznie kell. A sajtószabadság nem egyenlő az önrendelkezéssel; Sütő András megfogalmazásában: „semmit sem kaptunk a megígért jogokból, csak a lehetőségét annak, hogy a megígért jogokért a sajtóban harcoljunk”. Az egyetemes magyar kulturális integráció, szerves egységesülés mindazonáltal elősegíti, sőt biztosítja az egységes magyar nemzet és identitástudat önreflexiójának a fenntartását. A megmaradás és a kollektív történelmi emlékezet kölcsönös támaszai egymásnak. Az erkölcsi, lelki és önismereti nemzeteszmény és nemzetegység az egész magyarság közösségi azonosságát és összetartozását tételezi; Makkai Sándor régi megállapításai szerint is az egymástól országhatárokkal elvágott nemzettest-részek nem szabad, hogy a magyar lélek szétesését jelenítsék meg, s „külön-külön elégtelen, félszeg, egymásra nézve is idegenül vegetáló, halódó szellemi torzok siralmas törpecsaládjává” silányodjanak; „nem nyugodhatunk abba bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak vissza, s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is torzképben tükrözze. Minden nehézség dacára, innen és túl, azon kell fáradozzunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon, s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen mindenik rész számára.” A „haza a magasban” illyési eszméje, ideálképzete azonban igazán csak az egyes részek, területek, táji-kulturális régiók, eszményközösségi jellegkörök minőségi összeépülésével és emelkedésével, a „genius loci” sokféleségének megnemesítő és együttes (ön)tudatosításával érvényesülhet. A „mozaik-nemzet” egészséges működésében az összeszövődések nem vezethetnek sajátos és hagyományos szellemi értékdimenziók feloldódásához, elmosódásához, megsemmisüléséhez. A sajátos regionális tradíciók, színek, karakterjegyek nem fakulhatnak meg, nem sorvadhatnak el – nem válhatnak uralkodó, így homogenizáló és uniformizáló ízlésirányok áldozatává. Távlatos az lehet, ha az egyedi, különleges többlettartalmak megfelelő ön- és közmegbecsüléssel járulhatnak hozzá a közös kincshez, a szellemi örökség egészéhez. Ha az integrációban az átvétel és a hozzáadás kiegészíti és megerősíti egymást: az általános és az általánosan szükségletkielégítő kínálat mindenütt jelen van, a pótolhatatlan és a lokális pedig nem vész el. A természetellenes zártság feloldódik, a közforgalom folyományaképpen nem kell mindenütt mindent külön, adottságok nélkül is létrehozni, a jellemzőt és a jellegzetest viszont érdemes önfeladás nélkül életben tartani és ápolni. Nemigen szükséges doktriner globalizációs 1048
elvárások szerint mindenütt ugyanazt és ugyanúgy létrehozni vagy kiszolgálni, mert ami tájidegen, ma már az is hozzáférhető, s inkább a sajátosságok védelme a fontosabb. Egy kárpátaljai író (Balla D. Károly) például számon kéri: „nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem”. Holott a hiányzó ilyesfélék a mai Kárpát-medencei vagy összmagyar kulturális integráció segítségével nagyjából mindenütt elérhetők – viszont vétek lenne akár bagatellizálni is például a csak Kárpátaljára jellemző regionális néprajzi, folklorisztikus örökség (mondjuk a Rákóczihoz köthető történelmi monda-, balladakincs) akár poétikai-atmoszferikus inspiráló jelentőségét. Interpretáció és integráció című remek könyvében a felvidéki Alabán Ferenc megvilágosító fejtegetésekkel igazolja a differenciált helyi értékek árnyalatosságainak a jelentőségét. „Az esztétikai, irodalmi, erkölcsi egyediségek, sajátosságok és különlegességek akkor lehetnek távlatosak, ha többlettartalomként – értékként kapcsolódnak a magyar szellemi örökség egészéhez, ha nem elvárásoknak eleget téve adják fel önbecsülésüket és változnak át külső ízlések és esztétikai elképzelések szerint” – írja. A lokális és a globális értékrend szervesen kötődik így egymáshoz, egymást áthatva lélegzik. (S kapcsolatuk – „the mutual reorganization of the local and the global” [S. Hall] – posztkoloniális szituációban is újjászervezhető, ahogyan azt napjainkban oly sokan hangsúlyozzák.) A regionális, a nemzeti, az univerzális így aztán nem korlátozói, hanem finoman összetett, kiteljesítő feltételei egymásnak; „az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, s ez a kesztyű a nemzetünk” („One can only reach out to the universe with a gloved hand – that glove is one’s nation”) – ahogy a nagy ír költő, a Nobel-díjas W. B. Yeats megfogalmazta. (Ezért is mondhatjuk Illyés nyomán, hogy nemcsak az a provincializmus, ha Párizsban úgy viselkedünk, mintha Bugacon lennénk, hanem az is, ha Bugacon úgy, mint Párizsban. És ezért jó ahhoz tartanunk magunkat, ami Makkai Sándor szavaival így hangzik: „Nem érette, az ő kedvéért, hanem önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának, vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.”) A lényegi választó- vagy törésvonal így tehát nem kicsiség és nagyság, lokális és univerzális között húzódik, mert ezek organikusan összeépülhetnek. A konfliktust az jelenti, ha bizonyos befolyásos társadalmi (politikai, közvélemény-formáló) csoportok eleve bizonyos érték-, sőt emberellenes1049
séget tanúsítanak. Nemzeti averziót, Fekete Gyula szavával: nemzetundort. Akiknek a legapróbb falu regionális értéktulajdonságai, népi kultúrája vagy népművészete éppoly ellenszenves és lekezelendő, mint a nagyvilágban szétszóródott magyarság globális önszerveződése. Akik egyetemes lelki-erkölcsi értékek megbecsülése helyett például az összes keresztény kívánatos kiirtásáról vihorászhatnak büntetlenül a tömegmédiában. Akik helyeslik, ha az állam nevében intézkedő rendőrök dühödten tépik és tapossák a nemzet zászlaját. A visszataszító provincializmus nem más, mint 2004. december 5. bekövetkezése: a nagyvilágban eleddig ismeretlen fajta nemzet- és emberárulás. A mostohaanya-ország – az erdélyi költők, Ferenczes István, illetve Tompa Gábor verseinek címe szerint: a „banyaország” – szégyenteljes viselkedése nemzettestvéreivel, a kisebbségi magyarokkal szemben. Mintha az autentikus magyar szellem Magyarországon is kisebbségbe szorult volna, a virtuális Kárpát-hazai összefogás keretében is – fájdalmas kísértetiességgel igazolva mindazt az aggodalmat, amelyet Németh László fogalmazott meg az 1938–40-es területi visszacsatolások idején: hogy az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarok, kisebbségi státusuktól továbbra is elszakíthatatlanul, csak „kisebbségből kisebbségbe” kerülhetnek. Holott egy kulturális nemzeti közösség elidegeníthetetlen alapjoga a feltétel nélküli, teljes önmegvalósítás; ez maga a nemzet „metafizikája” („the metaphysics of nationalism speak of the entry into full self-realization of a unitary subject known as the people” /Terry Eagleton/). Az alapkérdés, a legfőbb tét tehát folytonosan és minden kollektív egzisztenciális krízis ellenére: a minőségi megmaradás. Régiókban és nemzetben egyaránt. A megmaradás záloga a helytállás; mindig és mindenütt. Általános érvényű, vagyis jelképes és egyetemes szellemiségében értendő Sütő András költői szépségű és igazságú tézise is mint Erdély „tizenegyedik parancsolata”: „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. A visszhangzó Makkai Sándor-i „nem lehet” és a Reményik Sándor-i „ahogy lehet”, „lehet, mert kell” létparadoxonaival is megbirkózó erkölcsi alaptörvény ez. Rejtélyes, lélek szerinti szülőföldi, nemzeti hűség ez: olyan nem-racionális sorsparadoxon, amely egy egyszerű „A nem egyenlő B-vel” formállogika, általában a nyugati típusú gondolkodásmód számára nehezen felfogható és értelmezhető. Vagy lehet maradni, vagy nem. Hogyan lehetséges ez a logikán túli, a talán a kantiánus „kell és van” közötti különbségtételt is felülhaladó transzcendentális imperatívusz? Mi ez a látszólag illogikus, megfejthetetlen paradoxon vagy apória? Milyen különös magyar titok és misztérium ez? A kisebbségi élet ajándékairól értekező László Dezső szerint a „világon – ha sok országba van is szétsza1050
kítva és széjjelszórva – csak egy magyarság létezik. Van egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” Csoóri Sándor megállapításában szintén: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”. Hol van ez a nemzet, az ilyen nemzet? – kérdezik gúnyosan Németh László Apáczai-drámájában, s a válasz is elhangzik: „a csillagokban”. S valóban. Ha már máshol nem is: ott mindenképp. Mint ahogy az egyetemes, világirodalmi modernség végleteit is bejáró Páskándi Géza kozmikus megerősítését látja a vicinális vidékeknek, az otthonos kistájaknak, a meghitt tájhazáknak, a bensőséges szülőföldeknek az égben. A „mindenségnek sokféle tájvidéke van [...] Nézz fel az égre [...] Mennyi vidék! Ott sűrű a csillag, itt ritka. A ritka csillagok kis tanyák, falvak… a sűrű – metropol. [...] Minden csillag tájnyelven beszél! És ez a sárgolyó? És miért hívják sárgolyónak? Mert vidék, falu – ehhez az egészhez képest! [...] Nézd csak a csillagtérképeket! Bika! A földi istállóból felvitték az égbe. A földi istálló egy portán állt, a porta a faluban [...] Felvitték a falut, a vidéket, az égre. Kis Kutya, Nagy Kutya! Felvitték a házőrzőket is! A vadászebeket! Nagy medve… Az erdőt, a sziklát! Nem tudsz úgy beszélni az égről, hogy közben ne a falut, ne a vidéket emlegetnéd, ne majort, ne tanyát, ne erdőt és mezőt” – hangzik egyik (Beckettet parafrazeáló) abszurd drámájából. S máshol is állítja: „A »provincia« a megmaradás egyik esélye, mint némely halnak a holt-ág vagy öböl”; „Földünk is csupán provincia (és provinciális) az egyetemesnek mondott törvények uralma alatt. Nyelveink holmi diaszpórák a végtelenségnek keresztelt tér és idő hangjai közepette. Pánprovincializmusban élünk. Láthatjuk naponta”; „a Mindenséghez, Univerzumhoz, a végtelenhez képest maga a glóbusz is csupán parányi sárprovincia”. Az „egyetemesség és tájiság egymásban jelentkeznek”; „az egyetemes gyökerei is anyaföldben, hazaföldben nőnek, és nem a semmiben”; „nem lebegő gyökerek, hisz még azok is csak helyi vízben tudnak lebegni, ha élnek”. S így kerekedik ki a ragaszkodó, intim szülőhaza-szeretet szinte szakrális, teológiai-krisztológiai mélységűvé gazdagított himnuszát sugárzó gondolat: „áldassanak a szülőföldek, mert úgy szeretik a nyelvi hazát és úgy szeretik a nemzetek hazáját, a kerek világot, hogy egyszülött zseniális fiaikat adják neki és érette”. Az emberi minőségnek nincs mérete; nincs központja és perifériája – csak mélysége és magassága. Bárhol születik: köt és emel. Köt és emel a bennünk – s a fölöttünk lévő értékekhez.
1051
TÁJÉKOZÓDÁS
ZALÁN MAGDA
Milánói elégia 1964 májusában jártam először Milánóban. Londonból útban haza, túlontúl tele élményekkel, kicsit fáradtan is, majdhogy örültem, hogy az a magyar fogorvos és olasz felesége, akiknek meghívására megálltam városukban, csak két napra ért rá. Nem sokra emlékszem abból az első milánói látogatásból. Persze a dómra. Valószínűtlen, cukorból faragott esküvői tortadísznek tetszett, amint nagy fehérségében felrajzolódott az esti lombard ég bársonyára (mint mondtam a Magyar Rádió Szombat délután című műsorának készített úti beszámolómban, akkori széptollú széplány koromban). És arra a megdöbbenésemre, hogy a divatos-sikeres-pénzes fogorvos – az én interpretációm, ő semmi ilyesmit nem mondott, ilyesmiről még érintőlegesen sem beszélt – az utcája közepén zötykölő, valószínűtlenül régimódi villamoson járt be belvárosi rendelőjébe, arany kézelőgombos ingben, töretlen élre vasalt nadrágú Esterházy-pepita öltönyben – amit az olaszok Principe di Galles, welszi herceg kockásnak hívnak – zakója felső zsebéből puhán kibuggyanó hernyóselyem zsebkendővel, és senki sem nézte meg, mert a villamoson ülő, igen kevés utas legtöbbje hasonlóan öltözött. Meg emlékszem az utcájuk előtt a járdájára: mintha éppen kilépésem előtt frissen felsikálták volna. Nem seperték, sikálták. Nem azért tűnt fel, mert Pest akkor, a ’60-as években koszos volt, arra ma már nem emlékszem, de arra a rettegésre igen, hogy el ne ejtsek, nemhogy eldobjak valamit a pesti utcán, mert akkor rögtön odaugrik egy rendőr és… Fogalmam sincs, mi lett volna akkor, mert soha egyetlen rendőrrel nem gyűlt meg a bajom, de anélkül is rettegtem. Londont viszont, az egyetlen nagyvárost, ahol akkoriban már többször jártam, nagyon piszkosnak láttam, éppen csak furcsamód, nem zavart. Milánó ápoltsága viszont máig emlékezetesen elkápráztatott. Egy évvel később, 1965 tavaszán Budapestről világgá futtomban Itáliába vitt elképesztő butaságom meg a butákat-bolondokat-részegeket gyakran tenyerére vevő szerencse. Itáliából akkoriban számos korombeli olasz Amerikának ment, hogy megéljen, pedig olaszul is tudott, használható diplomája is volt, nem úgy, mint nekem, a magyar bölcsésznek, aki a magyar nyelvű 1052
rádiózáson kívül semmiben nem rendelkezett gyakorlattal. Ha akkor legalább Milánóba disszidálok, ahol a háború utáni gazdasági csoda már majdnem elérte a nyugatnémetek szintjét! Milánóban tán még lehettem volna feltartott esernyővel turistákat ide-oda terelő idegenvezető, persze fillérekért. De nem, én Rómába mentem, és mert nem tudtam, micsoda balgaságról teszek tanúbizonyságot, megcéloztam a RAI, az állami rádió-televízió irodáit, és kisvártatva hangjátékokat fordítottam, írtam. Miközben még jó ideig nem tudtam különbséget tenni a raffineria (olajfinomító) és raffinatezza (választékosság), az asilo (óvoda), az élhangsúlyos asino (szamár) között, valamint nem tudtam, hogy a morbido lágy és nem morbid, mert az morboso. Hogy egyéb mázsás hiányosságaimat ne is említsem. De a rómaiaknak nagy a szívük, belefértem én is, szókincs- és szintaxishibáimmal együtt. Tíz és fél boldogságosan szép évet kaptam az Örök Várostól, amit úgy éreztem, sose fogok elhagyni Rövid kiruccanásokra se nagyon vágytam. Olasz éveim alatt még Milánóba is legfeljebb ha kétszer, háromszor keveredtem el. A rómaiak nem szeretik Milánót, hát én sem szerettem, nem is láttam belőle sokat obligát dómjukon kívül, de már azt is a ragyogón azúr ég alatt élő rómaiak szemével: nem cukorfehérnek ama esti lombard ég bársonyán, hanem ónszürkének vetetlen ágy piszkos ágyneműjére emlékeztető felhőkupacok között. Sőt fennhéjázva azonosítottam magam az évezredek műkincse között csiszolt ízlésű rómaiakkal, és a dómot, ezt az előzmények és követők nélkül való csodát én is egy zabolátlan fantáziájú gótikus Gaudí parvenü szeszélyének minősítettem. Talán csak az érintett meg kissé jobban, amit egy angol útikalauzban olvastam, hogy a hatalmas dómot abban a XIV. században kezdték építeni, amikor a városnak úgy tízezer aprócska háza volt, benne úgy százezer ember élt, és közülük úgy tízezer lehetett csak katolikus. (Vajon mik voltak a többiek??? Ennyi zsidó, mohamedán, de akár pogány elképzelhetetlen.) Viszont elhittem a kétezer éves múltjuk árnyékában finnyás rómaiaknak, hogy a dómnál a Sforzák várkastélya szebb, bár az sem túl nagy ügy. „Még a nevét sem tudta rajta hagyni megrendelője, első gazdája” mondta egyszer lenézően egy római építész, és elmondta, hogy a dómtól pár percnyi gyalogútra terpeszkedő irdatlan, komor téglavár nem első lakójának, a félelmesen nagy nagyúr Galeotto Viscontinak nevét viseli; névadója veje, a kis senkiből önerőből felkapaszkodott condottiere, Francesco Sforza. (Milánó hajdani leghatalmasabb családjának, a Viscontiknak nevét én csak egy csöpp belvárosi utca sarkán láttam: néhány éve a nagy ősök almafájától messze esett leszármazottjáról, a filmrendező Luchinóról neveztek el egy csöpp 1053
belvárosi utcát. Attól persze még lehet róluk elnevezve valahol valami, de nem a turisták látogatta legbelebb belvárosban.) Most hogy 2001 novembere óta, harminchat évi távollét után újra budai polgár lettem, gyakran járok Milánóba. Volt már, hogy kétszer is egyetlen hónapban. Lehetővé teszi Annamaria, Torontóban jó harminc éve megismert olasz barátnőm milánói lakásának vendégszobája meg a fapados repülőjáratok árai. És egyszer csak meglepődve vettem észre, hogy imádom Milánót. Ahol már rég nem útikönyvvel Goethe, Stendhal lábnyomát kereső, műemléktől műemlékig nyargalászó turista vagyok. Milánóban úgy érzem magam, mint egy az utca többmilliónyi emberéből, aki nem csinál mást, csak ott él. De ha a várost nem ismerő amerikai, kanadai, magyar barátoknak kell mutogatnom Itália valódi fővárosánál főbb városát, már napokig képes vagyok ellátni őket látnivalóval. Mint egy bennszülött milánói, mondta egyszer egy pesti ismerős. Nem, dehogy olyan! Tájékozott idegen vagyok, nagyon tájékozott, de nagyon idegen, mert ott mindent másnak látok, mint idehaza. Hiszen épp ezért megyek Milánóba. Azért megyek, mert szeretek ott egy kicsit könnyedébben, nyugodtabban, felelőtlenebbül élni. Ha nem tetszik, félidőben otthagyni egy színházi előadást, mert senkinek nem tűnik fel a gesztusom; órákat elüldögélni egy parki padon vagy egy kávézó teraszán anélkül, hogy unatkoznék vagy furdalna a szocializmus építésének muszáján nevelkedett lelkiismeretem. Mert Milánó gondjai nem az én gondjaim. Milánó az én Bakonyom. Nem, az sem. Milánó az én Budapestem, a valódinak égi mása. Ahonnan ha hazajövök, szememben, fülemben még egy ideig ott képe és hangja, ahonnan megtérve néhány napig még rámosolygok az utcán szembejövőkre, ha tekintetünk véletlenül találkozik, és egy ideig még nem veszem észre, hogy senki sem mosolyog vissza. Milánó után egy darabig még nem hökkenek meg itthon, ha fiatal diáklány, koros úr, szemeteskocsis vagy politikus ugyanazt az igét ragozza. Sorolhatnám, de ennyi is sok. Aztán néhány nap elteltével egyszer csak már megint a pesti szememmel nézek, fülemmel hallok, és akkor tudom, hogy ennyi nem is sok, hanem éppen elég ahhoz, hogy újból vágyakozzam Milánóba, ahol… Da capo, mint a kottákban áll. A véletlen úgy hozta, hogy 2006 őszén éppen akkor éreztem honvágyat Milánó után, éppen akkor érkeztem a városba, amikor a távirati irodák fölröppentették „a leghíresebb olasz asszony”, fiatal zsurnaliszta éveim rajongva tisztelt mestere, Oriana Fallaci halálhírét. Hetvennyolc évesen végre kegyes volt hozzá a tüdején már régóta rágó kór és elvitte. Jó ideje várta már felmentését New Yorkban, ahol évtizedek óta élt, ahol elképesztő tiszta fejjel, a rá jellemző zsarnoki határozottsággal és a rá cseppet 1054
sem jellemző higgadtsággal mindent elintézett. Utolsó transzatlanti repülőútját is. Személyesen rendelte meg a csak odafelé szóló jegyet Firenzébe, imádott szülővárosába, majd ott napokig volt még ereje járkálni, hogy egy olyan lakást béreljen élete utolsó heteire, ahonnan Michelangelónak a Signoria kapujában álló Dávidjára vagy az Arno boltokkal szegett hídjára vagy a Battistero márványfalára láthatott volna. Aztán egy újabb véletlen úgy hozta, hogy 2007 szeptemberének végén éppen akkor érkezzem Milánóba, amikor a város Oriana Fallaci halálának első évfordulójára emlékezett. A nagyszabású kampányt a milánói Rizzoli, valamennyi sorának kiadója szervezte, rendezte. Az ő nagy rangú képes folyóiratuk, az Europeo publikálta először, 1942-ben az akkor még copfos diáklány első újságcikkeit, később a Rizzoli válogatta össze és adta ki kötetben is a legjobbakat, legérdekesebbeket. Nem egy ezek közül a zsurnaliszta-kötetek közül több példányban fogyott el Itáliában, mint a nemzetközi bestsellerírók szerelmes történetei, krimijei, pornói és sci-fijei. Majd az újságíró – Oriana Fallaci nem tűrte, hogy újságírónőnek titulálják – regényeket kezdett írni, és azok is a Rizzoli kasszáját gazdagították. Nem is kevéssel. Könyvei csak olaszul húszmillió példányban keltek el, de számos nyelvre fordítva öt kontinensen is kiadták őket, gondtalan jómódot biztosítva írójuknak is. A milánói székhelyű kiadó most, leghíresebb, legsikeresebb szerzője halálának évfordulóján kitett magáért. Úton-útfélen Oriana Fallaci nevébe, arcképeibe, újra kiadott műveibe botlottam. Valamikor minden nyomtatást látott sorát csodálattal, nem tagadom, irigykedve olvastam, zsurnalisztikai írásait többször is: el akartam lesni a titkát, megtanulni tőle, ami utánzás nélkül megtanulható. Aztán lassan, fokozatosan, de tökéletesen kiábrándultam belőle. Most Milánóban napokig álltam ellen a „tömeghisztériának”, ahogy magamban minősíteni próbáltam. Aztán én, a renegát is beálltam a sorba. Elmentem az Oriana Fallaci valóban nem mindennapi életét több száz fotón és számos személyes tárgyán keresztül bemutató kiállításra. Remek ürügyül szolgált hozzá, hogy egyik, hívásomra néhány napra Milánóba érkezett pesti barátnőmnek posztumusz bemutassam; S. A., mint kiderült, alig hallott Orianáról, írásaiból pedig semmit sem olvasott. Tetejébe akárcsak én, ő is több évtizedes távollét után tért vissza Magyarországra, ahol ő is örömmel vállalt feladatának érzi átadni szülőhazájának valamit abból, amit második hazájától harminc éven át kapott: S. A. sokszor és lelkesen nyitogat Budapesten nekünk, budapestieknek ablakot a szemérmesen elbújó holland emberekre, dolgokra. Hát akkor én, gondoltam azon a nyárnak tetsző őszi napon Milánóban, most kezdhetem a viszonzást szeretett Milánóm és 1055
