TARTALOM MAGYAR VILÁG

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LIV. évfolyam, 10. szám

2009. október

TARTALOM

J. M. G. LE CLÉZIO Xénia (Lőrinszky Ildikó fordítása) .................................................................... IMREH ANDRÁS Relikvia – Seamus Heaney versei elé ............................................................... SEAMUS HEANEY versei (Imreh András fordításai) ..................................... VIDOSAV STEVANOVIĆ A nagyárok (Szilágyi Károly fordítása) ........................................................... PAUL AUSTER versei (K. Kabai Lóránt fordításai) .......................................... SIMONE GERTZ Homokkal teli levelek (Billinger Edit fordítása) ......................................... MILA HAUGOVÁ versei (Hizsnyai Zoltán fordításai) ....................................

825 837 840 848 853 857 869

MAGYAR VILÁG TELLÉR GYULA Az ’56 körüli küzdelmek eredete és állása ..................................................... 874

TÁJÉKOZÓDÁS GRZEGORZ GÓRNY Manipuláció, provokáció, dezinformáció (Wołosz Vera fordítása) .......................................................................................... 886 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................. 905

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

J. M. G. LE CLÉZIO

Xénia*

Ethel már nem emlékszik, hol találkoztak először. Talán a Vaugirard utcai pékségben vagy a Marguerin utcai leánygimnázium előtt. Még most is látja maga előtt a nagyon szürke utcát, az esős Párizs szürkeségét, azt a mindent elárasztó szürkeséget, mely olyan mélyen beleivódik az emberbe, hogy sírni volna kedve. Apja gyakran gúnyolódik a párizsi égen, a sápadt napfényen. „Aszpirin – mondja. – Levélzáró ostya.” A mauritiusi nap biztos egészen más. Xénia szőke folt, ragyogás volt ebben a szürkeségben. Nem volt túlságosan magas a korához képest – tizenkét éves lehetett, vagy valamivel több. Ethel soha nem tudta meg, hány éves is Xénia. Akkor született, amikor édesanyja a forradalom után elmenekült Oroszországból. Apja ugyanabban az évben meghalt a börtönben, sőt lehet, hogy agyonlőtték a forradalmárok. Anyja Szentpétervárról Svédország felé vette az útját, majd országról országra vándorolt, mielőtt megérkezett volna Párizsba. Xénia egy német kisvárosban nőtt fel, Frankfurt közelében. Ethel ezeket a részleteket ismerte meg Xénia történetéből, és hogy semmi se sikkadjon el, nyitott egy kis füzetet, amelynek első oldalára kissé ünnepélyesen feljegyezte: „Xénia története ez idáig”. Megszólította. Vagy Xénia szólt előbb hozzá? A tömegben, a szürkeségben Ethel ragyogóbb napnak látta, mint az égbolton sápadozó ostyát. Emlékszik, hogy megremegett a szíve Xénia szépsége láttán. Angyalarca volt, nagyon világos, mégis kicsit kreol bőre, melyet a nyár végére aranybarnára színezett a nap, és aranyhaja, melybe piros gyapjúszálakat fűztek, s úgy volt összefogva a feje búbján, mint egy fonott kosár két füle; könnyű, világos ruha volt rajta, melyen nem volt más dísz, mint a mellkasán látható piros hímzés, és olyan karcsú volt a dereka, hogy fél kézzel át lehetett volna fogni (Soliman úr nagy kezével biztosan). * Részlet Jean-Marie Gustave Le Clézio Ritournelle de la faim (Az éhség ünnepei) című regényéből. A magyar fordítás az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában fog megjelenni.

825

Xénia szeme. Ethel soha nem látott ilyen szempárt. Világos, kissé hamvaskék – kopott palaszínű, Északi-tenger színű – gondolta Ethel –, de nem a szín lepte meg. Soliman úrnak is kék a szeme, átható nefelejcskék. Ethelnek az tűnt fel szinte azonnal, hogy a szeme szelíd szomorúságot varázsolt Xénia arcára – vagy inkább az, hogy volt benne valami távoli, ami az idő mélyéről érkezett, tele szenvedéssel és reménnyel, mintha hamurétegen át világított volna. Ez persze akkor nem jutott rögtön eszébe. A későbbi hónapok, évek során jutott erre a következtetésre, ahogy a fejében lassanként összeállt Xénia története. De aznap, a szürke utcán, a szemerkélő esőben, a tanév kezdetén a fiatal lány tekintetének megfoghatatlan, éles fénye a lelke mélyéig hatolt, és érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Más lányokkal együtt volt, akiknek már a keresztnevére sem emlékszik, s akik engedelmesen várakoztak, hogy bemehessenek az épületbe, a költészetórára, melyet Kohler kisasszony tartott, ez a furcsa vénkisasszony, akiről a diákok hóbortos és komikus történeteket meséltek, hogy szerelme viszonzatlan maradt, hogy lóversenyen játszotta el a vagyonát, hogy csencselésből és gyanús üzelmekből tartja fenn magát. Ethel nem figyelt rájuk. Egyfolytában az új lányt nézte, nem tudta levenni róla a szemét, és szinte suttogva kérdezte osztálytársnőitől: „Láttátok azt a lányt?” Xénia azonnal észrevette. Az iskolaudvaron egyenesen odament Ethelhez, és kezet nyújtott: „Xénia Antonina Chavirov vagyok.” A keresztnevében lévő x-et lágy, susogó torokhangon ejtette ki, ami rögtön lenyűgözte Ethelt, akárcsak a családnév – a többi lány nem mulasztotta el a könnyű szójátékot, Chavirov,1 szédülsz?... Xénia parányi ceruzával felírta a nevét kis fekete jegyzetfüzetébe, kitépte a lapot, és Ethelnek nyújtotta, hozzátéve: „Ne haragudj, nincs névjegyem.” A név, a kis fekete jegyzetfüzet, a névjegy, mindez túl sok volt Ethelnek, megszorította Xénia kezét, és ezt mondta: „A barátnőd akarok lenni.” Xénia elmosolyodott, de kék szeme titokzatos maradt. „Hát persze, én is a barátnőd akarok lenni.” Ethel úgy írta fel a nevét és a címét a kis fekete jegyzetfüzetbe, mint aki ünnepélyes megállapodást köt. Füllentett egy kicsit, maga se tudta, miért, talán, hogy lenyűgözze Xéniát, hogy biztosan kiérdemelje a barátságát. „Most itt lakunk, de hamarosan elköltözünk. Amint elkészül a bácsikám háza, valamennyien ott lakunk majd vele együtt.” Pedig Ethel ekkor már tudta, hogy a Mályvaszínű Ház nem mostanában, még csak nem is a közeljövőben fog elkészülni. Soliman úr egészségi állapota romlott, és álma egyre távolodott. Már nem nagyon hagyta el a lakását, még a 1

A francia chavirer ige jelentése: felborul (hajó); szédül. (A ford.)

826

Luxemburg-kertben tett napi sétáiról is lemondott. Ha Ethel elhaladt az Armorique utcai kert fakapuja előtt, érezte, hogy összeszorul a szíve. Egyszer iskola után elvitte oda Xéniát. Xénia mindig egyedül ment iskolába és onnan haza, ami tovább növelte Ethel csodálatát. Aznap előre szólt az édesanyjának: „Ne gyertek értem, a barátnőmmel, Xéniával leszek, tudod, az orosz lánnyal!” Anyja zavartan nézett rá. Ethel gyorsan hozzátette: „Aztán hazajövünk uzsonnázni. Teát készítek neki. Xénia sok teát iszik.” Amikor megérkeztek az Armorique utcai telekre, lábujjhegyre álltak, hogy a fakapu résein keresztül beleshessenek a kertbe. „Nagy!” – kiáltott fel Xénia. És hozzátette, amire Ethel korábban soha nem gondolt: „A bácsikád nagyon gazdag ember.” Egy őszi délután Ethel a kertbe is elvitte Xéniát. Soliman úr zakózsebéből kivette a fakapu kulcsát, egy nagy, rozsdás vaskulcsot, mely olyan volt, mintha legalábbis egy kastély rejtekajtaját lehetne kinyitni vele. Ethel kicsit szégyellte magát, amiért úgy vette el a kulcsot, hogy meg se kérdezte a bácsit. Soliman úr a szobájában szunyókált, nagy teste fehér lepedőn terült el, hatalmas lába felfelé meredt az ágy végében. Észre sem vette, hogy Ethel ott járt. Egy ideje már semmi sem keltette fel az érdeklődését. A kert bejárata előtt Ethel megmutatta a kulcsot Xéniának. Türelmetlensége a másikra is átragadt. Xénia idegesen felnevetett, megfogta Ethel kezét. „Biztos, hogy szabad?” Játékból ijesztgették egymást. A régi, kalapáccsal széttört és rosszul összeillesztett vörös és sárga kövekből emelt falat zuzmó és vadszőlő nőtte be, és amióta Soliman úr beteg lett, szemmel láthatóan senkinek nem volt gondja arra, hogy levagdossa az ajtót eltorlaszoló liánokat. Még a zár is akadozott. Ethelnek csak többszöri próbálkozás után sikerült kiszabadítania a zár nyelvét. A kulcs forgás közben rozsdás csikorgást hallatott, ami ideges nevetésre ingerelte a lányokat. – Várj, azt hiszem, hogy ott az az asszony figyel minket! Xénia az utca túloldalára mutatott, csak a szemével jelzett, anélkül, hogy az arcát elfordította volna. „Nem érdekes, csak egy házmester.” Behatoltak a házba, és Ethel belülről ráfordította a kulcsot a zárban, mintha valaki ott lett volna mögöttük, hogy benyomja az ajtót. „Gyere, megmutatom a titkunkat!” Kézen fogta Xéniát. Kis, puha keze volt, gyerekkeze, és Ethel elérzékenyült, hogy ott érezheti ezt a kezet a sajátjában, mintha örök barátságot kötöttek volna. Később emlékezett erre az első pillanatra, heves szívverésére. Arra gondolt: „Végre találtam egy barátnőt.” Az Armorique utcai kertben hosszú, nagyon hosszú volt a délután. Miután szemügyre vették a tüskebokorral benőtt deszkahalmot, leültek a kert 827

végében lévő lugasban, ahová Soliman úr még régen elhelyezett egy padot, hogy kedvére álmodozhasson. Párás volt a levegő ezen az őszi délutánon, de gyenge napfény világította meg a telek végében húzódó kőfalat. Barna gyík bújt elő a kőfalból, és fémgombként csillogó kis szemével figyelte őket. Ethel még soha senkivel nem beszélgetett így. Hirtelen szabadabbnak érezte magát. Nevetett, történeteket mesélt, eszébe jutottak a gyermekkora óta emlékezetében őrzött részletek. Tervekről, ötletekről, estélyi ruháról beszélt, kardigánja zsebéből előhúzott egy divatrajzot: „Ez itt egy flitteres öv egy kék ruhához, fekete szaténszoknya, felette lila tunika és aranyszállal átszőtt köpeny, ott meg, nézd, fekete szaténköpeny tüllel.” Xénia nézegette a rajzot. „Milyennek találod?” Még mielőtt a lány válaszolhatott volna, Ethel folytatta: „Aranyszínű körömcipő, nem, mégsem, az talán kicsit rikító, túlságosan feltűnő lenne…” Hátralépett, mintha Xénia viselné a modelleket. „Tudod, te olyan szép vagy, szeretnélek öltöztetni, ruhákat terveznék, és Te viselnéd őket.” Elképzelte Xéniát rikító kék ruhában, hosszú aranyhaja vízesésként hullana alá meztelen vállára, kis, finom keze könyékig érő fekete kesztyűbe bújtatva, lábán bőrszandál, saru vagy lakkcipő, mint a kislányokon. Mindketten nevettek, felálltak, és úgy séltáltak az avaron, mint egy divatos szálloda nagy, piros szőnyegén. Mindenről elfeledkeztek, Xénia nem gondolt a mindennapi gondokra, szegénységükre, arra, hogy úgy élnek a húgával, mint a koldusok. Ethel elfeledkezett szülei veszekedéseiről, az apja és Maude viszonyáról szóló pletykákról, az ágyán fekvő Soliman úrról, aki úgy volt felöltözve, mintha utazni készülne. Ethel hallotta, amikor Ida, a cseléd elmesélte az édesanyjának, hogy Soliman úr azt kérte, minden reggel öltöztessék fel és kössék meg a cipőfűzőjét, mert tudta, hogy haldoklik. Iskola után rendszeresen eljöttek ide, szinte mindennap. Ethel füllentett egy kicsit, hogy Xéniával maradhasson. Azt mondta, hogy a barátnőjéhez megy, és segít neki megírni a francialeckét. Xénia soha nem hívta el magukhoz. Ethel igazából azt se tudta, hol lakik. Egyszer vagy kétszer együtt mentek a Vaugirard utcáig, és Xénia bizonytalanul lefelé mutatott: „Tessék, ott lakom, arra.” Ethel megértette, hogy Xénia nem akarja mások elé tárni a nyomorukat, szánalmas otthonukat. Egyszer, amikor arról beszélt, hol lakik, gúnyos kis nevetéssel azt mondta: „Tudod, a lakásunk olyan, mint egy pajta, olyan kicsi, hogy minden reggel összetekerjük a matracokat, különben mozdulni se tudunk.” Ethel szégyellte, hogy gazdag, hogy egy nagy, földszinti lakásban lakik, 828

hogy saját szobája van, melynek üvegezett ajtaja virágoskertre nyílik. Irigyelte Xénia életét, a húgát, akivel együtt aludt, szűkös kis lakásukat, a hangzavart és még azt is, hogy soha nem tudják, mit hoz a holnap. Elképzelte, milyen lehet ez a kalandokkal teli élet, a pénzhiány, a folytonos küszködés a megélhetésért. Az Armorique utcai kertben töltött délutánok kivételes pillanatok voltak. Beszélgettek a korhadt padon ülve, és nem érezték a hideget. Amikor szemerkélni kezdett az eső, kinyitották esernyőjüket, és egymáshoz bújtak. Xénia néha, ha egyenesen otthonról érkezett, teát hozott magával egy gyapjúba bugyolált üvegben, két kis ezüst pohárral, mely nyilván a Chavirov család dicsőségének maradványa volt. Ethel megkóstolta a teát, forró volt, kissé fanyar, izgató. Nagyokat nevettek, néha egyszerűen nem tudták abbahagyni. Ethel viszonzásképpen egyszer maga is a teáskannájával érkezett, a kínai piknikesdobozzal együtt, amelyet Willelmine néni Mauritius szigetéről hozott magával, és neki ajándékozta. Xénia megcsodálta a piros selyemmel bélelt dobozt, a kínai teáskannát és a parányi, fül nélküli csészéket, de a vaníliás teát édeskésnek találta, és grimaszolt. „Nem ízlik?”, kérdezte Ethel, és összeszorult a szíve. Xénia elnevette magát. „Nem érdekes, hisz ez csak tea. Ha nem bánod, inkább én hozok majd az enyémből, ahogy szoktuk.” Ethel elfelejtette a kudarcot. Az „ahogy szoktuk” balzsam volt a szívének, azt jelentette, hogy továbbra is így lesz, és olyan hála töltötte el, hogy könnyek öntötték el a szemét, elfordult, hogy Xénia ne vegye észre. Xénia apró részletekben elmesélte az életét. Ethel nem faggatta. Tudta, hogy Xénia csak annyit fog elárulni, amennyit jónak lát, és amit elmond, az nem bizalmas vallomás, hanem egyfajta adomány, amellyel megpecsételi barátságukat. Valamiféle egyezség. Beszélt a Chavirov család nagy, szentpétervári házáról. Az ott rendezett ünnepségekről, amelyeken mindenki részt vehetett a környékbeliek közül, nemesek és gazdák, katonák, mesteremberek és művészek. Olyan tűzzel beszélt erről, mintha ott lett volna, pedig mindez a születése előtt történt, a forradalom előtt, amikor a szülei fiatal házasok voltak. Rózsaszínben látták a világot, hittek az új korszakban. Azt hitték, hogy örökké élnek. Xénia hozott egy megsárgult fényképet, melyen foltok éktelenkedtek, mintha az idő el akarta volna törölni ezt a korszakot. Ethel nagyon barna, hosszú hajú fiatalembert látott a képen, körszakállal, elegáns öltönyben. Mellette Xénia anyja állt, csinos szőke nő nagy konttyal, hosszú, rakott szoknyás, fehér ruhában, olyan hímzett blúzban, amilyet a parasztasszonyok viselnek. „Martinának hívják – mondta Xénia. – A vilniusi lányok viseletét hordja, mert litván.” A fiatal házasok 829

mögött műtermi díszlet sejlett fel: görög templom, függőkertek. Örök nyár benyomását keltette. Xénia kicsit megnyílt. Ez a máskor szenvtelen arcú, merev mosolyú lány, aki folytonosan figyelt, nehogy meggondolatlanul eláruljon valamit, hirtelen ráborult Ethel vállára, hangja rekedt lett, fojtott, nem figyelt oda a kiejtésére. „Olyan nehéz az élet…” Szemöldöke között ránc húzódott a homlokán, kékesszürke szeme könnybe lábadt. Váratlan ünnepélyességgel ejtette ki: „Néha olyan nehéz az élet…” Ethel megszorította a kezét, átölelte. Tudta, hogy semmit se mondhat. Saját élete, az apja és anyja között napról napra mélyülő árok, a pénz körüli viták, a homályos, de egyértelműen érezhető fenyegetés, hogy az összeomlás felé haladnak, mindez semmi sem volt ahhoz képest, amin Xénia ment keresztül, aki elvesztette az apját, anyjával és húgaival menekült Németországon át, s végül megérkezett Franciaországba, ebbe a nagy, fénytelen és hideg városba, ahol nap nap után küzdeniük kellett a megélhetésért. Ethel vajon akkor is ennyire szerette volna Xéniát, ha nem veszi körül ennyi titok őt, a gyerekkorát, élete minden egyes pillanatát? Érezte saját gyengeségét, és haragudott is magára, de képtelen volt ellenállni. Lehet, hogy a szerelem ilyen ábrándképekből táplálkozik, lehet, hogy ilyen tisztátalan ez az érzelem? Ethel időnként játékszernek érezte magát, mintha saját képzelgései vagy ez a lány játszana vele, aki egyszerre volt szomorú és gunyoros, cinikus és naiv. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Xénia élvezi az uralkodó szerepét, és úgy irányítja Ethellel való kapcsolatát, mint egy játékot. Egy délután, miután könnyekkel küszködve kitárta a lelkét, beszélt az anyjáról, aki egy varrodában dolgozik, meg a húgáról, Marináról, akin pusztító dühroham lett úrrá, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát, iskola után hidegen bánt Ethellel, mintha megbánta volna a gyengeségét, nem akart kettesben maradni vele, és elindult az utcán, egy másik lánynak nyújtva a karját. Ethel döbbenten, összeszorult szívvel állt, s azon törte a fejét, vajon mit mondhatott vagy tehetett, hogy Xénia így bánik vele. Hazament, bezárkózott a szobájába, nem akart enni. „Mi ütött belé?”, kérdezte az anyja. Mire Alexandre, sokat tudó arccal: „Semmi, csak szerelmes a lányod.” Ethel az ajtón keresztül meghallotta apja megjegyzését, és rettenetesen megalázónak érezte. Legszívesebben felkiáltott volna: „De hát semmit sem tudtok, semmit sem értetek!” Később és az elkövetkező napokban megértette, mi mardossa a lelkét. Egyszerűen féltékeny volt. Ezt a mérget Xénia táplálta belé. Ethel dühös lett, haragudott magára. Szóval féltékeny, erről van szó! Milyen közönséges érzés. Ugyanaz, mint ami az anyját gyötri, fojtogatja Maude, az énekesnő miatt; naiv fruskák, ostoba 830

libák, áldozatok éreznek ilyesmit! Megdöbbentette a gondolat, forgott vele a világ. Aztán egy nap Xénia bármiféle magyarázat nélkül megint ott várta órák után az iskola előtt, szép volt, mint egy angyal, tengerszín szemével, mézszínű haja illedelmes kontyba csavarva, fekete bársonyszalaggal összefogva, új ruhában, flitteres övvel; megcsókolta Ethelt: „Na, mit szólsz? Anyám megvarrta a ruhát a tervrajzod alapján!” Ethel ostobának érezte magát, részegnek és ostobának, forróság öntötte el a testét. Kicsit hátralépett, hogy megcsodálja Xénia ruháját: „Tényleg nagyon jól áll neked!” Csak ennyit tudott mondani. Aztán egyszer csak a világ legjobb barátnői lettek. Folyton együtt voltak, nem lehetett többé elválasztani őket. Amikor reggelenként felébredt, korábban, mint kellett volna, Ethel szíve dagadt a boldogságtól, ha arra gondolt, hogy aznap találkozhat Xéniával. Semmi mással nem törődött. A nagynénik panaszkodtak: „Soha nem látogatsz meg minket, csak nem haragszol?” Szombat délutánonként beugrott hozzájuk egy kis időre, a hittan után és a zongoraóra előtt. Berobogott Soliman úr egykori lakásába, amely most Willelmine néni otthona volt, megcsókolta az öreg hölgyet, elmajszolt egy süteményt, felhörpintette a vaníliás teát, aztán leszaladt a lépcsőn, négyesével szedve a lépcsőfokokat, hogy ne kelljen a liftre várnia. Lógott a zongoraóráról, hogy az Italiens körúton találkozhasson Xéniával. A kirakatokat bámulták. Xénia nagyobbnak látszott a koránál, és hízelgett a hiúságának, hogy észreveszik a férfiak, Ethel viszont elképesztően nevetségesnek találta a dolgot. „Láttad azt ott, láttad, milyen szemmel nézett rád? Az öreg szatír!” Hirtelen dühbe gurult: „Na, mindjárt lesz pár szavam ehhez az úrhoz! De hát nem látod, hogy az előbb az utadba került, most meg ott koslat mögöttünk, mint egy kiskutya! Hogy nincs jobb dolga!” Xénia arcán elégedett mosoly suhant át, ami nem könnyítette meg a helyzetet. Kissé leereszkedően beszélt az efféle dolgokról, azt sugallva, hogy sokat tud a férfiakról, arról, hogy általában mit érnek, a léhaságukról. Egyszer egyenesen azt mondta Ethelnek: „Te alapjában véve nagyon naiv vagy.” Ethelt borzasztóan bántotta a megjegyzés, válaszolni akart, de nem tudta, mit mondjon. Nem igaz, hogy naiv – gondolta. Beszélnie kellett volna a szülei kapcsolatáról, veszekedéseikről, Maude-ról, arról, milyen helyet foglalt el ez a nő a családban, és hogyan kezdett minden tönkremenni. De mindez olyan súlytalan volt a Chavirov család tragikus sorsához képest! Soha nem merte magát Xéniához hasonlítani. Ethel túlságosan ragaszkodott Xénia barátságához. Csodának látta. Az iskolában biztos az összes lány irigyelte. Lenyűgözte Xénia szépsége, rejtélye, 831

a keresztneve, melyet olyan lágy s-sel ejtett, és a Chavirov név, mely a család tragikus sorsára emlékeztetett. A kedvéért, hogy elnyerje a tetszését, Ethel megváltozott. Ő, aki inkább zárkózott és pesszimista volt, szabályszerűen átalakult, ha Xéniával találkozott. Adta a naivát, mert a barátnője ilyennek ismerte. Jegyzetfüzetébe felírta azokat a gondolatokat, történeteket és egyéb dolgokat, melyeket otthon vagy az utcán hallott. Beszélni akart róluk Xéniával, kikérni a véleményét. Xénia többnyire csak fél füllel hallgatta. Ethelt nézte, de máson járt az esze. Vagy egyszerűen a szavába vágott: „Agyonbonyolítod az életet.” Hozzátette, kis gúnyos nevetés kíséretében, ami rosszulesett Ethelnek – de ezt semmiképpen nem akarta elárulni: „Tudod, Ethel, az élet éppen elég nehéz úgy, ahogy van, nincs értelme komplikálni.” Ethel megadóan lehajtotta a fejét. „Igazad van, te rögtön reálisan látod a dolgokat. Ezért vagyok a barátnőd.” Egy ideje rászokott erre. Ethel – hogy megnyugtassa, hogy kifejezze magát – mostanában gyakran mondta ki ezt a szót. Pedig hosszú ideje kitörölte a szótárából, mintha egyedül Soliman úrnak lett volna joga ezekhez az érzésekhez – barátság, szeretet, ragaszkodás. Egy nap volt bátorsága kimondani. Egy lágy, tavaszi estén történt, miután hosszú napot töltöttek együtt, az utcákon sétáltak, majd a Cygnes fasoron, a Szajna előtt. Ethel lopva Xénia arcélét figyelte, magas homlokát, kis orrát, finom orrcimpáit, a kontya alatt a szőke pihéket a tarkóján, lágyan ívelt, élénkpiros száját, arcára árnyékot vető szempilláját, érezte, ahogy lelke mélyéről ellenállhatatlan, gyönyörteli remegésként előtör a szerelem, és hirtelen, gondolkodás nélkül kimondta: „Tudod, Xénia, még soha nem volt olyan barátnőm, mint te.” Xénia hosszú másodperceken át mozdulatlan maradt, talán nem is hallotta. Aztán odafordult Ethelhez, és kékesszürke szeme a messzi, nagyon messzi északon fekvő tenger színére emlékeztetett. Azt mondta: „Nekem sem, kedves.” S hogy megtörje az ünnepélyes vallomást, amelyben volt valami nevetséges, gúnyosan felkacagott. „Nem tudom, észrevetted-e, de pontosan azon a helyen vagyunk, ahol a szerelmesek szoktak vallomást tenni egymásnak!” Rögtön ezután arról a varrónőről kezdett beszélni, akinél az anyja dolgozott, egy magas, kissé férfias asszonyról, akinek is-re végződött a neve – Ethel a Karvélis név alapján azt hitte, hogy görög, de valójában litván volt –, és akinek mindenki ismerte az erkölcseit. „Na, hát érted, mire gondolok, vagy nem? – tette hozzá Xénia. – Nem, persze, te nem ismered ezeket a dolgokat, szóval olyan nő, aki nem kedveli a férfiakat, és nőkkel jár.” Közben kicsit hadonászott, és Ethel észrevette, milyen jól ápolt Xénia keze, ez a finom ujjú babakéz, rózsaszín körmökkel, melyeket zergebőr kesztyű 832

