TARTALOM. Krausz Tamásnak ajánlom a tettenérhető nézetazonosság okán

Nagy András

TANULMÁNYOK, CIKKEK

Budapest, 1995

2

Krausz Tamásnak ajánlom a tettenérhető nézetazonosság okán

TARTALOM A PESTISRŐL ÉS A KOLERÁRÓL ............................................................................................................... 3 A SZTÁLINIZMUS A KÖZHELYESÍTETT MARXIZMUS? ....................................................................... 6 EGY BONAPARTISTA ELLENFORRADALOM FORRÁSAI..................................................................... 8 A KÖZGAZDASÁGTAN ELMÉLETE........................................................................................................... 11 125 ÉVES A TÖKE .......................................................................................................................................... 22 MARX NAGY FELFEDEZÉSE: AZ ÁRUFETISIZMUS............................................................................... 25 GAZDASÁGI FETISIZMUS A KAPITALIZMUSBAN ÉS A „LÉTEZŐ SZOCIALIZMUSBAN“............. 27 MEGJEGYZÉSEK TULAJDONREFORM-ÜGYBEN ................................................................................... 47 KOMMUNIZMUS? VISSZA MARXHOZ! .................................................................................................... 52 KOMMUNISTÁK (TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓSNAK ÉS NEM CSAK NEKI) ........................................... 55 POLITIKAI IDEOLÓGIÁK (GYURGYÁK JÁNOS ÍRÁSÁT OLVASVA).................................................. 58 EGY KÖZÉPISKOLÁS FILOZÓFIA TANKÖNYV MARGÓJÁRA............................................................. 63

3

A PESTISRŐL ÉS A KOLERÁRÓL 0B

Európa és a világ népeit a történelem során sokszor tizedelte meg a pestis is, meg a kolera is. Mindkét kór többszörös tömeggyilkos. A halálozási statisztikák összevetésével lehetne méricskélni, hogy melyiknek volt több áldozata, ez azonban nem döntene el semmit sem. Elsősorban azt nem, hogy melyik ellen kell jobban védekezni, hiszen mind a kettő halálos veszély. A pestist a patkányokon élősködő pestisbolhák terjesztik. Rút patkányok pusztítják a világ minden táján az emberek javait, itt-ott (ha megszorítják őket) még az emberekre is rátámadnak. Ám a pestis őket is pusztítja. A kolera cseppfertőzés útján terjed, de fő terjesztője a megfertőzött ivóvíz. Tiszta források üdítő cseppjei válnak gyilkos méreggé, ha bennük elszaporodnak a kolera apró pálcika alakú kórokozói. Rettenetesen nehéz a megfertőzött vizeket ismét ihatóvá, az egészségre ártalmatlanná tenni. Nagy balgaság lenne azt hinni, hogy a két szörnyű betegség, mivel mindkettő halálos kimenetelű, azért azonosak is, és igy azonos módon kell ellenük védekezni. Nem! A pestis csak a patkányok visszaszorításával, irtásukkal védhető ki, míg a kolera ellen a források tisztántartása a legjobb óvintézkedés. Vannak, akik úgy vélik, hogy a patkányok is védelemre szorulnak, hiszen ők is a pestis áldozatai. - Szegény pusztuló állatok! - sóhajtanak ezek az együttérzők - hiszen azok is csak olyan áldozatok, mint mi, emberek! A nagy együttérzés közben hajlamosak megfeledkezni a szétrágott javakról, az éhínségeket okozó élelmiszerpusztitásokról, a megharapott csecsemőkről - mindarról a sok bajról és kárról, amit ezek az élősködők okoztak és okoznak. Olyanok is vannak, akik úgy félnek a kolerától, hogy képesek lennének minden forrást, minden kutat betömni, minden vizet elapasztani. Ők azok, akik nyilván azt hiszik, hogy a kolera-pálcikák a vizek természetes alkotórészei, ezért képesek lennének mindenkit szomjan veszejteni, csakhogy a kolerának útját állják. Az is gyakran előfordul, hogy ugyanazok, akik azt hiszik, a patkányok megtisztíthatók és meg is tisztítandók a pestis igazi terjesztőitől, a bolháktól, abban nem hisznek, hogy a kolerával fertőzött vizek megtisztíthatóak, és még a hétszer szűrt, forralt vizet sem hajlandóak meginni. Vajon kimosdathatunk-e minden patkányt, hogy megszabadítva őket a bolháktól megszabadíthassuk magunkat a pestis rémétől? Nem hajlamosak-e ezek a rágcsálók arra, hogy elbújjanak előlünk, bemeneküljenek a mocsokba és ott újra meg újra kitenyésszék végzetes bolháikat? S vajon szabad-e undorodva elfordulnunk a források vizétől, csupán mert abban voltak, lehetnek kolerabacilusok? Vajon reális alternatíva-e a szomjhalál a testet kiszárító kolerával szemben? --Polányi Károly a harmincas évek közepén írta, hogy „a szocializmus bírálóinak, akik nem látnak lényeges különbséget fasizmus és szocializmus között, azért hibás a

4

kiindulópontjuk, mert nem veszik tudomásul, hogy a szocializmus elsősorban társadalomtípus, és csak másodsorban gazdasági rend.“ Polányi, aki (jóhiszeműen) sokat és nagyot tévedett a sztálinizmus megítélésében, egyben biztosan nem tévedett: Sztálin és Hitler, Berija és Himmler, Péter Gábor és Hain Péter közé a mögöttük létező társadalomtípus miatt nem lehet egyenlőségjelet rakni. Ezek a személyek (valamint hasonszőrű társaik) valamennyien elvetemült bűnözők voltak - abban az értelemben, hogy elvetemült bűnöket követtek el. Olyan nagyságrendű bűnöket, amelyek nagyság szerinti rangsorolása teljesen értelmetlen dolog. Nem értelmetlen viszont - éppen a megismétlődésük elleni küzdelem érdekében - minőségi megkülönböztetésük. Nem etikai, hanem társadalomelméleti, tudományos alapon. Ezt a fontos munkát még senki sem kezdte meg. A megkülönböztetés néhány elvi lehetősége azonban szembeötlő. Vegyük például azt, hogy Sztálin (Rákosi) is, Hitler (Szálasi) is folyamatosan és folyékonyan hazudtak. Félrevezették, becsapták a társadalom jelentős tömegeit. Csakhogy Hitler hazugságai taktikai hazugságok voltak. Alapvető, stratégiai céljait (az ország totális militarizálása, a világuralom megszerzése, egész népek rabszolgasorba döntése, kiirtása) már a Mein Kampfban is nyíltan kifejtette. Akik számítottak rá, megbíztak benne, akik felbérelték, azok jól tudták, tudhatták, kivel van dolguk. Sztálin legfontosabb hazugságai stratégiai hazugságok voltak (a sztálini alkotmány, demokrácia, jólét, szocializmus stb. - a stratégiai hazugságok sztálini technikáját ragyogóan írja le Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében). Ezekkel a hazugságokkal elkötelezett, progresszív emberek millióit csapta be a Szovjetunióban és azon kivül. Elhitette velük, hogy ő Marx, Engels és Lenin hűséges tanítványa, ügyük hűséges és bölcs folytatója. (Ezzel a hamis látszattal ma a marxizmus-leninizmus sok ellenfele, ellensége visszaél, és a sztálinizmus gyakorlati bűneit, elméleti torzításait a marxizmus-leninizmus nyakába varja. Nyilván ezeknek nem érdeke a marxista elmélet megtisztítása a sztálinista torzításoktól, hamisításoktól.) A fasiszta diktátorok mindig hű kiszolgálói igazi megbízóiknak, a militarista-földesúri-nagytőkés köröknek. A sztálini típusú diktatúrák viszont azokra mérik a fő csapást, akiknek az érdekeit képviselni ígérték, akik egy forradalmi folyamat révén juttatták őket hatalomra, vagyis a dolgozókra, a munkásokra és a parasztokra, de mindenek előtt az alkotó értelmiségre. Vagyis igazi „bonapartisa elfajulások“, hogy Trockij és Nagy Imre találó kifejezését használjuk. Másik jellegzetes - az azonosságon belül megnyilvánuló különbség, hogy a fasiszta Vezérek által kiépített rendszerek a módszeres tömeghisztéria felkorbácsolásával sem váltak tartósan életképessé, az „Új Rendek“ szükségszerűen elbuknak (a Harmadik Birodalomtól kezdve Görögországon keresztül Franco Spanyolországáig ez történt, de aligha kétséges, hogy ez lesz Pinochet „Rendjének“ a sorsa is). A sztálinista diktátorok nem hoznak létre „Új Rendet“, hanem ráülnek jól kiépített terrorisztikus-bürokratikus apparátusukkal a szocialista forradalom nyakára, kisajátítva, eltorzítva céljait, jelszavait. A forradalom azonban - rettenetes véráldozatok árán, súlyosan kompromittálódva, a megtisztulás terhét magával cipelve -, de átvészeli a legkegyetlenebb sztálini típusú terrort is, s a szocialista értékeket megőrző demokráciában él tovább (a történelem fogja megmutatni, hogy ez történt Kambodzsában, s legújabban Romániában is). Nem Hitler személyes bűne, még kevésbé Sztálin személyes érdeme, hogy a szovjetnémet háborúból a szovjet fél került ki győztesen. Nagyon jellemző viszont, hogy az 1941 5

június 22-i katasztrófától megrémült Sztálin a szovjet néphez fordult, és az addig kegyetlenül terrorizált tömegeket „nővéreimnek és bátyáimnak“ nevezte. Viszont amikor 1945 áprilisában fordult a kocka, és a szovjet katonák már a birodalmi bunkerhez közelítettek, akkor a megrémült Hitler a németekkel (a „néppel“) zsúfolt U-Bahn folyosóiba eresztette a Speer vizét. E két merőben ellentétes rémület-gesztus, pánik-reakció nem a két diktátor személyiségeinek különbözőségét jellemzi (Sztálin nem volt jellemesebb Hitlernél), hanem a mögöttük álló társadalmak típusának diametrális ellentétét. További jól érzékelhető különbség a két diktatúra-típus között az, hogy a fasizmus keletkezése pillanatától, messze a hatalom sáncaitól megkezdi féktelen terrorhadjáratát - a hatalom megszerzésének eszközeiként jó előre kiépíti többé-kevésbé nyílt terrorszervezeteit. Igy a fasiszta mozgalmak már akkor is óriási veszélyt jelentenek a társadalom, a demokrácia számára, amikor még szó sincs hatalomra jutásukról (legyen szó akár a Le Pen jelenségről, akár a skin headek mozgalmáról). A sztálinizmus a hatalmon kívül nem értelmezhető. A baloldali álarcban működő gerilla-terrorizmusnak jószerével semmi köze nincs a sztálinizmus bürokratikus, önkényuralmi rendszeréhez. A sztálinista terror előfeltétele a hatalom birtoklása (amihez a forradalom juttatja - éppen ebben van a „bonapartizmusa“, és ez az ami hallatlanul kompromittálta a forradalmat és a hatalomból részt kérő kommunista pártokat). A fasizmussal maga a dühöngő terror tör a hatalomra, a sztálinizmus a hatalom terrorista („bonapartista“) elfajulása. A kettő nem ugyanaz, és ennek fel- (illetve el-) ismerése az ellenük folytatott küzdelem szempontjából sem lényegtelen. Nem elég a fasizmus és a sztálinizmus közötti szörnyű egyezőségeket meglátni, de a mögöttük álló tragédiák alapvető különbségeit is észre kell venni. --A parazitáktól meg kell szabadulni, a forrásokat tisztán kell tartani. Egészségesen kell élni. S még valami. Aki átesett a pestisen és szerencsésen túlélte azt, az nem szerzett védettséget a kolera ellen is. Ez fordítva is igaz: a kolerával szemben kialakított ellenállóképesség még nem jelent immunitást a pestissel szemben is. Budapest,1989.május 10-én

(megjelent: ÚJ FÓRUM)

6

A SZTÁLINIZMUS A KÖZHELYESÍTETT MARXIZMUS? 1B

Elterjedt vélemény, hogy a sztálinizmus a marxizmus vulgarizált változata. Vajon igaz-e ez? A marxizmusnak van jó néhány (Marxtól, Engelstől, Lenintől származó) közhelyszámba menő alapvető megállapítása, aforizmája. S bár a sztálinista boncok nem szűntek meg állandóan szajkózni ezeket, a sztálinista gyakorlat mindmegannyinak éppen az ellenkezőjét valósította meg. Vegyünk sorra ezek közül néhányat. 1. Marx és Engels szerint a kommunizmus nem cél, elérendő állapot, hanem mozgalom a fennálló állapotok állandó kritikai megváltoztatására. Sztálin (és Hruscsov) a kommunizmus belátható időn belüli felépitéséről beszéltek. Brezsnyev megalkotta a „fejlett szocializmus“ már el is ért kategóriáját. A sztálini-hruscsovi kommunizmus, a brezsnyevi fejlett szocializmus kritikai megváltoztatásának a szándéka is a főbenjáró bűnök közé tartozott. 2. Marx szerint a nevelőket is nevelni kell. A sztálinista pártállamban az állampárt rendelkezik a pápai csalhatatlanság ismérvével. Mellesleg a pártnak mindig két csalhatatlan, tévedhetetlen vezetője volt: egy elvont Lenin és az éppen hivatalban levő főtitkár. 3. Marx arról beszél, az emberek maguk csinálják a történelmet - nem tudják ezt, de csinálják. A sztálinista történelemfelfogást a determinizmus (eleve elrendeltség) és a voluntarizmus („csak akarnunk kell, s bármit megtehetünk“) sajátos vegyülete jellemzi: a tömegek számára a kommunista jövő eleve elrendeltetett, ezért a bölcs vezetők, akik bírják e jövő abszolút ismeretét, bármilyen eszközt felhasználhatnak a szent cél érdekében. 4. Marx és Engels szerint a kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben, nincsenek az egész proletáriátustól elütő érdekeik, csupán a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják. Lenin szerint a bolsevikok a forradalmi munkásosztály élcsapatát alkotják (vagyis nem csupán ők forradalmárok, de ők haladnak az élvonalban). Sztálin „rövid tanfolyamában“ a mensevikek és eszerek veszélyesebb ellenforradalmárokká váltak, mint a kolcsakisták, fehérgárdisták. A kommunisták Sztálin szerint - „másfajtájú emberek“. Sztálin megalkotta a szociálfasiszták kategóriáját, kiirtotta a „nép ellenségeivé“ vált lenini gárdát, munkások, parasztok és értelmiségiek millióit. 5. Engels igy kiáltott oda „a szociáldemokrata filisztereknek“: Nos hát, uraim akarjátok tudni, milyen a proletárdiktatúra? Nézzétek meg a Párizsi Kommünt. Az a proletáriátus diktatúrája volt. Pedig a Kommünt nem marxista kommunisták vezették, hanem blanquista és proudhonista „anarchisták“, akik „proletárösztönből voltak szocialisták“. 1917-ben a bolsevik párt nem azt a jelszót adta ki, hogy „minden hatalmat a bolsevikoknak“, hanem azt, hogy „minden hatalmat a szovjeteknek“. Sztálin elsorvasztotta a szovjeteket, az ösztönös szocialisták helyére pártbürokratákat ültetett, a kommün típusú proletárdiktatúra helyett egy bürokrata elit személyi diktatúráját hozta létre. 6. Lenin úgy fogalmazott, hogy a proletárállam államszerkezetét olyan áttekinthetővé kell tenni, hogy azt egy szakácsnő is elkormányozhassa. A sztálinista bürokratikus pártállam szerkezete teljesen áttekinthetetlen volt, ezért Sztálin megtehette, hogy 7

akaratának vak végrehajtóiként olyan bürokratákat alkalmazzon, akiknek politikai képességei nem haladták meg a szakácsnőékét. 7. Marx azt írta: A szövetkezeti munkát ahhoz, hogy a dolgozó tömegeket megmenthesse, nemzeti méretűvé kell fejleszteni, következésképpen nemzeti eszközökkel kell elősegíteni. Ezért a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály nagy kötelessége. Lenin hasonló módon kezelte a kérdést: Nálunk, mivel az államhatalom a munkásosztály kezében van, az a feladat van még hátra, hogy szövetkezetekbe tömörítsük a lakosságot. Ha a lakosság a lehető legnagyobb mértékben szövetkezetekbe tömörül, akkor magától célt ér a szocializmus. Ami ehhez kell, az többek között számos gazdasági, pénzügyi és bankkedvezmény a szövetkezeteknek. Sztálin a társadalmi tulajdon valódi, fejlett formájának az állami tulajdont kiáltotta ki (ami a valóságban a bürokrácia által vezérelt államigazgatási tulajdont jelentette). A szövetkezeti tulajdont elméletileg másodosztályú társadalmi tulajdonként kezelte, gyakorlatilag soha nem engedte létrejönni. A kollektivizálás nem szövetkezeteket, hanem látszatönigazgatáson alapuló kényszermunkahelyeket, a kolhozokat hozta létre, melyek kettős célja a „gyanús“ parasztságnak, mint osztálynak a felszámolása, illetve a grandiózus iparosítási elképzelések anyagi alapjának kicsikarása volt. A példákat még hosszan lehetne sorolni. Természetesen az itt felsorolt példák is mélyebb tudományos elemzést igényelnek, de még ebben az aforisztikus formában is jól megmutatják, hogy a sztálinizmus nem csak nem „zseniális“ továbbfejlesztése a marxi tanításnak, de még csak nem is a marxizmus közhelyesítése, hanem az, aminek Lev Trockij és Nagy Imre nevezték: bonapartista elfajulás, sajátos, a naiv forradalmárokat és a forradalom szimpatizánsait megtévesztő, a forradalom védelmezőjeként és továbbfejlesztőjeként fellépő diktatórikus, terrorisztikus ellenforradalom, a kommunizmusnak, mint progresszív-humanista mozgalomnak a véres meggyalázása. A kommunistáknak, de - ami nem is olyan nagy különbség - a szocialistáknak is, alapvető feladata, hogy leszámoljanak a sztálinizmus minden maradványával, de az is, hogy ne engedjék a marxi-lenini örökség hazug azonosítását a sztálinizmussal, történjék az akár a sztálinisták, akár az antimarxisták oldaláról. Budapest, 1989. november 7-én

(megjelent: ÚJ FÓRUM)

8

EGY BONAPARTISTA ELLENFORRADALOM FORRÁSAI 2B

Úgy tűnik „A sztálinizmus forrásai“ című írás (Fáklya XXXIII. 18) anonim szerzője „elvesztette realitásérzékét“. Talán egy kicsit a történelemszemléletével is baj van. Az pedig végképpen nem világos, hogy mit is akart ebben az írásában bizonyítani. Talán azt, hogy a sztálinizmust nem lehet elválasztani a Szovjetunióban folyó szocialista építéstől, hogy a sztálinizmus az orosz marxizmus (általában a marxizmus?) törvényszerű, sorscsapásszerű következménye s egyben lesújtó kritikája? Néhány kérdést tisztázni kellene. Vajon a realitásérzék elvesztéséről tanúskodik, ha Sztálin ellenforradalmi fordulatáról beszélünk? Ha ellenforradalom alatt csak a „klasszikus“ restaurációs, fehérgárdista, monarchista szervezkedést értjük, akkor persze lehet igy fogalmazni. Csakhogy létezik más típusú ellenforradalom is. Egymástól függetlenül Trockij a sztálinizmust, Nagy Imre a rákosista rendszert nagyon találóan bonapartista elfajulásnak nevezték. A bonapartizmus az ellenforradalom egy nagyon sajátos formája. Bonaparte Napolčon a forradalom által felszínre vetett fiatal tüzértábornok a forradalom védelme nevében tört egyeduralomra. Kisajátította a forradalom alapeszméjét, ami a francia forradalom esetében a nemzeti érzés volt, azt hódító nacionalizmussá silányította és igy érte el alantas céljait, koronázta magát világuralomra törő monarchává. Sztálin egy más típusú forradalomban járt be megdöbbentően hasonló utat. Úgy látszik a történelem bizonyos fokig mégiscsak ismétli önmagát. Caesar - Napolčon - Sztálin forradalmak vállán felkapaszkodott ellenforradalmak tipikus képviselői. A hasonlóság abban is áll, hogy e nevezett személyiségek súlyos mozgalmon belüli hatalmi harcok győzteseként kerültek hatalomra (triumvirátusok és azok ármányos felszámolása stb.) mint a legjobb szervezők, a legintrikusabbak, legarrogánsabbak, legravaszabbak. A sztálinizmus ellenforradalmi jellegét erősítik nemzeti sajátosságai - mert bármilyen hihetetlen, ilyenek is vannak. Az „eredeti“ orosz sztálinizmus a cári birodalom katonai-bürokratikus vonásait újította fel meglepő pontossággal. A rákosi-rendszer Magyarországon a dzsentrivilágot vármegyerendszerével, sógor-komaságával, bornírtságával tette át „proletárdiktatúrába“. A forradalomból kinövő bonapartista ellenforradalomnak van két figyelemreméltó sajátossága. Egyfelől a forradalmi frazeológiával képes hatalmas tömegeket megtéveszteni, elsősorban azokat, akik reménykedtek a bonapartista diktátort hatalomra segítő forradalom eredeti céljainak megvalósulásában. Példaként említhetjük a lengyelek várakozását, akik Napolčontól nemzeti függetlenségük kivívását várták. De ugyanezért tekintettek szerte a világban őszinte hittel Sztálinra a „népek atyjára“, akitől nemzeti és szociális felszabadulásukat várták. Sztálin egyik legrettenetesebb bűne, hogy ezeket a tömegeket becsapta, összetörte hitüket, megalázta a szabadságra vágyó népeket a Szovjetunió határain belül és azon kivül is. Másfelől, az előbbivel szoros összefüggésben, a bonapartista rendszer szörnyűségei miatt érzett jogos haragot és felháborodást megkísérli kihasználni a forradalom által megdöntött rendszer restaurálására törő „szentszövetségi“ ellenforradalom is, amely a bonapartizmus (sztálinizmus) elleni harc jelszavával álcázva magát a forradalom még megmaradt igazi vívmányai ellen tör. Ez is őszinte tömegek mozgalmát tudja maga mögé

9

állítani gondoljunk csak az orosz nép 1812-es honvédő háborújára, vagy a lipcsei Népek Csatájára. Ezek a tömegek sokszor nem veszik észre, hogy a bonapartista zsarnokság elleni jogos harcba szállva a „szentszövetségi“ restauráció eszközévé válhatnak. Ilyen jelenségek megfigyelhetők voltak az 1956-os magyarországi októberi eseményekben is, ahol az antisztálinista nemzeti tömegmozgalom mellett a kapitalista restauráció erői is megjelentek. E „szentszövetségi“ irányzatnak kedvelt fogása a bonapartizmus tudatos összekeverése a forradalommal. Kétségtelen persze, hogy ehhez a labdát maga a bonapartista ellenforradalom dobja fel, a „szentszövetségi“ csak él a lehetőséggel. Mindamellett a forradalom híveinek, a forradalom örökségét vállalóknak óvakodni kell attól, hogy besétáljanak ebbe a csapdába. Anonim szerzőnk megalapozatlan eszmetörténeti állításai sajnos e fogalmi csúsztatás malmára hajtják a vizet. Jelentős tömegű elméleti munkát (keleti és nyugati marxisták műveit) hagyott figyelmen kivül, amikor azt írta: Sztálin „cikkeiben és beszédeiben soha nem lépett túl a marxizmus alapvető igazságainak keretén.“ Itt a legkevesebb, hogy a „Rövid tanfolyam“ elképesztő történelemhamisításaira utaljunk. Tőkei Ferenc magyar, Lucien Sčve francia filozófusok és sokan mások meggyőzően mutatták ki azt a szinte helyrehozhatatlan kárt, amit a sztálini „Dialektikus és történelmi materializmus“, valamint „A nyelvtudomány kérdéseihez“ és más „remekművek“ okoztak a marxista filozófiában. Sztálin „gazdasági művei“ máig hatóan megbénították a marxista politikai gazdaságtan fejlődését. Sztálin hatalmi-adminisztratív úton csirájában fojtotta el az ázsiai termelési mód vitáját, elpusztítva Magyar Lajost, a téma egyik legkiválóbb szakértőjét. Helyette „megajándékozta a világot“ egy primitív, lineáris formációfejlődési elmélettel. Mint gyakorló politikai gazdaságtan oktató, nap mint nap tapasztalom, hogy a sztálini pszeudomarxizmus milyen rettenetesen mélyen behatolt a köztudatba, mint az „igazi marxizmus“. Az anonim szerzőnek abban némileg igaza van, hogy Sztálinnak a „szocializmusról vallott nézetei az akkori idők tipikus marxista elképzelései voltak.“ Csak hát, nem mindegy, hogy éppen melyek azok az „akkori idők“. A forradalom előtt és alatt, a hadikommunizmus időszakában Sztálin félművelt autodidaktaként csipegette fel - és laposította el - elvtársai (Buharin, Kámenyev és a többiek) marxista műveltségének legkönnyebben elsajátítható elemeit, köztük az egyenlősítő, messianisztikus tévedéseket is. Később azonban, meghódítva a hatalom egyre magasabb csúcsait, úgy alakította az ideológiát, hogy egyre inkább a korabeli tipikus marxista elképzelésekké csak Sztálinnak a szocializmusról vallott nézetei válhattak. Igy azután nem egészen érthető anonim szerzőnk könnyedsége, amivel csak mintegy mellékesen említi meg, hogy Buharin egészen mást vallott a 20-as években, mint 1918-ban. Pedig éppen itt rejtőzik a sztálini bonapartista ellenforradalom szubjektív lényege: míg a „régi lenini gárda“ legtöbb tagja, éppen műveltsége révén, képes volt korábbi nézeteit önkritikusan felülvizsgálni, addig a félművelt diktátor - bár nézeteit meglehetősen gyakran váltogatta - képtelen volt bármilyen önkritikára, és minden taktikai indítékú pálfordulását a legigazibb marxizmus alkotó, ámde logikus továbbfejlesztésének állította be, s hatalmi úton az egyedül érvényes igazság rangjára emelte. Ezt tette Buharin, Trockij és mások antimarxista tévedéseivel is, amiket a legtöbb esetben akkor sajátított el és állított be úgy, mint a marxista elmélet és gyakorlat legújabb zseniális eredményét, amikor az igazi szerzők már túlléptek rajtuk, felismerve azok téves voltát. Ez a „fáziseltérés“ a legtöbb esetben az eredeti szerző sorsának megpecsételődését vonta magaután. 10

Mi tehát a sztálinizmus, e bonapartista ellenforradalom, forrása? Semmi esetre sem a marxizmus oroszországi alkalmazása. Sokkal inkább egy kikerülhetetlennek tűnő történelmi paradoxon, amelyet Lenin - némileg más aspektusból, mint a „leggyengébb láncszem“ elméletét fogalmazta meg: a XX. század elejére az imperializmus permanens válságba, háborúk sorozatába rántotta a világot, Európát, s mindenek előtt Oroszországot. Ez a válság Oroszországban egyre elviselhetetlenebb lett, s igy megteremtette egy politikai forradalom szükségességét, miközben a társadalmi forradalom minimális feltételei sem voltak adottak, sem a gazdaság, sem a kultúra területén. Az orosz polgárság azzal, hogy a februári forradalom után folytatta a háborút, bebizonyította, hogy képtelen a válság megoldására. A forradalmasodott tömegek számára lényegében csak a bolsevikok kínáltak elfogadható megoldást: a háború azonnali befejezését és a földosztást. A megszerzett hatalom birtokában azonban a bolsevikok egy végzetes tévedést követtek el. Teljesen félreértelmezték Marx tanítását „a kisajátítók kisajátításáról“, azt hitték, hogy a forradalom feladata a tőke és vele együtt az árutermelés felszámolása, holott a rendkivűl elmaradott oroszországi viszonyok között a feladat éppen a tőke felszabadítása lett volna az Oroszországban különösen parazita magántulajdon uralma alól. Azé a tőkéjé, amely Marx szerint nem tud meglenni anélkül, hogy ne forradalmasítsa állandóan a termelőerőket, s amely Oroszországban még messze volt attól, hogy önmaga korlátjává váljon. A lenini gárda a NEP-ben ugyan rátalált a forradalom helyes pályára állításának egy igen biztató útjára, de a polgárháború igen nehezen felszámolható anyagi és erkölcsi következményei, a középeurópai, sok esetben fasizmusba torkolló, ellenforradalmak fenyegetése, s nem utolsó sorban a Lenin betegsége és korai halála után kibontakozó hatalmi harc a bolsevik vezérkarban, egyszerre egyengették a szívósan hatalomra törő Sztálin „brumaire tizennyolcadikája“ előtt az utat. A hatalom részleges birtokában Sztálin a hadikommunizmus fenti tévedésen alapuló, Buharin, Trockij, Preobrazsenszkij és mások által korábban kidolgozott elméletére támaszkodva, megalkotta az adminisztratív-tervutasításos gazdaságirányitási rendszert, amelyet a szintén általa kiépített bürokratikus apparátus kiválóan kézben tudott tartani, és amellyel látszólag hatékonyan pótolni lehetett a tőke fent emlitett modernizációs szerepét. Ehhez szükség volt hatalmas mennyiségű centralizált munkaerőre, amit a falu kollektivizálása és a GULAG szállítottak. A kezdeti látványos eredmények sok becsületes kommunista éleslátását elhomályosították. Anonim szerzőnk idevágó fejtegetései nagyrészt helytállóak. Abban is feltétlenül igaza van, hogy a sztálinizmus nem csupán és nem elsősorban Sztálin személyiségéből származtatható. Lukács György teljes joggal kifogásolta magát a „személyi kultusz“ fogalmát. De nincs igaza az anonim szerzőnek, amikor tagadja a sztálinizmus ellenforradalmi jellegét. Magának a forradalomnak az okolása e jelenség kialakulásáért nem jogosabb, mintha egy beteg ember saját anyját okolná betegségéért, hiszen ha az anyja nem hozta volna őt világra, akkor beteg se lehetne. Budapest,1989. október 4-én

(megjelent: Fáklya)

11

A KÖZGAZDASÁGTAN ELMÉLETE 3B

1. Bevezető gondolatok

Miért „A közgazdaságtan elmélete“?

Főiskolánkon az 1988/89-es tanévig tantárgyunk neve „Politikai gazdaságtan“ volt.

