TARTALOM MAGYAR VILÁG

LIX. évfolyam, 6. szám

2014. június

TARTALOM

SALMAN RUSHDIE Mágia az igazság szolgálatában (Imreh András fordítása) .......................... 607 PLINIO APULEYO MENDOZA Aracatacától Macondóig avagy Gabo múltidézései (Szilágyi Mihály fordítása) ...................................................................................... 611 A valóság igézete – Peter Hess Stone amerikai publicista interjúja Gabriel García Márquez kolumbiai íróval (Szilágyi Mihály fordítása) .................................................... 616 JEAN ROUAUD Az ígéret asszonya (Bodroghi Csilla fordítása) .............................................. 629 IVAN AHMETYEV versei (Lángi Péter fordításai) .............................................. 634 MARIAPIA VELADIANO Az élet mellett (Balkó Ágnes fordítása) ............................................................ 640 SERGE PEY versei (Lackfi János fordításai) .......................................................... 655 ERDAL ÖZ Bikács kán (Tasnádi Edit fordítása) .................................................................... 660 MAGYAR VILÁG Mozart idézése – Gulyás Pál verse Mozart g-moll szimfóniája elé. Albert Zsuzsa beszélgetése Gulyás Klárával, Hubay Miklóssal, Ujfalussy Józseffel, Vásáry Tamással .................................................................... 671 TÁJÉKOZÓDÁS MARX JÓZSEf Dánia ........................................................................................................................ 686

KUN TIBOR Vlagyimir Nabokov, a drámaíró .......................................................................... 693 fÖLDES GYÖRGYI Gyergyai Albert világirodalom-szemlélete ...................................................... 700

KÖNYVRÕL KÖNYVRE BODROGHI CSILLA Az ígéret asszonya. Jean Rouaud: La femme promise ...................................................................... 708 BALKÓ ÁGNES Megbélyegezve. Mariapia Veladiano: La vita accanto .............................. 710 PETRÕCZI ÉVA Egy nagyon angol saga. Mary Somaes: A Churchill lány története ........................................................ 713 KüLfÖLDI SZERZÕINK .............................................................................................. 715

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

SALMAN RUSHDIE

Mágia az igazság szolgálatában Gabo él. A Gabriel García Márquez halálhírét követõ felbolydulás és az õszinte szomorúság, amit olvasói világszerte éreztek, azt mutatja, hogy a könyvei nagyon is élnek. Valahol egy diktatórikus pátriárka továbbra is megfõzeti, és ínyenc fogásként tálaltatja fel vacsoravendégeinek politikai riválisát; egy idõs ezredes egy soha meg nem érkezõ levélre vár; egy gyönyörû fiatal lányt a saját lelketlen nagyanyja prostituál; és egy kedvesebb pátriárka, José Arcadio Buendía, Macondo településének egyik alapítója, a tudomány és az alkímia híveként közli elképedt feleségével, hogy „a föld kerek, mint a narancs”.1 Kitalált, alternatív világok korát éljük. Tolkien Középföldéje, Rowling Roxfortja, Az éhezõk viadalának antiutópikus világegyeteme, vámpírok és zombik vadászterületei: ezek napjaink helyszínei. Ám a fantáziairodalom divathullámán túl a legjobb irodalmi mikrokozmoszokban több az igazság, mint a fantázia. William faulkner Yoknapatawphájában, R. K. Narayan Malgudijában és, igen, Gabriel García Márquez Macondójában a képzelõerõ gazdagítja a valóságot, nem menekül tõle. A Száz év magány negyvenhét éves, és szûnni nem akaró, roppant hatása ellenére stílusa – a mágikus realizmus – Latin-Amerikában igencsak teret vesztett más elbeszélõ formákkal szemben, részint épp García Márquez elképesztõ teljesítményének ellenhatásaként. Hírhedtté vált a rá következõ nemzedék legnagyobbra tartott írójának, Roberto Bolañónak kijelentése: a mágikus realizmus „ultragáz”, és az is, hogy García Márquezt, ismertségén gúnyolódva, olyan embernek nevezte, akinek „hízik a mája, ha elnökökkel és püspökökkel kvaterkázhat”. Gyerekes dühkitörés, de azt mindenesetre jól mutatja, hogy sok latinamerikai írónak kissé terhére van a kolosszus megkerülhetetlen jelenléte. („Az az érzésem – vallotta meg egyszer Carlos fuentes –, hogy a latin-amerikai írók többé nem használhatják a „magány” szót, ha nem akarják, hogy mindenki azt higgye, Gabóra utalnak. Sõt attól is tartok – tette hozzá kajánul –, hogy elõbbutóbb a »száz év« kifejezést sem merik használni.”) Nincs még egy író a világon, akinek ekkora hatása lett volna az elmúlt fél évszázadban. Ian McEwan helyesen hasonlította kiemelkedõ jelentõségét Dickenséhez. Dickens óta nincs még egy olyan író, akit olyan széles körben olvastak és annyira szerettek volna, mint Gabriel García Márquezt. A nagy ember halálával a latin-amerikai írók kikerülhetnek aggasztó hatása alól, és mûvét végre rivalizálás nélkül értékelhetik. fuentes, arra utalván, hogy mennyi mindent köszönhet García Márquez faulknernek, Macondót a kolum-

1

Székács Vera fordítása.

607

biai író Yoknapatawpha megyéjének nevezte. Ebbõl a kiindulópontból már jobban meg tudjuk közelíteni a mûvet. Ezek a történetek valódi emberekrõl szólnak, nem tündérmesék. Macondo létezik; épp ez benne a mágikus. A „mágikus realizmus” (realismo mágico) kifejezéssel az a baj, hogy ha kimondjuk, vagy halljuk, akkor voltaképp csak az egyik felét mondjuk vagy halljuk, azt, hogy „mágikus”, a másik fele, a „realizmus” elsikkad. De ha a mágikus realizmus csupán mágikus volna, nem számítana. Merõ képzelõdés lenne – és mert bármi megtörténhetne, semminek sem volna következménye. A mágikus realizmus éppen azért mûködik, mert a mágia mélyen a valóságban gyökerezik, a valóságból nõ ki, és gyönyörûséges és váratlan módon világítja meg. Nézzük csak meg a Száz év magány egy híres szakaszát: „Abban a pillanatban, hogy José Arcadio becsukta a hálószoba ajtaját, pisztolydörrenés verte fel a házat. Vércsík jelent meg az ajtó alatt, áthaladt a nappalin, kifolyt az utcára, egyenes vonalban végigfutott az egyenetlen járdákon, leereszkedett a lépcsõkön, és felkapaszkodott a kõkorlátokon, továbbfutott a Törökök utcáján, jobbra fordult egy utcasarkon, balra egy másikon, majd a Buendía-házhoz érve derékszögben megtört, befolyt a csukott kapu alatt, áthaladt a nagyszobán, szorosan a fal mellett, hogy be ne szennyezze a szõnyegeket… és kibukkant a konyhában, ahol Ursula éppen harminchat tojást készült feltörni, hogy a kenyértésztába tegye. – Szeplõtelen Szûzanyám! – kiáltott fel Ursula.”2 Valami tökéletesen fantasztikus történik itt. Egy halott vérének saját célja lesz, már-már önálló életre kel, és szisztematikusan végighalad Macondo utcáin és végül megállapodik anyja lába elõtt. A vér „lehetetlenül” viselkedik, ez a részlet mégis hiteles. A vér útja – José Arcadio halálhírének útja, abból a szobából, ahol agyonlõtte magát, anyja konyhájáig, és megérkezése a matróna Ursula Iguarán lába elé igazi tragédia: egy anya így tudja meg, hogy a fia meghalt. José Arcadio éltetõ vérének elevenen kell maradnia, amíg meg nem viszi Ursulának a szomorú hírt. A reális elem drámai és érzelmi ereje a mágikus hozzáadásától csak növekszik. Reálisabb lesz tõle, nem irreálisabb. A mágikus realizmus nem García Márquez találmánya. A brazil Machado de Assis, az argentin Jorge Luis Borges és a mexikói Juan Rulfo elõtte jártak. García Márquez alaposan tanulmányozta Rulfo mestermûvét, a Pedro Páramót, és a saját írására gyakorolt hatását Kafka Átváltozásáéhoz mérte. (A mexikói regény szellemvárosában, Comalában nem nehéz felfedezni Macondo elõképét.) De a mágikus realista érzékenység nem korlátozódik Latin-Amerikára. Idõrõl idõre felüti a fejét a világirodalomban, csak épp képviselõi közül García Márquez a legolvasottabb. Dickens véget nem érõ perével, az Örökösökben leírt Jarndyce kontra Jarndyce-üggyel mutat rokonságot a Száz év magány végtelen hosszú vonat-

2

Székács Vera fordítása.

608

szerelvénye, amelynek egy egész hétbe telik, míg elhalad Macondo mellett. Dickens és García Márquez egyaránt a komikus túlzás mestere. Dickens HuzaVona-hivatala, a kormányszerv, amelynek funkciója, hogy ne csináljon semmit, az irodalmi realitás ugyanazon szintjén helyezkedik el, mint García Márquez összes tunya, korrupt, önkényeskedõ kormányzója és zsarnoka. Gregor Samsa, aki Kafka mûvében nagy bogárrá alakul át, nagyon is otthonosan érezné magát Macondóban, ahol az átalakulások közhelyszámba mennek. Gogol fõhõse, Kovaljov, akinek az orra önállósítja magát és keresztül-kasul bolyong Szentpéterváron, szintén nem mozogna idegenül itt. A francia szürrealisták és az amerikai meseírók is ehhez az irodalmi kompániához tartoznak: a regényben a regényességet veszik észre, az ihleti meg õket, hogy mindez kitaláció, ami egyúttal megszabadítja az irodalmat a naturalizmus béklyóitól, és lehetõvé teszi, hogy az igazságot vadregényesebb és talán érdekesebb útvonalakon cserkéssze be. García Márquez egészen pontosan tudta, hogy egy népes irodalmi család tagja. William Kennedy idézi tõle: „Mexikóban a szürrealizmus az utcán tombol.” És: „A latin-amerikai valóság teljes mértékben rabelais-i.” De nem lehet elégszer mondani: a szárnyaló képzeletnek a valóság talajáról kell felröppennie. Amikor elõször olvastam García Márquezt, még sosem jártam dél- vagy közép-amerikai országban. Lapjain mégis olyan valósággal találkoztam, amelyet jól ismertem indiai és pakisztáni tapasztalataimból. Itt is, ott is komoly a feszültség falu és város között, és hasonlóan mély szakadék tátong gazdagok és szegények, hatalmasok és gyengék, nagyok és kicsik között. Mindkét helyen meghatározó a gyarmati múlt, mindkét helyen nagy jelentõsége van a vallásnak, Istennek és – sajnos – az istenfélelemnek. Ismertem García Márquez ezredeseit és tábornokait, vagy legalábbis indiai és pakisztáni megfelelõiket, érsekei az én mullahaim voltak, piacai az én bazárjaim. Világa az én spanyolra fordított univerzumom volt. Nem csoda, hogy rögtön belehabarodtam – nem a mágikusságába (habár a csodás keleti meséken nevelõdvén ez is felettébb vonzott), hanem a realizmusába. Ugyanakkor az én világom városiasabb volt, mint az övé. García Márquez realizmusának egyéni ízét vidéki érzékenysége adja, a falu, ahol a technológia: rémisztõ, ám a mennybe felemelkedõ jámbor lány: hihetõ; ahol, akárcsak az indiai falvakban, a csodálatos együtt él a mindennapival. Újságíró volt – a tényeket sosem tévesztette szem elõl. Álmodozó volt – hitt az álmok igazságában. És író is volt – képes volt eksztatikusan, gyakran komikusan gyönyörû pillanatokat produkálni. A Szerelem a kolera idején elején: „…ha keserûmandula-illatot érzett,mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.”3 A pátriárka alkonyának csúcspontján az amerikai nagykövet vízmérnökei, miután a diktátor az amerikaiaknak eladja a Karib-tengert, „elvitték leltári számmal ellátott darabokban, hogy elültessék távol a ciklonoktól, Ari-

3

Székács Vera fordítása.

609

zona véres pirkadatai alatt, elvitték mindenestül, tábornok úr, városaink tükörképével, félénk vízi hulláinkkal, elmebeteg sárkányainkkal”.4 Megérkezik az elsõ vonatszerelvény Macondóba, és egy asszony feldúltan sikoltozik a félelemtõl. „– Ott jön – nyögte ki nagy nehezen – valami rémség; egy füstölgõ konyha, és egy falut húz maga után.”5 És persze a felejthetetlen rész: Aureliano Buendía ezredes harminckét fegyveres felkelést szervezett, és harminckétszer szenvedett vereséget. Tizenhét asszonytól tizenhét fia született, s a legnagyobb még nem volt harmincöt éves, amikor egyetlen éjszaka kivégezték valamennyit. Ép bõrrel megúszott tizennégy merényletet, hetvenhárom rajtaütést és egy kivégzést. Túlélt egy sztrichninmérgezést, pedig a kávéjába kevert adag egy lovat is leterített volna. 6 Az ilyen nagyszerû mondatokért csak hálásak lehetünk. Õ volt köztünk a legnagyobb. IMREH ANDRÁS fordítása

Dely István fordítása. Székács Vera fordítása. 6 Székács Vera fordítása. 4 5

610

PLINIO APULEYO MENDOZA

Aracatacától Macondóig avagy Gabo múltidézései A vonat, amely mint késõbb visszaemlékezett, sárga volt, poros és fullasztó füstfelhõbe burkolódzott, mindennap délelõtt tizenegykor érkezett a faluba, miután keresztülhaladt a hatalmas banánültetvényeken. A sínek mentén, a porlepte utakon ökrös szekerek döcögtek, a levegõ fülledt volt, és amikor a vonat befutott, nagy volt a hõség, és az állomáson várakozó asszonyok színes ernyõk alá bújtak a nap elõl. Az elsõ osztályú kocsikban nádfonatú ülések voltak, a harmadosztályon, ahol a napszámosok utaztak, kemény fapadok. Néha, a többihez kapcsolva, egy kék ablakos, teljesen hûtött kocsi is megjelent; a banántársaság tisztségviselõi utaztak benne. Akik ebbõl a kocsiból szálltak ki, másképp öltöztek és nem voltak sem hamuszürkék, sem kialvatlanok, mint az utcán látható helybeliek. Pirosak voltak, mint a rák, szõkék és ruganyosak, parafa sisakot, lábszárvédõt viseltek, akár a trópuskutatók, és ha magukkal hozták a nejüket, e könnyû muszlinruhába öltözött hölgyek törékenynek látszottak és kissé meglepettnek. „Amerikaiak” – világosította fel a nagyapja, az ezredes némi megvetéssel, azzal a megvetéssel, amellyel a falu régi családjai minden idegenbõl jöttet fogadnak. Amikor Gabriel született, még voltak látható nyomai a banánláznak, amely évekkel korábban magával ragadta az egész környéket. Aracataca vadnyugati falunak tetszett, nemcsak vonata, régi faházai és kövezetlen forró utcái, hanem mítoszai és legendái miatt is. 1910 táján, amikor is a United fruit az árnyas banánültetvények közepén felépítette telepeit, a falu a bõség és a pazarlás korát élte. Csak úgy szórták a pénzt. A szóbeszéd szerint a nõk ruhátlanul ropták a táncot a mágnások elõtt, akik papírpénzzel gyújtottak szivarra. Ez és a többi hasonló legenda vonzotta ebbe a Kolumbia északi partvidékén fekvõ, isten háta mögötti faluba a kalandorok és prostituáltak tömegét, „a magányos asszonyok roncsait, meg a férfiakét, akik amikor a szálló elõtt kikötötték az öszvért egy cölöphöz, poggyászként egyetlen fabõröndöt vagy egy batyu ruhát cipeltek”.1 Tranquilina néninek, a nagymamának, aki a falu egyik legrégebbi családjának leszármazottja volt, „a förgeteg, amelyben csak úgy hemzsegtek az ismeretlen arcok, a sátrak a fõúton, az utcán öltözködõ férfiak, a bõröndökön üldögélõ nyitott ernyõs asszonyok, és az a sok-sok elhagyott öszvér, amely a szálló istállójában éhen döglött”,2 maga volt a söpredék, vagyis az emberiség szemetje, melyet a banántõke rakott le Aracatacában. 1 2

Gabriel García Márquez: A söpredék (Scholz László fordítása). Gabriel García Márquez: A söpredék (Scholz László fordítása).

611

A házat a nagymama vezette. A házat, amely emlékezetében nagy volt és öreg, belsõ kerttel, melyben forró éjszakákon egy jázminbokor izzott; és számtalan szobával, melyekbõl olykor halottak sóhaja hallatszott. Tranquilina néni számára, akinek a családja Goajirából, egy indiánok, csempészek és kuruzslók lakta félszigetrõl származott, nem húzódott éles határvonal élõk és holtak között. Csodába illõ dolgokról úgy számolt be, mint egyszerû, hétköznapi esetrõl. Kicsi, erõs asszony volt, csillogó kék szemmel, akinek, ahogy öregedett és gyengült a látása, úgy lett egyre elmosódottabb az a bizonyos határ az élõk és a holtak között, mígnem végül a halottakkal beszélgetett, hallotta köhögésüket, sóhajtozásukat és sírásukat. Amikor az éjszaka – a nárdusfû- és jázminillattal, tücsökciripeléssel teli, fülledt trópusi éjszaka – hirtelen a házra borult, a nagymama egy székre ültette és az elõtte elvonuló halottakkal ijesztgette az akkor ötéves Gabrielt: Petra nénivel, Lázaro bácsival, vagy azzal a Margarita nénivel, Margarita Márquezzel, aki nagyon fiatalon halt meg és nagyon szép volt, és akinek az emléke a család két generációjában is elevenen élt. „Ha moccanni mersz – mondta a nagymama a gyereknek –, Petra néni kijön a szobájából. Vagy Lázaro bácsi.” (Ma, csaknem ötven év múltán, amikor García Márquez egy római vagy bangkoki szállodában az éjszaka közepén felriad, a régi, gyermekkori rémületet érzi: a holtak ott vannak a közelében, benépesítik a sötétet.) A ház, amelyben a gyerekkorát töltötte, valójában nem a szüleié, hanem az anyai nagyszüleié volt. Õt pedig sajátos körülmények vetették a múlt háborúinak, ínségének és bõségének emlékeiben élõ felnõttek világába. Édesanyja, Luisa, a falu csinos lányai közé tartozott. Az egész környéken köztiszteletben álló polgárháborús veterán, Márquez ezredes lányaként erõsen spanyolos, szigorú és erkölcsös nevelést kapott, jellemzõen a vidék régi családjaira, melyek így tartottak távolságot a fölkapaszkodottaktól és az idegenektõl. Aki e hatalmas távolságot átlépve egy estén csendes ünnepélyességgel megkérte Luisa kezét, egyike volt a családra nyugtalanítóan ható idegeneknek. Gabriel Eligio García távírásznak jött Aracatacába, miután a Cartageniai Egyetemen félbehagyta orvosi tanulmányait. Mivel nem volt mibõl eljutnia a diplomáig, úgy döntött, hogy állami alkalmazásba lép és megházasodik. Gondolatban sorra vette a falu lányait, és úgy határozott, hogy Luisa kezét kéri meg, aki csinos volt, nagyon komoly, és jó családból származott. Nagy elszántságában anélkül állított be leánykérõbe, hogy elõtte Luisának egyetlen szerelmes szót írt vagy mondott volna. A család ellenállt: Luisa nem mehet egy távírászhoz. A távírász Bolívar megyébõl származott, harsány és fesztelen volt, hiányzott belõle az ezredes és családjának merevsége és kimértsége. Ráadásul García annak a konzervatív pártnak a tagja volt, amely ellen az ezredes, gyakran fegyverrel is, egész életében küzdött. Végül, hogy elszakítsák kérõjétõl, Luisát a partvidék távoli falvait és városait érintõ, hosszú utazásra küldték édesanyjával. Semmit nem ért: minden városba távirat ment, és a távírászok, az aracatacai kolléga cinkosai, eljuttatták a lányhoz 612

kérõje morzejelekkel továbbított szerelmes üzeneteit. A táviratok, amerre ment, követték Luisát, mint a sárga pillangó Mauricio Babiloniát. Ekkora kitartás elõtt végül meghajolt a család. Gabriel Elegio és Luisa az esküvõ után Riohachába költözött, egy régi, karib-tengeri kikötõvárosba, melyet valaha kalózok ostromoltak. Apja kérésére Luisa Aracatacában hozta világra elsõ gyermekét. És talán, hogy a távírász férj okozta neheztelés utolsó felhõit is eloszlassa, az újszülöttet az ezredesre és feleségére bízta. Így történt, hogy Gabriel abban a házban nõtt fel, ahol egyetlen fiúként asszonyok serege vette körül. Tranquilina néni, aki úgy beszélt a holtakkal, mintha élnének. francisca néni, Petra néni, Elvira néni: mind távoli emlékeikbe révedõ nõalakok az elõérzet bámulatos képességével, akik néha olyan babonásak voltak, mint a goajira indián asszonyok, akikbõl a ház személyzete állott. A rendkívülit is természetesként fogadták. francisca Simonosea néni például, aki erõs és fáradhatatlan asszony volt, egy nap nekiült meghorgolni a szemfedõjét. „Miért csinálsz szemfödõt?” – kérdezte tõle Gabriel. „Mert nemsokára meghalok, kisfiam” – válaszolta. És valóban, ahogy kész lett a szemfedõ, elhelyezkedett az ágyában és meghalt. A ház legfontosabb alakja, természetesen, Gabriel nagyapja volt. Az ebédnél, amire nemcsak a ház összes asszonya, de a tizenegy órás vonattal érkezett barátok és rokonok is egybegyûltek, az öregúr ült az asztalfõn. A romló látásától hajlott hátú, termetes pocakú, jó étvágyú és nagytermészetû, az egész környéken zabigyerekek tucatjait nemzõ Márquez ezredes, aki elvhû liberális volt, nagy tiszteletnek örvendett a faluban. Azt az egy férfit, aki élete során meg merte sérteni, egyetlen lövéssel megölte. Kora fiatalságában az ezredes részt vett a polgárháborúkban, melyeket a liberális szövetségpártiak és a szabadelvûek vívtak a nagybirtokosok, a papság és a reguláris hadsereg által támogatott konzervatív kormányok ellen. Az utolsó ilyen háború, amely 1899-ben tört ki és 1901-ben ért véget, százezer halottat hagyott a csatamezõkön, megtizedelve a Garibaldi kultuszán és a francia radikalizmuson nevelkedett ifjúságot, amely vörös ingben és zászlókkal vonult hadba. Az ezredes azon a partvidéken szerezte rendfokozatát, ahol különösen véres harcok dúltak, kinevezését a legendás liberális hadvezér, Rafael Uribe Uribe tábornok rendelte el. (Aureliano Buendía ezredes alakját jellemében némely, megjelenésében több vonatkozásban Uribérõl mintázta Márquez.) A hatvanas éveiben járó és a háborút hallucinációiban újra- meg újraélõ nagyapa és ötéves unokája (a nõkkel teli ház két férfitagja) között egyedülálló barátság szövõdött. Gabriel kitörölhetetlen emlékeket õriz az öregrõl: ahogy a ház összes asszonyának élénk csevegése közepette, a maga nyugodt és egyszerû módján leül a gõzölgõ levesestál mögé az asztalfõn; az alkonyi sétákat a faluban; ahogy váratlan sóhajjal megtorpan az utca közepén, hogy közölje (vele, az ötéves gyerekkel): „Te nem tudod, milyen nehéz egy halott.” Gabriel azokra a reggelekre is emlékszik, amikor az öreg fürödni vitte a Sierrákból aláereszkedõ patakokhoz. Az õslények tojásaira emlékeztetõ, nagy 613

fehér kövek között elzúgó hideg és kristálytiszta víz; a vidék csendje; a kabócák titokzatos remegése a meleg beköszöntekor; a mindig a polgárháborúról, öszvérek vonta ágyúkról, bezáruló ostromgyûrûrõl, ütközetekrõl, templomok hajóiban haldokló sebesültekrõl, a temetõfalnál agyonlõttekrõl mesélõ öreg: mindez örökre ott lüktet emlékezete mélyrétegeiben. A barátok, akikkel nagyapja, Antonio Dasconti (A Száz év magány Pietro Crespijének modellje) kávézójában összejárt, hozzá hasonló öreg liberálisok voltak, akik a háború puskaropogásában és lõporfüstjében szerezték rendfokozatukat. E századosok, ezredesek és tábornokok – a kávézó ventilátora alatt zajló – hosszú és nosztalgikus beszélgetéseiben olyan élénken élt a véres háború emléke, mintha azóta semmi nem történt volna, még a banánláznak sem volt jelentõsége életükben. Az öreg és fukar ezredes unokájára fordította a legtöbb figyelmet. Végighallgatta és minden kérdésére megfelelt. Ha nem tudott mit válaszolni, így szólt: „Nézzük, mit mond a lexikon!” (Ettõl kezdve Gabriel megtanult tisztelettel tekinteni arra a poros kötetre, amely oly sok rejtélyre ad magyarázatot.) Ahányszor cirkusz ütött sátrat a faluban, az öreg kézen fogta és elvitte az unokáját, hogy megmutassa neki a cigányokat, a kötéltáncosokat meg a tevéket, és egyszer kinyittatott neki egy fagyasztott hallal teli ládát, hogy felfedje elõtte a jég titkát. Gabrielt lenyûgözték a nagyapjával közös, a banántársaság kerítéséhez tett séták. A telepet övezõ drótháló túlsó oldalán minden tisztának és hûsnek látszott, mintha semmi köze nem volna a falut elborító porhoz és meleghez. Kék vizû medencék, köröttük asztalok és napernyõk. Virginiát idézõ élénkzöld pázsit, teniszezõ lányok: Scott fitzgerald világa a trópusok kellõs közepén. Alkonyattájt ezek a még a húszas évek divatja szerint öltözött amerikai lányok, akiket inkább a „tomboló évek” Montparnasse-ára vagy a New York-i Plaza Hotel elõcsarnokába képzelt az ember, autóba ültek, hogy furikázzanak egyet Aracataca forró utcáin. Vékonyak, derûsek voltak, és könnyû, fehér muszlinruhájukban szinte érzéketlenek a hõséggel szemben, ahogy két hatalmas farkaskutya között ülve a nyitott kocsiban elsuhantak. A kocsi által felvert porfelhõn át ábrándos pillantások kísérték õket a küszöbökrõl. Ez a por, a lányok, az alkonyi utcán gördülõ nyitott autó, a kiégett lelkû veteránok, az örökké a háborúira emlékezõ nagyapa, a saját szemfedõjüket öltögetõ nénik, a halottaival társalgó nagymama, a benyílókban sóhajtozó holtak, a belsõ kert jázminjai, a banánnal megrakott sárga vonatok, az ültetvények árnyékában elfutó friss víz szurdokai, a bölömbikák hajnalban: mindez szédületként ragadta magával, ahogy a Száz év magány végén a forgószél magával ragadja Macondót. A nagyapa halálával (Gabriel nyolcéves volt ekkor) vége lett kisgyermekkorának, és vége lett Aracatacának is. A fennsíkon lévõ, távoli és ködös fõvárosba küldték, ahonnan csak azután tért vissza, hogy felhagyott az ügyvédi pályával, 614

és akkor is csak rövid idõre, hogy meglássa a jóvátehetetlen pusztulást, ami a szülõfalujában végbement. Az anyjával érkezett, hogy eladja a házat, ami a nagyanyjáé volt. A már leírt állomáson, amely valaha tele volt emberekkel és színes ernyõkkel, senki nem volt, olyannyira, hogy a délelõtt verõfényes csendjét, amiben a vonat hagyta õket, csak a tücskök vigasztalan ciripelése törte meg. Úgy indultak tovább, mintha egy kísértetfaluban járnának. Minden romosnak és elhagyatottnak tûnt, mint amin úrrá lett a hõség és az enyészet. Évek pora ült az öreg faházakon és a tér csenevész mandulafáin. A lepusztult utcákon haladva Gabriel és édesanyja döbbenten próbálta e sivár látványban felfedezni az egykor itt zajló eleven és pazarló élet nyomait. Alig ismertek rá a környékre és a házakra, és nem értették, hogy élhettek itt valamikor tisztes családok, fodros ruhájú asszonyok, és bozontos barkójú, marcona tábornokok. Az elsõ barátnõ, akire az édesanyja rátalált (a szoba félhomályában a varrógép mögött ült), elõször nem ismerte meg. A két asszony egymást nézte, a másik megfáradt, éltesebb alakjában a csinos, mosolygó lányt keresve, akik valaha voltak. A barátnõ hangja szomorúan és kissé meglepetten csengett: – Komámasszony! – kiáltotta felállva. Összeölelkeztek és az elveszett idõt siratták. „Ott, ebbõl a találkozásból született az elsõ regényem”, mondja García Márquez. Az elsõ és talán az összes utána következõ. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

615

A valóság igézete Gabriel García Márquez kolumbiai íróval Peter Hess Stone amerikai publicista beszélget

Az interjú Mexikóváros egyik ódon, kedves, csupa virág negyedében, a García Márquez háza mögötti kerti lakban készült1981-ben. A valószínûleg vendégháznak épült, alacsony, hosszúkás „mûhely” rövid sétányira van a fõépülettõl. Belül az egyik végében egy kanapé, két könnyû szék áll, és bárszekrény gyanánt egy kis fehér hûtõgép, a tetején ásványvizes palackokkal. A helyiség legszembetûnõbb látványeleme egy kinagyított fénykép García Márquezrõl; elegáns ballonkabátban, egyedül áll egy szélfútta kilátóhelyen, és némileg Anthony Quinnre hasonlít. Márquez a helyiség másik végében lévõ íróasztal mellõl állt fel és könnyû, fürge léptekkel jött elém. Zömök testalkatával, 170-175 centiméteres magasságával középsúlyú ökölvívónak is nézhetné az ember – a válla széles, de a lába mintha kissé vékony volna. Laza öltözéke: kordnadrág, magas nyakú pulóver és fekete bõrcsizma. Göndör haja sötétbarna, és dús bajuszt visel. Az interjú során García Márquez, noha jól tud angolul, többnyire spanyolul beszélt, és a két fia fordított nekem. Beszéd közben gyakran elõre-hátra ingatja felsõtestét. A keze is mozgásban van; apró határozott gesztusokkal jelzi a lényeget, a gondolatmenete irányváltásait. Idõnként elõrehajol beszélgetõpartnere felé, idõnként keresztbe teszi a lábát és hátradõl. PETER HESS STONE Mit szólna, ha magnót használnék? Úgy érzem, ehhez a fajta interjúhoz nélkülözhetetlen. GABRIEL GARCÍA MÁRqUEZ Én újságíróként sose vettem igénybe. Nagyon jó magnóm van, de egyedül zenehallgatásra használom. Csak riportokat készítettem, és nem interjúkat, úgyhogy nem bánom. – És a híres interjúja a hajótöröttel? – Az sem volt kérdezz-felelek. A hajótörött csupán elmondta a kalandjait, én pedig – lehetõleg az õ szavait használva – egyes szám elsõ személyben újrameséltem a történetét, mintha õ írta volna meg. Amikor egy újság két héten át, napi részletekben közölte, a tengerészt tüntette fel szerzõként, nem engem. Húsz évvel késõbb adták ki újra, akkor derült ki, hogy én írtam. Egyetlen szerkesztõ sem tartotta jónak, mielõtt a Száz év magány megjelent. – Ha már itt tartunk, milyen érzés oly sok idõ és regény után ismét újságírással foglalkozni? Máshogyan viszonyul hozzá, más szemmel nézi? – Mindig úgy tartottam, hogy az újságírás az igazi szakmám. Amit régen nem szerettem benne, azok a körülmények voltak. És hogy a gondolataimat, az elveimet az újsághoz kellett igazítanom. Most, miután regényíróként anyagilag független lettem, olyan témákat választhatok, melyek igazán érdekelnek, és 616

összhangban vannak az elveimmel. Mindig nagyon élvezem a lehetõséget, hogy újságíróként jelentõset alkossak. – Mit tart jelentõsnek ebben a mûfajban? – John Hersey Hirosima címû írása, például, kiemelkedõ teljesítmény – Mit gondol, a regény képes olyan dolgokra, amire az újságírás nem? – Egyáltalán nem. Nincs köztük különbség. Ugyanazok a forrásaik, azonos az anyaguk, az eszköztár és a nyelv is azonos. Daniel Defoe A londoni pestis címû könyve nagyszerû regény, és a Hirosima az újságírás egyik remeke. – Van-e különbség a regényíró és az újságíró felelõssége között a tekintetben, hogy milyen arányban vegyítik az igazságot a képzelettel? – Az újságírásban egyetlen hamis tény az egész írást hitelteleníti. Ezzel szemben a regényírásban egyetlen igaz tény az egész mûvet hitelesíti. Ez az egyetlen különbség, és az író elkötelezettségén múlik. A regényíró azt ír, amit akar, amíg el tudja hitetni az olvasóval. – Néhány éve egy interjúban csodálkozva állapította meg, hogy mennyivel gyorsabban dolgozott újságíró korában. – Most sokkal nehezebben megy az írás. Újságíróként nem mérlegeltem úgy minden egyes szót, mint most. Amikor az El Espectadornak dolgoztam Bogotában, hetente legalább három tudósítás, naponta két-három szerkesztõi jegyzet került ki a kezem alól, és néha filmkritikák is. Aztán éjszakánként, miután mindenki hazament, a regényeimet írtam. Szerettem a nyomdagépek esõre emlékeztetõ kopogását. Ha leálltak, elárvultam a csöndben és nem tudtam dolgozni. Most ahhoz képest kevésbé vagyok termelékeny. Egy jobb napon – reggel kilenctõl délután kettõ-háromig – sem írok többet egy rövid, négy-öt soros bekezdésnél, és általában azt is összetépem másnap. – Minek tulajdonítható e változás, az irodalmi elismertségének vagy a politikai elkötelezettségének? – Mindkettõnek. A tudat, hogy sokkal több embernek írok, mint valaha is elképzeltem, általános felelõsségérzettel tölt el irodalmilag és politikailag egyaránt. A büszkeségem is közrejátszik, mert nem szeretném alulmúlni korábbi önmagamat. – Hogyan kezdett írni? – Rajzolással. Képregények írásával. Mielõtt írni-olvasni tudtam volna, az iskolában és otthon történeteket rajzoltam. Mókás, de most jövök rá, hogy már a gimnáziumban íróként tartottak számon, noha valójában semmit nem írtam. Ha röpiratot vagy kérvényt kellett fogalmazni, hozzám fordultak, mert írónak tartottak. Mire egyetemista lettem, irodalmi tájékozottságom jelentõsen meghaladta a barátaimét. Bogotában az egyetemen új barátokra és ismerõsökre tettem szert. Egyikük egy estén kölcsönadta nekem franz Kafka elbeszéléseit. Visszamentem a panzióba, ahol laktam, és elkezdtem olvasni Az átváltozást. A nyitómondat majdnem lelökött az ágyról: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyá617

ban.”1Azt gondoltam magamban: fogalmam sem volt, hogy le szabad írni ilyesmit. Ha lett volna, sokkal korábban elkezdek írni. Úgyhogy nyomban nekiláttam elbeszéléseket írni. Az olvasmányaim alapján kiötlött elbeszéléseket, mert akkor még nem találtam a kapcsolatot az irodalom és az élet között. Történeteim az El Espectador irodalmi mellékletében jelentek meg, és volt némi sikerük – talán, mert az akkori Bogotában senki nem írt intellektualizáló elbeszéléseket. A korabeliek túlnyomórészt a vidékrõl és a társadalmi életrõl szóltak. Az én elsõ próbálkozásaimról azt mondták, James Joyce hatása érzõdik rajtuk. – És olvasott Joyce-ot? – Addig soha, úgyhogy elõvettem az Ulyssest. Az egyetlen elérhetõ spanyol fordításban kezdtem olvasni. Mióta angol eredetiben és nagyon jó francia átültetésben is elolvastam, tudom, hogy nagyon rossz spanyol fordítással volt dolgom. De megtanultam belõle valamit, aminek késõbb nagy hasznát vettem – a belsõ monológ technikáját. Késõbb Virginia Woolfnál is találkoztam ezzel, és tetszett a mód, ahogy Joyce-nál is jobban alkalmazza. Késõbb arra is rájöttem, hogy a Lazarillo de Tormes névtelen szerzõje találta ki a belsõ monológot. – Megnevezné, hogy kezdetben kik hatottak Önre? – Leginkább az amerikai elveszett nemzedék írói segítettek abban, hogy megszabaduljak az intellektualizáló elbeszélésmódtól. felismertem, hogy az õ elbeszéléseiknek van köze az élethez, az enyémeknek nincs. Aztán történt valami, ami alapvetõen megváltoztatta a hozzáállásomat. 1948. április 9-én Bogotazóban lövés ért egy ellenzéki képviselõt, Jorge Eliécer Gaitánt, és Bogotá utcáin kitört a tömegõrület. A panziómban ért a hír, ebéd elõtt. A helyszínre rohantam, de Gaitánt addigra taxiba tették és kórházba vitték. Mikor visszafelé mentem, az utcák tele voltak háborgó, boltokat fosztogató, épületeket gyújtogató emberekkel. Közéjük vegyültem. Akkor délután és este tudatosult bennem, hogy milyen országban élek, és hogy ehhez milyen kevés köze van az elbeszéléseimnek. Amikor késõbb kénytelen voltam visszatérni gyerekkorom színhelyére, a karibi Barranquillába, rájöttem, hogy ezt az életet éltem, ezt ismerem, és errõl akarok írni. 1950–51 táján egy másik esemény hatott az irodalmi beállítottságomra. Anyám megkért, hogy kísérjem el Aracatacába eladni a házat, amelyben születtem és elsõ éveimet töltöttem. A megérkezés sokkolt, mert már huszonkettõ voltam, és nyolcéves korom óta nem jártam ott. Alapjában véve semmi nem változott, mégis úgy éreztem, hogy a falut nem nézem, hanem átélem, mintha olvasmányélményem volna. Mintha mindazt, amit látok, már megírták volna, és csak le kéne ülnöm, hogy lemásoljam, amit épp olvasok. Mert okulásképpen minden irodalommá változott: a házak, az emberek, az emlékek. Nem tudom, olvastam-e már akkor faulknert, de ma már tudom, csak egy nagyon az övéhez

1

Györffy Miklós fordítása.