simított puhára. Miért mesélte el neki ezt az egészet Karvélisről? Az asszony egyszer benyitott a fülkébe, ahol Xénia átöltözött, miután felpróbált egy ruhát, megsimogatta a vállát, és ezt suttogta: „Ha akarrrod, nagyon jó barrrátnők lehetünk” (Xénia utánzás közben oroszosan ropogtatta az r hangokat). Ettől kezdve folyton Karvélis asszonyon élcelődtek. A finom, arisztokratikus lány álarca mögött Xéniát józan paraszti ész, sőt egyfajta pajzán humor jellemezte, melyen Justine és Alexandre biztosan megütközött volna, Ethel azonban rendkívül mulatságosnak találta. Xénia mindent észrevett. Borna úr, a felügyelő kacsintásait éppúgy, mint Jeanson kisaszony, a franciatanárnő szerelmes járását. Egyszer, amikor nyakában hosszú, tüdőszínű selyemsállal sétált fel-alá az iskolaudvaron, Xénia megbökte Ethelt: „Láttad, a sála hosszabb, mint a kosztümkabátja, és rálóg a fenekére!” Soha nem nevetett hangosan, mindig halk, csúfondáros hangon viccelődött, Ethel meg hálás közönség volt. „Figyeld csak meg, járás közben olyan, mintha farok csüngene a nagy, kövér fenekén!” Ethel többször is elment Xéniával a varrodába, ahol Chavirov grófné dolgozott. Párizs másik végén volt a műhely, a Geoffroy-Marie utcában, a La Fayette utcától nem messze, egy épület második emeletén – már odajutni is kaland volt. Ethel egyik első alkalommal az egész Chavirov családot ott találta, az anya a munkaasztala fölé görnyedt, éppen pikírozott, a lányok hercegnőnek öltözve forgolódtak a tükör előtt. A műhely sötét volt és nagyon rendetlen, a földön halomban álltak a papírdobozok és a szövetmaradékok. Karvélis asszony az egyik asztalnál dolgozott, első pillantásra azt gondolta volna az ember, hogy a grófné alkalmazottja. Xéniának közönségre volt szüksége, és amikor Ethel megérkezett, elszabadult a pokol. Nyíltan gúnyolódott Karvélis asszonyon, a kezét nyújtotta felé, hosszú, fehér organdiból készült koszorúslányruhát suhogtatva táncolt körülötte. Valamivel hátrébb Marina is forgott körbe-körbe, mintha tükör előtt táncolna, és a hosszúkás lakás kacagásuktól és tapsaiktól visszhangzott. Ethel elbűvölve nézte a jelenetet. Egyszerre volt komikus és drámai, ahogy a lányok átengedték magukat a téboly forgatagának, mintegy nehéz és szomorú sorsukkal dacolva. Chavirov grófné mozdulatlanul ült. Abbahagyta a varrást, és nézte a jelenetet, kissé szürke arca merev volt, kifejezéstelen. Xénia egyszer csak odalépett Ethelhez, és őt is bevonta a táncba, mellét kidüllesztette, barátnője kezét a saját derekára tette, mintha a lovagja volna, ő pedig karjával átölelte, kezét a vállára téve. Ethel érezte Xénia kemény testét, a fűzője szíját, a hajából áradó könnyű illatot, kén és kölnivíz kicsit szúrós, kicsit émelyítő keverékét. A tánc végén arcon csókolta Ethelt, nem könnyedén, hanem viharos mozdulattal, szinte durván. Ethel megremegett a csók833

tól, mely az arca alsó felén, a szája közelében érte. Mindez játék volt, kihívás. Xénia továbbra is fogta Ethel kezét, meghajolt Karvélis asszony előtt, és rekedtes, kicsit közönséges hangján azt mondta: „Bejelentést kell tennem!” S mivel Marina és a grófné úgy tettek, mintha nem hallották volna, megismételte, erőltetetten köszörülve a torkát: „Khm, khm! Hölgyeim, bejelentést kell tennem… Ethel és én úgy határoztunk, hogy eljegyezzük egymást!” Rettenetesen mulatságos volt a szinte ünneplőbe öltözött Ethel, sötét szoknyában és blúzban, barna haja kontyban összefogva, lába zárt, lapos sarkú cipőben, mellette meg a lenyűgöző Xénia, akár egy menyasszony, fehér fátylakban és fodrokban, apró lába aranyozott körömcipőbe bújtatva. Később, a városban, amikor a Rivoli utcán, majd a Carrousel híd felé sétáltak, Xénia elmagyarázta az élet dolgait Ethelnek: „Nekem semmi gondom Szapphóval, egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy velem ne kezdjen, érted?” Ethelnek vigyáznia kellett, hogy ne kerekedjen nagyra a szeme. „Értem, persze.” Egyszeriben feltárult előtte egy rejtett világ, megértette, miért érez mindig valami enyhe zavart, amikor egyedül marad Decoux kisasszonnyal a szobrásznő dohány- és izzadságszagú műtermében. Ez a termetes asszony, akinek fekete gombszeme volt, mint az olívabogyó, mindig nagyon barátságoan fogadta, karon fogta, és kifejezetten férfiasan megcsókolta. Egy darabig nem mert beszélni róla. „A szobrásznő, aki a bácsikámtól bérel műtermet a szomszédunkban, szivarozik…” Xénia csak fél füllel hallgatta. „A szivarozás önmagában semmit nem jelent. Együtt él egy nővel?” Ethel kénytelen volt bevallani, hogy fogalma sincs. „Sok macskája van, állatszobrokat készít, meg…” „Szóval bolond”, zárta le a kérdést Xénia. És soha többé nem beszéltek róla. Ethel vett egy orosz nyelvkönyvet, hogy Xéniának örömet szerezzen. Esténként az ágyban gyakorolt. Ismételgette: „ja ljublju”, és olvasgatta az egymást meglehetősen logikátlanul követő leckéket, de csak azt jegyezte meg, amit akart, a szeretni ige ragozását. Egyik nap a Geoffroy-Marie utcai varrodában nagy levegőt vett, és megkérdezte Chavirov asszonytól: „Kak pazsivajtye?” S mivel a grófné el volt ragadtatva, Xénia csúfondáros hangján szarkasztikusan megjegyezte: „Igen, Ethel nagyon jól beszél oroszul, tudja, hogy „Kak pazsivajtye”, meg azt is, hogy „ja znaju govarity pa ruszki” és „ggye tojljet?” Ethel érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik, de nem tudta, mit érez inkább, haragot vagy szégyent. Xénia nagyon tudott bántani és simogatni, már gyerekkorában megtanulta, szüksége volt rá a túléléshez. Valamivel később, amikor szokás szerint a párizsi utcákon, a Luxemburgkertben csatangoltak, különórát adott Ethelnek, és tényleg különös volt ez 834

az óra, mert kizárólag a szerelemről szólt, olyan mondatokkal, melyeket egyáltalán nem lehetett a gyakorlatban alkalmazni. Elismételtette Ethellel: ja dumaju sto ana jivo ljubit, azt hiszem, hogy ez a nő szereti azt a férfit, ja znaju sto on jijo ljubit, tudom, hogy (a férfi) szereti őt (a nőt), aztán ljubov, vljubljommij, vljubljonna, ezeket a szavakat úgy ejtette ki, hogy erőteljesen megnyomta az utolsó szótagot, és még azt is mondta, daragaja, maja daragaja padruga. Félig lehunyta a szemét, és többször elismételte: haraso, mnye harasooo… Ethel felé fordult: ti davolnaja? Örülsz? Júliusban a Cygnes fasor mindentől távol volt, a Szajna kellős közepén. Xénia rendszeresen ott adott találkozót Ethelnek. Soha nem mondta, mint a többi lány: „Akkor holnap, ugyanekkor…” Sarkon fordult és gyorsan távolodott, jól kilépve egy pillanat alatt eltűnt a tömegben a Rennes utcán vagy a Montparnasse körúton. Ethel hamar elindult otthonról, mint aki nagyon elfoglalt: „Hova mész?”, kérdezte Justine, de ő kitért a válasz elől: „Bevásárolni egy barátnőmmel.” Nem talált ki nagy hazugságokat, nem beszélt se zongoraóráról, se kóruspróbáról. A hídon áthaladó metró lépcsőjén leszaladva érkezett a szigetre. A hosszú sétány reggelente kihalt volt a kőrisfák hűs árnya alatt. A fasor végén, a távolban néha megpillantott egy árnyalakot. Magányos férfiakat, akiket jobb volt elkerülni. Ethel határozott léptekkel feléjük tartott, mintha nem félne. Ezt Xéniától tanulta: „Ha így mész, magabiztosan, ők fognak megijedni tőled. Nem szabad lelassítani, nem szabad rájuk nézni. Szegezd a szemed egy képzeletbeli pontra, mintha ott várna valaki.” A módszer hatékonynak bizonyult, mert senki sem szólította le. Xénia mindig ugyanott várta. Egy hatalmas kőrisfánál, melyet elefántfának hívott, gyökerei a folyópart mélyére nyúltak, fogakra vagy ormányokra emlékeztető vastag ágai a víz felszínéig hajoltak. Egy darabig ott álltak némán, nézték a zöld vizet és a folyóban hullámzó, barna hínárokat. Aztán leültek egy padra a platánok árnyékában, szemük előtt siklottak a bárkák, egy részük felfelé tartott a Szajnán, sárga hullámot vetve, mások a szemközti oldalon voltak kikötve a rakparton. Útitervekről beszélgettek. Xénia Kanadát akarta látni, a havat, az erdőket. Arról ábrándozott, hogy szenvedélyesen egymásba szeretnek egy fiúval, akinek nagy földjei vannak és ménese. Valójában a lovakat szerette szenvedélyesen, azokat, mint amilyeneken Oroszországban lovagoltak annak idején, az apja uradalmában. Ethel Mauritius szigetéről beszélt, és úgy emlegette Alma birtokát, mintha még ma is létezne. Elmesélte, hogyan szüretelik le a Jacot-gyümölcsöt, a majomkenyérfa termését, és hogyan fürdenek a hideg patakokban, az erdő közepén. Úgy beszélt minderről, mintha maga is átélte volna, 835

pedig csak azokat a foszlányokat gyűjtötte össze, amelyeket Milou nénitől és Pauline nénitől hallott, vagy Alexandre dallamos kreol beszédéből szűrt ki. Xénia nem nagyon figyelt rá. Néha egyszerűen leállította. A Szajna másik partján forrongó városra mutatott, az ívelt hídra, amelyen vonatok haladtak át, a távolban kirajzolódó Eiffel-toronyra, az épületekre. „Számomra minden itt történik. Undorodom az emlékektől. Más életet akarok, nem akarok úgy élni, mint egy koldus.” Még nem beszélt vőlegényről, házasságról. De arcán már látszott az eltökéltség. Világos volt, hogy felépítette az életét, hogy mindent előre eltervezett. Nem fogja hagyni, hogy bárki is az útjába álljon. LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása

Le Clézio 2008. október 9-én, az irodalmi Nobel-díj kihirdetése után megérkezik a Gallimard kiadóba.

IMREH ANDRÁS

Relikvia Seamus Heaney versei elé

Amikor az 1995-ben Nobel-díjat kapott Seamus Heaney verseit olvasni kezdtük, legelőször egyebek mellett talán az általa megjelenített Észak-Írország hátborzongató ismerőssége fogott meg. Akkor még nagyon erősen élő közép-kelet-európai mitológiánk egyik alaptétele volt, hogy a Nyugat minket nem érthet meg, hiszen teljes mértékben híján van annak a történelmi tapasztalatnak, ami a mi létünket alapvetően meghatározza. Francia ismerőseinknek el kellett magyarázni, miért ugorja át az eszelős őrnagy mellett lépdelő Tót úr a fa árnyékát. Bólogattak, elfogadták, megértették, de át nemigen élték. – Lépten-nyomon azzal találkoztunk, hogy a közelmúltunk és jelenünk helyzetét leíró szavaink, kifejezéseink egy része lefordíthatatlan, pontosabban önmagában a fordítás, magyarázat nélkül, nevetséges értelmetlenséget eredményez: „padláslesöprés”, „feketevágás”, „csengőfrász”, „fő, hogy legyen koncepció”, „munkaverseny”, „frizsiderszocializmus”. – Lenyűgözve bámultuk a svájciakat, akik a határra érkező vonaton, beszélgetésbe feledkezve, úgy adták át útlevelüket ellenőrzésre, hogy rá sem pillantottak a határőrre. Nekünk nem ez a sors adatott. Mi félünk az egyenruhától, mint kutya a sétabottól – gondoltuk –, ők viszont nem. Felismerésszerű volt hát Heaneynél a katonai ellenőrző pontra érkező, magára nyugalmat kényszerítő, de közben rettegő autósról olvasni. Vagy a rendőrről, aki azért jön, hogy ellenőrizze: tényleg azt termesztik-e a földeken a parasztok, amit bevallanak. És egyszeriben úgy éreztük, az északírek nem egészen olyanok, mint ők: nekik nem sokat kéne magyaráznunk a „feketevágás” fogalmát sem. Heaney a katolikus ír sziget döntően protestáns északi részén született, katolikus családban. Találó hasonlata szerint olyan állapot ez, mint a trójai falóban rejtőzködő akhájoké: az ostromlók egy része az ostromlott váron belül kisebbségben van, és könnyen maga is ostromlottá válhat. És igen gyakran azzá is vált az ír megbékélést megelőző hosszú évtizedekben. Az Orániai Rend tagjai minden év július 12-én végigvonultak Belfast döntően katolikus részein, megemlékezvén Orániai Vilmos 1690-es győzelméről Jakab király felett. Ezt a felvonulást a katolikusok évről évre provo837

kációként, megaláztatásként élték meg; a nyomasztó parádé többször is megjelenik Heaney verseiben. Ugyanakkor nyilván a katolikus ellenreakció, az IRA és különösen annak katonai szervezete, a Sinn Fein terrorcselekményeivel sem tudott semmilyen módon azonosulni. Épp ezért, nagy XX. századi íróelődjeivel, a harcos Yeatsszel és az emigrációt választó Joyce-szal és Beckett-tel ellentétben, a politikától általában távol tartotta magát, amiért igen sok kritikát is kapott. És kifejezetten politikai verset is keveset írt. Heaney 1939-ben született, vidéki farmercsaládban. A kilenc testvér közül Seamus a legidősebb, és mivel jó eszű, Belfastba, később Dublinba küldik tanulni. A fiatalember eleinte igen rosszul érzi magát a protestáns iparvárosban. A kiutat Philip Hobsbaum költői csoportja jelenti. Csatlakozik hozzájuk, és az addig félig-meddig terápiás céllal használt költészetet kezdi komolyan venni. És társai is őt. Az „Északi reneszánsz” köre elképesztően erős költői nemzedék: Thomas Kinsella, Derek Mahon, Michael Longley, Paul Muldoon és Ciaran Carson – a XX. század második felének egész angol nyelvű, sőt világlírájában kevés ilyen nagy hatású csoport jött létre. Hogy miért épp ekkor, miért épp Észak-Írországban – a kézzelfogható okok (erős hagyomány, zaklatott helyzet) mellett valószínűleg nem elhanyagolható a költészet alkímiája sem. Kezdetben, kb. első három kötetében (A természetbúvár halála, Ajtó a sötétbe, Kitelelés) Heaney költészetének fő forrása a gyerekkori emlékek, a vidéki élet, a föld, a mesterségek, a fogantatás-születés-elmúlás megtapasztalása a természet közegében, a felnőtté érés. Mindig a kézzelfogható felől indít. Közben, már a második kötettől, elszórtan megjelennek a második korszakát fémjelző darabok. Heaney figyelme fokozatosan az írországi történelem felé fordul. Talán alkati törvényszerűség, a plaszticitás iránti vonzalmának közvetlen következménye, hogy az ír föld- és egyben embertörténet kulcsa számára a régészet, a tárgyi emlékek. Nem véletlenül: az ír táj hatalmas részét borító tőzeges, mocsaras talajból szinte érintetlenül bukkannak elő őskori vagy középkori, természetes mumifikációval konzerválódott testek, megkövesült fák, tárgyak. Körülbelül ez idő tájt, a történelemmel nagyjából egyszerre fordul Heaney figyelme – ha csak átmeneti időre is – a politika felé. Régmúlt és jelen legmarkánsabb együttléte a negyedik, Észak című kötetben érhető tetten. Nem sokkal később jelenik meg a mitológia Heaney költészetében. Egyrészt a közösségi mítosz: a kereszténység előtti ír mondavilágból felbukkanó Sweeney alakjával, a szigorú értelemben középkori irodalmi átdolgo-

838

zásnak nevezhető Kósza Sweeneyben. Másrészt a magánmitológia teremtésének nagyszabású kísérletével a Kálváriasziget című kötetben. Harmadik korszakában, legutóbbi négy kötetében (Dolgok látása, A vízszintező, Villanyfény, Kör és körzet) egyrészt korábbi témáiban mélyül el, másrészt hangsúlyos szerephez jut az európai, elsősorban antik és középkori irodalom (Dante). Most induló háromrészes sorozatunkban a Kalligramm Kiadónál készülő Heaney-kötet fordításai alapján mutatjuk be az ír költő három korszakát.

Szent Ferenc és a madarak Mikor szeretetről prédikált, Felrebbentek a madarak És úgy hussantak az ég iránt, Mint szent ajkáról a szavak. Aztán feje körül repestek, Légtáncoltak, szállt a daluk, Szárnyra perdültek, akár a festett, Életre kelt miniatűr. Legjobb verse volt ez Ferencnek: Könnyed, ám kételyt mégse tűr.

SEAMUS HEANEY

A pajta A kukorica gyöngyhalmokban állt, Vagy füles zsákokban, mint a homok. A dohos sötét egész arzenált Rejtett: hám, eketalpak, limlomok. Alul egérszürke hideg beton. Két keskeny, aranyporos fénysugár Dől be két résen, az oromfalon. Ajtó egy van. A levegő csak áll, Kemencemeleg egész nyáron át. Néhány fényes tárgy körvonalazódott: Ásófej, vasvillafogak, kaszák. Mintha pókháló tömné el a torkod, Iszkoltál a napfényre, ki, egészen, Majd vissza, az éjbe, hol el nem ül A denevérzűr, és megannyi gombszem Villámlik rád a maghegyek mögül. Madarak hussantak ki-be fölöttem, Sötét öntött el, mint valami padlást. Hogy semmit ne lássak, hasra feküdtem. Moccant egy zsák: vak, óriási patkány.

840

Nyomban Apám lovakkal dolgozott. Háta, mint az ajzott vitorla Barázda s ekeszarv között. Csettintett – gyürkőzött a két ló. Szakember. Az acélcsoroszlyát Beállította, és neki. Mint kés a vajban, és a bakhát Előtt gyeplőt kell rántani, És már a csatakos fogat Meg is fordult. Úgy fokuszált át Rögről rögre egy perc alatt: Föltérképezte a barázdát. Bukdácsoltam háta mögött És le-lehuppantam a földre; Időnként a hátára vett, Úgy zötykölődtem föl-le, föl-le. Én nyomban szántani kívántam, Feszes izmokkal, emberül. De örökké az ő nyomában Botorkáltam a ház körül. Láb alatt voltam csak, locsogtam, Potyogtam, felkeltem. De ma Apám csetlik-botlik nyomomban, És most már nem tágít soha.

841

Vízesés A patak saját özönébe fullad, Üveg-muszlin kavarog egyre lejjebb, Habozva, hogy állna meg. Gyorsulás és hirtelen fékezés Egy időben; elnyel mindent az ár, Mint sikítozó elítélteket. Mintha egy atletikus gleccser Hőkölne hátra: elnyelte és most Visszaökrendi egy hosszú torok. Szemem le-föl siklik a dörgő, Omló, ömlő tonnákat követve, Majd vissza, a mozdulatlan csődületre.

Nászút repülőn Ott lenn a sövényszegélyű földfoltok, Szürke földcsík: elválaszt, összeköt – Vadházasságban falvak és a földek. Bedőlünk a tanyasi tó fölött, S már fejtetőn a biztos zöld világ, Ahogy mászunk a szokott táj fölé. Rám nézel, mert a motorhang gyorsra vált. A partvonal becsusszan a szárny alá. Föld fölé a tűz ereje emelt, S most függünk, láthatatlan levegőben, És csodálatos módon, víz felett Sodródunk egyre tovább, lebegően. Előttünk most az ég, akár a gejzír. Félünk, habár fátyolos hang csitít. Légtölcsér zötyögtet meg egyszer-egyszer. Nem marad más ilyenkor, csak a hit.

Az engedély nélküli bika Kellyé volt. Mehetett a földre ki, Nagy bírságot kockáztatva, aki Nála láttatta el a tehenét. Pányván rángattam egyszer egy feketét, Csimbókos volt az égerbarka rajta. Lassan közeledett a bikapajta. Kellynek tudatlanul adtam át A nyirkos ezüstöt. – Na, menj csak odább – Dörmögte. Egy ágra ültem a szín fölött. A nemzés célszerűsége lenyűgözött. Kivágódott a karám ajtaja. Előbotorkált a tenyészbika, Mint egy tolató mozdony, komótosan. Szuszogott. Sietségnek nem volt nyoma sem, Csak járkált körbe, mint egy laza kalmár; Aztán egy bakugrás hirtelen, és már Rá is terpedt a tehén horpaszára És szenvtelenül, mint egy tank, hazavágta, Aztán, ahogy egy zsák homok, lefordult. – Kész – mondta Kelly. Megtapogatta a furkót. – Ha nem hasas, gyühet vissza a lyányka. – Indultunk haza, most lógott a pányva, Kelly meg a bikáját ösztökélte, Ballagtak vissza, a szalmás sötétbe.

843

A kovácsműhely Ez látszik csak: az ajtó a sötétbe. Kint rozsdás vasabroncsok, tengelyek, Bent kalapács cseng sokat, rövidet. Szikrák – mint a pávafark, szétterítve, Az új patkó felsistereg a habban. Biztosan legközépen áll az üllő, Tompafarú egyszarvúhoz hasonló, Mint egy oltár, mozdíthatatlan: Formával, muzsikával ezen áldoz A bőrkötényes kovács. Bent marad, Orrában szőrszál, nézi a tolongó Utcát; nem csattog a régi sok pata. Morog egyet, s megy vissza a munkához, Fújtat, veri a valódi vasat.

Zsúpkészítő Hívták sokszor, egy reggel megjelent, Biciklijére könnyű létra, kifent Késkészlet volt hevederezve. Piszkálta a csurgót, szemügyre vette, Szétrakta a szalmanyalábokat. Fűz- és mogyoróvesszőt latolgatott, Suhogtatott, nézte, melyik törik. Egész reggel úgy tűnt: bemelegít. De aztán fel, a késekkel a létrán: Elnyírta a szalmát, a vesszőket kétrét Hajtotta, majd kihegyezte és a kapoccsal Világát szép apránként lefogatta. Napokig kucorgott a szarufákon. Szintezett, fűzött és méretre vágott. A zsúpot néztük: viaszt, ferde tarlót, Midász keze nyomán minden aranylott. 844

Relikvia Tóvízben a fa Megkövesül: Evezők, cölöpök Évgyűrűi Lassan megkötnek. A nedv örök Időkre megalvad. A sekély víz Csoszog, cseveg, Mintha kezet mosna: Egy cövek is cseppkő Bálvánnyá mered Ily fojtó szerelemben. A kilobbant csillag, A meddő lávasalak, A szén meg a gyémánt Vagy a hirtelen, Kérges magma alatt Születő meteor – Mind túl egyszerű E rejtelmes, Iskolaszertári, Zabpehely színű Relikvia mellett.

