Tartalom. Created by XMLmind XSL-FO Converter

Tartalom I. Impresszum ..................................................................................................................................... 1 1. Károli Könyvek .................................................................................................................. 5 2. Tartalomjegyzék .................................................................................................................... 7 3. 1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE ................................................................................. 12 1. Áttekinthető emberi világ .......................................................................................... 12 2. A rang és a formális viszonyok szerepe ..................................................................... 12 3. A másik érdekessé válik ............................................................................................ 13 4. Új kommunikációs nehézségek ................................................................................. 14 5. Az egyén szubjektív felértékelődése .......................................................................... 14 6. Belső világunk bonyolódása ...................................................................................... 15 7. Az érzelmi távolság áthidalása .................................................................................. 16 8. A városi létformák ..................................................................................................... 17 9. Megértés az együttes élményekből ............................................................................ 18 10. A környezet támpontjai az emberismeretben ........................................................... 19 11. Az ismerősi relációk ................................................................................................ 20 12. Az önfeltárás (őszinteség) jelensége ........................................................................ 21 13. Segítségek, terápiák ................................................................................................. 22 14. Az empátia koncepciójának szerepe ........................................................................ 23 4. 2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN ................................................................................................. 25 1. Arisztotelész elmélete ................................................................................................ 26 2. A lélektan megközelítése ........................................................................................... 27 3. A pszichoanalízis felfogása ....................................................................................... 28 4. Scheler szimpátiaelmélete ......................................................................................... 32 5. Megértő irányzat a lélektanban és a társadalomtudományokban ............................... 33 6. Rogers iskolája ........................................................................................................ 35 5. 3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA 40 1. Az empátia és más megismerési módok viszonya ..................................................... 43 2. Empátia és projekció ................................................................................................. 44 3. Kommunikáció és megfigyelés .................................................................................. 44 4. Az empátia lélektani lényege ..................................................................................... 46 5. A kultúra és az együttes élmény szerepe ................................................................... 48 6. Empátia és szimpátia ................................................................................................. 49 7. Az érzelmi „ragály” ................................................................................................... 51 8. Szimpátia és szinkronicitás ........................................................................................ 52 9. Empátia és azonosulás ............................................................................................... 52 10. Az empátia szintjei .................................................................................................. 53 11. A fogalomhasználat néhány problémája .................................................................. 55 12. Példák az empátiás megértésre ................................................................................ 55 6. 4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI ............................................................ 58 1. A nemverbális kommunikáció ................................................................................... 58 2. A kommunikáció általános modellje ......................................................................... 60 3. A mimika ................................................................................................................... 61 4. A mimikai kód kérdései ............................................................................................. 62 5. A tekintet ................................................................................................................... 64 6. A vokális csatorna ..................................................................................................... 65 7. A beszéd formai jegyei .............................................................................................. 65 8. A kéz mozgásai – a gesztusok ................................................................................... 66 9. A proxemika .............................................................................................................. 68 10. Érintés és szaganyagok ............................................................................................ 70 11. Szociokulturális kommunikációs formák, mint az emblémák ................................. 71 12. A metakommunikáció .............................................................................................. 72 7. 5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK ................... 77 1. A meghatározások tanulságai .................................................................................... 77

i Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A szinkronicitás ......................................................................................................... 79 3. Evolúciós háttér ......................................................................................................... 79 4. Neurobiológiai alapok ............................................................................................... 80 5. A tükörneuronok ........................................................................................................ 81 6. Az én szerepe ............................................................................................................. 82 7. Újabb nyelvészeti és kommunikációs szempontok .................................................... 85 8. Az empátia összetevői és folyamata .......................................................................... 86 9. Jegyzetek ................................................................................................................... 87 8. 6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN .................. 88 1. A beszéd fejlődése ..................................................................................................... 89 2. A nemverbális kommunikáció fejlődése .................................................................... 90 3. Az anya-gyermek kapcsolat és az empátia ................................................................ 94 4. Az identifikáció és az empátia ................................................................................... 96 5. A „double-bind” (kettős kötés) ................................................................................. 97 6. Az empátia és a társkapcsolatok ................................................................................ 99 9. 7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI ........................................................................................................................ 102 1. A gyermek és az empátia ......................................................................................... 102 2. Empátia a serdülőkorban ......................................................................................... 103 3. Az empátia és a nem ................................................................................................ 104 4. Az empátiát fejlesztő hatások .................................................................................. 104 5. Az empátiát zavaró és gátló lélektani tényezők ....................................................... 108 6. Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe ................................................................... 110 10. 8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN ......................................................................................................... 112 1. A kapcsolatok kulturális sémái ................................................................................ 113 2. Az empátia a kapcsolatokban .................................................................................. 114 3. A szavak a kapcsolatokban ...................................................................................... 117 4. A mai ifjúság kapcsolatai ........................................................................................ 117 5. A felnőttkori kapcsolatok nehézségei ...................................................................... 118 6. Empátia és szexualitás ............................................................................................. 119 7. Empátia a szülő-gyermek kapcsolatban ................................................................... 121 11. 9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN .................................... 122 1. A szerepek és problémáik ........................................................................................ 123 2. A szervezeti konfliktusok „megoldása” ................................................................... 125 3. Az empátia felhasználása ösztönös és tudatos formában ......................................... 125 4. Az empátia szerepe a szervezetben .......................................................................... 128 12. 10. EMPÁTIA A VEZETÉSBEN ................................................................................... 130 1. Kommunikáció mint szabályozás ............................................................................ 131 2. A vezetői viselkedéshibák következményei ............................................................ 132 3. A vezetői empátia sajátossága ................................................................................. 133 4. Az empátia gátjai .................................................................................................. 134 5. Az autokratikus vezetés és az empátia ................................................................ 135 6. A demokratikus vezetés akadályai ...................................................................... 136 7. A demokratikus vezetés jelentősége .................................................................... 136 13. 11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN ................................................................................................. 138 1. A szocializáció ......................................................................................................... 138 2. Empátia a kisgyerekek nevelésében ........................................................................ 138 3. Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között ...................................... 140 4. A szülő kommunikációs hibái és lehetőségei .......................................................... 141 5. Készségek és ismeretek a nevelésben ...................................................................... 141 6. Empátia az óvodai és iskolai nevelésben ................................................................. 142 7. A jó tanár tulajdonságai ........................................................................................... 143 8. Az iskola szervezete ................................................................................................ 143 9. Az empátiát fejlesztő nevelés lehetőségei ............................................................... 144 10. Empátia az oktatásban ........................................................................................... 145 11. Az empátia sajátos oktatási és nevelési területeken ............................................... 146 14. 12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN ..... 148 1. Az orvoslás hagyományos módja ............................................................................ 148 ii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Az orvosi tekintély problémái ................................................................................. 149 3. A minősítés feladata ................................................................................................ 150 4. Az idült beteg viselkedése ....................................................................................... 150 5. A „neurotikus” beteg ............................................................................................... 151 6. A neurózis megismerése ....................................................................................... 152 7. Öngyilkosságveszélyek és szexuális zavarok .......................................................... 154 8. Az ápolónők tevékenysége ...................................................................................... 155 9. A pszichológusok munkája ...................................................................................... 155 15. 13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN .......................................... 157 1. A pszichoterápia meghatározása .............................................................................. 157 2. Pszichoterápiás eljárások és iskolák ........................................................................ 159 3. Empátia a pszichoanalízisben .................................................................................. 160 4. A Rogers-féle pszichoterápia empátia-felfogása ..................................................... 164 5. Empátia a pszichodrámában és a csoportterápiában ................................................ 166 6. Empátia egyéb pszichoterápiákban .......................................................................... 167 16. 14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI .......................................... 169 1. A mélyinterjú kérdései ............................................................................................. 169 2. Empátia a kihallgatásban ......................................................................................... 170 3. A hazugság és a csalás problémája ...................................................................... 171 4. Empátia a közlekedésben, a játékban, az előadásban .............................................. 172 17. 15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA ... 174 1. A modern ember pszichológiai szükségletei ............................................................ 174 2. Az empátia mint a visszajelentés hordozója ............................................................ 175 3. Pszichopatológiai állapotok és ezek megelőzése ..................................................... 176 18. 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK ...................................................................... 179 1. Empátia és műélvezet .............................................................................................. 179 2. A művészetek hatása az empátiás képességre ......................................................... 180 3. Azonosulás a színházban és a filmben ..................................................................... 181 4. Az azonosulás típusai ............................................................................................ 182 5. A tömegkommunikáció és a modern művészetek mentálhigiénés jelentősége ........ 183 19. 17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI 185 1. Empirikus vizsgálatok ............................................................................................. 185 2. Kérdőívek, skálák ................................................................................................. 186 3. A becslés és konszenzus .......................................................................................... 188 4. Truax skálája és más skálamódszerek ................................................................ 189 5. Az empátia fejlesztésének módszerei ...................................................................... 191 6. Empátiás csoporttréning a vezetőképzésben ............................................................ 192 20. 18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK 195 1. Az empátia feltételei ................................................................................................ 195 2. Az empátia epizódjai ............................................................................................... 196 3. A fantázia szerepe .................................................................................................... 197 4. Az önreflexivitás ...................................................................................................... 199 5. Az empátiás megértés tartalmai ............................................................................... 201 6. Az empátia „technikái” ............................................................................................ 202 21. FÜGGELÉK .................................................................................................................... 204 22. Irodalom .......................................................................................................................... 217

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. rész - Impresszum

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. Károli Könyvek ............................................................................................................................ 5 2. Tartalomjegyzék ............................................................................................................................. 7 3. 1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE .......................................................................................... 12 1. Áttekinthető emberi világ .................................................................................................... 12 2. A rang és a formális viszonyok szerepe .............................................................................. 12 3. A másik érdekessé válik ...................................................................................................... 13 4. Új kommunikációs nehézségek ........................................................................................... 14 5. Az egyén szubjektív felértékelődése ................................................................................... 14 6. Belső világunk bonyolódása ............................................................................................... 15 7. Az érzelmi távolság áthidalása ............................................................................................ 16 8. A városi létformák .............................................................................................................. 17 9. Megértés az együttes élményekből ..................................................................................... 18 10. A környezet támpontjai az emberismeretben .................................................................... 19 11. Az ismerősi relációk .......................................................................................................... 20 12. Az önfeltárás (őszinteség) jelensége ................................................................................. 21 13. Segítségek, terápiák ........................................................................................................... 22 14. Az empátia koncepciójának szerepe .................................................................................. 23 4. 2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN ............................................................................................................................. 25 1. Arisztotelész elmélete ......................................................................................................... 26 2. A lélektan megközelítése .................................................................................................... 27 3. A pszichoanalízis felfogása ................................................................................................. 28 4. Scheler szimpátiaelmélete ................................................................................................... 32 5. Megértő irányzat a lélektanban és a társadalomtudományokban ........................................ 33 6. Rogers iskolája ................................................................................................................. 35 5. 3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA 40 1. Az empátia és más megismerési módok viszonya .............................................................. 43 2. Empátia és projekció ........................................................................................................... 44 3. Kommunikáció és megfigyelés ........................................................................................... 44 4. Az empátia lélektani lényege .............................................................................................. 46 5. A kultúra és az együttes élmény szerepe ............................................................................. 48 6. Empátia és szimpátia ........................................................................................................... 49 7. Az érzelmi „ragály” ............................................................................................................. 51 8. Szimpátia és szinkronicitás ................................................................................................. 52 9. Empátia és azonosulás ......................................................................................................... 52 10. Az empátia szintjei ............................................................................................................ 53 11. A fogalomhasználat néhány problémája ........................................................................... 55 12. Példák az empátiás megértésre .......................................................................................... 55 6. 4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI ..................................................................... 58 1. A nemverbális kommunikáció ............................................................................................ 58 2. A kommunikáció általános modellje ................................................................................... 60 3. A mimika ............................................................................................................................ 61 4. A mimikai kód kérdései ...................................................................................................... 62 5. A tekintet ............................................................................................................................. 64 6. A vokális csatorna ............................................................................................................... 65 7. A beszéd formai jegyei ........................................................................................................ 65 8. A kéz mozgásai – a gesztusok ............................................................................................. 66 9. A proxemika ........................................................................................................................ 68 10. Érintés és szaganyagok ..................................................................................................... 70 11. Szociokulturális kommunikációs formák, mint az emblémák ........................................... 71 12. A metakommunikáció ....................................................................................................... 72 7. 5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK ............................ 77 1. A meghatározások tanulságai .............................................................................................. 77 2. A szinkronicitás ................................................................................................................... 79 3. Evolúciós háttér ................................................................................................................... 79 4. Neurobiológiai alapok ......................................................................................................... 80

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Impresszum

5. A tükörneuronok ................................................................................................................. 81 6. Az én szerepe ...................................................................................................................... 82 7. Újabb nyelvészeti és kommunikációs szempontok ............................................................. 85 8. Az empátia összetevői és folyamata .................................................................................... 86 9. Jegyzetek ............................................................................................................................. 87 8. 6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN ........................... 88 1. A beszéd fejlődése .............................................................................................................. 89 2. A nemverbális kommunikáció fejlődése ............................................................................. 90 3. Az anya-gyermek kapcsolat és az empátia .......................................................................... 94 4. Az identifikáció és az empátia ............................................................................................ 96 5. A „double-bind” (kettős kötés) ........................................................................................... 97 6. Az empátia és a társkapcsolatok .......................................................................................... 99 9. 7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI ................................................................................................................................. 102 1. A gyermek és az empátia .................................................................................................. 102 2. Empátia a serdülőkorban ................................................................................................... 103 3. Az empátia és a nem ......................................................................................................... 104 4. Az empátiát fejlesztő hatások ............................................................................................ 104 5. Az empátiát zavaró és gátló lélektani tényezők ................................................................ 108 6. Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe ............................................................................. 110 10. 8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN .................................................................................................................. 112 1. A kapcsolatok kulturális sémái ......................................................................................... 113 2. Az empátia a kapcsolatokban ............................................................................................ 114 3. A szavak a kapcsolatokban ............................................................................................... 117 4. A mai ifjúság kapcsolatai .................................................................................................. 117 5. A felnőttkori kapcsolatok nehézségei ............................................................................... 118 6. Empátia és szexualitás ....................................................................................................... 119 7. Empátia a szülő-gyermek kapcsolatban ............................................................................ 121 11. 9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN ............................................. 122 1. A szerepek és problémáik ................................................................................................. 123 2. A szervezeti konfliktusok „megoldása” ............................................................................ 125 3. Az empátia felhasználása ösztönös és tudatos formában .................................................. 125 4. Az empátia szerepe a szervezetben ................................................................................... 128 12. 10. EMPÁTIA A VEZETÉSBEN ............................................................................................ 130 1. Kommunikáció mint szabályozás ...................................................................................... 131 2. A vezetői viselkedéshibák következményei ...................................................................... 132 3. A vezetői empátia sajátossága ........................................................................................... 133 4. Az empátia gátjai ........................................................................................................... 134 5. Az autokratikus vezetés és az empátia ......................................................................... 135 6. A demokratikus vezetés akadályai ................................................................................ 136 7. A demokratikus vezetés jelentősége .............................................................................. 136 13. 11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN ........................................................................................................... 138 1. A szocializáció .................................................................................................................. 138 2. Empátia a kisgyerekek nevelésében .................................................................................. 138 3. Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között ............................................... 140 4. A szülő kommunikációs hibái és lehetőségei .................................................................... 141 5. Készségek és ismeretek a nevelésben ............................................................................... 141 6. Empátia az óvodai és iskolai nevelésben .......................................................................... 142 7. A jó tanár tulajdonságai .................................................................................................... 143 8. Az iskola szervezete .......................................................................................................... 143 9. Az empátiát fejlesztő nevelés lehetőségei ......................................................................... 144 10. Empátia az oktatásban ..................................................................................................... 145 11. Az empátia sajátos oktatási és nevelési területeken ........................................................ 146 14. 12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN .............. 148 1. Az orvoslás hagyományos módja ...................................................................................... 148 2. Az orvosi tekintély problémái ........................................................................................... 149 3. A minősítés feladata .......................................................................................................... 150 4. Az idült beteg viselkedése ................................................................................................. 150 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Impresszum

5. A „neurotikus” beteg ......................................................................................................... 151 6. A neurózis megismerése ................................................................................................. 152 7. Öngyilkosságveszélyek és szexuális zavarok .................................................................... 154 8. Az ápolónők tevékenysége ................................................................................................ 155 9. A pszichológusok munkája ............................................................................................... 155 15. 13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN .................................................... 157 1. A pszichoterápia meghatározása ....................................................................................... 157 2. Pszichoterápiás eljárások és iskolák .................................................................................. 159 3. Empátia a pszichoanalízisben ............................................................................................ 160 4. A Rogers-féle pszichoterápia empátia-felfogása ............................................................... 164 5. Empátia a pszichodrámában és a csoportterápiában ......................................................... 166 6. Empátia egyéb pszichoterápiákban ................................................................................... 167 16. 14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI ................................................... 169 1. A mélyinterjú kérdései ...................................................................................................... 169 2. Empátia a kihallgatásban ................................................................................................... 170 3. A hazugság és a csalás problémája ............................................................................... 171 4. Empátia a közlekedésben, a játékban, az előadásban ........................................................ 172 17. 15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA ............ 174 1. A modern ember pszichológiai szükségletei ..................................................................... 174 2. Az empátia mint a visszajelentés hordozója ...................................................................... 175 3. Pszichopatológiai állapotok és ezek megelőzése .............................................................. 176 18. 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK ............................................................................... 179 1. Empátia és műélvezet ........................................................................................................ 179 2. A művészetek hatása az empátiás képességre ................................................................... 180 3. Azonosulás a színházban és a filmben .............................................................................. 181 4. Az azonosulás típusai ..................................................................................................... 182 5. A tömegkommunikáció és a modern művészetek mentálhigiénés jelentősége ................. 183 19. 17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI 185 1. Empirikus vizsgálatok ....................................................................................................... 185 2. Kérdőívek, skálák ........................................................................................................... 186 3. A becslés és konszenzus .................................................................................................... 188 4. Truax skálája és más skálamódszerek .......................................................................... 189 5. Az empátia fejlesztésének módszerei ................................................................................ 191 6. Empátiás csoporttréning a vezetőképzésben ..................................................................... 192 20. 18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK . 195 1. Az empátia feltételei ......................................................................................................... 195 2. Az empátia epizódjai ......................................................................................................... 196 3. A fantázia szerepe ............................................................................................................. 197 4. Az önreflexivitás ............................................................................................................... 199 5. Az empátiás megértés tartalmai ........................................................................................ 201 6. Az empátia „technikái” ..................................................................................................... 202 21. FÜGGELÉK ............................................................................................................................. 204 22. Irodalom ................................................................................................................................... 217


1. fejezet - Károli Könyvek monográfia Sorozatszerkesztő: dr. Sepsi Enikő A szerkesztőbizottság tagjai: dr. Antalóczy Péter, Prof. dr. Balla Péter, dr. Bozsonyi Károly, dr. Csanády Márton, Prof. dr. Fabiny Tibor, dr. Kendeffy Gábor, dr. Kovács Barnabás, Prof. dr. Miskolczi Bodnár Péter, dr. Sepsi Enikő, dr. Szenczi Árpád, Prof. dr. Zsengellér József A sorozatban eddig megjelent: Lovász Irén: Szakrális kommunikáció Galsi Árpád: Jakab, az Úr tesvére. Jakab az ősgyülekezet és az ősegyház kontextusában Pap Ferenc: Templom mint teológia. Kulcsok az Ezékiel 40–48 értelmezéséhez Tóth Sára: A képzelet másik oldala. Irodalom és vallás Northrop Frye életművében Tari János: A néprajzi és az antropológai filmkészítés.Történeti, elméleti és gyakorlati példák Buda Béla EMPÁTIA A beleélés lélektana Folyamatok, alkalmazások, új szempontok Hatodik, átdolgozott, bővített kiadás Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó Budapest, 2012 Felelős kiadó: dr. Sepsi Enikő, a KRE BTK dékánja Károli Gáspár Református Egyetem 1091 Budapest, Kálvin tér 9. Telefon: 455-9060 Fax: 455-9062 © Buda Béla, 2012 © Károli Gáspár Református Egyetem, 2012 © L’Harmattan Kiadó, 2012 ISBN 978-963-236-635-7 ISSN 2063-3297 Kiadja a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó. A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók L’Harmattan Könyvesbolt 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Károli Könyvek

1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. Tel.: (+36-1) 267-5979 [email protected] www.harmattan.hu Párbeszéd Könyvesbolt 1085 Horánszky utca 20. Tel.: (+36-1) 445-2775 www.konyveslap.hu A borítón Edouard Manet Chez le père Lathuille című képe látható. A borítót Ujváry Jenő tervezte. Olvasószerkesztő: Kaló Zsuzsa A tördelés Kállai Zsanett munkája. A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte, felelős vezető Kecskeméthy Péter.


2. fejezet - Tartalomjegyzék 1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE Áttekinthető emberi világ A rang és a formális viszonyok szerepe A másik érdekessé válik Új kommunikációs nehézségek Az egyén szubjektív felértékelődése Belső világunk bonyolódása Az érzelmi távolság áthidalása A városi létformák Megértés az együttes élményekből A környezet támpontjai az emberismeretben Az ismerősi relációk Az önfeltárás (őszinteség) jelensége Segítségek, terápiák Az empátia koncepciójának szerepe 2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN Arisztotelész elmélete A lélektan megközelítése A pszichoanalízis felfogása Scheler szimpátiaelmélete Megértő irányzat a lélektanban és a társadalomtudományokban 3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA Az empátia és más megismerési módok viszonya Empátia és projekció Kommunikáció és megfigyelés Az empátia lélektani lényege A kultúra és az együttes élmény szerepe Empátia és szimpátia Az érzelmi „ragály” Szimpátia és szinkronicitás


Tartalomjegyzék

Empátia és azonosulás Az empátia szintjei A fogalomhasználat néhány problémája Példák az empátiás megértésre 4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A nemverbális kommunikáció A kommunikáció általános modellje A mimika A mimikai kód kérdései A tekintet A vokális csatorna A beszéd formai jegyei A kéz mozgásai – a gesztusok A proxemika Érintés és szaganyagok Szociokulturális kommunikációs formák, mint az emblémák A metakommunikáció 5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK A meghatározások tanulságai A szinkronicitás Evolúciós háttér Neurobiológiai alapok A tükörneuronok Az én szerepe Újabb nyelvészeti és kommunikációs szempontok Az empátia összetevői és folyamata 6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN A beszéd fejlődése A nemverbális kommunikáció fejlődése Az anya-gyermek kapcsolat és az empátia Az identifikáció és az empátia A „double-bind” (kettős kötés)


Tartalomjegyzék

Az empátia és a társkapcsolatok 7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI A gyermek és az empátia Empátia a serdülőkorban Az empátia és a nem Az empátiát fejlesztő hatások Az empátiát zavaró és gátló lélektani tényezők Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe 8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN A kapcsolatok kulturális sémái Az empátia a kapcsolatokban A szavak a kapcsolatokban A mai ifjúság kapcsolatai A felnőttkori kapcsolatok nehézségei Empátia és szexualitás Empátia a szülő-gyermek kapcsolatban 9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN A szerepek és problémáik A szervezeti konfliktusok „megoldása” Az empátia felhasználása ösztönös és tudatos formában Az empátia szerepe a szervezetben 10. EMPÁTIA A VEZETÉSBEN Kommunikáció mint szabályozás A vezetői viselkedéshibák következményei A vezetői empátia sajátossága 11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN A szocializáció Empátia a kisgyerekek nevelésében Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között A szülő kommunikációs hibái és lehetőségei Készségek és ismeretek a nevelésben Empátia az óvodai és iskolai nevelésben 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalomjegyzék

A jó tanár tulajdonságai Az iskola szervezete Az empátiát fejlesztő nevelés lehetőségei Empátia az oktatásban Az empátia sajátos oktatási és nevelési területeken 12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Az orvoslás hagyományos módja Az orvosi tekintély problémái A minősítés feladata Az idült beteg viselkedése A „neurotikus” beteg Öngyilkosságveszélyek és szexuális zavarok Az ápolónők tevékenysége A pszichológusok munkája 13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN A pszichoterápia meghatározása Pszichoterápiás eljárások és iskolák Empátia a pszichoanalízisben A Rogers-féle pszichoterápia empátia-felfogása Empátia a pszichodrámában és a csoportterápiában Empátia egyéb pszichoterápiákban 14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI A mélyinterjú kérdései Empátia a kihallgatásban Empátia a közlekedésben, a játékban, az előadásban 15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA A modern ember pszichológiai szükségletei Az empátia mint a visszajelentés hordozója Pszichopatológiai állapotok és ezek megelőzése 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK Empátia és műélvezet A művészetek hatása az empátiás képességre


Tartalomjegyzék

Azonosulás a színházban és a filmben A tömegkommunikáció és a modern művészetek mentálhigiénés jelentősége 17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI Empirikus vizsgálatok A becslés és konszenzus Az empátia fejlesztésének módszerei Empátiás csoporttréning a vezetőképzésben 18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Az empátia feltételei Az empátia epizódjai A fantázia szerepe Az önreflexivitás Az empátiás megértés tartalmai Az empátia „technikái” FÜGGELÉK IRODALOM


3. fejezet - 1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE 1. Áttekinthető emberi világ Az empátia fogalma valószínűleg nem véletlenül a modern kor civilizációs csúcspontja – vagy inkább kezdődő hanyatlása – idején vált ismertté. Korábban talán nem volt rá szükség. A megelőző korok embere erősen szabályozott világban élt, amelyben a másik emberhez való viszonyt határozott sémák és normák irányították. Az emberek ismerősi viszonyhálóban találkoztak másokkal, helyi – rendszerint kis kiterjedésű – közösségeken belül. A falu eleve ilyen kis közösség volt, nagyobb településeken a szomszédság, a vallásos gyülekezet, illetve a modern szociológiában helyi társadalomnak nevezett intézményes szerkezet, a helyi közigazgatás, az iskola, az előkelőségek, üzletek stb. szereplői biztosították az emberi környezetet. Az ismerősség azt jelentette, hogy az emberek tudják egymás helyét a társadalomban, ismerik a felmenőit és rokonait vagy jelenlegi családi állapotát, lehet tudni foglalkozását és vagyoni helyzetét stb. A huszadik századig a tekintély tisztelete volt a társadalmi rend alapelve, a családon belül ezt a családfő testesítette meg, a társadalom más relációiban az ehhez hasonló helyzet, a rang vagy a társadalmi befolyás birtoklása. A tanultság és a hivatás is rang volt, ez tiszteletet váltott ki a pap, az orvos vagy a hely elöljáró iránt, egyfajta rang volt a származás, amelyet a társadalmi köztudat őrzött (nemesség, arisztokrácia, ősi nemzetség stb.). Általában tekintély illette az életkort és a női nemet. A kölcsönös viszonyulást szokások, illem, előírások rögzítették. Kapcsolódási jelzések származtak az öltözködésből és a viselkedésből, a státust kifejező tárgyakból (ma ezeket státusszimbólumoknak szoktuk nevezni). Nemcsak az egyházi ornátus vagy az egyenruha számított, a polgárság más ruhát hordott, mint a falusi lakosság, felismerhető volt a hivatali ember, és amikor a 19. század második felében már a ruházat nem tükrözte pontosan a társadalmi rendiséget, a státust kifejezte a viselkedés, még ha a sétapálca, az ékszerek, a jelvények vagy éppen a hátasló, a fogat vagy a kísérő szolga, az alkalmazott ezt nem is tették volna. Maga a beszéd kulturáltsága vagy a mindennapi bilingvizmus (pl. egész Európában a latin nyelvből átvett köznapi kifejezések vagy e sokak által használt világnyelv ismerete) is jelezte a szociális státust.

2. A rang és a formális viszonyok szerepe A társadalmi helyzet különbsége általában kommunikációs távolságot jelentett, a rangok a hétköznapokban sem elegyedtek egymással, a magasabb rangú parancsolt, az alacsonyabb rangú előre köszönt, engedelmességet tanúsított. Mint a modern kultúrtörténetből tudjuk, az emberi érintkezés szabályai országonként, régióként, településtípusonként változtak, lassan átalakultak a polgárosodással, a modernizációval és a városiasodással párhuzamosan, de betartásuk többnyire a magasabb rangú rosszallása vagy elégedettsége révén valósult meg. A kor embere tudta, hogy a köztudat szerint elismert rang a helyi közigazgatási hatalom mozgósításának lehetőségével jár együtt. A státusjelzések néha látszatokat hoztak (a köpenicki kapitány esete vagy a ruha teszi az embert elv, például Gottfried Keller ábrázolásában), de a társadalom viszonylag csekély konfliktussal működött. Ezért is mondhatjuk, hogy a civilizáció egyfajta csúcspontja volt a „századfordulón”, a tizenkilencedik század végén, amikor Európában jogállamiság alakult ki, a művelődés állami program lett, az iparosodás a tömegeknek biztos boldogulást teremtett. A civilizáció a közegészségügy nyomán, illetve a mindennapi életet kényelmessé tevő eszközök tömeges elérhetősége révén is kialakult. A „boldog békeidők” korszaka volt ez, de a kultúrkritikusok (Spengler és mások) előrevetítették a rend felbomlását, megkezdődött a „tömegek lázadása” (Ortega), amelyben már az egyenjogúság és a demokrácia eszményei a társadalmi különbségeket feszítő erővé tették. De empátiára még a „fin de siécle” után sem volt szükség. Az emberek több formális viszonylatba kényszerültek egymással, különösen városokban, de a lelki távolság áthidalása nem volt igazán szükséglet. A társadalmi hasonlóság az életkor és az élethelyzeti hasonlóság (pl. katonaság, iskola, foglalkozás stb.) alapján barátságokat szült, különösen férfiak között, kisebb mértékig a nők között is), de ezt elsősorban az értékek és a lelkületek hasonlósága és a kölcsönös szolidaritása fémjelezte. A kommunikációt a dialógusok töltötték be, amelyekben 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE mindenki a maga egyéniségét és világlátását adta át a másiknak, illetve fogadtatta el vele, és ez lett a barátság szilárd kerete. Mint – ugyancsak a szépirodalomból és a kultúrtörténetből tudjuk, a párkapcsolatok is így jöttek létre, a társadalmi státus eleve meghatározta az ismerkedési utakat és együttléti alkalmakat, és bár divat lett a szerelem, mint a házasság alapja, ezt a kötelező intimitási távolság (szexuális tilalmak sora) tette többé-kevésbé felszínessé. A modern szociológia a szerelmet modern intézmények, vagyis társadalmilag mintázott érzelmi és viszonyulási módnak tekinti, amely e korban a romantikus rajongás és a női szemérmesség bonyolult etikettjei szerint alakultak (vagy viselkedési, illetve kommunikációs szabályok szerint, amelyeket az emberek a szocializáció során sajátítottak el). Empátiának ekkor nem volt terepe az iskola, az egyház, a katonaság vagy a közélet. Az emberek tudták, hogyan kell viselkedniük, mit várnak el tőlük, ismerték a játékszabályokat, maguk is azt várták el, amit tőlük mások, persze figyelembe véve a rangok és helyzetek különbségeit. A viselkedés mind több társadalmi szintéren, szituációban bonyolódott, amelyek sok társas szabályt átírtak, átszíneztek. Egy-egy átlagos napon – közlekedésben, munkahelyen, hivatalban, üzletekben és szórakozó helyeken stb. – a másik ember belső világa érdektelen volt. Fokozatosan felértékelődött természetesen a rokonszenv, amely a státusazonosság mellett már járulékos tulajdonságokon (pl. előnyös külső, fiatalos erő stb. és mindezeket kiemelő öltözék, frizura stb.) és sajátos teljesítményeken (udvariasság, kedvesség stb.) alapult. A korszakot nem érdekelték a motivációk és a szabályoktól eltérő magatartásmódok okai. A normasértés megállapítása és visszajelzése szabályozott, ezután már szankciók következtek. Az angol polgári hétköznap például – ismét az irodalomra kell utalni – teli volt rosszallással és felháborodással, ennek finom jelzései már távolságot, elutasítást, gyakran elhárítást jelentettek. A közrend betartatta az illedelmes külsőségeket is (pl. a hölgy öltözködését, viselkedését stb.). A renitenst az intézményekből eltávolították, aránylag enyhe rendzavarásokat büntettek, a komolyabb viselkedészavarokat elkülönítették a társadalomtól, mindezek nemkívánatos és ezért érdektelen megnyilvánulások voltak.

3. A másik érdekessé válik A bonyolódó személyközi és szociális szabályok között a hétköznapi szankciók mellett egymás megfigyelése is előtérbe került, érdekes lett a karakter, az „emberi természet”, amely szélsőséges körülmények között különös reakciókat válthatott ki az emberekből. Somerset Maugham munkássága már jól mutatja ezt, minden fejlett ország irodalmában megvannak ennek a hasonló ábrázolásai. De kialakult valamiféle kölcsönös nyitottság is. A városi életforma sok szórakozási formát és szabadidő-eltöltési életmódot hozott létre, az emberek kezdték jobban átélni közvetlen kapcsolati világukat, jobban megnyíltak egymás felé. Maupassant életműve mutat valamit ebből a változásból. Míg azonban a polgári világ fő problémája a viselkedést belülről irányító morál maradt, ez már ütközött a korra jellemző individualizálódás önmegváltó és vetélkedő késztetéseivel, a korábbi erkölcsi elvek és életminták kötelékeitől való szabadulás vágyával. Viszonylag gyorsan, néhány évtized alatt a 19. század végén létrejött a morális problémák medikalizációjának gyakorlata, a neurózis, mint modern betegség, a lelki terápiák sora, az ember egyedi természetében lévő alkalmazkodási akadályok humánus befolyásolásának divatja stb. Valami nagyarányú társadalmi változás ment végbe, amely már a huszadik század emberét vetítette elő. Az egyéniség, a másik lelke, majd a minden ember sajátos élményvilága, egyedi mentalitása vált érdekessé. Az emberi természet Kant-féle morális antropológiája helyett a lélektan lépett előtérbe, az emberi állandóságok mintegy háttérbe szorultak, és a test és a társadalom viszonylatában kibontakozó élettörténet és élményvilág vált izgalmassá. Megjelent a tudattalan, a neurobiológiai fejlődéssel párhuzamosan differenciáló ösztön késztetések és ingerigények freudi jelenségköre egyfelől, másfelől meg az emberi életformák és felfogásmódok, mentalitások hallatlan sokfélesége, pluralizálódása, amely már fókuszba helyezte a személyiséget, az egyediséget. Az új helyzetet nem sikerült még átfogóan leírni, még hiányzik a modernitás korszerű kultúrtörténete, de már látható, hogy a sablonok szerepe a másik ember megértésében elhalványul, Maugham tűnődő megfigyelése és jellemrajzi általánosítása (a jellegzetes egyes szám első személy ábrázolási megőrzése) átadta a helyét a lélektani regénynek, a belső univerzumok megrajzolásának, a korábban patológiás vagy deviáns divattá válásának és a sokféle életérzésnek, amely már inkább a posztmodernt jellemzi. Az empátia talán törvényszerűen lett a posztmodern kulcsfogalma a második világháború utáni időszakban. Maga is generálta ezt, de terméke is a pszichokultúrának, amikor általánosan tematizálódott, hogy a polgári társadalmi felnőttség nem biztosítéka az alkalmazkodási, beilleszkedési képességeknek, illetve a beválásnak egy versengő, teljesítményorientált civilizációban. Fejlődni és fejleszteni kell, tudni kell megváltozni, új képességeket kell felmutatni. Szerelem, házasság, család éppúgy új és problematikusan tematizált része a


1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE modern életnek – művészetekben és köztudatban egyaránt –, mint a munkahelyi siker vagy a szórakozás és a rekreáció képessége. A „piacra” beléptek és keresetté váltak a lélektani technikák, a nevelés is „pszichologizálódott”, és minden többszörös csavart kapott a keleti életfilozófiák, természetes gyógymódok, az új spiritualitás, a „new age” lelkület elterjedésével. Különösen, de nehezen megfogalmazható, rejtett értékké vált a személyes érzelmi közelség, az intimitás a másik emberrel, nemcsak barátságok és szerelmek, hanem életformák és világszemléletek, élménymódok viszonylatában is.

4. Új kommunikációs nehézségek Az új emberi helyzetek nagyjából az utóbbi évszázadban mindig új és új formában kifejezhetetlenek vagy nehezen kifejezhetők, a megértés így nehezített, a régi dialó gusok, amelyek a morál és a jellem terminusaiban az örök emberi értékek vagy a közös önazonossági tengelyek mentén fogalmazódnak meg, ma már eltűntek, helyette érzések, törekvések, egyéni belső ellentmondások és idioszinkráziák adják az emberi relációk kapcsolatát és témáit. A fejlesztő és a segítő ebbe a világba kell belépjen, de ezen át tudják az emberek egymást is befolyásolni. A másik ember megnyerése, a vonzások erősítése, a másikra való hatás már dialektikus kommunikációban megy végbe. Az empátia olyan időszakban került felszínre, amikor a modern ember viszonya a társadalommal és önmagával különösen feszült és problémás lett, és amikor a lélektan alkalmazott tudomány és sokrétű társadalmi gyakorlat lett. Nem a mindennapi megértés helyzeteire jött létre a fogalom, hanem azokra a helyzetekre, amelyekben megnyilatkozási nehézségek miatt belső lelkiállapotait kifejezni nehezen tudó emberen professzionális módon szakemberek próbáltak segíteni. A nehézségek sokfélék lehetnek: elzárkózás és befelé fordulás, belső zűrzavar és ennek különféle belső kezelési módjai: ellentmondások, lelki éretlenségek és betegségek stb. Ezeknek az ellátására alakult ki a tanácsadás és a pszichoterápia sokféle szolgáltatása, és az erre létrejött szakmák ismeretés módszerkészlete tevődött át a nevelés, a fejlesztés, az emberekkel való foglalkozás mindenféle más gyakorlatára, ahol segítő és fejlesztő törekvések érvényesültek, és amelyek különféle életproblémák humánus és nem konfliktusos (elsősorban nem szankcionáló) megoldásai váltak szükségessé. Mivel azonban – talán a pszichológiai kulturáltság fejlődése miatt is – az emberi kapcsolatok iránti érdeklődés korszaka volt (az irodalom és a film nyomán, a fogalom behatolt a köztudatba is). és általában a másikra a szokványosnál alaposabban figyelő, beleélő, a másikat egyedi lelkivilágában megközelíteni akaró megértés metaforája, szinte szinonimája lett. A fogalom gyakori használata a második világháború utáni időszakban az említett felgyorsult társadalmi és kulturális változásokból érthető meg. A modern idők bármennyire feloldották a régi – még akár egy évszázaddal ezelőtt is általában jellemző – magányt és ingerszegénységet (a tömegkommunikációs eszközök, a mobiltelefonok vagy számítógép révén), és gyakorlatilag mindenkit sűrűbb társas interakciók hálózatába kötöttek a közélet és a közlekedés intenzitása miatt, a mai ember gyakran érzi magát elidegenedettnek, a körülötte zajló világban „társas magányosságot” él meg. A személytelenség az emberi érintkezésekben hiányérzést vált ki, talán emiatt is alakult ki, hogy a felszínes és alkalmakhoz kötött ismerősi viszonyok felértékelődtek, az ember közösségi kötelékeiben a „gyenge szálak” (Granovetter 1973) fontosabbak lettek. A társadalmi létben nőtt az egyén viselkedési szabadságfoka, de mind több helyzetben fokozódott a megfelelés, az alkalmazkodás kényszere. A magányt és az adaptáció nehézségeit átélő ember gyakran szeretne kíméletet, amely az ő sajátos helyzetének, igényeinek szól.

5. Az egyén szubjektív felértékelődése Főleg azonban az egyéni figyelem, elfogadás, elismerés élményszükséglete fokozódott az individualizáció következtében. Ebben sokféle ok játszik közre: az önmegvalósítási megerősítés, a személyközi kommunikációban is megjelenő sikervágy, vagyis a másik ember érdeklődésének és szimpátiájának kiváltása, a különféle társas készségek hatékonyságának visszaigazolása stb. Mindezek mögött a korunkra jellemző vetélkedés, versengés rejtett kényszere is áll. Szebbek, jobbak, eredményesebbek akarunk lenni, ez sokféle késztetési állapotunk alapja, különböző társas helyzetekben. Miközben a másik ember felől jövő pozitív visszajelzés mind fontosabb, a másik megnyilvánulásaiból leginkább erre figyelünk, és ezzel egyidejűleg önmagunk teljesítményét ellenőrizzük, „monitorizáljuk”. Ez a kommunikációs helyzeteket beszűkítő módon strukturálja. Ez a lelki beállítódás a modern társadalom viszonyai között távolságkeltő, hiszen az emberek a hétköznapi érintkezésekben jobban szabályozzák, illetve korlátozzák az időt, mint korábban. A modern ember lelki alapállását Ady ismert verse, a „Szeretném, ha szeretnének” jól tükrözi, és már több mint száz éve jól elővételezte:


1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény, Lidérces messze fény. De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak. Ezért minden önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének, S lennék valakié, Lennék valakié. A vázolt gondolatmenet alapján a vers mondanivalója mélyebb rétegeiben is ért hető. Míg a korábbi korszakok embere nem egyedi önazonosságában, hanem kollektív kötelmeiben határozta meg önmagát, családja és csoportviszonyai (pl. nemzete, fajtája alapján), a mai ember magát csak önmagában látja. Saját szemében fenség és titokzatosság – mint minden ember –, és lidérces messze fény. De nem tud így maradni, szeretné magát megmutatni, hogy – lehessen valakié. Valamilyen erősebb kötődési igény fejeződik itt ki, és ennek érdekében az önmegmutatás. Vagyis az egyediségében való elfogadás és szeretet igénye.

6. Belső világunk bonyolódása De az önmegmutatás mást is kifejez. A mai ember összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint a korábbi koroké. Nagy és növekvő ingerözön éri személyiségfejlődése nyomán, összehasonlíthatatlanul több értéket, normát, életmintát ismerhet meg, mivel sokkal több választási helyzet elé is kerül, ezekre reflektálnia is kell. A memória ezeket az emlékanyagokat híven, de alapjában rendezetlenül őrzi és próbálja feldolgozni. Talán az sem véletlen, hogy a 19. században előbb a „tudatalatti”, később a freudi „tudattalan” fontos magyarázóelvként kialakult, hiszen nyilvánvaló lett, hogy az emberben sokkal több emlék, kép, ismeret, érzékszervi benyomás él, mint amit a tudata tartalmaz, tehát amivel éber öntudati állapotában tájékozódni és mérlegelni képes. Akár néhány nemzedékkel korábban a „tudattalan” még nem lett volna élményszerű. A memória akkor is felvette az éber élet minden ingerét, de ezek száma és főleg diverzitása nagyságrendekkel kisebb volt. Ugyanaz az élménytípus, például a falusi ember munkanapja vagy otthoni élete hosszabb időtávon át nagy hasonlóságot mutatott. Az emlékezetbe kerülő eseményeket ritkán színezte valamilyen érzelem vagy éppen valami sajátos jelentés. Most tömegesen élünk át eseményeket, még gyakrabban kommunikációs tartalmakat, amelyek megragadnak bennünket, érzelemmel vagy értelemmel töltenek el minket, ezzel tovább emlékezetesek maradnak, és jobban összefüggésbe kerülnek egymással. Belső világunk tehát bonyolultabb és érdekesebb, és ennek feldolgozása jobban foglalkoztat minket, mondhatni, állandó lelki munkát ad. Mivel a normák, értékek és viselkedésminták is a megfigyelt és átélt másik ember nyomán nyernek kontúrokat, a másik ember élménye és ennek feldolgozása önös szempontból is érdekesebb, mint korábban volt. Az identitásfejlődés voltaképpen a bennünk élő énreleváns élményanyag folyamatos értelmezése olyan kategóriák, szempontok szerint, amelyeket a számunkra fontos emberi környezetünk hatására (vagyis viselkedésének és kommunikációjának nyomán) változnak bennünk. Folyamatosan új és új benyomások 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE érnek bennünket, emiatt időnként perspektívaváltásokra kényszerülünk, és mivel a saját viselkedésünk és kommunikációs rendszerünk belső önazonosságunk vezér lése alatt áll, személyközi arculatunk, egész személyiségünk is folyamatosan változik. Időnként akár gyorsan, szinte radikális átalakuláshoz hasonlóan. Nappali emberi interakcióink ezért folytatódnak a cselekvés, viselkedés közbeni önreflexiókban, amelyek a televízióban szokásos alul futó szövegsorhoz hasonlóan kísérik tudatos élménybefogadásunk, vagy ami fantáziában, esetleg ábrándozásban – „nappali álomban” – még markánsabban történik. Valószínűleg az álom is a korábbi inger felvételek és élményleképezések belső rendeződési automatizmusaiból ered. Az álom is tükröz belső ellentmondásokat, nehezen értelmezhető érzelmi nyomokat, főleg az emberre leginkább jellemző érzelmet, az elővételező félelmet, a szorongást, amely az ember sajátos orientációs eszköze a társas szférában. Az álom természetesen ősi emberi élmény, de a régi, spirituális életszemléletben ez inkább valami mágikus, misztikus üzenetként, szellemi jóslatként jelent meg, míg ma mi magunk, az álmodók állunk a középpontban. Nem szabad elfelejteni, hogy a „tudattalan kora” a vasút révén fellendült mobilitás, a távíró folytán globalizált egyidejűség, a tömegsajtó révén „egyenirányítottan” interpretált közélet idején jött létre, nem is beszélve a fényképről, mint a „megörö kítés” eszközéről, majd a mozgóképről és a huszadik században már gyorsan kibontakozó más híradó, valóságleképező és új összefüggéseket aktualizáló vagy éppen teremtő tömegkommunikációs eszközről. Nem csoda tehát, hogy a szubjektum, az élmények rendszere is nagyon fontos lett. Ezeket az új „médiumok” is közvetítették, de mégis leginkább az új intenzitású személyességet kifejező bizalmas párbeszédek hordozták. Korábban ezeket leginkább a szépirodalom személyes vallomásai, az emlékiratok vagy önéletrajzok mind intimebb válfajai jelenítették meg. A bizalmas párbeszédekben fontos lett a bensőségesség, a másik ember közelsége, a bizalom, amely valamilyen értékközösségen alapult. „Szeretném magam megmutatni”, „szeretném, ha szeretnének”, „lennék valakié”. Ezek a kifejezések nyilván metaforái annak a modern vágynak, hogy kerüljek közel a másik emberhez önmeghatározásom szükségleteiből eredően is, a másikkal való átmeneti, jelképes kommunikációs egybeolvadás érdekében, amelyben énem valamilyen megerősítést kap (vagyis amelyben „szeretnek”). Ez a szükséglet – folytatva a sűrített jelentések kibontását – megér önkínzást, éneket, vagyis erőfeszítéseket az önkifejezésre és a művészi megjelenítés eszközeinek (ének) alkalmazására.