618

hasonló technika tehetett képessé arra, hogy megírjam, amit láttam. A hangulat, a pusztulás, a hõség nagyjából olyan volt a faluban, mint amilyet faulknernél éreztem. A banáncégek ültetvényei miatt sok amerikai lakott arrafelé, és a környék hangulata az Egyesült Államok legdélebbi államairól írott mûvekre emlékeztetett. Amit a kritikusok faulkner hatásaként emlegetnek, én egybeesésnek tartom: olyan anyagra leltem, amellyel ugyanúgy kellett bánni, ahogy faulkner bánt az õ hasonló anyagával. Errõl az utazásról visszatérve írtam meg elsõ regényemet, a Söpredéket. Az Aracatacába tett utazáson döbbentem rá, hogy gyerekkorom minden történésének irodalmi értéke van, és felismertem ennek a jelentõségét. Attól a pillanattól kezdve, hogy megírtam a Söpredéket, tudtam, hogy író akarok lenni, és senki nem állíthat meg, és csak egyetlen dolgom van, megpróbálni a világ legjobb írójává válni. Ez 1953-ban volt, de csak 1967-ben – miután nyolc könyvem közül ötöt már megírtam – kaptam meg az elsõ jogdíjamat. – Mit gondol, általános jelenség, hogy a kezdõ író nem érzékeli gyerekkori élményeinek irodalmi értékét és intellektualizálni kezd, ahogy ön tette? – Nem, a folyamat általában fordított, és ha tanácsot kéne adnom egy ifjú írónak, azt mondanám, olyasmirõl írjon, ami vele történt meg. Mindig könnyû megállapítani, hogy egy író a vele történt dolgokról ír, vagy arról, amit olvasott vagy hallott. Pablo Neruda egyik verssora így hangzik: „Isten ments, hogy kitalált dolgokról daloljak.” Mindig elszórakoztat, hogy mûveimet leginkább a képzeletgazdagságukért dicsérik, miközben egyetlen sor sincs bennük, amelynek ne volna valóságos alapja. Nehéz elhinni, de a karibi valóság olyan, mintha a legvadabb képzelet mûve volna. – Kinek írt ettõl kezdve? Kikbõl állt az olvasóközönsége? – A Söpredéket a barátaimnak írtam, akik segítettek, kölcsönadták a könyveiket és lelkesedtek az írásaimért. Azt hiszem, általában valakinek ír az ember. Írás közben mindig érzem, hogy ez a barátom örülni fog ennek vagy annak a bekezdésnek, a másik meg amannak, és mindig meghatározott valakikre gondolok. Végeredményben minden könyvedet a barátaidnak írod. A Száz év magány megírása óta azonban nem tudom, kiknek írok az olvasók milliói közül, ami egyszerre zavar és gátol. Mintha millióan figyelnének, és én nem igazán tudom, mit gondolnak közben. – Hogyan hatott az újságírás a regényeire? – Szerintem a hatás kölcsönös. A regényírás azzal segítette az újságírást, hogy irodalmi értéket adott neki. Az újságírás azzal segítette a regényírást, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a valósággal. – Hogyan írná le stíluskeresésének a Söpredéktõl a Száz év magányig tartó folyamatát? – A Söpredék megírása után úgy láttam, hogy a falut és a gyerekkoromat azért választottam témának, mert valójában nem akartam foglalkozni az ország politikai valóságával. Úgy látszott, el akarok bújni e nosztalgia mögé, ahelyett hogy szembesülnék az aktuális politikai folyamatokkal. Akkoriban igen komolyan 619

napirenden volt az irodalom és a politika viszonya. Igyekeztem õket a lehetõ legközelebb hozni egymáshoz. faulkner után Hemingway hatása következett. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon; a Baljós óra, a Mamá Grande temetése mind ebben az idõszakban született, és sok a közös bennük. Egy másik falu a helyszínük, nem az, amelyikben a Söpredék és a Száz év magány játszódik. Olyan, ahol nem történnek csodák. A Baljós óra befejezése után azonban úgy éreztem, hogy megint rosszul látom a dolgokat. Észrevettem, hogy a gyerekkoromról szóló írások politikusabbak és több közük van a hazám valóságához, mint gondoltam. A Baljós óra után öt évig semmit nem írtam. Megvolt az elképzelésem arról, amit mindig is akartam, de hiányzott valami, és nem tudtam, hogy mi az, amíg meg nem találtam a helyes hangot – azt, amelyet végül a Száz év magányban használtam. Abból indultam ki, ahogyan a nagyanyám mesélni szokott. Szürreális és fantasztikus dolgokról mesélt a világ legtermészetesebb módján. Miután megtaláltam a szükséges hangot, másfél éven át mindennap a könyvemen dolgoztam. – Hogyan fejezte ki a nagymama olyan természetesen a „fantasztikumot”? – A legfontosabb az arckifejezése volt. Semmit sem változott a mesélés közben, és ez mindenkit meglepett. A Száz év magány korábbi változatait úgy próbáltam megírni, hogy nem hittem a történetben. Rájöttem, mit kell tennem: hinni benne és rezzenéstelen arccal elmesélni, ahogy a nagyanyám tette. – Mintha ez a technika vagy hang újságírói elemeket is tartalmazna. Olyan részletességgel írja le a látszólag fantasztikus eseményeket, hogy saját valóságuk lesz. Ez olyasmi, amit az újságírásból vett? – Igen, újságírói fogás, melyet az irodalomban is lehet alkalmazni. Ha azt mondod például, hogy elefántok röpülnek az égen, az emberek nem fogják elhinni. De ha azt mondod, hogy 425 elefánt röpül az égen, valószínûleg elhiszik. A Száz év magány tele van ilyesmivel. A nagyanyám pontosan ezt a technikát alkalmazta. Különösen jól emlékszem arra az alakra, akit sárga pillangók vesznek körül. Amikor nagyon kicsi voltam, kijött hozzánk a villanyszerelõ. Nagyon érdekelt, mert volt egy öve, amellyel a póznákhoz kötötte magát. A nagyanyám meséiben, ahányszor nálunk járt az illetõ, mindig úgy ment el, hogy lepkék röpködtek körülötte. Amikor errõl írtam, rájöttem, ha nem teszem hozzá, hogy a lepkék sárgák voltak, nem fogják elhinni az emberek. Egyik nap kimentem a kertbe, és megláttam azt az asszonyt, aki mosni járt hozzánk. Épp lepedõket teregetett, és erõsen fújt a szél. A nõ civakodott a széllel, hogy el ne vigye a lepedõket. Belém villant, a lepedõkkel az égbe emelhetem a szép Remediost. Így is tettem, hogy hihetõ legyen. Minden írónak a hihetõsség a problémája. Amíg hihetõ, azt ír, amit akar. – Honnan ered a Száz év magány álmatlanságkórja? – Mindig is érdekeltek a járványok, kezdve Oidipusznál. Sokat tanulmányoztam a középkoriakat. Az egyik kedvenc könyvem A londoni pestis, többek között azért, mert Defoe olyan újságíró, akinek a beszámolói merõ kitalációként hatnak. Évekig azt hittem, hogy Defoe a megfigyeléseit írta meg a londoni 620

pestisrõl. Késõbb rájöttem, hogy regényrõl van szó, mert Defoe még hétéves sem volt a londoni pestis idején. A járvány – különféle formáiban – visszatérõ témája regényeimnek. A Baljós órában a falragaszok terjesztik. Évekig úgy képzeltem, hogy a kolumbiai politikai erõszaknak ugyanaz a metafizikája, mint a pestisnek. A Száz év magány elõtt írott, A szombat utáni nap címû elbeszélésemben járvánnyal pusztítom ki a madarakat. A Száz év magányban irodalmi trükként az álmatlanságkórt használtam, mert az álomkór ellentéte. Végsõ fokon az irodalom nem egyéb asztalosmunkánál. – Kifejtené bõvebben ezt az analógiát? – Mindkettõ nehéz munka. Megírni valamit majdnem olyan nehéz, mint egy asztalt elkészíteni. Mindkettõnél a valósággal gyürkõzöl, mely ugyanúgy ellenáll, mint a fa. Mindkettõhöz temérdek fogást, trükköt kell ismerni. Alapvetõen egy kevés varázslat és sok kemény munka kell hozzá. Vagy, ahogy, úgy tudom, Proust mondta: tíz százalék áldás és kilencven százalék áldozat. Sose végeztem asztalosmunkát, de mindennél jobban csodálom, már csak azért is, mert sosem találni hozzá mestert, amikor szükség van rá. – Hogyan került a banánláz a Száz év magányba? Mennyire alapul azon, amit a United Fruit Company tett? – Amit a banánlázról írtam, a valóságból vettem. Persze ahol hiányos volt a történet, ott irodalmi trükkökkel éltem. Például a téren lezajlott tömegmészárlás teljesen igaz, a beszámolók és a dokumentumok alapján írtam meg, ám az áldozatok száma sosem derült ki pontosan. Én háromezerrõl írtam, ami nyilván túlzás. De emlékszem gyerekkoromból egy nagyon hosszú vonatra, amely az ültetvényrõl gurult ki, állítólag banánnal megrakva. Akár háromezer halottat is vihetett, akiket azután a tengerbe dobtak. A meglepõ az, hogy a Kongresszusban és az újságokban teljes természetességgel „háromezer halottat” emlegetnek. Gyanítom, a fél történelmünk ily módon állt össze. A pátriárka alkonyában a diktátor azt mondja, nem baj, ha most nem igaz, mert valamikor a jövõben igaz lesz. Az emberek elõbb vagy utóbb jobban hisznek az íróknak, mint a kormányzatnak. – Ez nagyon befolyásossá teszi az írókat, nemde? – Úgy van, én is érzem. A hatalmas felelõsségét is. Tudja, mit írnék legszívesebben? Egy újságcikket, amely teljesen igaz és valóságos, de olyan fantasztikusan hangzik, mint a Száz év magány. Minél többet élek és emlékezem a múltra, annál inkább úgy gondolom, hogy az irodalom és az újságírás nagyon közel áll egymáshoz. – És az hogyan került A pátriárka alkonyába, hogy egy ország adóssága fejében lemond a tengerérõl? – Ez tényleg megtörtént. Megtörtént és még sokszor meg fog történni. A pátriárka alkonya teljesen történelmi mû. Eltalálni a valóságból következõ lehetõségeket – ez az újságíró dolga, meg a prófétáké. Sokan azt gondolják, én fantasztikus történeteket fabrikálok, pedig nagy realista vagyok, és amit írok, az az igazi szocialista realizmus. 621

– Utópisztikus? – Bizonytalan vagyok, hogy melyik az utópia: a valós vagy az ideális. Azt hiszem, a valós. – A pátriárka alkonyának alakjait, a diktátorokat például, valós személyekrõl mintázta? Mintha Franco, Perón és Trujillo ismertetõjegyeit viselnék. – Minden regényalak kollázs: több különbözõ ember vonásaiból van összegyúrva, akiket ismertél, akikrõl olvastál vagy hallottál. Mindent fellelhetõt elolvastam a XIX. századi és XX. század eleji latin-amerikai diktátorokról. És sok emberrel beszélgettem, akik diktatúrában éltek. Legalább tíz évet fordítottam erre. És amikor világos elképzelésem lett, hogy milyen lesz a regényalak, megpróbáltam elfelejteni mindazt, amit olvastam és hallottam, hogy szabadon elrugaszkodhassak attól, ami a valós életben történt. Egy ponton ráeszméltem, hogy életem egyetlen idõszakában sem éltem diktatúrában, azért azt gondoltam, ha Spanyolországban írnék egy könyvet, akkor megtapasztalhatnám, milyen érzés tartós diktatúrában élni. De azt találtam, hogy franco Spanyolországának közege nagyon különbözik egy karibi diktatúráétól. Emiatt egy évre elakadtam az írásban. Valami hiányzott, de nem tudtam, hogy mi. Aztán hirtelen úgy döntöttem, a legjobb lesz visszamenni a karibi világba. Így hát családilag visszamentünk Barranquillába, Kolumbiába. Nyilatkoztam valamit, amit az újságírók viccnek véltek. Azt mondtam, azért jöttem vissza, mert elfelejtettem, milyen a guajava illata. Pedig pontosan arra volt szükségem, hogy be tudjam fejezni a könyvem. Bejártam a karibi világot, és ahogy szigetrõl szigetre utaztam, sorban megtaláltam a regényembõl hiányzó dolgokat. – Gyakori témája a hatalom magánya. – Minél több a hatalmad, annál kevésbé tudod, ki hazudik neked és ki nem. Ha teljhatalmad van, elveszíted a kapcsolatot a valósággal, és ez a létezõ legszörnyûbb magány. Egy nagy hatalmú ember, egy diktátor, az érdekek szövevényébe kerül, olyanok közé, akik végsõ célja elszigetelni õt a valóságtól; minden ebbe az irányba mûködik. – És az író magányossága? Az más? – Sok köze van a diktátoréhoz. Miközben az író a valóság ábrázolására törekszik, gyakran eltorzul a róla kialakított képe. A valóság átültetése közben elveszítheti a kapcsolatot a valósággal, elefántcsonttoronyba kerül, ahogy mondani szokás. Az újságírás nagyon jó védelem ez ellen. Ezért igyekeztem ragaszkodni hozzá, mert benne tart a valóságban, fõleg a politikai újságírás és a politika. Az a magány, amely engem a Száz év magány után fenyegetett, nem az író magánya volt, hanem a hírnévé, amely sokkal inkább hasonlít a hataloméra. A barátaim védtek meg tõle, a barátaim, akik mindig mellettem állnak. – Hogyan? – Minden barátomat sikerült megtartanom. A régiekkel sem szakadt meg a barátságom, a kapcsolatom. Õk azok, akik mindig visszahoznak a talajra, mindkét lábukkal a földön állnak, és nem híresek. 622

– Mibõl indul ki? A pátriárka alkonyának egyik visszatérõ képe: a palotában mászkáló tehenek. A valóságból vette? – Van egy fényképalbumom, mindjárt megmutatom. Mindig elmondom, hogy az összes könyvemnek egy látvány a kiindulópontja. Vénember ül egy fényûzõ palotában, ahova bejönnek a tehenek és megeszik a függönyöket – ez volt az elsõ kép, amelyet magam elõtt láttam A pátriárka alkonyáról. De nem öltött végleges formát, míg meg nem láttam a szóban forgó fényképet. Rómában bementem egy könyvesboltba és nézegetni kezdtem a fotóalbumokat, mert gyûjtöm õket. Akkor pillantottam meg ezt a fényképet. Tökéletesnek találtam, és mindjárt azt is láttam, hogy hová vezet. Mivel nem vagyok nagy intellektus, a hétköznapi dolgok, esetek indítanak be, nem a nagy remekmûvek. – Elõfordult, hogy írás közben váratlan fordulatot vett a regénye? – Ez kezdetben történt meg velem. Az elsõ történeteimnek a hangulatáról volt általános elképzelésem, és rábíztam magam a véletlenre. A legjobb tanács, melyet akkoriban kaptam, hogy ez addig jó módszer, amíg fiatal vagyok, és szikrázik az elmém, de ha nem tanulok meg építkezni, késõbb bajban leszek, amikor a szikrák hiányát mesterségbeli tudással kell pótolnom. Ha ezt idõben nem tanultam volna meg, képtelen volnék elõre meghatározni a mû felépítését. A szerkesztés tisztán technikai kérdés, és ha idõben nem sajátítja el valaki, késõbb sosem fogja megtanulni. – Ezek szerint fontosnak tartja a módszerességet? – Módszeresség nélkül lehetetlen megírni egy valamirevaló könyvet. – Mit szól a mesterséges serkentõkhöz? – Az egyik dolog, ami Hemingway írásaiban nagy hatást tett rám, az volt, hogy az írás olyan számára, mint az ökölvívás. Odafigyelt az egészségére és a kényelmére. faulkner nagy korhely hírében állt, de minden interjújában elmondta, hogy egyetlen sort sem tud leírni italosan. Hemingway ugyanezt mondta. Rosszhiszemû olvasók megkérdezték tõlem, hogy kábítószer hatása alatt írtame egyik-másik mûvemet. Ami arra vall, hogy sem az irodalomhoz, sem a drogokhoz nem értenek. Hogy jó író lehess, ahhoz az alkotás minden pillanatában abszolút világosfejûnek és egészségesnek kell lenned. Nagy ellenzõje vagyok a romantikus felfogásnak, mely szerint írónak lenni mártíromság, és minél rosszabbak a külsõ és belsõ körülmények, annál jobb lesz a mû. A lehetõ legjobb érzelmi és fizikai állapotban kell lenni. Az irodalmi alkotáshoz elengedhetetlen a jó egészség, és az elveszett nemzedék tudta ezt. Olyan írók voltak, akik szerették az életet. – Blaise Cendrars szerint az írás kiváltság sok más munkához képest, és az írók eltúlozzák a szenvedéseiket. Mit gondol errõl? – Azt, hogy az írás nagyon nehéz dolog, de az összes többi szakszerûen végzett munka is az. Attól kiváltság, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. Azt hiszem, túlságosan igényes vagyok magammal és másokkal szemben, mert nem tûröm a hanyagságot, és kiváltság, ha valamit sokáig tökéletesíthetsz. De az is igaz, hogy az írók gyakran megalomániásak, a világegyetem közepének és a tár623

sadalom lelkiismeretének tartják magukat. Amit mindennél jobban csodálok, az a szakértelem. Mindig lenyûgöz, amikor utazásaim során azt tapasztalom, hogy a pilóta jobb pilóta annál, mint amilyen író én vagyok. – Mikor szeret dolgozni? Van munkarendje? – Amikor hivatásos író lettem, a legnagyobb gondom a napirend volt. Újságíróként éjjel dolgoztam. Amikor a regényírásból kezdtem élni, reggel kilenctõl délután kettõig, mert akkor jöttek meg a fiaim az iskolából. Mivel korábban hozzászoktam a feszített munkához, furdalt a lelkiismeret, hogy csak ebéd elõtt dolgozom, és megpróbáltam utána is, de azt kellett látnom, hogy amit ilyenkor papírra vetettem, másnap újra kellett írnom. Ezért úgy döntöttem, hogy kilenctõl fél háromig dolgozom, és azután leállok. A délutánokra találkozókat, interjúkat ütemeztem, és minden egyebet, ami felmerült. Az is gondot okozott, hogy csak ismerõs, otthonos környezetben tudok dolgozni. Szállodai vagy vendégszobában, kölcsönkapott írógépen nem megy a munka. Ezzel az a baj, hogy amikor utazom, nem tudok dolgozni. És mindig könnyû ürügyet találni, hogy ne kelljen annyit dolgozni. Ezért egyre nehezebben viseled a magadra erõltetett körülményeket. Bármi vegyen is körül, mindig várod az ihletet, hogy a romantikusok egyik kedvenc szavát használjam. Az én marxista elvtársaim nem kedvelik ezt a szót, de meggyõzõdésem, hogy létezik egy különleges tudatállapot, amelyben könnyen megy az írás, ellenállás nélkül haladsz. Amikor nem számítanak többé a kötöttségek – például, hogy csak otthon tudsz dolgozni. Ez a pillanat és elmeállapot akkor áll elõ, amikor megtaláltad a megfelelõ témát és feldolgozásához a helyes módszert. És ennek olyasminek kell lennie, amit nagyon szeretsz, mert nincs rosszabb, mint azzal foglalkozni, amitõl viszolyogsz. Az egyik legnehezebb dolog az elsõ bekezdés. Sokszor hónapokat töltöttem egy elsõ bekezdéssel, de ha megvan, a többi már könnyen megy. Az elsõ bekezdés sínre teszi a könyvet. Meghatározza a témát, a stílust, a hangulatot. Az elsõ bekezdés, nálam legalábbis, egyfajta minta arra, hogy milyen lesz a könyv többi része. Ezért sokkal nehezebb megírni egy elbeszéléskötetet, mint egy regényt. Minden egyes elbeszéléssel elölrõl kell kezdened mindent. – Az álmok fontos ihletõk? – Kezdetben nagyon odafigyeltem rájuk, de aztán rájöttem, hogy az élet maga a legnagyobb ihletõ, és az álmok csak apró részei. Az igaz, hogy írásaimban nagy figyelmet szentelek az álmok különféle felfogásának és értelmezésének. Az álmokat az élet részének tekintem, ám az élet sokkal gazdagabb náluk. De lehet, hogy csak az én álmaim szegényesek. – Lát különbséget ihlet és megérzés között? – Ihlet az, amikor rátalálsz a megfelelõ témára, amit igazán szeretsz; ami nagyban megkönnyíti a munkádat. A megérzés, amely szintén alapvetõen szükséges az íráshoz, abban segít, hogy tudományos ismeretek vagy külön tanulmányok nélkül is ki tudd hámozni az igazságot. A lényegre leginkább megérzés alapján lehet rátapintani. E képesség megkímél a tapasztalás nehézségeitõl. A regényírónak alapvetõen fontos. Lényegében az intellektualizálás ellentéte, amit talán 624

a legjobban utálok a világon – már ha abban nyilvánul meg, hogy a világot merev kategóriákba gyömöszöli. A megérzés nagy elõnye, hogy igent vagy nemet mond. Nem küszködsz azzal, hogy egy kerek idomot négyszögletes lyukba próbálj bedugni. – A teoretikusok azok, akiket nem szível? – Pontosan. Leginkább azért, mert igazából nem értem õket. fõként emiatt kell anekdotákkal megértetnem a legtöbb dolgot, mert nem rendelkezem az absztrakció képességével. Sok kritikusom ezért nem tart mûveltnek. Nem idézek eleget. – Úgy gondolja, hogy a kritikusok, amikor beskatulyázzák, nagyon szûk kategóriákban gondolkodnak? – A kritikusok a legjobb példa az intellektualizmusra. Mindenekelõtt van egy elméletük, hogy milyennek kell lennie egy írónak. Megpróbálják õt ebbe az elképzelésbe beilleszteni, és ha nem sikerül, beleerõltetik. Csak azért beszélek errõl, mert megkérdezte. Engem nem érdekel, mit gondolnak rólam a kritikusok, évek óta nem olvasok kritikákat. Maguknak vindikálják a közvetítõ szerepét az író és az olvasók között. Mindig arra törekedtem, hogy világos és pontos író legyek, hogy közvetlenül hassak az olvasókra, a kritikusok befolyása nélkül. – Mi a véleménye a mûfordítókról? – Csodálom õket, kivéve azokat, akik lábjegyzetet használnak. Ez utóbbiak mindig valami olyat próbálnak megmagyarázni az olvasóknak, ami talán meg sem fordult az író fejében; és ha már ott van, az olvasók kénytelenek elviselni. A fordítás nagyon nehéz mesterség, egyáltalán nem kifizetõdõ, sem erkölcsi, sem anyagi értelemben. Minden jó fordítás újraalkotás egy másik nyelven. Ezért csodálom annyira Gregory Rabassát. Huszonegy nyelvre fordították le a könyveimet, és Rabassa az egyetlen mûfordító, aki sosem kért felvilágosítást, hogy aztán lábjegyzetben közölje. Úgy gondolom a mûveim teljesen újraszülettek angolul, pedig vannak részeik, melyek nagyon nehezen követhetõk szó szerint. Mintha a fordító, miután elolvasta a könyvem, újraírta volna emlékezetbõl. Ezért csodálom annyira a fordítókat. Inkább az ösztöneikre hallgatnak, mint okoskodnak. Nem elég, hogy a kiadók gyatrán fizetik, még a szerzõ alkotótársának sem tekintik õket. Van néhány könyv, amelyet szerettem volna spanyolra fordítani, de legalább annyi munka lett volna velük, mint a saját mûveimet megírni, és még a kosztra valót sem kerestem volna meg. – Mit fordított volna szívesen? – Malraux-tól mindent. Conrad és Saint-Exupéry mûveit. Olvasás közben néha kedvem támad lefordítani a kezemben lévõ könyvet. A remekmûveket leszámítva szívesebben olvasok egy könyvet közepes fordításban, mint hogy eredetiben próbáljam rajta átrágni magam. fenntartásokkal olvasok idegen nyelven, mert a spanyol az egyetlen, amelyben otthon vagyok. De beszélek olaszul és franciául, és elég jól tudok angolul ahhoz, hogy immár huszadik éve hetente mérgezzem magam a Time magazinnal. 625

– Otthon érzi magát Mexikóban? Tartozik-e írók valamely nagyobb csoportjához? – Általában nem barátkozom írókkal és mûvészekkel csak azért, mert írók és mûvészek. Sok szakmából vannak barátaim, köztük írók és mûvészek is. Egyébiránt latin-amerikainak tartom magam, Latin-Amerika minden országában otthon érzem magam, de sehol máshol. A latin-amerikaiak úgy érzik, földrészükön kívül Spanyolország az egyetlen hely, ahol barátságosak velünk, de nekem már az is idegen közeg. Latin-Amerikán belül viszont nem érzek választóvonalakat, határokat. Tudatában vagyok az egyes országok közötti különbségeknek, de az agyam és a szívem egyetlen nagy egésznek érzékeli õket. Leginkább a karibi világban érzem otthon magam. Teljesen mindegy, hogy a francia, a holland vagy az angol részében vagyok. Mindig nagyon élveztem, hogy mielõtt Barranquillában felszálltam a gépre, egy kék ruhás fekete nõ ütött pecsétet az útlevelembe, és miután Jamaicában leszálltam, egy kék ruhás fekete nõ ütött bele pecsétet, csak épp angol nyelvût. Nem hiszem, hogy a nyelv akkora különbségeket okozna. De máshol mindenütt idegennek érzem magam a világban, elveszítem a biztonságérzetem. Nem mutatom, de minden ilyen utazáson kisebbségi tudatom lesz. – Fontosnak tartja, hogy a latin-amerikai írók némi idõt Európában töltsenek? – Talán, hogy kívülrõl nagyobb rálátásuk legyen. Egy olyan elbeszéléskötet megírásán töröm a fejem, amely Európába utazó latin-amerikaiakról szólna. Már húsz éve foglalkoztat ez a gondolat. E történetekbõl azt a végsõ tanulságot lehetne levonni, hogy kevés latin-amerikai fordul meg Európában, különösen mexikói, és bizonyosan nem akarnak ott maradni. Ahány mexikóival találkoztam Európában, a következõ szerdán mind hazaindult. – Hogy látja, milyen hatással volt a kubai forradalom a latin-amerikai irodalomra? – Eddig negatív. Sok politikailag elkötelezett író nem azt érzi kötelességének, hogy azt írja, amit akar, hanem azt, amit elvárnak tõle. Ebbõl egyfajta mesterkélt irodalom születik, amelynek sem a tapasztaláshoz, sem az ihlethez nincs köze. Ennek az a fõ oka, hogy a kubai irodalom latin-amerikai hatásával szemben nagy ellenállás mutatkozott. Eközben magában Kubában nem jutott odáig a folyamat, hogy újfajta irodalom és mûvészet fejlõdött volna ki. Ehhez idõre van szükség. Kuba kulturális jelentõsége abban áll Latin-Amerikában, hogy közvetítõje lett a latin-amerikai irodalom egy már sok éve létezõ fajtájának. Bizonyos értelemben a latin-amerikai irodalom egyesült államokbeli nagy elõretörésének a kubai forradalom volt az oka. Annak a nemzedéknek a latinamerikai írói már vagy húsz éve mûködtek, de az európai és egyesült államokbeli kiadók nagyon kevés érdeklõdést mutattak irántuk. Amikor a kubai forradalom kitört, hirtelen nagy érdeklõdés támadt Kuba és Latin-Amerika iránt. A forradalom árucikk lett. Latin-Amerika divatba jött. Kiderült, hogy sok latin-amerikai regényt érdemes lefordítani, mert világirodalmi rangjuk van. 626

Ami igazán szomorú: a latin-amerikaiakban akkora kárt tett a kulturális gyarmatosítás, hogy amíg mások, külföldrõl meg nem mondták nekik, nem hitték el, hogy vannak jó regényeik. – Van néhány kevésbé ismert latin-amerikai író, akit nagyra tart? – Talán egy sincs már. A latin-amerikai irodalom elõretörésének egyik legkedvezõbb mellékhatása, hogy a kiadók árgus szemekkel figyelnek, nehogy lemaradjanak az új Cortázarról. Sajnos sok fiatal író inkább törõdik a hírnévvel, mint a saját mûvével. Van egy francia professzor a Toulouse-i Egyetemen, akinek a latin-amerikai irodalom a szakterülete, és sok fiatal író azzal fordult hozzá, hogy ne írjon rólam annyit, mert nekem már nincs rá szükségem, nem úgy másoknak. Csakhogy elfelejtik, hogy amikor én annyi idõs voltam, mint õk, a kritikusok nem írtak rólam, inkább Miguel Ángel Asturias volt a téma. Oda akarok kilyukadni, hogy ezek a fiatal írók elvesztegetik az idejüket a kritikusokkal való levelezéssel; hasznosabb volna, ha a saját mûvükön dolgoznának. Amit õk írnak, sokkal fontosabb, mint amit róluk. Irodalmi pályafutásom egyik meghatározó ténye, hogy negyvenéves koroming egy vasat se kaptam a jogdíjaimból, pedig már öt könyvem megjelent. – Úgy véli, a korán jött ismertség vagy siker rossz hatással lehet az író pályájára? – Mindig rosszkor jön. Szerettem volna, ha posztumusz ismerik el a könyveimet, legalábbis a kapitalista országokban, ahol árucikket csinálnak belõled. – A kedvencein kívül mi egyebet olvas mostanában? – A legfurcsább dolgokat. Legutóbb Muhammad Ali visszaemlékezéseit. Bram Stoker Drakulája nagyszerû könyv, amelyet évekkel ezelõtt biztosan nem olvastam volna el, mert idõpocsékolásnak tartottam volna. De csak azt a könyvet veszem elõ, amelyet olyasvalaki ajánlott, akiben megbízom. Szépirodalmat már nem olvasok. Sok memoárt. Dokumentumokat, még akkor is, ha koholtak. És újraolvasom a kedvenceimet. Aminek az a nagy elõnye, hogy bárhol fellapozhatod és elolvashatod a neked legjobban tetszõ részletet. Már nincs meg bennem az áhítat, hogy csak „irodalmat” olvassak. Bármit elolvasok. Igyekszem tájékozott lenni. Heti rendszerességgel szinte a világ minden fontos magazinját elolvasom. Ugyanolyan kíváncsian lesem a legújabb híreket, mint újságíróként a szerkesztõségi telexgépeket. De miután az összes komoly és fontos lapot elolvastam, megjelenik a feleségem, és olyan híreket hoz, amelyekrõl nincs tudomásom. És amikor megkérdezem, honnan vette, azt mondja, egy magazinból a kozmetikai szalonban. Ezért aztán divat-, pletyka- és más nõi magazinokat is elolvasok. És sok olyat megtudok, amit csak belõlük lehet megtudni. Mindez jócskán elfoglal. – Miért gondolja, hogy a hírnév olyan sokat árt egy írónak? – Elsõsorban azért, mert betör a magánéletébe. Elveszi az idõt a barátoktól, a munkától. Elszigetel a valós világtól. Egy híres író folytonos védekezésre kényszerül a hírnévvel szemben. Nem szívesen mondom, mert sosem hangzik õszintén, de tényleg jobban szerettem volna, ha a könyveim a halálom után jelennek meg, mert akkor megúsztam volna a hírnévvel, a „nagy író” besorolással 627

járó felhajtást. A hírnévnek egyetlen elõnye volt számomra: az, hogy politikai célra tudtam felhasználni. Egyébként roppant kellemetlen, mert a nap mind a huszonnégy órájában híres vagy, és nem mondhatod, hogy „Holnapig szünet”, és nem nyomhatod meg az „Itt és most nem vagyok híres” feliratú gombot. – Gondolta elõre, hogy a Száz év magánynak ilyen hatalmas sikere lesz? – Tudtam, hogy a barátaimnak jobban fog tetszeni, mint az elõzõ mûveim. Ám amikor a spanyol kiadóm azt mondta, hogy nyolcezer példányban fogja megjelentetni, megdöbbentem, mert a korábbiakból sosem fogyott hétszáznál több. Kérdeztem, miért nem óvatosabb, de azt felelte, jó könyvnek tartja, és meggyõzõdése, hogy májustól decemberig mind a nyolcezer elfogy. Egy hét alatt az összes példányt eladták Buenos Airesben. – Mit gondol, miért kattantak rá annyira? – Halvány fogalmam sincs, mert nagyon rossz bírája vagyok a mûveimnek. A leggyakoribb magyarázat szerint azért, mert a latin-amerikai emberek magánéletérõl szól, testközelbõl van megírva. Ez azért érdekes, mert az elsõ változatának A ház lett volna a címe. Az egész cselekményt a házon belül akartam kibontani, és minden külsõ fejleményt csupán a házra gyakorolt hatásaként jelenítettem volna meg. Késõbb elvetettem A ház címet, viszont attól kezdve, hogy a cselekmény Macondo városába ér, a helyszín nem változik. Egy másik magyarázat szerint, mert mindenki olyannak tudja elképzelni és elfogadni a szereplõket, amilyennek akarja. Nem szeretném, ha megfilmesítenék, mert akkor nem biztos, hogy a nézõ olyan arcot lát, amilyet elképzelt. – Volt ilyen irányú érdeklõdés? – Az ügynököm, hogy elriassza az érdeklõdõket, egymillió dolláros árat szabott meg, és amikor mégis akadtak jelentkezõk, felvitte háromra. De én ellenzem, hogy filmre vigyék, és ameddig meg tudom akadályozni, hogy ez megtörténjen, addig minden így marad. Meg akarom õrizni az olvasó és a könyv magántermészetû kapcsolatát. – Egyáltalán, lehet egy könyvet jól filmre vinni? – Nem tudok jó regényrõl, amelynek jót tett volna a megfilmesítés, de sok jó filmet láttam, amely kifejezetten rossz regénybõl készült. – Arra nem gondolt, hogy maga készítsen filmet? – Volt idõ, amikor filmrendezõ szerettem volna lenni. Rómában tanultam is ezt a mesterséget. Úgy éreztem, a film olyan mûfaj, amelynek határtalanok a lehetõségei, amelyben minden lehetséges. Azért jöttem Mexikóba, hogy filmes legyek; nem rendezõ, hanem forgatókönyvíró. De a filmezésnek van egy nagy hátulütõje: az ipari jellege, hogy iparág az egész. Nagyon nehéz filmben kifejezni, amit igazán mondani akarsz. Még gondolok rá, de ma már luxusnak tartom, amelyet a barátaimmal szeretnék megosztani, az önkifejezés minden reménye nélkül. Ezért aztán egyre távolabb kerültem a filmtõl. Olyan se vele, se nélküle viszonyban vagyunk. Ha egy film és egy folyóirat között kell választanom, az utóbbi mellett döntök. – Van-e valami, amit visszamenõleg hiányol az életébõl? – Csak egyet sajnálok: hogy nem született lányom. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása 628

JEAN ROUAUD

Az ígéret asszonya „Akarsz te ilyen barátnõm lenni?” Nem õ teszi fel a kérdést, nem is az író jönne elõ vele újra, hanem mi magunk, mi tesszük fel Daniel helyett a nõnek. Vagy csak magunknak, mert persze csalódottak vagyunk, jobban szerettük volna, ha a nõ ott marad éjszakára, mi magunk is megpróbáltuk volna rávenni. Hiszen nem lehet valami felemelõ abban a kifosztott kastélyban aludni. A nõ minden különösebb nehézség nélkül hagyta volna meggyõzni magát, belelapozott volna Moineau úr utolsó iratrendezõibe, megkönnyebbülten látta volna, hogy Patton tábornok tankjai egyre messzebb járnak, majd tartózkodón búcsút intett volna neki, az önkéntes hajótöröttnek, mielõtt elindul a lépcsõn az emeletre. Daniel pedig ott, a nappaliban vert volna tábort éjszakára, elég lett volna hozzá egy takaró, s hogy megpaskolja a díszpárnát, amit majd a feje alá tesz, aztán karját a mellén összefonva végignyúlt volna a kanapén, fülelve a föntrõl jövõ zajokra, a fiatal nõ lépteire a padlón, melyek könnyebbek és fürgébbek, mint a Moineau házaspár léptei, a vízcsobogást a fürdõszobában, a hangfoszlányokat, s késõbb, amikor már alszik a ház, az ágak finom neszezésére figyelt volna fel, mert újra eleredt az esõ, most már csendesebben, nem zuhogott, csak esett, aztán a Cherbourg-ba tartó vonat szaggatott füttyeit hallotta volna meg a távolból, persze egy-egy órára azért elbóbiskolt volna, hogy utána egész csapat csillagot lásson felragyogni az égboltból kihasított ablaknyi négyszögben, hajnalban aztán felkelne, csöndben kilépne a kis házból, hogy járjon egyet az alvó faluban, ahol ködgomolyok párállnak a tengerrõl fújó szélben, eltelne gyerekkora óceánillatával, a hajnal felséges, szinte metszõ frissességével, s arra gondolna: ebbõl vagyok összegyúrva, ez van a fekete dobozomba írva, terepszemléjét folytatva egészen a nagyszülei házáig merészkedne, a tengerhez vezetõ kis utca túlsó végéig, szerény kis ház, akárcsak Moineau-éké, de kisebb, mint amekkorára emlékezett, csúcsos orma van, és homlokzata mintha a mûhely ablakán támaszkodna, az üveg portól és pókhálótól homályos, szinte alig látni át rajta, egy kicsit hátralépve felnézne az emeleti ablakra, még mindig a naptól és teliholdas éjszakáktól kifakult, régi függöny lóg benne, mintha lepecsételték volna a szobát, s most már örök haldoklásra, parányivá szûkült életre lenne ítélve az egykor benne lakó öregasszony, megpróbálná kinyitni az ajtót, melynek kilincse még õrzi a gazda ujjainak nyomát, de mert hiába próbálkozik, elindulna visszafelé, nem tudná, illik-e köszönni a szembejövõ autósnak, aki bizonyára munkába igyekszik égõ lámpával, zaj nélkül surranna be a Moineau-házba, nehogy felébressze az alvó királykisasszonyt, óvatosan a gázrózsára helyezné a lábast, a nagy, családi dobozból venne gyufát, hogy meggyújtsa a gázt, megcsapná az orrát a régen oly ismerõs, de azóta elfelejtett szag, 629

a konyhaszekrénybe nyúlva pontosan ugyanott találná meg a fém kávésdobozt, ahol mindig is volt, oldalán a rég nem létezõ márkával. Már az asztalnál ül, amikor meghallja az óvatos lépteket – valaki lábujjhegyen jön lefelé a lépcsõn, de minden reccsenésnél megáll –, a gõzölgõ kávé fölé hajol, lélekben edzve magát a menetrendszerû vallatásra, mi másért kelt volna fel Yvonne néni, ha nem azért, hogy négyszemközt, tanúk nélkül kifaggassa mindjárt kora reggel, hogy végre megtudja, mi történt valójában, szóval, kis Danielem, mi az, hogy egy szál békaember-öltözékben szállsz partra, azért Yvonne néni sem esett ám a feje lágyára, persze hogy szeretné megtudni, mi van e mögött a história mögött, hiszen meg sem próbáltál telefonálni az este, hogy elmondd, pórul jártál, nem kértél segítséget, pedig hányszor felajánlotta Yvonne nénéd, ez pedig, lásd be, legalábbis gyanús, ilyen esetben tudniillik elsõ dolga az embernek, noha õ, Yvonne néni soha nem került hasonló helyzetbe (azaz békanõruhába), hogy értesíti a szeretteit, vagy neked nincsenek szeretteid, fiacskám?, hát õ bizony nõügyet sejt e sok rejtély és titkolózás mögött, egyébként a nõt nem kell messze keresni, még ha mindketten szemlátomást saját vackukon aludtak is, bölcsen tették, nem volt jövés-menés a kanapé meg a fiúk szobája között az éjszaka, õ már csak észrevette volna, mivel igen éberen alszik, és Daniel az ajtó nélküli négyszögre szegezi a pillantását, készül a megrázkódtatásra, közben valami elfogadható, hozzávetõleges magyarázaton töri a fejét, de elmarad a menetrendszerû vallatás, más, nem várt élmény következik, mely szinte letaglózza, mint egy jelenés, mert a nõ az elõzõ esti fekete ruhájában toppant volna be a konyhába, kissé duzzadt szemhéjjal, kicsit zilált hajjal, melyet még a kezével sem igazgat meg, vagy csak úgy a szokás kedvéért, és mosolyogva, könnyedén kérdezi: Jól aludt?, erõs arccsontja ázsiai beütést sejtet, véli Daniel, és egy darabig úgy marad kõvé dermedve, csészével a kezében, a csodálkozástól alig tér magához, õ Yvonne néni formátlan pongyolájára számított, végül halvány mosoly kíséretében hebegi: Egész jól, és ön?, idegesebb az indokoltnál, hirtelen egy másik dimenzióba kezd sodródni, a szerelem zûrzavaros világába, ahol a szavak nem ugyanazt jelentik, a gesztusoknak nem ugyanaz az értelme, és ebben a pillanatban súgtuk volna oda neki, mint a szövegét elfelejtõ színésznek: „Akarsz te ilyen barátnõm lenni?” Szóval rákényszerítettük volna, hogy nézzen magába. Nehogy azzal jöjjön, érdekli is õt ez, nincs úgy kiéhezve, hogy az elsõ szembejövõ nõre rávesse magát. De Daniel, hát nem érted? Számunkra õ nem az elsõ szembejövõ nõ. Hacsak nem veszed szó szerint, de reméljük, neked sem õ jön szembe elõször, a te korodban sértõ lenne ezt feltételezni, fogalmazzunk inkább úgy, hogy õ az utolsó, aki szembejött, ha már úgy szereted a szellemes szójátékokat. Õ zabolázza meg, õ gyûjti egybe az idõt, melynek õ a letéteményese, mert rábízzuk, mert neki nyújtjuk át egy szõnyegkereskedõ mozdulatával éveink szõttesét, amely kódexként tartalmazza életünk minden gyönyörûségét és szomorúságát, a reményt, hogy találkozunk, mert a jövõ õbenne van, ahogyan Moineau úr emlékei a ládában. És ne mondd, hogy olyan, mint a többi nõ, akit ismertél. Nem 630