Vajon a tantárgy nevének megváltoztatása csupán a „politikai divatok“ változásának a következménye, vagy vannak mélyebb okai is? Ahhoz,hogy erre a kérdésre valamilyen választ találhassunk, meg kell vizsgálnunk legalább futólag -, hogy mit jelentett a régi elnevezés és mit jelent az új. A közgazdaságtan tágabb értelemben egy egész tudománycsokrot jelent: a gazdasági folyamatokat kutató tudományok összességét. Ebben az értelemben közgazdaságtan a könyvvitel elmélete éppen úgy, mint ahogy közgazdaságtan a pénzügyek tudománya. Eredetileg azonban a kapitalizmus kialakulásával nagyjából egy időben (sőt! tulajdonképpen egy folyamatban) egy tudomány alakult ki. Kezdetben ez a tudomány még alig-alig volt tudomány, igazán még neve sem nagyon volt. Csak a tőkés gazdaság fejlődésének egy bizonyos fokán kezdték önálló tudományként kezelni, bár művelői még hosszú időn keresztül orvosok, morálfilozófusok, papok, kalandorok és egyéb foglalkozású emberek voltak. Ekkortájt kapott nevet a tudomány. A politikai gazdaságtan kifejezés Franciaországban keletkezett. Angliában, amely országot joggal tartják e tudomány klasszikus hazájának, W.Petty még „Politikai aritmetiká“-nak nevezte kutatásai területét. A.Smith „A nemzetek gazdagságát“ vizsgálgatta, ám az angol gazdasági gondolat egyik legnagyobb óriása, D.Ricardo végül is átvette a politkai gazdaságtan elnevezést. Német nyelvterületen inkább a Nationalökonomie (nemzetgazdaságtan) elnevezés terjedt el. F.Engels fiatalkori művében még a nemzetgazdaságtan bírálatával kísérletezik, de K.Marx fő műve „A tőke“ már a politikai gazdaságtan bírálata. Mindamellett a francia-angol „politikai gazdaságtan“ és a német „nemzetgazdaságtan“ ekkoriban tökéletesen ugyanazt a tudományt jelentette. Igy nyilvánvaló, hogy a „politikai“ jelző itt sokkal közelebb áll a görög polisz eredeti, közösségre utaló jelentéséhez, mint a modern értelemben vett „politika“ fogalmához, ugyanúgy ahogy a „nemzet-“ szóösszetevő is a nemzet belső közösségére utal inkább, nem annyira a nacionalista elkülönülésre. Ezért azután a magyar „közgazdaságtan“, mint igazi nyelvi lelemény, egyszerre adja mindkét kifejezés hűséges fordítását. Napjainkban azonban a „közgazdaságtan“ kapott egy új jelentést is, amely némileg szemben áll a régivel, a politikai gazdaságtannal. Ez az ellentmondás a politikai (nemzet-) gazdaságtan kettős funkciójából származik. Ennek a tudománynak kezdettől fogva egyik feladata volt (és az is maradt), hogy tudományos magyarázatát adja a gazdasági folyamatoknak, feltárja azok meghatározó összefüggéseit, kategóriáit, törvényeit. Másfelől viszont mindig igen erős volt az ideológiai töltése: osztályok társadalmi-gazdasági vezető szerepének jogosultságát illetve jogosulatlanságát próbálta bizonyítani. Kialakulása idején és az első időkben a politikai gazdaságtan köntösében folyó ideológiai viták a feudális uralkodó osztályok és a feltörekvő polgárság küzdelmét tükrözték (lásd pl. Malthus és Ricardo vitáit) de a XIX. század második felétől mind inkább a tőkések és a munkások harca jelent meg benne (lásd Marx

12

politikai gazdaságtanát és annak polgári-kispolgári reakcióját). A század végére, a XX. század elejére kialakult egy egyre szélesedő, több iskolát lazán összefogó polgári irányzat, amelynek összefogó közös vonása, hogy igyekszik a gazdasági tudományokat a politikai gazdaságtan ideológiai funkciójától megszabadítani. Mivel közben már a „politikai“ jelző egyre inkább éppen erre az ideológiai funkcióra utal, az említett irányzat a hagyományos elnevezéstől is szabadulni akar. Ismét elnevezések sokasága születik: általános egyensúlyelmélet, a gazdasági erőforrások optimális allokációjának elmélete, a pénz, a kamat és a foglalkoztatottság elmélete, matematikai közgazdaságtan stb. Ezek az elnevezések mind egy-egy szűkebb iskola lényegét igyekeznek megragadni, több-kevesebb sikerrel. A legjobb, legsemlegesebb megnevezést az úgynevezett „neoklasszikus“ iskola alapítója, A. Marshall adta fő művének: „Principles of Economics“. A tudomány új nevét azonban P.Samuelson tette világszerte elfogadottá világhírű tankönyve lakonikus „Economics“ címével. Samuelson tankönyvét jobb szó híján „Közgazdaságtan“ címmel fordították magyarra és igy a „közgazdaságtan“ kifejezés új értelmet kapott: a túlideologizált (vagy annak beállított) politikai gazdaságtannal szemben az ideológiamentes tudomány ideálját jelenti. Amikor mi a tantárgynak nem a samuelsoni „Közgazdaságtan“, hanem „A közgazdaságtan elmélete“ nevet adtuk, akkor megpróbáltuk a közgazdaságtan mindhárom értelmezését (tudománycsoport, politikai gazdaságtan, ideológiamentes szaktudomány) megragadni: − tantárgyunkat egy gazdasági főiskolán tanuljuk, ahol minden szaktantárgy közgazdaságtani jellegű. A mi tantárgyunk szolgáltatja közös elméleti alapjukat, azaz: elméleti alapozó tantárgy. − a szó legszorosabb értelmében a politikai gazdaságtan nem is tartozik a közgazdaságtan körébe, ahogyan például a fizika nem tartozik a műszaki tudományok közé. A politikai gazdaságtan a közgazdaságtani tudományágak elméleti törzse (ahogyan például a fizika elméleti törzse a műszaki tudományoknak). − végül napjainkban, amikor a pluralizmust mint általános emberi értéket ismerjük el, a hallgatóság joggal várja el tőlünk, hogy ne csak a gazdasági elméletek egy ideológiailag beszűkített sávjával ismerkedhessenek meg, hanem betekintést nyerhessenek a korszerű tudomány széles spektrumába. Mindezt figyelembe véve választottuk tantárgyunknak „A közgazdaságtan elmélete“ címet. Kurzusunkat - nem ellentmondva a fentieknek - a marxista politikai gazdaságtanból kiindulva építjük fel. Ennek az az oka, hogy a marxista közgazdaságtani gondolkodás eredményei, különösen a módszertan területén, minden dogmatikus torzítás ellenére igen jelentősek. Több neves polgári közgazdász kijelentette: Marx túl fontos ahhoz, hogy csak a marxistáké legyen. Közönséges szellemi pocsékolás lenne, ha most mindarról a pozitívumról is lemondanánk, ami a sokéves oktatási tapasztalatokban felhalmozódott. Éppen ellenkezőleg, ezt a pozitívumot (mindenekelőtt az igazi marxi módszert) meg kell tisztítani a rárakódott dogmatizmustól. Végre a tudomány más irányzatainak előremutató eredményeivel ötvözve kell a korszerű gazdasági gondolkodásmódot megalapoznunk. Néhány szó a módszerről

Módszereinket illetően először is, alapállásunk materialista, amennyiben abból indulunk ki, hogy a gazdasági folyamatok anyagi természetűek, saját törvényszerűségeikkel,

13

amelyek az emberek cselekedetein keresztül valósulnak meg, de ezeknek az embereknek az akaratától, tudatától függetlenül. Ez a materializmus szigorúan a tudomány materializmusa, amely nem érinti, legalább is közvetlenül nem, az emberek általános világnézetét, s igy nem is kell, hogy konfliktust okozzon annak, aki nem materialista világnézetű. Emlékezzünk Laplace híres válaszára Napóleonnak, amely szerint „Égi mechanikájában“ Isten létére, mint hipotézisre (tudományos feltevésre) nem volt szüksége. Ez nem zárta ki azt, hogy Laplace magánemberként jó katolikus legyen. Vizsgálódásainkat a történelmi szemlélet is jellemzi, amennyiben a gazdaságot mint fejlődő, önmagát nem ismétlő módon változó jelenséget, rendszert fogjuk fel, ahol a változások nem valami megfoghatatlan véletlen szerint következnek be, hanem bennük okokozati kapcsolatok láncolata valósul meg. Ugyanakkor ez nem jelent determinizmust, eleve elrendeltséget. Az események alakulhattak volna másképpen is, és az, hogy éppen igy alakultak azt mutatja, ez a fejlődési vonal egy lehetséges ok-okozati láncolat az adott feltételek mellett. Egy rendszer fejlődésében azonban vannak kritikus pontok is, amikor egy adott fejlődésvonal egyszerre lehetséges is, és szükséges is abban az értelemben, hogy minden más irányú fejlődés a rendszer pusztulásával jár. Természetesen itt sincs eleve elrendeltség, hiszen a világmindenség szempontjából valamely rendszer pusztulásának alig van jelentősége. Azonban az adott rendszer számára ez szó szerint létkérdés. Itt egy újabb módszertani sajátosságot érintettünk, a rendszer-szemléletet. A társadalmat hatalmas rendszerként fogjuk fel, amelynek döntő jelentőségű alrendszere a gazdaság. Az alrendszer olyan része a rendszernek, amely maga is zárt egész, rendelkezve a rendszer minden ismérvével. További módszertani sajátosság, hogy gondolkodás- és megközelítési módunk dialektikus. Ez azt jelenti, hogy amit vizsgálunk, azt nem dolgoknak, hanem állandóan változó folyamatoknak fogjuk fel. Ebből a dialektikából sajátos logika következik. A klasszikus (arisztotelészi) logika szerint egy dolog önmagával és csakis önmagával egyenlő, azonos. Dialektikusan nézve a világot, ez nem egészen igy van. Egy felől, ha a dolgok valójában változó folyamatok, akkor egy dolog soha nem lehet azonos önmagával, másfelől viszont ha a változás nem érinti a dolog lényegét, akkor az új, megváltozott állapot lényegében azonosítható a régi önmagával. Egy ember például testileg-lelkileg állandóan változik, ezért senki sem azonos egy korábbi önmagával (amiről egy jó fényképezőgép bárkit meggyőzhet), de minden változás ellenére, amíg az ember él, addig a személyisége teljes, a felismerhetetlenségig történő megváltoztatása alig lehetséges, az valahol azonos marad önmagával. A fejlődés dialektikája abban is megnyilvánul, hogy miközben a folyamatok a dolgok lényegének teljes kibontakozása irányába fejlődnek, ez a fejlődés egyben a dolgok elpusztulásának irányát is jelenti. A virág fejlődési iránya a terméssé válás, de ha a virág terméssé vált, akkor a virág megszűnik virágként létezni. A termék sem termék addig, amíg el nem fogyasztják, de ha elfogyasztották, akkor már nem termék többé. Ugyanígy az áru sem áru addig, amíg meg nem vásárolják, de ha (végleg) megvásárolták, akkor már nem áru többé. Gyakran szerepel majd a „dialektikus egység“ kifejezés. Jelenségek, vonatkozások dialektikus egységéről akkor beszélünk, ha ezek külön-külön nem értelmezhetőek, ha mindegyik a többi által kap értelmet. Hogy ennek mi köze van az előbb értelmezett dialektikához? Az, hogy ilyen egység csak egy folyamat olyan vonatkozásai között lehetséges, amelyek egyszerre egymás előzményei és következményei, okai és okozatai. A

14

dialektikus egység fogalma tehát teljes összhangban van a dialektikus azonosság fent említett logikájával. Tojás nélkül nincs tyúk, tyúk nélkül nincs tojás. Nem az a kérdés, hogy melyik volt előbb (ez hamis, spekulatív kérdésfeltevés), hanem az, hogy miképpen fejlődött a világ éppen eddig az állapotig, hogy tudniillik a tojásból tyúk lesz, a tyúk viszont tojást tojik. Ha egy rendszer elemeinek összességénél tapasztalható dialektikus egység, akkor a rendszerről mint totalitásról beszélhetünk. Módszereink közül nem hagyhatjuk ki a matematikai módszereket, amelyeket elsősorban a polgári közgazdaságtan alkalmaz széleskörűen, a marxista politikai gazdaságtan elsősorban éppen az oktatásban - eddig eléggé mostohán kezelt. Annak ellenére hogy állítólag Marx maga azon a véleményen volt: egy tudomány akkor válik valódi tudománnyá, amikor alkalmazni tudja a matematikát. Sokan összetévesztik a matematikát a számolással. Természetesen a gazdasági folyamatok megértésében óriási szerepe van a statisztikai elemzéseknek, a számszerű adatok összegyűjtésének és feldolgozásának is, de a matematikai módszer nem ebben merül ki. Ez egy sajátos matematikai gondolkodásmódot jelent, amely a kérdéseket a „mi van akkor, ha ...“ formában teszi fel és próbálja megválaszolni, a lehetséges végletekig viszi az alapvető tudományos módszert, az elvonatkoztatást, formális modelleket alkot, azaz olyan logikailag értelmezhető szimbólumcsoportokat, melyek logikai viselkedése megfeleltethető a számunkra lényeges valóságos folyamatoknak, miközben a lényegtelennek ítélteket nem is tükrözik. Az ilyen formalizált modellek nagy segítséget jelenthetnek a valóság megismerésében, de hajlamosak arra is, hogy öncéllá, a tiszta, tartalmatlan spekuláció tárgyaivá váljanak. Ezért különösen fontos állításaink, modelljeink ellenőrzése, a valósággal való állandó szembesítésük, a verifikáció. Végül is, a puding próbája a megevés. 2. Termelés és munka A termelés az emberiség létformája

Ha meg akarjuk különböztetni az embereket az állatoktól, akkor általában csupa olyasmi jut eszünkbe, ami azt a képzetet kelti, hogy az embereknek semmi közösségük nincs az állatokkal, holott ma alig akad valaki, aki kételkedne benne, hogy az emberiség az állatvilágból emelkedett ki. Olyan különbségek jutnak eszünkbe, mint a gondolkodás, a beszéd, a vallás stb. stb. Ezek azonban nem alkalmasak az állatvilágból való kiemelkedés folyamatának megmagyarázására. Kellene egy döntő különbséget találnunk. A dialektikus logika azt súgja, hogy a döntő különbséget az alapvető azonosságon keresztül találhatjuk meg. Utalunk itt egy közismert, butácska viccre: -

Mi a különbség a zsiráf és a villamos között? ? Az, hogy a zsiráf függőlegesen hosszú, a villamos vízszintesen sárga.

Ebben a viccben az adja az abszurd komikumot, hogy nem azonosítható tulajdonságok között mutat ki különbséget. Ha az emberek és állatok közötti különbséget nem akarjuk ilyen abszurditásként felfogni, akkor meg kell előbb találni a köztük lévő alapvető azonosságot és ebből kell levezetnünk a döntő különbséget. Visszamenve a törzsfejlődés vonalán egyre kevesebb a hasonlóság, de az alapvető hasonlóság végig megmarad: az egyed- és fajfentartó ösztönök és a belőlük fakadó alapvető

15

szükségletek (táplálkozás, a normális testhőmérséklet, a salakanyagok eltávolítása, a szaporodás stb). A döntő különbség e szükségletek kielégítésének módjában van: az állatok jólrosszul alkalmazkodnak a körülményekhez, az emberek viszont jól-rosszul alkalmazzák a körülményeket. Például ha hidegre fordul az idő, akkor az állatoknak vastag bundájuk nő vagy lehűl a testhőmérsékletük, hibernálódnak. Az emberek viszont melegen felöltöznek illetve befűtik tartózkodási helyüket. Mindenesetre elég nagy a különbség: bundát növeszteni, vagy másnak a bundájába bújni. Ezen az alapon az emberré válás folyamata már kevésbé titokzatos. Kezdetben csak alkalomszerűen és esetlegesen fordult elő, hogy az ember állatősei alkalmazták a körülményeiket szükségleteik kielégítésére, majd ez mind gyakrabban és rendszeresebben fordult elő. A körülmények rendszeres és tartós alkalmazása azonban csak e körülmények valamennyire is alapos ismerete esetén lehetséges. Ezzel egy-egy ember semmiképpen sem birkózhat meg. Igy az újfajta életmód az embereket a tapasztalatok felhalmozására, feldolgozására, egymás közötti cseréjére, a hiányzó tapasztalatok hipotézisekkel való pótlására, azaz gondolkodásra, kommunikációra, mágikus-vallásos tevékenységre készteti. Mindez csak társakkal, társadalomban lehetséges. Az ember tehát szükségleteit sajátos módon, a körülmények alkalmazásával, közösségben, társadalomban elégíti ki, és éppen ez teszi őt emberré. A természeti körülményeket alkalmazó társadalomban történő sajátos emberi szükséglet-kielégítés a termelés - az emberiség létformája. A termelés minden korban és minden tájon más és más módon valósul meg, ezért „az általában-való termelés elvonatkoztatás, de értelmes elvonatkoztatás, amennyiben valóban kiemeli, rögzíti a közöset és ezzel megtakarítja nekünk az ismétlést.“ (Marx) Termelni csak a társadalomban lehet, ezért Marx joggal írta a Feuerbach-tézisekben: „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.“ Mi a helyzet Robinsonnal, aki Péntek megjelenéséig egyedül élt a szigetén? Az ő esetében talán nem igazak a fentiek? Robinson a fejében magával vitte a szigetre mindazt, amit Angliában tanult és a hajóról kimentett szerszámok is angliai tapasztalatokat testesítettek meg, angol munkások kezemunkái voltak. Tehát Robinson is a társadalom révén termelt, ha a társadalmon kivül rekedve is. A munka a termelés belső tartalma

Az emberek tehát a szükségleteiket termeléssel, a körülmények alkalmazásával elégítik ki. A termelés azonban nem teremtés a szó bibliai értelmében. Nem elég erősen akarni, hogy a körülmények alkalmassá váljanak a szükségletek kielégítésére, hanem aktívan be kell avatkozni a környező természet fejlődési folyamatába. A szükséglet-kielégítésre alkalmatlan természeti körülményeket, tárgyakat azok átalakításával kell alkalmassá tenni. El kell sajátítani a természetet. Azt a közvetlen folyamatot, amelyben az emberek saját tevékenységükkel átalakítják a tárgyakat és a körülményeket a szükségleteknek megfelelően, azaz a természet közvetlen elsajátítását munkának nevezzük. Az átalakítás eredménye a termék. Mi a legjobb bizonyítéka annak, hogy a termék valóban alkalmas az adott szükséglet kielégítésére? Természetesen, ha a szükségletet vele ténylegesen kielégítik, azaz a terméket elfogyasztják.

16

Termék nélkül nincs fogyasztás (a termék a fogyasztás tárgya), de mint láttuk a fogyasztás nélkül a termék ténylegesen nem termék (a fogyasztás ad célt, értelmet a termelésnek). A fogyasztás tehát nyilván része a termelésnek, de nem munka, hanem a munka eredményének elsajátítása. A munka, következésképpen, nem azonos a termeléssel, hanem annak belső, alapvető tartalma. A termelésnek az is részese aki munkát nem végez, csupán a fogyasztásból veszi ki részét. Mivel pedig a termelés célja az emberek szükségleteinek kielégítése és ez a fogyasztásban valósul meg, igy a termelés döntő formája a termékek elosztásának rendszere. Termelés, elosztás, csere és fogyasztás a termelő folyamat totalitásának elemei, amelyek viszonylagos önálló léte a termelés és a munka különbözőségéből fakad. A termelés és a munka tényleges szétválása a munkamegosztás következménye. Maga a munkamegosztás azáltal válik lehetővé, hogy a munka maga többrétegü, egymástól elkülöníthető mozzanatokból összeálló folyamat. E folyamat legfőbb jellegzetessége, hogy nem véletlenszerűen jön létre, hanem előre megfontolt, tudatos szándék eredményeképpen. Főszereplője a szándék gazdája, a munkát végző ember. Ö a munkafolyamat szubjektuma, mert a folyamat lefolyása nagyrészt az ő akaratán múlik. A munkafolyamat szubjektuma a termelésben objektummá is válhat idegen szándékok megvalósítása közben. Ez nem feltétlenül kizsákmányolást jelent, hiszen a társadalom magatehetetlen tagjai (csecsemők, aggok, betegek) sokszor akaratuk kinyilvánítása nélkül vesznek részt, fogyasztóként, a társadalmi termelési folyamatban.

A munka céltudatos emberi tevékenység

A munkafolyamat objektumai azok a természeti körülmények, tárgyak, amelyeket a munkafolyamatban fogyasztásra alkalmassá tesznek, megmunkálnak (munkatárgyak) illetve, amelyek a megmunkáláshoz szükségesek (a munka szerszámai, eszközei). Tágabb értelemben a munka (s egyben a termelés) objektuma az egész megváltoztatandó környező természet (a termelés szubjektuma az egész társadalom). A munka folyamata a következő mozzanatokat foglalja magába: (1.) A munka céljának kitűzése, a felmerülő akadályok számbavétele; (2.) A cél eléréséhez, az akadályok leküzdéséhez szükséges eszközök kiválasztása; (3.) Az eszközök célszerű gyakorlati alkalmazása; (4.) Az elért eredmények szembesítése a kitűzött célokkal, az ellenőrzés. (5.) A kimutatott eltérések korrekciója, a szabályozás 3. Kooperáció és munkamegosztás A munkafolyamat előbb felsorolt mozzanatai között jól elkülöníthető a tudati-szellemi (1.,2. és 4.) illetve az anyagi-fizikai (3., 5.) tevékenység. A kooperáció a társadalmasodó munka Az emberek, akik hordákban élő állatok leszármazottai,

kezdetben mint „csordalények“ (Marx) még nem végeztek igazi munkát. Tevékenységük domináns eleme a (3., 5.) típusú anyagi-fizikai tevékenység (az úgynevezett vadászó-gyűjtögető életmód). Az ebben való együttműködés még nem igazi emberi-társadalmi kapcsolat, csupán kezdetleges formája a kooperációnak.

17

A tapasztalatok fokozatos felhalmozódásával, generációról generációra való átörökítésével ez a tevékenység egyre fejlettebb emberi-társadalmi formát ölt azáltal is, hogy mindjobban előtérbe kerülnek a tudati-szellemi (1.,2. és 4.) mozzanatok. Az igazi kooperáció az ezekben való együttműködés, maga a folyamatosan társadalmasodó munka. A kooperáció lehetővé teszi olyan célkitűzések megvalósítását is, amelyeket egyes, különálló személyek soha nem tudnának elvégezni. Itt nem egyszerűen a munkavégző képességek összegzéséről, hanem azok megsokszorozódásáról van szó. Az emberek tudatos együttműködése, a kooperált munka magába rejti a munka tagozódásának, megosztásának lehetőségét is. A sokak által együtt végzett munka szükségszerűen differenciálja a munkavégzőket már csak azért is, mert a munkafolyamat térben és időben kiterjedt tevékenység. Tér és idő szükségképpen megosztja a munkavégzők együttműködő tömegét. A kérdés csupán az, hogy mennyire rendszeres ez a megosztás, és milyen struktúrákat (szerkezeteket) alakit ki a társadalomban. A munkamegosztás a kooperáció tartós, a társadalmat struktúráló megjelenési formája, amelynek fejlődése sajátos történelmi logikát mutat. A munkamegosztás a kooperáció megjelenési formája

A munkamegosztás legegyszerűbb és egyben legősibb formája, amely még magán viseli a „csordalény“ jegyeit, a természetes munkamegosztás. Ez az egyének természetes különbségein (nemek, életkor, testi erő stb. különbségein) alapul, s egyben véletlen és esetleges is. Valóban, például a nemek közötti munkamegosztás (ha elvonatkoztatunk a később rárakódott társadalmi konvencióktól) csupán a gyermek kihordásának és felnevelésének idején érvényesül teljes mértékben. Ha nincs gyerek, akkor munkamegosztás sincs férfiak és nők között. Az életkor és a testi erő szerinti munkamegosztás esetlegességét szinte felesleges bizonyítani, hiszen minden fiatalember egyszer megöregszik és bármely erős embert elgyengíti a betegség, a sérülés. A munkamegosztás fejlődésének logikája

Ha a társadalomban ez a munkamegosztás domináns (a kooperáció alacsony fejlettségi fokán éppen ez jellemző), akkor természetes, „hordaszintü“ (gyermek-szülő, ifjak-öregek, horda-hordavezér stb.) hierarchiákat hoz létre, amelyek maguk is időlegesek, esetlegesek. Például a horda kiválasztja legtekintélyesebb tagját hordavezérnek, de annak szinte nap-mint-nap meg kell küzdenie ezért a rangért, s előbb vagy utóbb alulmarad egy ifjabbal szemben. Komolyabb munkaszervezet erre a munkamegosztási formára nem épülhet, hiszen egy nagyobb mű megvalósítását erősen kétségessé teszi, ha a hadrendbe álltak hol szülés, szoptatás, hol betegség, öregség miatt pótolhatóság nélkül kiesnek. A munkamegosztás bonyolultabb, előrehaladottabb formája a technikai munkamegosztás, amely nem a munkavégzők, hanem a munkaeszközök és az elvégzendő feladatok különbözőségein alapul. Ez a munkamegosztás forma mintegy tagadása az előzőnek, amennyiben a jó eszközök kiegyenlítik a természetes különbözőségeket, az ifjú erejét pótolja az idősek tapasztalata stb. A technikai munkamegosztás a munkavégzőket egymásmellé rendeli, mivel nem az emberek, hanem az elvégzendő feladat minősége osztja meg a munkát: ki ebben a munkafolyamatban (feladatban) fontos, ki a másikban, mindenkinek meg van a maga helye, mindenkire egyformán szüksége van a társadalomnak. Ebben a struktúrában lehetővé válik differenciáltabb célok megvalósítása differenciáltabb eszközök segítségével.

18

A természetes munkamegosztás által kialakított képlékeny, kezdetleges hierarchiákkal szemben a technikai munkamegosztás egy lényegesen stabilabb társadalmi struktúrát alakit ki, amely azonban a termelő erők (melyekről később esik szó) fejletlensége következtében leginkább egy hibás kristályszerkezetre hasonlítható. Az elvégzés körülményeit illetően a szétválasztott munkafajták nagy mértékben különböznek egymástól: az egyik kellemesebb, a másik gyötrelmes, az egyik érdekes, a másik unalmas, monoton, az egyik tiszta, a másik undorító stb. stb. Ez a társadalom „kristályszerkezetében“ olyan repedéseket, torzulásokat okozhat, amelyek a termelés folyamatában földcsuszamlásszerű mozgásokat indíthatnak el. A munkamegosztás teljes, kifejlett formája a társadalmi munkamegosztás, amely eredetét tekintve az anyagi-fizikai és a tudati-szellemi tevékenység szétválasztásán alapul, vagyis a természetes munkamegosztáshoz hasonlóan nem az eszközök, hanem a munkavégző személyek különbségén, de azzal ellentétben itt a különbségek nem természetes, társadalomelőtti különbségek, hanem magukból a társadalmi viszonyokból éppen a munkamegosztás eredményeként létrejött különbségek. Marx és Engels szavaival: itt a „gondolattalan tett“ és a „tétlen gondolat“ válik szét. A társadalmi munkamegosztás is hierarchiába rendezi a társadalmat, de ellentétben a természetes hierarchiákkal ez a hierarchia merev és szilárd, amelyből kitörni szinte lehetetlen. Ugyanakkor a társadalmi munkamegosztás és a technikai munkamegosztás egymásrahatásaként a technikai munkamegosztás által kialakított társadalomszerkezet hierarchikusan átstruktúrálódik és igy tartósan rögzítődik, ami egyfelől elősegíti e struktúra széleskörű kifejlődését, másfelől viszont megmutatkozik a társadalmi munkamegosztás fejlődést akadályozó, konzervatív hatása is. A fiatal Marx és Engels valószínűleg a társadalmi munkamegosztásra gondoltak, amikor „A német ideológia“ című művükben azonosították a megszüntetendő magántulajdont a munkamegosztással. A munkamegosztás sajátos formája a gazdasági elkülönültség- az árutermelés alapja

Az eddigi történelemben a technikai munkamegosztás által kialakított társadalmi szerkezet stabilizációjának alapvetően két történelmi-logikai útja valósult meg. Az egyik a közösségeken belüli folyamatként ment végbe, és közvetlenül a szellemi és fizikai munka szétválásán alapult. A közösség szellemi vezetői a szellemi hatalmukat anyagi hatalommá változtatva (Marx, Engels megfogalmazása) rögzítették örökletes hatalmukat, melynek segítségével mindenekelőtt idegen munka eredményeit sajátították el tényleges ellenszolgáltatás nélkül, azaz kialakult a kizsákmányolás. Itt két fontos dolgot kell kiemelnünk: − a „kizsákmányolás“ kifejezést a túlideologizált, leegyszerűsítő „marxista“ (valójában a marxizmust kiforgató sztálinista) politikai gazdaságtan annyira pejorativizálta, hogy ma már alig lehet használni. Ugyanakkor azokban a társadalmakban amelyek a legtisztábban valósították meg a fent leirt utat, az ázsiai típusú despotikus birodalmakban, a kizsákmányolás hatalmas műveket hozott létre (a nagy folyamszabályozások stb.). A kizsákmányolás a későbbi történelemben is felettébb pozitív szerepet játszott, pontosan abban a mértékben, amilyen mértékben a társadalomstabilizáló funkciója dominált az elavult struktúrákat konzerváló funkciójával szemben.

19

− a kizsákmányolás igen szoros kapcsolatban van a később tárgyalandó magántulajdonnal, de semmiképpen nem azonos vele. A fent említett birodalmakban például kizsákmányolás volt, de igazi magántulajdon nem létezett. Hasonló állapot fedezhető fel a sztálini típusú szocializmus-modellben is. A társadalmi struktúrák egy merőben más fajta stabilizációja valósult meg az egymással érintkező közösségek érintkezési felületein. „Az árucsere ott kezdődik, ahol a közösségek végződnek“ - írja Marx fő művében „A tőké“-ben. A közösségek közötti, kezdetben gazdaságon kívüli, rituális értelmű cserék bonyolult, ellentmondásos folyamatokat indítanak el. Bomlási folyamat kezdődik a közösség belső struktúrájában, a közösségek természetes elkülönültsége behatol a közösségek belsejébe, megerősíti a technikai munkamegosztás egymásmellé-rendeltségi struktúráit. A termelők eszközeikhez egyre inkább mint sajátjukhoz viszonyulnak, jogot formálva az eszközök segítségével előállított termékekre is. E termékeket csak más termékek ellenében hajlandóak elidegeníteni. Az önállósult termelők között látszólag megszűnik az együttműködés, a munkamegosztás teljesen kiszorítani látszik a kooperációt. A valóságban természetesen az együttműködés, a kooperáció nem szűnik meg: a kapcsolatok a cserére kerülő termékek révén valósulnak meg. E termékek áruformát öltve kötik össze a gazdaságilag elkülönült termelőket, a termelés az árutermelés formáját ölti magára. A termelőerők alacsonyabb fejlettsége mellett az árutermelés is hierarchikusan rendezi át a társadalmat, kialakítja a kizsákmányolás struktúráját is. Az árutermelés csúcspontja a tőkés termelési mód. Azonban sem a hierarchia, sem a kizsákmányolás, sem a tőkeviszony nem attribútuma az árutermelésnek. Az árutermelés ugyanis állandóan forradalmasítja a termelőerőket, közeliti a különböző munkák elvégzésének körülményeit folyamatosan csökkentve ezzel a technikai munkamegosztás „kristályhibáit“, stabilizálja a mellérendeltségi struktúrákat, miközben minden meglévő hierarchia (a saját maga által létrehozottat is beleértve) bomlasztásának irányában hat. 4. A termelés tényezői - a termelőerők A termelés objektív tényezői: a termelési eszközök

A munka és a termelés viszonyának tisztázásakor arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka a termelés belső tartalma. Igy egyértelmű, hogy a munka személyi és tárgyi feltételeinek alapvető szerepük van a termelés folyamatának mozgásban tartásában, gyorsításában. A fizikában a mozgást elősegítő, gyorsító jelenségeket „erő“-nek nevezik. Ennek analógiájára nevezhetjük a termelés (pontosabban a munka) objektív (tárgyi) és szubjektív (személyi) feltételeit termelőerőknek. Azokat a tárgyakat, természeti jelenségeket, amelyeknek átalakítása a munka célja, nevezzük a munka tárgyának, amelyekkel pedig az átalakítást végrehajtják - a munka eszközének. A kettő együtt adja a termelési eszközök fogalomkörét. A föld magától nem terem nemes búzát, a termelési eszközök maguktól nem lendítik mozgásba a termelést. Önmagukban a természeti tárgyak, jelenségek nem objektumai semminek, nem termelőerők. Ahhoz, hogy azzá legyenek szükséges a szubjektív akarat jelenléte. Ennek hordozói a termelésben résztvevő emberek, akik társadalmi tapasztalatok birtokosai, s akik

A termelés szubjektív tényezője: a társadalmi viszonyokat hordozó ember

20

e tapasztalataikat a kooperáció révén hasznosítják, cserélik, bővítik. Nem az ember, mint biológiai lény tehát a termelés szubjektív tényezője, hanem a társadalmi ember. A fentiekből az a lapos és téves (ám a politikai gazdaságtan tankönyvekben elterjedt) következtetés következtethető ki, hogy a termelési eszközök adják a termelőerők természeti oldalát, a társadalmi ember a társadalmit. Ez nagyon helytelen következtetés. Az objektív és szubjektív tényezők egysége és ellentéte

A termelési eszközök tárgyiasult alakban, de társadalmi tapasztalatok tömegét hordozzák. Aki nem ismeri ezeket, aki nem képes őket a tárgyakból „kiolvasni“, az képtelen lesz az eszközök használatára. Az sem vitatható, hogy az emberek természeti adottságai nem küszöbölhetőek ki a termelési folyamatból. Aki ezt nem hiszi el, az próbáljon meg (ha jobbkezesnek született) olyan szerszámokkal dolgozni, amelyek direkt a balkezesek számára készültek. A termelési eszköz tehát csak akkor termelési eszköz, ha vele ténylegesen termelnek, amihez viszont elengedhetetlen, hogy a termelés szubjektív tényezője, a munkavégző ember birtokában legyen azoknak az ismereteknek és képességeknek, amelyekkel az adott eszközt használni tudja. Ebben fejeződik ki a két oldal egysége. Ez az egység dialektikus, mert egyfelől az ember az új eszközöket a tapasztalatai révén találja fel, másrészt viszont az ember az eszközhasználat során új tapasztalatokra, ismeretekre tesz szert, amelyek a maguk részéről a régi eszközöket elavultakká teszik és megnyitják még újabb eszközök feltalálásának a lehetőségét. S benne rejlik több ellentmondás lehetősége is, amelyek mindig a konkrét történelmi feltételek mellett kerülnek a felszínre. Például bizonyos feltételek mellett az új hatékonyabb eszközök embereket foszthatnak meg a munka lehetőségétől. Más feltételek között viszont a sajátos emberi viszonyok eredményeként keletkeznek rossz, alig alkalmazható eszközök. 5. A termelési mód és a termelési viszonyok A fentiekben többször is említettük, hogy a termelés szubjektív tényezője a társadalmi ember. Itt figyelni kell arra, hogy a termelés szubjektuma nem egy vagy néhány ember, hanem maga a társadalom egésze. A társadalom milyensége attól függ, hogy milyen módon egyesítették a termelés objektív és szubjektív tényezőjét. Ez nagyon sokféleképpen lehetséges, de természetesen nem bármilyen módon. Azt a konkrét módot, ahogy a termelési eszközöket és a termelést végzőket egyesítik termelési módnak nevezi a tudomány.

A termelési mód a termelési tényezők megvalósult egysége - rendszer és totalitás

A termelési mód alapvető tartalma a termelőerőkben jelölhető meg, mivel tőlük függ, hogy milyen lehet egyáltalán a termelési mód. Például amíg nem találták fel a könnyen telepíthető, viszonylag jól szabályozható gőzgépet, addig szó sem lehetett a gépi nagyiparon alapuló tőkés termelési módról. Itt-ott ugyan kialakultak tőkés viszonyok (például az úgynevezett „mediterrán“ kapitalizmus), de ezek a kezdemények sokáig nem bizonyultak tartósnak. Viszont a gőzgép elvi lehetőségét már az ókorban is ismerték (Heron labdája), de akkor a termelési mód mégis más úton fejlődött, vagyis voltak más utak is. A termelési viszonyokban jelenik meg a termelési mód formája

Vajon mi dönti el, hogy a termelőerők adta lehetőségek közül melyik termelési mód valósul meg?