Abrak Vagy, ahogy mi hívtuk, abrik, megint tárom felé a karom. De előbb

845

ki kell ölelni a kazal satujából, hogy a viharvert nyomtató deszkák zuhognak a földre, a tavalyi boglyából markolt, fél-ajtók felett lukakba dobált szénanyalábok kenyérként, halként sokasodnak. E hosszú éjeken elkelne egy kis régi széna, bevackolódni.

Szerenádok Az ír fülemüle: Nádi poszáta, Nagyhangú kismadár, Egész éjjel zsibog. Nem ilyesmit várnál A zene nemzetétől. Nem hallottam egyet sem – Baglyot sem amúgy. Az én szerenádom A varjúkárogás Álomban vagy aszályban, A denevérvisongás,

846

Vagy vetőgépek-vegyszerek közt, A senki földjén, A csavargó haris Reszelése. Drágám, tegyél be hát Kiságyukba forró palackot, És ha felébresztenek is, A poszáta nemkülönben.

Jó éjszakát Kampó ki. Az udvarra fény Kuckója tárul. Az alacsony ajtón Két fej a mézes folyosóra bukkan, Majd át, a sötétség falán. Tócsa, macskakő, félfák, küszöb Világos hasábban, kimerevítve. Belép újra, árnyékai között, Maga mögött mindent töröl. IMREH ANDRÁS fordításai

Le Clézio dolgozószobája nizzai lakásában.

,

VIDOSAV STEVANOVIC

A nagyárok

Fekszünk a kórházi ágyon. Hanyatt. Szederjes kezeink ernyedten nyugszanak a takarón. Az üvegfalon át szabad kilátás nyílik a Nagyárokra. Bámészkodunk lefelé, a mélységbe. Alattunk dermedt sár, a sebtében összetákolt település nyüzsgése, a dobkályhák maró füstje. A tél befagyasztotta az építkezést, elüldözte a munkásokat, csak az alvilág lakói maradtak itt rozzant viskóikban, tyúkóljaikban, földbe vájt putrijaikban. A hó mentette meg őket a kitelepítéstől. A földgyaluk, daruk és betonkeverők körül, az állványok és acélálványzat körül asszonyok, gyerekek és naplopók serege téblábol, nyüzsög. Zsivajuk nem hallik föl hozzánk, olyan az egész, mint a süketnémák éneke. Sűrű pelyhekben esik a hó, fúj a kossava, percről percre hidegebb lesz, de a Nagyárokban nem csendesül az élet. Mintha meleg katakombák hálóznák be a talajt, ahol minden újjászületik és megsokszorozódik. Hétköznapjaink egyhangúak, semmi szenvedés, semmi tartalom. Üres csigahéjak, melyeken úgy siklik végig az idő, mint egy tompított fénypászta. Reggeli, injekciók, vizit, újságolvasás. Ha nem kell sorra járnunk a röntgent, rendelőt, laboratóriumot, vért adunk, vagy köpetet vesznek tőlünk. Ebéd, kötelező alvás, gyógyszerek. Délután esetleg ránk nyitja az ajtót valamelyik unatkozó ügyeletes. Aztán vacsora, lámpaoltás és hosszú beszélgetés a sötétben. Aki tud, alszik. Ezen az osztályon a halál szinte kizárt dolog, kósza véletlen, ritka pillanat, amely sem nem fontosabb, sem nem jelentéktelenebb a többinél, szelíd és szürke, akár a hamu a cigarettán a gémberedett ujjaim közt. Az újságos, akit saját bevallása szerint Tafilyi Zehadinnak hívnak, reggelenként szokott bejönni. Vasárnap is. Vasárnap? Hétköznap? Napjainkról lassan lekopik a nevük, hosszú oszlopban sorakoznak előttünk, mint megannyi jégkocka. Tafilyi két télikabátot hord, kötött kesztyűt és fülvédős pilótasapkát, fürge és vidám, mint egy kölyökkutya, lila pattanásai csak úgy meredeznek a belső örömtől, műfogsora csattog, akár a zötyögő zár. Arca, nyaka összekarmolva – alaposan berúgott és összekapott a második felesé848

gével. Nyers szerelmük szaga permetszerűen lebeg a fejünk fölött. Köszönünk. Köszön. Hogy s mint, Tafilyi? Mi jót csinálsz, Zehadin? – Van-e betek ebbe a szobába? – kérdi pálinkás-rekedten és elhalmoz bennünket napilappal, hetilappal, képes magazinnal, rejtvényújsággal, füzetes regénnyel. Fizetés azonnal. Sosem lehet tudni. Belelapozok az újságba, itt is tél. Fekete, ólmos, nyomdafestékkel telefröcskölt tél. Belgrád hó alatt nyög, az utak behavazva, a vonatok késnek, a repülőterek zárva. Itt is, ott is villamosok, trolik és buszok torlaszolják el az utcákat, meg-megrepednek a vízvezetékcsövek, takarékoskodni kell az élelemmel, villannyal. A többiről nem is szólva. Az ipari só felmarja a járdákat, a cipőtalpakat. Mindenfelé földomlás, egyéb katasztrófák, mintha újra beköszöntött volna a jégkorszak. Kannibalizmus dagad és a hideg mérges virágai burjánzanak bennünk. Belgrád nyögi a tél keserveit. Didereg, mint a szemeteskukák közt alvó koldus. Szobatársaim ideiglenesek, folyton váltogatják egymást, és sokfélék, mint a jégvirágok az üvegfalon. Alig jegyzem meg elkékült arcukat, suta nevüket, egykori foglalkozásukat, lakhelyüket és rokonaikat – máris más fekszik az ágyukon, némán, mereven. Hanyatt, a takarón összekulcsolt kézzel, lila ajakkal, mint a hullaház jegén. Bámul a Nagyárok tárnájába, fülel, nem csíp-e el valamit a lenti hangtalan zsivajból. Közben az ápoló behozza a láztábláját. Üres, akár a jövő. Másnap már ő is ugyanúgy megkapja a maga újságját, akárcsak az őslakók. Őslakók valójában csak hárman vagyunk. Svilar, a valamikori lyukastüdejű harcos, garázda nőcsábász – csikorgó ízületű, szőrös csontváz; dr. Nyikolaj Nyikolajevics professzor, aki mindenre helyeslőn bólogat hatalmas tar koponyájával – könnyező szemű, hallgatag emigráns, és jómagam – vagyok, aki vagyok, nem érdekes. A pótágyon fekszem az ajtó mögött, a lábam lelóg róla, a hátam csupa felfekvés. Utolsónak kapom a gyógyszereimet, utolsónak a fejadagom. Az orvosok fél perc alatt elintéznek. Azért-e, mert könnyű eset vagyok, vagy azért, mert gyógyíthatatlan – ki tudja? Mi vagyunk az álmatlan trió. Akiket messze elkerül az álom. Napközben bóbiskolunk, szunyókálunk, mint a vasúti váróteremben, éjszakánként meg bámuljuk a mennyezeten cikázó árnyékokat és fénycsóvákat. Hallgatjuk az idegen tüdők sípolását, rendezgetjük az éjszaka zajait – a kossava hullámszerűen ismétlődő rohamait, a mentőkocsi vijjogását, a hó lágy neszezését, Nyikolaj bácsi ébresztőórájának ketyegését. És beszélgetünk. Jobban mondva Svilar beszél. Ő a legrosszabb alvó köztünk. Hajnalig fecseg, motyog, félrebeszél, akár egy fegyenc a magánzárkában. Lepedékes, nyúzott nyelve mintha magától formálná a szót, meg-megforgatja a szájá849

ban, ízlelgeti, mielőtt kipréselné összezárt ajkai közül. Merev állkapcsai közül. Nyikolaj Nyikolajevics bólogat, sápadt, ősöreg arca húsos redőkben folyik szét, szemöldök nélküli, vizenyős szeme könnyezve olvad a félhomályba. Jómagam – hallgatok. Részben illendőségből, részben mert az az igazság, hogy emlékeimet leadtam a kórházi ruhatárban gyűrött alsóneműmmel és öltönyömmel együtt. Azóta is ott lapulnak, mint a jóllakott tetvek. Svilar szobatársunk holtakat idéz, veszekszik, könyörög és fenyegetőzik – halk tüdősípolás kíséretében. Őrült iramban élt, mindenütt ott volt, mindenbe belefogott. Számtalan halottja van – agyában, szívében, vérében, még a vizeletében is. Egész családját lemészárolták: apját, anyját, fivéreit, nővéreit. Három fivérét, négy nővérét. És tíz-egynéhány faluba szétszóródott rokonságát. Megölték a társait és barátait, kivégezték minden nemzedéktársát, a lányokat is. Két feleségét temette el, mindkettő méhrákban halt meg. Halottai síri hangjai hallatszanak minden szavából, s ott lebegnek a levegőben, mint hideg verítékének párája. Ott nyögnek, jajveszékelnek, nyüszítenek mind tudata üres sötétjében. Nekik felelget Svilar – suttogva, ordítva, dúdolgatva. Igyekszik megbontani földalatti szövetségüket, s elcsitítani sötét, fülsértő lármájukat. – Figyelsz, pajtás? Szóval ide-oda tekergünk Boszniában, éhesek vagyunk és tetvesek. Mindenütt síri csend, se kutyaugatás, se kakaskukorékolás. Minden fölperzselve, lerombolva. Cafatokban lóg rajtunk a gönc, az durrant közénk, aki csak akar, az kerget meg, aki csak akar. Többnyire pont a mieink, ezek a kutyafajzatok. Csak nagy néha jutunk némi kukoricamáléhoz vagy valami híg kásához. Figyelsz, pajtás? Minden összezavarodott bennem, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Én volnék az a Svilar, a család Benjáminja, aki úgy csöppent a harcokba ártatlanul, mint Pilátus a credóba? Talán igen, talán nem. Látom az előttem lépdelő hátát és hallom a mögöttem jövő lihegését. Nem fáj semmi – érzéketlen vagyok, mint egy hasáb fa, nem ér el az agyamig, ki sebesült meg, ki esett el, ki tűnt el. Amint megállok, már alszom is. Ha lefekszem, sose kelek föl többé. Előredőlve lépkedek. Csak így tudok. Ráz a váltóláz: nem is én botorkálok, tántorgok, botladozom itt, fut át az agyamon, hanem a puskám. Fák szaladgálnak körülöttem és pajkosan rám kacsintanak, egy kopár sziklán böhöm nagy kutya ül – vedlett, süket, bolhás vén házőrző –, és veti magára a kereszteket jobbjával is, baljával is. Esik az eső, lábam, oldalam csuromvíz, közben arra gondolok, hogy tán valamelyik ablakból zúdítják ránk a lavór vizeket, vagy öntözgetnek bennünket bazsalikomfőzettel. És irtó nevetséges, mókás ez az egész, míg oldalba nem böknek. Figyelsz, pajtás? Napsütésre ébredek, egy leomlott fal tövében fekszem, üszkös gerendák bűze fojtogat, meleg van, akár a gőzfür850

dőben. A föld párolog. Vele Svilar is. Csak a nap csillogását látom, vörös korongját a lejtőn. Meg ezt a dög kutyát a falon – hunyorog és csóválja a farkát. Köröttem izgő-mozgó, fészkelődő fekete rongycsomók. Nők! Soksok nő – kislányok, menyecskék, vénasszonyok. Úgy hasonlítanak egymásra, mintha egy anya szülte volna őket. Fekete fejkendők, horgas orrok, piros, összeharpdált ajkak. Alacsony, zord homlokok. Rongyos szoknyáik a kőre terítve. Figyelsz, pajtás? Itt kuporognak mellettem, és sötét pillantásokkal méregetnek. Szomjas és száraz a szembogaruk. Valami vigasztalan, savanykás, erős nőszag árad, hullámzik belőlük felém. Kirepedezett kezeik száraz ágként nyúlnak felém. Férfi-e még Svilar? Kellek-e neki, fölfal-e vajon? Elbódít a nap. Alszom. Fekszem a forró kövön, csóválom a farkam és a fekete nőalakokról álmodom, amint közelebb húzódnak lassan hozzám. Figyelsz, pajtás? Svilar hangja köhögésbe és krákogásba fullad. Nyikolaj bácsi élénken bólogat húsos fejével, vizenyős szeme kerekre tágult s egyre erősebben könnyezik. Szipog. Vagy csak én hallom szipogásnak, valójában egészen másvalami? Az olvadó hó nesze? A beteg vér surrogása valakinek a torkában? A jégvirágok lassan benövik az ablaktáblát, de valahogy homályosak, tétovák. Szobatársaink fészkelődni kezdenek és az oldalukra fordulnak. Senki sem fekszik már hanyatt. Senki? A fejem teljesen elnehezült, képtelen vagyok fölemelni a párnáról. Mozdulni sem bírok. Szobánk – négyszögletes, az erkély felé félkörben kidomborodó szobánk – hirtelen megnyúlik, hosszúkás lesz és keskeny, mint az ebédlő meg a rendelő felé vezető folyosó. Szűk, magas folyosó, jégkék neonvilágítással, mégis sötéten. A padlót most sikálták föl, tükrében ide-oda csúszkálnak a tárgyak – lobogó fehér köpenyek, vízzel teli vödrök, tolókocsik, hulláink végeláthatatlan menete. A folyosó végében áll a ruhatárosnő – hatalmas, izmos, nagyétkű nőszemély, jókora fejkendővel. Az olcsó ajakpirosító jéglemezkéhez hasonló vékony rétegben hámlik le a szájáról. Nyers nőiességénel mellfájdító meleg szagával áraszt el bennünket. Erős kezében tartja átizzadt alsóneműmet és gyűrött ruhámat – ezekből újabb szaghullám csap felém: fertőtlenítőszer, dohány, lepusztultság és az elkövetkezendő nagy magány szaga. – Nyikolaj bácsi! – motyogom ébredezve. – Hány óra? Csönd és szorongás csap meztelen lapockámba, akár a huzat. – Nyikolaj Nyikolajevics! – nyögök fel hanyatt fordulva. – Herceg! Nagyhercegem! Apókám! Nyikolaj Nyikolajevics ágya üres, az ágyneműt is leszedték. Csillognak a sodrony drótjai – rács, amely mögött senki sincs már. Még egy nyomorúsá851

gos, bolygó árnyék sem – elolvadt a hirtelen melegben. Az éjjeliszekrény ferde lapján magányosan álldogáló ébresztőóra most halkan megszólal – hét óra. Itt a reggeli ideje. Itt az idő ideje. Tafilyi Zehadin rikácsoló hangja mint felfújt léggömböt, úgy pukkasztja szét reggeli tompultságunkat. Tüsszög és a kabátujjába törli az orrát. Ma csak egy kabát van rajta, és a pilótasapka fülvédőjét is felhajtotta. Jobb szeme alatt friss véraláfutás – a felesége megszökött, de vissza is jött, épp akkor, amikor Tafilyi hazatántorgott a kocsmából. A második felesége, a hirtelenkezű, akinek húsos szerelmét úgy hordozza, mint valami érdemrendet. Köszön, köszönünk. Hogy s mint, Zehadin? Mi jót csinálsz, Tafilyi? – Van itt betek ebbe a szobába? – rikkant kópésan, és már zizeg is mindenfelé a sok újság, boríték, képes levelezőlap, papírpénz. Mától kezdve előre kell fizetni. Kár ne érje a megrendelések miatt. Az újságokban – tavasz. Megindult a jég, mindenfelé hólé csörgedez apró patakokban: Belgrádot árvíz, eső, nyirkosság fenyegeti. A város lerázza magáról a koromtól, füsttől, kosztól szürke hótakarót, a hosszú tél kemény, elfajzott havát. A gyenge napsütésben minden elrohad, oszlásnak indul. És meleg szelek támadnak, bacilus- és fertőzéshozók. Mi meg fekszünk és reggelizünk. Várjuk az újabb gyógyszereket, újabb injekciókat. És bámulunk a Nagyárok fekete mélységébe. Az építőtelepre visszatért az élet. Megjöttek a munkások, hatalmas bunda rajtuk, esetlen kesztyű és térden felül érő csizma. Földgyaluk túrják fel a párolgó, nedves földet, rombolják le a roskatag, földbe vájt putrikat. A rögtönzött telep lakóinak menekülniük kell, bomlott hangyaboly az egész Nagyárok. A száműzöttek zsivaja hozzánk is be-betör a nyitott ablakokon át, mint valami megkergült varjúraj – s itt verdes a szobánkban, nyugtalanítón. Horgas orrú fekete asszonyok sora kapaszkodik fölfelé a Nagyárok oldalában batyuval a hátán. Magasba emelik hegyes térdüket – egyenest mifelénk. SZILÁGYI KÁROLY fordítása

852

PAUL AUSTER

Fehér éjszakák Senki sincs itt,  és a test állítja: bármit mondott is, nem mondta. De semmi nincs,  test sem, és amit kijelent,  nem figyeli senki, te sem.  Hóeséses éjszaka. Az esemény  megismétlődik  a fák között. A toll  körberajzolja a földet, bár már nem tudja, mi történhet, és a kéz, mely tartja,  eltűnt. Ennek ellenére ír.  Ezt írja: kezdetben a fák közül egy test sétált elő az éjszakából. Írja:  teste fehérsége  a föld színe. Itt a föld,  és írja: minden szín  a csend színe. Nem vagyok. Soha nem állítottam olyat,  amiről azt mondod,  hogy mondtam. És igen, a testben  semmi nem hal meg. De látod, minden éjjel  a fák csöndjéből  az én hangom hallatszik, sétál feléd.

853

Csendélet   Hóesés. És a fehérség mélypontján  egy emlék az elveszítettekhez toldja lépéseid. Vég nélkül sétáltam volna veled.

Kármentés   Újraegyesülnek a férfiak hamvai és a nők hamvai. Az égbolt sápadt középpontja  egészen a porzófejekig nőtt a tőzeges dűlőn, ahonnan  figyeltem őket. Galagonyazöld – a szemben hallható, mit mondott. A hóval vegyülő szavak nem vádolták az ajkakat. Megittam  a bort, amit sajnáltak tőlem. Talán ott álltam,  ahol még  lehettél volna. Hazavonszoltam mindezt a túlvilágra. 

Beltér A teljesen más és az ugyanolyan viaskodó húsa.  És most minden olyan, mintha a végső dolog lenne  kimondani: az elhangzó szó a halállal lépett frigyre, és az élet,  erőm  elenyészik. 

854

Zárt spaletták. Egykori énem  hulladéka üríti ki a teret mit be nem töltök. A sarokban  növekszik a fény, melybe az egész szoba  költözött.  Az éjszaka megismétlődik. Egy hang csupán a legapróbb dolgokról beszél nekem.  Nem is a dolgokról, csak a nevükről.  És ha nincs nevük, kövekről. A falun délben átvonuló kecskék dobajáról. Ganajtúró  felhasználta bogyóikról. És a fenti, ibolyaszín pillangók rajáról. A szavak lehetetlenségében,  a fojtogató,  kimondatlan szóban  magamra lelek.

Előrevetülő árnyékok Lélegezlek.  Kibolondítalak magamból.  A testvérfény felé hajoltodban érzéketlenné teszlek.  A katasztrófa utolsó cseppjeit is megitatom veled.  Az ég jöttment csillagot szorít szívemre. Szél  a tanúm, a féktelen éj  tölgylabirintusban csetlik-botlik messze. 

855

A szomorúság pereméig ragadtatlak.  Kiiszom erőd.  Ellenszegülök neked, semmivé, senkivé istenítelek, kijátszhatatlan és legkegyetlenebb örökösöd leszek. 

Falfirka  A semminél semmi sem kevesebb.  A semmiből jövő éjszaka, melyben nincs senki, aki ne jönne.  És ami a beszélő szemében áll láthatatlanul a fehérség peremén.  Vagy egy szó.  Jöjj a semmiből  a nem jövő éjszakájába.  Vagy egy szó fehérsége vésődött fel a falra.  K. KABAI LÓRÁNT fordításai

856

SIMONE GERTZ

Homokkal teli levelek 1 A teherautó mindennap máskor érkezik. Azt mondták, ne jegyezzem meg az időpontokat, és ehhez tartom magam. Az örökös várakozástól és a homoktól elfáradt a szemem. A látóhatárt egészen ellepi a sárga homok. Szigorúan beosztom azt a néhány órát, amelyben szemem megpihenhet a körülöttem lévő tárgyakon. Az előírás szerint a konténerbe kell húzódnom, ha meghallom, hogy a teherautó négyszer dudál, nem vehetem fel a kapcsolatot a sofőrrel. Egyszer a víztartály mögé bújtam, csak hogy egy kezet vagy lábat láthassak, bármit, ami magától mozog. De a sofőr észrevehette. Amikor már csak mintegy ötven méterre volt az őrhelyemtől, hirtelen gázt adott és továbbhajtott anélkül, hogy ledobta volna a zsákot és az élelmet. Sokáig tartott, amíg a homokfelhő leülepedett a naptól izzó konténeren. Másnap figyelmeztettek, hogy nem tartottam be az előírásokat. És hogy a szabályok és azok megszegésének következményei ismertek számomra. Ez azonban nem egészen így van. Én csak a szabályokat ismerem. Csak akkor hagyhatom el a konténert, hogy behozzam a zsákot, ha a teherautó már hallótávolságon kívül ért. A zsákban levelek vannak. Levelek, amelyeket el kell olvasnom és ki kell értékelnem. Összeírom a tartalmukat és statisztikát készítek róluk. A feladók és a címzettek nevét beírom egy táblázatba. Az üdvözleteket külön táblázatba foglalom. A kiértékelés után újra lezárom a leveleket és a konténer mögött álló ládában gyűjtöm őket. A ládát hetente egyszer ürítik. A teherautó olyankor hatot dudál. Azt mondták, hogy a szabályok Esther leveleire is vonatkoznak. Esther azt írja, hiányzom. Küldött magáról egy régi képet, amelyen rövid nyári ruhát visel. A szoknya alól kivillan barnára sült combja. Ő is hiányzik nekem. Azt válaszolom, hogy nem tudom, mikor végzek, várnunk kell. Már nem tarthat soká, amíg értesítenek, írom bátorításként, örök szerelemmel, Jorge.

857

Az éjszakák hidegek. Gyakran álmatlanul forgolódom, a levelek olvasása és kiértékelése nem fáraszt el igazán. Mást azonban nem szabad olvasnom, tévém és rádióm nincs, az adóvevőt pedig csak akkor használhatom, ha ők hívnak. A sápadt holdfényben csontfehéren tündöklő homokot és a fölötte elterülő csillagos eget bámulom, és Estherre és a szüleimre gondolok. Anyámékról már régóta nem hallottam semmit, pedig én minden héten írok. Megkértem Esthert, nézzen utánuk, mert azt gondolom, hogy talán már nem is élnek. De erre a kérésemre Esther sohasem felelt. Esther azt írja, hiánycikk a szandál, és nagyon nehezen lehet üveghez jutni. Azt kéri, tegyek valamit, kérjem az áthelyezésemet, vagy mondjak fel, ha kell. Azt hiszem, téves elképzelései vannak a lehetőségeimről. Helyettest kellene találnom, hiszen valakinek továbbra is el kell olvasnia a leveleket. Azt válaszolom, hogy remélem, hamarosan találunk valami megoldást. Talán kivehetek majd néhány nap szabadságot, írom, és hogy sajnálom a szandálokat. Felszólítottak, hogy semmi esetre se próbáljam meg átélni a levélírók helyzetét. A levelek azonban tele vannak aggodalommal és reménytelenséggel. Az emberek tejre és süteményre emlékeznek. Én dinnyéről álmodom. De dinnyéről senki sem ír. Tisztelt Illetékesek! Ezennel kérem más munkakörbe való áthelyezésemet. Nem tudom, kérésemmel kihez fordulhatnék. A 38FP szektor szélén dolgozom egy acélkonténerben. A konténer három méter széles és hat méter hosszú. Feladatom a levelek olvasása és statisztikai kiértékelése. De nem szabad átélnem a levélírók helyzetét, ami annál inkább nehezemre esik, minél több gondról-bajról olvasok. Úgy vélem, nem vagyok alkalmas többé az állás betöltésére, így kérem, keressenek utódot számomra. Ha lehet, olyasvalakit, akit nem zavar a magány. Itt nagyon egyedül van az ember. Kérem, alkalomadtán látogassanak meg, vagy jelentkezzenek az adóvevőn, hogy tisztázzuk az ügyet. Sajnos nem tudom biztosan, hogy a készülék működik-e még egyáltalán, mivel én nem használhatom, és már jó ideje nem hívott rajta senki. Már tizenhat napja elküldtem a kérvényt, de az adóvevő azóta is hallgat. A levelekben sem találok visszajelzést a kérésemre, nem tudom, írjak-e nekik még egy levelet. Türelmetlenségem felbosszanthatja őket és esetleg megtagadják a kérésemet. Ezt nem szeretném megkockáztatni.