olyan. Nem mindennapi nõ. Ne hallgassunk azokra, akik szeretnék, ha mindenki rájuk hasonlítana, ezért saját középszerûségüket tekintik mércének. Persze van kivétel, és van tehetség, és mindkettõ összeütközésbe kerül azzal a hamis közhellyel, hogy mindenki egyforma: egyik férfi annyit ér, mint a másik, egyik nõ annyit, mint az összes többi. Ha nem vagy érzékeny a kivételre, akár el is mehetsz mellette. Már ahhoz is érzék kell, hogy felismerd. De talán nincs benned ilyen érzék. Akkor felejts el mindent, amit súgtunk. Õ nem ilyen barátnõ a számodra. Mégsem megy ki a fejünkbõl, hogy míg a La Manche-parti dimbes-dombos utakon motoroztatok, hallgatólagosan megegyeztetek abban, hogy fütyültök az egész világra, noha épp nem volt több a világ, mint néhány szembejövõ autó, meg az a kíváncsi házaspár, amelyik kiszaladt a kertjébõl, hogy szemügyre vegye furcsa kettõsötöket. Ha minden rendjén megy, nem fordul elõ ilyesmi. Nem ajánlja fel az ember csak úgy egy idegennek, hogy utazzon a csomagtartóján, hát még olyannak, akit szégyell, mert nevetséges jelmezt hord az illetõ, ha pedig mégis, az illetõ inkább udvariasan nem él vele, mondván, hogy majdcsak adódik jobb megoldás, amely nem kelt általános megütközést, vagyis ennek a nõnek biztos hiányzik egy kereke, ha fölvesz egy ilyen alakot, akirõl minden normális ember azt hinné, hogy most szökött meg a bolondokházából. Tehát a véletlen, amely összehozott benneteket, és amelynek természetét nem firtattátok, amelynek meg sem próbáltatok ellenállni, hanem azonnal elfogadtátok a kínálkozó képtelen megoldást – a véletlen szót csak jobb híján használjuk itt, hogy kifejezzünk valamit, ami értelemmel nem megragadható –, tehát a véletlen jól végezte a dolgát. Hogy mindened elveszett, csak ez a második bõr, ez a gumiruha maradt a testeden, hiszen tudjuk, az élet néha megtréfál, tartogat meglepetéseket, ám te rá se rántasz – igaza volt Yvonne néninek, a helyedben bárki más fûnek-fának telefonálgatott volna –, nos, ez arra utal, hogy készültél a lemeztelenítésre, szinte kihívtad a sorsot, mintha már nem bírtad volna a páncélként rád nehezedõ régi bõrt, mely közönyössé tett magad és mások iránt, ezt szoktuk erõnek, sõt magasabb nézõpontnak hinni, pedig csak arra jó, hogy az ember érzéketlen maradjon, más szóval szerfelett unatkozzék. Lehet, hogy egyfajta vedlés eredménye ez a gumibõr? Jól sejtjük, hogy már azelõtt sem volt minden rendben? Ha valakit hirtelen megfosztanak teknõspáncéljától, és meztelen lesz, könynyen túlérzékennyé válhat, és elveszítheti józan ítélõképességét. Buzgó igyekezetében, hogy új állapotát képes legyen normálisnak tekinteni, egyre inkább a többieket, a rendesen öltözötteket látja különcnek, és inkább sodródó roncsokkal lép szövetségre. De titeket roncsnak nevezni mégis túlzás lenne, ráadásul nem illik a képbe. Rejtély számunkra, hogy míg bárki más a helyedben megpróbálta volna tréfával elütni a dolgot a csendõrségen, játszotta volna az eszét a nõ elõtt, hogy elterelje a figyelmet a nevetséges szerelésrõl, neked eszedbe sem jutott. Épp csak a megnyirbált békatalpon idõzött el röviden a 631

pillantásod. És okosan tetted, mert abból a kevésbõl ítélve, amit a nõrõl tudunk, biztosra vehetõ, hogy ha eljátszod az olcsó humoristát, soha nem ajánlotta volna föl a fuvart. A szerzõnek sem kerülte el figyelmét, hogy kölcsönösen hálásak vagytok egymásnak, bár az õ véleményét fenntartásokkal kell kezelnünk, mert szeret a házasságközvetítõ szerepében tetszelegni. Amikor hajnalban sor került fiktív találkozásotokra a konyhában, és mi súgni próbáltuk neked, hogy: „Akarsz te ilyen barátnõm lenni?”, neki egy rövid japán vers jutott az eszébe, látva, menynyire megdöbbentett téged a jelenés, de ebben te is hibás vagy, mert az író jól hallotta, mikor azt gondoltad, hogy az erõs arccsont és a fekete szem egy kis ázsiai jelleget ad a nõnek. Ez a bizonyos Iszo, a japán költõ pedig ezt írja: „Hitvesem maga is / mintha látogatóban lenne / itt e tavaszi reggelen.” És akárcsak Yvonne nénit, minket sem zavar, hogy a nõ nem a feleséged, és az sem, hogy itt, Sangerville-ben már beköszöntött az õsz (reggeli sétád közben magad is megcsodáltad a kõfalra felfutó, égõvörös borostyánszõlõ szõnyeget, mintha piros kis lámpák világítottak volna benne), az a fontos, hogy értjük, mit érzett Iszo. A távoli költõ a távoli szigeten ugyanúgy meglepõdött, ugyanúgy elámult, még a teáscsészéjérõl is megfeledkezett, amikor felesége a nyitott helyiségbe lépett, ahol õ törökülésben nézte a felkelõ napot, és nyomában a miniatûr kertet behintõ aranyport. Õ az, de valami ismeretlen kifejezés van az arcán, amit korábban nem láttam, mintha meglegyintette volna egy fénysugár, és törékeny, kimonós alakja, a derekát hangsúlyozó széles övvel, igen, alakja szinte lebeg, mintha az erõteljes tavaszi fuvallat mindent a levegõbe emelne, s kibontana, mintha a jó idõ visszatértével az újjászületés ígéretét hordoznák a virágok. Te nem voltál ott a barlangban, de az apa hosszasan beszélt errõl a fiatal nõnek, miközben kinyújtott kezében a lámpával részletesen bemutatta neki a szemünk elé táruló csodálatos festményt, a sebesült õzsutát, amely nyelvével gyógyítja, nyalogatja az oldalán vérzõ sebet. – Képzeld csak el – mondta az apa –, mit érezhettek, amikor beköszöntött a tavasz. Képzeld el ezt a sivár, terméketlen földet, amikor a sötét hónapok alatt elfogyott a felhalmozott tartalék utója is, és a test a hidegben az utolsó csepp bõr alatti zsírt is felhasználta, akkor ezt a sivár, kiaszott, fekete földet egyszerre csak, mintegy varázsütésre, beborítják a virágok, a haldokló föld majd kicsattan az egészségtõl. Kész csoda: mályvaszín dombok, aranysárga mezõk, rózsaszínû fák. Hogyan maradhattak volna süketek a szépség e sokszínû beszéde elõtt? Hogy ne kívánták volna megtanulni a virágok nyelvét? Ma, amikor gépiesen, csakis a jó modor szabályai szerint cselekszünk, már nem emlékszünk erre, de a Neander-völgyi emberek még tudták, s õk voltak az elsõk, akik virággal tisztelegtek. Igen, a halottaik elõtt. A régészek megtalálták a kõsírokban nyugvó, virágszirommal borított testeket. Nem a világ szépségének hódoltak ezzel a szertartással, és nemcsak egyszerûen virágot vittek a halottnak, hanem a hit nyilvánult meg benne magától értetõdõ természetességgel. A gyötrelmes tél 632

után feltartóztathatatlanul áradó tavasz, a színpompás rügyfakadás ujjongó, bolondítón örömteli sejtelemmel ajándékozta meg õket. Jóllehet a sapiensek osztályában a rossz tanulók, a nehézfejûek között kapnak helyet, ezek az emberek megértették a virágok ígéretét: azt, hogy a halál nem éli túl a telet. Ha tél után tavasz jön, akkor halál után újjászületés. S hogy mit mondanak a virágok? Azt, hogy hinni kell ebben, kislányom. BODROGHI CSILLA fordítása

Jean Rouaud.

633

IvAN AHMEtYEv

Versek *** levertség serénység és köztes forma a sztoicizmus *** azt mondod tehetetlen vagy a bonyolult helyzetek megoldásában gondolj bele hogy te azon nem tudsz változtatni ami téged nem érint de ami téged érint azt már megváltoztatod *** meg se bántom nem sározom *** abban az idõben gondolkodni (úgy) elfogadhatatlan volt most – szokatlan *** vitatkoztam egy lánnyal – mit veszíthetünk a láncainkon kívül erre elmosolyodott – meghódítjuk az egész világot ezzel egyetértett ***

embereken nevetve kinek szerzel örömet *** talán egy tucat ismeretlen rím csupán annyi maradhatott Afganisztánban *** végül ez a hatalom eszéhez tér-e vajon *** sok más írótól abban különbözöm hogy minden olvasóm személyes ismerõsöm *** természetesen magammal elégedetlen vagyok de korántsem csupán magammal *** no nem nem azért szovjet én például úgy tartom hogy I. Miklós szovjet ember volt azaz ez a szubsztancia mindig létezett *** 635

a jambusok-trocheusok zászlaja alatt *** egy lány így nevezte Jevtusenkót „Jevtusenko a költõetalon” *** egész életemben kiutat keresek hát ön? *** éberek a vekkerek és a frizsiderek *** elfogadjuk külszínében elítéljük lényegében *** milyen sok arc s te meg se láttad a lábak miatt micsoda lábak s te meg se láttad a könyvek miatt könyvek lábak *** járd a gondok útját *** 636

tartozom célozni rá milyen sokkal tartozom magának és a maga célozgatásainak az én tartozásaimról *** nem „mi a teendõnk?” hanem hogy jussunk olyan állapotba amikor világos lesz nincs semmi teendõnk *** ezek olyan dolgok amelyek a maguk nemében semmire se jók csak arra hogy éppen tudjuk hogy léteznek *** lám ahogy sötétedik nálunk remek és hosszan tartó a fény a betûk fehér lapon szinte fényesebbek lesznek *** (hogy el ne vágódjunk) gyengédebben kell ***

637

ifjú költõ az a költõ akire mi mint ifjúra emlékezünk *** alkony depresszió mi lehet más ily elragadó *** – Ványa, szeretsz te engem? – Ha úgy felelek nem azt hiszed hogy téged senki sem szeret *** hol jóságosak hol hitványak és nagyon szenvednek e kettéhasadástól

Versek, 2013 *** vízben homokban ágyban *** embersûrûs embertelen ***

638

és úszunk a föld felszínén elfordulva kissé a Naptól *** belém költözött a lombok susogása *** két kézfogásnyira Bloktól tíz csóknyira Jézus Krisztustól *** if. * ki vagyok én e folyóval szemben *** mentem mentem mentem most fekszem fekszem fekszem

*if = idõfolyó (Gyerzsavin) Idõfolyónak sodra egyre Visz embert, minden emberit, S elnyel a feledésnek gödre Cárságot, cárt és népeit. S ha ez-az mégis megmaradna, Mit lant és kürt zenghetne ki, Örök való nagy torka falja, Sorsát el nem kerülheti. LÁNGI PÉTER fordításai

639

MARIAPIA vELADIANO

Az élet mellett EGY Egy csúnya nõnek nem adatik meg semmilyen magasabb rendû nézõpont, amelybõl elmesélhetné a saját históriáját. Nincs rálátása. Nem tárgyilagos. A történetét abból a cellából kell elmesélnie, ahová az élet bekényszerítette, egy résen át, amelyet a félelem és a szégyen éppen csak meghagyott a falán, hogy levegõhöz jusson, hogy meg ne haljon. Egy csúnya nõ nincs tisztában a vágyaival. Csak azokról tud, amelyeket megengedhet magának. Igazán nem tudja, hogy a kárminvörös, dekoltált, elegáns bársonyruha áll-e jobban neki, vagy az a másik, kék, klasszikus szabású, jellegtelen darab, amelyikben színházba jár; mindig az utolsó sorba vált jegyet, mindig az utolsó pillanatban érkezik, mielõtt a fények kihunynának, és mindig csak a téli szezonban, mert a kalap és a sál többet rejt el belõle. fogalma sincs, lennee kedve étteremben vacsorázni vagy meccsre járni vagy Santiago de Compostelába zarándokolni; a tengerben, esetleg a strandon úszkálni. Egy csúnya nõ lehetõségei oly korlátozottak, hogy a vágyai elsatnyulnak. Mert neki nemcsak az évszakra, az idõjárásra, a pénzre kell tekintettel lennie, mint másoknak, hanem léteznie is mindig csak lábujjhegyen szabad, a világ legperemén. Én csúnya nõ vagyok. Egy igazán csúnya nõ. Nem, nem vagyok nyomorék, szánalomra sem számíthatok. Minden testrészem megvan, legfeljebb máshol, mint másoknak, és hosszabb vagy rövidebb, kicsit kisebb vagy nagyobb az elvárhatónál. Nincs értelme felsorolni a fogyatékosságokat: nem változnak meg tõle. Mégis néha, amikor bántani akarom magam, a tükör elé állva egyenként számba veszem õket: sörtésen meredezõ, fekete haj, mint némely régi babákon, a korral kalapácsujjá görbült, tömpe nagylábujj, pengevékony, balra húzó ajak, mely mindannyiszor szomorú, ferde vigyorba torzul, ha mosolyogni próbálok. És ráadásul kitûnõ a szaglásom. Minden szagot megérzek, akár az állatok. Ilyennek születtem. Azt szokták mondani: olyan szép, akár egy kisbaba. Pedig dehogy. Szégyent hoztam az emberi fajra és kivált a nememre. – Legalább fiú lenne – súgja oda egy napon az anyám valakinek, nem tudom, kinek, a hátam mögül hallom, meglepõdöm. Anyám egy héten legfeljebb kétszer vagy háromszor szólal meg, mindig váratlanul, és sosem tudni, kihez intézi a szavait. Az biztos, hogy nem az apámhoz. Pedig õ megpróbálta szóra bírni, mesélt anyámnak a munkájáról, rólam, a város életérõl, továbbította a baráti üdvözleteket, amíg voltak. Születésemkor anyám gyászt öltött, nõiessége gyötrelmes gyorsasággal, pillanatok alatt száradt el, akár Jónás feje fölött a ricinusbokor. 640

Miután hazajött a kórházból, többé nem tette ki a lábát a házunkból. Eleinte sokan meglátogatták, ki udvariasságból, ki barátságból, a pletykára éhes kíváncsiság és a babonaság szaporította a viziteket: – Istenem, milyen csúf teremtmény, de legalább nem a miénk, hanem az övék. – Anyám sötét ruhában ült a nappali fehér kanapéján. Senki sem tudta, mikor és hogyan tett szert azokra a fekete pulóverekre és szoknyákra, õ, aki kislánykora óta mindig csak égszínkék és tengerzöld színû ruhákat hordott. Én bölcsõben feküdtem a szobámban, és amikor a vendégek bejöttek megnézni, az ajtót be kellett csukniuk maguk után. Anyám elzárkózott a megjegyzéseik elõl: – Szegényke! Milyen csapás! Volt más hibás a családjukban is! Igen, de az egy másik történet! Ki tudja, bevallotta-e a nõ a teljes igazságot? falusi lány. A parasztoknál tudják a módját, hogy kell az ilyesmit eligazítani. A vér szava! Vajon az esze legalább a helyén lesz? Pedig ha elgondolom, hogy milyen szép pár! Az apám ragyogó, csinos férfi: sudár termetû, sötét hajú és arcbõrû, a tekintete olyan perzselõen átható, hogy bárki kész elkárhozni érte. Anyámról nem tudok mit mondani. Azt állítják, a születésem elõtt gyönyörû nõ volt. Mindig csak titokban mertem rápillantani és mindig olyankor, amikor biztos voltam benne, hogy nem lát. Elriasztott az üres arckifejezése. Õ sem nézett rám, és csak az ég a tudója, mennyi félelemmel vegyes vágy munkált bennem, hogy mégis megtegye, s nem csak azért, hogy tudjam, változott-e már valami, hogy elkeseredett imáim, amelyekkel eleinte – a késõbb mind távolabb kerülõ – Istent ostromoltam, meghallgatásra találva, tettek-e már csodát? Igazából sohasem hittem a csodában, mert a hiba az anyám családjából származott: jelenvaló volt. Ma már tudom, hogy egy apró tökéletlenségrõl van szó. Parányiról. Érintetlenül hagyja a szellemet, az arcot, a szépséget, az életet. Mégis mindig úgy suttogtak róla, mint valódi tragédiáról. Azt tartották, idõrõl idõre mindig születik egy szerencsétlen. Kiszámíthatatlanul, véletlenszerûen hullik alá, akár az isteni kegyelem, akár egy elszabadult labda az égi zsonglõr kezébõl, odafentrõl, az ámenektõl visszhangos mennyekbõl. – A balsors elõl nem lehet kitérni – szólal meg anyám egy ebédnél, szavait a csillogóan fehér desszertes tányérhoz intézve. A kezében tartott kiskanál csörömpölve hullik az asztalra, a parfé beleremeg, az eper émelyítõ szaga hirtelen az orromba csap. Pedig anyám nagyon igyekezett; egy jóképû, fiatal, egészséges férfit választott férjéül, akinek a famíliája, emberemlékezet óta és a családi krónika szerint is, makkegészséges volt. Egyetlen sokujjú, a megbízható cselédek gondjára bízott, egy életen át az istállók mélyén dugdosott utóduk sem született, aki idõvel – mindenki megelégedésére – titokzatos módon elhalálozott. Azt rebesgették, azok az ivadékok mindkét kezükön hét-hét ujjal jöttek a világra, a lábukon még ennél is több ujj nõtt. Állatoktól fogant gyermekek, éjjel alattomban, némán mellénk surranó félelmeinkbõl szõtt, soklábú, testet öltött pókoktól – kárhozatunkra. 641

Így születtem meg én is. Orvul, egy varázslatos terhességet követõen, amely nem járt hányással meg elhízással. Anyám könnyedén viselt, úgy hordott magában, akár egy csak az õ gondjaira bízott játék babát. – Mi van az ujjaival? – tudakolja a szülést követõen, amelyben lélegzett és nyomott, lélegzett és nyomott, lélegzett és nyomott, kéz a kézben apámmal. – Az ujjai? Ó, azok… tökéletesek – válaszolja elhûlve a szülésznõ, hogy ennyi szörnyûség közepette az anya az újszülött ujjairól kérdezõsködjön. – Kislány? – Kislány. – Látni akarom! – folytatja anyám, aki úgy érzi, éppen megkapaszkodott a boldogság peremén, és még fél, hogy aláhullhat róla. A szülésznõ tétova: kezében tartja azt a gondolatait görcsbe rántó idétlenséget, amelyet az emberi faj tagjául jelöltek. – Nem sírt fel – válaszolja sietõsen. – Átviszem az osztályra. És lelép a zöld mûtõsvászonba takart mezítelen húsdarabbal, amely én vagyok, nyomomban apámmal, aki még nem nézhetett meg, mert a szülésnél – anyám kívánságára – nem orvosként, hanem férjként volt jelen, aki egész idõ alatt a felesége kezét fogta, de nõgyógyászként már megértette, hogy valami iszonyatos történhetett. Mindent tudok, még annál is többet, Erminia néninek köszönhetõen, aki az apám ikertestvére. – Én is csak a természet tréfája vagyok – jelenti ki azon a napon, amikor megkérdezem tõle, mit jelent a kifejezés, amelyet mindig elsuttognak a jelenlétemben. – Látod, pont úgy nézek ki, mint az apád, csak nõ vagyok. Az orvosok szerint lehetetlen, hogy ennyire hasonlítsak rá, mert bizonyosan kétpetéjû ikrek vagyunk. De mégis ugyanolyan, félhold alakú anyajegye van mindkettõnknek, ugyanitt, hátul – és felém hajol, kecses nyakáról elõredöntve a fekete hajzuhatagot. – Itt meg három icipici, éppen egymás mellett – és felhajtja a pulóverét, hogy formás, hintõpor- és körömvirág-illatú köldöke mellett megmutassa az egymás mellett sorakozó pöttyöket. – Egyetlen lény vagyunk, kétfelé osztva. – És nevet hozzá harsányan, a nevetése imponál, de riaszt is. Anyám a szülést követõ napon nézhetett meg. Egy szót sem szólt. Szemlélte a tévedést: elrajzolt fejemet, a durva vonásokat, amelyeket õ teremtett. Nem vett a karjába, és senki sem merte javasolni, hogy szoptasson meg. Amikor anyám eldöntötte, hogy nem fogad több látogatót, apám bevitt magához, a rendelõbe. Néhány hónapig ott maradtam, a nõi öltõzõben, az aranyszínû babakocsiban, amelyet anyám idejekorán elkészített nekem, képzeletben a corso Palladio árkádjai alatt megtett sétáinkra gondolva, egészen a piazza dei Signoriig, enyhébb napokon még talán a Monte Bericóra is felment volna velem, hogy hálát adjon a bazilika szentjeinek és a Szûzanyának az õt ért boldogságért. 642

Apám asszisztensnõje négy óránként tápszerrel megetetett, és a fejemet simogatva becézett, ahogyan a kutya- vagy macskakölyköket szokás. Apám eleinte megrótta a gesztusért, de szórakozottan, mint aki nem tulajdonít jelentõséget neki, késõbb ezzel is felhagyott. Tulajdonképpen védett helyzetben voltam, mert csak apám páciensei fordultak meg mellettem. Apámat imádták, a legintimebb dolgokat megosztó, cinkos nõi bizalmasság minden árnyalatával. Az imádatból – óhatatlanul – néhány morzsa nekem is jutott. De nem tartott sokáig: apám ráébredt, hogy sorra elmaradoznak a várandós páciensei, akik tapintatlanul csúf lényemben szorongattató félelmeik kíméletlen megtestesülését látták. – Szerintem ideje óvodába járnia – Erminia néni váratlan kijelentése egy este, a vacsoránál hangzott el, úgy hároméves lehettem. Nem lakott velünk, de születésem óta mindennap eljött. A konzervatóriumot – ahol zongoraórákat tartott – hátrahagyva sietett hozzánk, és mindent magára vállalt: az aktuális bejárónõt dirigálta, amikor éppen volt, vagy maga végezte a házimunkákat, amikor nem volt – mint többnyire – háztartási alkalmazottunk. Igazából idejének több mint a felét a hozzánk jelentkezõ alkalmazottak meghallgatásával és eltanácsolásával töltötte. – Taknyos még, csak azért jött, hogy apádra meregesse a szemét. – fülsértõ a hangja, nyoma sincs benne a harmóniának. – Túl kemény, úgy bánik velünk, akár egy õrmester. – Azt állította, miattam ilyen szigorú, az én érdekemben. Olyan valakit keresett, aki valóban szeret engem. Néha úgy tûnt, csakugyan rábukkant a megfelelõ személyre, és akkor az felvételt nyert ünnepélyes ceremóniával. De egyikük sem tartott ki sokáig, valamilyen ürüggyel mind távoztak tõlünk. Az egyik lány a szokásosnál valamivel hosszabb ideig maradt, és amikor kilépett, mondott valamit, ami nagyon közel járt az igazsághoz: – Túl sok a fájdalom ebben a házban. Az óvodáról szóló eszmecserére mint kivételesen hosszú beszélgetésre emlékszem. – Van még ideje – mondja apám. – Szüksége van a gyerektársaságra – erõsködik Erminia néni. – Még nem. – Apám rám néz. – Szüksége van még… az idõ múlására. Néhány év múlva lesz benne már annyi tartalék, hogy elkezdhesse az elemit. – A kisgyerekek elfogadóbbak, a lelkük még tiszta, a szemük ártatlan. Ha most barátok lesznek, örökre barátok maradnak. – Az izgalom arra készteti Erminia nénit, hogy a szavainak színpadias gesztusokkal is nyomatékot adjon. Visszafojtott lélegzettel követem a beszélgetést. Tudom, mi az az óvoda, Erminia néni már mesélt nekem a játékparadicsomról, amelyet gyerekek népesítenek be, akikkel lehet futkározni meg kiabálni. Nem értem, mik azok a sötét veszedelmek, amelyektõl apám félt, de nem is érdekel, úgy érzem, képes vagyok szembenézni velük.

643

– A kislány itthon marad. – Anyám váratlanul és tagoltan ejti ki a mondatot. És míg valamennyiünk tekintete ráirányul, õ kezével elhessent egy képzeletbeli legyet, és folytatja az evést, szemét a tányérjára szegezve. Többé nem esett szó az óvodáról. Tulajdonképpen amikor én úgy egyéves lehettem, már akadt egy asszony, aki engem valóban megszeretett, és apám volt az, aki rátalált. Maddalena a páciense volt. Õ gondozta a terhességében és segítette világra azt a két vörös hajú és nagyon világos bõrû gyereket, akiket Maddalena néhány év múlva elveszített egy autóbalesetben, az édesapjukkal együtt. – Olyan deprimált, akár egy ponty a fürdõkádban – jelenti ki Erminia néni ingerülten, és kezével olyan mozdulatot tesz, mintha egy rémisztõ látomást akarna távol tartani. – Alkalmatlan. – Kipróbáljuk – feleli apám higgadtan. És Maddalena maradt. Én gyönyörûnek láttam. A ködös síkságok illatát árasztotta. Neki is vörös haja volt, és arcán reggeltõl estig szakadatlanul peregtek a könnyek, összemosódva a szeplõivel. – Töröld le ezeket is! – bököm ki egyszer, és rámutatok a sötét pontocskákra. Maddalena annyira nevet, hogy a teste görcsösen összerándul tõle. Rögtön megszeretett, a szükség diktálta erõvel. Szerencsétlen lényem arra késztette, hogy a szárnyai alá vegyen, úgy óvjon, ahogyan a szeretteit kellett volna, akiket nem védhetett meg a balsorstól. – Dõlnek a könnyei, akár a vér az elvágott ütõérbõl. – Erminia néni meghökkentõ hasonlatot keresett, hogy meggyõzze apámat. – Még belefullad a gyerek. – A néni széles mozdulata a völgybe lezúduló hegyi patakot idézte elénk. – Úgy szereti a kislányt, ahogyan tudja. A gyereknek szüksége van… egy szeretetteljes személyre. – Apám keresi a szavakat, anyám távollétében is igyekszik kinyilvánítani iránta érzett tiszteletét. – Nos… a tevékeny szeretetre, igen. Maddalena ilyen személy. Maddalena dédelgetett, megtanított édességeket készíteni, cukorral felverni a tojásfehérjét, hogy fényes és tömör legyen, akár a tejszínhab, gõz fölött kikeverni a sárgáját, a tenger hullámzását idézõ körkörös, finom mozdulatokkal. – Akár egy violinkulcs – kotyog bele Erminia néni is, aki örül ennek a bensõséges kapcsolatnak, de féltékeny is rá. És a levegõbe rajzolja a formát. Erminia néni nem anyáskodó természet, de annál elevenebb; mûvész. férje nem volt, de a férfiak nem hiányoztak mellõle. – Legalább annyian pályáznak a kezére, ahányan a búcsúba járnak – jegyzi meg Maddalena szókimondóan, annak az embernek a felszabadultságával, aki mindörökre hátat fordított a hasonló témáknak. – A Monte Bericóra csak a hûtlen stricik járnak, hogy kimosdassák a lelküket a frátereknél, sohasem lehet tudni alapon – veti közbe Erminia néni. – Ezekhez 644

adnál férjhez? – és kacag, fejét hátravetve, nyugtalan hajzuhatagja homályos ígéret. Erminia néni valódi szépség volt. Akárcsak apám, képes volt maradéktalan figyelmet szentelni beszélgetõtársának. Mély tüzû fekete szemét rászegezve, bárkivel elhitette: fontos a számára. Nem beszélt sokat, de szavai azt sugallták: titkokat fednek fel és általuk történnek meg a dolgok. – Megyünk a Monte Bericóra! Húzd fel a nyúlcipõket, futás! – és kivonszol a házból anyám orra elõtt, aki nem viszonozza a köszönését.. Csak este mehettem el hazulról: télen, vacsora elõtt, nyáron, vacsora után. Csak sokára értettem meg: a néni a sötétséget várta. Szobafogságomat anyám rendelte el; elmennem otthonról tabu volt, az elegáns márványfalba vésett, íratlan törvény, e tabun állt vagy bukott annak az élettöredéknek a sorsa, amely anyámban még lakozott. A két folyó között húzódó sötét, elhagyott utcákon mentünk végig. Az algák szaga minden évszakban más volt: nyáron édeskésebb, télen kesernyésebb. És mindig futva tettük meg az utat, lélekszakadva, hogy odafentrõl, a térrõl nézzük meg a várost. – Milyen hatalmas – mondom, és rámutatok a házak és az épülõ bérkaszárnyák alant sötétlõ árnyaira. – Hogyan találnak haza az emberek? – Elég, ha tudsz tájékozódni – és a néni tekintetemet vezetve mutatóujjával rábök Palladio bazilikájának zöld kupolájára, továbbsiklik a piazza dei Signoriig, és megállapodik a San Lorenzo-templom homlokzatán vagy a Bissara tornyon, amely – Meglásd, egyszer csak összedõl, akár a kártyavár. – Elviszel majd oda? – Innen jobban látni. Néha a mutatóujja tovább vesztegelt egy-egy épületen, és Erminia néni mesélt a házak titkos szerelmekkel tarkított történetérõl, cselédek és kényelmetlenné vált tanúk titokzatos haláláról, hatalmas adományokról, szerencsét hozó szövetségekrõl és romlásba döntõ bukásokról. – A történelem csupán pletykagyûjtemény, sose feledd – jelenti ki nevetve, hajának illata arcomba csap, beborít, fulladozom tõle. Minden egyes házat ismert. Idõvel azt is elárulta, hogy mindegyikben lakott egy barátja vagy csodálója. A férfiakat egzotikus érzékiséget sugalló, sötét tónusú bõrének túláradó szépségével, kislánykorától növesztett hajzuhatagával, ünnepet ígérõ, kirobbanó kacagásával hódította meg. És a zenével. Erminia néni nem volt kiugróan tehetséges, de amikor játszott, csak kevesen hallgatták. Az õ muzsikáját nézni kellett. Volt ugyan néhány szigorú kritikusa, aki így vélekedett: „Az elõadó káprázatos külsõ adottságaitól eltekintve a pódiumon nem marad más, mint egy felkészült dilettáns gyakorlása” – ezt egy este maga Erminia néni olvasta fel nekem. A közönség azonban imádta, és a környéken igazi hírességnek számított. Amikor beszélt, Erminia néni hevesen gesztikulált a levegõben, olyan karmesterre hasonlított, aki hangjegyek helyett a szavak harmóniáját vezényli. Tö645

kéletes formájú keze volt: hosszú, vékony ujjai szétnyíltak, ha egy fontos témát fejtegetett, idegesen ökölbe zárultak, ha hangsúlyozni akart valamit, és egyetlen mozdulattal metszették el a társalgást bárki orra elõtt, ha egy érvelés ellenére volt. Valamennyiünket elbûvölt kezének látványa, és amikor zongorázott, a klaviatúrát olvasó ujjai olybá tetszettek, mintha a hangszer húrjait messzi mágia igazgatná. Hamarosan eltanultam a mozdulatait, nem volt szükségem gyakorlásra: szeretetbõl sajátítottam el, munkált bennem a vágy, hogy hozzá hasonlítsak. Beszélgetéseink így a kezek bohókás balettjére emlékeztettek, és távolról egy sajátos, a külvilágot kirekesztõ gesztusnyelvnek látszott. Egyik ilyen alkalommal Erminia néni egyszerre csak megragadja a csuklómat, és olyan tüzetesen veszi szemügyre a kezem, mintha életében elõször látná. – Hiszen ez gyönyörû! – kiált fel. Odafordul apámhoz: – A kislánynak játszania kell. Született zongoristakeze van. Hogy nem láttam a szememtõl. És azonmód a zongorához taszigál. – Játssz! – parancsol rám. – Mit? – kérdezem rémülten. Sohasem mertem megérinteni azt a zongorát, amelyen szinte minden este négykezest játszottak apámmal, egymás mellett ülve; a válluk összeér, a kezük egyforma, elegáns ujjaik magabiztosan kergetõznek, de sosem érik be egymást, közelednek és távolodnak, összefonódnak és elfordulnak, megpihennek az utolsó hangjegyen s a befejezéssel elégedetlenül, a másik figyelmeztetése nélkül, újra nekilódulnak, egymást ûzik, míg végül gyönyörükben feloldódva elalélnak, mintha örökre beleveszhetnének a hangjegyekbe. – Játssz, amit akarsz! Csinálj úgy, mint a macska, sétálj végig a billentyûkön! És én ujjaimat fel s alá sétáltatom a billentyûkön, jól ismerem a legkülönfélébb olajokkal megõrzött antik fa semmivel sem összetéveszthetõ illatát, játszom magas és mély hangokat, vissza-visszatérek, a kezdetben szintúgy torz hangzást korrigálom, én is a magam kicsiny zenéjét követem. Erminia néni megpillant valamit az ujjaimban: – Csodálatos zongorista lesz belõled! – és felkap a zongoraszékrõl, magához ölel. Azután leül a helyemre és játszik, a fejét hátrahajtja improvizál, a szalon ablakai beleremegnek. Az életemet magával ragadta a zene. Az az újfajta tudatosság, amelyet kívánt tõlem, ismeretlen érzelmekkel árasztotta el a napjaimat, és elfoglalta a helyét annak az üres várakozásfélének, amelyben korábban az energiáim dermedtek. Talán megmutathattam, hogy van jó is bennem, hogy lehet szeretni is engem, mert érek valamit, és nem csupán a bûntudat és az óvó érzelmek zavaros elegyét hívom elõ. 646

Nem voltam az a zongorista zseni, akinek Erminia néni látott, de gyorsan tanultam, és minden erõmmel, elszánt akarással. Apám sokáig nem kommentálta. Esténként, vacsora után odaállt mögém, éreztem, amint fekete szemének tekintete a kezemre szegezõdik. Éreztem tétova gondolatait, a félelmét, hogy csalódni fog bennem, és csalódást okoz nekem. Késõbb rákapott, hogy a türkizkék csempekályha mellett álló fehér, kretonhuzatos fotelbõl hallgasson. Nem szólt és tanácsokat sem osztogatott, de kiengedett, láttam amint lehunyt szemmel, ujjainak alig érzékelhetõ rebbenésével követi a zene ütemét. Az elsõ naptól kezdve fejbõl játszottam. Voltaképpen a memóriám üres volt. A napi történésekre csak egy egészen kis töredékét pazaroltam. Elég volt egyszer elolvasnom a kottát, és máris kívülrõl fújtam, akár az imádságokat, amelyekre esténként tanított Maddalena. Így játék közben figyelhettem a kezemet: ámulva láttam, amint megteremtették a levegõt betöltõ hangokat, követtem õket, amíg saját életükre támadtak, s a testüket elhagyva a billentyûkön futkároztak, a szüneteknél megtorpantak, eljátszadoztak a trillákkal s végül elernyedtek. Akárcsak az apám és Erminia néni keze. Eleinte Erminia néni oktatott. Reggel vagy késõ délután érkezett, a konzervatóriumi órarendje szerint. Telente a nappali ablakához szorított orral vártam rá, nyáron a terasz kõbabái közül kidugott fejjel. Az érkezése elõtt már számos órát játszottam, de sosem hagytam, hogy ott találjon a zongoránál. Elébe mentem, felkapott, meghintáztatott a levegõben, majd a zongoraszékre huppantott. – Könnyedebben, könnyen, könnyen! – és egy gyors arabeszk perdül ki a keze alól. – Súlyosabban, súlyosan, súlyosan! – mennydörgi, és kíméletlenül elõcsalja a mély hangokat. És az óra elkezdõdött. Kisvártatva megérkezett Maddalena a teával, a frissen elkészült habcsókkal, a vaníliás keksszel – gâteau au beurre –, amit imádtam. Az uzsonnához elõjött anyám is a ház túlsó végében található szobájából. Sohasem beszélt, de az ajtókat mindig gondosan nyitva hagyta, és én azt reméltem, hall engem, és egy napon mond majd valamit az elõmenetelemrõl. – A kislánynak konzervatóriumba kell járnia – jelenti ki egy este Erminia néni, erélyes mozdulatától csörömpölve esik le a kanál, keze ökölbe rándul, mintha fogva tartaná a gondolatot. – Még nem elég idõs a felvételihez, de a hozzá hasonló tehetségekkel kivételt tesznek. Apám leteszi a villát, tenyerét az abroszra fekteti, a súlyos, türelmet igénylõ beszélgetések mozdulatával. A szavakat keresi, nem néz rám: – Októberben kezdi az iskolát, és a jó ég a tudója… hogy nehéz lesz. A konzervatórium a fehér blúzos, rakott szoknyás, a Törökinduló ütemére masnibillegtetõ kislányok világa… sok… igen, az túl sok lenne neki. Erminia néni hangja a kályhában pattogó zöld gally sistergésével csattan fel: 647

– A kislány nem a Törökindulóra született, hanem hogy improvizáljon, a Wanderer Fantasie-ra, polonézekre, Rahmanyinovra… A zene megváltoztatja, a zene megszépíti. Sírni kell, amikor játszik. Vedd tudomásul! A korosztályában nincs hozzá fogható. A kislány zseni, és a csodákat nem szokás figyelmen kívül hagyni! Maddalena elém teszi a pudingot, és közben potyognak a könnyei, a maguk természetességében és bõségében. Én csak homályosan sejtem, mi lehet a probléma velem. Azt tudom, hogy csúnya vagyok, nagyon csúnya. Rémisztõ csúfságom elõttem jár, akár egy árnyék. De nem tudom elképzelni, mi történik a ház falain kívül. – Én is kék szoknyát veszek, és masnit kötök, ha muszáj – jelentem ki tüstént, de senki sem felel rá. Az egyetlen hang anyámtól származik, aki lepöcköli a pudingját díszítõ túl piros és túl szabályos cseresznyeszemet a porcelántányérra. A konzervatóriumot sokkal késõbb, öt év múlva kezdtem el. A vizsgámat bájos, masnis, szalagos kislánykák között tettem, ahogy apám megjósolta. De idõközben rettenetes dolgok történtek az életemben, és én már mindent tudtam. Odabent magas faajtó – fénylett, akár a Monte Bericón a Madonnát keretezõ márvány, amelyet a zarándokok megérintenek, hogy a Szûz kegyelmét kérjék – mögött játszottam, egy lehangolt, csúnya zongorán, amely nyomába sem érhetett az enyémnek. Mindent tudtam és megtanultam: ha játszok, kifejezéstelennek kell maradnom, a legjobb benyomást akkor keltem, amikor az arcom nem fejez ki semmit. Az életemet a kezembe kell sûrítenem, az egész életemet a kezembe, az egész, a teljes életemet. A felvételiztetõk egy órán át vitatkoztak odabent, Erminia néni is közöttük volt. Nagyon jól játszottam, sokkal elõbbre voltam a többi leánykánál. Most már tudtam, mirõl folyik odabent a vita, azt firtatták, hogy egy hozzám hasonló, szerencsétlen küllemû lény játszhat-e zongorán, hová juthat a zenetudásával, mi értelme van az idomításának, pardon, a képzésének. Ezt latolgatták, miközben megválogatták a szavaikat az Erminia néni iránti tiszteletbõl. – felvették, maximális pontszámmal – mondja a néni, aki futólépésben érkezik, ujjait tördelve. Sír, de nem a boldogságtól. Maddalena elvonszol a folyosóról, ahol az édesanyjuk oldalán szótlan, elutasító arccal ácsorgó felvételizõk gyûrûjében várakoztam. – Most mi lesz? – torpanok meg a konzervatórium elõtt, úgy kapaszkodok Maddalena kezébe, akár a mentõövbe. Megnõttem, már nem kaphat a karjába, mint régen, és akkor megölel, de nem úgy, ahogyan egy kislányt szokás, úgy érzem, mintha õ is kapaszkodna belém egy kicsit. Tíz évemet feledve válaszol: – Játszani fogsz, kislányom. És eszel és alszol és sétálsz. Az életet úgy kell venni, ahogy van, és nem szabad túlkomplikálni, mert az senkinek sem jó. Te majd zongorázni fogsz és játszol és játszol. Ez a te tehetséged, és van, akinek még ennyi sem adatott, hogy elõrevihesse az életben. 648

Többé-kevésbé így fogalmazott, a hangja nyers volt, de nagyokat szipogott közben a meghatottságtól. Apámat otthon találtuk, az elõszobai karosszékben ült, a kezében egy orvosi folyóirat. – Már itthon van, doktor? – kérdezi élesen Maddalena. – Hogy ment? – Természetesen jól. felvették. A szóban, érzem, az élet ígérete közeledik felém. felvettek, van egy hely a számomra, ami csak az enyém, én vívtam ki. Nem úgy estem a konzervatórium fejére, akár egy istencsapása. Az izgatottság kibuggyan belõlem: – Majd velem is csinálod azt, amit Erminia nénivel? – Mit? – kérdi apám, és rám szegezi a tekintetét. – Négykezest játszani, esténként – felelem riadtan. – Meglátjuk – mondja kisvártatva, megenyhülten.