annak első számú kulturális büszkeségévé lett asszonya bemutatásával. Elhatároztam, hogy nem esem az idegenvezetők egyik hibájába sem: sem feldicsérni, sem szidni nem fogok semmi és senki milánóit. Legkevésbé Oriana Fallacit. A kiállításért a belváros szívébe, a Corso Magentára kellett buszoznunk. Milánó szívébe másként, ha csak nem gyalog, nem is lehet eljutni, ezért is imádom, de magamnak tett fentebbi fogadalmam jegyében ezt sem akartam S. A.-nak megemlíteni, vegye észre magától, milyen jó benzingőz nélkül élni. A Corso Magentát egymásnak épült emeletes paloták szegélyezik, mint a Nagykörutat a millenáris lázában emelt bérházak. Hogy több száz évvel korábban, a reneszánszból valók, nem látszik állagukon: tiszták, ápoltak, elegánsak. Egyik-másikukban azóta is első gazdáik leszármazottai laknak, de legalábbis az ő nevüket viselik. Oriana Fallaci kiállítására a Viscontikkal, Borrominiekkel házasodva összefonódó Litta család kultúrközponttá lett szépséges palazzójában került sor. Az aranyozástól, márványtól, mennyezetig érő tükröktől csillogó termek falait kitapétázni tetsző töméntelen fotón Oriana mellől ránk nézett szinte mindenki, aki a XX. század második felében fontosnak számított. Oriana és a francia új hullámot útjára indító Truffaut, a Holdra lépett Armstrong, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bomba feltalálásába beleroppant Oppenheimer, a Közép-Kelet kibékíthetetlennek látszó ellenfelei között ingázó Kissinger… „Ez a nő ezeket mindet ismerte?!” kérdezte döbbenten S. A. „Kész történelmi arcképcsarnok!” Mutattam, hogy erre utal a kiállítás címe, Intervista con la storia (mellesleg Fallaci egyik leghíresebb könyvének is címe): interjú a történelemmel. „Ez a nő” mondtam, korunk majd minden jelentős emberét ismerte, sokkal többet, mint a fotókon látni. „Például kiket?” Kezdtem számba venni a hiányzókat. Nem volt látható a falakon híres interjúalanyai közül például Kadhafi, aki előtt Oriana Fallaci a fejébe sulykolt protokollt felrúgva lekapta a ráborított chadort, hogy aztán az elemi jó modornak is fittyet hányó kérdésekkel szorítsa sarokba. Sem a keblesfaros másodosztályú Marilyn Monroe, Jane Mansfield, akiből éppen mérhetetlen udvariassággal, finomkodó, túlontúl is mívesen fogalmazott kérdéseivel csinált bohócot. Nem találtam a fotók között Oriana oldalán az ötvenes évek egyik legnagyobb jazzmuzsikusát, a Rómában börtönbe került Chet Bakert, az egyetlen fehér trombitást, aki a korabeli big bandek olyan fekete óriásai közé tudta befújni magát, mint Charlie Parker meg Gerry Mulligan, és akinek az Europeo hasábjain történő bemutatása kapcsán Oriana Fallaci úgy oktatta ki a rettegett belügyminiszter Mario Scelbát, mintha elcsöppenő orrú kisdiák lett volna… Az Intervista con la storia 1056
több, mint válogatott interjúk egy csokra, korrajz is, vagy elsősorban az. Nagy flamand festők részletgazdag képeihez foghatók azok a portrék, amiket nagy alanyairól vetett papírra, s melyeket olvasva rokonainknál, barátainknál jobban megismerhettük korunk főszereplőit, és velük egész világukat. Pedig milyen kevés eszközzel élt az író! Néhány soros helyszínrajz és bemutatás után kizárólag kérdés követ választ, egyetlen szó kommentár nélkül. Én, aki az 1956 utáni Magyarországon tanultam az újságírást-olvasást, Rómában az Europeót forgatva hinni is alig mertem a szememnek, hogy létezhet egy aránylag fiatal nő – nyolc évvel volt idősebb nálam, én huszonkilenc évesen kerültem Rómába –, aki annyit tud a világ dolgairól, hogy ilyen emberekkel ilyen szinten egyenrangú félként beszélhet, vitázhat és a vitákban nemegyszer fölébük kerekedhet. A fölülkerekedésben nem annyira a tényt csodáltam, hanem azt, hogy micsoda ördögiboszorkányos ügyességgel érte azt el. Merthogy, magyaráztam S. A.-nak, úgy meg tudta keverni történelmi alanyait, hogy azok olyan észre-semvéve kotyogtak ki dolgokat, mintha könnyen bepalizható kis hülyék lettek volna. Pedig alanyai között a sok valódi agytrösztön kívül volt sok minden hájjal megkent zsivány, de legalábbis a sajtóval való érintkezés cinikus professzionistája. „Gondolom”, mondta S. A., amikor elvem ellenére ennyi tömjénezést azért megengedtem magamnak, „hogy amint meglátták a kinyomtatott interjúban, miket szedett ki belőlük, lélekben ki szerették volna kitaposni a belét”. Lélekben? Alanyai közül nem egy formálisan is megkísérelte kicsinálni Oriana Fallacit. Egyre-másra akadt, aki sajtópert akasztott a nyakába. A Rizzolinak állítólag több, csak a Fallaci-perekre szakosodott, havi fizetést húzó ügyvéde volt. Akik aztán mindig minden felperest leszereltek. Csak Kissingerrel volt igazán nehéz dolguk. Fallaci 1972-ben interjúvolta meg a volt külügyi államtitkárt, aki az írás megjelenése után azonnal tiltakozott: a szavakat, amiket O. F. szájába ad, ő nem és nem és nem mondta. De mondta! De nem! De igen! Három évig folyt a per, aztán azt is a Rizzoli ügyvédjei nyerték meg, amint erről Fallacinak a szóban forgó interjúnál is vitriolosabb hangú beszámolójából értesülhettünk. Aztán tavaly júniusban Kissinger egy New York-i vacsorán találkozott Francesco Rutelli olasz kultuszminiszterrel, elkerülhetetlen volt, hogy a haldoklóról szó essék. A közel-keleti diplomácia Nagy Ingázója megismételte harmincnégy évvel korábbi álláspontját, miszerint nem mondta az interjúban közölt szavakat. De, tette hozzá, Oriana Fallaci „pontosan azt írta, amit gondoltam”. Kissinger „halottról/haldoklóról-jót-vagy-semmit” úriembersége az én Fallaci-képemen már mit sem változtat. Főleg, mert a diplomatának az újságíró hitelességét igazolni tűnő mondata szememben 1057
éppenséggel abszolút hiteles igazolása a Fallaci-interjúk ama hamisságának, amire éppen a „történelmi interjúk” olvastán kezdem gyanakodni. Egyre inkább úgy találtam, a megkérdezettek túl gyakran túl szellemesen, méghozzá „fallacis” szellemességgel fogalmaznak. Netán ő szuggerálta nekik a választ? Még inkább abban kételkedtem, hogy Oriana Fallacinak azok a vitriolosan szellemes vagy arcátlanul goromba kérdései éppen így hangzottak el az interjúk során. Az elképesztő példányszámban elfogyott, vietnami haditudósításai során írt naplója, a Niente e cosi` sia másodszori elolvasása után még inkább elbizonytalanodtam. Valami bántó manírt vettem észre, amit később, nagy kétségek között előbb hamisnak, majd kereken hazugságnak éreztem. Naplóról, tudósításról rosszabbat nem lehet mondani. Aztán jöttek olvasói életemben Oriana Fallaci valóban fiktív fikciói, regényei. Kitalált alakjai meghökkentően hasonlítottak az interjúk alanyaihoz, sőt – ez a fontosabb – az interjúk írójához: regényeiben a legtöbb hős olyan túlságosan hős, hajlíthatatlan és emelkedett, a narrátor meg olyan túlságosan tévedhetetlen, nemes és tisztán látó, mintha ugyanaz a személy találta volna ki őket. A hangsúlyt a kitalálásra tettem. Oriana Fallaci irodalmi prózáját megtorpedózta zsurnalisztikai tevékenysége. De ettől még nagyon olvashatónak, érdekesnek, sok szempontból értékesnek tartottam írójukat. Egészen az Un uomo című kötetéig. Ő valószínűleg azt hitte, ezzel a dokumentumregénnyel felépítette legszilárdabb piedesztálját; szerintem lerombolta. De ezt csak ma mondom így ki. Az elképesztő méretű kutatómunkáról tanúskodó vaskos kötet 1979 júliusában jelent meg olaszul (majd elképesztő rövid időn belül számos nyelvre, köztük magyarra fordítva is: Egy ember). A 450 oldalas kötetben Oriana Fallaci megírta Alekosz Panagulisz csodálatosan borzalmas nagyon rövid életét és kettőjük gyönyörűen iszonyatos, három évig tartó szerelmét. Szerelmét? Az elveiért gyilkolni is kész fiatal görög magányos harcos volt, pártvonalas ideológiára nem tanította senki, polgári jó modorra még kevésbé, nyolc évvel volt fiatalabb Oriana Fallacinál, aki letagadhatatlanul magán viselte firenzei gyerekszobája, elsőrangú iskolái, történelmet csináló, személyesen ismert mesterei minden kifinomult jegyét. A letehetetlenül izgalmas, lélegzetelállító magánéleti részleteket „leleplező” könyvet mégis bosszúsan csuktam be. Nem is bosszúsan, dühösen. Úgy érzetem, engem szerző így még nem vert át, játszott ki, alázott meg azzal, hogy feltételezte, hiszek neki. Rengeteg mindent tudtam meg az Egy ember társadalmi-politikai viszonyokat festő oldalairól, de Oriana Fallaci éppen azzal maradt adós, amin az egész mű áll vagy bukik, azon, hogy mi tartotta össze ezt a két embert? Nem mint1058
ha a könyvben nem lennének kegyetlenül őszinte magánemberi részek, sokakat még fel is háborított egyik-másik, mivel az olvasók úgy vélték, velük egy nemzeti hős emlékén esett gyalázat. De a gyalázó – vagy nem – események, tettek felsorolása mellől hiányzik annak megírása, hogy miért estek meg azok a dolgok, és miért tette, amit tett a kíméletlen őszinteség fényében csillogni szerető, de ezúttal ezen a fronton szemérmetlenül hapatyoló író. Lássuk csak. Hogy mit jelentett az újságíró Fallacinak a kudarcba fulladt merénylet terroristája, azt a könyv figyelmetlenebb, tájékozatlanabb olvasója is megértette: Fallaci pályája legnagyobb kihívását látta meg Panaguliszban. Az újságíró a halálra ítélt megmentéséért teljes erőbedobással aktivizálta magát. Messze hordó cikkeivel felkorbácsolta a közvéleményt, és szinte mindenhová elérő magánemberi kapcsolataival elintézte, hogy Panagulisz halálos ítéletét a junta előbb életfogytiglanra változtassa, majd öt év után hetet-havat összehordva, humánumról papolva kiengedje poklok-pokla magánzárkájából a rabot. (Mert megértette, hogy a rács mögött már veszélyesebb, mint ha szabadlábon robbanóanyagot tehet valaki kocsija alá. Fallaci azt sejteti, sőt néha ki is mondja, hogy Panagulisz megmentése egyes-egyedül az ő érdeme.) Hogy a fiatal görögöt mi sodorta az élettől elkényeztetett olasz asszonyhoz, azt is könnyű megfejteni. Panagulisz kiszabadulása napján találkozott először az akkori idők legismertebb újságírójával, a fél világ egyik legismertebb médiaszemélyiségével. Legalábbis személyesen. Az újságíró keverte nemzetközi felháborodástól egyre idegesebbé lett junta beengedte leggyűlöltebb rabja kétszer másfél méteres, ablaktalan betonkocka cellájába az újságokat, könyveket. Panagulisz a börtönben Oriana Fallaci minden sorát elolvasta, számos fényképét látta, egy ideje levelezett is vele, és már olaszul tanult, hogy ha majd találkoznak – mert ebben egy percig sem kételkedett – tolmács nélkül beszélhessenek. A rabok kínzó érzéki éhsége egybemosta az újságíró és az asszony képét, és az fel sem merült a kiszabadult férfiban, hogy az Europeo sztárriportere csak azért sietett annyira a találkozással, hogy exkluzív interjújával elsőnek számolhasson be lapja olvasóinak arról, milyen is az az ember, akit agyba-főbe vertek, elképesztő kínzásokkal gyötörtek, egyszer a kivégzését is eljátszották, öt év alatt mégsem tudtak kihúzni belőle egyetlen szót sem. Hogy megmentettje férfi, meg sem fordult Oriana Fallaci fejében. Mégis Panagulisznak lett igaza. Az első találkozás óráiban készült interjú után, mint az Egy ember lapjairól tudjuk, a luxusszállodákhoz, firenzei és New York-i elegáns otthonaihoz szokott Oriana Fallaci alanyának tyúkólszagú (az ő szava) házában töltötte az éjszakát. Nem kellett 1059
pszichológusnak lenni, hogy az olvasó megtalálja kapcsolatuk cementjét. Legalábbis így hittem én, ha nem is a könyv olvastán, de sokkal később. Fallaci halála után. A tömegek közepette is magányos farkas, a kétségbeesését hetykeséggel leplező Panagulisz és az értelme erejéről joggal sokat tartó, számtalan előítéletét hajthatatlan elveknek, szellemi bakugrásait ugyanolyan hetykeséggel jellemgazdagságnak tekintő Fallaci kölcsönösen meglátta a másikban azt, ami életükből hiányzott. Hadd egyszerűsítsek: Oriana Alekoszban a fizikális lázadás proletár varázsát, Alekosz meg Orianában a burzsoázia diszkrét báját. Ehhez hozzájött még, hogy az újságírónő – itt most igenis fontos a neme – reménytelenül egyedül volt. Nehéz bárkivel egy ágyban aludnia egy nőnek, aki nappal királyokkal, filmsztárokkal, világraszóló zsenikkel ül egy asztal mellett. A hajdani sikertelen merénylet sikeresen szabadult merénylője szabadultával Fallaci minden korábbi interjúalanyánál izgalmasabb, fontosabb, megkockáztatom, híresebb személyiség volt. A regény kilóra is, de Panagulisz öt börtönévének gyomrot háborgató részletgazdaságú leírásaiban is nehéz olvasmány, amelyet csak tovább nehezít szerelmük élveboncolása. De valahol gellert kap az Ady héjanász-versével, Stringberg színésznő feleségéből táplálkozó drámáival fájón rokonítható történet. Az akkoriban szokatlan őszinteséggel kitárt magánügy az író lenyűgöző írni tudása ellenére is mintha ponyvaregények kasszasikerére apellálna. A regény első oldalai még nagy erővel írják le a regényirodalom egyik legszebb szerelmi vallomását (az athéni téren, morajló tömeg közepén, nyitott koporsóban fekvő Panagulisz ujjáról Oriana lehúzza a vastag jegygyűrűt, amit soha papot-anyakönyvvezetőt-nem-látott házasságkötésükkor ő adott neki, majd a halott mellére helyezi a saját ujjáról levett keskeny kis másikat, amit annak idején a pénztelen fiatal férfitól kapott). Aztán a kötet fele után egy másik jelenet a két szerelmesnek görög sorstragédiáját hollywoodi szeretők kutyakomédiájává süllyeszti. (Fallaci Róma legdrágább szállodájába viszi az általa tetőtől talpig – hajvágástól arany öngyújtóig – kikupált Panaguliszt. Ám az Excelsior luxusszobájában a nászút alpári veszekedésbe torzul. A firenzei, már-már arisztokratikus patríciusősök ivadéka ócska kültelki suttyóvá alacsonyítja a görög nemzeti hőst, majd arcába ordítja: „Crepa!” Dögölj meg.) Idáig érve a regényben, felháborodtam. Mert vagy nem lehet igaz az a szívhasítón szép, koporsó melletti első jelenet, vagy hamis az a talán divat diktálta útszéli másik a szállodai szobában. Melyik Oriana Fallaci a valódi? Az arcpirítón hazug? Vagy a szemérmetlenül igazat mondó? Talán egyik sem, gondoltam, bár lényegében nem is nagyon érdekelt. Csalódtam egy esz1060
ményképbe, na és, volt már ilyen. Az Egy ember után végleg leírtam magamban Oriana Fallacit, sem megindítani, sem meglepni nem tudna már semmivel, gondoltam. Tévedtem. Hogy a hetvenes éveiben járó író L’orgoglio e la rabbia című (magyarul Büszkeség és düh) politikai pamfletnek is gyatrán megírt kötetecskében fröcskölve gyalázta azokat az arabokat, akiket negyvenvalahány évesen, a palesztin–zsidó kérdésről sokszor és sokat írva csillogó szemmel még „csodált”, az sem megindító vagy meglepő, kizárólag mélységesen felháborító volt. A másik két, ennek az elsőnek bár klónozott, de erőtlenebb – és ha lehet még ocsmányabb – folytatására már nem is érdemes szót vesztegetni. Minderről nem beszélni a Milánóval ismerkedni próbáló S. A.-val nem ment könnyen, de megálltam. Ő izgalmas személyiségnek látta a kiállítás képein Oriana Fallacit, és én nem mondtam neki ellent, elvégre ugyanígy voltam vele néhány évtizeddel korábban magam is. S. A. alig várta, hogy Budapesten utánanézhessen, mi jelent meg Oriana Fallacitól magyarul, hogy elolvashassa. A kiállításról a dóm felé sétáltunk, hogy a Dóm téren benézzünk a Rizzoli könyvházba. Meg szerettem volna venni az Intervista con la storia egy példányát, ami sorozatos költözködéseim során valahol lemaradt. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor az eladó közölte, nem kapható, minden példány elfogyott. Hogyan?! Halála évfordulójának csinnadrattáján mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy eleget nyomtak-e belőle újra? A választól lepődtem meg csak igazán. Oriana Fallaci végrendeletében megtiltotta, hogy eredetileg újságnak szánt írásait valaha is kötetben megjelentessék. Amikor a kiszolgáló látta, milyen rosszul fogadtam a hírt, elém tolta a hajdani hetilapból kéthavonta megjelenő folyóirat Europeo legutóbbi, szeptemberi számát. Folyóiratra, napilapra nem vonatkozik a tiltás, magyarázta. A most megjelent Europeo teljes egészét Oriana Fallacinak szentelték. Belelapoztam. Megtaláltam benne néhányat a legjobb Fallaci-interjúkból, és egykét-három hajdani nagy riportot, amit még akkor írt, amikor én Budapesten éltem, ahová híre sem érkezett el, nemhogy írásai. Külön megörültem annak, hogy az ünnepi Europeóban van egy önéletrajz, amit kevéssel halála előtt írt. „Néhány napja szállítottuk ki az újságárusokhoz, de ott szinte órák alatt elfogyott, most megy ki az utcákra az utánnyomás”, magyarázta az eladó. (Nyolc kemény euróért megvettem a folyóiratot. Budapestre hazatérve egyvégtében olvastam el. Oriana Fallaci írásai és két állandó fotósa, Duilio Pallottelli és Gianfranco Moroldo képei ennyi év távlatából, sőt most igazán, nagy élmény. Azt vettem észre, hogy az írások hitelessége többé nem érdekel – kivéve az ’56-os forradalom menekültjeivel, az osztrák határon készült riportja esetében, de erről talán másutt, később –; a megszólaltatot1061
tak, bemutatottak legtöbbje már halott, történetük átlépett a valóságból a legendák világába, s én úgy olvashattam a folyóirat oldalait, mint egy mesterségét remekül értő író regényét. A „regényhősök” listája lenyűgöző. Henry Kissinger – aki, persze, még él, de életében már legendává lényegülve –, Pietro Germi, Natalia Ginzburg, Jane Mansfield, Chet Baker, Coco Chanel, Indira Ghandi, Alekosz Panagulisz, Orson Welles, Antonioni & Vitti – így, ezzel a címmel egynek véve az akkor még élő rendezőt és a múzsája-élettársa színésznőt, aki túlélte –, Robert Oppenheimer… Meg Antonio De Curtis. Utóbbi az egyetlen interjúalany, akire nem emlékeztem, hogy annak idején olvastam volna róla. Nevét sem ismertem. Most elolvasva a róla szóló oldalakat, kiderült, hogy természetesen olvastam a róla szóló portrét, éppen csak elfelejtettem a címben jelzett nevét: a nápolyi grófi család sarja a filmművészet lexikonjaiba Toto` néven került be. Amely tényt az évek során teljesen elfelejtettem.) Míg én a Rizzoli polcain turkáltam, S. A. az üzlet tükörablakain keresztül a dómmal ismerkedett. Nem ment könnyen, évek óta restaurálják, homlokzatát több emelet magas transzparens fedi, rajta hatalmas betűkkel, hogy mikorra is várható a munka befejezése. „Ez a te olajozottan működő Milánód?” – kérdezte, pontosabban inkább mondta S. A. Mintha személyesen lennék felelős a hiányosságért, úgy mentegetőztem: ha az építőknek több mint hatszáz évébe telt, amíg elkészültek az európai gótikus katedrálisok e legnagyobbikával, néhány rongyos évet a mi korunk is rászánhat a felújításra. Iróniám lepergett róla. Tudtam, hogy a jobb oldali kapun azért be lehet menni, arrafelé kalauzoltam. A kapu zárva volt. A déli órákban mindig, jelezte egy többnyelvű táblácska. S. A. kis vállrándítással hátat fordított a dómnak, kipipálta. De én becsületbeli ügynek éreztem, hogy Milánó lelkes hívét faragjam belőle, nem tágítottam. Előttünk állt a múzeummá alakított Palazzo Reale. „Ez a Királyi palota” – mondtam. „Ez?!” Egyszerre az ő szemével láttam: jellegtelen, jelentéktelen épülettömb, eltörpül a mi fotogenikus budai Várunk mellett. Azonnal ki akartam keresni a mindig magammal cipelt, bibliámnak tekintett Faith-féle útikalauzban, hogy amit veszít az épület stílusának vámján, megnyeri gazdag történelmi múltja révén. Faith meg sem említi! Hetekkel később, Budapestre hazatérve könyvespolcomról előkerestem az útikalauznak túl vaskos, olvasmánynak túl nehéz, egy milánói baráttól ajándékba kapott, de mindeddig csak felületesen átlapozott Milano in mano (mondjuk, Milánó a markodban) című könyvet. Három oldal áll benne a Palazzo Realéról, amit összevetek azokkal a bekezdésekkel, amik a budai Várról találhatók a Panoráma Kiadó Magyarország címen 1979-ben megjelent „hatodik javított kiadás”-ában. Az olasz 1062
kötetből megtudtam, hogy mint majdnem mindennek Itáliában, ennek a jellegtelen-jelentéktelen-szmog-ette épületnek is sok-sok száz éves múltja van: akkor kezdték építeni, amikor a dómot, amikor a mi IV. Bélánk az ő, nyomaiban sem fennmaradt várát. Persze mára a milánói királyi palota középkori falaiból sem sok látható. A hódító spanyol király ugyanis itt alakította ki rezidenciáját, alaposan elbarokkosítva mindent, de ennek emlékét is inkább csak írások őrzik, mint ahogy Mátyás XV. századi udvarának fényét is. Az 1700-as években mindkét épületre az akkori oda is, ide is betolakodó osztrákok akarták rányomni bélyegüket: a XVIII. század első felében előbb a Bécshez közelebb eső budai, majd utolsó harmadában a lovas hintóval bizony nagyon távoli milánói palotát szállták meg Mária Terézia kedvenc építészei. Ám míg az S. A. által lekicsinyelt milánói Palazzo Reale 250 év óta lényegében változatlan, a budai Mária Terézia-palota „a XVIII–XIX. század alatt számos kisebbnagyobb változáson esett át” – így a Panoráma kötete –, „mígnem jött a nagyságától megittasult millenniumi Budapest építési-átépítési szenvedélye, és 1905-re elkészült a Várdombot megkoronázó óriási neobarokk várkastély”. Amelyből 1945-re csak kiégett falak romhalmazát hagyta a fölötte zajlott második világháború. Máig rejtély, hogy a királyságot, de a nemzeti érzületet is egyaránt írmagjáig kiirtani igyekvő új kommunista rendnek miért volt egyik első dolga 1948-ban megkezdeni a Vár helyrehozatalát. Ha az a Ferenc Józsefnek készült épület kis honunk méreteihez és fontosságához képest is enyhén szólva eltúlzott volt, az 1960-as évek végére elkészült utódja fennhéjázásban túltett rajta. Nemcsak felszínre hozta a századok porába temetett Zsigmond kori kaputornyot (hacsak nem másolatát biggyesztette oda, mint egyesek tartják), de a császári király palotájának Ybl Miklós alapján Hauszmann Alajos által tervezett kupoláját alaposan megfejelték, megemelték a kommunista kori restaurátorok. Az ügyet menti, hogy ama kupola egy kis termetű és kis fontosságú király trónja helyett ma évszázadok magyar festészetének legnagyobbjai fölé borul. De vissza 2007 őszére, a milánói dóm oldalába. Ha már nem sikerült bemennünk, ajánlottam S. A.-nak, menjünk át a másik oldalra, ahol egy szűk kis ajtón reggeltől estig be lehet jutni egy folyosó- és lépcsőlabirintusba, majd azon keresztül, ha valaki bírja szívvel (a lépcsőmászást) és tériszonnyal (a folyosócskákat), feljut a dóm tetejére. A látvány fantasztikus, fantasztikusabb magánál a Stendhal által felmagasztalt dómnál. A látogató minden fordulóban néhány méterre kilép a szabad ég alá, és szemtől szembe találja magát a lentről cseppkőbarlangi kőtűknek tetsző, közel száz fiatorony felével – a másik fele, ugye, a másik oldalon van. A tornyok csúcsáról, pillérek oldaláról, benyílókból, kiszögellésekből vagy ötszáz szobor – ez is csak a teljes szám fele! – sorjázik. 1063