21

A kooperáció és annak megjelenési formája a munkamegosztás lehetetlenné teszi, hogy az emberek úgy termeljenek, hogy közben nem alakulnak ki köztük a termeléssel kapcsolatos viszonyok, termelési viszonyok. Robinsonnak például olyan termelési viszonyai voltak, hogy kénytelen volt maximálisan kiaknázni a fejében és az eszközökben megmentett társadalmi tapasztalatokat, mert újak szerzésére nem volt reménye. Saját tapasztalatait sem oszthatta meg sokáig senkivel. Mihelyt megjelent Péntek, a helyzet megváltozott: Robinzon magányos termelési módja átalakult valamilyen patriarchális rabszolgatartó termelési móddá, miközben a sziget termelőerői alig változtak valamit (a regényben nem igen van szó arról, hogy Robinson tanult volna valamit Péntektől). A termelési mód tényleges formája tehát a termelési viszonyoktól függ. A termelési mód tartalma (a termelőerők) és formája (a termelési viszonyok) között szétválaszthatatlan kapcsolat van, egyik a másik nélkül értelmezhetetlen. A termelési mód mint a termelés konkrét rendszere totalitás. Marx ezt „A filozófia nyomorúsága“ című művében a következőképpen fejti ki: „A gép éppoly kevéssé közgazdasági kategória, mint az ökör, amely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, az társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.“ A „gépek alkalmazásán alapuló modern gyár“ fogalmán Marx természetesen a gépek alkalmazásának megfelelő munkamegosztási struktúrával rendelkező munkaszervezetet, eleven emberek közösségét érti, s nem a gyárfalakkal körülvett holt gépeket. A gyár gépei és berendezései a munkások munkája nélkül (mely munkát a menedzserek a tulajdonosok érdekeinek megfelelően irányítják) csupán nagy halmokban álló ócskavasak lennének. De a munkások, menedzserek és tulajdonosok viszonyait megjelenítő gyári szervezet értelmezése is lehetetlen lenne a gépek nélkül. Az emberek élete rendkívül bonyolult rendszerben zajlik. Ez a rendszer a társadalom mindenkori konkrét valósága, mely az emberek közötti viszonyok sűrű szövedékéből épül fel. Ennek a rendszernek a gazdaság csupán alrendszere, még ha alapvető, a társadalmi lét lehetőségeit behatároló alrendszere is. Azt, hogy ezen a határon belül milyen a társadalom élete, már a gazdaságon kívüli társadalmi viszonyok, azok intézményesült formái (a jog, a család, az ideológia, a politika, az államszervezet stb.) vagyis a társadalmi felépítmény dönti el. A gazdasági alap és a társadalmi felépítmény

Mindamellett itt is a dialektikus egység figyelhető meg. A gazdasági viszonyok csak megfelelő intézményes keretek között létezhetnek s ezért azokat létre is hozzák. Ellenkező esetben nem tudnának funkcionálni: például fejlett szerződésjog nélkül nem lehetséges kiterjedt árucsere, de a szerződésjog nem mint az árucsere előfeltétele jelent meg, hanem ellenkezőleg a cserepartnerek egymásnak adott egyedi garanciáinak általánosításaként, az árucsere tapasztalatainak jogi tükrözéseként fejlődött ki. Ugyanakkor minél fejlettebb volt a magánjog, annál biztonságosabban lehetett adás-vételi szerződést kötni, annál jobban kiterjedhetett az árutermelés, az árucsere. Tehát csere és magánjog egymás okai és okozatai, ahol azonban az alapvető jelentőségű nyilván az árucsere, mint a munkamegosztás illetve az elosztás igen hatékony formája, viszont a döntő jelentőségű a magánjogi adás-vételi szerződés, mely szentesíti a cserét, az elosztás más, kevésbé hatékony formái (rablás, lopás stb.) elé helyezve azt. (elhangzott: az 1989/90-es tanév első előadásán)

22

23

125 ÉVES A TÖKE 4B

A tőke - Marx e vaskos, súlyra is tekintélyes műve - a legismertebb könyvek egyike. De egyben egy igen kevéssé ismert mű is. Oly sokan hivatkoztak, hivatkoznak rá és oly kevesen olvasták el kellő figyelemmel. Ha egyáltalán megpróbálták elolvasni. Azok, akik csak hivatkoznak rá, anélkül, hogy valaha is megkísérelték volna megérteni, két nagy csoportba sorolhatók: egyfelől azok csoportja, akik saját érveik híján A tőke tekintélyével akarták gondolataikat, tetteiket elfogadtatni (itt Kelet-Európában igen sok nyüzsgött belőlük), másfelől azok akik A tőke pellengérre állításával „tudományosan“ is bizonyítani akarják, hogy a sztálini típusú modernizációs kísérlet kudarca a kommunista eszmerendszer kudarca (ezekből ma nyüzsög rengeteg Kelet-Európában - mellesleg igen sokan azelőtt a másik csoportban nyüzsögtek). E „tudományos“ eljárás diszkrét bája annak mélyen sztálinista jellegében leledzik - a marxizmus ismeretét szigorúan a Rövid tanfolyam keretei közé szorítja. Ez év szeptemberében lesz 125 éve, hogy megjelent A tőke első kötete. E tekintélyes idő ma nem annyira az ünneplésre ad alkalmat, mint inkább az elmarasztalásra. Hogy tudniillik A tőke menthetetlenül elavult, hiszen nem a mai, hanem a 125 évvel ezelőtti kapitalizmust elemzi, ami ma már nem lehet releváns, ha mégolyannyira is kitűnő elemzés is. Persze azok számára, akik csak a Rövid tanfolyam szemináriumi ismereteivel rendelkeznek, nem is olyan kitűnő. Bár nem túl meggyőző, mégis megemlítem, hogy a ma tanított közgazdaságtanban az utolsó paradigmaértékű elméletet J.M.Keynes a húszas-harmincas években alkotta meg, s a tananyag túlnyomó része A.Smith, J.B. Say, J.S.Mill, H.Gossen, L.Walras, V.Pareto, F.Edgeworth és A.Marshall (valamennyien Marx elődei, vagy kortársai) munkásságából áll össze, amihez napjaink polgári közgazdaságtudománya főként a modern matematika eszközeinek alkalmazásával járult hozzá, ami persze nem semmi, de a lényeget alig érinti. Ez az összehasonlítás legalább is elgondolkoztat arról, hogy a marxi elemzés mennyivel korszerűtlenebb, mint a társadalomról való gondolkodás más irányzatai. Azt kétségtelenül el kell ismerni, hogy a sztálinista dogmatizmus, a Rövid tanfolyam és az 1954-es Politikai gazdaságtan kisugárzása nagyon sokat ártott a marxista elmélet fejlődésének, de azért ilyen fejlődés volt. Olyan személyiségek vettek ebben részt, mint M. Kalecki, O. Lange, Lukács Gy., Erdős P. és mások, olyan, a dogmatizmustól kevésbé fertőzött műhelyek, mint az olasz, francia, nyugatnémet stb. marxisták alkotó közösségei. Mindamellett A tőke időszerűségét nem az ilyen összehasonlítás bizonyítja, hanem a valóság összevetése a könyvben foglaltakkal. Nincs itt módunk, hogy részletekbe menően elemezzük azt a hatalmas elméleti-logikai apparátust, amely A tőkét jellemzi. Csupán egy kérdésre térek ki. A tőke fentebb említett „barátai“ és „kritikusai“ abban is hasonlítanak egymásra, hogy előszeretettel vetik egybe A tőke elméleti-logikai alapjául szolgáló munkaértékelméletet a klasszikus-neoklasszikus polgári iskolákat megalapozó határhaszonelmélettel, megállapítva - saját szájuk íze szerint -, hogy az egyik a tudomány csúcsa, a másik viszont közönséges sarlatánság. Természetesen ez a kérdés is azok közé az elvileg megoldhatatlan kérdések közé tartozik, amelyekben oly gazdag az emberi megismerés, s amelyek nem a világ megismerhetőségének cáfolatai, hanem a rossz kérdésfeltevés következményei. Nem eldönthető észérvekkel, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de nem is ez a megoldandó 24

probléma, hanem az, hogy milyen fejlődés vezetett ahhoz az állapothoz, amikor a tojásból tyúk lesz, amely tojást tojik, s milyen további fejlődés fog túllépni ezen az állapoton? Az a kérdés sem válaszolható meg racionálisan, hogy van-e, vagy nincs Isten. Brecht szerint azonban az a lényeg, hogy megváltozna-e a viselkedésünk attól függően, mi lenne erre a kérdésre a válasz. Ha igen, akkor a kérdés eldőlt - számunkra van Isten. Ha nem, akkor a kérdésnek egyszerűen nincs jelentőssége. Bolyai János is csak úgy tudott megoldani egy több évszázados geometriai problémát, hogy megváltoztatta a kérdésfeltevést. A munkaérték-elmélet és a határhaszonelmélet külön-külön logikailag eléggé konzisztens elméletek, azonban saját logikájuk szerint a másik logikája kikezdhető. Ez a viszony teljesen kölcsönös. Nem dönthető el tehát, hogy melyik a helyes és melyik a helytelen. De ez nem is valóságos probléma. Az a probléma, hogy ezek az elméletek milyen kérdésekre akarnak választ találni. A polgári közgazdászok a tőkés gazdaságot azonosnak látják a gazdasággal mint olyannal. Számukra a nem tőkés gazdaságok csupán rossz hatékonyságú gazdaságok - de szintén tőkés gazdaságok. Jól jellemzi ezt a felfogást Marx a Filozófia nyomorúsága című munkájában, amely joggal tekinthető A tőke egyik közvetlen előzményének: „A közgazdászok sajátságos módon járnak el. Szerintük csak kétféle intézmény van: mesterséges és természetes. A hűbériség intézményei mesterséges intézmények, a burzsoázia intézményei természetesek. Ebben a teolólogusokhoz hasonlítanak, akik szintén kétféle vallást különböztetnek meg. Minden vallás, amely nem az övék, az emberek kitalálása, saját vallásuk ellenben Isten emancipációja. - Vagyis történelem volt, de többé már nincs“ (MEM 4. 133-134.old.) Ha ma élne Marx, példaként a fellángoló kelet-európai nacionalizmusokat is felhozhatta volna. Az én nacionalizmusom a szent nemzeti önrendelkezés megvalósulása, a másoké agresszív elnyomás, vagy szakadár támadás a Haza integritása ellen (attól függően, hogy külső anyanemzetről, vagy belső nemzeti kisebbségről van-e szó). Ez a „történelem volt, de többé már nincs“ is rém ismerősen hangzik. Ha tehát a gazdaság mibenléte nem kérdéses, akkor természetes, hogy a polgári közgazdaságtan által megválaszolandó kérdés az lesz, hogyan működik ez a gazdaság? Ebből pedig adódik a közgazdaságtan tárgyának közkeletű meghatározása, mint a szűkösen rendelkezésre álló javakkal való racionális gazdálkodás tudománya. Az igy felfogott közgazdaságtannak viszont természetes logikai alapja a javak szűkösségén és hasznosságán alapuló határhaszonelmélet. Marx másképpen közelített a kérdéshez. Számára a kapitalizmus nem minden világok legjobbika. Úgy véli, ha a tőkés rend történelmileg jött létre, akkor történelmileg lehetséges és talán szükségszerű is túlhaladása. Erre a következtetésre vezeti egyfelől a kor „divatos“ filozófiája, Hegel bölcselete, másfelől a korszakban kétségtelenül meglévő, s A tőke lapjain gazdagon illusztrált fokozódó munkásnyomor. Mivel óvakodik attól, hogy a hegeli spekulációk és moralizálások ingatag talaján maradjon, felteszi a forradalmian újszerű kérdést: miért működik a tőkés gazdaság úgy, ahogy működik? Természetesen a miértre csak a hogyanon keresztül lehet válaszolni, s Marx igen alaposan tanulmányozta a klasszikus és kortárs közgazdaságtant, de kérdésfeltevése merőben más volt. Számára nem az volt a közgazdasági problémák lényege, hogy mit, hogyan és kinek termelnek, hogy fogyasztó és termelő miképpen tud a leghatékonyabban gazdálkodni a szűkös anyagi javakkal, hanem hogy a termelés, gazdálkodás folyamatában milyen viszonyok alakulnak ki a társadalom tagjai között, hogyan érvényesülnek e viszonyok alakításában az emberek és csoportjaik, osztályaik érdekei. Véleménye szerint a dolgok puszta hordozói e viszonyoknak, ám az emberek ezt helyzetüknél fogva nem képesek felismerni, illetve, ha fel is ismerik, akkor sem tudnak az adott viszonyok mellett ezen változtatni. Az emberek

25

viszonyaikat tárgyakban, dolgokban jelenítik meg, majd e tárgyak, dolgok rabjaivá válnak éppen a tárgyakban, dolgokban rögzített viszonyok miatt. „Nem tudják ezt, de csinálják.“ Mindenki többé-kevésbé tisztában van például azzal, hogyha a pénzt termelő munka nélkül is meg lehetne szerezni, akkor ezzel a pénzzel el lehetne menni a sóhivatalba, és mégis mindenki pénzt akar szerezni és csak azért és csak annyiban végez termelő munkát, amiért és amennyiben pénzt kap érte. Igy válik a pénz körülajnározott bálvánnyá. Marx éppen a munkaérték-elméleten keresztül ismerte fel ezt a döntő fontosságú jelenséget, amit találóan árufetisizmusnak nevezett el. Nem kisebb személyiség, mint Polányi Károly állapította meg: „Az áruk fétisjellegéről szóló elméletet teljes joggal tartják a kapitalista társadalom marxi elemzése kulcsának.“ (P.K. Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom 87. oldal) Természetesen vitatható, hogy az árufetisizmus elmélete helyes vagy sem. Csak egy nem tehető meg, hogy tudniillik kijelentsük, Marx korában ez az elmélet helyes volt, de mára elavult. Az árufetisizmus is fejlődik természetesen, állandó metamorfózisokon megy keresztül. A sztálini típusú gazdaság például úgy vélte felszámolhatónak az árufetisizmust, ha felszámolja magát az árutermelést. Csakhogy azokban a régiókban, ahol ez a gazdasági rendszer teret nyert, egyáltalán nem szűntek meg azok a feltételek, amelyek szükségessé tették az árutermelést. Igy az árutermelés erőszakos visszaszorítása nem szüntette meg az árufetisizmust, hanem új formát adott annak, amely most mint állam- és tervfetisizmus jelent meg. Ismét nem azért termeltek, mert tudták, hogyha nem termelnek, nem lesz mit fogyasztani, hanem azért, hogy teljesítsék a tervet. A tervet az Állam állította össze (valójában a társadalom tagjai, bár „nem tudták ezt, de csinálták“) és igy a javak az Államhoz áramlottak, majd az Állam osztotta szét azokat. A társadalom az Állam számára termelt és a társadalom tagjai az Államtól kaptak javakat. Senki nem tudta, pontosan ki is az az Állam, de ott élt közöttünk bálványként. Ma megint egy nagy illúzió van kialakulóban arról, hogy ha lebomlott a pártállam, akkor vége a fetisizmusnak - szabadok vagyunk. S közben többszázezer munkanélküli képtelen felfogni, hogy miért lett munkanélküli. Az új (vagy nem is olyan új?) fetisizmusnak jellemző megnyilvánulása: addig amíg munkája van senki sem igazán tudja elképzelni, hogy azt el is vesztheti. Igen, vannak munkanélküliek, de azok rosszul dolgoztak, ügyetlenek, lusták. Velem ez nem történhet meg. Mások esetleg jobban érzékelik a valóságot, számítanak rá, hogy elveszthetik munkájukat - ha nem tesznek idejekorán óvintézkedéseket. Azután óvintézkedés ide vagy oda, egyszer csak az utcán találják magukat. Miért? A polgári közgazdaságtan igen logikusan levezeti a munkanélküliség természetes rátáját: íme így működik a gazdaság - ha mindenki optimalizálja gazdasági viselkedését, akkor optimális piaci árak mellett az optimális kibocsátáshoz optimális (és koránt sem teljes) foglalkoztatottság tartozik. A „hogyan“ kérdés megválaszoltatott. Megmaradt azonban a „miért?“. Miért ez az optimális viselkedés? Miért optimális a foglalkoztatottság annak aki munkanélküli? Miért „természetes“ akármilyen munkanélküliség is? Ezekre a kérdésekre csak az kísérelheti meg a választ, aki a mindenkori fennállót meg akarja változtatni. Aki számára nem ér véget a történelem. Mindössze 125 év telt el. A tőke nem avult el. El kell alaposan olvasni. Megtanulhatunk belőle kérdezni. A válasz nem a könyvekben van. Budapest, 1992. augusztus 4-én

(megjelent: A SZABADSÁG)

26

MARX NAGY FELFEDEZÉSE: AZ ÁRUFETISIZMUS 5B

Marx tanai közül - melyeket ma oly divatos elavultnak, eleve elhibázottnak beállítani - a fetisizmusról szóló a legmaradandóbbak, legnagyobb jelentősségüek közül való . Ez a véleménye Polányi Károlynak is, aki nagy tisztelője, de soha sem híve volt Marx tanításainak. Polányi azt írta: „Az áruk fétisjellegéről szóló elméletet teljes joggal tartják a kapitalista társadalom marxi elemzése kulcsának.“ Marxista körökben is elterjedt felfogás, hogy a marxi munkaérték-elmélet alig módosított, inkább csak pontosított folytatása Ricardo munkaérték-elméletének. Ez a vélekedés teljesen figyelmen kivül hagyja a tényeket. Maga Marx A. Wagner német keresztényszocialista közgazdász könyvéhez írt széljegyzeteiben (ezekben foglalkozott Marx életében utoljára politikai gazdaságtani kérdésekkel) nyomatékosan jegyzi meg: „Wagner úr ... megtanulhatta volna, mi a különbség köztem és Ricardo között, aki a munkával valóban csak mint az értéknagyság mértékével foglalkozott és ezért nem talált semmiféle összefüggést értékelmélete és a pénz lényege között.“ Valóban, Ricardo axiómaként jelenti ki: „... a termelt javak csereértéke arányos a rájuk fordított munkával; és pedig, nemcsak a közvetlenül termelésükre fordított munkával, hanem hozzáadva ahhoz még azt a munkát is, melyet mindazon eszközökre és gépekre fordítottak, amelyek szükségesek az őket alkalmazó munka hatékonnyá tételéhez.“ Marx már a fogalmi megragadás pillanatában lényeges pontosítást hajt végre Ricardo értékfogalmán: „ ... az a közös valami, ami az áru csereviszonyában, illetve csereértékében kifejeződik, az áru értéke. A további vizsgálat majd visszavezet bennünket a csereértékhez mint az érték szükségszerű kifejezési módjához, illetve megjelenítési formájához, egyelőre azonban az értéket ettől a formától függetlenül kell szemügyre vennünk.“ Marx az érték és a csereérték pontos megkülönböztetésével tette lehetővé a pénz lényegének kifejtését, amely pénzben a korai közgazdászok csupán furfangos csereeszközt láttak. E megkülönböztetés után első megközelítésként Marx átvette Ricardo értékmeghatározását: „Egy használati értéknek vagy jószágnak tehát csak azért van értéke, mert elvont emberi munka tárgyiasul azaz materializálódik benne. Hogyan mérhető mármost értékének nagysága?“ A kérdés itt még nem Marxé, hanem Ricardoé. Marxot ténylegesen az érdekli, hogy miért? Miért van a jószágnak „csak azért értéke“, mert munkatermék? Ha Marx megragadt volna Ricardo alapállásánál, s az értéket mint a jószág immanens tulajdonságát fogadta volna el, ahol csupán az a kérdés, hogy hogyan mérhető, akkor nem is jutott volna messzebb, mint Ricardo. A hatvanas-hetvenes évek értékvitájában éppen az a problematikus, hogy Marxon a ricardoi kérdés megoldását kérték számon. Azonban Marx egész vizsgálódása a (többek között ricardoi) politikai gazdaságtan bírálata. Ö nem Ricardo kérdését akarta végre helyesen megválaszolni, hanem helyesen akarta a kérdést feltenni. Vizsgálódásainak fő eredménye az árufetisizmus felismerése: „Az hogy egy társadalmi termelési viszony mint egy, az egyéneken kivül meglévő tárgy mutatkozik, azok a meghatározott vonatkozások pedig, amelyekbe az egyének társadalmi életük termelési folyamatában belekerülnek, egy dolog különleges tulajdonságaiként mutatkoznak - ez a ferdítés - mégpedig nem képzelt, hanem prózai módon valóságos

27

megtévesztés formáját.“

jellemzi a csereértéket létrehozó munkának valamennyi társadalmi

Ez a felismerés elvezette Marxot oda, hogy értékfelfogása a ricardóinak diametrális ellentétévé váljon - így fejlesztve tovább a tagadáson keresztül a munkaérték-elméletet. Ha Ricardo számára a használati értékeknek csak azért van csereértéke, mert azok munkatermékek, akkor Marx felfogása szerint: „Az emberek nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.“ A sztálini leegyszerűsítésekkel vulgarizált marxista politikai gazdaságtan tankönyvek nem tudtak mit kezdeni a fetisizmus kategóriájával. Általában az áruról és pénzről szóló fejezet végén szenteltek néhány sort, legfeljebb egy-két oldalt annak, ami Polányi szerint a tőkés termelési mód elemzésének kulcsa Marxnál. Ezek az interpretációk tökéletesen félreértik az általuk interpretált fogalmat. Ahogyan nem értették meg soha, hogy Marx nem egy új politikai gazdaságtant alkotott, hanem a politikai gazdaságtannak, mint a burzsoá tudományos ideológiának illetve ideologikus tudománynak a kommunista, proletár kritikáját adta, (ezt talán csak Rosa Luxemburg értette meg igazán, meg is bírálták érte alaposan), ugyanúgy nem értették meg azt sem, hogy az árufetisizmus nem a polgári közgazdászok tévedése és ködösítése, hanem az árutermelés objektív velejárója. Ezért nem érthették meg a „létezett szocializmus“ nagy ellentmondását sem. Azt, hogy a szocialista forradalom - történelmi kényszer folytán - olyan gazdasági régióban tört ki és győzött, ahol a tőke nem végezte el történelmi feladatát, nem fejlesztette ki azokat a magasan fejlett termelő erőket, amelyek feleslegessé tehették volna az árutermelést és vele együtt az árufetisizmust. Igy a forradalom szükségszerűen hozott létre olyan gazdasági viszonyokat, amelyek jól-rosszul (mint bebizonyosodott, inkább rosszul, mint jól) helyettesítették a tőkés árutermelés viszonyait, s amelyek így nem kerülhették el a gazdasági fetisizmus új formáinak, az állam- és tervfetisizmusnak a kialakulását. Ez azonban már egy másik előadás témája lehetne. (elhangzott: Marx halálának 110. évfordulóján)

28

GAZDASÁGI FETISIZMUS A KAPITALIZMUSBAN ÉS A „LÉTEZŐ SZOCIALIZMUSBAN“ 6B

ELŐSZÓ Napjainkban Dunát lehetne rekeszteni azzal a „leleplező“ irodalommal, ami „lerántja a leplet“ a gulagok, recskek, katynok stb. bűnhalmazairól. Hullák újabb és újabb százezrei kerülnek elő az erdők földjeiből és az irattárak mélyéről. Az idézőjeleim keserű iróniája nem a tényeket vonja kétségbe - másnak szól. Bulgakov a Mester és Margaritában leírja, hogy „minél életszagúbbak, undorítóbbak lettek az ocsmány részletek, amelyekkel az adminisztrátor színezte elbeszélését, annál kevésbé hitt neki az igazgató“. Végül is „az igazgató már teljes biztonsággal tudta, hogy mindaz, amit az éjféli órán visszaérkező adminisztrátor előad: hazugság, szemenszedett hazugság az első szótól az utolsóig!“ Akik olvasták a regényt, azok tudják, hogy az adminisztrátor által megvádolt Sztyopa Lihogyejev egy jellemtelen, alávaló fickó volt, akiről sok rosszat el lehetett volna mondani, csak éppen amit az adminisztrátor összehordott róla, abból nem volt igaz egy szó sem. Ugyanis az adminisztrátort nem az igazság érdekelte, hanem az ördög parancsát teljesítette. Nos mindazok, akik baloldali, szocialista meggyőződésűek, valami hasonlót éreznek, amikor a szocializmussal enyhén szólva nem rokonszenvező „leleplezők“ tobzódását fígyelik. A kétségbevonhatatlan tények természetesen kétségbevonhatatlanok, de itt még csak nem is az az érdekes, hogy a legújabb „leleplezések“ jó része egyáltalán nem kétségbevonhatatlan (például a sztálini terror áldozatainak számára adott - több tizmilliós becslések nincsenek összhangban a szovjet demográfiai mutatókkal, vagy például, az is elgondolkodtató, hogy hogyan tudtak a szovjet megszállók titokban jóval több embert elhurcolni Magyarországról, mint a nyíltan, kormányzati támogatással, csendőrségi közreműködéssel tevékenykedő németek, amikor ismeretes, hogy az utóbbiak - Eichmann stábja - alig tudták megoldani a felmerülő szervezési problémákat stb.), hanem az, hogy az okokról, miként is keletkezett ez a kolosszális bűnöket elkövető diktatúra, nincs szinte egyetlen sor sem, sőt, ami volt, azt is gondos kezek tüntetik el. Mellesleg, hasonló jelenség fígyelhető meg az egyébként sokkal alaposabban elemzett náci-fasizmussal kapcsolatban is. Az okok feltárása a sztálinizmus esetében ugyanúgy, mint a hitlerizmuséban, a jelenlegi győztesek számára kellemetlen eredményekkel járna. Sok minden kiderülne. Kiderülne, hogy tarthatatlan jelenkorunk hatalmas csúsztatása, amely egybemosni kíván teljesen különböző fogalmakat: azonosítja a kommunizmust, a marxizmust (tudományos szocializmust), a bolsevizmust (az orosz, kelet-európai kommunizmust) egymással és mindenek előtt a sztálinizmussal, ami utóbbit viszont a hitleri fasizmussal teszi egyenlővé. Ehhez a csúsztatáshoz elengedhetetlen például, hogy a nácizmus múltjából eltávolítsák a német és nemzetközi nagytőke aktív támogatásának tényeit, amelyek nélkül pedig az NSDAP jelentéktelen kis sörcsarnoki pártocska maradt volna. Az utóbbi időben jó néhány publikáció, dokumentumfilm emeli ki, hogy a nácik forradalmasították a politikai propagandát, valósággal elárasztották Németországot agitációjukkal, hogy Hitler repülőgépes kortesútjain azt a benyomást keltette a németekben: ő, a Führer egyszerre mindenütt jelen van. Ezek az elemzések mindössze azt hallgatják el, hogy ki fizette ki e propaganda irdatlan költségeit, ki adta a repülőgépet s a benzint?!

29

Ugyanígy nem beszélnek a sztálinizmus antikommunista leleplezői a sztálinizmus politikai, s mindenekelőtt gazdasági előzményeiről, környezetéről. Ezek ugyanis sok mindenre fényt vetnének. A legkevesebb az, hogy kiderülne, a sztálinizmus nem a tudományos szocializmus (marxizmus) elvein alapuló bolsevik forradalom egyetlen lehetséges, logikus folytatása és kiteljesedése volt, ha csak nem abban az értelemben, ahogyan Napóleon diktatúrája volt logikus folytatása és kiteljesedése a nagy francia forradalomnak. Trockij (és Nagy Imre) valószínűleg joggal beszélt Sztálin bonapartizmusáról, a sztálinizmusról, mint bonapartista elfajulásról (ellenforradalomról). A mai, szentszövetségi ízű korszakban természetes törekvés a forradalom diszkreditálása azzal, hogy azonosítják bonapartista elfajulásával. Ez egyáltalán nem új. Az újdonság mindössze az, hogy mindezidáig a különböző szentszövetségi korszakok (1815, 1849, 1871, 1919) nem nevezték magukat forradalomnak. A valóban tudományos igényű elemzések azt is megmutatnák, hogy a sztálini bűnök mögött egy grandiózus modernizációs kísérlet zajlott le, amelyre bizonyos mértékben történelmileg szükség volt, mivel az érintett térség nagy részében ezt a modernizációt a tőkés gazdasági rend elmulasztotta megvalósítani. De az is kiderülne, hogy tulajdonképpen nincs új a nap alatt, hiszen akkor, amikor a tőke hasonló méretű modernizációt hajtott végre, elkövette a sztálinizmus minden bűnét, persze a maga módján, de semmivel sem enyhébb formában. Az angol parasztok megnyomorítása, földönfutóvá tétele, a „véres törvényekkel“ való megrendszabályozása a Tudorok korában lényegében hasonló célt, az erőltetett iparosítás célját szolgálta, mint a mezőgazdaság sztálini kollektivizálása - az eszközökben is sok hasonlósággal. (Csak zárójelben említem meg, hogy azoknak az uraknak, akik magyar kolhozokról fecsegnek, fogalmuk sincs róla, mi is az a sztálini kolhoz.) Nem kevésbé szőrnyű részletekben bővelkedik India virágzó polikultúrás mezőgazdaságának az angolok által történt tönkretétele, monokultúrássá változtatása. Népek deportálása, genocidum ... Afrika és Amerika újkori története másból sem állt, csak a gyarmatosítók és rabszolga-kereskedők ilyen irányú „hőstetteiből“. A GULAG előtörténetébe nem csak a cári Oroszország börtön-Szibériája, a Dosztojevszkij által megörökített „holtak háza“ tartozik, de az amerikai, ázsiai stb. rabszolgaültetvények is. A fejlett tőkés országok és a sztálini Szovjetunió között két jelentős különbség vehető észre. Az egyik, hogy a tőkés országok a maguk modernizációját más népek gyarmatosítása révén oldották meg, s így iszonyú bűneiket javarészt nem otthon, hanem a gyarmatokon követték el, míg a sztálini apparátus a Szovjetunió modernizálását magának Szovetuniónak a gyarmatosításával próbálta megoldani. A másik az, hogy a tőkés gyarmatosítás hatékonyabbnak bizonyult, mint a sztálini. Ennek viszont talán éppen az az oka, hogy az idegen népek, piacok gyarmatosítása a monopolkapitalizmussal adekvát megoldás, viszont a sztálini ellenforradalom mélyen idegen a valóban szocialista fejlődéstől. Mindamellett a sztálini típusú modernizáció nem tekinthető teljesen eredménytelennek, mégpedig annál kevésbé, minél inkább visszatért az eredeti szocialista elvekhez, minél „emberarcúbb“ volt (ez különösen igaz a magyar '56 utáni fejlődésre). Nagyon nagy baj, hogy a jelenlegi kurzus ezt legitimációs okokból minden erővel tagadja. S ami még nagyobb baj, ugyanezen legitimációs, valamint más politikai okokból kifolyólag nem csak tagadja ezeket az eredményeket, de jó részüket fel is számolja. Pedig a helyzet az, hogy ha mást nem is, de a modernizáció „piszkos“ munkáját a megbukott rendszer a régió legtöbb országában elvégezte (már amennyiben piszkosnak ne30

vezhető például az általános kulturális színvonal jelentős emelése - még ha a kultúra némi, nem jelentéktelen elszürkítése árán is, stb.) Ha ma ebben a régióban egyáltalán van valami esély a tőkés restauráció révén a centrumhoz való felzárkózásra, akkor az csak a megbukott rendszer pozitív eredményeinek elismerésével és felvállalásával lehetséges. Talán ezt ismerte fel Litvánia, majd Lengyelország népe a legutóbbi parlamenti és elnökválasztásokon. S talán mihamarabb felismeri ezt a magyar nép is, akinek van mit vesztenie (még mindig van!). Magyarországnak nagy gyakorlata van bukott forradalmakban, felkelésekben, rendszerváltozásokban. Manapság sokan nem kis nosztalgiával emlékeznek a „boldog békeidőkre“, az 1867es kiegyezés utáni évtizedekre, mint Magyarország nagy fellendülésének korszakára. Hogy ez a nagy fellendülés mennyire törvényszerűen vezetett el az 1918-as nagy összeomláshoz, azt most ne bolygassuk. Fordítsuk fígyelmünket a fellendülés okára. A kiegyezést elfogadó, azt pozitívan értékelő történelemtudományi irányzat általában úgy fogta fel ezt a sorsdöntő eseményt, hogy abban az elbukott, de le nem győzött forradalom egyezett ki vérbefojtóival, hogy ezen az áron mentse a forradalom menthető eredményeit. Minden valószínűség szerint ez valahogy fordítva volt, hiszen nem az elbukott forradalomnak, hanem a megbuktatójának volt valóságos mozgástere, s éppen azért kényszerült ez utóbbi kiegyezni, mert a nemzetközi fejlemények a 60-as évek második felében egyre jobban korlátozták ezt a mozgásteret. A mozgásterüket nem csak megőrizni, de bővíteni is kívánó győztesek egyeztek ki tehát a legyőzöttekkel, hogy legitimációs veszteség nélkül használhassák fel a forradalom számukra is hasznosítható eredményeit, saját pozícióik javítására. Egy határig ez az ország számára is hasznos volt, valóban addig példátlan fellendülést hozva magával. A határokat egyfelől az Amerikába „kitántorgott másfél milliónk“, másfelől az 1914-es szarajevói pisztolylövés húzta meg. Ha elfogadjuk a tézist a sztálinizmus bonapartizmusáról, akkor nem igen vitathatjuk, hogy az 1956-os mozgalmaknak volt egy markáns, valóban forradalmi, szocialista, de antisztálinista vonulata. Persze nem kevésbé vitatható egy szentszövetségi, ellenforradalmi vonulat létezése sem. Az analógiát szinte a megengedhetőség végső határáig fokozva, a Kádár-rendszert a magyarországi sztálinista bonapartizmus „száznapos“ visszatérésének is felfoghatjuk. Hogy ez a „száz nap“ harminchárom évig tarthatott, annak a nemzetközi helyzet mellett, sőt mindenekelőtt, az lehetett az oka, hogy a Kádár-rendszer kiegyezett a közreműködésével levert mozgalmakkal. Először az antisztálinista vonulattal (kb. 1957-től, de különösen 1963 után egészen a 80-as évek első feléig), majd egyre inkább a szentszövetségi, ellenforradalmi vonulattal is. 1988 után az események egyre gyorsabb ütemben a szentszövetségi megoldás irányába tolódtak el. Amikor a rendszerváltás első többpárti parlamentje a Kossuth-címer helyett a koronás kiscímert, állami ünnepként március 15, illetve október 23 helyett augusztus 20-át, Szent István katolikus ünnepét fogadta el, akkor a szentszövetségi ellenforradalom formális-rituális megerősítést nyert. Mint látjuk, a kiegyezés, amelyben a győztes kiegyezik a legyőzöttel, s annak legfontosabb gazdasági és kulturális követeléseit, eredményeit beemeli saját rendszerébe, két ízben is példátlan fellendülést eredményezett a magyar történelemben. Ez még akkor is így van, ha ma a második, Kádár-korszaki fellendülést minden erővel tagadni, de legalábbis bagatellizálni ígyekeznek bizonyos körök. A magyar történelmi közelmúlt azonban még egy rendszerváltást produkált, az 1919-es Horthy-ellenforradalomét (amely legalább nyíltan elismerte a maga ellenforradalmiságát). 31

A Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer sem az 1918-as Károlyiforradalommal, s még kevésbé az 1919-es „bolsevik“ forradalommal nem volt hajlandó kiegyezni. Kiegyezési kézsége legfeljebb a Bethlen-Peyer paktumig terjedt, amelynek eredményeként a Bethlenféle konszolidáció legfeljebb a Bach-korszak politikai színvonalát érte el, alig javítva azon a nyílt és cenzusos szavazásra épülő „parlamenti“ rendszerével. Az 1867-es illetve 1968-as fellendülésekhez hasonló felemelkedés természetesen elmaradt, helyette a három millió koldus, a nagy gazdasági világválság különösen pusztító magyarországi hatása, a Gömbös-, Darányi-, Imrédy- Teleky-féle háborúra készülő, fasizálódó kormányzás, 1941 junius 27, a Don-kanyar s a szörnyű 1944-es végjáték következtek. Mint ismeretes, a Szent Szövetség által trónjukra visszahelyezett Bourbonok semmit nem tanultak és semmit nem felejtettek. Mai magyarországi politikai utódaik hűen követik őket. Nem akarnak kiegyezni, igazságtételt, kárpótlást akarnak, saját legitimitásuk megszilárdítása végett módszeresen számolják fel a bukott rendszer (amit Horthyhoz hasonlóan még csak nem is ők buktattak meg) pozitív örökségét. A következmények beláthatatlanok. A demokratikus, alkotmányos rend még biztosíték a legrosszabbak elkerülésére, ám a demokrácia megőrzése a valódi történelmi igazság megvédésén is múlik. A történelmipolitikai csúsztatások nem csak a történelmi igazságot, de agymosásos jellegük, agresszivitásuk miatt a demokratikus átalakulást is veszélyeztetik. A rendszerváltás önelégült győztesei nagy garral hirdetik: „Kísértet távozott Európából, a kommunizmus kísértete!“ Uraim! Önök nem olvasták, vagy rosszul olvasták a Kommunista Kiáltványt. Ha jól olvasták volna, megértenék az alábbi kis parafrázist a sokat idézett nevezetes sorokra: Újra kísértet járja be Közép-kelet Európát - a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régió minden újdonsült hatalma: a lengyel klérus és az ex-kommunista Jelcin, Zétényi és Torgyán, Csurka radikálisai és Boross rendőrei. Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelnék úton-útfélen, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágja vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a nála haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek? Ebből a tényből két dolog következik. A kommunizmust az új Európában még mindig hatalomnak ismerik el. Legfőbb ideje, hogy a (a szó marxi értelmében vett) kommunisták ismét az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket és a kommunizmus kísértetéről szóló, a kommunizmust a sztálinizmussal és a fasizmussal egybemosó mesékkel szembe a dolgozó, munkájukat féltő emberek érdekeit védő megfontolt, megvalósítható programot állítsanak, a múltat bátor önkritikával és tudományos alapossággal tárják fel, mutassák be ne csak a múlt bűneit (melyeket be kell vallani), de azok valódi okait is, ne csak a múlt eredményeit (amelyekre méltán lehetnek büszkék), de azok eltorzulását, s e torzulások okait is. Ám egy pillanatra se feledjék, hogy a múlt feltárására kizárólag a jelenhez szóló tanulságok miatt van szükség. Az alábbi tanulmány a maga szerény eszközeivel ehhez kíván hozzájárulni. Budapest, 1993. február-szeptember

32

1. AZ ÁRUFETISIZMUS A FETISIZMUS FOGALMA Az Idegen szavak szótárának 1973-as kiadásában a következő szócikkeket olvashatjuk a fétisről, illetve a fetisizmusról: „fétis portug → fr 1. népr természetfeletti erejűnek hitt, vallásos tiszteletben álló tárgy; bálvány 2. szerencsét hozónak, bajtól óvónak képzelt, rendszerint kisebb tárgy 3. az a dolog (pénz, vagyontárgy), amelynek vki v. vmely embercsoport mindenek fölött való jelentőséget tulajdonit 4. módosíthatatlannak tartott állásfoglalás, vélemény, gondolat, elv 5. orv a test vmely része, ill. a vele érintkező tárgy (pl. kesztyű, harisnya stb.), amely kóros hajlamú személyek nemi gerjedelmét előidézi v. fokozza fetisizmus fr 1. egyes tárgyaknak titokzatos, természetfeletti erővel való felruházása, s ebből fakadó babonás tisztelete 2. vminek kritikátlan, vak tisztelete 3. orv a test vmely részére, ill. a vele érintkező tárgyra (pl. kesztyűre, harisnyára stb.) irányuló beteges nemi vágy 4. közg a kapitalista árutermelés jelensége: az emberek termelési viszonyainak áruk dolgok viszonyaként való felfogása, eldologiasítása, és ezáltal valóságos természetük elfedése“ Természetesen egy kéziszótár szócikke nem adhat kimerítő fogalomtisztázást, mindamellett ezek a meghatározások már ebben a formában is vitathatóak. Mindenekelőtt kevéssé tűnik ki, hogy az egyes (vallástörténeti, orvosi, közgazdaságtani) értelmezések mennyiben függenek össze, mi a közös bennük. Nézetünk szerint a fetisizmus fogalmi meghatározásának utalnia kell arra, hogy miben áll e fogalom tartalma, mi a kategória funkciója. Ebben a felfogásban, mintegy előzetes meghatározásként a következő megfogalmazás adható meg: A fetisizmus tárgyak, élettelen dolgok illetve állatok stb. felruházása emberi, sőt emberfeletti tulajdonságokkal, s ellenkezőleg emberi viszonyok, az emberek személyiségének tárgyi, dologi megjelenítése. Elsődleges funkciója az emberi lét folytonosságához szükséges valóságos ismeretek hiányának tudati áthidalása. Amennyiben a fetisizáció az említett ismerethiányokat ideiglenesen (mintegy hipotetikusan) tölti ki, annyiban akár termelőerőnek is tekinthető. Lukács György nagy művében, Az esztétikum sajátossága első fejezetében (A visszatükröződés problémái a mindennapi életben) sokoldalúan elemzi ezt a jelenséget, kimutatva a közös gyökereket a napi gyakorlat, a vallás és a művészet világlátásában. Az önállósult fetisizmus egyik legegyszerűbb, a gyakorlattal legszorosabb kapcsolatban álló formája a totemizmus és a mágia. „A primitív mágia alapja az a hiedelem, hogy amennyiben az ember megteremti a valóság fölötti uralma illúzióját, akkor ténylegesen is úrrá lesz fölötte. A mágia illuzórikus technika és az a célja , hogy mintegy kiegészítse a reális technika hiányait. Minthogy a termelés alacsony színvonala következtében az ember igen keveset tud a külvilágról, az előzetesen végrehajtott rítusban látja a valóságos vállalkozás sikerének okát.“ (idézi Lukács György Az esztétikum sajátossága Bp. Magvető, 1978. 106. old.) A mi témánk a gazdasági fetisizmus, ami a kapitalizmusban valóban, mint árufetisizmus jelenik meg (később ki fogjuk mutatni, hogy az Idegen szavak szótárának fent

33

idézett szócikke fordítva nem állja meg a helyét, ugyanis az áru- illetve tágabban a gazdasági fetisizmus egyáltalán nem csupán a kapitalizmus sajátja). Az árucsere, mint a termelés sajátos formája (ahol a termelést jogilag független egyenlő - és elkülönült termelőegységek folytatják) valóban arra hivatott, hogy a termelés (amely kétségtelenül az emberi lét egyik, meghatározó oldala) folyamatosságát bizonyos ismeretek hiánya mellett tartsa fenn. A saját birtokukban levő termékeket cserére kínálók a legalaposabb piackutatás ellenére sem ismerhetik pontosan termékeik valóságos keresletét, nem tudhatják, hogy mennyi és milyen minőségű ráfordítást ismer el a társadalom szükségesnek e termékekben, ezek közül mennyit és milyen minőségűt hajlandó ezekből viszonozni. Az ismereteknek ez a sokrétű hiánya jelenti az árufetisizmus objektív lehetőségét. Az árutulajdonosok számára ez egyben szubjektív szükség is, hiszen meg sem kísérelnék a termék áruként való megtermel(tet)ését, ha nem hihetnék el, hogy a piac „mágikus bűvölésével“, az elvárt áraknak az árcédulákon való feltüntetésével, időnkénti változtatgatásával, reklámmal stb. képesek az adott áruk iránt megfelelő keresletet támasztani. A folyamatos termelés ösztönzéséhez az is szükséges, hogy az árutermel(tetet)ők eleve remélhessék a dologból a hasznot, de legalább is azt, hogy káruk ne származzon belőle. Ehhez elengedhetetlen, hogy feltételezhessék, az ők egyéni ráfordításai kisebbek, de legalábbis nem nagyobbak annál, mint amiket a társadalom szükségesnek ismer el. termelés elkülönült jellegéből azonban következik, hogy ők legalább annyira nem ismerhetik a társadalom elvárásait, mint amennyire a társadalom nem ismerheti az ő tevékenységeiket. A piacon a vevők nem az eladókkal akarnak megismerkedni, hanem az áruk közül akarják a számukra szükségeseket, nekik tetszőket, számukra elérhetőeket megvenni. Az eladók ezért kénytelenek magukat az árukat, mint dolgokat felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyek meg tudják jeleníteni képességeiket és reményeiket. Így válnak az áruk eleve értékessé tulajdonosaik szemében, és az érték, az áruknak ez a tisztán külső, társadalmi tulajdonsága mint belső, az emberektől függetlenül létező dologi tulajdonság jelenik meg. Az árutermelő magánmunkák - Marx meglátása szerint - két vonatkozásban válnak társadalmi jellegűvé: „Egyrészt, mint meghatározott hasznos munkáknak, meghatározott társadalmi szükségletet kell kielégíteniök és ily módon az összmunka - a társadalmi munkamegosztás természetadta rendszere - tagjainak kell bizonyulniuk. Másrészt saját termelőik sokoldalú szükségleteit csak annyiban elégítik ki, amennyiben minden különös hasznos magánmunka minden más hasznos fajtájú magánmunkával kicserélhető, tehát vele egyenlőnek számit.“ (MEM 23. 76. old.) Amit itt a termelők nem tudnak, nem tudhatnak, az teljesen egybevág azzal, amit fentebb az áru vonatkozásában jelentkező ismerethiányról mondtunk. Nem tudható, hogy a társadalmi munkamegosztás valóban igényli-e az adott magánmunkák minőségét és mennyiségét, s nem tudható, hogy ha igen, akkor mit tud cserében egyenlőnek felkínálni. Ez utóbbi azért is nagyon problematikus, mivel a munkamegosztásban való részvétel éppen azt feltételezi, hogy a különböző magánmunkák valóban különbözőek, tehát nem egyenlőek. Marx így folytatja: „A magántermelők agya magánmunkájuk e kettős társadalmi jellegét csak azokban a formákban tükrözi vissza, amelyek gyakorlati érintkezésben, a termékcserében megjelennek ... Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi 34

munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.“ (ugyanott - kiemelés tőlem N.A.) Nem tudják ezt, de csinálják. A marxi fetiszmuselmélet kulcsmondata ez. Mennyire ellentmond ez a magukat marxistának nevező politikai gazdaságtan tankönyvek némelyikében található lapos fejtegetéseknek, amelyek az árufetisizmust a burzsuázia és közgazdász bérencei tudatos megtévesztő manővereként próbálják meg ábrázolni. Marx A tőke fetisizmus fejezetében világosan megmutatja, hogy az árutermelők nem tehetnek mást, mint hogy alávetik magukat az árufetisizmusnak, mert anélkül nem lehetnének árutermelők. Az árufetisizmus, mint az árutermelés objektív velejárója (s nem az apologéta polgári közgazdaságtan) eltakarja a piac szereplői elöl az érték valódi tartalmát, helyette a mennyiségi egyenlőséget mutatja fel lényegként. Hogy ez mennyire nem a polgári közgazdászok agyszüleménye, azt mi sem mutatja jobban, hogy nem csak Ricardo és követői estek bele ebbe a tévedésbe (hogy tudniillik, az érték lényege annak mértéke), de a korábbi évek marxista igényű politikai gazdaságtan kurzusainak mind a hallgatói, de sokszor oktatói is meggyőződéssel ismételgették „az érték marxi definícióját“, mely szerint „az érték az áru újratermeléséhez társadalmilag szükséges elvont emberi munkamennyiség“. A marxi munkaérték-elmélet marginalista bírálói pedig nagy elégtétellel csaptak le e „definícióra“, hiszen az körülbelül annyira ad konkrét mérésre lehetőséget, mint a kardinális hasznossági elmélet összhaszon és határhaszon függvényei, vagyis - sehogy. Csakhogy Marx számára az érték elsősorban nem mérhető mennyiség, hanem fetisizált társadalmi viszony. Végül is H.R.Varian Mikroökonómia középfokon című könyvében a marginalista apparátus következetes alkalmazásával arra az eredményre jut, hogy a piachoz tökéletesen alkalmazkodó vállalatok iparági hosszútávú kínálati görbéje: „a minimális átlagköltséggel megegyező ár mentén húzódó egyenes.“ (H.R. Varian Mikroökonómia középfokon - egy modern megközelítés Bp. KJK, 1991. 472. old.) Tehát függetlenül az iparági kereslet alakulásától a piaci ár hosszútávon a minimális költségek függvénye. Ha költségek alatt a munkaráforditást értenénk, s a minimalitást, mint társadalmilag szükségest fognánk fel (ne feledjük - tökéletesen alkalmazkodó, a piacra szabadon be-, a piacról szabadon kilépő vállalatokról van szó!), akkor Varian marginalista következtetését nem igen tudnánk megkülönböztetni a munkaérték-elmélet értéktörvénytől. Marx azonban ennél sokkal többet mond. A későbbiekben a sztálinizmus gyökereinek megértéséhez még egy fontos marxi gondolatot ki kell emelnünk, mely szerint az árufetisizmus felismerése önmagában nem szünteti meg az árufetisizmust. Végül ki kell emelnünk, hogy bár Marx nem mindig fogalmazott pontosan, elég egyértelműen megállapítható, hogy csak annyiban kötötte az árufetisizmust a magántulajdonhoz, amennyiben számára azonos volt az árutermelés és a tőkés termelési mód. Viszont többször is utalt arra, hogy azt az általa kifejtett fogalmat nevezi „... árufetisizmusnak, amely a munkatermékhez tapad, mihelyt áruként termelik őket, és ezért az árutermeléstől elválaszthatatlan.“ (ugyanott 75.old. - kiemelés tőlem N.A.) Összességében tehát egyet kell értenünk Polányi Károllyal, aki azt írta: „Az áruk fétisjellegéről szóló elméletet teljes joggal tartják a kapitalista társadalom marxi elemzése kulcsának“, de „... ott és amikor a piacra való termelés az általános, az áru fétisjellege elkerülhetetlen“ (Polányi K. Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom Bp. Gondolat, 1986. 87-88 old.)

35

A volt szocialista országok politikai gazdaságtani irodalma, elsősorban a tankönyvek (bár mint láttuk még az Idegenszavak szótára is), két vonatkozásban érti/magyarázza félre a marxi fetisizmus elméletet: •

az árufetisizmust etikailag negatívan értékeli (téveszme, butaság, tudatos megtévesztés stb.);

•

az árufetisizmust csupán a tőkés gazdaság sajátjának tartja.

A negatív etikai ítélet magának a fetisizmusnak az egyoldalú értelmezéséből fakad. Csak a valóságot elfedő irracionalizmusát veszik észre és fígyelmen kivül hagyják a ráció hézagjait betöltő szerepét. Nem találkoztam egyetlen tankönyvvel sem, amelyik hétköznapi példákon keresztül mutatta volna be, mi is az az árufetisizmus. Pedig a fetisizmus velünk van nap mint nap. Mindenki többé-kevésbé tisztában van például azzal, hogy ha a pénzt termelőmunka nélkül is bárki megszerezhetné, akkor ezzel a pénzzel el lehetne menni a sóhivatalba, és mégis mindenki pénzt akar szerezni és csak azért és csak annyiban végez termelő munkát, amiért és amennyiben pénzt kap érte. Ugyanis az üzletekben az árut pénzért adják. Így válik a pénz körülajnározott bálvánnyá. Lehet persze „felülemelkedni“ e bálványon, de csak egy bizonyos határig. Hiszen „nem csak kenyérrel él az ember“ - de mindenek előtt mégiscsak azzal. Ahogy Brecht mondja: „Előbb a has jön, s csak aztán a morál!“ Marx nem először szembesült ezzel a problémával. Már ifjúkorában kénytelen volt vitába szállni az ifjúhegeliánusok valláskritikájával. B.Bauer, M.Stirner és társaik szintén etikai alapon bírálták a vallást, azt irracionális és reakciós ideológiaként vetették el, nem vizsgálva alaposabban kialakulása és fennmaradása történelmi körülményeit. Bár a Deutsch-Franzözische Jahrbücher ifjú szerkesztője még maga sem szabadult meg teljesen a polgári radikalizmus és a hegeli idealizmus tehertételeitől, valláskritikai álláspontjában messze meghaladta az ifjúhegeliánusok felfogását. Ez kiviláglik az Évkönyv általa irt cikkeiből, A zsidókérdésről címűből és mindenek előtt a hegeli jogfilozófia kritikájához irt Bevezetésből: „A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette ... A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás. A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóság nyomorúsága ellen ... . A vallás a nép ópiuma.“ (MEM 1. 378.old.) Ezt a helyet mindenképpen össze kell vetni a 6. Feuerbach-tézissel, amit Marx nem sokkal később, de szellemi fejlődésének egy minőségileg új szakaszában irt: „Feuerbach a vallási lényeget feloldja az emberi lényegben. De az emberi lényeg nem valami az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.“ (MEM 3. 9.old. - az utolsó kiemelés tőlem N.A.) Kevés idézetet csavartak ki jobban az eredeti értelméből, mint a nép ópiumáról valót. Ki arra használta, hogy hadjáratot indítson a vallás ellen, ki arra hogy hadjáratot indítson - Marx ellen. Általában elfelejtik, hogy az ópium nem csak veszélyes kábítószer, de

36

az elviselhetetlen kínokat enyhítő gyógyszer is. Arról is megfeledkeznek, hogy az ópium hirtelen, drasztikus elvonásának beláthatatlan következményei vannak. Brecht a marxi gondolatot a következő példázatban világította meg: „Valaki megkérdezte K. urat, vajon van-e Isten. K. úr így felelt: azt ajánlom, gondolkozzál rajta, másképpen viselkednél-e aszerint, hogy erre a kérdésre mi a felelet. Ha nem, akkor bátran elejthetjük a kérdést. Ha pedig igen, akkor jobb hijján biztosíthatlak afelől, hogy te már döntöttél is - szükséged van Istenre.“ Tehát magát a kérdésfeltevést kell megváltoztatni. Nem az a valódi kérdés: van-e Isten, fétis-e az ember terméke, az áru, a pénz stb.? Valójában az a vizsgálat tárgya, hogy melyek Isten, az árufétis fantasztikus létének (mely vitathatatlan) objektív ontológiai alapjai. Az árufetisizmus ugyanúgy nem etikai probléma, mint a vallásosság. Így azután etikailag, moralizálással, a jóról és a rosszról, az erkölcsösről és az erkölcstelenről, a racionális és az irracionálisról, a haladóról és a reakciósról való elmélkedéssel az egyik ugyanúgy nem szüntethető meg, mint a másik. Csakis ontológiai alapzatuk megszűnésével szűnnek meg. GAZDASÁGELMÉLET ÉS ÁRUFETISIZMUS Az árufetisizmus kettős természetű jelenség: egyrészt benne az árutermelő termelési viszonyok objektíve, a piaci szereplők tudatán és akaratán kivül fejeződnek ki, másrészt szubjektív tettről is szó van, amennyiben benne a gazdasági valóság ismeretében mutatkozó hézagokat részben ösztönösen, részben tudatosan pótolják ki. Ez utóbbi tett fejlődése a hézagpótló (munka)hipotézistől a valóságot tudatosan torzító apológiához vezethet. Ez a kettősség a legszorosabb összefüggésben van a politikai gazdaságtan (nemzetgazdaságtan, közgazdaságtan) kettős funkciójával is. A politikai gazdaságtan mint tudományos elmélet a gazdasági valóság mind teljesebb megismerését szolgálja az esetleg felmerülő nehézségek leküzdése érdekében. Mint ideológiai elmélet osztályérdekeket, politikai irányzatok igazolását illetve tagadását szolgálja, mint ilyen, része az osztályharcnak (ami, hiába próbálják tagadni, azért létezik - például, a politikai gazdaságtan sem az osztályharc szuggerálásának ideológiai eszköze, hanem fordítva, a létező osztályharc teszi ideologikussá, függetlenül művelői eredeti szándékától). Nyilván a tudományos elmélet érdekelt a fetisizmus előfeltételeinek tisztázásában, viszont az ideológia szükségesnek vélheti a fetisizmus felhasználását az apologetikus ködösítés céljából. Ez az ellentmondás nem oldható fel túl egyszerűen, hiszen - mint azt Marx kimutatta - a fetisizmus nem szüntethető meg azáltal, hogy felismerik a viszonyok fetisizált jellegét. Ugyanennek a problémának a másik oldala, hogy egy nagy társadalmi hatású gazdaságelmélet sohasem szorítkozhat, szorítkozik csupán elvtelen apológiára. Ennek az igazságnak a fígyelmen kivül hagyása rendkívüli módon elszegényítheti az elméletkritikát. A merkantilizmus már a klasszikus angol politikai gazdaságtan számára is a primitív bálványimádáshoz hasonlónak tűnt. Ugyanakkor nélküle a tőkés termelési mód kialakulása elképzelhetetlen, sőt! Bo Södersten szerint a „merkantilista elvekben sok, ma is 'ismerős' érvényes jellemzőt találunk.“ (Bo Södersten A külgazdaság hatásmechanizmusa Bp. KJK 1985. 29.old.)

37

Talányosnak tűnhet, hogy miképpen érhetett el valóban frenetikus sikert A. Smith könyve, „A nemzetek gazdagsága“, mikor már D.Ricardo munkásságának fényében is eklektikus, elhibázott műnek tűnik?! Vagy nem túl nehéz dolog például „marxista“ érvekkel „megcáfolni“ Keynes elméleti rendszerét, annál nehezebb azután magyarázatot adni arra, hogy egy ilyen „minden izében hibás“ rendszer miképpen szolgálhatott elméleti alapul egy közel félévszázadon keresztül sikeresen funkcionáló gazdaságpolitikának. Végül, derék dolog a szovjet gazdaság hetven évét egy masszává gyúrni, egybemosni a különböző szocialista országok gazdasági rendszereit, majd a nyolcvanas évek végének eseményei kapcsán örökre eltemetni a kollektív gazdálkodás eszméjét. Csak hát egy kritikusan vizsgálódó közgazdász mégiscsak el kell, hogy gondolkodjon a bukott modernizációs kísérlet sokszínűségén és kétségbevonhatatlan (jól lehet manapság kétségbe vont) eredményein. Még a legtisztább sztálini tervutasításos rendszert sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. 2. GAZDASÁGI FETISIZMUS A SZOCIALIZMUSBAN Az előzőekben megmutattuk a kölcsönös összefüggést az árufetisizmus és az árutermelés között. Egyetértve Marxszal, arra jutottunk, hogy az árufetisizmus nem sajátlagosan a magántulajdonon alapuló, tehát tőkés árutermelés, hanem az általában vett árutermelés sajátja. Így a következő alternatíva elé kerülünk: vagy elismerjük a gazdasági fetisizmus meglétét a szocialista árutermelésben is, vagy pedig kétségbe kell vonnunk a szocialista gazdaság árutermelő jellegét. TŐKE A SZOCIALIZMUSBAN Az 1917-es októberi forradalom után, a szocialista építés első gyakorlati lépései során nem véletlenül volt erős az az álláspont, amely a szocializmust nem árutermelő társadalomnak fogta fel. Szamuely László elég meggyőzően mutatta ki Az első szocialista gazdasági mechanizmusok (Budapest, KJK 1979) című könyvében, hogy a hadikommunizmus nem csupán a polgárháborús szükség diktálta ideiglenes gazdasági megoldás volt, mint ahogy azt a Sztálin nézeteit öröklő „szocializmus politikai gazdaságtana“ beállítani ígyekszik, hanem a bolsevikok többsége által meggyőződéssel képviselt stratégiai elképzelés, amelyet megpróbáltak elméletileg megalapozni és amelyet hosszú ideig Lenin is magáénak vallott. Ennek az elképzelésnek az elméleti gyökerét abban a látszólagos (?) ellentmondásban kereshetjük, amely a szocialista termelési mód kollektivista tételezése és az árutermelés elkülönült jellege között érzékelhető. Több szövegből egyértelműen kiderül, hogy a marxizmus klasszikusai lényegében azonosították a tőkés termelési módot az általános árutermeléssel, amelyben és amelynek következtében a termelőeszközöktől megfosztott proletár kénytelen saját személyiségének egy darabját, nevezetesen munkavégző képességét önmagától elidegenedő áruként, munkaerőáruként a termelőeszközök tulajdonosainak eladni. Lenin egyik legtöbbet idézett

38

(és legjobban félreértett/magyarázott) gondolata, hogy a (kis) árutermelés nap mint nap újraszüli a kapitalizmust. A sztálini interpretáció ezt a tételt is dogmává merevítette, majd ezzel indokolva minden szocialista országban a túlállamosítást, a magánkezdeményezés és a kisárutermelő szektor visszaszorítását, esetenként likvidálását. Erre a marxi álláspontra hivatkozva a sajátosan orosz (tágabban közép-kelet európai) viszonyok között szinte kézenfekvően adódott egy elméleti, fogalmi csúsztatás lehetősége: a tőke magántulajdonának felszámolását azonosították magának a tőkének a felszámolásával. Eközben úgy hivatkoztak Marxra, hogy elfeledkeztek a tényről: Marx a történelmi hivatását betöltött, az önmagát túlélt, az önmaga gátjává váló tőke megszüntetéséről szólt. Közép-kelet Európában és különösen Oroszországban azonban a tőke képtelen volt a magántulajdon formájában betölteni történelmi hivatását, felemás fejlődése, feudális és egyéb prekapitalista elemekkel terhelt állapota különösen kiemelte az árufetisizmus totemisztikus, megszemélyesítő, végső soron ismeret-hézagpótló jellegét. A nagyfokú elmaradottság, a termelés korszerű feltételeinek hiánya a termelő munka rendkívüli színvonalbeli differenciáltságával, s az ebből fakadó társadalmivá merevedett erőteljes munkamegosztással járt együtt. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a kommunista munka marxi látomásának gyakorlati megvalósulásáról; arról, hogy a munka életszükségletté váljon s közvetlenül mint társadalmi munka jelenjen meg. E régió munkájára tökéletesen ráillik a fiatal Marx jellemzése a külsővé-idegenné vált munkáról: „a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl.“ (MEM 42. 86.oldal) Jól kiviláglik ebből a nagyon érzékletes leírásból a korai kapitalizmus elidegenedett munkájának fetisisztikus, az adott esetben démoni jellege. Aki mindezt okozza, az a magántőke, ami a fetisizmus sajátos szabályai szerint megszemélyesedve jelenik meg: a tőkés, a burzsoá személyesíti meg. A dologgá vált személyiség, a munkaerő így kerül szembe a megszemélyesült dologgal, a tőkéssel. Marx - sajnos hiába - rámutatott az ebben a helyzetben rejlő csapdára: „Egy szót az esetleges félreértések elkerülése végett. A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen nem festem rózsás színben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelyeknek ő társadalmilag terméke marad, bármennyire föléjük emelkedhet is szubjektíve.“ (MEM 23. 9.oldal) A viszonyok fetisizáltsága nem valami elvont idea, hanem nagyon is valóságos tény. A tőke szolgálatában a fenti leírás szerint elidegenült munka a munkásokat kezdetben a bálványrombolás (anti-bálványimádás), a géprombolás útjaira vitte, félig ismerve fel a marxi felfedezést, hogy a tőke a gépeket saját hatalma kifejlesztése végett hozza létre. A fetisisztikus viselkedés e rendkívül primitív szintjén túlnőve a munkások még mindig nem 39

tudták levetni a fetisizmus béklyóit, s a gépek után gyűlöletük a gépek tulajdonosai, a tőkeviszonyok megszemélyesítői ellen fordult. Ezen a szinten Közép-kelet Európa munkásai (az agrárproletáriátust is beleértve, sőt mindenek előtt éppen őróluk van szó) meg is rekedtek, mert a viszonyok is megrekedtek. Az imperialista háborúk és polgárháborúk ezt a nem túl nagyszerű erkölcsi állapotot tovább züllesztették, megmutatva, hogy az emberélet fabatkát sem ér, s így az osztályharc éleződéséről szóló vészterhes sztálini tézist aligha lehet a kommunizmus számlájára írni, de még Sztálin paranoiája is inkább következménye, mintsem oka ezeknek az állapotoknak. Amikor az ifjú Marx leírta az elidegenedett munka szörnyűségeit, 1844-ben ezen állapotok oka a mohón felfelé törekvő tőke vad kizsákmányoló ösztöne volt (egy pillanatra ne feledjük, az angol exploitation szó nem csak kizsákmányolást, de kihasználást, kitermelést, hasznosítást, célszerű alkalmazást is jelent!). Egészen más a helyzet a századforduló Közép-kelet Európájában. Különösen Oroszországban a történelmi lemaradásnak nem csak következménye, de oka is a mértéktelenül parazita félfeudális magántőke, amelynek már alig van köze a Kommunista Kiáltványban - minden ellenkező híreszteléssel szemben - felettébb pozitívan jellemzett tőkéhez, ahhoz, amely „nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat“. Akiről itt Marx és Engels beszélnek az „a burzsoázia, tehát a tőke“. Nos az orosz, közép-kelet európai burzsoázia a századfordulón nem ilyen. Ez a burzsoázia az Artamanovok burzsoáziája, ahol a fiúk felélik, tönkre teszik amit apáik létrehoztak, mert nem érdemes mást tenni. Ez a burzsoázia nem megdönti az őt is gúzsba kötő önkényuralmat, hanem bárói címért kilincsel nála. Ez a burzsoázia még a háborúban sem azzal tűnik ki, hogy legalább a gyilkolás eszközeit forradalmasítsa, s hogy új, minden eddiginél hatásosabb fegyverekkel segítse a győzelmet. Nem, ez a burzsoázia a vereséget akarja megnyerni, zsíros hadiszállítói szerződésekre vadászik és papirtalpú bakancsokat szállít. Amúgy egyébként, művelt, szeretetre méltó emberek, a művészetek nagy mecénásai, némelyikük lírai verseket is ír, nem is rosszakat. Valóban szörnyű tragédia lesz, amikor a négy évi lövészárokban kuksolás miatt felháborodott katonák, hidegvérű, kegyetlen csekisták százával, esetleg ezrével fogják őket lemészárolni. A lenini „leggyengébb láncszem“ teóriának éppen az az egyik fő mozzanata, hogy az imperializmus lánca ott szakad meg, ahol a tőkét a legrosszabbul működtetik, ahol a magántőke rövidlátása, harácsoló-pazarló életmódja stb. miatt a tőke a maga tiszta piacigazdasági mivoltában nem képes azzá az egyéb kényszerré válni, amely megakadályozhatná a dögvészhez hasonlatos színvonalú munkától való menekülést. Emiatt egyrészt a dögvészjelleg nem enyhül, hanem ellenkezőleg felerősödik (különösen az imperialista háborúk közepette), másrészt az erőtlen magántőke rákényszerül az állami fizikai kényszer alkalmazására, ami forradalmasítja a dolgozó osztályokat, elsősorban a munkásságot és az agrárproletáriátust, arra késztetve őket, hogy saját kezükbe vegyék az államhatalmat, s a földesúri-burzsoá diktatúrával szembe a proletáriátus diktatúráját állítsák. Ilyen körülmények között a proletárforradalom, amely a magántulajdon uralmát hivatott megdönteni a tőke, s következésképpen a munka felett, az áru- (tőke)fetisizmus sajátos fordulataként úgy éli ezt meg, hogy magát a tőkét szünteti meg. Így ahelyett, hogy a társadalmi ellenőrzés alá vont tőkét olyan helyzetbe hozná, ahol annak végre lehetősége nyílna történelmi hivatásának megfelelően a termelési szerszámok stb. „folytonos forradalmasítására“, a munka dögvész-jellegének felszámolására, arra kénytelen szorítkozni, hogy az általa felszámolt földesúri-magántőkés diktatúrát gyakorló állam azon tevékenységét, amellyel a dolgozókat a dögvész-szerű munka elvégzésére kényszeríti, a