KETTÕ A Barche ódon kerületében álló, Retrone folyóra nézõ kétemeletes, antik palotát apám kevéssel az esküvõ elõtt vásárolta, és anyám szenvedélyes törõdéssel állíttatta helyre. A helyiségekbõl mindenhol hosszú, keskeny ablakok nyíltak, és közülük sok elõtt volt vicenzai, porózus, könnyen málló kõbõl készült kis erkély is, amelyet folyamatosan karban kell tartani. Az elsõ emeleti szalonon kívül az egész ház félhomályba merült. Ezért anyám a falakra és a berendezéshez is kizárólag világos színeket választott. A kedvence az égszínkék volt, miatta hosszadalmas alkudozásba kényszerült a Mûemlék-felügyelõséggel, amely a város többi házához hasonlóan itt is a zöld színû erkélyeket szorgalmazta volna. Végül anyám kerekedett felül, a tompa kéket penészzöldnek nevezve a hivatalos iratokban. A szalon hatalmas volt, két fala is a Retrone sötéten kanyargó, mozdulatlannak tetszõ vizére nézett, és hat, mennyezetig érõ ablakon át áradt be a fény. Az ablakokat hófehér, könnyû függöny fedte, mögöttük égkék, aranyszálakkal szegélyezett sötétítõfüggöny, amely a nyári forróságban enyhet adott. A sarokterasz elnyúlt egészen a szüleim szobájáig, amely a születésem után csak az apámé lett. A külvilágból érkezõ zajok idegesítették anyámat és átköltözött a ház hátsó, folyóra nézõ szárnyába. A földszinten volt a konyha, az ebédlõ, a rendelõ és a kisszalon, amely pontosan az emeleti alatt helyezkedett el. Nyaranta anyám ott töltötte a napjait – jobban járt a levegõ –, a kék-lila hortenziás mintájú, Sanderson kárpittal bevont karosszékében. Gyakran volt könyv a kezében, de szinte sohasem lapozott benne. Apám itt találta, amikor végzett a magánrendeléssel vagy hazaért a kórházból, és beszélni kezdett hozzá. 649

A teraszról hallgattam. Hátamat nekivetettem a sarok kiszögellésének, térdemet átkulcsoltam, a kõbabák és egy leander óvott a járókelõk tekintete elõl. És vártam. Az évszakváltással az ablakok is bezáródtak, akkor már a belsõ lépcsõ alsó fokáról füleltem. Hallottam, hogy megérkezik apám: – Jó estét az én hölgyemnek! – Nap mint nap. Leült anyámmal szemben, kezébe vette a kezét. Sohasem láttam, de a hangokból elképzeltem. A munkájáról mesélt: a páciensekrõl, a szülésekrõl, a betegségekrõl, a problémáiról, kételyeirõl. Gyakran felelt is magának. A hangja olykor elmélyült, máskor feszült volt, vagy éppen derûsebb, amikor megoldott egy kockázatos esetet, megmentett egy anyát. figyelmesen hallgattam, mély hangja körülölelt, pergõ „r” hangjai testem mélyén cirógattak, és mintha a fejem egy érzékeny pontjáig hatoltak volna, szinte elkábítottak, súlytalan és gondtalan megsemmisülésbe ringattak. Volt valami titokzatos a szavai láncolatában, úgy képzeltem, azokat válogatja ki közülük, amelyek a leginkább közvetítik hangjának mély zengését. Éreztem magamban a hangokat, velem maradtak késõ éjjelig és a rá következõ napon is, egészen estig, az újabb találkozásig. Idõnként apám rólam is mesélt anyámnak, olyankor még figyelmesebben hallgattam: elmondta, hogy szépen zongorázom, hogy tudok már írni és derûsnek lát. – Holnap megtörténik – mondta az elsõ iskolai napomat megelõzõ este anyámnak. A szobámban ott a tolltartó: benne a tollak, filcek, ceruzák. Mind az elõírt füzetek, rózsaszínû, zöld, sárga és kék a borítójuk. A lekerekített hegyû olló. A favonalzó. És ott van Erminia néni ajándéka: a fehérarany hegyû, kékfehér színû töltõtoll. Szeptember utolsó napja van, a Pó-síkság fülledt melege eláraszt mindent. A folyó felõl a poshadt alga émelyítõ szaga szivárog. A szavak újak és apám „r” hangjai úgy hullanak vissza a torkába, akárha örvény szippantaná be õket: – Holnap elhagyja a házat. Tudom, hogy aggódsz érte. Legszívesebben itthon tartanád. Talán én is ezt szeretném, de nem lehet, és talán nem is kell. Istenem, mennyire szeretném, ha mellettem lennél ezekben a pillanatokban! Nézz rám, legalább most az egyszer! Emlékszel, azt mondtad nekem, hogy a szememben ott van az egész világegyetem, és én azt feleltem rá, a világegyetem olyan kék, mint a te szemed, és nem fekete, mint az enyém. Tudom, hogy ott vagy, benne vagy. Mondj valamit! Tudom, hogy nem akarod, hogy a kislány elmenjen itthonról, tudom. Mindent úgy csináltam, ahogy kívántad. Sem óvoda, sem konzervatórium. De így nem lehet, érted?! Hallom, hogy megrázza anyámat. Talán a vállánál fogva. Nincs líra. Amikor apám anyámhoz beszél, költõvé lesz, és úgy fordul hozzá, mintha verseket szavalna. De nem ma este. 650

– Erminia azt mondja, olyan vagy, mint egy fallal körülvett erõdítmény, de õ nem ismer annyira, mint én. Tûzfal vagy, és belülrõl lángolsz. Istenem, menynyire hiányzol nekem ma este! Mit kellene tennünk? Sorakozzanak a bejáratunk elõtt kovácsoltvas vadállatok, akár a törpék a Villa Valmarana elõtt? Zárjuk be a kislányt és fogadjunk házitanítókat, ahogyan hajdan volt szokás? Talán az élet, ahogyan te élsz ebben a házban? Bár lehet, hogy az enyémnél több. Mit hozok én onnan, kintrõl? Az én életem itt van, idebent. És én annyira alkalmatlan vagyok. Érted? Hiszen nekem itt van a boldogságom, amit féltenem kell. Veled volt részem benne. Veled. És még egyre reménykedem… De õ mit õrizhet majd, ha itt tartjuk bezárva? Te azt mondod, még mindig jobb, ha örök sóvárgásban él, mintha mindig megalázzák. Tényleg jobb lenne neki az elvarázsolt villában, mint szabadon, bár a peremre szorítva, gúny tárgyaként, sebzetten? A fejem a két térdem közé szorítom, és addig préselem, amíg belefájdul. Maddalena elmesélte nekem a történetet: a Villa Valmarana hercegnõje törpének született, és a szülei sosem engedték a külvilágba, csak törpe növésû embereket alkalmaztak: a cselédség, a házitanítók, a mutatványosok egytõl egyig maguk is törpék voltak, hogy a lányuk ne ismerje meg fájdalmas helyzetét. De egy nap a hercegnõ kikönyökölt a magas falú kerítésre, és lepillantott. Az úton egy jóvágású, csinos herceg tartott fölfelé. Lendületes lépteitõl szétnyílt rajta puha köpenye, és látni engedte tökéletes testét. A hercegkisasszony elkeseredésében levetette magát a mélybe. A tizenhét szolgáló, amikor meglátta kis úrnõjük öszszeroncsolt testét, bánatában kõvé dermedt, és azóta is valamennyien ott sorakoznak a villa elõtt, szobrokként. – Én tudom, hogy mindez nem is lenne tragédia – apám hangja egyre panaszosabb –, ha együtt volnánk. Miért nem érted, hogy egy csapásra elvetted a lelkemet? Nem a kislányt, nem. Nap mint nap látok anyákat akik olyan gyötrelemmel imádják a gyerekeiket, mint a Kisjézust. A kislány… csodálatos tehetség. Én mondom, hallod? Õ a mi gyerekünk. Magában hordja a mi életünket, és mi segíthetünk, hogy megtalálja a sajátját. Hogy nem látod? A te tengerszemed mindig a távolt kutatja. Csak egyszer láthatnám, hová nézel, hogy tudjam, honnan ered a fájdalmad. Talán, ha megismerem, felvehetem a harcot ellene. Zajt hallok magam mögül. Maddalena az. Mutatóujját a szájára teszi és kézen fog. Odalent a zajra apám is felneszel, hallom a karosszék zaját. Abból, ahogy Maddalena szorít, megértem: mindent hallott. Talán õ is szokott hallgatózni. – Iskolába fogsz járni, és kitûnõ tanuló leszel – jelenti ki határozottan, miközben továbbvonszol. – És minél messzebb kerülsz innen az eszeddel meg a szíveddel, annál jobb lesz neked. Ne feledd, te vagy az egyetlen, aki a helyén van ebben a házban. Az egyes-egyetlen. – És a papám? És Erminia néni? – kérdezem, és fojtogat a sírás. – A Sátán is a fény angyalának álarcában járt. – Maddalena hangja szárazon cseng, akár egy orákulumé. De rémült arcom láttán kijavítja magát: – Néha azokat sem árt figyelni, akik szeretnek minket. 651

HÁROM Természetesen keresztnevem is van: Rebecca. De ez csak az elsõ iskolai napomon tudatosodott bennem, amikor a tanító néni, Albertina, a nevemen kezdett szólítani és többé nem is hagyott fel vele. Útközben Maddalena izzadt tenyere majdnem szétmorzsolta az ujjaimat. Amikor elengedtem, hogy megfogjam Albertina néni száraz kezét, belém villant, hogy õ biztos nem sírt még soha életében. Alacsony volt és törékeny, apródfrizurájának egyenes szálú, fekete tincsei minden egyes erõs érzelmekrõl tanúskodó szavánál megrebbentek. – Elkésett. Ön az édesanyja? – kérdezi, miközben kézen fog. Látom, hogy a haját hátraveti, tekintetét a nála jó húsz centiméterrel magasabb Maddalenára szegezi. Az osztályterem elõtt állunk. Odabentrõl diszkrét zsibongás hallatszik. – Nem… Tulajdonképpen… Az édesanyja… nincs jól. Az édesapja orvos… ma reggel sürgõsen hívatták… éppen ma, kora reggel… – Maddalena dadog, és öszszevissza hazudozik, legalábbis amit az apámról összehord. Már ott állt felöltözve az ajtóban, elegánsan és tekintélyesen, kék lennadrágjában és fehér, hímzett monogramos ingében, amikor úgy döntött, kísérjen el inkább Maddalena. A tincsek ingerülten mocorognak. – Adja át, hogy örömmel megismerkednék velük. Viszontlátásra! – Okvetlenül… Még ma… amint hazaérek. Rögtön… – hallom a távozófélben lévõ Maddalena habogását. Ma már tudom, hogy tényleg nehéz belehalni a fájdalomba, és nem éri meg reménykedni sem benne. De aznap, amikor beléptem a magas mennyezetû osztályterembe, amely hirtelen néma csendbe borult, akár egy katedrális, minden erõmmel azt reméltem, hogy szerencsétlen testem – amelyet huszonkét mozdulatlanná dermedt gyerek tekintete döfött át –, a végét járja. Nem így történt. Albertina néni tincsei határozott, egyenes vonalba rendezõdtek szigorú vonásokat öltött arca két oldalán, miközben néhány kislányt átültetett, hogy kijelölhesse a helyet, amelyet alkalmasnak vélt a számomra: éppen az ablak mellett, a harmadik, fal menti oszlopban. Mögöttem már nem ült senki, én viszont mindenkit láthattam. És fõleg: hallhattam. Nem a türtõztetõ szavakat, amelyeket elõrelátóan Albertina néni intézett az osztályhoz. Hallottam az erõszakos, közönséges gondolatokat, éreztem a kíváncsiságtól felajzott bõr szagát, amely az undorodó grimaszba torzult szájak elé kapott tenyerekbõl áradt. Mellettem egy szõke, tejfehér bõrû és határozottan kövér kislány ült. – En-gem Lu-cil-lá-nak hív-nak – suttogta, de a szája széle sem rezdült. – Te Rebecca vagy, a mamám nõgyógyászának a lánya. Láttalak már egyszer, néhány hónapja, a mamáddal voltál, akinek olyan gyönyörû vörös haja van. A tanító néni a nagynénikém. A mamám húga, de egészen más. Az én mamám pont olyan, mint én. Szóval kövér. Pedig hálát kell adnunk a Jóistennek azért, mert mindenünk megvan: vagyis van lábunk, meg az eszünk is a helyén van. Nem 652

szabad sopánkodni azért, amiért ilyenek vagyunk, mert van, aki sokkal rosszabbul járt. A mamám szerint állandóan fecsegek, de megígértem neki, hogy az iskolában befogom a számat. Albertina néni na-gyon szi-go-rú, de a mamám szerint nagy-szerû tanítónõ. Õ nagyon til-ta-ko-zott, nem akarta, hogy az osztályába járjak, a rokonság miatt érthetõ, de a mama kikönyörögte, mert azt mondja, a jó alap nagyon sokat számít. Láttad a többi osztályt? Ez az iskola irtó régi, de én itt lakom, a szomszédban, és ezért a mamának nem kell kísérgetnie. Ugye te is közel laksz, azért fogsz idejárni? Lucilla volt az elsõ személy, akivel a családom tagjain kívül érintkeztem: azt sem tudtam tegezzem-e vagy magázzam. – Igazán válaszolhatnál. félsz, hogy Albertina néni ránk szól? Elég, ha úgy beszélsz, hogy közben nem mozog a szád, és most úgysem néz ide. És különben is, mit csinálhat velünk? Nem öl-het meg… Talán az apám azért nem kísért el, mert úgy határozott, hogy egyedül kell szembenéznem a világgal, a védelme nélkül, amely tekintélyes, jó kiállású alakjából áradt rám, de az is lehet, hogy rettegett. A saját és az én félelmemtõl. De egyedül voltam, jobban, mint az elviselhetõ. Nem tudom, mi késztette Lucillát arra, hogy a barátnõm legyen, a legelsõ naptól fogva. Néha arra gondoltam, hogy talán azért, mert a külsõnkben mindketten annyira elütöttünk, de tévedtem. Õ szépnek tartotta magát, és a maga különös módján csakugyan az volt. A mi barátságunk nem két szerencsétlen sorsközösségébõl született, hanem valódi barátság volt, amelyet õ kezdeményezett és egy darabig csak õ ápolt, mert én úgy éreztem és úgy is volt: képtelen vagyok a társas kapcsolatokra. Aznap nem is válaszoltam Lucillának. Nem voltam birtokában a szavaknak, hogy kifejezzem a gondolataimat. Talán a gondolatoknak nem voltam birtokában. Soha, senki sem kérdezte a véleményemet semmirõl; járok-e óvodába, hogyan töltöttem a napot. De amikor Albertina néni nekem is, mint mindenki másnak feltette a kérdést: mit tudok a városról, akkor válaszoltam. Meséltem neki a régi római út mentén délnyugatról északkeleti irányban haladó corso Palladióról, és a corso fogazzaróról, meg a contrà Portiról, amelynek a római idõkre visszanyúló, antik ütõere felszabdalja a várost, de a folyóvizek miatt nem egyenesen: nekik a város sokat köszönhetett, bár olykor a létét is fenyegették, sõt eltörölték. Beszéltem Palladio bazilikájáról is, szigorúan õrködött a tér felett, ahol ünnepnapokon az urak és a pórnép egymás útját keresztezte. Minderrõl Erminia néni mesélt nekem. De arra a kérdésre nem tudtam válaszolni, hogy melyik épület a legkedvesebb a számomra. Ismertem a történetüket, az éjszakai égbolton kirajzolódó árnyakat, helyüket a város térképén, századok szóbeszédeit. De sohasem láttam õket. – Még a corso Palladiót sem? – kérdezi Albertina néni. – Nem – felelem. – Itt valamennyien egyformán fontosak vagytok. – Amikor kicsengetnek, Albertina néni végre elmosolyodik, és elköszön tõlünk. – Lesznek kiemelkedõbbek közületek. Van, aki majd a matematikát érti jobban, más szebben rajzol. 653

De mindegyikõtökben van olyan képesség, amely miatt a többiek tisztelhetik, mindnyájan elsajátíthatjátok az udvarias és nagylelkû viselkedést, és nem tûrök el semmilyen kifogást, ami miatt ez ne így történjen. Megértettük egymást? Albertina néni tekintete rajtam is elidõzött, nem fordította félre és nem kutatta kíváncsian a vonásaimat sem. Aznap, a kapu elõtt Erminia néni várt, kirobbanó formában: zafírkék ruháját arany bordûr szegte a nyakkivágásban, az ujjakon és a szoknya alján is. A hely és az idõpont sem indokolta a feltûnõ megjelenést. – Apád gyalázatosan viselkedett – szólal meg, felkap és megcsókol, mint minden alkalommal. – Kap tõlem hideget meg meleget is. Egyedül hagyni téged ma reggel. Éppen ma reggel. Hogyan tehette? Otthon apám az ebédlõben ült, a karosszékben, rajta a reggeli öltözéke, kifogástalan rendben. Azt mondta, éppen hazajött a kórházból, de a táskája még mindig ott hevert a lépcsõ tövében, ahol reggel láttam, amikor elindultam. Apám valószínûleg ki sem lépett otthonról. Amikor beléptem, felnézett, megmozdult, mintha elém akarna jönni. De meggondolta, és tekintetével csak az arcomat fürkészte, választ keresve a félelmeire. – Gyalázatos! – szólal meg Erminia néni, és a táskáját dühödten az asztal közepére hajítja. – Micsoda? – kap a szón apám. – Az iskola? – Tudod, mirõl beszélek – és a néni szigorú cipõkopogással elvonul apám elõtt. – Te vagy az! A lelkiismeret-furdalás és a düh elvakította õket, egyikük sem kérdezte meg, mi történt velem az elsõ iskolai napomon. Az asztalhoz ülve úgy éreztem: ki kell nyitnom az ablakokat. felálltam, és engedély nélkül nekiláttam, az ebédlõben kezdve. Lassan haladtam, mert az ablakok magasak, alig értem fel õket és nehezen nyíltak. Átmentem a kisszalonba, két ablak. Azután a rendelõ és a konyha következett, újabb négy ablak. felmentem az emeletre, kitártam a lépcsõházi és a teraszra nézõ ablakokat, és éreztem, amint megcsap a folyóról érkezõ légáramlat. Átmentem a szalonba, hat menynyezetig érõ ablak; a szobámba, két ablak, és további kettõ más helyiségekben. Hangosan számoltam: huszonnégyig jutottam. – Huzat van – szólal meg anyám, tekintetét a tányérjára szegezve. – Oda se neki – felelem, és visszaülök a helyemre, miközben a szemem sarkából látom, hogy apám és Maddalena egyszerre dermed bele a mozdulatba, hogy induljanak becsukni az ablakokat. – Jól tetted – mondja odakint a konyhában Maddalena, és a könnyeit szárogatja. – Levegõre van szükség idebent. BALKÓ ÁGNES fordítása

654

SERGE PEY

A befelé álló fülû csésze A befelé álló fülû csésze is egyfajta kávéfogyasztási módszer A tárgyak bosszúját ki tilthatja be Miért is ne használhatnák pusztán önmagukat A befelé álló fülû csésze lehetõvé teszi hogy a kávé ihassa meg a csészét hogy a fül végre fülön fogja magát hogy a kávé bekávézzon önmagából A befelé álló fülû csésze olyan polcra kerül melyet képzelete erejével hoz létre a párhuzamos tálalók valamelyikében A rossz költészet csésze nélkül issza magát éppen ettõl lesz oly különösképpen felejthetõ mérgezõ cukrait hiába kavargatja sötét éjei mélyén ezüst ujjával hogy így gusztusosabbnak érezze az egészet Olykor a költészet cukra költészetnek képzeli magát elvégre õ ízesíti a kávét 655

Ám az esõ szerencsére átüt az abszurd ablakon és pontosan a szükséges mértékig élesíti ki a tárgyak körvonalait A csésze mely önmagát fogja fülön a forró vizet szemléli mely önmagát issza meg míg a háttérben a vers maga szavalja sorait A szobába lépõ ember helyreállítja az egység egységét ez munkája lényege, miközben egy jövõbõl jött kutya tenyérnyi darabját simogatja: levegõt forral forró vizet önt a megrepedt csészébe összetépi versét mielõtt nagy hangon felolvasná az aznapi játszmát az ellentétek asztalán heverõ rendetlenségbõl…

Az ajtó egy jól irányzott… Az ajtó egy jól irányzott rúgással feltépi a szelet. A virágok kifosztják a komódokat. A lepkék szótárakat rabolnak. Az arcok szétszaggatják a róluk készült fotókat. Egy kéz vállalja a kockázatot felteszi a tojást a tûzre. Ezernyi részlet arra vall, hogy most egyesül, 656

ami együvé tartozik. Mégis csupán többegységnyi lépésben jutottunk el az Egységhez ma reggel. Mint ahogy számos különbség szükséges eljutni a Különbözõségig. A szél egy jól irányzott rúgással feltépi az ajtót. A komódok befogadják a ruhanemût illatosító virágokat. A szótárak lepkéket õriznek lapjaik között. A fotókon vadonatúj arcok láthatók. A tûzbõl kikerülõ tojást el kell fogyasztani. Mégis van egy részlet, amelyre semmi nem utal. Melyet nem hívhatunk elõ, s fel sem lelhetünk, még ha általános sztrájkot hirdet is a fény. Ez a részlet akár a lehetetlen zászlaja Ez a részlet beszélni kezd és csendcseppet köp kezünkre de megtagadja részletnevét

A szárítókötél létezésérõl A szárítókötél létezésérõl egyetlen csipesz árulkodik. Adjunk hozzá a halmazhoz vagy vegyünk el belõle egy a dolgok másféle rendjébe tartozó létezõt! Szorozzuk meg és osszuk el a madarakat! Állítsuk egyik oldalra azokat, amelyek karmuk közt tartják a szelet, a másikra azokat, amelyek csõrükkel luggatják ki azt! 657

És fõként zárjuk karanténba azt, amelyik zászlót fabrikál belõle. Ha meg akarjuk ismerni a szelet, rekonstruáljuk a kiteregetett ruhák tanúvallomását, mihelyt a madarak tovább repültek. Minden szél verdesõ zászló. A vér ott szivárog, ahol tud: gézzel tömködjük ki a szóközöket. Apránként fogjuk fel a pirosságot egy ragozatlan ige öblébe.

Borotváljuk meg… Borotváljuk meg a tenger arcát: egy vén borbély mészkõvel pacsmagolta be szakállát. A tenger félajkú száj, nyálát mezítlábasokra pazarolja. Csókja az összes vízbe fúlt páratlan szeretõje. A tenger saját apját szüli meg az égen. Szigeteink éhsége gyermekei. A mûvészek tudják azt, amirõl fogalmuk sincs. A hold fogai sárga asszonyok szájában. Egy arc mindig magába foglal egy másik, halódó arcot. A tenger szabadjára engedi a szigeteket, habzó nyálú szukáit, elvágva pórázukat.

658

Minden híd madár Minden híd madár. Vajon ki a parttalan folyó horgásza? Vajon ki a folyó alatti folyó hala? Vajon ki a híd feletti folyó hídja? Amit az embertõl visszavesznek, fontosabb lesz minden ráadásnál. A folyami horgászok csakis hidakat pecáznak. fiaiknak idõnként sikerül kikapni az üvegbotot azok kezébõl, akik felettük járnak. Mozdulatlan folyóban horgászni biztos módszer, hogy kifogjuk az eget. A felhõ beépített ügynök az ellenséges táborban. Éppúgy, mint a magát égnek álcázó madár. A tükörhalász mindig abból a távolságból érkezik, ahonnan képmása visszaverõdik. Botja annak a damilnak a mértéke, amely botjára köttetett. LACKfI JÁNOS fordításai

659

ERDAL ÖZ

Bikács kán Kánok kánja, Bajindir kán nagy lakomát rendezett minden évben, amelyre meghívta mind az oguz bégeket. Az egyik ilyen alkalommal is levágatta a lovak ménjét, a tevék csõdörét, a juhok kosát, majd az egyik helyen fehér, a másikon vörös, a harmadikon fekete sátrat állíttatott. – Akinek fia van, azt a fehér, akinek lánya, azt a vörös sátorban lássátok vendégül, akinek pedig se fia, se lánya, azt a fekete sátorban. fekete szõnyeget terítsetek alá, és fekete kos húsából készült ételt rakjatok elé. Ha megeszi, jó, ha nem eszi, mehet, le is út, fel is út. Az Isten is megveti azt, akinek se fia, se lánya, megvetjük mi is, jó, ha tudja – szólott. Lassan-lassan gyülekeztek az oguz bégek. Volt egy oguz bég, akit Dirsze kánnak hívtak. Nem volt se fia, se lánya. Amikor hajnali fuvallat fújdogált, Szürke szakállú pacsirta hangicsált, És a nagy szakállas müezzin kiabált, Az arab lovak gazdájukra nyerítettek, Szépmellû hegyekre napsugarak estek, Vitéz bégek, daliák együtt készülõdtek. Dirsze kán még pirkadat elõtt fölkerekedett, negyven vitézével elindult Bajindir kánhoz. Bajindir kán vitézei fogadták Dirsze kánt, a fekete sátorba vezették, alá fekete szõnyeget terítettek, fekete kos húsából készült ételt tettek elé. – Bajindir kán így parancsolta – mondták. – Mi hibámat látta Bajindir kán? A kardforgatásomban, netán terített asztalomon látott hiányt? Nálam kisebb bégeket fehér meg vörös sátorba ültetett. Mi az én bûnöm, hogy fekete sátorban fogadott? – Így rendelte. „Az Isten is megveti azt, akinek se fia, se lánya, megvetjük mi is” – szólt a parancsa. – Gyertek, vitézeim, kerekedjünk fel! Vagy énmiattam, vagy a feleségem miatt ért ez a szégyen – állt fel Dirsze kán. Hazatérvén asszonyát szólította. Lássuk, miként szólott: Jer, életem boldogsága, házamnak trónusa, Ringó járású, ciprus termetû, Sarkig érõ fekete hajú, Iker mandula ajkú, Piros arcúm, õszi almám, feleségem! 660

– Tudod, mi történt? Bajindir kán az egyik helyen fehér, a másikon vörös, a harmadikon fekete sátort állíttatott. „Akinek fia van, azt a fehér, akinek lánya, azt a vörös sátorban lássátok vendégül, akinek pedig se fia, se lánya, azt a fekete sátorban. fekete szõnyeget terítsetek alá, és fekete kos húsából készült ételt rakjatok elé. Ha megeszi, jó, ha nem eszi, mehet, le is út, fel is út. Az Isten is megveti azt, akinek se fia, se lánya, megvetjük mi is” – mondta volt. fogadtak, amikor megérkeztem, és a fekete sátorba vezettek. Alám fekete szõnyeget terítettek, fekete kos húsával kínáltak. „Az Isten is megveti azt, akinek se fia, se lánya, megvetjük mi is, jó, ha tudja” – így szóltak. Miattam vagy miattad ért ez a szégyen? Az Isten nem adott nekünk derék fiút, de vajon miért nem? Kán leánya, helyemrõl felálljak-é? Nyakadnál megragadjalak-é? Durva sarkammal tapodjalak-é? Acélos kardommal rád csapjak-é? Fejed testedtõl elválasszam-é? A halálfélelmet megmutassam-é? Piros véredet kiontsam-é? Kán leánya, miért történt így, mondjad! Haragom igen nagy! Dirsze kán asszonyának nagyon fájtak ezek a szavak. Mandulavágású fekete szeme megtelt keserû könnyel. Lássuk, miképpen szólott: – Ej, Dirsze kán, ne haragudj rám, sértõ szavakat ne szóljál. Állíttasd fel inkább tarka sátradat; vágasd le a lovak ménjét, a tevék csõdörét, a juhok kosát, és hívd össze az összes oguz béget. Akit éhesnek látsz, lakasd jól, akit mezítelennek, azt ruházd fel. Az eladósodottat szabadítsd meg adósságától. Halomban álljon a hús, legyen tengernyi kumisz: rendezz hatalmas lakomát. Akkor kell kívánnod: a háládatosok imájára majdcsak ad Isten egy derék fiút. Dirsze kán hallgatott asszonyára. Hatalmas lakomát rendezett. Könyörgött egy fiúért. Kiválogattatta a lovak ménjét, a tevék csõdörét, a juhok kosát. Meghívta mind az oguz bégeket. Az éhezõket jóllakatta, a mezíteleneket felruházta. Az eladósodottakat adósságuktól megszabadította. Halomnyi húst halmoztatott fel, tengernyi kumiszt fejetett. Kezüket az égre emelve imádkoztak. A háládatosok imájára az Isten gyermeket adott nekik: az asszony teherbe esett. Egy idõ múlva megszületett a fiú. Dadák kezére adták, rejtegették. A ló lába gyors, a lantos költõ nyelve pergõ. A csontok fejlõdnek, a test növekszik. A fiú tizenöt éves lett. A fiú apját egy nap Bajindir kán látta vendégül. Volt egy bikája Bajindir kánnak. Ha az a szarvával a márványba csapott, a márvány lisztté porladt. A bikát egész nyáron és az õszön is tevecsõdörökkel eresztették össze. Bajindir kán és a sok oguz bég a viadalokkal múlatták az idõt. 661

Nyár volt megint. Elõvezették a bikát. Vasláncokkal tartotta három-három ember jobbról is, balról is. A tér közepén aztán elengedték. Dirsze kán fia három pajtásával ugrócsonttal játszott éppen. Szóltak a fiúknak, hogy fussanak a közelbõl. Hárman el is szaladtak, Dirsze kán fia azonban nem futott el. Megállt a térség közepén és várt. A bika megindult a fiú felé, hogy megölje. A fiú öklével a bika homlokára vágott, de úgy, hogy a bika hátratántorodott. Aztán újra a fiú ellen indult. Az az öklével megint teljes erõbõl a bika homlokára sújtott, de most már el sem engedte. Vonszolta az állatot a tér sarka felé. Egy darabig viaskodtak. A fiú szorosan fogta a bika két lapátfülét. Huzakodtak, tusakodtak, de egyik sem tudta a másikat legyõzni. A háznak cölöpöket vernek, hogy a fedélt megtartsa. Én ugyan miért támasztom a bika homlokát? – gondolta a fiú, azzal elkapta az öklét a bika homlokáról, és félreugrott. A bika nem bírt megállni a lábán, tehetetlenül lerogyott. A fiú elõhúzta a kését, és levágta a bika fejét. Az oguz bégek mind köréje gyûltek. – Jöjjön Korkut apó, adjon nevet a fiúnak, aztán vigye el az apjához, adasson neki bégséget, ültessék trónra – szóltak. Akkoriban egy fiú nem kapott nevet, míg fejet nem vágott, vért nem ontott. A hívásra megjött Korkut apó. Ment a fiúval Dirsze kánhoz. Lássuk, mit mondott Korkut apó a fiú apjának: Ej, Dirsze kán, adj bégséget a fiúnak, Trónt is adjál, megérdemli, Hosszú nyakú arab lovat a fiúnak, Hátas lovat, jól megüli, Aklodból juhokat adj a fiúnak, Nyársonsültnek, megérdemli, Nyájadból tevéket adj a fiúnak, Terhet visznek, elvezeti, Aranyforgós nagy sátrat adj a fiúnak, Árnyat vessen, megérdemli. Bajindir kán széles terén A fiú megküzdött, Egy bikát megölt. Neve Bikács legyen. Nevét én adtam, élete Istentõl legyen. Dirsze kán bégséget, trónt adott a fiának. A fiú trónra ült. Dirsze kán szép lassan megfeledkezett negyven vitézérõl. A vitézek féltékenykedtek. 662

– Mióta itt ez a fiú, Dirsze kán elhanyagol bennünket. fordítsuk a fiú ellen az apját, hátha megöli. Akkor aztán mi számítunk megint, újra megnõ az értékünk a szemében – mondogatták. A negyven vitézbõl húszan egyfelé, húszan másfelé indultak. Elõször az egyik húsz kereste föl Dirsze kánt, mondván: – Látod, Dirsze kán, mi történik? A fiad – hogy az Isten verje meg – nyakas és összeférhetetlen. Maga mellé vette negyven vitézét, és a nagy oguzok ellen indult. Ha szép nõt látott, elrabolta, fehér szakállú véneket sértegetett, õsz aszszonyok haját megtépte. Ha a hír átkel a folyókon, ha átjut a szemközti Tarkahegyen, ha eljut a hír Bajindir kán fülébe, hogy miket mûvel Dirsze kán fia, neked akkor jobb volna halnod, mintsem élned. Bajindir kán megharagszik rád; kiabál, veszekszik veled. Minek neked ilyen fiú? Jobb, ha nincs is fiad, mint hogy ilyen legyen. Meg kell ölnöd! – Hozzátok ide, hadd öljem meg! – mondta Dirsze kán. Elõlépett a másik húsz gyalázatos is, õk is rágalmakat szórtak a fiúra. – Halld, Dirsze kán, halld! A fiad nélküled ment a szépmellû hegyekbe vadászni. Vadakra lesett, madarakat ejtett. A zsákmányt az anyjához vitte, óbort ivott, az anyjával szövetkezett, apja ellen szervezkedett. A fiad nyakas és összeférhetetlen. Ha a híre eljut a szemközti Tarka-hegyen túlra, kánok kánja, Bajindir kán fülébe, ha elmondják neki, miket mûvel Dirsze kán fia, nagy lesz akkor Bajindir kán haragja! Minek neked ilyen fiú, meg kell ölnöd! – szóltak. – Hozzátok ide, hadd öljem meg. Ilyen fiú nem kell nekem – szólt Dirsze kán. – Hogy hozzuk mi ide a fiad? Nem hallgat az a mi szavunkra! Készülj fel, tegyél a vitézeid kedvére, vedd õket magad mellé, menj el a fiadhoz, és hívd magaddal vadászatra. Madarat röptetvén, vadra lesvén nyiladdal célozd meg. Ha most nem ölöd meg, többé meg nem ölheted, ezt vésd eszedbe! – szóltak. Amikor a hajnali fuvallat fújdogált, Szürke szakállú pacsirta hangicsált, És a nagy szakállas müezzin kiabált, Az arab lovak gazdájukra nyerítettek, Mikor a fehéret és a feketét már meg lehetett különböztetni, Mikor a lányok, menyecskék elkezdtek szépítkezni, Szépmellû hegyekre napsugarak estek, Vitéz bégek, daliák együtt készülõdtek. Még pirkadat elõtt felkerekedett Dirsze kán és a fia meg negyven vitézével elment vadászni. Vadra lestek , madarat ejtettek. A gyalázatosok közül néhányan a fiú mellé sündörögtek: – Apád azt mondja: „A fiam szarvasokat hajtson, és elõttem végezzen velük. Hadd lássam, hogy ûzi lovát, hogy forgatja kardját, hogy lövi nyilát, hadd örüljek, hadd büszkélkedjek, hadd dicsekedhessek!” 663

Mit tudhatta a fiú, igaznak vette, amit hallott. felhajtott egy szarvast, hogy éppen az apja elõtt ejtse el. – Lássa apám, hogy ûzöm a lovam, legyen rám büszke, lássa, hogy lövöm a nyilam, bízzon bennem, lássa, hogy forgatom a kardom, hadd dicsekedjen – szólott. Ama negyvenbõl páran Dirsze kánhoz léptek: – Látod, Dirsze kán, a fiad hegyen-völgyön ûzvén a szarvast, éppen elibéd hajtja. Ne légy óvatlan! Úgy tesz, mintha a szarvasra célozna, de téged lõ meg. Siess megölni, mielõtt õ öl meg téged! A fiú addig kergette a szarvast, míg az apja elé nem hajtotta, Dirsze kán pedig fölemelte farkasideggel felajzott nehéz íját, fölemelkedett a kengyelben, és teljes erõbõl kilõtte a nyilat. A nyíl a fiú két lapockája közé talált, és áthatolt a testén. Ömlött a piros vér, mellét elborította. A fiú átölelte arab lova nyakát, mégis leesett a földre. Dirsze kán szeretett volna üvöltve a fiára borulni, de a negyven gyalázatos nem hagyta. Hazafelé fordította lova fejét. Dirsze kán asszonya – lévén fiacskája elsõ vadászata – lovak ménjét, teve csõdörét, juh kosát vágatta, hogy megvendégelhesse a vadászatról megtérõ oguz bégeket. felszedelõdzködött, és negyven karcsú szolgálólányával Dirsze kán elé indult. fölemelte fejét, és Dirsze kán arcába nézett. Jobbra-balra tekingetett, de nem látta fiacskáját. Melle elszorult, szíve vadul vert, fekete mandulaszemébe keserû könnyek futottak. Dirsze kánhoz fordult, lássuk, miképpen szólt: Jer, életem boldogsága, Házamnak trónusa, Kán apám jó veje, Asszonyanyám kedveltje, Kihez apám, anyám adott, Kit csak megpillantottam, Szívem neki adtam. Ó, Dirsze kán, Fölkerekedtél, Sötét sörényû lovadra felültél, Szépmellû hegyekbe vadászni mentél, Vele mentél, magad jöttél, kicsinyem hol van? Sötét éjjel talált fiam hol van? Folyjon ki a szemem, Dirsze kán, Szörnyen éget, Száradjon ki tejes erem, Szörnyen lüktet, Mintha sárga kígyó marta volna, Fehér bõröm duzzadozik, 664