858

Esther azt írja, nagyon csalódott, azt hitte, fel tudom majd gyorsítani az eseményeket. Már nem tudja pontosan, mit akar tőlem, de továbbra is vár. Azt írja, még a vörösre égett arcomat is jó lenne látni, mert itt az emberek szája körül a bőr sárga lesz a répától. Megértem az elkeseredését, de most nem adhatja fel. Megtettem minden tőlem telhetőt, és meg vagyok győződve róla, hogy az elkövetkező napokban történni fog valami, biztatom. Nem tudom, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmet. Néhány hete szándékosan megszegem az előírásokat, de eddig csak egyszer figyelmeztettek írásban. Szedjem össze magam és ne hanyagoljam el a munkámat. De továbbra is egyik szabálysértést a másik után követem el, előbb-utóbb kénytelenek lesznek felmondani. Tegnapelőtt átírtam egy levelet, ami természetesen tilos. A Gabrielről már hosszú évek óta nem hallottunk semmit, azt kell hinnünk, meghalt kezdetű mondatot kijavítottam: Gabriel nemrégiben jelentkezett és azt üzeni, hogy mindent megbocsátott. Ez a súlyos szabálysértés megtorlatlanul maradt, s ez valamiféle megmagyarázhatatlan félelemmel tölt el. Szinte aggódom értük. Esther azt írja, reméli, hamarosan vége lesz a nyárnak, mert azóta sem kapott szandált. Küldött egy képet, amelyen rövid a haja. Először azt hittem, úszósapka van a fején, fejbőre úgy villan ki itt-ott világos fürtjei alól. Azt írja, el akar utazni velem, ha visszajöttem. A villamos most egészen a strandig viszi az embert. Képtelen vagyok válaszolni neki, mert minden, amit leírhatnék, hamisnak tűnik. Tegnap este két egyenruhás férfi látogatott meg, akiket nem ismertem. Fegyver volt náluk, és sötét napszemüvegükben visszatükröződtem. Igyekeztem elmagyarázni nekik, miért kérem az áthelyezésemet, és hogy a levelek rendkívül elszomorítanak. De azt válaszolták, hogy egy ideig még a posztomon kell maradnom. Lehet, hogy újraosztják a szektorokat. Kértem, hogy vigyenek magukkal, még pénzt is ajánlottam nekik. De emlékeztettek, hogy a pénzemet elkobozták. És ígérték, hogy igyekeznek javítani a helyzetemen. Azután elmentek. Nem hallottam az autó hangját. Esther azt írja, nem érti, miért nem teszek semmit, és hogy elhagyott – már ha ez a megfelelő kifejezés. Minden borítékba dugtam egy cédulát. KÉREM, SEGÍTSENEK, A 38FP SZEKTORBAN VAGYOK, AZT HISZEM, MEGFELEDKEZTEK RÓLAM! A teherautó 859

három napja nem jelentkezett, lassan elapadnak a tartalékaim. Megpróbáltam elérni valakit az adóvevőn, de a készülék nem működik. Szétszedtem, belül üres volt. Valaki minden huzalt és csipet kivett belőle. Éjjel útnak indulok a levelekkel teli ládával, bukdácsolok a sárga homokon, újhold van, nem látok semmit. Lábam alatt olyan a homok, akár a hó. A könnyeim hullanak. A leveleket könnyű szellő fújja a homok felett.

2 Apámat fürkészem, amint ócska kötött zokniját kihúzza a csizmaszárából, hogy beletűrje a nadrágját. – Ó, hogy gyűlölöm – mondja, s szeme majd leragad az álmosságtól –, hogy gyűlölöm, az éjszaka kellős közepén képesek felkelteni az embert. Forró vizet öntök a cukrozott tejporra, összekeverem és a bögrét apám elé állítom. Szemrehányó pillantást vet rám, de nem szólok. – Hol van anyád – kérdezi, mielőtt az italba kortyol. – A HD2 szektorban – válaszolom. – Mi az ördögöt akar ott? Apám megrázza a fejét, miközben kanalával a csésze aljára tapadt tejport kavargatja. Leülök vele szemben az asztalhoz, homlokomat a tenyeremre támasztom. – Nem tudom – dünnyögöm –, nem volt itt, amikor hazaértem. Te pedig már aludtál. Apám szigorúan rám néz, összehúzza a szemét, mintha hirtelen egy idegent látna. – De én hagyom el elsőként a házat – vágja oda nyersen és feláll az asztaltól. – Az éjszaka kellős közepén, néhány fagyos krumpli miatt – folytatja, de nem néz rám, miközben becsukja maga mögött az ajtót. Elteszem a bögrét, letörlöm az asztalt. Majd összeesem a fáradtságtól. Anyám kelt, amikor hazaér. Végigsimít a homlokomon, a bőre egészen cserzett. – Hol voltál? – kérdezem. Ujját a szájára teszi és megrázza a fejét. Azután tanárnősen felemeli a kezét és úgy tesz, mintha meglepetésében elhúzná a száját. Felülök, hogy jobban lássam, mit akar mutatni. Mélyen a kabátzsebébe nyúl. Tudom, hogy a kabátja bélésén van egy nagy lyuk, 860

amelybe sok mindent el lehet rejteni. Tulajdonképpen tilos a kabátzsebek használata. – Mit hoztál? – kérdezem. – Talán Mario írt? Hetek óta várunk valami hírre Mariótól. A bátyám nem tért haza, miután lejárt a katonai szolgálata. Olykor érkezik egy-egy levél valami távoli rokontól, aki azt állítja, hogy találkozott Marióval, és hogy a bátyám kitűnő egészségnek örvend. A levelek azonban olykor néhány éve íródtak már, nem tudunk hinni nekik. Anyám egyik kezével eltakarja a zsebét, miközben a másikkal kihúz belőle valamit, ami halványan felcsillan. Üveg! Már hosszú ideje képtelenség üveghez jutni. Anyám ujjával lakatot tesz a számra, maradjak csendben, nehogy a szomszédok meghalljanak valamit. Gyufát gyújtunk és gyönyörködünk az üvegen megtörő fény játékában. – Még van benne valamennyi – mondja anyám –, idd meg. Kezembe nyomja az üveget és fáradtan rám néz. Orromat a címke nélküli palack szájához tartom. Anyám elmosolyodik. – Almalé – mondja –, lehet, hogy kissé már erjedt, de azért jó. Tizenkét éves vagy, elég idős ahhoz, hogy igyál belőle, és holnap úgysem lesz már. Amikor meg akarom kóstolni az almalevet, anyám megfogja a kezemet. De nem vagyok hajlandó elereszteni az üveget. – Engedd el – szólít fel és könnyedén a kezemre üt –, nem veszem el. Kabátzsebéből zsebkendőt húz elő és megtörli az üveg száját. – Most már ihatsz – mondja –, egészségedre. Azután feláll és kimegy, mielőtt még belekortyolnék az italba. Az almalé felséges, savanyú, akár az ecet és enyhén pezseg a nyelvemen. Tenyeremet az üveg falához szorítom. Még négyujjnyi van benne. Úgy döntök, még egyujjnyit iszom és a másik hármat későbbre hagyom. A folyosón felhangzanak apám léptei. Fújtatva jön a lépcsőn. Az ágyam mellett álló üvegre pillantok. A szobámhoz közeledvén a léptek lelassulnak. Tudom, hogy apám háromszor elhalad majd az ajtó előtt, míg végül bejön puszit adni. Visszafelé már könnyebben jár, biztosan levette a csizmáját. Halkan fütyörész, ami persze tilos. Az üveget gyorsan a hónom alá szorítom és a fal felé fordulok. Nem szabad, hogy meglássa, mert csak hiábavaló kérdésekkel kínozná anyámat, dühében a pokolba kívánná Gassattit és az egész istenverte rendszert. Már régen rájöttem, hogyan jut anyám a holmikhoz, amelyeket apám elől a szekrény háta mögé rejtek. Nem látok benne semmi kivetnivalót, ha nagy leszek, én is ezt teszem majd. Csak apám ne tudja meg. Idős már, nem halad a korral.

861

Apám megáll az ajtó előtt és hallgatózik. Hosszan és mélyen lélegzem, úgy teszek, mintha aludnék, s mintha ezt apám hallhatná az ajtó mögött. Reccsen a fa, amint elfordítja a gombot. Mindig csak apám érintésére reccsen. Az ajtó zöreje mutatja, mennyire szeret. Azt hiszi, minél óvatosabban fordítja el a gombot, annál kisebb zajt csap vele. De ennek éppen az ellenkezője igaz. Az ágyamhoz lép, végigsimít a vállamon, majd a fülemig húzza a takarót. Óvatosan lehajol hozzám, még a lélegzetét is visszatartja. Ilyenkor mindig felmerül bennem, mennyire kifulladhat, mire kiér. Ajkát gyengéden a fülemhez érinti, majd hátrafelé araszolva hagyja el a szobát, jobb vállával, mint mindig, nekiütközik az ajtó melletti polcnak. Azután ismét reccsen az ajtó, amíg a rugó a zárba kattan. Elalvás előtt sohasem tudom eldönteni, szeretem vagy gyűlölöm-e apámat. Mindkettő dühvel tölt el. Az üveg felmelegedett a hónom alatt. Beleszagolok. Majd egy hajtásra kiiszom az egészet. Sírok.

3 Minden reggel megteszem a meredek utat fel a határhoz, és minden reggel jobban húz a hasam. Olykor felbukom, amikor félig még alszom, és csontjaimat átjárja a hideg köd. A térdemen vastag heg, amely alól genny és halvány lé csorog. Beállok a várakozók hosszú sorába és megpróbálok nem odafigyelni arra, amit az emberek beszélnek. Néhányan azt állítják, a határ már úgyis egészen máshol húzódik. Délig várakoztatnak, amíg a tűző nap vörösre égeti homlokunkat, s szánkról és orrunkról hámlani kezd a bőr. Azután elkérik az útlevelünket. A fiúk, akik szemmel tartanak és gépfegyverükkel félelmet akarnak kelteni bennünk, olyan kicsik, hogy alig bírják tartani a puskát. A szájuk cserepes, a hajuk poros. Szinte megsajnálom őket. Nem szólunk egymáshoz, némán állunk a sorban, a papírjainkra és valami csodára várunk. A katonák csak alkonyatkor adják vissza az útlevelünket, olyankor a göröngyös úton visszabukdácsolunk a sötétben és azon gondolkodunk, hol szerezhetnénk ilyenkor még egy kis joghurtot vagy egy narancsot. A hasam napról napra kerekebb lesz, örülök a gyereknek, a melleim azonban továbbra is aprók és petyhüdtek maradnak. Egyszer már naplemente előtt visszaadták az útlevelünket, s ez reményt keltett bennünk. Az egyik fiú letette a fegyverét és elsétált a várakozók mellett. Egy mondókába kezdett, anélkül, hogy bármelyikünket is kiszámolt 862

volna. Csak az utolsó szótagnál kapta elő háta mögül a kezét és ujjával a hasamra bökött. Követnem kellett őt a faházba, ahol a katonák nap mint nap eltűntek az útlevelünkkel. Félelmemben az unokabátyámra, Gabrielre gondoltam, aki most biztosan átölelt és megvédett volna. Cigarettával és limonádéval kínáltak. A füstöt fújtam és az italt kortyolgattam, amíg megjelent és leült velem szemben két magas termetű katona. Komoly tekintettel fürkésztek és a hasamat pásztázták. Zavarba jöttem. – Miért akar átmenni a határon? – kérdezték végül. Vállat vontam. – Egyedül vagyok és biztonságosabb jövőt szeretnék nyújtani a gyerekemnek annál, amely itt vár rá – válaszoltam. Azután szégyenlősen a padlóra szegeztem a tekintetemet. – És tudja, mi vár magára a határon túl? – kérdezték ismét. Nem feleltem. Valóban fogalmam sem volt arról, mi vár rám a határ túloldalán. Az egyik férfi felállt és egy aktaszekrényhez lépett, miközben a másik mosolyogva rám nézett. – Hamarosan megszüntetjük a pénzt mint fizetőeszközt – szólalt meg szinte gyengéden –, ezzel maga és a gyereke is jól járna. Nem válaszoltam. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. A másik katona kihúzott valamit egy fiókból és letette elém az asztalra. Megrémültem. Egy Marióról készült rajz volt. – Ismeri? – kérdezte egyikük. Kinyitottam a számat, de nem válaszoltam. – Ő a gyereke apja, nem igaz? – firtatta a másik. Kiszáradt a szám. Akartam magamnak tölteni még egy pohár limonádét, de az üvegben már nem volt semmi. – Mi van vele? – kérdeztem. – Mit tudnak róla? A katonák egymásra néztek. – Nos – kezdte egyikük –, semmit. Csak tudni akartuk, ismeri-e. Valóban semmit sem tudunk róla. Azt hittük, maga biztosan tudja, hol tartózkodik. Megráztam a fejemet és igyekeztem visszatartani a szemembe toluló könnyeket. – Hát ez sajnálatos – sóhajtoztak –, igazán sajnálatos. Biztosan az unokabátyjáról, Gabrielről sem tud semmit, nem igaz? Erre felkaptam a fejemet, egyik katonáról a másikra vándorolt a tekintetem. Karjukat összefonva álltak előttem és alsó ajkukat sajnálkozva előretolták. – Nos – közölték ismét –, róla sem tudunk semmit. A maga unokabátyja, nem igaz? 863

Bólintottam és újabb cigarettáért nyúltam. Az egyik katona tüzet adott. Azután mindketten felálltak és az ajtóhoz léptek. Én is felálltam. – Engedjenek át a határon – kértem. A katonák már az ajtóból szóltak vissza. – Csak ha megtaláltuk a barátját és az unokabátyját – mondta az egyik. – De be is esteledett már, menjen haza és holnap jöjjön el ismét – így a másik. A hazafelé úton nem sírtam, mert hátamban éreztem a többiek tekintetét, akik nem mertek rákérdezni, mi történt. Néha úgy érzem, nem bírom tovább, és hogy a legegyszerűbb volna, ha a sötétben egyszer legurulnék a meredek göröngyös úton. Biztosan elveszíteném a gyerekemet és talán én is meghalnék. De azután eszembe jut, hogy ő az egyetlen, ami miatt Mario talán néha még gondol rám. Éjjel álmatlanul forgolódom, a fényeket nézem, amelyek becsíkozzák az eget, olykor egészen apró négyzetekre osztják, és azt gondolom, hogy a világon biztosan minden ilyen szigorúan van felosztva, minden. De képtelen vagyok besorolni a részleteket, különbséget tenni jó és rossz között, mert mindkettő valószerűtlennek tűnik. Azután pedig már azt sem tudom, valóban át akarok-e menni a határon, hiszen alighanem az sem változtat semmit. De amikor a gyerek a hasamat rugdossa, és érzem, hogy hamarosan ki akar majd jönni, átlépi a határt, mert nincs választása, akkor egészen biztosan tudom, hogy nekem sincs más választásom.

4 Az ágyon fekszem és megpróbálok nem odafigyelni a teherautók zúgására. A katonák közlik, hogy Cordemas a város kapui előtt lóg egy fehér fatörzsön, keselyűk tépik a húsát. Youngot nevezik ki új miniszterelnökké. Felülök, hogy kilássak az ablakon. A 23BB szektor fölötti fekete eget kék fénycsóvák szelik. Úgy tesznek, mintha légitámadástól kellene tartanunk, de én nem félek. Nem tudom, hogy higgyek-e a katonák közleményében. Gabriel, a bátyám megtiltotta, hogy iskolába menjek, azt mondja, túl veszélyes. – De hiszen ismerem a járást – válaszolom –, legalább egyikünknek kellene tanulnia. A bátyám megvetően néz rám a joghurtos pohár pereme felett. Az utolsó joghurtot eszi. 864

– Akkor is itthon maradsz – utasít mély hangon –, honnan tudnád, hogy időközben nem osztották-e be újra a szektorokat? Akkor már senki sem ismeri a járást. Ilyenkor gyűlölöm. Amióta pelyhedzik a bajusza és két ujját elveszítette a fronton, örökké a felnőttet játssza. – A szektor határait még sohasem helyezték át máról holnapra – válaszolom. – Te tökkelütött – förmed rám –, ezek bármit megtehetnek. Azután elém tolja az üres poharat, hogy kinyaljam belőle a joghurtot. – Ne engedj be senkit – szól vissza, miközben kilép az ajtón –, várd meg, amíg hazaérek. Az ágyon fekve a rádiót hallgatom. Néha hangokat vélek kivenni a zúgás mögött, de nem értem, mit mondanak. Kilépek az erkélyre, az utcát figyelem. Mindenütt csend van. Néha elhalad előttünk egy-egy hadoszlop. A terepjárók platóin nyúzott katonák. A fegyverükbe kapaszkodnak és a házak ablakát figyelik. Nincsenek röpcédulák. Azon gondolkodom, átmenjek-e a szomszédba érdeklődni. De azután elhagy a bátorságom, magam sem tudom, miért. A bátyám kifulladva és csuromvizesen érkezik. – Gyerünk, segíts! – kiált rám. Azután a konyhaasztalra támaszkodik, hogy kifújja magát. Amikor köhög, véres nyál fröccsen az ajkára, de nem nevetek. – Sietnünk kell – mondja végül –, mindjárt jönnek ellenőrizni. Felegyenesedik és megfogja az asztal szélét. – Gyerünk – szól rám –, menj a másik oldalra. Földbe gyökeredzik a lábam a rémülettől, mert nem tudom, mit akar tőlem. – Nyomás, tedd, amit mondok – üvölti, miközben tenyerével a tarkómra üt –, és nehogy elkezdj itt nekem bőgni! Átmegyek az asztal túloldalára és segítek felemelni. – Na látod, megy ez – mondja a bátyám –, gyerünk a nagyszobába. És ne kérdezz semmit. A bátyám mellett fekszem az ágyon és igyekszem elviselni a csendet. A bátyám, miután átrendeztük a lakást, megint elment, de nem mondta meg, hogy hová. Azt mondta, várjak nyugodtan, amíg megérkeznek, nem kell félnem, jól csináltunk mindent. De én mégis megrémültem, amikor meghal865

lottam a kopogtatást, mert már régen besötétedett. A nőkön lötyögött az egyenruha, a hajukat szorosan összefogták. Hozzám egy szót sem szóltak, jelekkel értették meg egymást. Nem várták meg, amíg végigvezetem őket a lakáson, minden helyiségbe benéztek és mindenütt jegyzeteltek. Azután elmentek. A bátyám azt állította, amikor hazajött, hogy minden rendben volt így. Megkérdeztem, hol volt és hogy mikor mehetek megint iskolába. Válasz helyett két pohár joghurtot dobott az ágyra. Azután ő is leheveredett mellém. De tudom, hogy nem alszik. Egészen biztosan tudom. Ebben a hangzavarban képtelenség aludni. A bátyám továbbra sem engedi, hogy iskolába járjak. Azt mondja, legyek türelemmel. Azt is megtiltotta, hogy az ablakhoz menjek. Szót fogadok. Azt állítja, az egész szektor hemzseg a lövészektől, akik csak arra várnak, hogy az ilyen kis szaros lázadókkal végezzenek. Tudom, hogy csak viccel, de nem értem a poént. A bátyám néhány napja új ruhát hord. Levágatta a haját és napszemüveget visel. Néha otthon felejti a napszemüvegét, hogy a sötét üveggel behozhassam magamnak az eget, anélkül, hogy ki kellene hajolnom az ablakon. Unatkozom otthon egész nap egyedül. A fölöttünk lakó szomszédok már alig csapnak zajt, csak néha hallom őket, ahogy a hálószobában tologatják a székeket. A lépcsőházban sohasem lehet hallani őket. A bátyám esténként úgy jön haza, mint akit üldöznek. Néha hoz nekem egy-egy levelet vagy röpcédulát. Ha semmit sem tudott hozni, akkor tovább rághatom a rágóját. Elolvasom a leveleket, de nem tudom, kihez szólnak, pereg belőlük a homok. A röpcédulákból repülőt készítek. A bátyám alig bírta abbahagyni a nevetést, amikor meglátta őket, én pedig elkezdtem bőgni, mert azt hittem, gúnyolódik, vagy teljesen elment az esze. De azután megvigasztalt és megtiltotta, hogy kidobjam a repülőket az ablakon. Megint iskolába akarok járni. De a bátyám szerint bezárták az iskolát, mert átépítik. Amikor félek és már nem bírom elviselni az örökös lármát, beülök a szekrénybe, fejemre húzok egy párnát, mígnem hangokat vélek hallani és még jobban megijedek. Ilyenkor sírva fakadok, anyámat és apámat hívom. A bátyám három napja nem jött haza. Nagyon aggódom miatta. Tegnap este felosontam a szomszédokhoz, de nem működött a csengőjük, és nem akartam bekopogni, mert nálunk csak a katonák kopogtatnak. A lépcsőházban egy közlemény tudatta a ház lakóival, hogy le fogják bontani az erkélyeket. Titokban letéptem a cédulát, hogy repülőt hajtogathassak belőle. Már lefeküdtem, pedig még világos van odakint. De éhes vagyok, és nem 866

tudom, mi mást tehetnék a félelem ellen. Elhatározom, hogy holnap a bátyám keresésére indulok. És élelmet is kell szereznem. Nem zárom be az ajtót magam után, nem akarom, hogy feltörjék, amikor jönnek az erkélyt lebontani. Lassan megyek lefelé a lépcsőn, nyugtalan vagyok, mert már hetek óta nem jártam az utcán. Nem ismerem már a járást odakint, és ennek a bátyám az oka. Magával kellett volna vinnie, de legalábbis elmesélhette volna, hogy milyen. Már lebontották az erkélyt, és én észre sem vettem. Az ablakok most mind négyszögletűek és valódi üveg van bennük. Az utcáknak nincs nevük. Számolom a kereszteződéseket, hogy ne tévedjek el. Nemsokára elszámolom magam, de már sírni sem tudok. A katonák csak a vállukat vonogatják, amikor megmutatom nekik a bátyám képét. Nem merem megmondani, hogy eltévedtem. Egyikük elveszi tőlem a képet és eltűnik vele. A kabátja ujjába akarok kapaszkodni, de a többiek visszatartanak. Vigasztalásul kapok egy darab kockacukrot. A katona hamarosan visszajön és kezembe nyomja a fotót. – Szektoros körözést adunk ki ellene – jelenti be. A többiek röhögnek. Majd felszólítanak, hogy menjek haza. – De ne feledd, hogy újraosztottuk a szektorokat – mondja egyikük. Azután magamra hagynak. A kezemben lévő fotóra nézek. A bátyám fejét fekete csíkok osztják apró szektorokra.

5 A sofőrök a nyitott teherautónak támaszkodnak és összehúzott szemmel figyelnek sötét napszemüvegük mögött. Rágóznak és rám vigyorognak, amikor megkérdezem, melyikük szállítja a leveleket. Majd egymás felé pisszegnek és a nyelvükkel csettintenek, amikor közvetlen közelről egyikük szemébe akarok nézni. – Miért nem mondjátok meg? – kérdezem tőle és megpróbálom kivenni a szemét a sötét üveg mögött, de csak a tűző nap és a kék ég tükröződik vissza benne. A gerincemen végiggurul egy izzadságcsepp, bizsereg és viszket. – Hol ez, hol az – válaszolja a sofőr és még szélesebben vigyorog. – Miért kérdezed? – Tudnom kell – válaszolom –, nagyon fontos. 867

Egyikük kuncogni kezd, majd mindannyian beszállnak az autóba, becsapják az ajtót, felbőgetik a motort és elhajtanak a ragacsos aszfalton, amely a csizmám szőrméjét cibálja – egész nyáron nem lehet szandált kapni. Tegnap is itt voltam és tegnapelőtt és azelőtt is mindennap, de még soha nem válaszoltak, ha Jorge után érdeklődtem. Pedig biztos vagyok benne, hogy tudják, kiről van szó és azt is, hogy hol van. Mindennap odaadom nekik a levelet, amelyet Jorgénak írok. Azt mondják, ez minden, amit tehetnek, még azt sem ígérhetik, hogy valóban megkapja őket – ennyi erővel postán is feladhatnám. Jorge már egyáltalán nem ír. Átmegyek a téren, a teherautók és a sofőrök felé. Nevetnek, amikor meglátnak. Egyikük a járásomat utánozza, széles fenekemre utal és a csípőjét riszálja. Kínosan érzem magam, de nem veszik észre, nem is néznek rám, amikor hozzájuk lépek. Egy üveg gin van nálam, az egyik mellékutcában szereztem egy rossz leheletű, tapizós férfitól. A sofőrök elfogadják az italt, de akkor sem mondják meg, hol találom Jorgét. Az üveg körbejár, az egyik férfi homlokára tolja a szemüvegét és rám kacsint, majd újra a szeme elé húzza a sötét üveget. Tudom, hogy amint elhagyom a teret, ismét gúnyt űznek majd belőlem. Nem hiszek már abban, hogy erőszakkal vitték el Jorgét, egy olyan munkára, amelyet máskülönben senki sem végezne el. Nem tudom, szeret-e még. Valaha elhittem, amikor elém térdelt, végigsimított a lábamon és kezét a szoknyám alá csúsztatta. – Valami homokszem kerülhetett Jorge gépezetébe – mondta tegnap az egyik sofőr, amikor átadtam neki az utolsó levelet. Az állt benne: Végleg elhagytalak. A többiek a hasukat fogták a nevetéstől. BILLINGER EDIT fordítása

868

MILA HAUGOVÁ

Mintha Az illúzió és a hallgatás És a véletlen Megtestesült Visszatekint Mintha Egy végtelen kamera Filmezné a végtelen Teret Ami egyszer valós volt lehetséges Mintha Egy hozzájárulásom nélkül befejezett arc keletkezne ott ahol nem fejeződöm be A lehallgatott tél mély (barnássárga) füvében 2007. 12. 10.