7. Az érzelmi távolság áthidalása E szükségletek időszakában az empátia a távolságok átívelését, a – gyakran ellenszenveket és elutasítást kiváltó – különbségek háttérbe szorítását ígérte. Már a fogalom maga is felidézhetett egy különös hangulatot és érzést. Ha „megállok” – vagyis a hétköznapi rohanásból kilépek –, ha a másikra „rácsodálkozom” (mint Arisztotelész ajánlotta a megismerés optimális lelkiállapotaként), és ha megpróbálom elképzelni, hogy a másik egy-egy adott jelenségről mit gondol és azzal kapcsolatosan mit érez, akkor valami szokatlan élmény keletkezik: a másik ember közelebb kerül, érthetőbbé válik, és ennek az élménynek alapján, illetve nyomán a vele való párbeszéd is bensőségesebb, intenzívebb lesz. Ez az élmény talán amiatt értékelődött fel, mert a teljes modernitás kora a francia forradalom eszméinek általános elfogadásának, de ugyanakkor megvalósítási dilemmáinak korszaka is volt. Az emberi jogok elfogadása fájdalmas ellentmondásba került a csoportviszonyok valóságával. A diszkrimináció minden területen láthatóvá és megtapasztalhatóvá vált. Különösen átélhető lett ennek hatása a személyközi térben. Eleven lett ez a társas segítés professzionális formáiban, ahol az identitás hagyományos keretei – nem, származás, vagyoni helyzet, rang, életkor stb. – mellőzhetőknek tűntek, de mégis folyton zavaró körülményként jelentek meg. Ezt gyakran előítéletesnek, kirekesztőnek élik meg, ez távolítás lehet az emberek között. Ezt hidalhatja át az empátia, és ez az ígéret is hozzájárulhatott a fogalom népszerűségéhez. Az emberi viszonyokban és a kölcsönös megértésben különben ez a távolítás az alapmotiváció. Valószínű, hogy ez törzsfejlődési örökség is. Már a madarak is védik „territóriumukat”, az abba belépő fajtársat elriasztani igyekeznek, gyakran megtámadják. A gerincesek is ugyanígy viselkednek, élőterüket gyakran szaganyaggal veszik körül, de gyakran az uralomért állandó harcban állnak egymással. A majmok világában a csoporton belül folynak a dominanciaharcok a hímek között, ez a nőstények kisajátítását célozza, valamint a csoport vezetését, ez a vezetés azonban gyakran magában hordozza a csoport területének megvédési kötelességét is. Az állatvilágban a távolságtartást általában csak a párzás – többnyire rövid – időszaka oldja fel, amikor a nemek külön jelzésekkel keresik, hívják egymást. Az ember is kis, családi szerveződésű csoportokban élt, az idegen elsődleges ellenség volt. Távolítás és személyesség együtt járt tehát. A civilizációval párhuzamosan az ember kilépett a kis közösségek személyességéből, de a differenciálódó társas viszonyokban a tanult összetartozás szereplői is sokat megőriztek az idegenségből. Elsősorban a hatalom


1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE jelzéseire figyeltek az emberek, illetve nem szívesen léptek ki a személyes környezet védelméből, hiszen tartaniuk kellett az agressziótól, ezzel szemben csak a nagyobb nyilvánosság jelentett biztosítékot. Később, a korai individualizáció nagyobb személyes tér igényével fejlődött, itt a strukturálódó társadalomban a tulajdon intézménye terjesztette ki ezt a teret tárgyakra és a mindennapok közvetlen érintkezésétől független területekre. A család és a rokonság ebben is szervező erő maradt. A személy és a személyes terek sérülékenysége miatt az idegen továbbra is, vagy még inkább a mindig új formákat öltő lélektani távolítás célpontja lett. Az adott társadalom szintjéhez képest különféle befogadási kommunikációk nyomán álltak vele szóba vagy adtak neki valamit. (A szervezett társadalmakban, ahol már törvények jelentek meg, még ha köztudott egyezmények formájában is, már voltak szabályok, hogy milyen vendégjogok illetik meg az idegent, érdekes például az ősi római jogban a tűz adásának parancsa.) De az idegen egészen napjainkig távoltartás tárgya, hiszen megtámadhat bennünket, elveszi tulajdonunkat, ha az idegen férfi, a nők szexuális támadástól kell tartsanak, ha egyedül maradnak stb. Míg az előző generációkban az idegent a falu figyelő szeme követte, most mobiltelefonnal jelzik egymásnak vagy a polgárőrségnek, rendőrségnek az idegen személyt vagy járművet, például tanyai településeken, városok vagy falvak külterületein. A városokban is kifejezetten védjük személyes terünket. Ha összezsúfolódunk, igyekszünk nem egymáshoz érni, nem szólni egymáshoz. Utcán az idegenek nem szólíthatják meg egymást, a nemverbális kommunikáció általában eleve elhárító. A tömegközlekedésben vagy a szomszédsági viszonyokban, ahol az idegen a gyakori jelenlét miatt felszínes ismerőssé válik, a kényszerű – és többnyire a jóindulatot tükröző – beszélgetések szigorúan kötött kódban történnek. Az angolok legfeljebb az időjárásról cserélnek véleményt, nagyritkán, főleg megítélést kiváltó alkalmi események nyomán fejezik ki egymásnak rosszallásukat. Még az eltérő jelenségek is szigorúan szabályozottak. Falun ma is köszönnek az idegennek, és a férfiak szívesen válaszolnak érdeklődésére is, de ez is leginkább arra szolgál, hogy megtudják, mi járatban van. Egykorú fiúk és lányok – biztosnak látszó városi környezetben – idegenként is szóba állnak egymással, de leginkább a saját csoportjaikba, kapcsolati hálóikba térnek vissza, hacsak a kölcsönös érdeklődés nem vezet el személyes megismerkedéshez, vagyis a saját személy fő jellemzőinek közléséig. A távolítási kódok bonyolultak. Mint mindent, ami az emberi érintkezések és kommunikáció szférájában történik, ezeket is automatikusan, különösebb reflexió nélkül gyakoroljuk. Több világnyelvben van magázás és tegezés, sőt többféle kifejezésmód is jelzi a viszony formalitását (például az ön a hivatalosságot vagy a tiszteletet). Élő hagyomány a kézfogás, a köszönés. Köszönés nélkül nem együttélők közegén kívül nincs kommunikáció, mert a kísérlet valamelyik fél részéről már agressziónak számít. Ha a „három lépés távolságot” meg is tartjuk egymástól (a proxemikából tudjuk, hogy a személyes térbeli távolságtartás az interakciós tér társadalmilag előírt szabályain kívül elsődlegesen a személyes viszony közelségét tükrözi), a kézfogás a köszönés után jelzi a dialógus vagy az együttműködés megkezdhetőségét. A kézfogás pecsételi meg a megismerkedést is, ezt bemutatás előzi meg, amelynek során a főbb társadalmi jellemzők is kiderülnek. A név kifejezhet társadalmi státust (például dr., vagy nők esetében a „-né” a házasságot, minkét nemben az özvegy jelző a volt élettárs hiányát stb.). A megismerkedés a továbbiakban a köszönést egyfajta kötelezettséggé teszi, és megadja a felszínes kommunikáció jogát. A társas szabályozásban az egyik szankció, hogy aki megharagszik, nem köszön, vagy nem fogadja a másik köszönését. Nem áll szóba a másikkal. Az idegenségbe visszalépő emberek többnyire kerülik egymást. A modern társadalmakban az idegenekkel való érintkezés a jellemző. Bizonyos helyzetekben az idegenekkel lefolytatott kommunikáció – szigorú szabályok szerint – kötelező, például az ügyfélkapcsolatokban, az üzletekben, a különféle szolgálatok során, de itt a meghatározott feladat, kommunikációs téma kereteitől nem szabad eltérni. Az eltérést szankció, pl. rendreutasítás követi.

8. A városi létformák A városi mindennapokban tehát sok lehet a találkozás és a kommunikáció, de ez viszonylag gyorsan és személytelenül zajlik. Itt tehát az empátiának nincs tere. A másik ember érdektelen. Főbb társadalmi ismérveit automatikusan dekódoljuk. Ilyen elsősorban a nem és az életkor, ilyen a kommunikációs, illetve viselkedési kompetencia, vagy ilyen a társadalmi hatalom valamilyen szerepe, amit egyenruha vagy valamilyen feltűnő jelzés emel ki (rendőr, katona, ellenőr, mentős, tűzoltó stb.). Ezek a meghatározó tulajdonságok befolyásolják a találkozási és kommunikációs helyzeteket. A legtöbb fejlett társadalomban az idősek valamilyen tiszteletet, segítséget kapnak, a nőkhöz a férfiak előzékenyek és udvariasak, a gyereknek elnéznek bizonyos szabálymulasztásokat, és ha valaki a viselkedésében nem kompetens, az többnyire megállítja a formális interakciót. Ha valaki nem érti a nyelvünket (ez az idegenség „minősített” esete, a „külföldi”), akkor nem tudjuk, milyen a szolgáltatást vagy információt akar. Ha valaki nem ért bennünket megfelelően, vagy nem tudja 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE kifejezni magát, holott láthatóan nem a nyelv idegen, akkor részeg, „be van lőve”, zavart, esetleg „őrült” (mai szóhasználattal: mentálisan beteg). A zavartságot a társadalmi megjelenés hiányosságai is kiemelik, hiszen az öltözködés, a hajviselet, a mozgások rendezettsége a társas életben való részvétel követelménye, ennek jelen kell lennie ahhoz, hogy valaki elfogadható idegen legyen. Számos más – személypercepcióban jelentős – tulajdonság is megjelenhet az idegen állapotban a külsőn és a viselkedésben. Drága ékszerek, divatos ruhák, a már csak kiemelt alkalmakban szokásos formális öltözet, a drága óra, az autó stb. jelzi a másik társadalmi rangját, illetve rangkifejezési alkalmazkodását. Más tárgyak foglalkozási szerepet jelölnek: fehér köpeny, sztetoszkóp, orvosi táska vagy drága fényképezőgép és fotóstáska, különösen feltűnő öltözködés, hajviselet, maníros magatartás stb. felismerhetővé teszi az orvost, a fotóst vagy a művészt. Ezekhez a mindennapokban alkalmazkodunk, ahol kell: az orvos közel léphet a baleset sérültjéhez, a művész kisebb „rendhagyásait” elnézően fogadjuk, a fotóstól távol tartjuk magunkat, ha nem kívánunk valamilyen felvétel tárgyai lenni. Minél több szokatlan jelzéskombinációt valósít meg vagy hordoz valaki, annál jobban felfigyelünk rá, és annál inkább megmarad emlékezetünkben. Moreno (1960) észrevette, hogy a szervezett együttlét helyzeteiben az emberi viszonyokat rokonszenv és ellenszenv szimbolikus szálai is áthatják. A rokonszenvet kiváltóhoz vonzódunk, közeledni próbálunk, valamennyire utánozzuk vagy törekvéseit könnyebben elfogadjuk, míg az ellenszenvest minden vonatkozásban távolítanánk magunktól. Ebből a felismerésből született a szociometria módszere (Zseni 2007). Az ellenszenvek és rokonszenvek valószínűleg a felszíni megértés, illetve később a tapasztalati megismerés nyomán keletkeznek. Élethelyzeti és érték hasonlóság állhat ezek mélyén, illetve a személyiség adott szükséglete, például fiatal felnőttekben az érdeklődés a másik nem iránt, a gyerekekben a magabiztosabb vagy az ügyesebb másik értékelése, vagy éppen a szabályokat megszegő elítélése. A másik ellenszenve maga is indíték lehet, hogy mintegy válaszként hasonlóan érzünk. Minél rokonszenvesebb valaki, annál több figyelemben részesítjük, és annál inkább engedjük közel magunkhoz, akár az ismerősség személyesebb fokozataiba, a barátságig menően. A hasonlóságok mozzanata fontos, hiszen a hasonlóság egyfajta kommunikációs bázis, hiszen önmagunkra vonatkozó belső észleléseink annál jobban érvényesek a másikra is. A sok idegennel való találkozás – különösen a városlakó – modern ember számára tehát gyakori, de nagyon gyakori a felszínes ismerősségek viszonyhálózata is. Ennek különböző formáit a hétköznapi élet kínálja. Egyik szint a már említett „gyenge kapcsolatok” köre, a városi élet számos szereplője, akivel a gyakori találkozás már valamilyen köszönő viszonyt alakít ki, rendszerint csak a keresztnév ismeretével. Újságárus, kalauz, bolti eladó, postai alkalmazott stb. alkotja az ismerősség első szintjét. Majd az iskolatársak, munkatársak következnek, esetleg az egyházközség tagjai, akikkel időnként találkozunk, a szülői munkaközösség, a lakógyűlés, a sporttársak köre stb. Minél több személyes kommunikáció zajlik köztünk, annál több lesz a távoli ismerős, itt már ismerjük a neveket, sokat tudunk egymásról, de csak általános dolgokat. Általában valamilyen csoportközösség alakul ki ilyenkor, csak keveset engedünk közel magunkhoz e csoportosulásokból, illetve kevesen engednek közel minket magukhoz, de már illik mindenkivel szót váltani, már ismerni kell mindenkit, ha más közegben, akár véletlenül is találkozunk, és elvárt dolog a felszínes kedvesség és csevely. Ennek hiánya általában a vonzalmat csökkenti, és az ellenszenvet növeli a másikban. Nagyon sok rejtett ága-boga van ennek a szférának, vannak gátlásosak, rátartiak, félénket, dominánsak, erőszakosak stb., akiket különböző módon kell kezelnünk, de mindenképpen ez is a gyenge kapcsolatok közé – de ott már sűrűbb interakciót megvalósítóan – tartoznak, és ezek adják a mindennapi közösségi élményeket. A személyességbe lép már át a közvetlen munkatársak kis csoportja vagy az iskolai baráti kör. Ilyenkor nem csak sokat tudunk egymásról, de nagyon különböző emberi helyzetekben egymás megnyilvánulásait látjuk, és ezekből a másik emberről összetett kép alakul ki bennünk.

9. Megértés az együttes élményekből Ez a másik ember behatóbb megértésének forrása, hiszen már ebből tulajdonságok, jellemvonások, érzékenységek, gyengeségek vagy éppen képességek tűnnek elő. Már a másik reakciója bizonyos helyzetekben előre jelezhető. Már be tudjuk mérni a személyes viszonyunkat is. Általában ilyenkor is bizonyos mértékig engedik csak egymást közel az emberek. Gyakori eset, hogy többet mutatnak vagy mondanak magukról, mint amit előnyösnek látnak, akár a szimpátia elvesztése vagy akár a rólunk megtudott, megtapasztalt dolgokkal való visszaélés veszélye miatt. Ilyenkor általában visszavonulás vagy valamilyen viszonyulási változás következhet. Ifjúkorban különösen, de még felnőtt korban is, és iskolázott emberek között is a környezet személyeiről kialakult ismeret és a velük való viszony jellege nagymértékben automatikus, rutinszerű, nem rendezett. Ez inkább cselekvésünk vezérlésében segít. Mivel minden jelenség itt akcióban, tehát valamilyen együttműködésben, közös cselekvésben gyorsan zajlik le, nincs idő a benyomásokat átgondolni. A 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE hétköznapokban általában az érdeklődés is kicsi a másik iránt. A bonyolult társas térben önmagunk viselkedését se értékeljük. Ugyanakkor a társas emlékanyag igen nagy, és minden nemzedékben növekszik. Mindenesetre messze nagyobb, mint a régi korszakokban volt, már csak az együttlétformák bonyolódása miatt is. Az iskola különböző szabadidő-eltöltési formákat jelent, az osztálytársak vagy munkatársak szórakozni is együtt járnak, sokféle sporteseményen, ünnepségen vannak együtt az emberek, még egy–két évtizeddel ezelőtt például a fiatalokat összekötötte a mozilátogatás. Ma a telefon (különösen a mobiltelefon) terjeszti ki a kapcsolatokat a magánidőre is, és a televízió szolgáltat a világról óriási ismeretanyagot, amelynek közös élménytartalma a beszélgetéseken át különösen sok emléknyomot hagy arról, hogy ki miről hogyan vélekedik, mit kedvel és mit nem. Mindez az emberi világ felszínes, de kiterjedt ismeretét adja a mai embereknek. A médiaábrázolás sok mindent közel hoz, amit a hétköznapokban látunk, de nincs időnk megfigyelni és értelmezni. Ilyen például az emberek külső önreprezentációja, az a mód, ahogy magukat a többi ember felé mutatni akarják, általában különböző megjelenési alkalmakhoz kötötten. Erről már volt szó, de az általános kereteken, például az öltözködés nemi és életkori jellemzőin vagy a hajviseleten, ékszereken, főbb szimbólumokon (például karikagyűrű) túl nagyon sok olyan részlet van, ami az érdeklődőnek, megfigyelőnek jelentést hordozhat. A formális, illetve divatos öltözet frissen elkészített frizurával valamilyen ünnepélyes megjelenésre utal, nyakláncok, jelvények, sajátos díszek csoportokhoz tartozást jelölnek, bár a mély gyász ma ritka látvány, de a vékony fekete karszalag vagy a „szolid” ruha a fontos személy nemrégi elvesztését jelölheti. A „szexis” jegyek az öltözködésben figyelemfelkeltők, még a strandon is, és a sokféle tárgy, amit valaki hordoz, általában kifejező jellegűek. Nemcsak a napszemüveg „öltöztet”, hanem a kézitáska, az ernyő, a kulcstartó vagy mobiltelefon is, csakúgy, mint a sál, vagy a kalap stílusa is. Kifejező az öltözet vagy a cipő színe, sportos jellege stb. Filmekből gyakran megismerjük, hogyan gondolkodnak erről azok, akik az ilyesmit valamilyen változatban különböző társadalmi közegekben viselik, és akik ott ezt a környezetben vélelmezik. A köznapokban ritkán figyeljük meg a sajátos nyakkendő-feliratokat (holott ezek neves egyetemeket jelölhetnek) vagy a politikai és sportjelvényeket, a filmek ezeket ráérősebben és kiemelve mutatják be. Szinte végtelenek a mindennapi, idegenek között is felvillanó jelzések, ezek között van a járás, a mozgás sokféle változata, a beszédet kísérő gesztikuláció és testtartás sokféle feltűnő kombinációja (például a vita, veszekedés távolról is látszik, hasonlóan a beszélgetés elmélyültségének, bizalmasságának jeleihez).

10. A környezet támpontjai az emberismeretben A mai ember átlagos tudása kiterjed az emberi megjelenések és felszíni kommunikációk társadalmi környezetére is. Utcán, szórakozóhelyeken, intézményekben, templomban, hivatalban, boltokban más megnyilvánulások szokatlanok és megengedettek. Szabályozott a beszélgetés hangereje is, ha valahol kiabálnak, ott agressziót vagy veszélyt sejtünk. Feltűnő, ha valaki az utcán szalad, még inkább, ha valaki üldözi. Ezeknek a viselkedésformáknak keressük az értelmét, illetve ezeknek jelentőséget tulajdonítunk. Ez a jelentés nem mindig biztos, például a hangos ember lehet nagyothalló vagy agyi érelmeszesedésben szenvedő, vagy valamilyen sérelemre reagál. De általában az ismeretlenek viselkedési sajátosságaira nem is figyelünk, ha azok nem nagyon feltűnők, tartósak vagy valamiképpen nem vonatkoznak ránk. Az események megértését segíti a mindennapi társadalomismeret, amely általában az élettapasztalatokból merít. Minden olyan társadalmi helyzet, amely rendszeresen ismétlődik és valami emberi szükségleteket vagy feladatokat teljesítő interakció kerete, a szokások bonyolult szabályokba foglalnak. Ezeket társadalmi szituá ciók nak nevezzük, a köztudatban ezek valamilyen megnevezést is kapnak a benne végbemenő cselekvések vagy kommunikációk révén. Minden résztvevő meghatá rozott módon viselkedik a többiekkel szemben, ezt a módot nevezik szerepnek. Általában a szituációból eredően azonnal tudatosítjuk a szerepeket, magunk is felvesszük a sajátunkat, és a másik szerep viselkedését is nagyjából tudjuk, elvárjuk. Tudjuk, hogy a mi szerepnormáinkat is elvárják mások. Ezek az elvárások a táras viselkedést szabályozzák. Ismeretlenek között, nyilvános helyzetekben átmeneti vagy szituatív szerepek jelentkeznek. Vevők vagyunk, ha üzletbe lépünk, az oda tartozó másik (vagy mások) eladó(k). Moziban és színházban nézők, hivatalban ügyfelek vagyunk. Egyesek orvosok, rendőrök, papok, a jegyeket a járműveken kalauzok kezelik stb. Minden szerep kötelesség és lehetőség is egyszerre, bizonyos cselekvéseket a szerepből eredően végre kell hajtanunk, bizonyos szolgáltatásokra, viszonyulásra, hangnemre jogaink, tehát lehetőségeink vannak, hogy azokban részesüljünk, ha az interakciós helyzetbe belépünk. Az átmeneti szerepek sokaságában lehet részünk rövid időn belül, máskor egy-egy szerepinterakció hosszabb időtartamot vesz igénybe. A szerepeket automatikusan megtanuljuk, általában öntudatlan érzelmi azonosulás révén, többnyire gyermekkorunkban, majd a különböző figyelmeztetések és szankciók révén az ismételten megtapasztalt helyzetekben egyre inkább a kölcsönös elvárásokhoz igazodunk. Az átmeneti szerepek legtöbbje közéleti térben, 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE nyilvános helyzetekben mutatkozik, főleg városokban. Bizonyos szerepek intézményekhez kötődnek. Ilyen pl. az iskola, amelyben a szereptanulás hosszú éveken át folyik, ennek során a tanárokkal és az osztálytársakkal való együttműködés és kommunikáció elvárásait tanuljuk és gyakoroljuk, miközben a fő feladat valamilyen tantárgy vagy képesség tanulása, gyakorlása. Intézmény az egyház, azon belül a templom, az orvosi rendelő, a kórház stb. Az ismeretlen intézményi helyzetekbe bizonytalanul lépünk, segítő információkra szorulhatunk. Felnőttkorra általában az átmeneti szerepek ismertté és begyakorlottá válnak. Ekkor felfogjuk, hogy a másiknak egy-egy adott helyzetben hogyan kell viselkednie, és valamilyen megnyilvánulásából tudunk következtetni arra, hogy valaki milyen szituációban van. Egy-egy helyzetben tudatosítani vagyunk képesek az érdekeket, a szankció kat és a következményeket is. Minden helyzetben lehetnek olyan szándékaink vagy törekvéseink, amikor az elvárásokat nem szeretnénk betartani, vagy azokon valamit változtatni akarunk. Ilyenkor a nehézségek és következmények kiszámíthatók, előre jelezhetők. Sikeres televíziós játék volt évtizedekkel ezelőtt a „Mit tenne Ön az én helyemben?” című, ilyenkor egy-egy szokatlan vagy nehezen megoldható helyzetre vonatkozóan próbáltak mások javaslatokat adni. Ilyenkor gyakran sikerült bizonyos előírt helyzetet átértelmezni, bizonyos konfliktusokat megelőzni vagy megoldani, illetve a szerepszabályokon átlépő kommunikációs vagy befolyásoló célokat is elérni. Az ilyen játékok is mutatják, hogy az egyszerűnek látszó mindennapi viselkedés, amelyet szinte spontán módon valósítunk meg, a valóságban összetett. Külön társadalomtudományi elmélet és módszertan is kialakult az ilyen automatizmusok lebonyolítására, ezt etnometodológiának nevezik (Garfinkel 1967), ez nagyjából „népi életmódszertannak” fordítható. Ha a mindennapokban megkíséreljük problematikusnak, kérdésesnek látni a megszokott viselkedési sémákat és kölcsönhatásokat, vagyis megpróbáljuk a földre érkező marslakó perspektíváját felvenni, aki nem ismeri a szabályokat, látható, hogy mennyi cselekvés, mozdulat, jelzés, kommunikáció kell egyszerű feladataink lebonyolításához. Pénzt dobni auto matába, elhelyezni a parkolójegyet, engedelmeskedni más emberek utasítására, akiket karszalag, felirat vagy egyenruha helyez hatalmi helyzetbe velünk szemben stb., mindez gyors rutin, csakúgy, mint a szóbeli kommunikáció megfelelő formája az adott szituációban. Így azután a környezet ismeretlenjei is sok szempontból ismert módon nyilvánulnak meg. Ha a szerepektől eltérés mutatkozik, általában kérdés a közvetlen reakció, ez gyakran a legegyszerűbb, magyarázat igénye az elvárásnak nem megfelelő viselkedésre. A válasz lehet kielégítő magyarázat a szabálykövetés elmaradására, minden szituációban számos kivétel, indok adódhat. Ha a magyarázat nem elegendő, akkor figyelmeztetés, felszólítás, büntetés, más szereplők bevonása stb. következhet. Az elvárások nem teljesülése kisebb-nagyobb konfliktust idézhet elő. Általában a nyilvános helyzetben a kommunikáció hangossá és feltűnővé válásában, esetleg kiabálásban, erőteljes gesztikulációban, fenyegető mozdulatokban válik mindez észrevehetővé. Az ilyen emberi helyzetek, szerepszituációk sokféle válfaját és jelentésbeli összefüggését ismerhetjük meg életünk során. Ezek nyomán a hétköznapokban szinte öntudatlanul eligazodunk, a konfliktusokat elkerüljük vagy megoldjuk. A mindennapi életismeret egyfajta emberi és szociális jártasságot alakít ki. Ezt a szociálpszichológiában tudásnak, bölcsességnek (wisdom) is nevezik (Pikó 2003, 2005). Minél iskolázottabb és műveltebb valaki, annál inkább képes a rutinszerű ismereteit megfogalmazni és értelmezni, így magyarázatot fűzni a saját viselkedéséhez és mások viselkedéséhez, különösen a gyakorta előforduló szabálytalan vagy konfliktuózus megnyilvánulásokhoz. Ez képességi terület, tehát az automatizmusokat és akár a magyarázatokat szokták mindennapi lélektannak is nevezni, és az átlagemberben is feltételeznek kisebb-nagyobb mértékű „naiv” lélektant. A magyarázatok többnyire csak bizonyos mélységig mennek, onnan az indoklást a szokás, a bevett társadalmi gyakorlat, az illem vagy az ésszerű alkalmazkodás említése adja. Vagyis a szabályok az élet tényei. Gyakori tapasztalat, hogy idegenek – például más vidékről származók vagy külföldiek – nem tudnak eléggé alkalmazkodni a szituációkhoz és a szerepekhez. A nyelv használatának képessége ilyenkor segítségkérést vagy segítő magyarázatot, eligazítást enged meg. Az ilyen alkalmak is a hétköznapi szabálytudatosságot növelik. A mindennapokban tehát a találkozások gyorsan zajlanak, a mélyebb megértés különleges eszközei nem szükségesek. A megakadások vagy érzelmi reakciókat váltanak ki, pl. egy-egy helyzetet mérgesen elhagyunk (például, ha az eladó nem jön elő elég gyorsan, vagy nem teljesíti kívánságunkat), máskor az elakadásokat tisztázni próbáljuk, néha felháborodunk, panaszt teszünk stb. Csak ritkán tűnődünk el egy-egy ember sajátos viselkedésén vagy közlésén.

11. Az ismerősi relációk Az emberismeret az ismerősi viszonyban kezd fontossá válni, leginkább közös intézményes keretekben, pl. iskolában vagy munkahelyen. Egy ideig mindenütt eltart a beilleszkedés, betanulás. Néhol ennek előírt


1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE folyamata van, máskor segí teni igyekeznek, vagy éppen magára hagynak valakit, hogy a saját hibáin – pl. mu lasztásain, ütközésein – át tanulja meg, hogyan kell az adott térben viselkedni egymással. Az intézményi – mondhatjuk és szinonim szociológiai fogalmat használva – szervezeti betanulásnak két része van. Egyik a munkakör tartalma, vagyis hogyan kell értelmezni az egyes feladathelyzeteket, mit kell csinálni, kivel hogyan kell együttműködni stb. Ilyenkor információfeldolgozási és cselekvési előírásokat kell megtanulni és begyakorolni, iratokat kezelni, szerelni, tájékoztatni másokat stb. A másik az emberi oldal, a szervezeti szerepek területe, ezekben főleg az alá- és fölérendeltségi viszonyok normái tükröződnek. Mivel a szervezetben huzamos ideig együtt dolgoznak az emberek, csoportviszonyokba is kerülnek. E viszonyok lehetnek előírtak, formálisak vagy rejtettek, informálisak. Ez utóbbiak a közös munka hagyományaiból erednek, és ezekben erős kötőelemet képeznek a vonzódások, a szociometrikus szálak. Általában a szervezeti szerepeket a kis csoportok szabályai ritkán írják felül, de erősen módosíthatják, színezhetik azokat. A szervezetekben már személyesek a viszonyok, vagyis mindenki tudja, ki kicsoda, és egy sor személyes tulajdonság is ismert a többiek számára A munkában vagy azon kívül szóba kerülnek élettörténeti vagy magánéleti történetek is. Egymás jellemét is megismerik. Főleg azok a jellemvonások érdekesek, amelyek a megbízhatósággal függnek össze, a kölcsönös segítséggel, az ígéretek betartásával. Számos más, viszonylagosan állandó kapcsolati terek, közegek is vannak, ott is megjelenik a személyesség, pl. szomszédok között, gyülekezetben, baráti körökben stb. Az emberek ilyen helyzetekben közelebb kerülnek egymáshoz, de időtávlatban a személyes távolság és a kölcsönös érdeklődés változhat. A gyakori együttlét és a számottevő vonzalom bizalmas kapcsolatokhoz vezet, valódi barátságokhoz. Az ilyen kapcsolatokat általában a családok és a tágabb környezet tagjai is számon tartják. Sajátos szervezeti helyzet adódik a közös tanulságból, az iskolatársi viszony, vagy a katonaság keretében töltött közös idő gyakran erősebb, mint a munkatársi kapcsolat, amely általában elhalványul, ha valaki kilép a munkaszervezetből. A barátságok általában közös szabadidő programokkal járnak, és olyan információkat is megosztanak egymással a barátok, amelyeket mások nem. Az átmeneti szerepek és az élettapasztalatból eredő, rendszerint személyesebb szerepviszonyok hozzák létre a mindennapi emberismeret mátrixát, a különböző helyzetek kényszereinek és előnyeinek ismeretéből eredően. Minden kapcsolatformában hangsúlyt kap a távolságtartás, az egészen személyes viszonyok valamilyen elfedése. A család és a rokonság, illetve a másik nemmel kialakított kapcsolat az igazi intimszféra, ez általában a felszínes kapcsolati kommunikációban csak valamilyen baj, probléma esetén válik beszédtémává. Minden társadalomban, társadalmi rétegben más a közvetlen személyes kötelékek és a felszínes viszonyok intimitási foka. De általában az emberek magukban tartják érzéseiket és gondolataikat, különösen amelyek egymásra vagy a közvetlen környezetre vonatkoznak. A beszélgetések témái a közös időtöltéssel vagy a közösen érdekes külső eseményekkel kapcsolatosak.

12. Az önfeltárás (őszinteség) jelensége Vannak zárkózott kultúrák, ahol a kommunikációs közelség lassan alakul ki, és bizonyos határokon nehezen lép át. Más kultúrákban, bizonyos területeken gyorsabban megy a feloldódás. A falusi hagyományokat jobban őrző közegekben inkább megengedett a panaszkodás vagy a személyes bajok feltárása. Máshol ez nem szokás, és ha máshonnan kerül oda valaki, különféle jelzéssekkel értésükre adják, hogy ott ez az őszinteség nem szokásos. A szerephelyzetek és szerepviselkedések kapcsán összegyűlt társadalmi tudás a közvetlen személyességben az önfeltárással, a szóbeli önmegnyilvánulásokkal egészül ki (Jourard 1971). Ezeknek során az emberek bizalmas dolgokat is megkérdezhetnek egymástól, egymás álláspontjait vitathatják, bizonyos helyzetekben érzelmi segítséget is nyújtanak egymásnak, például vigasztalják, bátorítják egymást, szolidaritást fejeznek ki egymással. Sajátos jelenség, hogy a társas viszonyokba beágyazott emberek a sokféle kapcsolati személyesség ellenére is távol érezhetik magukat egymástól. Ezt a mai világ sietős tempójával, az időhiánnyal és a társas helyzetek erőteljes programozottságával magyarázzák, vagyis egyfajta kortünetnek veszik. Kétségtelen, hogy 2–3 nemzedékkel korábban az embereknek több idejük volt egymásra. Több időt töltött együtt a család, a jó ismerősök, barátok több időt töltöttek egymás társaságában, az iskola után a gyerekek többet játszottak egymással. De minden adat arra mutat, hogy a kapcsolatok érzelmi és intimitási mélysége jóval kisebb volt, az emberek kevésbé érdeklődtek egymás iránt. Egy-egy kis közösségben a különbségek kisebb mértékűek voltak, a nemi, életkori, illetve foglalkozási szerepeken túlmenően. Lehetne ezt úgy is mondani, hogy az emberi érintkezésekben kevesebb téma volt. Az utóbbi nemzedékben a tömegkommunikáció és az audiovizuális művészetek mindenkit olyan hatásokkal és információkkal töltenek meg, amelyek sokkal gazdagabbak a közvetlen átélés révén elérhetőknél. Ez bizonyos mértékig, de a lakosság kis körében az olvasással is megkezdődött, a magyar művelődéstörténelemben a kalendáriumokkal, olcsó regényekkel, majd a könyvpiac kiterjedésével és az újságokkal. De ezek sokszínűsége meg sem közelítette azt, amit már a tömegkultúra nyújtott az utóbbi nemzedékekben. Erre már utaltunk azzal, hogy szóba került a saját élményanyag iránti nagyobb érdeklődés, amely párhuzamosan növekedett a másik élményei iránti érdeklődéssel. A beszélgetésekben ma kifejezettebb a külső és belső világ dolgaival kapcsolatos vélekedés, értékelés. Szembetűnő a különbség a 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE felfogásokban, miközben sok egyetértés is adódik. A vélemények többnyire indoklásokat kapnak, vagy vita tárgyai. Bizonyos szinten túl azonban az érzések, értékelések vagy vélekedések nem magyarázhatók. A személyes életvezetés, a morális viselkedés vagy a családi és egyéni erőforrások felhasználásának döntései kevésbé kerülnek be a párbeszédekbe, erről az emberek nehezebben beszélnek. A motivációk területe nehezen nyílik meg, ezek az egyénnek magának is gyakran homályosak, ezekre nehezebb is rákérdezni, ezt nehéz megérteni. A személyes, de kivált a közeli kapcsolatokban a vonzódások fő bázisa a nézet- és értékhasonlóság, ez összefügg a társadalmi hasonlóság más formáival. A közelebbi személyes kapcsolatok (ha a szerelmet, a házasságot, a családi kapcsolatokat nem tekintjük) hasonló neműek és korúak között alakulnak ki, illetve maradnak fenn. Különböző szerepközösségek is segítik az összehangolódást, ilyenek például a munkahelyi vagy szomszédsági közösségek. Könnyebb a kommunikáció, hiszen sok a közös élmény és ismeret, ezekre utalások révén lehet gyorsan, gyakran mások számára észrevétlen módon emlékeztetni a kapcsolati partnert. A hasonlóságok ellenére gyakori tapasztalás a szubjektív világok nagymértékű különbözősége. Ezek túlmennek az érdekviszonyokon, a közfelfogás ésszerűségein, amelyek pedig egymás megértésében gyakori magyarázó elvek. Általában a modern emberben nagyobb a személyes kommunikációs igény, többnyire mindenkinek szüksége van valamilyen megértésre a környezete részéről. Ha valaki magányosan él vagy személyes kapcsolatai megritkultak, eltávolodtak, elbizonytalanodik, gyakran szorong. Ezt az életérzést sokáig ellensúlyozhatja a sokféle szabadidő-eltöltési mód vagy a televízió, de végül gyakran alakul ki problématudat, elégedetlenség. Bár sokáig ellensúlyozni lehet, de a szociometrikus kötelékek megritkulása megterhelő érzelmi tapasztalat. Gyakran az életfolyamattal együttjáró hasonlósági vagy azonossági támpontok elvesztése csökkenti a személyes közelségeket. Az idősödő ember vagy a beteg nem tud emberek közé menni, kevesebb a programlehetősége másokkal. Az új munkahely, a munkanélküliség vagy a nyugdíjas lét gyakran kelti a magányosság érzését. A családból kinövő gyerekek megszüntetnek bizalmas együttlétformákat és személyes kommunikációs lehetőségeket. Ma az idősödő emberek gyakran maradnak magukra, különösen a nők, akik a két nem közötti halandóság kb. tíz éves különbsége miatt gyakran vesztik el házastársukat, válnak özvegyekké. Általában a mai ember gyakrabban kerül élethelyzeti alkalmazkodás, változás kihívása elé. Ma gyakori a költözködés, a munkahely vagy az életmód változtatása. Az alkalmazkodás érzelmi élményei gyakran keltenek belső problématudatot. Fiatalkorban és a felnőttkor elején az ipari társadalmakban erős a versengés is. Még a közeli személyes kapcsolatokban is vetélkednek egymással az emberek. A versengés az életmódban, a fogyasztás tárgyaiban mutatkozik, vagy éppen a különböző társadalmi teljesítményekben, pl. bizonyos értékek megszerzésében. Általában észrevétlenül vagy különösebb reflexió nélkül terjednek a versengés mintái az emberek között, egyes emberek valamiféle példaképpé válnak. A vesztes, a „lúzer” helyzete, átélése lelki teher, stresszforma. Sokszor túlterhelődnek emberek, például a többgyermekes család nagy terheket ró az anyára, a család anyagi szükségletei az apa számára jelentenek többletmunkát, kevesebb szabadidőt, magánéletet. A szegényebb társadalmakban az idős családtagok ellátása kelt megnehezített élethelyzetet. A civilizáció és az individualizáció vonatkozásában fejlett társadalmakban ezért is törekednek az emberek kis családban élni. Az idősek magukra maradnak, és maguk gondoskodnak szükségleteikről, gyermekeik a tanulmányok idejére vagy szoros kötődések nélkül egy ideig önállóan élnek, majd maguk is családot alapítanak. A generációk viszonya lazul, általában felszínessé válik. A fiatal felnőtt már korán saját világában él, önmegvalósításra törekszik, személyes kapcsolatait kultiválja. Ennek során azonban gyakori az ellenszenv, a negatív szociometrikus helyzet, esetleg szervezeteken belül a konfliktus. Gyakori a beilleszkedési zavar. A siker, a személyes elfogadás igénye sok embert lelki képességhiányokkal, kisebbrendűségi érzésekkel, alkalmazkodási elégtelenséggel szembesít.

13. Segítségek, terápiák Mindezekkel a modern ember sokáig maga próbált megküzdeni, csak a család vagy a jó barátok szűk körét beavatva. A tizenkilencedik század végétől a nagyvárosokban ezeknek a jelenségeknek értelmezésébe és a megoldásába bekapcsolódott az orvoslás is. Míg a korábbi korszakokban a betegségeket az emberek belenyugvóan fogadták, a kifejlődő orvostudomány társadalmi intézménnyé tette a gyógyítást. Az individualizálódott ember számára fontossá vált az egészsége és a testi jóléte. Sajátos történet az ideges panaszok elterjedése és az erre alkalmazott gyógymódok sora. Hamar felismerték, hogy ezek a tünetek és panaszok a szubjektív átélés termékei, hiszen nagyon változékonyak voltak, sokféle módszerrel – leginkább lelki hatásokkal – befolyásolhatók, és nem mutatható ki velük kapcsolatosan anatómiai vagy szövettani elváltozás. Ezek a „neurózisok” a virágzásnak induló magán orvoslás esetei lettek (Csabai 2007). A huszadik század fordulójától ezek lelki eredete mind nyilvánvalóbb lett, a pszichoanalízis a terápiába pszichológiai módszert vitt, és ennek nyomán kialakult a pszichoterápia sokféle irányzata. Sajátos társadalmi helyzet, kulturális állapot jött létre: a szubjektív problémák személyes titkokká váltak, amelyeket a pszichoterapeuta 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE bizalmasan kezel, ugyanakkor a terápia ismert és divatos lett, a személyes viszonyok keretében az emberek egymásnak is ajánlották, és a szomatikus orvoslással foglalkozók is ajánlották ezeket pácienseiknek, akiknél ilyenekkel találkoztak. Az orvos, majd a pszichoterapeuta (a múlt század második felében mind gyakrabban a pszichológus) olyan esetekben került az emberi élmény- és viselkedésproblémák megoldásába, amikor azok feltűnővé váltak, zavarták a társas alkalmazkodás teljesítményeit, vagy a keletkező kellemetlen érzelmi reakciók miatt rontották a közérzetet és az önértékelést. A lelki tünetek általában megérthetetlennek bizonyultak a mindennapi emberismeret, illetve az önismeret számára. Ezért is fogták fel ezeket kórosnak, betegségnek, amikortól és amely társadalmi élethelyzetben ehhez elfogadó orvosi érdeklődésre találtak. Az érzés vagy a viselkedés értelmetlensége vagy céltalansága, „oktalan sága” volt a feltűnő, például a szorongás, ok nélküli félelem, a kényszer értelmetlen vagy szégyellnivaló megnyilvánulásra sarkall, a gátlás vagy a tüneti megnyilvánulás visszafoghatatlan, kellemetlen. A helyzet értelmezésében először a szervi betegség feltevése merül fel, ennek korai diagnózisára és kezelésbe vételére szolgálna az orvos. Ha lelki baj derül ki, akkor az életút csapásai (pl. árvaság, lelki traumák) vagy az átélt negatív életesemények (pl. válás, anyagi gondok stb.) megterhelései kínálkoznak magyarázatként. De nem elegendő magyarázatok, hiszen ilyesmiken nagyon sok ember átesik, aki mégsem mutat ideges tüneteket. Az utóbbi kb. fél évszázadban egy sor emberi probléma, amellyel mindenkinek magának kellett korábban megbirkóznia, esetleg a lelkész vagy a család lelki támogatását véve igénybe, fokozatosan lélektani terápia tárgya lett, pl. a gyermekkor legtöbb alkalmazkodási és teljesítményzavara, különösen az iskoláskorban (túlmozgásos szindróma, diszlexia stb.). Később az önbizalom és az életkedv csökkenését minősítette az orvostudomány tünetté, illetve betegséggé a depresszió formájában (Buda 2011), ezzel a korábban lelkinek tartott megnyilvánulás ismét valódi – szervi – idegrendszeri betegséggé vált, mint kb. száz évvel korábban a lelki tünetekhez is viszonyultak, de most a diagnózishoz tudományosan megalapozott gyógymód kapcsolódott. Az emberi megismerési és megértési perspektívák modern kitágulása és individualizációs érdekessé válása ellenére a köznapi kultúra, a közbeszéd szintjén is megjelent az érthetetlen, a problémás az emberben, másokban és önmagunkban, amely hátrányt jelent a társadalmi létben, energiákat von el az önmegvalósítás és az élet élvezete köréből, amelyektől meg kell szabadulni. A köztudatban is elterjedtek a magyarázó elvek, amelyeket a lelki terápiákat kínáló elméletek és módszerek képviseltek. Például a pszichoanalízis révén a tudattalan léte, amelyben belső konfliktusaink zajlanak, ezeket elfojtani igyekszünk, mígnem a terápia ezeket a tudatos feldolgozás számára felszínre hozza. Vagyis érthetővé teszi, értelmezi. Más terápiák szerint a tünetek hibás tanulás termékei, a rossz szokásokat és beidegzéseket sajátos újratanulással lehet megszüntetni (viselkedésterápiák). Ismét más irányzatok az élmények párbeszédes, visszatükröző feldolgozását ajánlják (pl. a Rogers-féle személyközpontú iskola), egy sor más módszer pedig a vegetatív beidegződés feletti kontroll visszanyerését, a belső feszültségek erőteljes levezetését, az emberi kapcsolatok (pl. házasság és család) felülvizsgálatát és megváltoztatását stb. tanítják és gyakoroltatják. A modern ember megszabadítását a lelki bajoktól ma kiterjedt társadalmi gyakorlat, szinte iparág szolgálja, ebben növekvő szerepet kap az ilyen bajok megelőzése vagy a hatékony élettechnikák (élményformák és viselkedési készségek) fejlesztő terjesztése. Ezekben az összefüggésekben került előtérbe az empátia. Sűrített jelentéstartalmakban, amelynek minden rétege kedvező üzenet a mai ember számára. A lelki betegség szimbolikus intézménye az élmény- és viselkedészavarok társadalmi elfogadását jelenti, így ezeket kivonja a saját felelősség, tehát a vétség, a mulasztás, a felróható társas teljesítési elégtelenség kategóriáiból. A terápia nemcsak változási remény, de a társas viszonyokat elrendező értelmezési mód is. A terápiára szoruló egyedi figyelemben részesül. Kímélően, elfogadóan viszonyul hozzájuk a terapeu ta. A terápia sajátos emberi interakciós forma, benne van a segítő szakember szolgálata, a nevelő türelme és a pap alázata egyidejűleg. Míg az orvoslásban az ésszerűség és a tudományos megalapozottság révén sok a kényszerítő momentum, vagyis az orvosi utasításoknak meg kell felelni, a mindennapi életformát megváltoztató beavatkozásokkal együtt kell működni, a pszichoterápiában nagy a páciens autonómiája, az együttműködési nehézségeket sokáig tolerálják. Ez az autonómiaszükséglet napjainkban az alternatív gyógymódok iránti növekvő keresletben is megnyilvánul. Ezekben ugyanis célzott és nagyobb mérvű, könnyebben elérhető gyógyulás, változás ígérete jelenik meg, míg az orvoslás és az abból kifejlődött pszichoterápia is racionális keretekben működik, az eredmények előre csak valószínűsíthetők. Az alternatív gyógymódokban a mágikus hit is nagy szerepet kap. A posztmodern lelkület, az „új korszak” (new age) mentalitás szolgálja az individualizációs életfelfogást, minden lehetséges, mindenféle új értéket és viselkedésmódot érdeklődéssel kell fogadni, az új spiritualitás révén megnyílik az a tartomány, amit az emberiség évezredeken át a vallásokban ismert meg, de most valamiféle racionalitásként is, az új lelkiség is mintegy technika, módszer, gyakorlás, lelki munka (valamilyen átlényegülés).

14. Az empátia koncepciójának szerepe 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A MÁSIK EMBER MEGÉRTÉSE Mindezeket a jelentéseket az empátia fogalmában igényli a modern ember a maga számára és szerettei számára. Kiemelt figyelmet, elfogadást, türelmes segítést, egyedi megértést és bánásmódot. Ez kívánatos társadalmi illetve politikai viszonyulásmód is. A demokrácia eszméjében, mint említettük, az egyenlőség, a hátrányos megkülönböztetések elvetése, az esélyegyenlőség, a humán szolidaritás igényei fejeződnek ki, ezek az empátia fő tartalmai is. Az empátia tehát erős rezonanciát kelt a köztudatban, kívánatos az élet minden területén. Nevelésben, munkaszervezetekben, gyógyításban, szolgáltatásokban stb. Humanisztikus eszme a másik ember beleéléses, lelkiállapotát rekonstruáló megértése, amelynek során az odaforduló ember önmagáról igyekszik elfelejtkezni és csak a másikra összpontosít. Mivel a kölcsönös ismeretnek és megértésnek sokféle egyszerű, többnyire felszínes formája van, nehéz megállapítani az empátiás megértés specifikumait. A különböző tapasztalati általánosítások, következtetések összemosódnak. Ami az empátiára jellemző, az, hogy a megértés nem elsősorban a szokványos emberi interakciók során, más cselekvések és együttműködések közben keletkezik, hanem olyan sajátos kommunikációs folyamatban, amelyben a megértés a cél, és a téma a megértett lelki tartalmak megbeszélése. Ennek létre kell hozni a keretét, munkamódját, ehhez a megértésre törekvő fel kell készüljön a másikra való ráhangolódás lelki készen létére, számos viszonyulási szabályt kell megvalósítson. A megértő kommunikáció őszinte párbeszéd, amely – a tapasztalat szerint – annál lassabban és nehezebben zajlik, minél nagyobb a másik emberben a figyelem fókuszában az ellenállás az önfeltárással szemben, illetve minél mélyebb lelki rétegekről szól a beszélgetés, olyan élményekről és motívumokról, amelyek az illetőnek magának is nehezen érthetők vagy önértékelési, esetleg morális szempontból elfogadhatók. Számos olyan lelki helyzet van, amelyben az empátiás megértés alig segít a viselkedésváltozás előkészítésében, pl. ilyen a kémiai szerektől való függőség, a téveseszmékkel teli gondolkodás, az alaphangulat erős nyomottsága (depresszió) vagy felhangoltsága (mánia stb.). A valóságban élő és az emberi kapcsolatokban kölcsönösségre képes ember számára az empátiás megértés pozitív élmény, amely a felé forduló iránt érdeklődést és vonzalmat kelt.


4. fejezet - 2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN Az „empátia” kifejezést megtalálhatjuk az ókori görög nyelv szótáraiban. Eredeti jelentése: erős érzelem, szenvedély. A „pátosz” híres, közismert fogalmának egyik változata, annak a nevezetes fogalomnak, amelybe a görög szellemiség azt a felismerést sűrítette, hogy a nagy érzelmek, erős törekvések szükségszerűen magukban hordják a szenvedést. A pátosz ugyanis eredetileg bajt, betegséget, szenvedést jelent. Ebben az értelemben találhatjuk meg a klasszikus drámákban és Arisztotelész írásaiban is. A későbbi európai nyelvek többsége vagy átvette a görög szót, és a maga saját szabályai szerint alakította, illetve összetett szavak alkotórészévé tette, vagy pedig megőrizte a szóképet, és a szenvedélyt – miként a magyar nyelv is – hasonlóan nevezte meg, mint a szenvedést. A pátosz különböző alakjai tehát megmaradtak, a szemantikai tartalom más nyelvekbe is átkerült, maga az empátia szó azonban az eredetiben sem volt gyakran használatos, a hellenizmus görög nyelvében, a „koiné”-ben már alig találjuk, így nem szerepel az Újszövetségben előforduló szavak között sem. A századok folyamán az „en” szócska, amely -ban, -ben-t, illetve -ba, -be-t jelent, elveszítette azt a funkcióját, hogy – igékkel vagy főnevekkel összeolvasztva – intenzitást, szilárdságot, erősséget fejezzen ki, így az empátia, amely a pátosz (vagy annak valamely szinonimája, például pathé, pathéma, pathésis stb.) felfokozott mértékének jelzésére volt hivatott, lassan kiszorult a nyelvhasználatból. A görög szó később az angol nyelvben jelent meg újra, mint archaizáló kifejezés, elsősorban a bölcselet, a művészetek és a hivatalok nyelvében, ott is mint ritka szerkezet. Előfordulásának és jelentésváltozásainak történetét eddig nem dolgozták fel. Az empátia fogalmát vizsgáló Alfred Adler a harmincas években megjelent egyik angol nyelvű munkájában – egy 19. századi angol szövegből – a következőket idézte: „empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint”. Adler hivatkozása is mutatja, amit azóta más fogalomtörténeti munkák is igazolnak, hogy az empátia jelensége és jelentése a 19. században már benne volt a filozófiai köztudatban. Az angol nyelvhasználat tehát új szemantikai tartalmat vitt a görög szóképbe. Ez az új tartalom 1897-ben vált tudományos fogalommá, ekkor alkalmazta ugyanis Theodor Lipps (1903) német pszichológus egyik munkájának fordítása közben az Einfühlung – beleérzés – kifejezés visszaadására az empathy – empátia – szót Edward B. Titchener, a Cornell egyetem neves lélektanprofesszora. Innen, tehát az amerikai szóhasználatból indult el a koncepció, ugyanitt alakult ki sajátos elmélet körülötte a harmincas években. Így került és kerül át fokozatosan más nyelvekbe, már megtartva alakját, így többek között a németbe is, ahol a későbbi pszichológiai szakirodalomban már többször találkozhatunk az Empathie szóval, mint a Titchenert megihlető Einfühlunggal. Nyilvánvaló, hogy a beleérzés köznapi kifejezése már nem alkalmas arra, hogy az empátia fogalmában rejlő elméletet is tükrözze, a szakemberek számára kifejezőbb tehát az idegen szó, mert ez félreérthetetlenül a saját tudományos jelentéstartalmat idézi fel. (Az idegen eredetű szakkifejezéseknek általában is nagyon gyakran van ilyen funkciójuk, segítségükkel el lehet különíteni az újonnan kialakult jelentési változatokat a mindennapitól, amely mindenkiben az ismertség, az érthetőség érzését kelti.) Lipps az esztétikai élmény és értékelés lélektani folyamatának leírásában emelte koncepció rangjára a beleélés fogalmát (Lipps 1903). Rámutatott, hogy a műélvező figyelme fokozatosan eltávolodik önmagától, a tudatból kiszorul az önreflexió, ehelyett mintegy egybeolvad az én a műélvezet tárgyával, a képpel vagy a szoborral, szinte abba éli bele magát. A művészeti alkotásba való beleolvadás, a figyelem teljes kifelé vetülése volt tehát a Titchener-féle fordításban az empátia jelentése, abban az összefüggésben, hogy a műalkotást beleélően megfigyelő ember átéli azokat az érzelmeket és hangulatokat, amelyeket a műtárgy vagy a kép tartalmaz, felidéz. Ez az esztétikai élményértelmezés különösen nagy visszhangra talált Amerikában, mostanában az empátiával foglalkozók mind több korai tanulmányt találnak erről. Befolyásos volt pl. Edith Stein 1912-ben megjelent könyve (Gallese 2001: 43).