Aztán az utolsó fordulónál kint áll a látogató a tető gerincén vezető kifutón! Végigmenni rajta hideglelősen nagyszerű élmény, Visconti Roccójának futó alakját képzelem magam elé, valahányszor felérek. Odalenn térképként terül el Milánó, de alig szentelek neki egy szórakozott pillantásnál többet, mert elámít a lábam alatt jobbra-balra látható torony- és szoborrengeteg, ami kétfelől mintha egyre lejjebb ereszkedő, párhuzamos szurdokokban álló erdő lenne… Amikor először szembesültem a képpel – kicsit tán meglepő bakugrással, de úgy véltem, hitelesíthetően – Shakespeare Macbethjének lábra kapott birnami erdeje jutott eszembe. Terelgetve S. A.-t a kiskapu felé, szinte irigyeltem, hogy életében először megláthatja ezt a csodát. De aznap az istenek packáztak velünk. Mire átértünk a túloldalra, a nyárias kék ég teljesen elsötétült, és ritka, ám nehéz, hideg cseppekkel vállon veregetett a milánói ősz. Ernyőnk persze nem volt, meghátráltunk: esőben nem érdemes felkapaszkodni a tetőre. A kudarcért megint személyesen éreztem magam felelősnek. Hogy mentsem a menthetőt, sietve és nagy lelkesen ajánlottam, menjünk fel a dómnak ezen az oldalán álló Rinascente Áruház utolsó emeletére, meghívom a kávézóba. A bevásárlásban kifáradt, megéhezett vevők itt úgy csipegethetnek-iszogathatnak, hogy éppen szemmagasságban ülnek a tetőgerinccel és az annak közepe tájára emelt, lentről alig látható legmagasabb márványcsipke toronnyal, amelyen kereszt helyett szobor áll. A Rinascente széles ablakaiból előtáruló látvány pontosan olyan, mint ahogy Stendhal írta valahol: „minden értelmet nélkülöző” épülettömb, ám „varázsos, mint a szerelem illúziója”. A mozgólépcsőn felfelé szívesen meg-megálltam volna egyszer-kétszer, mert Európa divatfővárosában a ruhákat-cipőket-táskákat én úgy szeretem megbámulni, mint akármelyik múzeum tárlóit, és örömömhöz ugyanúgy nem tartozik hozzá a vásárlás, mint ahogy a múzeumi tárgyakat sem kívánom birtokolni. De S. A.-t csak az utolsó emelet érdekelte. Nem is bántam, már előre boldogítón áradt szét bennem az elégtétel, amit majd érezhetek meglátva arcán a birnami márványerdő kiváltotta ámulatot. Nem vettük észre, hogy az utolsó lépcsőfordulónál egyedül maradtunk a fölfelé suhanásban. Néhány másodpercen belül megtudtuk, miért. A mozgólépcső vége előtt paravánok és fölöttük egy hatalmas transzparens hirdette: ÁTALAKÍTÁS MIATT ZÁRVA. S. A.-t felsülésem nem elkedvetleníteni, de éppen megörvendeztetni látszott. Megint beírhatott egy rossz jegyet Milánó bizonyítványába. Ám én még mindig nem akartam a kudarcot elfogadni. Eltúlzott lelkesedéssel magyaráztam, hogy van a szomszédban, századfordulós és modern bérpaloták között eldugva egy kisméretű, de nagy értékű épület, kevés külföldi turista ismeri, S. A. örüljön a szerencséjének, hogy én kalau1064
zolom, és nem valamely manapsági, műemlék helyett szállodaárakra és bevásárló ajánlatokra koncentráló útikönyv. San Satiro templomocskája unikum Milánóban. Már a IX. században jártak szerény küllemű falai közé a város hívői, amikor a dómot valószínűleg még nem is tervezgették. De nem ettől unikum, Milánó tele van ilyen korú és még korosabb műemlékkel. Javarészt akkor épültek, amikor Milánó a Nyugatrómai Császárság székhelye volt, de ezredéveiket túlságosan is jól viselik, állaguk hibátlan. A magyar turista – aki a mi középkorunkat jobbára csak térdig érő romnak ismeri, és a néhány épületet, amiből ennél több maradt meg, mindig málladozó, ki-be dőlő falúnak látja – egyfelől csak a milánóiak dédapáinak tulajdonítja a hat-nyolcszáz éves, nemes egyszerűségű műemlékeket, mint amilyen például a IV. századból való Sant Ambrogio-templom, másfelől pedig a későbbi korok velencei cifra palotái vagy Róma barokk tobzódása mellett e nemes egyszerűséget csupáncsak nemtelen szegényességnek minősíti. A San Satiro azonban más, mint többi kortársa: rendkívülisége belül bújik meg, a barokkban tették hozzá. A templomocska szűk terében sehogy sem tudták kiépíteni a kor hívői által igényelt, az ő cirádás főoltáruknak helyet adó félkör alakú apszist. Nem kisebb művész, mint Bramante oldotta meg a problémát. A római Szent Péter-bazilika „belsőépítésze”, aki az 1400-as évek utolsó harmadában a milánói Sforzák szolgálatában állt, felfestett a kis San Satiro belsejének sima hátfalára egy jókora, boltíves csarnokot, amely a művész bravúros technikájú perspektívájának köszönhetően közvetlen közelről is valódinak tűnik. A közelében álló is azt érzi, a távolba vesző oszlopsoros térben elférhetne maga az egész templomocska. A dóm előtti téren éjjel-nappal galambot etető, fényképező turistákon valahogy átvergődtünk, hogy aztán a belváros árubőségtől súlyos üzleteinek szélesre tárt bejáratán ki-be özönlő vásárlók között nem kevesebb nehézséggel végre elérjünk a San Satiro mögé. Mutattam S. A.-nak néhány négyzetméternyi hátsó téglafalat, hogy ennek belső síkján lesz egy hatalmas szentély, amely... Mutattam volna. De Isten itt is ebédszünetet tartott. Elkullogtunk. Aznapra ennyit elégnek is éreztem. Másnap, borús, de a rádió szerint esőt nem ígérő reggelen célunk Milánó egyik legjelentősebb múzeuma, a Brera volt. A barokk palotában található gyűjtemény egyetlen méltó vetélytársa az elmúlt századok olasz piktúrájának bemutatásában a firenzei Uffizinek, a lombardiai mesterek tekintetében felül is múlja azt. De a Brerában túl sok a Rembrandt, Rubens, Van Dyck is, amikre a „hollandósult” S. A. érthetően sajnálta az idejét. Beláttam, botor ötlet volt odavinnem, mintha ő, mondjuk, gulyáslevest ajánlott volna nekem egy amszterdami étteremben. Bánatosan 1065
kullogtam a nyomában. Úgy éreztem, itt most már csak egy ütőkártyám lehet, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája. Éppen csak pontosan tudtam, milyen kevés esélyünk van rá, hogy lássuk is a világ egyik leghíresebb festményét. Azok, akik látni szeretnék, hetekkel, hónapokkal előre megrendelik az órára-percre szóló belépőjegyet. Reméltem, hogy csak lesz valaki, aki visszamondta belépőjét, amit majd az én nemzetközi újságíró-igazolványomra kiadnak nekünk. Ha kell, gondoltam, szememben könnyekkel igyekszem majd protekcióra bírni a pénztárban ülő személyt. Vagy félórányi séta után elértünk az 1400-as évek második felében épült, de minden eresztékében ép, jól ápolt Santa Maria delle Grazie-templomhoz, pontosabban a jellegzetes téglagótika falaival összeépült Domonkosrendi kolostorhoz. A kolostor hatalmas étkezője falára festette Leonardo „legérettebb művét” (áll a Faith-féle útikalauzban), a legfényesebb Sforza herceg, Il Moro rendelésére. A kolostor bejáratához érkeztünkkor éppen engedték be a harmincperces időközönként esedékes csoportot. „Talán aki lemondta…” kezdtem a pultra hajolva mondókám. „Itt sosincs lemondás” – mondta szinte bocsánatkérve a pénztáros. Magyar kollégája ugyanezt kéjes örömmel, jobb esetben közönyösen vágta volna oda. S. A. olyan bánatosan lépett ki az utcára, mint aki hónapok óta erre a látogatásra várt, mintha éppen evvel csaltam volna Milánóba. (Két héttel korábban még nem is tudta, hogy itt lesz.) Vigasztalására elmondtam neki, hogy tulajdonképpen nem is vesztett sokat, mert a herceg kedvenc „udvari építésze és zenésze” – ahogy korabeli iratok jegyzik Leonardót – ugyan nagy szeretettel, hajnaltól napnyugtáig, gyakran evés-ivásról is megfeledkezve dolgozott a Jézus elárultatása előtti végzetes estebéd tizenhárom részvevőjének megörökítésén, de újabb és újabb tervek gondolatától támadt türelmetlenségében nem sokat pepecselt olyan részletekkel, mint az alapozás. Így aztán még életében láthatta a freskón kiütköző penészfoltokat. Száz évvel később pedig már azon sopánkodhattak a műértők, hogy a hatalmas kép jó része lepattogzott a rosszul szigetelt falról. Újra és újra restaurátorok vették kezelésbe a műremeket, amelynek tizenhárom alakját olyan kifejező arccal, gesztusokkal festette meg Leonardo, hogy az is, aki az újszövetségi elbeszélők leírását nem olvasta, szinte hallani véli, melyikük mit mond a pillanatban, mikor Jézus közli velük: ma este egyikőjük elárulja. De amit nem evett meg a penész, ami nem mállott le a falakról, azt alaposan megtépázta a második világháború. A kolostor refektóriumát bombatalálat érte, és bár szerencsére nem az Utolsó vacsora fala, hanem a szemközti semmisült meg, a freskónak sem használt a légnyomás, a becsapódás után szerteszét röpülő fal- és bútordarabok, de legfőképp nem a tető nélkül maradt terembe jó ideig szabadon 1066
beeső szúrós milánói eső. A háború után többször is több jó szándékú, ám nem mindig jól felkészült restaurátor legalább annyit ártott a képnek, mint használt. Az utolsó, 1952-es restaurálást minden eddiginél alaposabb, tudományosan képzett, világrangú mesterek végezték, de az Utolsó vacsora, amit a turisták a hetekkel előbb megrendelt jegyeikkel, elképesztő biztonsági intézkedéseken átesve ámulva-bámulva megcsodálnak, az alig néhány tenyérnyi ponton őrzi Leonardo da Vinci keze nyomát, a hatalmas kompozíció jószerivel csak nagyszerű reprodukciója a – sokszor csak leírások alapján feltételezett – eredetinek. Vagyis, magyaráztam S. A.-nak, nem érdemes olyan csalódottnak lennie. Azért én is sajnáltam az elmaradt élményt, miközben a belvárosi sétálóutcák zegzugain át araszoltunk Milánó másik alaplátnivalója, a Scala felé. Teljes nevén Teatro della Scala, a lépcső színháza, bár a lépcső, amire neve utal, ami valamikor valóban létezett, ma nem látható, de a XVIII. századi, korabeli metszeteken sincs nyoma. Úgy kalauzolom S. A.-t, hogy a Viktor Emanuel Gallerián keresztül érkezzünk a világ leg…? Minek is nevezzem? Nem a legnagyobb operaház, talán nem is a leghíresebb. Talán a legrangosabb. A Scalában énekelni a földgolyó valamennyi operaénekese számára a legnagyobb megtiszteltetés. A Scala sokkal kisebb honoráriumot fizet, mint legnagyobb riválisa, a New York-i Metropolitan, a mindenkori milánói intendáns mégis minden művészt megkap, akit csak meghívni támad gusztusa. S. A. holland férje zeneszerző, aki éppen ismét egy operát komponál, hát a Scala felé baktatva annak rangjáról, a modern opera esélyeiről beszéltünk akkora szenvedéllyel, hogy barátnőm csak egy-két szórakozott pillantást vetett a Milánó társadalmi életének szívét jelentő Galleriára. Pedig az elképesztő méretű, üveggel fedett, kereszt alaprajzú csarnok úgy tör az égre, mintha a keresztények Istenének fantasztikus milánói háza, a dóm mellé kívánna korunk istenének, Mammonnak méltó szentélyt emelni. A kifinomult ízlésű Goethe leszólta a középkori templomóriást, de az 1925-ben épült, méreteivel vele versengő palotával talán ő is elégedett lenne. Mintha csak neki kívánnának kedvében járni a milánóiak: az égbe nyúló falak tartotta üvegbura alatt hivalkodó jelek helyett finoman, visszafogottan, elegánsan rázódik a rongy. Aki nem tudja, nem gyanakodna rá, hogy a passzázs kávézóiban, éttermeiben Puccinitól Zeffirelliig megfordult-megfordul „tout Milano”, sőt Onassistól – miért ne – Markó Ivánig „tout le monde”. A Dóm tér felőli bejárat mellett található Camparino nem csak régi és mai hírességek lábnyoma miatt érdekes; az 1925 óta változatlan belsejű kávéház a szecesszió nagymestereinek keze nyoma miatt is megér egy mise helyett egy fogyasztást. A bútorokat, lámpákat, kárpitokat olyan magyarnak ismeretlen nevű művészek 1067
tervezték, akiket azonban úgy ismernek Milánóban, mint Budapesten mondjuk a Zsolnay vagy a Kozma Lajos nevet. Mindezt a Camparino egyik, angol lord komornyikjának, sőt magának a lordnak tetsző pincérétől hallottam egyszer, amikor szerény, egyetlen cappuccinómat tette elém, megvallottam neki, hogy aznapi ebédemet költöttem el abban a kis csészében. Művészeti érdeklődésemet látva valamiféle mi-proletárok-tartsunk-össze-cinkosság lazította fel arcvonásait, és elmesélte, hogy nagyapja is itt dolgozott „az üvegdómban”, a sajnos ma már megszűnt Campari nevű, két szintet elfoglaló helyen, miközben nagyapja fivére a Scala felé eső másik kijárat mellett, a Gambrinusban pincérkedett. Továbbá megtudtam tőle, hogy a Gambrinus első tulajdonosa legendás alakjává lett az újabb kori Milánónak, mivel ő, a flamand bevádorló Jan Primus „találta fel a sört”. (Ha jól értettem. Úgy tetszik, jól, kétszer is rákérdeztem, a proletár érzületű lord-pincér kétszer megerősítette valószínűtlennek hangzó állítását. Vajon mit szól ehhez egy mai cseh étterem tulajdonosa? Vagy mit szólt volna a Sörgyári capriccio Hrabalja?) Sajnálatomra ezt a flamand ügyet elfelejtettem elmondani az életéből vagy három évtizedet flamandok között eltöltött S. A.-nak, mert közben az üvegárkád alól kilépünk a Scala terére, éppen átellenben állunk Milánó krémjének egyik kedvenc gyűldéje, a Via Manzoni sarkán található Trussardi kávézóval-étteremmel. Ajánlottam is, igyunk meg ott egy kávét: egy kis szerencsével a mellettünk lévő asztalnál Domingo vagy Gruberova ül, netán Roberto Bolle (a Scala balett-társulatában a legfényesebb étoile. Itt a csillagok nem angolosan sztárok, mint globalizálódott, értsd amerikanizálódott világunkban majdnem mindenütt, hanem ezzel a francia szóval jelölik a társulaton belüli hivatalos rangjukat). S. A. nem volt kíváncsi a hírességekre, nem értette, ugyan mi a fittyfrászt látok a dologban, mire akarnék annyi pénzt kidobni az ablakon. Némi szégyenkezéssel mentegetni akartam magam, hogy ez már csak amolyan szakmai ártalom, a hajdani, mára csak félárbocra eresztett zsurnaliszta kíváncsi mindenkire, de S. A. megakasztott. „Nem érdekes, hagyd. Inkább azt mutasd meg, hol van már az a híres-nevezetes Scala.” Meghökkentem. Hát nem látja? Itt van az orrunk előtt, a Trussardi oldalában, ezért is ugrik át éppen ide az operából annyi művész és annyi néző. Hirtelen elképzelni sem tudtam, hogy valaki ne ismerné látásból, mai fotókról, régi metszetekről a milánói operát. Kiváltképp, ha férje zeneszerző. Hát S. A. nem ismerte a Scalát. „Ez?!”, meredt rá a mi Nemzeti Múzeumunkkal rokonítható épületre. Ugyanaz a klasszicizáló portál, szabályos sorokban egymás fölött-mellett sorakozó aránylag keskeny ablakok, dísztelen, vakolt falak. Csak jóval kisebb. A Scala térre néző főfrontja talán akkora, mint a Nemzeti Múzeum bal 1068
és jobb szárnya nélküli közepe, csak valamivel klasszikusabb. Póriasan: egyszerűbb. Először is hiányzik előle az Arany János kőháta mögött szélesen, az első emelet magasságába hömpölygő lépcsősor azokkal a forradalmi versmondásra termett oldalsó platókkal. A Scalába érkező az utca szintjén egy kevéske oszlop tartotta tornácféleségre lép be, s azon túl rögvest az előcsarnokba. De míg a Nemzeti Múzeum nálunk jellegzetesen kora XIX. századi épület, a Scala épületén a milánóiak tévedhetetlenül felismerik XVIII. századukat. S. A.-t már vagy harmadszor kellett emlékeztetnem rá: a sok hercehurca, lebontások, valós vagy mesterségesen gyúlt tűzvészek után 1776ban, úgy százhúsz évvel a Nemzeti Múzeum előtt történt meg a Scala építkezésének első kapavágása, és mindössze két rövid év múltán, 1778. augusztus 3-án tartották meg benne nagy fénnyel-pompával a megnyitót. Két balett és egy „dramma musicale” – zenés dráma – a Mozart révén híressé vált Salieri mester Ferdinánd császári főhercegnek ajánlott Europa riconosciuta című alkotása volt a díszbemutató műsora, fordítottam S. A.-nak a füzetecskét, amelyet a kezünkbe adtak, amikor javaslatomra, ebéd helyett megvettünk két jegyet a naponta többször, szabályos időközökben vezetett Scala-látogatásra. Csoportunkat egy középkorú hölgy terelte a szűk pénztárfülkéből a váratlanul tágas előcsarnokba. A színház belülről – miracle of miracles énekelné Terje a Hegedűs a háztetőnben – jóval nagyobb, mint kívülről, és csöppet sem szerény. Márványpadló és –falak, aranyozás mindenfelé. „Hát még a nézőtér!” figyelmeztetett a hölgy, majd sietve megjegyezte, hogy sajnos oda nem léphetünk be, mert ott próba folyik, az esti előadást veszi át két beugró művésszel Zeffirelli. A csalódott csoporttal együtt mi sem túl nagy lelkesedést mutatva csoszogtuk végig a Scala múzeumát. Megnéztük Puccini szemüvegét, a nagy Callas egy estélyi ruháját, Chopin gipszkezét, Wagner és Toscanini halotti maszkját, Bellini egy szőke hajfürtjét, Arrigo Boito tollát és – ha átmentünk volna a szomszédos könyvtárba, ott megnézhettünk volna 9000 librettót és láthattuk volna több mint 12 000 híres ember aláírását. De nem mentünk át, mert az külön látogatást igényelt volna, ami főleg zenetudósok, zeneszerzők privilégiuma. Mikor azt hittük, sétánknak vége, kiderült, hogy mégiscsak látni fogjuk a Scala csodás nézőterét és színpadát: kimenet előtt párosával beléphettünk egy külön erre a célra, kukucskáláshoz felszerelt speciális páholyba. Ami különlegessé teszi az az, hogy nyílását vastag, hangszigetelő üveglap választja el a hagyományosan vörös bársonyos, falfreskós, aranyozott proszcéneumos, hatemeletnyi páholyok girlandjától övezett, ilyenkor félhomályos teremtől. Vezetőnktől megtudtuk, hogy Stendhal szerint (a francia író, mint a napóleoni „felszabadító” seregek egyik tisztje szinte mindennapos vendég volt itt) „elképzelni sem lehet nagyobbat, fensége1069
sebbet, imponálóbbat” a Scala nézőterénél. Vezetőnk büszkén hangsúlyozta, hogy a milánói Scala évszázadokon át etalonja volt minden operaháznak, a párizsi Palais Garnier-nek, a bécsi Staatsopernek, a Rio de Janeiró-i Teatro Colonnak. És, tettem hozzá lélekben, a mi Andrássy úti Ybl Miklós tervezte, Lotz Károly kifestette, jó száz évvel fiatalabb zenepalotánknak. Mielőtt beléphettünk a kukkoló páholyba, a vezető érdekes pletykának szánva megsúgta, hogy ezekben a páholyokban évszázadok óta ad egymásnak találkát Milánó úgynevezett színe-java. Majd Camparino-beli pincérem cinkos félmosolyával hozzátette, hogy azért nézzünk föl a legfelsőbb páholysorra, mely mögött van az a lentről nem is látható loggione (magyarul kakasülő): ott szoktak ülni azok az estélyi ruha nélkül érkezők, akik az operát fenntartás nélkül imádják, a műfaj legnagyobb művészeivel egyenrangúan ismerik, értik. Megtudtuk, hogy a puccos premierek néha efemer sikerei helyett a loggione közönsége csinálja meg a Scala évtizedeken, évszázadokon átnyúló valódi sikereit. És bukásait. Őket nem lehet jól csengő nevekkel, egy-egy jól kivágott magas cével, egy látványos-ötletes díszlettel, izgalmas, netán botrányos rendezéssel félrevezetni. Bámultuk a szent falakat, mintha láttunk is volna valamit. Nemcsak a kakasülő, de a terem földszintje is beleveszett a nem is fél, de háromnegyedhomályba. A színpad részletei is éppen csak kivehetők voltak. A két nyilvánvalóan világhírű operaénekest, aki a világhírű rendezővel próbált, nem ismertük fel egyrészt, mert a gyér világításban nem látszott az arcuk, másrészt hangjuk sem volt felismerhető, mivel mint ilyenféle rendelkező próbán szokás, az énekesek csak markírozták az éneklést. Kijőve a páholyból vezetőnk még két valószínűtlen információval szolgált. Egy: a Scalaé a világ legnagyobb színpada (ebben a kívülről semmi épületben?!): a zenekari ároktól a hátsó falig mélyebb, mint a 2000 személyt befogadni képes nézőtér a leeresztett függönytől az utolsó széksorig! Kettő: a Scalában csak az 1907/8-as évad óta létezik zenekari árok. Akkor Toscanini az általa szorgalmazott és vezényelt első Wagner-előadáshoz, az Istenek alkonyához csináltatta meg, bayreuthi példára a golfo misticót (saját szóhasználata, mondhatnánk csodaároknak). Annak előtte a zenekar a színpaddal egy magasságban, attól csak egy alacsony korláttal elválasztva játszott. Hihetetlen. Kilépve az épületből, azt vártam, S. A. is lelkesedik, de első szavai lehűtöttek. „Abban a szemközti épületben kellene lennie a Scalának.” „Miért?!” Mert bár az nem ilyen régi, de sokkal nagyobb, elegánsabb, hallottam. „Éppen csak nem ártana tisztára festeni az évek nagyvárosi koszától sötét homlokzatát.” S. A. a szemközti épületben a budapesti Nagykörút félkörívének, még inkább az Andrássy út elejének bérpalotáit vélte felismerni. 1070
Tulajdonképpen jogosan, mivel azokat mind erről, az érett reneszánszból való ötszáz éves olasz mintáról másolták a magyar millenáris építtetői és az általuk alkalmazott építészek. S. A. a Palazzo Marinit, az érett reneszánsznak azt a gyönyörű példáját szánta volna Milánó operaházának, amely ha nem is koszos, de a milánói ködös, borús időjárásnak leginkább megfelelő sötétszürkére festett falaival ötszáz éve hirdeti északon a Mediciek délebbre termett stílusát. Megálltam, hogy a város kincseinek hívatlan prókátora legyek, és elszántan húztam-toltam S. A.-t a belváros szűk, kanyargós utcáin át, hogy saját bizonygatásaim helyett valamely műemlékek végül csak meggyőzzék. Mivel tudtam, hogy S. A. nagyon szereti az évezredes múltú Rómát, gondoltam, mutatok én neki itt is római kori romokat. Valahol a Bocconi Egyetem táján többször elmentem már egy tucat semmit sem tartó antik márványoszlop mellett. Fogalmam sincs, alapjuk annak idején mi volt, karcsú testükön valaha mi nyugodott, csak azt tudtam, hogy nem egyetlen valódi római kori épület maradványai. Évszázadokkal a Római Birodalom bukása után az újra építkezni kezdő nagyurak széthordatták, és házaikba szemrebbenés nélkül beépítették a kétezer éves épületek részeit. „Amit nem rontottak el barbárok, elrontották a Barberinik”, mondják Rómában, ahol a fél város tanúskodik e nagy család rontásairól. Arcátlanságuk napjainkra csodált műemlékekké nemesedett: kora barokk palotákban és templomokban a födémet tartó oszlopok mindegyikének más talpazata és más oszlopfője árulkodik róla, hogy innen-onnan harácsolta össze a híres római család valamely ura. Ugyanilyen szedett-vedett a milánói oszlopsor. Egy forgalmas, Népszínházutca-szerű utca egyik oldalán áll, már emberemlékezet óta nem tartván az épületet, amihez pár századdal korábban odahordták. A funkciójuktól megfosztott oszlopok felé a Via Borgonovón vitt az utunk, aminek örültem. Azt hittem, hogy S. A. itt majd láthatja, milyen egy… Nem tudtam magamban végiggondolni a mondatot, mert ráfordulva a keskeny utcára S. A. megállt és felszisszent. „Hát, tudod, ez a Milánó igazán csúnya egy város!” Úgy álltam meg szavai nyomán, felemelt kézzel, levegőben lógó fél lábbal, mint amikor a moziban elszakad a filmszalag. A belváros zajos forgalmától kőhajításnyira, valószínűtlen csendben húzódó Via Borgonovo minden milánói ingatlanok legdrágábbika. Négyzetméterenként húsz-huszonötezer! eurót is kérnek az utca két oldalán álló kis palotákból kiképzett öröklakásokért. A paloták lakóinak névsora a milánói gazdasági, művészeti, politikai élet gothai almanachja lehetne. Leeresztettem kezem-lábam, de a mondatot nem fejeztem be, helyette megpróbáltam a városról semmit sem tudó S. A. szemével nézni az utcát. 1071