Álomtalan idő Csendes lehámló kéreg Fű van. Vannak fák. Felszínre jutottak A férfi akit szeretek Nem öregszik Csak festő Kezének mozdulatai

Arc amely az enyémhez hasonló Arc amelyhez hasonló az enyém Zuhanunk a többiekkel együtt A monokróm létmódba Rácsavarodva a szükségszerűség Effektív spirálisára

Ezekből a napokból Ezekből a napokból Ezekből a téli napokból És ismétlődésükből Selyemálmaikból A munka és az írás (két letűnő csillag) liturgiája Mintha a tenger A ködben a torokig emelkedne És semmit sem tenne lehetővé Már semmit Mintha csak elveszett volna a három angyal Befogadásának és vendégül látásának képessége 2007. 12. 11.

Levitáció Körös-körül látom: másodpercek Meghosszabbított raszter Az idő akárha a fénysebességgel szemben: éjjeli felvételek üres repterek autók vonatok Az örök forgalom lucidus térségei Ditirambus egy alvó kínai gyermek arca mint hangtalan önmagába zárt űrben bolyongó levitáló planéta 870

Lamentálások A d-mollban most téli kertet látok Sűrű zúzmarával a birsen és sárga kutyaóllal És Domenico Scarlatti szonátáival A kertbe vezető minden egyes úttal Lövésekkel az éjben láthatatlan Csönd megérintette vadakra Az álmok fotográfiái albumba gyűlnek: Fél kézzel kapaszkodva függök a vonatszerelvény lépcsőjén A kocsi lekapcsolódik a mozdonyról de nekem sikerül Bejutnom és összeszedni szétdobált poggyászomat Van ott egy régi álomból elcsent blúz is… Az álom cellája bezárul mindennel együtt ami nem én vagyok A lelassult negatívon kitárul a reggel És ez a sor az előrelátásé A kamerát folyton lehagyja a valóság… Távoli fészek Álmomban megállás nélkül keressük egymást ölelünk szeretkezünk Minden lehetséges helyszínen A nappal paralel álmába ébredten

Alkímia Fészekbe gabalyodva: naponta elfogni s megszelídíteni Minden növényt Az igazi kert lehető legkomolyabb kihívása A kacsok kinyújtóznak lábunk alatt csillagok csíráznak Ne felejts el minket az úton mondják Magasan leszel messze Álmomban egy vers követ csupán Egyetlen szóból áll

871

Te meg szótlanul álomból álomba öltöd magad Nem látom tisztán amit látok A növények kőbe írt történelme A minden egy elviselhetetlenül magas hang A minden egy elviselhetetlenül magas hang Erdő a levegőben A köd beleroskad a vízbe A szoba gyújtópontja Korommá égett levelek Behatolás a szilárd horizontba A haláléi vagyunk Vérben állnak az órák Eltemettem anyámat Integető fehér karján az órával Most az ablakból nyílik az ajtó Naplóból kitépett lapok Ott hevernek a fehér konyhaAsztalon ahol most egyedül ebédelek Tűd és Gyűszűd árnyékot vet S ha beáll a csend Lesz hozzá zene is Mama

A sziget hullámokká vált: az én Atlantiszom Együtt létezünk és külön-külön

Ősvér Ellenmozgás viszonzatlan nyomás Más erők mozgása Kihívás amikor csillagom mélyen lábam elé hull Hol alszik akkor rókám hol a kígyóm Ó növények és állatok Istene ne bujdoss a levelek És fűszálak téli eltűnésében

872

Ahol kék rókáim téli álmukat alusszák – – – Már senki sem halandó Az őzek keskeny patanyomai elágaznak az örvénylő hóban – – – Fényár. Siratás. Ébredés. Ahol az álom rugalmas végtagjai végződnek

Álmot fényképezni Szeretném ha tudnád hogy szeretnek És nem vagy egyedül: távérintkezéseink Áttetsző szépsége a jelen levő de észlelhetetlen lélegzet A hold fehér útja Egy fénycsóva szétporlasztja a folyót Összeszorul/bezárul szívem: amit szeretek Hadd Porladjon Ha visszatér enyém lesz örökre – A jelenlét gyöngédsége A világ titka hogy semmi se hal meg Csak pillanatokra Vesztjük szem elől aztán visszatér HIZSNYAI ZOLTÁN fordításai

873

MAGYAR VILÁG

TELLÉR GYULA

Az ’56 körüli küzdelmek eredete és állása* Hölgyeim és Uraim! Eszmefuttatásomban ’56 az 1956 október–novemberében lezajlott események összefoglaló fogalmát jelenti, az egybetartozó időtartamot és eseményeket egységes egészként fogva fel. Mondjuk úgy: a természetes „meta”-szintről van szó. A konkrét összefüggéseket – ha kell – ezenkívül mindig megnevezem. Az 1945 utáni magyar történelemnek és magának az ’56-os zajlásnak az eseménytörténetét ismertnek tételezem fel, még akkor is, ha a hallgatóság tagjaival valószínűleg nem minden tényt vagy nem minden összefüggést ismerünk és értékelünk egyformán. A témát – már csak a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt is – egy bizonyos absztrakciós szinten szeretném tárgyalni, s ezért meglehetős leegyszerűsítésekkel fogok élni, abban a hitben, hogy ezek a leegyszerűsítések nem térítenek el a lényegtől, sőt éppen afelé vezetnek. * Közismert, hogy a XX. század első felének társadalomfejlődése, majd a háború utáni földosztás és a feudális földtulajdoni és államszerkezeti elemek lehántása után Magyarországon 1947-re jellegzetesen kispolgári-polgári társadalom jött létre, melyet ezeknek a kispolgári-polgári elemeknek a nagy túlsúlya jellemzett. Ebbe a kispolgári-polgári társadalomrészbe – amely szerkezeti elemet nemcsak szociológiai, társadalomstatisztikai, hanem bizonyos értelemben politikai alapon, aspirációk, politikai törekvések szerint különítek el – a korabeli társadalomnak több mint 80 százaléka beletartozott. S megfordítva a politikai struktúrát: a kommunista pártnak és „proletár” támogatóinak 1945-ben is, a korrigált eredményű 1947-es választásokon is a szavazatok mindössze 16–18 százaléka jutott. Ez a politikai megosz* Az előadás 2006. szeptember 8-án hangzott el a Harsányi János Főiskolán az Antalóczy Attila által a fél évszázados évfordulóra szervezett megemlékező konferencián. A konferencia előadói voltak még a szervezőn és a jelen irat szerzőjén kívül: Anderle Ádám, Boross Péter, Galló Béla, Kopátsy Sándor, Őszi István, Peterdi Nagy László, Rózsa András és Pozsgay Imre (aki írásban küldte el előadását). A jelen szöveg először 2008-ban jelent meg a konferencia szervezője által szerkesztett, az előadásokat tartalmazó füzetben. 2009 szeptemberében néhány megjegyzéssel megtoldottam.

874

lás s mögötte a társadalom kispolgári-polgári jellege tehát a kiinduló helyzet. Az 1946–47-től kezdve egyre erőteljesebben nyomuló Rákosi-rendszer berendezkedése folytán egy sajátos társadalmi-politikai alapszerkezet jött létre, melyben a túlnyomó kispolgári-polgári társadalomrészt a szovjet hadsereg erejére támaszkodó kommunista párt és a hozzá csatlakozó elenyészően kisebbségi társadalomrészek vetették diktatúrájuk alá.

A szerkezetet legkönnyebben egy vízszintes vonallal lehet ábrázolni, a következőképpen: (1) Rákosi és a hozzá csatlakozó erők (2) Az alulra szorított kispolgári-polgári társadalomrészek Az (1)-es szerkezeti helyen van a berendezkedő szocializmus erőrendszere, a pártelit, illetve az előbb említett valahány százaléknyi szavazókból azok, akik odapártoltak, a (2)-es szerkezeti helyen pedig ott van a leszorított magyar kispolgári-polgári társadalom. Ebben a szerkezeti felállásban körülbelül a Rajk-pertől kezdve a hatalomgyakorló (1)-es pozíció hasadása révén sajátos változás állt be, s ez a változás a politikai folyamat előrehaladása során egyre határozottabb formát öltött. Nagy Imrét kiszorították Rákosi mellől, Donáth Ferencet, Haraszti Sándort, Kállai Gyulát, Kádár Jánost letartóztatták. 1951 végétől, 1952 elejétől pedig, amikor Sztálin már kezd eszelőssé válni és a Szovjetunióban elkezdődik a zsidó koncepciós pereknek a sorozata mérnökök, orvosok, katonatisztek stb. ellen, ugyanilyen előkészítés zajlik itt Magyarországon is. Személyes ismerőseim között is van olyan hajdani tiszti rangú ember, akit 1952 elején elküldtek a hadseregtől, s megsúgták neki, hogy per készül ellene. A végén ebből nem lett semmi, de ezt az érintettek nem tudhatták előre, s a fenyegetés már ott volt a magyar politikai életben, s a védekező mozgások megindultak. Ezáltal az imént felrajzolt ábra alapjául szolgáló helyzetben módosulás történik, az elnyomó szocialista politikai establishment és a leszorított polgári társadalom közötti fő politikai front mellett az elnyomó pozícióban egy második front keletkezik. Ennek a második frontnak az egyik oldalán továbbra is ott van a Rákosi-rendszer, a másik oldalon azonban megjelenik Nagy Imre és a mögé húzódó csoport, mondjuk: a reformerek. (1) Rákosi-establishment

(3) Nagy Imre és csoportja

(2) A leszorított kispolgári-polgári társadalom

875

Ezzel a múlt század ’50-es éveire egy olyan háromelemes politikai alapszerkezet alakult ki, mely igen stabilnak bizonyult. Ha az azóta eltelt magyar történelmet nézzük, egészen a mai napig, úgy találjuk, hogy vagy ezek a jellegzetes csoportok maguk, vagy ezek utódcsoportjai alkotják akár a mai politikai szerkezetnek is a lényeges vázát. S természetesen ez a háromcsoportos modell írja le 1956 közvetlen előzményeit is. Itt most, ha nagyon sok időm volna vagy hosszabb tanulmányt írnék, elemeznem kellene az ábra három csoportját. S a (3)-as csoport esetében például azt: milyen motívumok és kényszerek alapján vált külön ez a bizonyos „Nagy Imré-s”, „reformer” csoport és kezdett tudatos küzdelmet a másik csoport ellen. Én ugyanis Boross Péterrel szemben úgy gondolom, hogy a két csoport közötti birkózás nagyon is tudatos volt. A folyamat első lépéseként Nagy Imre – 1953ban, az ismert szovjet beavatkozás következtében – hatalomra került. A második lépésként pedig Rákosi szorította ki Nagy Imrét, ugyancsak szovjet beavatkozás révén. Ezzel – ismerve a sztálini korszak leszámolásos politikai „megoldásait” – a reformer csoport életveszélyes helyzetbe került, s már nemcsak ambícióból, politikai meggyőződésből, hanem a puszta életben maradás érdekében is folytatta a hatalom megszerzéséért a küzdelmet. E küzdelem eszközei voltak a történelemből ismert akciók, aláírási kampányok, vagy éppen a Petőfi Körben rendezett viták. A Petőfi Kör vitái voltaképpen a majdani hatalomgyakorlási és politikai alternatíva kidolgozásának fórumai voltak. Olyan alternatíva kidolgozásának a fórumai, amely a sajtóviszonyokra, a gazdaságpolitikára, a külpolitikára, az agrárpolitikára a Rákosi-féle megoldásokkal szemben „saját” szocialista megoldást jelentett. A nyilvánvló mögöttes cél pedig az, hogy a (3)-as csoport alkalmas legyen az (1)-es csoport helyének az elfoglalására s azt végre is hajtsa. Kérdés: hogyan kell értelmeznünk és megneveznünk a (3)-as csoport ilyen törekvéseit. Szerintem minden, amit az ilyesféle hatalomátvételi törekvésekről vagy magáról az efféle hatalomátvételről tudunk, amellett szól, hogy puccsnak kell neveznünk. Amikor egy adott politikai rendszer keretein belül maradva az egyik politikai elitcsoport el akarja venni egy másik politikai elitcsoporttól a hatalmat, alapvetően személyi változásokkal és némi politikai hangsúlyváltással, azt úgy hívják, hogy: puccs! A „Nagy Imré-s” csoport a szovjetfüggés, az egypárti diktatúra és a tervgazdaság rendszerének politikai keretei között maradva hatalomátvevő puccsra készült. Az ’56-ot előkészítő folyamatok között ennek a puccsnak döntő fontosságú szerepe van. Hogy nagy a tét, megítélésem szerint mindkét oldal szereplői is pontosan tudták s a hatalomért folytatott küzdelemben minden rendelkezésükre álló eszközt igyekeztek felhasználni. Amikor Rákosi megelégelte a puccsisták elő876

nyomulását, 1956 tavaszán, nyarán, erőteljes ellencsapásra készült. Ezt jelentette az úgynevezett „százas lista”, meg nem tudom én, hányas lista, a letartóztatandó és likvidálandó személyek nevével. Ugyanakkor a lengyelekkel való szimpátiatüntetés, amelyet október 23-ra terveztek, kimondottan azt a célt szolgálta, hogy a puccsisták tömegtámogatást biztosítsanak maguknak, amellyel szemben Rákosiék tehetetlenek, s így a puccsot végre lehet hajtani. Személyes élményem: 1956-ban huszonkét éves voltam. Nem voltam annyi idős, mint Kopátsy Sándor, s annyi se, mint Boross Péter. De azt világosan láttam, hogy itt élet-halál kérdéséről van szó. A küzdelem vérre megy. Jól lehetett látni az előzményekből, hogyan bánik akár az egyik csoport, akár a másik csoport az ellenfeleivel. Hogy Rákosi hogyan bánt, láttuk. De a másik oldalon ott volt a koncepciós perek újratárgyalásának a követelése is, eléggé világos végkimenetellel. A puccs programja aztán szóról szóra megjelent az október 22-én a Műegyetemen kidolgozott tizenhat pontos programban. Abban, hogy hívják össze a rendkívüli pártkongresszust, hogy Nagy Imrét vegyék (vagy tegyék) be a kormányba s bizonyos gazdasági és politikai kérdéseket tárgyaljanak újra a Szovjetunióval. Nyilvánvalóak voltak tehát a puccs alapvető lépései és politikai irányai a Petőfi Körben előkészített új gazdasági és társadalompolitikai program szerint. Cél volt egyben a némileg változott viszony a Szovjetunióval, s a változott személyi felállás idehaza. Az volt a helyzet azonban, hogy e folyamat és az ezt mozgató koncepció és érdek mellé már az egyetemi pontok összeállításakor egy másik érdek és ezt az érdeket kifejező másik koncepció is csatlakozott. Ha elolvassuk azokat a bizonyos pontokat, olyanok is vannak közöttük, hogy az oroszok vonuljanak ki, hogy legyenek szabad választások (ami implicite a szabad pártalakítás követelését is magába foglalta), s hogy legyen szabad sajtó. Az adott viszonyokat ismerve: ha ez a három követelés teljesül, a magyarországi sztálinista szocializmusnak, a szocialista rendszernek vége. Ezt később maga Kádár János is elismerte, mielőtt elment volna a Szovjetunióba kormányt alakítani. Az ’56-os dinamikához tehát döntő módon hozzátartozik, hogy a puccsisták tömegmegmozdulást szerveztek a maguk védelmére és Rákosi kiszorítására, de ez a puccs október 23-án estére átment forradalomba (azaz: nemzeti felkelésbe és szabadságharcba; az ezzel kapcsolatos terminológiai és elméleti vitába itt nem kívánok belemenni, eszmefuttatásom számára elfogadom a közbeszéd „forradalom” minősítését). Egyben a követelések hangsúlyai is a műegyetemi program reformista, szocializmusjavító puccsista pontjairól a forradalmi pontokra tevődtek át. Ismét egy szubjektív megjegyzés: abban a történelmi szerencsében volt részem, hogy 23-án délután és 877

este ott voltam a Parlamentnél a Kossuth téren, s személyesen élhettem meg, hogyan megy át a közvélekedés, a közlelkület a puccsból a forradalomba. Amúgy a történet számtalan elbeszélésből ismert. Először azt mondták az emberek, hogy nem vagyunk elvtársak, amikor Nagy Imre elvtársaknak szólította meg őket. Ez a kommunista párt uralmának, szellemiségének, beszédmódjának az elutasítása volt tömör, szimbolikus formában. Aztán a tömeg kiabálni kezdte, hogy „oltsák le a csillagot!”, mert közben bealkonyodott, s a Parlament tetején kigyulladt a vörös csillag. „Oltsák le a csillagot!” A csillag a szocializmusnak volt a szimbóluma. A jelszavak a szocializmus elutasítását jelentették. És a végén elkezdődtek a skandálások, hogy „akármilyen kedves vendég, tíz év után éppen elég!”. Így kezdődött, de azzal folytatódott, hogy: „Ruszkik, haza! Ruszkik, haza!” Vagyis szűnjön meg a kommunisták diktatúráját fenntartó hatalmi biztosíték: a szovjet katonai megszállás. Ez már maga volt a forradalom, mert – ismétlem – a közlélek ekkor már azokat a feltételeket igyekezett kimondani, követelni, amelyek az egyetemi pontokban a szocializmus meghaladását jelentették. Összefoglalva tehát: az ’56-os forradalom egy puccsista tüntetéssel indul és egy fél nap alatt fegyveres felkelésbe (a közbeszéd szerint: forradalomba) megy át. Megint csak nagy a kísértés, hogy felidézzem azokat a hatalomjáték-kombinációkat és szóbeszédeket, melyek ezek körül az események körül keletkeztek. Miért hagyatta őrizetlenül Rákosi a Lámpagyárat s az ottani kézifegyver-raktárt? Vajon Rákosi azért engedte-e, hogy kézifegyveres formát ölthessen a tömegmegmozdulás, hogy utána nehézfegyverekkel verje le a „fasiszta lázadást” s ezzel az ürüggyel minden elképzelhető és elképzelhetetlen, (2)-ik rekeszbeli és (3)-ik rekeszbeli ellenfelével a tetszése szerint leszámolhasson? Az oroszok bizonyára mindent tudtak előre. Ők mire játszottak? Talán Rákosi végleges eltávolítása érdekében engedték a fejlemények végletessé válását? Hogy a végén az ő fegyvereik győzzenek? S ez egyszersmind indok lesz a Varsói Szerződés (és a békeszerződés) értelmében az idők végezetéig tartó magyarországi állomásozásra? „Hiszen láthatja a világ, hogy itt a fasizmus akarja megdönteni a nép hatalmát!” stb. Nem tartozik bele szorosan a témám gondolatmenetébe, de nem bírom megállni, hogy meg ne említsem: az ’56-os forradalom dinamikájának végtelenül érdekes sajátossága, hogy míg az utcán október 23-ra gyakorlatilag győz a forradalom gondolata és törekvése, a pártközpontban még elég sokáig a puccs és az ellenpuccs erői viaskodnak egymással. Nagy Imre egymás után három kormányt alakít. A második kormány már erősen a puccsista oldalon áll, de csak a harmadik megy át a forradalom oldalára. S ez is óvatosan, mert nagyjából az 1945–47-es erőviszonyokat fejezi ki, benne szim878

bolikusan Kéthly Annával és másokkal. Tehát: eleinte az utcán puccs, majd forradalom, a pártközpontban diktatúra („ellenforradalmazás”, „csőcselékezés”, „fasisztázás”, Katonai Bizottság Apró Antal vezetésével, 25-én vérengzés a Kossuth téren stb.), aztán az utcán forradalom és szabadságharc, a pártközpontban puccs. S a pártközpontbeli puccs csak október 28-án illeszkedik hozzá a forradalomhoz. Először csak a forradalom elvéhez, s csak a második orosz támadás alkalmával teljesedik ki a forradalom és a szabadságharc teljesen egységes struktúrája, s akkor áll át Nagy Imre maga is végleg a forradalom és a szabadságharc oldalára. Történelmi pillanat! Nagy Imre ezzel a gesztusával, lépésével s az ezzel járó későbbi halálos konzekvenciák vállalásával emelkedett a magyar történelem legnagyobbjai közé. Alaptézisem, előadásom fő állítása tehát a következő. 1956-ban a társadalom csoportszerkezete és a politikai érdekek és aspirációk szerkezete által meghatározottan zajlott egy puccs, egy kiszorító játék a hatalomgyakorló establishment két csoportja között. Ez a küzdelem azonban nagyon gyorsan megnyitotta az utat a forradalom és a szabadságharc előtt, amelyet az alávetett társadalom – az ábrán a (2)-es csoport – vívott a politikai szerkezetben fölötte lévők, a puccsal foglalatoskodó erők – az (1)-es és a (3)-as csoport – ellen. A puccs volt a detonátor, a néplélek tartalma az igazi robbanóanyag. * Megítélésem szerint az ’56-hoz való viszonyban minden szereplő esetében ehhez a különbséghez, tehát a puccshoz és a forradalomhoz (szabadságharchoz) való viszony a meghatározó. S a hajdani szerepek vagy a jelen érdekei döntik el, hogy ki-ki hogyan foglal állást ’56 dolgában. Meg kell jegyeznem, hogy a megtorlásban már maga Kádár János is különbséget tett a kétféle csoport között. Igaz, hogy a puccsisták legintrazingensebb és legveszedelmesebb tagjait kivégeztette, de akiket nem végeztetett ki, a szocializmus „megjavítására törőket”, azokat az 1964–65 körüli amnesztiákkal kiengedte, és ezek az emberek nemsokára – Aczél György segítségével – visszakerültek a foglalkozásukba és csaknem az eredeti pozíciójukba. Litván György tanár volt az Árpád Gimnáziumban, Vásárhelyi Miklós társadalomtudományi kutatóintézetben dolgozott, Fekete Sándor lapot szerkesztett stb. Ez volt az egyik csoporttal szembeni bánásmód. És akik a forradalmat ténylegesen „csinálták” és fegyveresen szálltak szembe a sztálinista hatalommal, azokkal mi lett? Azok bent sínylődtek a börtönökben, ameddig csak lehetett, a ’70-es évek közepéig sőt végéig, és amikor kijöttek, nem térhettek vissza a maguk normális karriervonalához, hanem megmaradtak portásnak, segédmunkásnak, leszorítva a társadalom aljára. *