2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN A teljes figyelemnek és a megfigyelés tárgyába való érzelmi beolvadásnak mozzanata megvan a mai empátiafogalomban is, sok más egyéb mellett és más folyamatok keretében. Nem véletlen azonban, hogy éppen a műélvezet, a műalkotás értékelése volt az a jelenség, amely kapcsán az empátiát átélő ember lelkiállapotának első jegyeit megnevezték, olyan módon, hogy erre önálló fogalmat vonatkoztattak. Ez volt ugyanis az az emberi megnyilvánulás, amely az európai kultúrában a legkorábban problematikussá vált, és valamilyen magyarázatot igényelt. Valószínű, hogy a műalkotás objektivált valósága és nagy társadalmi értéke keltette ezt a problématudatot, és sokkal kevésbé maga az élmény, amelyben a műalkotást az ember átélte. A művész munkájának nagy hatása lehetett először a feltűnő, ebben kellett keresni a különféle emberi indítékokat – olyanokat, amilyeneket a köztudat a mindennapi viselkedés értelmezéséhez már kialakított –, tehát az érdekeltség, az érzelmi odafordulás tényezőit. Meg kellett magyarázni, hogy miért csodálják annyira a szép szobrot és a képet, miért zarándokolnak messze földről, hogy láthassák ezeket, miért hallgatják lélegzetvisszafojtva a verset vagy a drámát. Értelmezni kellett, mi történik tehát a műélvező emberben, mitől válik a mű befolyása különlegessé, mi a befogadás lényege.

1. Arisztotelész elmélete Ezzel a problémával már Arisztotelész is sokat foglalkozott. A művészeti tárgyak hatásában inkább önállósított esztétikai elvek szerepét kereste, tehát a szép, a művészi lényegét, tulajdonságait igyekezett megállapítani, figyelme elfordult a mű és az azt élvező, befogadó ember találkozásának közvetlen pszichológiai eseményétől. A dráma hatásának magyarázatában, amelynek a máig is híres, voltaképpen ma sem túlszárnyalt katarziselméletében adott hangot, azonban ezt már nem tehette. A dráma – különösen ókori formájában – nem volt különválasztható az előadástól, és ha hatását elemezzük, akkor elkerülhetetlen, hogy az egyes nézővel ne foglalkozzunk úgy, mint befogadóval. A dráma sajátos műfaja, a drámai élmény megrázó hevessége, gondolkodásra és utólagos lelki feldolgozásra ingerlő effektusa kényszerítette ki tehát Arisztotelészből, hogy az öntudat időleges feloldódását észrevegye és leírja, és rámutasson, hogy a néző szinte azonossá válik a drámai hőssel, átveszi annak érzelmeit, képzeletében maga is annak a világában él. Már nem az az ember többé, aki hétköznapjaiban lenni szokott, az a valója átmenetileg megszűnik létezni. A drámai hős érzelmei így átviharzanak a nézőn, megismeri az emberi lét különleges sorshelyzeteinek feszültségeit, és amikor lebonyolódik a tragédia, és a végkifejlet után elhal a szó, eltűnnek a maszkok, a figyelem lassan visszatér megszokott kereteibe, az átélt érzelmek és szenvedélyek megtisztították a lelket a benne felgyűlt különböző indulatoktól, feszültségektől. A katarzis megtisztulást jelent, innen ered az elmélet elnevezése. Nagyszerű és meglepően modern elmélet ez, Arisztotelész zsenialitásának talán legszebb példája. Ragyogó megfigyelés, kitűnő általánosítás jelenik meg benne, és ez a magyarázat valóban hozzásegít a színházi élmény megértéséhez. Ha valaki csak néhány színdarabot látott is, meglepve eszmél rá, hogy az arisztotelészi magyarázat rá is menynyire vonatkozik. Arisztotelész a katarzis elemzésénél nem sokáig időzött. Nem vizsgálta a mechanizmust, amely a drámai cselekménybe való érzelmi beolvadást lehetővé teszi, csupán észlelte annak létezését, és utalt működésének következményeire. Több mint két évezred filozófiai fejlődése ezen nem is nagyon jutott túl. Az esztétikum az utóbbi évszázadokban a bölcselet érdeklődésének középpontjába került, önálló kategóriák alakulnak ki magyarázatára, míg magával az esztétikai élménnyel alig foglalkoztak. A lélektan kialakulása és fejlődése kellett ahhoz, hogy ez az élményfajta is problematikussá, leírásra és értelmezésre érdemessé váljon. Ez pedig a múlt század második felében következett be. Az addigi lélektan az egyénben meglevő lelki abszolútumokat, az állandó képességeket és működéseket vizsgálta, egyelőre önmagukban, az emberen kívüli világra nem vonatkoztatva. Ebben is Arisztotelész volt a nagymester, a lélekről írott három könyve (De anima) és számos töredéke (például a Parva naturalia egyes darabjai) az emberi pszichikum érdekes, bár statikus képét rajzolta meg. Nem túlzás azt állítani, hogy ezzel Arisztotelész rakta le a pszichológia elméleti alapjait. Rendszerezte a mindennapi fogalmakat, amelyek lélektani tényeket fejeznek ki, szakkifejezéssé tette őket, entitást képzett belőlük. Érzelem, akarat, emlékezés, értelem és sok más, a pszichológiában ma természetes helyet elfoglaló problémakör így lett a tudomány tárgyává. Arisztotelész értelmezési próbálkozását később mások is követték. A nagy Kant is írt egy filozófiai antropológiát, amelyben voltaképpen a lélektan körvonalait rajzolta meg, úgy, ahogyan azt az individuumba vetítve el lehet képzelni, és ezt tette sok más filozófus is. Ezekben a fejtegetésekben rejtett előfeltevés, hogy a másik ember megismerhető, és hogy az emberek lelki mechanizmusaiban strukturális és működési azonosság is van. Ez pedig az emberek közötti viszony problémáit rejti magában. De a megismerhetőség rejtett elfogadásán


2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN túl a kérdés a filozófusok számára nem volt különösebben érdekes, őket az ember maga érdekelte, a filozófiai módszerelméletben különben is későn jelent meg az a kérdésfeltevés, hogy a bölcselkedő ember honnan szerzi a maga tényanyagát, ha ez a tényanyag nem egyszerűen önmegfigyelés, hanem a személyközi megismerést is magában foglalja. Számukra az volt a fontos, hogy mire jut annak feldolgozásában, rendszerezésében és magyarázatában.

2. A lélektan megközelítése A tudományok közé belépő lélektan feladata lett, hogy a pszichológiai megismerés forrásait és módjait vizsgálja. A múlt század pszichológusai gyakran feszegették, hogy milyen módszereket kell alkalmazni a pszichológia művelése terén. Mivel a kor érdeklődése az élményekre irányult, és az élmények csak a saját figyelem befelé fordulásával közelíthetők meg, a múlt század második felében uralkodó módszerré vált a már említett önmegfigyelés, az introspekció. Módszertanát úgy értelmezték, hogy a saját lelki működésekbe elmerülő, tudományosan felkészített figyelem analizál, tényezőkre bont, belső kapcsolatokat állapít meg, majd megfigyeléseit felszínre hozva elméletekbe építi azokat be. Tudományról lévén szó, a tévedés lehetősége természetesen igen hamar felvetődött. A megoldást több ember önmegfigyelésének összehasonlításában látták. Az introspektív úton nyert megfigyelések szavakba önthetők, elmondhatók, és ezáltal össze lehet hasonlítani őket. Az egyes ember észlelési tökéletlenségeinek ellensúlyozása sok ember együttes észlelése révén a tudomány egyik alapmódszerévé vált. Nem véletlen mondta Claude Bernard, a nagy francia filozófus, hogy ,,l’art: c’est moi, la science: c’est nous”, vagyis – szabados fordításban: a művészet az én, az egyes ember, a tudomány a mi, a több ember produktuma. Az introspekciók összehasonlítása használható módszernek bizonyult, és nyilvánvaló, hogy az esztétikai befogadás kérdésének nekigyürkőző Lipps is önmagát figyelte meg a műalkotáshoz való viszonyában, és saját élményeiből próbált általánosítani úgy, hogy mások hasonló élményeit is kikérdezte. A beleérzés első megfogalmazásában ez meghatározó volt, hiszen nyilvánvaló, hogy a figyelem feloldódását, az élményvilág teljes azonosulását a tárggyal mások is tapasztalták. Érdemes megjegyezni, hogy milyen jól illusztrálja a befelé tekintő önmegfigyelés módszere a múlt század lélektanának individuális emberképét. Az ember eszerint teljesen izolált lény, élményeinek zárt világát csakis a nyelv, a közös jelrendszer teszi közérthetővé. Rengeteg rejtett elem, premisszaszerű tényező volt ebben a felfogásban, amely a mai pszichológiában és más társadalomtudományokban megkérdőjeleződött. Kérdésessé vált később, hogy ténylegesen mekkora is az emberek közötti élményazonosság, mennyire hasonlóak mindenkiben a lelki folyamatok (az introspektív módszertan feltételezte a teljes vagy legalább a nagyon nagyfokú azonosságot, csupán az élménytartalmakban engedte meg az egyedi differenciákat), mennyire hű eszköz a belső állapotok közlésére a nyelv (ez később a szemantika és a pszicholingvisztika alapkérdése lett). Különösen az vált kétségessé, hogy teljesen megbízható eszköz-e a befelé fordulás során a figyelem, nem vezérlik-e már eleve meghatározott kategóriák, amelyek kollektív tévedésekhez – mai nyelvhasználatunkkal: hamis tudati képződményekhez – vezethetnek (ez a modern ismeretszociológia vagy tudásszociológia problémája). Akkor mindez kevéssé volt érdekes, talán tudománytörténetileg érthető okokból is, hiszen a mindennapi tudat természetes emberismerete, amely a pszichológiai kérdésekkel foglalkozó filozófusok fő forrása is volt, nagyon sok magyarázatra és szabályszerűség megfogalmazására adott lehetőséget. Ezen az alapon létrejött a pszichológia egész elméletrendszere, mely nagyon sok érvényes megállapítást tartalmazott. Sok ember introspekcióinak összehasonlító egybevetése magában hordta az empirikus igazolás tényleges lehetőségeit, és ezáltal hozzájárulhatott a pszichológiai ismeretek tisztázásához. A nagyon összetett és a mindennapi életben jelentős kérdések egy részének a megközelítéséhez ma sincs az önmegfigyelésnél jobb módszerünk. Bizonyos fokig az empátia is ide tartozik, megismeréséhez a befelé tekintés, továbbá az introspektív úton nyert önmegfigyelések nélkülözhetetlenek. Érthető tehát, hogy Lipps módszere alkalmas volt arra, hogy legalább fő vonalaiban valós összefüggéseket határozzon meg egy sajátos pszichológiai kérdéskörben, az ember érzelmi viszonyulásainak a területén. Egyelőre ez a kérdés még nem a másik emberhez, hanem egy sajátos emberi produktumhoz, a művészeti alkotáshoz való viszony formájában fogalmazódott meg. Ez azonban nyilvánvalóan az emberhez való viszonyt is szimbolizálja, hiszen a művészeti alkotás tárgya rendszerint maga az ember vagy az emberi világ valamely része. A művészi alkotás jellegzetes közvetett kommunikáció, jelképekbe merevített komplex üzenet, az ehhez kialakuló viszonyban tehát benne rejlik a közlő emberhez való kapcsolat is. Lipps munkássága nyomán a beleélés, a beleérzés fogalma egy ideig megmaradt a művészi élmény értelmezésének területén, és nem vonatkoztatták más lélektani problémákra. Sokat használta a fogalmat az esztétika és a művészetfilozófia is. Talán ennek tulajdonítható, hogy az empátia koncepciójának


2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN fejlődéstörténetében egy folyamatos vonalat képeztek a filozófiai elképzelések, amelyek Max Schelertől Jaspersen (1913) át egészen Martin Buberig (1947) és Alfred Schutzig (1962, 1964, 1966) sokféle árnyalatban jelentkeztek és jelentkeznek napjainkban is. Már a múlt század végén megkezdődött a kísérleti lélektan kialakulása. Lassan ként a pszichológia ezen ága lett a legtekintélyesebb, főleg azért, mert ez valósította meg a tudományosság legtöbb ismérvét, ez hasonlított legjobban a természettudományokhoz. Először csak érdektelenek lettek az olyan kérdésfeltevések, amelyek a kísérletes empíria módszerével nem voltak vizsgálhatók, majd később kissé gyanúsnak minősültek, és csakhamar olyan nézetek kerekedtek felül, hogy ezek nem is méltók arra, hogy a tudományos kutatás foglalkozzon velük. Az introspekció radikális elutasítása az amerikai behaviorista lélektanban vált divattá. A behavior (a brit angol nyelv helyesírásában: behaviour) szó viselkedést jelent, és maga a szó választás is jelzi, hogy ez a pszichológiai áramlat semmi mással nem kívánt foglalkozni, mint a kívülről, objektivált módon megfigyelhető és mérhető viselkedéssel. Ez az álláspont lassanként az egész világon győzedelmeskedett, talán nem is elsősorban magából a tudományos megismerésből, nem annak valamilyen értékes vagy termékeny jellegzetességéből eredően, hanem azért, mert az amerikai lélektan fejlődésének voltak meg a legkedvezőbb feltételei, míg az európai iskolákat a történelmi-politikai változások meggyengítették, vagy megszüntették. A kísérleti lélektan és ennek behaviorista ideológiája vált tehát fokozatosan a hivatalos pszichológiává, és ennek keretében sajátos érdeklődési súlypontok alakultak ki. Az empátia koncepciójának fejlődése a szorosabb értelemben vett lélektanon belül ezért évtizedekig megrekedt, és olyan irányzatokban folytatódott, amelyek nem kapták meg az akadémikus elismerést.

3. A pszichoanalízis felfogása Ezek közül legelőször – szinte a kísérleti lélektan virágzásával egyidejűleg – a pszichoanalízis alakult ki. Freud pszichoterápiás munkájában és a neurózisok megértésére tett erőfeszítéseiben a múlt század utolsó éveiben jelent meg egy új szempont, amely később elvezetett az empátia problémájához. Freud a neurotikus tünetek mögött olyan érzelmi gócokat, régebbi lelki sérülések nyomait tételezte fel, amelyek a betegek számára nem tudatosak (a „tudattalan” lelki rétegbe tartoznak). E gócok – a traumatikus emlékek képzetei – nem hívhatók elő az emlékezetben, nem kerülnek be közvetlenül az asszociációk áramlatába. Freud azt figyelte meg, hogy a neurotikus tünetek enyhülnek vagy elmúlnak, ha ezeket sikerült felidézni a pszichikum mélyéről. A felidézés először hipnózis útján sikerült neki (Joseph Breuerrel folytatott közös terápiás kísérleteiben), később pedig az asszociációk kimondatása révén. A hipnózissal végzett próbálkozások során az elfojtott képzetek energiatartalmának kiürülése tűnt neki a leglényegesebbnek, emiatt úgy vélte, hogy a gyógyulást a pangó érzelmi feszültségek levezetése eredményezi. Ezért akkor módszerét – Arisztotelész említett katarzis-elméletére utalva – katartikus módszernek nevezte. Később úgy találta, hogy a hipnózis útján csak ritkán sikerül az elfojtott képzettartalmaknak olyan gyors és olyan nagymérvű felszabadítása, hogy az közvetlen feszültségelevezetést váltson ki. Gyakrabban találkozott olyan betegekkel, akik hipnózissal kevéssé befolyásolhatók, és akiknek tudattalan problémái csak fáradságos munkával voltak felderíthetők. A tudattalan feltárásának céljaira alakította ki az ún. szabad asszociációs módszert, amely abból állott, hogy a beteget olyan helyzetbe hozta, hogy az asszociációs áramlást semmi külső inger ne irányítsa, ellazulásra, befelé figyelésre kérte fel őt, és előírta, hogy a tudatosuló képzeteket a beteg folyamatosan mondja ki. A tudatban lezajló események így szavakba tevődtek át, és a gyógyító orvos feladata a szóbeli közlések elemzése volt. Az elemzés mozzanata miatt Freud módszerét pszichoanalízisnek, lélekelemzésnek nevezte. A módszer a terapeutától sajátos megértést követel meg. A szabadon áramló asszociációkban fel kell ismernie a rejtett összefüggéseket. Következtetni kell indí tékokra, meg kell fejteni bizonyos kifejezési formákat. Freud igen korán létrehozott egy elméletet, amely lényegében sajátos személyiségteória magva. Eszerint az éber tudat, a tudatos én feladata, hogy a kellemetlen, traumatikus élményeket távol tartsa, szorongásmentességet biztosítson, és elérje, hogy a tudatos pszichikus kapcsolatot a külvilággal belülről semmi se zavarja. A kellemetlen képzetek távoltartásának meghatározott lelki mechanizmusai vannak, ezeket később elhárító (védekező) mechanizmusoknak nevezte el. Legfontosabb elhárító mechanizmus az elfojtás. A pszichoanalízis fejlődésének első évtizedeiben Freud főleg ezt tartotta lényegesnek, ezzel foglalkozott. Felismerte, hogy az elfojtott képzettartalmak nem maradnak teljesen hatástalanok, energiatartalmuk valamiképpen mégis behatol a tudatba, úgy, hogy tüneti állapotok jönnek létre, melyek vagy a viselkedésben jelentkeznek (esetleg ismét a tudatban, élményzavar formájában) vagy pedig álomban, tévcselekményekben, viccekben. A tünet jellegéből, az álom nyilvánvaló tartalmából és az ahhoz kapcsolódó asszociációkból, a tévcselekményekből és a viccek tendenciájából lehet következtetni az elfojtott élményekre. A következtetés lényegében megfejtés, dekódolás, hasonló folyamat a rejtvények megoldásához vagy a rejtjelek, titkosírások nyitjának megkereséséhez. 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN Freud a rejtett, tudattalan tartalmak megértéséhez sajátos szempontokat is adott. Ilyen volt az eltolás és az ellentétbe való átfordítás, továbbá a tagadás mechanizmusának leírása, amelyet később maga, részben tanítványai (köztük saját lánya is) az elhárító mechanizmusok közé sorolt. De ilyen szempont a szimbolizáció teóriája, vagyis az a felismerés, hogy összetett tudattartalmak kifejeződhetnek egyszerű képekben. Tulajdonképpen a szimbolizáció felfogható az eltolás egy sajátos formájaként, a bonyolult összefüggés egy olyan egyszerűbb jelenségre tevődik át, amely valamely legfontosabb elemében feltűnően hasonlít az összefüggés lényegére. Ez jól megfigyelhető a szexuális jelentéstartalomra valamely álomképpel kapcsolatban, amikor a kép nyilvánvaló (manifeszt) tartalma nagyon hasonlít valamelyik nem nemi szervére, vagy pedig a közösülés sémájára. A következtetéshez Freud más támpontokat is igénybe vett, csak egyes, túlzó tanítványai, különösen a később tőle elszakadó és külön iskolát alkotó Stekel fogták fel egyértelműen és állandó jelentésként a jellegzetes álomképeket vagy más szimbólumokat (például a mesék, művészi alkotások, folklórelemek stb. jelképeit), és próbáltak valamiféle pszichoanalitikus „álmoskönyvet” (jelszótárt) létrehozni. A szimbólumok kétségtelenül felhasználhatók a pszichoanalitikus megértéshez, a lényeg – és az empátia szempontjából ez a legfontosabb – azonban az a sajátos beállítódás, hogy az analitikus a beteg közléseinek és viselkedésének egyedi, különös jelentését igyekszik megérteni, tehát nem elégszik meg azzal a fajta véleményalkotással, értelmezéssel, amely a mindennapi emberi viszonyulásmódból fakad. A pszichoanalitikus szemléleti előfeltevése az, hogy többé-kevésbé mindenki egyedi módon éli át élethelyzeteit, és a közléseknek, szavaknak sajátos jelentéstartalmi árnyalatai vannak, így tehát azt, hogy a beteg valóban mit érez és gondol, csak az egyedi szóhasználatok, közlésmódok érzékelése alapján lehet megérteni. A beállítódás elmélyülést jelent a beteg közlései és megnyilvánulásai alapján feltáruló egyéni világban. Az egyes közlések soha nem önállóan tárgyai a megértésnek, hanem mindig kapcsolatba kerülnek korábbi közlésekkel, és az analitikus készenlétben tartja őket arra is, hogy majd későbbi közlésekkel fűzze egybe. A különféle megnyilvánulások értelmét az analitikus gyakran keresi, vagyis rákérdez a tudatban felbukkanó érzelmekre és gondolatokra, valamint figyeli a keletkező asszociációkat. Az analitikus megértés tehát eléggé összetett folyamat, amely gyökeresen különbözik a mindennapi megértéstől. Míg a mindennapi megértésben a saját értékszempontok és értelmezési sémák képezik a kiindulópontokat, addig az analitikus megértésben az a törekvés az irányadó, hogy az analitikus azt legyen képes rekonstruálni, ahogyan páciense látja a maga dolgait és a vele történő eseményeket. Az analitikus tehát a páciens értékszempontjait és interpretációs sémáit veszi át. A tudattalan élmények, képzettartalmak így lényegében a páciens belső kategória-rendszerében fejtődnek meg, szó sem lehet tehát „belemagyarázásról”, amivel a pszichoanalízist felületes kritikusai gyakran vádolják. „Belemagyarázás” a mindennapi megértésben történik, ott mi tulajdonítunk jelentőséget a másik dolgainak, elég szűk sablonok alapján, és nagyon könnyen minősítjük értelmetlennek a másik ember viselkedését, ha az a mi sémánkba nem illik bele. Ilyenkor nem szokás töprengeni azon, hogy van-e valamilyen sajátos mozgatója a másik ember megnyilvánulásainak, könnyen hajlunk arra, hogy a felszín alapján ítéletet mondjunk. A mindennapi megértés ugyanis nem öncélú, hanem arra szolgál, hogy könnyen és gyorsan elhelyezzük a másikat emberi viszonyulásaink megfelelő kategóriáiba, és hamar meg tudjuk állapítani, hogyan kell viselkednünk vele szemben a saját érdekünkben. A pszichoanalitikus megértésben viszont nem cél a minősítés, nem kell törődni a viszonyulás kialakításával, hiszen azt a terápiás alaphelyzet már eleve megzavarja. Itt a terapeutának önálló érdeke nincs, a páciens érdekeinek szolgálatába szegődött, feladata tehát az, hogy az ő érdekeit állapítsa meg. Ehhez pedig az ő fejével kell gondolkodnia, az ő feltevéseit kell elfogadnia, az ő logikai mechanizmusait kell követnie, legalábbis addig, amíg ilyen módon nem tisztázza, hogy mi is folyik a betegben. Amikor a lelki alaphelyzet már világos, amikor az egyéni mikrokozmosz feltárult, akkor lehet terápiás lépéseket is tenni, akkor célul lehet kitűzni, hogy a valóságtól elrugaszkodott élménymódokat a terapeuta korrigálja, olyan módon, hogy a beteg számára tudatossá teszi a saját hibás élményképletét, és megvilágítja annak okait is, miért érez és viselkedik a beteg a megadott (kóros vagy elégtelen, hibás) módon. A pszichoanalitikusok szüntelen tapasztalhatják, milyen óriási különbségek vannak az egyes emberek felfogásában, mennyire különbözőek az egyes mikrokozmoszok. Az is tapasztalható az analitikus gyakorlatban, hogy mennyire félreérthetők az egyedi sajátosságok, és gyakran a beteg is mennyire hibásan ismeri magát. Ugyancsak tapasztalati tény, hogy a belső összefüggések feltárásának folyamatában a betegben olyan tisztulás mehet végbe, amely már önmagában, még a terapeuta külön gyógyító, korrektív akciója nélkül is tüneti javulást, személyiségfejlődést hozhat létre. Maga Freud is azon a véleményen volt, hogy a megértés fontosabb, mint a terápiás törekvés. Híresek azok a gondolatok, amelyeket erről Freud Oscar Pfisternek, a svájci protestáns papnak írt, aki még az első világháború előtt csatlakozott Freud követőihez. Pfister egy levelében azt kérdezte, hogy mi az a fogás, amelyre az analitikus munkában a legfőképpen figyelni kell, különösen a kezdőnek. Freud azt válaszolta – szabadon idézve –, hogy Pfister ne törekedjék a gyógyításra, igyekezzék a betegeket minél teljesebben megérteni, és ha ez sikerül, a 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN terápia megy magától. Freud e soraiban olyan tapasztalati felismerés rejlik, amelyet az empátia kutatói később újra és újra leírtak. A különleges kommunikációs helyzet – ha az embert mélyrehatóan megértik – egészen különleges lelki kapcsolatot enged meg, és ennek keretében a személyiség tiszta tükörben láthatja önmagát. Freud a terapeuta fő feladatának azt tartotta, hogy tükröt tartson a beteg számára az önmegismeréshez. Az analitikus megértés feltételének Freud is a beleélést tekintette, kissé más értel mezésben azonban, mint ahogyan Lipps fogta fel. Az analitikus beleélés azonos a Lipps-féle Einfühlunggal vagy a Titchener-féle empathyval abban, hogy a megértésre törekvő személyiség nem önmagára figyel, saját maga jelentéktelenné válik, a lényeg a megfigyelés tárgya, és a figyelő szubjektum abban igyekszik feloldódni. Az egész folyamatnak azonban az a középpontja, hogy a magától eltávolodó, önmagáról megfeledkező figyelem (ezt Freud szabadon lebegő figyelemnek nevezte) új keretet és tartalmat kap azáltal, hogy a másik ember szubjektív élményvilágát, élményhatárait igyekszik kitölteni. A beleélés egyébként is képességként jelentkezik, nemcsak egy másik ember belső rendszerének rekonstrukciójára képes, hanem sokéra, elméletileg bárkiére. A lényeg tehát a hajlékony alkalmazkodás a másik dolgaihoz, a rezonancia bármilyen más személyiség lelki eseményeire. Ilyen módon a beleélő személyiség nem felolvad a másikban, hanem önmagában felidézni képes annak érzelmi és kognitív állapotait. A felidézés révén a másik ember összetett és sajátos megértése a memóriában rögzül, onnan visszakereshető, és ezáltal objektiválható. A memória „filmje” vagy „képmagnófelvétele” bármikor megállítható, „kinagyít ható”. A terapeuta a megállítás, kimerevítés révén kivonhatja önmagát a képből, és az így visszanyert figyelmét a megértett helyzet logikai másodelemzésére fordíthatja. Ugyanúgy, mintha egy sportoló megnézné önmagát valamilyen mozgás lebonyolí tása közben, és most már mindazoktól a zavaró tényezőktől mentesen gondolkodhatna el mozgásának sajátosságain, amelyek (a látott mozdulatok) kivitelezés közben maradéktalanul lekötötték figyelmét. Érdekes módon Freud ezt a beleélést inkább körülírta, mintsem definiálta vagy elemezte volna. Szinte magától értetődőnek tekintette, hogy az analitikus szituáció ban ez folyik. Esetleírásaival, az álomelemzésről, a tévcselekményekről és a viccről írott könyveivel, későbbi elméleti tanulmányainak illusztrációival szüntelenül bemutatta ezt a folyamatot, de mint koncepciót nem alakította ki. Összegyűjtött műveinek tizenhét kötetében (kb. ötezer oldalon) mindössze nyolc–tíz alkalommal fordul elő a beleélés fogalmának használata, és ez azért nagyon kevés, mert a szó a mindennapi nyelv része is, és gyakran lehet szükség rá egyszerű dolgok leírása közben is. Nem állították reflektorfénybe a koncepciót a korai tanítványok sem, ők is természetesnek vették. Mint különböző forrásokból tudjuk, az analitikusok belső megbeszélései során, illetve az analitikus intézetekben folyó kiképzésekben a beleélő megértés módszere eléggé nyíltan megfogalmazódott. A beleélés koncepciójának elhomályosulásához hozzájárulhatott az értelmezésnek, mint terápiás aktusnak gyakori említése is, amelyben a beleélés mintegy implicit módon benne rejlik. Freud az Einfühlung szót használta, műveinek angol fordításában, a nevezetes Standard Edition-ben ezt már gyakran empathy-ként fordítják. Így például az összkiadás 18. kötetében (110. o., második lábjegyzet), A csoportlélektan és én-analízis című tanulmányában, ahol azt írja, hogy az azonosulástól (amely szerinte fontos emberi tanulási mechanizmus) az utánzáson át vezet az út az empátiához, amelyen képesek lehetünk a másik ember lelki életének megértésére (Brothers 1989: 11). Több empátiakutató rámutat, hogy Freud olvasta Lipps könyveit, és valószínűleg írásaiban azért nem használta gyakrabban a beleérzés, beleélés fogalmát, csak inkább utalt rájuk, mert annyira ismertnek tekintette őket (ma úgy mondanánk, az értelmiségi közbeszéd részeként fogta fel őket). A beleélő megértést hivatott elősegíteni voltaképpen az analitikus alapszituáció is, amelynek – különböző orvosi utasítások és szabályok mellett – egyik fontos része, hogy a betegnek le kell feküdnie, az analitikus az ágy végénél, többnyire a beteg mögött, a beteg látóterén kívül ül, és a beszélgetés úgy folyik, hogy a beteg a terapeutával csupán hang útján érintkezik. Ennek az ún. couch-szituációnak (avagy díványhelyzetnek)Freud előbb abban látta a lényegét, hogy a beteg kedvére elengedheti magát, figyelmét nem foglalja le semmi. Az analitikus rendelőnek ennek megfelelően eléggé ingerszegénynek kell lennie, különösen zajoktól mentesnek, ahol a beteg teljesen átadhatja magát a befelé figyelésnek és a szabad asszociációk áramlatának, amelyeket azután ki kell mondani. Freud visszaemlékezéseiben igen érdekesen indokolja, miért döntött úgy, hogy ő mint analitikus, a beteg látóterén kívül üljön. Elsődlegesen az vezette, hogy ne adja a betegnek azt az interakciókban szokványos feladatot, hogy a beszélgetőpartnerére nézzen, és közléseit az attól kapott visszajelentések szerint alakítsa. A terapeuta mozgásai, mimikai reakciói óhatatlanul kiváltanák a betegben azt a fajta alkalmazkodást a terápiás helyzethez, amely már irányítaná az asszociációkat. De amellett azt is megemlíti, hogy a terapeuta nem bírná ki azt a fáradságot, amit a mimika és a mozdulatok kontrollálása igényelne a hosszú analitikus ülések alatt. Freud 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN pedig tudta magáról, hogy szereti elernyeszteni arcvonásait, szereti teljesen átadni magát a beteg követésének. Freud arra is utalt, hogy a terápia során gyakran utánozta a páciens mimikai megnyilvánulásait a megértés kedvéért. A beteg tekintetének kikapcsolása tehát kiiktatja a megszokott társas viselkedés követelményeit, ezáltal a terapeuta is némileg hasonló helyzetbe kerül, mint a beteg, őt sem kötik tovább a társadalmi konvenciók, ő is elengedheti magát, csakhogy ő nem a saját asszociációira figyel, hanem a betegre, és ezen az elernyedésen át jut el a beleéléshez szükséges időleges önfeladáshoz, akár a spontán utánzáshoz is. A pszichoanalízis eme sajátos tényezőjére a későbbiekben még visszatérünk, mert ennek különleges kommunikációs dinamikája van. A beleélés, a ráhangolódásos megértés követelménye, illetve módszere a pszichoanalízis maradandó vívmánya, amely az irányzat időt álló és nagy gyakorlati jelentőségű eleme. Később a pszichoanalízis fejlődése nem a beleéléses megértés kiteljesedése vagy árnyaltabb felhasználása felé haladt. Ahogyan kialakult az analitikus teóriaépítmény, úgy egyre kevéssé a beteg egyedi, sajátos élményvilága vált érdekessé, az analitikusok ezen túl akartak lépni, és különböző ösztöntényezőket, megrekedt vagy regresszió révén újra elfoglalt személyiségfejlődési fázisokat, metapszichológiai mechanizmusokat akartak megállapítani, és megpróbálták ezeket is bevonni az értelmezésbe. Ez már sokkal ingoványosabb talaj volt, máig is vitatott, hogy ebből a tevékenységből a betegnek mennyi haszna származott, több-e, mint ami a Pfisternek ajánlott egyszerű eljárásból, vagy mint az ellentmondásos, ambivalens érzelmi és indulati helyzet egyszerű tisztázásából. A pszichoanalitikus elméleti koncepciók elvont formái közül néhánnyal kapcsolatosan némi joggal vetődhet fel a kívülről bevitel gondolata, illetve az, hogy a beteg megtanul, és magára nézve elfogad új szempontokat, még ha ez rejtett és indirekt módon történik is. A pszichoanalitikus alaphelyzet azonban mindig megvalósította a beleélés lehetőségét, és szükségszerűvé is tette azt, hiszen mindig ismétlődő feladatot adott a terapeutának, mindig el kellett merülnie a beteg élményvilágában, és saját megértésén át a rendeződéshez kellett segítenie azt. Ez az elem valódi terápiás effektusok hordozója volt. Érdekes módon a pszichoanalízisből korán kiszakadó irányzatok mindegyike természetszerűen és fennakadás nélkül átvette a beleéléses megértés módszerét, és inkább az elméleti felépítményben és a terápiás körülmények meghatározásának módjában tért el a klasszikus pszichoanalízistől. Ez is mutatja, hogy a megértési folyamat még a tudatosításért olyan sokat áldozó analitikusok számára is nehezen felismerhető volt, még ők is ugyanolyan automatikusan kezelték ezt, mint ahogyan az emberek mindennapi megértéseiket veszik. Pedig az elhajló iskolákban megvolt a vitakészség, és különösen az önállóság hangsúlyozásának első éveiben nagyon erősen jelentkezett az a törekvés, hogy az eredeti pszichoanalízisből minél többet tagadjanak meg. Néhány irányzatban (például az Adler-féle individuálpszichológia, Jung irányzata stb.) ez odáig fajult, hogy annyira erős elméleti szembeállást alakítottak ki, hogy később az önállóság megszilárdulásának évtizedeiben sok elméleti kérdésben kellett visszatérniük a régi, eredeti analitikus felfogáshoz. Nem kétséges tehát, hogy a beleéléses megértés is vita tárgya lett volna, ha ez a módszer és ennek központi jelentősége tudatosul, és ha az értelmezés nem fedi el. De nem így történt, ezt nem vitatták, sőt mind Jung, mind Adler a maga módján sokban hozzájárult a koncepció tudományos kiemelkedéséhez. Jung rendszerében ez volt az analitikus feltárás eszköze, ennek segítségével vált képessé a jungi analitikus felismerni a beteg élménytípusát, az énjének a nemi szerepekkel kapcsolatos rejtett oldalait, az archetípusok hatását stb. A minden emberben meglevő kollektív tudattalan és az emberek érzelmi és értelmi világában megnyilvánuló szerkezeti azonosság a beleéléses megértés mechanizmusát is magyarázza, hiszen ilyen módon a terapeutának csak a mennyiségi és aránybeli sajátosságokat kell saját személyiségének „műszere” révén felismernie. Adler volt az, aki Freuddal a legradikálisabban szakított, és a lehető legkevesebb pszichoanalitikus elemet tartotta meg individuálpszichológiájában, mégis ő operált legtöbbet a beleéléses megértéssel. A harmincas években, amikor iskolája az Egyesült Államokba tevődött át, ő volt az, aki az empátia megfogalmazásához eljutott, mint ezt a tőle idézett nyelvi meghatározás is mutatja. Adler igen lényegeset mondott ki azzal, hogy a tudattalan létét is tagadta. Szerinte az ember „sokkal többet tud magáról, mint amennyit megért”. Eszerint a viselkedés- és élményzavarok mélyén álló pszichikus problémák jellegzetessége nem az, hogy a tudatba bevihetetlenek, hanem az, hogy a beteg személyiség nem tudja megfelelő összefüggésekbe állítani azokat, és így nem is érti meg önmagát. Az analitikus folyamatban, miként az individuálpszichológiában is, a tudott dolgok sajátos új összerakása történik meg. Még nagyobb a szerepe tehát a beleélésnek, hiszen csak így ismerhető meg a különböző mértékben összezavarodott szubjektumok sokféle változata. A pszichoanalízis és a vele kapcsolatban álló irányzatok – az ún. mélylélektani iskolák – tehát szinte minden összetevőjét leírták, kitapasztalták az empátiának, csak még önálló koncepcióvá nem tették. Amikor azonban az 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN önálló koncepció megszületett, a pszichoanalitikus tapasztalatok és megfigyelések szinte készen átvehetők voltak, és ez sokban hozzájárult az új fogalom és a belőle kialakított új elmélet életképességéhez. A pszichoanalízis szervezeti és elméleti zártsága azonban máig sem tette lehetővé, hogy az analitikus tevékenységben összegyűlt és az analitikus szakirodalomban lerakódott óriási anyagot az empátia szemszögéből átszűrjék, feldolgozzák. A hatvanas években főleg módszertanilag foglalkoztak a beleéléssel, majd a hetvenes-nyolcvanas évek pszichoanalitikus fejlődésében jelent meg az empátia, mint jelentős fogalom, azonban lényegében nem valamilyen eredeti, újszerű értel mezésben, hanem láthatóan Rogers és mások fogalomhasználatát átvéve, Heinz Kohut műveiben. Kohut a terápiás felhasználást magától értetődőnek veszi, az általa sokat vizsgált ún. nárcisztikus személyiségzavarok kezelésében elengedhetetlennek tekinti, azonban a fogalmat főleg a kisgyermekkori trauma, a nárcisztikus zavart előidéző károsítás magyarázatára használja. A korai fejlődéshez Kohut szerint az anya empátiája kell, hiszen ezzel képes a gyermek érzelmi és pszichofiziológiai szükségleteit felfogni és azokra megfelelően reagálni. Az anya visszatükrözi a gyerek érzelmi reakcióit, és ezzel segíti azok belső felismerését a gyerek számára. Ez a belső differenciálódás gazdag serkentője és megerősítője. Az anya empátiás képessége azonban gyakran hiányos vagy az adott időszakban meggyengült, zavart, és ennek következtében alakulhatnak ki a kisgyermekben, olyan frusztrációkat és kielégülési hiányokat szenved el, amelyek nélkül a fejlődés nem megy végbe a megfelelő úton és ütemben (Kohut 1959, 1977, 1982, Fodor 1985). Kohut empátiaértelmezésére a későbbiekben még visszatérünk.

4. Scheler szimpátiaelmélete Nemcsak a pszichoanalízis dolgozott ki közvetlenül beépíthető szerkezeti elemeket az empátia koncepciójába, ez több más tudományos megközelítésmód vagy gondolati áramlat keretében is megtörtént. Ilyen hatással volt a fenomenológiai irányzat a filozófiában. Ez az irányzat részben lélektani problémákat is felvetett és próbált megoldani, részben pedig mély benyomást gyakorolt pszichológusokra és pszichiáterekre, akik ezután a fenomenológiai szemléletet saját tudományukra is vonatkoztatták. Maga Husserl (1965) az empátia kérdését nem érintette, viszont annál közelebb jutott hozzá Max Scheler (1923), továbbá Jaspers (1913) és több más német pszichiáter is. Scheler és Jaspers is lényegében önálló gondolkodó lett, nem is sorolható be tehát egyik sem a fenomenológiai irányzatba. Scheler a szimpátia jelenségét vette vizsgálat alá, ennek különféle működési módjait és fajtáit igen szemléletesen és érdekesen írta le, lényegében ő fogalmazta meg legélesebben az a kérdést, hogy milyen érzelmi szálak kötik egymáshoz az embereket, miért és hogyan vagyunk képesek arra, hogy egymás érzelmi állapotait felfogjuk, azokra rezonálni tudjunk. Scheler igen meggyőzően írta le, hogy minden ember képes a másik érzelmeinek felidézésére. Wesen und Formen der Sympathie (A szimpátia lényege és formái) című, 1923-ban megjelent nevezetes könyvében ki is nyilvánítja: „Létezik tehát valamiféle egyetemes grammatika, amely a kifejezés mindenfajta nyelvére érvényes, és amely a legvégső magyarázata annak, miért lehetséges megérteni az élő ember mimikájának és pantomimikájának valamennyi formáját” (7–8. oldal – fordítás tőlem). Mint később látni fogjuk, ez a feltevése sokban igazolódott, és ez a tétel, amelyhez ő logikai következtetés útján (a mindennapi tapasztalatok általánosításával) jutott el, empirikusan is sokoldalúan alátámasztható. Scheler nagyszerűen érvel amellett, hogy a megértés legfontosabb tényezője az érzelem; amit a másikban nehéz megértenünk, az érzelmi természetű, az értelmi megértés maga kevésbé problematikus. Az együttérzés képessége alapvetően emberi mechanizmus, mindenkiben benne van. Maga a mechanizmus független attól, hogy a másik embert szeretjük vagy értékeljük-e. A képesség maga – mondja ki Scheler – értékközömbös (Wertblind – 2. oldal). Az együttérzés folyamatában a szokványos énhatárok némileg egybeolvadnak, és az értelmi funkciók (ahogyan Scheler nevezi: a neotikus funkciók) felfüggesztődnek. Scheler egy sor pszichológiai jelenséget próbál a szimpátiaérzés szabályszerűségei alapján értelmezni. Szerinte a hipnózis minden jelensége is megmagyarázható ezzel. A hipnotizáltban a hipnotizőr szimpátiaérzést mobilizál, emiatt saját értelmi tevékenységének, illetve értelmes megnyilvánulásainak pszichikus centruma kikapcsolódik, és működését a hipnotizőr „szellemi központja” veszi át. Paul Schilder hipnózissal kapcsolatos kísérleteire és leírásaira hivatkozik e magyarázat során. Igen érdekes, hogy Schilderre a pszichoanalízis nagy hatással volt, ő tehát közvetítő láncszem Freud és Scheler között. Scheler könyve egyébként teli van jó gondolatokkal, amelyekre a mai olvasó feltétlen felfigyel. Remekül írja le például az emberek közötti kapcsolatok szimbolikus természetét. A jó gondolatok azonban nem állnak össze áttekinthető elméletté, különböző irányokba futnak szét, nem is mindenütt lehet követni őket. Látható a leírásokból, hogy Schelert nem érdekelte túlságosan a megértés mechanizmusa és ennek mindennapi


2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN jelentősége. Ebből a mechanizmusból csak az érzelmi együttrezgés képességét emelte ki. A beleélés fogalma keveset szerepel írásában, noha a jelenséget magát bemutatja a szimpátia meghatározása kapcsán. Scheler érdeklődése jellegzetesen filozófiai, a megtalált praktikus szabályszerűségeket hamar otthagyja, hogy a nagyon elvont ideák világába mihamarabb visszatérhessen, és a pszichológiai szempontoknak ritkán tulajdonít nagyobb jelentőséget. A Wesenund Formen der Sympathie eredetileg 1913-ban jelent meg, még más cím alatt (Zur Phänomenologie und Theorie der Sympathiegefühle und von Liebe und Hass). Ebben az első fogalmazásban a szimpátia főleg azért tűnik izgalmasnak Scheler számára, mert ez bizonyíték, hogy filozófiailag tételezni lehet a másik ember énjének létezését. A problématudat gyökere tehát Schelernél visszanyúlik az öreg Berkeley püspökhöz és a szolipszizmus, vagyis a legkövetkezetesebb szubjektív idea lizmus kérdésfeltevéshez. Ahhoz, hogy Scheler meglássa a szimpátia jelenségében a pszichológiai érdekességet, sokkal több pragmatikus vagy pozitivista hajlamnak kellett volna benne lenni. Könyve azonban a szimpátia problémáját bevitte a köztudatba. A későbbi fenomenológusok is érdekes szempontokat adtak a jelenség leírásához és értelme zé séhez. Jaspers munkái említhetők ezek közül. Később a szimpátia veszített érdekességéből, és csak Alfred Schutz (1962, 1964, 1966) közvetítésével, az amerikai fenomenológiai irányzat keretében került ismét vissza. Az etnometodológiai irányzatban a szimpátia érzelmek a pszichoszociális összefüggés-hálózat megértésének feltételei nem elsődleges érdekességűek, hiszen az irányzat tartalmilag és a kognitív operációk szintjén foglalkozik a megértéssel, mindig arra mutatva, hogy mennyivel több támpontja és rejtett szabálya van ennek, mint amennyit tudatosítunk. Az etnometodológia azonban már a jelen, ennek fejlődése még napjainkban is tart, és kihathat még az empátia megértésére (Button 1991). Scheler szimpátiaelmélete és az együttérzés mozzanatainak és folyamatainak vizsgálata később mind fontosabb szerepet töltött be az empátiakutatásban, más összefüggésekbe állítva és más fogalmakban leírva. Nyilvánvaló lett, hogy az együttérzés és az empátia észlelési, érzékelési és kommunikációs mechanizmusaiban sok a közös elem. Közös pl. az érzelmek rezonanciája, de az empátiában az érzelmek felismerése és feldolgozása fontos.