Fiacskám, egyetlenem sehol, Szívembe égõ kín hasít. Száraz patakmedrekbe Vizet bocsájtattam, Sötét ruhás bölcseknek Adományt juttattam, Éheseket jóllakattam, A põréket felruháztam, Halomba húst felhalmoztam, Tengernyi kumiszt fejettem, Imádkoztam, könyörögtem, Míg fiút nem leltem végre. A fiamról adjál hát hírt, Ó, Dirsze kán, mondd meg nékem, A szemközti Tarka-hegyrõl Fiút hogyha levettettél, mondd meg nékem, Zúgó, áradó folyóba Fiút hogyha bevettettél, mondd meg nékem, Oroszlánnal vagy tigrissel Fiút hogyha felfalattál, mondd meg nékem, Sötét ruhás, ádáz gyaurokkal Fiút hogyha elfogattál, mondd meg nékem, Kán atyámhoz én elfutok, Sok aranyért hadat fogok, Gyaurokkal mind elbánok. Míg sebekben lovamról le nem esem, Piros vérem ujjammal nem törülgetem, Karom, lábam fekete földbe nem verem, Fiam nélkül meg nem térek! Fiamról adj hírt, könyörögve kérlek, Szóljál, ó, Dirsze kán! Sírt, rítt az asszony, de Dirsze kán nem válaszolt. Az a negyven gyalázatos állt az asszony elé: – A fiad egészséges. Vadászik. Ne félj, vagy ma, vagy holnap megjön. Nem kell aggódnod. Dirsze kán részeg, azért nem válaszol. Dirsze kán asszonya hazatért, de nem nyugodott meg. felpattant arab lovára, maga mellé vette negyven karcsú szolgálólányát, és fiacskája keresésére indult. A negyven karcsú lánnyal hegyen-völgyön át az örök hó borította Kazilik-hegyhez értek. fölfelé kapaszkodván a hegyen észrevette, hogy hollók és varjak szálldosnak föl-le egy patakvölgyben. Sarkát arab lova véknyába vágta, szinte repült arrafelé. 665

Ott esett össze a fiú. Hollók, varjak a vér láttán odasereglettek, rá akartak csapni, de a fiú két vadászkutyája nem hagyta rászállni õket. Miután a fiú ott leroskadt, ott termett a deres lovú szent Hizir. Megjelent elõtte, sebét háromszor megdörzsölte. – Ne félj, fiú, sebed nem halálos, vadvirágok és anyád teje a gyógyír rája szólt, és eltûnt. A fiú anyja lélekszakadva ért oda. Látta, hogy a fia vérben fekszik. Jajongva szólongatta, lássuk, miképpen szólt: Fekete mandulaszemedre mély álom szállott, Nyissad ki, magzatom, Vékony csontocskád mind szerteszét hullott, Szedd össze, magzatom, Drága lelked fel az égbe hágott, Hozd vissza, magzatom, Testedben lélek maradt-e, mondd meg nékem, Könyörögve kérlek, fiam! Újra szólt az asszony: Folyóid folydogálnak, Kazilik hegye, Ne folyjanak többé, Virágaid virágoznak, Kazilik hegye, Ne nyíljanak többé, Futnak szarvasaid, Kazilik hegye, Ne fussanak, váljanak kõvé! Nem tudom, fiam, oroszlán tette, Vagy tigris-é, nem tudom, fiam, Mi bajod történt? Testedben lélek maradt-e, mondd meg nékem, Könyörögve kérlek, fiam, Szájad, nyelved szólaljon meg, fiam! Ekkor a hangja elérte a fiú fülét. fejét fölemelte, szemét kinyitotta, anyja arcába nézett, s szólott. Lássuk, miként szólott: Jöjj ide, Kinek fehér tejét szoptam, asszonyanyám, Fehér tincsét is tisztelem, lelkem anyám, Folyó vizeit ne átkozd, Kazilik vize nem bûnös. Füvét, virágát ne átkozd, Kazilik hegye nem bûnös, 666

Futó szarvasait ne átkozd, Kazilik hegye nem bûnös, Oroszlánt, tigrisét ne átkozd, Kazilik hegye nem bûnös, Ha átkozódsz, apám átkozd, Apám követte el a bûnt. Megint megszólalt a fiú: – Anyácskám, ne sírj, a sebem nem hoz halált rám, ne félj. Megjelent a deres lovú szent Hizir, háromszor megdörzsölte, és így szólt: „Sebed nem halálos, vadvirágok és anyád teje a gyógyír rája.” Erre a szóra a negyven karcsú lány szétszéledt vadvirágot szedni. Az anya megszorította a mellét, de nem jött tej belõle. Másodszor is megszorította, de akkor sem jött. Harmadszorra akkorát ütött magán, hogy elborította a fájdalom. Teljes erõbõl szorította a mellét, míg véres tej nem buggyant elõ. Vadvirágot és anyatejet raktak a sebre, aztán a fiút lóra tették és hazavitték. Orvosokkal gyógyíttatták, Dirsze kántól eltitkolták. Gyors a ló lába, pergõ a lantos költõ nyelve, negyven nap alatt begyógyult a fiú sebe. Makkegészséges lett, lóra ült, kardot kötött, vadra lesett, madarat ejtett. Dirsze kán semmit se tudott, a fiút halottnak hitte. Az a negyven gyalázatos persze megtudta, mi történt. – Mit tegyünk? – tanakodtak. – Ha Dirsze kán meglátja a fiát, megöl minket. fogjuk el a kánt, kössük meg fehér kezét, kössünk szõrkötelet fehér nyakára, vigyük el idegen földre. Elfogták Dirsze kánt, fehér kezét hátrakötözték, fehér nyakára szõrkötelet kötöttek, s addig verték, míg fehér húsából vér nem serkedt. Dirsze kán gyalog, õk meg lovon, elindultak idegen földek felé. Dirsze kán fogolyként gyalogolt. Az oguz bégek mit sem tudtak, Dirsze kán asszonya azonban meghallotta, mi történt. Ment a fiacskájához. Lássuk, miként szólt: Tudod-e, fiam, mit történt? Meredek sziklák nem inogtak meg, De a föld megnyílott. Ellenségünk nincs, De apád ellen támadt, Az a negyven gyalázatos, apádnak társai Elfogták apácskádat, Fehér kezét hátrakötözték. Fehér nyakába szõrkötelet vetettek, Maguk lovon, apád gyalog vonszolták, Idegen földre hurcolták. 667

Kerekedj föl, fiam, Negyven vitézeddel, Szabadítsd ki ama negyven kezébõl! Menj, fiam, ha el akart is pusztítani, Te ne hagyd elpusztulni! A fiú szót fogadott anyjának. Bikács kán felkelt, derekára kötötte fekete acélkardját, kezébe vette fehér íjas nyilát, karjára vette aranyhegyû kopjáját, felült arab lovára, maga mellé vette negyven vitézét, és apja után iramodott. A negyven gyalázatos útközben lepihent. Erõs piros bort ittak. Bikács kán gyors lován utolérte õket. A negyven gyalázatos észrevette. – Gyerünk, fogjuk el azt a vitézt, és a kettõt együtt vigyük a hitetlenekhez. Dirsze kán meghallotta, mit beszélnek. – Negyven társam, kegyelmezzetek, kérlek, tudom, hogy egy az Isten. Oldjátok el a kezem, karnyi lantomat adjátok ide, hadd fordítsam azt a vitézt vissza. Utána, ha akarjátok, öljetek meg, vagy térjetek jó útra, és engedjetek szabadon – mondta. Eloldották Dirsze kán kezét, lantját a kezébe adták. A szeme be volt kötve, nem tudta, hogy a fiacskája jött érte. Elé lépett, lássuk, miképpen szólott. Hosszú nyakú arab lovak Hogyha mennek, az enyém megy, Ha hátasod van, vitéz, köztük, Mondd meg nékem, Harc és tusa nélkül adom, Fordulj vissza. Juhok nyájastul Hogyha mennek, az enyém megy, Hízott juhod ha van köztük, Mondd meg nékem, Dulakodás, hadakozás nélkül adom, Fordulj vissza. Vörös tevék sorban Hogyha mennek, az enyém megy, Málhás tevéd ha van köztük Mondd meg nékem, Dulakodás, hadakozás nélkül adom, Fordulj vissza. Aranyforgós nagy sátorok Hogyha mennek, az enyém megy, Ha szállásod volna köztük, Mondd meg nékem, 668

Dulakodás, hadakozás nélkül adom, Fordulj vissza. Fehér arcú, barna szemû szép leányok Hogyha mennek, az enyém megy, Ha jegyesed volna köztük, mondd meg nékem, Dulakodás, hadakozás nélkül adom, Fordulj vissza. Fehér szakállas öregek Hogyha mennek, hozzám jönnek, Ha apád köztük van, vitéz, Mondd meg nékem, Dulakodás, hadakozás nélkül adom, Fordulj vissza. Ha miattam jöttél, A fiam én megölettem, Te nem tehetsz arról, vitéz, Fordulj vissza! fia, Bikács kán felelt néki, lássuk, miként szólott: Hosszú nyakú arab lovak Neked mennek, Hátasom van nekem köztük, Nem hagyom ama gazokra. Vörös tevék hosszú sorban Neked mennek, Málhás tevém van közöttük, Nem hagyom ama gazokra. Nyájastul a kövér juhok Neked mennek, Nyársra valóm van közöttük, Nem hagyom ama gazokra. Fehér arcú, barna szemû szép leányok Ha neked mennek is, Szép jegyesem ott van köztük, Nem hagyom ama gazokra. Aranyforgós nagy sátorok Ha a tiédek is, Szállásom van nekem bennük, Nem hagyom ama gazokra. Fehér szakállas öregek Ha hozzád mennek is, Nekem is van eszét vesztett, 669

Megtévesztett öreg apám, Nem hagyom ama gazokra! Kendõt lengetett, kezével intett negyven vitézének. Mind odavágtattak Bikács kán köré. A fiú maga mellé vette negyven vitézét. Lovát táncoltatta, küzdött, verekedett, kinek a fejét levágta, kit meg foglyul ejtett. Megmentette az apját. Így tudta meg Dirsze kán, hogy él a fia. Apa és fia átölelte egymást. Sírtak is egyet, aztán elbeszélték egymásnak a történteket, s végül hazatértek. A kánleány eléjük jött. Látta, hogy Dirsze kán együtt jön a fiával. Hálát mondott az Istennek, áldozati állatokat vágatott, az éheseket jóllakatta, alamizsnát osztott. Megölelte fiát, megcsókolgatta szemeit. Kánok kánja, Bajindir kán bégséget adott, trónt adott a fiának. Korkut apó, a nemzetség éneklõje, történeteik regöse, oguzok tetteit elbeszélte, majd szavait így végezte: Õk is e világra jöttek és elmúltak, Karavánként elvonultak, A halál õket is elvitte, most rejti, A múló világban ezt ki érti? Tünékeny a világ, Halandó a világ. Ha jön a sötét halál, Segítsen át, Adjon egészséget magadnak, Erõt birodalmadnak Az a magasságos Isten Barátod, segítõd legyen! Korkut apó áldást mondott: Kívánom, Sötét hegyeid le ne omoljanak, Széles árnyékú fáidra fejszék ne csapjanak, Folyó szép vizeid ki ne száradjanak, Mikor vágtatsz, lovad ne botoljon, Ha verekedsz, kardod ne csorbuljon, Vívás közben kopjád el ne törjön, Édesanyád a paradicsomba kerüljön, Édesapád a paradicsomba kerüljön, Isten a gazoktól megvédelmezzen! TASNÁDI EDIT fordítása 670

MAGYAR VILÁG

Mozart idézése Gulyás Pál verse Mozart g-moll szimfóniája elé Albert Zsuzsa beszélgetése Gulyás Klárával, Hubay Miklóssal, Ujfalussy Józseffel, Vásáry Tamással

„1942. február 19-én Debrecenben, a zeneiskola Mozart-hangversenyén elhangzott egy vers, egy méreteiben kihívóan grandiózus, hat részbõl álló poéma, 142 verssor. A költõ olvasta fel, Gulyás Pál.” ALBERT ZSUZSA Így kezdi Hubay Miklós Páros verseny címû tanulmányát, Gulyás Pál: Mozart idézése (A g-moll szimfónia elé) címû költeményérõl. Ujfalussy József maga is ott ült a zenekarban, hallotta Gulyás Pál elõadásában az akkor született költeményt. Sõt kritikát is írt az eseményrõl a Tiszántúl címû újságban. UJfALUSSY JÓZSEf Ennek az estének az emléke valóban egészen elevenen él bennem, gondolom, azért is, mert résztvevõje voltam, mint említette, a zenekarban a fuvolaszólamot játszottam. Egyébként is, Mozart mindenem volt mint zeneszerzõ, és azt kell mondanom, ma is az. Mindehhez járult az egész este feszültsége, a Mozart-jubileum koncentrált légköre, ami abban az idõben körülvett bennünket abban a zeneiskolában, ahol ültem a pódiumon, s hogyha a mûvészszobában hátraléptem, akkor az a tanterem volt, ahol zeneszerzést tanultam Szabó Emiltõl, Szabó Magda unokatestvérétõl. Egy egészen kitûnõ tanártól. S méghozzá a kritikusi etikát is megsértettem egy kicsit, mert nekem, aki részes voltam az est produkciójában, tulajdonképpen nem illett volna megírni ezt a kritikát, de vállalom, hogy megírtam. Akkor még a régi módon írtak újságot, a hangverseny után mindjárt bementünk a szerkesztõségbe, leültünk az írógéphez, megcsináltuk, s másnap már meg is jelent. Mindehhez természetesen – és ezzel kellett volna kezdenem – hozzátartozik Gulyás Pál alakja, akinek a megjelenése és szavalata inaugurálta az utána következõ zenét is. Mert õ nem elmondta ezt a verset, hiszen jól tudjuk, hogy a mûalkotás nem valami rajta kívüli dolgot mond el, hanem önmagát; Gulyás Pál a zenét mondta el és önmagát, ahogy Mozarttal találkozott. GULYÁS KLÁRA Szüleim engem és Zoltán öcsémet a gimnázium mellett a harmincas évek közepétõl a városi zeneiskolába is járattak. Apám, Gulyás Pál, aki az 1927-ben alakult debreceni Ady Társaság egyik alapítója volt, majd ’38-tól ügyvezetõ elnöke lett, már korábban is kapcsolatban állt a zeneiskolával. A Társaság a rendezvényein az irodalmon kívül a város teljes kulturális életét igyekezett bemutatni, mozgatni. A zenei szakosztály vezetõje Baranyi János, a zeneiskola igazgatója volt. Õt és Szabó Emil tanárt, zeneszerzõt apám különösen kedvelte. Abban az idõben, amikor öcsémmel a zeneiskola növendékei let671

tünk, kapcsolata fõleg Baranyival egyre jobban elmélyült, barátsággá fejlõdött. Lakásunkon is többször megjelent. Emlékszem, egy alkalommal azért jött el hozzánk, hogy a régi, öröklött zongorámat kipróbálja. Amikor betoppant, apám épp a kalitkamadaraink röptetésével ügyködött, s kedvenc csíze rászállt Baranyi vállára, kezére. Igen közvetlen, kedves ember volt, feltûnõen szép arcú, jó megjelenésû. Kitûnõen zongorázott. Nagy élmény volt hallgatni. Beszélték róla, hogy fiatalon külföldön is gyakran fellépett, és hírnevet szerzett. Zeneiskolai éveink alatt a Kodály-kultusz bûvöletében éltünk, és többször szerepeltünk karácsonyi vagy húsvéti népi játékokban. Az egyik ilyen elõadás szövegét, eredeti gyûjtések alapján apám állította össze. Amikor 1942-ben a Mozart-hangversenyre készültek, apám gyakran bejárt a próbákra. Néha én is elkísértem. Emlékszem, hogy hátul, oldalt álltunk meg, és figyeltük a zenekart, a különbözõ hangszereket, Baranyi vezénylését. Egy alkalommal a zenekart leintette, és szigorúan azt mondta, hogy úgy játszanak, mintha estélyi ruhához szöges bakancsot húztak volna. Apámnak nagyon tetszett Baranyi szellemes megjegyzése. ALBERT ZSUZSA Hubay Miklós idézett tanulmányában megemlíti, milyen intenzív élménye volt Gulyás Pálnak maga a hangszer. HUBAY MIKLÓS Errõl Gulyás Pál is ír. Egy Németh Lászlóhoz szóló levelében találtam egy passzust, ahol írja, hogy a próbák során a zenekar mögé lopózott, és onnét külön-külön megfigyelgette az egyes muzsikusokat, és azt is, hogyan szól az a hangszer. Érdekelte õt az egyes hangszerek karaktere. Itt a versben is „messzirõl sír a klarinét / most kéri vissza életét”, tehát az a nagy motívum, amirõl a vers szól, hogy Mozart föltámad. A vers végig errõl a tényrõl szól, hogy megtörténik egy olyan csoda, másodszor a világtörténelemben, hogy Mozart feltámad. Méghozzá a saját zenéje támasztja föl, vagy a saját zenéje együtt Gulyás Pál versének mágiájával. Mert valami ilyesmi történik, ezt a feltámadást éljük át ennek a versnek a során. És ahogy a hegedûben megtalálja az élõ fákat, úgy a trombita oltja el a napot. Vagy a fuvolák. De valahol a rézfúvókat is külön idézi, tehát megtalálja minden egyes hangszernek a sajátosságát. ALBERT ZSUZSA Úgy tudom, a próbák hallgatásával párhuzamosan készült a vers. GULYÁS KLÁRA Apám hagyatékában tizenhárom gyorsírásos füzet maradt fenn. Egy füzet folyton ott lapult az aktatáskájában, amit mindig magával hordott. Keletkezõ verseit gyorsírással rögzítette, mert amint mondta, ha hirtelen kipattan egy gondolata, vagy beugrik egy verssor, csakis így képes követni. Késõbb természetesen áttette rendes írásra is, és csiszolt, módosított is a szövegein. A Mozart-verset – legnagyobb meglepetésemre – már 1941 decemberében megkezdte, amint Baranyi felkérte õt a szereplésre. De aztán, amit akkor leírt, ott maradt a gyorsírásos jelekben. 1942. január 16-án újrakezdte, és akkor rövid megszakításokkal egészen február 19-ig, az ünneplés napjáig nyomon lehetett követni. Érdekes, hogy eközben, búvópatakként más versek is jönnek, köztük a Mozart hangjainál címû. Ez a nagy Mozart-vers testvérverse. De ha a 672

Mozart idézése-versben van feloldás, azokban, melyeket a nagy verssel paralel írt, csak a halál és a sötétség jelentkezik. Az ok talán magyarázható. Dúl a háború. Viszik a frontra a katonákat. Még nem állt be a teljes csõd, a teljes katasztrófa a hadseregnél, de már hallani, mennyi katonavonat indul keletre. Azokban a napokban is, amikor a nagy Mozart-vers készül, jön a hír, hogy veszélyben van Vajda Endre, Gellért Sándor, apám jó barátai. Halálos betegségét pedig, a hajszálér vérzékenységet – mely két év múlva elviszi – szintén ebben az idõben diagnosztizálják. Hallja, hogy Hamvas Béla is megkapta a behívót. Egyik levelében így ír Hamvasnak: „…imádkozz értem, ha az ima nem õrültség a lét kriptájában.” Jellemzõ, hogy itt is a kriptát emlegeti. Egy nap izgatottan ébredt. Hangosan panaszkodott, micsoda rémálma volt: Csengettek. Kinézett az elõszobaajtó kukucskálóján. Hát ott állt egy sápadt férfi. Nem szólt az semmit. Õ sem szólt neki, de tudta, hogy ez a halál. ALBERT ZSUZSA Ebben a koncertben sûrûsödött az egész debreceni kulturális élet, amirõl el szoktak felejtkezni. UJfALUSSY JÓZSEf Igen, engem mindig bánt, valószínûleg magát is, Klári, bántja, ha úgy hallom emlegetni az országnak azt a részét, mint valami leszakadottat, olyan elmaradottat. Hát a magyar kultúra hol nõtt fel? Ennyit azoknak a végeknek az elmaradottságáról. ALBERT ZSUZSA Egyébként a debreceni zeneiskola tanáraiból és diákjaiból alakult a zenekar? UJfALUSSY JÓZSEf Igen. Azt hiszem, nem volt kisegítõ benne. Mert néha fúvósokat szoktak kölcsönkérni. Most nem emlékszem rá, hogy ezen a hangversenyen volt-e ilyen kisegítõ. GULYÁS KLÁRA Katonákat emleget. „Belenéztem a katonák trombitájába.” UJfALUSSY JÓZSEf Az amatõr értelmiség inkább a vonós hangszereken játszott, ott volt a MÁV Jármûjavító Mûhely, annak volt egy jó fúvósgárdája, nem utolsósorban cseh–német származású muzsikusok, és a másik oldalon pedig a katonaság. Talán még egy szót ehhez a mostani témához, amit érintettünk: Debrecen helyzete. Itt egy kicsit azt hiszem, egy költõi vonulat is ott lappang a háttérben, onnan kezdve, hogy „Egy telem Debrecenben”: Petõfi, Ady Endre: „A Maradandóság városa”. Jó volt felkapni ezt az egészet, nem tudva, hogy mit jelent az a maradandóság. ALBERT ZSUZSA Ettõl a zeneiskolától tanár úr is sokat kapott? Itt tanult, ebben az iskolában? UJfALUSSY JÓZSEf Zenérõl, mesterségileg amit tudok, annak az alapjait és a legjavát ott tanultam meg. Talán egy epizódot szabad említenem. Amikor feljöttem Budapestre, kipróbáltam, hogy amit én ott tanultam zeneszerzésbõl, mit ér a budapesti Zeneakadémia mérlegén. S jelentkeztem zeneszerzés szakra. felvételre. Ott összeült egy nagyon illusztris bizottság, és én vártam az ítéletet. Utána Veress Sándor tapintatosan odajött hozzám és megkérdezte, hogy megfelel-e nekem, ha utolsó évesnek felvesznek. Ez volt Szabó Emil dicsérete, aki engem zenére tanított. Aki mûvelt ember volt, olyan értelemben is, hogy egy fél Eötvös 673

Kollégium volt a háta megett, és hihetetlen olvasottsága és memóriája. Amit a zene mesterségi részébõl tanultam, annak a javát ott tanultam. GULYÁS KLÁRA Az egyik próba alkalmával, emlékszem, apám Baranyival beszélgetett, egy szón lovagoltak, az „ellenpont” be is került a versbe. HUBAY MIKLÓS „A sötétség ellenpontja.” GULYÁS KLÁRA Igen, „fáradt kék szemét álomba meríti a sötétség ellenpontja”. S ezen az ellenponton vitatkoztak, beszélgettek, mi lehetett itt, hogy ez ennyire fontos volt? UJfALUSSY JÓZSEf Ami a g-moll szimfóniát illeti, annak a – bocsánat a szakszóért – faktúrájában, tehát a szerkezetében, az úgynevezett ellenpontos, tehát kontrapunktikus szerkesztés tulajdonképpen nem jelenik meg. Persze, a drámaépítkezés kontraszt hatásaiból is eredhet maga a szó. Mint ahogy itt a sötétség ellenpontja. HUBAY MIKLÓS Író számára, pláne, ha nem ért a zenéhez, ez olyan gusztusos szó. UJfALUSY JÓZSEf Gondoljunk arra, hogy ezekben az években jelent meg Magyarországon Huxleynak egy regénye, aminek az volt a címe, hogy Point, contrapoint. Tehát divatba jött a kifejezés, még ilyen értelemben is. A másik, a szûkebben szakmai értelmezés, ahol kifejezetten a hangok ütközését jelenti. HUBAY MIKLÓS Kihívás volt Gulyás Pálnak Mozart. Hogy hátha meg tudja mutatni, hogy adekvát tud lenni, kongeniális tud lenni. Érzésem szerint ez nagyon erõsen hathat egy-egy mû elkészítésénél. André Gide írja egyszer a naplójában, hogy mi kell neki ahhoz, hogy írni tudjon, tehát folytatni tudja ezt a világ legkomiszabb mesterségét, amit az írás jelent. Rossz mûveket olvasni nagyon kétséges. Jó mûvek olvasása kell, de leginkább zene. Bár, ha benne van az írásban, akkor zenét „sans recourir au piano” anélkül, hogy a zongorához folyamodnám – mondja –, olvasom Bachot. Az jót tesz. Az felemel. Azt hiszem, a zenének van ilyen titokban ható kihívó biztatása, stimulálása az íróra, költõre. GULYÁS KLÁRA Tényleg itt egy magyar nyelvbe beketrecezett költõ érezhette azt, hogy a zene mennyivel más, és mennyire szerencsésebb, aki zenében tudja magát kifejezni. Élete végén volt ilyen mondata egy Németh László-levélben: „egy szép dallam, és utána meghalni”. Úgy érezte, hogy ez kitörés, hogy itt Mozartot ragadja magasra, és mutatja fel, „mint egy kristályt” – ezt a kifejezést szerette használni. Mindig hangoztatja, hogy a vers fölötti zenéket, félig tudatosan, inkább ösztönösen érzi. UJfALUSSY JÓZSEf A költõ zenei inspirációja, általában a zenével való kapcsolata, ez aztán a franciáknál a múlt század vége felé nagyon elõtérbe kerül, például Verlaine Art poétique-jét „De la musique avant toute chose” – ezzel kezdi. HUBAY MIKLÓS „Zenét minekünk, muzsikát!” – magyar fordításban. UJfALUSSY JÓZSEf Szabó Lõrinc fordítása, igen. Vagy kevésbé olvassák Mallarménak a különbözõ prózai írásait, õ azt fejti ki, hogy a regénynek, az irodalmi mûveknek úgy kell kiteljesedniük, mint egy szimfónia sokféle hangszerelésben. Az bámulatos valóban, ahogy õ érzi a hangszer karakterét. Különös ráta674

lálás a klarinét, hiszen tudjuk, hogy Mozartnak az volt a mindene. Akkor volt új hangszer a klarinét, és õ mindent megtett, régi mûveket áthangszerelt azért, hogy klarinétot írhasson bele. Itt volt például az õ Stadler nevû klarinétosa, akinek csodálatos mûveket írt, ír neki egy olyan klarinétkíséretet, ami megdicsõülése a klarinétnak, s elviszi magával Prágába, a koronázásra. Ennyire fontos volt neki a klarinét akkoriban. S erre ráérzett Gulyás! GULYÁS KLÁRA Véleményem szerint a versben, ez a mozarti gyõzelem hirdetése a vers végén sem csupán az ünnepélynek szóló gesztus, inkább az, hogy íme, Mozart feltámadt, mert a nagy lélek – ezt valószínû apám így gondolhatta –, a nagy lélek nem múlhat el a meszes gödörben! Van remény! Ha Mozart feltámadott, akkor az emberiségnek is van arra reménye, hogy valahogy életre kel. Egy rokon élmény: Hubay Miklós kitûnõ drámájában, Hová lett a rózsa lelke Nizsinszkij eszméje: olyan táncot kell alkotni, amely megmenti az emberiséget a szakadékból. ALBERT ZSUZSA A koncert elõtt hogyan mondta el? UJfALUSSY JÓZSEf Nekem nemcsak akkor volt alkalmam õt hallani, hanem másszor is, akárhányszor. Amikor megszólalt, mindig – talán szabad ezt a szót használnom – volt valami révületes, valami szellemidézõ a hangjában. Ez ama bizonyos romantikus múltból idézõ attitûd, onnan kezdve, hogy „Régi dicsõségünk, hol késel az éji homályban”, aztán: „Mintha pásztortûz ég”, meg a Cantata profanának a kezdete, Bach: Máté passiójának a kezdete, a Psalmus Hungaricus zenei kezdete, ez ilyen nagy, romantikus szellemidézõ hangvétel, és õ ezt élte. HUBAY MIKLÓS 1942-ben én Svájcba utaztam, ilyen módon összekerültem – bár francia Svájcban laktam, Genfben, Svájc másik sarkában – az olasz Svájcban lakó Kerényi Károllyal. 1944-ben, amikor Magyarország rettenetes állapotba került, a németek megszállása után nagyon nagy szorongással éltünk ott. Ez a szorongás összehozott minket, többször átutaztam Asconába – akkor Asconában lakott Kerényi – Kerényi Károlyhoz. Én akkoriban József Attilát fordítottam egy francia költõvel együtt, nagy kötet készült volna József Attila verseibõl, József Attilával foglalkoztam. El voltam telve József Attilával. Kerényi Károly leintett. Ingerülten. Azzal, hogy tudom-e, hogy van egy éppen olyan nagy költõje Magyarországnak, õt is kéne fordítani, és elkezdte nekem Gulyás Pált olvasni. Aki emlékszik még Kerényi Károlyra, a Bölcsészeti Kar 13-as tantermébõl, emlékezhet, hogy volt valami különös elragadtatottság a hangjában. folyton az istenekkel foglalkozott, volt benne valami divináció, amikor megszólalt, és az istenekrõl kezdett beszélni – nem is tudott másról beszélni –, olyannyira, hogy egyszer ilyen eksztázisában fel is kiáltott: én is egy görög isten vagyok! Nincs más, csak istenek vannak! Tehát ezen az eksztatikus hangon kezdte mondani Gulyás Pál verseit. Eltelt az este, bele az éjszakába, emlékszem olyan négysoros vagy kétsoros versekre, vagy verstöredékekre, amelyeket édesapád, Klári, utolsó levelezõlapjairól olvasott. Máig a fülembe cseng egy ríme, latinra fordítja a szót a versben: faveat mihi cripta! Legyen kegyes hozzám a sír! És hogyha sza675

bad visszatérnem, akkor egy fordulattal kell is, a Mozart- vershez. Sokáig intonálta volna ezt a verset, Mozart gyerekkorával, és a végén Mozart halálával, Mozart temetésével. Amikor én ezt a verset hallottam, 1944 májusában, május végén, akkor halt meg, nem sokkal azelõtt Gulyás Pál, tehát alig két évvel a vers születése után õ már nem volt. Én saját halálának a közelítõ élményét érzem, mint versintonációt. „A földbe dobták, összetörték, eltemette a pillanat!” A pillanat különben nagyon különös kulcsszó a Gulyás Pál-i költészetben. A pillanat valami esetlegesség, valami véletlen, valami nem szükségszerûség, amely tönkreteszi az igazi értékeket. „Eltemette a pillanat, ömlik szájából a sötétség.” S itt jön a csoda – ahol a versben elõször jelenik meg a csoda, hogy aztán a csodák sorozata sorjázzon. ALBERT ZSUZSA Soha nem járhatta be úgy Európát, ahogy Mozart bejárta. Elolvasott egy nagy monográfiát Mozartról, ez mind benne van. A saját élete is, meg az egész kor, a mozarti élet leírásában. HUBAY MIKLÓS Mozartnak ez az európai utazása. felsorolja elõször a német városokat, Salzburgtól kezdve, Köln, míg aztán már Párizs, aztán London, Róma, ezek mind háborús városok voltak akkor. Ezeket mind bombázták, ezeket mind félteni kellett. Ezekben rakásra pusztultak az emberek.

Gulyás Pál Mozart idézése (A G-moll szimfónia elé) (Részlet) 1 Egy kis királyfiról mesélek, aki a földön megfagyott, egy fejedelemrõl beszélek, akit mindenki elhagyott. A csillagok fénye söpörte s bedobták a meszes gödörbe. Ott fekszik most is egymagán s virraszt fölötte a magány. De nem! Tizenöt társa várta, tizenöttel ölelkezett, tizenöt holt koldus-barátja nyujtott feléje csontkezet: 676

tizenöt meztelen kísértet vak, béna, koldus és süket… Így dobta a földbe a végzet, Aki szent érc volt, szent üveg. A földbe dobták, összetörték, eltemette a pillanat, ömlik szájából a sötétség, fuvolázik a föld alatt. Az örök fényesség nyugalma szálljon át bujdosó porán, és feltámadás diadalma lebegjen égi sátorán! 2 Mindenkinek itt áll a posztja, itt állnak a hangok elosztva, a mester fölöttük vezényel, kergeti a hangot kezével. A hegedûk úgy hajlanak le, mint fûzlombok a mély vizekre, messzirõl sír a klarinét, – most kéri vissza életét! Távolról érkeznek a hangok, homálytól reszket a terem, egy kis királyfinak harangoz az éj, õt hívja szüntelen. A hegedûnek nincs határa, ez nem kürt és nem klarinét, – a föld alatt fekszik bezárva, s most kéri vissza életét! felborult a nyíló természet, fénylõ, virágos szekere, a fák füstölõ fáklyaként égnek, zuhan a Nap a földbe le. De nincs, ki a Napot sirassa, messze van a Göncölszekér, meghalt a természet õs atyja, s most kéri vissza életét! 677

3 Táncoljunk vígan, kereken karikázva, most száll le az égbõl Wolfgang Amadeus Mozart, a zenélõ isteni gyermek! Egy delfin-felhõ hátán közeleg, szivárvány sír a szemébõl, bájoló lágy trillák hozzák, remények, Lillák, szerelmek. Halk édesanyja aléltan fekszik, nem sejtve, mi történt, érc-atyja karmesteri pálcáját kardként dirigálja: ez a kard hadseregeket ver szét, megbontja a törvényt s királyi koronát teremt, hogy az õ fia legyen az élet királya! Mária Terézia katonái strázsálnak a határon, faust éj-alakja les ki a felleg alól, a csecsemõ fölött varázsfuvoláján játszik az álom s az Alpok magas tetején fehéren csillog a hó. Az Alpok havas katonái strázsálnak a határon, de túl az osztrák hegyeken, túl a Lajtán, a Dunán s a Tiszán túl, az Alföld mély szomorú völgyébe lehajlón – nótákat csicseregve egy félénk kis búbos pacsirta: Diószegi Sára tipeg a debreceni sáros fapallón. 4 Alig tanították meg járni, bámulta a fénylõ eget, nem volt nagyobb, mint egy madárnyi s a földrõl fölemelkedett. Úgy röpködött mint egy madárka a többi csöpp madár között s egyszer csak egy hárs nyíló ága hegedülve elébe jött. Kacagott a többi gyerekkel a föld emelkedõ porán s egyszer csak reszketõ kezekkel végigfutott a zongorán. A zöld mezõ volt zongorája, a nagy hegyek emeletén végig futott keze himbálva a füvek billentyûzetén. 678

Lement a Nap a hegyeken túl, megjött a sok-sok komor árny s õ bámult a fellegeken túl – a Hold játszott egy oboán. Az éjnek sírt fel fuvolája a föld alá bukott remény. S õ volt az élet nagy királya, a korona fénylett fején. 5 Most indul Európa felé, kürtjét zendíti a postás, – München – Augsburg – Ludvigsburg – Heidelberg – Mainz – frankfurt – Bonn – Köln – Aachen… Csupa álom! A júniusi Nap Salzburg hegyein túl új lovakat vált, megjön az õsz, a november, s Párizs gloire-ja fénylik a versailles-i platánon. A levelek zengve hullnak ott az avarba, Marquise Pompadour toilette-jén csak úgy cseng az arany, ott mindennek ezüst, arany, gyémánt színe-fénye; jön a a zene ifjú Királya, csattognak a lovak Párizs kövezetjén, Jean-Jacques Rousseau már indul komoran meghalni Ermenonvillébe, Csillogva fut végig az ökörnyál a levegõn, fut keletrõl nyugatra S északról délre, hol új várost, új fényt, új eget, új Napot lát; õ csak bámul a messze fonálra, õ csak bámul a messze utakra, mintha hangjegyeket látna emelõdni-süllyedni, úgy nézi a levegõt mint a kottát. Egy kotta neki Párizs, új dalok kristálya csapódik ki a Tuileriák üvegén, s a felséges királyi családdal együtt fogadja Versailles-ban, újév éjszakáján a hódolat adóit: szonáták fénylenek pici fehér ujjaiból s fekete ruhája birkózik a halállal. Mert a halál harangoz Versailles csillárai fölött, egész Párizs csupa festék, festett ég, festett szerelem, a koldusok, vakok, bénák robbannak a festett lakodalomba, 679

Danton és Robespierre közelgõ dühétõl dörrennek az esték, villámlik a guillotine, csurran a vér… El innen! el! el! a csatornán túl Londonba! London fölött a köd trónol, de Itália lágy muzsikája ömlik a Tower bástyáiból, vak dokkokon narancsfák virulnak, a Themze óriás torkában horgonyt vet dél tüze s észak homálya, itt futnak át a világ vonalai, melyekrõl új hárfák virágai hullnak. Még látja a St. James parkban Britannia ifjú királyát amint hintójából kihajlik s feléje kacag, feléje int… De mint kották rebbennek az évek – 1770… Róma… fülébe a Miserere morajlik, XIV. Kelemen hinti fejére a krisztusi Békességet. Még csak tizennégy esztendõs, de már száznegyven év, száznegyven század bástyája ereszkedik gyönge testére, Velence, Milánó, Nápoly csupa fény, csupa pompa, – de a Sixtusi Kápolna tetején koppan a Végzet karmesteri pálcája, megrázkódik, borzong, fáradt kék szemét álomba meríti a sötétség ellenpontja. Még csak tizennégy esztendõs, de már úszik fölötte az élet, – mint ezüst csengõ száll kacaja, de már sejti a távolon át, hogy a Zene zivatarjában elhamvadnak a remények, a kürt hangjára feljön a Hold s a Napot elfújják a fuvolák.

6 Mindenkinek itt áll a posztja, itt állnak a hangok elosztva, a mester fölöttük vezényel, kergeti a hangot kezével. A hegedûk úgy hajlanak le, mint fûzfalombok a mély vizekre, messzirõl sír a klarinét, – most kéri vissza életét! 680

A földbe dobták, összetörték, eltemette a pillanat, ömlik szájából a sötétség, fuvolázik a föld alatt. Az örök fényesség nyugalma szálljon át bujdosó porán, a feltámadás diadalma lebegjen égi sátorán!

1942. február 18.