’56 „sorsának” dinamikája pedig a következő. A puccsisták – akik szinte valamennyien értelmiségiek, művelt, politikailag képzett emberek voltak s az ötvenhatos folyamatokat tudatosan élték meg – Aczél támogatta kedvező helyzetüket és személyes adottságaikat kihasználva hamarosan megkezdték a forradalom emlékének feldolgozását és értelmezését. A törekvés lényege azonban nyilvánvaló: saját tevékenységüket – a puccsot – minősíteni át forradalommá. Természetesen külön vizsgálatot érdemel, hogy ebben a törekvésükben mennyi volt a spontán érdekérvényesítés és mennyi a tudatos „stilizálás”. Emlékezhetünk: 1988-tól kezdve s azóta is folyamatosan az október 23-i megemlékezéseken és televíziós emlékműsorokban mindig Vásárhelyi Miklóst mutatták, amint bejárja a snagovi emlékhelyeket. A legnagyobb súllyal a Snagovba elhurcoltakról volt szó, vagy azokról, akiket kivégeztek a Nagy Imre-per során. Vagyis a puccsisták (általam egyáltalán nem irigyelt és el nem vitatott) dicsősége és veszteségei voltak a középpontba állítva, mint a forradalom lényeges tartalma, a fegyveres harcot ténylegesen megvívókról pedig igyekeztek elfeledkezni. Az emlékezés bonyolult szerkezet, s minden eleme együtt szokott mozogni. A „Nagy Imré-sek” emlékezetében nyilvánvalóan benne volt, benne lehetett az a trauma, hogy a forradalom nem kért az ő „megjavított” szocializmusukból, Rákosival együtt őket is elkergette, s ezért akik őket elkergették, azokon ezt valahogyan le kellett törleszteni. Magatartásukban pedig benne volt az is, hogy az adott helyzetben megint ők vállalták a kockázatot a forradalom emlékének ébren tartására, s ezért talán önkéntelenül is saját magukat állították a középpontba. S eközben és ezáltal a forradalmat, a forradalom presztízsét, dicsőségét a forradalmárok számlájáról elkezdték átírni a saját számlájukra. Meg kell mondani, hogy a puccsisták a forradalmat nem akarták előre, nem tervezték, nem robbantották ki, nem vívták, nem védelmezték fegyveresen az utóvédharcokban. Viszont – és ez is igaz – áldozatul estek a megtorlásnak. És ezen a – hogy úgy mondjam: „jogon” – tekintették saját magukat forradalmárnak, vagy némileg ködösítve, a lényeget elfedve: „ötvenhatosnak”. És kezdték magukat a forradalom középpontjába helyezni visszamenőleg. Tudatos előkészítőnek, kirobbantónak, megvívónak, utóvédharcosnak ábrázolni. Tény, hogy miközben az ’56-os Intézet tudományosan igen jelentős munkát végzett és végez az elmúlt csaknem két évtizedben a forradalom emlékének ápolásában, dokumentumainak feltárásában és feldolgozásában, ennek a számlaátírásnak is az Intézet egyes munkatársai voltak az értelmi szerzői és végrehajtói. S miután ezeknek a munkatársaknak a nyugati emigrációba került barátai odakint nemegyszer jelentős befolyásra tettek szert, az ő koncepciójuk: a forradalommá átminősített puccs koncepciója terjedt 880

el a nyugati országokban is. Az odavalósi tudás ma sem tesz különbséget a puccs és a forradalom között, s ma is a puccsot propagálják a forradalom lényegeként. S a külföldi televíziók a puccsistákat és utódaikat keresik megemlékező műsoraik riportalanyainak és szakértőinek. Ez az eredete az ’56 körüli nem kommunista küzdelemnek. * A harc állásának változását – leginkább változatlanságát – az ’56-os Intézet publikációiban, de leginkább az évről évre lezajló megemlékezések sajtójában és a növekvő társadalmi közönyben lehet lemérni. Sajnos, ennek a küzdelemnek időről időre voltak és vannak igencsak dicstelen pillanatai is. Saját megítélésem szerint a forrdalom sorsának eddigi legdicstelenebb pillanata az volt, amikor a Szabad Demokraták Szövetsége – amely párt háttérértelmisége (néhány igen fontos ellenoldali kivétellel!) vagy a puccsisták közé tartozott, vagy a puccsista csoport ilyen-olyan követője, utóda, barátja – tehát amikor a forradalom nimbuszát több-kevesebb sikerrel a saját számlájukra átíró SZDSZ-esek – mondjuk így: fizetségképpen, a kurrens hatalomba való beemeltetés ellenértékeképpen – ebbe a nimbuszba közös koszorúzás formájában bevonták a forradalom leverőinek utódait. Lehet, hogy a Magyar Szocialista Párt tagjai és hívei nem így gondolják a dolgot, én azonban már csak a személyi folytonosságok láttán is, nem tudok nem így gondolkodni. S bármilyen kiváló emberek legyenek is esetleg az egyes személyek, a folytonosság ténye fennáll például Horn Gyula esetében, Nyers Rezső esetében. És ha nagyon megrostáljuk a párt vezető embereit, mindenképpen találunk még jó néhány embert, akik a személyi folytonosságot képviselik a forradalom leverőivel, s akik bőszen „ellenforradalmaztak”, „fasisztáztak” és „csőcselékeztek” s ezt teszik még ma is. Az tehát, hogy a két párt a 301-es parcellában együtt koszorúzott, szerintem az egyik mélypontja az ’56 körüli küzdelmeknek. De idevonom Mécs Imre „átvilágító bizottsági” tevékenységét is és átigazolását az MSZP-be. Ezenkívül különösen csúnya mozzanata ennek a folyamatnak a forradalmat fegyverrel vívók és ezzel annak idején a puccsistákat is elkergetők elleni lejárató kampány és antiszemitizmuskampány. A puccs és a forradalom közötti küzdelemnek ez a kései, elmaszkírozott változata. Emlékezetes, hogyan csapódtak le az 1992es Kossuth téri megemlékezésen a Göncz-beszéd alatt elhangzó bekiabálások és füttyök Bánó Andrásnak az Esti Egyenleg-beli műsorában. A szerkesztő az illicit vágásai révén úgy állította be, hogy akik ott fütyültek és bekiabáltak, azok nem a Göncz által cserbenhagyott fegyveres forrdalmárok és ellenállók voltak, hanem „fasiszták” és „antiszemiták”, egyszóval: „csőcse881

lék”. Az is igaz viszont, hogy a mind anyagilag, mind tudásbelileg, mind szervezetileg gyengébb helyzetben lévő forradalmárok a forradalomnak a puccsisták általi kisajátításával szemben kezdettől fogva tiltakoztak. A TIB és a POFOSZ hangsúlyváltozásai, a puccsistákhoz csatlakozott Göncz Árpád Kossuth téri kifütyülése, Pongrácz Gergely kiskunmajsai ’56-os múzeuma és könyvtára, s egyes visszaemlékezések mind a forradalom eredeti pozícióit védték. Örvendetesnek és igen jelentősnek tartom, hogy a puccsisták súlyvesztésével a tudomány sok képviselője, köztük az ’56-os Intézetnek is egyes tekintélyes munkatársai a puccsisták nézeteitől eltávolodóban vannak és elkezdik a puccs és a forradalom különbségeinek és összefüggéseinek felismerése felé való mozgást. * Mondandómat rövid, de szerintem nélkülözhetetlen nyilatkozattal fejezem be. Kijelentem: amit eddig elmondtam, az nem a puccsisták leminősítése. Egyáltalán nem az. Aki akkor élt, mint ahogyan én is éltem, az pontosan tudja, milyen felkészültség, bátorság, személyes kockázatvállalás, történelmi és politikai érzék kellett a puccsban, egy sztálinista szocializmuson belüli hatalomátvételben való részvételhez (is). A puccsnak megvan a saját értéke, a saját nimbusza és ezt a nimbuszt nem szabad elvitatni azoktól, akik a puccsot csinálták. Az is igaz azonban, hogy a puccs és a forradalom összemosása nem elfogadható. Miután sokan mondogatják: béküljünk össze, ünnepeljünk együtt, ennek a feltételeit valamilyen módon meg kellene teremteni. Szerintem ennek a közös ünneplésnek a feltételeit nem úgy kell megteremteni, s úgy nem is lehet megteremteni, hogy összemossuk a kettőt. Úgy nem, ahogyan például Göncz Árpád kísérelte meg az egyik nyilatkozatában, amikor azt mondta, hogy ’56-ban „áramlatok” voltak s ’56 az „áramlatok egysége”. Ellenkezőleg: ki kell mondani világosan, hogy mi volt a puccs és mi volt a forradalom, s kik voltak mindkettő leverői. Hogy ki állt az egyik, ki a másik, ki a harmadik oldalon. A forradalmároknak el kell ismerniük, hogy a puccs jelentős tett volt, kurázsit, kockázatvállalást igényelt, s a forradalom akkor és úgy aligha jött volna létre a puccs nélkül. S el kell ismerniük, hogy a puccsisták egy része átállt a forradalom oldalára. A puccsistáknak pedig el kellene ismerniük, hogy ők ugyan nem akarták a forradalmat, csak saját uralmuk racionalizálását, sőt meg is voltak ijedve, amikor látták, hogy a saját akaratuknál és szándékaiknál sokkalta-sokkalta nagyobb erőt idéztek fel. S be kellene látniuk: a forradalom lényege ennek a felidézett hatalmas erőnek a mozgása volt, nem pedig a szovjetfüggés, az egypárti diktatúra és a tervgazdaság keretei között végrehajtani szán882

dékozott hatalomváltás. A forradalom leverőiről, a forradalmat ellenforradalommá minősítőkről és politikai utódaikról nem beszélek. * Tisztelt olvasóm! Az itt következő mondatokat már 2009 szeptemberében írom olyan dolgokról, amelyek az előadás megtartása idején a gondolatmenetem szempontjából mellőzhetőnek tűntek, vagy amelyeknek bekövetkezéséről még csak sejtelmem sem lehetett. Valamennyi a forradalom leverőivel és politikai utódaikkal, illetve a forradalom emléke körüli küzdelmek állásával kapcsolatosak. Pontosabban azzal az ellenállással és ellentámadással, amelyet ’56 fenti értékelésével szemben a mondott személyek és csoportok mindig is kifejtettek és ma is kifejtenek. Azok, akikről és akiknek utódairól az előadásomban nem kívántam beszélni. A szabadon választott magyar Országgyűlés első dolga volt, hogy 1990. május 2-án megszavazta az 1990. évi XXVIII. törvényt „az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról”. A törvény szövege a következő: „A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét. Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. 1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép lelkéből 1956 szellemét. Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében, ezért első ülésén elsőként a következő törvényt alkotja: 1.§. Az Országgyűlés az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét törvényben örökíti meg. 2.§. Október 23-át, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.” A kihirdető aláírók: Göncz Árpád, a Köztársaság ideiglenes elnöke és Szabad György, az Országgyűlés megbízott elnöke. A törvényjavaslatra az Országgyűlés adatai szerint 366-an szavaztak igennel, ketten tartózkodtak. Nemmel senki sem szavazott. A Szocialista Pártban nem volt tartózkodó szavazat. Az igennel szavazók között talájuk a forradalom leverésében részt vett Nyers Rezsőt és a fegyveres szolgálatot is teljesített Horn Gyulát. Miután igazoltan távol senki sem maradt az ülésről, nem tud883

juk eldönteni, hogy a Szocialista Párt öt nem szavazója közül ki volt olyan, aki jelen volt, csak nem nyomott gombot. Nem szavazott Kovács Jenő, Ormos Mária, Pál László, Szabó György és Vastagh Pál. Ráadásul a szavazatok csak azt mutatták, kicsoda hogyan „viselkedett” a törvénnyel szemben az ország nyilvánosságának fényében és a helyzet hangulati nyomása alatt. Hogy ki hogyan gondolkodott és mire törekedett, azt a későbbi események mutatták. Két mozzanatot tartok említendőnek. Horn Gyula, az MSZP elnöke és 1994 és 1998 között miniszterelnöke a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetést az 1956. november közepétől az „ellenforradalom leveréséért” végzett fegyveres szolgálatával érdemelte ki. Ezt a tényt és ezt a dátumot – dokumentumok és jegyzőkönyvek tanúsága szerint – maga írta le és maga mondta ki különböző alkalmakkor. Fegyverviselőként egyebek közt jelen volt a több ellenálló kivégzésével végződő 1956. december 6-i Kádár melletti „vörös zászlós” szimpátiatüntetésen a Nyugati pályaudvarnál. Pontos karhatalmista tevékenysége ismeretlen. Erősen valószínű, hogy a kommunista pártban betöltött magas funkcióit részben a fegyveres szolgálatának is köszönheti. 1990. május 2-án a forradalom emlékének törvénybe iktatásakor – mint láttuk – a Parlamentben az igen gombot nyomta meg. Az 1994-es országgyűlési válaszásokon óvatosan nem indult miniszterelnök-jelöltként. A választók tehát – állításaival ellentétben – nem őt választották meg. Csak a szocialisták választási győzelme után jelölte őt a pártkongresszus. Később – miniszterelnöksége idején – a fenti adatokat tartalmazó, saját kezűleg írt önéletrajzi dokumentumai eltűntek a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából. Egy 1994-ben az USA-ban adott interjújában pedig már azt állította, hogy diákként kényszerítették a karhatalomba való belépésre. 2007-ben, hetvenöt éves korában – amikor a látszatkeltéseknek már nincs a számára értelme – az osztrák Die Weltnek adott interjújában a forradalmárokat, akiket 1956. november közepétől fegyveresen üldözött, ismét gyilkosoknak, aljas csőcseléknek nevezi. S ehhez hasonlóan aposztrofálja a 2006. október 23-án rendőrattakkal szétvert ünneplőket is. Unokahúga, Havas Szófia parlamenti képviselő pedig ugyancsak 2007ben úgy nyilatkozott (láthatóan a családi vélekedésnek megfelelően), hogy „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönökből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni” stb. A verbális csak azért is és bosszú mellett azonban a 2006. szeptember 8-án általam előre nem látható igazi mélypont a 2006. október 23-i ünneplő tömeg brutális, tényleges, fizikai szétverése volt. Egy ki tudja, ki által felbujtott, elenyésző létszámú randalírozó csapatot, melyet a felvonult óriási rendőri erő pillanatok alatt elszigetelhetett 884

volna, szándékosan és tervszerűen rátereltek az ’56-os évfordulót ünneplő s a hazudozó kormányfő ellen békésen tüntető tömegre, majd ezt a békésen tüntető tömeget a randalírozókkal együtt brutálisan: lovasrohammal, könnygázzal, szemmagasságban kilőtt gumilövedékkel, gumibottal és vasbottal, földre teperve, rugdosva szétverték, megverték, tönkreverték. Vajon véletlen-e, hogy az akciót kitervelő miniszterelnök az 1956. október 25-i Kossuth téri sortüzet szervező Apró Antal családtagja? A 301-es parcellában való együtt koszorúzás után az 1956-os rákosista–sztálinista Katonai Bizottság szellemének és működésének ez a kései megidézése és utánzása az igazi mélypont. S hogy az együtt koszorúzók se maradjanak ki: Demszky Gábor eszdéeszes főpolgármester sürgősen kitüntette a rendőrattakot levezénylő budapesti főkapitányt. * 2006 óta nyilvánvaló, hogy az ’56 körüli küzdelmeknek nem ez volt és nem ez a végpontja. A polgári politikai erők és egyes társadalmi csoportok nyomban és sikerrel felvették a küzdelmet a kormányzati brutalitás és 1956 szellemének ilyen megcsúfolása ellen. De a lehetséges igazi győztes maga az újra és újra megtámadott polgári társadalom, a (2)-es rekesz népe lesz, amikor végleg felocsúdik.

Barrikádépítés Budapest utcáin, 1956 októberében.

TÁJÉKOZÓDÁS

GRZEGORZ GÓRNY

Manipuláció, provokáció, dezinformáció DZSINGISZ KÁN HAGYATÉKA A XX. századi Oroszországban feltűnt egy csoport, olyan kiváló történészek és bölcselők hozták létre, akik épp az ellenkezőjét gondolták Oroszország múltjáról, mint az elődök. Míg Oroszországot korábban a Kijevi Rusz örökösének tartották, melynek az volt a történelmi küldetése, hogy egyesítse a keleti szláv földeket, most felmerült az a gondolat, hogy az ország Dzsingisz kán birodalmát kapta örökül, célja pedig nem más, mint Eurázsia egyesítése. Az orosz szellemi életre vitathatatlanul nagy hatást gyakorló személyiségek közé tartozott többek között Nyikolaj Trubeckoj herceg, Nyikolaj Alekszejev, Pjotr Szavickij, Lev Karszavin és Lev Gumiljov. A Moszkvai Rusz több mint két évszázadon át állt mongol-tatár uralom alatt, ez pedig mély nyomot hagyott rajta, már csak azért is, mert ezekben a századokban még csak alakulóban volt az orosz etnosz. Tehát a moszkvai állam az Arany Hordától vette át társadalmi életének struktúráit és mechanizmusát, például az adórendszert, amely egészen az októberi forradalomig működött Oroszországban (még a tyúkokra is adót vetettek ki). A bojárság rang szerinti tagolása, maguk az úgynevezett csinek is mongol mintát követtek (bár a csin szó kínai eredetű), nem beszélve arról, hogy egyes bojár nemzetségek, így a Szubarovok is tatár törzsekből származtak. A moszkvai uralkodók is Szarajból vették át a bonyolult udvari szertartást, ez pedig szöges ellentétben állt a régi Rusz egyszerű szokásaival. Hasonló következtetéseket fogalmazott meg Michael Cherniavsky amerikai történész is, aki azt fejtegette munkáiban, hogy nem Bizáncból, hanem az Arany Hordától vették át a hatalom és az uralkodási modell moszkvai koncepcióját, másként fogalmazva, a cár inkább emlékeztetett kánra, mint basileusra. A hódításon és zsarnokságon alapuló rendszer ugyanis nem bizánci, hanem ázsiai eredetű volt. Igen jellemző az a tény, hogy a moszkvai cárok koronázási jelvényei közt szerepelt „Monomah sapkája” (első ízben I. Kalita Iván nagyherceg végrendeletében, 1339-ben említették mint „aranysapkát”), amelyet az orosz forrá886

sok szerint IX. Konstantin bizánci császár adományozott Vlagyimir kijevi hercegnek (ez azt jelentette volna, hogy Moszkva Konstantinápoly törvényes örököse), valójában Uzbek kán ajándékozta a fejfedőt I. Ivánnak. De ki tudja, nem az obscsina, vagyis az óorosz község esete a legjellemzőbb-e az itt tárgyalt problematikára. A XIX. századi szlavofilok szemében a közös paraszti földtulajdon intézménye maga volt az oroszság kvintesszenciája, és ékes bizonyítékul szolgált arra, mennyire különbözik Oroszország a többi európai országtól. Többek között Herzen, Danyilevszkij és Szamarin menesztette mennybe ezt a történelem előtti időkből eredeztetett intézményt, amelyet az orosz nép természetes életbölcsességére vezettek vissza. Közben a történészek, Csicserin, Kljucsevszkij és Miljukov kutatásai bebizonyították, hogy az obscsina a tatárok találmánya volt, ők eszelték ki és kényszerítették rá a Ruszra a XIII. században, kizárólag azzal a céllal, hogy könnyebb legyen beszedni az adót a lakosságtól. Más kutatások is rámutatnak arra, hogy számos elem, amelyet mindaddig fenntartás nélkül az orosz lélek becses szellemi termékének tekintettek, valójában mongol-tatár minták átvétele. A fentiek szellemében vizsgáljuk hát meg a hadviselés módszerét, különös tekintettel az ellenfél legyőzésének egy speciális módjára.

KERESKEDELMI MISSZIÓK A régi korokban a bazárok töltötték be a média szerepét. A mai újságírók és publicisták megfelelői – ahogy ma neveznénk őket, a közvélemény irányítói – a kereskedők voltak. Ők ismerték a legjobban a világot, különböző országokban utazgattak, ők rendelkeztek a legtöbb információval. Amikor eljutottak egy városba, a piacon is megjelentek. A piac akkoriban többet jelentett a kereskedelem, az adásvétel helyszínénél, ez volt az információs központ, itt folyt az eszmecsere. Nazianzoszi Szent Gergely nagy teológiai viták leírását hagyta ránk a kalkhédóni zsinat korszakából, amelyeket kalmárok és piaci árusok folytattak a bizánci bazárokban. Az új hírek mindig a piacokról terjedtek szét. Kereskedők hozták, árusok adták tovább szájról szájra, majd a környékbeli lakosok vitték el a közeli falvakba, városokba. A kereskedők irányították a vitát – új témákat dobhattak be, fellobbanthatták a képzeletet, tévútra vihettek, elterelhették a figyelmet. Ha tehát elegendő számú kereskedő jelenik meg egy időben sok városban, azonos információval, akár új világképet is rátukmálhatnak az emberekre. Dzsingisz kán épp ezt akarta kihasználni. 887

Mielőtt a mongol vezér új hódításba kezdett, elküldte felderítőit abba az országba, amelyet leigázni készült. Rendszerint nagy karavánt vezető kereskedőként jelentek meg, akik felszerelkeztek olcsó és jó áruval. Hogy ne keltsenek gyanút, ezt a szerepet legtöbbször nem a mongolok játszották el, inkább kunokra, horezmiekre vagy szlávokra bízták. Előbb gondosan betanították, kiképezték őket a hírszerző tevékenységre. Például rajzokat készítettek, amelyeken fel kellett tüntetniük minden kiserdőt, gázlót vagy legelőt. Amikor később támadásba lendültek a hordák, remekül kihasználták a terepviszonyok ismeretét. A „kereskedők” tevékenysége nem korlátozódott kizárólag a topográfiai ismeretszerzésre, a politikai, társadalmi, gazdasági és vallási viszonyok áttekintésére is törekedtek. E tudásukat felhasználva úgy manipulálták az információkat, hogy törzsi és vallási viszályt szítsanak, minél jobban gyengítsék belülről a jövendőbeli ellenfelet, szétverjék egységét és kiöljék belőle a szolidaritást. Közben a karaván tagjai diszkréció mellett azt részletezték, milyen jól jár mindenütt az egyszerű nép, ha megérkeznek az Arany Horda csapatai. „Dzsingisz kán tökéletesen szervezett suttogó propaganda-apparátussal rendelkezett, amely meggyengítette a kiszemelt áldozat ellenállását” – ezeket a szavakat nem egy középkorral foglalkozó történész vetette papírra, hanem a két világháború közti Lengyelország egyik legjelentősebb szovjetológusa, a vilnai Kelet-európai Intézet szakértője, Stanisław Swianiewicz. Méghozzá abban a munkájában, amelyben azt írta le, milyen módszerekkel épültek be a bolsevikok Lengyelországban 1939 előtt. De ne vágjunk az események elé... Mint Witold Stanisław Michałowski megjegyezte, „a Dzsingiszidák uralkodásának idején kevés példát jegyeztek föl az egyéni bátorságról és hősiességről”. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen úgy akartak hódítani, hogy ne is legyen szükség bátorságra és hősiességre. Erő alkalmazása nélkül legyőzni az ellenfelet – ez volt az ideáljuk. A konfliktusok efféle felfogását olyan művekből merítették, amelyek jóval később, a XX. században a szovjet titkosszolgálatok „bibliái” lettek.

GYŐZELEM – ERŐ ALKALMAZÁSA NÉLKÜL Szun-Ce zseniális katonai stratéga volt, aki huszonöt évszázaddal ezelőtt élt Kínában. Vej király csapatait vezette, sikert sikerre halmozott. Gondolatait A háború művészete című könyvében gyűjtötte össze, amelyet – a források szerint – már a VIII. században ismertek a japán uralkodók. „A háború művészetének ismerői harc nélkül győzik le az ellenséges hadsereget. Tá888

madás nélkül foglalják el a városokat, és hosszas hadműveletek nélkül döntik meg az államhatalmat” – írta Szun-Ce, és hozzátette: „Az legyen a célotok, hogy mindent, ami a nap alatt van, érintetlen állapotban szerezzetek meg. A hadaitok így nem fáradnak ki, győzelmetek pedig teljes lesz. Íme, az offenzív stratégia művészete.” Hogyan érhetjük ezt el? Szun-Ce Tizenhárom aranyszabályt fogalmazott meg: 1. Járassatok le mindent, ami jó az ellenség országában. 2. Rángassátok bele bűnös vállalkozásokba az ellenség uralkodórétegének képviselőit. 3. Mocskoljátok be jó hírnevüket. A megfelelő pillanatban pedig szolgáltassátok ki őket a rokonaik megvetésének. 4. Használjátok fel a legaljasabb és legundorítóbb személyek szolgálatait. 5. Minden módon igyekezzetek szétzilálni az ellenség kormányzását. 6. Szítsatok viszályt és békétlenséget az ellenséges ország lakosságában. 7. Lázítsátok a fiatalokat az öregek ellen. 8. Tegyétek nevetségessé ellenségeitek hagyományait. 9. Minden erőtökkel azon legyetek, hogy zavar támadjon a hátországban, az ellátásban és az ellenséges csapatokban. 10. Érzéki dalokkal és zenével gyengítsétek az ellenség katonáinak harci szellemét. 11. Küldjetek nekik szajhákat, hogy bevégezzék a pusztítás művét. 12. Ne fukarkodjatok ígéretekkel és ajándékokkal, mert csak így szerezhettek híreket. Ne sajnáljátok erre a pénzt, mert százszorosan térülnek meg az ilyen célra kiadott fillérek. 13. Juttassátok be mindenhová a kémeiteket. „Csak az olyan ember méltó a vezetésre és a parancsolásra, aki rendelkezik ilyen eszközökkel, és képes felhasználni őket arra, hogy mindenhol viszályt szítson, bomlást idézzen elő. Ő kincse uralkodójának és támasza az államnak” – ezekkel a szavakkal összegezte Szun-Ce háborús elveinek kódexét. Ez a Tizenhárom aranyszabály szabott irányt a Dzsingisz kán megbízásával szétküldött kereskedők tevékenységének. Mivel eljutottak mindenhová, és találkoztak mindenkivel, lehetőségük nyílt arra, hogy pontról pontra diszkréten végrehajthassák ezeket a feladatokat. A XX. században más „közvélemény-formálók” vették át a kereskedők helyét. Csakis e tények fényében válik érthetővé a szovjet kémőrület, ezért láttak minden külföldiben potenciális ügynököt, ezért próbálták az élet 889

minél nagyobb területét államtitoknak nyilvánítani – a jelek szerint magukból indultak ki. Szun-Ce egy másik helyen ezt írta: „Az egész hadművészet furfangon és illúziókeltésen alapul.” Ezért a győzelemhez a fegyverek erejénél is nagyobb szükség van az olyan technikák ismeretére, mint a dezinformáció, a manipuláció és a provokáció.