5. Megértő irányzat a lélektanban és a társadalomtudományokban Sokkal közvetlenebbül járult hozzá az empátia koncepciójához az ún. megértő pszichológia és szociológia. A megértő lélektan a múlt század vége felé alakult ki, ebben a megértés önálló módszertani aktus rangjára emelkedett, egyetemes képességként írták le. Főleg a logikai megértés állt itt előtérben, ebben azonban megfogalmazódott, hogy az emberek különböző mértékben bonyolult, szövevényes egzisztenciális összefüggéshálózatban élnek, és ezek befolyásolják ítéleteiket, érzelmeiket és cselekvéseiket. A másik ember számára kinyilvánított ítéletek, érzelmek és cselekvések csak akkor érthetők, ha ezeknek az összefüggéseknek a keretébe állítjuk őket, igyekszünk megkeresni indítékaikat, okaikat. A komplexitás kérdését a megértő lélektan képviselői (pl. Dilthey 1974 és mások) elég világosan látták, csak futólag foglalkoztak azonban vele, akárcsak magával a megértéssel, érdeklődésük inkább a megértés révén megállapított tartalmi elemekre irányult. Az irányzat nagyjából hasonló módszerekkel dolgozott, mint az introspektív eljárást használó korábbi iskola, és lényegében a mindennapi józan ész, a mindennapi tapasztalat – „common sense” – lélektanát fejtette ki. A szociológiában ezt a módszert Max Weber (1946) képviselte, aki a megértést (Verstehen) a szociológia alapmetódusának tartotta, éppen a társadalmi összefüggések rendkívüli összetettsége miatt. Csak az értelmi összefüggések (Sinneszusammenhänge) megragadásán át közelíthető meg a társadalmi jelenségek lényege, és erre a megközelítésre csak az olyan elme képes, amely hozzászokott a józan köznapi gondolkodás alapján álló társadalom-magyarázatokhoz. Ha pedig ez az elme felvértezett a szociológia koncepcióival, a megértés tudományos szintekre emelkedhet. A megértés felhasználhatósága a századfordulón egyébként érdekes módszertani vita(Methedenstreit) tárgya volt Dilthey (1974) és Weber (1946) között. Dilthey a világban élő ember szubjektív megértését tekintette alapnak, míg Weber a „jelentési összefüggéseket” objektiválni próbálta, és a jelenségek meghatározásában egyfajta modell (Idealtypus) kialakítására törekedett. Ez a vita később teljesen a társadalomtudományok területére került át. A megértés módszere a lélektanban hamar átadta a helyét a természettudományosabbnak tűnő megfigyeléses és kísérleti módszernek, noha igazában minden lélektani elméletalkotás felhasználta a hétköznapi helyzetismeretet, megértést. A szociológiában a módszer tovább élt, bizonyos fokig dacolt a pozitivizmus uralmával is, és napjainkban növekvő szerephez jut. 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN Mind a pszichológiai, mind pedig a szociológiai megértés mechanizmusa és az ennek alapján kifejlődő önálló iskolák hangsúlyozták a megismerés tárgyát képező lélektani és szociológiai jelenségek bonyolultságát és sokirányú összefüggéseiket. A megértést kiemelő irányzat aláhúzta azt a tényt, hogy nem lehet kiragadni a társas magatartás egyetlen elemét sem az egyedi, természetes kapcsolataiból, és változóvá tenni. Ilyen értelemben az emberi világ nem hasonlít a természeti világhoz, amelyet könnyebben és eredményesebben lehet változókra bontani. Ez a felismerés később nagy jelentőségűvé lett az empátiával kapcsolatosan is. A megértés módszere befolyásolta a század első harmadában a lélektan alkalmazott ágazatait is, és a kor elmekórtanát is. Érdekes módon a pszichiátriára gyakorolt hatás közvetlenebb közvetítő volt az empátia szempontjából, mint maga az egész megértő lélektani irányzat. Ez részben a fenomenológia és a pszichiátria korán kialakuló kapcsolatából következik, részben pedig a pszichoanalízis térhódításából, amellyel a pszichiátriának valamiképpen számot kellett vetni, hiszen a pszichoanalízis magában rejti azt a lehetőséget, hogy abból önálló pszichiátriai rendszer fejlődik (mint ahogyan fejlődött is, Eugen Bleuler dinamikus pszichiátriája és annak változatai formájában). A megértés elvét és elméletét a pszichiátria az elmebetegségek magyarázatára használta fel. Ebben főleg Jaspers (1913) befolyása volt az irányadó. A klasszikus elmekórtan aprólékosan leírta az elmebetegségek tüneti megnyilvánulásait, megkísérelte a különböző tüneti képeket meghatározni, és megteremtette a máig is használatos diagnosztika alapjait. Kezdetben nem tűnt problematikusnak, hogyan állapítja meg az elmeorvos a betegséget, hiszen egyszerűen a tünetek kimutatásáról kellett gondoskodnia. Később azonban tudatosult, hogy a diagnosztikus folyamat a vizsgáló orvos mentális működésének függvénye, hiszen neki kell megítélnie a különböző megnyilvánulásokat, hogy azok megfelelnek-e vagy nem az egészséges viselkedés normáinak. Az egész diagnosztika kimondatlan előfeltevése volt, hogy a normalitás evidens dolog, az egészséges elme a közlés és a magatartás általános érvényű jegyei alapján felismerhető, a kóros pedig egyszerűen az egészségestől való eltérés mértéke alapján állapítható meg. Hosszú ideig nagyon szilárdan tartotta magát ez a feltételezés, később azonban a pszichiátriai gyakorlat maga tisztázta, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. A normális sokszor nagyon illuzórikus, gyakran nem egységes, nem minden emberre vonatkoztatható. Ezen kívül is a megnyilvánulások nem állnak önmagukban. Van okuk és céljuk a személyiségben. Az ok és a cél alapján lehet értelmet tulajdonítani nekik. Ilyen módon gyakran felismerhető, hogy az önmagában kórosnak tűnő viselkedés az okok és a célok függvényében ugyanolyan indítékokra vezethető vissza, mint amilyenek az egészséges elmében működnek. Az elmeorvos tehát nem elégedhet meg a viselkedés izolált szemléletével, foglalkoznia kell az okokkal és a célokkal is. A pszichiátriai gyakorlat így szembekerült a komplexitás kérdésével, hiszen az okok és a célok szükségszerűen bonyolult összefüggéseket foglalnak magukban. Az elmekórtani diagnózisba ezen az úton belopódzott a történetiség, továbbá megjelentek a kiváltó környezeti tényezők és a társadalmi feltételek. Észrevétlenül igen sok séma került be azokból a köznapi viselkedésértelmezésekből, amelyeket valamennyien használunk. A mindennapi életben is nagyon szigorúan vett normák szerint viselkedünk, és egymástól elvárjuk, hogy a magatartásunkat ezekhez a szabályokhoz igazítsuk. Ha ez nem történik meg, és ha az eltérésnek nincsen jól érthető oka, akkor spontán azt tételezzük fel, hogy a szabályok ellen vétőnek „elment az esze”, „nincs észnél”, „megbolondult”, „nem józan” stb. Lényegében ugyanezt a logikát követi a pszichiátria is, csak következetesebben és szélsőséges esetekre vonatkoztatva, olyanokra, amelyekkel a hétköznapokban már nem bírnak. A történetiség és az összefüggések a megértés mechanizmusára terelték a figyelmet. Viszonylag korán leírták, hogy a pszichiáter számára az a normális szituáció, amibe bele tudja élni magát, olyan módon, hogy az adott helyzetben a másik ember helyében ő is azt tenné vagy érezné, vagy pedig egyáltalán el tudja képzelni magáról, hogy adott körülmények között azt érezhetné vagy tehetné. Olyan esetekben, amikor a viselkedés vagy a szubjektív reakció annyira ésszerűtlen, hogy a pszichiáter számára beleélhetetlen – vagyis nem magától értetődő és nem is elképzelhető a maga szempontjából –, akkor állapít meg elmebetegséget, pszichózist. A pszichózis kritériuma lett tehát a beleélhetetlenség (Uneinfühlbarkeit) ténye, a fenti szempontok szerint. Különösen a szkizofrénia kórisméje alapult a beleélhetetlenség megállapításán, ebből eredt a „bizarr” jelző elterjedése is a szkizofrén tünetek minősítésében. A szkizo fréniánál csak az organikus elmekórtani képek sora érthetetlenebb, hiszen azokból még a rendszer is hiányzott, amely a szkizofréniában gyakran megvolt (például a mozgászavar valamiféle következetessége vagy a téveseszmék rendszerezettsége formájában). A rendszer azt a gyanút kelti, hogy mögötte van valamilyen rejtett értelem, amely az egészet áthatja. Ez a gyanú egyébként a szkizofrénia magyarázatainak többségében olvasható. Ha pedig van rejtett értelem, akkor megvan a potenciális érthetőség is. Csupán az értelmi működések teljes megszűnése (az ún. dementia vagy amentia) esetében van rendszertelenség, személyiségszétesés. A mánia vagy a depresszió nem nélkülözi teljesen a hétköznapi értelmességet, csupán a viselkedés és az átélési mód egy pólusa torzul, az azonban meglehetősen következetes módon. A megértés a mánia és a depresszió (illetve a psychosis maniaco-depressiva vagy más néven cirkuláris elmebaj) esetében könnyebb, hiszen csak a torzító mozzanat az érthetetlen, és ez eléggé szembetűnően kiütközik a magatartás 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN egészének egyébként rendezett szerkezetéből (például a mánia esetében a kóros felhangoltság és izgalom, a depresszió esetében a késztetéshiány és az önkicsinyítés). A pszichiátriai minősítés ilyenfajta elemzésében a megértés összekapcsolódott tehát a beleéléssel és a bonyolult lelki összefüggések létével. Megfogalmazódott, hogy a közvetlen emberi interakciók természetes megértési aktusa nem elegendő ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, milyen viszonyban van a realitással valaki. Ehhez mélyebbre kell mennünk a másik ember világának feltárásában. A feltárást segítheti a beleélés, vagyis a másik értékeinek és indítékainak próbaszerű átvétele és ellenőrzése a saját átélés révén. Ha ezt a próbát a másik ember viselkedése vagy élménymódja nem állja ki, a pszichiátriai diagnózis helyénvaló. Itt már lényegében ugyanarról van szó, ami az empátia koncepcióját jellemzi. Csak néhány vonásban mutatkozik eltérés. A pszichiátria megértési törekvése egyrészt nagyon célirányos. Nem érdekli más, mint a másik ember minősítése egy társadalomtörténetileg és tudománytörténetileg kialakult dimenzióban (az egészséges–kóros kontinuumban). Ha ez a cél megvan, a másik ember személyisége a továbbiakban már alig érdekes. Ekkor már csak a kóros élménymódú ember megváltoztatása és az egészséges viselkedéshez való visszatérítése a feladat. Ez az empátia mai koncepciójában egészen máshogy van. Másrészt a pszichiátria megértési törekvése még mindig eléggé felszínes. Igaz, hogy a szokványos, ismeretlenek között folyó mindennapi megértésnél mélyebb, de csak annyiban, hogy a közvetlenül, egy interakciós alkalom során tisztázható okok jönnek számításba. Lényegében csak addig megy mélyre a pszichiátriai exploráció, amíg az eldől, hogy a vizsgált személy tud-e elfogadható magyarázatot adni megnyilvánulásaira. Az elfogadható magyarázat azt jelenti, hogy tud-e olyan körülményekre vagy célokra apellálni, amelyek a pszichiáter számára is érthető indítékoknak bizonyulnak. Megint visszatérünk tehát a beleélhetőséghez, hiszen csak akkor érthető az indíték, ha azt a pszichiáter a maga számára is megfelelőnek tartja. A mai empátia még mélyebbre próbál menni, és nem éri be a közös felfogás, a nézetbeli azonosság szintjével, noha ezt a szintet minden körülmények között tekintetbe veszi. E látszólag ellentmondásos és bonyolult kérdés éppen a fenomenológiai szemléletű irányzatok újabb elméletei nyomán lett világosabb, erről majd a későbbiekben lesz szó. Az etnometodológia dolgozta ki a mindennapi tudatban meglevő értelmezési sémák szerepét, amelyek – igen bonyolult szövevényt alkotva – a megértést biztosítják. Ugyancsak ez az irányzat mutatott rá a magyarázat, az „elszámolás” (account) funkciójára a saját viselkedés és mások magatartásának elbírálásában. Ezek az új ismeretek az empátia koncepcióját új oldalakról világítják meg. A különböző irányzatok tehát kialakították és jelentőssé tették a mai empátiafogalom összetevő elemeit. Létrejött ezzel a feltétele annak, hogy az empátiával külön is elkezdjenek foglalkozni, és elméletét megfogalmazzák. Ehhez azonban hozzátartozott egy tömegméretű társadalmi gyakorlat is, amely csak századunk harmincas éveire fejlődött ki, a pszichoterápia gyakorlata. Ebben a praxisban vált eleven problémává a másik ember megértése, vagyis mindaz, ami a pszichoanalízisben eredetileg felvetődött. A pszichoterápia az Egyesült Államokban vált általános gyakorlattá részben a pszichoanalízis elterjedése révén, részben pedig a különböző tanácsadások felállításán át. A tanácsadások és más intézmények, amelyek meghatározott emberi problémák pszichológiai megoldására voltak hivatottak, a pszichoterápia klasszikus módszereit eklektikusan alkalmazták, hiszen sokféle gyakorlati szükségletnek kellett eleget tenni, amelyet egy-egy pszichoterápiás módszer a maga indikációs területének körülírásával ki tud küszöbölni. Az igények, feladatok új kezdeményezéseket sürgettek, és ezek között az empátiával foglalkozó vagy azt középpontba állító iskolák is fejlődni kezdtek. Serkentette a fejlődést a pszichoterápia kutatása is. Az első következetes pszichoterápiás módszer – a pszichoanalízis – kialakulásától kezdve folytak a viták, van-e eredménye a pszichoterápiás munkának, vagy pedig csak látszat- vagy más okoknak tulajdonítható a hatás. Ezek a viták ma sem szűntek meg, hiszen a pszichoterápiával kezelt élmény- és viselkedészavarok spontán változásokra is hajlamosak, és nagyon bonyolult képződmények, nehéz objektiválni őket. Így azután nem lehet tudni, hogy a pszichoterápia hatására mi is történt. A legtöbb pszichoterápiás módszer maga is összetett hatásokkal operál, nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy az eljárásban mi a lényeges hatóelem. Nagyon nehéz ezért az empirikus kutatás is, hiszen nem lehet az eseményeket megfelelő változókra és időrendi kapcsolatokra bontani. A pszichoterápiás kutatásnak mégis sok érdekes eredményhez sikerült eljutnia, és ezek elvezettek az empátia jelenségének jobb megismeréséhez és még további kutatásához.

6. Rogers iskolája Mindezek a fejlődési vonalak Carl R. Rogers személyében sűrűsödtek össze, aki az empátia korszerű felfogásának első leírója lett. Rogers igen érdekes egyéniség. 1902-ben született, teológiát végzett, és a


2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN harmincas évektől kezdett pszichológiai tanácsadással foglalkozni. A tanácsadás mindennapi, gyakori lelki zavarok és problémák megoldásával foglalkozó pszichológiai gyakorlat, amely lényegében a pszichoterápiás munka alapfoka. A tanácsadásokon gyakran jelentkeztek súlyosabb esetek is, amelyek hosszadalmas kezelést igényeltek, és lényegében pszichoterápiára szorultak volna. A tanácsadás és a pszichoterápiás rendelés tehát tevékenységében némileg fedi egymást. A fogalmi különbségtételt a kettő között gyakran nem is a feladatok mélyreható különbsége indokolja, hanem az az egyszerű gyakorlati tény, hogy a terápia az orvosok dolga, a pszichoterápiát tehát általában az orvosok sajátítják ki maguknak, viszont az orvostudomány szinte sehol a világon nem tartja ezt a munkát fontosnak, és nem nagyon igyekszik a pszichoterápiás betegellátást felkarolni és megfelelően fejleszteni. Ugyanakkor ellenzi, hogy más szakmák képviselői pszichoterápiát végezzenek. Még a pszichológusok ilyenfajta munkáját sem nézik jó szemmel. A tanácsadás fogalma megoldja a dilemmát azzal, hogy a tanácsadást nem terápiának, tehát gyógymódnak minősítik, azok, akik végzik, elhárítják maguktól az orvosok gáncsoskodását, miközben a gyakorlatban szabadon tehetik ugyanazt, amit a pszichoterápia keretében tenni kell. A tanácsadás szervezeti feltételei között Amerikában, a harmincas években sok pszichológus tanult bele a pszichoterápiába, és ért el nagyon jó eredményeket. Ilyen volt Rogers is, aki hamar megfigyelte, hogy a jelentkező páciens – a tanács adásban mindig „kliens”, vagyis ügyfél volt a neve – megértése a legfontosabb a probléma megoldása szempontjából. Az már addig közhelyszerűvé vált, hogy az emberi problémák általában nem objektív természetük miatt problematikusak, hanem azért, mert a személyiség problematikusan, ellentmondásosan fogja fel a helyzetet és próbálja megoldani. A megoldás tehát szinte sohasem a kliens által hozott ügy elintézése, mert nem is ez az ügy az igazi gond, ezt csak a kliens átélése teszi azzá. A megoldás a kliens felfogásmódjában, viszonyulásában vagy viselke désében valamilyen változás létrehozása, tehát pszichológiai – pontosabban pszichoterápiás – munka. Már ez a gondolatmenet is mutatja a tanácsadás és a pszichoterápia hasonlóságát, ugyanakkor a lehetséges beavatkozási eszközökben vannak különbségek, a tanácsadásban jobban megkívánja a kliens az útmutatást, mint a pszichoterápiában. Mind a tanácsadásban, mind pedig a pszichoterápiában a problémák – panaszok, tünetek, konfliktusok – pszichológiai megértése az elsődleges, ez pedig együtt jár a személyiség megértésével is. A megértésben Rogers az empátiát tartotta a legfontosabbnak, hiszen ennek segítségével lehetséges mintegy belülről, a problematikus ember oldaláról elképzelni a helyzetet. Csak így lehet rájönni, hogy bizonyos – ésszerűnek látszó – megoldások miért nem kivitelezhetők, az illető kliens számára az adott probléma miért látszik nagyon súlyosnak, vagy éppen miért került az előtérbe (holott korábban is megvolt) stb. Rogers megfigyelte, hogy a pszichoterápiát, mint az emberi kapcsolatokat általában is, sokban nehezíti, hogy a másik embert főleg külső támpontok, külső vonatkoztatási rendszer alapján próbáljuk megérteni. Ez azt jelenti, hogy olyanfajta motívumokat, ésszerűséget vagy gondolkodásmódot tulajdonítunk neki, amilyenek általában érvényesek az emberek nagyobb csoportjában, illetve amilyeneket általában feltételezünk. Közben minden ember egyedi, és viselkedésének, élményvilágának mindig sajátos belső vonatkoztatási rendszere van, egyedi logikája, ami egészen más lehet, mint amit kívülről feltételezünk. Rogers tehát e belső vonatkoztatási rendszer megértését tűzte ki célul. Rogers tanácsadó módszere, illetve pszichoterápiás eljárása lényegében azt a maximát követte, amelyet Freud adott Pfisternek. A megértést emelte ki, és azt a tapasztalatát hangsúlyozta, hogy a kliens helyes megértése és e megértés pontos kifejezése, visszatükrözése a kliens számára a terápia alapfolyamata (Rogers 1942, 1951, 1957, 1959, 1965 stb.). A megértés talaján létrejön a belső öntisztázódás, az önismeret fokozódása, és ennek nyomán a pszichológiai változás. Rogers módszere a változás mechanizmusát hasonlóan magyarázza, mint Freud: az önismeret, a tudatosítás oldja fel szerinte is a belső ellentmondásokat, ez teszi lehetővé a beállítódások átalakulását és a magatartás korrektív változását. Freud rendszerében azonban a terapeuta értelmező munkáján át valósul meg az önismeret, mert részben ezáltal hárulnak el a belső tisztánlátás érzelmi és értelmi akadályai, részben pedig ez állítja helyre a dolgok között az összefüggéseket. Rogers szerint a személyiség képes arra, hogy maga tisztázza dolgait, és elegendő segítség, ha valaki a szokványosnál mélyrehatóbban érti meg, és ezt a megértést vissza tudja csatolni. Rogers módszere szerint a megértett jelenségek kifejezése a terapeuta részéről nem értelmezés, hiszen nem tartalmaz semmi újat, csak annak a pontosabb, egyértelműbb megfogalmazására törekszik, amit a kliens mond. Új összefüggések tehát nem konstruálódnak, a kliens saját gondolatmenete tisztul meg csupán, és annak szerkezete tűnik elő világosabban. Rogers módszerében a terapeuta (illetve tanácsadó) talán a pszichoanalízisnél is tökéletesebben valósítja meg azt a tükörszerepet, amelyet Freud is tulajdonított a terapeutának, és amelyben a pszichoterápia egyik fontos hatótényezőjét látta. Ebben is egyezik tehát a két felfogás, mindkettő visszatükröző funkciót ír elő a terapeuta számára. Egyebekben a két módszer már eltér egymástól. Freud páciense a teljes befelé fordulásra törekszik, csak magára figyel, számára a terapeuta jelenléte csak képletes, közvetett. A szabad asszociációk kimondását kissé magára hagyva végzi. Számos megegyezés, szabály jelzi számára, hogy a terapeuta nem igazi partner, 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN ilyen szabály az, hogy a terapeuta nem köteles válaszolni, és maga dönti el, hogy mikor és mit szól a beteghez. Az egész terápiás ülés is eltelhet azzal, hogy az analitikus nem szól egy szót sem. Rogers ezzel szemben valódi párbeszédre lép klienséveI. Szemben ül vele, és minden közlésre ad valamiféle választ. A válasz egyszerű bólintás is lehet, az is elég, ha a tanácsadó csak figyelmének elevenségét jelzi vissza a kliens számára, mint ahogyan a hétköznapi beszélgetések során is tesszük, ha valaki hosszabban beszél hozzánk, és láthatóan még sokat akar mondani. Ha azonban a kliens beszéde megszakad, és az interakciós helyzet választ kíván, akkor Rogers terapeutája összefoglalóan, a lényegest kiemelő módon megismétli azt, amit a kliens mondott. Ez a közlés válaszértékű, hiszen kifejezi, hogy a tanácsadó figyelt, megértette azt, amit mondtak neki, sőt abban rátapintott a pszichológiailag fontos részekre is. Az is mutatja, hogy az ilyenfajta reflexió tényleg válasz, hogy a kliens csak nagyon ritkán akad fenn rajta, rendszerint nagyon elégedett vele, és hatására tovább mondja problémáit. A megértés – úgy látszik – nagyon erős stimulus arra, hogy a feltárulkozás folytatódjon, és a személyiség tovább mondja bajait. A későbbiekben erről az eljárásról és a közben zajló pszichológiai folyamatokról majd részletesen szólunk. Rogers tanácsadói technikáját „kliensközpontú” (client-centered) vagy „non-direktív” módszernek nevezik, éppen amiatt, hogy a terapeuta teljesen a kliens belső világára figyel, azt helyezi a középpontba, és abba semmit nem visz be olyant, ami attól idegen. Nem kérdez, és nem ad utasításokat, tartózkodik a felszínes tanácsoktól is, teljesen elüt tehát a különféle orvosi gyógymódoktól, amelyek általában direktívek. A direktivitás kerülésében hasonlít a pszichoanalízishez. Rogers később személyközpontúnak (person-centered) nevezte irányzatát, kifejezni kívánva ezzel, hogy nem csupán problémás emberekkel, kliensekkel foglalkoznak, hanem általában az ember, a személy, a személyiség problémáival. Ez volt már az a korszak, amikor Rogers híressé vált, az új, modern egzisztenciális tudatosság, a „new age” (szó szerinti fordításban: új korszak) fő ideológusa lett, amikor a neveléstől a személyiségfejlődésen át a nemzetközi kapcsolatokig vagy a béke kérdéséig nagyon sok mindennel foglalkozott. Rogers módszerének minden előírása arra vonatkozik, hogy a megértés minél teljesebb és pontosabb lehessen. Ennek érdekében kell az, hogy a tanácsadó terapeuta úgy kezdjen bele a beszélgetésbe, hogy a klienst feltétel, fenntartások nélkül el tudja fogadni emberileg, és iránta tiszteletet érezzen. Ezt az attitűdjét az egész terápiás munka folyamán meg kell őriznie. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a klienssel szemben ki kell kapcsolnia mindazokat az értékítéleteket és viszonyulási sablonokat, amelyek szempontjából a kliens negatív minősítést kaphat, és a tanácsadó szempontjából értéktelennek vagy nem szimpatikusnak tűnhet. Ez látszólag nagyon nehéz követelmény, a gyakorlatban azonban elég jól kialakítható. Ha ez nem jön létre, a kliens megértése megnehezül, hiszen az empátiás beleélés ellen dolgoznak a terapeuta személyiségének negatív indulatai. Ennek érdekében szükséges tulajdonképpen a megértés visszatükrözése is. Ha az önmagáról beszélő ember nem kap valamiféle megerősítő választ, csökkennek késztetései a megnyílásra, kitárulkozásra, és akkor a megértéshez szükséges információk maradhatnak el, nincsenek támpontjai a beleélésnek. A megértett összefüggések kimondásának és az empátia alkalmazásának tehát Rogers módszerében együtt kell járnia. Ugyancsak a megértés érdekét szolgálja a kongruencia elve is. Rogers szerint a tanácsadónak teljesen őszintének kell lennie, vagyis minden kommunikációs megnyilvánulásának összhangban kell lennie azzal, amit mond. Ha a közlés ellentmondásmentes, akkor hiteles is, a hitelesség pedig azt jelenti, hogy a másik a mondottakat könnyen el tudja fogadni, hiszen az számára meggyőző. A megértés visszavetítése ily módon csekély akadályok leküzdése árán érheti el a kliens személyiségét, és a tanácsadó kongruenciája serkenti a további őszinte megnyilatkozásokat is. A kongruencia elvében különleges kommunikációs dinamika lehetősége rejlik, ez úgy az empátia, mint általában a terápiás személyiségbefolyásolás szempontjából nagyon fontos, ezért majd a továbbiakban behatóbban elemezzük is. A pszichoanalízis is előír a feltétel nélküli pozitív elfogadás parancsához hasonlót a terapeuta számára, azonban ezt az indulatáttétel és a viszont-indulatáttétel (újabban, a nyolcvanas évek második fele óta ezt a magyar pszichoanalitikus nyelvhasználat áttételnek és viszont-áttételnek illetve viszontáttételnek mondja) kategóriáiban ragadja meg. Szintén azért tartja jónak az analitikus érzelem- és indulatmentességét a páciens irányában, mert az értelem és az indulat a megértést és kommunikációt zavarja. Az analitikusnak azonban nem szabad túlzottan értékelőnek sem lennie, hiszen a pozitív viszonyulás éppúgy torzító lehet az analitikus munkában, mint a negatív. A kongruencia elvének már kisebb a jelentősége (bár számos pszichoanalitikus szerző ajánl hasonlókat a terapeuták számára), mert a beteggel nincs teljes és közvetlen interakció, a kapcsolat az analitikus szituáció térbeli sajátosságaiból (a páciens fekvőhelyzetéből és az analitikus elhelyezkedéséből) eredően áttételes. Rogers módszerében az empátia mélysége abban mutatkozik, milyen pontosan és mennyire lényegbevágóan sikerült a beteg közlését megérteni. Ez legtöbbször a terapeuta válaszából mérhető le. Tapasztalati tény, hogy az 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN empátiás érzékenység nagyon különböző lehet. Gyakorlatilag nem érvényesül az empátia, ha a tanácsadó csak a kliens közlésének újrafogalmazásáig jut el. Egyes esetekben a terapeuta ráérzése olyan távolságban lehet a beteg számára manifeszt közléstartalomtól, hogy a válasz szinte a gondolatolvasás illúzióját kelti. A terápiás folyamatban az empátia szintjei különbözők. Általában megfigyelhető az elmélyülés tendenciája az egymást követő terápiás ülésekben, de egy-egy ülésen belül jelentős lehet az oszcilláció. Bizonyos közlések eleve kevésbé érthetők, máskor a terapeuta rezonanciakészsége lehet kisebb vagy nagyobb, számára sem könnyű a figyelem koncentrálása, a zavaró saját gondolatok kiküszöbölése. Rogers szerint az emberi személyiség nyílt rendszer, vagyis természetes fejlődési potenciál rejlik benne. A személyiségzavar vagy az interperszonális probléma a belső integrálódás természetes tendenciáját köti gúzsba, így az élménymód és a magatartás kevésbé alkalmazkodó, több sztereotip ismétlést tartalmaz, és ezért nehezebben is oldja meg az élet különböző feladatait. A kongruens, empátiásan viszonyuló másik emberrel való találkozás felszabadítja a lekötöttségeket, a béklyók önálló feloldását teszi lehetővé. Mint ahogyan a megkötött ember kötelékeiből gyakran elég egyet vagy néhányat elvágni ahhoz, hogy most már saját erejéből szabadítsa fel magát, ugyanúgy a személyiség is követi a terápiában kapott mintát, és maga is folytatja azt, amit (a terápiában) megtanult. A pszichoanalízis terápiamodellje kissé más, inkább hasonló a zárt rendszer elképzeléséhez, a beteg személyiségében a változást ugyanis az analitikus munka reparatív eseményeinek tulajdonítja (például a személyiség az indulatáttételen át újraéli, és feldolgozza a gyermekkori traumát, az értelmezések segítségével átalakítja a hibás kognitív szerkezeteket olyanokra, amelyek a valóságelvet jobban képviselik stb.). Rogers elméletében az empátiásan közelítő ember megértése adja a személyiség további integrálódását nehezítő „hiányzó láncszemeket”, vagyis azokat a kognitív mozzanatokat, amelyek kellenek ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen irreális látásmódjaira, sajátos érzékenységi pontjaira, a kínálkozó megoldási lehetőségekre, amelyeket addig nem vett figyelembe stb. E „láncszemeken” át helyreáll az öntörvényű fejlődési folyamatok folytonossága, és a személyiség mind fokozottabban képes a valóságvizsgálatra és saját tapasztalatainak hatékony feldolgozására. Rogers módszere jó terápiás eljárás, amely ugyan nem nélkülözi azokat a bizonytalanságokat és megoldatlan kérdéseket, amelyeket más eljárásokban is megtalálunk, egészében véve azonban eredményesebb és szélesebb körben használható, mint bármely más pszichoterápiás metódus. Nagy előnye, hogy az emberi interakciók természetes erővonalait követi. Kevesebb műterméket hoz ezért a felszínre, kisebb a torzítás valószínűsége, és kevésbé ártalmas is. A beleéléses megértés központi jelentőségű benne, az empátia következetes kutatását írja elő a terapeuták számára. A módszer tudományos értékelésében és továbbfejlesztésében már viszonylag korán fontosnak látszott az empátia folyamatának minél pontosabb leírása és az empátia mérése. Már a negyvenes években ki alakultak skálák, amelyekkel pontosan próbálták megragadni. A pszichoterápia eredményességének említett dilemmája korán arra késztette a kutatókat, hogy az eredményesség zálogát az empátiában keressék. Ha bizonyítható az összefüggés, hogy az empátia pontossága és mélysége korrelál a terápiás hatással, ez mind a további kutatások, mind pedig a Rogers-féle terápiás gyakorlat szempontjából jelentős. Elméletileg ez a pszichoterápia egyik alapvető változójának megragadását jelentette volna, gyakorlatilag pedig azt, hogy a terapeuták hatékonyságát az empátiára való készség fokozásával növelni lehet. Az empátia és a terápiás hatás közötti viszony kérdése máig is sokat kutatott probléma. A vizsgálatok eredményei az összefüggés fennállását látszanak bizonyítani. Ez nem egészen egyértelmű, a terápiás változás tényezőjét olyan nehéz mérni, hogy ez minden kutatást bizonytalanná tesz. Az empátia mérése ennél sokkal könnyebb, és a kutatásoknak legalább a mérés módszerei köszönhetők, bár ehhez hozzájárultak a kiképzés igényei is. Noha Rogers iskolája a terápiás személyiségváltozás és az elért és kinyilvánított empátia foka közötti kapcsolatot tovább kutatta, saját gyakorlatában ezt a kapcsolatot tapasztalatilag bizonyítottnak veszi. A tanácsadók kiképzésében ezért az empátia fejlesztését tűzi ki célul. A fejlesztés hasonló eszközökkel történik, mint az empátia kutatása. Azon a tapasztalati tényen alapul, hogy az emberekben természetesen meglevő empátiás képesség összemérhető és minősíthető aszerint, ahogy viszonyul az átlaghoz. Elméletileg az is lehetséges, hogy nagyon fejlett empátiás készséggel rendelkező emberek minősítsenek egy-egy terápiás epizódot, és az abban rejtett tartalmakat maximális mértékben megragadják, majd az egyes emberek empátiáját ehhez mérjék. Az empátia hiánya és a teljes empátia között fokozatokat lehet meg állapítani, az empátiás készséget mintegy osztályozni lehet. Gyakorlásával el lehet érni, hogy az „osztályzat” javuljon. A lehetséges fokozatok meghatározására létrehozott skálák értékelése mindig úgy történt, hogy több ember empátiás megértését vetették össze. Vannak eljárások arra vonatkozóan is, hogyan bizonyítsák be, hogy az empátia révén ténylegesen mély összefüggéseket sikerült megérteni. Például a terápiás folyamat későbbi közléseivel vagy megfigyeléseivel hasonlítják össze az empátiás megértést. Valamely közlés rejtett tartalma először bonyolult 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. AZ EMPÁTIA FOGALMÁNAK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE A MODERN LÉLEKTANBAN értelmezési, „megfejtési” feladat lehet, később azonban annyi más közlés és adat erősítheti meg, hogy visszatekintve lehet értékelni az empátiás úton kialakított korábbi „megfejtéseket”. Ezenkívül a kliens maga is kikérdezhető – kutatási célokból – arra vonatkozóan, hogyan is értette azt, amit mondott. A kliens kikérdezésére rendszerint nincs is szükség, a terápia menetét nem is kell megzavarni. Elegendő az, ha a terápiás kommunikációt külső megfigyelők számára hozzáférhetővé teszik. Legegyszerűbb a magnetofonfelvétel és ennek visszajátszása, mert a legtöbb információt a beszéd és a hang közvetíti, még jobb a hangosfilm, a képmagnó-felvétel vagy a közvetlen megfigyelés egy irányból átlátható üveg felületek, ún. detektívtükrök segítségével. A rögzített kommunikációs anyag azért különösen jó, mert abba bevonható visszajátszáskor az a terapeuta, aki a beszélgetést vezette, és így ő is kaphat visszajelentéseket. A külső megfigyelők beiktatásával az empátia mértéke ellenőrizhető, és különböző gyakorlási módszerekkel az empátiás készség is fokozható (Rogers 1942, 1951, 1957, 1959, 1975). A koncepció fejlődéstörténete szempontjából a lényeg annyi, hogy a Rogers-féle irányzat felpezsdítette az érdeklődést a jelenség iránt, gyakorlati alkalmazási perspektívákat nyitott meg, kutatási módszereket dolgozott ki. Amit ma az empátiáról tudunk, azt vagy a Rogers-irányzat kutatásai hozták felszínre, vagy pedig a Rogersféle terápiaelmélet hatására került előtérbe a korábbi megfigyelésekből és megközelítési módokból. A Rogersirányzat termékenyítően hatott azáltal is, hogy pszichológiai felfogásokat is ösztönzött az empátia vizsgálatára, így sajátos módszerek is összefüggésbe kerültek az empátiával. Például a kísérletes technikák is, és más iskolák is kénytelenek voltak értelmezni mind magát az empátiát, mint alapjelenséget, mind pedig különféle megnyilvánulási és alkalmazási módjait. Voltaképpen ma is folyamatban van a régebbi tapasztalatok és leírások értelmezése, a különböző pszichoterápiás irányzatok empátiához való viszonyának tisztázása, és – mint ezt már említettük – még folyik az empátia átfogó elméletének kialakulása. Mindenesetre a koncepció ma már eléggé egységes, és ezért jól bemutatható jelenségtana, alkalmazási köre és sokrétű kapcsolata más pszichológiai tényezőkkel.


5. fejezet - 3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA Az empátia koncepciójának fejlődéstörténetéből is látható, hogy a beleéléses megértés során elég bonyolult pszichológiai folyamatok zajlanak le. E fogalmak fejlődését éppen az jellemezte, hogy különböző teoretikusok és különböző szakmák képviselői a folyamatok különböző arculatait vagy szakaszait emelték ki, és eközben gyakran fontos vetületeket hanyagoltak el. A sokféle leírásból napjainkra összeállt az egész kép, így tehát az empátiát jelenségében és fogalmában ismertetni lehet. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, tisztán kell látnunk a jelenség és a fogalom viszonyát általában és az empátia problémájában különösen. Gyakori meggyőződés mind tudósok, mind laikusok körében, hogy egy-egy jelenség a fogalomtól független létező, és a tudományos megismerés végső soron többszörös közelítéssel, esetleg tévelygések árán megtalálja a jelenséget, és fogalommal fejezi ki azt. Ez a meggyőződés sok igazságot tartalmaz. Aligha kétséges – ez már csak az anyagi világ létezésének elsődlegességéből is következik –, hogy a kémiai elemek megvoltak és entitást képeztek már akkor is, amikor az elem fogalma és az egyes elemek neve és ismeretrendszere még teljesen ismeretlen volt. A kémia történetének hosszú folyamatában ismerték fel szinte lépésről lépésre, hogy a vegyületek sok ezer, később milliókra rúgó halmaza néhány olyan alkotóelemre bontható, amelyet már tovább osztani nem lehet. A megismerés tehát rátalált az objektív valóságra, ez a rátalálás azonban fogalmak során és fogalmi összefüggések keretében történt, és lehet mondani, hogy a megismerési processzus lényeges állomásai fogalomalkotásokba sűrűsödtek, és azután ezek nagyon hatékonyan befolyásolták a további megismerés lépéseit. Ezekből következtek a bizonyítási igények, ezekhez kellett mérni az új tényeket, amelyek nemegyszer a fogalmak megváltozását kényszerítették ki. Ha nincs megfelelő fogalom, nincs megismerés sem, ezt már az ókorban is tudták, és ezt tömörítették a „nomina si desunt, perit et cognitio rerum” – ha a nevek (fogalmak) hiányoznak, veszendőbe megy a dolgok megismerése is – elvben. A jelenség és a fogalom ezért nem választható el élesen egymástól. A jelenség objektív és tudatunktól független léte kétségtelen, azonban csak annyit látunk belőle, és különösen csak annyit vagyunk képesek befolyásolni belőle, amennyit a fogalom megvilágításában észrevenni tudunk. Csak a fogalom révén tudjuk egységekre bontani a komplex valóságot, csak a fogalmak koordinátáival tudjuk meghatározni és pontosan leírni a valóság egy-egy, számunkra lényeges darabját. A társadalomtudományok terén ez különösen így van, itt még az elemi összetevőkhöz sem jutottunk közel, és a jelenségeket csak akkor vehetjük szemügyre, ha hozzájuk számítjuk a meglevő fogalmi apparátust is. Minél összetettebb a jelenség, annál bizonytalanabb a fogalom, mert annál több beleértett, implikált jelentéstartalma van, és annál jobban függ más fogalmak szövegkörnyezeteitől. Komplex jelenségek fogalmi kifejezése nagyobb elvont, elvont szavainkat pedig általában jelentésátvitellel, metaforaként képezzük, és az így előállt hasonlat soha sem pontos (Lakoff & Johnson 1999, Kövecses 2005). Az összetett jelenségekre vonatkozó fogalomalkotás, különösen a tudományban, tehát általában nem ténymegállapítás vagy helyzet- illetve állapotleírás, hanem értelmezés, kontextusba állítás. Ez különösen érvényes az empátiára. A naturális folyamat, az empátia jelensége kisiklik kezünkből, a szókép maga különböző jelentéstartalmi változásokat takar, lényegében tehát különböző fogalmak halmaza; a jelenség teljes és sokoldalú leírása ezért valójában azonos a korszerű fogalom meghatározással. Mind a jelenséghez, mind a fogalomhoz elengedhetetlenül szükséges egy sor összefüggés felvázolása, amely az empátiának jelentőséget ad. Ezen kívül az empátia nem naturális jelenség, legfeljebb feltételeiben vagy magvában, inkább fogalmi konstrukció a jelenség értelmezésére. Ez azt jelenti, hogy különböző körülmények között különböző mértékben és módon valósul meg. Kialakulásához gyakorlat szükséges, és egy csomó készséget és ismeretet kell elsajátítani ahhoz, hogy igazán hatékony képesség legyen. Az empátia megnyilvánulása függ az emberek közötti kapcsolat jellegétől és az empátiát átélő ember akaratától is. Nem olyan természetesen jön tehát létre, mint azok az emberi élmény- és viselkedésformák, amelyeknek biológiai gyökerei vannak. Közel sincs akkora valószínűsége, hogy két ember találkozásakor egyikben vagy másikban empátiás megértés támad, mint annak, hogy érzelmi és szexuális vonzódás támad köztük, ha fiatalok és különneműek (különösképpen akkor, ha a találkozást csak a szemléletesség kedvéért jelképesen megfosztjuk társadalmi körülményeitől, és két „ember” találkozik össze a maga természetes mivoltában – például egy lakatlan szigeten). Az empátia tehát sokkal kevésbé egységes jelenség, inkább lehetőség, amely egy sor speciális feltétel összetalálkozásakor megvalósul, a feltételek konstellációjától függően.


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA Durva hasonlattal élve, nem úgy írhatók le, mint egy táj vagy egy élettani mechanizmus, például a vérnyomás szabályozása, hanem úgy, mint egy bonyolult étel, amely elkészítésének módjával és nyersanyagainak leírásával együtt érthető, vagy mint egy sporttevékenység, amelyben a természettől kapott izomerő és ügyesség sajátos szabályokhoz és feladatokhoz igazodva csiszoltan és edzetten nyilvánul meg. Az empátia igen soktényezős folyamatok szövevénye, biztos, hogy nem elemi koncepciója a lélektannak, hanem a jelenlegi fejlettségi fokhoz kötött entitás, amely csakhamar olyan terület megjelöléssé válik, mint az érzékelés, az érzelem vagy az interakció fogalma. Jelenleg azonban az empátia egysége és a beletartozó tényezők egymásrautaltsága a lényeges. Általánosan meghatározva, az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy iski lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát. Ez a beleélés metaforikus ábrázolása, pszichológiailag azonban tudjuk, hogy a személyiség nem „hagyhatja el” önmagát, a saját test, illetve idegrendszer korlátaitól nem szabadul, a metafora tehát félrevezető, mert nem magát éli bele a másikba, hanem a másikat vonja be önmagába. A bevonás eszköze sajátos rezonancia, sajátos ráhangolódás, együttrezgés. Maga a beleélés mozzanata még nem egyenlő az empátiával. A másik lelkiállapotának átélése levezetődhet érzelmi-indulati síkon. Empátiává a beleélés akkor lesz, ha az élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük. Az általános meghatározáson túl a definíció részleteiben is kifejtést igényel. Az empátia feltétele a társas helyzet és a közvetlen kommunikációs kapcsolat az empátiát használó és az empátiásan megértett személyiség között. Az empátia általában két személy között zajlik le. Elengedhetetlen a közvetlen kommunikációs kapcsolat. A közvetlen jelző itt azt jelenti, hogy a kommunikációs viszonyban álló személyiségek egymás látóés hallóterén belül helyezkednek el. Ha ez nem így van, akkor az empátiának csak kezdetleges „forme frustre” megnyilvánulása képzelhető el. A későbbiekben ezekről is szó lesz, tehát az empátia lehetőségeiről a közvetett emberi kommunikációs érintkezések során. A kommunikáció fogalma igen tág értelemben használatos, a kommunikáció minden ismert változatát magában rejti, de a kommunikációs viszonyt meglevőnek tételezhetjük akkor is, ha csak egy vagy néhány közlési csatorna működik. Lehetséges tehát empátia akkor is, ha szavak nem hangzanak el, csak a tekintetek kapaszkodnak egymásba, apró gesztusok vagy mimikai mozgások figyelhetők meg. Természetesen az empátiát könnyíti, ha a kommunikációs csatornák minél nagyobb része működik. A beszéd mindenképpen a fő kommunikációs eszköz. Általában azonban az empátia érvényesülése olyan emberi kapcsolatokban bontakozik ki, amelyekben az empátia tárgyát képező személyiség beszél. A kibontakozást elősegíti, ha a beszéd az énre, a saját személyiségre is vonatkozik, de ez nem okvetlenül követelmény, megkönnyíti a két személy közötti előzetes ismeretséget, de ez nem szükségszerű. Könnyíti, de ugyancsak nem feltétel a szociológiai hasonlóság sem. Az empátiához kell a személyiség akaratlagos odafordulása, figyelme a másik iránt, bár létrejöhet úgy, hogy tudatosan nem kapjuk magunkat rajta, hogy érdeklődésünket, figyelmünket „felkeltette”, „odavonta” valami. Az ilyen viselkedésben is fel kell azonban tételeznünk a személyiségben valamilyen kivitelező központot, mégpedig ugyanazt, amely akkor lép működésbe, ha előbb felidéződik a későbbi viselkedés képzete, és átéljük, hogy ezt a képzetet igeneljük, tevőlegesen létrehozni kívánjuk („akarjuk”). A kívánságban erőfeszítés rejlik. Ez az akarás az empátia intenzív kifejtéséhez elengedhetetlen, ennek átélése nélkül többnyire felszínes megismerésre vagyunk képesek. Csak kivételesen, meghatározott körülmények között és meghatározott személyiségekben mélyülhet el az empátia észrevétlenül, erőfeszítés nélkül. Az empátiának van egysége, ez egy mozzanatszerű eseménysor, és ilyen mozza natokból előállhat egy huzamos folyamat. Az empátiás mozzanatot vagy aktust célszerű elkülöníteni. A mozzanat megértési „hozama” szükségszerűen limitált, a megértés bizonytalanabb, a tévedések valószínűsége nagyobb. A folyamatban több mozzanat rakódik egymásra, és a megismert tartalmak és összefüggések azonosságai élesen és viszonylagos biztonsággal rajzolhatnak ki egy képet.


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA A film hasonlatával élve, a mozzanat nem filmkocka, hanem a jelenet, amelyet a vágás művelete az egész film egységébe, de mindenekelőtt az előző és a következő jelenet összefüggésébe állít. A film egyébként – technikai háttere révén – sokat lendített előre a kommunikáció kutatásán. Sok adat szól amellett, hogy az idegrendszer az észlelés és az információfeldolgozás során is kialakít filmkockákat és „beállításokat”, vágásokat. A mozzanat és a folyamat összefüggéseit a trópusi tengerekben folyó gyöngyhalászat hasonlatával szokták érzékeltetni. Különlegesen begyakorlott búvárok mélyre le tudnak merülni, hogy onnan gyöngyöt tartalmazó kagylókat hozzanak fel. A búvárok élettani adottságától, életkoruktól és gyakorlottságuktól függ, hogy ki mennyi ideig képes a víz alatt tartózkodni. Minél tovább tud valaki lenn maradni, annál jobban hozzászokik a szeme a tengerfenék fényviszonyaihoz, és annál jobban képes észrevenni a növényekkel benőtt, a fenék kődarabjaival egybemosódó kagylókat, sőt annál inkább marad ideje arra, hogy kiválassza a gyöngyöt legnagyobb valószínűséggel tartalmazó darabokat. A gyöngyhalász lemerülése és felbukkanása egy mozzanat. Egy-egy halász azonban nem egyszer merül le, hanem egymás után, folyamatosan. A korábbi lemerülés emlékei a következő alkalmakkor megkönnyítik a keresést, eredményesebb halászatot biztosítanak. Az eredeti kereső akcióban is valamilyen idea, valamilyen lényeg irányítja a figyelmet, és a folyamatban jelentéktelenné válik a sok érzékszervi benyomás, amely nem a kagylóra és annak újra megtalálási támpontjaira vonatkozik. A hasonlatban érvényes a „felbukkanás” képe is. Az empátiát sem lehet bírni sokáig, a másik emberre adott rezonancia csak időlegesen tartható. A személyiség védekezik, őrzi saját határait, feldolgozni igyekszik az érzelmeket. Ha az empátia túl sokáig tart, a másik emberbe való beleélés e módon kiküszöbölődik, és nem hagy megfelelő emléknyomot. Az esemény tudatosan nem dolgozható fel. Az empátia élményét mihamarabb vissza kell hozni ezért a tudatba, fel kell hozni arra a kognitív átélés módra, amely éber létünkre jellemző. Ez azt jelenti, hogy az empátiás élményt minősítenünk, elemeznünk, esetleg részekre bontanunk kell. A „felbukkanás”, a tudatos feldolgozás nagyon gyorsan megtörténhet. Ezután újabb „merülés” következhet, a szokott tudatos működések átmenetileg felfüggesztődnek, teljesen a másikra való ráhangolódás folyik, hogy azután ismét a visszatérés valósuljon meg. Az empátia tehát sajátos oszcillációs, kétpólusú személyiségműködés: Az érzelemteli, gondolatszegény állapot átadja a helyét a hideg, érzelemmentes gondolati feldolgozásnak. A személyiség az egyik pillanatban valamilyen ősi, egyszerű, minden emberre jellemző élményformát él át, a másikban igen bonyolult, sajátos társadalmi feltételekhez kötött intellektuális műveleteket végez, amelyekhez nagyon sok ismeretet kell felhasználnia. Az oszcilláció nagyon gyors lehet, ilyenkor a különbségek elmosódhatnak, a tudatos feldolgozás pillanatai szinte feledésbe merülnek, és az empátiásan szerzett ismeretmozaikok egész képpé állnak össze, némileg hasonlóan ahhoz, amikor a robogó vonatból átlátunk a zárt kerítés mögé, mert a lécek között apró, egyébként az álló vonatból a látásnak teret nem engedő rések összeolvadnak, és a képtöredékekből egész lesz. Lehetséges tehát az empátia folyamatának átélése olyan módon, hogy a mozzanatosság el is halványul, észrevétlen marad. A másik emberből beleéléses úton megértett lelki tartalmak nem racionálisak, vagyis nem a hétköznapi értelemben racionálisak, ami azt jelenti, hogy nem azonnal érthetők, és nem is teljesen érthetők meg, továbbá a megértés nem fejezhető ki azonnal szavakban. A köznapi megértés rendszerint azonos a szavakban való kifejezhetőséggel. Innen van a mindennapi gondolkodás egyik gyakori tévedése: az, ha valamit névvel, szóképpel látunk el, akkor azt már érteni is véljük. Ilyen módon „magyarázza” meg Molière tudós orvosa is az ópium altató hatását azáltal, hogy az ópiumban „vis dormitiva”, altató erő van. Az empátiával szerzett megismerésben még a megnevezés ilyen egyszerű lehetősége sem automatikusan adott, hiszen a másik emberben levő érzések, érzelmek, indulatok nem is mindig megnevezhetők (például azért, mert ellentmondásosak – szaknyelven: ambivalen sek –, és az ellentmondásosságra általában nincs szavunk). Az empátia révén szerzett benyomások, megismerések tudatossága különösen akkor fontos, ha az empátiát segítő kapcsolatokban, emberekkel való foglalkozásban alkalmazzuk. Ilyenkor az empátiásan nyert ismereteket részben ellenőrizni kell (újabb „lemerülések” révén, illetve a másik emberről meglevő ismereteink egész rendszerébe illesztve azt), részben pedig ki kell fejeznünk, dolgoznunk kell vele. Ehhez pedig az szükséges, hogy szavakban is megfogalmazhatók legyenek beleélés segítségével megértett dolgok. A tudatos feldolgozás lényegében fogalmi megragadás (Buda 1982). Mindaz, amit a tudományos fogalmakról és ezek szerepéről a tudományos megismerésben elmondottunk, érvényes a köznapi fogalmakra és a mindennapi megértésre is. Akik azonban nem segítésre használják az empátiát, hanem mindennapi életük során, természetes emberi kapcsolataikban, azok nagyon gyakran nem tudják jól megfogalmazni benyomásaikat, noha azok meglehetősen hűségesen tükrözik a másik ember lelkiállapotát. Ezért azután öntudatlanul bár, de az empátiát jól képesek használni. Erről a kérdésről a későbbiekben lesz szó. Vallásos élmények, kémiai anyagok következtében megváltozott tudatállapot, meditáció és introspekció hatására nagyon kifinomulhat emberek empátiás készsége,


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA anélkül, hogy ezt tudatosítanák (Plum 1981). Az empátia és a szimpátia elkülönítése során lesz majd módunk arra, hogy ezt a problémát jobban megvilágítsuk.