ALBERT ZSUZSA Minden mûalkotás akkor hiteles, ha személyessé válik a tárgya. Amikor Gulyás Pál elolvasta Mozart életét, és hallgatta Mozart zenéjét, belesírta saját magát. És az egész kort, a háborút, a frontok tömegsírjait is, mindazt, ami akkor történt. Debrecen maga, Csokonai is megjelenik benne, meg Diószegi Sára. UJfALUSSY JÓZSEf Persze, az egész debreceni múlt visszatér ebben a költeményben, akárcsak az, hogyha egy-egy szóval megütötte a fülünket, a hegedûknek és a fûzfáknak az összecsengése, ahol énbennem azonnal feléledt a zsoltárszövegnek a hangzása, ültünk ott mi nagy búban, keseregtünk, „A nagy búnak és bánatnak miatta / Hegedûnket függesztettük fûzfákra”. Ez is visszacseng benne, de az egész debreceni hagyomány mindenestül benne van, és így válik Mozart debrecenivé, bocsánat a kifejezésért, de ez történt. Debrecenivé válik, és méghozzá talán ezt a vonását is az estének egyúttal bekapcsolnám, hogy az, hogy itt Mozart királyfiról van szó, a gyerek Mozartról, ehhez Vásáry Tamás megjelenése a pódiumon nagyon jól rímelt, azt kell mondani. GULYÁS KLÁRA Akkor láttam õt elõször, amikor apámmal bejártam a Mozartemlékünnepség próbáira. Törékeny, rendkívül kedves, megnyerõ külsejû, kis vékony madárcsontú, szõke kék szemû fiúcska volt, nyolcéves. Én akkor körülbelül tizenöt éves kamasz lány voltam már. Ami megfogott benne, fõleg a szép, tiszta arca, a tekintete maradt meg bennem. Egyszerre volt vidám és szomorú. Az volt az érdekes, hogy közben igazi gyerek volt. Légies jelenség. Nem elkényeztetett gyerek benyomását keltette, pedig híres családi háttere is volt, az volt az igazi nagy élmény, amikor az ünnepélyen leült a zongora mellé. fekete bársonyruha volt rajta, kis zsabó, és csipke a gallérján, rendkívül illúziót keltõ volt, a hangszert valósággal birtokába vette, uralta. Varázslatszerû volt, szinte megnõtt az a parányi gyermek, kortalanná vált. Gulyás Pált nyilván az ragadta meg benne, hogy olyan illúziót keltett, mintha a gyermek Mozart jelent volna meg. Azt a szót használnám itt, hogy reinkarnáció, egyébként ezt a szót apám is mondta akkor, amikor beszéltünk Vásáry Tamásról. Bátran állíthatom, hogy a gyermek Vásáry Tamás személye feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy Gulyás Mozart-verse olyan szuggesztív erejû alkotás lett. Baranyi János, amikor a debreceni negyvenkettes emlékmûsoron felléptek, mielõtt megkezdõdött volna, fogadott bennünket. Az egész családom ott 681

volt. Apám vállára tette a kezét és azt mondta, Palikám, most zseniavatás lesz. Kettõs zseniavatás, te a Mozart-verseddel, és Vásáry Tomi a zongorajátékával. ALBERT ZSUZSA Ujfalussy József egykori cikkébõl idézem: „Valóban Wolfgang Amadeus Mozart jött közénk, szünet után a fiatalkori Köchel-jegyzék 107-es D-dúr Johann Christian Bach mûveibõl összeállított zongoraversenyt játszotta a nyolcéves Vásáry Tamás a vonószenekar kíséretével. VÁSÁRY TAMÁS Ez volt életem elsõ hangversenye, természetes, hogy mint ilyen, abszolút maradandó élmény. De 1969 óta vált aktuálissá, mióta elkezdtem vezényelni. Tudniillik ez volt az a hangverseny, amelyiken ugyan zongoráztam, de egyben zenekarral is volt kapcsolatom, miután zongoraversenyt játszottam. Már a próbák alatt teljes mértékben hatása alá kerültem a zenekarnak, és elhatároztam, hogy én karmester is leszek. Ezt a hangversenyt Baranyi János zongoramûvész vezényelte. Tehát egy zongorista karmester volt a zenekar élén, és a zenekar a zeneiskola tanáraiból és egyes növendékeibõl állt. De rendkívüli módon feszült voltam elõtte, és borzalmasan izgultam – azóta is mint zongorista mindig –, azt hittem, hogy beteg vagyok, mert lázam volt, de aztán kiderült, hogy semmi más nem volt, mint lámpaláz. A hangverseny próbáin teljesen magamon kívül voltam, már attól is, hogy nekem ki kell állnom a pódiumra. De amikor aztán elkezdtem próbálni a zenekarral, az érdekes kettõsség volt, mert elõször hallatlan félelem volt bennem, hogy fogok én egy olyan zenekarban játszani, ahol a tanár urak ülnek a hátam mögött, és körülöttem, és az igazgató úr vezényel. Amikor megszólalt a zene, olyan hihetetlen eufóriába estem, olyan örömet éreztem, hogy el is felejtettem a félelmemet, ami aztán természetesen a hangversenyen visszajött. Emlékszem, péntek estére lett meghirdetve, és elterjedt, hogy egy csodagyerek játssza, mert nyolcéves voltam, és ma, amikor találkozom egy nyolcéves gyerekkel – hát az tényleg csoda lehetett. Ez az elsõ hangverseny jól sikerült, elõttem van, ahogy a hangverseny után fornet Béla bácsi egy babérkoszorút adott át nekem. Õ a debreceni klinikán belgyógyászprofesszor volt, és nagy mecénás, s amikor Debrecenben járt valaki, zenei nagyság, az mindig az õ villájában szállt meg, így többek közt Dohnányi Ernõ, és Zathureczky Ede. Ott, ennél a fornet bácsinál mutattak be engem Dohnányinak. Ebbõl az alkalomból volt elõször lakkcipõ a lábamon. fehér bõr és fekete lakk. Elmentünk, hogy megvegyük a nõvéremmel, aki tíz évvel idõsebb volt nálam, egy kicsit második mama, próbált szigorú lenni velem, mert mi tagadás, elég hisztérikus gyerek voltam. Például, az erdõbõl hazatérve ráléptem egy bogárra, és olyan iszonyattal gondoltam arra, hogy én most eltapostam egy bogarat, hogy elkezdtem üvölteni. Azt hitték, ki tudja, mi történt, szegbe léptem, és kiderült, hogy csak egy bogárra! Elmentünk a cipõt megvenni a hangverseny napján, jó volt a cipõ, hazamentünk, de amikor este a nõvérem öltöztetett, felhúzta a cipõt, mondom: – Jaj, ne! Rettenetesen szorít, ezt én nem bírom! – Azt mondja: Mit hisztériázol, biz682

tos csak azért, mert izgulsz a koncert miatt, ha jó volt az üzletben, akkor most is jó! Mit volt mit tenni, felhúztam, de rettenetesen szorított. A koncert után az elsõ dolgom volt, hogy lerúgtam a cipõmet, mondja a nõvérem: – Na most megnézem, mitõl volt ez olyan szoros! – Belenyúlt, hát a papír sámfa benne maradt! Lényeg az, hogy ez a hangverseny péntek estére lett meghirdetve, és miután elterjedt, hogy egy csodagyerek játszik, olyan érdeklõdés volt, hogy meg kellett ismételni szombat este is, sõt vasárnap délelõtt is. Érdekes volt az elsõ koncert végtelenül nagy izgalma, nekem olyannak tûnt ez a tulajdonképpen kicsike, két- háromszáz személyes terem, mintha a világ tetején kellett volna ülnöm, azt hittem, hogy ott fogok meghalni! De nem haltam meg, s az igazgató meg volt elégedve, a zenekar is, megvolt a nagy siker, mondom, babérkoszorúval, s utána elmentünk az Aranybika Szállodába. Emlékszem, narancssalátát ettem, amiben volt egy kis alkohol is, be is csíptem egy kicsit, s akkor másnap este már nem izgultam annyira. De az esti koncert volt, az is nagyon jól elmúlt, és akkor jött a harmadik nap, vasárnap délelõtt, amikor – ó, hát ez nem is esti koncert, ez délelõtti koncert – már teljesen nyugodt voltam. Egyébként meg is tanultam azt a leckét, amit mind a mai napig tudok, hogy addig, amíg az ember pódiumon van, nincs biztonságban! Tudniillik az történt, hogy az utolsó tételben valahogy elméláztam kicsit, rosszul léptem be, szóval egyszer csak láttam, hogy nem azt játszom, amit kellene, a zenekarral nem úgy vagyok együtt, pillanatra megtorpantam, de valamit azért játszottam, és aztán két-három taktus múlva helyemre találtam. De hát tudtam, hogy nem azokat a hangokat játszottam, amiket kellett volna, effektíve volt egy kis memóriakisiklásom. Akkor arra gondoltam, véget ért a zongorista pályafutásom, egész biztos, az igazgató úr legalábbis ki fog engem zárni ezek után a zeneiskolából. Legnagyobb meglepetésemre nagyon kedves volt, akkor is megcsókolt, meg felemelt magához, mint ahogy az elsõ két alkalommal, gondoltam, ezt a közönség miatt teszi, udvariasságból, most majd jön aztán a nyakleves, ha kimegyünk. Elkezdtem rögtön mondani, hogy jaj, borzasztó, igazgató úr, vagy Jancsi bácsi, azt hiszem, úgy hívtam. Azt mondja: – Mi bajod van neked, számomra ez volt a legpozitívabb a három koncert közül, mert olyan zenész nincs, aki hibát ne követne el, és ki ne hagyjon egy pillanatra a memóriája, de az az érdekes, hogy helyére találtál, megtaláltad magadat, hogy senki nem vette észre azon kívül, aki a kottát a kezében tartotta. GULYÁS KLÁRA Csodagyermeket láttak benne. Apám odahaza szóba hozta, és mondta, hogy ezt azért nem szereti, mert a cirkuszi mutatványos gyerekekre lehet mondani, hogy csodagyerek, de egy zenész gyerekre soha, csak azt, hogy nagyon tehetséges. Baranyi egyébként a Mozart-verset olyan sokra értékelte, hogy a próbák alatt is figyelemmel kísérte a vers épülését, fejlõdését, és amikor a vers megszületett, akkor azt kérte apámtól, hogy „honoráriumként” kézírással írja le neki az egész verset. És ezt õ emlékbe eltette. 683

UJfALUSSY JÓZSEf Baranyi János Dohnányi-növendék volt, valóban kitûnõ zongorista, jó tanár, és nagyon szerette volna, hogyha õ veheti át Vásáry Tamás tanítását, de Vásáry Tamás, amennyire emlékszem, megmaradt Höchll Margit mellett, akinek a nevét itt írom a cikkben. ALBERT ZSUZSA Ujfalussy József azt írja, hogy nemcsak az volt nagyon fontos és érdekes, hogy ez a kisfiú technikailag meg tudta csinálni ezt a darabot, hanem hogy Mozartot át tudta élni. VÁSÁRY TAMÁS Én aztán vele továbbra is kapcsolatban maradtam, amikor Pestre költöztünk és õ is különbözõ nagy utakat járt be, de az õ kritikája engem tovább is kísért. Mióta hazajöttem Magyarországra, és a Rádiózenekarral hangversenyezek rendszeresen, csaknem minden hangversenyen ott van az igazgatói páholyban, és ez nagyon jó érzés, hogy tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve ez a barátság megmaradt köztünk. Jóska feljött hozzánk, én is elmentem hozzájuk, mindig rendkívül nagyra tartottam az õ rendkívül nagy tudását. Azon kevés kritikusok közé tartozik, akinek megvolt az egyéni véleménye, megvan az egyéni elképzelése a dolgokról, és ezt meg is tudja formálni szavakban, ugyanakkor a lényeget mindig észreveszi. ALBERT ZSUZSA Ott Gulyás Pál vezette be ezt a hangversenyt. VÁSÁRY TAMÁS Gyönyörû vers volt, ezt is eltettem emlékbe. ALBERT ZSUZSA Milyen volt, hogy mondta, erre emlékszik? VÁSÁRY TAMÁS A hangverseny elején mondta el, én nem hallhattam, mert én akkor kinn voltam ALBERT ZSUZSA Hátul volt, ezt megírta az emlékiratában? VÁSÁRY TAMÁS A legnagyobb részletességgel van leírva! Ez nem emlékirat, hanem regény. Tizenkét éves koromig a csodagyerekség évei, abban leírom a családi dolgokat, abban ez a hangverseny jelentõs fejezet, jól ki is aknázom ezt az élményt. Úgy akarom leírni, hogy egyszer valaki, az olvasó, átélje velem, hogy mit jelent elõször is csodagyereknek lenni, ALBERT ZSUZSA És mit jelentett? VÁSÁRY TAMÁS Nagyon összetett valami. Elõször is nagyon kellemes dolog. Kiemelt helyzetben van az ember, valamilyen módon kiveszik a sorból, mint ahogy késõbb kivettek a sorból, hogy nem soroztak be katonának. ALBERT ZSUZSA Gimnáziumba járt? Vásáry T. – Bejártam néha egy-két évet, de aztán magántanuló voltam fõként. És az az érzés, hogy van egy hivatásom, és közben gyerek vagyok, azt jelentette, hogy egyszerre átéltem mindazt az elõnyt, amit egy felnõtt átél, vagyis, hogy fontos valaki, aki most már kikerült a gyerekségbõl, tehát nem lehet úgy tekinteni a felnõtteknek, mint gyereket, mert egyenrangú a felnõttekkel a hivatása szempontjából – ugyanakkor mégis gyerek vagyok. Nagyon örülök, hogy a könyvemben jó alaposan leírtam, hogy ez mit jelent. Mert nagyon veszélyes is, pontosan ezért, mert ezek voltak a paradicsomi évek, valóban, én úgy emlékszem, hogy a hat- és tizenkét éves korom közti idõ volt a legzavartalanabb, legboldogabb periódusa az életemnek abból a szempontból, hogy akkor valahogy minden rendben volt. De az éppen ezért veszé684

lyes, mert aztán ha elmúlik, ez olyan, mint a gyerekszínészeknél, elmúlik a gyerekkor, és nem biztos, hogy felnõtt színész is lesz belõle. A másik nehéz dolog, hogy a csodagyerek azt érzi, hogy azért szeretik, mert õ csodagyerek. Amit aztán mindenki érez, ha sikeres, akkor az emberek azért szeretik, mert sikeres, de ha már gyerekkorában is ezt érzi, akkor ez egészségtelen, túl hamar kerül ebbe az érzelemvilágba, ahol kiváltságos, de egyben el is várnak tõle többet, mint mástól. Én mindig azt éreztem, hogy az én produkciómtól függ az egész család boldogsága. Nagyon sok csodagyerek ebbe roppan bele, és nem véletlen, hogy amikor Dohnányi meghallgatott, erre nagyon intette a szüleimet, és a tanáraimat, sõt, amikor megkérdezett, hogy mennyit gyakorolok, és mondtam, hogy három órát – azt mondta: az túl sok! Gyakorolj csak másfél órát, és menjél futballozni! ALBERT ZSUZSA Vásáry Tamás meddig volt Debrecenben? UJfALUSSY JÓZSEf Azt hiszem, addig, amíg a háború után az édesapja a földmûvelési tárcának államtitkára lett, akkor költöztek fel Pestre a debreceni kormánnyal együtt. ALBERT ZSUZSA 1956 után mentek ki Nyugatra. És aztán kint is maradtak. UJfALUSSY JÓZSEf Igen. Akkor járta ki Kodály, hogy eresszék ki õket, és engedjék meg, hogy külföldre települjenek. Akkor Tamás tartotta el a családot. ALBERT ZSUZSA Szokta mondani, hogy a zene több önmagánál. Valami több, mint hogy az ember élvezi a zenét. VÁSÁRY TAMÁS Hát persze! A zene tulajdonképpen egy kapu, ami megnyílik, ahol kilépünk a mindennapos földi életünkbõl, bármilyen csodálatos is ez a föld, ez az anyagi föld, azért van ennél még csodálatosabb lét, a szellemi lét. Az persze itt van, belül, de nem vagyunk egészen tudatosak, és éppen ezért is fél a legtöbb ember a haláltól. Mert azt hiszi, hogy ha meghal, akkor ennyi az egész. Amikor valaki a zenét hallgatja, akkor megszûnnek az egyéni gondjai, és egyéni problémái. Ezért nagy dolog a zenehallgatás, még akkor is, ha otthon hallgatja egy CD-rõl, de még sokkal inkább, amikor hangversenyteremben. Tudniillik ott létrejön egy atmoszféra, amikor akik ott ülnek, mind levetik az énjüket, a személyiségüket, egy nagy kollektív öntudatban vannak, ami ha pozitív, egyik segít a másiknak. Ezért lehetséges, hogy mikor egy nagyon tiszta prédikátort hallgat valaki, például hogy figyel Krisztusra, amikor prédikál, akkor azok az emberek a hatása alá kerültek és mindenkibõl a jó jött ki. Akkor ez a bizonyos kollektív öntudat, amirõl Jung annyit ír, mûködésbe lép, és amikor ez tényleg pozitív, például, ha mûvészetrõl van szó, ez megsokszorozódik. Az egyéni öntudatlan csatlakozik a másik emberéhez, és egészen különleges, csodálatos valami jön ott létre. Leginkább akkor érzem, amikor nincs is zene, hanem csend van. Például Kodály: Psalmusának a végén. Amikor teljesen elhalkul, csak a basszus hang szól még a kórusból, és a mély vonósok, tehát a bõgõ pizzicatót hallani, megszûnik az is, csend van, akkor én meg se moccanok, hanem élem ezt a csendet. Akkor érzem, hogy abban a pillanatban az emberek csak a csendben, a nemlétben vannak, a földi értelemben nemlétben, ami az igazi lét. 685

TÁJÉKOZÓDÁS

MARx JóZSEf

Dánia Nem akarok senkit sem egy újabb világjáró történettel untatni. Ez más lesz. Egyébként is mindössze egyszer voltam Dániában, s azt a néhány órát, amelyet a vaj és sajt országában töltöttem, a koppenhágai repülõtér tranzitvárójában kellett lemorzsolnom. Mivel szomjas voltam, kevés illetményembõl dollárt kellett koronára és ørére váltanom, mert a csaposok csak hazai valutáért álltak szóba velem. Két dollárért kaptam aprópénzt, formás vereteket, amelyekért megvehettem a híres dán koronás sörbõl, a Carlsbergbõl egy pohárnyit. Nem akarom reklámozni, de megérte a pénzét. El is határoztam ott helyben, hogy egyszer több idõt fogok szánni Dániára, amelynek Shakespeare óta rossz a sajtója, hiszen a dárdarázó szerint ott „valami bûzlik”. Mintha másutt parfümös lenne a levegõ. Persze, még egyetemista koromban, rá kellett jönnöm, hogy a Hamlet Dániája még annyira sincs köszönõ viszonyban Dániával, mint a Romeo és Júlia Veronával, ahol szemtelenül, „közkívánatra” még ma is mutogatják azt a Júlia-erkélyt, amelyen a szerelmesek egymásnak adták szívüket, pontosabban: feltárták egymásnak genitáliáikat. Aki ezzel szemben azért megy Helsingørbe, hogy Hamlet-feelingre vadásszon, még rosszabbul jár. A helyi kastély, amely nincs is magas sziklákon (holott az egyik legismertebb, bár ma már inkább archív leletnek és nem élõ mûnek mondható fekete-fehér filmi feldolgozásban, amelyben Laurence Olivier öltözött be Hamletnak, ugyanakkor rendezõként a kamera mögött is állt, a mûteremben állandóan magas légköri ködösítés folyt), inkább látszik elegáns reneszánsz palotának, különösen napfényben, mintsem szellemek járta királyi rezidenciának, amelyben a fõnök egy „vérnõszõ barom”. Természetesen „ismertem” én Dániát, hiszen még általános iskolás koromban elolvastam Andersen ørére Helsingør Nexø fõ mûvét, az igen terjedelmes Hódító Pellét, amelyet géplakatos apám kapott jutalmul 1950ben vagy 1951-ben jó társadalmi munkájáért. feltehetõleg a jó társadalmi munka azt jelentette, hogy május 1-jén sorfelelõs volt, és egyben tartotta azt a tíz embert, akibõl a sor állt. Nem volt nehéz, mert szó sem volt felelõtlen szertefutásról. Igaz, apám a hosszú menetelés közben egy járdaszegélyen nagyot bukott, de rugalmasan felállt, ötvenegy vagy ötvenkét éves volt, és ha fájt is a bokája, ügyesen leplezte. Én a sorban a plusz egyedik voltam, és nagyon untam az egészet, bár kaptam egy kis zászlót lengetni, de legalább most elmondhatom, hogy láttam – viszonylag közelrõl – Rákosi pajtást, ami ma már úgy is hangozhatna: „Láttam Kossuth Lajost” –, mivel a múlt olyan, mint a Samu nadrágja. Összeugrik, és sokan úgy hiszik, van remény a nadrág jobb és bal szárának ideológiai alapon való átszabására. Elnézést, gondolataim szétfolynak, mint egy 686

osztályvezetõ fõorvos vizitjén a slepp. A fõorvos urat sokan kísérik, és nem tudhatni, hogy mikor szólaltatja meg azt is, akinek az adott kórteremben nincs dolga. Tehát ugrásra készen kell állni. A gondolatoknak is. Hogy azonban el ne eresszem az események fonalát, megjegyzem, olyan idõben olvastam el a Hódító Pellét, amikor még nem tudtam, hogy van a könyv és van a „szocialista realizmus”, és az esztéták igen sok energiát ölnek abba, hogy az egyiket a másikkal magyarázzák és viszont. Én ezzel szemben a figyelmemet arra koncentráltam, hol is történik mindaz, ami történik. Ha el is felejtettem a könyv sok részletét, nekem mégsem volt újdonság Bille August 1987-es Hódító Pelle címû filmje, amely Cannes-ban és Los Angelesben is begyûjtötte a legmagasabb elismerést. Bizony van úgy, amikor a szegénység ábrázolása jól fizet ott is, ahol a jelen lévõ nõk fülbevalója súlyos gyémánt, smaragd vagy rubin. Egyetemista koromban hálómba akadt egy másik dán is, Søren Kierkegaard, aki a hatvanas évek trendi filozófiájának, az egzisztencializmusnak volt az atyja, még akkor is, ha a kétszáz évvel ezelõtt (1813-ban) született szellemi családfõ élete azt példázza, hogy a földi élet a siralomvölgy. Képzetesen és valójában. Emiatt az életet nem végigélni kell (nem is lehet), hanem végiggondolni. Azért az sem volt semmi, hogy 1963-ban egyetemi jegyzetként számozott példányban, a vásárló jogosultságának megállapítása után a nevének leadása mellett meg lehetett vásárolni – képletes áron – egy egzisztencializmus szöveggyûjteményt, amely tartalmazta Albert Camus Sziszüphosz mítoszát is. Attól kezdve, aki nem fedezte fel a mi szép világunkban az abszurdot, azt gügyének tartottuk. Ez az abszurd már benne volt a dán filozófus gondolatvilágában is. Søren Kierkegaard aforizmája fõ mûve elején (Vagy-vagy) erõs; nem a talpraesett polgár foteljébõl vagy a vallásos kommunista térdelõ zsámolyáról szólt hozzánk: „Házasodj meg – meg fogod bánni; ne házasodj meg – azt is meg fogod bánni; megházasodsz vagy nem házasodsz meg – mindkettõt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem házasodsz meg – mindkettõt meg fogod bánni. Nevess a világ balgaságán – meg fogod bánni; sirasd el – azt is meg fogod bánni; nevess vagy sírj a világ balgaságán – mindkettõt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ balgaságán, vagy megsiratod – megbánni mindkettõt fogod. Teremts kapcsolatot – meg fogod bánni; ne teremts kapcsolatot – azt is meg fogod bánni; teremts kapcsolatot, vagy ne teremts – mindkettõt meg fogod bánni. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban, vagy ne bízzál benne, mindkettõt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettõt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad, vagy ne akaszd fel magad, mindkettõt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettõt meg fogod bánni. Ez, kedves uraim, minden életbölcsesség foglalata.” (Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, Gondolat Kiadó, 1978.) Amit felületesen leszûrtem Søren Kierkegaard mûveibõl, az nem vetett Dániára jó fényt. Kétségtelen, nyakas protestánsok lakják, akik úgy gondolják, jól elvannak önmagukban is, és az a kegyetlen adórendszer, hasonlatosan Svéd687

országéhoz, amely lehetõvé teszi a szociális juttatások, valamint az oktatás, az egészségügy kiemelt kezelését, jó rendszer. Például nem kell nekik az euró sem, amely szemükben nem lehet jobb valuta, mint a dán korona. Nem szeretik az autókat, iszonyatos regisztrációs díjjal sújtják. Aki gazdag, az hadd fizessen, aki polgár, használja a lábát, a biciklit és vegye igénybe a tömegközlekedést. Az öt és fél milliós Dániának (persze, a szavazásra jogosultak száma jóval kevesebb) tíz év kellett arra, hogy csatlakozzon a schengeni övezethez. Dánia nem siet el semmit se. A háborúkban (az elsõ világháborúból ügyesen kihátrált) mindig megnyomorították, tehát a háborút sem szereti. Egyébként miért is beszélek összevissza Dániáról? Nyilvánvaló az ok: kórházban töltött utolsó három napom olvasmánya Karen Blixen Hét fantasztikus története volt. feküdtem a hátamon, ültem az ágy szélén, kerekes kocsiban levittem a kertbe, és faltam, mintha attól függött volna, hogy hazamehetek, ha a testes könyv végére jutok. A dánul 1935-ben megjelent mû magyar fordítása csak 2007-ben méltóztatott elkészülni és kinyomtatódni, holott ez az igazi nagy mû, csakhogy az eredetileg két évvel késõbb megjelent Volt egy farmom Afrikában napjainkban nagyobb hírnévre tett szert, mint a Hét fantasztikus történet. Ennek oka nem irodalmi, hanem filmi. A film képes az irodalom hóna alá nyúlni. Egyszerû: Sydney Pollack 1985-ös filmje, amelyet a magyar forgalmazás volt szíves Távol Afrikától címen közönség elé engedni, bombatalálatnak számított. Minden tekintetben tartalmazta a jó amerikai filmek bódulatot keltõ drogjainak teljes szortimentjét. Elõször: egzotikus volt, hiszen Kenyában (és kis részben Dániában, bár a dán helyszíneket Angliában vették fel) játszódott olyan tájakon és emberek között, amelyek még az amerikai nézõket is csodálkozásra tudják késztetni. Másodszor: a sztori sok csavart tartalmazott, és nem lehetett tudni, hogyan végzõdik az a románc, amely egy férjezett báróné és egy kalandor között – jó zenei aláfestéssel – sokáig bonyolódott. A nézõ rághatta a körmét: tudta, hogy a szerelmi hármas egyik tagjának meg kell halnia, mert ez, ugye, mûvészfilmen kézenfekvõ, na de ki lesz az áldozat. A férj, a feleség vagy a szeretõ? A feszültség a film végéig kitart. Harmadszor: a filmnek, mint az amerikai filmek többségének, sugároznia kell azt a kettõsséget, hogy egyrészt film, másrészt valóság. A moziban ugyan nem lehet letagadni, hogy amit látunk, az film, de azért fogadjuk el, hogy nem kitaláció, hanem valóság. Ehhez nyújtott segédkezet Karen Blixen, aki nemcsak a sztorit adta, hanem – lévén az 1937-es könyve életrajzi fikció (ugyan, ki az, aki egy önéletrajznak utána tudna nyomozni, meg nem is érdemes) –, önmagát is, természetesen olyan hangsúlyokkal, amelyek Sydney Pollacktól származnak, akit, ha máshonnan nem, A lovakat lelövik, ugye? címû filmje alapján mindenkinek illik ismerni. Persze, a báróné alighanem visszarettent volna attól, hogy könyvéhez a forgatókönyvírók hozzácsaptak még három vagy négy vegyes mûfajú munkát is, többek között egy „valódi” életrajzot. Tiltakozni azonban nem tiltakozhatott, hiszen 1985-ben már tizenöt éve halott volt. Negyedszer: a film elhitette, amit Radványi Géza szokott mondani, hogy 688

a film csak matricák sorozata, de a polgárnak mégis mûvészet, mint egy Leonardo-freskó. Valójában, tudjuk, a képecskékbõl nem lesz mûvészet, de a kidolgozás perfekciója képes a mûvészet látszatát kelteni. A film az 58. Oscar-gálán tarolt. Hét szobrot gyûjtött be, ami ugyan nem csúcs, de eredménynek testes. A gála közönsége tombolt, amikor a legjobb film díját az Out of Africa kapta meg, de Sydney Pollack lett a legjobb rendezõ is, maga mögött hagyva az olyan õsbölényeket, mint John Huston és Akira Kuroszava. A tapsra pontosan emlékszem, mert jelen voltam, hiszen a legjobb külföldi film kategóriájában indult a Redl ezredes, amelyet producerként én jegyeztem. Nem nyert (ahogy Agnieszka Holland és Emir Kusturica sem), de nem estünk kétségbe, hiszen – csak magamról beszélek – 1982. március 29-én már voltam itt, amikor a magyar film, a Mephisto a külföldi filmek kategóriájában Oscardíjat kapott. A helyszínen, a Dorothy Chandler Pavilion zsöllyéjében akkor is a film producereként ültem, és a teremben senkinek az arcizma sem rándult, amikor Szabó István, ahogy az szokás, megköszönte a díjat mindenkinek, élõknek és holtaknak, és név szerint Mr. Marxnak is, és senki sem gondolt a Marx testvérekre (Botrány az operában) vagy Karlra (A tõke). Az Oscar-gáláról tudni kell, hogy hátborzongatóan hosszú, és sok az üresjárat, mert reklámok szabdalják a mûsort. (Az Oscar önfenntartó. A filmakadémiának eszébe se jutna pénzért politikusokat pumpolni, más világ.) A szervezõk azonban megoldották, hogy aki ki akar menni az oldalsó folyosókra, mehet. Helyére beül egy elegáns estélyi ruhás lány vagy szmokingos fiú, õk a bérnézõk, mivel az lehetetlen lenne, hogy a televízió akár egyetlenegy üres széket mutasson, amikor a gálára belépni, hacsak nem az a dolgod, szinte lehetetlen. A folyosón folyik az igazi élet. Színészek, rendezõk, producerek jönnek-mennek, és nézik, kivel lehetne – elfedve vagy a tudat alá nyomva Søren Kierkegaard aforizmáját – „kapcsolatot” építeni. 1982-ben ilyen séta közben bemutattak Meryl Streepnek, akit mint A francia hadnagy szeretõjét nomináltak a díjra, de nem kapta meg. A gyõztes, Katharine Hepburn pedig nem volt jelen, ami „természetes” volt, hiszen egyetlen korábbi díját sem óhajtotta személyesen kézbe venni. Amikor Meryl Streep a Sophie választása fõszereplõjeként mégis megkapta elsõ Oscar-díját, azon az estén nem tapsolhattam neki (magyar film nem szerepelt a kínálatban), de a következõ évben sem, amikor a Silkwood fõszereplõjeként a jelöltek között volt. Magyar film ugyan versenyzett a legjobb külföldi film díjáért, de Gyöngyössy Imre, akirõl érdemes lenne egyszer egy õszinte portrét írni, nem tartozott az Objektív Stúdió favoritjai közé, így a Jób lázadását egy új formáció, a Társulás és még sok más cég produkálta. A Redl ezredes megmérettetését úgy kell érteni, ha nyer, nagyon jó, ha nem nyer, az is jó, attól függ, a sznobok vagy a „modern” kritikusok szemén át látjuk a világot, mert egy Oscar-díj dicsõség, de egy Oscar-díj szégyen is. A díjkiosztás 1986-ban március 24-ikére esett, és filmünk elbukott. Ahogy elhasalt az akkori idõkben barátom, Klaus Maria Brandauer is, aki a Távol Afrikátólban alakította a rossz férjet, s jelölve volt a leg689

jobb epizódszereplõ díjára, amit megkapott az Oscar elõszobájának tekintett Golden Globe-szavazáson, tehát azt hitte, Hollywoodban is övé a pálya. Eljátszotta, hogy fáj neki a mellõzés, és ez segített oldani bennünk a csalódás gyomrot megterhelõ csomóját. Röviden: kiröhögtük a rendezõ Gárdos Péter öccsével, Pistával, aki a gálán a Hungarofilmet képviselte. Miatta a svihák Andy Vajnának sok mindent megbocsátok. Amikor kiderült, hogy Pista leukémiás, Amerikában is megpróbálta, saját pénzén, megmenteni az életét. Sikertelenül. Egy nagyszerû emberrel lett kevesebb a földön, de ez megszokott jelenség, mert, ahogy csúnya közvetlenséggel szokták mondani, benne van a pakliban. Velünk nevetett Meryl Streep is, akivel ismét találkoztam a termen kívüli tengés-lengésben. Õ ezen az estén a Távol Afrikátólban, mint Karen Blixen-finecke nem kapta meg az Oscar-díjat, amit a szavazók inkább a kissé idõsecske Geraldine Page-nek ítéltek oda. Helyesen tették és idõben, hiszen a díjazott két év múlva, hatvankét éves korában, már halott volt. Mintha egy kicsit sok lenne a dániai emlékekben a halott. De ez nem jelent stílustörést, és még csak nem is a kórházi légkör indokolja. A sok halott bizony elöljáró beszéd a fantasztikus novellákhoz, amelynek fantasztikuma az élet és halál szûk mezsgyéjén bontakozik ki, és akiket Blixen báróné az élõk közé sorol be, azok is rég halottak. A trükk egyszerû: arról a századról van szó, amelyben Søren Kierkegaard leélte rövidre szabott életét (1813–1855), de amelyikben egy bogaras agglegény, aki ráadásul még sznob is volt, legalább egy fejjel kiemelkedett dán polgártársai közül. Õ Hans Christian Andersen (1805–1875), a meseíró, aki – ellentétben a Grimm testvérekkel, akiknek a kegyetlenség iránti vonzalmuk közismert – fantáziadús volt, és megadta a dán nemzetnek, ami járt neki (Dán Holger), de nem törekedett egy pillanatig sem arra, hogy az iránta kegyet gyakorlókkal különösképpen engedékeny legyen. A világjáró Andersen pontosan tudta, hogy mások nemzeti önbecsülését is tiszteletben kell tartani, és ezt a pislákoló tudatot kicsinyekben táplálni, nemes dolog. Hogy miért kereste fel a mohácsi csatateret, azt bizony nem tudom (a Dunán délrõl hajóval utazott felfelé), de ott járt, és ha nem is morzsolta fogai között az épp aktuális sorokat, azért átérezte a helyszín jelentõségét: Hõsvértõl pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetõje, Mohács!! Kisfaludy Károly költeménye ugyan 1821-ben született, de a dán utazó egész biztosan nem tudott magyarul. Ugyanakkor latinul és németül szót tudott váltani a magyar hivatalnokokkal és a kétnyelvû magyar nemesekkel, például a pesti Nemzeti Kaszinóban, ahová bekukkantott, és olyanokkal folytatott társalgást, akik Széchenyi Istvánt tartották hazája jótevõjének. Nekem most Andersennel az a dolgom, hogy a gyerekkorom óta ismert mondást, amit a felnõttek még kártyaasztal mellett is használtak – Andersen meghalt, nincs mese –, Karin 690

Blixennel kontrázzam. Egy másik zseni, az alkoholista és drogos Truman Capote utolsó mûvében, a Music for Cameleonsban (1980), amely a magyar kiadó jóvoltából „érdekesebb” címen, azaz Mozart és a kaméleonokként jelent meg már 1982-ben, egy teljes oldalt szemtelt Karin Blixennek, a lelkesültség lobogásával. Ebben található egy igen lényeges megjegyzés: „Szinte csonttá aszott már – bár még ekkor is elõkelõ jelenség volt –, de ennek ellenére bûbájos, csábos asszony volt; a társalgással csábította el az embert.” Szóval a báróné kitûnõen tudott anekdotázni, és a valóságról úgy tudott beszélni, mint egy nekünk címezett misztikus ajándékcsomagról, amelynek a göngyölegét csak nagyon óvatosan szabad eltávolítani, mert lehet, hogy ördög ugrik elõ, de lehet, hogy angyal. Karin Blixen készletében van mindkettõbõl elegendõ. Az írónõ magas színvonalon képzett dramaturg (bár ebbéli mûködésérõl nem tudok), mivel a mesékbe fantasztikus ügyesen illeszt meséket. Ez már nem Andersen világa, hanem az Ezeregyéjszakáé, ahol a mesélõ ugyanúgy mesefigura, mint a körülötte megjelenõ és letagadhatatlanul élõ világ. Szinte megdobban az ember szíve, amikor a dán írónõ figuráit dél felé mozdítja el. Itália neki is olyan kedves, mint nekem, és egyik hõsét két évig Weimarban pihenteti. A nagy ember közelében, mert ez a közelség megnyugvást ad a kalandok tengerében is. Az meg külön bravúros dramaturgia, hogy két vénlány beszélget Kubában méltán felakasztott öccsükkel (kalóz volt). Hol? Hát Helsingørben. Pontosan ott, ugye, ahol Shakespeare már látott, belsõ látásával, mint én kómában, szellemeket. Ha ez nem finom irónia, amely után Thomas Mann esetében két kézzel kapkodunk, akkor nem is létezik irónia. Esztéták találták ki a tanulók bosszantására. Thomas Mann nem véletlenül került ismét elõ. Karin Blixen is aranymûvesként kalapálgatja a szövegét, a tökéletest tökéletesebbre fogalmazva, valamint helyénvalónak gondolja, hogy ezeknek a halállal végzõdõ történeteknek legyen elegendõ szellemi támaszuk is. Ah, filozófia, hiszen a honfitárs Søren Kierkegaard, s ezt egy pillanatra sem szabad elfeledni. A filozófia azonban nem „rombolja le” az építményt, esetleg az is keresztülrágja magát az ilyen jellegû fejtegetéseken, aki filozófián hazugságot ért, és lapozni szokott, ha olyasmi kerül szeme elé, amit filónak lehet nevezni. Nekem Karen Blixen egy fejtegetése tetszett meg, ami a szakértõ (esztéta) és az alkotó közti különbséget világítja meg. Augustus von Schimmelmann gróf adja elõ A költõ címû elbeszélésben, hogy mûértõként meg tudja állapítani egy festményrõl keletkezése idejét, stílusát, mindazt, amit a mûvész nem is sejt, amikor fest: „Ezek szerint oly mértékben fölötte állok a mûvésznek, hogy olyan mércével tudom mérni a mûvét, amit õ maga nem is ismer. Miközben én magam nem tudnék megfesteni egy rózsát. Mi több, valószínûleg meglátni sem tudnám. Mert vajon milyen egy rózsa?” Ez ugyanaz az õszinteség, amellyel Søren Kierkegaard vezette be egyik legnagyszerûbb filozófiai esszéjét (amely a Vagy-vagy része), a Mozart Don Juanját, mondván, nem ért a zenéhez, de azt meg tudja állapítani, ez a mû az erotikus-érzéki zsenialitás csúcspontja, ami egészen biz691

tos, hogy nem volt Mozartnak az operával elérendõ céljai között, de a filozófus felismerése által azzá lett. Karin Blixen a XIX. századot komolyan vette, de nem csinált belõle olyan kisvilágot, mint Jane Austen, aki valóban ebben a században élt betegen, mint dán kolléganõje. A báróné ugyanis képes felfújni a kisvilágot, amit egy anglikán lelkész lánya vidéken nem tehetett meg, s így valósággal globalizálta Dániát. Honfitársait nem kötötte házaik szalonjaihoz, engedte õket kószálni valóságosan vagy képzeletben, a kettõ sohasem áll ellentmondásban egymással. Ami az arisztokrácia in situ létezésén kívül a XIX. századot oly rokonszenvessé tette számára, az a technika korlátozott fontossága volt. A vitorlás szebb, mint egy gõzhajó, s ez eldönti a vitát, az életben a hasznosságnak alárendelt szerepe van. Aki nem így gondolkodik, az elõbb vagy utóbb orra bukik, igaz, a helyesen gondolkodókat sem kíméli az élet az orra bukástól. Az elbeszélések erre is adnak példákat, mivel Karin Blixen betegsége sáncaiban nemcsak pezsgõzött, mint ahogy Truman Capote írta, hanem szenvedett is, és a szenvedés csak ritkán hatja meg úgy az embert, hogy a közösség iránt könnyes részvétet érezzen. A könyv olvasása közben egyre többet gondoltam arra, hogy nekem elintéznivalóm van Dániában. De ezzel a bal lábbal? Ortézissel és tolókocsival? Ne is gondoljak utazásra, inkább addig örüljek, amíg lehet… Esetleg vigasztaljam magam a Kierkegaard-aforizma általam alkalmazott kifordításával? „Utazz Dániába – meg fogod bánni; ne utazz Dániába – azt is meg fogod bánni; utazol vagy nem utazol, mindkettõt meg fogod bánni.” Barátaim, pillanatnyilag itt tartunk. Mereszthetem a szemem a kerttel szembeni dombokra, nézhetem az égen cikázó madarakat, de megfigyelhetem, hogy egy potrohukon összeragadt bodobácspárt egy Don Juan lelkületû bodobács támad meg. Megpróbálja szétszakítani az élvezõket, és maga lépni az egyikük helyébe. A pár tiltakozik, és a szerelmesek még szorosabban dugják össze potrohukat, de Don Juan sem tágít. Így megy sokáig, míg végül engem fog el a szégyenérzet. Micsoda illetlenség mások szerelmi életét kilesni. De hát ezt teszi az irodalom, még akkor is, ha az írónõ decens fõnemes Dániából, és fantasztikusan mûvészi anekdotákkal húzza csõbe az olvasót. Vagy Andersen nem halt meg, és él a mese, vagy minden zsenivel újrakezdõdik a mese, amely így túlél engem, téged, mindenkit, és ez így van jól.