Nem, semmiképp nem neveztem volna csúnyának, tartózkodónak talán. Két-, háromemeletes épületek, aránylag keskeny ablakok, sima, dísztelen falfelületek, és sehol egy fa, egy kis virágágyás, de még csak a járdaszegélyre, az üzletek bejárata elé állított cserepes növény sem. Akkor és ott egyszerre belém hasított, hogy jé, tényleg, Milánóban alig van utca, amit fák szegélyeznének. Ritka, de annál szebb, szemet nyugtató kivétel néhány öregvárosi sugárút a százados platánjaival. A régi épületek legszebbjei csakúgy, mint a modernek legdrágábbjai többnyire aszfaltdzsungelben állnak. A Borgonovót kritikusan vizsgáló második meglepetésem az volt, hogy ebben a nagy forgalmú, gyönyörű árukat gyönyörűen kínáló kirakatok negyedétől kőhajításnyira húzódó utcácskában egyetlen üzlet sincs. Persze, mondtam magamnak, mert a Borgonovo nem kalmárkodik, a Borgonovo valóban exkluzív utca. Amint gondolatban kimondtam ezt, megint megállt bennem az egyszer már elszakadt film. Lehet, hogy valóban csak attól szép, hogy exkluzív?! Ha valaki ezt nem tudja, mint ahogy nem tudta S. A., csúnyának láthatja? Önkéntelenül becsuktam a szemem, aztán egy másodperc múlva kinyitottam, hogy egy errefelé először járó turista szemével nézzek. Hát, a Borgonovo nem a pesti Duna-part, kellett leszögeznem. A méregdrága otthonok lakói ablakaikból nem láthatják a szobor koronázta Gellérthegy, a Mátyás-templom gótikus tornyát hordozó Várdomb, a lenyűgözőn széles Duna és a fölötte átívelő világszép Lánchíd meg Erzsébet híd panorámáját. Borgonovo gazdagjai csak szemközti szomszédjuk házának csak szakértő építész előtt megnyilatkozó mérműves frontját látják, de… Magamnak tett fogadalmamat megszegve halkan, szinte röstelkedve, ám annál csökönyösebbet figyelmeztetni kezdtem S. A.-t az utca kevésbé hivalkodó, de szerintem elvitathatatlan szépségeire. Először is sorra megálltam vele minden kapu előtt. A szélesre tárt tölgyfa szárnyakon túl, a hajdani fogatokra méretezett kapualjak falai, padlója márvány, a kapualjak mélyében többnyire barokk pompájú kovácsoltvas kapuk mögött manikűrözött gyepben formára vágott bukszusok, bronzszobrok és itt-ott egy-egy dús lombú, százados faóriás, amely valószínűleg még régebbi, mint a paloták, amiknek udvarán áll. (Később, otthon megtudtam, hogy a szűk Borgonovo mögött nemcsak titkos kertek, de valódi parkok terpeszkednek.) Figyelmeztettem S. A.-t, hogy a szerinte csúnya szürke épületek jóval idősebbek, mint amiket Budapest bármely utcájában találni. Igaz, a Várnegyedben tucatjával találhatók olyan házak, amelyek középkori alapokra épültek, de a Borgonovo patrícius palotáinak minden kövét akkor és úgy illesztették össze, amint azt ma látjuk… Megtorpantam. Vagyis szép lenne minden, ami öreg?! Már csak Budapesten, a Milano in mano oldalairól tudtam meg, amit talán ha akkor mondok meg S. A.-nak, megvál1072
toztatja ítéletét: a Borgonovo palotáit nem akármilyen mesteremberek, hanem a barokkba forduló reneszánsz legkitűnőbb, műtörténeti könyvekben jegyzett építészei tervezték. Habár a sok száz éves homlokzatok változtatás nélkül megmaradtak, az eltelt évszázadok során sok változott a falak mögött: az egymást követő újkori tulajdonosok rendelése nyomán divatos belsőépítészek fényűző fürdőszobákat – nemegyszer szaunás, szökőkutas fürdőtermeket –, éttermek mesterszakácsainak szemében is irigyelhető konyhákat varázsoltak. És mostanában sok helyen megjelent a hatalmas kivetítővel, professzionális hangfallal, mindenféle elektronikával felszerelt amerikai ízlésű entertainment room is, olvastam a könyvben. Mindezt akkor még nem tudva, mással akartam érvelni. Lemutattam a lábunk elé. Hogy a járdán, sőt az úttesten sincs sehol egy szélfútta újságoldal, ide-oda görgő műanyag coláspalack, de még csak egyetlen csikk sem. „Mert napjában többször összeszedi a szemetet az egyenruhás portás” – intett le S. A. Nem szóltam, de amikor vagy fél órával később befordultunk Annamaria házának utcájába, megint lemutattam a járdára, közvetlen a lábunk alá és túl rajta, ameddig csak ellátni lehetett. A házai frontjával a Hajós utcát, forgalmas boltjaival az újjászületőben lévő belső Király utcát idéző Via Paolo Sarpi bérházait vagy kétszáz éve szolid középosztály lakja. A társasházakban sehol sincs portás. (Az itteni tulajdonosok és bérlőik, ellentétben a Borgonovo milliomosaival, nem engedhetnek meg maguknak 24 órás portást, minek okából ők ugyanúgy, mint a budapestiek, egész nap kulcsra zárt kapukkal igyekszenek védekezni a Milánóban sem ismeretlen betörők ellen.) Néhány lépésre a mi kapunktól buszmegálló, egymást érik a buszok, egész nap le-föl szállnak az emberek, sok ember. „Csikket vagy más elhajított hulladékot mégsem látsz” – magyaráztam S. A.-nak. „Mert a milánóiak nem dohányoznak!” Nem hagytam magam, visszavágtam, hogy bár nem ismerem a statisztikákat, úgy hallottam, sőt barátaim között úgy is láttam, itt több a cigarettázó, mint otthon. De utcán csikk nincs! (Később, már S. A. hazautazása után megkérdeztem Annamariát, ez hogyan lehetséges. Elgondolkozott. Nem tudja, hogy így lenne, mondta. Aznap este megkérdeztük egyik nővérét és egy látogatóba érkező baráti házaspárt is. Egyikük hosszas töprengés után óvatosan megkockáztatta, hogy „talán mivel utcán nem illik dohányozni, és...” Közbevágtam: „Férfiaknak sem?” „Miért? A férfiak miben különböznek a nőktől?” – jött félvállról a válasz, és a mondat befejezése „…így aztán senkinek nincs mit eldobnia”. Annamaria meg hozzátette: „Ha netán valaki olyan modortalan lenne, hogy eldobná az utcán azt, amit a lakásában nem dob el.”) S. A. megjegyzése után az is feltűnt, hogy az utcán alig látni szemétkosarat. De kukát sem a házak kapui előtt, sőt egyetlen kapu alatt sem. Ér1073
dekes… Mit csinálnak ezek a hulladékkal? Ki viszi a szemetet hová? Egy nap, amikor láttam, hogy Annamaria az előző esti adott vacsoravendégei után összegyűjtött több plasztikzacskónyi kidobnivalót készül elvinni, felkaptam kettőt. „Segíthetek?” Annamaria nem udvariaskodott, intett, menjünk. Vittük a földszint felé a rengeteg zacskót. De hová? Izgatott voltam, mintha egy krimi utolsó oldalát olvasnám. Leértünk a kapualjba. Balra a berregővel nyíló kapu, vele szemben egy, a pesti bérházakból is jól ismert udvar sejlik: a bolthajtásba, amin át ki lehet rá lépni, pergola látszik, vadszőlő kacsai fonják be, a fürtöket mintha díszlettervező aggatta volna fel. Az évek során még soha nem jutott eszembe egyszer kilépni a lugas alá. Annamaria, mint aki tudja ezt, előttem ment és irányított: „Jobbra. Hátra.” Jobbra hátra, az udvart záró két merőleges fal előtt tejüveg paravánféle, amit derékmagasig eltakar néhány cserepes növény zöldje. Az üveg mögött, az udvarra belépő szeme elől rejtve egy kerékpármegőrző. És a kukák. Csillogó tisztán. Felirattal, hogy melyikbe mit kell rakni. Közelebb léptem, hogy megkeressem, hová is való az én vegyes, ám kizárólag organikus hulladékot tartalmazó zacskóm. Az első kuka fölött, a tejüveg belső oldalán, szemmagasságban gépelt szövegre lettem figyelmes. A ház gondnoka közölte, hogy az elmúlt hónapban ennyi meg ennyi büntetést kellett fizetnie a háznak, mert egyesek „nyilván véletlenül” – írta a levél – a kidobásra szánt újságokat plasztikzacskókban tették a papíroknak szánt kukába. Abban lehozhatják, tudtam meg, de idelent öntsék ki belőlük, sőt még jobb, ha lehetőleg még odafönn plasztik helyett átkötik jutazsineggel (vagyis nem nejlonnal, nyugtázom én) a kötegekbe rendezett lapokat. „Ugyan már, ki és hogyan képes ellenőrizni, mi dől a szemeteskocsi hasába a gépi karral megemelt, emberkéz nem fogta, tartalmát emberszem nem látta kukákból?” – kérdeztem Annamariától meghökkenve. Kiderült, ezt ő sem tudja, ám neki a kérdés meg sem fordult a fejében. Figyelmesebben kell szelektálni, ez volt minden, amit neki a levél mondani tudott. Mert különben magas a büntetés. Ha már a szemétről esett szó, megkérdeztem, amin többször elgondolkoztam hajnalonként, a kukabegyűjtő szemeteskocsik otthonról is jól ismert zajára felriadva: mikor és ki viszi az udvarból az utcára a kukákat? Merthogy soha még milánói utcán, bármilyen későn értem is haza, nem láttam a kapu előtt összeszedésre váró szemetet, sem reggel kiürített plasztikkonténereket, bármilyen korán mentem is volna el hazulról. „Hogy mikor? Hát minden házban akkor, amikor tudják, hogy a szemeteskocsi odaér.” „Vagyis ebben a házban hajnali 3-kor?!” kérdeztem. Kiderült, tájékozottabb vagyok szemétügyben házigazdámnál: az ő hálószobája, ellentétben a nekem adott utcára nézővel, befelé, a pergolás 1074
udvarra tekint, őt nem veri fel a szemeteskocsi: hát, legyen 3-kor, ha én úgy mondom. „És van, aki hajlandó hajnali 3-kor felkelni?” – kérdeztem döbbenten. „Hát ha ez a munkaköre!” – mondta könnyedén a deklaráltan liberális, társadalmi elkötelezettségű Annamaria. Mire én némi agitpropos indulattal meg is jegyeztem, hogy szóval ennek a szegény ördögnek fel kell kelnie ebben az istentelenül korai időben. Annamaria humornak minősítette szavaim. „Aki nem akar felkelni hajnalban, elmegy éjszakai portásnak, akkor hajnalban fekhet.” Komor képemet látva kicsit értetlenül mondta, hogy nem tettek pisztolyt senki fejéhez, hogy vállalja a munkát. Nem akartam túl gyorsan meggyőzhető vitapartnernek látszani, hát még megkérdeztem, ki az, aki ezt a kellemetlen munkakört elvállalja. „Akinek nincsen atomfizikusi diplomája, sem tehetsége az operaénekléshez” – ütötte el a dolgot Annamaria, de arcomról leolvasta, hogy nem viccelődöm, hát kicsit irráltan hozzátette: „Az, aki nyilván nálatok is, a gondok.” „A gondnok?” „Igen. Signor Palotti.” Itt éreztem, hogy a témát valóban jobb lesz lezárni. Le is zártam azzal, hogy elhallgattam. Nem volt kedvem közölni, hogy a budapesti bérházakban a felszabadulás előtt sem volt gondnok, legfeljebb házmester vagy vici, akiket senki nem szólította úrnak. Még kevésbé elmondani, hogy míg a népi demokrácia kitörése után eléggé nem dicsérhetően eltörölték a megalázó vici nevet a hozzá tartozó munkakörrel, sőt a házmester szót is a megfelelőbbnek érzett házfelügyelőre módosították, a házfelügyelőknek takarításnál, szemétlehordásnál komolyabb megbízatást adott az államosított házak virtuális gazdája… Azt végképp lenyeltem, hogy napjaink „elnépetlenedett” demokráciájában a házakat rendben tartani hivatott nőket, férfiakat sem urazzák, tetejébe nekik már nem jár szolgálati lakás, viszont az elődeikénél bőkezűbb fizetéssel sem kárpótolják őket. Kevés is a házfelügyelő, egyetlen ház helyett többnyire egy egész háztömb tartozik hozzájuk, és senki nem írja elő nekik, mikor tegyék ki a gondjaikra bízott házak kapui elé s onnan vissza a házba a diszkréten szagló kukákat. Azt sem, hogy a kiürítés közben járdára hullott, immár bűzlő szemétmaradékot összeseperjék. „Mi lenne, ha az egyik hajnalra megbetegedne házatokban a gondnok, és a szemeteskocsi elvonulása után a járdán maradnának a kiürített kukák?” – kérdeztem Annamariától. Ilyesmi, úgy tetszett, még soha nem fordult elő. „De ha előfordulna?” – erősködtem. „Jókora bírságot fizetnénk azért is. De ki szeret bírságot fizetni?” – legyintett. Tekintete elárulta, hogy problémám súlyát nem képes átérezni, hagyjam már békén. Nem tudtam és nem akartam tágítani. Hallani akartam, konkrétan, mi történne, ha a gondnok hajnalra, mondjuk, belázasodott volna. „Szóval? Mi történne?” „Ha kellene, szükség 1075
esetén mi, tulajdonosok és lakók magunk hurcolnánk ki-be a konténereket. Mi mást vártál?” Annamaria elérte, amit szeretett volna: valószínűleg költői kérdését válasz nélkül hagytam. Mit is mondhattam volna: Azt semmi esetre sem, hogy a mi hatemeletes, tizenkilenc lakásos budai házunkban lakó „jobb emberek” között nem tudnék az övékéhez hasonló közösségi szellemet és kötelességtudást elképzelni. Azt még kevésbé vágytam bevallani, hogy a mi társasházunkban akad lakó, aki szemetét gyakorta még a kapualjban található kukákba sem viszi le, hanem kiteszi ajtaja mellé: büdösödjék másnak, és ha másnak kényes az orra, vigye le helyette. Amit én rendszeresen meg is teszek. Utolsó milánói napjaimban már magamnak is fárasztó voltam állandó összehasonlítgatásaimmal. Képzelem, mennyire fáraszthattam az egyetemi munkájából hazatérő Annamariát nap mint nap nyakába öntött észrevételeimmel. Hogy van az, kérdeztem tőle dúltan, hogy ellentétben a budapesti szokással, náluk sehol senki nem ragaszt fatörzsekre, lámpaoszlopokra, kapufélfákra hirdetéscetliket, és hogyhogy senki sem osztogat metrólejárókban szórólapokat, amiket aztán a járókelő valóban elszór, többnyire olvasatlanul. („Szerintem, az ilyesmi illegális hirdetésnek minősülhet, a tarifát plusz bírságot könnyű behajtani: a szórólapon rajta a hirdető pontos neve, címe” – mondta ingerülten egy este, amikor többedszerre hoztam fel a kérdést.) És azt hogy csinálják, hogy a milánói postaszekrények olyan tiszták, mintha naponta lemosnák őket, miközben nálunk… („Le is mossák. Azt hiszem, nincs rá rendelet, de a boltos vagy háztulajdonos, aki előtt postaszekrény áll, járdáját felmosva lemossa a postaládát is.) A hazautazásom előtti napon kétszer is megjárva gyalog, mint szoktam, a huszonöt percnyire lévő belvárost, egy kutyáját sétáltató férfit láttam a közelünkben. Kalandomról izgatottan beszámoltam a vacsoránál. Ez a kutyás férfi döbbentett rá, hogy gyakori milánói tartózkodásaim alatt először került elém kutyatulajdonos! „Ez nyilván nem így van” – fejtegettem –, valószínűleg láttam kutyát gazdájával, éppen csak szórakozottan átnéztem fölöttük.” Annamaria láthatóan nem találta nagy horderejűnek ezt a kérdést sem, sőt nem nagyon értette az összefüggést. Magyarázni kezdtem, hogy a dologban az a mellbevágó, amit a kutyát meglátás tudatosított bennem: a milánói kutyatulajdonosoknak, illetve kutyáiknak nincs látható nyoma a városban. Míg odahaza a kutyaürülék és a kutyavizelet… Annamaria hangja váratlanul felcsattant. „Recseg-ropog az egész egyesült és egyesületlen Európa, te meg ezzel foglalkozol? Kit érdekel kutyaszar meg postaszekrény?!” Döbbenten rábámultam. Kit is? Mi elől dugom én és mióta homokba a fejem? „Csak itt olvasok újságot – kezdtem. – Nálunk nem akarok tudni semmiről. Mert nálunk a bajok meg1076
oldhatatlanok.” „Nálatok?! A mi bajainkat úgy látod, hogy könnyű megoldani?” És zuhatagban öntötte magából az olasz bajokat. Hogy náluk századok óta létezik a maffia; minden szicíliai elemista tudja, ki falujában, városában a maffiózó, tudja a rendőrség, a bíróság is, csak a kormány nem tudja, mert nem akarja tudni. Vagy, hogy közelebb seperjen a saját portájukhoz: Milánó egyes negyedeit szinte megszállva tartják az illegális bevándorlók, albánok, románok, még inkább romániai romák, magyarázta. (Olaszul a roma – hogy ne tévesszék össze az ország fővárosával – rom; az olasz zingaro, cigány szót itt is csak a Sarasate híres hegedűszólóját bekonferáló rádióbemondó használhatja.) „Biztosan megoldja a gondjukat, ha tágul a schengeni határ – akartam csitítani barátnőmet –, ha legálisan jöhetnek be a romániaiak is, és akkor majd ők is dolgos emberek lesznek.” Felnevetett. „Sokan ma is azok. Nem emlékszel a múlt vasárnapi újságra?” Hogyne emlékeztem volna. Együtt néztünk előfizetett lapjai egyikében egy fotóriportot. Arról tudósított, hogy milyen elképesztő szakértelemmel lopnak zsebből, autóból, táskából a roma gyerekek, akiket reggelente autóval szállítanak „munkahelyükre” modern rabszolgatartóik. A legdöbbenetesebb kép az volt, amelyet, igaz, nem Milánóban, hanem a római Szent Péter terén kapott lencsevégre a fotós: egy tíz év körüli mezítlábas, klottgatyás srác könyékig túr egy gyanútlanul sétáló turista maga mögött húzott kerekes kézipoggyászában. A képen nem az imponáló kézügyességű fiúcska volt a megdöbbentő, hanem az, hogy a tolvajlás jövő-menő emberek közepette folyik, akik közül senki nem látszik észrevenni semmit. A fotók melletti visszafogott hangvételű írásból kiderült, hogy nem az illegális zsebtolvajok a legnagyobb gond, manapság ennél sokkal súlyosabb esetekről tudósítanak szinte napi pontossággal a lapok. Először a törvénytisztelő újságolvasó fejét csóválta, milyen könnyen gyilkolják egymást, erőszakolják meg egymás nőit a város körül található számos bidonville, bádogváros, azaz pléhből, kartonpapírból, plasztikzsákokból eszkábált nyomortanyában lakó számtalan extracomunitari. A szó fordítható társadalmon kívülinek, de lényegében ez is eufemikus fedőszó az idegen bűnözőre, mert a bűnöző néhány éve szinte mindig idegen. Aki ellen „valamit tenni kellene” hümmögte indulat nélkül régebben Annamaria és a hozzá hasonló liberális milánóiak. Mára már a cronaca nera, a bűnügyi rovat oldalai arról tudósítanak, hogy az illegális román, albán és egyéb balkáni betelepülők ártatlan olasz polgárokat gyilkolnak és erőszakolnak. Az indulat nélküli hümmögőkből feldúlt kórus lett: a választók követelik a kormánytól, hogy találják meg azonnal „ha kell, a legdrasztikusabb megoldást”, de mindenki tudja, hogy ez csak mellébeszélés. Itt Annamaria a könyvespolc felé fordult és rámutatott egy vékony könyv gerincére, címére. Vincere la paura. Én tettem 2005 nyarán oda a polcra. 1077
2005. június 7-én Milánóból készültünk barátnőm barátai nyaralójába, de azon a június 7-én a londoni metróban összedőlt a nyugati világ egy része. Nemcsak az angolokat, de egész Európát váratlanul érte a terrorakció. Napokig mással sem foglalkozott a teljes média. Az élet majdnem minden szegmense megbénult. Alig tért magához kómájából az olasz társadalom, újabb dráma rázta meg őket: az angliai eseménynek olasz fejezete nyílt, amikor Rómában kapták el a véres merénylet elkövetőinek egyikét. A fiatal mohamedán terrorista az olasz fővárosban élő rokonainál akart elbújni. Minden lapban, rádióban, televízióban az olasz határokon belül élő arabokról értekeztek. És a milánóiak megtudták – amit utólag csak csodálni lehet, hogy előbb nem tudtak, pedig minden nyíltan, „törvényesen”, a szemük láttára történt –, hogy városuk az európai iszlám önkéntes öngyilkosokat kiképző egyik fő központja. Meg sok minden mást, de mint minden vihar, előbb-utóbb ez is elült; én tovább jöttem-mentem Budapest és Milánó között, imádott városom minden eresztékében a réginek tetszett, Annamaria és barátai nem emlegették föl a London utáni riadalmukat. Mígnem egy nap megláttam kedves könyvüzletem, a Dóm téri Feltrinelli újdonságokat kínáló asztalán ezt a Vincere la paura című kötetet. Címlapján felismertem a Corriere della Sera főszerkesztő-helyettese, Magdi Allam nevét. Meglepve tanultam meg egyrészt, hogy az újság remek, tárgyilagos hangú vezércikkeit gyakran jegyző Magdi Allam: férfi (az enyémhez hasonló keresztneve után nőnek hittem), másrészt, hogy egyiptomi származású. Akkor lelkendezve akartam megosztani információmat Annamariával, de kiderült, már tudta. Ő ugyanis, ellentétben velem, tévénéző. Kiderült, hogy a londoni tragédia óta az ő ízlésének kissé túl konzervatív Magdi Allam keresett arab-iszlám szakértővé lett, szinte naponta lehetett olvasni a saját lapján kívül sok más újságban, hallani rádióban, látni televízióban. Az arabnak született Magdi Allam az araboktól féltette Olaszországot, az araboktól védelmezte volna az európai kultúrát. Anélkül, hogy egyetlen egységes, osztatlan tömbnek láttatta volna az iszlám vallás Itáliában élő híveit, minden kereszténynél keményebben fogalmazva nevezte meg a szélsőségeseket és programjukat. Annamaria szavai akkor, 2005-ben felcsigáztak, megvettem Allam könyvét, és egyvégtében elolvastam a nem éppen nyaralási lektűrt. A lenyűgöző kötet első felében leírja kairói gyerekkorát. A mohamedán fiúcska egy olasz apácaiskolában bennlakó, mert édesanyja, aki egyedül nevelte, ott volt takarítónő. Meglepve olvastam, hogy az iszlám tanításait szigorúan betartó, mélyen vallásos anya semmi rosszat nem látott abban, hogy katolikus tanárok nevelik fiát. Még jobban meglepett Kairónak az a „békebeli békéje”, ami igencsak 1078
hasonlít a John Lukacs – és mások – által leírt azonos kori Budapestre. Döbbenetes volt olvasni Magdi Allam vallásos, de távolról sem hitbuzgó, alig politizáló, minden újra nyitott, idegenekkel szemben toleráns családjáról. Aztán arról, hogyan söpörte el ezt a szekuláris Egyiptomot Nasszer és fanatikus vallása, amely Mohamed szent könyve helyébe Lenin és Sztálin tanait tette. Magdi Allam leírja, hogyan sikerült alig húszévesen elmenekülni az egyre inkább a szovjet blokkba sodródó Egyiptomból, hogyan lett olasz állampolgár és – nem kis teljesítmény! – arab létére Olaszország legrangosabb napilapjának munkatársa, majd vezércikkíró főszerkesztőhelyettese. A könyv második fele az Olaszországban egyre fenyegetőbb jelenséggé váló iszlámmal foglalkozik. Nem mint vallással; Magdi Allam ha ugyan nem is ateista, de egyetlen vallásnak sem gyakorló híve.* Meghökkenve olvastam, hogy az európai iszlám hitűek valamely szervezete hitehagyóként és árulóként halálra ítélte. Mint annak idején Salmon Rushdit. Meglepő azért volt, mert soha egyetlen sorából sem gyanakodtam óvatosságra, maszatolásra, félelemre, megfélemlítettségre. Igaz, ahogy az angollá lett íróra a Scotland Yard emberei, úgy Allamra is új hazája, Itália titkosrendőrei vigyáznak, éjjel-nappal, de kettőzött tisztelettel töltött el, hogy milyen elkötelezetten, következetesen leplezi le a vallási köntösbe burkolt bűnözők egyre nyíltabb támadásait befogadó országuk ama demokratikus rendje ellen, amelynek alkotmányos szabadság- és szólásjoga teszi lehetővé, hogy nyíltan hirdessék céljukat: kiirtani az istenteleneket. Nemcsak a hitehagyó mohamedánokat, de a más vallásúnak született és „megtérni” nem akaró többieket is. Amit a Vincere la paura majdhogy szenvtelen pontossággal dokumentál. Libabőrösen olvastam az egyik milánói imám szavait. A pap Allahnak az olasz kormány generózus anyagi támogatásával épített házában, a dómmal vetekedő méretű mecsetben kertelés nélkül gyilkosságra szólította föl híveit. Hazatérve, 2005 őszén egy kiadónknak lefordításra ajánlottam Magdi Allam kétszázvalahány oldalas karcsú kötetét. Meglepően kevés idő telt el javaslatomtól az általam elkészített magyar anyag nyomdába küldéséig. Majd az utolsó pillanatban a kiadó, miután munkámat kifizette, visszalépett a kötet kiadásától. Lebeszélte néhány munkatársa. Csak nem akarja, hogy netán valamennyiüket lelője egy kereszténygyűlölő arab?! A kiadó fülének nem hangzott meggyőzően ellenvetésem, hogy az évek óta fenyegetett, mindenfelé teljes nevén író, sokfelé személyesen megjelenve beszélő Magdi Allam ma is él. Még kevésbé érvelésem, hogy a fenyegetőket leleplező kötet kiadása nemcsak erkölcsi kötelesség, de a legjobb módszer a fenyegetők ellen. * Magdi Allamot 2007 húsvétvasárnapján Benedek pápa megkeresztelte!