1. Az empátia és más megismerési módok viszonya Mint erről már szó volt, az empátia feltétele, hogy valóban a másik ember élményeit tükrözze, ezért is szükséges, hogy érzelmi és indulati elemek álljanak előtérben, és ne racionális szempontok. Racionális síkon ugyanis sok érvényes dolgot feltételezhetünk a másik emberről, sokszor olyant is, amely még benne sem tudatos. Mivel feltevéseink gyakran elegendőek ahhoz, hogy a másik viselkedését előre jelezzük, könnyen összetéveszthetők az empátiával. Az ilyen feltevések pedig nem a beleélés, hanem a szociális helyzetismeret következményei. Az emberi magatartás közös normái éppen arra valók, hogy az egymással kapcsolatba kerülő emberek viselkedését összehangolják, és bizonyos mértékig előre jelezhetővé tegyék. Meghatározott megnyilvánulásainkra ezért általában biztosan várhatjuk, hogy a másik egy bizonyos választ fog adni. A köszönést például a másik visszaköszönéssel fogadja, ez olyan feltételezés, amely a találkozások túlnyomó többségében bekövetkezik. Ez nagyon is tudatos társadalmi szabály. Más szabályok a személyiségnek a társadalmi viszonyok rendszerében elfoglalt helyéből következnek, és abból eredően elvárhatók. Gyakran nemcsak a viselkedési reakciók alapsémája jelezhető előre, hanem kivitelezési módja is. A társadalmi struktúrából következik, hogy a rendőrnek a vele kapcsolatban levő nem rendőr, az egyszerű állampolgár engedelmeskedik. Ez általánosan feltételezhető. Egy-egy adott társadalmi formációban azonban még arra is lehet számítani, hogy az emberek milyen módon, milyen készséggel engedelmeskednek. Ha tehát egy interakciós helyzet megfigyelésekor előre feltételezzük, hogy a rendőrrel szembekerülő ember megijed és alázatos lesz, ez nem feltétlen empátiás úton szerzett ismeret, hanem tapasztalati sablonokon alapuló következtetés. A társadalmi érintkezések széles tartományában egyedül az ilyen feltevések alapján – vagyis a mindennapi tapasztalatok nyomán felhalmozódó helyzetismeret segítségével – is jól el lehet igazodni. Ha ismerjük a különböző társadalmi pozíciókat és a velük kapcsolatos normákat, a társas viselkedés szerkezete áttekinthetővé válik. Nem véletlen, hogy a modern szociológia a szerepelmélet segítségével a társadalmi folyamatok igen jó funkcionális értelmezésére képes, a szerepek ugyanis, Ralph Linton klasszikus meghatározása szerint, a státusok dinamikus arculatai (Linton 1946). Vagyis azok a szabály- illetve normakészletek, amelyek egy-egy társadalmi pozíció betöltéséből következnek, és amelyek a társadalmi pozíció kivitelezésének módját előírják (Rocheblave & Spenlé 1962). A normák és a pozíciók problémája jól érzékelhető a közlekedés hasonlatával. Valamennyi közlekedő tudja a KRESZ szabályait, ebből eredően meg tudja jósolni, hogy a közelében levő járművek vezetői mit fognak tenni. Biztonsággal lehet haladni a főútvonalon, még ha látjuk is, hogy oldalról valamely jármű közeledik, hiszen tudjuk, hogy a másik kereszteződéshez érve meg fog állni. A társadalmi normák és helyzetek ismerete meghatározott motivációkat, célszerűségi szempontokat tulajdonít a másik embernek, és néha ennek alapján a másik ember viselkedése szinte a sakkjátékhoz hasonlóan előre elemezhető. A sakk miniatűr társadalom, a szociális viselkedés analógiás helyzete, megvannak benne a megfelelő pozíciók, ismeretesek a célok, tudjuk, hogy a játékosoknak mire kell törekedniük, és mit kell elkerülniük, és megvannak a szabályok, amelyek az egyes bábuk (pozíciók) mozgását irányítják. Hosszú lépéssorok számíthatók ki a sakkozás szituációs, tapasztalati ismerete alapján. A társadalmi helyzetekből fakadó ismeret a másik ember késztetéseiről, megnyilvánulásairól tehát nem empátia. Nem empátia akkor sem, ha általános emberi reakciók feltételezésével élünk. Nem empátiát gyakorolunk például, ha az úttesten figyelmetlenül átmenő gyalogosról feltételezzük, hogy a közeledő autó észrevételekor meg fog ijedni. Nem kell empátia ahhoz sem, hogy az árus számítson arra, hogy a finom sült illata és látványa magára vonja a járókelők figyelmét, és sokukban éhségérzetet támaszt. Nem empátia révén érzi meg a jól öltözött, csinos fiatal nő a férfiak szexuális érdeklődését, ezt tapasztalatilag feltételezi vagy egyszerűen érzékeli. Társadalmi élményeink feldolgozásában tehát értelmileg sok gyakorlati pszichológiai ismeretünk lehet, amelyeket jól tudunk használni. Különösen jól tudja használni az ilyen ismereteket az az ember, aki gondolkodik ezeken, és tudatosan is keresi az összefüggéseket. Ez azonban más, mint az empátia. Az empátiának az intellektuális csiszoltság nem feltétele, néha inkább akadálya, míg a feltételezéses, következtetéses emberismeret az intellektus fejlettségétől és a tudatosság mértékétől függően mind nagyobb lehet. Az értelem túlsúlya az empátiát inkább akadályozza, hiszen akkor a szabályok alapján ítélünk, valószínűségi sémákat használunk, és emiatt nehezen jutunk el az egyedihez, a sajátoshoz. Az empátiában nincs valószínűségi elem, az a másik ember konkrét személyiségére kialakuló rezonancia. Ez azután az empátiás élmény tudatos feldolgozása során egybefonódhat a következtetésekkel, ilyen esetekben a társadalmi helyzetismeret meg az empátiás élmény értelmezését, és az empátiás úton szerzett ismeret a tapasztalati sémát jobban illeszthetővé teszi. Az azonban más kérdés, ez az empátia feldolgozásával kapcsolatos. 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA

2. Empátia és projekció Nem empátia a projekciónak nevezett jelenség sem. Éppen a társadalmi helyzetismeretből eredően a beállítódás és a motívumok megítélésénél gyakran indulunk ki magunkból, saját élményeink alapján minősítjük a másik viselkedését. Ilyenkor tulajdonképpen belevetítjük a másikba a saját felfogásunkat, álláspontunkat. A projekció alapélménye nem a beleélés: a másik nem egyediségében, különleges vonásaiban jelenik meg, hanem mint alaktalan felület, amelyre saját magunkat vetítjük ki. Néha az ilyen kivetítés beválik, és ténylegesen felhasználható támpontokat ad, leggyakrabban azonban tévedésekhez vezet. Míg az empátia a másik lelki valóságának feltárása révén elősegíti a kommunikációt, a projekció gátolja ezt. A projekció csak kissé más, mint a szociális helyzetfelismerésből eredő következtetés, főleg abban különbözik tőle, hogy nem csupán a józan logikára épül, hanem a saját érzelmi álláspontok mérlegelése alapján valamivel több pszichológiai összefüggést számít be a másikról kialakult véleménybe. Ezzel azonban figyelmen kívül hagyja az emberek közötti különbségeket, túlzottan én-központú; a megfigyelő saját érzelmi sémáihoz kötött, és éppen a másik ember különlegességének érzékelése nem sikerülhet. A projekció voltaképpen az empátia ellentétének fogható fel. A projekcióval gyakran élő ember az emberi valósággal általában könnyen elveszíti kapcsolatát, emiatt pszichopatológiai tünetekre hajlamos. Súlyos esetekben paranoid állapot alakulhat ki, mert a projekciók könnyen alakzatba rendeződnek, vagy vágyat, vagy félelmet fejeznek ki, és fokozatosan megzavarják a kapcsolatot a reális emberi környezettel. A mindennapi projekció nem ilyen, ez inkább elszigetelt viszonyszférákra vonatkozik. Olyan helyzetekre, amelyekben fontossá válnak bizonyos indítékok, a személyiségben igény támad ezek megértésére, és a megértést a saját reakciósémák kivetítésével pótolja. Ilyen módon tulajdoníthatunk érdeklődésünk, irigységet, ártó szándékot, becsapási törekvést, gyávaságot és sok más érzelmet másoknak, és legtöbbször ezt el is fogadjuk, és kapcsolataink jellegét gyakran ehhez mérjük. Előfordulhat, hogy ez a magatartásunk olyan interakciós helyzetet teremt, amely végül a másikban ki is válthatja azt az emóciót, amelyet neki tulajdonítunk, és ez az eredeti projektív feltevés igazolásának tűnhet. Ilyenkor az „emberismeret” bizonyítékának foghatjuk fel azt, amit észrevétlenül mi magunk hoztunk létre. Hasonló folyamat megy ilyenkor végbe, mint Csehov ismert novellájában, amikor az illetlen tüsszentése miatt folytonos bocsánatot kérő kishivatalnokra egyre mérgesebb lesz a „nagy ember”, mire a szürke csinovnyik mindinkább érzi, hogy a másik haragszik rá, és egyre jobban törekszik a bocsánatkérésre. Mint jól tudjuk, a folyamat eredménye a valóságos konfliktus volt, csak éppen a kishivatalnok nem vette észre, hogy ezt ő maga provokálta. Különösen negatív érzelmek feltételezése esetében nagy a valószínűsége, hogy tényleg előidézzük azokat. A negatív érzelmekre gyakran visszavonulással vagy olyan megnyilvánulásokkal válaszol a személyiség, amely valódi negatív érzelmeket kelthet. Igen sok feszültségnek és ellentétnek forrása lehet ez. Egy amerikai szociológus, Robert K.Merton az ilyenfajta feltevéseket „önmagukat beteljesítő jóslatoknak” (self-fulfilling profecy) nevezte, és társadalmi méretekben is kimutatta jelentkezésüket (Merton 1957, 1980.) A projekció ilyen torzító, a tényleges megértést gátló hatására nagyon sok példát lehetne hozni, és természetesen arra is, hogy a saját személyiségből kiinduló magyarázat sokszor tényleges pszichológiai felismerésekhez és érvényes következtetésekhez vezethet. Különösen akkor, ha a másik ember és a megfigyelő között társadalmi hasonlóság áll fenn, tehát nagy a valószínűsége annak, hogy az élettapasztalatok, a személyiséget formáló társas hatások hasonlóan alakulhattak. Ez azonban inkább véletlen, mintsem törvényszerű. A projekció – mint említettük is – alig elválaszthatóan keveredik a társadalmi helyzetismeretből eredő következtetések mechanizmusával. Ha a projekció tudatosul, és lényegében a saját személyiség jelképes behelyettesítésévé válik az emberi problémák megoldása során, még segíthet is a társas viszonyokban való eligazodásban, mert így könnyebb a különböző motivációs sémák konkretizálása. Ha valaki felteszi magának a kérdést, mit tenne ő a másik helyében, érdekes introspekcióra nyílhat módja, és több összefüggést ragadhat meg a társas viszonyokból. A nem tudatos projekció veszélyesebb, főleg ennek vannak torzító befolyásai. Nagyon gyakran a projekció a megértés hiányának kifejeződését segíti elő. Ha ugyanis saját motivációnktól és értékszempontjainktól nagyon távol áll a másik ember viselkedésmódja, akkor az a projekció hatására teljesen érthetetlennek látszik, sőt valamilyen elítélő minősítést is kiválthat. A másik megnyilvánulása ilyenkor különösen esztelennek, céltalannak, felháborítónak látszik, a másik ember teljesen idegenné válhat.

3. Kommunikáció és megfigyelés Az nem empátia, ha a másik ember belső, érzelmi helyzetének megértését nyílt kommunikáció segíti elő. Ebben az értelemben olyan kommunikációról van szó, amely tudatos és konvencionális jeleket használ. Bizonyos társadalmi helyzetismeretből az adekvát elvárások sémáinak elfogadását szóbeli közlések, gesztusok, jelentéssel


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA bíró cselekvésformák tükrözhetik. Ilyenkor nem nehéz megérteni valamit a másik emberben meglevő egyediből, különlegesből: a másik elárul magáról valamit, kiad olyan információkat, amelyeket elvileg vissza is tarthatna. Az alkalmazott kommunikációs jelzések egyértelműek, a megértés rendszerint intellektuális síkon történik. Ha nemcsak néhány közlési aktusra kerül sor, hanem egész folyamat zajlik, vagyis sok, szavakba vagy jelzésekbe foglalt információ áramlik felénk, a kapott közlésanyagból különféle következtetések, gyakran mélyebb szintű értelmezések válnak lehetővé, alakíthatók ki, és így több megismerhető a másikból, mint amennyi abban tudatosul. Ez sem nevezhető azonban empátiának. Ebből látható, hogy pl. a pszichoanalitikus helyzetben a szokványos megértés szinte minden folyamata érvényesül, hiszen a páciens elmondja – legalábbis legtöbbször – vélekedéseit, érzéseit, élettörténetét, jelenlegi szereprelációit. Még a megfigyelésnek is van tere, így a szokványos megismerésnek is különlegesen tág lehetőségei vannak, és az egész szövegkörnyezet sokban segíti az empátiás megismerés feldolgozását, felhasználását. A mindennapi életben is gyakran minősítjük interakciós partnereinket kommunikációjuk alapján, és sokféle értelmi és érzelmi reakciónk alakul ki. Az elmondottakból gyaníthatjuk például, hogy a kapott beszámoló nem teljes, esetleg nem is igaz, megérezhetjük, hogy a másik fáradt, zaklatott, nem ért valamit stb. Különféle társadalmi intézményekben a kommunikáció tartalmi vonatkozásai alapján döntenek az emberekrő1. A legjellegzetesebb példa erre a pszichiátriai betegvizsgálat, ennek során az orvos a beszélgetés tartalmi elemei alapján határozza meg, hogy rendben vannak-e a vizsgált személy pszichológiai funkciói. Igaz, – kisebb részben – a formai sajátosságokat is tekintetbe veszi, azonban a legfontosabb a tartalmi referenciák való ságértéke (elmebetegségek esetében), vagy pedig a verbális tartalmak elemzéséből következtethető élménymód normalitása (neurotikusok esetében, de ide vehetők a pszichopaták, az alkoholisták, a kábítószerélvezők stb.). A pszichiátriai vizsgálat során az orvos a beszélgetésben intellektuális résztvevő, érzelmi viszonyulásmódjait igyekszik kikapcsolni, és nem törekszik különösképpen az empátiára sem. A vizsgálat során nyert információk feldolgozásában természetesen felhasználja a szociális helyzetismeretből eredő szemléletét és – többnyire észrevétlen, öntudatlan módon – a projekció mechanizmusát is. A későbbiekben erről még sok szó lesz. Végül nem empátia az sem, ha valaki a másik ember hosszas és esetleg sajátos szemszögű megfigyelése alapján képes megérteni többet, mélyebbet, egyedibbet, mint amennyi a hétköznapi interakcióiban megérthető. Nagyon gyakori jelenség, hogy a másik ember megnyilvánulásai – különösebb kommunikációs szándék nélkül keletkező megnyilvánulásai – valaki számára megfigyelhetők. A megfigyelés gyakran olyan helyzetben történhet, amelyben a megfigyelőnek már van tapasztalata arról, hogy a másik ember ott valószínűleg hogyan viselkedik majd. Ilyenkor viszonylag könnyen megállapíthatók különféle motivációs és érzelmi szabályszerűségek. Ha például megfigyeljük egy gyerek és egy kutya ismerkedését egymással, és láthatjuk a gyerek habozó közeledését, majd vissza-visszahőkölését, következtethetünk arra, hogy a félelem újra meg újra felszínre kerül. Ha autóval sokat utazunk, az előttünk haladó gépkocsi mozgásából, a vezető kéz- és fejtartásainak változásaiból igen sok olyan információt szerezhetünk (egyszerű megfigyeléssel), amely nem része a közlekedés kommunikációs szisztémájának. Minél nagyobb az autós tapasztalatunk, annál biztosabban tudjuk e megfigyeléseket értelmezni, „dekódolni”. Annál pontosabban tudjuk, hogy a másik most kanyarodni akar, noha ezt nem jelezte, megállapíthatjuk, hogy meg akar állni, és helyet keres, vagy pedig azt, hogy a vezetőnek valami baja van, vagy éppen idegen, járatlan az adott útvonalon. Természetesen ilyenkor nagyon sok a szituációs támpont is. Ha a gyerek sajátos mozgása mellett meglátjuk a kutyát is, a helyzet értelmezése megkönnyebbült. A közlekedési megfigyelések is a közlekedési helyzet egészének hátteréből fejthetők meg. Használjuk a projekció mechanizmusát is. Akár a gyerek viselkedésébe is beleképzelhetjük magunkat, akár a közlekedési helyzetbe. Nagyon gyakran a szituációba kommunikációs elemek is keverednek, amelyeket mi is felfoghatunk, holott nem nekünk szólnak. Tehát komplex összefüggések derülhetnek ki, hiszen a megfigyelés általában nem önmagában áll. Gyakran előfordul, hogy a megfigyelés olyan szférákra is kiterjedhet, amelyek a viselkedés szintjén csak ritkán vagy csak intim feltételek között jelennek meg. Ilyenkor rendszerint a megfigyelt nem tud arról, hogy őt megfigyelik. Tehát a magatartása szabályozásában félreteszi azt a készenléti állapotot, amely a társas helyzetekben mindig megvan, és amely arra irányul, hogy a személyiség lehetőleg befolyásolni tudja a másik emberben róla kialakult benyomást, képet. Erving Goffman amerikai szociológus ezt az állapotot „impression management”-nek nevezte, vagyis a benyomás „igazgatásának”, „vezérlésének” (Goffman 1981). Újabban ezt a magyar szaknyelvben leginkább impressziókeltésnek nevezik. Ez a mechanizmus azonban csak akkor lép életbe, ha a személyiségben tudatosul, hogy az ő megnyilvánulása valamely másik ember érzékelési terébe kerül. Ha ezt nem érzi, viselkedésében közvetlenül a jelentkező motivációknak enged utat, nem mérlegeli, hogy a magatartás a külső szemlélő szempontjából milyen. Ebben az esetben a megfigyelés általában több következtetésre adhat alapot. A speciális megfigyelés lehetősége néhány speciális intézményben valósulhat meg, rejtett kamera felvételei is módot adhatnak erre, vagy akár titokban történő meglesés is. Ezek általában nem elfogadott módszerek, kivéve, ha tudományos kísérletekről van szó, amelyekben etikai elvek és szabályok biztosítják, hogy e sajátos megfigyeléssel szerzett információk nem használhatók fel az érintett személyek érdekei ellen. Újabban mind a 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA szociológiában, mind a pszichológiában terjednek az ilyen, az amerikai szociológiában „unobtrusive”-nek nevezett – nem zavaró, nem beavatkozó – módszerek, annak érdekében, hogy a kísérleti alanyok impressziókeltési szándékait ki tudják kapcsolni. Ezek a szándékok akaratlanul, észrevétlenül is előtörnek az emberekből, ha csak az a tudat megjelenik bennük, hogy az ő megnyilvánulásaikat valaki látja, érzékeli. Ilyenkor is azonban a megfigyelő számára a megértés több eszköze áll rendelkezésre, és ezeket egyidejűleg használja, tehát a megfigyelés nem marad magára, mint ahogyan a behaviorizmus irányzatában szerették és igényelték volna: hogy tudniillik a megfigyelő mondjon le mindenféle „antropomorf” megértési módról, így a szociális helyzetismeretről és a projekcióról. A megfigyelés mechanizmusát önmagában leginkább a tudományos vizsgálatban igyekeznek különválasztani. Ilyenkor a cél az, hogy a megismételt szituáció azonos legyen, azonos ingerek érjék a kísérleti személyeket, és így a megfigyelés segítségével rögzített sajátosságok az egyén pszichológiai tulajdonságaira legyenek visszavezethetők. A szociális helyzetismeretből eredő megértés ilyenkor állandó, csak a megfigyeléssel nyert adatok a változók, vagy azok az ingerek, amelyeket a vizsgálat érdekében a kutatók a vizsgálati szituációban szándékosan alkalmaznak. Ilyen vizsgálati szituáció például a lélektanban a teszthelyzet, de alapjában a kísérletek is mindig ilyen gondolatmenet alapján jönnek létre; voltaképpen megfigyelés folyik bennük, csak éppen a megfigyelt viselkedés nem szabad, hanem különböző ingerekkel manipulált. Az empátia a felsorolt mechanizmusok közül egyikkel sem azonos, de mindegyik kapcsolatban állhat vele. Az ismeretanyag értékelésében, értelmezésében van szerepük, ezek révén dolgozhatók fel és állíthatók különböző összefüggésekbe az empátiásan megértett tartalmak. A „tiszta” empátiával is különböző mértékben keverednek e mechanizmusok, és gyakran hozzásegítik a szakembereket ahhoz, hogy az empátiát a szakszerűségnek megfelelően hasznosítsák. Ez azt jelenti, hogy a szokványos megértési módokkal nehezen feltárható pszichés területekre célszerű összpontosítani az empátiás módszert, és e területek lokalizálásához a „józan ész”, a mindennapi gondolkodás használata vezethet el.

4. Az empátia lélektani lényege Az empátia lényege tehát kommunikáció, a fogalomnak azonban abban az általános, kiterjesztett értelmében, ahogyan ezt a kommunikációelmélet alkalmazza, vagyis jelzésváltás, jelzéskódolás, függetlenül attól, hogy a jelek milyen természetűek, konvencionálisak-e vagy biológiailag meghatározottak. Csak az a lényeges, hogy a kommunikációra alkalmas jelzések legyenek, ennek pedig az is ismérve, hogy a kommunikálóban és a befogadóban – ha a kommunikáció állandó kölcsönhatásból és szüntelen lüktetésből álló folyamatát pillanatfelvételszerűen megmerevítjük, és így elkülöníthetővé válik a kommunikációt befogadó fél – azonos jelentése legyen a jelzéseknek. A kommunikációelmélet ezt úgy fejezi ki, hogy a kommunikáció feltétele a közös kód, továbbá a jelzés, a közlemény megértése, illetve megfejtése a közös kód alapján. A kommunikációelmélet szerint nem szükségszerű feltétele a kommunikációnak a közlés szándéka. Kommunikáció történik akkor is, ha a potenciális befogadó jelenlétében, annak bármiféle hatására jelzések indulnak ki a kommunikátorból, és azokat a jelzéseket a befogadó dekódolja. Nem szükséges a dekódolás tudatossága sem. Ha a jelzés automatikusan kivált olyan reakciót, amely a jelzés jelentését kifejezi, máris megtörténtnek tekinthető a kommunikáció. A kutatások szerint az empátiához szükséges rezonancia az ún. szubliminális érzékelés esetében is megtörténik, ha az a másik ember nemverbális kommunikációjára vonatkozik (Bauer 2010). Az emberi világban a kommunikáció még bonyolultabb formákat is ölthet, létrejöhet úgy is, hogy a befogadót a kommunikáló ember a memóriájában élő képekből választja ki, és azután aktív munkával juttatja el hozzá a megfelelő jelzéseket. Kommunikáció így tehát az is, ha utazás során rágondolunk egy ismerősünkre, és írunk neki képeslapot. Az embert az idődimenzió saját uralmának képessége jellemzi, a múlt eseményei az emlékezetben tárolódnak, és jelen cselekvések ingerei lehetnek, ez az állatvilágban csak nagyon korlátozott formában valósul meg. A képeslap megírásának példája azonban közvetett kommunikációról szól; mint említettük, az empátiához a közvetlen kommunikációs helyzet szükséges, tehát a másik ember megnyilvánulásait közvetlenül közelről valamennyi olyan érzékszervünkkel követnünk kell, amelyiknek szerepe lehet a mindennapi közvetlen kommuniká ciókban. Egyes kutatók szerint az empátia során felmerülő érzelmi állapotfelismerés is a hasonló élmény – általában öntudatlan és automatikus (Hooket és mtsai 2010, Lamm, Decety & Singer 2011). Az már nem okvetlen feltétel, hogy a másik ember kommunikációja nekünk szóljon. Ha csak egyszerűen jelen vagyunk egy interakciós helyzetben, a mással kommunikáló másik személyiséggel kapcsolatosan is képesek


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA vagyunk empátiára. Ilyenkor is gyakran automatikus észlelés, érzékelés történik, nem pedig tudatos figyelem hatása mutatkozik. Akkor is lehetséges empátiás megértés, ha a másik ember kommunikációs megnyilvánulásait képrögzítés segítségével, technikai eszközök közvetítésével figyelhetjük meg. Mint már szó volt róla, néha egyetlen kommunikációs „főcsatorna” (tehát vagy a hallás, vagy a látás) is elegendő az empátiás megértéshez, sokat megérthetünk a másikból viselkedésének film- vagy képmagnó felvétele alapján is, ha ahhoz hangot nem is kapunk, néha pedig a magnófelvétel hozhatja mozgásba az empátiás képességet. Általában azonban, mint ezt említettük is, a közvetlen kommunikatív kölcsönkapcsolat kell. Ekkor bontakozik ki az a lehetőség is, hogy az empátiát tudatosan használó ember saját kommunikációival olyan helyzetbe hozza a másik embert, hogy az mindinkább megnyíljon az empátia számára, vagyis olyan információk közlésére indítsa őt, amelynek segítségével érzelmi és hangulati állapotait az empátiás megközelítés könnyebben ragadja meg. Úgy is lehet fogalmazni ezt, hogy az empátia kialakulhat bizonyos sikerrel a kommunikáció hiányos feltételei mellett is, mélyrehatóan azonban a közvetlen kommunikáció folyamatában, leginkább pedig személyes kommunikatív kapcsolatban valósulhat meg. Az empátia igazi tere tehát a párbeszédben, a teljes és nem korlátozott kommunikációban van. Más összefüggésekben még többször lesz róla szó, de itt is érdemes megemlíteni a jelenségkör könnyebb áttekintése érdekében, hogy az átlagos, barátságos társas dialógusban az empátiás megértés törekvése és megvalósulása sajátos önerősítő folyamat. A párbeszédet erősíti az empátiásan viszonyuló partner figyelme, érdeklődése. Ez önmagában is megerősítő visszajelzés. Az empátiás beszélgetés és együttlét a kölcsönös vonzalmat is erősíti, különösen a megértést átélő emberben. A vonzódást, közeledést éli át benne, megnyílik, ez az empátiát is könnyebbé teszi. Ugyancsak több más vonatkozásban tárgyaljuk majd, hogy az empátia általában és minden emberi viszonyformában csökkenti az agresszív késztetést abban az emberben, akit a szokványosan, a várhatón túl is megértenek. Az empátia ilyenfajta értelmezése, tehát a folyamat implicit beleértése legteljesebben a Rogers-féle irányzatban fejeződik ki. A pszichoanalitikus empátia felfogás is nagyon hasonlít ehhez, különösen abban a megfogalmazásban, ahogyan az empátiával legtöbbet foglalkozó pszichoanalitikus szerző, Theodor Reik munkáiban olvashatjuk (Reik 1949). Vannak azonban a kísérleti lélektanhoz, valamint a behaviourizmushoz közelálló empátiaértelmezések is. Ezekben az empátia a szokványos megértésnél mélyebb, személyesebb, több rejtett tartalmat felderítő megismerési módként szerepel, és mint ilyen a különböző empátiás kísérletek és skálák tárgya. Ezek a felfogások nem tekinthetők önállóknak, és inkább csak metodológiai szempontokból érdemelnek figyelmet. Az empátia – pszichológiai lényegét illetően – főleg a nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció felfogásának és tudatosításának kifinomult és alkalmazott képessége. Nem misztikus történés tehát, nem üt el a lélektani jelenségektől, csupán azért tűnik kissé különösnek, mert – mint e koncepció történetének áttekintése nyomán láthattuk – viszonylag későn ismerték fel, és csak napjainkban kezdik kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Korábban ezt a vonását nem vették figyelembe, a tudatosság, az értelmi összefüggések és a direkt fogalmi kommunikáció túlhangsúlyozása miatt. Az empátia valóban minden ember képessége, de különböző mértékben nyilvánulhat meg az emberek között, sőt, egy ember viselkedésében is. Az empátiás készség függ a gyakorlattól, mind pozitív, mind negatív értelemben. Pozitív értelemben úgy, hogy az empátiára figyelő, azt használó ember fejleszteni képes magában e készséget, és ez a fejlesztés tudományos eszközök segítségével meggyorsítható és nagyobb távlatokra terjeszthető ki. Negatív értelemben az össze függés abból áll, hogy az értelmi megismerés módszereiben nagy gyakorlatra szert tett emberben az empátia nagyobb valószínűséggel fejlődik vissza, mint az intellektuális képességekben kevésbé begyakorolt emberekben, akik természetes formában is szabadon élnek vele. Különösen a tudományos gondolkodásban gyakorlott emberek hajlamosak arra, hogy elsődleges élményeik és következtetéseik igazságában kételkedjenek, érthető módon, hiszen a tudomány lételeme a kétely a megállapítások igazságtartalmát illetően és a módszeres bizonyítékok követelése. Az empátiával szerzett ismeretek nehezen ellenőrizhetők a ma ismert egyszerű módszerekkel, ezért nagyon sok kutatónak, még pszichológusnak is, a közvetlen érzékszervi úton nyert megismerés elfogadása nehéz. Úgy tűnik, hogy az empátia készsége a gyermekkorban (legalábbis az érzelmi rezo nanciából álló összetevője) természetes módon nagy, a serdülőkortól kezdve rejtetté válik, majd általában fokozatosan csökken az öregkorig. Leginkább a felnőttkorban éleszthető fel ez a képesség, az időskorban már nem reverzibilis, ha addig nem használták. Nagy a különbség az empátia képességében a különböző kultúrák emberei között. A nyugati civilizációra érvényes csak az eddig elmondottak többsége, más kultúrákban, amelyekben a racionális gondolkodásnak nincs ilyen vezető szerepe, az empátia szabadabban jelenik meg, és az empátiás megértés az emberek között könnyebb, hiszen a mindennapi érintkezés természetes része. Az érzelmi kapcsolatban a kölcsönösség és az érzelmi hőfok hasonlósága nagy, az interakciókban pedig jobban alkalmazkodnak az


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA emberek, a megnyilvánulások inkább összeillenek. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a viselkedés kulturáltsága magas fokú, sok pszichológiai tartalommal telített.

5. A kultúra és az együttes élmény szerepe Elsősorban a keleti kultúrák ilyenek. A hagyományos keleti kultúrákat a terjedő civilizáció, a nyugati típusú termelés és társadalomszervezési mód lassan átalakítása, így a mindennapi élet empátiatartalma fokozatosan eltűnik. A modern japán ember mind kevesebbet őriz meg az emberi kapcsolatok ősi harmóniájából, és ugyanez vonatkozik a hongkongi kínaira, a városlakó indonézekre vagy indiai akra. A keleti kultúrák életének empátiás légköréről viszonylag keveset tudunk, hiszen az empátia a legutóbbi időkig a mi kultúránkban sem volt ismeretes. Leírták viszont e kultúrák emberi kapcsolataink sajátosságait, a hangulatok, a formák, a stílus jelentőségét az érintkezésben, az állandó törekvést az érzelmi összhangra és együttrezgésre és még sok olyan sajátosságot, amely leginkább úgy értelmezhető, hogy az emberek elfogadják egymás lényét, és inkább érzelmileg igyekeznek kapcsolódni egymáshoz, mint értelmi úton. Az érzelmek azonban nem elsősorban értékeléssel és szeretettel kapcsolatosak, hanem inkább az együttlét idejére vonatkoznak, az elfogadást fejezik ki, és valamiféle összehangolódásban csúcsosodnak ki, amely azután sajátos kommunikációt tesz lehetővé. Az európaiak és az amerikaiak számára a Kelet e sajátos interperszonális kultúráját leginkább a zen-buddhizmus közvetíti, amelynek rituális gyakorlati, elsajátítási módjai a megszokottól nagyon eltérő emberi viszonyulásformákat igényelnek. A keleti kultúrák érintkezési sémáiban különleges jelentősége van a gesztusoknak, a mozdulatok harmóniájának, a másikkal való együttmozgás koreográfiájának, és a környezet élettelen tárgyait – a színeket, a formákat, a felületeket és a különböző használati és dísztárgyakat – is sajátosan bevonják a kapcsolatba. Úgy tűnik, mintha minden azt a célt szolgálná, hogy elősegítse az azonos lelki „hullámhossz” kialakítását, amelyben a megértés már rendkívül könnyű, az együttlét sajátos együttes élménnyé válik, mert a jelenlevők erőfeszítések nélkül hatolhatnak be a többiek lelkébe. Ilyenkor elhalványulnak az én korlátai, a közös érzelmi összhang válik lényegessé. Nem különálló személyiségek kommunikálnak tehát egymással, hanem az azonosság különös érzése gomolyog, bontakozik az együttlétben, részben a kultúra által előírt kollektív tevékenységi sémák „forgatókönyve” szerint, részben az együttlét véletlenjeiből eredően. Az együttesség, az egymásban való feloldódás ilyen sajátos hangulatában a beszéd is könnyebb és más színezetű, a verbális tartalmak külön dimenziókat kaphatnak, és a megértés sokkal nagyobb távlatokat fog át. A keleti kultúrákban az empátia ritkán terjed túl az együttlét helyzetein. Az egyén a maga individualitásában kevésbé érdekes. Az ő sajátos kívánságai vagy nehézségei nem fontosak ahhoz képest, hogy a közös hangulat, a szituációban szokásos kommunikáció és a közösségi élmény létrejöjjön. A kultúra az ilyen epizódok lelki visszahatásának tulajdonít jelentőséget. A rítusok és a hagyományos viselkedési szokások ezt biztosítják. Emiatt lehetséges, hogy a keleti kultúrákban az empátia fogalma nemcsak nem ismeretes, hanem nem is tekintik lényegesnek. Kivétel a nyugati életmódot átvevő, individualizált emberek csoportja, itt a nyugati pszichokultúra is hódít, az emberi bajokban intézményesedik a társadalmi segítség, a pszichoterápia is, de ebben az empátiás elem kevéssé tudatosul, ez mintegy magától értetődő. A segítőnek sem annyira újdonság, mint a nyugati világban volt. Nagyon érdekes, hogy az utóbbi évtized amerikai és nyugat-európai kábítószerkultuszának egyik mozgatója (számos leírás és vizsgálat szerint) éppen valami, a keleti kultúrákban leírtakhoz hasonló együttrezgési élmény keresése, valami törekvés arra, hogy a személyiséget a másiktól elzáró és szokványos úton nehezen lebontható akadályok megszűnjenek. A marihuána, az LSD, a hasis és még néhány, nálunk kevésbé ismert szer fogyasztása általában társaságot kíván (Demetrovics 2000). A kábítószert gyakran cigarettába teszik, és úgy szívják, gyakran egymásnak adják tovább. Csendes, különleges hangulatú beszélgetés alakul ki, amelyben mindenki nagyon jól érzi magát, egyidejűleg képes arra, hogy a másikra nagyon figyeljen, és hogy önmagában is elmélyüljön. Máskor a kábítószer sajátos hangulatát bizonyos modern zenei műfajok (rap, reggae stb.) hozzák létre, ilyenkor tánc, rituális mozgások is együtt járnak a szerhasználattal. Rendszerint átalakul az idő és a tér átélésének módja. Egyes szakemberek szerint a különleges társas élmény a hatás legfőbb eleme, és ez sokkal fontosabb, mint a szer farmakológiai hatása vagy a szer nyomán létrejött egyéni pszichológiai változás. Nagyon lehetséges, hogy az említett kábítószerek hatásának tudományos vizsgálatát eddig túlságosan befolyásolta a morfiumszármazékok élvezetének modellje, amelyben valóban az egyes emberek szervezetének hozzászokása és függősége a lényeges, és meghatározó szerepet töltött be a pszichológia individuális megközelítése. Ezért a tudományos kérdésfeltevés mindig az volt, hogy milyen gyógyszertani és lélektani hatást gyakorol egy-egy szer az egyénre. Valószínű, hogy a kérdés úgy is feltehető, hogy milyen szociális szükségletet szolgál a szer által kiváltott pszichés reakció. Sok megfigyelés utal arra, hogy éppen az individuum zártságának 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA feloldásához, a megszokott társas szerepek és más kötelékek időleges félretételéhez, az idővel való kényszeres törődés megszüntetéséhez kell a kémiai szer hatása. Bizonyos fokig ez már az alkohol effektusában is megmutatkozik, az alkoholnak az őskortól kezdve valamilyen társadalmi „felmelegítő”, feloldó funkciója van, és sokak szerint csak az utóbbi évszázadban gyakori, hogy az alkoholizmus formájában az egyén sajátos, visszaélésre alkalmas élvezeti cikke. Korábban csak ritkán és sajátos körülmények között került erre sor, és mindazokban a korszakokban, amikor az alkohol az egyén számára kiemelt fontosságú lett, lényegében olyan társadalmi és társadalomlélektani jelenségek tették azzá, amelyek korunkra jellemzők. A kábítószerek és az alkohol ilyen szerepét mutatja az is, hogy élvezetének igénye legtöbbször szociális befolyásra, kis csoportok hatására jön létre. Az alkohol egyéni fogyasztását mindig megelőzi a társas ivás, és nagyon meggyőző vizsgálatok (például Howard Becker amerikai szociológus vizsgálatai) mutatják, hogy a kábítószerek fogyasztására is társaság veszi rá az embereket, sőt ezekben a társaságokban meg kell tanulni az egyénnek a kábítószer felhasználási módját és a kábítószerhez tartozó élmény előidézését is (Becker 1963). Az említett kábítószerek először inkább kellemetlen hatásokat váltanak ki, és csak lassanként lesz képes a személyiség ugyanazt érezni, mint amit a többiek. Sokan azt gyanítják, hogy a kábítószerre való rávezetés során valamiféle indoktrináció történik, a személyiséget megtanítják valamilyen élménymódra, amely részben független is lehet a farmakológiai hatástól. A szer okozta közérzeti elváltozás inkább csak azért kell, hogy a megfelelő élmény megtanulásának bázisa legyen. Erre mutat az is, hogy kábítószerszerűen a vegyszerek nagy tömegét használják, ha nem áll rendelkezésre a bevált szer, és az is, hogy különböző csoportok, társaságok különféle élményeket éreznek és kultiválnak azonos szerek fogyasztásával kapcsolatban is. Az empátiára vonatkozóan mindez úgy értékelhető, hogy a mélyebb, intimebb kontaktus a másik emberrel szinte szükséglet, és ez a szükséglet a mi kultúránk körülményei között nehezen elégül ki, ezért jelentkezik az igény a különböző pszichológiai „oldószerek” iránt. Az így létrejött összehangolódási lehetőség azonban még nem empátia, csak annak egyik része, feltétele. Az empátia lényegében kognitív működés, és hozzá tartozik a másik emberből szerzett élményanyag kognitív feldolgozása is. Ez általában sem a keleti kultúrákban, sem a különböző kábítószereket fogyasztó társaságokban nem követelmény, sőt a racionális működések megtartását ez utóbbiak inkább zavarónak élik át. Az elmerülés vágya a másik emberben, a törekvés az emberek közötti barrierek feloldására, az „északi-fok, titok, idegenség” helyzet (ahogyan Ady költői eszközökkel nagyon találóan kifejezte az egyén pszichológiai helyzetét a többi individuum között) megszüntetésének kívánsága azonban nagyon érdekes fényt vet nemcsak az empátiára, hanem annak határproblémáira is. Erről is kell majd a későbbiekben szólnunk. Itt, ebben az összefüggésben csak arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a nyugati civilizáció egyik sajátossága az én, az individuum bizonyos kultusza, és ennek része a beszéd, a szóbeli kommunikáció, a pontosan kifejezhető jelentés kultusza, és ebben a folyamatban alakult ki az én fokozódó „lehatárolódása” a másik ember felé, az egyéni tudat és a gondolkodás fokozott önmegfigyelése, és ezzel párhuzamosan folyamatosan sorvadt az empátia természetes képessége. E folyamat kezdeteit különösen a görög és római kultúrákban figyelhetjük meg igen szemléletesen, majd a 18. és 19. század polgárosodásában jelent meg markánsan. Az egész nevelés az énhatárok kialakítására és az én-érdekű önkontroll és szándékolt kommunikációs képesség kifejlesztésére irányult. Ez a nevelési folyamat része és feltétele az individuációnak, amelyet a pszichológusok (főleg a fejlődéslélektani szakemberek, illetve a pszichoanalitikusok) írtak le, és az ún.individualizációnak, amelyet a szociológusok (Max Weber nyomán) sokat hangsúlyoznak, amelynek következménye az, hogy megnőtt az identitás jelentősége, mégpedig elsősorban az egyéni, egyedi identitás és a társadalmi-interperszonális önmegvalósítás vonatkozásában. Különböző viszonylatokban ezek a kérdések is előkerülnek majd további fejtegetéseinkben.

6. Empátia és szimpátia Kissé hasonló az előbb említett – mintegy „természetes” empátiának nevezhető – érintkezési formákhoz a szimpátia jelensége is. A szimpátia fogalma már az ókorban kialakult, és annak a megfigyelésnek a kifejezésére szolgált, hogy az emberek képesek egymás érzelmeinek átvételére. Ez az átvétel mintegy automatikus, rezonanciaszerű, általában jól tudatosítható, sőt, többnyire az egész személyiség hangulatát, beállítódását, esetleges viselkedését meghatározó állapot. Ez a megfigyelés ma is érvényes, és ma is mindenki tapasztalhatja, hogy a másik ember hangulata, érzelmi állapota átragadhat rá. A szimpátia pszichológiai lényegét illetően azonos az empátiával. Ugyanazok a kommunikációs történések bonyolódnak le benne, mint az empátiában. Szintén a nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció közvetíti azokat a jelzéseket, amelyekből a másik ember érzelmeit fel tudjuk idézni magunkban. A szimpátiához nem szükséges a megfigyelő ember odafordulása. Kell a közvetlen kommunikációs kapcsolat, de nem feltétel, hogy a később szimpátiát érző ember különösebben érdeklődjön a másik iránt, és 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA nagyon törekedjen annak megértésére. Sőt a szimpátia élményének inkább az a gyakori kísérője, hogy a másik nem is különösebben fontos személy, az interakció vele véletlenszerű, mégis feltámad iránta bennünk az együttérzés. Nem szükséges a megértés tudatos szándéka, inkább automatikusan következik be a másikkal való együtt érző érzelmi reagálás. Szinte mindig hiányzik a másikba való beolvadás élménye, jóformán sohasem tudjuk magunkban tetten érni a másikba való „lemerülés” mozzanatát, én-határainkat megtartjuk, illetve nem tudatosítjuk, ezért is olyan feltűnő, hogy egyszer csak elragad bennünket a szánalom, a sajnálat, a meghatódás emóciója. Nem érezzük egynek magunkat a másikkal, inkább különállásunk kap hangsúlyt, azért is érezzük különösnek a bennünk keletkező érzelmi változásokat. A szimpátia rendszerint nem is több mint valamilyen domináns érzelem átvétele, általában az érzelmet nem igyekszünk a másik élményvilágának kognitív összefüggéseibe állítani. A másik ember érzelmeinek nagyon erőseknek kell lenniük ahhoz, hogy szimpátiát érezzünk, vagyis egyértelmű kommunikációs jelekben, redundánsan kell kifejeződniük (de nem nyílt és konvencionális jelzésekben, hanem a később említendő nemverbális jelzések formájában). Többnyire az is szükséges ehhez, hogy a másik ember emócióját egyértelműen bele tudjuk helyezni olyan szociális összefüggésekbe, hogy az érzelmi vagy indulati állapot teljesen érthető legyen. Ez azt jelenti, hogy a másik ember helyzetét szociális helyzetismeretünk alapján tisztán kell látnunk, kell tehát értenünk, hogy a másik emberrel mi történt, mi váltotta ki benne az adott emóciókat. A szimpátiában szerepet kaphat a projekció is, sokkal könnyebben vesszük át a másik ember érzelmeit, ha az olyan helyzetben van, amilyenben mi is voltunk, vagy mi is lehetünk. Ilyenkor, mintegy a rezonancia szabályai szerint sokkal erősebben reagálunk, saját élményanyagunk kerül együttrezgésbe a másikkal, és ez nyilvánvalóan felerősíti az érzelmi-indulati hatást. A gyász érzelmeit jobban átveszi az, aki maga is gyászolt, vagy akinek féltenie kell valakit. A gyermekét elvesztő anya érzéseire sokkal fogékonyabb a másik anya, mint egy férfi. A karrierjében csődbe jutott, jövője kilátástalansága miatt elkeseredett emberrel viszont általában a férfiak szimpatizálnak könnyebben. Akkor hatódunk meg könnyebben a meghatódott másik embert látva, ha bennünk is nagyon elevenek azok a vágyak és értékek, amelyek az életében beteljesültek. Valószínűleg a projekció mechanizmusának van szerepe abban, hogy ismerősökkel hamarabb kialakul a szimpátia, mint idegenekkel. Közrejátszhat ebben az is, hogy ismerősök érzelmi jelzéseit könnyebben felfogjuk, tehát a jelzések erőssége nagyobb lesz, és a velük már kialakult érzelmi kapcsolat a szimpátiát élesebb kontrasztba állítja. Ezt látszik igazolni az a tény, hogy nehezebb szimpatizálnunk azzal, akire haragszunk, vagy akit gyűlölünk. A szimpátia által keletkezett érzelem erős, általában sokkal erősebb, mint az empátiával felidézhető érzés. Az empátiában folyó szüntelen kognitív feldolgozás valószínűleg állandóan elvezeti az emocionális töltés feleslegét. Ez a töltés a szimpátia során egyszerre éri el a személyiséget, így levezetődése az érzelmi kifejlődés csatornáit is igénybe veszi. Más szavakkal ezt úgy is lehet mondani, hogy a szimpátiával átvett érzelem kiütközik, kommunikációra serkent. Vagy szavakban fejeződik ki azután, vagy az érzelmek szokásos jeleiben, sírásban, mimikában, mozdulatokban. A feldolgozás érdekeit szolgálja, hogy a szimpátia erős megnyilvánulásainál még gyakran erőszakkal is kiszakítjuk magunkat a másik emberrel kapcsolatos élményből. Ilyenkor mintegy védjük magunkat, énhatárainkat az átvett érzelmekkel szemben. Érdekes jelenség, hogy a szimpátia főleg a negatív érzelmekkel és indulatokkal kapcsolatosan alakul ki. Az öröm, a lelkesedés, a különleges felhangoltság emócióit csak akkor tudjuk könnyen átvenni, ha nagyon magunkénak érezzük a helyzetet, amiben a másik van, ha nagyon azonosulni tudunk a másik embert feltételezhe tően vezérlő érzésekkel. Leginkább a közös ügy jegyében sikerül a pozitív érzelmek szimpátiás átvétele, míg a negatív érzelmek idegentől is könnyen átvehetők, és ellenségünk megnyilvánulásaként is elérhet bennünket. Valószínű, hogy ennek mélylélektani-antropológiai és kultúrtörténeti okai is vannak. A művészi hatás gyakran a szimpátia erős felkeltésével jár együtt. A színház külö nösen képes szimpátiát kiváltani, főleg akkor, ha a dráma hősével sikerül a nézőnek azonosulnia. Az azonosulásban többféle pszichés folyamat vesz részt, ezekről majd a szimpátia és a művészi élmény viszonyával kapcsolatosan egészen részletesen szólunk. Az azonosulás folytán rendkívül erős szimpátiás indulatáramlás indulhat meg bennünk, ez az, amit már Arisztotelész is észrevett és katarzis elméletében értelmezni próbált. Még nagyobb mértékben képes szimpátiaszerű érzelmeket kiváltani a film; a film nézésekor ugyanis minden más inger kikapcsolódik körülöttünk, és sokkal mélyebben behatolunk a film történéseibe, mint a színpad eseményeibe. Igen gyakori megfigyelés, hogy a nézőnek időlegesen ki kell ragadni a magát a filmhatásból, hogy le tudja vezetni a szimpátiaérzelmeit, hogy védje magát a benne keletkező emóciók következményeitől. A mindennapi életben csak drámahelyzetekben, különleges alkalmakkor lehetséges olyan nagyfokú szimpátiás érzelemátvétel, mint amilyent a film könnyedén kivált. Nagy tragédiák során, a háború borzalmai közepette kerülhetünk csak olyan közel a másik ember elsöprő erejű érzelmeihez, mint amilyenekhez a film a „premier plan” különféle lehetőségeivel tetszőleges gyakorisággal juttathat. A jelenség kommunikációs dinamikájáról később szólunk. A film egyébként gyakran azért is operál a heves szimpátiás érzelemfelkeltés fogásai val, hogy sokáig emlékezetes motivációgócot hozzon létre a nézőben, és az érzelem feldolgozásának folyamatán kényszerítse a művészi 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA mondanivaló átvételére. Mind a hétköznapi, közvetlen helyzetekben, mind pedig a film hatására a szimpátia révén keletkezett érzelem feldolgozása gyakran időt vesz igénybe, és ez úgy történik, hogy időről időre felidéződik az emlékezetben az érzelemmel kapcsolatos esemény, és a személyiség részben fantáziál, részben gondolkodik róla. Ennek során az élmény lassan helyet kap a személyiség kognitív rendszerében, az emóciók energiái is elvezetődnek vagy transzformálódnak. A szimpátia fogalmát gyakran metaforikusan is használjuk, ha segítő attitűdünk nyilvánul meg, ha a másik emberre általában nyitottak vagyunk, vagy támogató gesztusokra van hajlandóságunk, gyakran szimpátiára hivatkozunk, annak emocionális élménye nélkül. Végső soron a szimpátia azonos vagy hasonló összetevők más jellegű szerveződése, mint az empátia. Lényegében az empátia első fázisában gyakran teljes az érzelmi azonosság, ilyenkor érzelmi rezonancia következik be. Mint Plum (1981) és mások megállapították, az első – mondhatni „szimpátiás” – fázisban nincs is olyan nagy különbség egyének között, az empátiás képesség inkább a tudatos feldolgozás, értelmezés képességében mutatkozik, és e téren nyilvánul meg a fejlődés is az empátia gyakorlása során. Az akaratlan szimpátiás reakciókban leginkább valamiféle rezonancia mutatkozik meg, saját érzelmi világunk valamilyen érzékeny góca rezdül meg, valamilyen átélt válaszséma aktivizálódik. A rezonancia jelensége különösen akkor erős, ha viszonylag enyhe ingerek (tehát nem koncentrált pszichológiai behatás, mint például amilyent a film, hoz létre) sajátos és egyedi módon keltenek szimpátiát. A szimpátia fogalmát egyébként a köznyelv még egy értelemben használja, a szeretet, a kedvelés, az értékelés szinonimájaként. A „szimpatikus” ember az, akit hamar, ismeretlenül is el tudunk fogadni, aki iránt érzünk valami vonzalmat. Valószínűleg benne rejlik a fogalomban az is, hogy a szimpatikus emberrel könnyebben megértjük egymást. A szimpátia ilyen értelmű használatát a magyar nyelv valószínűleg átvette, hiszen a németben és az olaszban („molto simpatico...”) is megvan, kisebb mértékben más nyelvekben is. Ez a fajta fogalomhasználat azonban elkülönítendő a szimpátia említett értelmezésétől. A szimpatikus idegen annál rokonszenvesebb, minél több hasonlóságot találunk benne önmagunkkal, és minél inkább segítségre szorulónak véljük (Batson és mtsai 2005).