A HARMADIK RÓMA AVAGY A MÁSODIK SZARAJ A nagy harcosok, mint Dzsingisz kán és Timur Lenk megfogadták SzunCe tanítását. Legyőzhetetlenek voltak a hadaik – „mert csak a végső szakaszban léptek akcióba, csak akkor, amikor már csak a megszállásra kijelölt ország végleges pacifikálásának viszonylag egyszerű feladata hárult a hadseregre” – írta az orosz Ivanyin tábornok 1875-ben. Az offenzíva sikere valójában a jóval korábban kezdett hosszadalmas felderítői, diverzáns és bomlasztó tevékenységen múlt. A hadseregnek már csak fel kellett tennie a pontot az i-re. Ahogy egy másik orosz elméleti szakember, a bolsevik tiszti iskolákon előadó Alekszandr Szvjecsin tábornok írta: „csak akkor kezdtek nagyobb hadműveletbe, amikor már biztosak voltak abban, hogy a szomszéd államszervezetében mély repedések keletkeztek”. Az ismert XIX. századi hadtörténész, a szentpétervári vezérkar hadtudományi bizottságának tagja, Nyikolaj Golicin herceg jegyezte föl, hogy „mi [oroszok] I. Péter reformjai előtt, a két évszázados tatár rabság idején építettük be katonai szokásainkba és a hadviselésünkbe” Dzsingisz kán hadszervezetét. A már említett Szvjecsin tábornok különösen a hírszerzés terén hangsúlyozta az átvételt. Az oroszok nem is annyira az elmélet, hanem sokkal inkább a gyakorlat terén vették át a tatár rendszert – az orosz hadtörténészek ezt a Kublaj kán (Dzsingisz kán unokája, Kína császára és a Yuan uralkodói dinasztia alapítója) udvarában tartózkodó orosz őrség, illetve az Arany Horda kánjainak, például Tokhtamisnak alárendelt moszkvai egységek példáján követhették nyomon. Még Szent Alekszandr Nyevszkij is a tatároknál inaskodott. Előbb Novgorodot védte a svédektől és a német lovagrendtől, majd ugyanő harácsot szedett Novgorod lakosságától tatár büntetőexpedíciók keretében. Pavel Miljukov orosz történész írta, hogy amikor véget ért a mongol rabság, a moszkvai nagyhercegek nem voltak képesek „más, a régitől, a hagyományostól eltérő programot kifejleszteni, csak ami ösztönükké vált: még többet kitaposni és felhalmozni, hazudni és erőszakoskodni – egyetlen céllal –, hogy minél nagyobb hatalomra és a lehető legtöbb pénzre tegyenek szert”. 890

Tipikus példa az ilyen politikusra IV. (Rettegett) Iván cár. Katonai reformját török minták alapján hajtotta végre, viszont az úgynevezett opricsnyina, a hallatlan kegyetlenségéről híressé vált cári testőrgárda, amelyet egykor „áthatolhatatlan sötétségnek” neveztek, a mongol modellre épült. Dzsingisz kán két csoportra osztotta az embereket: azokra, akiket meg lehet ijeszteni és azokra, akik nem ismerik a félelmet. Az első csoportba sorolta a letelepedett népeket, a másodikba a nomádokat. Ezért is gondolta azt, hogy csakis a nomádokra hagyatkozhat. Rettegett Iván viselkedésében is felfedezhetünk bizonyos hasonlóságokat: ő döntött úgy, hogy a gyökerüket vesztett, életükkel játszó, minden szabályra és normára fittyet hányó emberek lesznek az uralkodó támaszai. Ilyen emberanyagból toborozták az opricsnyinát, az uralkodó és a kiváltságos osztály között elhelyezkedő terrorszervezetet. Ugyanezt a modellt alkalmazza később I. Péter és Sztálin is. A cár szívesen alkalmazta a dezinformáció politikáját. Fennmaradtak azok az instrukciói, amelyekben arra utasítja az európai udvarokban működő moszkvai követeket, hogy miket hazudjanak az uralkodó hatalmának erejéről és a gazdagságáról. A Moszkvába érkező külföldieket is félrevezették. Władysław Serczyk, Rettegett Iván életrajzírója mondja: „A külföldről érkező hercegi vendégek, különösen a fontosabb követek fogadását sajátos protokoll szabályozta. Hogy a látogatókban jó vélemény alakuljon ki az állam gazdagságáról és a népsűrűségről, a küldöttség fogadásának napján minden boltot, bazárt, műhelyt bezártak, az embereket pedig kiterelték a külföldi vendégek szeme elé. Ezenkívül a bojár és nemesi házak, sőt a Moszkva környéki települések szolgálói is csatlakoztak a tömeghez.” E kirakatpolitika hagyománya nemcsak fennmaradt a későbbi időkben, de még tovább is fejlődött, kreatív módon. Gondoljunk a XVIII. századi művi Patyomkin-falvakra vagy a XX. század harmincas éveire, a Szovjetunióba látogató nagy nyugati írók, például Romain Rolland, André Gide vagy Leon Feuchtwanger utazásaira, akik csodálattal adóztak az „emberarcú szocializmusnak”. Egy anekdota szerint e művészek egyike, George Bernard Shaw azon ámuldozott visszatérve Nagy-Britanniába, hogy a Szovjetunióban még a varrónők is ismerik, és munka közben, a gyárakban egymás között fejből idézik a drámáit – természetesen angolul!

891

A KERESKEDŐK UTÁN – AZ ENCIKLOPÉDISTÁK Hogy az orosz uralkodók milyen mélységben sajátították el Szun-Ce és Dzsingisz kán tanait, erről tanúskodik Lengyelország feldarabolásának története. A katonai támadást éveken át tartó felforgató akció előzte meg, ez többek között Lengyelország uralkodó elitjének erkölcsi szétzüllesztéséhez vezetett. Amikor a Kościuszko-felkelés idején a lengyelek kezébe került Igelström orosz nagykövet archívuma, nyilvánosságra hozták azt a listát, amelyen a lengyel állam száztíz legjelentősebb személyiségének neve szerepelt, akit évekig pénzelt titokban a szentpétervári kincstár. Köztük volt például a király, Stanisław August Poniatowski, Adam Czartoryski herceg, Łubieński és Poniatowski prímás, valamint állami hivatalnokok és egyházi méltóságok tucatjai. Azt a módszert is Dzsingisz kántól vették át az oroszok, amellyel megpróbálták elfogadtatni a nyugati közvéleménnyel az ország felosztását. Raymond Aron szögezte le egykor, hogy a zseni képes a tömegekre kényszeríteni a maga valóságlátomását. A XVIII. század második felében minden bizonnyal ilyen zsenik voltak a francia enciklopédisták, akik az egész világra rá tudták erőltetni a maguk felvilágosodott rendjét. De kétségkívül Voltaire és Diderot volt a legkiválóbb az enciklopédisták között. A szentpétervári uralkodók úgy döntöttek, a „befolyásolás ügynökeiként” őket is a szekerük elé fogják. II. Katalin tizenötezer livre értékű könyvgyűjteményt vásárolt Diderotnak, és kinevezte élete végéig e gyűjtemény őrének – évi ezer livre fizetéssel. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a filozófus Szentpétervárt szolgálta tollával. A barbárnak mondott Franciaország számára követendő példának állította be Oroszországot, „az ész eszményi államát”. Katalin cárnőnek pedig olyan szervilis hangú dicshimnuszokat írt, amelyek csak a XX. századi, Sztálinhoz írt dicshimnuszokhoz, Paul Éluard és Johannes R. Becher műveihez hasonlíthatók. Voltaire még készségesebben hajtotta végre az orosz utasításokat. Voroncov herceg méltányos összeget bocsátott a rendelkezésére dukátban, ő pedig cserében igazolta a Lengyelország feldarabolásához vezető orosz politikát. Feladatát nemcsak a Köztársaságot rágalmazó brosúra publikálásával teljesítette, emellett leveleket is küldött azoknak az ismerőseinek, akikről tudta, hogy hatással vannak a közvéleményre. Du Deffand asszonynak küldött levelében így írt: „Észak Szemiramisza ötvenezer főnyi katonaságot küld Lengyelországba, hogy bevezessék a vallási toleranciát és a lelkiismereti szabadságot.” A Suvalovhoz írt levélben ekképp rajong: „Először történt meg a világtörténelemben, hogy csakis azért emelték magasba a háború 892

zászlaját, hogy békét és boldogságot adjanak az embereknek.” Helvétiusnak pedig ezt írta: „Rágalom az az állítás, hogy az orosz uralkodónő csak azért támogatná a lengyelországi vallási disszidenseket, hogy megkaparintsa a köztársaság néhány tartományát. Megesküdött, hogy e föld egyetlen darabkáját sem kívánja magának, mindent, amit tesz, egyetlen dolognak – a tolerancia bevezetésének – rendeli alá.” Így hát Voltaire a tolerancia bevezetésének szükségszerűségével igazolta a Köztársaság felosztását, mivel a sötét lengyel katolikus tömegek nem biztosítottak szabad vallásgyakorlást az egyházi disszidenseknek. Hasonló érvrendszer jelenik majd meg a második világháború utáni szovjetbarát propagandában, amikor az állítólagos ősi lengyel antiszemitizmus elfojtásával magyarázzák Lengyelország bolsevik leigázását. Voltaire maga többször is eladta polemizáló tehetségét az orosz cároknak. A szó szoros értelmében kiárusította. Legjobb üzleti vállalkozása az volt, hogy megírta I. Péter történetét, amely d’Alembert szerint „undort kelt a hízelgés alacsonyrendűségével és mocskosságával”. Voltaire, akit az európai udvarokban a független gondolkodás és a nonkonformista cselekvés példaképének tartottak, százezer livre-t vágott zsebre az orosz cenzorok segítségével megírt művéért. A francia filozófus I. Péterről szóló művében nem tért ki az orosz cár egyik nagy érdemére. Pedig az orosz uralkodók közül elsőként ő értékelte a nyugat-európai országok újságíróinak szerepét és a közvélemény jelentőségét. Úgy döntött, az ő segítségükkel alakítja Oroszország külföldi képét. Pjotr Pekarszkij orosz történész így ír Tudomány és irodalom Oroszországban című könyvében: „Péter úgy gondolta, elegendő körülbelül tucatnyi főszerkesztőt és újságírót felbérelni, akik kötelezik magukat arra, hogy tiszteletben tartják a kormány irányelveit, és megfelelő szellemű cikkeket írnak Oroszországról. Így hát minden országban ügynökségek toborozták az európai újságírók és irodalmárok között az orosz ügy szószólóit.” Hosszú az Oroszország utasításásait végrehajtó, megvásárolható írók listája: Fontenelle, Marmontel, Grimm, Falconet, Mercier, Dumas – íme néhány név, találomra. Egyébként Oroszország a XIX. század folyamán végig anyagi támogatásban részesítette a legnagyobb európai újságokat – például a brit Timest is. Többek között azért is fizettek, hogy az újságok ne foglalkozzanak a „lengyel kérdéssel”. Egy párizsi orosz ügynök, Jakov Tolsztoj toborozta a legtöbb írástudót. Benkendorf tábornoknak, az orosz rendőrség főnökének írt egyik táviratában a következőket jelentette: „A La Quotidienne tökéletesen elkötelezett Oroszország érdekei iránt. Michaux és Lyoranty urak kinyomtatnak mindent, amit Oroszország témájában adni kívánunk nekik.” Több mint 893

fél évszázaddal később, 1904-ben egy másik párizsi orosz ügynök, Raffalovics jelentette a központnak: „Az első hónapokban hatszázezer frankot kebelezett be az iszonyatosan korrupt francia sajtó.” Az orosz pénzügyminisztérium 1906-os adatai szerint több mint kétmillió frankjába került az államkincstárnak a francia sajtó támogatása – csak az 1905-ös évben. Elgondolkodtató, hogy az Oroszországot oly lelkesen magasztaló nyugati szerzők aláásták saját országaik hagyományos alapjait: gyakran léptek fel az általánosan elfogadott erkölcsi normák ellen, támadták az egyházat, gyengítették a család intézményét. Mintha csak a Szun-Ce Tizenhárom aranyszabályában foglalt programot váltották volna valóra. Nem csoda hát, hogy ezt írta 1856-ban Ludwik Mierosławski: „Mi másnak tudható be, hogy Franciaország és Anglia minden anyagi erőfeszítése szinte teljesen hiábavaló egy olyan ország ellen, amely technikailag háromszor gyengébb bármelyiküknél, ha nem annak a bomlasztásnak, annak a láthatatlan maláriának, amellyel az orosz doktrínák fertőzték a Nyugat valamennyi társadalmi elitjét, ahonnan aztán a nyugati társadalom legmélyebb rétegeiig is eljutott. Ezek a doktrínák csakis a tagadásra épülnek, és épp ez teszi őket olyan félelmetessé. Az orosz eszme lényegében nem más, mint a régi idők mongol császársága, vagyis tagadás, minden emberi jog megvonása. Túl ravasz ahhoz, hogy nyíltan lépjen fel, beéri annyival, hogy öngyűlöletet és undort oltson azoknak a népeknek szívébe, amelyek lelkéért nyúl. Mennyi ösztönös gonoszsággal, sötét gyűlölködéssel, hitszegéssel, s főként mennyi gyengeséggel fizettek öntudatlanul is e kísértő zsoldjáért, aki a másik kezével rágalmakat szór mindenre, ami akadályozni próbálja.”

AZ ENCIKLOPÉDISTÁK UTÁN – AZ ÉRTELMISÉG Az enciklopédisták már nem érték meg azt a kort, amikor tehetséges tanítványaik új osztályt hoztak létre: ez volt az értelmiség. Friedrich August von Hayek szerint a XX. században volt a legnagyobb hatalma, amikor a tömegek képzeletét formálta és a közvéleményt irányította. Hayek, aki „használt eszmék árusaiként” határozta meg az értelmiséget, kijelentette, hogy „a jelen átlagembere nem sokat tudhat az eseményekről vagy az eszmékről ennek az osztálynak a közvetítése nélkül”, így hát az értelmiségiek „döntenek arról, mely vélemények és nézetek jutnak el hozzánk, melyek azok a tények, amelyek elég fontosak ahhoz, hogy megismerjük őket, s ezeket milyen formában, milyen nézőpontból mutatják be”. Ilyen körülmények között az átlagember nem képes átlátni, hogy az értelmiségiek hűen írják-e le a valóságot, vagy éppen saját nézeteiknek megfelelően deformálják. Netán 894

megbízóik utasításait hajtják végre – tehetné hozzá a XX. századi totalitárius rendszerekkel kollaboráló értelmiség történetében jártas szakértő. Az már nyilvánvalóan a bolsevikok sikere, hogy nem minden nyugati értelmiségi szolgálta pénzért a kommunizmust. Bár az utóbbiak elkötelezettségét magyarázhatjuk „hegeli csípéssel”, „az értelmiség árulásával” vagy „a háziszennyessel”, mindez nem változtat azon a tényen, hogy a bolsevikok ezeket az embereket – Lenin szavaival – „hasznos hülyéknek” tartották. Mint Mihail Heller, a Szovjetunió problémáit kutató emigráns szakértő megjegyezte: „a szovjet dezinformáció attól olyan különleges, hogy a Nyugat szellemi beállítottságára épít, így ez a moszkvai impulzus hatására már önmagát dezinformálja”. Lesújtó a névsor: Jean-Paul Sartre, Louis Aragon, André Breton, Simone de Beauvoir, Paul Éluard, Henri Barbusse, Romain Rolland, Jean Cocteau, André Malraux, Paul Valéry, Herbert George Wells, George Bernard Shaw, Ernest Hemingway, Man Ray, Sinclair Lewis, Upton Sinclair, Virginia Woolf, Luis ~uel, Stefan Zweig, Heinrich Mann, Anna Seghers, Tristan Tzara és mások. Bun Azért nem volt mindegyikük teljesen hülye, egyesek tudták jól, mennyit érnek. Leon Feuchtwanger 1937-ben éppen a „nagy tisztogatás”, a koncepciós perek csúcspontján érkezett Moszkvába. Sztálinnal folytatott beszélgetésében felpanaszolta a Szovjetunióban uralkodó személyi kultuszt, ugyanakkor vállalkozott arra, hogy könyvet ír, amelyben a bolsevik állam, a kommunista rendszer és nagy vezére, Joszif Sztálin erényeit magasztalja. Csak egyetlen feltételt szabott: a második perben kíméljék meg minden zsidó származású vádlott életét. Sztálin rábólintott, és még ebben az évben megjelent nyomtatásban a Moszkva 1937 című könyv. Az első nagy politikai-kulturális összejövetel, amely sokakat magával ragadott a fent említett irodalmi hírességek közül, az 1935 júniusában megrendezett Írók a kultúra védelmében című párizsi nemzetközi írókongresszus volt. Téved, aki azt hiszi, hogy a rendezvény ötlete valamelyik említett fejéből pattant ki. Személyesen Joszif Sztálin volt a kongresszus összehívásának ötletgazdája, ő adta ki a feladatot a bolsevik írónak s egyúttal az Izvesztyija párizsi tudósítójának, Ilja Ehrenburgnak. De erre csak hosszú évekkel később derült fény. A kortárs európaiaknak úgy kellett érezniük, hogy a kongresszus az irodalmi világ haladó nézeteinek seregszemléje. Azé a világé, amely öntudatlanul is a Tizenhárom aranyszabályhoz tartja magát. Tanúskodjék az alábbi példa a szovjet akció sikeréről: 1933-ban Ukrajnában a Sztálin által mesterségesen előidézett nagy éhínségben – különböző becslések szerint – 6–12 millió ember halt meg. Az a Walter Duranty volt a New York Times moszkvai tudósítója, aki még Pulitzer-díjat is kapott orosz895

országi riportjaiért. Duranty megírta, hogy tényleg katasztrófa sújtja a Szovjetuniót, a bőség katasztrófája, és hosszasan áradozott „a bölcsődékben és óvodákban jóltartott dundi babákról”, valamint a „tojással, gyümölccsel, baromfival, zöldséggel, tejjel és vajjal bőségesen ellátott” piacokról. Közben Ukrajna falvaiban és városaiban holttestek borították az utcákat, még a fák kérgét is lerágták, a kannibalizmus sem volt ritka eset. Mégsem jutottak el a nyugati köztudatba a nagy éhínségről szóló hírek, a Manchester Guardian szerkesztőségében cenzúrázták Malcolm Muggeridge erről szóló tudósításait. Az ismert szociológus pár, Sydney és Beatrice Webb az „új civilizáció” mintájaként mutatta be a kollektivizálást és a Szovjetunió mezőgazdasági rendszerét, és követendő példának állította a kapitalista államok elé. Hollywoodban rögtön el is készítették a Sarki fény című filmet, amelyben földi paradicsomként ábrázolták a szovjet kolhozt.

JÉZUS MATERIALISTA, SZTÁLIN PEDIG DERÉK ASSZONYSÁG Amikor a második világháború előtt az Egyesült Államokba menekült Valter Krivickij, a GPU ügynöke, nem talált olyan amerikai beszélgetőpartnert, akivel komolyabb eszmecserét folytathatott volna a Szovjetunióról. Az amerikai szovjetológia még gyerekcipőben járt, a New York-i újságírók pedig efféle naiv kérdéseket tettek fel Krivickijnek: igaz-e, hogy Sztálin parancsokat osztogat a Kominternnek? Ebben az időben Lengyelország volt az egyik olyan hely, ahol komoly szovjetológiai kutatások folytak. A probléma legtekintélyesebb szakértői közé tartozott a már említett Stanisław Swianiewicz, Ryszard Wraga és Włodzimierz Bączkowski. Ez utóbbi 1938-ban publikált egy jelentős tanulmányt Mi az oroszok legnagyobb ereje? címmel. Bączkowski hangsúlyozta, hogy Oroszország katonai területen a tatár-mongol hagyomány letéteményese, majd így írt: „...nem az európai körülmények között megszokott katonai erőtényezőt kell a legfőbb orosz fegyvernemnek tartanunk, Oroszország ma sem ennek köszönheti erejét és esetleges jövőbeni győzelmeit, sokkal fontosabb ennél a felforgató, bomlasztó propagandatevékenység, a komoly politikai befolyás.” Bączkowski felhívta a figyelmet arra, hogy „az orosz államszerkezetben óriásira duzzasztották a hírszerzést és a politikai rendőrséget, hatalmas erőkkel folyik a diverzáns tevékenység”, ehhez képest „az orosz hadsereg de facto másodrangú a orosz fegyveres erők között”. Már a bolsevik államvédelem, a Cseka első szervezeti felépítésében is helyet kapott a Provokációs Ügyosztály, amely a soron következő átalakítá896

sok során vált Dezinformációs Irodává. 1959-től a KGB I. Főcsoportfőnökségének „D” Ügyosztályaként működött, 1969-ben pedig átszervezték a Külső Felderítő Főcsoportfőnökség „A” Ügyosztályává. Az egymást követő átszervezések eredményeként a szovjet titkosszolgálat keretein belül nőtt a dezinformációs struktúrák jelentősége és létszáma. Bączkowski, aki 1938-ban írta tanulmányát, ekkor még nem is sejthette, milyen méreteket ölt a második világháború után a bolsevik felforgató tevékenység. A legkülönbözőbb mozgalmakat és csoportokat befolyásolták és támogatták azzal a céllal, hogy belülről bomlasszák a kapitalista világ burzsoá társadalmait. Ma már köztudott, hogy a világ legismertebb terrorszervezeteinek tevékenységét is ők szponzorálták és segítették. A Kreml által titokban támogatott csoportok közé tartozott többek között a La Lotta Continua, a Vörös Brigádok, a Baader–Meinhof-csoport, a Vörös Hadsereg Frakció, az IRA és az ETA. A legnagyobb erőkkel keresett terroristák, mint Carlos vagy Abu Nidal a kommunista országok vendégszeretetét élvezték, kiképzést és segítséget is kaptak. De Moszkva nemcsak a balos, hanem a szélsőjobbos terrorizmust is felpörgette. Az is csak a Stasi archívumainak megnyitása után derült ki, hogy az NDK kommunista ügynökei irányították a számos akcióért, többek között az 1980-as müncheni Oktoberfesten elkövetett véres bombamerényletért felelős Hoffman gárdáját, az Önvédelmi Sportok Csoportját. A moszkvai központ beépült a békemozgalomba, és irányítása alá vonta azt az erőt, amely emberek százmillióit tudta az utcára vinni a nyugati országokban. Először a koreai háború, később a vietnami amerikai intervenció, végül pedig az amerikai Pershing rakéták nyugat-európai telepítése ellen tiltakoztak (természetesen nem került sor hasonló megmozdulásokra, amikor SS–20-as rakétákat telepítettek az oroszok Kelet-Európában, pedig ők kezdték, az amerikaiak csak válaszlépéseket tettek). Igen precízen írta le a jelenséget Vlagyimir Bukovszkij a Pacifisták a béke ellen című munkájában. Egy amerikai drogkereskedelmi szakértő, Joseph D. Douglas pedig azt a hosszú távú orosz és kínai diverzáns tevékenységet írta le A vörös kokain. Amerika és a Nyugat narkotizálása című könyvében, melynek az volt a célja, hogy elterjesszék a kábítószert a nyugati országokban. Douglas azt is pontosan leírta, milyen kapcsolatban álltak a legnagyobb kábítószerkartellek a kommunista államok hírszerzésével. Különösen a kínai vezér, Mao Cetung járt élen az ilyen akciókban, neki A háború művészete volt a kedvenc olvasmánya, és állandóan azt hajtogatta, hogy a kínaiaknak bosszút kell állniuk a XIX. századi ópiumháborúkért, a XX. században nekik kell felhasználniuk a kábítószereket ellenségeik leküzdésére. 897

A kommunisták tevékenysége emellett arra is kiterjedt, hogy antiszemita hangulatot keltsenek. Jó példa erre az 1959–60 fordulóján végrehajtott Horogkereszt akció, melynek részleteit egy Nyugatra szökött KGB-ügynök, Rupert Sigl hozta nyilvánosságra. Tehát 1959 karácsonya és 1960. február közepe között az NSZK-ban nyolcszázharminchárom antiszemita merényletet jegyeztek föl: zsidó temetőket, emlékműveket és zsinagógákat gyaláztak meg. Nyugat-Németországban élő zsidókat fenyegettek meg, névtelen telefonokat és leveleket kaptak. Ugyanakkor antiszemita rendzavarások helyszíne volt London, Oslo, Bécs, Párizs, Parma, Glasgow, Koppenhága, Stockholm, Milánó, Antwerpen, New York, Melbourne, Manchester, Athén, Perth, Bogotá és Buenos Aires. A legtöbb rendbontás mégis az NSZK-ban volt – több tucat városban, egyszerre. Nem csoda, hogy Nyugat-Németország kezdte elveszíteni a NATO-tagok bizalmát: egyes országokban mellőzni kezdték a nyugatnémet diplomatákat, német munkatársakat bocsátottak el, német termékeket vontak ki a forgalomból vagy felbontották a német partnerekkel kötött szerződéseket. A New York Herald Tribune szalagcímben közölte: „Bonn nem tud szabadulni a náci méregtől”. A bolsevikok nem érték be ilyen akciókkal, a mai társadalmak kulcspozícióiba is bejuttatták befolyásos ügynökeiket: minisztériumi hivatalnokok, televíziós producerek, irodalmi ügynökök, sőt egyházi méltóságok is voltak közöttük. Elég, ha annyit mondok, hogy 1931-től 1968-ig Hewlett Johnson volt a canterburyi érsek, vagyis az anglikán egyház legmagasabb rangú főpapja. Ez az ember 1937-ben, a sztálini tisztogatások tetőpontján a Szovjetunióba látogatott, majd írt egy könyvet Szocializmus a világ egyhatodán címmel (lefordították huszonöt nyelvre, több millió példányban adták ki), amelyben a kommunizmust dicsőítette. Miután találkozott Sztálinnal, kijelentette, hogy Szoszo az édesanyjára, a „derék asszonyságra” emlékezteti, Kravcsenko 1949-es párizsi perében pedig azt vallotta, hogy nincsenek kényszermunkatáborok a Szovjetunióban. 1950-ben megkapta a Sztálin-békedíjat, s végül kijelentette, hogy „Jézus materialista volt”, amiért is több helyet kapott a Nagy szovjet enciklopédiában, mint Krisztus.