692

KUN tIBOR

Vlagyimir Nabokov, a drámaíró Legelõször is „igazoljuk magunkat”: ennek az orosz származású, fél Európát „végiglakott”, majd amerikai állampolgárrá vált írónak, költõnek, esszéistának, egyetemi oktatónak miért a drámáiról beszélünk ? Érthetetlen, de így van: regényei és a róluk írt kritikák, értekezések, tanulmányok száma magasan felülmúlja a költészetérõl és drámaírói munkásságáról megjelent elemzéseket. Mintha magát Nabokovot sem igazán érdekelnék saját drámái, nem beszélve kritikusairól; erre példa – többek között – az az interjúgyûjtemény, amely a Набоков о Набокове и прочем (Nabokov Nabokovról és egyebekrõl) címû kötetben jelent meg (Издательство Независимая Газета, Mocквa, 2002), és amelyben a kérdezõk, és persze nyomukban logikusan maga Nabokov sem ejtenek szót drámáiról, és költészete is csak talán egy-két mondatban jelenik meg. A tragédiáról szóló esszéjében (Трагедия трагедии – A tragédia tragédiája, 1941. USA) õ maga hasonlítja össze a regények és a költészet, illetve a drámák népszerûségét: „A tragédia az irodalmi alkotás területéhez tartozik, de ugyanakkor a kiöregedett szabályokba, holt tragédiákba is kapaszkodik, amelyeket más irodalmi formák gyönyörûséggel rombolnak le, mialatt ebben a folyamatban csodálatos szabadságra bukkannak… Hol találunk ezekhez hasonló eredményeket (ti. mint a prózáét, a költészetét, a festészetét stb.) a dramaturgiában? Milyen remekmûveket tudnánk felsorolni néhány zsenialitásukkal elkápráztató álomkép-tragédián kívül, mint a Lear király vagy a Hamlet, Gogol Revizora és esetleg még Ibsen egy- két darabja, nos, mely remekmûveket hasonlíthatnánk össze a számtalan, az utóbbi három – négy évszázadban létrehozott regény, elbeszélés és költemény dicsõségével? Õszintén: mely színdarabokat olvassuk újra?” Az õ drámáit is lehet persze több aspektusból tanulmányozni – mi tematikájuk, pontosabban tartalmuk felõl közelítjük meg õket.1 Nézzük tehát a drámák meséit, témáit, azaz: mirõl szólnak? A Скиталцы (Vándorok) 1921-ben íródott, 1923-ban adták ki – csak az I. felvonását. Színhely: Londonban a Vörös kutya nevû vendégfogadó, a cselekmény idõpontja 1768. Szereplõk: Stratcher, kereskedõ, Colville, a tulajdonos, Szilvia, Robert és Eric – testvérek, egy utazó és egy rabló. Stratcher elmeséli, egy útonálló meg akarta ölni. A tulajdonos is ismeri ezt az útonállót, egyszer õt is meg akarta gyilkolni, de megkegyelmezett neki; azóta cserébe idõnként be-betér a kocsmába. Ekkor egy utas érkezik, hangja ismerõsnek tûnik Colville-nek. A közben beosonó rabló beszédbe elegyedik az idegen utassal. Colville-nek a két 1

A drámákat a következõ kiadás alapján ismertetjük: Владимир Набоков. Трагедия господина Морна. Пьесы. Лекции о драме. (Издательский дом ’Азбука – классика', Санкт-Петербург, 2008.)

693

férfi hangja hasonlít egymásra, míg végül kiderül, hogy az idegen utas és a rabló-útonálló – fivérek! Kettejük közül Robert most – útonálló-rabló. A két testvér felidézi gyermekkorukat, Eric szeretné, ha mindketten hazatérnének. Ekkor Robertbõl kirobban a féltékenység testvére jobb sorsa miatt. Eric otthagyja fivérét, Robert a fogadóst úgymond szemtelen feleleteiért le akarja lõni, az alvajáró Szilvia megjelenése azonban megakadályozza ebben. Amikor Szilviát apja kivezeti, a rablógyilkos Robert magában beszélve bevallja: szívében még most is ott él a szerelem… A Смерть (Halál) 1923-ban íródott, ugyanabban az évben adták ki. A dráma – amely Nabokov verseskötetében is szerepel! – fiktív cselekménye 1806-ban Cambridge-ben játszódik. Két fõszereplõje Gonvill, a kísérletezõ tudós magiszter, és ifjú tanítványa, Edmond, rajtuk kívül a színen nem látható Stella, Gonvill halott felesége. Edmond szenved az Élettõl, és arra kéri professzorát, adjon be neki valamilyen keveréket, amitõl meghalhat. Gonvill teljesíti kérését, és átad neki egy „mérget”, de azzal a feltétellel, hogy Edmond elõtte veszi be, és õ, a kísérletezõ-kutató, figyeli a szer hatását Edmond arcán. Miután a tanítvány beveszi a készítményt, megnyugszik, és teljesen átadja magát a Halál gyönyörének, de közben azt is látja, hogy körülötte semmi sem változott-változik. Mesél „halotti” élményeirõl és e világi emlékeirõl, Gonwill kérdéseket tesz föl neki, majd hirtelen rászól, hagyja abba a színjátékot, ugyanis a szer, amit adott neki, nem okozott halált, ártatlan keverék volt, vagyis Edmond él, és nem a túlvilágon beszélgetnek. Edmond nem hisz neki, állítja, a sírban van, és amit érzékel, az a látszat. Egyébként Gonwill azért végezte ezt a kísérletet, hogy kiderítse, Edmond és a felesége, Stella, szerették-e egymást. Ezek után Gonwill feláll, és szólítja feleségét, bebizonyítandó Edmondnak, nem halt meg. Edmond megrémül, ugyanis a vegyszer „hatása” alatt elmesélte a közte és Stella között kibontakozott vonzalmat. Végül is a nézõ nem látja, bejön-e a színre Stella… A darab egyfelõl ördögi játékot tár elénk: a tudás erejével a tudattalan felett uralkodó erõ hatalmát, másfelõl erkölcsi kérdést vet föl: a tudással bíró ember hogyan és milyen célokra használja fel a világgal még meg nem osztott tudását. 1923-ban íródott és ugyanebben az esztendõben jelent meg a Дедушка (Nagyapa) c. dráma, amely 1816-ban franciaországban egy jómódú parasztcsalád házában játszódik. fõszereplõi: a Nagyapa, feleség és férj Giulietta nevû lányukkal, valamint egy ismeretlen. A család a betévedt idegennek elmeséli, hogy a Nagyapa tulajdonképpen nem családtag, csak úgy befogadták, hetvenéves lehet, nyugodt, csöndes, szereti a természetet, különösen a virágokat, amelyeknek márkik és hercegek nevét adja. Az idegen saját életébõl mesél el egy momentumot, amellyel 1892-ben Lyonban szembesült: mivel nevében ott volt a nemesi származást jelzõ „de” szócska, a forradalmárok halálra ítélték, s csak a csoda mentette meg, hogy a guillotine pengéje le ne hulljon rá. Sikerült elmenekülnie, hóhérja azonban üldözte, mert a parancsba kapott kivégzést végre akarta hajtani rajta… Ekkor Giulietta kétségbeesetten szalad a házba, elpanaszolja, a Nagyapa kiverte kezébõl bogyókkal teli kosárkáját. Bejön a Nagy694

apa, a család elmeséli neki is az idegen történetét. A Nagypapa kimegy, majd kezét háta mögött rejtegetve visszatér. Úgy tesz, mintha a házat mutatná be az idegennek, és kényszeríti, nézzen be egy „varázsszekrénybe”. Az idegen erre nem hajlandó, ekkor a Nagyapa elõrántja háta mögül a baltát. Személye és szándéka ekkor válik nyilvánvalóvá: õ a hajdani hóhér! A két férfi egymásnak esik, az idegen végül leszereli az öreget, ugyanúgy, mint annak idején, amikor az ki akarta végezni. A darab a feszültség fokozására épül, ami az utolsó jelenetben éri el tetõfokát. A drámát – mint föntebb említettük – Nabokov 1923-ban írta, tehát még nem volt „idõszerû” a második világháborút követõ, háborús bûnösöket üldözõ, történelmi igazságtételt szolgáló nemzetközi összefogás; a szerzõ látomásszerûen vetíti elõre ezt az idõszakot, amelyet õ már emigrációban fog megélni. Egyfelvonásos az ugyancsak 1923-ban írt rövid színdarab, a Полюс (Sarkvidék). Ez az egyetlen Nabokov-darab, amely valós történelmi tényeken alapul. Helyszíne a Déli-sark, ahol egy expedíció még életben maradt tagjai egy sátorban rekedtek. A szereplõk neve – Scatt kapitány, fleming, Kingsley, Johnson – az itt járt, Scott kapitány által vezetett hajdani expedícióra utal. A cselekmény egyszerû: az expedíció tagjai várnak, és az esetleges menekülés esélyeit latolgatják. A kapitány a naplóját lapozgatja egyre fáradtabban és kimerültebben, Kingsley félrebeszél, fleming a múltját idézi fel, Johnson elindult a jégmezõn segítséget keresni, a kapitány utána küldi fleminget, aki rátalál a holttestére. A kapitány még Angliára gondol, de azt már nem tudjuk meg, mit is remél hazájától. Monológok drámája: minden szereplõ a végtelen hómezõkön gondolataiba mélyed, hiszen mást nem tehet, s ez a hómezõ, a sivár, végtelen jégtakaró adja meg a darab hangulatát, szabja meg a sátorban várakozók lelkiállapotát, amelyre mintegy mellékesen rátelepszik annak tudata, hogy a Délisarkon a norvégok már megelõzték õket, s így az õ szenvedésük, áldozatuk felesleges. Nem lázadnak még ez ellen sem, semmi ellen – egyszerûen tudomásul veszik a sorsukat, s a nyugalmuk, sorsuk elfogadása adja meg a monoton cselekménynek a feszültséget. Nabokov legsúlyosabb darabja a Трагедия господина Морна (Morn úr tragédiája), amelyen valószínûleg 1923 õszén kezdett dolgozni, de csak 1997-ben jelent meg teljes terjedelmében. Kritikusaira olyan mély benyomást tett, hogy Nabokov egész addigi alkotói munkásságát újból tanulmányozni kezdték, most már más szemszögbõl. A dráma hangulata alapvetõen sötét, nyomasztó, viszont mozgalmas cselekményû. Egyik kulcsfigurája és fõszereplõje, Tremens, lázas, és hidegrázástól szenved. Egy idegen érkezik hozzá, akivel – mint kiderül – valamikor együtt vettek részt egy politikai megmozdulásban. Az idegen – Gánusz a neve – kényszermunkából tér haza. Tremens annak idején megúszta a büntetést, bár feljelentette saját magát a Királynál – aki a legenigmatikusabb figura a darabban –, hogy õt is elítéljék. De ki ez a Király, akirõl mindvégig szó van, de senki sem ismeri, ugyanis még hazája pénzén is csak álarcban ábrázoltatja 695

magát?! Egy újabb, Tremens által tervezett akcióban Gánusz már nem kíván rész venni, ugyanis volt harcostársa, bár a „végsõ szépség” felé akarja vezetni a világot, mégis a rombolás, a pusztulás, a nemlét dicsõítésében látja az élet értelmét. Midia, Gánusz felesége, estélyt rendez, melyen egy idegen is megjelenik, s tõle– talányos módon – megtudjuk , hogy a XX. századból érkezett, s az is majdnem kiderül, melyik északi országból jött, ugyanis ezt csak a Dandilio nevû szereplõnek súgja a fülébe; viszont ismerõsnek tûnik neki ez a város, amelyben rend és szépség uralkodik – szerinte mindez a Királynak köszönhetõ. Megjelenik Morn, üdvrivalgások fogadják, beszédmódja költõien fenséges, mindenkire hatással van. Midia bevallja férjének, hogy amíg az büntetését töltötte, beleszeretett egy másik férfiba, most már nem tud visszatérni hozzá. Morn Edminnel tárgyal, beszéde csapongó, szaggatott, de monológjából megtudjuk, õ az a bizonyos Király, akit senki nem ismer, és aki most öngyilkos akar lenni. A dráma egyik, lélektanilag legérdekesebb része ez a monológ. Morn habozik, próbálja magát lelkileg felkészíteni, koronáját is elhajítja, majd összevissza beszél a bûneirõl, magáról – de nem képes az öngyilkosságra. A városban eközben zendülés tör ki, mindenütt gyilkolnak – kiderül, mindez az õrült Tremens mûve. Morn egy újabb monológjában felteszi a kérdést: hogyan éljen tovább? Sír, s azt érzi, mindenfelõl csak rothadás, halál árad felé. Gánusz le akarja lõni, de – megint egy nabokovi fordulat – miközben célba veszi, lemegy a függöny!. A város lakói belefáradnak az öldöklésbe. Újabb monológjában Morn bevallja: most boldog, hogy a haza megmenekült. A darab vége meglehetõsen zavaros, töredékes és hiányos: ez utóbbira a <…> jel is utal. A Király, majd a királynak megismert Morn monológot ad elõ, bûnösnek érzi magát Isten, Edmin, saját maga és népe elõtt. Edmintõl elkéri pisztolyát. Edmin szerint senkinek sem szabad látnia, hogyan mutatja be a Király Morn halálát az égboltnak! Történelmi dráma ez a színmû? Lélektani dráma? Sok vonásában shakespeare-inek tekinthetjük, ami egyezik a szerzõ Shakespeare iránti tiszteletével, vonzalmával: „Annak idején a görögöket (ti. drámaírókat) angol fordításban olvastam, és sokkal gyengébb szerzõknek találtam õket, mint Shakespeare-t.” Aiszkhülosz Agamemnonja is azért zaklatja fel, mert Shakespeare-t juttatja eszébe! Más problémát is feldolgoz ebben a drámájában: az öngyilkosságét. A már említett a Tragédia tragédiájában hosszan idõz e témánál, melynek végsõ kicsengése, illetve a „színpad mögött” elkövetett öngyilkosságnak mint dramaturgiai eszköznek az a célja, hogy „gyorsabban lepörgesse a gyilkosságot, a természetes kimúlás folyamatát”, de ez a kifejlet „valószínûbb is”, hiszen „az ember a reménytelen körülményekkel folytatott reménytelen harcban saját kezébe veszi sorsát”. A Человек иэ СССР (Egy férfi a Szovjetunióból) címû darabját Nabokov 1926ban fejezte be, oroszul azonban csak az I. felvonás jelent meg 1927-ben. A színhely Berlin, szereplõi az ott élõ orosz emigránsok. Viktor Ivanovics Osivenszkij pincesörözõt nyit, azonban hamarosan csõdbe megy. Kuznyecov bolsevik, s 696

most itt, Berlinben találkozik több, külföldön élõ kommunistával, akiket Osivenszkij gazembereknek nevez, és akiket, ha visszajuthatna Oroszországba, szembeköpne! Kuznyecov nem segít neki a hazatérésben, mondván, az ilyen emberekre nincs szüksége a kommunista rendszernek. Kuznyecov elmeséli, hazájában mint kommunistát üldözték, õ meg, az „ügy” érdekében, három kommunista harcostársát elárulta, ki is végezték õket, így most folytathatja politikai tevékenységét. Az egyszerû cselekményû darabban több, egyébként érdekesnek ígérkezõ szál kibontatlan marad. Háromfelvonásos drámai komédiának titulálja Nabokov egyik leghosszabb színdarabját, az 1937-ben írt, 1938-ban kiadott Событие-t (Esemény). A darab fecsegésekkel indul, majd megérkezik Revsin, aki Trosejkinnek, a festõnek egy rendkívüli „esemény”-rõl kezd beszélni, amirõl Ljubovnak nem szabad tudnia: Barbasin visszatért börtönbüntetésébõl. Revsin szerint fel kell készülniük arra, hogy beállít hozzájuk. A festõ megrémül, menekülni akar, de már késõ: Revsin késõn értesítette õket Barbasin szabadulásáról. Vera próbálja megnyugtatni Ljubovát, talán Barbasin nem is akarja megölni. Ez utóbbi azonban Ljubov ablakával szemben már ott áll az utcán. Megjelenik egy Ivanovics Sel nevû úr, aki elmondja: aznap délben egy férfi Browning pisztolyt vásárolt nála – nem, nem Barbasin az illetõ, hanem Arsinszkij, egy eddig még nem szerepelt férfi, aki azonban Barbasin cinkosa és bûntársa, valamikor hamis váltókat gyártott. A házba ezalatt egy Barbosin nevû detektív érkezik: neki kellene megvédenie a háziakat Barbasintól. Az azonos hangzású, de különbözõképpen írandó szereplõ nevének hasonlóságából származik a bonyodalmak egy része. Új szereplõ bukkan fel: II. Mesajev, aki bevallja, tud tenyérbõl jósolni; ezt Ljubov rögtön ki is próbálja. Mialatt II. Mesajev Ljubov tenyerét nézegeti, Barbosin, a detektív a saját tenyerét vizsgálja, majd megkéri II. Mesajevet, mondjon véleményt az õ tenyerérõl is. II. Mesajev elmeséli, tíz évvel azelõtt egy férfinak nagyon rosszakat jósolt a tenyerébõl, s azt a férfit valóban sok kellemetlenség érte, többek között börtönben is ült. A neve Barbasin volt, s az az érdekes, hogy most, a vonatról leszállva, találkoztak. Barbasin külföldre szándékozott menni, de elõtte üdvözölni akar egy közös ismerõst, akit azonban szerinte Barbosin valószínûleg nem ismer… Ez a színdarab Nabokov „legoroszosabb” színdarabja, nem a témát, hanem a szereplõk jellemvonásait, a jelenetek felépítését tekintve. Sajátos a szereplõk viselkedése: sokszor felületesnek ható beszélgetések fontos dolgokat hagynak figyelmen kívül, hajdanvolt orosz nemesi családokat foglalkoztató jelentéktelen, apró eseményeket helyeznek elõtérbe stb. A felületesnek ható beszélgetések, beleágyazva a komolynak, sõt életveszélyesnek tûnõ helyzetekbe, adják a darab komikumát, a „drámai komédiát”. Milyen sorsa van egy találmánynak és feltalálójának egy képzeletbeli államban? Ez Nabokov másik hosszú darabjának – Изобретение Вальса (Waltz találmánya) – a témája. A megírás idõpontja 1938, és ugyanebben az évben jelent 697

meg. A cselekmény idõpontja meghatározatlan, a helyszíne – a dialógusokból ez derül ki – egy hadügyminisztériumi iroda – Szardínia szigetén. Az ezredes bejelenti miniszterének, hogy egy Salvator Waltz nevû feltalálót kell fogadnia. Waltz bejelenti, feltalált egy telemor nevû robbantószerkezetet, amellyel másfél kilométeres körzetben bármit fel lehet robbantani: várost, országot, sõt egy egész földrészt. Ezt a találmányát akarja felajánlani ennek az országnak. Ajánlatát nem fogadják el, ugyanis – õrültnek tartják. Waltz egy levelet küld nekik, amelyben megfenyegeti õket: amennyiben nem fogadják el találmányát, úgy pont délben egy ismeretlen helyen tartózkodó társai fel fogják robbantani az iroda ablakából látható hegyet… S valóban, délben óriási robbanás hallatszik, s az ablakból látják, hogy a hegy csúcsa semmivé válik, az utcákon pánik tör ki. A szobában uralkodó zûrzavar közepette egy riporter jelenik meg, aki szövetséget ajánl Waltznak, mert benne saját határozottságát ismeri fel. Az ezredes további kísérleteket vár a feltalálótól a döntés meghozatalához. Végül Waltz három robbantással bizonyítja találmánya hatékonyságát, s most a hadügynek kellene döntenie, mennyiért vennék meg ezt a szerkezetet. Waltz azonban „humanizmusára” apellál, melynek az a lényege, hogy a régi világot megsemmisítve egy új, jobb világot teremtsenek! A felajánlott összegeket váratlanul visszautasítja, s már nem hajlandó találmányától megszabadulni. Megfenyegetik, hogy elzárják. Ettõl azonban óva inti õket, ugyanis ha éjfélig nem jelentkezik társainál, azok sorban fogják felrobbantgatni az ország városait, sõt az új, boldog jövõ érdekében az egész világot. A hadügyminiszter beleegyezik abba, hogy Waltz beköltözzék az irodájába, és onnan ellenõrizze a testület intézkedéseit. Beszéde egyre zavarosabbá válik. A riporter ekkor váratlanul az arcába vágja: nincs is semmilyen szerkezete! Nabokov drámának tünteti fel ezt a darabját. Szûk a meghatározás: ezt is nevezhetnénk – csakúgy, ahogyan az Eseményt nevezte õ maga – drámai komédiának, vagy miért ne tragikomédiának, esetleg mindkét darabját drámai bohózatnak. De maradjunk meg Waltznál és a hadügynél! A szereplõk tettei, viselkedése, szóbeli megnyilatkozásai bohózatba illõ fordulatokban nyilatkoznak meg, míg a darab tartalma, a konfliktus alapjaiban tragikus, ijesztõ, nyugtalanító. Waltz, akár pszichésen zavarodott, akár nem, egy reális személyiségtípus irreális eszméjét testesíti meg, aki – kimondatlanul is – „a cél szentesíti az eszközt” elvének útján halad, s ez az elv nem mindig – sõt talán sohasem – jár pozitív eredménnyel. Az emberiséget nem lehet kívülrõl ráerõszakolt elvekkel és módszerekkel boldoggá varázsolni, a történelemnek és benne az Embernek megvannak a maga törvényei. A „történet” másik vetülete a felelõs beosztásban intézkedõ – vagy nem intézkedõ – személyek felelõtlensége, döntésképtelensége, majd végül korrumpálhatósága nagyzási hóbortjuk teljesítése érdekében. Nabokov színdarabjainak elemzésénél nem elég a konkrétumokat megvizsgálni. Ugyanis van valami titokzatosság, rejtélyesség, ami elbizonytalanítja az elemzõt. A Halálban teljesen biztosak lehetünk abban, hogy az egész cselek698

mény valóban a világunkban játszódik, nem egy álomvilágban? Tényleg meghalt vagy még él Stella? A Nagyapában tényleg az a régi hóhér él tovább és jelenik meg elõttünk, aki a francia forradalom utáni években a Giuliettáékhoz betért utast mindenáron ki akarta végezni? S mi történt, miután ez a volt, majdnem kivégzett áldozat Giuliettát kizavarta a házból? A Vándorokban a két testvért illetõen aránylag biztosabbak lehetünk, a Sarkvidék még konkrétabb mind az események, mind a személyek tekintetében, nem így az Eseményben, ahol a Barbosin, illetve a Barbasin nevek hasonlósága zavaró, s bizonytalanok vagyunk e darab végét illetõen is, amikor II. Mesajev a börtönbõl szabadult Barbosin tenyerét vizsgálva kijelenti, nem biztos abban, Barbosin ismerte Barbasint. Miért várja félénken, lehajtott fejjel Barbosin a tenyérjóslás eredményét? Barbasint látták a szereplõk a városban? S végül a Waltz találmánya: tényleg volt találmánya és pusztított vele? Hogyan láthatta a hadügyminiszter késõbb újra az állítólag felrobbantott hegyet? Mit jelentett Waltz számára az a bizonyos tintafoltos fedelû füzet, amelyrõl azt állítja, már látta Korzikán? Nincs felelet. Befejezésül idézzük a szerzõt a cselekménnyel összefüggõ konfliktusok fontosságáról: „A konfliktus ideája afelé törekszik, hogy az életet olyan logikával ruházza föl, amellyel az egyáltalán nem rendelkezik. Azok a tragédiák, amelyek kizárólag a konfliktus logikáján alapulnak, éppoly hamisak az élethez viszonyítva, amennyire a mindenütt jelen levõ osztályharc ideája hamis a történelemhez viszonyítva… Számomra a tragédia legmagasabb formája az élet bárminemû egyedülálló díszének létrehozása, amelyben a különálló ember megpróbáltatásai és szerencsétlenségei saját személyiségének, nem pedig a színháznak a törvényeit követik, ahogyan ez utóbbiakat ismerjük.”

699

fÖLDES GYÖRGYI

Gyergyai Albert világirodalom-szemlélete* Gyergyai Albert világirodalom-szemléletérõl ígértem elõadást, amivel kicsit megnehezítettem a saját dolgomat – persze nem véletlenül. Nem egyszerû egy olyan irodalmár világirodalom-szemléletérõl beszélni, aki elsõsorban a francia kultúra, a francia irodalom népszerûsítõje volt (mûfordító, irodalomtörténész, kritikus), s csak ritkábban foglalkozott más nemzetek irodalmi termésével, akkor is leginkább a magyarokkal, kedvenc Ambrusával, Gellért Oszkárral, Babitscsal – ámde ez utóbbi, akire szinte mint mesterére tekintett, fontos szerepet fog játszani témám kifejtésekor. Emellett írt Thomas Mannról is, illetve Goethérõl és Schillerrõl, ami viszont abból az amúgy nem elhanyagolható, noha talán kevésbé ismert ténybõl következik, hogy Gyergyai eredetileg német–magyar szakosként került az Eötvös-kollégiumba, a francia nyelv és irodalom mélységeibe ott az általa nagyra becsült Horváth János vezette be. furcsamód azonban véglegesen akkor kötelezõdött el a francia kultúra iránt, amikor 1914-es tours-i ösztöndíjas kiküldetésébõl – az ottani École Normalera ment – többéves internálás lett; majd, miután sokat betegeskedett a tüdejével, a francia Svájcba vitték át: vagyis összesen öt évet töltött, noha nem önszántából, francia nyelvterületen. Mûfordítói munkásságát itt és most csak egy ábécérendes lista fogja illusztrálni, s érdemes a lefedett idõszakra is koncentrálni, Voltaire-tõl Durasig terjed ugyanis ez a spektrum. S míg prózában csak franciákat ültet át magyarra, a fentieken kívül Aragont, Balzacot, Camus-t, Cocteau-t, flaubert-t, france-ot, Gide-et, Martin du Gard-t, Mérimée-t, Proustot, Ramuzt, a líra mûfajában nem csak õket fordítja, még ha a tizenegy érintett költõ túlnyomó többsége mégiscsak francia: a teljesség igénye nélkül megemlíthetjük itt Claudelt, Mallarmét, Max Jacobot, Reverdyt, Supervielle-t, de Hölderlint, Ungarettit is. Több mint húsz bevezetõ tanulmányt ír franciából fordított mûvekhez, s legfontosabb könyve, A mai francia regény is – mint címe mutatja – jobbára francia mûvekrõl szól.1 (Zárójelben jegyzem meg, hogy a hatvanas évek elején jelent meg Világirodalom-jegyzete is, igaz, kéziratos, gépelt formában, de viszonylag nagy példányszámban.) Gyergyai tehát elsõsorban a francia irodalmat és kultúrát képviselte Magyarországon, mely feladatot azért vállalta magára, mert mint ahogy Ambrus Zoltán életmûvének bemutatása kapcsán kijelentette, „alig van még egy olyan európai irodalom, amelynek annyi új formát, annyi termékeny ösztönzést köszönhetnénk, mint a franciának”, gondoljunk itt a középkor párizsi iskoláitól kezdve a

* Elhangzott a francia Intézetben 2014. január 24-én tartott Gyergyai Albert-emlékkonferencián. 1 Az adatokat illetően lásd: Szijártó István: Gyergyai Albert (Pályaképvázlat), Más Kor, Kaposvár, 1993, 5., 40.

700

francia felvilágosodás eszméin át a romantikusok és a szimbolisták magyarországi hatására (a „tanítványokra”). A mai francia regényben is ennyire határozottan fogalmaz, igaz, itt egy konkrét mûfajra és történeti fejlõdésére hivatkozva teszi mindezt: mivel szerinte a regény – értsd: az európai regény – „szülõföldje és melegágya” franciaország, ezért évszázadokig a francia változat és forrás függvénye marad (igaz, Gyergyai a keleti és az antik regény szerepét sem tagadja le – mint tudjuk, utóbbi képezte például Bahtyin regényelméletének alapját, s Lukács is végsõ soron a görög eposzból vezette le ezt a mûfajt). Erõsen nemzetkarakterológiai azon indoklása, miszerint e nép elbeszélõkedvével magyarázza ezt a dominanciát: „Egy német irodalomtörténész a faj etikai impétusát emlegeti, egy másik pedig a francia nép sajátos irodalmi tehetségére mutat; bizonyos, hogy földrajzi helyzetüknél fogva, vagy pedig kelta, latin és frank keveredésüknél fogva a franciák a mai Európa elsõ és leggazdagabb mesélõi. Lehet, hogy a göröglatin szemlélet Galliában, a franciák közt olvadt egybe leghamarabb és leghatékonyabban, és ebbõl alakulhatott ki az a jellegzetes készség, közlésvágy, a közvetlenség és a kifejezõkészség ama keveréke, amely a francia irodalom közepesebb termékét is oly könnyeddé, oly elegánssá s olyan vonzóvá varázsolja.”2 Majd olyan középkori témákat és regényalakokat sorol fel a középkori regénytermésbõl, amelyek és akik – némileg transzformálódva, modernizálódva persze –tovább élhettek a késõbbi korokban, merthogy adni voltak képesek számukra valamit. Példaként említhetjük Bédier Tristan és Iseut-jét, amelynek „bús fatalizmusát” Gyergyai a Manon Lescaut-ban, majd Proustnál fedezi fel (de megjegyzi, a történet igazi népszerûségét Wagner zenéjének köszönhetõen nyeri el), az Artúr-mondakört feldolgozó ún. breton regények paródiáját és szintézisét a Don Quijotéig származtatja, a fabliau mûfaja szerinte Boccacción keresztül jut el Rabelais-ig, Balzac Les Contes drôlatiques-jáig, illetve Maupassant, france, Jules Romains novelláiig stb. Gyergyai regénykönyvében a XIX. század végét egyfajta váltásnak tekinti, hiszen az innen következõ korszak az, amely – minthogy nagyjából benne élünk – még anarchikusnak látszik, és ezért nehéz elméleteket, csoportosításokat egyértelmûen érvényesíteni az egyes szövegeket illetõen. A korábban született mûvek pedig valamiféle recepciós átalakuláson mennek keresztül: az általunk ma is olvasott alkotások Gyergyai szerint kiszakadnak saját közegükbõl, koruk meghatározó sajátosságai leválnak róluk, s befogadásuk függetlenné, autonómmá (vagy legfeljebb egy mûfaji vagy tematikus leszármazáson alapuló történetiségtõl, esetleg az írói egyéniségtõl függõvé) teszi õket. Ezek az írások a klasszikus kánon részei: „Mindeddig nyugodt lélekkel maradhattunk a regények és regényírók, egyszóval a szorosan vett irodalom keretei között:

2

Gyergyai Albert: A mai francia regény. Bp., franklin Társulat (1937), 6–7.

701

az idõ serényen végezte a maga rostáló munkáját, a nagy mûvek végleg elváltak egykori éltetõ környezetüktõl s tisztán magukban fénylenek fel az Irodalom kizárólagos távlatában.” Más a helyzet azonban a közelmúlt termésének megértésekor – ez az idõszak a porosz–francia háborútól kezdve a világháborúig tart –, itt már a megszületés történelmi-szociokulturális stb. feltételeit (a III. Köztársaság kora, intézményes demokrácia, szellemi értelemben: a pesszimizmus, naturalizmus, illetve a hagyománytisztelet, osztályharcok, keresett hit, a röpke ideológiák sokaságának kora) is figyelembe kell vennünk, méghozzá azért, mert ezek a saját életkondícióinkkal, illetve a kortárs mûvek keletkezésének közegével már szerves összefüggésben vannak. (Ennek a véleménynek a következménye az is, hogy a különösen saját korában szokásos stílusra vonatkozó háromosztatú osztályozást – romantika, realizmus, naturalizmus – Gyergyai megbontja, állítva, hogy a modern regényirodalom úgy, ahogy van, azaz összes verziójában – énregény, történelmi regény, társadalmi-szociális regény – a romantika szülötte. Ez azért van így, mert a romantika és a polgárság között egy olyan állandó és termékeny – noha bonyolult, olykor ellentmondásba is forduló – kapcsolatot lát, amely „a század legtöbb nemzedékénél a romantikát a polgársággal, az irodalmat a társadalommal, a legõsibb aspirációkat a civilizációval hozza összefüggésbe”.) Vagyis, mint láttuk: az idõ által már kirostált, azaz kanonikussá vált mûveket az interpretáció kiemeli saját korukból, már nekünk szólnak, aktuális jelentéssel ruházódnak fel. Gyergyai egy másik – igaz, lényegesen késõbbi, 1958-as – munkájában (Klasszikusok)3 a klasszikus fogalmát járja körül (s persze ezzel érinti a kánon, kanonikus terminusát is): itt elõször is – miután meghatározta a görög-római hagyomány klasszikusdefinícióját (tudniillik az ’a tanítás céljára legalkalmasabb szövegek közé tartozót’ jelenti), bemutatja, egy klasszikus mû miként hatott a középkorban, majd ezen keresztül miként juthat el a hatása mindmáig: „a görög-latin eszmék továbbra is részei civilizációnknak, ugyanígy iskolai mintáik is továbbélnek irodalmi hagyományainkban, még ha más jelentõséggel is”. Az újabb korok francia klasszikusairól beszélve viszont Sainte-Beuve kiszélesített fogalmát veszi át (Sainte-Beuve: Qu’est-ce qu’un classique? Lundis III, 1850. okt. 21.): klasszikus az, aki gyarapítja az emberi szellemet, „aki a maga új eszméjét, megfigyelését vagy alkotását oly világos, magasrendû és szép formában tudta kifejezni, hogy azzal, bár a maga módján, de mindenkihez utat talál, s egyszerre szól korához és minden korhoz.” Ebben a munkájában ráadásul már nem is a francia irodalom dicséretét olvashatjuk, mint más könyveiben, itt ugyanis a francia klasszikusokat mintha némileg megróná a németekkel szemben társadalmi értelemben vett konvencionalitásuk miatt: a franciák társas lények, s nemcsak az urbánus, polgári körben érzik jól magukat, hanem az udvarban is, voltaképpen az egész társadalom támogatását élvezik. 3

Gyergyai Albert: Klasszikusok. Különlenyomat a Filológiai Közlöny 1958. évi 3–4. számából, 1958.

702

Túl kényelmesek tehát, sohasem törnek ki egy szigorú hierarchia keretei közül, „nem akarnak fároszok lenni”, legfeljebb „moralisták”. A filozófus szellemiségû, egy „komolyabb irodalom, magasabb kultúra” megteremtésén fáradozó németek ezzel szemben közösségen egyetemességet értenek, a világrendet a természet távlatában képzelik el, a személyiséget nem társadalmi kontextusában határozzák meg, hanem egy magában megálló teljes egyéniségként tekintenek rá. S még egy nagyon fontos állítását ki kell emelnünk munkájának németekre vonatkozó részébõl: azt is a németek – nevezetesen Goethe – javára írja, hogy az irodalom világirodalommá való tágításával közelebb kerültek a mai irodalomszemléletünkhöz. Persze itt azért Sainte-Beuve fenti írásához is érdemes visszatérnünk, amenynyiben világirodalomról van szó, hiszen igenis errõl beszélt a XIX. század legnevesebb francia irodalmára is, akinek világirodalom-fogalmát átvenni látszik maga Gyergyai is, ezen a ponton szembekerülve – mint látni fogjuk – például Babits koncepciójával. Az ember, a mintaolvasó „miután végignéz az ókor és a franciák, majd az egyes nemzetek szellemi nagyságai között, szeretné mind egyetlen társaságban egyesíteni, és az európaiak mellett Keletnek és Ázsiának nagyjait is köszönti, Valmikit és Ayasát, finduszit és Konfuciust, »mert mégiscsak jó tudnunk, hogy ilyen emberek is léteznek, s az emberi nem többet ér, mintsem hogy részekre vagdalják«”. S ha már Babitsot említettük: itt érdemes idézni Gyergyai azon kritikáját is – különösen minthogy világirodalom-szemléletének legfontosabb elemeit ebbõl a cikkbõl emelhetjük ki –, amelyben (valódi tiszteletének kifejezése mellett) Babits híres könyvének, Az európai irodalom történetének nagyon karakteres állításaival száll szembe, s melyet egyfajta szelíd vitairatnak is tekinthetünk akár.4 (Vagyis amely nem olyasféle, alapvetõen nemzedéki kirohanás, mint Halász Gábortól az Egy ízlésforma önarcképe, amely a századfordulós fiatalkor olvasói ízlésének kizárólagos erõltetését hányja idõsebb kollégája szemére.) Gyergyai Babits teljességrõl lemondó gesztusát költõ mivoltával magyarázza, akit nagy alkotóegyéniségként a hozzá hasonló mûvésznagyságok teljesítménye érdekel inkább, vagyis nem lévén szaktudós, az elméleti keret, a történeti, szociális jelenségek vizsgálata csak a portrék háttereként érdekli (itt jegyezzük meg: abban a bizonyos 1951-es világirodalmi egyetemi jegyzetben õ is így fog eljárni, mert nem is tehet mást: egy nem túl hosszú történeti-politikai-gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti bevezetõ

4

Gyergyai Albert: Babits irodalomtörténete (1934). In: Gyegyai Albert: A Nyugat árnyékában. Szépirodalmi, Bp., 1968, 93–103.