7. Az érzelmi „ragály” A szimpátia a mindennapi életben többféle formában is megnyilvánulhat. Legtöbbször meghatározott körülmények között, sajátosan jelenik meg. A szimpá tiához hasonló az érzelmi átragadás („ragály”) jelensége. Ez többnyire hasonló helyzetben lévő és hasonlóan hangolt embercsoportok vagy tömegek reakciója. Ilyenkor egy vagy néhány ember felajzott érzelmi állapota, feltűnő indulati mani fesztációja ráragad a többiekre, és azokban különféle cselekedeteket motivál. Az érzelem átterjedése nem tudatos, a reakció nagyon gyorsan lebonyolódhat. A következmények gyakran kellemetlenek, ijesztőek. Az érzelmi átterjedés következtében olyan viselkedésformák is kiváltódhatnak, amelyekre az egyén önmagában nem lenne képes. Különösen tömeglélektani jelenségekben szokták az érzelmi ragály folyamatát feltételezni vagy megfigyelni. A pánik, a tömeges agresszió, a vallásos extázis és egy sor hasonló jelenség gyakran keletkezik ilyen módon. Igen valószínű, hogy kevésbé dramatikus változatban, de részt vesz az érzelmi átragadás a csoportos rábeszélés és propaganda minden fajtájában is. Az érzelmek átterjedésének elemi funkciójaként szokták emlegetni, hogy bizonyos akaratlan vagy automatikus élettani (vegetatív) alapú viselkedésformák önkéntelenül is utánzást váltanak ki. Ilyen az ásítás, a köhögés, a krákogás, légzészavar stb., de kisebb mértékben ilyen a mosoly és a nevetés is. Szinte önkéntelenül követjük a másik tekintetét, ha az hirtelen, látszólag szándékosan és kereső módon néz valahová. Egy-egy mimikai megnyilvánulás is gyakran utánzásra csábít. Ilyenkor a tudatosságnak nagyon csekély a szerepe, az utánzást vagy akkor vesszük észre, amikor már a másik utánzását lejátszottuk, vagy pedig akkor, amikor a késztetés már-már átmegy a viselkedésbe, de az én kontrollja az utolsó pillanatban még „fülön tudja csípni” és meg tudja akadályozni a manifesztációt. Az én ellenőrzése ilyenkor a többi emberben keltett benyomás ellenőrzése (az impresszió „igazgatása”) jegyében szól közbe, hiszen a másik automatikus utánzása nevetséges lehet. A hasonló reakciók élettani állapotokat tükröznek, amelyekben a közérzet valamiképpen megváltozik. Az ásítást megelőző fáradtságérzés, üresség, a köhögéssel járó belső feszültség vagy a kereső tekintettel rendszerint összekapcsolt belső figyelem-koncentráció felidézése lehet az utánzás kiváltó mozzanata. Különböző alkalmakkor különböző mértékben vagyunk hajlamosak az utánzásra. Nyilvánvalóan akkor megy ez a legkönnyebben, ha én-határainkat nem őrizzük, ha valamilyen szituá ció ba beolvadunk. Például az unalmas társaság sajátos pillanataiban előfordul, hogy egy ásítás nagyon találóan kifejezi mindenkinek a hangulatát, és ezért több ásítás is követi. Ha beszélünk vagy elgondolkodunk valamin, akkor gyakran automatikusan oda nézünk, ahová a másik, ha viszont teljesen „észnél” vagyunk, tekintési reakciónkat visszafogjuk, hiszen ez nem 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA illendő. A krákogás is a színházban vagy a koncertteremben terjed a legkönnyebben, ahol egy kicsit valamennyien vigyázunk arra, hogy ne adjunk ki zajt, ne zavarjuk a művészi produkciót. Az egyszerű, „fiziológiás” érzelemterjedéstől folyamatos az átmenet a pánik átragadásáig vagy az extázis átvételéig. Az érzelmi ragály leginkább abból a szempontból érdekes, hogy fényt vet a nem verbális kommunikáció egy fajára, amelynek az empátiában is nagy szerepe van. Különösen az empátiás folyamat már említett első szakaszára jellemző ez, mert a második szakaszra már a beleélés és a kognitív feldolgozás a legfontosabb megkülönböztető. Valamennyire azonban az érzelmi átragadást is bele szokták érteni az empátiába, legalábbis ahogyan a fogalmat köznapi értelemben alkalmazzák, és a mindennapi életben gyakran ennek is van jelentősége. Akik foglalkozásuk közben gyakorolják az empátiát, azoknak sokszor utánozniuk kell a másik megnyilvánulását ahhoz, hogy a beleélés sikerüljön. Mint Freuddal kapcsolatosan említettük, Freud egyik indítéka az ún. „díványhelyzet” (couch-helyzet) kialakítására a pszichoanalízisben éppen az volt, hogy szabadon engedhesse mimikai reakcióit, tehát hogy adott esetben megpróbálhassa felvenni a páciens tartását és arckifejezését a jobb megértés érdekében. A természeti népek között az emocionális átterjedésnek nagyobb a szerepe, mint a civilizált társadalmakban. Az ő közösségükben az utánzás a köznapi megértésben is nagyobb szerepet kap, jobban megengedett. Számottevő ebből a szempontból az, hogy az egyszerűbb kultúrákban az egyéni én-határok és az egyéni identitásérzés élményei is fejletlenebbek, a személyiség szervesebben ágyazott a közösségbe. Az emocionális ragálynak szerepe lehet a gyermeki utánzásban is. A gyerekek utánzásait nem nagyon méltatjuk figyelemre, gyermeki játéknak vesszük, holott valószínűleg az utánzott felnőttek lelkiállapotának felidézési kísérleteit láthatjuk az utánzásos játékokban, és ez a személyiségfejlődés fontos folyamata. Ezt az identifikáció ismertetése során még érinteni fogjuk. Mindebből következtethetjük, hogy az emberek nagyfokú egymásra hangoltsága és lélektani nyitottsága természetes adottság, és csak később kerül gátlás alá, a felnőttkorban, az individualizált társadalmakban, amelyekben az egyes emberek viszonyát – hacsak nem barátokról van szó – mindinkább „diplomáciai” szabályok irányítják, és a kommunikáció egyre hasonlatosabb az államfők vagy delegációk találkozásakor kiadott nyilatkozatokra. Vagyis az emberek egyre kevésbé adják nyíltan önmagukat, különféle célokat és érdekeket figyelembe véve beszélnek egymással. Az elmondottak jól érzékeltetik, hogy az emberek közötti viszonylatokban megnyilvánuló jelenségek bonyolult szövevényéből az empátia koncepciója ragad ki egy tartományt, és helyez külön megvilágításba. Ez a tartomány éppen a modern ipari társadalmakban élő emberek számára fontos, mert itt az ősi érzelmi mechanizmusok és a rájuk épülő értelmi feldolgozások egyaránt fontosak. Az empátiának éppen az ad aktualitást, hogy az évszázadok során lassanként elhalványuló, eltűnő beleélési képességet visszahelyezi jogaiba, és igényli szerepét a különböző, emberekkel foglalkozó társadalmi gyakorlatokban.

8. Szimpátia és szinkronicitás A szimpátia különböző spontán jelenségei összefüggnek a társas viselkedés alapelvével, a másik emberhez való önkéntelen, automatikus igazodás, alkalmazkodás öntudatlan készségével. Ez a külső szemlélő számára azt a látszatot kelti, hogy a viselkedés mintegy összehangolódik. A két ember viselkedésében sok az egyidejű hasonlóság. A halk beszéd általában hasonló válaszokat kelt, az ülés vagy az állás testtartása is hasonul egymáshoz. Ha a találkozási helyzetben nincs valami külön norma, ami más magatartást igényel (pl. egyenlőtlen hatalmi viszony, félelem, óvatosság stb.), akkor igazodunk egymáshoz, és akkor szabadon áramlanak azok a nemverbális jelzések, amelyek vegetatív rezonanciákat váltanak ki, mint az említett krákogás vagy köhögés. A tükörneuronok működése kapcsán lesz szó róla, hogy az emberek (és kisebb részben a magasabbrendű emlősök) ezek működése révén neurobiológiailag egymásra hangoltak, ha elfogadják egymást és nincs a kommunikációjukban félelem vagy agresszió. A szuggesztió és a hipnózis tudatosan él a szinkronicitás kiváltásának és a másik ember figyelemelterelésének eszközével. Az én említett védelme általában a külső hatások elzárására törekszik, ha a figyelem a társas helyzetekben a másik ember közeledéseinek erős jeleit látja. A szinkronicitás mögött kialakuló érzelmi, lelki eseményekben a figyelem általában nem vesz részt, így a tudatosság lecsökken vagy kikapcsolódik. Ezáltal a figyelem további elterelése vagy irányítása révén olyan célzott kommunikációs hatások is közvetíthetővé válnak, amelyeket a másik ember egyébként nem fogadna be (Bányai & Benczúr 2008).

9. Empátia és azonosulás 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA Az empátiáról és hasonló érzelmi folyamatokról szólva többször használtuk az azonosulás szót. Ennek van speciális pszichológiai értelme, amely ugyancsak – mint az itt alkalmazott fogalmak többsége – a pszichoanalízis nyomán vált szakfogalommá. Identifikáció formájában használatos leginkább, a magyar – különösen a régebbi – pszichoanalitikus nyelvezetben azonosításnak is szokták nevezni. Ez arra a fejlődés lélektani folyamatra vonatkozó kifejezés, hogy a gyermek (kisebb mértékben a felnőtt is képes erre), összetett magatartásformákat és szociális élményeket, motivációs állapotokat képes megragadni és mintegy saját magába olvasztani, önmagát azzal azonosítani. Az így megragadt motivációs és értelmi állapot illetve viselkedésminta azután a személyiség saját élmény- és magatartásszerveződésében is szerepet kap, ezt a személyiség fantáziájában, majd viselkedésében megjeleníti. A megjelenítés gyakran utánzásnak, imitációnak tűnhet. Az azonosulás a szociális tanulás fontos folyamata (Bandura & Walters 1963, Carver & Scheier 1998). Lényegében a szimpátia, az emocionális „átragadás” teszi lehetővé, a fejletlen gyermeki én különösen „átjárható” a szülők és más – a lélektan szóhasználata szerint – a „jelentős” felnőttek, környezeti személyek érzelmi-indulati állapotai számára. Ahogyan a gyermek növekszik, egyre inkább az empátiának megfelelő folyamatok lépnek működésbe, az azonosulás képessége kisebb és részlegesebb, a kialakult én-határok már védekeznek a teljes összeolvadással szemben. Így az azonosulás nem azonos az empátiával, de sok hasonló mozzanatot magában foglaló folyamat. Valószínű, hogy az azonosulási élmények készségmaradványai idéződnek fel akkor, amikor valaki az empátiát tudatosan gyakorolja. Az azonosulás mozzanata valamilyen mértékig benne van az empátiás élményben. Az azonosulás – akárcsak az empátia – függ a másik embertől áramló kommunikációs jelzéstömeg intenzitásától és mértékétől, ami vagy a jelzések folyamatosságában, vagy ismétlődésében nyilvánul meg (vagyis könnyebb azonosulni valamilyen lelkiállapottal, amely hosszantartó és így huzamos folyamatban jelenik meg, vagy pedig ismétlődik, és újabb és újabb azonosulási epizódokat tesz lehetővé; ez a szabály az empátiára is érvényes). Az azonosulás nagyon összetett folyamat. Egyrészt egy sor más tanulási mechanizmussal szövődik, pl. az azonosulással átvett késztetéseket már a személyiség önmagában is korlátozza, hiszen minden cselekvés előtt „fantáziapróbák” történnek, amelyek az eredeti cselekvésterveket a valósághoz igazítják. Másrészt a mintakövetés után számos visszajelzés érkezik a környezetből, amely a mintát erősíti vagy gyengíti (ez az operáns kondicionálás elve). Másrészt az azonosulás képessége és kiterjedése az életfolyamat előrehaladásával párhuzamosan csökken. Minél hitelesebb a modellszemélyiség kommunikatív viselkedése, annál jobban felkelti a követés motivációit. Pontosabban, az azonosuló személyiséget annál erősebb hatás éri, és ez felerősítheti, vagy akár el is dönti, a már benne korábban kialakult gyenge minták és motivációs törekvések befolyását. Az azonosulásban – különösen a gyermekkorban – általában megvan az „érzelmi ragály”, a félig öntudatlan érzelmi rezonancia tényezője, de megvannak azok az észrevétlen szuggesztív elemek is, amelyek a szinkronicitásban felszabadulhatnak, csak ezek mindig a befogadóra hatnak.

10. Az empátia szintjei Az empátia jelenségéről és fogalmáról szólva ki kell még térni az empátia szintjeinek kérdésére. Eddig is volt szó az empátia különböző mélységeiről. Ez a szóhasználat metaforikus jellegű, azt fejezi ki, hogy milyen messze jutunk el a beleélés során az érzelmek és az indulatok megértésében. Eddig azonban nem sikerült a „mélységig” megbízható mértékegységeit megtalálni. A létező skálák mindegyike önálló osztályozást használ, az így nyert fokozatok ezért nehezen hozhatók közös nevezőre. Csupán a tájékozódás kedvéért azért érdemes leírni néhány mélységi „lépcsőt”, amely a klinikai gyakorlatban, az empátiás megértés professzionális helyzeteiben tapasztalatilag elkülöníthető. E fokozatok a következők: 1. A másik helyzetének átgondolása logikai behelyettesítés révén. Ez ugyan még igazában nem empátia, de megteremtheti az empátiás megértés alapfeltételét, kivált, ha a figyelem a mások szubjektív, érzelmi állapotára is irányul. A mindennapi életben rendszerint még ezt az egyszerű logikai műveletet sem szoktuk végrehajtani, sok ember erre is nehezen képes. Ez azt jelenti, hogy egyszerűen a másik szemszögéből próbáljuk meg szemlélni a dolgokat. Lényegében a szituációs helyzetismeret és a projekció célzott alkalmazásáról van itt szó. Gyakran ez a végiggondolás is meglepő eredményekhez vezet, hiszen többnyire nem mérlegeljük szavainkat, tetteinket aszerint, hogy a másik hogyan fogja fel őket. Csak általános tapasztalati sémáink vannak erre, ezek az én kontrolljának az irányelvei, ezekkel el tudjuk kerülni a komolyabb sértéseket, konfliktusokat, önmagunk kinevettetését vagy megszólását. Egy-egy konkrét emberi kapcsolat szempontjából azonban ez elég kevés. Mégis, ha ez a végiggondolás sikerül, a másik ember – az a konkrét másik, akivel dolgunk van – érdekessé válhat, és kialakulhat bennünk a beleélés készsége is. 2. A másik ember érzelmi viszonyulás-sémáinak megértéséhez már empátia kell. Ennek során felismerjük a másikban irántunk vagy más iránt élő érzéseket. Viszonylag pontosan megérezhetjük, hogy mennyire szeretnek 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA bennünket, vagy milyen negatív érzelmeket éreznek irántunk. Ezeket az érzelmeket a másik ember rendszerint leplezni igyekszik, hiszen a szokások csak meghatározott helyzetekben engedik meg az érzelmek kifejezését. Ugyanakkor a másik érzelmi viszonyulása nagyon fontos információ az emberi kapcsolatokban. Ennek a felismerésében az empátián kívül más megismerési mechanizmusok is részt vesznek. 3. A másik ember „promotív”, megmozgató, befolyásoló kommunikációjának helyes értelmezése. A promotív kommunikációk olyan megnyilvánulások, amelyek bizonyos információk közlésén kívül, vagy amellett, még rejtett üzenetet is hordoznak arra nézve, hogy a másik ember tegyen, vagy ne tegyen valamit (Buda 1975). A rejtett üzenetben rendszerint a közlő fél érzelmileg telített vágya fejeződik ki, amelyet valamilyen okból nem akar, vagy nem tud közvetlenül és nyíltan vállalni. Vagy a társadalmi szabályok megsértését jelentené a vágy kinyilvánítása, vagy attól kell tartani, hogy visszautasítják. A rejtett üzenetet a másik figyelmen kívül hagyhatja, megteheti, hogy egyszerűen nem érti meg, és ilyenkor a kommunikáció zavartalanul lebonyolódik. A társas érintkezésekben gyakran élünk a burkolt üzenet különféle változataival tudatosan is. Még gyakrabban öntudatlanul is promotív jellegű a kommunikáció, ilyenkor valamit szeretnénk a másiktól, amit gyakran nem is tudunk. Az emberi kapcsolatokban a szükségletek kölcsönös kielégítésének nagy a jelentősége, ezért a rejtett vágy megérzése és teljesítése nagyon fontos lehet. A promotív kommunikáció helyes értelmezése a másik ember metakommunikációjára való érzékenységet feltételezi, és ez az empátia szempontjából igen lényeges. 4. Érzelmi ellentmondások és kettősségek beleéléses megértése. Ez már csaknem teljesen empátiás szint, a másik emberbe való beleélés jelentős mélységét és intenzitását tükrözi. Ezen a szinten már az empátia csaknem kizárólag olyan lelki tartalmakat ragad meg, amelyek az egyén számára csak legfeltűnőbb élményjegyeiben tudatosak. Nagyon gyakori azonban, hogy az érzelmek ellentmondásos természete egyáltalán nem tudatos. Különösen akkor nem tudatos, ha az érzelmek ellentétes késztetések köré csoportosulnak. A mélylélektan komplexusai (érzelemszövevényei) ilyenek, ezekben az egyik pólus gyakran elfojtott, és csak a másik fogadható el az én számára. 5. A lelki folyamatok egyedi összefüggéseinek megértése. Ezen a szinten a másikban zajló kognitív és érzelmi folyamatok belső logikája tisztázható, okok és következmények választhatók el egymástól, az indítékok láncolatait követni lehet, meghatározott (gyakran nem tudatos) előfeltevésekre (premisszákra) lehet visszavezetni. Az empátia ilyen szintjén a másik ember élményállapotáról és viselkedéséről sokkal jobb magyarázatot lehet adni, mint amire ő maga képes lehet, még ha művelt és introspekcióhoz szokott ember is. Ebben a magyarázatban kevés a szociálishelyzet-ismeretből és más megértési mechanizmusokból származó adat, csaknem teljesen a másik ember közvetlen megnyilvánulásai jelentik az információk forrását. 6. A másik ember lelki folyamataiban rejlő történetiség megértése. E folyamatok személyiségfejlődési vetületeit, az élmények genezisét csak igen nagyfokú, igen mélyreható empátia képes értelmezni. Lényegében az élmények belső összefüggéseinek múltba nyúló részéről, olyan történeti kapcsolatokról van itt szó, amelyek bonyolult pszichoanalitikus értelmezésének tárgyai. A beleélés ilyen esetekben gyermeki élménymódokat képes felszínre hozni. Néha még olyan korszak élményei is felsejlenek, amelyben a gyermeki személyiség az összefüggéseket nem fogta fel, és nem is tudott mást rögzíteni emlékezetében, mint képeket, jelenetsorokat, amelyek később a felejtés hatására megrostálódtak, széttöredeztek. Ilyenfajta mélységekre utalnak egyes pszichoanalitikus koncepciók, például az oralitás és az analitás fogalmai. Az empátia készsége, mint hipotetikus mennyiségi tulajdonság annál nagyobb, minél mélyrehatóbb a beleélés, minél mélyebbre jut az említett szintekben nagyjából azonos feltételek között. A feltételek azonossága az empátiás mozzanatok számának, illetve az empátiás folyamat tartalmának azonosságát jelenti. Az empátiás folyamat huzamossága megkönnyíti a mélyrehatolást. A korábbi interakciók empátiás megértési emlékei mindinkább könnyítik az új megértéseket, és ezáltal az empátiás folyamat mindinkább mélyebbre képes menni. Az empátia jelenségéhez szervesen hozzátartozik a kommunikációs kapcsolatban levő személyiségek viselkedése és a kommunikációs helyzetre vonatkozó alapállásuk. Ha a személyiség, akinek empátiás megértése a cél, elzárkózik, igyekszik minél kevesebbet közölni, vagy pedig olyan közlésekre hajlandó, amelyeknek a leleplezés vagy a félrevezetés a célja, az empátia nem tud kellően kibontakozni, legfeljebb a közvetlen viszonyulás érzelmi állapotát és annak legközvetlenebb indítékait tisztázhatja. A legfontosabb az empátiára törekvő személyiség viselkedése, hiszen elérheti a másik megnyílását, aki így hozzáférhetővé válik, de kiválthat bezárkózó magatartást is. Az empátia folyamatát elősegítő viselkedésmódokról a Rogers-féle irányzat bemutatásakor esett néhány szó, és erről még később is szó lesz. Most csupán azt érdemes megemlíteni, hogy az empátiával próbálkozó személyiség kommuniká ciójának ellentmondásmentessége, hitelessége (kongruenciája) az empátia további feltételeinek legfontosabb biztosítéka, valamint az, ha világosan kifejeződik, hogy az empátia célja és értelme a segítség. Ha az ember rájön, hogy őt azért akarja valaki megérteni, hogy segítsen,


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA akkor nem nehezíti a segítő empátiát, hanem inkább együttműködni igyekszik azzal. A terápiás foglalkozás ezért jobb kerete az empátiának, mint a kihallgatás vagy a vizsgáztatás. A mindennapi életben megnyilvánuló empátia általában szituációkhoz kötött, és optimális szintjeinek megvannak a természetes határai. A helyzet követelményeinél nagyobb empátiára az emberek nem törekednek, és nem is nagyon igyekeznek módot adni egymásnak. Az adott kereteken belül egyesek könnyen és intenzíven bele élik magukat a másik lelkivilágába, másoknak ez csak kevéssé sikerül. Gyakori eset, hogy az empátia képessége csak tökéletlenül működik, és a személyiség számára emberi kapcsolataiban nem nyújt támaszt. Csaknem törvényszerűen az emberi kapcsolatok zavarai járnak ezzel együtt, ugyanúgy, mintha valaki úgy viselkedik és úgy kommunikál, hogy másoknak kevés támpontot ad a beleéléshez. A mindennapi életben az empátia az emberi kapcsolatok lényeges eleme, de a kapcsolatok maguk szabályozzák lehetséges és szükséges mértékét. Csak különleges kapcsolatformákban és különleges helyzetekben van arra szükség, hogy az empátiát bizonyos ellenállással vagy megnehezítéssel szemben is alkalmazni kell, törekedve arra, hogy a beleélés minél mélyrehatóbb legyen. Ez leginkább a pszichoterápiában, a gyógyító kapcsolatban szükséges, kisebb mértékig a nevelésügyben vagy a rehabilitációban.

11. A fogalomhasználat néhány problémája Mint láthattuk, az empátia igen összetett jelenség, igazában fogalom, sokféle össze tevője van, és sok más jelenséggel és folyamattal (illetve másfajta koncepcióban megragadott jelenséggel és folyamattal) van fedésben és kapcsolatban. Éppen ezért a fogalomhasználat nagyon sokféle lehet, lehet kitágított és implikatív, szinte filozófiai, és lehet általánosító, klinikai, gyakorlati jellegű. Általában ha tudományosan igyekszünk szólni az empátiáról, akkor erős megszorításokat, elemekre bontott meghatározásokat szoktak alkalmazni, sokan el is vetik a fogalmat. Mint már utaltunk rá, az empátia esetében is óvatosság szükséges az ún. „ontologizálás” során, vagyis nem szabad egyértelműen és magától értetődően, mint létező jelenségről szólni, hanem mint a jelenség leírásának és értelmezésének egy módjáról. Átmeneti ontologizálásra szükség lehet, az empátia például – mint erről még nagyon sok szó lesz – a segítő foglalkozások számára jól használható gyakorlati fogalom lett, és a köznapi tudat is sokat nyert vele, elterjedése a pszichológiai kultúra fejlődésének eszköze lett. Az empátia ugyanakkor filozófiai jelentőségű is. Gadamer kifejezése szerint minden szaktudománynak, amely az emberrel foglalkozik, megvan a maga antropológiai jelentősége, vagyis valamilyen emberképet alakít ki, illetve feltételez, amely azután nagyon fontos az adott tudomány belső rendszerében is, de a filozófiai antropológia egyik összetevőjeként is. A lélektani antropológiák irányzattól, diszciplínától függően nagyon különbözők, az empátia kiemelése a személyiség- és társas lélektanban sajátos emberképet vázol fel, amennyiben az embert a másikkal szerves és szoros érzelmi összeköttetésben ábrázolja. Az empátia fogalmának sokféle alkalmazási lehetőségéből eredő zavarforrásokat leginkább meghatározásokkal és pontosításokkal lehet elkerülni. Bár tudjuk, hogy az empátia folyamat, az elemzés kedvéért lehet mozzanatokról, állapotokról beszélni, az empátiásan átvett tartalom is lehet nagyon sokféle, függhet attól, hogy a másikkal csak pillanatosan érintkezünk vagy éppen folyamatos kapcsolatban állunk, és hogy ez a folyamat milyen jellegű (például személyes és érzelmi, vagy formális, szervezeti stb.). Nagyon lényeges a cél is, ami az empátia használata mögött áll. Rendszerint a segítő, fejlesztő, nevelő cél jegyében szokták vizsgálni az empátiát, de a cél lehet egyszerűen a tartalmasabb és mélyebb emberi viszonyulás kialakítása vagy fenntartása is. Maga Rogers, akinek döntő szerepe volt az empátia fogalmának terjesztésében, megfogalmazta, hogy empatikusan élni és viselkedni másokkal szemben mintegy egyfajta modern létforma, ami a ma emberének ajánlható. Ezt a gondolatot a hetvenes években Amerikában elterjedt toleráns, modern „new age” „filozófia”, illetve mozgalom átvette és hirdette is (Rogers 1975).

12. Példák az empátiás megértésre Az empátiás rezonancia különböző szintjein sokféle érzelmi-indulati jelenség, hangulati állapot, késztetés, belső törekvés érthető meg a másik emberből, attól függően, hogy mennyire vagyunk képesek az empátiára, és milyenek az empátiás megértés feltételei (pl. mennyi ideig tart a kommunikáció, és mennyire engedi meg a helyzet, hogy kizárólag arra figyeljünk). Néhány ilyen lelki tartalmat és állapotot érdemes megemlíteni az empátia folyamatának érzékeltetése érdekében, különösen olyanokat, amelyeknek jelentőségük, helyértékük van a mindennapi interakciókban. Közvetlenül, a leggyakrabban a kommunikációs zavar, a megértési nehézség, a helyzet felismerésének hiánya érzékelhető, és ez után van mód, hogy ennek okát is tisztázni tudjuk. Megérezzük, ha valaki idegen, nehezen tájékozódik, ha a megértészavarnak kontextushiány az oka, ha esetleg nyelvi nehézség áll fenn stb. Sok ember gyorsan tudja igazítani közléseit a másikhoz, ha észreveszi a megértési nehézségeket. Érzékeljük, ha a másik 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA látásával vagy hallásával van baj, akkor is, ha ez nem feltűnő vagy erre nem utalnak különféle nyilvánvaló jelek. Megfelelő odafigyeléssel rá lehet érezni a tudatzavar enyhe formáira, esetleg az olyanokra, amelyeket kémiai anyagok váltottak ki. Empátiásan megérezhető a másik ember szórakozottsága, lekötött figyelme, esetleg még abból is lehet valamennyit megsejteni, hogy mi köti le a tudati működéseket. Az érzelmek közül a szorongás, a lehangoltság különféle változatai, a belső feszültség és izgalom, a feszültség teljes várakozás, a tartós gond, az elfojtott félelem ismerhető fel, a fáradtság, a csalódottság, a meghiúsulás állapota, néha az álmosság, amelyet a másik ember megpróbál elfojtani. Szinte mindig érzékelhető az ellenszenv, a bizalmatlanság, a harag vagy a gyűlölet rejtett formája, leplezni próbált érzelme, csakúgy, mint a rokonszenv, a vonzalom. Félelem, tekintélytisztelet, személyünk okozta gátoltság is megérezhető. A nyugtalanság különböző okaiból is sokat lehet beleéléssel tisztázni, legalábbis az elkülöníthető, hogyha a kommunikációs helyzettől, tőlünk, vagy a másik állapotából, személyiségéből fakad ez a reakció. A kommunikáció tartalmai szempontjából a hitelesség, őszinteség, a közlésben rejlő típusos szándék ismerhető fel. A torzítás, hazugság, csalási törekvés, becsapási kísérlet is megérezhető, de ilyenkor a másik ember általában annyira igyekszik beszűkíteni, kontrollálni a kommunikációs helyzetet, hogy nem mindig sikerül olyan gyorsan megfelelő helyzetképhez jutnunk, mint amennyire az adott körülmények, az interakció adott feltételei között szükséges lenne. Sokszor csak a bizonytalan, homályos nyugtalanság marad meg az ilyen kommunikációs helyzetekben, hogy valami nincs rendben. Általában jól lehet érzékelni a szituációs kitérést, az adott helyzetben a bezárkózást, a kommunikáció gátlási szándékát. A rejtőzködés néha agresszív kitörést előz meg, az események gyorsasága vagy a másik kilépése a kommunikációs helyzetből megnehezíti a tisztázást, ezért nagyon gyakran nehéz világosan érzékelni, hogy a másik támadni akar, vagy ellenséges megnyilvánulásra készül. Ugyanígy nehéz megérezni az önagressziós szándékot is. Jól érzékelhető a meghatódás, a megérintettség, az érdeklődés fokozódása, az el ér zékenyülés, az unalom és az érdektelenség sokféle változata. Ezek többnyire nem tudatosulnak a másik emberben sem, csak erős és tartós változatban próbálja őket tudatosan rejteni, ellensúlyozni. Néha megérezhető a nézetazonosság vagy az értékazonosság, a hasonló beállítódás, vagy éppen ezeknek ellentettje, fordítottja. Sok támpontot ad a szociális viselkedés, a kommunikáció ügyességének vagy akadozásának észlelése. A finom fokozatok érdekesek itt, amelyek a kommunikációs normák betartásától függetlenek. Külön tartomány az empátiás megértés számára a saját viselkedésünk, kommunikációink hatásának felfogása, a kapcsolat állapotának sejtése. Általában hermeneutikus út az empátia számára, ha arra figyelünk, hogy a másik milyen énképet akar magáról kialakítani az interakcióban, milyen benyomást akar elérni, milyen tulajdonságait igyekszik előtérbe állítani, és melyeket próbál titkolni, fedni. Hasonlóan jó felismerési vonal, sajátos „Ariadné fonala”, ha azt keressük, mire akar befolyásolni a másik, mit akar elérni, mit szeretne, ha tennénk, vagy nem tennénk vele kapcsolatosan. Egyénileg vagy csoportosan is érzékelhető a másik, illetve a többiek hangulati állapota, illetve ennek mindenféle változása. A hangulatra általában figyelemmel kell lenni, ehhez bizonyos fokig alkalmazkodni kell. Igazában az empátiás teljesítmény mindig az idegennel szemben kritikus, az ismerőst, a személyes kapcsolati partnert már közös élményeink nyomán is könnyebben megértjük. Van kontextusunk, amibe viselkedését vagy megnyilvánulásait el tudjuk helyezni. Így sajátosságait, alkalmi gátlásait vagy zavarait jobban tudjuk értékelni. Máskor éppen valamilyen jellegzetes szokásának, egyedi megnyilvánulásának hiánya kelt figyelmet és serkent mélyebb megérzésre. Az intim kapcsolati társsal könnyen alakul ki mély empátiás ráhangolódás, így abban nagyon bonyolult érzelmi és indulati változások és konstellációk is könnyen felismerhetők. Általában az empátiában szerepet játszik az alkalmazási szándék és tudatosság. A mindennapi életben nem törekszünk különösebb beleélésre, a kölcsönhatások valamilyen célt követnek és keretet töltenek ki, ennek során a célra, esetleg a saját magatartásunk összerendezésére figyelünk. Külön beállítódást igényel, ha valaki mintegy meg akar önmagáról feledkezni, és a másik mélyebb megértésére összpontosít. Ilyenkor a megfigyelő bőven hagy időt az interakcióra, nem siet, nem szól közbe, nem a saját mondanivalóját tartja előtérben. Aki az empátiát rendszeresen gyakorolja, például emberekkel foglalkozó szakmákban vagy a segítő hivatásokban, az sokszor töpreng is valamilyen megnyilvánulás mögöttes tartalmán, aminek beleéléses feltárására nem volt mód. Ilyenkor az emlékezet segít, amely rendszerint vissza tudja idézni a kommunikációs eseményt, visszapergeti, mint egy filmet, képes kinagyítani belőle egy-egy jelenetet. Ilyen erőfeszítések során élményszerű lehet az empátiás közelítés lényege, a ráhangolódás a másikra, a felidézés, amely mintegy belső,


3. AZ EMPÁTIA JELENSÉGE ÉS FOGALMÁNAK TAPASZTALATI MEGHATÁROZÁSA fantáziabeli utánzáson át valósul meg, ilyenkor szinte leképezzük magunkban a mozdulatokat vagy a beszédet, hogy mélyebb jelentését megérezzük. Általában sajátos az empátia alkalmazása, ha a nyelvünket nem tudó, mozgáskorlátozott, vagy nagy veszteségeket megélt emberrel kommunikálunk, ha gyerekkel vagyunk együtt, ha a másik ember nagyfokú deprivációs állapotban van (például éhes, szomjas stb.). Külön terület az empátia számára, ha nem kétszemélyes kommunikációról van szó, hanem több ember van együtt, és a kommunikáció nem csak felénk irányul. Ilyenkor gyakran a megfigyelő szerepében vagyunk, és ez megkönnyítheti az empátiát.


6. fejezet - 4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI Az empátia nagyon összetett pszichológiai élmény, sokféle folyamat vesz benne részt. Ezek a folyamatok többnyire automatikus működések, a tudatban nem tükröződnek, nyomaikat ott csak különleges módon lehet kimutatni. Maga az empátia tudatosulhat, a másik ember élményvilágára adott rezonancia, a beleélés próbálkozása nyomot hagy az emlékezetben, és kapcsolatba kerül az akarattal is. Átéljük, hogy az empátia során figyelmünk minél nagyobb részét a másik felé fordítjuk, és megkíséreljük a feloldódást a másikban. De a tudatosulás nem szükségszerű. Az emberek többsége csaknem őszinte csodálkozással veszi észre az empátiás képességet, mint ahogyan Molière figurája, Jourdain úr egyszer csak rádöbbent, hogy ő egész életében prózában beszélt. A mindennapi életben az empátia automatikusan érvényesül, és az empátia útján szerzett megértés észrevétlenül olvad egybe más információkkal, amelyeket a személyiség élményvilágának belső szervezéséhez és viselkedésének kialakításához felhasznál. Ha az empátia során lehetővé válik a beleélés sajátos élményvetületeinek tudatosítása, az empátiáról bonyolult alakzat (Gestalt) körvonalai jelennek meg a tudatban, és a figyelem nem irányul az egyes összetevő folyamatokra. Így tehát az empátia gyakorolható és fejleszthető anélkül, hogy pszichológiai folyamatainak ismeretére szükség lenne. A helyzet ugyanaz, mint más összetett lelki vagy fizikai működések esetében. Az emlékezeti rögzítés és felidézés például rendkívül komplex jelenség, amely az idegélettantól kezdve a biokémiáig sokféle szinten megközelíthető, de a közvetlen átélésben eléggé egységesen mutatkozik meg, leginkább következményeiben és hatásaiban. Könnyedén és automatikusan gyakoroljuk, lehet fejlesztésével is foglalkoznunk anélkül, hogy tudnánk, mi történik ilyenkor bennünk. Ugyanígy az izmok működése és idegi koordinációja is hallatlanul bonyolult, de könnyen lebonyolítható, az átélésben egységes alakzatként tükröződő funkció. Lehet fejleszteni, lehet maximálisan hatékony állapotban tartani, ám az alapját képező folyamatokat és élettani szintű működéseket nem lehet érzékelni, legfeljebb különleges körülmények között. Így van ez az empátiával is. A benne rejlő kommunikációs folyamatok nem tudatosulnak. Ugyanakkor ezek a folyamatok a tudomány számára nagyon érdekesek, és a kommunikációs kutatások fel is tárták már szabályszerűségeik nagy részét. Már említettük, hogy az empátia lényegében a nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció jelzéseinek fokozott feldolgozásán alapul. Ezek a jelzések állandóan érkeznek az emberi érintkezések során, hatnak is ránk, a kapott információk jó részét öntudatlanul, észrevétlenül fel is használjuk. A beleélési próbálkozás e jelzések megfejtésére, és a figyelem lényegében a pontosabb észlelést célozza. A másik emberről érzékszerveink segítségével szerzünk tudomást. Az érzékelés automatikusan is nagyon jól működik, ha működésének megvannak a feltételei, rendkívüli hűséggel és pontossággal felfog mindent. Mai ismereteink szerint a figyelem funkciója nem is annyira az érzékelés pontosítása, mint inkább irányítása és rögzítése, valamint az érzékeléssel érkező adatok fontos részének megvilágítása. A kommunikációelmélet vizsgálatai valószínűsítik, hogy az érzékelés rendkívül részletgazdag képet továbbít a személyiség számára, és lényegében személyiségen belül dől el, hogy abból mi olyan fontos, hogy tudatosításra érdemes, vagy mi jut szerephez a viselkedés szempontjából. Különösen érdekes dolog, hogy az érzékelésen át nagyon bonyolult kommunikációs történések befogadói vagyunk, és magunk is kibocsátjuk a másik felé ugyanezeket a kommunikációkat, anélkül hogy ezeknek csak egy töredékénél többet tudatosítanánk. Bonyolult kommunikációs szálak kötik tehát össze az egymással kapcsolatban álló embereket, az áramló információk befolyásolják a viselkedést, mégis ezt alig vesszük észre. Az empátia tulajdonképpen a szokásosan figyelmen kívül hagyott és nem tudatos kommunikációs csatornák sajátos felhasználása révén valósul meg.

1. A nemverbális kommunikáció A figyelmünk számára általában rejtett kommunikációs csatornákat együtt nemverbális kommunikációs módoknak nevezzük, azt a tulajdonságukat kiragadva, hogy függetlenek a szótól, a beszédtől. Az európai kultúrákban évezredek során fokozatosan a nyelv vált a kommunikáció fő eszközévé, mégpedig olyan nagymértékben, hogy a nemverbális kommunikációt teljesen jelentéktelenné tette. A nyelv minden emberi társadalomban a legfontosabb kommunikációs mód, de nem mindenütt szorította ki a tudatos és szándékos közlésből, a mindennapi érintkezések gyakorlatából a nem szóbeli kommunikációt. Az európai kultúrákban a különálló és egymástól jól elválasztható jelentéstartalmakkal dolgozó nyelv óriási szerepet kapott, az értelmi műveletek fő hordozója lett, és a társadalmi szervezetekkel is rendkívül nagymértékben összefonódott. A nemverbális kommunikáció szinte észrevétlenné vált, noha ősi emberi funkciója megmaradt.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A nemverbális kommunikációból a pszichológia eddig a jellegzetes megnyilvánulások egy részét leírta, de mint az egyén érzelmi állapotainak kifejeződését fogta fel az uralkodó individuális szemlélet miatt. Az érzelmek kifejeződése címén foglalkoztak az idevonatkozó jelenségekkel. Az érdeklődés e jelenségek iránt azért támadt fel, mert ezeknek megismeréséből az emberek tipizálását, jellemzését vélték megoldhatónak. Darwint a múlt század utolsó harmadában ezek azért izgatták, mert hasonlóságot látott az ember és az állat érzelmet kifejező expresszív megnyilvánulásaiban, és ezt a hasonlóságot is az ember evolúciós eredetének bizonyítékai közé sorolta. Darwin korszakalkotó leírása ma is figyelemre méltó, és néhány következtetése átment a korszerű kommunikációelméletbe is (Ekman, 1973, 2003). Később az érzelmek fajtáinak megállapítása érdekében vizsgálták a kutatók az érzelem kifejlődés jelenségeit, még később az érzelmek mennyiségi mérésének törekvése vezette őket. Az érzelmek kifejeződésének elemzése felvetette azt a kérdést, hogyan ismerik fel az emberek egymáson a különböző érzelmeket, és a sok aprólékos vizsgálat e kérdés megválaszolására lassanként elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy ezek a megnyilvánulások nem egyszerűen kifejeződések, hanem valami rejtett célszerűséget hordoznak, a másik embernek szólnak. Csak nagyon sokára tisztázódott, hogy ezek a megnyilvánulások kimerítik a kommunikáció fogalmát. A kifejeződés viszonylag passzív és jellegtelen folyamatot jelent. A működés természetes velejárójának tünteti fel a kifejeződésre jutó jelzéseket. Ezzel megfosztja őket specifikumaiktól, egyszerű tünetté degradálja őket. Akárcsak a működő motor melege vagy az égő tűz fénye, a kifejeződés nem a lényeget tartalmazza, hanem csak arra utal. Hasonlít a betegségek miatt keletkező tünetekre, amelyek kórjelzők lehetnek, mert esetleg lehet belőlük következtetni a bajra. A kommunikáció ezzel szemben aktív folyamat, amelynek irányulása és célja van, amely szükségképpen más emberre vonatkozik. Visszatekintve tulajdonképpen érthető, hogy a nemverbális kommunikáció közlési természetét olyan sokáig nem ismerték fel. A kommunikáció modellje a beszéd volt, a beszédnek pedig van egy csomó olyan jellegzetessége, amely a nemverbális kommunikációtól elütő. A beszédben egyezményes jelrendszer érvényesül, amelyet meg kell tanulni. Ha valaki nem ismeri ezt a jelrendszert, sem közlésre, sem megértésre nem képes. A beszédhez közlési szándék tartozik, tehát emberi akarással függ össze, voluntárisan kell elindítani és fenntartani. A beszéd érzékelése és megértése pedig tudatos. A társadalmi fejlődés során kialakult hírközlő módszerek mindegyikében megvoltak ezek a kritériumok, ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a kommunikáció modellje a verbális kommunikáció legyen. Mai ismereteink szerint nem véletlen, hogy az összes technikai hírtovábbító eszköz megfelel a szóbeli kommunikáció modelljének, hiszen mindegyikben a nyelvet kellett áttenni olyan jelrendszerbe, amelynek természetét egyedül a technikai feltételek szabták meg, vagyis a hírtovábbítás igénye. Egyik sem eltérő kommunikációs mód tehát, csak a közvetettség körülményei módosítanak a jeleken, valamint a kibocsátás és a jelérzékelés módja. A nemverbális kommunikációban viszont nincs egyezményes jelrendszer, hacsak nem a nyelvi jelentéstartalmak továbbítását célzó jelbeszédformákra gondolunk, mint amilyen a süketnémák beszéde, a régi nápolyiak jelbeszéde vagy egyes atlanti-óceáni szigetek lakóinak csettegtető vagy fütyülő szerve. Az ilyen jelnyelvekről, jelrendszerekről színes leírást ad a pszichológia egyik klasszikusa, Wilhelm Wundt a század elején megjelent fő művében, a tízkötetes Völkerpsychologie (Néplélektan) Nyelvpszicho1ógia című kötetében. Ezek látszólag nemverbális kommunikációs formák, lényegében nyelvpótló eszközök, és a jelentéstartalmak különválaszthatósága és behelyettesíthetősége is megfelel a nyelvnek. A jelbeszédformákban a szándék szerepe is hasonló, mint a szóbeli beszédben. Ezzel szemben a nemverbális kommunikációból a tudatos szándék teljesen hiányzik. A megállapodásos jelekkel működő, a szavakhoz hasonló tartalmi egységeket közvetítő jelnyelveket ezért nem is szoktuk a nemverbális kommunikáció fajtái közé sorolni, bár vannak kutatók (például Knapp 1972, Ekman, Friesen & Ellsworth 1972 stb.), akik a nemverbális kommunikációt gyűjtőfogalomnak használják, és elkülönítenek egy direkt vagy szándékos, és egy indirekt vagy önkéntelen tartományt. Általában ezek a kutatók is az indirekt, önkéntelen kommunikációt értik a nemverbális kommunikáció fogalmában, mert ez az érdekes és újszerű. A jelbeszédek szerepe kicsi, a mindennapi érintkezésben él ugyan egy sor szóhelyettesítő jel, ezek azonban csak arra valók, hogy különböző kommunikációs akadályokat hidaljanak át, például a kommunikáló felek közötti nagy távolságot, amelyen a hívás vagy a rámutatás jelzése át tud hatolni, de a szó nem. Ezek ki tudják kapcsolni a zavaró hangjelenségeket, például a zajokat, vagy akár olyan személy jelenlétét is közömbösíthetik, aki a kommunikáció szempontjából nem kívánatos, hiszen ő ezeket a jelzéseket nem érti meg. A tudatos és szándékolt jelzések leginkább a beszédbeli kommunikáció szabályozásában kapnak szerepet, és az ún. paralingvisztika keretében foglalkoznak velük; ezek segítségével hangsúlyozni, kiemelni lehet a mondanivaló egy részét, lehet jelezni a kommunikáció akadályait stb. Különben az egyezményes jelzések jelentősége kicsi.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A szorosabb értelemben vett nemverbális kommunikációs csatornákban nem szándékolt közlés folyik, és ez összefügg azzal a már említett ténnyel, hogy nincs tudatos, egyezményes jelrendszer. A kommunikációnak ugyanakkor van irányultsága, és van közös jelrendszere. Az iránya mindenkori interakciós partner, noha ennek hiánya esetében is a legtöbb megnyilvánulás megfigyelhető az emberben, tehát így a kifejeződés fogalmának létjogosultsága is megvan. A megnyilvánulások azonban igazán csak interakcióban bontakoznak ki, és egy részük csak a másik közvetlen jelenlétében váltódik ki. A nemverbális kommunikáció percepciója többnyire nem tudatos. Ugyanakkor a percepció ténye bizonyítható, mert vagy azonnal, vagy később a viselkedésben kimutatható a válasz a kapott kommunikációra. A válasz lehet a nemverbális közlési csatornák működése, szóbeli reakció vagy a viselkedés változása. A válasz és a kapott információ között a jelentéstartalmi összefüggés többnyire kimutatható, ez tehát kommunikáció jelenléte mellett szól, és azt valószínűsíti, hogy a nemverbális megnyilvánulások minden emberben azonosak, és a rájuk adott válaszok is azonos jellegűek. A kommunikáció tágabb modelljébe tehát számos nemverbális megnyilvánulás is beletartozik. E modell szerint kommunikáció mindaz, amelyben közös kód alapján jelzésváltás folyik, függetlenül attól, hogy a kód milyen módon lett közössé, és a jelzésváltást kísérik-e tudatos élmények. Csak a dekódolás tényét kell bizonyítani, e nélkül ugyanis nincs kommunikáció. Az empátia szempontjából az a tény fontos, hogy minden nemverbális kommunikációs megnyilvánulás észlelhető és értelmezhető. Erre főleg mesterséges, kísérleti helyzetekben van mód. A szokványos kommunikációs helyzetekben a figyelmet leköti a beszéd, a másik ember viselkedése és a szituációhoz tartozó mozzanatok befogadása (például az ott érvényes szabályok betartása stb.). A nemverbális kommunikáció nagyon összetett, és amit felfogunk belőle, az több csatorna jelzéseinek hasonló jelentést keltő csoportja (a jelentés már a kommunikáció befogadójában keletkezik, de még nem kifejezhető szavakkal, inkább mint valamiféle érzelmi reakció). Csatornáról akkor beszélünk, ha a testen vagy a viselkedésben megjelenik és működik valamilyen jelalakzat, amely a megfigyelés során a másik ember valamilyen állapotának vagy törekvésének kifejezésére szolgál, és természetesen – ha ez mindenkiben megvan. A csatorna fogalma is metafora, előre kialakított jelátviteli utat ír le. Ha például figyelünk a testtartásra, a kezek mozgására vagy a térbeli távolság felvételére az interakcióban, és észleléseinket megpróbáljuk a kommunikáció szempontjából értelmezni, tudatosíthatjuk, hogy ezek funkcióval, tehát jelentéssel bírnak. Még akkor is észrevehetjük ezt, ha a kommunikáció tudományáról kevés ismeretünk van. Mivel ezek a jelzések a kommunikációs folyamatokban legtöbbször jelen vannak, értelmezésüket más jelzésekkel együtt megtanuljuk, de sajátosan implikált, tapasztalati úton. Külön kell tanulnunk az egyes csatornák önálló „dekódolását”, ha valamiért külön figyeljük őket.