1079
Azt hiszem, a magyarra fordított Vincere la paura volt az utolsó alkalom, hogy túl akartam látni saját kis életkémen. És az utolsó kudarc, amitől homokba dugtam a fejem. Azóta benne is tartom. Hazautazásom egy szombati napra esett. Annamaria, a tanár, szombatonként is dolgozik, korán reggel elköszöntünk egymástól, el is ment. Vállaltam, hogy a szemetet én, az immár gyakorlott szeméthordó viszem le az udvari tejüveg paraván mögé. Egyedül lelátogatva, ezúttal jobban körülnéztem. A kukák elvágólag állnak, hogy férjem böhönyei kiskatonasága családunkban kedves szóhasználatával éljek. A kukák és körülöttük az udvar köve tiszta, mint egy műtőben. Az üvegfal előtti cserepekben, a növények szárai körül a föld frissen locsoltan illatozott. Dél felé kihúztam a lépcsőház aljába az előző este bepakolt bőröndömet és degeszre tömött kézipoggyászomat, mint mindig is szoktam, és elsétáltam a kétsaroknyira lévő taximegállóba. Milánói látogatásaim első idejében telefonon szoktam kocsit rendelni, hiába magyarázta Annamaria, hogy fölösleges a rádiótaxiért sokkal magasabb árat fizetni, amikor a taximegállóban mindig áll egy-két kocsi, és ha nincs, néhány percen belül biztosan jön egy. Később, miután többször utaztunk együtt ide-oda és soha nem volt fennakadás, elfogadtam, hogy ő engem a kapualjban hagy, üres kézzel a megállóba sétál, majd onnan immár a taxival visszahajt, hogy felvegyen engem és bőröndjeinket. De ezúttal legalább öt percre egyedül kellett hagynom csomagjaimat a lépcsőház aljában. Hiába bizonygatta Annamaria, hogy ő is meg a ház mind az öt lakója így tesz, kő esett le magyar szívemről, amikor a taxiból kiszállva megpillantottam hátrahagyott csomagjaimat. A Stazione Centrale jobb oldalára vitettem magam, ahonnan a távolsági buszok indulnak Milánó három repülőterére. Nekem a legkisebbre és legtávolabbira, a tulajdonképpen Bergamóban található Orióra kellett volna fél órán belül kiérnem. A Via Paolo Sarpiról gyalog tizenöt, villamossal tíz perc az 1900-as évek elején épült, pöffeszkedőn nagyméretű, rongyrázóan igényes homlokzatú Központi pályaudvar. Taxival háromszoros az út hossza: Milánóban, mint minden nem autóforgalomra tervezett európai nagyvárosban immár állandó a csúcsforgalom. Mármint ott, ahol szabad autóval közlekedni. Egyremásra hosszan vesztegeltünk a moccanatlan kocsisorokban. A vezető valószínűleg láthatta, hogy kezdek idegeskedni. Amint egy-egy hosszabb idejű álldogálás után végre kiszabadultunk a dugóból, mindig behajtott a legelső szűk utcának parkoló kocsiktól még inkább összeszűkült torkába, hogy leszakadhassunk az autókígyóról. Sajnos más vezetőkbe is szorult ennyi ravaszság: néhány száz méter után az újonnan választott utcában cövekelődtünk le. Ha a távolsági busz is így araszol a sztrádán, ga1080
rantáltan lekésem a fapados gépet, amelyre nem cserélhető jeggyel rendelkeztem, mondtam halkan, de feszülten a taxisnak. Széttárta karját, csodákra nem képes. De azért éppen időben értem a távolsági buszhoz, a sofőr bedobálta a kocsi hasába a holmikat és máris húzott ki a standjáról. A sztráda sem volt hozzám könyörületes. Néhány perccel a becsekkelési határidő előtt szálltam ki a terminál előtt. Rohantam, már amennyire két nehezebb és egy könnyebb csomaggal rohanni tudtam az épületbe. Már messziről láttam, hogy légitársaságom táblája előtt egy teremtett lélek sem áll. Lekéstem volna a gépet?! De azért csak futottam, vitt a kétségbeesés és a lendület. A síkos márványpadlón akkor sem tudtam megállni, amikor már szerettem volna. Mulatságos lehettem, amint elgáncsolt hokijátékosként rázúdultam a pultra, és odaragadtam hozzá, mint bogár a száguldó autó szélvédőjének üvegére. Csakhogy körülöttem nem volt senki, hogy mulasson rajtam. Maradtam zihálva a pulton. Egyszer csak mögöttem megszólalt egy derűs férfihang: „Nyugalom. Késésben van a gépe. Nem tudta?” Megpördültem. A hang tulajdonosa egy villanytargoncán ült, csomagokat szállított, vagyis repülőtéri alkalmazott volt, tudhatta, mit beszél. El is hittem, amit mond, ám a felgyülemlett adrenalin nem párolgott el egyetlen bejelentéstől, továbbra is tördeltem a kezem. „Menjen átíratni a jegyét” – biztatott a csomagszállító nyugtatóan, és kezével mutatta, melyik irányba kell fordulnom. Egy méterrel később még utánam szólt, hogy ha jól hallotta, három órám is van indulásig. Kiderült, nem jól hallotta: négy órám volt. Nem várt Budapesten senki, még másnap sem volt semmi dolgom, feszültségem, mint kilyukadt léggömbből a levegő, kezdett elszállni. A pult mögött ülő férfi aznap nyilván már sok hisztérikus utast látott, mindenre felkészült műmosollyal fordult felém, de én barátságosan és kényelmesen a pultra támaszkodtam, míg átírta a jegyemet. Sőt, mivel más nem állt mögöttem, még megbeszéltük az időjárást és az Inter legutóbbi nem egészen szeplőtlen szereplését is. Többre nem volt időnk, mert mellém zuhant egy dúlt nő. A férfi sietve elköszönt tőlem, majd csillapítólag rámosolygott a csillapodásra nem sok kedvet mutató utasra. Én meg kerestem magamnak egy helyet a budapesti beszállókapu mellett. Elővettem kézipoggyászomból a laptopot, hogy az esetleges beérkezett levelek olvasásával, megválaszolásával múlatom a rám váró négy órát. Felkattintottam a gépet, de nem siettem a bejelentkezéssel. Örültem a váratlanul ölembe hullott semmittevésnek. Ennyivel meghosszabbodott a zsilipelés, a hazatérésre, a visszaállásra való felkészülés. Máskor a repülőúton szoktam zsilipelni. Az ötvenöt perc mindig kevés arra, hogy sorra vegyem, mi az a boldogító, amit a legutolsó úton kaptam Milánótól, aminek Budapesten 1081
majd örülni tudok, amit netán megkísérelhetek átplántálni hazai életembe, és, hogy a mérleg tányérja ne billenjen, mit hagytam magam mögött milánói barátaimnak, amitől ők gondolhatnak örömmel az ott járt magyarra. Most bőven volt időm a lajstromolásra. A végénél kezdtem. Az előző útjaimra vitt Piros Arany tubusok helyett ezúttal vöröshagymakrémet vittem, hatalmas sikerem volt, kétszer annyinak is örültek volna. Annak ugyan nem örültek, de őszintén irigykedni látszottak – ennek viszont önzőn én örültem! –, amikor egy magammal vitt Pesti Műsorból megmutattam nekik, hány művészmozi működik Budapesten. Még inkább, amikor én, a nyugdíjas korú elhencegtem vele, mennyivel méltányosabb áron látogathatom a sokkal változatosabb filmműsorokat. És jó volt visszaemlékeznem Annamaria sugárzó örömére, amikor S. A. a tiszteletére adott vacsorán átnyújtott vendéglátónknak egy Lalique márkájú üvegkancsót. Először el sem akarta fogadni, csak akkor vette el, amikor S. A. bevallotta, hol vette (az Ecserin) és mennyiért (töredékéért annak, amennyibe Milánóban kerülne). Az sem csökkentette Annamaria örömét, hogy barátnőm figyelmeztette, a bolhapiaci Lalique nyilván hamisítvány. A méregdrága milánói is mind az, nyugtatta meg Annamaria. S. A. alakjának zsilipelésközi felbukkanása elkomorított. Nem tudtam elfelejteni, mit mondott imádott „Bakonyomról”. Leginkább az bántott, hogy valamiképp már nem tudtam nem az ő szemével (is) nézni a várost. A csúnya Milánót. Végképp rosszkedvűvé tett az Annamariával való majdnemösszezördülés. Hogy amikor a tiszta postaládáikat, csikktelen utcáikat dicsértem, kétségbeejtő társadalmi problémáikkal, az extracomunitari bűnözéssel, az Itáliát állami támogatással aláásó iszlám szélsőségesekkel hallgattatott el… Váratlanul egy középkorú, láthatóan tetőtől talpig újonnan vett olasz holmikba öltözött, túlsúlyos magyar pár lépett elém. Se szó, se beszéd lerámolták a földre a magam mellett tartott csomagjaimat és lezuhantak mellém a padra. És ide megyek én most vissza, gondoltam keserűen, egy olasz ilyent soha nem tett volna. Egy darabig háborgó lélekkel hallgattam, amint a nő szidta a csaló olasz boltosokat, a férfi a papírvékonyra elspórolt pizzát, majd mindketten, egymás szavába vágva az olasz vámosokat, akik elrekviráltak tőlük valamit, ami világosan ki volt írva egy listára, hogy nem vihető át a határon. Így egy olasz nem… s a többi. Zsilipeltem, zsilipeltem, egyre komorabban. Hogy meneküljek nyomasztó szomszédaimtól, felkattintottam a laptop tetejét. Két levelem érkezett, az egyiket egy milánói nyugdíjas építészmérnök, remek ember, városának szerelmetes ismerője írta, akivel ezen az utamon sajnos nem találkoztam, pedig többször is kerestem. Nagyon szerettem vol1082
na, hogy megcáfolja S. A. elmarasztaló szavait, hogy tulajdonképpen megerősítse ezekben a napokban kicsit elbizonytalanodott Milánó-imádatomat. Kíváncsian kezdtem olvasni váratlanul hosszú elektronikus levelét. Első sorait, egy meghúzással és természetesen magyar fordításban, idemásolom. Jelenleg Friggóban, Svájcban vagyok. Ez egy hegyi falu a felső leventinai völgy oldalában, az autósztráda faidói kijáratánál, a Szent Gothárd alagútja után. Melléklek két képet az istállóból-csűrből átalakított házról, ahol most lakom. Azért döntöttem úgy, hogy szabadidőm jó részét Svájcban fogom tölteni, mert Itáliában egyre nehezebb nyugodtan és civilizáltan élni, és elsősorban az olaszok, nem a külföldiek miatt. […] A konformizmus, az irigység, a materializmus olyan abszurd klímát teremtett, hogy mindenki mindenkivel mindenről vitatkozik, a társadalmi felzúdulások napirenden vannak, és hogy nem tör ki egy polgárháború, annak egyedüli oka csak a bátorság hiánya és a vágy, hogy megőrizzük nyamvadt, hamis jólétünket. Nem akarom felsorolni összes nemzeti hibáinkat, de kétségbe ejt, mennyire hiányzik életünkből az etikai, vallási és spirituális töltés, ami nélkül pedig lehetetlen a közjóért bármit is tenni.
S a többi. Ijedten csaptam le a laptop tetejét. Ettől az embertől vártam én, hogy leszerelje S. A. negatív ítéletét? Hiszen ez, ha Budapesten élne, valószínűleg ott állna a…! Nem fejezhettem be a gondolatot, a megafon beszálláshoz szólította a budapesti gép utasait. Hol a boldogság mostanában?!
Milánó egyik legrégibb, mindmáig használatban lévő temploma, a román kori San Cristoforo bejárata előtt ZM.
TONY JUDT
Túl sok a soából többet árt, mint használ*
A második világháború befejezését követő években a legtöbb európai nem volt hajlandó gondolkodni a gonosz problémáján, hanem határozottan száműzte a gondolataiból. Ma már nehéz megérteni, de tény, hogy a soa – vagyis az európai zsidók ellen elkövetett népirtás – a háború után évekig semmilyen formában sem volt az értelmiségi közélet alapvető kérdése, sem Európában, sem pedig az Egyesült Államokban. Az emberek többsége, gondolkodók és mások megtettek minden tőlük telhetőt azért, hogy ne vegyenek róla tudomást. Miért? Kelet-Európában erre legalább négy ok volt. Először is azért, mert önkéntes kollaboránsok nagy számban vettek részt a legszörnyűbb bűnök végrehajtásában: lengyelek, ukránok, lettek, horvátok és mások. Sok országban érezték annak a szükségességét, hogy elfelejtsék mindazt, ami történt, hogy fátylat borítsanak a legszörnyűbb borzalmakra. Másodsorban sok kelet-európai nem zsidó érezte úgy, hogy maga is atrocitások áldozata (melyeket a németektől, az oroszoktól és másoktól szenvedett el), és amikor visszaemlékeztek a háborúra, nem zsidó szomszédaik szenvedése jutott az eszükbe, hanem általában a saját fájdalmuk és azok a veszteségek, melyeket ők szenvedtek el. Harmadszor Közép- és Kelet-Európa legnagyobb része szovjet ellenőrzés alá került 1948 után. A szovjetek hivatalosan antifasizmusról beszéltek – vagy, saját országukban, „Nagy Honvédő Háborúról”. Moszkva számára Adolf Hitler mindenekelőtt fasiszta és nacionalista volt. Rasszizmusa sokkal kevésbé volt fontos. Természetesen a Szovjetunió területeiről érkező, elpusztított zsidó milliókat szovjet veszteségként tartották számon, a judaizmushoz való kötődésüket lényegtelennek tartották, vagy nem is vettek róla tudomást a történelemkönyvekben és a hivatalos megemlékezéseken.1 * Ez az írás egy előadás alapján készült, melyet Tony Judt 2007. november 30-án tartott Brémában, Németországban, amikor átvette a Hannah Arendt-díjat. 1 Ez a jelenség különösen 1948 és 1953 között erősödött fel, amikor Joszif Sztálin, élete végén erőszakos elnyomó kampányt indított a Szovjetunióban élő zsidók ellen, mely a „fehér köpenyesek összeesküvésében” ért a csúcspontjára. Az antiszemita terror nem akadályozta őt abban, hogy politikailag és katonailag támogassa a zsidó erőket 1948-ban a palesztinok és az arab világ elleni háborúban.
Végül pedig, néhány év után a német megszállás emlékét felváltotta a szovjet elnyomásé. Ez a zsidók megsemmisítését még inkább háttérbe szorította. Nyugat-Európában, jóllehet a körülmények egészen mások voltak, hasonló felejtési mechanizmus lépett működésbe. A megszállás – Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában és 1943 után Olaszországban – a megszégyenülést testesítette meg, és a háború utáni kormányok jobbnak látták elfelejteni a kollaborációt és más sérelmeket, viszont velük ellentétben az ellenállás dicsőséges mozgalmát, a nemzeti felkeléseket, a felszabadulást és a vértanúkat ünnepelték. Ugyanakkor Németországban uralkodó érzés volt a szánalom a németek iránt, akik maguk is tömérdek szenvedésen mentek keresztül. Amikor bekövetkezett a hidegháború és változtak az ellenségek, kényelmetlenné vált felemlegetni a jelenlegi szövetséges által a múltban elkövetett bűnöket. Ezért aztán, hogy egy ismert példát idézzünk, amikor Primo Levi beküldte a nagy olasz kiadónak, az Einaudinak auschwitzi visszaemlékezéseit Se Questo e` un uomo (Ember ez?) címmel, a kéziratot azonnal visszautasították. Ebben az időben és a következő években Bergen-Belsen és Dachau, nem pedig Auschwitz testesítette meg a náci borzalmat, ahova nagyrészt politikai, nem pedig faji okokból deportálták a foglyokat. Levi könyvét végül kiadták, de csak kétezer-ötszáz példányban, egy kis helyi nyomda munkájaként. Kevés volt a vásárlója: egy firenzei raktárban tárolták a könyveket, és a megmaradt példányokat az 1966-os árvíz semmisítette meg.* Minden kezdett megváltozni a hatvanas években, mégpedig több okból. Közrejátszott ebben az eltelt idő, az új nemzedék nyilvánvaló érdeklődése a múlt iránt, de talán a nemzetközi feszültség enyhülése is.2 A nyolcvanas években az európai zsidóság elpusztításának története, mely annyiszor szerepelt a könyvekben, a filmekben és a televízióban, egyre nagyobb közönség előtt vált ismertté. Az 1990-es évtizedben, amikor véget ért Európa megosztottsága, a hivatalos megbánások, a nemzeti emlékhelyek, az emlékművek és a múzeumok általánosan elterjedtek. A soa ma már egyetemes érvényű utalás a közvélemény szemében. A „végső megoldás”, a nácizmus és a második világháború történetének tanulmányozása mindenütt része a középiskolai tananyagnak. Léteznek olyan iskolák az Egyesült Államokban, de még az Egyesült Királyságban is, ahol ez a szempont az egyetlen, melynek alapján modern európai történelmet taníta* Primo Levi könyve Magyarországon 1994-ben (!) jelent meg az Európa Könyvkiadónál, Magyarósi Gizella fordításában. – A fordító jegyzete. 2 Adolf Eichmann elrablása és jeruzsálemi pere szintén nyilvánvalóan hozzájárult a múlttal való szembenézéshez.