703

után5 – amely azonban azt a hatást kelti a kor szellemisége szerint, mintha erre az alapra helyezõdne az irodalom, egyfajta felépítményként – részletes portrékat közöl a szóban forgó szerzõkrõl. A még 1937-es A mai francia regényt másképp állítja össze, ott egy kicsit irodalomszociológiainak, kicsit szellemtörténetinek nevezhetõ vázra építve témák, mûfajok, típusok szerint osztályozza a mûveket és alkotóikat).6 Visszatérve a Babits könyvére, annak is geográfiai értelemben vett hatókörére: azt Gyergyai ugyancsak az általa sok szempontból mesternek tekintett költõ emberi különlegességének, a tömegízléstõl eltávolodott, a kortárs divattal szembemenõ ítéletének tudja be, hogy kizárólagosan európai akar maradni, s néhány említésszintû hivatkozáson túl lemond a távoli irodalmak ismertetésérõl: Gyergyai itt leginkább Indiát, Arábiát és Palesztinát hiányolja, például a francia szürrealisták által gyakran idézett fekete-Afrikát nem. A zsidó örökséget illetõen vitába is keverednek: míg Babits az Ótestamentumot túlságosan kegyetlennek, vérengzõnek tartja – ebben egyébként Romain Rolland rokonának mondja Gyergyai –, addig a kritika szerzõje szerint áldásokban és idillekben is bõvelkedik a Biblia ezen része (Ruth és Jónás könyve, a Zsoltárok könyve), s Gyergyai szerint költõiségben végképp nem marad alul az Újszövetséghez képest. A recenzens Babits egyéni ízléspreferenciáinak, s az ebbõl következõ olvasói tapasztalatának tudja be, hogy Az európai irodalom történetének ívét az a kérdés vezérli, hogy mi maradt meg a görög-latin világirodalom örökségébõl, illetve mi az, amit ebbõl továbbra is közös kincsünknek érezhetünk. Kritikájában azért egyrészt finoman kimondja ennek az érdeklõdésnek „egyenesvonalúságát” – értsd: kicsit egyhangú voltát – is, másrészt megpróbál rávilágítani arra is, hogy bár Babits korai európai egységrõl, utána pedig egy voltaképpen inkább káros, elszegényítõ (mert nem egyetemes

„Ennek a századnak az irodalma a polgári forradalom után kialakult európai társadalmat tükrözi. A század maga a forradalmi és nemzeti mozgalmak alapján mintegy magától osztódik három nagyobb periódusra.” I. harmad: mindenütt a feudalizmus és a burzsoázia harcai jellemzik (hol az egyik, hol a másik gyõzelmével, a kapitalizmus egyenlõtlen fejlõdése szerint, a munka és tõke egyre élesebb ellentéteivel) egyre inkább haladóbb szellemû burzsoá jellegû irodalom II. 1830–1848: a végére a burzsoázia a hanyatlás oldalára kerül, haladó szellemû irodalom a munkásosztály öntudatosodása figyelhetõ meg, Marx, Engels fellépésével III. 1848 után burzsoá irodalom hanyatlása, az európai irodalom vezetõ szerepét a nagy orosz realizmus veszi át, „amelynek forradalmi telítettsége, emberszeretete és mély költészete valamennyi európai irodalmat megtermékenyíti” 1871 után: polgári dekadencia egyre nyilvánvalóbb Gyergyai Albert: Világirodalom, XIX. század. A francia polgári forradalomtól a párizsi Commune-ig. Romantika és kritikai realizmus. Tankönyvkiadó, Bp., 1962 (változatlan utánnyomás). Kézirat, 205 pld. 6 A mai francia regény szerkezete: A mai regény forrásai (eredet, múlt, félmúlt, közelmúlt, idegen hatások); A mai regény légköre (mit nevezünk modernnek? Új ember, mai mítoszok, írók és olvasók, élet és irodalom, a regény válsága); A mai regény formái (rétegek, témák, mûfajok, típusok, a harmadik réteg). 5

704

emberi érdekeket szolgáló) nemzeti „elkülönbözõdésrõl” beszél, ez a folyamat ennél lényegesen komplexebb. Intézményes értelemben például biztosan nem ez tapasztalható korukban, mondja õ, hiszen éppen a nemzetközi mozgalmak, szellemi együttmûködések, az utazási irodalom virágkorát élik (ezzel mintha Goethe kommunikáción alapuló világirodalom-terminusához kapcsolódna inkább). Egy logikusnak mutatkozó problémát mindazonáltal Gyergyai nem vet fel, nem szembesíti Goethe híres koncepcióját Babitséval, valójában ugyanis a német költõnél kronológiai értelemben éppen fordítva alakult a világirodalom fejlõdése, mint Babitsnál, elõbbi szerint – itt most utolsó éveinek véleményét vesszük tekintetbe – a partikuláris, a nemzetinek nevezhetõ törekvések értek lassacskán össze világirodalommá, s nem ez utóbbi bomlott szét. (Idézem: „[É]n szeretek körülnézni idegen nemzetek háza táján, és mindenkinek azt tanácsolom, hogy cselekedjék ugyanígy. A nemzeti irodalom manapság nem sokat számít, a világirodalom korszaka van most soron, és mindenkire az a feladat vár, hogy siettesse ezt a korszakot.”7 Vagy: „[k]ialakulóban van a világirodalom, ez meggyõzõdésem, minden nemzet efelé hajlik s baráti lépéseket tesz ez irányban.”8 Goethe világirodalomként amúgy a nemzeti irodalmak dialógusát, kölcsönhatását érti, más nemzetek alkotásainak megismerését, ezt neveztem fentebb – pl. fritz Strich nyomán – kommunikációs modellnek.)9 Gyergyai hangsúlyozza másfelõl, hogy a nemzeti „átlagtermés”, a „tömegtermelés”, a populáris irodalom megerõsödése (vagyis hogy egyre több kiadó, szerzõ, mû jelenik meg a piacon) nem jelenti azt szerinte, hogy a nagy egyéni teljesítmények ettõl függnének: ezek mint a „kultúra lámpásai” adják tovább „a régiek [a görög-latin kultúra] megszentelt örökségét”, amivel viszont Babits koncepciójához kapcsolódik annyiban, hogy õ is hisz a folytonosságban, és az érték és hagyomány ily módon való összefüggésében, mint ahogy azt is elfogadni látszik, hogy a világirodalom bizonyos értelemben mégiscsak a „nagyok”, a „géniuszok” dolga. Ráadásul Gyergyai mûfajérzékenysége szembetûnõ ismét, amikor megjegyzi: a leginkább egyetemesnek, európainak tekinthetõ korszakban, a felvilágosodás és reneszánsz idején a líra viszont visszaszorul – márpedig az epika virágzása nem azonos egy összmûfaji virágzással. Ezt ugyan Babits is észrevette, mondja, de alapkoncepcióját mit sem zavarta. Másrészt Gyergyai gyanítja, hogy a tömegkultúra jelensége nem egészen a nemzeti tendencia megerõsödésével van szoros kapcsolatban, pontosabban e gondolat cáfolata implicit módon benne van a következõ érvelésében: „ennek [ti. az általa „magasabbnak” nevezett] európaiságnak talán nem is a nemzeti J. P. Eckermann: Beszélgetések Goethével. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 259. Idézi: Visy Beatrix: Nyitott és zárt világirodalom, in: Nyitott /zárt Magyarország : politikai és kulturális orientáció, 1914–1949. Szerk. feitl István, Napvilág, Bp. 2013, 184–195. 8 Goethe: Adolph friedrich Karl Streckfussnak 1827. január 27-én. In: J. W. Goethe: Levelek, válogatás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 421. 9 fritz Strich: Goethe és a világirodalom (1946), idézi: Zoran Konstantinović: Kanonizálás és utópia. Goethe világirodalom-fogalmának újszerûsége. A komparatisztika kézikönyve, Szeged, JATE, 1987, szerk. fried István, 1–11. 7

705

áram, hanem egy másik európaiság az ellensége, az, amely nyomon követve a nagyok mély meggyõzõdését, pózzá és jelszóvá sekélyesít egy szellemi magatartást, ellaposítja, visszaél vele, hazuggá teszi és lejáratja” – ez a tendencia valóban hanyatlást jelent. Illetve arra is rámutat, hogy a nemzeti irodalmak – mármint az a részük, amelyeket zártnak lát – ugyancsak hozhatnak létre remekmûveket: õ maga például „szebbnek”, „költõibbnek” véli a Bánk bánt az egyetemesség pecsétjével ellátott, az európaiság értékével bíró Az ember tragédiájánál. És még egy logikátlanságot érzékel: Babits három kitüntetett pillanatot jelöl meg az európai irodalom történetében: az ókori görög-latint, a középkori keresztényt és az újkori angolt, márpedig ez utóbbiaknál olykor másodrendû, s a költõ „egy cseppet sem világirodalmi” szerzõkért is képes rajongani, míg a franciák tekintetében még a fontosabb szerzõi teljesítmények esetében sem fûti a lelkesedés heve – arról nem is beszélve, hogy recenzensünk az angol irodalmat egy izolált, ún. „szigeti” képzõdménynek véli, szemben a kontinentális jellegû franciával. (Persze azért ne legyünk igazságtalanok: Babits egyik nagy modern kedvence éppen egy francia regényíró, Proust volt, az õ regényfolyamának részletes tárgyalásával fejezi be könyvét – s bár Gyergyai saját regénykönyvében a kortárs francia irodalom tárgyalásánál, azaz 1925-nél, A megtalált idõ posztumusz megjelenésénél is tovább megy – az õ favoritja is Proust, nem véletlenül fordít le három kötetet a sorozatból.) Minthogy Gyergyai alapvetõen esszéíró volt – õ maga nem irodalomtudósnak érezte magát, hanem „átmenetnek”, „összekötõfélének az alkotó, a kritikus, a kortárs, az olvasó között, literátorfélének, vándornak a könyvek között, afféle örök diáknak” – nem használt lábjegyzeteket, nemigen jelölte meg a forrásait. Vagyis, minthogy magánjellegû írásaihoz nem jutottam hozzá, csak körülbelül tudok tippelni arra, kiket olvasott a hasonló témákkal foglalkozó szerzõk között: mint láttuk, Sainte-Beuve-öt sem érezte elavultnak (õ nem lázadozott ellene, mint kedvenc Proustja), továbbá Gustave Lansont, illetve Albert Thibaudet-t az alapvetõen francia témák kapcsán (bár pl. utóbbinak a Réflexions sur le romanja egy évvel késõbbi, mint Gyergyai regénykönyve).10 Ennél még érdekesebb fernand Baldensperger esete, aki eddigre nagyjából kidolgozta az összehasonlító világirodalom elméletét (lásd pl. A szó és a dolog címû, 1921-es alapozó tanulmányát),11 s ott szintén kiterjesztõ jellegû, s végül is az emberi kommunikáción (külfölddel való kapcsolatokon, „embercsoportokat összekapcsoló véletlenek és szükségszerûségeken” stb.) világirodalom vizsgálata foglalkoztatja, mint Goethét – és bizonyos megkötésekkel Gyergyait is. (Kicsit késõbb, 1941-ben születik meg egyébként Szerb Antaltól A világirodalom története, mint ahogy Gyergyai lefolytatta vitáját Babitscsal; arra a könyvre szerzõnk már nem reflektált. Szerb szemlélete nyitottságát tekintve talán egy 10 11

Albert Thibaudet: Réflexions sur le roman. Gallimard, Párizs, 1938. fernand Baldensperger: A szó és a dolog (Revue de Littérature Comparée, 1921, 5–29.). In: Az összehasonlító irodalomtörténet klasszikusai, szerk. Lengyel Béla, Universitas, Bp., 1995, 26–41.

706

árnyalatnyival jobban hasonlít Gyergyai koncepciójára, továbbá a Hétköznapok és csodákban a kortárs francia regényirodalom nagyjainak kijelölése is hozzávetõleg hasonló szerzõi listát eredményez nála, mint amannál, még ha kicsit más indoklás, másfajta kvázi regényesztétika alapján is, s egy másik preferencialista, az angol mellett (Szerb valójában ugyancsak anglomán volt) – ez azonban egy újabb elõadás témája lehetne.)

Gyergyai Albert emléktáblája Budapesten, a fillér utcában.

707

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

BODROGHI CSILLA

Az ígéret asszonya Jean Rouaud: La femme promise. Gallimard, 2011 „Egy újságárus, aki leakasztotta a Goncourt-t” – a Le Figaro cikke szerint így ismeri Jean Rouaud-t a francia nagyközönség. Rouaud 1990-ben, harmincnyolc évesen robbant be az irodalmi köztudatba A becsület mezején címû regényével, amely elnyerte a Goncourt-díjat. Nemcsak közönségsiker lett, hanem egyöntetû kritikai elismerést is kapott, ami Michel Tournier Rémkirálya óta egyetlen francia könyvnek sem sikerült. A becsület mezején önéletrajzi ihletésû családtörténeti regény – Rouaud saját családjának történetét dolgozza fel benne –, egyben szembenézés a halállal és a szélesebb értelemben vett történelemmel is: egészen az elsõ világháborúig megy vissza az idõben. Az elsõ viharos siker után még nem lehetett tudni, képes lesz-e Rouaud hasonló lendülettel folytatni az írást, vagy beáll az egykönyves szerzõk sorába. De folytatta: a családregény további négy kötettel immár pentalógiává bõvült, és Rouaud azóta is folyamatosan dolgozik, sorra jelennek meg újabb kötetei. Sokféle mûfajban kipróbálta magát: az újságírástól a képregényen, filmforgatókönyvön, esszén át egészen a Hattyúk tava átértelmezéséig. Ebbe a sorba tartozik Az ígéret asszonya (2009) is. Rouaud egy interjúban azt mondta, hogy végre „csak tiszta fikciót” kívánt írni, hozzátéve, hogy Az ígéret asszonyában két korábbi mûvének, az Õskorok (Préhistoires; 2007) és A zsidó menyasszony (La fiancée juive; 2008) témáit is felhasználta. A regény gerincét egy szerelmi történet alkotja, amelyben a két fõszereplõ különös körülmények között – egy normandiai csendõrségen – talál egymásra. A szobrásznõ Mariana azért megy oda, mert kirabolták a kastélyt, ahol lakik. Az atomfizikus Daniel pedig azért, hogy bejelentse, a testén lévõ búvárfelszerelésen kívül mindenét ellopták. Mindkettõjük múltja súlyos teher. Daniel kiskorától árva, nagyapja és „fogadott szülei”– a Moineau házaspár – nevelték fel. Marianát pedig egész életére kiható módon megviselte szülei – késõbb váláshoz vezetõ – folytonos marakodása. Apai nagyszülei 1944-ben meghaltak egy autóbalesetben, melynek egyetlen túlélõjét – La Lande professzort, a könyv sok szempontból fontos szereplõjét – állandó bûntudat gyötri emiatt. A két fõszereplõ egymásba szeret, és szerelmük nemcsak a veszteségek feldolgozásában segít mindkettõjüknek, hanem a mûvészi (Mariana), illetve az egzisztenciális (Daniel) útkeresésben is. Különbözõ bonyodalmak miatt egy idõre szétválnak útjaik, de aztán újból egymásra találnak, akárcsak a – Daniel szerelmes levelében idézett – Jane Eyre hõsei. 708

Jóllehet Rouaud korábbi mûveihez hasonlóan itt is a szeretet és a halál õsi témája kerül a középpontba, a szöveg narrációs újításokkal kísérletezve dolgozza fel a konvencionális témát. Az elbeszélõi pozíció el van bizonytalanítva, mert megjelenik egy többes szám elsõ személyû beszélõ; ez a „mi” mintha az olvasó nevében és vele együtt próbálná alakítani az eseményeket. A folyton kotnyeleskedõ, okoskodó „mi” emellett gazdag humorforrás is. A szöveg ilyenkor úgy utal a szerzõre, mint aki meg van fosztva a hatalmától, ezért nem áll módjában befolyásolni „a valóságot” – azaz a regényt, magát a fikciót –, és csak „súg” a szereplõknek. Így lép mûködésbe egyfajta másodlagos fikció, amelynek anyagát csak elképzelt, alternatív történések – „így is történhetett volna” – alkotják. Ilyen például az a képzeletbeli eseménysor, amelyben Mariana – a regény valóságának tételezettel ellentétben – a Moineau-házban alszik, vagy számos jelenetvázlat, amelyben más események, más nevek szerepelnek: Daniel helyett Noël, Mariana helyett Clémence és így tovább. A történet végén maga az író is megjelenik mint szereplõ: elmegy Mariana kiállítására, és telefonon beszámol róla a kedvesének. Így vetül rá a szövegbeli szerzõ és kedvese a fiktív szerelmespár képére; hasonlóan ahhoz, ahogyan az elõzõ regény, A zsidó menyasszony felelget Az ígéret asszonyára (vagy fordítva). A regény V. Jankélévitch francia filozófustól származó mottója – „Minden rossz, amit nem szeretettel csinálunk” – kiindulópont, s mintegy keretbe foglalja a többrétegû történetet, alátámasztva vagy kiemelve megszerkesztettségét. De nem céltalanul: mintha azt bontaná ki az egész regény, hogy mit jelent ez a szeretet. Vajon képes-e rá, hogy feldolgozza, elfogadhatóvá tegye, és ezáltal legyõzze a halált? Az elsõ fejezetben La Lande professzor az általa felfedezett barlangrajzokról beszél a lányának. Értelmezésében az õskori mûvész a szeretetnek állított emlékmûvet („monument d’amour”) a föld alatt, vagyis alkotása – a kataklizmáktól sújtott világot ellensúlyozandó – az élet örömét fejezi ki. S mert a barlangok szakrális temetkezõhelyként is szolgáltak, innen már egyenes út vezet a regényt záró mûvészi kompozícióhoz, a „szeretetszobához” („chambre d’amour”): Mariana ebben a síremlékben „temeti el” édesapját, jóllehet a halott – a fizikai test – a barlangban nyugszik. A mottó különféle változatai sokszor visszaköszönnek a szövegben, akárcsak egy másik, Jack Kerouac Tristessa címû regényébõl vett kulcsmondat: „Akarsz te ilyen barátnõm lenni?” Az irodalom mint vigasztaló, menedéket nyújtó médium jelenik meg Daniel életében. A két fõszereplõt összekapcsolja egy többször elhangzó Paul Éluard-idézet is; utoljára Daniel olvassa fel szerelmesének („fölém hajol / tudatlan szívvel / hogy lássa: szeretem-e…”). Az intertextualitásnak és a mûvészetközi kapcsolatoknak – ezen belül is a képi ábrázolásnak – kitüntetett szerep jut a regényben. A szövegben számtalanszor találunk utalásokat irodalmi, film-, és képzõmûvészeti alkotásokra. Cselekményszervezõ szerepet kap például egy kép, mely Mariana nagyanyját ábrázolja, de más – ismert – festõk (Jan Van Eyck, Jacques-Louis, David vagy Hieronymus Bosch) és képek is utalnak egy-egy alkotói szempontból fontos gondolatra (például arra, 709

hogy miért marad befejezetlen egy mû). Máshol a filmes látásmód, a jelenetezés kerül elõtérbe, sok filmes „idézettel”. Mindent meg kell fejteni, minden mást jelent, mint aminek látszik: La Lande tanítványának – késõbbi feleségének – szakdolgozata, amely az „Akadémia” címet viseli, tulajdonképpen szerelmi üzenet a mesterhez, sõt „valóságos regény”; a nagyanyát ábrázoló képrõl pedig kiderül, hogy „szerelmes vers”. Mariana neve irodalmi név: Mariana Alcoforadóra és a Portugál levelekre utal. Marco (Daniel barátja) egy különleges módszer segítségével képes elõhívni a hangokat (!), amelyeket a mûalkotások akkor szívtak magukba, amikor éppen készültek. A szöveg tehát önnön megalkotottságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy mindent az értelmezés aktusán keresztül tudunk megragadni. Szövegszervezõ elemek, visszatérõ metaforák (özönvíz, seb, hangok) egész rendszerével találkozik az olvasó (a sebét nyalogató õz képe például mise en abyme-ként utal a szerettei halálát feldolgozni kénytelen Danielre). A hosszú, szövevényes mondatok az ugyancsak idézett Jacques Tati-filmre (Nagybácsim) emlékeztetve építkeznek; az utóbbiban szereplõ tájépítész kanyargós ösvényeket alakít ki a kertben, hogy látogatói minél jobban bejárhassák, és megérthessék szépségét. A kitérõkkel konstruált, nagylélegzetû mondat ugyanakkor az élõbeszéd illúzióját kelti, ami persze nem egyedülálló a kortárs irodalomban. Szerelmi történet és öntükrözõ regény, mindamellett mûvészregény is, mert reflektál a mûvészi alkotás problémáira. La Lande professzor meghatározása szerint: „A mûvészeti alkotás olyan, mint a link az informatikában. Csak rá kell kattintani, és egy másik dimenzióba kerülünk, amely ugyanakkor része az elõzõnek.” Eszerint a jó mû létezni kezd, megkerülhetetlenül jelenvaló lesz a világban – mint Rouaud írásmûvészete, immár 1990 óta.

BALKó ÁGNES

Megbélyegezve Mariapia Veladiano: La vita accanto. Einaudi, 2010. Csúnyának születni olyan, mint egy az évekkel egyre súlyosbodó krónikus betegséggel világra jönni. Az élet egyetlen pillanatában sem kecsegtet a jövõ jobb kilátásokkal a jelennél, nincsenek szép emlékek, melyekbõl vigasztalást meríthetni, engedni az álmoknak csak újabb fájdalmakat jelent. Egy csúnya kislány körültekintõen él, úgy viselkedik, hogy ne keltsen több zavart annál, ami a külsejébõl óhatatlanul adódik. Egy csúnya kislány nem hisztizik, nincsenek kívánságai, gyorsan megtanul szépen enni, nem morzsázik, csöndben játszik és csak a legszükségesebbet veszi elõ, kérés nélkül tesz rendet a szobájában, nem kell kétszer rászólni, hogy ne rágja a körmét, 710

úgy jár, hogy ne tegye tönkre a cipõjét és harisnyáját, nem emeli fel a hangját, nesztelenül közlekedik a lépcsõn, nem vitázik arról, mit vegyen fel. Egy csúnya kislány mindenkinek hálás, hogy jót akarnak neki, bár csalódást okozott a születésével, megáll a lábán, hálásan megköszöni a személyre szabott ajándékokat, mindig boldog, ha valaki szóra méltatja, nem igényli, hogy kényeztessék, ügyel az egészségére, legalább aggodalomra ne adjon okot, ha már örömet nem szerezhet. Egy csúnya kislány szemlélõdik, néz, figyel, vizsgálódik, meghallgat, felfog, megsejt: a hangárnyalatban, az arckifejezésben, egy kontrollálatlan mozdulatban, a beszélgetések rövidebb, hosszabb szünetében azt a jelet keresi, amely rá vonatkozhat, jó vagy rossz értelemben. Retteg attól, hogy olyasmi üti meg a fülét, amit már úgyis tud, vagyis, hogy a létezése valóságos sorscsapás. Szeretne egy szót hallani, mely feloldozza, ha puszta irgalomból is. Egy csúnya kislány a véletlen gyermeke, a fátumé, a sorsé, a természet tréfája. Bizonyosan nem Isten gyermeke. Mariapia Veladiano megrendítõ és ritkán felvetett morális kérdéseket feszegetõ mûve 2010-ben elnyerte a legjobb elsõ regénynek járó Premio Calvinót. Az író teológia–filozófia szakon végzett, gyakorló irodalomtanár és újságíró, akinek újabb, nagy visszhangot keltõ regénye is megjelent a korábbi siker óta. Elsõ regénye témájául a külcsínt, a szépséget, a külsõ megjelenést mindenek elé helyezõ világban egy visszataszító külsejû, de belsõ értékekben gazdag fiatal nõ sorsát választotta: fõszereplõje csúnya, sõt rút kislánynak születik – családja elrejti a világ elõl; kimondva védeni akarják, kimondatlanul szégyellik. A történetet, a létezésért folytatott csöndes harcot a fõszereplõ, Rebecca meséli el. Anyja tündöklõ kisvárosi szépség, és amikor az újszülöttet megpillantja, a karjába sem veszi, úgy tûnik, örökre elutasítja, elegáns otthonát soha többé nem hagyja el, depressziójába zárkózva naphosszat némán figyeli gyermekét, és néhány év múlva a házuk alatt hömpölygõ folyóba öli magát. Látszólag sohasem szerette Rebeccát, de hogy szótlansága több és mélyebb érzelmet rejtett, mint õ maga láttatni engedte, egy varázslatos írói fogással elõkerülõ napló lírai reflexiói fedik fel, két évtized múltán. A gyermek születése nemcsak anyai érzelmeit kötik gúzsba, de férje iránti szerelme eltûnni látszik. Az apa híresen jóképû férfi, nagy tekintélynek örvendõ nõgyógyász, de a kislány léte õt is megbénítja, tehetetlenül sodródik az eseményekkel. Az apa ikertestvére, Erminia, akit éppolyan megnyerõ külsõ adottságokkal bír, mint a bátyja, betegesen kötõdik hozzá és alig titkoltan ellenségeskedik sógornõjével. A kislány kora éveitõl tudatában van, hogy szégyent hozott az emberi fajra, de kivált a saját nemére, a mások világa egy pillanatra sem lehet az övé. Szemlélõdõ, szüntelenül latolgató természetével hamar megtanulja, az õ sorsa az, hogy szinte mindenki borzadva forduljon el tõle. Sorsában mégis okot és értelmet talál, elsajátítja, hogy csak lábujjhegyen, a világ legperemén létezzen . 711

Nem kérdezhet, nem árulhat el magáról semmit, és sokáig nem tanulhatja meg, mit jelent szeretni. Egy csúnya lánynak nem lehetnek tervei a jövõre. Tart és ódzkodik tõle, mert nem is tud mást elképzelni, mint a jelent. Végighallgatja a többi lányt, és tudja, õ kívül áll. Így kell tennie, hogy ne érezze a fájdalmat, ha megérintené a mások vágya. Ha legalább fiúnak született volna – üti meg a fülét anyja egyik ritkán elejtett mondata. Egy nõ rútsága valóságos átok, istencsapása és Rebecca egész környezete is így éli meg, és ezt adja a kislány értésére. Kivételek azért vannak: dajkája, felnevelõje a csupa szív Maddalena, aki övéit egy autóbalesetben elveszítve egész lényét, önzetlen szeretetének minden pillanatát a kislánynak áldozza. Még három ember próbálja az ûrt kitölteni Rebecca körül, elhárítani az iskoláskortól óhatatlanul rá zúduló gúnyt, megaláztatást, fizikai és lelki terrort. Tanítónõje az elemiben, egy feltétel nélkül barátnõjévé szegõdõ, túlsúlyos, eleven eszû, locsifecsi kislány és zongoratanárnõje, aki Rebecca egész életének meghatározó szereplõje, tehetségének kiteljesítõje és mentora lesz. A zene lélektisztító és a világból kiemelõ hatása a regény másik leitmotivja. Az iskolatársak által csak „szörnyetegnek” nevezett Rebecca felnõttként néhány korrekciós mûtét segítségével elfogadható külsõre tesz szert; természetesen a mesei fordulat nemcsak azért marad el, mert szülei gyermekkorában mindezt elmulasztották, hanem mert õ maga nem akarja. Békét és harmóniát teremt magában, sugárzó zenei tehetségét filmzenék interpretálásában, de rejtekezve éli meg. A történet a maga halk, diszkrét, de megrendítõ módján lázad a személytelen, fals és álságos világ ellen, ám sokkal többet is akar, az idõtlen kisváros fojtogató légkörében kibogozhatatlannak hitt érzelmeknek és szenvedélyeknek ered a nyomába, tabunak tûnõ érzelmi kapcsolatokat elemez (ikertestvérek közötti szerelem/szeretet; családon belül eltitkolt, örökölt fogyatékosságok morális következménye, a vérfertõzés életre szólóbélyege, a farizeus hitek önámító kelepcéi). A cselekménynek számos összetett, minden közhelyet elkerülõ leágazása van, soha nem kiszámíthatóak a fordulatok, de nem is drámai meglepetéssel gördül tovább a történet; mély humanizmus és lírai megfontoltság árad minden sorából. A regénybõl nem a csúnyaság és a családi drámák okozta mély fájdalom, hanem a megtalált harmónia biztonsága és katartikus öröme sugárzik. A nagyszámú, lelkes hangú kritika Veladiano stílusát külön méltatja, az olasz nyelvnek olyan kifejezéseit, fordulatait használja adekvát és magától értetõdõ természetességgel, amelyet ámulva elemeznek; árnyalatokban gazdag, finom, mélyen intellektuális nyelvezete azonban egy pillanatra sem tudálékos, tolakodó vagy megterhelõ az olvasó számára. A könyvet eddig négy nyelven jelentették meg, film és színházi adaptáció is készül belõle.

712

PEtRõCZI évA

Egy nagyon angol saga Mary Somaes: A Churchill lány története. Bánki Veronika fordítása. Holnap Kiadó, Budapest, 2013.

Alighanem sok olyan olvasója van (vagy lesz) Mary Soames, születési nevén Mary Churchill önéletírásának, akiknek e memoár olvastán többek között Galsworthy A Forsyte Sagá-ja is eszébe jut. És nem csak a „Soames” név felbukkanása miatt! Annak ellenére, hogy e könyv lapjain Nagy-Britannia történetének késõbbi korszakában – leghosszabban idõzve a második világháború idején – járunk, s ez nem regényfolyam, csupán egyetlen, igaz, gazdagon és jól összeválogatott képekkel illusztrált kötet. A két mû között az az összekötõ kapocs, hogy mindkettõ nagyon angol, ha más-más társadalmi regiszterben játszódnak is. Galsworthy terjedelmes munkája az angol nagypolgárság köreibe kalauzol el, valósággal mikrotörténelmi hûséggel, míg a Churchill lány családi krónikája az angol arisztokrácia és a politikai elit világába vezet el bennünket. Menükártyáktól a születéskor kapott elsõ igazgyöngyig, amely egy elõkelõ kisasszony nagykorúságáig gyöngysorrá növekszik, a kötelezõ elsõbálos fehér ruháig és a hajba tûzendõ két fehér tollig… vagy egészen a komornyiknak kijáró Mr. titulusig és így tovább. A könyv alapjául Mary tizenkét esztendõs kora óta vezetett naplója, s a családi levélláda szolgált. Az „átörökíthetõ” önbeteljesítõ jóslat beszédes példája az az 1906-ban, tehát éppen tizenhat évvel az ötgyerekes (akik közül egy kislány kétévesen meghalt!) Churchill család legkisebb sarjának születése elõtt elmondott beszéd, amelyet az apa az Írók Klubja az évi díszvacsoráján mondott el: „Az írók a világnak azok a boldog emberei, akik számára öröm a munka. Senki nem szánhatja rá magát arra, hogy akár egyetlen oldalt megfogalmazzon angolul, ha nem lel igazi gyönyörûséget munkája közvetítõ közegében, nemes anyanyelve hajlékonyságában és mélységében.” Igaz, Mary Churchill nem kapott irodalmi Nobel-díjat, mint politikusként is nagy hírû, bár megosztó személyiségû apja. De gyermek- és ifjúkora krónikájából sugárzik az életöröm és az írás öröme, sõt – ez a fordító érdeme – az eredeti szöveg „hajlékonysága és mélysége” még a magyar változatban is „átjön a rivaldán”. Ami az életörömet illeti: a nem angol olvasó akár csodálkozhat is rajta, mi adott ennyi vidámságot a szülei szerelmi házasságában mégiscsak másodhegedûs, tilalomfákkal körített életû (Papa lakosztálya közelében nem fütyülünk, belenyugszunk abba, hogy az elegáns vér szerinti anya helyett meg kell elégedni Nanával, az anyaszívû rokoni pótmamával stb.), temperamentumos és szókimondó kislánynak. Valószínû, hogy mindennek hátterében ott van az angol életszemléletre mindmáig jellemzõ, nagyon rokonszenves önsajnálat713

visszaszorítás, az a kimondatlan parancs, hogy testi-lelki hasfájását senki nem varrhatja embertársai, sõt családtagjai nyakába. Ezzel együtt ne gondoljuk, hogy a testvéreihez képest még így is sok kiváltságot élvezõ Mary „a vigasztalás gyermeke” nem kapott szüleitõl sok-sok szeretetet. Anyjával kamaszként, svájci sítúrák alkalmával melegedett igazán össze, megengedõbb és kedvesebb természetû apjával viszont kora gyermekségétõl teljes harmóniában élt: a vele, vagy mindkét szülõjével hármasban elköltött étkezések életének legboldogabb pillanatait jelentették. Még akkor is, amikor a második világháború idején légvédelmi közkatonaként, majd tisztként csak egy-egy békebeli közjáték jutott számára ebbõl a kiváltságból. A magyar olvasók számára különleges élmény a második világháborús angol nõi katonaélet mindennapjainak megismerése. Mary Churchill nem örökölte ugyan anyja, Clementine arisztokratikus, törékeny szépségét, de gyermekkora óta – úgy vélem, mindmáig – az angol nõk egy részénél tapasztalható, természetes báj jellemezte. És lebilincselõ, ellenállhatatlan humor. Így summázza például, nagyon szeretnivaló öniróniával, egyik emlékezetes, második világháborús élményét, a torpedóromboló-keresztanyaságot: „Abban az idõben a hajóépítõk a hajó keresztanyjának ajándékot is adtak: az én »jutalmam« egy csodaszép viktoriánus gyémánt nyakék volt. A mesébe illõ huszonnégy óra után nagy puffanással leszálltam a földre: »Hosszú, forró és piszkos utazás után értem haza« – de azt is feljegyeztem: »Mama és Papa vég nélkül csodálták a gyémántjaimat.«” Ne gondoljuk azonban, hogy Churchill kisasszony háborús napjai gyémántokkal voltak kikövezve: padlósúrolásban és közvetlen életveszélyben sokkal gyakrabban volt része, mint efféle pompás reprezentációs ajándékokban. A hely, a kor és a család szellemét a mesterien együvé szõtt régi és mai Maryszövegek mellett az apa alkalmi versei is felidézik, közülük a legkedvesebb talán a szopornyicás kiskutyát gyógyulásra ösztökélõ versike. Ezeket Lackfi János fordította, híven az eredeti szövegek limerickszerû, ismét csak nagyon angolos hangneméhez. Bánki Veronika magyarítása kimondottan remekbe szabott, egyetlen kis hiba szúrhat szemet az egyházi témákban jártasabb olvasóknak, az, hogy egy anglikán, tehát protestáns istentisztelet kapcsán katolikus módi szerint Izajást emleget Ézsaiás helyett. Ez az egyszerre pompás történelmi és családregény egyébként kiváló Anglia-ismereti kézikönyv is lehetne és kétnyelvû kiadása sokakat közelebb vihetne a magát mindmáig sok szempontból elszigetelõ szigetországhoz. Mary Soamesbõl ugyan, potsdami szárnysegédi idõszaka ellenére, csak ötgyerekes politikusfeleség lett és nem gyakorló politikus, könyveivel mégis minden kétséget kizáróan kivívta az „Albion tiszteletbeli nagykövete” rangot. És, ami ennél is fontosabb, olvasói szeretetét, elismerését!

714

KüLfÖLDI SZERZÕINK IVAN AHMETYEV (1950) a Lomonoszov Egyetem természettudományi karán végzett. Dolgozott mérnökként, õrként, könyvtárosként, pékségben stb. Versei szamizdatban terjedtek, többek között Ivan Alekszejev álnév alatt. Ezen a néven szerepel az 1982-es A szereplõk listája címû almanachban (M. Andrianov, M. Novikov, I. Ahmetyev, Kolymagin B., M finerman, A. Dmitrijev) is. Öt kötete jelent meg, az elsõ 1992-ben Münchenben. Publikált a Novij Mir, a Druzsba Narodov, az Új irodalmi szemle címû folyóiratokban, a Kortárs mûvészeti közlönyben. Az ’50–80-as évek irodalmának közreadója (Jevgenyij Kropivanyickij, Jan Szatunovszkij, Pavel Ulityin stb.). Társszerkesztõje A század szamizdata antológia költészeti fejezetének, gondozója az ennek alapján létrehozott internetes anyagnak a „Nemhivatalos költészet”-nek. 2013-ban e munkásságáért Andrej Bjelij-díjat kapott. A minimalizmus és konkretizmus képviselõje a mai orosz költészetben. Legutóbbi kötete: semmi sem történik – Moszkva, Szamokat kiadó, 2011. PLINIO APULEYO MENDOZA kolumbiai író, publicista és diplomata 1932-ben született. Politikatudományi tanulmányait Párizsban, a Sorbonne Egyetemen végezte. Országa olaszországi, majd portugáliai nagykövete volt. Hazatérte után 1959-ben a Prensa Latina hírügynökség igazgatója lett. Años de fuga címû regényével 1979-ben elnyerte a Plaza & Janés-díjat. E számunkban közölt írása önállóan, majd az El olor de la guayaba címû riportregény részeként 1982-ben jelent meg. Másik García Márquezzel kapcsolatos könyve az Aquellos tiempos con Gabo. ERDAL ÖZ (1935–2006) török író, a Can kiadó és az „a” címû folyóirat alapítója, a Cem kiadó gyermekkönyvsorozatának felelõs vezetõje. Az irodalmi életben versekkel tûnt fel; elsõ, Rasgele (Véletlen) címû költeménye az isztambuli Kaynak folyóiratban jelent meg. A Seçilmiş Hikâyeler Dergisi, Varlık, Yenilik, Yeditepe, Pazar Postası, Değişim, Emek, Cumhuriyet stb. folyóiratokban, ill. újságokban a versek mellett novellái és kritikái is napvilágot láttak. Érzelmekkel közelített a társadalmi élet és az egyének belsõ világának együttes ábrázolásához. 1970 utáni munkásságát a társadalmi realizmus jellemzi. Rendkívüli erõvel jelenik meg mûveiben a március 12. utáni idõszak törvénytelenül letartóztatottjainak magánya, helyt-

állása és reménykedése. A Korkut apó történetei címû kötet a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában. SERGE PEY francia költõ 1950-ben született Toulouse-ban. Prózaíró, kritikus, akcióköltõ, performer, hangköltõ, szobrász, grafikus, munkáin a neoavantgárd hatása érezhetõ. Több mint ötven kötete jelent meg, folyóiratokat és fesztiválokat alapított. Yvan Goll-, Lucioles- és Boccace-díjas. JEAN ROUAUD francia író 1952-ben született. A nantes-i egyetemen végzett tanulmányok után tûzoltó, majd enciklopédiákkal házal. A Press-Océan alkalmazza, „helyi és mualtságos” történetkék írására, ezekbõl állítja össze elsõ kötetét, Régional et drôle címen. Párizsban könyvkereskedésben dolgozik, majd megismerkedik az Éditions de Minuit igazgatójával, aki megjelenteti elsõ regényét, a Les Champs d’honneurt. A könyv elnyeri a Goncourt-díjat. magyarul A becsület mezején címmel jelent meg, a L’Harmattan kiadó jóvoltából 2011-ben, Lõrinszky Ildikó fordításában. Ugyanebben az évben Rouaud a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt. 2011 óta a Gallimard szerzõje. Legutóbb megjelent könyvei: Comment gagner sa vie honnêtement, Un peu la guerre. SALMAN RUSHDIE indiai származású brit író 1947-ben született Bombayben. Itt is nõtt fel, de diplomáját már Angliában, a cambridge-i King’s College-ban szerezte. Regényeinek nagy része az indiai szubkontinensen játszódik. Elbeszélõ stílusa, amely vegyíti a mitikus és fantasztikus elemeket a való élettel, kapcsolatba hozza a mágikus realizmussal. A Sátáni versek címû regényét, közvetlenül a megjelenése után, számtalan muzulmán országban betiltották, a mû japán, olasz, norvég és török fordítói ellen merényletet kíséreltek meg. Khomeini ajatollah, Irán vezetõje fatvát, azaz halálos kiközösítést hirdetett Rushdie ellen, istenkáromlás miatt. A halálbüntetést az iráni kormány végül csak tíz évvel késõbb vonta vissza. MARIAPIA VELADIANO olasz írónõ 1965ben született Vicenzában. 2010-ben jelentkezett elsõ regényével (La vita accanto), mely elnyerte a rangos Calvino-díjat. 2012-ben megjelentett regényének címe: Il tempo è un dio breve.

715

Hamarosan újból kapható!

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕfIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket. Önök nélkül nem tudna létezni a lap. Támogatásukat szívbõl köszönjük.

Egy példány ára 690 ft. Elõfizetés egy évre 8280 ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318

fõszerkesztõ: fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány felelõs kiadó: fázsy Anikó Tördelte: Puskás ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 ft, fél évre 4140 ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42