2. A kommunikáció általános modellje A kiterjesztett modell magában foglalja tehát a biológiai eredetű kódokat is, amelyek az emberi együttélés hagyományában észrevétlenül alakultak ki, és úgy működnek, hogy nem tudatosítjuk őket. A biológiai eredetű kód bekapcsolásával a kommunikáció fogalmába felvehetővé váltak azok az állati kommunikációs formák, amelyekben bizonyos jelek referenciális módon váltódnak ki, vagyis amelyek segítségével valamilyen külvilági eseményről „tudósítják” egymást az állatok. Ahhoz, hogy e jeleket kommunikációs természetűnek fogjuk fel, igazolnunk kell, hogy az azonos fajú másik állatra irányulnak, lehetőleg közvetlenül annak is szólnak. Ez több állatfajban igazolható is volt, noha a legfejlettebb állati kommunikációnak (amely szükségszerűen nemverbális kommunikáció) is nagyon kicsi a jelzésrepertoárja, és a jelzések nagyon konkrét jelentéseket továbbítanak. Bekerült azonban a kommunikáció fogalmába az embereket összekötő nemverbális csatornák sokfélesége és néhány kommunikációs kód is. Az új kommunikációs modell a kibernetika megjelenésének hatására szilárdult meg, a kibernetika ugyanis kimutatta a visszacsatolásos kapcsolatok jelentőségét, és a szabályozást minden anyagi rendszerben információáramlás, jelzésváltás formájában írta le. A kibernetika hatására természetesen vetődött fel az a kérdés, hogy az érzelmek kifejeződése szól valakinek, és a nemverbális csatornákon át meglevő rejtett kapcsolatoknak van funkciójuk. Az új kommunikációs modell, a kommunikáció koncepciójának kiterjesztése tehát más megvilágításba helyezte az emberi viselkedés kutatását, és lendületet adott a nemverbális csatornák leírásának és tanulmányozásának, e csatornák funkcióját hangsúlyozva (Ashby 1960 stb.). A nemverbális kommunikációs módok legkézenfekvőbben a kibernetika szemléletének segítségével látszottak értelmezhetőnek, mint a visszacsatolás (feedback) eszközei. Mint kommunikációs utak az emberi kapcsolatok szabályozására tűntek képesnek. Ez a hipotézis azután nagyon termékenynek bizonyult, mert a különféle nemverbális csatornák mind olyan üzeneteket hordoznak, amelyek leginkább a másik emberhez való érzelmi viszonyokra vonatkoztathatók. A szabályozás modellje úgy vonatkozik a nemverbális kommunikációra, hogy annak jelzései egyrészt információt közölnek arról, hogy a rendszer – például a párkapcsolat, az emberi viszony 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI – milyen állapotban. Az empátia kommunikációs alapjaiban, mennyire tér el a kívánatos szabályozási normától vagy mintától, másrészt viszont befolyásoló üzenetek, „beavatkozások” a rendszerbe. A főbb nemverbális kommunikációs módok (szokták őket csatornáknak is nevezni, de finomabb elemzéssel felismerhetők, hogy ezek több, szorosan együttműködő csatornák nyalábjai) a következők:

3. A mimika A legismertebb nemverbális csatorna az arc mimikai izmainak mozgásai révén jön működésbe, ezért ezt mimikai csatornának szokták nevezni. A mimikán vizsgálták a legtöbbet az érzelmek kifejeződését, ezzel foglalkozott Darwin is, és ma is ez a legtöbbet tanulmányozott terület a nemverbális kommunikáció köréből. A mimikai kommunikáció szakirodalmában sok ellentmondás van a régebbi és az újabb kutatási eredmények és felfogások között. Újabban – tökéletesebb technikai eszközökkel – sikerült kimutatni, hogy a mimikán át kifejezett, közölt jelentések felfogására mindenki képes, és az emberek kultúrától függetlenül is ugyanazt értik a mimikai megnyilvánulásokból (Ekman, Friesen & Ellsworth 1972, Ekman 2003). Korábban ez nem volt ennyire egyértelmű, a régebbi vizsgálatok szerint az embereknek csak egy része ismeri fel helyesen az érzelmeket a kifejeződési formákból. Sokak szerint a mimika jelzései tanultak (például LaBarre 1947, 1964). A mai ismeretek szerint a mimikai alapkód velünkszületett, de alkalmazásában nagyon sokféle variáció van, amit az adott hagyomány, a kultúra alakított ki, és amelynek ismerete nagyon jelentős a pontos megértés szempontjából, az automatikus reakciók, a másik lelkiállapotának gyors átélése csak a kultúrában élők számára adott és természetes, más kultúrából származók leginkább az empátia alkalmazásával képesek erre, némi idő és erőfeszítés árán (Poyatos 1988, Knapp & Hall 2002). Az újabb kutatók színes filmek és képmagnó-felvételek segítségével a felismerés biztonságát jobban tudták követni. A régi vizsgálók képeket, rajzokat használtak fel, ezeket értelmeztették kísérleti személyekkel. Ilyenek az ún. Rudolf-féle képek, amelyek egy festő önarcképeiből állnak, az önarcképek különböző érzelmi állapotokat (harag, meglepetés, félelem stb.) ábrázolnak. Néha színésszel játszattak el bizonyos mimikai megnyilvánulásokat. Egyik módszer sem hasonlított a természetes viszonyokhoz, és az érzelemkifejezés bemutatására használt személyt túlzottan kiszakította a környezetéből és a megfelelő interperszonális összefüggésekből. A film és a képmagnó ezt nem tették, hiszen egyszerűen csak a természetes körülményeket rögzítették és visszajátszották. A kifejezett érzelem képének expozíciója sem rövidült le annyira, pillanatos megmerevítésre, mint a képek esetében. A film és a képrögzítő berendezésben éppúgy van idő a másik arcának huzamosabb megfigyelésére, mint az életben. Az érzelem felismerés vizsgálatát az is nehezítette, hogy a nyelv nem rendelkezik megfelelően árnyalt fogalmakkal az érzelmek elkülönítésére, megnevezésére. Az alkalmazható szavak elég bizonytalan körvonalúak, sokféle értelmezést megengednek, tudományos vizsgálat számára nem megfelelőek Így tehát szemantikai okok miatt is nehéz a kísérletek, vizsgálatok lebonyolítása. Igen valószínű, hogy az érzelmek nem egymástól elkülönülő alakzatok, hanem a belső feszültség és élménymód folyamatos minőségei, amelyek átmenet nélkül folynak egymásba, és ebből az egybefolyó egészből nehéz kiragadni egy-egy elemet. Egyébként az érzelmek természete, sőt lélektani funkciója sem ismeretes még, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik akkor, amikor érzünk valamit. Az érzelmek nagyon nehezen különíthetők el az indulatoktól, amelyek különösen heves és cselekvésre serkentő érzelmeknek látszanak, és a késztetésektől, amelyeket – ha tudatosulnak – ugyancsak érzelmek formájában élünk át. A régebbi lélektani irodalomban többen azonosnak vélték az érzelmeket és a motivációkat, a két fogalomban ugyanazon jelenségek külön oldalait látták, újabban azonban inkább azt tarják valószínűnek, hogy az érzelem és a motiváció más, az érzelem inkább a pszichológiai folyamatok erősítő mechanizmusa. Ezt támasztják alá a számítógépekkel folytatott ún. szimulációs kísérletek, amelyekben a személyiség egyes működési formáit utánozni próbálták. Az érzelmek problémájának általános bizonytalansága miatt az érzelmek kifejeződésének és felismerésének kutatásában mutatkozik sok ellentmondás. Az újabb vizsgálatok a szemantikai nehézségeket tekintetbe véve nem annyira a bemutatott emberek érzelmeinek megnevezésére voltak kíváncsiak, mint inkább arra, hogyan értik meg a vizsgált személyek a filmen, képmagnón vagy élőben látott embert az adott helyzetben, és milyen érzelmeket tulajdonítanak neki. A másik emberről adott magyarázat az után elemezhető aszerint, hogy mennyire fejezi ki a bemutatott személy érzelmi állapotát. Különböző módszerekkel kiküszöbölhető a magyarázatok értékeléséből a szemantikai tévedési lehetőség. (Csak zárójelesen érdemes utalni arra, hogy az érzésfelismerés modern kutatói hasonló eljárásokkal dolgoznak, mint az empátia vizsgálatában szokásos, ez is mutatja, hogy a nemverbális kommunikáció felismerése és az empátia jelensége között szoros, lényegi kapcsolat van.)


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A mimikai csatorna tehát az érzelmi viszony tükrözője. Ha csak az egyént nézzük, akkor felfogható érzelemkifejtésnek is (erre mutat, hogy a magányos emberen is megfigyelhetők mimikai megnyilvánulások – például fájdalom, szomorúság, öröm hatására, tehát a másik ember jelenlétének stimulusa nem szükségszerű), azonban lényegében inkább kommunikációs eszköz, hiszen az ember társas élőlény, és a társadalmi szerveződésektől függetlenül is más emberekkel való állandó, szoros közelségben éli életét, tehát szinte szükségszerűen szól valakinek. Mivel a mimika kifejezési formái minden emberfajban és minden kultúrában azonosak, és mivel minden ember képes a mimika megértésére, kézenfekvő feltételezés, hogy létezik közös emberi mimikai kód, és ez biológiai eredetű. Ez mára bizonyítottnak tekinthető. A biológiai eredet mellett szól a Darwin által leírt evolúciós folytonosság is. A különböző kultúrák természetesen különböző feltételrendszerbe állítják a mimikai kódot, emiatt az egymástól nagyon eltérő kultúrákba tartozó emberek között lehetnek átmeneti kommunikációs nehézségek. Ekman és munkatársainak vizsgálatai szerint a különböző kultúrákban felnőtt emberek más ingerekre reagálnak, tehát például különböző külső hatásokra szomorodnak el, görbül sírásra a szájuk, vagy jelenik meg arcukon a mosoly. Az érzelemkifejeződésnek tehát tágabb vetületében kissé más a jelentése, ám az érzelem maga azonos, helyesen felfogható, csak az értelmezésnek kell némi bizonytalansággal megküzdenie, ha a kultúra kontextusa a megfigyelő számára ismeretlen. Az arc közvetít néhány akaratlagos, konvencionális jelzést is, amelyek para lingvisztikai jellegűek, tehát a beszéd aláfestését és hangsúlyozását szolgálják, míg a mimikai megnyilvánulások önmagukban nem tudatosak, önkéntelenek. A mimika megnyilvánulásainak ellenőrzésére bizonyos helyzetekben törekszik is az ember, ez egyben azt is magával vonja, hogy ugyanakkor a mimika kiváltódására is fokozottan odafigyelünk, így azután meg lehet tanulni a mimika visszafogását. Ezt különböző illemkódexek, rituálék is előírják, illetve számos feszült, fontos társadalmi helyzetben a célszerűség szabályai követelik meg, mert a személyes érdek – sőt néha a közösségi érdek is – az információk visszatartását diktálja. A legismertebb ilyen egyszerű helyzet például, amikor leplezni kell a kártyák láttán támadt érzelmeket, nehogy azok a partner számára támpontot adjanak játékstratégiájának optimális kialakításához. Az egyes kártyajátékoknál a merev mimika annyira szokásos, közismert, hogy például az angol nyelv „poker face”-nek, vagyis „pókerarcnak” nevezi a kifejezéstelen arcot. Nagy társadalmi távolságban levő emberek kapcsolatában is kialakul a mimika visszatartása, ez még a feudális, rendi társadalmak maradványa: az alacsony rangúnak csak tiszteletet és engedelmességet szabad kifejeznie, ezért nem engedheti meg magának a természetes mimikát, a magas rangú pedig egyenrangúnak érezné a másikat, ha fenntartás nélkül szabadon engedné mimikai megnyilvánulásait. A sajátos kommunikációs viszony létrejöttéhez nem kell föltétlenül ilyen nagy társadalmi státuskülönbség, „alacsony rangúként” viselkedik gyakran az, aki kiszolgáltatott, aki kér valamit, és a „felsőbbrendű” méltóságával bánik vele az, akinek hatalma van. Rendszerint a „faarc” sem iktat ki azonban minden információt, így is alakul a másik emberben róla, az iránta való érzelmi viszonyulásról valamilyen kép. A mimika visszatartása leginkább akkor tölt be funkciót, amikor az interakció rövid, és a „hírzárlatot” valamilyen körülírt, lehetőleg tárgyi jellegű titok megőrzése érdekében gyakoroljuk. Azt tehát, hogy milyen lap van a kezünkben, örülünk-e neki, vagy elcsüggedünk tőle, elrejthetjük a másik elől, érzelmi viszonyunkat azonban sokkal kevésbé. Más kérdés, hogy a mindennapi kapcsolatokban ritkán törekszünk a másik emberrel fennálló érzelmi viszonyunk beható tisztázására. Rendszerint megelégszünk azzal, amit a kapcsolatról szavakban kinyilvánítunk egymásnak. Gyakran a személyiség védekezik az ellen, hogy észrevegye egy-egy fontosabb partner érzelmi viszonyulásának negatívra fordulását. A „mundus vult decipi et decipitur” – a világ azt akarja, hogy becsapják, és be is csapják – ókori aforizmája az emberi kapcsolatokra különösen érvényes. Ez már az emberi kapcsolatok lélektanához tartozó kérdés, azonban az empátiát is érinti. Az arcizmok mozgásán át megnyilvánuló konvencionális jelzések szorosan kultúrához kötöttek, ezekben biológiai kód nincs. Illusztrálja ezt a kacsintás, a szemöl dökráncolás, a csodálkozást kifejező erőltetett szemrésnyitás vagy az ajkak valamelyikének beharapása – ez a mi kultúránkban jelent valamit, másutt viszont nem jelent semmit, vagy nem ugyanazt jelenti. A biológiai kód esetleg beépül ezekbe, pl. a rosszallás, az elutasítás kifejezése, az undor mimikai jeleit veszi fel, erősíti fel, az összeráncolt szemöldök a harag hatására szokott fellépni, ezt vesz át a helytelenítő mimikai gesztus stb.

4. A mimikai kód kérdései A mimikán át kisugárzott érzelmi üzenetnek jellegzetes tulajdonsága az, hogy folyamatos intenzitási tartománya van. Lehet egészen finom, alig észrevehető, és lehet nagyon erős, feltűnő, dramatikus szélsőségű. A görög színház maszkjai, a „personá”-k, ahogyan később, a latin korban nevezték őket (és ebből lett a personalitas, a személyiség fogalma), a szélsőségeket igyekeztek kifejezni. Ez az intenzitás hasonló a hangerőhöz, az alig 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI észrevehetőtől a nagyon hangosig folyamatos az átmenet, a tartomány azonban, amelyben a hangerő növekedhet, nem végtelen, hanem nagyon is meghatározott. Az érzelmek kommunikációjának e sajátossága érvényes a nemverbális kommunikáció minden más formájára is. Ez a vonása különíti el a nemverbális kommunikációt a nyelvi kommunikációtól, ezekből ugyanis szinte teljesen hiányzik az intenzitás vetülete. A különbséget szokták azzal érzékeltetni, hogy a nemverbális kommunikáció és a nyelvi kommunikáció kódja úgy viszonyul egymáshoz, mint a számítógépek analóg és digitális kódrendszere. A digitális kódrendszerben az információnak egységei vannak (ez a „bit”), míg az analógban intenzitások, időbeli folyamatváltozások fejezhetők ki. A digitális kódban minden pontosabban ragadható meg, aminek egységei vannak. A számítógép hasonlata nemcsak egyszerű metafora, a modern számítógépek rendkívüli adatfeldolgozási képességeit újabban mind gyakrabban használják pszichológiai összefüggések modellezésére, lejátszására. Ezt a megközelítésmódot nevezik szimulmatikának, a szimuláció, az utánzás szóból. Nemcsak a pszichológiában használják ezt az eljárást, ennek nagy szerepe van a közgazdaságtudományban, a szociológiában, sőt a hadtudományban is, nem beszélve a biológia valamennyi területén levő számtalan alkalmazási lehetőségről. A két kódrendszer hasonlósága az emberi kommunikáció kétféle kódjához különböző kutatási lehetőségeket is nyitott. Ezek nyomán valószínű, hogy azok a lelki folyamatok, amelyek a nemverbális kommunikáció révén közölhetők, intenzív jellegüknél fogva nem alkalmasak a nyelvi kifejezésre. Ebben rejlik a magyarázata az érzelemkifejezés vizsgálatá ban mutatkozó – az előzőekben említett – szemantikai nehézségnek is. A mimikán át tükröződő érzelmi jelzések az arc izmainak nagyon bonyolult mozgásaiból állnak elő. Már a 18. században megpróbálták megállapítani az anatómusok, hogy melyik izomnak milyen érzelemkifejezésben van szerepe, ez azonban nem sikerült kielégítően, mert szinte minden izom részt vesz minden mimikai kommunikációban. Az alapjelzéseket máig sem sikerült egészen pontosan megállapítani, bár több biztató kísérlet történt. Sokat számítanak a különböző mimikai mozgások egymáshoz viszonyított arányai is. Ezen kívül nemcsak a mimikai pillanatfelvétel a fontos (ismét visszautalunk itt a már elmondottakra), hanem az is, hogy az interakció folyamatában hogyan változik a mimika. Ha nincs változás, akkor a kommunikáció szignáltartama biztosítja az észrevevést, hasonlóan a különböző technikai berendezések kontroll-lámpáihoz, amelyek meggyulladnak vagy elalszanak, és ezáltal mint folyamatos jelzések hívják fel magukra a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy igen finom apróváltozásoknak is van kommunikációs értéke a mimikában, még akkor is, ha egyébként a mimikában erős érzelmi-indulati töltés tükröződik, vagyis az arc mimikája a szokványostól nagyon eltérő állapotban van. Ilyenkor egyes izmokban, az arcbőr egyes pontjai között esetleg csak a milliméter törtrészével kifejezhető elmozdulás mutatkozik. A mimikai kommunikáció „evolúciós fontosságát”, biológiai jelentőségét mutatja, hogy az ilyen apró mozgások is jelértékűek, és automatikusan észrevesszük és öntudatlanul „dekódoljuk” őket. A mimika észlelésével kapcsolatban több kutatónak az a véleménye, hogy a másik ember mimikájáról alkotott percepciós kép az agyban azokra a mimikai sémákra vetül, amelyek a saját arcjátékunkat vezérlik, és ezáltal ismerhető fel azonnal (még ha nem is nevezhető meg). Ezt a feltevést ismét technikai analógiák valószínűsítik, minden bonyolult gép, amely valamilyen utánzást végez, a bemenő jelkonstellációt összehasonlítja a benne levő mintákkal, és az összehasonlítás révén választ. Az emberek között az arcjáték akaratlan utánzása elég gyakori, gyerekek különösen hajlamosak erre. A felnőttek leginkább akkor csinálják, amikor a másik mimikáját nem értik (azaz valamilyen okból feltűnővé válik számukra, ugyanis a „megértés” – mint említettük – többnyire nem tudatosul). Ez talán azt a célt szolgálja, hogy a saját magunkban felidézett mimika közelebb visz ahhoz, hogy a mögötte levő érzelmi állapotra rezonáljunk. A biológiai kód megfelelhet azonos idegrendszeri programsémáknak, amelyek azután a dekódolást is lehetővé teszik. Ez is magyarázná, hogy miért automatikus a másik mimikájának észlelése, és miért következik be arra szükségszerűen valamilyen reakció (még ha ez a reakció a személyiségben el is fojtódik, tehát a tudatosságot nem éri el). A mimikáról nemcsak azért volt szó részletesebben, mert ez a legfontosabb nemverbális kommunikációs eszköz, hanem azért is, mert a mimikával kapcsolatosan elmondott szabályszerűségek érvényesek a többi csatornára is. Mindegyikben analógiás jellegű a kód, intenzitások kifejezésére alkalmas, és mindegyikben biológiai eredetű, tehát a felismerést automatikusan biztosítja. Az emberi tudatosság az egyébként öntudatlan, spontán kommunikációs folyamatra a percepció és a kibocsátás síkján is ráépülhet, vagyis a felfogott jelzések tudatosíthatók, és kisebb-nagyobb mértékben felhasználhatók a magatartás tudatos vezérlésében. Továbbá a nemverbális jelzések egy része tudatosan is befolyásolható, illetve a nemverbális csatornákon konvencionális, szándékos jelzések közvetlenül visszacsatolódhatnak a viselkedésbe, vagy pedig a személyiségben tárolódva közvetlenül befolyásolhatják azt.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A nemverbális csatornák közül a következőket tartjuk a mimikán kívül még nagyon lényegesnek: – a tekintet, – a hangszín és hangerő, – a beszéd formai jegyei, – a kézmozgások, – a testmozdulatok, – a távolságtartás az interakcióban.

5. A tekintet A tekintet ősi biológiai, viszonylag alacsonyrendű állatokban működő kommunikációs eszköz. Náluk is megfigyelhető, hogy a rájuk szegezett tekintetnek jelentőséget tulajdonítanak, és a másik állat tekintésének irányát követni próbálják. A tekintet a faji korláton is átható kommunikációs szignál, más állatok, különösen a veszélyes állatok tekintetének számottevő befolyása van a viselkedésre. Kimutatták, hogy az emberi tekintetnek is lehet hatása állatok viselkedésére. A szem a másik élő1ényben kitüntetett információhordozó terület, amelyet a tekintet automatikusan keres. Az ember tekintet iránti érzékenysége Igen korán jelentkezik. A mosolyválasz (a csecsemő fölé hajló arc mosolygást vált ki) kialakulásához a hat–nyolc hetes életkorban a tekintet percepciója szükséges. Mint Spitz (1967) és mások (összefoglalóan Osofsky 1984) kísérleteiből tudjuk, a mosolyválasznak velünk született szignálérzékenység az alapja, ugyanúgy, mint az állati viselkedés különféle programjainak, és a kiváltó szignál, amely a feltétlen reflexek szabályai szerint mosolyt kelt, az emberi arc négy alapvető pontját, illetve vonalát, valamint ennek a négy jelnek a megfelelő geometriai alakzatát tartalmazza. Ezt az bizonyítja, hogy a mosolyválasz maszkkal épp úgy kiváltható, mint a legtöbb állati viselkedésséma a megfelelő jellel: így a madarak etetési reakciója a fióka torkát ábrázoló színes háromszöggel vagy a halak szexuális viselkedése a nőstény hasdomborulatát utánzó „csali”-val (attrappal). A maszk egészen a szem két pontjára és az orr és a száj vonalára egyszerűsíthető. Az emberi mosolyválaszról nyert ismereteink egyébként illusztrálják a biológiai kód működését is, a kód elemei, mint velünk született ingerérzékenységek hatnak, a hatás többé-kevésbé automatikus, bár függ az expozíció jellegétől és idejétől. A mosolyválaszhoz szükséges jelzésekhez hasonlók rejtőznek minden nemverbális kommunikációs csatorna jeláramlásaiban is. Ezeket azonban nem mindig egyszerű megtalálni, hiszen a biológiai alapingereket a későbbi tanulás módosíthatja, elfedheti. Ezt is jól mutatja a mosolyválasz, hiszen néhány hét elteltével a kisbaba nem minden arcra mosolyog, az arcnak egyre több részlete szükséges a mosoly válasz kiváltódásához, sőt csakhamar az anya arca kapja meg a kicsitől azt a kedves mosolyt, amelynek óriási jelentősége van a biológiai túlélés és a szociális fejlődés szempontjából. Ez az anyát még jobban köti gyermekéhez, és arra serkenti, hogy foglalkozzon vele. Az emberi fejlődés hatodik hónapjától működik a másik (először főleg az anya) tekintetésnek követési reakciója. Kísérletek bizonyítják, hogy ennek során a gyermek a másik szándékára próbál következtetni (ezért is nevezik ezt a képességet a fejlődéslélektanban intencionalitást figyelő rendszernek). A másik szándéka közvetíti a jelentőségtulajdonítást, ezzel fontos szociális tanuláci mechanizmus kezd működni. Ez az alapja a később többször emlegetett mentalizációs képességnek, amely aktiválódik az empátia során is. Illetve annak fontos része. A szemnek egyébként a növekvő gyerekek is nagy jelentőséget tulajdonítanak, automatikusan a másik ember szemét figyelik, sokáig úgy próbálnak elrejtőzni, hogy nem néznek mások szemébe, és közben azt hiszik, hogy nem látják őket. A szemek különböző fantáziák forrásai is lehetnek, a szemektől meg lehet ijedni, és meg is lehet nyugodni. A növekvő gyermek gyakran él a megosztott figyelem eszközével, amely azután az egész élet folyamán működik. Ez azt jelenti, hogy valamely esemény figyelésekro a tekintet átvált a jelen lévő fontos személyek tekintetére, tehát arra, hogy az figyeli-e. Később már nem csak a tekintet, hanem a mimikai metakommunikáció észlelése is fontos lesz. A felnőttek világában a tekintetre irányuló figyelem automatikus, az így kapott információk szinte észrevétlenül dolgozhatók fel. Ugyanakkor számtalan kulturális rituálé szerveződött a tekintet köré. A mi kultúránkban különféle tekintési tilalmak vannak, pl.: nem illik „bámészkodni” a legkülönbözőbb szociális helyzetekben. Jelentős szociálpszichológiai tanulmányok szólnak a nudisták körében élő tekintési tilalmakról, a nőgyógyászati 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI vizsgálati helyzet rejtett tekintési szabályairól, a heteroszexuális „szemezésről”, a homoszexuálisok ismerkedési tekintetjátékáról, a szemlesütés különböző fajtáiról és sok más kommunikációs jelenségről (például Truzzi 1968). Többé vagy kevésbé tudatos és normatíve szabályozott kommu nikációs módok ezek, viszonylag egyszerűen hordozható jelentéseket hordoznak, e jelentések azonban kedvezőbben, könnyebben áramolhatnak a nemverbális úton. A tekintettel közvetített konvencionális jelzések kódjában természetesen nagy kulturális különbségek is vannak, sőt legtöbbször regionális eltérések is megfigyelhetők. Az ilyen, konvencionálissá vált tekintéses jelzések legtöbbször az automatikus, biológiai eredetű jelentéstartalom felnagyításával, karikatúraszerű kiemelésével vagy ismétlésével (redundánssá tétele) alakultak ki. Amint azt a tekintéssel kapcsolatos vizsgálatok kimutatták, a szexuális érdeklődés például automatikusan a tekintés szorosabb kapcsolódását vonja maga után, ugyanígy az is, ha valaki rokonszenves nekünk. A „szemezés” a természetes érdeklődés felfokozott kifejezése. A tekintés önkéntelen szabályait és megnyilvánulásait fejezik ki fordított módon az öltözködés szabályai is, melyek részben bizonyos, biológiai okokból szignál értékű testtájak takarását, részben kiemelését célozzák. A tekintet kommunikációs szerepét ma igen behatóan vizsgálják, különösen angol pszichológusok (Argyle 1967), és munkásságuk nyomán külön kutatási területté vált az ún. „tekintéses viselkedés” (looking behaviour) probléma.

6. A vokális csatorna A tekintéshez hasonlóan önálló kommunikációs csatorna a hangszín és a hangerő (vokális csatorna). Már a század elején tisztázták, hogy csupán a hang alapján – tehát amikor a másik ember nem látható (például távközlési helyzetben) – sokféle érzelem ismerhető fel, és meg lehet állapítani a beszélő számos tulajdonságát, jellemvonását. Később azt is bizonyították, hogy a szorongásnak, feszültségnek nagyon sok jele van a hangban, függetlenül a beszéd verbális tartalmától. A beszéd tehát nemcsak a verbális kommunikációt közvetíti, hanem sajátos nemverbális csatorna, pontosabban ilyen csatornák nyalábja is, hiszen a beszéd formai jegyeinek van nemverbális értelme. A hangszín és a hangerő ugyancsak érzelmi viszonyulást közvetítenek, nem mindig a hallgatóra, gyakran a beszéd szituációjára vagy tartamára, majd áttételesen a beszéd befogadójára vonatkoznak. Alapvetően azonban mindig a beszélő a referencia tárgya, mint minden más nemverbális kommunikációs mód esetében, a jelentés a közlő személy és a vele interakcióban álló másik ember kapcsolatát jelzi. A hangszín és a hangerő különösen a hanglejtés változásaival továbbítanak sok információt. Változásaik bonyolult összefüggésben állhatnak a mondanivalóval, azt sajátosan aláfesthetik, és még több információ kifejezésére teszik alkalmassá.

7. A beszéd formai jegyei A beszéd formai sajátosságai közül a hangsúly, a mondanivaló egy részének nyomatékossá tétele, a szünetek elhelyezése, a mondat dallamának változása, a beszéd sebessége és még néhány más vonás sorolható a nemverbális kommunikáció kategóriájába. Ezért nehéz pontosan meghatározni és elválasztani a kommunikációs értékű formai beszéd tulajdonságokat a verbális tartalomtól. A magnetofontechnika segítségével kiemelhetők ugyan bizonyos vonatkozások, de ezek saját kódját meghatározni nem lehet, az interakciókban az egész beszéd, az egész hangeffektus fejez ki valamit. Rendszerint még ez sem értelmezhető függetlenül; önállóan talán leginkább a mimika szerepel az emberi kommunikációban. Valamennyi nemverbális kommunikációs csatorna, ami csak az adott helyzetben érvényesülhet, együtt fejez ki valamilyen komplex, a másik emberre és a kommunikációs szituációra vonatkozó jelentéstartalmat. A beszéd formai jegyeinek viszonylag önálló funkciójuk, hogy döntő szerepet játszanak a beszéd folyamat „technikai” szabályozásában. Ez azt jelenti, hogy például a beszéd hangsúlyaival kifejezhető kérdés, a másik megszólítása, a másik esetleges közbeszólási szándékának elhárítása, illetve megakadályozása, a mondanivaló egyes részeinek kiemelése stb. Ilyen feladatot tölthet be a beszédszünet, a hanglejtés vagy a hangerő és annak változása is. A beszélő ezekkel az eszközökkel jelzi, hogy a beszédet be akarja-e fejezni, át akarja-e adni a szót, vagy esetleg éppen folytatni akarja mondanivalóját, netán most jut el a legfontosabbhoz. Halk, lassú beszéd bizonyos helyzetekben nagy figyelmet tud kelteni. A beszéd formai jegyeiben tükröződhet a beszélő kommunikatív ügyessége, készsége. A beszéd technikai szabályozásában természetesen már nemverbális csatornák is részt vesznek.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI

8. A kéz mozgásai – a gesztusok Sajátosak a kézmozgások, ezek többféle kommunikációs modalitást is rejtenek magukban. Az ember keze rendkívül kifinomult eszköz, és nagy manipulációs ké pessége miatt az emberi kultúra szinte valamennyi tárgyával és tényével kapcsolatban van. A finom beidegzés is azt segíti elő, hogy a pszichikumban lezajló folyamatok érzékeny közvetítője legyen. A mozgatóideg-központok és a kéz között igen szoros a kapcsolat, és ebből érthető, hogy a külvilág eseményeire bekövetkező reakciók legalább kismértékű kézmozgásban is tükröződnek. A legősibb reakciók mindig mozgásos jellegűek, és az ember esetében a kéz a társas együttélés szempontjából a legfontosabb mozgásszerv. A biológiai jellegű reakcióprogramok mozgáskésztetéseit azután a személyiség gátolja, nem engedi valódi cselekvéssé válni, valamennyi mozgás azonban látható. Gyakran a személyiség olyan feszültségei is kézmozgásokban fejeződnek ki, amelyek nem állnak közvetlen kapcsolatban a személyiséget aktuálisan ért hatásokkal. Így különösen a szorongás mutatkozik meg apró, a célszerű cselekvést utánzó, de alapjában véve értelmetlen mozgásokban, mint amilyen az ujjak dörzsölése, a különféle testtájak piszkálása vagy vakarása, játék apró tárgyakkal, a kéz vagy egyes ujjak szájhoz, archoz emelése stb. A régebbi lélektan ezeket pótcselekvéseknek nevezte, a pszichoanalitikus irányzat különféle szimbólumokat is talált bennük (például Feldman 1959). Ezek azonban csak a legfeltűnőbb ilyen megnyilvánulásokra érvényesek, általában a kézmozgások önálló információnak tekinthető jelkonstellációt nem tartalmaznak, hanem több nemverbális csatornával együtt alkotnak valamilyen egységet. Huzamos folyamatban a kézmozgások önmagukban legtöbbször a szorongás, a feszültség jelének foghatók fel. A kézmozgások szükségszerűen magukkal vonják az egész kar, sőt a vállöv mozgásait is. A gesztus fogalmába az egész kar mozgássémája beletartozik, rendszerint úgy, hogy a mozgások a test síkjától frontálisan eltávolodnak. A mozgások nagysága és gyorsasága intenzitást fejez ki. A leglényegesebb azonban a gesztusban is az ujjak finom mozgása révén sokféle alakzatot felvevő kéz. A gesztusok kommunikációs üzenetei re nagyon érzékeny a képzőművészet: festményeken és szobrokon nagyszerű példákat láthatunk erről. A kép vagy a szobor többnyire valamilyen mozgást, cselekvést, viselkedésformát ábrázol, és a kézmozgások ezt színezik, ezt gazdagítják. Egy művészi alkotás sok információs többletet képes ezáltal nyújtani, és a jól eltalált mozgásos nemverbális kommunikáció fokozni tudja a műalkotás esztétikai értékét. Ugyanez vonatkozik a test egészének vagy más részeinek mozgásával kifejezett emocionális állapotokra is, bár a testtartásban ritkán tükröződik annyi finom részlet, mint a gesztusban. Csak a mimika nagyobb jelentőségű a művészi ábrázolás szempontjából a gesztusnál. A gesztusok, a kézmozgások leginkább a beszédet kísérik. Ezek tudományos kutatása a paralingvisztika tárgya. Általában a kéz mozgásai színezik, aláfestik, szabályozzák a beszédbeli kommunikációt. A mozdulatok kiegészíthetik a hangsúlyt, dramatikusabbá tehetik a szüneteket, gondolati cezúrákat jelölhetnek stb. Ilyenkor információs tartalmuk beolvad a verbális közlés tartalmába. A kézmozdulatoknak nagy a szerepe a közlés egészének technikai szabályozásában is, amelyről már tettünk említést. Kézmozdulatok szinte öntudatlanul jelölik, ha szóhoz akarunk jutni, és ha meg akarjuk állítani a másikat, de kifejezik, ha még nem akarjuk befejezni mondanivalónkat, és meg akarjuk akadályozni, hogy a másik a szavunkba vágjon. Kézmozdulatok jelezhetik a megértés különféle nehézségeit, elősegíthetik, hogy a másik ember figyelmét le tudjuk kötni, és egy egész sor más technikai funkciót tölthetnek be a beszédhelyzetben. Az ilyen technikai jelzések szinte összeolvadnak a paralingvisztikai jellegű mozgásokkal, azonban a szabályozó mozdulatok könnyebben tudatosulnak, és könnyebben használjuk fel akaratlagosan is őket. Mint a mimikában, itt is van egy sor olyan konvencionális mozdulat, amely a verbális közlés helyett, azzal egyenértékűen, arra lefordíthatóan használatos. Itt is akkor kerül használatukra sor, amikor a verbális közlés nehezített vagy gátolt. Néha a verbális közlései egyidejűleg igénybe vehető közlési csatorna szerepét tölti be az akaratlagos kézmozgás. Egészen sajátos, ám a kéz és a gesztus kommunikációs szerepét jól mutató közlési modalitás a süketnémák jelbeszéde, ebben a kéz különböző mozdulatai kodifikált jelentéstartalmúak, és olyan feladatot töltenek be, mint a szavak. Számos más jelbeszédforma is ismeretes, ilyen például a szicíliaiak és a nápolyiak említett régi jelbeszéde, amely már nem eleven közlési forma, de a történelemben egykor jelentősége volt. A legismertebb direkt kommunikációs mód a kéz segítségével a rámutatás, az intés, a hívás és az elutasítás. Vannak különféle kézmozgásos jelemblémák, amelyeknek jelentéstartalma a kultúrához kötött. A második és a harmadik ujj V alakú felemelése egyes kultúrákban a győzelem jele, másutt, mint például olaszok között, – sértés, a felszarvazottság jelképe („cornuto”).


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A kultúrák többsége szabadon engedi a gesztusokat, csak nagy ritkán és különleges helyzetekben köti meg őket. Vannak „gesztikuláló” kultúrák, pl.: az olasz, amelyben sok és élénk gesztus a mindnennapi társalgás része. Néhány kultúra azonban – főleg fejlett társadalmakban, ahol a verbális közlésnek van a legnagyobb jelentősége – megtiltja a gesztikulációt, és a kezeket így tétlenségre kárhoztatja. Ez a nemverbális csatorna tehát hasonlóan korlátozható működésében, mint a mimika. A kézmozgásokat e kultúrákban intézményesített mozdulatok és cselekvések veszik át. A dohányzás és az evés vagy ivás mozdulatai sok szempontból arra szolgálnak, hogy a gesztikulációk energiáját vezessék le, ezt mutatja, hogy ha valamilyen helyzetben a szokásos társasági mozdulatok nem hajthatók végre, helyettük nagyon könnyen jelenik meg a gesztus. A japán kultúrában és a Távol-Kelet több más kultúrájában a teázásnak van a dohányzáshoz hasonló rituális funkciója a társas együttlétek során. Ugyanúgy, mint a mimika esetében említettük; a gesztusokra is érvényes, hogy teljesen nem foghatók vissza. Az interakciós partner figyelme automatikusan irányul a kézmozgásokra, és ha valaki mozdulatlanul, mereven ül vagy beszél, az egészen apró kézmozdulatai tűnnek elő, és azok hordozzák a kommunikációs csatorna információinak egy részét. A megfigyelések szerint a nagyon „jól nevelt”, „angolosan” viselkedő emberek is kénytelenek bizonyos akaratlan, öntudatlan kézmozdulatokat tenni, és ezeknek kommunikációs értékük van. Azokban a kultúrákban, amelyek a kéz mozdulatlanságát írják elő, a konven cionális jelek használata rendszerint tiltott, és ennek a tiltásnak a kedvéért igyekeznek gátlás alá vonni az egész gesztikulációt. Más kultúrában csak bizonyos jelzések tiltottak, ilyenkor hasonló a helyzet a tiltott szavakhoz, amelyeket ugyanúgy nem illik vagy nem szabad kiejteni, mint ahogyan bizonyos dolgokat nem szabad mutatni. A gesztusok akaratlagos, konvencionális felhasználásának sajátos formája a jelnyelv, amit süketek, süketnémák alkalmaznak. A gesztusok nagyon alkalmasak humor közvetítésére is, ilyenkor akarat lagosan jelenítik meg az emberek a helyzethez nem illő vagy azzal ellentétes értelmű gesztusokat. A gesztusoknak ezen kívül nagy szerepük van a pantomimban, amelyben a mozgás nemverbális közléselemei hordozzák a mondanivalót, tudatosított formában, művészien, kicsiszoltan. A pantomim jelenségköre az empátia szempontjából nagyon érdekes. Talán ez mutatja legszembetűnőbben, hogyan lehet a nemverbális kommunikáció valamely önkéntelenül használt, a mindennapokban észrevétlen területe nagyon is tudatos társadalmi gyakorlat, és milyen sok tudatos információ nyerhető egyszerűen a gesztusok (továbbá kisebb részben a mimika és a testmozgások) megfigyelése alapján, tehát egyszerűen a mindennapitól, a megszokottól némileg eltérő beállítódás révén. A testtartások (a kinetika). Nagyjából a gesztusokról, a kézről elmondottak érvényesek a test mozgásainak kommunikációs csatornájára is. A kéz igazában az egész testhez tartozik, és a testmozgások összefüggését a kéz mozdulataival a gesztus koncepciója is jól mutatja. A kéz különválasztását inkább csak pragmatikus okok indokolják. Ugyanígy külön lehetne választani a fejet is, amely a test többi részénél sokkal fontosabb a testmozgásos kommunikációban, és rendszerint részt vesz a tekintésben is, a beszéd formai jegyeinek alakításában is, sőt a mimikában is. Számos adatunk van arról, hogy a tekintés, a mimika vagy a beszéd minden mozzanatához hozzátartoznak ilyen fejtartások, és ha ezek elmaradnak, eltérnek vagy nagyobb mértékben torzulnak, az feltűnő, és annak kommunikációs jelentősége van. A fej ezen kívül sok konvencionális mozgásjelzés kivitelezője is, ezek a jelzések ismét kulturális eredetűek, amelyet jól illusztrál az a tény, hogy az igenlés és a tagadás fejmozdulata más kultúrákban (mégpedig európai, nagyon civilizált kultúrákban) merőben ellentétes lehet, mint nálunk; tudjuk ugyanis, hogy a görög vagy a bolgár ember horizontálisan rázza a fejét, ha igent mond, és bólint, ha tagadni akar. A legtöbb kutató azonban nem választja el a fejmozgásokat a többi testmozgástól és a testtartásokban előálló jelalakzatoktól, mivel a fej kommunikációs jelentősége a kéznél mégiscsak jóval kisebb. A test mozgásainak vizsgálata a nemverbális kommunikáció kutatásának egyik legrégibb – történetileg közvetlenül a mimika kutatása után kibontakozó – és legfejlettebb ága. Kialakulása az amerikai Birdwhistell (1952, 1970) nevéhez fűződik, aki a kutatási területet kinezikának (a mozgás görög fogalmából, a kinézisből származtatva a szót) nevezte el. Birdwhistell a modern nyelvészet analógiájára kereste a testmozgásokban rejlő információk elemi egységeit, és a nyelvészeti fonéma és morféma fogalmak alapján kinémákat és kinemorfémákat akart megállapítani. Rendszert dolgozott ki a mozgások koreografikus leírására és jelölésére, érdekes módszertant fejlesztett ki a mozgások jelenségének tisztázására. A szociálpszichológiában használatos minősítő rendszert vonatkoztatta a nemverbális kommunikációra; ez azt jelenti, hogy előbb filmre, majd ké sőbb színes filmre és nagy felbontóképességű képmagnóra vett fel mozgásos jelenségeket, majd azokat több szakember előtt visszajátszotta. Ha a visszajátszás igényelte, a képet le is lassította, és a visszajátszásokat szükség szerint ismételte. A megfigyelő szakemberek feladata az volt, hogy egymástól függetlenül próbálják leírni a mozgásos jelenséget, és értelmezni is azt. A független vélemények, minősítések gyakorisága alapján készült összesítésből állapította meg azután Birdwhistell a mozgás kommunikációs szabályszerűségeit (Birdwhistell 1952, 1970, Knapp 1963). A kutatás aprólékosságára jellemző, hogy kb. egyperces felvételanyag elemzésére egy–másfél órát fordított a kutatógárda. 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI Birdwhistell a kinezika kódját nagyobb részben biológiainak, kisebb részben kulturálisnak nevezte. Szerinte éppen a fejmozgásokban a legtöbb a kulturális momentum. Több tucat olyan fejtartást írt le, amelynek elsősorban az amerikai kultúrában van jelentősége. Birdwhistell munkássága nagy hatású volt, jelölési rendszerét széles körben használták, és nyomában többen mások is foglalkoznak a kinezikával. A tanítványokra az a jellemző, hogy nagyobb mozgáskonstellációkat igyekeznek megragadni, mint Birdwhistell, nem folytatták az ő aprólékos, elemi egységeket kereső módszerét, bár továbbra is fenntartották azt a koncepciót, hogy a testmozgások mintegy külön nyelvet alkotnak az emberi interakciókban. Különösen Albert Scheflen képviselte ezt a nézetet, a „testnyelv” – bodylanguage – fogalmával (Scheflen 1962, 1965, 1972, Knapp 1972, Buda 1974a, 1974b, Buda 1988, 1994 stb.). Ma valószínűnek mondható, hogy Birdwhistell kissé erőszakot vett a tényeken annak érdekében, hogy a kinezika módját a nyelvhez vagy bármely más komplett kódrendszerhez hasonlóan leírja. Valószínűleg az is hibás lehetett a megközelítés módjában, hogy a kódot digitális jellegűnek vélte. Számos adat és következtetés szól azonban amellett, hogy a kód itt is, mint a nemverbális kommunikáció más területein is, analógiás. A jelentést hordozó mozgásalakzatok Birdwhistell felfogásában is a feltételezett elemi egységek bonyolult vegyületei, amelyekből az egyes egységeket csak nehezen és bizonytalanul lehet kiválasztani. Nyilván a Birdwhistell-féle megközelítésben nagyon sok hibalehetőség származott abból, hogy valamely mozdulat „értelmét”, jelentését az egész test vagy az egész alak mozgásából származtatták, és az így nyert megértést vonatkoztatták a test valamely részének megfigyelt, egységnek látszó mozzanatára. A tanítványok – így SchefIen is – a „nyelv” fogalmát inkább meta forikusan használják, és nem is tesznek kísérletet arra, hogy „nyelvtant” és „szótárt” állítsanak össze. Ha a Birdwhistell-féle „nyelv” koncepció nem is lett életképes, az bebizonyosodott, hogy a test mozgásformái önálló nemverbális kommunikációs csatornáknak tekinthetők, bizonyos jelek bennük világosan felismerhetők, és hogy a mozgásos jelzéseknek a köznapi interakciókban jelentőségük van. A Birdwhistell által használt értelmezési módszer ismét aláhúzza a már többször említett és az empátia szempontjából igen fontos tételt, amely szerint a nemverbális kommunikáció megértése mindennapi ismereteink része, csak éppen nem élünk vele, visszafejlődött állapotban van bennünk. Ha gyakoroljuk, akkor viszont a megértés tudatosítható is, és valamilyen formában szavakba is foglalható. A filmfelvételeket elemző szakemberek is saját személyiségük megértő képességét fejlesztették és alkalmazták a kinezikai vizsgálatokban. Ahogyan ők alkalmasak lettek a felvételek elemzésére, és ahogyan közöttük elég nagy konszenzus mutatkozott szinte kezdettől fogva, ugyanúgy az empátia is gyakorolható, fejleszthető, konszenzuális síkra vihető (amint erről a későbbiekben még bővebben is szólunk, és ezt még több érvvel igyekszünk bizonyítani). A testmozgások egy része is lehet konvencionális jel. Számos szociális szerephez hozzátartoznak kívánatos testtartások vagy mozgások, ezek – ugyanúgy, mint más nemverbális kommunikatív jelenségekben – a biológiailag meghatározott mozdulatok ritualizált, esetleg karikatúraszerűen torzított formái. Az alázat és az alárendelődés kifejeződése a meghajlás, a testmagasság akaratlagos és időleges kisebbítése. Ennek számtalan kulturális formája van a biccentéstől, főhajtástól kezdve a régi keleti uralkodók előtti leborulásig. Hasonló a térdhajlítás és a letérdelés szerepe is. A magasabb rangú különben is a másik fölé igyekszik magasodni, a küzdelemben a győztes „felül marad”, esetleg rá is teszi a lábát ellenfele fekvő testére. Igen valószínű, hogy a megadás és a fölény ősi mozdulatai intézményesedtek ezekben a megnyilvánulásokban, hiszen az etológia kimutatta, hogy már a ragadozó állatok között is létezik olyan testtartás, amely automatikusan gátolja a támadás, az agresszió mozgássémáját, és így elejét veszi annak, hogy a győztes megölje vagy nagyon súlyosan megsebesítse fajtársát. Konrad Lorenz, az etológia egyik megalapítója a mozdulattal kapcsolatban, amely szerinte nem fajspecifikus (legalábbis erre mutat Lorenz kedvenc mutatványa, amelyet Budapesten tett látogatása során megfigyelhettünk a televízióban is: bemegy az oroszlánketrecbe, és demonstrálja, hogy a rátámadó állat meghunyászkodik, ha ő felveszi a megadás testtartását), egész filozófiát alakított ki. Szerinte az emberi agresszió veszélyessége éppen amiatt nagy, hogy az emberben hiányzik az agressziót megállító veleszületett gátló mechanizmus, az embernek hiába adja meg magát az ellenfele, a destrukciót ezzel nem tudja megállítani.

9. A proxemika Végül sajátos nemverbális kommunikációs csatorna a távolságtartás az inter akciókban. Ezzel az utóbbi két évtizedben foglalkoznak, egy amerikai kultúr antropológus, Edward T. Hall nyomán. Hall adta át az ilyen tárgyú kutatásoknak a proxemika (proxemics) nevet (Hall 1959, 1966, 1975). Hall műveiből nem derül ki világosan, hogy az elnevezést milyen ókori szóból eredeztette. Legvalószínűbb, hogy a latin „proximus” melléknévből, jelentése: közeli).