1085
nak a gyerekeknek. Számtalan tanúvallomás, elbeszélés és tanulmány létezik az európai zsidók háború alatti megsemmisítéséről: vannak helyi monográfiák, filozófiai esszék, szociológiai és pszichológiai kutatások, visszaemlékezések, regények, filmek, interjú-archívumok, de vannak még más források is. HA A NÁCI NÉPIRTÁS EGYEDI GONOSZSÁGOT TESTESÍT MEG, MIÉRT MONDJÁK, HOGY BÁRMIKOR ÚJRA MEGTÖRTÉNHET? És azóta minden rendben? Jobb most, hogy feltártuk a múltat a maga sötétségében, nevén neveztük a gonoszt és megesküdtünk, hogy soha többé nem történhet meg? Ez nem biztos. Saját korunk viszonya a soához, melyet az iskolások most holokausztnak hívnak, legalább öt problémát vet fel. Az első az összeegyeztethetetlen emlékezésekre vonatkozik. Az, ahogy Nyugat-Európa tekint a „végső megoldásra”, általánossá vált. De a Szovjetunió eltűnése szabadságot teremtett, mely abban is kifejezésre jut, hogy tanulmányozni lehet a kommunizmus bűneit és kudarcait, vitatkozni lehet róluk. Nagyobb figyelem irányul az Európa keleti felén átélt szenvedésekre, azokra, melyeket a németek követtek el, de azokra is, melyeket a szovjetek okoztak. Ebben az összefüggésben a nyugatiak ragaszkodása a zsidó áldozatokhoz és Auschwitzhoz olykor ingerült reakciót vált ki. Lengyelországban vagy Romániában például azt kérdezték – és itt művelt és nemzetközi kitekintésű közönségről van szó! –, hogy a nyugati értelmiségiek miért csak a zsidók kiirtására érzékenyek. Mit szólnak ahhoz, hogy a nácizmusnak és a sztálinizmusnak milliónyi nem zsidó áldozata volt? Miért olyan egyedi a soa? A második problémát a történelmi pontosság és a túlkompenzálás kockázata jelenti. A nyugat-európaiak hosszú évekig jobbnak látták, ha nem gondolnak a zsidók háború alatti szenvedéseire. Most viszont arra buzdítanak bennünket, hogy mindig gondoljunk rájuk. Mindez egyenesen következik Auschwitzból, mint erkölcsi kategóriából, illetve a második világháború központi etikai kérdéséből. Csakhogy ez megtéveszti a történészeket. Mert az a szomorú igazság, hogy a háború alatt nagyon sokan voltak, akik nem ismerték a zsidók sorsát, s ha tudtak is valamit róla, nem sokat törődtek vele. Valójában a második világháború alatt két csoport volt, melyet a zsidók kiirtása foglalkoztatott: a programot végrehajtó nácik és maguk a zsidók. Lényegében a többiek számára a háborúnak egészen más értelme volt, és mindenkinek megvolt a maga baja. Nehéz elfogadnunk, hogy a holokauszt fontosabb szerepet játszik a mi mai életünkben, mint a megszállt országokéban a háború alatt. Ha meg akar1086
juk érteni a gonosz valódi értelmét, mindenekelőtt emlékeznünk kell arra, hogy a zsidók megsemmisítésében nem az volt a legszörnyűbb, hogy olyan nagy figyelmet keltett, hanem, hogy olyan keveset. A harmadik probléma a „gonosz” koncepciójával függ össze. Ez már jó ideje rossz érzéseket kelt a modern szekuláris társadalomban. Jobban kedveljük az olyan, racionális és jogi definíciókat, mint jó és rossz, igazságos és igazságtalan, bűn és bűnhődés. Csakhogy az utóbbi években a fogalom lassan visszakerült az erkölcsi, sőt a politikai közbeszédbe. Ezáltal, mivel a „gonosz” most már újra a köznyelv részévé vált, nem tudunk mit kezdeni vele. Eszméink zavarossá váltak. Egyrészt, a zsidók megsemmisítése a nácik által egyedi bűnként jelenik meg előttünk, melyhez hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem láttunk. Előttünk áll örök példaként és figyelmeztetésként: Nie wieder! Soha többé! Másrészt viszont gyakran hivatkozunk erre az „egyedi” bűnre különböző esetekben, melyek távolról sem egyediek. Csak a legutóbbi években politikusok, történészek és újságírók használták a „gonosz” kifejezést tömeggyilkosságok esetében, melyeket a világ különböző részein követtek el: Kambodzsától Ruandáig és Csecsenföldtől Szudánig. Gyakran idézték fel Hitler alakját is, hogy leleplezzék a gonoszságot megtestesítő modern diktátorok természetét és szándékait: ezzel azt állítják, hogy „hitlerek” mindenütt akadnak. Ráadásul ha Hitler, Auschwitz és a zsidók ellen elkövetett népirtás egyedi gonoszságot testesít meg, miért figyelmeztetnek bennünket állandóan arra, hogy ezek a bűnök bárhol megismétlődhetnek, vagy éppenséggel már a megismétlődés küszöbén vannak? Minden egyes alkalommal, amikor gyalázkodó feliratok szennyezik be egy franciaországi zsinagóga falát, figyelmeztetnek arra, hogy az „egyedi gonoszság” újra köztünk van, s újra bekövetkezhet az, ami 1938-ban történt. Képtelenek vagyunk különbséget tenni a bűnök és az emberi faj természetes tökéletlensége – ide sorolhatók az éretlen ostobaság, az előítéletek, az opportunizmus, a demagógia és a fanatizmus – és az eredeti gonoszság között. Állandóan a „gonoszról” beszélünk – de ennek következménye mindig ugyanaz, azaz felhígítjuk a tartalmát. A VESZÉLYRŐL, HOGY IZRAEL BÍRÁLATÁT ÖSSZEFÜGGÉSBE HOZZUK AZ ANTISZEMITIZMUS DÉMONAINAK FELTÁMADÁSÁVAL Negyedik aggodalmunk arra a kockázatra vonatkozik, mely abból fakad, hogy érzelmi és erkölcsi energiáinkat egyetlen ügybe fektessük, még ha komoly probléma is. Ez a költséges csőlátás tragikus formát ölt a Fehér Ház rögeszméjeként, mint a „terror elleni globális háború”. Nem az a kérdés, 1087
hogy létezik-e terrorizmus: természetesen létezik. Az sem kérdéses, hogy kell-e harcolni a terrorizmus és a terroristák ellen: természetesen harcolni kell ellenük. Kérdéses viszont, hogy milyen más problémákat hanyagolunk el, illetve hozunk létre, amikor kizárólagosan egyetlen ellenségre összpontosítunk, s mindez azt a célt is szolgálja, hogy kisebb bűnök százait igazoljuk, melyeket mi magunk követünk el. Ez az érv megállja a helyét akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen kiemelt jelentőséget tulajdonítunk az antiszemitizmusnak, és mennyire ragaszkodunk egyedi jelentőségéhez. A terrorizmushoz hasonlóan az antiszemitizmus is régi probléma. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus legcsekélyebb megnyilvánulása, akárcsak a terrorizmusé, fenyegetéseket idéz fel bennünk, melyeket a múltban nem vettünk elég komolyan. Csakhogy az antiszemitizmus, akárcsak a terrorizmus, nem az egyetlen gonoszság a világban és nem szabad, hogy mentségül szolgáljon, amikor elfeledkezünk más bűnökről és más szenvedésekről. Ha kiragadjuk a terrorizmust vagy az antiszemitizmust az összefüggéseikből – úgy állítva be mint a nyugati civilizációt vagy „életmódunkat” fenyegető veszélyt, s képviselőit vég nélküli háború célpontjának tartjuk – veszélyes döntést hozunk: nem veszünk tudomást korunk számos más kihívásáról. A hidegháború idején a „totalitarizmus” ugyanúgy, mint manapság a terrorizmus és az antiszemitizmus, azzal fenyegetett, hogy a nyugati értelmiségiek és politikusok rögeszméjévé válik, kizárva minden egyebet. Ez ellen lépett fel Hannah Arendt, aki tökéletesen tisztában volt azzal, mekkora fenyegetés ez a jelenség a nyílt társadalmak számára, s ez ügyben óvatosságra intő felhívást tett közzé, mely most sem vesztette el az időszerűségét.3 A legnagyobb veszély, állította Hannah Arendt, ha a totalitarizmust a század átkának tekintjük, s rögeszmésen csak vele foglalkozunk, annyira, hogy észre se vesszük a sokféle bajt, kicsit és nem is olyan kicsit, melyek kikövezik a pokolhoz vezető utat. Utolsó aggodalomra okot adó jelenség az európai holokauszt emléke és Izrael Állam közötti viszony. Megszületése, 1948 óta Izrael Állam komplex viszonyt ápol a soával. Egyrészt az európai zsidók kis híján teljes megsemmisítése igazolta a cionizmus ügyét. A zsidók nem tudnak sem élni, sem pedig boldogulni nem zsidó területeken: más nemzetekbe és más kultúrákba való integrációjuk és asszimilációjuk tragikus illúzió volt, innen következik, hogy saját országra van szükségük. Másrészt az az izraeliek között elterjedt nézet, miszerint az európai zsidók a saját vesztükbe rohantak, úgy men3
Hannah Arendt: Essays in Understanding, 1930–1954, Harcourt Brace, New York, 1994, 271–272.
1088
tek „a vágóhídra, mint a birkák”, ahogy mondják, azt fejezi ki, hogy Izrael alapvető identitásához tartozik a múlt elutasítása, és a zsidókat sújtó katasztrófában a gyengeség bizonyítékát látják: gyengeségét, melyet az új államnak le kell győznie, méghozzá úgy, hogy új zsidó sorsot teremt.4 De az utóbbi években megváltozott a viszony Izrael és a holokauszt között. Ma már, amikor az ország nemzetközi bírálatban részesül amiatt, hogy rosszul bánik a palesztinokkal az 1967-ben elfoglalt és megszállt területeken, védelmezői szívesen hivatkoznak a soa emlékére. Ha valaki túl élesen bírálja Izraelt, figyelmeztetik, hogy az antiszemitizmus démonait éleszti fel. Azt állítják, hogy a túl erős kritika felébreszti az antiszemitizmust. Vagyis a bírálatok antiszemitizmushoz vezetnek. És az antiszemitizmussal megnyílik az út – előre vagy vissza – 1938, a Kristallnacht (kristályéjszaka), innen pedig Treblinka és Auschwitz felé. Megértem az érzelmeket, melyek e kijelentéseket motiválják. De ezek a kijelentések különösen veszélyesek. Amikor némelyek a szemünkre hányják, az én szememre és másokéra is, hogy túl szenvedélyesen bíráljuk Izraelt, s attól tartanak, hogy feltámasztjuk a faji előítéletek kísértetét, én azt felelem, hogy a feje tetejére állították a problémát. Éppenséggel a tabu fenyeget az antiszemitizmus felszításával. Már jó néhány éve tartok előadásokat egyetemeken és középiskolákban, az Egyesült Államokban és másutt Európa háború utáni történetéről és a soa emlékéről. Ezt az anyagot tanítom az egyetemen is. Beszámolhatok a tapasztalataimról. A tanulók és az egyetemi hallgatók nem igénylik, hogy emlékeztessem őket a zsidók ellen elkövetett népirtásra, ennek történelmi következményeire és a gonosz problémájára. Ismerik a kérdéskört – jobban, mint a szüleik. Ez így helyes. De legutóbb már meglepődtem azon, milyen gyakran tesznek fel ismételten újfajta kérdéseket. „Miért koncentrálunk olyan erősen a holokausztra?”; „Miért tilos egyes országokban tagadni a soa létezését, míg más népirtásokat nem?”; „Nem túlozzuk el az antiszemitizmus fenyegetését?”; mi több: „A náci népirtás nem szolgál mentségül Izrael számára?”. Úgy emlékszem, a múltban nem hallottam ilyen kérdéseket. Attól tartok, két dolog történt. A holokauszt egyedülálló történelmi jellegét hangsúlyozva, és összefüggésbe hozva a jelenlegi problémákkal, zavart keltettünk a fiatalok fejében. És amikor antiszemitizmust kiáltottunk minden egyes alkalommal, amikor valaki támadta Izraelt és védte a palesztinokat, cinikusokat gyártottunk. Mert az igazság az, hogy Izraelt nem fenyege4 Lásd Idith Zertal: Israel’s Holokaust and the Politics if Nationhood, angolra fordította Chaya Galai, Cambridge University Press, New York, 2005, különösen az első fejezet, „The sacrified and the sanctified”.
1089
tik a létében. És a ma, Nyugaton élő zsidóknak, nem kell szembenézniük olyan fenyegetésekkel és előítéletekkel, mint a múltban – de még olyanokkal, sem, melyeknek jelenleg más kisebbségek az áldozatai. Tegyük fel a következő kérdést: biztonságban volnánk-e az Egyesült Államokban, úgy éreznénk-e, hogy elfogadnak, szívesen látnak muzulmánként, vagy „illegális bevándorlóként”? Vagy mint „Paki”-t az Egyesült Királyságban? Marokkóiként Hollandiában? Beur-ként Franciaországban? Feketeként Svájcban? „Idegenként” Dániában? Románként Olaszországban? Cigányként bárhol Európában? Nagyobb biztonságban volnánk, úgy éreznénk, jobban befogadtak, jobban elfogadtak minket, mint a zsidókat? Azt hiszem, erre a kérdésre valamennyien tudjuk a választ. Legyen szó Hollandiáról, Franciaországról, az Egyesült Államokról, nem is szólva Németországról, a zsidók széles körű képviseletet élveznek a közügyekben, a médiában és a művészetekben. Ezekben az országokban sehol sem bélyegzik meg, nem fenyegetik és nem rekesztik ki őket. A fenyegetés, melyekkel szembe kell nézniük a zsidóknak, és nekünk valamennyiünknek, más irányból támad. A népirtás emléke olyan szorosan összekötődött egyetlen ország, Izrael védelmével, hogy az a veszély fenyeget: erkölcsi jelentősége provinciálissá válik. A gonosz problémája, a totális gonosz vagy a népirtás gonoszsága egyetemes probléma. De amennyiben egy ország javára manipuláljuk azt, ami történt (és ami már történik), azok, akiktől távol esnek az Európában elkövetett bűnök – mert nem európaiak, vagy túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek a jelentőségére –, nem értik majd meg, miben vonatkozik rájuk ez az emlékezés és nem lesznek hajlandók meghallgatni bennünket, amikor megpróbáljuk elmagyarázni nekik. Az Auschwitzcal kapcsolatos erkölcsi intelmek, melyek jelen vannak az európaiak emlékezetében, érthetetlenek az ázsiaiak és az afrikaiak számára. És mindenekelőtt, ami magától értődő az érintett nemzedéknek, egyre érthetetlenebb a gyermekeiknek és az unokáiknak. Múzeumaink, emlékhelyeink és iskolai utazásaink talán nem annak a jelei, hogy készek vagyunk emlékezni, hanem annak jele, hogy úgy véljük, bűnbánatot gyakoroltunk, így aztán most elengedhetjük magunkat, felejthetünk, az emlékművekre hagyva, hogy emlékezzenek helyettünk. Amikor legutóbb elmentem a berlini holokauszt-emlékműhöz, az oda látogató iskolás gyerekek bújócskát játszottak a sírkövek között, hogy elűzzék unalmukat. Ezzel szemben tudom, hogy jobb békén hagyni a történelmet, amikor el kell végeznie a munkáját, és mindörökre meg kell őriznie a múlt bűneinek és másnak is a bizonyítékait. Amikor politikai érdekekből vájkálunk a múltban – kiválasztva azokat a célokat, melyeket fel tudunk használni, 1090
megterhelve a történelmet, hogy megalkuvó erkölcsi példázatokkal szolgáljon –, rossz tanulságot és rossz történelmet teremtünk. Ott van a híres, szomorú banalitás, melyről Arendt beszélt, az emberi lényben lévő zavarba ejtő, normális, közeli, mindennapi gonosz. De létezik egy másik banalitás is: amikor visszaélünk valaminek a használatával – s ennek hatása a kifáradás, az érzékenység eltompulása, ha túlságosan sokszor látjuk, mondjuk vagy gondoljuk ugyanazt, érzéketlenséget váltunk ki, elzsibbasztjuk a közvéleményt, immúnissá a bajjal szemben, melyre hivatkozunk. És ezzel a banalitással – vagy „banalizációval” – kell szembenéznünk. 1945 után a szüleink nemzedéke távolra űzte a gonosz problémáját, mert túl súlyos értelem terhelte. A miutánunk jövő nemzedékre az a veszély leselkedik, hogy azért űzi távolra a gonoszt, mert alig van értelme. Hogyan akadályozhatnánk ezt meg? PELLE JÁNOS fordítása
A Sforzák várkastélya.
PELLE JÁNOS
A francia értelmiség és a hatalom (Tony Judt: Befejezetlen múlt – A francia értelmiség, 1944–1956 XX. Század Intézet, Budapest, 2008)
Tony Judt. Befejezetlen múlt – A francia értelmiség, 1944–1956 című könyve rendkívül fontos, világszerte visszhangot keltett munka. Csak sajnálni lehet, hogy a New Yorkban élő, konzervatív történész munkája, mely 1992-ben jelent meg először, csak most látott napvilágot magyarul. Pedig ez a könyv, illetve a benne feldolgozott korszak, ahogy ezt igyekszem ebben a recenzióban alaposabban is bemutatni, számos tekintetben tanulságos a magyar olvasónak, hiszen értelmiség és hatalom nálunk is sok tekintetben a „francia minta” szerint egyezkedett, legutoljára éppen az 1989–90-es rendszerváltozás idején, illetve azt követően. De nézzük meg közelebbről, s ugyanakkor szélesebb keretben, hogyan alakult a XX. századi Európában az írók, művészek és polgári demokrácia viszonya. Érdemes rögtön előrebocsátani: a válságba jutott demokrácia megvédése, már a működéséhez elengedhetetlen szabadságjogok megőrzése miatt is, elemi érdeke lett volna az értelmiségnek. Ehhez képest az entellektüelek általában mindig „későn ébredtek”, akkor riadóztattak, hogy a demokráciát súlyos veszély fenyegeti, amikor már késő volt, totalitárius diktatúrák, illetve autoriter rendszerek épültek ki, melyek a létükben fenyegették őket. Mi több: az értelmiség jelentős csoportjai, gyakran őszinte meggyőződésből, lelkesen és aktívan vettek részt a demokratikus intézmények rombolásában, a közvéleményt pedig a „kultúraellenes” demokrácia ellen hangolták, mondhatjuk azt is, hogy a „saját nyakuk köré hurkolták a kötelet”. Másfelől az is igaz, hogy a humán értelmiség a XX. század folyamán folyamatosan – József Attila szavaival – „sakált kiáltott és hollót hörgött”, azaz olyankor verte félre a vészharangot, amikor nem volt rá valódi ok. Földrészünkön az „ősbűnt” az első világháború jelentette, az az értelmetlen mészárlás, melynek valódi okairól még most sem tudunk eleget, s nehezen tudjuk felbecsülni, milyen jóvátehetetlen pusztítást okozott az eszményekben, illetve az erkölcsi értékekben. A háború következményeként felbomlottak soknemzetiségű birodalmak, elszabadultak a kis nemzetek nacionalizmusainak romboló szellemei. De súlyos társadalmi és gazdasági válságba kerültek az egymással küzdő nagy nemzetállamok, a győztesek, Fran1092
ciaország és Olaszország, meg a vereségébe belenyugodni nem képes Németország is. Ismeretes, hogy a Weimari Köztársaságot a németek az antant által a versailles-i békével együtt rájuk kényszerített rendszernek tartották, s ez a meggyőződése nyitott utat a revánsot és a „megújulást” hirdető diktátorjelöltnek, Adolf Hitlernek. De nem állt szilárdabb lábakon a demokrácia a győztes országokban, így Olaszországban vagy Franciaországban sem. A Harmadik Köztársaság helyzete különösen Hitler hatalomra jutása után vált ingataggá, hiszen a kontinensen a harmincas évek végére minden oldalról ellenséges országok vették körül: Mussolini Itáliája, Hitler Harmadik Birodalma, és Franco Spanyolországa. Hagyományos szövetségeseire sem számíthatott: a Szovjetunió, ez az akkor még távoli, rejtélyes, felmérhetetlen terrorra épülő ország a döntő pillanatban, amikor Lengyelország miatt kiéleződött a viszonya a Harmadik Birodalommal, cserbenhagyta, az izolacionista Egyesült Államokra pedig nem számíthatott. Maradt, mint egyetlen szövetséges, Nagy-Britannia, mely szintén erősen megosztott volt, s már nem számított vezető világhatalomnak. A két világháború között a közvélemény számára nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország politikai és társadalmi rendszerén változtatni kell, mert az 1871 után kiépülő Harmadik Köztársaság intézményrendszere elöregedett, nem felelt meg az új idők kihívásainak. A politikai jobb- és baloldal egyaránt radikális változásokat sürgetett, és a Francia Szocialista Párt, mely a szövetségeseivel együtt a harmincas években rendre megnyerte a választásokat, és a folyamatosan, olykor félévente változó miniszterelnököket adta, korrupciós botrányokba bonyolódott, továbbá végletesen koncepciótlan és megosztott volt. A gyenge köztársasági elnök formális tisztséget töltött csak be, a parlamentben nem volt állandó, stabil, koherens többség. Állandóan új és új koalíciók alakultak, de a különböző pozíciókat a kompromittálódott elit ugyanazon tagjai felváltva töltötték be. A „polgári baloldal”, melyet egyaránt támadott jobbról az Action Française, balról pedig a kommunisták, képtelen volt felrázni és mozgósítani a franciákat egy közös cél érdekében. A társadalom a partikuláris érdekek mentén szakadt szét, ugyanakkor a politikai elit tagjai saját doktriner gondolkodásuk foglyaivá váltak. A belső, feszítő ellentmondások tükröződtek a külpolitikában is, például a spanyol polgárháborúhoz való viszonyban is: bár Léon Blum kormánya 1936-ban meghirdette a „Népfrontot a fasizmus ellen”, végül a „benemavatkozási politika” mellett kötelezte el magát, ami egyértelműen bizonyította gyengeségét. Bár a „népfrontkormányok” szociális reformokat hajtottak végre, Franciaország gazdasági téren lemaradt, a népszaporulat visszaesett, ráadásul a szörnyű első világháborús emberveszteségek utóhatásaként a kormányt 1093
áthatotta az elvtelen pacifizmus szelleme. (Az 1945-ben kivégzett Pierre Laval, Vichy pacifista és antiszemita miniszterelnöke is szocialistaként kezdte pályafutását, és a párt képviselői közül több mint nyolcvanan támogatták Pétaint – őket a felszabadulás után kizárták a pártból.) A harmincas években fokról fokra ellentétbe kerültek a szavak a tettekkel, az eszmények a gyakorlattal, amit a francia értelmiség jelentékeny, „véleményformáló” része felismert, s arra a következtetésre jutott, hogy „ennek a köztársaságnak véget kell vetni”. A harmincas évek romlottságának kategorikus elutasításában egyetértettek a jobb- és baloldaliak, valamint olyan, a politikától undorodó „nonkonformista írók”, mint Jean-Paul Sartre vagy Ferdinand Céline, akiknek útja a későbbiekben egészen más irányba vezetett. A hitleri Wehrmachttól 1940 júniusában elszenvedett gyors és megalázó vereség vetett véget a Harmadik Köztársaságnak, melyet szinte senki sem sajnált Franciaországban. „1940 nem annyira a demokrácia és a zsarnokság közötti választóvonalat jelentette – tudniillik a francia értelmiség számára –, mint inkább az erkölcsi hanyatlás és kulturális elidegenedés sokak által átérzett, de az új írónemzedék által megfogalmazott, a köztársaság utolsó évtizedeire jellemző folyamatának kiteljesedését. Hitler elsöprő győzelme sokak számára a történelem igazságtételének tűnt, melyet a korabeli Franciaország éppúgy megérdemelt, mint később a kommunizmus a sztálingrádi győzelmet. Számos volt és leendő demokrata egyetértett abban, hogy „Pétain és az ő »nemzeti forradalma«, ha nem is volt éppen isteni adomány, mindenesetre lehetővé tette, hogy a nemzet újjászervezze magát a harmincas években kirajzolódott irányvonalak mentén”, írja Tony Judt. A francia értelmiség, illetve a véleményét megjelenítő sajtó hasonlóképpen reagált a német fegyverek győzelme által elindított „nemzeti forradalomra”, mint az olasz a marcia su Romára, Mussolini 1922-es államcsínyére, vagy 1919 őszétől kezdve a magyar a Horthy Miklós által fémjelzett „keresztény-nemzeti megújulásra”. (Magyarországon előzőleg a polgári radikálisoknak és a kommunistáknak is jelentékeny támogatottsága volt az értelmiség körében, melyet 1945 után visszaszereztek, és a politikusok cinikus módon felhasználtak.) Franciaországban a kezdeti lelkesedést már 1942-re felváltotta a kiábrándulás, mely a nem is olyan régen „megváltónak” érzett rendszerrel való szembeforduláshoz vezetett, anélkül, hogy az írástudók tisztázták volna saját felelősségüket amiatt, hogy hamis illúziókat keltettek a közvéleményben a gyorsan kompromittálódó, súlyos bűnöket elkövető vichyi kormányzat iránt. 1945 után a feldolgozatlan múlt határozta meg azoknak az országoknak a közéletét, ahol a totalitárius rendszerek rövidebb vagy hosszabb időre 1094
berendezkedtek. Az elszenvedett veszteségek és traumák közül a legsúlyosabb, az akkor még a „szőnyeg alá sepert” holokauszt volt, az európai zsidóság nagyobb részének elpusztítása a „halálgyárakban”. Az elfojtott, szörnyű közelmúlt Kelet-Európában, ahová a szovjet hadsereg nyomult be, kommunista diktatúrák kiépítéséhez vezetett, de az amerikaiak által felszabadított Franciaországban is lehetetlenné tette a demokrácia régen esedékes korszerűsítését, az 1940 előtti konfliktusok újjáéledése bénítóan hatott a közéletre. 1945 után minden, az állam működését hatékonyabbá tevő reformtörekvés zátonyra futott, miközben az értelmiség radikális megújulást sürgetett, és támogatta a kollaboránsokkal való „forradalmi” leszámolást. A baloldal szemében ugyanis az állam reformja csak arra való, hogy elterelje a figyelmet a gazdasági és társadalmi problémákról. Másrészt a baloldali radikálisok elevenen tartják a Második Köztársaság bukásának és a Harmadik Köztársaság első évtizedeinek keserű tapasztalatait; őket minden nagyobb hatalomra törő politikus Bonaparte Lajosra, illetve Mac-Mahonra emlékezteti. „Nem csoda, hogy esküdt ellenségei minden »személyi« hatalomnak, vagy ahogy akkoriban mondták, minden cezarizmusnak. A republikánus baloldal furcsamód foggal-körömmel védi a reprezentatív parlamentáris rendszert, mintha nem venné észre, hogy a Nemzetgyűlésben ülő politikusok önző pártérdekeiket mindig előbbre valónak tartják a népszuverenitás képviseleténél”, írja Ádám Péter Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei című könyvében. Érthető, hogy a francia Negyedik Köztársaság 1944 után ott folytatta, ahol az elődje, csak még rosszabb formában, ahogy erre a korabeli szójáték is utalt: La troisie`me en pire. (Utalás a XIX. századi második császárságra, melyet deuxie`me empire-nak neveztek.) A régebbi múlt keserű tapasztalatai a felszabadult Franciaországban erősebbnek bizonyultak a közelmúltban elszenvedett fájdalmas kudarcok emlékénél: ez az érzés igencsak ismerős, s felidézi az 1989–90-es magyarországi rendszerváltás idején kezdődött, még most is fel-fellángoló, ugyanakkor „süketek párbeszédeként” jellemezhető diskurzusokat. Érdemes itt néhány más olyan motívumra is felhívni a figyelmet, mely 1945 után Európában sokfelé, az értelmiségi közgondolkodás részévé, elfogadott „toposszá” vált, és nálunk még napjainkban sem számít anakronizmusnak. Ezek: a fasizmus bármikor újjáéledhet, fel kell készülni az ellene való védekezésére; a fasiszta veszély ellen védelmet csak a harcos, szervezett baloldal képes biztosítani, mely radikálisan felszámolja a múlt átkos örökségét. Mindebből következően 1945 után földrészünkön általánossá vált a meggyőződés, hogy az egyetlen forradalmi erőt a kommunista párt képviseli, mely történelmi küldetést teljesít. A Pártot az értelmiségnek szívvel-lélek1095