40

„proletár“-állam „forradalmi“ erőszakával próbálja helyettesíteni. A „proletárdiktatúra“ a proletárok ellen (is) fordul. Mindez felettébb hasonlít ahhoz amit az ifjú Marx nyers kommunizmusnak nevezett: „Ez a kommunizmus - azáltal, hogy mindenütt tagadja az ember személyiségét - éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely ez a tagadás.“ (MEM 42. 105. oldal) Hogy ez milyen bűnök sokaságának lett forrása, az ma már egyre jobban ismert. A mélyebb okok feltárása azonban nem pótolható bűnlajstromok összeállításával. Témánk szempontjából itt arról van szó, hogy a felemás, csökevényes kapitalizmus felett győzelmet arató proletárforradalom abba a téveszmébe esik, miszerint a fetisizmus marxista felismerése és az államhatalom meghódítása együttesen elegendő a fetisizmus, az elidegenedés megszüntetéséhez. Jól szemlélteti ezt a szellemi fetisizmus, a vallás ellen folytatott otromba irtó hadjárat is. A téveszme gyökere abban van, hogy mivel a forradalom csak az (általa ellenőrzött) tőke segítségével, fokozatosan szüntethette volna meg a fetisizmus ontológiai okát, ezért miután tulajdonképpen kényszerűségből idő előtt számolta fel a tőkét, maga a fetisizmus rabja maradt. Nincs módunk, hogy akár rövidebben is elidőzzünk az egy történelmi pillanatra felvillanó, majd kihúnyó alternatív lehetőség, a NEP elemzésénél. Csupán konstatáljuk, hogy a főtitkár adminisztratív posztján rendkívül hatásosan működő Sztálin, miközben erőteljes lépéseket tett a hatalmi központok (a Kommunista párt, az eredeti leninidzserdzsinszkiji Cseka és a Vöröshadsereg) vezérkarainak meggyengítésére, s későbbi likvidálásukra, valamint saját mindenható hatalmi központjának, a pártapparátusnak a felépítésére (amelynek hamarosan teljesen alá fogja vetni a pártot, a biztonsági szolgálatot és a hadsereget is), 1928-ban elérkezettnek látta az időt a céljaival mindinkább diszkomfort NEP felszámolására. A kialakuló sztálini adminisztratív-tervutasításos gazdaság a forradalom helyzetadta téveszméjének tartós dogmává merevítését és államrezonná válását jelentette. Mivel a gazdasági fetisizmus ontológiai alapzata nem szűnt meg, viszont megszűntek korábbi kifejeződési formái, az áru-, pénz- és tőkeviszonyok, a fetisizmus szükségszerűen öltött új formákat, kialakult és megszilárdult az állam- és tervfetisizmus. A marxizmus klasszikusai keveset foglalkoztak azzal, hogy a tőkés termelési módot meghaladó termelési módban mi fogja átvenni az értéktöbblet termelésösztönző szerepét. Úgy vélték, hogy az új társadalom vezérlőelve a tervszerűség lesz. Mivel azonban Marx sohasem kívánt „recepteket írni a jövendő lacikonyhája számára“, ezért a szocialista gazdaság néhány kérdését megpróbálta tisztázni ugyan, de a tervszerűség fogalmának alapos, tételes kifejtését hiába is keresnénk írásai között. Itt csak sejtéseink lehetnek, hogy a társadalmi tervszerűség alatt valószínűleg az emberi munka tervszerű mozzanatainak társadalmi méretekben való tudatos megnyilvánulásaira gondolt. Az emberi munka az egyetlen bizonyíthatóan teleologikus (célirányos, céltudatos) megnyilvánulás - Lukács György boncolgatta ezt a kérdést az Ontológiában. Az emberi munka jól megkülönböztethető mozzanatai: 1. A cél kitűzése, az akadályok felismerése (tervezés) 2. A cél elérése illetve az akadályok leküzdése eszközeinek megválasztása (szervezés)

41

3. A szerszámok célszerű alkalmazása (munkavégzés) 4. Az elért eredmények összevetése a kitűzött célokkal (ellenőrzés) 5. A szükséges korrekciók elvégzése (szabályozás) A munkának ez a tagozódása szolgált alapul a szellemi és a fizikai munka, a város és a falu elválásához, a társadalmi munkamegosztás kialakulásához. Mikor Marx és Engels a Német ideológiában a magántulajdont és annak megszüntetését azonosították a munkamegosztással és annak megszüntetésével, akkor minden bizonnyal erre a társadalmi munkamegosztásra gondoltak. Ez viszont csak a munka szétvált, elkülönült mozzanatainak társadalmi méretű újraegyesítésével oldható meg. Nem folytatjuk e kérdés analízisét, hiszen már innen látható, hogy az ilyen irányban értelmezett tervszerűségnek vajmi kevés köze van Sztálin híres-hirhedt felfogásához: „A mi terveink nem tervjóslások, hanem tervutasítások!“ Mint bebizonyosodott, a központi (adminisztratív) tervezés nem egyesíti, hanem még jobban elidegeníti egymástól a munka szellemi és fizikai mozzanatait, a munka irányítóit és végrehajtóit. A tervfetisizmus lényege, hogy a termelés közvetlen céljaként a szükségletek kielégítésének helyébe a központi formális vagy informális tervutasítások teljesítésének kényszere lép. A terv mágikus eszközzé válik, amellyel a társadalom minden elemét ellenőrizni kívánó központ ismerethiányát pótolja, a mindentudás látszatát keltve nem csak a társadalom, de saját maga előtt is. A tervalkunak nevezett folyamatban a társadalom egyszerre ismeri el a központ e felsőbbrendűségét és próbálja meg kijátszani azt, saját érdekeit a mágikus játékszabályok tiszteletben tartásával érvényesíteni. Mindez valahol az ókori vallásokhoz viszonyuló magatartásra emlékeztet, a tervalku résztvevői mint megannyi, az olümposzi isteneket elismerő, de azokkal ravaszul szembeszálló Odüsszeusz jelennek meg. A tervfetisizmus szorosan összenőtt az államfetisizmussal. A tervutasításokat kibocsátó, a hatalmat mértéktelenül központosító állam mint minden jónak és rossznak a forrása jelenik meg. A termelés nem a szükségletek kielégítése végett, hanem az állami tervek teljesítéséért folyik, s a szükségletek kielégítéséről a mindenható, atyáskodó (paternalista) állam gondoskodik. Természetesen nem nehéz itt észrevenni a szoros analógiát: a tőkés rendszerben a munkaerejét eladó munkás nem szükségleteket elégít ki munkájával, hanem értéktöbbletet, profitot termel. A profitot elsajátító tőke az, amely munkahelyet, megélhetést biztosít a munkásoknak, amely áruval tölti fel az üzleteket, amely megvédi a hazát stb. stb. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tervfetisizmus az árufetisizmust, az államfetisizmus pedig a tőkefetisizmust pótolja nagy pontossággal. Sajátos evolúció fígyelhető meg a történelemben: A prekapitalista társadalmakban az idegen munka ellenszolgáltatás nélkül való elsajátítása, a kizsákmányolás nyíltan folyik a társadalmi hierarchia rendje szerint, miközben a valódi tulajdonviszonyok áttekinthetetlenül rejtve maradnak e hierarchia mögött (a legmódosabb jobbágy is senki egy, akár teljesen elszegényedett, nemessel szemben). Ezeknek az állapotoknak adekvát kifejeződése a bigott vallásos, misztikus ideológia, magának a hierarchiának a fetisizálása. A kapitalizmusban maguk a (magán)tulajdonosi viszonyok jelennek meg , mint nyíltan fetisizált viszonyok („a magántulajdon szentségének“ kodifikálása ennek nyilvánvaló jele), miközben a kizsákmányolás tényét a tőkefetisizmus eltakarja. 42

Végül a sztálinista-posztsztálinista államszocializmus, a „pártállam“ a tézis-antitézis szintéziseként, mint a kapitalizmus nyers tagadása jelenik meg. Ebben a rendszerben a kizsákmányolás ugyanúgy, mint a valóságos tulajdonviszonyok rejtve maradnak. Mindkettőt az össznépi tulajdon, illetve tervgazdaság néven emlegetett állam- és tervfetisizmus rejti el. AZ ÁLLAM- ÉS TERVFETISIZMUS KIBONTAKOZÁSA A SZOVJETUNIÓBAN Az alábbiakban kísérletet teszek az úgynevezett tervgazdaság (valójában az állam és tervfetisizmus) szovjetunióbeli kibontakozása gazdaságtörténeti hátterének egy lehetséges magyarázatára. Gondolataim összeszedésében nagy segítséget nyújtott, hogy résztvehettem egy műhelybeszélgetésen Jánossy Ferenccel, akinek érdekes, az enyémhez közelálló véleménye természetesen a magam megfontolásainak szűrőjén keresztül - megjelenik a következőekben. Kiinduló pontunk a szintén sokat idézett, kevésbé megértett marxi tézis „A tőke“ huszonnegyedik fejezetéből, a tőkés felhalmozás történelmi tendenciájáról: „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg a tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.“ (MEM 23. 713.oldal) Ha ezt a szöveget így - környezete beható elemzése nélkül - vesszük szemügyre, könnyen az előzőekben kifejtett álláspont igazolását vélhetjük felfedezni benne. Hiszen Marx itt arról szól, hogy a tőkemonopólium (a tőke magántulajdona ?) bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel (a tőkés termelési módnak?). Ezért a tőkés magántulajdon órája üt. Minden jól összevágna, ha a második mondatban nem kifejezetten a tőkés burok, nem pedig a magántulajdonos burok, szétrepesztéséről lenne szó. Így azonban az elhamarkodott ítélet helyett az alapos filológiai elemzésre kell bíznunk annak eldöntését, hogy mennyiben volt Marx „vétkes“ a bolsevik forradalom - nézetem szerint sorsdöntő - tévedésében. (A rend kedvéért idézném azt a folytatást is, amire sem a bolsevikok, sem Marxot a bolsevizmusért elmarasztalók nem fordítottak kellő fígyelmet: „A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya : a kooperáció és a földnek valamint maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.“ - ugyanott) A bolsevik forradalom a „kisajátítók kisajátításának“ tézisét programszerűen kívánta a gyakorlatba átültetni. A tézis azonban Oroszország (és tulajdonképpen egész Közép-kelet Európa) vonatkozásában nem problémamentes. Részben egy eleve helytelen feltételezésen, a földmagántulajdon koncentrációjának és a mezőgazdasági termelés iparszerű átalakuláson keresztüli társadalmasodásának feltételezésén alapszik, részben pedig az említett régióétól ugyancsak eltérő feltételekre épül.

43

Azonban ezt az utóbbi tényt a marxizmus oroszországi revizionistái arra használták fel, hogy azt dogmává merevítve teljesen elvegyék a marxi tanítás forradalmi lendületét, tagadják az orosz forradalom időszerűségét . Így meglehetősen természetes volt, hogy Lenin és a köré gyűlt forradalmi marxisták különösen nagy hangsúlyt adtak a marxi elmélet általános érvényű megállapításainak, valamint annak a ténynek, hogy jóllehet az oroszországi kapitalizmus másmilyen, mint a Marx által közvetlenül elemzett nyugateurópai, de kétség kivül kapitalizmus. Vitathatatlanul „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban“ Lenin egyik legkiválóbb elméleti teljesítménye. A lenini elmélet sztálinista dogmává torzítása, merevítése azután fígyelmen kivül hagyva e hangsúlyok nagyon is speciális okait, primitív módon azonosította a lenini elméletet a marxizmussal („a leninizmus napjaink marxizmusa“), s annak elismerését, hogy a marxizmusnak vannak általános érvényű megállapításai a marxizmus-leninizmus univerzális igazságának dogmájával cserélte fel. (Maga a marxizmus-leninizmus kifejezés, amely a sztálini torzítások és leegyszerűsítések, a „Rövid tanfolyam“ szinonimája, méltatlan Marx és Lenin hatalmas hagyatékához, s éppen itt lenne az ideje, hogy a munkásmozgalom megszabaduljon tőle. A marxizmus (ami szintén nem túl szerencsés elnevezés - jobb lenne az eredeti tudományos szocializmushoz visszatérni) egy komplex elmélet, világnézet és ideológia, amelynek sokféle irányzata van, rengeteg szerző alkotása. E szerzők közül kiemelkednek Marx, Engels és Lenin, de a marxizmus-leninizmus (vagy esetleg a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus) elnevezés egy személyekhez kötődő vallás képzetét kelti, mint amilyen például a buddhizmus. Ebből a szempontból egyébként jóval találóbb a sztálinizmus mai értelmű fogalma, de természetesen szintén erősen vitatható.) Megállapíthatjuk azonban, hogy Leninnek az a forradalom szempontjából alapvető jelentőségű törekvése, hogy bebizonyítsa az orosz kapitalizmus hús-vér valóságú létezését, így vagy úgy, de jelentős szerepet játszott a szovjet államszocializmus kialakulásában. Valójában az 1917-es októberi szocialista forradalom a heterogén termelési módú, elmaradott Oroszországban tört ki és aratott katonai-politikai győzelmet. Ezért a „kisajátítók kisajátítása“ három fő területen egy látszólag egységes, ténylegesen azonban belső ellentmondásokkal terhelt folyamatban ment végbe, s egyes elemeinek kihatása a további fejlődésre egymást zavaró módon jelentkeztek. A három fő terület: 1. A nagybirtokrendszer államosításon keresztüli köztulajdonba vétele, s átadása „örökös használatra“, kistermelésre a dolgozó parasztságnak. 2. A gyáripar államosítása. 3. Az áru- és a pénzkereskedelem (nagykereskedelem és a bankok) államosítása. A forradalom egyik alapvető feladata a társadalmi-gazdasági modernizáció felgyorsítása volt. Ebből a szempontból a nagybirtokrendszer kisajátításának 1917-es módja (akárcsak az 1945-ös magyar földosztás) kifejezetten előnyösnek mondható. Az elmaradott színvonalú mezőgazdaságban ugyanis a nagyüzemi termelésnek szinte semmilyen előnye sincs. Később, a termelőerők fejlődése során sem az iparszerű nagyüzem a mezőgazdaság fejlődésének útja. A föld megművelésének természetadta technológiai sorrendje miatt a hatékony kooperáció és munkamegosztás szükségszerűen eléggé alacsony fokú marad, hiszen ellentétben a gyáriparral, itt a termelő folyamat egyes szakaszai általában nem helyezhetőek párhuzamosan egymás mellé.

44

A fejlett gazdaságokban a mezőgazdaságról leszakadnak, önállósulnak az iparszerű tevékenységek (kisállattenyésztés, élelmiszeripar stb.), a nem iparszerűeket egyedi célgépekkel gépesített kis és középfarmok, némely kultúra (gabonafélék stb.) esetén nagyobb üzemek látják el egy széles vertikális integráció keretében. Végső soron az optimális nagyságot az határozza meg, hogy a megműveléshez rendelkezésre álló munkaerő kapacitás mekkora területet képes a természetes technológia megszabta időkorláton belül megművelni. Ez nyilván nagyobb a gabona, mint például a primőr zöldségek, vagy a nemes szőlők esetében. (Elképesztő politikai vakságra van szükség ahhoz, hogy ne vegyük észre, mekkora haladást tett a magyar mezőgazdaság ebbe az irányba éppen a Kádár-korszak termelőszövetkezetei révén.) Természetesen az 1917-es Oroszország nem fejlett, hanem elmaradott gazdaság. Így a nagybirtok kisajátítása nem is jelenthette az egyéni tulajdonnak „a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán“ való helyreállítását. Az államosítás politikai formalitás volt csupán, s nem a közös birtoklás megvalósítása, viszont később alapot szolgáltatott az államszocializmus falun való kiépítéséhez. Ténylegesen a nagybirtok helyébe 1917-ben a rosszul, illetve nem túl jól felszerelt kis- és középgazdaságok léptek, amelyek termelékenysége normális körülmények között valószínűleg némileg, nem túl jelentősen meghaladhatta volna a nagybirtokok termelékenységét. Csak hát Oroszországban akkoriban nem normálisak voltak a körülmények, hanem polgárháborúsak. Ellentétben a földdel, a gyáripar államosítása valóságos volt. Ennek során az üzemeket nagyrészt megfosztották tapasztalt vezetőiktől (mai szóval: a menedzserektől), akik részben maguk a tőkés tulajdonosok, részben velük azonosuló illetve az új hatalom által velük azonosított szakemberek voltak. E megfosztás hátterében egyrészt a volt uralkodó osztályok aktív (polgárháborús) ellenállása, másrészt viszont a bolsevik forradalom fentebb elemzett sajátos quid pro quo-ja állt, amennyiben a tőke magántulajdonának megszüntetését felcserélték a tőke megszüntetésével. Lenin már 1918-ban megpróbálta ezt megakadályozni, s a NEP sikerének egyik zálogát éppen a „specialisták“ megnyerésében látta, de ezirányú ígyekezete már csak azért is eredménytelen maradt, mert a „kisajátítók kisajátításának“ bolsevik megvalósítását elméletileg - másokkal együtt - éppen ő alapozta meg. Jellemző például, hogy 1918-ban „A szovjet hatalom soronkövetkező feladatai“ című programadó írásában, miközben szót emelt a Párizsi Kommün elosztási alapelvének (mely szerint a burzsoá szakemberek bérezése nem haladhatja meg az átlagos munkások bérszínvonalát) tudatos fígyelmen kivül hagyása mellett, azt javasolva, hogy a szovjet állam ne sajnálja a pénzt a lojális „specialisták“ megfizetésére, mindvégig hangsúlyozta ennek ideiglenes jellegét: „... világos, hogy ez a rendszabály nem csak azt jelenti, hogy - bizonyos területen és bizonyos mértékben - leállítjuk a tőke elleni támadást (mert a tőke nem pénzösszeg, hanem meghatározott társadalmi viszony), hanem azt is, hogy szocialista, szovjet államhatalmunk, ... , egy lépést tesz visszafelé.“ (LÖM 36. 163. oldal) (A titkos levéltárakból előkerülő valódi és állítólagos dokumentumok, amelyek azt támasztják alá, hogy az értelmiségellenes terror Lenin tudtával, sőt jóváhagyásával, esetleg személyes utasítására folyt, lényegesen kisebb jelentőségűek, mint amilyennek felkutatói aktuálpolitikai okokból tartják. Amennyire meg tudom ítélni, az újonnan előkerült táviratok, feljegyzések nem elvi jelentőségű útmutatások, hanem konkrét ügyekben hozott konkrét

45

döntések. A dokumentumok publikálóinak valószínűleg jó okuk van ezen ügyek hátterét nem bolygatni.) Talán a legnagyobb problémát a kereskedelem és bankrendszer államosítás címén történő felszámolása jelentette. Oroszországban a gyáripar néhány ipari központra (Szentpétervár, Moszkva, az Ural vidéke, a donyeci medence stb.) koncentrálódott, ezzel szemben a kereskedelmi és banktőke hatóköre kiterjedt csaknem az egész Orosz Birodalomra. A kereskedelem terítette szét az ipari központok termékeit a Birodalomba és ugyanő gyűjtötte össze, s juttatta el a mezőgazdasági javakat az ipari központokba. A jelentős gabonaexportot (!) is az orosz kereskedelem bonyolította le. Ennek az átfogó áruforgalomnak a pénzügyeit a szentpétervári, moszkvai stb. bankoknak az egész Birodalomra kiterjedő fiókhálózata bonyolította le. Az áru és pénzkereskedelem felszámolása egyrészt egyenesen következett a forradalom quid pro quo-jából, hiszen ez jelentette az oroszországi tőke legátfogóbb megnyilvánulását, másrészt oka és következménye volt az árufetisizmus naiv tagadásának, amelyben a bolsevikok a hadikommunizmus időszakában (jó részük azon túl is) tagadták az áru és pénzviszonyok szocializmusbeli létjogosultságát. A kereskedelem azonban nem csak a bolsevikok ezirányú tudatos tevékenysége következtében számolódott fel. A mezőgazdasági nagybirtokrendszer kisajátításának bolsevik módja létalapját ingatta meg, így valószínűleg a bolsevikok tudatos kereskedelemellenes intézkedései nélkül is elsorvadt volna. Ugyanis a háború előtti kereskedelem fő vidéki szállítói nem a felbomlóban levő faluközösségek illetve a kis- és középgazdaságok voltak, hiszen ezek a termelőegységek alapvetően önellátásra rendezkedtek be, hanem a nagybirtokok. A nagybirtokrendszer átalakítása kis- és középgazdaságok rendszerévé általánossá tette a falusi önellátást, amibe a kereskedelem maga nem, csak az állami kényszer volt képes behatolni. A „kisajátítók kisajátításának“ 1917-es megvalósítása tehát három olyan eredménnyel járt, ami végső soron megnyitotta az utat a sztálini adminisztratívtervutasításos gazdasági rendszerhez: 1. Önellátásra képes kis- és középgazdaságok rendszerét mezőgazdaságban, amely elkülönült a gazdaság egészétől.

hozta

létre

a

2. Megfosztotta az ipart a szakértő vezetésétől, amivel nagy mértékben lerontotta annak hatékonyságát és versenyképességét. 3. Szétzúzta a gazdaság „érrendszerét“, a kereskedelmi és bankhálózatot. Mi sem könnyebb persze, mint felkiáltani: íme, ami bizonyítandó volt, bebizonyíttatott - a bolsevikok tönkretették Oroszországot! A történet azért nem ilyen egyszerű. A bolsevik forradalom ezt a „kisajátítók kisajátítását“ a világháború után, a polgárháború közepette saját ideológiája megvalósításaként nem csak hogy megtehette, de nagy mértékben mást nem is tehetett. A frontokra kihurcolt parasztok békét és földet akartak, és ezt senki Oroszországban a bolsevikokon kivül nem akarta nekik megadni. A polgári pártoknak eszük ágában sem volt földet osztani, s a háborút a dicsőséges győzelemig kívánták folytatni (főképpen a zsíros hadiszállitások miatt). Az eszerek akartak ugyan földet osztani (nem egészen alaptalan a vád, hogy a bolsevikok tőlük vették „kölcsön“ agrárpolitikájukat), de - a

46

mensevikekkel együtt - ezt a német imperializmus legyőzése utáni homályba vesző időkre tolták el. Így a bolsevikok kénytelenek voltak a földet felosztani. A „specialisták“ jelentős része maga fordult szembe a forradalommal, illetve „anticipálva“ a terrort, emigrált. A kereskedelmet és a bankműveleteket pedig minden háborús gazdaság korlátozta, ezt nem a bolsevikok találták ki. A probléma akkor vált akuttá, amikor a polgárháború befejeztével ezek az intézkedések indokolatlanná váltak, s a fenntartásuk miatt elkerülhetetlen terménybegyüjtés a forradalom ellen fordította a parasztságot. A bolsevik vezetés kénytelen volt belátni, hogy a problémákat nem oldja meg a parasztlázadások vérbefolytása. A lenini gárda javára szól, hogy igen gyorsan jutott erre a felismerésre, s kidolgozta az Új Gazdasági Politikát, a NEPet. Jellemző, hogy a NEP fő ideológusává az a Buharin vált, aki korábban egyik fő védelmezője volt a hadikommunizmusnak, a „kisajátítók kisajátításának“. A világháború, a polgárháború és a vele összefonódó hadikommunizmus ugyanakkor olyan gazdasági és erkölcsi züllést hozott magával, ami eleve kétségessé tette a NEP sikerét. A züllés nem csak Oroszországot jellemezte. A világháborút lezáró párizskörnyéki békerendszerbe mintegy beprogramozták a nagy gazdasági világválságot és a második világháborút. Egy elvakult antikommunista politika elszigetelte és kétségbeesetté tette a Szovjetuniót, míg a versaillei béke másképpen, de Németországot is kétségbeesetté tette. A trianoni békediktátum antikommunista, antiszovjet alapállását is csak az nem látja, aki nem akarja látni. Az európai demokráciák lebecsülték a fasiszta veszélyt, a fasizmusban, különösen a német nemzeti-szocializmusban csupán hatékony eszközt láttak az antikommunista akciók piszkos munkájának elvégzésére. Mindezek a nemzetközi körülmények, valamint a Szovjetunió népeinek erkölcsi állapota alaposan közrejátszottak abban, hogy Sztálin kiépíthette mindenható apparátusát, felszámolhatta a forradalmi központokat, a Kommunista Párt, a Cseka és a Vörös Hadsereg forradalmi elkötelezettségű vezérkarait, leállíthatta a NEP-et. Az új hatalom kiépítette az adminisztratív tervutasításos gazdaságirányitási rendszert, amely kihasználva a hadikommunizmushoz tapadt forradalmi romantikát, annak eszköztárával újrakezdte „a kisajátítók kisajátítását“ - most már a NEP struktúráira alkalmazva azt. Mi is történt tulajdonképpen? A NEP nem kedvezett igazán a szakértőktől megfosztott nagyiparnak, így annak termelékenysége rohamosan csökkent, miközben a kisárutermelők egyre termelékenyebbé váltak. A két szektor között egyre élesebb harc alakult ki. A gyáripar egyre kevésbé tudta kielégíteni a fokozódó fizetőképességű parasztságot, amely így a konkurenciához, a „kusztár“ (kis)iparhoz fordult, megfosztva ezzel a gyáripart a vevőktől. Különösen feszültté vált a helyzet a munkaerő-piacon. Miközben a képzetlen munkaerő körében óriási volt a munkanélküliség, a szakképzett munkaerő egyre fokozódó ütemben hagyta el a gyáripart, és áramlott át a kisiparba. Ugyanakkor a vezetés által kilátásba helyezett modernizációs folyamat, a „szocialista iparosítás“ egy későbbi időszakban igényt tartott nem csak a képzetlen városi proletáriátus, de a falusi lakosság jelentős tömegeire is. Ez utóbbiak azonban aligha lettek volna hajlandóak elhagyni a mezőgazdaságot, ha a NEP tendenciái változatlanul folytatódtak volna. Az események a nagyipar teljes leépülésének irányába mutattak, ami gazdasági, de mindenek előtt védelmi szempontokból megengedhetetlen lett volna. Az előállott helyzet teljesen megfelelt Preobrazsenszkij (Sztálin által de facto eltulajdonított) „eredeti szocialista felhalmozás“ koncepciójának. A megoldást Sztálin

47

Trockij és Buharin hadikommunizmus-koncepciójából vette át akkor, amikor e szerzők már régen meghaladták eme koncepciójukat. Mindhárom említett teoretikus életével és becsületével fizetett ezért. A koncepció lényege a munkásosztály militarista megszervezése, a legszigorúbb rendszabályokkal fenntartott katonás fegyelem kialakítása. A sztálini megoldás itt is dogmatizmusával múlta felül a tanítómestereket. A munkaerőkiáramlás megakadályozására bevezették az általános munkakötelezettséget Lenin 1918as javaslataira hivatkozva. Csakhogy Lenin a munkakötelezettséget a polgárháború viszonyai közepette a megdöntött uralkodó osztályok megrendszabályozása végett javasolta. A sztálini apparátus e fegyvert a NEP-ben kiemelkedett kistermelők ellen fordította. A munkakötelezettség az államilag irányított termelésben végzett munka kötelezettségévé vált. A büntetőjogba bekerült új tényálladék, a közveszélyes munkakerülés az állami szférában végzett munka kerülését jelentette. Ugyancsak bűncselekménnyé „kusztárkodást“ (kontárkodást).

nyilvánították

-

ugyanabból

a

célból

-

a

Az intézkedések feltűnően emlékeztetnek az eredeti tőkefelhalmozás korának „csavargó-ellenes“ és céhes törvényeire. A hasonlóság egyáltalán nem formai. Az „eredeti szocialista felhalmozás“ előkészítésének kétségtelenül legdrasztikusabb eseménysorozata a falu sztálini kollektivizálása volt. Ennek egyik oka a centralizált „tervgazdálkodás“ kiterjesztése a mezőgazdaságra, a falusi munkaerő megkötése, irányítása, olyan helyzet kialakítása, amelyből csak egy kiút van - a nagy ipari építkezések. A másik ok, a nagybirtokra támaszkodó kereskedelem felszámolása miatt veszélybe került városi élelmiszerellátás biztosítása, ami nem elhanyagolható módon kiegészült a grandiózus építkezések igényeivel. Egyszerűbben szólva, ki kellett nyitni az agrárollót. A kollektivizálás rettenetes öngerjesztő mechanizmussal működött. Centralizálták és névlegessé változtatták a kereskedelmet, amelynek árukészleteit a kolhozok voltak hivatottak a terveknek megfelelően biztosítani. Bár a kollektivizálást Leninre hivatkozva hajtották végre, annak semmi köze sem volt a lenini szövetkezeti tervhez: a kolhozok nem voltak szövetkezetek. Nem is lehettek azok, hiszen a lenini értelmezésű szövetkezetek az orosz faluközösségek hagyományain alapultak volna, a kolhozoktól viszont a nagybirtokok funkcióinak átvételét várták el. Az már a sztálini rendszer paradoxonja, hogy az erőszakos kollektivizálás a kulákok (valójában a NEP alatt termelékennyé vált középgazdaságok) ellen indított támadással maga is rettenetes éhínséget okozott, ami azután újabb indokul szolgált a kolhozosítás folyamatának felgyorsításához. A NEP-et felszámoló hadikommunista tipusú „kisajátítók kisajátítása“ ilyen módon felszámolta a szabad munkaerőpiacot, ami lehetetlenné tette a tőke normális működését (ugyanúgy, ahogyan a munkaerőpiac korlátozása az újkori rabszolgaság intézménye által tette lehetetlenné annak idején Amerikában a tőke normális működését - ez vezetett az amerikai polgárháborúhoz) Sztálin rendszere tehát, lehetetlenné téve a NEP-ben adott korrekciós lehetőséget, betetőzte a bolsevik forradalom quid pro quo-ját: a tőke magántulajdonának uralma helyett magát a tőkét szüntette meg. Nem szűntek azonban meg azok az okok, amelyek szükségessé tették a tőke funkcionálását: a munka nem vált közvetlenül társadalmivá, nem vált életszükségletté, nem szűnt meg „dögvészhez hasonlatosnak“ lenni. Az emberekben semmi nem tudatosította, hogy miért jobb dolgozni, mint henyélni. Ezt a tudáshiányt csak fetisizmus pótolhatta ki. De a tőke (a tőkefetisizmus) mint gazdasági rendezőelv, mint belső motiváció a 48

modernizációra, többé nem működött. Külső motivációk viszont a modernizációt egyre égetőbb szükséggé változtatták: 1. A szocialista rend valóságos és vélt külső fenyegetettsége az ország védelmi erejének fokozását követelte. 2. A „specialisták“ kiiktatása/kiiktatódása visszavetette a műszaki-tudományos fejlődést, így az országnak követő műszaki fejlődésre kellett berendezkednie, ami nemzetközileg versenyképes és kielégítő mennyiségű exportálható produktumot követelt. 3. Az elsorvasztott kereskedelmi tőke funkcióit átvevő állami centralizáció a bürokratikus eszközökkel jobban irányítható nehézipar fejlesztését hozta előtérbe. Ezzel a kör be is zárult. Az utolsó feltétel tökéletesen összhangban volt az előzőekkel. A rendszer kívánta és erősítette a bürokratikus centralizációt, a nehézipar erőltetett fejlesztése minden szempontból militarizálta a társadalmat és a gazdaságot, létrejött egy új hierarchia, a nomenklatúra, az eltünt áru- és tőkefetisizmust hatékonyan pótolta a terv- és államfetisizmus. Olyan konstelláció jött létre, amely minden negatív vonása ellenére hatékonynak bizonyult. Segítségével a Szovjetunió megnyerte valamennyi háborúját (a cári Oroszország Bulgária töröktől való felszabadítása után minden háborúját elvesztette), katonai-gazdaságipolitikai szuperhatalommá vált. A rendszer azonban hatékonyságának folyamatos elvesztését is magában hordozta. Ennek elemzése már nem a mi feladatunk, Kornai János „A hiány“ című monográfiája - úgy vélem - bár a marxizmustól távolállóan, de kimerítően oldja meg ezt a feladatot. Egy kérdésre még ki kell térni, nevezetesen Sztálin szerepére. Semmiképpen nem szeretném, ha az olvasó azt a következtetést vonná le, hogy a tanulmány bebizonyította a sztálini diktatúra elkerülhetetlenségét. Ez nem volt célom, s nem is tartom igaznak. Amit bizonyítani (?), vagy inkább csak megmutatni akartam, az az, hogy mivel a gazdasági fetisizmus meghatározott körülmények között objektív szükségszerűség, azért azt szubjektív elhatározással megszüntetni nem lehet. Ha egyik formáját felszámolják, megjelenik egy másik formában. Az a jelenség, amit sztálinizmusnak, Sztálin személyi kultuszának neveznek, az valójában a terv- és államfetisizmus egy különösen szélsőséges formája. Megjelenése egyáltalán nem volt végzetszerű, bár véletlen sem. A sztálinizmus kialakulásának általam látni vélt, sokban egymással összefüggő okai nagyjából a következőek: 1. Az orosz történelem évezredes (rossz) hagyományai. 2. Az orosz elmaradottság. 3. Az orosz uralkodó osztályok tehetségtelensége és tehetetlensége, amivel lényegében belehajszolták Oroszországot egy olyan forradalomba, aminek sem anyagi, sem erkölcsi-tudati alapjai nem voltak adottak, s amelynek élére eme uralkodó osztályok egyike sem volt képes állni 4. A marxi „kisajátítók kisajátításának“ bolsevik értelmezése, a bolsevik forradalom quid pro quo-ja. 5. A világháború és a polgárháború anyagi és erkölcsi következményei. 6. Az antikommunista blokád és a fasizmus előretörése.