MESTERSÉGES NEGATIVITÁS Nemcsak „külső”, hanem „belső front” is volt. A kánok, később pedig a cárok és a kommunista párttitkárok államában nem volt hely az ellenzék számára. Társadalmi és politikai ügyekben tilos volt a pluralizmus. Mindenki, akinek az uralkodóétól eltérő véleménye volt, automatikusan hazaárulóvá vált. S mivel ilyen emberek mégis felbukkantak, ellenségként kel898

lett bánni velük. Az ellenséggel pedig a kipróbált tatár-mongol taktika szerint jártak el. Jevno Azef tevékenykedése volt a legismertebb példa az Ohrana akcióira – ő egyszerre volt a Szociálforradalmár Párt Harci Szervezetének vezetője és a cári rendőrség titkos ügynöke. Azef működése annyira titkos volt, hogy az általa vezetett szervezet többek között még Plehve belügyminiszter ellen is sikeres merényletet hajtott végre, pedig Plehve irányította a rendőrséget abban az időben, amikor Azef a besúgója volt. Egyébként a kettős ügynökök problémája e munka állandó kockázata volt, ezért is maradt időszerű Szun-Ce tanácsa: „juttassátok be mindenhová a kémeiteket”. De ezen a téren a bolsevik Cseka (valamint utódszervezetei, az OGPU, az NKVD és a KGB) túlszárnyalta az Ohranát: míg a cári rendőrség csupán az ellenzéki szervezetek élére állította az embereit, a bolsevik államvédelem egész szervezeteket is létrehozott. A legismertebb ilyen típusú akció (erről jelenleg az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat internetes oldalain olvashatunk mint kitűnő hírszerző munkáról) a „Tröszt” volt a múlt század húszas éveiben. A csekisták fiktív antikommunista szervezetet hoztak létre Közép­ oroszországi Monarchista Szövetség néven, és ezt öt évig, 1922-től 1927-ig irányították. Ez a szervezet valóban létezett 1919–20-ban, de előbb szétverték, majd újjáélesztették a csekisták – érdekes, hogy ugyanazokkal az emberekkel, akik eredetileg is benne voltak, de most a bolsevikok szervezték be őket. A Szövetséget vezető cári tábornokok, Bruszilov, Zaincskovszkij és Potapov valójában a bolsevikok parancsait hajtották végre. Moszkva ennek köszönhetően tudta kijátszani egymás ellen az orosz emigráns csoportokat, szétverni az ellenzéket, és hamis információkkal ellátni a nyugati hírszerzést. Meggyőzte ugyanis az európai országokat arról, hogy nincs szükség fegyveres beavatkozásra a Szovjetunióban, mert ebben az országban amúgy is haldoklik a kommunizmus, egy katonai konfliktus viszont egyesítené az orosz nemzetet, kiállna a nép a bolsevik kormány mellett, amely magára hagyatva biztosan elbukik. A „Tröszt” műveleteinek köszönhetően sikerült alattomosan a Szovjetunióba csalni és bebörtönözni az emigráns antikommunista ellenzék tagjait, többek között Borisz Szavinkovot – ő később kiesett a Lubjanka börtön ablakából, és meghalt. Tulajdonképpen ugyanezt a sémát használták a második világháború után a lengyel földalatti függetlenségi mozgalom felszámolásakor, amikor a Biztonsági Hivatal létrehozta a Szabadság és Függetlenség fiktív parancsnokságát. Jadwiga Staniszkis az ilyen módszerekre találta ki a „mesterséges negativitás” meghatározást. 899

AZ ÉRTELMISÉG UTÁN – A TELEVÍZIÓ Napjainkra szédületes karriert futott be a szimulákrum szó a posztmodern terminológiában. Ez röviden eredeti nélküli kópiát jelent. Ilyen, eredeti példány nélküli kópiák voltak 1989-ben az úgynevezett népek őszével kapcsolatos nagy médiaesemények, például a lengyelországi kerekasztal, a romániai decemberi forradalom, vagy akár a moszkvai Fehér Ház védelme 1991 augusztusában. Valójában egyiket sem reális eseményként, hanem nagy televíziós látványosságként találták ki. A kerekasztal a lengyel hagyományban létező politikai szimbólumra utalt, célja pedig az volt – itt megint Jadwiga Staniszkis kifejezését használom –, hogy „a fordulat elfedje a folytonosságot”. A kerekasztal az össznépi egyetértés mediális megjelenítése volt, a valódi döntések viszont nem a televíziós kamerák, az újságírói mikrofonok előtt, hanem zárt ajtók mögött, például a Varsó környéki Magdalenkában születtek. A Fehér Ház védelme, a hősies Borisz Jelcinnel a tank tornyában, kizárólag virtuálisan létezett, mert nem kellett semmit megvédeni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem is ostromolta senki a Fehér Házat. Ez az esemény az egész világon csak a televíziók tízmillióiban történt meg. Ma már elég sokat tudunk arról – többek között Radu Portocal kutatásaiból –, hogy hogyan vetettek véget Nicolae Ceauşescu uralmának Romániában. Valójában palotaforradalom volt, de az új vezetésnek úgy akartak társadalmi legitimitást szerezni, hogy forradalmat szerveztek. Nem véletlen, hogy a bukaresti állami televízió főépületében volt a forradalom központja. Mert ez „televíziós forradalom” volt. A romániai viszonyokhoz képest igazi hollywoodi lendülettel adták elő. Amikor 1989. december 21-én a tüntetés résztvevői tanktámadás elől menekültek a főváros központjában, a tévénézőknek olyan érzésük lehetett, hogy csak hajszál híján sikerült elkerülniük a mészárlást. Valójában a házak tetejéről, nagy hangszórókból közvetítették a páncélos lánctalpasok dübörgését, és az emberek már attól pánikba estek, hogy a tömegben elvegyült tucatnyi ügynök „jönnek a tankok!” kiáltással menekülni kezdett. A tévénézők számára mindez hiteles eseménynek tűnhetett, hisz a tüntetők nem játszottak, ők tényleg megrémültek. A géppuskasorozatok magnetofonfelvételei is a panelházak tetejéről hangzottak el. A Nemzeti Megmentés Frontjához hűséges katonák, akik derekasan védték a forradalmat, géppuskatűzzel válaszoltak, ennek következtében több ember halt meg, mint ahányat lelőttek a Ceauşescu-uralom idején. Miután a francia televízióban leadtak egy riportot a Ceauşescu parancsára legyilkolt áldozatok ezreiről, akiket egy temesvári tömegsírban találtak meg, a Nyugat szemet hunyt a volt diktátor halálát okozó justizmord felett. Itt újabb 900

szimulákrumhoz volt szerencsénk, mert nem végeztek ki senkit, különféle hullaházakból és bonctermekből hordták össze a holttesteket, amelyeken boncolási nyomok látszottak. A mutatvány viszont sikerült, mert a tévénézők elhitték, amit láttak. De a legteljesebben a csehszlovákiai, úgynevezett bársonyos forradalomhoz fűződő dezinformációs akció dokumentációja maradt fenn. Csehország volt ugyanis az egyetlen ország, ahol hivatalos bizottságot hívtak össze azzal a céllal, hogy megvizsgálja a népek őszének nevezett események körülményeit. Ez volt az úgynevezett November 17. Bizottság. Hála a rendőrségi irattárak nyilvánossá tételének, sikerült megállapítani, hogy 1987 júniusában a cseh titkosszolgálat KLÍN (Ék) fedőnevű különleges akciót indított. A szolgálat magas rangú tisztje, az akció lefolytatásáért felelős Miroslav Chovanec a következőket mondta: „az akció célja az volt, hogy lassítsuk az ellenzék egyesülését, befolyást szerezzünk a soraiban, lehetővé téve ezzel a többpártrendszerbe való ellenőrzött átmenetet”. Egy évvel később a cseh StB (Államvédelem) „illegális csoportokat” kezdett alakítani, „földalatti kiadványokat” publikált, s egyúttal új ügynökfajtát hozott létre, a „hivatásos” antikommunista disszidenst. Mint a November 17. Bizottság kimutatta, az „antikommunista” szervezetek közül a Charta 77-hez tartozó Klub Obroda (Újjászületés) tagjai közé épült be a legtöbb ügynök. „Az ellenzékbe beépült ügynöki csoport együtt emelkedett fel az ellenzékkel” – vallotta később Chovanec. Ugyanakkor magában a kommunista pártban is előreléptek azok a funkcionáriusok, akiket „rendíthetetlen liberálisoknak”, a „demokratizálás” híveinek és a keményvonalasok ellenfeleinek tartottak. A legjobb példa talán Josef Bartončik személye, aki 1971-től 1988-ig az StB fizetett ügynöke volt, aztán brnói párttitkár, majd a néppárt vezetője lett. Doktor Pavel Žáček, aki már a kommunizmus bukása után tanulmányozta az StB Iratait és Tevékenységét Kutató Hivatalban a KLÍN akciót, azt írja: „arra törekedtek, hogy valamiféle ellenőrző mechanizmust építsenek be a tervezett kerekasztal-tárgyalásokba, vagyis pontosan másolták a lengyel modellt”. Tehát a titkosszolgálati akció célja egy „antikommunista” ellenzék megteremtése volt, amellyel később megoszthatják a hatalmat a „kerekasztalnál”. Azt várták, a közvélemény ezt úgy fogadja, mint az egész társadalmat reprezentáló két fél megegyezését. 1989. november 17-én, a rendőrség által brutálisan szétvert prágai egyetemistatüntetés után kezdődött a „bársonyos forradalom” Csehországban. Az StB funkcionáriusai előbb tudtak a megmozdulás időpontjáról, mint a hivatalos szervezők, a Független Diákmozgalomban (STUHA) tevékenyke901

dő egyetemisták. A november 17-ei tüntetést egy sor kormányellenes fellépés követte, amely végül a hatalom meghátrálásához vezetett. A szikra, amelytől lángra lobbant a társadalmi elégedetlenség, az antikommunista felvonulás élén haladó egyetemista fiatal állítólagos halála volt. A menet élén valójában Ludvík Zifčák főhadnagy (alias Růžička) vonult, aki halottnak tettette magát, és azonnal el is szállította egy belügyes autó. Aztán mind szélesebb körben terjedt el a haláláról szóló pletyka, végül nyílt rendszerellenes fellépést provokált ki. Figyelemre méltó, hogy pár hónappal korábban tartóztatta le a rendőrség Zifčák–Růžička főhadnagyot ellenséges tevékenységért (így akarták elérni azt, hogy megbízzanak benne ellenzéki körökben), aztán a tüntetésen sikerült elérnie, hogy a hatóságok által tiltott útvonalra terelje az elöl vonuló egyetemistákat, ami csakis a rendőrséggel való összetűzéshez vezethetett. A KLÍN akció egyik főszervezője, Alojz Lorenc StB-tábornok vallomása szerint Zdeněk Mlynářt, az 1968-as prágai tavasz egyik vezetőjét, Gorbacsov és az „emberarcú szocializmus” hívét szemelték ki új államfőnek. Mlynář emigrációban élt, de a cseh hírszerzés emberei Prágába szállították. Aztán kiderült, hogy elkésett, már nem voltak urai a helyzetnek. Vlagyimir Bukovszkij így ír erről: „Minden nagyon jól, pontosan a forgatókönyv szerint haladt, egészen az utolsó pillanatig, amikor a nyugtalanság tetőfokán, rögtön a kormány bukása után egyszer csak megjelent Prágában Mlynář. Rengeteg televíziós megjelenési lehetőséget kapott, szónokolt a Vencel téren is. De az emberek lehurrogták és kifütyülték, mert csak a régi 68-as szlogeneket szajkózta. Az emberek ekkor már nem akarták Csehszlovákiát, nem kellett nekik az »emberarcú szocializmus«, nem kellett nekik semmilyen szocializmus, bármilyen arca is legyen. A kifütyült Mlynář kiszállt a játszmából. Mivel az emberek reakciója más volt, mint amit várt, egyszerűen sarkon fordult, és visszament Bécsbe. Így hirtelen zátonyra futott ez az igen gondosan, részletekbe menően kidolgozott összeesküvés. Az oroszoknak nem volt helyben egyetlen saját jelöltjük sem. Pillanatok alatt kicsúsztak az események az ellenőrzés alól. Havel és a barátai a helyükön voltak, így ők söpörték be a nyereményt.” Figyeljük csak, mit állít Vlagyimir Bukovszkij: „Az oroszoknak nem volt helyben egyetlen saját jelöltjük sem.” Ez az ismert orosz disszidens rögtön az 1991. augusztusi sikertelen moszkvai puccskísérlet után kihasználta a politikai zűrzavar pillanatait, és sikerült betekintenie a Kreml levéltáraiba. Olyan anyagokhoz jutott hozzá, amelyekből világosan kiderül, hogy az orosz hatalmi elit tisztában volt azzal, hogy a működésképtelen kommunista rend902

szer nem tudja felvenni a versenyt a nyugati világgal, ezért kidolgozták az ellenőrzött rendszerváltás tervét. Bukovszkij szerint Moszkvában már korábban megtervezték a kommunizmus összeomlását, és meghatározott forgatókönyv szerint zajlott le – jobban mondva többféle forgatókönyv is létezett, mert figyelembe vették az egyes országok sajátosságait (a magyar változat például jelentősen eltért a romántól). Bukovszkij szerint csak Csehszlovákiában és az NDK-ban hiúsult meg a terv. Bukovszkij többek között A moszkvai per című könyvében foglalta össze a Kreml levéltáraiban folytatott kutatások eredményeit. 1999-ben szigorú kritikát kapott a Gazeta Wyborczában a lengyel változat. Persze mindenekelőtt az összeesküvés-elméletek terjesztéséért bírálták a szerzőt. A lap recenzense azt tanácsolta Bukovszkijnak, foglalkozzék inkább „hasznosabb dologgal, írjon politikai thrillereket Robert Ludlum stílusában”. Az a Lesław Maleszka volt a recenzens, akit két évvel később lepleztek le: az SB (Állambiztonsági Szolgálat) fizetett ügynöke volt hosszú évekig. Maleszka írásában egyebek között kikacagta a csehországi bársonyos forradalom Bukovszkij által bemutatott változatát. Pedig elég belépni a cseh rendőrség (Policie České Republiky) hivatalos weboldalára, máris megtaláljuk a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Dokumentációs és Kutatási Hivatal katalógusában a KLÍN akció részletes leírásait, amelyek alátámasztják a Bukovszkij által leírt tények hitelességét. Ez az ismeretanyag Csehországban 1994, a bizottság kutatási eredményeinek első közzététele óta hozzáférhető a nyilvánosság számára. Elég különös, hogy a lengyel média nem továbbította ezeket az információkat, pedig rengeteg tudósítót küldtek ki Prágába, és egy ilyen szenzációs téma ínyencfalat lehetett volna minden újságíró számára. Így a lengyel tévénézők és újságolvasók megmenekültek attól, hogy fölöslegesen hasonlítgassák a fejleményeket a csehországi eseményekhez. Csakis a fentebb bemutatott tények ismeretében érthetjük meg, miért sikerült a cseheknek olyan hamar lefolytatni az átvilágítást és a dekommunizációt. Ha a „kerekasztal” változat győzedelmeskedett volna, amelyhez odaül a „konstruktív ellenzék”, nyilván ott is a „vastag vonal” filozófiáját fogadják el. Érdemes hozzáfűzni, hogy a cseh média nagy része hevesen támadta az átvilágítási törvényhatározatot, a publicisták szinte már érezték a máglyán égő boszorkányok bűzét. De 1992 májusában hirtelen megszűntek a támadások, amikor két konzervatív lap, a Telegraf és a Metropolitan négyszáz cseh újságíró igazolványképét és személyes adatait közölte: kétségkívül cseh állambiztonsági ügynökök voltak, mindannyian a saját aláírásukkal erősí903

tették meg az StB-vel való együttműködés tényét – sokuk a honorárium felvételét igazoló elismervényen. Az 1989-es év eseményei alátámasztják Roger Mucchielli megállapításait, aki már 1971-ben, Diverzió című munkájában leírta, hogy napjainkban a sajtó, a rádió és a televízió nélkül erőtlen a dezinformáció, hiszen a „tömegmédia ideális modern eszköz a közvélemény manipulálására”. Marshall McLuhan egyszer megkérdezte a hallgatóitól: „Milyen eszközzel lehet ma lelket halászni? Horoggal vagy hálóval?” Amikor nem kapott választ, így felelt: „Sem horoggal, sem hálóval. Horoggal az apostolok idejében, hálóval Gutenberg korában halásztak. Ma viszont lecserélik a vizet. Mégpedig az elektronikus média segítségével.” Ha a mi témánkra kívánjuk alkalmazni ezt az összevetést, kiderül, hogy a régi idők bazárjainak kereskedői horgásztak, az értelmiség (könyveiben és brosúráiban) hálóval halászott, napjainkban pedig a média cseréli le nekünk a vizet – megváltoztatja természetes világunkat, így egyre inkább az információs tér válik a saját környezetünkké. A manipulációval, dezinformációval és provokációval szemben pedig egyetlen feladatunk van: ne hagyjuk, hogy kihalásszák a lelkünket. WOŁOSZ VERA fordítása

A Kálvin tér a harcok után.

KÜLFÖLDI SZERZŐINK

PAUL AUSTER 1947-ben született New Jersey-ben. 1974 óta közöl verseket, esszéket, regényeket, színdarabokat, forgatókönyveket és fordításokat. Jelenleg New York Brooklyn negyedében él. Legtöbb regénye megjelent magyarul (legutóbb: Máról holnapra, Európa, 2009), válogatott versei Gyukics Gábor fordításában (A szem önéletrajza, Barrus, 2007) láttak napvilágot. Az itt közölt versei először a Wall Writing (1976, Falfirka) című kötetében jelentek meg, a fordítások a 2004-es Collected Poems-kiadás alapján készültek. GRZEGORZ GÓRNY (1969) lengyel publicista, esszéista és rendező, a Fronda című folyóirat alapítója és szerkesztője. A Varsói Egyetemen végzett, újságírást tanult, majd a lengyel jobboldali médiában tevékenykedő ifjú nemzedék meghatározó személyisége lett. A lapban olvasható esszé a Demon Południa (Dél démona, 2007) című kötetében jelent meg, amelyben a mai szellemi divatirányzatok alapját képező baloldali mitológiákat rombolja. MILA HAUGOVÁ szlovák költőnő és műfordító 1942-ben született Budapesten magyar anyától és szlovák apától, ilyenformán tehát, ahogy maga fogalmaz, „apanyelvén” ír. Gyerekkorát egy Léva melletti kis faluban töltötte, később a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán tanult.

Először agronómusként, majd két évtizeden át főiskolai tanárként dolgozott. 1985 után a Romboid irodalmi folyóirat szerkesztője. Művészetére nagy hatással volt férjének, Peter Ondreička festőnek művészete, majd 1990-ben bekövetkezett halála. A kilencvenes évektől szabadúszóként újságoknak, tévéknek, rádióknak dolgozik, kreatív írást tanít. Jelenleg Pozsonyban él. Költőként 1967-ben debütált a Nové Slovo hasábjain, Hrdzavá hlina (Rozsdás agyag) című első kötete 1980-ban látott napvilágot álnéven. Azóta több mint tucatnyi újabb kötete jelent meg, néhány fontosabb ezek közül: Premenlivý povrch (1983, Változó felület), Čisté dni (1990, Tiszta napok), Praláska (1991, Ősszerelem), Nostalgia (1993), Dáma s jednorožcom (1995, Hölgy egyszar vúval), Alfa Centauri (1996), Genotext (2001). Mila Haugová angolból, magyarból és németből fordít, egyebek közt Friederike Mayröcker, Ingeborg Bachmann, Paul Celan, Sylvia Plath, Anne Sexton vagy éppen Pilinszky és Nemes Nagy verseit. A nyolcvanas években japán lírát is fordít. Verseit átültették magyar, francia, angol, német, lengyel és eszperantó nyelvre. A költőnő nemrégiben a Szlovák Irodalmi Alap költészeti díjában részesült Rastlina so snom (Álmodó növény) című kötetéért. Itt közölt, részben édesanyja halálát feldolgozó verseinek eredeti címe Akoby, Čas bez

905

snov, Z týchto dní, Levitácia, Lamentácie, Alchýmia, Prakrv, Fotografovať sen. SEAMUS HEANEY Nobel-díjas ír költő. 1939-ben született, szülei gazdálkodók. Költészetének forrásvidéke a gyermekkori emlékek, a vidéki élet, a természet. Lapunk többször közölte verseit, utoljára 2000/5. számunkban. J. M. G. LE CLÉZIO Nobel-díjas francia író. 1940-ben született, Nizzában, a Mauritius-szigetekről származó angol apa és breton anya gyermeke. Iskolás éveit Afrikában töltötte, majd irodalomtörténetet tanult a londoni és a bristoli egyetemen. Katonaéveiben Thaiföldön szolgált, majd Mexikóban a Latin-Amerikai Intézetben dolgozott. Itt lett a mexikói indián történelem és mitológia rajongója. A hetvenes években négy évet töltött a panamai dzsungelben az emberas és a wauanavas indiánok között. Jelenleg az amerikai Albuquerque egyetemén tanít. Közel negyven kötete jelent meg. Lapunk többször közölte (utoljára 2008.

decemberi számunkban), és többször ismertette könyveit. 2008-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. ROGER SCRUTON angol filozófus. Az esszé első része lapunk július–augusztusi számában olvasható. VIDOSAV STEVANOVIĆ (1942–) „Mint sokan mások e térségben – írja magáról – én is többféle azonosságtudatot hordok magamban – šumadijait, srbet, jugoszlávot, balkánit, franciát, bosnyákot, európait és világpolgárit…” Vukovár elestének napján búcsút vesz a haldokló Jugoszláviától, és előbb Görögországban, majd Párizsban próbál élni. Visszatér Szerbiába, majd megint Franciaországba megy, ahol lovagrenddel tüntetik ki, mégsem tud megmaradni az idegen nyelvi közegben. 2004-ben – a bosnyákok iránti szolidaritásból – Boszniában telepedik le. Prózáját saját megfogalmazása szerint a „fantasztikus realizmus” jellemzi, dosztojevszkiji értelemben, hiszen „semi sem fantasztikusabb, mint a valóság”.

A forradalom egyik ismeretlen áldozatának temetése.

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42