kel támogatni kell, vagy ha önérdekből távolságot is tart tőle, semmiképp sem szabad akadályoznia. Tony Judt találóan mutat rá, hogy Franciaországban 1936 óta, az első népfrontkormány megalakulása óta egyfajta „hideg polgárháború” folyt az értelmiség körében, melynek különböző, egymással szemben álló csoportjai képtelenek voltak abban egyetérteni, mi tekinthető Franciaország nemzeti érdekének, szívósan ragaszkodtak doktriner előítéleteikhez. „A kompromisszumra való lehetőség (később pedig az igény) teljes hiánya hozzájárult egy szélsőséges, abszolút fogalmakban gondolkodó erkölcsi és politikai közbeszéd kialakulásához: az ellenfelet csakis megsemmisíteni lehet, saját követeléseinkből egy jottányit sem engedünk. Mihelyt világossá vált, hogy a vichyi kísérlet teljes kudarcot vallott, minden szellemi ellenálló már csak a jövő megteremtésével foglalkozott, melynek tiszta lappal kell nekivágni.” A felszabadulás, melyet nem követett a múlttal való szembenézés, ellentmondásos eredménnyel járt: „A francia értelmiség visszanyerte a hitét egy és más nyilvánvaló dologban, s türelmetlenül várta, hogy ezeket az igazságokat érvényesíteni lehessen. Az is az ellenállás (a számukra egyedül ismerős közös cselekvés) hozománya volt, hogy az író immár a tétlenséget tartotta a legnagyobb rossznak, és – a harmincas évek nemzedékéhez hasonlóan – a forradalomban (amely ez esetben az ellenállás törekvéseinek továbbvitele lett volna) látta az egyetlen esélyt Franciaország ismételt bukásának megakadályozására. Ám elődeikkel – és sok esetben korábbi önmagukkal – ellentétben most már abban a helyzetben voltak, hogy ha forradalmat nem csinálhattak is, de legalább ráerőltethették az egész társadalomra azt a nézetet, hogy valamit tenni kell, méghozzá sürgősen.” Ez a meggyőződés hatotta át az egzisztencialistákat és a baloldali neokatolikusokat, akiknek a szellemi hatása 1945 után vagy két évtizedig különösen erős volt. Párizs ebben azt időben az egész világra kisugárzó szellemi központtá vált, rövid időre visszaszerezte azt a tekintélyt, mellyel utoljára a XVIII. századi felvilágosodás idején rendelkezett. Nem véletlenül jelentette ki De Gaulle, amikor a hatvanas évek elején, az algériai válság idején egy tanácsadója Jean-Paul Sartre őrizetbe vételét javasolta neki: „Voltaire-t nem lehet letartóztatni.” Franciaországban, melyet az amerikai hadsereg szabadított fel, a Francia Kommunista Párt, mely rendkívüli érdemeket szerzett az ellenállásban, nem juthatott parlamentáris úton többséghez, de a legtöbb képviselőt küldte a Nemzetgyűlésbe. A baloldal két vezető ereje, a PC és a PS között kezdettől fogva kiélezett küzdelem dúlt, de abban egyetértettek, hogy De Gaulle tábornok, a polgári ellenállás vezető személyisége, az ideiglenes kormány vezetője, akit az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1945. november 13-án minisz1096
terelnökké választott, veszélyt jelent a demokráciára: személye a katonai államcsíny veszélyét testesíti meg, politikai reformtörekvései pedig a hatalom túlzott centralizációjához, diktatúra kiépítéséhez vezetnek. Kommunisták és szocialisták közös erővel érték el, hogy 1946. január 20-án a Tábornok, tiltakozásul az állandó politikai csatározások és „a pártok túlhatalma ellen”, lemondjon hivataláról. Ez év novemberében azután a szocialisták szervezésében megtartott népszavazás elfogadta a Negyedik Köztársaság alkotmányát. Ebben az időszakban Franciaországban központi kérdéssé vált az értelmiségen belüli tisztogatás, melyet még az ellenállásban létrejött és baloldali vezetés alatt álló CNE (Comité National des Écrivains, Nemzeti Íróbizottság) „utódszervezetei” hajtottak végre. Vezető szerephez jutott az „élő emlékezet bizottságaiban” Paul Éluard, Gabriel Marcel, Raymond Queneau, Vercors, Pierre Seghers, Jean-Paul Sartre és mások. Listákat állítottak fel, melyek a Les lettres françaises hasábjain jelentek meg. Ezeket sokan vitatták, hiszen nemcsak a valódi kollaboránsok kerültek fel rájuk, mint Robert Brasillach vagy Drieu la Rochelle, de olyanok is, mint Jean Giono vagy Henri de Montherlant. De nem is a konkrét személyek megítélése volt a lényeg, hanem az a gesztus, hogy ki mond ítéletet ki felett. Kezdettől fogva a baloldal, s azon belül a kommunisták morális fölénye érvényesült a közvéleményben, s ez a helyzet lényegében évtizedekig így maradt, amikor az okok már elhomályosultak. Az 1945–1956 időszak legnagyobb hatású írója és filozófusa Jean-Paul Sartre volt, akinek egzisztencializmusa világszerte jelentős befolyást gyakorolt. Sartre, Beauvoir és Merleau-Ponty a baloldal feltétlen támogatója volt, de saját alkotói szabadságuk megőrzése érdekében távolságot tartottak a kommunistáktól. Az elkötelezettség és a független politikusi magatartás szükségességét hangoztatták, de amikor ennek az álláspontnak a gyakorlati alkalmazására került sor, lényegi kérdésekben mégiscsak elfogadták, vagy legalábbis nyíltan nem vitatták a kommunisták álláspontját. „Az egyre polarizálódó politikai és kulturális környezetben az ember talán nem érthetett egyet a kommunistákkal, ugyanakkor nem csatlakozhatott az ellenségeikhez sem”, foglalja össze a francia értelmiségi közvélemény uralkodó álláspontját Tony Judt a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Maurice-Merleau Ponty 1947-ben jelentette meg Humanisme et terreur című könyvét, mely az előző évben már napvilágot látott a Les temps modernes hasábjain. Ebben világosan leszögezte: bár a szovjet kommunizmussal kapcsolatban még várni kell „a történelem ítéletére”, „Cselekednünk mégis aszerint kell, mintha jó lenne a vége, mert ha elutasítanánk a marxiz1097
must, azzal megásnánk az ész sírját a történelemben, s nem maradna más, csupán »álmok és kalandok«”. Vagyis az egzisztencialisták ebben a kiélezett helyzetben a történelmi „szükségszerűségként” felfogott kommunizmus mellé álltak, azon furcsa logika alapján, hogy a „kommunizmus az egyetlen zsarnokság, amely képes lehet önmaga meghaladására, az emberiség csakis beléje vetheti a bizalmát”. Mindebből egyenesen következett, hogy a „népi demokráciák” koncepciós pereivel kapcsolatban ugyan az egzisztencialisták vagy a baloldali neokatolikusok, akik az Esprit című folyóiratban publikáltak, kétségeiket hangoztatták (például a Rajk-perrel, vagy a Slánský-perrel kapcsolatban), de fel sem vetődött bennük, hogy magában a kommunista rendszerben lehet a hiba. Ez az álláspont kifejezésre jutott Sartre-nak a magyarországi 1956-os forradalomról szóló írásaiban, így a Sztálin fantomja című, nagy visszhangot keltett cikkében is is. Ez volt tehát a „fő sodor”, melytől Albert Camus, François Mauriac és Raymond Aron viszonylag korán elhatárolódott, sőt az utóbbi egész pályafutása során egyfajta „ellenpólust” képezett Sartre-ral szemben. De a „független baloldali” gondolkodás 1956 után is tartotta pozícióit, igaz, figyelemre méltó hangsúlyeltolódáson ment keresztül, mely nemigen kedvezett az amúgy is defenzívába került Szovjetuniónak, illetve a kommunista mozgalomnak. 1945 után ugyanis a baloldali értelmiség a „proletariátus”, és az általa végrehajtandó (bár egyelőre elhalasztott) forradalom, a megvalósuló utópia, a „daloló holnapok” érdekeihez igazította az álláspontját. „Mit szól hozzá Billancourt?” (azaz a Renault-gyár melósai), tette fel a kérdést egy baloldali egzisztencialista író az ötvenes évek elején, mikor szóba került, hogy tiltakozni kellene a szovjet rendszer valamelyik törvénytelensége ellen. Nos, az ötvenes évek végén, az algériai háború idején ez az univerzális (bár homályos és ennélfogva korlátlanul manipulálható) proletariátusfogalom folyamatosan „etnicizálódott”. A kispolgárivá vált európai munkásosztályt, mint „referenciaközeget” felváltották a harmadik világ népei, miközben az Amerika- és imperializmusellenesség változatlanul maradt. A hatvanas években a tiers-mondialisme vált a francia baloldali értelmiség uralkodó felfogásává, mely jól megfért a kelet-európai „létező szocializmussal” való határozott szembefordulással, ugyanakkor hevesen bírálta a „szociális piacgazdaságot”, az elidegenedett „fogyasztói társadalmat”. Párizs antiimperialista gondolkodóinak figyelme előbb Algériára, aztán Kubára, végül Kínára irányult, nem is szólva a palesztinokról, akiket valamirevaló, Izraelt elítélő baloldali francia értelmiségi ma sem bírálna. A magyar és a francia értelmiség és a hatalom viszonyát távolról lehet csak párhuzamba állítani, különös tekintettel arra a komoly „fáziskésésre”, 1098
mely a két országban zajló változások között fennállt. Ezzel együtt nem érdektelen felvetni néhány párhuzamot. Gondolok itt az erkölcsi fölény kisajátítására való törekvésre, mely mind 1945 után, mind pedig az 1989–90-es rendszerváltás után jellemezte értelmiségünk bizonyos csoportjait. Aminek alapját a „múlt démonaival való riogatás” alkotta, sőt alkotja ma is. S nem ismeretlen a „proletariatus etnicizálódásának” jelensége sem, azzal a különbséggel, hogy nálunk az „abszolút erkölcsi kiindulópontot” nem a harmadik világból bevándorló szegények, hanem a rendszerváltás abszolút vesztesének tekintett cigányok alkotják, már a hetvenes évek végétől kezdődően, mindmáig. Tony Judt is tisztában van vele, hogy a XX. századi francia értelmiség sorsa nem nélkülözi a tanulságokat a kelet-európaiak számára. „A cseh, magyar és más politikusok, filozófusok érthető okokból hajlanak rá, hogy a liberalizmust egyértelműen kívánatos és problémamentes célnak tartsák, olyasvalaminek, amire korábban ellenzékiként, ma a nemzet építőiként törekszenek. Ez azzal a paradox és zavarba ejtő következménnyel járt, hogy a liberalizmusból program lett, azaz a korábbi utópiák helyébe lépett. A liberalizmustól az ilyesmi önmeghatározása szerint idegen, s egyáltalán nem világos, miként lehetne liberális demokráciát csinálni valahol, ahol ennek a természetes előfeltételei sohasem álltak elő. Sok fontos szempontból ezek olyan problémák, melyekkel Franciaországnak sosem kellett szembenéznie, bizonyos értelemben azonban a franciák is küszködnek a kelet-európaiak nehézségeivel”, írta az 1990-es évek elején az amerikai történész. Jól látta: a liberalizmus mifelénk doktriner ideológiaként is létezhet. Ugyanakkor Kelet-Európában a baloldali gondolkodás még mindig befolyása alatt tartja az értelmiségi közvélemény jelentős részét, s gátját alkotja a súlyosbodó problémákkal való tárgyilagos szembenézésnek.
1099
MOJZER ANNA
És a hajó végleg megfeneklett az idő zátonyán António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák (As Naus), Európa Könyvkiadó, 2008. Pál Ferenc fordítása
A portugál irodalom másik nagy öregjével, José Saramagóval együtt Nobel-díjra felterjesztett António Lobo Antunes 1942-ben született Lisszabonban. Végzettségére és eredeti foglalkozásárára nézve orvos, még ma is praktizál időnként, mert mint egy interjúban mondja, „az írói mesterség nagyon magányossá teszi művelőjét, hogy meg ne bolonduljak, muszáj időnként emberek közé mennem”. Az egyetem elvégzése után, bár szűkebb szakterülete a pszichiátria, azonnal a polgárháború sújtotta Angolába kerül, ahol három évet dolgozik, leginkább harctéri sebészként 1970-től 1973-ig. Első regényeit, és valószínűleg egész, bevallottan pesszimista írói habitusát, az ott átélt szörnyűségek inspirálták, amelyek viszonylagossá tették számára a teret, az időt és emberi életeket. 1985-től jelennek meg regényei, igen termékeny szerző, számos irodalmi díj kitüntetettje. Lobo Antunes korai művei közé tartozik (1988) az Európa Könyvkiadó gondozásában most És visszatérnek a karavellák címen megjelent regény. A könyv eredeti címe: „As Naus” egy erős, zömök építésű, nagyobb hajófajtát jelent, de a magyar címadás sokkal kifejezőbb; mert a viszonylag kicsi, 20–25 méteres, 100–140 tonnás, andalúziai és portugál műhelyekben épült jól kormányozható fürge karavella a XV–XVI. századi nagy portugál felfedezőutak nevezetes hajófajtája. A regény ugyanis a felfedezőutak főszereplőiről és – legalábbis a szerző szerint – múló dicsőségéről szól. Az 1970-es évek második felében rengetegen menekülnek Portugáliába az afrikai gyarmatokon, Mozambikban és Angolában folyó függetlenségi és polgárháborúk elől, elsősorban a frissen, vagy a már több generációval azelőtt ott megtelepedett portugálok. A Lisszabonba özönlő arctalan, a „Medúza tutajának” utasaihoz hasonlatos tömegből, csak azokat nevesíti a szerző, akik a lehető leggyorsabban vetkőznek ki maradék emberi önmagukból is, teljességgel elzüllenek, na és mind, szinte kivétel nélkül a XV–XVI. századi felfedezések korának, a portugál történelem dicsőséges fejezetének a főszereplői, felfedezői, természettudósai, krónikásai, költői hercegei és királyai voltak. Ők nemcsak a gyarmatokról térnek vissza tehát, hanem a múltból is, hogy 1100
azután a csak térbelileg, azaz földrajzi értelemben meghatározható, egyébként a történelem örök jelen idejében a mozdulatlanná merevített, egyszerre múlt és jelenkori-időtlen Lisszabon söpredékeként éljenek tovább. A regény története, illetve párhuzamosan futó sorsismertetései alapjában véve roppant egyszerűek, viszont teljességgel követhetetlenek. Ott van például Diogo Ca~o (aki II. János király megbízásából két felfedezőutat szervezett Afrika északkeleti partvidékére 1482-ben, és 1486ban. Elérte a Zaire folyó torkolatát, és elsőként létesített kapcsolatot a kongói királysággal), itt levitézlett admirálisként egy csúnya szajha elől menekül vissza Angola szigetéről Lisszabonba, és életének fő célja ezentúl, hogy a Tejo-part nimfácskáit amszterdami import-nimfácskákra cserélje le. ~oval egy időben száll partra Lisszabonban Luís, a félszemű kölDiogo Ca ~es, a Luiziádák, a XVI. századi portugál nemzeti eposz tő is (Luís de Camo írója) – aki egész úton egy hamiskártyással, Vasco da Gamával (aki elsőként jutott el hajóúton, az afrikai kontinens megkerülésével Indiába 1498-ban) és Cervantesszel veri a blattot egy tengervízzel félig elárasztott kabinban, apjának a földi maradványait tartalmazó koporsó tetején, s akinek a neonfényű, lepusztult és személytelenül barátságtalan bevándorlási hivatalban éppen e miatt a különös poggyász miatt támadnak kellemetlenségei. Luís a költő, miközben egyfolytában, mindenütt csak ír, a regény jó részén át magával cipeli az egyre büdösebb és fogyatkozó földi maradványokat, míg végül koszt-kvártély ellenében Garcia da Ortának (a XVI. századi Portugália egyik legjelentősebb természettudósa, botanikus) ajándékozza, aki egy konyhában berendezett kísérleti növénytelepe egyedeinek táptalajaként használja azt, ami Luís, a költő apjából addigra még megmaradt. Azután ott van még Francisco Xavier (Xavéri Szent Ferenc, az első misszionárius, aki eljut Japánba 1547-ben), aki egy Lisszabonba szóló repülőjegyért eladja fiatal feleségét taszítóan vén és beteges keresztapjának, hogy azután mint az Indiák Apostola Vendégházának tulajdonosaként Manoel de Sepúlvedával (hajóskapitány, leginkább arról ismert, hogy 1552-ben hajótörést szenvedett az indiai Cochimnál, ahol felesége és legénységének jó része odaveszett) lassanként jól menő kuplerájhálózatot építsen ki Lisszabonban – természetesen ő is frissen érkezett, és még sokan, Nuno Alvares Pereira (I. János király [1385–1433] fő hadura, aki a lisszaboni Carmo-t építette a monumentális batalhai kolostor templomának kicsinyített másaként), ezúttal Lenin-sapkát visel, és bártulajdonosként egy sikátorban utcai tangóharmonikázásból tartja fenn magát, mert makacsul ragaszkodik egyébként rosszul menő bárjához, amit a kupihálózatát egyre jobban kiterjesztő Sepúlveda szeretne megvenni tőle. Családostul vetődik partra Lisszabon1101
ban Pedro Alvares Cabral (Brazília földfezője, 1500), Mánuel király tanácsának tagja, a Krisztus Rend lovagja), akinek felsége a Francisco Xavier– Sepúlveda vezette műintézmény alkalmazottja lesz, a ki nem fizetett szállásdíj ellenében. Feltűnik a felfedezőutakat előkészítő – a krónikákból tudhatóan – tengeribetegségre hajlamos Tengerész Henrik herceg is (1394–1460); egyszer hús vér valójában, de ott áll a Salazar állította neoromantikus szobortabló, a Felfedezések emlékművének vezérlő figurájaként is a Tejo partján. Mert miközben épül a Jeromos-kolostor és Belémi-torony (I. Mánuel 1495–1520 építkezései) a folyóparton jár a villamos, ezenközben maga a király, az építtető I. Mánuel rozzant Fordjával Vasco da Gama társaságában kirándul a tengerpartra – majd egy aránytalanul hosszúra nyúló és részletes szabálysértési eljárás ismertetése után mindkettejüket lecsukják. Százlábúéhoz hasonlatos mennyiségű lábjegyzetet igényelne ez a regény, hogy a névvel, és viszonylagos élettörténettel és habitussal rendelkező, teljesen lezüllött vagy csak egyfajta eleven enyészet felé botorkáló, a portugál történelem aranykorának főszereplőiről írott mű groteszknek szánt, de inkább lealacsonyító történelemszemléletét értékelni tudjuk. A hősök tehát a történelemnek a múltat örökké jelenné tevő idejében élnek, ahol nincs múlt, a pillanat maga az emlékezet, következésképpen jövő sincs, csak ragyogó szavakkal ecsetelt bűz és mocsok. A regényt meglehetősen nehezen követhető olvasmánnyá teszi az, hogy a szerző időnként az egyik vagy másik szereplő bőrébe bújva egyes szám első személyben folytatja a reflexióhalmazt, de koherens történet híján, az események viszonylagos láncolatában, nem könnyű rájönni, ki is éppen az elbeszélő. Az írás, a szóbeliség delíriuma és a tehetetlen teremtőerő tobzódása ez a regény, a szertelen, mindent markolni akarásé. Rettentő töménységben kapja az olvasó az összbenyomást – így, nem a benyomások összességét; arról, hogy milyen Lisszabon, milyen ma portugálnak lenni, mi volt, és mi a portugál történelem, mert mértéktelen, mindent megengedő fantaziálás jellemzi, azaz amikor a regénybeli fantázia világának már nincsenek belső szabályai és igazodási pontjai, illetve jelen esetben egy van: a mindenütt hihetetlen bőségben jelen lévő enyészet és pusztulás dús leírása. Az írás fordítása mestermű. Lobo Antunes ugyanis valódi mágusa a szónak – és a kitűnő fordítás még azt is elfeledteti velünk, hogy az eredeti nem magyarul íródott –, ezt az árnyalatgazdag szóbőséget hajlékonyan követni, a teljes szín-, illat- és hangulat kavalkádot magyarra átültetni bizony nagyon nehéz feladat lehetett. A szerző az alkonyi fényekből, a rohadó deszkák szagából, a köpet meg az utca húgyszagából, a férgek mozgásából stb. egy egész 1102
szó- és benyomásbirodalmat formál, a baj csak az, hogy nem az egységes képzeletvilág formálja a szavakat, hanem a szöveg, és az elbeszélő pillanatnyi leírókedve. Lobo Antunes nem a hősöket fölényes biztonsággal kezében tartó elbeszélő röntgenszemű okosságára épít külön univerzumot, mert a posztmodern próza, illetve szövegírás rettenetes utóhatásaként még mindig a szöveg az, ami uralkodik. Saramagóval szembeállítva talán ezért tartják őt intellektuálisabb írónak. Saramago apró sztaffázsfigurákat mozgat a konzekvensen megírt, nagy történeti tablói előterében. Lobo Antunestől ömlesztve kapjuk a portugál történelmet, mint egy szemetesvödör tartalmát, úgy önti a nyakunkba. Bár Hemingwayt és Faulknert vallja mesterének, meghatározó benyomást láthatólag – legalábbis a történeti bűz és mocsok leírásában – Umberto Eco szemléletmódja gyakorolt rá. A Walter Scott-regények ellenhatásaként, a másik nagy romantikus szerző, Marx Károly a „feudális anarchia” kiötlője történelemszemléletének befolyása alatt született Eco-művek a scotti édességes és makulátlanul gáláns középkort valami hihetetlenül mocskos patkány rágta, mosdatlan és elaljasodott világgá tették. Ezt az ábrázolásmódot követi most számos „történelmi” regény is: például Lawrence Norfolk Rinocérosza, és erre a kaptafára készültek a nagy ellenlábas, Saramago történelmi regényei is. A posztmodern irodalom pestise, ami a meghökkentő szövegzagyvaságokat intellektuális és zenei benyomássá akarta alakítani, még mindig tobzódik. Kordokumentum az efféle irodalom: így akartuk láttatni magunkat a XX. század végén, amikor azt sem tudtuk, hol áll a fejünk, és hol és mihez képest vagyunk mi magunk. Valami mindent viszonylagossá tevő gyanakvás jellemzi Lobo Antunes könyvét: ha mindez megtörtént, érdekes-e, fontos-e nekünk, akik itt vagyunk irányt vesztett utódokként, és akiket csak bosszant a hősi ősök képgalériája rögtön házunk bejáratánál. Az olvasó nem egészen érti, miért kell okvetlenül okádék- és csatornaszagúnak lennie a portugál felfedezések nagy századának, és azt, hogy mindig ez az alulnézet, a nyomor és a kisszerűség bűze lengi be a XX. század irodalmának nagy részét. Személyes benyomások indulattalan özöne zúdul az emberre, de mégis hiányzik belőle valami abszolút személyes, az író, nem mint a pillanat feljegyzője, hanem mint saját megélt tapasztalatait univerzummá rendelő személyiség. Nem a rémségek kicsiny boltja ez, hanem az ócskaságok tárháza, egy főváros hajléktalanjainak inventáriuma. Csak hogy az összehasonlítás érzékletesebb legyen, ha már a Reneszánsz Évét ünnepeljük: hol a fantázia abban, ha mondjuk Beatrix királynő a Nyugati aluljáróban kannás bortól bűzlő vécésnéniként integetne ki nekünk 1103
egy magyar regényből, ott, ahol egyébként Janus Pannonius „itt a piros-hol a pirossal” keresné meg a felesekre valókat? – de persze mit csináljon az író, ha borzolt kedélyű és csak erős benyomásokra reagálni képes olvasóközönsége mindössze reklámblokknyi időkre tud a mesére koncentrálni, és saját életének hétköznapjai fordulatosabbak a legfantáziadúsabb regénynél is? Marad a szómágia, a szavak és benyomások által való andalítás, egyfajta atmoszférateremtő hipnózis. Az idővel és a hősök áthelyezésével való játék nem újdonság. Gondoljunk például Thomas Mann mai szemszögből nézve is elképesztően vagány vállalkozására, a XII–XIII. századi krónikák és széphistóriák fordulatait és szemléletmódját finoman parafrazeáló Nagy Szent Gergely pápa (†604) életéről szóló A kiválasztott-ra. A történelem hősei az átlagolvasó számára szinte regényfiguraszámba mennek, így talán nem aránytévesztés párhuzamot vonni Bulgakov novellájával, amely Gogol (Holt lelkek) hőseit a NEP-korszak Moszkvájába telepíti – jellemüket és habitusukat gondosan megőrizve. Ilyen az amerikai Erskine Caldwell regénye is, aki a homéroszi nézőponttól némileg eltérően Pénelopé férjének kevéssé hízelgő képét festi meg. De amikor a hős is kivetkőzik önmagából és megszokott közege is hiányzik, akkor az illető már pusztán egy név marad, nem paródia, dehonesztálás, deheroizálás, csak fityisz a tájékozottabb olvasónak. A szinte kényszeres állandó állapotfelvétel, hangulatözön, megrészegült benyomásáradat egyetlen esetben válik hitelessé: mikor az afrikai polgárháború kerül szóba, melynek leírása nagyon érzékletes; az elállatiasodott civil oldalát is bemutatja, amikor csak sodorják az embert az események, egyaránt retteg a valóságtól és a rémhírektől, és már önmagához sem köti semmi. Hasonlóképpen hiteles a „győzteseket” leíró alig pár mondat is, akik a gazdaság és az addig megszokott életforma lerombolásával egyik napról a másikra élő cél nélküli kilátástalanságba kerültek. A regény befejezéseképpen Luís, a költő egy eredetileg Tibetből betelepített, Down-kóros gyerekek istápolására szolgáló, lassanként tüdőbetegek elfekvőjévé alakuló kórházba kerül, s egy szép napon betegtársaival buszt bérelnek, hogy köpőcsészéiket szorongatva Ericeira hajnali homokzátonyain üdvözöljék a tengerből előbukkanó, carcavelosi cigányok készítette réz ékszerekkel felékesített Sebestyén királyt, aki egyébként 1578-ban esett el az alquacer-quibiri csatában, és akinek holtteste azóta sem került elő.