49

Közvetlen felelősség ezek közül csak a 4. pontért terheli elsősorban a bolsevikokat, s bizonyos mértékben a marxi elméletet. A többi ok nélkül azonban ez az egy fel sem merülhetett volna, s ha mégis, nem vezethetett volna az ismert történésekhez. 1989-92

(megjelent: ELVEINK és TETTEINK, 1996)

50

MEGJEGYZÉSEK TULAJDONREFORM-ÜGYBEN 7B

Néhány ponton vitathatónak érzem dr. Kárpáti József két legutóbbi - a tulajdonreform kérdéseivel foglalkozó - írását. Azt hiszem nem pontosan ragadta meg a magántulajdon és a közösségi tulajdon egymáshoz való viszonyát, s ebből kifolyólag túlbecsülte a részvénytársaságok szerepét-jelentőségét a tulajdon társadalmasításának folyamatában. Vegyük mindenekelőtt szemügyre a magántulajdont. Mit szeretünk és mit nem szeretünk benne? Azt az „ideologikus“ (a.m. józan érveket nélkülöző, dogmatikus) ellenvetést, mely szerint a szocializmus, a társadalmi tulajdon egyfelől, a magántulajdon másfelől antagonisztikus ellentétben állnak egymással, kölcsönösen kizárják egymást, nem elsősorban mint tudománytalant kell elvetnünk (mert természetesen az - tudománytalan), hanem mint olyant, amit az élet, a gyakorlat cáfolt meg. Ugyanis hiába próbálják ma egyes pártok tagadni a tagadhatatlant: a magyar mezőgazdaság a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kimagasló sikereket ért el, s e sikerek forrása a magán- illetve közösségi tulajdon ellentmondásának az integráció révén való feloldása volt. Lukács György most publikált „politikai végrendeletében“ (Társadalmi Szemle 1990/4) azt mondta: „itt van a dolognak egy spontán szocialista oldala.“ Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a mezőgazdaságban bevált módszerek nem alkalmazhatóak ugyanúgy az iparban is. Itt azonban most a példaérték a fontos: bebizonyosodott, hogy a magántulajdon társadalmasítható annak felszámolása nélkül, sőt fejlesztése révén. A magántulajdonnak hatalmas előnyei származhatnak abból, hogy a tulajdonosnak neve, arca van, érdekelt a tulajdona hatékony működtetésében, igyekszik a lehetőségeket a legmesszebb menőkig kiaknázni - ha úgy tetszik - kizsákmányolni. Meg kell végre értenünk, hogy nem véletlenül az európai nyelvek többségében (köztük az oroszban is) a „kizsákmányolás“ szó kettős jelentésű. Jelenti egyrészt az erőforrás (például a munkaerő) durva kifosztását, de jelenti másrészt a hatékony, hasznot hozó alkalmazást is. A mindenkori társadalmi körülményektől függ, hogy a magántulajdon melyik értelemben zsákmányolja ki a termelési feltételeket, a termelési eszközöket és a munkaerőt. Mivel azonban a jó és a rossz szervesen (Marxszal szólva: dialektikusan) összetartoznak, azért nem térhetünk ki a magántulajdon árnyékosabb oldalának szemrevételezése elől sem. A magántulajdon leghatékonyabb formája a tőkés magántulajdon, amely a termelő embert, a termelés kulcsfiguráját elválasztja a termelés eredményeitől, kizárja a személyét és alapvető érdekeit érintő döntések meghozatalának folyamatából, elidegeníti. Marx szavaival élve a termelés feltételeit a termelő ember számára külsővé-idegenné változtatja. Ennek a magántulajdonnak a lehetséges alternatívája a közösségi tulajdon. A közösségi tulajdon lényege a „részvétel“, a beleszólás joga a dolgozókat érintő döntésekbe. Alapvető, elidegeníthetelen demokratikus emberi jog, hogy ne dönthessenek senkinek a feje felett a megkérdezése nélkül az ő sorsáról, hogy valóban mindenki saját sorsa-szerencséje kovácsa lehessen. Marx írja a Tőke első kötetében, hogy a közösségi tulajdon, a tőkés magántulajdon tagadása „nem állítja vissza a magántulajdont“ (amit a tőke

51

már ténylegesen megszüntetett - a többség számára - N.A.) „de helyre állítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmányai ... alapzatán“ (MEM 23. 713.oldal). A sztálini típusú adminisztratív-parancsuralmi rendszer adekvát tulajdonformája, az államigazgatási tulajdon hatékonyságát tekintve semmi esetre sem magántulajdon (se neve, se arca), de lényegét tekintve nem is közösségi tulajdon, hiszen a dolgozók elidegenedését nem szünteti meg, hanem ellenkezőleg a végletekig fokozza. A tőkés üzem dolgozói idegenként, olykor ellenségesen állnak szemben a termelési feltételekkel, de tisztelik a magántulajdont, mint olyan határt, amit nekik nem lehet és nem is szabad átlépniük. A sztálini típusú államigazgatási tulajdonú üzem dolgozói sunyik, tiszteletlenek és dühösek. Ami elmozdítható azt hazaviszik - ott legalább hasznosul, míg az üzemben úgyis csak ebek harmincadjára kerül (ez is a privatizáció egy lehetséges, sztálinista formája). Tisztelet azoknak a munkásoknak (számszerűleg azért ők vannak többen), akik többre tartják saját becsületüket, mint a „mentsük ami menthető“ erkölcstelen, ám a rendszer logikájából fakadó elvet. Dr. Kárpáti alighanem tévúton jár, amikor a közösségi tulajdon legfontosabb alapformájának az állami tulajdont tartja. Az állami tulajdon (akárcsak a szövetkezetek - lásd Lenin ide vágó fejtegetéseit) mindig olyan képet mutat, amilyen az uralkodó társadalmi-gazdasági rendszer. Tőkés viszonyok között az állami vállalat is tőkés vállalat. A sztálini típusú rendszerben az állami tulajdon szükségképpen államigazgatásivá válik. Egy valódi szocialista (közösségi) társadalomban feltehetőleg az állami tulajdon is közösségi tulajdon lenne, akárcsak a többi tulajdonforma (szövetkezetek, magántulajdon stb.) Egy következetesen baloldali pártnak nem az állami, hanem a közösségi tulajdon dominanciáját kell programjába felvenni. Ez nem zárja ki a magántulajdon akár 60%-nyi részesedését sem, ha ezekben a magánüzemekben erős helyi munkáskontroll működik, illetve ha a kismagántulajdon jól integrálódik közösségi környezetébe. A dolog azon fordul meg, hogy van-e a dolgozóknak lehetőségük az őket érintő ügyekben érdemi beleszólásra vagy sem. Ha nincs, akkor közösségi tulajdon sincs, ha viszont van, akkor a tulajdon társadalmasodása megvalósulhat, függetlenül annak formájától. Pontosan erre volt meggyőző példa a hatvanas-hetvenes években a háztáji gazdaságok hatékony integrációja a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok rendszerébe. Dr. Kárpáti írásainak másik kritikus témája a részvénytársasági tulajdon. Fejtegetései ott válnak a legellentmondásosabbá, ahol a részvénytársasági formát mint a közösségi tulajdon szinte ideális megvalósulását próbálja bemutatni az olvasónak. Demokratikusan és kritikusan gondolkodó emberek (a marxistáknak éppen ilyeneknek kell lenniük) nem engedhetik meg maguknak, hogy beálljanak az RT és a tőzsde kritikátlan mitoszteremtőinek táborába. Mindenesetre, csak tisztelettel tudom konstatálni, hogy dr. Kárpáti le merte írni azt a szót, ami az RT apologétái számára a legszigorúbb tabu: ellenőrző részvénypakett. Sajnos az RT elméletének e kulcskategóriáját ő sem helyesen értelmezi. Egyfelől helyesen állapítja meg, hogy „a részvények akár 22-25 százalékával (ha az egy csoport kezében összpontosul) meghatározó szerepet lehet játszani.“ Azután egy furcsa fordulattal arra a megállapításra jut, hogy „az ellenőrző részvénypakett adott esetben biztosíték lehet a közösség - az állam, vagy valamelyik szerve, intézménye, vagy ezek valamilyen csoportja - számára a vállalat sorsáról való döntési jogosultságra.“ 52

Itt csúsztatások egész sorával van dolgunk. Egyrészt a részvénytársaság előnye éppen abból fakad, hogy lehetővé teszi 1) idegen tőkék koncentrálását, 2) a tőke hatékony áramoltatását. Ez az előny csak a részvények szabad adás-vétele mellett érvényesülhet, aminek ellentmond, ha az állam - a döntési jogok biztosítása érdekében - befagyasztja a vállalatok állami tulajdonban levő ellenőrző részvénypakettjét. Ha viszont az állam nem akadályozza a szabad részvényforgalmat, akkor nincs arra garancia, hogy az ellenőrző pakett ne kerüljön anonim kezekbe. A hatékony részvényforgalom sajnos ellenőrizhetetlen tulajdonviszonyokkal jár(hat) együtt, ami a magántulajdon legrosszabb vonásait emelheti ki. A másik, talán sokkal veszélyesebb csúsztatás a közösség és az állam azonosítása. Ilyen azonosság nem volt az úgynevezett „létező szocializmusban“, még kevésbé lehet a most kialakuló kapitalisztikus társadalmi viszonyok mellett. A két csúsztatás együttesen szemlélve igencsak ijesztő kilátásokkal fenyeget: a közösség nevében, ténylegesen azonban a közösség helyett és felett fellépő állam az ellenőrző részvénypaketten keresztül ellenőrizhetetlen anonim tulajdonossá válna, s mint ilyen - immár szocialista álarc nélkül - valósítaná meg az államigazgatási tulajdon sztálini eszményét. A részvénytulajdont névlegessé tenné, a markában tartott menedzser-réteget korrumpálva változtatná gazdasági bürokratákká, a munkásokat teljesen kirekesztené a tulajdonosi döntések folyamatából. Mindennek előszele már végigsuhant gazdaságunkban a Mino-botránytól kezdve az Óbudai Hajógyáron keresztül a Tunsgram kiárusításáig stb. Mellesleg, mindezt dr. Kárpáti is jól látja, hiszen második cikkének végén éppen ezt, az államigazgatási tulajdon RT alapon történő visszarendeződésének folyamatát írja le. Azonban, mintha nem lenne benne biztos: jó ez most, vagy rossz? A részvénytársasági mítoszról szólva nem mehetünk el szó nélkül egy, a munkásmozgalomra nézve különösen káros legenda mellett, ami - ez dr. Kárpáti dicséretére legyen mondva - az előzőekben bírált írásokban nem szerepel, annál többet szerepelt a választási kampányban. A „munkás-részvények“ mítoszáról van szó. E mítosz szerint a munkások tulajdonosi jogait, beleszólását a vállalati döntésekbe a nekik juttatott-eladott részvényeken keresztül lehet megvalósítani. Ennek a legendának az igehirdetői különösen mélyen hallgatnak az ellenőrző részvénypakett gazdasági mibenlétéről, hiszen annak kifejtése azonnal halomra döntene minden illúziót. Mint ismeretes, napjainkban a marxizmust „úgy kezelik, mint ahogy Lessing idejében a derék Moses Mendelssohn Spinozát kezelte, tudniillik mint «döglött kutyát»“. Különösen dühödten utasítják el Marx osztályharcról szóló tanítását. Csakhogy az osztályharcot egyrészt nem Marx találta ki, hanem az a történelem terméke, ami - ha tetszik, ha nem - volt, van és még jó ideig lesz is, másrészt az osztályharc nem az a véres pankráció, mint aminek a sztálinizmus sugallta, hanem a piaci verseny egy sajátos megnyilvánulási formája. Meglehetősen naiv dolog egyfelől lelkesedni a piaci versenyért, másfelől elutasítani az osztályharcot. Olyan ez, mint amikor valaki elmegy egy izgalmasnak ígérkező boxmeccsre és ott finnyásan elhúzza az orrát - kérem, ezek itt verik egymást!! Természetesen az ökölvívók, mint magánemberek tisztelhetik, becsülhetik egymást, akár barátok is lehetnek, de a ringben annak a kezét emeli fel a bíró, aki ügyesebben veri a másikat. Nincs ez másképpen a gazdaság arénájában sem. Ha a vállalkozók véresen komoly harcot folytatnak egymással a jobb piaci pozíciókért és ez előre viszi a fejlődést, akkor

53

miért kellene a munkaadóknak és a munkavállalóknak puszipajtásoknak lenniük? Miért ringatnák magukat abba az illúzióba, hogy „neked is van részvényed, nekem is van részvényem - testvérek vagyunk, egy az érdekünk“? A vállalkozónak a kezében van a 22-25 százalékos ellenőrző részvénypakett, a munkások részesedése néhány század százalék fejenként. Hol lehet itt szó testvériségről? A munkás, mint magánember, mint szabad polgár természetesen vásárolhat részvényt, spekulálhat a tőzsdén. Csak éppen, ha ebből meg is tudna élni, akkor miért maradna munkás, ha viszont olyan kevés részvénye van, hogy annak osztalékából, a forgalmából származó árfolyamnyereségéből nem tud megélni, akkor hogyan érezhetné magát tulajdonosnak az ellenőrző részvénypakett nyomasztó árnyékában? A munkás (alkalmazott, bérből-fizetésből élő) egy privatizált társadalomban munkás és nem tulajdonos. Érdekei munkavállalói és nem tulajdonosi érdekek. Ezen néhány részvény birtoklása mit sem változtat. Érdekeit nem a részvénytársaság közgyűlésén, hanem a munkapad (tervező asztal, számítógép) mellett kell megvédenie. A munkavállalói részvények nem helyettesítik a közvetlen és hatékony munkásrészvételt a döntési folyamatokban, a részvénytársasági demokrácia nem helyettesíti a közvetlen munkahelyi demokráciát. A részvénytársaság, a kistőkék egyesítője, a tőkeáramlás hatékony eszköze - előnyei vitathatatlanok. A részvénytársaság társadalmasítható (mint a tulajdon bármely más formája is), de nem ab ovo társadalmi tulajdonforma. A társadalmasítás útja pedig nem a dolgozói részvényeken keresztül, hanem a hatékony munkavállalói érdekvédelmi szervezeteken (szakszervezeteken, munkástanácsokon stb.) keresztül vezet. Az osztályharcon keresztül ha úgy tetszik, amely az egészséges piaci verseny szerves része. (A fenti elmefuttatásokban nem foglalkoztam azzal az esettel, amikor a vállalat részvényei kizárólag a dolgozók tulajdonában vannak - azaz a szövetkezeti vállalat részvénytársasági formájával. Ez természetesen többé-kevésbé közösségi tulajdon, de nem azért, mert részvénytársaság, hanem mert szövetkezet.) (megjelent: A SZABADSÁG)

54

KOMMUNIZMUS? VISSZA MARXHOZ! 8B

A Szabadság egy régebbi számában megjelent íráson tűnődöm. Úgy gondolom, hogy a magyar (kelet-közép európai) lakosságnak elege van abból, hogy a napi gondokra adott válaszokon túl (vagy pláne azok helyett!) a messze terjedő távlatokban való gondolkodást, eszmeiséget kelljen megemészteniük. A mennyek országából ugyanúgy elegük van, mint a távolban derengő Európából - de, és számunkra ez fontos, a „kommunizmusnak“ nevezett eljövendő földi paradicsomból is. Sok munkáspárti elvtársam - a legjobb szándéktól vezérelve - meg-megismétli azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a sztálinizmus lejáratta, sőt nevetség tárgyává tette a tudományos szocializmus eszmerendszerét. Ezek lényege, hogy elkenik, bagatellizálják a termelőerők fejlődésének ma felismert törvényszerűségeiből valószínűsíthető tendenciákat a termelésben, viszont előre nem látható, nem igazolható próféciákat adnak az elosztást és a felépítményt illetően. Hogy csak egyet emeljek ki: a vallás vagy a család megszűnését proféciálva lehet haragosokat szerezni a kommunizmusnak, de aligha tudjuk megjósolni, hogy e két, az emberiség létébe oly mélyen gyökerező felépítményi intézményt micsoda és mi módon fogja felváltani?! Aki az elosztás és a felépítmény oldaláról közeliti meg a kommunizmust, az azt mint ideális állapotot, mint elérendő eszményt állítja elénk. A marxizmus klasszikusai azonban ezt elvetették. A kommunizmus mibenlétét a kommunistává váló fiatal Marx és Engels a maguk világképének tisztázása véget járták körül még a nagy művek megalkotása előtt és soha nem készítettek „recepteket a jövendő lacikonyhája számára“. Marx még nagyon fiatalon 1844ben írta meg párizsi gazdaság filozófiai kéziratait. A kéziratok csak 1932-ben jelentek meg. E kéziratok fordulópontot jelentettek Marx életében, hiszen korábbi munkáiban erősen kritizálta kora kommunistáit és a párizsi kéziratokkal kezdődött áttérése a kommunista álláspontra. Ennek megfelelően Marx kommunizmusképe ebben a munkában még nem letisztázott. De már itt is nagyon fontos és máig időszerű gondolatokat fogalmaz meg. Mindenekelőtt egyértelműen rögzíti, hogy „a kommunizmus mint a magántulajdonnak - mint emberi önelidegenülésnek - pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása.“ (MEM 42. 106-107.o.) Ez a nagyon nehéz filozófiai szöveg annyiban egyértelmű, hogy a magántulajdont a kommunisták nem tartják az emberi lényeg részének, sőt azzal ellentétesnek és ezért megszüntetendőnek tartják. Később majd a Tőkében Marx nagyon pontosan rögzíti: a tőkés magántulajdon megszüntetése „nem állítja vissza a magántulajdont,“ (amit a tőke a lakosság nagy része számára megszüntetett - v.ö. Kommunista Kiáltvány - N.A.) „de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya ... közös birtoklása alapzatán.“ (MEM 23. 713.o.) Azaz a marxi kommunizmus megkülönbözteti a magántulajdont az egyéni tulajdontól. Akik a magántulajdont az emberi lényeg, természet immanens részének hirdetik, azok ezt a megkülönböztetést nem ismerik el. Persze meglehetősen nehéz eme uraknak magyarázatot találni arra, hogy a tőkés magántulajdon miért képes a munkásokat megakadályozni abban, hogy állítólagos magántulajdonukat (a munkaerejüket) hasznosíthassák (munkanélküliség stb.). Rendkívül érdekes és tanulságos Marx gondolatmenete a párizsi kéziratokban a nyers, a demokratikus vagy despotikus, azaz politikai és a már fentebb idézett valóságos

55

kommunizmusról. Itt még csak utal arra, hogy a kommunizmus történelmileg változik, fejlődik. Ugyanakkor Marx ebben a munkájában még maga is elkalandozik a felépítmény (vallás, család, állam stb.) kommunista megváltozásának problematikájába. Marx és Engels a párizsi kéziratok megírása után találkoztak, és már második közös művükben alaposan újragondolták álláspontjukat többek között a kommunizmusról is. A Német Ideológiában kifejtett kommunizmusképen szerzőik életük végéig nem változtattak (tételesen többet nem is igen fejtették ki) és én úgy vélem, ma sincs ok lényeges változtatásra. Ellenkezőleg - ideje ezt a kommunizmusképet megtisztítani a rárakódott, e képet torzító hordaléktól, visszatérni az eredeti marxi állásponthoz. A Német Ideológiában nincs szó valamiféle kommunista társadalomról, ellenkezőleg, a szerzők szerint: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételből adódnak.“ (MEM 3. 38.o.) Amit a Német Ideológia megőriz a párizsi kéziratokból, az a (tőkés) magántulajdon megszüntetésének követelése. Itt az újdonság a kommunista forradalom fogalmának megfogalmazása (ezt majd a következő közös mű, az 1848-as Kommunista párt kiáltványa viszi végig). A szerzők kifejtik azt a feltételrendszert, amely lehetővé teszi, hogy a tőkés magántulajdon „elviselhetetlen“ hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak. Ennek lényeges eleme egy új felfedezés, nevezetesen az, hogy a magántulajdon nem más mint a (társadalmilag rögzült) munkamegosztás - egy sajátos emberek közötti viszony. A kommunista forradalom tehát amikor meg kívánja szüntetni a tőkés magántulajdont, akkor egyben ezt a rögzült munkamegosztást is meg kell hogy szüntesse, helyébe új típusú viszonyrendszert állítva. Ez az akció fetétlenül szükséges, de nem puszta (voluntarista) elhatározás kérdése. Az eddigi történelem tanúsága szerint a munkamegosztás/magántulajdon megszüntetéséhez szükséges anyagi alapokat a tőkés termelési mód teremtheti meg, annak államszocialista szimulálása nem hozott megfelelő eredményeket. Marxék ezt előre látták, amikor azt írták: „a termelőerők e fejlődése ... már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődne a harc a szükséges ért s ismét előállna az egész régi szemét ... „(MEM 3. 38.o.) Nem ennek az írásnak a feladata, hogy elemezze azt a paradox helyzetet, ami 1917ben Oroszországban előállott, hogy tudniillik a kommunista forradalom e feltételei ugyan nem álltak fel, de mégis muszáj volt a forradalmat végrehajtani. Az eredmény ismeretes, bár korántsem minden részletében és minden következményében ismert. Viszont a tőkés rendszer haszonélvezői még akkor sem érdekeltek a kényszerű munkamegosztás megszüntetésében amikor annak megteremtődtek a feltételei, hiszen éppen az biztosítja számukra uralkodó helyzetüket. Ideológiailag álláspontjukat a magántulajdonról, mint az emberi lényeg immanens tulajdonságáról, mint szentségről szóló szólamokkal védelmezik. Ebben nagy segítségükre van az a valóságos pszichológiai jelenség, hogy a kapitalizmus mindenkinek megadja az elithez való felzárkózás lehetőségének illúzióját (lásd az ÁVÜ hazug reklámszlogenjét: „nekik már sikerült, magának mi ért ne sikerülne“) és ezzel az eddigi szocialista kísérletek nem tudtak hatékony alternatívát szembehelyezni. Fokozza a hatást az emberi nemnek az a természetes védekező reflexe, ami a negatív tapasztalatokkal (munkanélküliség, csőd, nyomor stb.) szemben a „velem ez nem történhet meg“ érzésben nyilvánul meg.

56

Mi lehet tehát ma a marxi kommunizmus-fogalom tartalma? Olyan dolgozói szolidaritás, amely a demokráciának egy, a parlamenti, többpárti demokráciánál szélesebb megvalósulásáért harcol. Az üzemek szintjén azért küzd, hogy a munkásoknak beleszólásuk legyen az üzemük jövőjét és a saját jövőjüket meghatározó döntésekbe, hogy a kényszerű munkamegosztás ne mélyüljön, hanem ellenkezőleg gyengüljön. Nemzeti méretekben a javak igazságosabb elosztásáért harcol, ami nem egyenlősdit jelent, hanem olyan elosztást, ami lehetővé teszi a társadalom minden tagja számára, hogy a bennük rejlő tehetséget kibontakoztathassák, hiszen ez vezet a kényszerű munkamegosztás kényszerjellegének csökkenéséhez. Jelesen, harcol a műveltségi monopólium kialakulása ellen, illetve a már kialakult megszüntetéséért, a város és a falu, a belváros és a periféria közötti kulturális szintkülönbségek csökkentéséért. Nemzetközi szinten a gazdasági világrend igazságosabb és éppen ezért hatékonyabb átrendezéséért, az adósságcsapdának az adósok és hitelezők megegyezésén alapuló felszámolásáért, a tartós és igazságos béke megörzésért harcol. Nem ismeri el a magántulajdon szentségét, hanem szorgalmazza a tulajdonformák egyenjogúságát, támogatja a hatékony kooperativ (szövetkezeti, önigazgató) tulajdonlás kibontakozását. Küzd a munkanélküliség, a kényszerű munkamegosztás legszélsőségesebb formája ellen, stb. A modern marxista párt nem fogadja el a tőkés berendezkedés örökkévalóságát, ám annak túlhaladását nem a magántulajdon erőszakos vagy pláne, fegyveres, de mindenképpen formális megszüntetésével kívánja elérni (nem nyers kommunizmus), nem is az egypártrendszer és a pártállam visszaállításával (nem politikai kommunizmus), hanem a kényszerű munkamegosztás tartalmi, valóságos, fokozatos megszüntetésével, az ezen a téren elért eredmények alkotmányos rögzítésének kiharcolásával. Mindennek megfelelően egy modern marxista, kommunista párt egy polgári demokratikus rendszerben képes alkotmányos keretek között működni, annak ellenére, hogy célja a társadalom szűk polgári (burzsoá) jellegének tág polgári (citoyen) jellegűvé változtatása, azaz a burzsoá államrend megszüntetése. Ennek azonban jogi feltétele, hogy az alkotmány nem zárja ki saját megváltoztatását alkotmányos, demokratikus eszközökkel. Budapest.1994. szeptember

(nem jelent meg)

(átdolgozva: 1996. május)

57

KOMMUNISTÁK 9B

(Tamás Gáspár Miklósnak és nem csak neki) 10B

(Mentegetődzés) Senkiként írom e sorokat Tamás Gáspár Miklós (népszerű nevén: TGM) hasonló című - ... - nem tudom minek nevezzem - dolgozatán elmerengve. Senkiként, hiszen TGM ismét kinyilatkozta, hogy nem vagyok. Valaha, még néhány órával a rendszerváltás előtt már kinyilatkozta egy TV-interjúban, hogy ma már senki sem vallja magát marxistának, most pedig azt jelenti ki megfellebbezhetetlenül, hogy „Nagy Imre kivégzése óta már nincsenek kommunisták.“ Ergo , senki vagyok és nem vagyok. (Csalódás) TGM (használati utasítás)-ában számomra nagyon szimpatikusan leszögezi, hogy szemben a mai kommunista-kísértetjárással nem azokat fogja kommunistáknak nevezni, akiket a mai politikai zsargon e politikai szitokszóvá züllesztett jelzővel illet, hanem - a kommunistákat. Sajnos szimpátiám a dolgozat továbbolvasása során elpárolog, mivel kiderül, hogy TGM kommunistáknak a sztálinistákat nevezi, s így nem sikerült neki sem felülemelkednie napjaink divatos csúsztatásán. (Stílus) Magának a dolgozatnak a végigolvasása igen kemény munkát jelentett, mert - s ezért okozott gondot a dolgozat műfaji meghatározása - a szellemesnek szánt fordulatok („placcs“, „föstő“, „köll“ stb.) ellenére olyan filozófiai szakzsargonban van megírva, amin Magyarország legkedveltebb napilapjának átlagolvasója igencsak nehezen rágja át magát. Lucien Sčve, az - urambocsá` - marxista filozófus szerint a szinte érthetetlen filozófiai szakzsargon az idealista filozófia velejárója. Ez egy filozófiai szaklapban még elmegy valahogy, de egy napilap esszéjében azt a gyanút kelti: a szerzőnek nem feltétlenül az a célja, hogy pontosan megértsék. Ennyit a stílusról. (A lényeg) Miután meg próbáltam mégis megérteni TGM esszéjét (nevezzük mégis így), arra a következtetésre jutottam, hogy a klasszikus követelményeknek megfelelően annak lényege a csattanószerű befejezésben van. Megtaláltatott az ok, ami miatt a kommunizmus elpusztult. „De egy olyan világban, amelyből hiányzik a nagylelkűség és az igazságérzet, újjászülethet. S vele az az iszonyat, amelynél nincs nagyobb.“ A poén persze nem eredeti. Bertolt Brecht fejezi be az „Arturó Ui“-t azzal, hogy „Ám túl korai, hogy örüljetek - Még termékeny az öl, honnan kijött“ Mivel Brecht ezt Ui-Hitlerről írta, el lehetne meditálni azon, hogy mi az az iszonyat, amelynél nincs nagyobb. Ennek azonban aligha lenne értelme. Sokkal jobban érdekel engem az a konok következetesség, amivel a kommunizmust azonosítják a sztálinizmussal. Pontosabban szólva itt a kommunizmusnak a sztálinizmussal való kompromittálásáról van szó. Valóban, a sztálinizmus koholt perekkel gyilkolt. Akárcsak a Szent Inkvizíció. A sztálinizmus megalázta és földönfutóvá tette a parasztokat. Akárcsak az úgynevezett angol eredeti tőkefelhalmozás a Tudorok korában. A sztálinizmus rabszolgasorba döntött embereket. Akárcsak az amerikai (tőkés) telepesek a négereket. A sztálinizmus népeket deportált. Akárcsak az előbb említettek.

58

A sztálinizmus templomokat rombolt. Akárcsak a spanyol hódítók az inkák és az aztékok földjén. A sort hosszan lehetne folytatni. Az összehasonlítás koránt sem önkényes, hiszen a sztálinizmus, mint kolosszális modernizációs kísérlet ugyanazokat a bűnöket követte el (hasonló méretekben), mint annyi más modernizációs mozgalom, a katolicizmustól kezdve, a Tudorok véres törvényein keresztül a tőkés gyarmatosítókig. A különbség sok egyéb mellett, de mindenekelőtt az, hogy a katolikus egyháznak megbocsátották az inkvizíció rémtetteit, a kapitalizmusnak VIII. Henrik vérengzéseit, a gyarmatosítások szörnyűségeit. Csak a kommunizmusnak nem bocsáttatik meg a sztálinizmus. Ennek igen hatásos módja az egybemosás, azonosítás. TGM szerint „nem véletlen, hogy Marx a kommunizmusról mint állapotról annyit sem mond, mint Platón.“ Nos valóban nem véletlen, hiszen Marx éppen, hogy azt mondja: „A kommunizmus a legközelebbi jövő szükségszerű alakja és energikus elve, de a kommunizmus nem mint olyan az emberi fejlődés célja, - az emberi társadalom alakja.“; illetve máshol: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.“ Talán az lenne a baj, hogy meg akarják szüntetni a mai állapotot, vagyis a fennálló rendre támadnak? Egyrészt, ez éppen nem mondható el a sztálinizmusról, ami ugyancsak konzervatív, a status quot mániákusan tisztelő rendszernek mutatkozott (Jalta, Brezsnyev-doktrina). Másrészt viszont Engels szellemesen írja Marx „Osztályharcok Franciaországban“ című írása előszavában: „Majdnem pontosan 1600 esztendeje a római birodalomban ugyancsak egy veszedelmes felforgató párt garázdálkodott. Aláásta a vallást és az állam összes alapjait ...“ Természetesen a kereszténységről van szó, aminek kommunisztikus alapjait már régen elfeledték, s megbocsátották. Mi az, ami tehát a kommunizmusban oly megbocsáthatatlan? TGM felettébb magasröptű filozófiai nyelvezetén átrágva magamat meg kellett állapítanom: miközben elmondja, hogy ő miként vélekedik arról, hogy mit vélt Marx, aközben arról, hogy valójában mi a marxi (és nem a sztálini) kommunizmus álláspontja hallgat, illetve (mellé) fecseg. Az elidegenedésről értekezik homályosan, miközben Marx már a Német Ideológiában gúnyosan jegyzi meg „ez az „elidegenülés“ - hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat ... „ Maga Marx egyértelműen és világosan fogalmaz még a legelvontabb filozófiai munkáiban is. Ifjúkori művében, a Párizsi Kéziratokban még valóban az elidegenedésről ír, de milyen pontosítással! „A kommunizmus mint a magántulajdonnak - mint emberi önelidegenülésnek pozitív megszüntetése ...“ Később a fogalmazás mind egyértelműbbé válik. A Kommunista Kiáltvány félreérthetetlen: „... a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.“

59

Csakhogy: „A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi terméket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.“ Végül a Tőkében Marx a tőkés magántulajdon megszüntetését (a kommunista programot) a következő logikával mutatja be: „A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszköznek a közös birtoklása alapzatán.“ A sztálinizmus természetesen nem ezt a programot valósította meg. A sztálini típusú szocializmus bukása ezért nem lehet a kommunizmus bukása. Mindenesetre egyértelmű a kommunizmus „bűnének“ megbocsáthatatlansága: − koncepciós pereket koholtál? Nem baj, csak ne bántsd a tőkés magántulajdont! − rabszolgasorba vetettél embereket? Nem baj, csak ne bántsd a tőkés magántulajdont! − népeket irtottál ki, tettél földönfutóvá? Nem baj, csak ne bántsd a tőkés magántulajdont! − megfosztottad a parasztokat munkaeszközeiktől? Nem baj, csak ne bántsd a tőkés magántulajdont! − erőszakosan belegázoltál más emberek vallási meggyőződésébe? Nem baj, csak a tőkés magántulajdonhoz ne nyúlj! − hozzányúltál a tőkés magántulajdonhoz? Akkor nincs kegyelem. Erre a bűnre nincs bocsánat! Természetesen a „kommunista rendszert“ nem „a kommunista bűnbánat és töredelem zúzta szét“, hanem „a fegyverkezési verseny és a gazdasági összeomlás“, aminek több összetevőjét egy esszében nehéz lenne összefoglalni. Nagy szerepet játszott benne a sztálini modernizációs folyamat kimerülése, de az is, hogy a tőkés (profitorientált) világgazdaságban gazdaságilag elmaradott országok akarták rossz módszerekkel a tőkés magántulajdont meghaladni. Ahogyan Hruscsov nem tudta sztálinista módszerekkel meghaladni a sztálinizmust, ugyanúgy nem lehet profitorientált módszerekkel meghaladni a profitorientált társadalmi rendszert. Ami megbukott, az éppen a piaci szocializmus eszméje, modellje. (Post scriptum) Térjünk egy pillanatra vissza Engels hasonlatához. A kereszténység 476 éven keresztül döntötte meg a Római Birodalmat. Ehhez képest nem korai egy kicsit temetni a kommunizmust? (nem jelent meg)

60

POLITIKAI IDEOLÓGIÁK 1B

(Gyurgyák János írását olvasva) 12B

Egy izgalmas vállalkozás egy izgalmas vállalkozáson belül. A Századvég kiadónál tanulmánykötet jelent meg „Mi a politika?“ címmel, melynek alcíme: „Bevezetés a politika világába“. Ifjúkorom nagy intellektuális élménye volt R.Courant és H. Robbins „Mi a matematika?“ című könyve, amely az igényes tudománynépszerűsítés máig legkiválóbb példája, a nem tankönyvként és nem is enciklopédiaként megirt, mégis sikeresen tanító és enciklopédikusan gazdag kézikönyv. Valami ilyesmit szerettek volna alkotni a „Mi a politika?“ szerzői is, s talán nem véletlen a címadás hasonlósága sem. Nem tisztem és nem is célom megítélni, hogy amennyiben valóban ez volt a cél (s a hátlapi ajánlás erre utal), azt a kötet a mennyire váltja valóra. Figyelmemet a kötet szerkesztőjének tanulmányára („Politikai ideológiák“ id. mű 262-321.old) összpontosítom, mert izgalmas témája napjaink nagy fogalomzavarának egyik alapvető területe. Amikor kritikailag próbálom elemezni a tanulmányt, nem szabad elfeledkeznem arról, hogy itt nem egy politológiai monográfiával van dolgom, hanem csupán egy „tudományos ismeretterjesztő“ munkával, amely közérthetően és népszerűen akarja a (fiatal) olvasójának értelmezni a fontos és meglehetősen szövevényes fogalmat. Mindazonáltal, ha a szerző társaival együtt felvállalta a couranti programot - már ami az ismeretterjesztés nívóját illet -, akkori bizonyos minőséget (tárgyszerűség, következetesség, gondolati lezártság) joggal elvárhatunk tőle. Igy, amikor igazolatlan állításokra, pongyolaságokra hívjuk fel a figyelmet, a műfaji sajátosságra hivatkozással nem igen illendő védekezni. Gyurgyák János a probléma méregfogát mindjárt az elején azzal próbálja kihúzni, hogy - felmutatja. Jól ráijeszt az olvasóra, hogy most olyan fogalommal fogunk foglalkozni, amit „bár naponta használunk, mégis nehezen tudnánk pontosan meghatározni“. Nem is határozza meg, hanem mintegy Marxot követve megkísérli kifejteni. És itt mindjárt bajba is jut. Marx amikor elvetette a fogalmak definiálását és helyette azok kifejtésére törekedett, jól meghatározott ideológia mentén tette ezt, amit egy percig nem is tagadott. Ezzel persze kihívta maga ellen a prekoncepció vádját, viszont kifejtése igy egy áttekinthető logika mentén valósult meg, ami szerkezetet, struktúrát adott gondolatrendszerének. Hogy a marxi elmélet mennyire prekoncepcionális, azt egyenlőre nem érdemes bolygatnunk, hiszen nem Marxról van szó, hanem Gyurgyák írásáról. Gyurgyák úgy tesz, mintha írása ideológiamentes lenne. Hogy is ne! hiszen az, hogy „az őstörténettől a fajok eredetéig, az anyag filozófiai meghatározásától a divatig, a természettudományoktól az esztétikáig minden ideológiai kérdéssé válhat“ a totális ideológiák által uralt társadalmak (fasizmus, kommunizmus) sajátja, Gyurgyák pedig irtózik a totalitarizmustól. De vajon valóban ideológiamentes-e a „Politikai ideológiák“? Amennyiben nem tisztáztuk még hozzávetőlegesen sem, hogy mit kell érteni ideológia alatt, addig ezt egyszerűen nem lehet megállapítani. Gyurgyák felsorolja, hogy szerinte mivel foglalkoznak az ideológiák (emberi természet, közösség - individualitás, politikai kötelmek - politikai jogok, egyenlőség, igazságosság, hatalom). Miután ő mindezekkel nem foglalkozik, lévén hogy az ideológiákkal foglalkozik, tehát írása ideológiamentes.

61

Ha én viszont másképpen közelítem meg az ideológia kategóriáját, akkor Gyurgyák írása nagyonis ideologikusnak fog bizonyulni. Gyurgyák két ideológia-definíciót idéz. R. Aronét, amely szerint „az ideológia a történeti világ totális víziójának pszeudoszisztematikus megfogalmazása“, és R.A. Haberét, amely szerint „az ideológia nem más, mint az értelmiség azon kísérlete, hogy leírja és értelmezze a társadalmat.“ Aron definíciója tökéletes illusztrációja Lucien Sčve azon tételének, hogy „a filozófiai tolvajnyelvnek ... az alapja ... az idealizmus“. Nem igen tudunk vele mit kezdeni, hiszen nem közelebb akar vinni a fogalomhoz, hanem eltávolítani tőle. Haber fogalmát viszont nem tudjuk elválasztani a társadalomtudomány egy kissé lapos, semmitmondó meghatározásától, igy ezzel sem megyünk sokra. A szerző végül az ideológia pozitív és pejoratív értelmezésén meditálva a marxi ideológia-fogalmat is idézi, amely szerinte - kettő és egymásnak ellentmondó. Nem hagyható figyelmen kivül persze, hogy az első megfogalmazás 1846-ban keletkezett, míg a második 1859-ben, tehát 13 évvel később. A sztálini misztifikáció állítja csupán úgy be, hogy Marx és Lenin minden műve azonos értékű kinyilatkoztatás, bármikor is születtek azok. Valójában persze Marx is fejlődött, fogalmai tisztultak az évek során, gondoljunk csak arra, hogy a „Bérmunka és tőké“-ben Marx még a munka eladásáról beszél, míg „A tőké“-ben már nyomatékosan a munkaerő eladását elemzi, bírálva a klasszikus politikai gazdaságtant azért mert abban a munka az adás-vétel tárgya. Tehát semmi csodálatos nem lenne abban, ha az 1859-es Marx felülbírálta volna az 1846-os ifjút. Csakhát még erről sincs szó. A két megközelítés nem mond ellent egymásnak. A „Német ideológiá“-ból vett idézet azt mondja, hogy az ideológiai képzetek a valóságos gyakorlat tudati tükröződései, az „Előszó“ gondolata viszont tovább jellemzi ezt a tükröződést, amennyiben rámutat arra, hogy az nem passzív leképezés, hanem az ellentétek végigharcolásának sajátos aktív formája. Mellesleg a „Német ideológiá“-ban ez a gondolat is igen nyomatékosan benne van, néhány oldallal a Gyurgyák idézte hely után: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.“ És igy tovább. (MEM 3. 48. oldal és utána) Marx tehát egyáltalán nem az ideológiát kárhoztatja el, hanem annak osztálytartalmát tárja fel. Ha tehát valaki úgy értelmezi a két marxi helyet, hogy „a polgári társadalom politikai elméletei ideológiák, azaz hamis tudat jellegűek, míg a proletáriátus politikai elmélete (azaz a marxizmus) nem ideologikus, hanem tudományos nézetrendszer, amely egyben a proletáriátus harci fegyvere“ az egyszerűen félrebeszél, illetve összekever hevet-havat. Annak, hogy Marx melyik ideológiát tartja tudományosnak és melyiket „ideologikusnak“ a szó pejoratív értelmében, semmi köze ahhoz a felfogáshoz, hogy az ideológiák - legyenek azok bármilyenek - az osztályharc eszközei. Miután én vállalom, hogy a társadalomtudomány ideológiai töltetű, vállalom a marxi ideológia-fogalmat is, amely kissé általánosítva úgy fogalmazható meg: az érdekütközések aktív tudati tükröződése. Ez azt jelenti, hogy aki érdekeit érvényesíteni akarja, annak mindenekelőtt saját maga számára tudatosítania kell érdekei mibenlétét, de ez nem elég. Az ellenérdekűeket is meg kell győzni, hogy az én érdekeim érvényesítése tulajdonképpen az ő érdekük is. Vajon elképzelhető enélkül érdekérvényesítés? Aligha. Lehetséges tehát politika a marxi értelmezésű ideológia nélkül? Aligha. Igy azután a kérdés: „kell-e nekünk ideológia?“ voltaképpen érdektelen és értelmetlen. Nem kell. Van. Gyurgyák írásában is van, hiszen Gyurgyák elutasít bizonyos értékrendeket (totalitarizmusok, fasizmus, kommunizmus) és más értékrendekkel szimpatizál (liberalizmus, konzervatívizmus, bizonyos mértékig a szociáldemokrata jellegű szocializmus). Érdeke, hogy az előbbiek tűnjenek el, az utóbbiak viszont egymást kiegészítve és váltogatva virágozzanak.

62

Megvizsgál továbbá még néhány „ideológiát“ (az idézőjelet majd megmagyarázom), amelyekben erényként tünteti fel a kedvencekhez való hasonlatosságokat s hátrányként a nemszeretemekkel közös vonásokat, végül is azonban marginalitásokként negligálja ezeket. Nem nehéz ráismerni a (nyugat-)európai értékrendet hirdető ideológiára. Állításomat illenék persze igazolni. Nos, a részletes elemzés túlnőne az eredeti tanulmány jelentősségén, de azért hunyorítva is észrevenni, hogy a liberalizmus és a konzervatívizmus „problémáinak“ taglalása feltűnően rövid és a viccbeli izraelitára emlékeztet, akitől barátja azt kérdezi „mondd, te most panaszkodsz vagy dicsekszel?“ A szocializmusnál az bizonyul fő problémának, hogy eredeti elképzeléseik mindinkább a liberalizmus irányába torzulnak (ami persze - Gyurgyák szerint - nem is olyan nagy baj...). Vizsgáljuk meg végül, hogyan elemzi a tanulmány a politikai ideológiák típusait. Meglehetősen sajátságosan. Nyolc, általa nagy történetinek nevezett, ideológiát különböztet meg: − − − − − − − −

Anarchizmus, Liberalizmus, Konzervatívizmus, Szocializmus, Kommunizmus, Fasizmus, Nacionalizmus, Populizmus.

A tipológia meglehetősen önkényes, hiszen az anarchizmus mozgalom, sajátos ideológiával, ugyancsak mozgalmak a szocializmus, a kommunizmus és a fasizmus. Az anarchizmus bizonyos történelmi periódusban a szocializmus egyik változata volt (akárcsak a kommunizmus), a liberalizmus szintén egy adott történelmi korszakban a nacionalizmus zászlóvivője volt, míg a fasizmus egy más típusú nacionalizmust vegyit(ett) a populizmussal, hogy arról már ne is beszéljünk, vajon Margaret Teacher ideológiája liberális-e vagy konzervatív. Meglehetősen katedra-ízű az egyes típusok tárgyalásának hármas tagolása: egy általános ismertető, az adott típus „dogmatikája“ s végül a típus „problémái“. Már utaltam rá, hogy egyes típusoknál csak a szimmetria kedvéért ragaszkodott a szerző ehhez a szerkezethez, hiszen a liberalizmus és a konzervativizmus „problémái“ valójában álproblémák, eme ideológiáknak - Gyurgyák interpretációjában - nincsenek valódi problémái. Ismét a terjedelmi korlát miatt kell eltekintenem attól, hogy mind a nyolc típus leírását kritika alá vegyem. Igy mindössze kettőre, a „totalitáriusokra“ szorítkozom. A szerző egyfolytában összekeveri a kommunista ideológiát a kommunista (valójában sztálinista) államrenddel, illetve a fasiszta ideológiát a fasiszta államrenddel. Továbbá a két ideológiatípust lényegileg azonosnak tartja, hiszen mindkettő totalitárius. A szerző a korszellemnek megfelelően nagyvonalúan azonosítja a kommunizmust a sztálinizmussal (az utóbbit nem megnevezve). Egy korábbi írásomban („Pestis és kolera“, Új Fórum 1989) adalékokkal szolgáltam arról, hogy miért nem azonosítható a fasizmus és a sztálinizmus minden formai hasonlóság ellenére. Azt is több cikkben fejtettem ki, hogy a kommunizmus és a sztálinizmus azonosítása ugyanolyan, mintha a kereszténységet azonosítanánk az inkvizícióval. Mindezekre most nem térek ki.

63

A kommunizmus „dogmatikáját“ is a szerző önkényes megfogalmazásai jellemzik. Marx és Engels több ízben leszögezték, hogy a kommunizmus nem társadalmi végcél, hanem mozgalom a fennálló társadalmi rend megváltoztatására. Ennek az alapvető fontosságú elvnek a durva eltorzítása egyfelől a bersteini „a végcél semmi, a mozgalom minden“, másfelől a sztálini-hruscsovi-brezsnyevi „előre a kommunizmus fényes jövőjébe“. Amikor a szerző összekeveri a kommunista ideológiát a kommunista mozgalommal és a sztálinista államrenddel, akkor voltaképpen a sztálini színvonalra süllyed le. A kommunista ideológia lényegét Marx és Engels a magántulajdon meghaladásában fogalmazta meg (nem megszüntetésében, hiszen a tőkés magántulajdon a társadalom nagy többsége számára már megszüntette a magántulajdont). A magántulajdon meghaladása nem a sztálini államigazgatási tulajdon és nem a nélkülözés általánossá tétele („Német ideológia“), hanem a (kényszerű) munkamegosztás megszüntetése (ugyanott), az egyéni tulajdon helyreállítása a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a termelési eszközök közös birtoklása alapzatán („A tőke“). A szerző összes általánosító ítélete nem ezt az ideológiát cáfolja, hanem azt a kudarcba fulladt kísérletet, amelynek szinte látnoki leírását adta maga Marx a „Párizsi kéziratok“-ban és a „Német ideológiában“. Egyenesen elképesztő az a vakság, amivel a szerző (sok más szerzővel együtt) leírja: „Marx abból a feltevésből indult ki, hogy a tőke koncentrálódik az egyik oldalon, míg a másikon a munkásosztály számbelileg állandóan növekszik, és fokozatosan elszegényedik. A történelem azonban rácáfolt ezekre az elgondolásokra, sem az egyik, sem pedig a másik nem következett be.“ Hát a OECD-államok mamut-vállalatainak milyen koncentrációjára, a „harmadik világ“ milyen túlnépesedésére és elszegényedésére van még szükség ahhoz, hogy ezek az urak meglássák: Marxnak világméretekben igazolódik a prognózisa?! Nem kevésbé problematikus a fasizmus elemzése sem. Az ok itt is nyilvánvalóan ideológiai. A szerző mindent elkövet, hogy elkendőzze a fasizmus és a nagytőke szoros kapcsolatát. Ez azonnal a bevezető fejezetben kiviláglik. A szerző idézi Mussolini fasizmus-definícióját: „A fasiszták nem republikánusok, nem szocialisták, nem demokraták, és nem konzervatívok vagy nacionalisták. A fasizmus a tagadásoknak és az igenléseknek egy új szintézisét jelenti.“ Majd megállapítja, hogy „ez a megfogalmazás mindenesetre pontosabb, mint az amelyet Magyarországon hosszú évtizedekig sulykoltak: „A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.“ Hogy miért, azt nem tartja fontosnak közölni az olvasóval. Mindenesetre itt is jól össze van keverve minden. A Mussolini-szöveg (melyet olvasva önkéntelenül megjelenik előttünk a Duce hirhedt pojáca grimasza) valóban valamiféle (zagyva) ideológiaként fogható fel. Dimitrov megfogalmazása viszont kifejezetten a fasizmusra mint akcióra, mint hús-vér valóságra, mint mozgalomra és államrendre vonatkozik. Egy érdekcsoport (osztály stb.) ideológiáját egyébként sem fogalmazhatja meg az ellenfele, csak saját - ha úgy tetszik értelmisége (innen származtatható R.A.Haber lapos ideológia-definíciója). Feltéve persze, hogy ideológia alatt azt értjük, amit Marx. A dimitrovi szöveg persze vitatható, hiszen csak a hatalomra jutott fasizmust jellemzi. Ugyanakkor a fasizmus a hatalom sáncain kivül is értelmezhető. Fentebb említett írásomban erre is kitértem, amikor azt állítottam, hogy a sztálinizmus a hatalom terrorisztikus elfajulása, ami hatalom nélkül értelmezhetetlen (a cári Oroszországban a bolsevikok nem csak, hogy nem alkalmaztak, de kifejezetten ellenezték a tömegterrort), ellentétben a fasizmussal, amely maga a hatalomra törő terror, s amely a válogatás nélküli tömegterrort a hatalom megszerzése leghatékonyabb eszközének tartja. Mindazonáltal a fasizmus a lecsúszott és sértett középosztály mozgalma, amely nevetséges hőzöngők

64

gyülekezete mindaddig, amíg a nagytőke fel nem ismeri benne a preventív ellenforradalom hatékony eszközét és fel nem karolja. Hogy ez igy van, arra sajnos jó példa napjainkban az oroszországi Zsirinovszkijjelenség. A perverz politikai exhibicionista, aki ellenfeleit s a népet politikai kabátszárnyainak újra meg újra való széttárásával sokkolja, a lecsúszott orosz középrétegek körében nagy népszerűségre tett szert, s miután Jelcin a mérsékelten populista ellenfeleit (Haszbulátovot és Ruckojt) egy fegyveres kalandba hajszolta, majd a lefortoi börtönbe záratta, Zsirinovszkij azok szavazóbázisának jó részét is megszerezve jelentős sikert ért el a Jelcin által kikényszerített választásokon. Mindazonáltal Zsirinovszkij egészen addig nem jelent komoly veszélyt, amíg a hadiipari komplexum vezetői (akik a kialakulóban levő új orosz nagyburzsoázia legfontosabb képviselői - éppen a hadsereghez fűződő kapcsolataik miatt) mögé nem állnak. Akkor viszont Zsirinovszkij liberális demokratái valódi fasisztákká fognak válni, azaz a nagytőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeivé, akik nyílt terrorisztikus diktatúrát fognak bevezetni. Összefoglalva, Gyurgyák János tanulmánya nem a népszerűsítő törekvések miatt gyenge, hanem a tagadott és mégis feltűnő ideológiai elfogultság miatt. A marxista ideológia fölénye - minden kudarc ellenére - abból adódik, hogy fel tudja vállalni saját magát, s igy nem bonyolódik olyan ellentmondásokba, mint az önmaguk létét titkoló-tagadó polgári ideológiák. Ezért, és nem valamiféle kiválasztottság, elhivatottság miatt tudományosabb amazoknál. (megjelent: ELVEINK és TETTEINK)

65

EGY KÖZÉPISKOLÁS FILOZÓFIA TANKÖNYV MARGÓJÁRA 13B

A gimnázium negyedik osztályába járó fiam néhány héttel a tanítás megkezdése után hazahozta vadonatúj filozófia tankönyvét. Címe: „A filozófia alapjai és történetének vázlata“. Szerzője Turgonyi Zoltán, kiadója az „Egyházfórum alapítvány“ (?!), „a tankönyv kéziratát a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 42565/1993-VIII. számon jóváhagyta“. „Az 1994/95-ös tanévtől választható tankönyv“. A fiam hozott már haza egy negyedikosztályos történelem tankönyvet is (szerzője Salamon Konrád), amely olyan színvonalatlan és tendenciózus munka, hogy még megbírálni sem vagyok hajlandó, annál is inkább, mert bár hasonlíthatatlanul magasabb áron, de beszerezhetőek olyan alternatív történelem tankönyvek, amelyek segítségével az említett mű a helyére tehető. Turgonyi Zoltán tankönyve egyfelől lényegesen színvonalasabb, mint Salamon Konrád történelem könyve (ez persze önmagában nem érdem), másfelől gyakorlatilag az egyetlen beszerezhető filozófia tankönyv középiskolások számára (ami mellett a Minisztérium engedélye a választhatóságot illetően eléggé egyoldalú). Megnéztem tehát úgy is mint társadalomtudománnyal foglalkozó ember - milyen filozófiát tanultatnak a fiammal. Az alábbiakban kételyeimet, kifogásaimat - bírálatomat adom közre mindarról, amit olvastam. Bizonyos (egyébként, mint látni fogjuk, jogos) kritika leszereléseként a szerző az Előszóban elhatárolja magát a „világnézeti semlegesség“ divatos jelszavától, amit a kártékony relativizmus „fedőnevének“ tart csupán. Szerinte a világnézeti semlegesség relativizmusa „tagadja, hogy objektív érvényű rangsort lehetne megállapítani az egyes világnézetek közt, s végső soron minden világnézeti választást esetlegessé tesz, megfoszt komolyságától. A legteljesebb mértékben semleges a tudomány számára legfontosabb értékkel, az igazsággal szemben.“ Tulajdonképpen mindezzel akár egyet is lehetne érteni ha ... ha Turgonyi úr fel tudná mutatni azt az objektív kritérium-rendszert, amelynek alapján az objektív érvényű rangsor megállapítható lenne. Csakhogy saját filozófiatörténetében ő maga tesz marginális jelentőségűvé egy bölcseleti rendszert, amelynek propagátorai kísértetiesen hasonló szavakkal bizonygatták saját rendszerük elméleti fölényét a többi filozófiákkal szemben. Szerintük az a rendszer - a dialektikus és történelmi materializmus rendszere - az egyedül tudományos, az övé az első hely a világnézetek objektív érvényű rangsorában. Nem világos számomra, hogy ettől miben különbözik Turgonyi úr érvelése. Jómagam - meggyőződéses marxistaként - egészen másképpen értelmezem a világnézeti semlegességet. Szó sincs relativizmusról. A tanítás tárgyának és nem a tanítás módjának kell világnézetileg semlegesnek lennie. A filozófia fogalmait és a filozófiatörténet állomásait - mint bármely más tantárgyat is - a tanár ismertetheti saját világnézete fényében, annak módszereivel, saját világnézeti módszertanával elemezheti őket, de nem rostálhatja meg önkényesen, nem minősítheti azokat érvek nélkül, csak arra hivatkozva, hogy azok megfelelnek vagy nem felelnek meg az általa helyesnek tartott világnézetnek - ezt nevezem én világnézetileg semleges oktatásnak. Közgazdászként soha nem tudtam elfogadni az olyan „marxista“ elméletkritikát, amely azért marasztalta el a „polgári“ iskolákat, mert azok - nem marxisták. De Turgonyi úr sem győz meg arról, hogy a marxista filozófia azért helytelen, mert ateista-materialista. Úgy vélem a világnézetek rangsora szükségszerűen szubjektív, egyszerűen azért, mert mindenki a saját világnézetét állítja az első helyre. A bizonyított igazság nem a világnézeteket, hanem a tudományos hipotéziseket rangsorolja. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy valakinek megrendüljön a

66

világnézete, mert egy néhány hipotézise nem bizonyult helytállónak. Éppen a Turgonyi úr által oly nyíltan favorizált katolicizmus a legjobb példa erre. Vajon megrendült-e a pápa világnézete, amikor beismerte, hogy Giordáno Bruno megégettetése nem csak alávaló cselekedete volt a katolikus egyháznak, de igaztalan is, mivel tudományosan Bruno hipotézisének nagyobb volt az igazságtartalma, mint az egyház hipotézisének. Térjünk ezután rá magára a műre! A tankönyv - a címében tett ígéretnek megfelelően - két részből áll. Az első rész „A filozófia tárgya, néhány jellegzetes problémája, fontosabb alapfogalmai és részterületei“ címet viseli. Azt várná az olvasó, hogy itt középiskolás tankönyvhöz illően valamiféle tagolt, némileg enciklopédikus fogalmi ismertetés következik - ezt ígéri a tartalomjegyzék is. Sajnos ez nem egészen így van. Az olvasót egyből a fogalmak tengerének közepébe dobja a szerző. Nem bajlódik, holmi fogalmi piramisokkal, struktúrákkal, nem építkezik, hanem zsupsz! nyakon önti olvasóját egy halom fogalommal: szubsztancia, anyag és forma, járulékok, fajok, nemek, kategóriák, a létezők egyes szintjei, az ellentmondás elve, aktus és potencia, képzet és fogalom, meghatározás, nominalizmus és realizmus, szenzualizmus és innátizmus, ítélet és következtetés, igazság és sikeresség, józan ész, realizmus (ez már volt egyszer), szkepticizmus, idealizmus, szolipszizmus, filozófia és résztudományai, rész és egész, társadalom és kultúra, szocializáció, ember, lélek, emberi szükségletek, emberi természet, erkölcsi normák, boldogság és erény, lelkiismeret, szükségszerűség és szabadság, determinizmus és erkölcsi felelőség. Ennyi, ebben a sorrendben. A szerző nem fárasztja azzal olvasóját, hogy megismertesse vele kifejtésének logikáját. Olyan tradicionális felépítés, mint a vizsgált diszciplína feladata, tárgya, eszközrendszere, alapvető fogalmi apparátusa, helye a többi tudományok között, iskoláinak főbb elválasztó vonalai - a szerző számára nem elfogadható. Sajnos nem nyújt helyette más áttekinthető struktúrát. Ömlesztett anyaga szinte olvashatatlan, s biztosan megtanulhatatlan, a tanulónak nincs semmilyen fogódzkodója. Egészen alapvető fogalmak teljesen hiányoznak a könyvből, vagy csak az említés szintjén szerepelnek: világnézet - az előszót leszámítva sehol sincs a könyvben, még a tárgymutatóból is kimaradt. tudat - nincs a tárgymutatóban dialektika - két helyen említi, anélkül, hogy megmondaná mi az termelés - nincs sehol, talán nem véletlenül gyakorlat - gondviselés van, gyakorlat nincs véges-végtelen - nem számít, nem kell egyistenhit - többistenhit - ? Nem folytatom, inkább elmélyülök kicsit a részletekben. Beismerem, hogy filozófiai ismereteimet marxista alapokon szereztem. Ezt a „bűnt“ akarva-akaratlanul szinte mindenki elkövette kis hazánkban, aki az elmúlt negyven évben itt filozófiát tanult. E tényt sokféleképpen lehet meg- és elítélni. Nem lehet, vagy legalább is nem illik azonban ilyen egyértelműen figyelmen kívül hagyni, ahogyan azt a szerző teszi. A filozófia tanárok igen kényelmetlen helyzetbe lesznek hozva, amikor olyan fogalmakkal, mint a forma, metafizika, dialektika stb. egészen más értelemben találkoznak, mint ahogy eddig ismerték azokat. Legalább Turgonyi úr indokolná meg, hogy miért kell eltérni a megszokott értelmezésektől!?

67

Itt van például a „forma“. Turgonyi úr szerint „a forma a filozófiában nem a köznapi értelemben vett «alakot» jelenti, hanem a részek bizonyos elrendeződéséből adódó «struktúrát», «felépítést», lényegi szerkezetet, «lételvet», egész egyszerűen szólva a dolog «mibenlétét», amely nem érzékelhető közvetlenül, csak fogalmilag ragadható meg.“ A marxista „téveszméken“ nevelkedett generáció azt, amit itt Turgonyi úr leírt úgy ismeri, mint a jelenség tartalmát. Forma alatt viszont éppen azt érti, ami Turgonyi úr szerint csak köznapi értelemben az, de a filozófiában nem az. „Filozófiai értelemben egy vasdarabnak nem gömbölyűsége, szögletessége vagy egyéb szemmel látható külső alakja jelenti a formáját, hanem az a tény, hogy vas.“ - jelenti ki Turgonyi úr. Mi marxista tévelygők azt mondjuk, hogy a vasdarab „vassága“ a tartalma, gömbölyűsége, szögletessége a formája. Persze némi finomságra, distankcióra mi is képesek vagyunk, amikor a tartalom-forma, lényeg-felszín (látszat) fogalompárosokat alkalmazzuk, de odáig nem terjed tudományunk, hogy minden ok nélkül egy szónak pont az ellenkező értelmezést tulajdonítsuk, mint a köznapi értelem. Természetesen Turgonyi úr könyvében tartalom, felszín fogalmak nem szerepelnek. Igazán az anyagról sem mond semmit, amivel kezdeni lehetne valamit. Félek leírni, de Lenin anyag meghatározása legalább vitatható. (Vesd össze: K. Popper falszifikáció elvével - tárgyalt mű 164. oldal) „Új szavakat faragni, amikor megadott fogalmakra kifejezésekben nem éppen szűkölködik a nyelv, gyermeteg igyekvés ez, kitűnni a tömegből, ha nem is új és igazi gondolatok révén, hanem ócska köntösre tűzött új ronggyal.“ Ennyire nem vagyok szarkasztikus. Ezt Kant írta (A gyakorlati ész kritikája). Turgonyi úr kategorikus kijelentéseire igen érdekes példa olvasható a 17. oldalon: „Gondoljuk csak el, lehetséges volna-e olyan nyelv, amelyben nincs «ember» szó, hanem csak az egyes emberek személynevei, ... “ Turgonyi úr szerint ez képtelenség. Pedig igenis lehetséges! Minden kisgyerek ilyen nyelvet beszél, amikor el kezd beszélni, de például ismeretes, hogy egyes eszkimó törzseknek nincs egységes szavuk a rókára, számukra csak külön „vörös róka“, „kék róka“, „ezüst róka“ stb. létezik. Vagy az orosz nyelv, amelyben a vöröshagyma („luk“) és a fokhagyma („csesznok“) megfelelő neveiben még utalás sincs a rokonságukra. Persze Turgonyi úrtól távol áll minden történeti megközelítés, ezért ilyen a fejlődésen alapuló problémák számára egyszerűen nem léteznek. Fel is vázol a következő (18.) oldalon egy „porphürioszi fát“ a „létezők szintjeiről“, amely a mai természettudományos ismeretek mellett kissé primitívnek és spekulatívnak tűnik, s ami a legfontosabb, egyáltalán nem derül ki sem itt, sem később, hogy mi a kapcsolat az egyes szintek között, illetve egy lehetséges megközelítés, a „redukcionizmus“ jól megcáfoltatik. Kategórikusan vezeti be a szerző az ellentmondás (arisztotelészi) elvét. Ez az elv valójában nagyon is vitatható. Turgonyi úr azonban hallani sem akar a dialektikáról, ezért számára ez az elv „egyszerre alapelve magának a létnek és gondolkodásunknak.“ Mi ez az elv? „Ha valaki ebben a pillanatban ül, akkor ebben a vonatkozásban (ti. testhelyzetével kapcsolatban) nem állíthatok róla semmi olyat, ami az üléssel nem azonos (pl. hogy áll, jár vagy fekszik).“ Igaz, az illető párolog, emészt, öregszik, tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy ott valóban ugyanaz a valaki ül, bár másfelől ez egészen bizonyos, hiszen ő az, felismerjük, ő is úgy tudja. Ezt maga a szerző is elismeri (14. oldal), de ez nem zavarja abban, hogy még csak ne is kételkedjen az ellentmondás elvének megfellebbezhetetlenségében. Sőt, később ez az elv lesz a dialektikus materializmus cáfolatának fő eszköze. Turgonyi úr lényegi mondanivalója kb. a 38. oldaltól kezdődik, ahonnan könyve egyre erőteljesebb teológiai, mégpedig katolikus teológiai irányt vesz, jóllehet néha kételke-

68

dem benne, hogy Turgonyi úr katolicizmus felfogása mindenben megegyezik a katolikus kánon tanaival (becsületére legyen mondva, a 107. oldal lábjegyzetében maga is elismeri, hogy felfogása a katolicizmusról nem minden teológus egyetértésével találkozik). Sajnos innentől kezdve a tankönyv egyre inkább a sztálini „Rövid tanfolyam“ színvonalára süllyed, és felvetődik a kérdés, hogy miért kell ezt olyan diákok kezébe adni, akik otthonról hozott, vagy jobb esetben sajátmaguk „megharcolta“ világnézete alapján a legudvariasabb hangnemben is kénytelenek Karinthy Frigyes egyik karcolatának hősével felkiáltani: URAM! ENNEK NINCS ÉRTELME! Ha ugyanis valaki hisz Istenben, annak hite elegendő Isten létének elfogadásához. De ha valaki eddig nem hitt benne, akkor annak a 40. oldal fejtegetései csak a fenti reakciót válthatják ki. Például: „A természetes teológia tárgyát képező Isten ontológiai értelemben szintén szubsztancia, de, szemben az általunk tapasztalatilag ismert más szubsztanciákkal, nem anyag és forma egysége, hanem tiszta forma.“ Bocsássa meg nekem, hitetlen embernek, de szerintem ez nem Isten, hanem a Cheshire Macska vigyora az „Aliz Csodaországban“ című híres filozófiai alkotásból. Persze Turgonyi úr jó előre látta az én alantas ellenvetésemet, és meg is válaszolja: „A «természetes teológia» fent említett fogalma némi magyarázatot igényel. A mai közvélemény többnyire úgy tartja, hogy Isten létezésének feltételezése «hit kérdése», s hiten általában valami értelmileg megalapozatlan, esetleg kifejezetten «ésszerűtlen», érzelmi indíttatásból vagy «ösztönösen» választott, esetleg egyszerűen a hagyományt követve elfogadott meggyőződést ért, s e kérdést a racionális tudomány számára megközelíthetetlennek véli. Az európai filozófiának azonban a XVIII. századig szerves részét képezte (sőt a katolikus bölcseletnek ma is része) Isten létezésének észérvekkel történő bizonyítása.“ ... „Ám korunkban tömegesen fordulnak elő magukat ateistának valló emberek, akiket úgy látszik, az istenérvek nem győztek meg. Most ne firtassuk, hogy ez az érvek elégtelenségéből, vagy a szóban forgó egyének hibás gondolkodásából, metafizika iránti érzéketlenségükből fakad-e. Az ateizmus létezése, vagy így, vagy úgy, de tény, amelynek különösen etikai következményei lényegesek, ezért ... még visszatérünk e problémára.“ Hát itt sok minden van. A Cheshire Macska vigyora is hol megjelenik a Macskával együtt, vagy nélküle - hol eltűnik. Először is, az, hogy a történelem egyik első totalitárius hatalma, a katolikus egyház, e hatalmának a XVIII. században történt megrendítéséig a társadalmi lét minden formájára rátette kezét, így többek között a filozófiára is, nem bizonyítja és nem is bizonyíthatja, hogy a teológia (annak „természetes“ része) a filozófia fejezete lenne. Itt a szerző csúnyán összekeveri az okot az okozattal. Marx azt írta a „Német ideológia“ című (Engelsszel közösen írt) művében, hogy „az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok“. Ha valakire, akkor a XVIII. századot megelőzően a katolikus egyházra ez az állítás feltétlenül helyt álló (lásd a Bruno és a Galilei pereket, amelyek koncepciós és tudományellenes jellegét immár az egyház is elismeri). Azért került tehát a teológia a filozófiába, mert előbb a filozófia került az egyház kizárólagos tulajdonába. Nem Sztálin volt az első, aki filozófiai ellenlábasait fizikailag intézte el.