1104
CSIZMADIA BALÁZS
Tengerésztörténetek? Jakob Lothe, Jeremy Hawthorn, James Phelan (szerk.): Joseph Conrad: Voice, Sequence, History, Genre. The Ohio State University Press, Columbus, 2008 A magyar olvasó még a kifejezetten irodalmi folyóiratok lapjain is csak szórványosan találkozhat Joseph Conrad nevével, noha műveinek összetettségét és az irodalomtörténetben elfoglalt helyét tekintve jóval nagyobb érdeklődést érdemelne. Nem áll szándékomban, sem módomban e jelenség lehetséges okait firtatni, de élek a gyanúperrel, hogy közrejátszik benne az a szakmai körökön kívül a mai napig létező téveszme vagy mítosz is, miszerint Conrad lényegében tengerésztörténetek és a Robert Louis Stevenson neve által fémjelzett kalandregények írója. Ezzel szemben az angol nyelvű világban (de máshol is) régóta közismert, hogy Conrad a korai modernizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, akit, ha egyedisége ellenére ezt feltétlenül szükségesnek érezzük, sokkal inkább Henry Jameshez hasonlíthatunk, mintsem Stevensonhoz. De ha már Stevenson neve felmerült, el kell ismerni, hogy Conrad modernista prózájában valóban felfedezhetőek bizonyos populáris irodalmi műfajokból átvett elemek. Ez azonban csak az érem egyik oldala, pontosabban a skála egyik vége; a másik végén ott áll a talán legnagyobb impresszionista író, Marcel Proust. Valószínűleg akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha Conradot valahol Stevenson és Proust közé helyezzük el a skálán, ahogy tette ezt a híres amerikai kritikus, Fredric Jameson. Ami a tengerésztörténetek íróját illeti, a téveszme annyiban érthető, hogy Conrad írói pályafutását megelőzően csaknem húsz évig tengerészként kereste kenyerét, és természetesen a tengernek fontos és összetett szerepe van művészetében, amely nem merül ki abban, hogy bizonyos novellák vagy (kis)regények színhelye (részben) egy hajó fedélzete. Sőt a szigorú angol irodalomkritikus, F. R. Leavis – aki a lengyel származású Conrad életművét az angol regény legszűkebb értelemben vett kánonjába is beemelte – bizonyára helyesen jegyezte meg már 1948-ban, hogy Conrad legjobb regényeinek egyáltalán nincs, vagy csak érintőlegesen van köze a tengerhez. Conrad modernizmusának szerves részét képezik mesteri és újszerű elbeszéléstechnikái. Műveiben érezhetően szakít a viktoriánus regény túlságosan rendezett világképével és az olvasótól nem különösebb kreativitást igénylő ábrázolásmódjával; technikai megoldásai a többek között a Vir1105
ginia Woolf és James Joyce által képviselt érett modernizmus felé mutatnak. Ebben az összefüggésben talán érdemes megemlíteni, hogy Woolf (főleg a korai) Conradot igen nagyra tartotta. Az újabb kutatás pedig kiderítette, hogy Joyce egyes műveiben érvényesül Conrad hatása, még ha ez a hatás nem is számottevő. Ennek ellenére Joyce feltűnően hallgatott Conradról, mintha nem is igazán tudna létezéséről, noha trieszti könyvtárában bizonyíthatóan több Conrad-kötet is szerepelt, és a két írónak kilenc évig ugyanaz a James Brand Pinker volt az irodalmi ügynöke. Mindez (Jane Ford egy cikke szerint) arra enged következtetni, hogy itt a híres kritikus, Harold Bloom által leírt jelenséggel van dolgunk: a fiatal író (vagy költő) tipikusan tagadja, hogy egy már befutott, tapasztaltabb író, illetve költő bármilyen hatással lett volna rá, ahogy később például William Faulkner sem volt hajlandó elismerni joyce-i örökségét. Úgy érzem, ez a némiképp hosszúra nyúlt bevezető szükséges volt ahhoz, hogy megfelelő kontextusban lássuk a most megjelent esszégyűjteményt. A Joseph Conrad: Voice, Sequence, History, Genre ékes példája nem pusztán a Conrad iránti több évtizedes, komoly szakmai érdeklődésnek, hanem annak is, hogy a conradi szöveg a mai napig hatalmas kihívás elé állítja a narratológusokat. Conrad és a narratológia egyfajta szimbiózisban élnek, az egyiket nehéz elképzelni a másik nélkül. Ezt a szerkesztők – akik mindhárman kiváló narratológusok és (főleg Jeremy Hawthorn személyében) Conrad-kutatók – külön ki is emelik a bevezetőben, ahol nemcsak a kötetben szereplő tanulmányok közötti összefüggésekre világítanak rá, hanem hasznos áttekintést is nyújtanak a conradi elbeszélés technikai sajátosságaival kapcsolatos korábbi kutatásról. A kötet amúgy egy 2005-ös, Jakob Lothe által szervezett oslói szimpózium eredménye. Ennek megvan az a nyilvánvaló előnye, hogy az itt olvasható esszéket nemcsak a szerkesztők és a kiadó ellenőrizték szakmailag, hanem a szerzőknek már a szimpózium során lehetőségük nyílt a felmerülő kérdések megvitatására. Ebből azonban közvetetten egy hátrány is származik, nevezetesen az, hogy – mivel sem a szerkesztők, sem a szerzők nem tudhatták előre, hogy az ohiói egyetemi kiadó (The Ohio State University Press) gondozásában jelennek majd meg a cikkek – a kötetben nincsenek a szakkifejezések használatára vonatkozó szigorú irányelvek. Így történhetett, hogy míg a Conrad művei iránt érdeklődő, de a narratológiában nem jártas olvasónak talán időnként több definícióra lenne szüksége, a narratológus esetenként hiányolhatja a pontosabb terminológiát. Hadd említsem a lengyel Zdzisław Najder példáját. Najder, aki elsősorban Conrad legkiválóbb életrajzírójaként vált ismertté, rendkívül érdekes és gondolatébresztő tanul1106
mányt írt a conradi szövegek személyes „hangjáról”, azonban az általa használt terminológia nem mindig pontos, egy alkalommal pedig kifejezetten megtévesztő. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy a szerzők egy része (ahogy Najder is) kiváló Conrad-kutató, de nem narratológus, ezért nem is várhatjuk el, hogy cikkét szakkifejezésekkel tűzdelje tele. Az esszék a címben szereplő négy kategória köré csoportosulnak: ’voice’ (nagyjából ’az elbeszélés hangja’), ’sequence’ (nagyjából ’a történet időbeli kibontakozásának sorrendje és folyamata, valamint annak jelentősége’), ’history’ (történelem), ’genre’ (műfaj). Ezek a fogalmak részben már önmagukban is jelzik, hogy a kötet túlmutat a klasszikus strukturalista narratológia vizsgálódási körén. A szerzők a legkülönfélébb elméleteket és filozófiákat (pl. dekonstrukció, újhistorizmus) vonultatják fel a conradi szöveg rétegeinek feltárása során, kitüntetett figyelmet szentelve a művek etikai és retorikai dimenziójának. Érdekes megjegyezni, hogy az egyébként a dekonstrukció jeles képviselőjeként ismert J. Hillis Miller cikkében láthatóan sokat felad korábbi, radikálisabb irodalomfelfogásából, és inkább a történelmi narratívák és a politika szempontjából vizsgálja Conrad talán legbonyolultabb regényét, a Nostromót. Ugyanakkor a klasszikus narratológia hatása majdnem minden esszében érezhető – főleg a nagy rendszeralkotó francia narratológus, Gérard Genette fogalmai tűnnek fel újra és újra. A kötet legszembetűnőbb pontatlansága (amelyből egyébként alig akad néhány) is Genette egyik fogalmával, a metalepszissel kapcsolatos (a ’metalepszis’ röviden úgy határozható meg, mint egy narratív szinteket, illetve világokat egymástól elválasztó határvonal átlépése). Josiane Paccaud-Huguet ugyanis A sötétség mélyénben tévesen lát metalepszist. A metalepszis Conradra nem jellemző, inkább csak szerzői előszavaiban, játékos formában találkozunk vele. Jó példa erre éppen a Paccaud-Huguet által is elemzett mű szerzői előszava, ahol Conrad arról ír, hogyan találkozott és milyen viszonyban van legfontosabb elbeszélő-szereplőjével, Marlow-val. A kötet záró tanulmánya érdekesen kötődik ahhoz, amit a tengerésztörténetek és a kalandregények kapcsán említettem: Jakob Lothe amellett érvel, hogy a Lord Jim részben éppen attól lesz modernista regény, hogy kreatívan és újszerűen ötvöz különféle műfajokat, beleértve a kalandregényt is. Ez és az ehhez hasonló, jövőbe mutató és talán provokatív gondolatok helyezhetik új megvilágításba a conradi szöveg és a narratológia viszonyát, és győzhetik meg az olvasót arról, hogy mindkettőt a másik tükrében érdemes tanulmányozni. Amennyiben ez megtörténik, a könyv biztosan elérte célját.
1107
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
EDUARD AKULIN (1963) fehérorosz költő, énekes és műfordító. A Homeli Egyetemen végzett, majd a tudományos akadémián doktorált. Volt tanár, muzeológus, jelenleg a Dzejaszlov című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese. Verseskötetek mellett CD-ket is ad ki. IRINA BAHDANOVICS (1956) fehérorosz költőnő, irodalomtörténész és kritikus a Homeli Egyetemen végzett (1978), 1983 óta a Fehérorosz Tudományos Akadémia Janka Kupala Irodalomtudományi Intézetében dolgozik. Monográfiát írt Kupaláról Janka Kupala i ramantizm (Janka Kupala és a romantika, 1989) címmel. Fontosabb verseskötetei: Csaraviki malensztva (Gyermekkori cipők, 1985), Freszki (Freskók, versek, 1989), Vjalikdzeny (Húsvét, 1989). GOTTFRIED BENN (1886–1956) világirodalmi rangú német író, költő, gondolkodó, polgári foglalkozását tekintve orvos. Brecht társaságában expresszionistaként kezdi írói pályáját. 1933-ban a látványos életszínvonal-emelkedés fél évre megtéveszti. A csalódás és a büntetés kétszeres. Passzív ellenállása miatt 1934-től nem publikálhat, kizárják az Írókamarából, majd 1945-től a szövetségesek teszik feketelistára. A negyvenes évek végén először Svájcban jelennek meg újra művei. Magyarországon hosszú ideig agyonhallgatták, csak néhány antológiában
bukkant fel a neve, míg végül 1991-ben kiadták válogatott verseit. Prózájából viszont mindmáig alig jelent meg valami. ITALO CALVINO (1923–1985) olasz író. C. Pavese fedezte fel. A kettészelt őrgróf, A fáramászó báró, A nemlétező lovag, Láthatatlan városok, Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényei magyarul is olvashatók. A Nagyvilág 1959 óta rendszeresen közölte. Marcovaldo avagy a városi évszakok című regényét a Nagyvilág Könyvkiadó jelentette meg. E számunkban Calvino egyik utolsó írását közöljük, eredeti címe: L’ultimo canale. JUDITH HERMANN német írónő 1970-ben született Berlinben. Első kötete, a Fischer Verlagnál 1998-ban megjelent Sommerhaus, späterre (Nyárilak, majd egyszer). 2001-ben Kleist-díjat kapott. 2003-ban követte a szintén elbeszéléseket tartalmazó második, a Nichts, als Gespenster (Csak kísértetek). TONY JUDT amerikai történész , emblematikus könyve, a Past Imperfect. French Intellectuals, 1944–1956 magyarul a XX. Század Intézet kiadásában jelent meg. Legutóbbi könyve franciául: Apre`s-Guerre, Armand Colin, Paris, 2000. JANKA KUPALA (1882–1942) költő, drámaíró és publicista, a fehérorosz irodalom klasszikusa. A XX. század elején
1108
fontos szerepet játszott a nemzeti újjászületésben és az irodalmi nyelv megteremtésében. Elszegényedett nemesi családból származik, korai lírája közel áll a népköltészethez. Gyakori témája a társadalmi igazságtalanság és az elnyomás; nemzeti szabadságharcra buzdít, ezért meggyűlik a baja a cári cenzúrával. A fehérorosz egzisztencia nyomorúságáról szerzett tapasztalatait Szon na kurhanye (Álom a sírdombon, 1910) című drámai költeményében összegzi. Sljaham zsiccja (Az élet útjain, 1913) című verseskötetében már a modernizmus és a szimbolizmus esztétikája az uralkodó. A forradalom előtti korszak legjelentősebb műve, a Raszkidanaje hnyazdo (Szétszórt fészek, 1913) egy falusi család példáján mutatja be a nemzet tragédiáját. A szovjet államban komoly pozíciókat kap, ugyanakkor gyakran támadják „kispolgári népiességéért”, sőt „fehérorosz sovinisztának” nevezik. Tutejsija (Helybeliek, 1922) című tragikomédiájában ironikus panorámát fest a megszállás alatti városi életről. Egyre nagyobb nyomás alatt áll, gyakran hallgatják ki a Fehérorosz Felszabadítási Szövetség nevű nem létező ellenforradalmi szervezet ügyében, és rákényszerítik a bolsevik ideálok magasztalását. 1930-ban öngyilkosságot kísérel meg, majd összeomlik és nyílt levélben tagadja meg a nemzeti eszméket. A harmincas években igénytelen szovjetbarát verseket ír, a kevés kivétel közé tartozik a kolhozosításról szóló Nad rakoju Areszoj (Az Aresza folyónál) című poéma és az ukrán költőelőd, Sevcsenko emlékének szentelt Taraszova dola (Tarasz sorsa). 1941-ben Lenin-díjat kap. A németek elől Moszkvába majd Kazanyba menekítik. 1942 június 28-án lezuhan egy moszkvai szálloda lépcsőházában –
a hivatalos források szerint baleset történt, mások öngyilkosságnak vagy politikai gyilkosságnak tartják a halálát. ` IN (ChristoCRI`SDEAN MACILLEBHA pher Whyte) skót költő, író, műfordító. Verset gael, prózát angol nyelven ír. 1973tól 1985-ig Olaszországban élt, majd 1990 és 2005 között a Glasgow-i Egyetem skót irodalom szakán tanított, jelenleg Budapesten él. Eddig három verseskötete és négy regénye látott napvilágot, a negyedik verseskötete 2009-ben fog megjelenni Bho Leabhar Latha Maria Malibran / From the Diary of Maria Malibran (Maria Malibran naplójából) címmel, gael nyelven angol fordításokkal. Többek között Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Petri György, Takács Zsuzsa, Balla Zsófia és Tóth Krisztina verseit fordította angolra. ULADZIMIR NYAKLJAJEHU (1946) fehérorosz költő, prózaíró és esszéista elektrotechnikát tanult, majd bejutott a moszkvai Irodalmi Intézetbe (1971). 1973-ban végzett a minszki Tanárképző Főiskolán. Dolgozott északon, Szibériában és a Távol-Keleten, majd elhagyta a műszaki pályát és újságíró lett, később irodalmi folyóiratokat szerkesztett. Fontosabb verseskötetei: Mesztnoje vremja (Helyi idő, 1983), Gyerevo boli (A fájdalom fája, 1986), Galubinaja posta (Galambposta, 1987), Tak (Így, 2004). ANDRÉ SCHMITZ, a belga költészet egyik doyenje 1929-ben született, szakmájára nézve középiskolai tanár. Sokat utazott, bejárta Kanadát, Afrikát, Libanont. Ma Arlon környékén él, verskéziratok gyűjtésével is foglalkozik. Az 1961-es Pour l’amour du feu (A tűz szerelméért, Éd. des Artistes) óta tizenhét verseskötete
1109
jelent meg, életművéért megkapta a legmagasabb belga állami kitüntetést, az Ötévi díjat (Prix quinquennal). Raclement d’ailes című kötetéért (Szárnycsikorgás, L’Arbre a` paroles-Phi-Écrits des Forges, 1994) a Tristan Tzara-, az Incises Incisionsért pedig (Jegyzetek, metszetek, PhiÉcrits des Forges, 2000) a Mallarmé-díjjal, az egyik legjelentősebb francia költészeti elismeréssel jutalmazták. Fanyar, groteszk humora a valón túlira irányuló érzékenységgel és az írás aktusának létjogára való szüntelen, furfangos rákérdezéssel párosul. Itt közölt művei Dans la prose des jours, Poésie 1961–2001
(A napok prózájában, La Renaissance du Livre, Tournai, 2002) című gyűjteményes kötetében találhatók. Verseiből a Magyar Napló közölt magyarul. MIHASZ SZKOBLA (1966) fehérorosz költő, műfordító, esszéista és parodista. 1991-ben végzett a minszki egyetemen. A Belaruszki Knyigazbor kiadó szerkesztője, a prágai Szabadság Rádió munkatársa. Fontosabb verseskötetei: Vecsni znyics (Örök szent tűz, 1990), Vocsi szavi (A bagoly szemei, 1994), Naseszce pounyi (A telihold inváziója, 2001).
1110
KIÁRUSÍTÁS! Amíg a készlet tart !
4600 Ft helyett 1500 Ft
4000 Ft helyett 1500 Ft
2700 Ft helyett 1000 Ft
2200 Ft helyett 1000 Ft
2300 Ft helyett 1000 Ft
2200 Ft helyett 1000 Ft
FÉLTÉKENYSÉG – Modern finn elbeszélések
500 Ft
VAN, AKIT SÓLYOM KARMOL MEG – Modern török elbeszélések
500 Ft
PARKMOTÍVUMOK ELLENFÉNYBEN – Modern svéd elbeszélések
500 Ft
JANET MALCOLM: A hallgatag asszony – Sylvia Plathes és Ted Hughes
500 Ft
GERMÁN ARCINIEGAS: Eldorádó délibábja – Esszék a másik Amerikáról 500 Ft ALEXANDER LERNET-HOLENIA: Bagge báró
500 Ft
Látogassa meg honlapunkat: nagyvilag-folyoirat.hu (KÖNYVEK)! Megrendelés: Nagyvilág Könyvkiadó, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Tel./fax: 06-33-484-293 e-mail cím:
[email protected] A könyveket utánvéttel küldjük.
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