69

A teológia attól még nem lesz a filozófia része, mert az egyház oda belegyömöszölte. Ilyen alapon a „tudományos ateizmus“ is a filozófia része, hiszen az évtizedekig volt a szovjet és más kelet-európai egyetemeken kötelező tantárgy, a filozófia tanszékek gondozásában. Másodszor, már itt ki kell kérnem az ateisták és materialisták nevében, hogy világnézetükből erkölcsi, etikai problémát fabrikáljon Turgonyi úr. S ha ő azt ígéri, hogy még visszatér erre a problémára, akkor majd mi is kénytelenek leszünk ezt tenni. Most azonban lépjünk tovább. Az első rész harmadik fejezete az ember és társadalom viszonyát taglalja. A társadalmat a rész és az egész viszonyaként jellemzi. Látszólag helyesen jegyzi meg (Arisztotelészre hivatkozva), hogy az egész nem a részek mechanikus összege, hanem rendezett, strukturált egysége, több az egyszerű összegnél. Analóg példaként a bioszférát hozza fel, amelyben az élő világ a szervetlen természettel együtt képez „hihetetlenül bonyolult önszabályozó rendszert“. Ehhez hasonlítja az egyénekből összeálló társadalmat. A hasonlat azonban sántít. Egy bolygó lényegében zárt rendszerében a bioszféra eléggé esetleges (ha eltekintünk attól a teológiai hipotézistől, hogy benne Isten akarata testesül meg). Egyfelől, szerves élet szervetlen természet nélkül valóban nem lehetséges, de fordítva, szervetlen természet minden további nélkül lehetséges élet nélkül is. Ám a társadalom attribútumai teljesen kölcsönös viszonyban állnak egymással. Emberek, társadalom, kultúra, nyelv, gondolkodás - egyik sem létezhet a másikak nélkül. A szerző ugyanakkor nagyon furcsán viszonyul eme attribútomok legfontosabbikához, a termeléshez. A gazdaságot csupán mellékes példaként említi az emberi szükségletek konfliktusforrásai egyikeként. Felettébb jellemző, hogy itt viszont mai világunkban némileg furcsán hangzó antikapitalista felhangokat szólaltat meg. Miután végül is a társadalomról vajmi keveset mondott, hosszadalmas moralizálásba kezd. Eközben történelmietlen fejtegetései egy ponton direkt aktuálpolitizálásba csapnak át és szövegét elég lapos antikommunizmus lengi keresztül. E gondolati út oda vezet, hogy a „természetünkből következő, értelmünkkel felismerhető és belátható normák alkotják a természetes erkölcsi törvényt vagy röviden természettörvényt.“ Később meg fogja tudni az olvasó, hogy a Biblia tízparancsolata e természettörvényt fogalmazza meg. Ezzel persze lesz némi gondunk. A következő, boldogságról és az erényről szóló fejtegetések végén egy ugyancsak furcsa gondolatsor van az ateistákról. E szerint „a fejezetünkben bemutatott, értelmileg megragadható, leírható normatív emberi természet-fogalom az ateista számára is felszólítást jelent. ... Az emberi világ fennmaradását, működését biztosító törvények, s emberi lényegünk határozottan felismerhető sajátosságai akkor is ugyanezek lennének, ha biztosak volnánk abban, hogy nincs Isten.“ Álljon meg a menet! Ha ez így van, akkor mit számít, hogy van-e vagy nincs Isten?! Isten léte így puszta sallanggá válik. Turgonyi úr! Ez bizony materializmus, mégha kicsit sánta is! Mellesleg B. Brecht ezt a gondolatot éppen a visszájára fordítva fogalmazta meg és úgy tűnik, hogy az ő megfogalmazásának sokkal mélyebb a filozófiai értelme: „Valaki megkérdezte K. urat, van-e Isten. K. úr így szólt: - Azt tanácsolom, gondold át, megváltozna-e a viselkedésed attól függően, hogy milyen választ kapsz a kérdésedre. Ha nem változik meg, nyugodtan elejthetjük a kérdést. Ha viszont megváltoznék, azt mondom neked, te már döntöttél: számodra van Isten.“ Mennyivel magabiztosabb Brecht materializmusa, mint Turgonyi úr istenhite!

70

Nehéz dolog pontról pontra végigmenni Turgonyi úr ösvényein. A második, filozófiatörténeti résznél ez még nehezebb. Ha eddig csak nagy vonalakban futottuk át az első részt, úgy a második résznél igazán csak néhány kirívó helyet tudunk szemügyre venni. Mindenek előtt rá kell mutatni, hogy Turgonyi úr állandóan és következetesen összekeveri és egybemossa a materializmus és az ateizmus fogalmát. Ezért azután nagy felfedezésként közli, hogy „az ókori materializmus más, mint a modern, mert nem jelent szükségképpen istentagadást, és jól megfér a lélek létezésének feltételezésével is.“ Először is, Turgonyi úr maximális irtózása a történelmi elemzéstől a filozófiatörténetet nevek és elméletek puszta felsorlásává változtatja. Könyvéből a diákok sohasem fogják megtudni, hogy az egyes gondolkodók miért vallották éppen azokat az eszméket, amiket vallottak. A görög filozófusok például tudálékos műveletlen áltudósoknak tűnnek, akik a legképtelenebb a természettudományokkal összeegyeztethetetlen butaságokat hirdetik. Ennek így kell lennie, ha elszakítjuk őket koruk társadalmi problémáitól, természettudományos ismereteik minőségétől. Miért ne lettek volna az ókori materialisták istenhívők, amikor az Istenek tagadását akkoriban halállal büntették (Szokratésznek is valami ilyesmi miatt adtak méregpoharat)? Még csak azt sem állítom, hogy a haláltól való félelem miatt alakoskodtak. Ilyen légkörben, ilyen „korszellem“ mellett eszükbe sem jutott tagadni az egyébként meglehetősen materiális Olümposziak létét. Mert a másik tény, amit Turgonyi úr elfelejt hangsúlyozni az az, hogy a görögök nem a zsidó-keresztény egyistent, hanem az olümposzi istencsaládot hitték, akik egy egészen más világnézet szereplői. Mint már említettem, Turgonyi úr sok egyéb mellett a sokistenhit-egyistenhit problémát sem tárgyalja egyébként igencsak teológia ízű tankönyvében. A materializmus és idealizmus fogalma Turgonyi úrnál lényegében definiálatlan marad. Meglehet, hogy a marxista felfogás vitatható, de legalább vitatható. Ezzel szemben a diákok Turgonyi úrtól soha nem tudják meg, hogy létezik a filozófiatörténet olyan tárgyalás módja is, ahol abból indulnak ki: a filozófiának van egy alapkérdése, nevezetesen az, hogy a világ létezésében a tudatnak vagy az anyagnak van-e elsőbbsége. Ez a felfogás a tudat elsőbbségét hirdetőket nevezi idealistáknak, az anyag elsőbbségét vallókat materialistáknak. Az ateista tagadja Isten létét, a materialista (lásd Brecht véleményét) lényegtelennek tartja azt. Igy azután egy materialista minden további nélkül lehet istenhívő, jól lehet csak megszokásból, nem meggyőződésből. Ismeretes Laplace híres válasza Napóleon kérdésére, amellyel az Isten hiányát firtatta az „Égi mechanika“ lapjairól: „Síre! Erre a hipotézisre nem volt szükségem.“ Az is ismeretes, hogy idealista is lehet ateista, hiszen tulajdonképpen Spinoza panteizmusa is ateizmus, legalábbis kora zsidó és keresztény teológusai azt így ítélték meg. Az „ifjú hegeliánusok“ pedig kifejezetten radikális ateisták voltak. Marx éppen velük vitatkozva fogalmazta meg a maga nem ateista dialektikus materializmusát. Ugyancsak nem derül ki a megtanulhatatlan tömegű görög bölcselő bemutatásánál, hogy ezek a filozófusok olyan társadalom tagjai voltak, ahol a társadalom egy igen jelentős része ki volt rekesztve a társadalomból. Turgonyi úr nem említi, hogy az „isteni“ Arisztotelész „beszélő szerszámoknak“ nevezte a rabszolgákat. A harminc oldalnyi ömlesztett és megemészthetetlen görög filozófia után nagyjából ugyanilyen terjedelmű rész foglalkozik a kereszténységgel. Ezt keresztül-kasul áthatja egy rendkívül zavaros teológiai fejtegetés, aminek semmi köze a filozófiához, de a Szentíráshoz se sok. Fogalmam sincs, hogy honnan veszi a bátorságot Turgonyi úr, hogy - a történelmi tényeket semmibe véve - kijelentse, „a kereszténységet kezdettől fogva az a szemléletmód jellemezte, amelyet Étienne Gilson francia neotomista filozófiatörténész «keresztény optimizmusnak» nevez: az anyagi világ lényegileg jó, hiszen mindenestől Isten teremtménye ...

71

“ Turgonyi úr nem olvasta az Ó-magyar Mária siralmat, nem halott a Szent Inkvizíció autodaféiról, nem olvasta a Jelenések Könyvét?! A világ teremtése és működtetése című alfejezetben elszabadul Turgonyi úr saját különbejáratú teológiája. Olyasmit akar olvasójára rátukmálni, amit az megfelelő elvakult hit nélkül még felfogni sem képes. Megint Karinthy kiáltása szakad ki belőlünk: ENNEK NINCS ÉRTELME! Isten e teológia szerint teremtette a világot és „folyamatosan együttműködik a teremtményekkel, úgy azonban, hogy azok egyúttal mégis saját természetüknek megfelelően mozognak, ... ,tehát az egyes evilági események magyarázatakor evilági okokra kell és lehet hivatkozni.“ A nem hívőből óhatatlanul kiszakad a két kérdés: - miből adódik a teremtett dolgok természete? - mi itt a szerepe Istennek? A példa, amivel e nem látszólagos, hanem nagyon is valós ellentmondást a szerző fel kívánja oldani egyszerűen zagyva (Isten úgy alakítja a világot, ahogy a regényíró a regényét, és világ úgy viszonyul Istenhez, mint a regény szereplői a regény írójához). Végül is Turgonyi úr úgy feloldja Istent, hogy semmi sem marad belőle, legfeljebb egy pohár limonádé (ahogy Goda Gábor írta egy bájos novellájában). Turgonyi úrnak sikerül saját magával is ellentmondásba keverednie. A 68-69. oldalon azt írta: „Ha tetteink egyértelmű meghatározottságát a szabadság vagy az emberi méltóság nevében akarjuk cáfolni, akkor nem érvelhetünk a következő módokon: ... c) A szabadság «kulcsának» egy olyan tényezőt tekintve, amely nem okozat, csak ok, tehát mintegy a kezdő «láncszeme» egy oksági láncolatnak. ...“ Viszont a 111. oldalon ezt írja: „Amikor a keresztény filozófia arról beszél, hogy az evilági okságból lehet Istenre mint első okra következtetni, akkor nem az egyes eseményeket «vezeti le» Istenből, hanem az egész oksági hálózat okát, tehát az «okok okát» keresi.“ Tehát támaszkodhatom Istenre vagy nem? Végül is ki akar itt bekötött szemmel futballozni? Valószínűleg a Cheshire Macska. Vagy a vigyora ... A 112. oldalon szerepel az, amire korábban már utaltam, hogy tudniillik „a természettörvény legismertebb összegzése a Tízparancsolat“ „A természettörvény minden emberhez szól, annak számára is hozzáférhető, felismerhető, aki soha életében nem hallott se a kereszténységről, se a zsidóságról, hiszen szabályai az ember ésszel belátható értelmes és társas természetéből következnek, ennek szükségszerű velejárói.“ Ehhez képest nagyon kíváncsi lennék arra a zen budhista vagy konfúciánus kínaira, aki számára felismerhető, hozzáférhető természettörvény az, hogy „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.“ Vagy az, hogy „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.“ 72

Általában úgy néz ki a dolog, hogy az első négy parancsolat kizárólag a zsidóknak szól, a másodikat a keresztények egyáltalán nem is tartják be, a negyediket pedig önkényesen átfogalmazták. Az viszont népenként változik, hogy ki mit tart paráznaságnak. A muzulmánok például ugyancsak szigorú erkölcsűek a többnejűségükkel együtt. A „ne lopj“ parancsolat is problematikus. Mi, marxisták bizonyos értelemben lopásnak tartjuk a kizsákmányolást. A burzsuázia lopásnak tartja a saját vagyonának államosítását, de nem tartotta annak az feudális birtokok elkobzását. A Független Kisgazdapárt lopásnak tartja a termelőszövetkezetek szervezését, de nem tartja annak a negyvenötös földosztást (egyenlőre). Azt csak szőrmentén jegyzem meg, hogy az Ótestamentum legtiszteletreméltóbb szereplői (Noé, Ábrahám, Jákob, Dávid, Salamon) igencsak gyakran szegték meg a Tízparancsolatot. Eszem ágában sincs ezzel érvelni a vallás ellen. Azt, hogy a Biblia bírálatából vezessék le a (zsidó-keresztény) vallás tarthatatlanságát ugyanúgy elfogadhatatlannak tartom, mint a Biblia Kinyilatkoztatásként és az erkölcs egyedüli forrásaként való kezelését. Inkább haladjunk tovább. A katolikus teológia után néhány bekezdés tárgyalja a reformációt. Kétlem, hogy a reformációról szóló rövidke fejezetből bárki is megértené a lutheri fordulat okát, lényegét. Nem lehet megérteni azt sem, hogy a reformáció látszólagos pesszimizmusa (amit Turgonyi úr mértéktelenül túlhangsúlyoz) miként válhatott az életvidám, dolgos, a környezetét rendben tartó német bürger világszemléletévé, hogyan lehetett - Max Weberrel szólva - a protestáns etika a kapitalizmus szellemi megalapozása. A klasszikus német filozófiának (Kant, Fichte, Schelling , Hegel és egy lábjegyzet erejéig Feuerbach) mintegy négy oldalt szentel a könyv, amivel Turgonyi úr látványosan bizonyítja, hogy őt nem érheti a világnézeti semlegesség vádja. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Hegelnek szánt két oldalon egyszer sem szerepel a dialektika, akkor elmondható, hogy a diákok igen alapos ismertetést kapnak a filozófiatörténet e „jelentéktelen“ korszakáról. Mindenesetre a klasszikus német filozófiánál csak az „ún. «dialektikus materializmus»“ kapja meg jobban a magáét. Ezt „a német Engels, az orosz Lenin és a grúz Sztálin egyes művei alapján az utóbbi diktatúrája idején a Szovjetunióban“ dolgozták ki. Turgonyi úr igen avítt trükköt alkalmaz, amikor szembe állítja a fiatal Marxot az időssel, összemossa a Marxtól elszakított Engelst Leninnel és Sztálinnal. A marxi filozófiát majd később az ifjú Marx írásai alapján ismerteti igen eredeti módon (nem zavartatva magát attól a ténytől, hogy a Szent Családtól kezdve Marx és Engels szorosan együttműködve dolgoztak). Az idős Marxot a Tőkével együtt csiribú-csiribá! eltünteti. Mit sem törődik Lukács György, Tőkei Ferenc, Szabó András György, Lucien Sčve és mások (akik mind nem szerepelnek sem a könyvben, sem a könyv borítóján, ahol annyi - finoman szólva nem közismert magyar filozófus neve szerepel) alapos elemzéseivel, amelyek legalább is elgondolkoztató módon mutatják ki, hogy a sztálini „marxizmus-leninizmus“, nem egyszerűen a marxi és lenini elméletek (amelyek maguk sem identikusak) ellaposítása, hanem annak durva meghamisítása, nem filozófia, nem közgazdaságtan, nem tudomány, hanem a sztálini diktatúra állandóan aktualizált ideológiája, teológiája, vallása. A dialektikus és történelmi materializmus azonban nem a „grúz Sztálintól“ származik, hanem az Hegel dialektikájának Marx általi „feje tetejéről a talpára állítása“, amely Marx és Engels teljes életművét áthatja, a korai művekben még kiforratlanul, még nem egészen „a talpára állítva“, a Tőkében azonban már teljes fegyverzetében. E dialektika

73

lényege a jelenségek mozgáskénti és nem dolgokkénti felfogása, a mozgásnak ellentétek kiéleződésekénti majd feloldódásakénti értelmezése. Turgonyi úr rendkívül könnyedén sepri le a dialektikus ellentmondás marxi (és nem sztálini vagy maoi) kategóriáját. Szarkasztikusan megkérdezi: „ ... de hogyan képzelhető el mindez egy materialista rendszerben? Hogyan tud az anyag «tagadni»?“ (Én is tudnék ilyen szarkasztikus lenni és megkérdezheném: Hogyan lehet az egy Isten három személy? Vagy hogyan lehet az erkölcs, a „természettörvény“ forrása egy olyan könyv - természetesen a Bibliáról beszélek -, amely enciklopédiája minden erkölcstelenségeknek, csalásoknak, hazugságoknak, paráznaságoknak, álnokságoknak? Turgonyi úr és a hozzá hasonló teológus urak erre egyrészt lenéző mosollyal néznének rám: ugyan mit fecseg ez az alak olyasmiről amit a szűk agyával felfogni is képtelen. Másrészt viszont megkongatnák az összes vészharangot, hogy egy ateista (hiába magyarázom, hogy nem vagyok az) belegázol a hívők lelkivilágába, vallásüldözésre uszít. „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?“) A fenti szarkasztikus megjegyzésben már Turgonyi úr kérdésfeltevése is rossz. A marxi dialektika éppen abban különbözik a hegelitől, hogy nem a „tézis-antitézis-szintézis“ elvont gondolati konstrukciója áll a középpontjában, hanem a valóságos mozgásokban kitapintható ellentmondás - a mozgás szubsztanciája, ha úgy tetszik. Turgonyi úr az ellentmondást „zavaros, tisztázatlan“ fogalomnak tartja (a Szentháromság dogmáját viszont misztériumnak, hittitoknak - ízlés dolga). „Ha úgy értik, hogy a valóságban léteznek igazi ellentmondások, azaz egy és ugyanazon dologról egyszerre ugyanabban a vonatkozásban két egymásnak ellentmondó kijelentés tehető, akkor ez az elmélet merő képtelenség, mert megsérti az «ellentmondás elvét». ... Ha viszont csupán arról van szó, hogy két különböző értelemben, vonatkozásban, szempontból stb. állítunk egy dologról valamit s ennek ellenkezőjét, akkor ebben az égvilágon semmi újdonság nincsen. ... Ám bármelyik értelemben állítjuk is az ellentmondás létezését, ezzel pusztán azt a tényt állapítjuk meg, hogy egy dologról két egymásnak ellentmondó kijelentést tehetünk, s nem világos, hogy miképpen lehetne ez magyarázata a változásnak vagy a fejlődésnek.“ Ha egy és ugyanarról a dologról egyszerre ugyanabban a vonatkozásban tennénk egymásnak ellentmondó kijelentést, az valóban súlyos logikai hiba lenne. Csakhogy a marxi felfogásban az ellentmondás a mozgásban, fejlődésben levő jelenséggel kapcsolatos, ezért szó sem lehet ugyanarról a vonatkozásról. De nem is két különböző vonatkozásról van szó, hiszen a dialektika lényege éppen az állandóan változó vonatkozás. Arisztotelész logikája alapján csupán azt az elég lapos „ellentmondást“ állíthatjuk fel, hogy az „aktuális“ jég „potenciálisan“ víz. Ezzel szemben a dialektikus ellentmondás például abban van, hogy a jelenség fejlődése a jelenség létezése egész tartamában folyamatos, ezért a jelenség teljesen kifejletté csak létezése megszűntével válhat mert csak akkor nem fejlődhet már tovább, de a megszűnt jelenség nyilvánvalóan nem lehet a teljesen kifejlett jelenség, hiszen már megszűnt. A jelenség megszűnte pillanatáig még nem teljes, megszűnte pillanatában már nem teljes. Nézzük ezt néhány konkrét példán: Az emberi termelésnek az az eredménye, amit nem fogyasztanak el, nem termék, az előállításának folyamata nem termelés, hiszen csak a fogyasztás ad értelmet annak a tevékenységnek, amely a természet tárgyait új tulajdonságokkal ruházza fel. A végtelen természetnek (vagy Istennek - egyre megy) lényegtelen, hogy egy apró részecskéje milyen tulajdonságokkal bír. E tulajdonság kizárólag a fogyasztónak lehet érdekes. Tehát egészen a fogyasztás aktusáig nem lehet a termelési folyamatot befejezettnek, a terméket megtermeltnek

74

tekinteni, viszont a fogyasztásban a termék nem csak kiteljesül, de egyben meg is szűnik. A termék a fogyasztásig még nem termék, a fogyasztás után már nem az. A Kádár-rendszer lehetővé tette, hogy egy széles réteg gazdagodjon, hogy a gazdaság piacosodjon, de nem engedte, hogy a gazdagság a gazdasági (és ezen keresztül a politikai) hatalom forrása legyen, mert annak más forrásai voltak („szocialista összeköttetések“ stb.). Amikor a gazdagodás fokozása a hatalom birtoklása nélkül már nem a volt lehetséges, a Kádár-rendszert annak kedvezményezettei döntötték meg és nem kárvallottjai. A szocialista piacgazdaság a rendszerváltásig még nem piacgazdaság (bár egyre inkább az), a rendszerváltás után már nem szocialista (bár még hosszú ideig viseli annak egyre halványuló jeleit). Íme néhány tipikus példa a dialektikus ellentmondásokra. Nem állítom, hogy a mozgásformák ilyen magyarázatát mindenkinek el kell fogadnia, de tagadni azt, hogy ez egy lehetséges magyarázat, meglehetősen nehéz. Vagy nagyon is könnyű, ha a tagadó mindenáron tagadni akar. Vele viszont nincs értelme a vitának. Az „engelsista-leninista-sztálinista“ dialektikus materializmus kiosztása után ismét hosszadalmas teológiai sallangokkal ékesített eszmefuttatás következik Ember és társadalom az újkori filozófiában cím alatt. E felettébb száraz és ájtatatos anyag átrágásakor csak az töltött el némi kaján kárörömmel, hogy a liberalizmus legalább annyira megkapta a magáét, mint a dialektikus materializmus. Valóban, itt a világnézeti semlegesség bűne teljes mértékben el lett kerülve. Egyre lankadó kedvvel olvasva a könyv lapjait, csupán a meglepően nagy terjedelmű (több mint hat oldalas) marxizmus ismertetésnél összpontosítom ismét a figyelmemet (nekem is szabad világnézetileg nem semlegesnek lennem). Mint már említettem, itt a fiatal Marx (nagyjából a Német-francia Évkönyvtől kb. a Filozófia nyomorúságáig - ha jóhiszeműen feltételezem, hogy Turgonyi úr legalább ezeket felhasználta, és nem tisztán másodkézből származó interpretációkra támaszkodott) elemzése szerepel, Engels, Lenin, Lukács és a dialektikus materializmus nélkül. Mindamellett itt Turgonyi úr durva tárgyi tévedéseket követ el, amiket elkerülhetett volna, ha nem maga akarta volna interpretálni Marxot, hanem ezt rábízta volna Marxra. Turgonyi úr szerint Marx az „emberi lényegen“ „többé-kevésbé azt a valamit“ érti, „amit mi“ (Turgonyi Z.) „könyvünk első részében «kultúrának» neveztünk, tehát az emberi tevékenység «tárgyiasult» eredményeit, «objektivációit». Ezek Marx szerint sem csupán, sőt nem is elsősorban «anyagi javak», hanem az embereknek a «fizikai» tárgyakhoz és egymáshoz való viszonyai, amelyek megint nem pusztán gazdasági értelemben vett «termelési viszonyokat» jelentenek, hanem általánosságban véve az emberi érintkezések módjait, a szokásokat, a nyelvet stb.“ (Komoly gondot okoz, hogy Turgonyi úr hallatlan bőbeszédűségét egy alkalmas ponton szakítsam meg, nehogy a kiragadott idézés hibájába essem.) Amit itt Turgonyi úr mondani akar, azt a fiatal Marx a maga egyébként kissé romantikusan dagályos nyelvezetével is összehasonlíthatatlanul világosabban fogalmazza meg: „Feuerbach a vallási lényeget feloldja az emberi lényegben. De az emberi lényeg nem valami az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.“ Marx egyébként a Feuerbach-tézisekben, s különösen az itt idézett tézisben éppen leszámol az „emberi lényeg“ fogalmával, későbbi nagy műveiben ez a kategória többet nem

75

fordul elő. Turgonyi úr tehát jogtalanul teszi meg e fogalmat (amit ráadásul pontatlanul interpretált) a marxizmus fundamentumának. Ez ugyanúgy az éppen kialakulóban levő marxi világkép megengedhetetlen kiterjesztése az egész marxi életműre, mint az, hogy Turgonyi úr általánosságban kijelenti, Marxnál „a «szükséges rosszat» elsősorban az elidegenedés jelenti, amely ... az ember elidegenedése önnön lényegétől.“ Már az 1846-ban keletkezett Német ideológiában, tehát egy viszonylag korai munkában az „elidegenedés“ fogalma meglehetősen gunyorosan jelenik, meg, „hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat ...“. Ténylegesen ez alatt a fogalom alatt ekkor már azt a folyamatot értik, amelyben „a társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott termelőerő, amely a különböző egyéneknek a munkamegosztásban megszabott együttműködése által létrejött, ezen egyének számára - minthogy együttműködésük maga nem önkéntes, hanem természetadta - nem mint saját, egyesült hatalmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő.“ Ez a fogalom a Tőkében nyeri el kiérlelt alakját a gazdasági (áru, pénz és tőke) fetisizmus fogalmában, amely valóban a marxi elmélet kulcsfogalma, s amelyről természetesen Turgonyi úr egyetlen betűt sem írt le. Nehogy azt mondja Turgonyi úr, hogy játszom a szavakkal, mert a fetisizmus és az elidegenedés ugyanaz, és ő igenis írt a fetisizmusról, amikor azt írta: „A tudatosság sem érvényesül igazán, mert az emberek ... nem képesek ellenőrizni a maguk által elindított és működtetett társadalmi és gazdasági folyamatokat, így ezek uralkodnak őrajtuk, mint a palackból kiszabadított szellem.“ Ami azt illeti, ez elég gyatra megközelítése a fetisizmusnak. Hasonlóval a leggyengébb szovjet polgazd tankönyvekben találkoztam. A fetisizmus itt is, ott is mint „rossz“ szerepel, ami talán nem is „szükséges“. Ráadásul az előzőekben Turgonyi úr interpretációjában egyértelműen az egyén idegenedik el az emberi lényegtől. A fetisizmus Marxnál viszont kifejezetten össztársadalmi jelenség: „Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket, mint értékeket, mert ezek a dolgok pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkákat. Nem tudják ezt, de csinálják.“ Rossz vagy nem rossz, mindegy, de szükséges, sőt elkerülhetetlen. Ezért hamis a beállítás, hogy „Marx messzemenőleg igenli az elidegenedést, s különösen nagy elismeréssel beszél annak kapitalista formájáról.“ Ez nem igaz még akkor sem, ha az elidegenedés helyére a fetisizmust rakjuk. Marx a kapitalizmus teljesítményeiről beszél elismeréssel és nem az elidegenés vagy a fetisizmus kapitalista formájáról. Nem igenli a fetisizmust (az elidegenedést még kevésbé), hanem tudomásul veszi: „Az a késői tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának ... semmiképpen sem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát.“ Tehát Marx szerint az árufetisizmus felismerése még nem szünteti meg azt. Jelzem, ez a hozzáállás jellemzi Marx valláskritikáját is. Szerinte meddő dolog az „ifjú hegeliánusok“ részéről a militáns ateizmus és vallásellenesség, mert a vallás nem szűnik meg attól, hogy feltárják evilági lényegét. E gondolatsorban szerepel a fiatal Marx elhíresült és hirhedté vált fordulata: „a vallás a nép ópiuma“. Sem azok, akik erre a mondatra támaszkodva romboltak le templomokat, hurcoltak meg papokat és hívőket, sem azok, akik e mondatra hivatkozva magát a marxizmus tették felelőssé az említett atrocitásokért, nem vették maguknak a fáradságot, hogy az inkriminált szlogent teljes szövegkörnyezetében olvassák el:

76

„A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki vagy még nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette ... A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás. A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóság nyomorúsága ellen ... A vallás a nép ópiuma.“ (MEM 1. 378.old.) Turgonyi úr ragaszkodása hamis interprátációihoz annál is furcsább, mert valamivel később Marx „tudásszociológiájáról“ szólva a marxisták számára is teljesen elfogadható fejtegetést ír Marx társadalmi-történeti módszeréről. Üdvös lett volna, ha más nem marxista filozófushoz hasonlóan ő is kölcsön vett volna valamit e módszerből. Sajnos ő ehelyett megint elsüllyed az antikommunizmus mocsarában és besorakozik a marxizmust a sztálinizmus bűneiért felelősségre vonók csapatába: „A részletekre vonatkozóan semmi támpont nincs, így könnyen juthat valaki arra a meggyőződésre, hogy e cél“ (a kommunista forradalom) „érdekében bármely eszköz megengedett, s a bolsevizmus, mint tudjuk, valóban ezt a következtetést vonta le. Itt nem lehet «sajnálatos torzulásokra», vagy Sztálin személyes felelősségére utalni. Egy konkrét és egyértelmű magatartási normákat tartalmazó erkölcsi törvény hiánya magának a marxizmusnak a lényegéből ... következett. ... Igy gyakorlatilag mindent és mindennek az ellenkezőjét meg lehetett tenni a politikában és a gazdaságban «marxista» alapon ... “ Öntsünk végre (ki tudja hányadszor!) tiszta vizet a pohárba! Vajon melyik az a bűn, amit az erkölcstelen marxisták (valójában a sztálinisták) elkövettek és a „természettörvénnyel“ felvértezett keresztények ne tettek volna meg szintén? Koncepciós perek, népirtás, tömeges deportálás, a parasztság földönfutóvá tétele, kulturális rombolás, vallásüldözés - mind-mind megvolt a legkeresztényibb országok hazai gyakorlatában is, de különösen a gyarmatokon. Külön kiemelném a vallásháborúkat: a keresztes hadjáratokat, a százéves, a harmincéves, a hétéves háborúkat. A Szent Inkvizíció öldökléseit. (Tudom, az Inkvizíció senkit nem ölt meg, csupán kínvallatás után átadta megöletés végett a világi hatóságoknak az áldozatokat. Hiszen Adolf Hitler sem ölt meg senkit.) Még azt is mondhatnám, a keresztények erkölcstelenebbek, mert ők úgy követték el gaztetteiket, hogy tisztában voltak, tisztában kellett lenniük azok gaztett mivoltával. De ha ezt mondanám, akkor sem mondanám, hogy maga a kereszténység erkölcstelen. Ahogyan az évszázadok alatt elkövetett töménytelen gaztett nem bizonyítja a kereszténység bűnös, amorális voltát, ugyanúgy nem bizonyítja a néhány évtizedes, extrém körülmények között megvalósult társadalmi kísérlet életképtelensége és a nevében elkövetett szintén töménytelen gaztett a hivatkozási alapul felhasznált marxizmus bűnös, amorális voltát. Az a szerző, aki egy középiskolás tankönyvben mégis ilyen értelemben foglal állást, annak már nem csak a világnézeti semlegessége hiányzik, de a jóhiszemű tisztessége is. Napjainkban az antikommunizmus a rasszizmus egyik sajátos formájává növi ki magát. Nem a valódi, de még csak nem is a vélt kommunista nézetekkel szállnak vitába, hanem a kommunistákban jelölik meg minden baj forrását, illetve mindenkire, aki nem tetszik, rásütik a kommunizmus bélyegét („Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kisértete“). Turgonyi úr természetesen felette áll az ilyesminek, de objektíve, amikor a marxi tanokat meghamisítva, félreinterpretálva próbálja bizonyítani a marxizmus erkölcstelenségét, akkor ennek az alantas áramlatnak szállít szellemi muníciót. S teszi ezt egy tankönyvben. Hogy

77

egy korábban engem ért vádat plagizáljak: ... riogatva a még tapasztalatlan, fejlődésben levő lelkeket * . F

F

Ennyi a véleményem a fiam tankönyvéről. Sajnálom a pénzt, amit kiadtam rá. Budapest, 1995. február

*

(nem jelent meg)

Kulin Ferenc írta ezt rólam főszerkesztői válaszában a Mozgó Világ 1983/11 számában.

78