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI Hall megfigyelte, hogy a beszélgetés vagy az együttes tevékenység során kialakított távolság az emberek között feltűnő állandóságokat mutat, kb. négy kategóriába osztható, és minden kategória az egymással interakcióban levő emberek viszonyának tükrözője. A viszony jellege alapján nevezte el azután az egyes távolságokat. Bizalmas, személyes, társasági és nyilvános távolságokat különít el, mindegyikben egy-egy közeli és távoli szakasszal. A bizalmas távolság intim viszonyt tételez fel, míg a nyilvános távolság ismeretlen emberek között áll elő. Minden távolságból külön látószög következik, és ennek is szerepe van azután az interakcióban. Ha két ember viszonya szorosabbá válik, a köztük lebonyolódó interakciók az idők folyamán a nyilvánostól a bizalmasig terjedő skála minden fokozatán végigmentek, és így a távolság a kapcsolat alakulásának indikátora lehet. A távolságtartás tehát sajátos kommunikációs helyzet, mindkét fél szabályozza, ha az egyik túllépi a viszonynak megfelelő határt, a másik hátrább lép. Ha valaki a proxemikai szabályokat megsérti, rendszerint szankcióknak teszi ki magát. A másik türelmetlen, haragos, esetleg agresszív lesz, gyakran szól, vagy figyelmeztet. Ez különösen akkor következik be, ha az interakciós partner a saját távolságtartó szabályozásában gátolt, például már hátrább lépni vagy kitérni nem tud. A proxemikai viselkedés – ahogyan Hall a távolságtartást nevezte – általában nem tudatos, de tudatosodásának akadálya nincs. Erre mutat, hogy a normák megszegésekor mindenki könnyen meg tudja fogalmazni, mi zavarja, gyakran öntudatlanul még a proxemikai leírások stílusát is megközelítő módon. Aki megsérti a proxemikai szabályokat, az viszont általában nem veszi észre a saját hibáját. A mindennapi életben ismerjük az ilyen „tapadós” embereket, nemegyszer időskori leépülés következtében alakul ki a túlzott és inadekvát törekvés az interakció távolságának csökkentésére, máskor pedig a „rámenősség”, a kapcsolatkötési igény következménye, ha valaki az elfogadott normánál közelebb nyomakodik a másikhoz. A proxemikai hibák gyakran humor forrásai a filmben, a színpadon vagy a cirkuszban. Emlékezetes a Kellemetlenkedők című francia film, amely a mindennapi kellemetlenkedések között kiemelt helyet adott a másikat állandóan hátrább szorító, erőszakos kommunikátor figurájának. Az ilyen beszéd partner néha beakasztja az ujját a másik gomblyukába, csavargatva annak kabátgombjait, nemegyszer a kezét is megfogja, hogy ezzel a másik lankadó figyelmét ébren tartsa. A távolság mint nemverbális kommunikációs eszköz valószínűleg ősi, biológiai eredetű, és a gerinces állatok ún. territoriális (területi) viselkedéséből ered. A legtöbb állatfajban biológiailag meghatározott távolságtartási automatizmus él, amely részben abban nyilvánul meg, hogy az állat fenntart magának egy életteret, amelynek határait védi a betolakodóktól, részben pedig abban, hogy faj társaival és más fajtájú állatokkal szemben meghatározott távolságot tart. Ez a távolság más az állattal egynemű, és más a különnemű faj társakkal szemben, a különbségek függnek attól is, hogy az állat éppen párzási időszakban van-e. A veszélyt jelentő állatfajoktól – a ragadozóktól (gyakran az ember is veszélyes lény bizonyos fajok számára) – a távolság nagyobb, mint veszélytelen vagy közömbös állatfajoktól (Ardrey 1966, Edney 1974 stb.). A távolságtartás az állatok egy részében módosíthatatlan, feltétlen reflexjellegű, más részében – főleg a szelídíthető állatokban – befolyásolható, szoktatással változásokat lehet előidézni. Valószínű, hogy az emberi együttélés során is számos változáson és módosuláson ment át a távolságtartás, erre utal, hogy különböző távolsági normák érvényesek az egymástól eltérő emberi kultúrákban, és következtethetően mások voltak a normák a különböző történelmi korszakokban is, egy-egy kultúrán belül. A távolságtartás alapvető törvényszerűség, valószínűleg nem vesztett érvényéből, azaz az emberek közötti interakciós távolság nagysága fordítva arányos a köztük levő érzelmi kapcsolat szorosságával, vagyis minél közelebb érzik magukat egymáshoz az emberek pszichológiailag, annál közelebb mennek egymáshoz térben is. Csak a távolság fázisaiban vannak különbségek. A régi rendi társadalmakban a társadalmi rendkülönbség is szerepet kapott az emberek közötti távolságban. Az uralkodó rétegeket a szokásosnál nagyobb nyilvánosság illette meg. A tér ilyenfajta felhasználása hatalom és rang kifejezésére ma is szokásos, megmutatkozik például abban, hogy a magasabb rangúak részére tágasabb szobák állnak rendelkezésre, melyekben a belépő mát távolról kénytelen üdvözölni a szoba lakóját, és a székek is elhelyezhetők jól messzire egymástól. Szélesebb az íróasztal is, amely ugyancsak távolabb tartja azt, aki alkalmilag a szobában tartózkodik. Sűrűn lakott kultúrákban vagy sajátos természeti viszonyok között élő népek körében a távolságok sokkal kisebbek. Maga Hall is megfigyelte, hogy az arab kultúrákban sokkal kisebbek a távolságok, és viszonylag csekély a különbség a társasági, a személyes és a bizalmas távolság között. Ez az arab kultúrákban felnőtt emberek számára kommunikációs nehézségeket okozhat amerikaiakkal való viszonyukban és fordítva. Más, európai kultúrák tagjai is hátrányos helyzetbe kerülhetnek a kommunikációban azáltal, hogy a sajátos amerikai normákat nem ismerik, azokat nem szokták meg. Nem ismerünk proxemikai vizsgálatokat az indiai társadalomból, néhány adat azonban azt a következtetést engedi meg, hogy a távolságok fázisai kisebbek. Így értékelhető az „érinthetetlenek” kasztjára vonatkozó előírások rendszere is, valószínűleg az elnevezés a proxemikai normára utal, vagyis azt határozza meg, hogy a távolságnak nagyobbnak kell lennie, mint amely még az érintkezést lehetővé teszi. A civilizált kultúrkörökben az érintéses közelség az intim távolsági fázisban megengedhető, ez esetben azonban vagy erotikus kapcsolat, vagy szülő–gyermek viszony, vagy pedig valami intézményesített, esetleg professzionalizált interakció része. 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A példákat talán nem is szükséges sorolni: a személyes viszonyban az érintés csak meghatározott helyzetekben és módokon megengedett, tánc közben, vállveregetés, kézfogás, az arc gyengéd megsimítása formájában. Ez azonban már többnyire csak akkor lehetséges, ha a simogató egy kicsit a szülő szerepében van (például idős ember, pap, orvos vagy társadalmi nagyság), vagy pedig a sportban, masszázs, pedikűr, manikűr, hajápolás, kozmetikai vagy orvosi ellátás közben. Egyébként az érintkezés viszolygást, feszültséget vált ki. Ez leginkább tömegben vagy zsúfolt járműveken tapasztalható. Egyszerűbb kultúrákban az érintkezésnek több lehetősége van, részben ritualizált formában, részben spontán módon (Wyschorod 1981). A távolságtartás, térközszabályozás nagyon sok érdekes összefüggést rejt magában. Valószínű, hogy a társadalmi státusból eredő különbségek csökkenése vagy e1tűnése mellett a kulturálisan meghatározott proxemikai normákban nő az említett individualizáció szerepe. A nyugati civilizáció emberei sokkal nagyobb távolságot igényelnek a nem személyes, formális kapcsolatoknak, mint a kollektivisztikus kultúrák tagja, de azonos társadalmi-kulturális szerkezetben is nagyok a rétegkülönbségek, a magasabb szinten individualizált értelmiségiek vagy a városlakók nagyobb térközt kívánnak, mint az egyszerűbb emberek vagy a falusiak. De vannak hangulati, diszpozíciós elemek is a proxemikai viselkedésben, a lehangolt, beteg, szorongó, kisebbségi érzésben szenvedő emberek távolságtartása merevebb és nagyobb egységekkel dolgozik, illetve kellemetlenül éli meg, ha ez nem sikerül, míg pánikhelyzetben, félelem hatására az emberek közelebb húzódnak egymáshoz. A tér szociális adottságai sokszor korlátozzák vagy megszabják a lehetőségeket, pl. tömegközlekedési jármű, várószoba, bár vagy vendéglő, templom stb., sokszor meghatározza a formális távolságot. Érdekes körülmény, hogy a térközszabályozásnak kapcsolati építő és fenntartó funkciója van. A térköz csökkentésével fejeződik ki az érdeklődés és a vonzalom (közeledés), ennek elhárítása jelzés, hogy a másik ezt nem fogadja szívesen. A kihűlő kapcsolatban vagy neheztelés, csalódás esetében nő a felvett személyes távolság. Mindezt öntudatlanul is érzékelik az emberek, és ennek nyomán „érzik meg”, hogy valami baj van a kapcsolatukban, vagy ellenkezőleg, éppen közeledésre nyílik alkalom. Az emberi kapcsolatok világában nagy fontosságú a másik emberrel való biztonságos és kölcsönös vonzalom alapján kialakuló közelség, az intimitás. Ennek részben létrehozási törekvéseit és elhárítási szabályozását írja le a proxemika. A szoros személyes kapcsolatban olyan nemverbális kommunikációs formák lépnek előtérbe, amelyek a szokványos interakciókban kisebb vagy korlátozott szereppel bírnak. Ilyen az érintés és a szag, de itt a kódviszonyok bonyolultabbak.

10. Érintés és szaganyagok Egyes kutatók az érintést is önálló nemverbális csatornának tekintik, ez azonban csak korlátozott értelemben fogadható el. Az érintés lehet kommunikáció, ilyenkor azonban direkt kommunikációról van szó, a jelzések egyezményesek, a szándék tudatos, az érintéses kommunikáció csak egy-egy mozzanatnyi szerepet kap, és ennyiben azonos egy sor más körülménnyel, amelynek a civilizált emberi társadalmakban van kommunikatív feladatuk, de nem tekinthetők önálló kommunikációs eszköznek. Az érintéses kommunikációnak a szexualitásban van nagy jelentősége, a szexuális viszonyokon belül felel meg leginkább az érintés a kommunikáció – és különösen a nemverbális kommunikáció – kritériumainak, itt beszélhetünk biológiai kódról, amely a nemi szervek és az erogén zónák sajátos ingerérzékenységéből ered, itt sok a nem tudatos jelzésadás és a jelpercepció, az intenzitás vetülete nagyon kifejezett, és a test sokféle része, felülete vonódik a kommunikációba. Ezt a kommunikációt azonban a szexualitástól, az erotikától nagyon nehéz különválasztani, ennek szabályszerűségei speciálisak, ám ha a szexuális érintést különválasztjuk, a megmaradt taktilis kommunikáció jelentéktelen marad. Az érintéshez hasonlóan kommunikációs módnak tekintik egyesek a szaganyagokat is, amelyeket a test kibocsát. Általában azonban ezeket sem szokták külön említeni vagy méltatni a nemverbális kommunikációkon belül, mert az emberi interakciókban az illatok jelentősége nem nagy. Biológiai értelemben a szaganyagoknak lehet kommunikációs szerepük, az állatok között ismert a „feromon”-jelenség (a fero, ferre latin ige – viszek, hozok – és hormon görög szó összevonásából keletkezett szakkifejezés), vagyis az, hogy az állatok illatanyagokat választanak ki (többnyire verejtékmirigyeken vagy más sajátos, külső elválasztású mirigyeken át), amelyek a másik állatot elérve abban hormonális változásokat okoznak. A feromon tehát a levegő útján átvitt hormon. A feromonnak az ivari viselkedés terén van funkciója, egyes állatokban a hím szagában rejlő feromon kiváltja a nőstényben a tüszőrepedést, és ezzel elősegíti a megtermékenyülést, más fajtákban pedig több hím feromonjai interferálhatnak, és éppen gátolhatják a nőstényben a peteérést és a tüszőrepedést. A feromonjelenségen kívül a szagnak figyelemfelhívó szerepe is van, gyakran szagok közvetítésével találják meg egymást a párzás céljából az állatok. Ezt a kutyák és a macskák nászviselkedésében lehet legkönnyebben megfigyelni. Az emberek között is sokan fontosnak tartják a szagokat, óriási irodalom foglalkozik például a szagok szexuális felhívó szerepével, 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI ám ez nem tudományos irodalom, hanem inkább esszének, bölcseleti kísérletnek tekinthető műfaj. Tudományosan a szagok emberi szexuális funkciójára vonatkozó adat jóformán nincs. Ugyancsak nem tudunk biztosat arról, van-e az emberek között valamilyen jelentősége a feromonoknak. Azt tudjuk, hogy minden civilizált társadalom elnyomni igyekszik a természetes szagokat vagy mesterséges illatokkal, vagy pedig tisztálkodás útján. Ha a szagoknak van valami kommunikációs jelentőségük, az az érintéshez hasonlóan mozzanatos, egy vagy néhány jelzésre redukálódik, és az interakcióban mindenképpen csak mellékes elem. Rendszerint a szag valamilyen összetettebb jelzéssor része, és csak a többi jelzés kontextusában értelmezhető. A szagok kultúrtörénete igen érdekes, kevéssé kutatott kérdéskör. Feltételezhető, hogy a modernitás előtti korszakokban (márcsak a kis prexemikus távolság és a tisztálkodási lehetőségek miatt is) a szagok iránti tolerancia nagy volt. A szagérzé kelés biológiai jellegzetessége a habituáció, a hozzászokás, és ezzel a percepció ki iktatódása, így az emberek megszokják környezetük szagait (pl. a technikai civili zációból eredő szagokat is). Ugyanakkor bizonyos szagok kulturális szignálértlket kaptak (lásd. később), pl. az áldozati égetések szaga vagy a keresztény liturgiában a tömjénfüst (Lovász 2011). A testszag kontrollja a civilizációval párhuzamosan erősödött, és szoros összefüggésben áll az individuációval. Ennek eszközei a parfümök, dezodorok, amelyek a rendszeres és alapos (ugyancsak sok eszközt használó) tisztálkodáson felül használatosak. A „szagszabályok” megsértése kommunikációs akadályt jelenthet, esetleg szankciókkal jár. A helyettesítő illatnak kommunikációs funkciója lehet, pl. a női illatszerek figyelemfelkeltő hatásúak lehetnek, és sajátos egyéni szignál a rend szeresen használt illatosító anyag.

11. Szociokulturális kommunikációs formák, mint az emblémák Az érintéshez és a szaghoz hasonlóan van bizonyos kommunikatív tartalma egyes testrészek megjelenési formájában és a ruháknak is. Ezek azok a kommunikációs lehetőségek, amelyekre az érintéssel kapcsolatosan utaltunk. A haj elrendezése, esetleg a színe, a szemeket és az arcot (beleértve a szájat is) díszítő festék, a köröm, a nyakék, a fülbevaló, a karperec, a gyűrű, a szalag, a ruha és szinte felsorolhatatlanul sok más elem hordoz jelentést az emberi interakciókban. Ezek a jelentések hasonlóan a jelvény vagy a zászló jelentéséhez, az őket viselő személy valamilyen interperszonális álláspontját, értékelkötelezettségét, csoporthoz tartozását fejezik ki. Ekman, Wallace és Friesen (1969), a nemverbális kommunikáció kutatói az ilyen kommunikációs eszközöket emblémáknak nevezték, mivel ezek állandó és egyenlő intenzitású jelek, hasonlóak a közlekedési jelzőtáblákhoz, és többnyire bináris jellegűek, vagyis vagy vannak és jeleznek valamit, vagy hiányoznak. Tulajdonképpen az emblémák közé tartozik az illat is. Az emblémák egy részének kevés önálló jelentése van, több más emblémákkal együtt mutat valamit. A fülbevaló, a nyakék, a festék, a körömlakk és a ruha együttesen jelenti viselőjének nőiességét, továbbá azt a szándékát, hogy fel akarja magára hívni a jelenlevő férfiak figyelmét, igényt tart nőiességének észrevételére. Máskor a külső emblémáinak összessége az ünnepélyesség, az interakciós helyzethez való viszony kifejezésének eszköze. A külsőségek emblémái együttesen jelenthetnek még mást is, például életstílushoz való csatlakozást (lásd a hippik öltözködését és külsejét, vagy akár a felső réteg „jet-set” életmódját kifejező stílusjegyeket stb.). Az emblémák az interakciók sajátos háttér információját biztosítják. Az emblémák köre egyébként a modern társadalmakban folyton szélesedik. Különböző más tárgyak is lehetnek időnként emblematikus jellegűek. A pórázon sétáltatott fajkutya, az autómárka és még sok más tárgy is lehet ilyen, olyasmi, amit ma (Vance Packard [1957] amerikai újságíró már teljesen elmagyarosodott és közismertté vált kifejezésével) státusszimbólumnak neveznek. Az emblémák sajátos kommunikációs eszközök, mindig kulturális kódot tartalmaznak, különböző korszakokban mások, és természetesen minden társadalomban sajátosak. Az elmúlt évszázadokban sokkal nagyobb volt a szerepük az interakciókban, mint ma. Ismerjük a középkori európai rendi társadalmak bonyolult előírásait a ruhákra és a díszekre vonatkozóan. Ezek azt a feladatot töltötték be, hogy a társadalmi réteghelyzetet azonnal felismerhetővé tegyék. Ezért határozták meg a különböző rangú arisztokraták öltözködési lehetőségeit, ezért szabták meg, milyen ruhát viseljenek a kézművesek, parasztok, milyen fejdísz különböztesse meg a lányt az asszonytól vagy a tisztességes nőket a prostituáltaktól. A régi társadalmakban az emblematikus státusszimbólumok még fontosabbak voltak, a hintó minősége, a kísérők száma, a befogott lovak száma, a lószerszám díszessége és sok más körülmény volt hivatott a rang kifejezésére. Emblematikus szerepe van a különböző egyen ruháknak is, ezek ma sem vesztek ki, sőt néhol mind változatosabbak, sajátosabbak. Nemcsak a fegyveres testületek tagjai viselnek egyenruhát, egyenruhaszerű egy csomó foglalkozási réteg munkaruhája, és bizonyos értelemben egyenruhaszerű a „modern” fiatalok divatos öltözködése (mint amilyen a farmer vagy az egyenruhát a szó legszorosabb jelentésében másoló khaki-divat). A jelvények kommunikációs funkciója ugyancsak nem veszett ki, a karikagyűrűtől kezdve az érdemjelekig sokféle formában megtalálhatók.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI Az emblémák gyakran fontos jelzések: strukturálják a kommunikációt. Konflik tusos helyzetben – például politikai küzdelmek idején – az ellenfél szimbólumainak megpillantása óvatosságra int, és bizonyos megnyilvánulásokat visszafog (erre egyszerű példa annak a szurkolónak az esete, akit az ellenfél csapatának jelzéseit viselő más szurkolók vesznek körül). Az egyenruha pedig jelzi viselőjének sajátos jogait, lehetőségeit az egyenruhát nem viselővel szemben. Egyenruhánként és természetesen korszakonként és társadalmanként is eltérő nagyságú ez a különbség. A rendőr egyenruhája minden esetben fölényt és hatalmat fejez ki, ám szinte lemérhetetlen a különbség egy valóban demokratikus ország rendőri hatalma és egy diktatúra rendőri hatalma között. Az orvosi fehér köpeny, a fehér ruha hatalma kisebb, más jellegű, de az orvos-beteg viszonylatban nem csekély jelentőségű. Az embléma ilyen esetekben hasonló szerepet tölt be, mint a rádióban a sávváltó, a kommunikációt automatikusan egy hullámsávra váltja át és azon tartja. A katonai interakció ennek nagyon jó példája, az egyenruha emblémáján belül a rangjelzés itt külön emblémasor, amely szabályozza a kommunikatív viszonyt. Igen jellegzetes, hogy olyan esetekben, ha a rangjelzés automatikus megfigyelésére nincs mód, az interakciót kezdeményezőnek joga van „kémi a rangjelzést”, vagyis felszólítani a másikat, mondja meg, mi a rangja. A rangjelzés a civil élet sokféle automatikus jelzésének a szerepét is jól illusztrálja. Az emblémák szerepe az empátia szempontjából az, hogy nagyban hozzájárulnak a másik ember megértéséhez. Együttesen bizonyos kontextusokat teremtenek a megértés számára, támpontjai lehetnek a következtetések megértésének is. Mivel az emblémák nyílt színvallást, kijelentést közvetítenek, megértésükhöz nem elsődlegesen az empátia, hanem inkább a szociokulturális helyzetismeret illetve a szimbólumok ismerete szükséges. Az empátia számára akkor adnak fogódzókat, amikor a kommunikáció során a nemverbális kommunikáció valamilyen módon összekapcsolódik az emblémákkal. Ennek számtalan lehetősége van. A modern módon öltözött fiatal nő esetleg sűrűn húzogatja a szoknyáját, és igyekezhet eltakarni kivillanó combjait, ez mutathatja, hogy nem egészen azonosult azzal a viselkedésstílussal, amelyet öltözékével kifejezni akar. A karikagyűrűvel való játék már közmondásos, pszichoanalitikus értelmezése is hasonló ehhez. Általában az emblémák viselése lehet kongruens és lehet inkongruens. Ha az emblémák természetesen, könnyeden jelennek meg a magatartás egészében, ez annak a jele, hogy a személyiség valóban megtalálta a saját helyét és formáját az emberi interakciókban, ha viszont az emblémákhoz való viszony egyáltalán észrevehetővé válik, ha a személyiség kénytelen rájuk figyelni, akkor ebből a még folyamatban levő helykeresésre, identitáskeresésre lehet következtetni. A serdülők egyik nagy pszichológiai feladata, hogy a felnőttkor és a megfelelő nemi szerep emblémáit a személyiség magára vegye. Ez kezdetben nehezen megy, ennek a nehézségnek komoly szerepe van a serdülők gátlásosságában, szögletességében. Az emblémákat az interakciók során általában a nemverbális kommunikációhoz hasonlóan észrevétlenül tudomásul vehetjük, noha a kód kulturális jellege miatt a tudatosítás könnyebb. Jelentőségüket általában csak a kommunikációban magas fokú tudatosságra jutott emberek tisztázzák magukban. A nemverbális kommunikációról elmondottak – noha a jelenségtartományra vonatkozó tudományos adatokat csak nagy vonalakban ismertetik – bizonyára kellően igazolják, hogy milyen nagy tömegű információ áramlik állandóan és szükségszerűen az emberi érintkezések során, amelyeket vagy csak öntudatlanul regisztrálunk, vagy pedig teljes mértékig figyelmen kívül hagyunk. Egyes kutatók szerint a kommunikációs helyzetekben a megjelenő információknak mindössze egy százalékát hasznosítják az emberek (és ebben a beszéd információi is benne foglaltatnak). Érthető tehát, hogy az empátiás megértés a nemverbális kommunikációs csatornák jelzéseinek nagyobb mérvű feldolgozásával információs fölényben van a megértés szokott módjaival szemben, amelyek az átlagos egy százalékos információs anyagra támaszkodnak. Újabban az emblémaszerű kommunikációs jeleknek nő a szerepük, mind több közösség egyre differenciáltabban használ jeleket bizonyos készenléti állapotok jelzésére. Így például bizonyos kockázatokat jeleznek magukról az emberek, hogy azokat kerülje az, akit illet (például a herpesz fertőzés tényét jelzik), máskor a szexuá lis beállítódást (például a homoszexualitást), vagy valamilyen igényt, preferenciát fejeznek ki, néha a csoportszerkezetben elfoglalt helyet (például az orosz börtönök tetoválási szokásai ilyenek). Az emblematikus jelek szolgálhatnak dezinformációs célokat is, különböző okokból ezeknek segítségével adott környezetben el lehet kerülni a feltűnést, vagy meg lehet könnyíteni bizonyos interakciókat, amelyek egyébként nehezen lennének kialakíthatók. A hatalommal bíró társadalmi státust vagy a kötelező vagy erős szabályokkal teli társas szituációk esetében az embléma (pl. egyenruha, templom vagy orvosi rendelő stb.) metakommunikatív jelentőségű lehet az ott folyó kommunikáció és interakció számára.

12. A metakommunikáció 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A nemverbális kommunikáció kutatása kialakított egy sajátos elméletet a nem verbális közlési formák emberi jelentőségére vonatkozóan, és ez az elmélet a gyakorlatban igen heurisztikusnak, megtermékenyítőnek bizonyult. Ez az elmélet a metakommunikáció elmélete volt. Eszerint az emberi kommunikáció állandó és szükségszerűen kétszintű folyamat. Az egyik mindig akaratlagos, szándékos kommunikáció, a másik akarattól független, spontán, gyakorlatilag visszatarthatatlanul autonóm. A szándékos – direkt – kommunikációkódja, mint már említettük, mindig digitális, akkor is, ha nem szavakban, hanem egyezményes jelekben, nemverbális, mozgásos formában történik a kommunikáció. Az akaratlan – indirekt – kommunikáció kódja mindig analógiás. A két szint egyidejűleg és egymásra vonatkozó módon hordozza az információkat, a kommunikatív „üzenet” bármely értelmes egységét is vesszük, az mindig kétrétegű, az egyik réteg direkt, szavakból álló vagy szavakra lefordítható, a másik indirekt. A szavakra lefordítható részt szokták lexikális tartalomnak is nevezni, mivel ez írott formában is kifejezhető, vagyis a beszéd formai jegyeitől teljesen függetleníthető. Hasonló nómenklatúrával a modern nyelvészet is dolgozik; Saussure nyomán máig is szokásos elkülöníteni a nyelvet a maga beszédtől független elvontságában (language) a beszélt nyelvtől, a nyelvhasználattól (parole). A nyelv maga lexikális minőségében lehet elemzés tárgya. Az indirekt kommunikáció mindig a direkt kommunikáció tartalmáról mond valamit, azt tehát mintegy minősíti, elvontabb síkon jellemzi. A metakommunikáció elmélete szerint az indirekt kommunikáció mindig magasabb logikai, illetve általánossági szintet jelent, mint a direkt. Ezért ezt a kommunikációt metakommunikációnak nevezik, vagyis kommunikációnak a kommunikációról. A tudományelméletben más vonatkozásban is szokásos metaszintről beszélni, mindig akkor, ha valamilyen elvont rendszer szabályainak leírásáról van szó. Ezek a szabályok szükségképpen elvontabbak, általánosabbak. Így beszélnek metanyelvről, metamatematikáról vagy általában metaelméletről is. A tudományelméletben a metajelenségek megfogalmazását Bertrand Russel adta Whiteheaddel közösen írt, Principia Mathematica című munkájában. Ő fejtette ki, hogy a logikai osztály kategóriája szükségszerűen magasabb logikai szinten van, mint a kategóriába tartozó fogalmak bármelyike. A kategória és a kategória tagjai között tehát diszkontinuitás van. A kategória a beletartozó fogalmakkal szemben mindig metaszinten van. Az indirekt kommunikáció tehát általánosabb szinten minősíti a kommunikációs tartalmakat. A kutatások szerint a minősítés mindig a közlő személyiség érzelmi viszonyát és attitűdjét fejezi ki a kommunikáció tartalmához, szituációjához vagy a kommunikációs partnerhez. Igen fontos tény, hogy a metakommunikatív minősítés törvényszerűen valós, akarattal nem módosítható, olyan őszinte üzenet, amely el nem kendőzhető. Ez a tény részben következik abból is, hogy a metakommunikáció az akarattól független, tehát a személyiség olyan rétegeit képviseli, amelyek nem állnak a viselkedést vezérlő én ellenőrzése alatt. A vizsgálatok szerint a metakommunikáció négy főbb vonatkozást mutathat a direkt közléstartalomhoz. Kinyilváníthatja azt, hogy a közléstartalom igaz-e vagy nem, a szó legtágabb értelmében. Az igazság fogalomkörébe vonható most az őszinteség, a szándék valódisága és sok más rokon jelentés is. Kifejezheti, hogy a közlést a partnerrel kapcsolatban érzett rokonszenv vagy ellenszenv (és annak milyen foka) vezérli. A másikhoz való igazi érzelmi viszonyulás jut tehát szóhoz a metakommunikációban. Kifejeződhet benne a személyiség viszonya a kommunikációs helyzethez, például az ünnepélyesség és sok más hasonló szituációs állapot, és végül megjelenhet az interakció valamilyen sajátos kommunikációs modalitásának jele, mint például a játék, a szexualitás vagy a humor jelentéstartalma. Mind a négy vonatkozás különböző módokon minősíti a direkt közléseket, és a mindennapi életben a kommunikációnak mindig a minősítéssel együtt van szerepe. A minősítés igen fontos meghatározó elem, az esetek többségében fontosabb a tartalomnak. C’est le ton qui fait la musique – a zenét a hangszín (a tónus) adja –, mondja a francia, mindig emberi közléshelyzetekkel kapcsolatban alkalmazva, mintegy illusztrálva a minősítés jelentőségét. A mindennapi interakciókban előbb reagálunk a metakommunikatív üzenetre (ha sajátos lélektani vagy szociológiai okok ezt a reakciót nem teszik lehetetlenné vagy nem gátolják), mint a tartalomra, különösen akkor, ha nem valamilyen formalizált társas helyzetről vagy cselekvésről van szó, hanem személyes kapcsolatban folyik a kommunikáció. A metakommunikáció koncepciója eléggé összetett, leírása nem egyszerű (forrásmunkák: Ruesch & Bateson 1951, Bateson és mtsai 1956, 1963, Haley 1963, Watzlawick, Beavin & Jackson 1967, Jackson 1968, Buda 1974, 1988 stb.). Nagyon lényeges benne, hogy a metakommunikációhoz csak indirekt kommunikációs jelzések tartoznak. Éppen a metakommunikáció teszi fontossá, hogy a nemverbális kommunikációban elkülönítsük a direkt és az indirekt elemeket. A szorosabb értelemben vett nemverbális kommunikációs formák, mint amilyen a hang és a beszéd nemverbális csatornája (a vokális csatorna), a mimika, a távolságtartás, a gesztus stb., mind a metakommunikáció tartozékai, ezek akaratlan működésűek, biológiai kódok vagy azok csupán kulturálisan részlegesen módosított változatai érvényesülnek bennük. A metakommunikáció koncepciója tehát a nemverbális kommunikáció újszerű értelmezésére ad módot. Ugyanakkor azonban a metakommunikációba több is beletartozik, mint a nemverbális kommunikációba. Beletartozik a verbális közlésben rejlő „mögöttes” üzenet (Szecskő 1971) vagy „rejtett közlés” (Mérei 1971) is. Ez nagyon sokféle lehet: a szórend, néha a szavak megválasztása, a mondat felépítése vagy a mondatok sorában kialakult struktúra is hordozhat különböző jelentéseket, amelyek a szöveg tartalmát minősítik. Ezért tehát a 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI személyes indítású írott kommunikációban is lehetnek metakommunikatív elemek, egyébként azonban a kommunikáció kétszintűségének tétele mindig a közvetlen emberi kommunikációra vonatkozik. Különösen levelekben nyilvánulhatnak meg metakommunikatív hatások. Még fontosabb metakommunikatív jelentése lehet a különféle utalásoknak (Mérei 1975, Buda 1975). Az utalások irányulhatnak a kommunikációs szituációra, de irányulhatnak olyan múltbeli eseményekre is, amelyek a kommunikációban résztvevők emlékezetében egyaránt megvannak, és ott felidézhetők. Különösen az utóbbiak fontosak. Rendkívül meggyorsíthatják a kommunikációt, mert bonyolult összefüggéseket lehet segítségükkel felidézni, és ezek árnyaltan minősítik az aktuális közléstartalmakat. Az utalások feltétele azonban az emlékezeti tartalmak azonossága, ez pedig korábbi közös élmények révén alakulhatott ki. A közös tartalmak a kommunikáció sajátos kontextusát alkotják, ugyanúgy, mint ahogyan a közlési szituáció is sajátos kontextus a maga társas normáival, szociokulturális erőterével. Az emblémák funkciója a kommunikációs helyzetekben a szituációs utalások megkönnyítése vagy előhívása. Az utalás különösen emberi kapcsolatokban, személyes viszonylatokban fontos, ilyenekben ugyanis a közös múlt, a sok kapcsolati előzmény egésze járulhat hozzá a kontextus kialakításához. Ez is mutatja, hogy a személyes kapcsolatokban a megértés könnyebb, minél szorosabb és régebb óta tartó a kapcsolat, annál inkább. A kapcsolaton belüli kommunikációnak van bizonyos kizárólagos, védekező jellege is, hiszen az utalások értelmét a többiek – a kontextust nem ismerve – nem értik. A metakommunikáció tehát egyrészt felhasználja az ember ősi, animális jellegű, biológiai kommunikációs csatornáit, a nemverbális csatornák indirekt üzeneteit, másrészt él a bonyolult történeti és szociokulturális összefüggések kollektív jelentéstartalmaival is, mint minősítési eszközökkel. A metakommunikáció szempontjából válik sajátossá az a körülmény, hogy a nemverbális kommunikációs csatornákat működtető beidegzések az ember esetében a legfejlettebbek. Számos szakember az extrapiramidális idegpályák és központok különösen nagymérvű fejlettségét szokták említeni ezzel kapcsolatban. Ez feltűnő, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor az ember rendelkezik a beszéd, a nyelv kommunikációs lehetőségével egyedül az összes többi élőlény közül. Ez arra mutat, hogy a nemverbális kommunikációnak sajátos szerepe van az emberi együttélésben. A metakommunikáció jelenségéből érdekes lélektani antropológiai következtetések vonhatók le. Egyrészt az a szabály, hogy a kommunikáció szükségszerű, elkerülhetetlen. A metakommunikáció koncepciójának megalkotója, Gregory Bateson (1956, 1963) amerikai antropológus ezt úgy fejezi ki, hogy lehetetlen nem kommunikálni. A kontextus valamilyen formájában állandó jelenléte miatt a kommunikáció maximális visszafogásának esetében is áramlanak üzenetek, ha másként nem, úgy, hogy az adott szituációban elvárt, normaszerűen előírt kommunikációk elmaradása jelent valamit. Másrészt következik az, hogy az ember eredendően őszinte lény, valamilyen módon a legkifinomultabb társas körülmények között és a legnagyobb önkontroll mellett is megnyilvánul benne a József Attila-féle „őszinte ember”, és kinyilatkoztatja valódi álláspontját. Harmadszor következik az, hogy az ember egész személyisége több mint az a személyiségrész, amely a viselkedést vezérli. Ez a tétel lényegében a pszichoanalízis-elméletből is következik. Ott is megfogalmazódik, hogy a magatartást szabályozó struktúra (amelyet a klasszikus pszichoanalitikus teória énnek nevezett, és amelyet az újabb iskolák szívesen neveznek más szóval, más értelmezéssel selfnek – az angol maga, önmaga szóból) csak egy kisebb, a személyiségfejlődés során különváló rész az egész pszichikumban. A különválás általános emberi lehetőség, ennek megvannak a maga sui generis idegrendszeri és lélektani alapjai, az én fejlődésnek az evolúciós előzményei kimutathatók, arányaiban azonban az én differenciáltsága mégis a szocializációs hatások függvénye. A metakommunikáció az egész személyiség üzeneteit hordozza, míg a direkt kommunikáció az én terméke. Az én és a „nem-én” helye és aránya a személyiségben a dinamikus személyi séglélektan megoldatlan problémája, a különböző irányzatok között eleven vita tárgya. Érdekes adalékkal szolgált a kérdéshez a szociálpszichológia és a lélektani folyamatok említett szimulációs (számítógépes utánzások) kutatása. A kérdés részletei gondolatmenetünk szempontjából most nem lényegesek, a fontosabb összefüggésekről később még szó esik. Itt csupán azt érdemes említeni, hogy a metakommunikáció koncepciójából következő személyiségkép egybehangzó a pszichoanalízis és a pszichoanalitikus irányzatok személyiségképével. Azt nem lehet mondani, hogy a metakommunikáció igazolja a pszichoanalitikus felfogást, a kettő ugyanis nem független egymástól. A metakommunikáció fogalmának kialakulása a pszichoanalízis hatására történt, mint ahogyan a nemverbális kommunikáció kutatásában is előkelő helyet kapnak a pszichoanalitikus gyakorlatban tett megfigyelések, melyeket természetesen a megfigyelő analitikus módon is értelmezett. Az egybecsengés mégis figyelemreméltó.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI A metakommunikáció fogalma a gyakorlatban nagyon hasznosnak bizonyult. A kommunikáció sok kutatója nem használja, különösen az empirikus módszereket képviselő, pozitivista beállítottságú kutatók, mert a koncepció nem induktív módon jött létre, hanem tapasztalati általánosításból. Ez azt jelenti, hogy előbb alakult ki a koncepció maga, mint ahogy a létét és jelentőségét igazoló tudományos bizonyítékok felsorakoztak volna. Ez az eljárás éppen a modern ismeretelméleti irányzatok nyomán tekinthető jogosultnak (etnometodológia stb.), amelyek állandóan operálnak a mindennapi tudatban jelenlevő és ható implicit pszichológiai ismeretanyaggal. A metakommunikáció gondolati modellje ugyancsak benne rejlik mindannyiunk tudatában, mint ahogyan erre a mondások vagy az aforizmák, humoros fordulatok vagy pedig szépirodalmi leírások utalnak, vagyis a metakommunikáció felismerésére és tudatosítására mindenki képes. Természetesen a metakommunikáció koncepciója és a hozzá tartozó elmélet bizonyosan nem más, mint jelenlegi ismereteink szintjéhez kötött kísérlet a bennünk rejlő kommunikációs tapasztalatok megfogalmazására. Nem a tudomány végleges szava tehát ez az elmélet, valószínűleg később majd módosul, vagy más, átfogóbb teóriába épül bele. Máris vannak olyan adatok, felismerések, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Jelenleg azonban a koncepció az emberi kapcsolatok és a kommunikáció nagyon sok szabályszerűségének megismeréséhez vezetett el, és számos alkalmazási területen is fejlődést munkált. A metakommunikációnak éppen az a rendkívüli jelentősége, hogy ezen átáramlanak azok a jelzések, amelyeket az empátia leginkább hasznosítani tud, amelyek az empátiát egyáltalán lehetővé teszik. Ezek a belső érzelmi kapcsolatok információi, mégpedig nagyon sokrétű összefüggés-hálózatban. A metakommunikáció mutatja, hogy a nemverbális csatornák leírásánál még az érzelem kifejlődés régi modellje alapján is értelmezhetőnek látszó kommunikációs megnyilvánulások mennyivel jobban érthetők, ha az emberi kapcsolatok vetületében szemléljük őket. Többségük meghatározott személyre és szituációra vonatkozik, különféle összefüggéseket igényel. Az empátia sem egyszerűen a kifejeződések leolvasása, hanem speciális, komplex üzenetek felfogása és megértése. A metakommunikáció ugyanis magában foglalja a nemverbális csatornák információs tartalmait, de közvetít azoknál sokkal többet is. Jelentéstartalma mindig a direkt kommunikációra vetül és lényegében elengedhetetlen támpont annak megértéséhez. A metakommunikáció a direkt közléstartalmakat megerősítheti, vagy pedig ellentmondhat nekik. Ha megerősíti, ezzel a közléstartalmakat nagyon hatékonnyá teheti, az ellentmondás viszont elvesz a hatásból. Különösen akkor kifejezett ez, ha a direkt közlés tartalma is az emberi kapcsolatra vonatkozik. Ha a metakommunikáció megerősíti a verbális, lexikális közlés tartalmát, akkor a kommunikációt – gyakran az egész viselkedést – kongruensnek, ellenkező esetben inkongruensnek mondjuk. A kongruencia és inkongruencia jelensége az emberi relációkban a rábeszélés, a propaganda, a befolyásolás legkülönbözőbb területein is megnyilvánul. A metakommunikáció legnagyobb szerepe az emberi kapcsolatok szerveződésében van. Az emberek a direkt közléstartalmak mögött metakommunikációk útján olyan üzeneteket adnak át, amelyekből – kimondatlanul, észrevétlenül – a kapcsolat szorosabb, személyesebb voltát kifejező közös viselkedésszabályok következnek. Az egyik fél mintegy kezdeményezi, megajánlja a szabályokat, a másik fél ezeket elfogadja, vagy elutasítja. Az ajánlat és a reakció mindig kétoldalú, a kommunikáció folyamatában mindig mindenki ajánl és elfogad vagy elutasít. A kapcsolatok sajátos dinamikáját mutatja, hogy a kapcsolatok szabályainak nagy részét folyamatosan meg kell erősíteni, meg kell újítani, és így a kölcsönösség normái szüntelen változásban vannak. Nemcsak lineáris fejlődés lehetséges, gyakori a leépülés vagy a hullámszerű változás is. A kapcsolatok alakulását a kommunikációelmélet a szociálpszichológiában ismert helyzetdefiníció (definition of the situation – az ún. Thomas-féle teoréma, lásd Thomas 1923, Shibutani 1961 stb.) fogalmával magyarázza. A metakommunikáció mindig a kapcsolat egyfajta meghatározását dolgozza ki, és ha ezt a meghatározást a résztvevők elfogadják, akkor ez mintegy alapkontextus a további kapcsolati definíciók kimunkálásához. A kapcsolatok kialakulási dinamikáját leginkább a proxemikai viselkedés modelljével érzékeltethetjük. A proxemika leírása során volt arról szó, hogy a társas távolságot mindkét fél szabályozza; ha az egyik közelebb lép, és az új távolság a másik fél számára nem elfogadható, akkor az hátrább húzódva helyreállítja a régi távolságot. Ez a mozgás a kapcsolati helyzetdefiníciót jól érzékelteti. Az egyik ember közelebb akar jutni a másikhoz, a másik ezt vagy elfogadja, vagy nem, és az elfogadás vagy elhárítás a nemverbális csatornák, illetve a metakommunikáció jelzésein át fejeződik ki. A kapcsolatok alakulásának dinamikus folyamatában tehát nagyon élénk kommunikáció folyik, a kibocsátott jelzések nagy száma érthetővé teszi, hogy a kialakuló kapcsolatokban az empátiás megértés tere igen nagy, hiszen ehhez nagyon sok információt nyer a megértésre törekvő ember. Mint majd később tárgyaljuk, vannak szempontjai annak, hogyan lehet az interakciós partnert befolyásolni, hogy az empátiás megértés számára különösen alkalmas folyamat induljon meg. Az eredmény ilyenkor az, hogy a szubjektív pszichológiai tartalmak mind akadálytalanul kerülnek a kommunikációba, részben a verbális közlésbe is, de különösképpen a metakommunikációba.


4. AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy az empátia lényegében sajátos részvétel a kommunikáció dinamikus folyamataiban, és a szokásosnál nagyobb fokú információs összeköttetés ember és ember között, olyan mérvű megértés, amely egyébként a szokványos megértési módokon nem alakul ki. Az empátiás megértés azután közvetlenül a magunkba szívott információs anyag segítségével, belső helyreállítás révén következik be, ez az, amit beleélésnek nevezünk. A beleélés élménye lényegében azt az erőfeszítést, azt a sajátos, irányított lelkiállapotot fejezi ki, amellyel önmagunkat a kapott információk feldolgozására képessé tesszük Ez az élmény, ez az erőfeszítés, törekvés teszi különlegessé az empátiát, mint kommunikációs eseményt. Különlegessé teszi, de nem rendkívülivé, hiszen – mint már többször is említettük – az empátiás megértés kisebb-nagyobb mértékben természetszerűen is jelen van az emberi interakciókban. Érdemes idézni, mert definíciót is rejt magában, Rogers korai összegzését az empátia feltételeiről (Rogers 1959: 238–239). 1. Két ember kontaktusban van egymással. 2. Az egyik, akit kliensnek nevezünk, inkongruens lelkiállapotban van, lévén sérülékeny és szorongó. 3. A másik, akit terapeutának nevezünk a kapcsolatban kongruens, hiteles. 4. A terapeuta feltétel nélküli pozitív elfogadással viszonyul a klienshez. 5. A terapeuta átéli a kliens belső vonatkoztatási rendszerének empátiás meg ér -tését. 6. A kliens érzékeli, legalábbis kis mértékben a 4. és 5. feltétel meglétét, vagyis a feltétel nélküli pozitív elfogadást és az empátiás megértést a terapeuta részéről. Az empátia tehát kommunikáció, általánosságban a kommunikáció dinamikájának szabályai érvényesek rá, van azonban számos olyan pszichológiai mozzanat, amelyekre az empátia jelenségeinek részletes ismertetése során majd még utalnunk kell.


7. fejezet - 5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK Az előzőkben az empátiát – a jelenségtan szerint – mint sajátos kommunikációt írtuk le, ahogyan az a mindennapi gondolkodás és értelmezés számára hozzáférhető és általánosítható. Ez a felfogás napjainkra sok tudományos adattal is alátámasztható. Ahogyan az empátia a később ismertetendő sokféle alkalmazási területen megfigyelhetővé, illetve felhasználhatóvá vált, úgy irányult rá mindinkább a kutatók és elméletalkotók figyelme is. Ma már nagyon sok ismeretünk van róla, amely árnyaltabbá teszi a képet, és amely a pszichológián kívüli tudományterületekkel is kapcsolatot teremt, pl. átnyúlik a biológia, a nyelvtudomány és sokféle társadalomtudomány területére.

1. A meghatározások tanulságai Bár empátiaként nagyjából minden szerző ugyanazt írja le, az összetett jelenségből, folyamatból mégis minden definíció más szempontokat emel ki, azokban más hangsúlyokat képvisel. Ez különösen a pszichoanalitikus szakirodalomban szembetűnő, de más gondolati iskolában is sokféle a tartalmi elágazások megfogalmazásának módja. Már említettük pl. Freud egy mondatát, amelyben a beleérzés (Einfühlung) kifejezéssel utal a jelenségre, Basch (1983) ennek eredeti német változatát az angoltól eltérőnek találja, a német szövegben az überhaupt szó kb. azt húzza alá, hogy a beleélés az a mechanizmus, amely egyáltalán képessé teszi az embert, hogy a másik ember lelki tartalmaihoz viszonyuljon (103. old.). Fogalomkritikai áttekintését érdemes – szabad fordításban – idézni (102. old. nyomán): – Racionális vagy irracionális jelenség az empátia? – a kérdés felidézi, hogy egy helyen Freud, majd nyomában Sullivan még azt sem zárja ki, hogy az empátiában érzékszerveken kívüli, ún. extraszenzoriális élmény és kapcsolat is lehetséges (ezt azonban később a mérvadó szakemberek közül már senki sem képviselte). – Regresszív vagy érett pszichológiai jelenség-e az empátia? – Csak érzelmekre vonatkozik-e, vagy érzelmekre és kognitív elemekre együttesen, netán csak kogníció, vagy egyáltalán hibás, ha megkülönböztetjük benne az érzelmet és a megismerést? – Projekció-e vagy megfigyelési modalitás? – Jellegében utánzó vagy éppen kreatív lelki jelenség? – Hasonlít-e az intuícióhoz vagy esetleg azonos-e azzal, vagy teljesen más folyamatokról van szó? – Az analízis során segíti-e egyáltalán az analitikust a páciens megértésében, vagy viszontáttételként akadályozza azt? – Azonosulás révén jön-e létre, és ennek során időszakosan vagy tartósabban elvész az én (szelf) vagy az önazonosság (identitás) önállósága, vagy ilyen nem is fordul elő? – Mi az empátia lényege, folyamat végeredménye-e, eszköz, képesség, kommunikációs forma, odafigyelési mód, befelé tekintési (introspektív) típus-e, vagy alkalmasság, egyfajta hatalom, észlelési vagy megfigyelési forma, diszpozíció, aktivitás vagy érzés? – Mennyire egyenlő az empátia a szeretettel, megértéssel, szimpátiával? – Jár-e az empátia kielégüléssel? – Gyengíti-e az analízis során az ún. absztinenciaszabályt (vagyis azt az előírást, hogy az analitikus maradjon érzelmileg kívülálló és ne lépjen semmilyen affektív kapcsolatra a páciensével)?


5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK A kérdések részben fedik egymást, részben erőltetettnek tűnnek, de szinte minden szó kerülhet eltérő megvilágításba, vagy nyerhet kiemelt szerepet az értelmezésben. Egy másik szerző – már állításként – az empátia hat ismérvét írja le (Buie 1981: 282): 1. Két személy közötti viszonyt feltételez, 2. a folyamatban megmarad a tudatosság, hogy a megismerő és a megismerés tárgya más, elkülönült, 3. intrapszichikus élmény, 4. képesség, alkalmazás, esetleg sajátos emberi lehetőség, 5. észlelés, megismerés, tudás arról, hogy a másik ember belül, magában mit érez, 6. mozzanatos, illetve átmeneti jellegű élmény. Minden meghatározási tényezőről terjedelmes irodalom szól, és általában egy-egy szerző következetesen képviseli kiemelt fogalmait. Gallo (1989) például elkülöníti az empátiát az érzelmi érzékenységtől (holott pl. a fejlesztés vagy az alkalmazások során ezt hangsúlyozzák), elkülöníti az altruizmustól (ebben a legtöbb szerző egyetért, az altruizmus inkább válasz, reaktív beállítódás, viszonyulási vagy cselekvési előkészület). Szerinte az empátia elsősorban képesség, amely lehetővé teszi, hogy olyan mélységig értsük meg egy másik személy érzéseit, gondolatait és motivációit, hogy az övéhez hasonló következtetéseket és jóslásokat tudjunk tenni. A mélységek szempontja hasonlít az empátia tartalmairól szóló leírásunkra, viszont a jóslás (predikció) többféle módon értelmezhető, úgy, mint az empátiásan megértett személy előrejelzése önmagával és emberi környezetével kapcsolatosan, de úgy is, mint az illető megnyilvánulásainak sejtése a beleélő megfigyelő részéről. A legtöbb szakember az empátia érzelmi és megismerési (kognitív) komponenseit elkülöníti, de – Basch (1983) felvetéséhez hasonlóan – egyiket vagy másikat fontosabbnak tartja, vagy éppen olyan összetételekben képzeli el, amelyekben arányaik és szerepeik bizonytalanok maradnak, további elemzésre szorulnának. Hoffman (1978, 1984) szerint csak az érzelem olyan átélése a lényeg a másik élményből, hogy Hoffman is ugyanazokat az érzelmeket tapasztalja meg, de a későbbiekben, különösen az empátiás megértés felhasználásában is a kognitív összefüggésekre helyez súlyt. Fenichel szerint az empátia két aktus, azonosulás a másik emberrel, majd annak tudatosítása, hogy az azonosulás során mit érzünk, és annak nyomán következtetés, hogy a másik mit érez (Fenichel 1946: 511). Az azonosulás egyrészt követhető, átélhető jelenség, illetve fogalom, de lélektani lényege nem világos, tehát az empátia természetét nem világítja meg (sőt, ma inkább úgy tűnik, az empátia az azonosulás lehetőségének és megvalósulásának a kulcsa, magyarázata). Gyakran idézik Feshbach meghatározását, az ún. háromtényezős modellt, amely szerint az empátia: 1. érzelmi jelzések (affective cues) észlelése a másik kommunikációjában; 2. a másik szerepének felvétele (átvétele); 3. A másik érzelmi állapotának átélése (Feshbach 1987). E meghatározásban a szerepfelvétel tartalmazza a kognitív ráhangolódási illetve feldolgozási kereteket. Emiatt az identifikáció elemét fontosnak tartók sokszor körben járnak az értelmezésben, pl. Ogden (1982, 1984), vagy Reik (1949). De mindketten tesznek hozzá a jelenség elméleti képéhez, Ogden pl. az azonosulást projektív természetűnek véli, míg Reik a mikrofolyamatokra is utal, pl. az érzelmi ráhangolódásra, a kölcsönösen átélt érzelmek egymást erősítő, reverberatív hatására, majd az érzelmi állapotból a leválásra, vagyis az empátiát átélő „visszakapcsolására” a saját énjébe. Több szerző utal az empátia alkalmazásában az akaratra, akarati kontrollra, innen van, hogy az empátia feltételeit, pl. a ráhangolódást, tudatosan valósítja meg az alkalmazó, míg – mint erről írtunk – a hétköznapi empátiás élményekben ez az akaratlagosság, szándékosság nem kifejezett. A tudományos meghatározások nyomán haladó vizsgálódás visszanyúl a régi pszichológiai elméletekhez, pl. már Tichener beszélt „belső utánzásról” és az empátiát összekapcsolta a másik mimikájának utánzásával („izom-mimikri”), újabban ezt egy sor olyan vizsgálat erősíti meg, amely az átélt érzelmek testi következményeit vagy nemverbális tükröződését tudják kimutatni olyan módon, hogy változásokat találnak az izmok beidegződésében, pl. az arc vagy a gége izmaiban, amelyekben az érzelemkifejeződés keletkezik. Ez az ún. fiziognómiás észlelés egyik jelensége (Kulcsár 1998, 1999). Az érzelmek egyik elmélete, a James–Lange elmélet (amelyről már volt szó) amúgy is nagy jelentőséget tulajdonít a motoros és vegetatív beidegződés változásának, amelyet a belső percepcióban tudatosítunk, és ebből keletkezik az érzelmi élmény, ugyanígy rezonancia lép fel az empátia során a másik emberben, és abból keletkezik az empátiás élmény és az empátiás megértés.


5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK Mint említettük, a ráhangolódás az empátiában fontos mozzanat Rogers elméletében is. Sok szerző, pl. a hipnózis lényegét is a finom, fokozatos és mélyremenő ráhangolódásban és következményként az erőteljes empátiában látja, mert így lehet felerősíteni vagy megváltoztatni a hipnotizált motivációit vagy érzéseit a belső lelkiállapothoz igazított instrukciókon, szuggesztiókon át (ezt írja le, pl. Erickson ún. utilizációs elmélete – az utilizáció a finom nemverbális jelzések érzékelését, lényegében az empátiát és annak felhasználását jelenti – Erickson & Rossi 1980, Geary & Zeig 2001).

2. A szinkronicitás A ráhangolódás egyik mechanizmusa a szinkronicitás jelensége, amely régóta ismert és sok kutatással alátámasztott. Ez arra vonatkozik, hogy az egymással kommunikáló és interakcióban lévő emberek, különösen, ha emocionális kapcsolat alakul ki köztük, sokféle módon – és együttlétük folyamatában a kölcsönös vagy egyoldalú figyelemtől független mértékben – mintegy utánozzák egymás megnyilvánulásait. Összehangolódik a beszéd hangereje, ritmusa, a testtartás, sokszor a gesztusok és a mimika is. Néha ez olyan mértékű, hogy szinte tükörpozíciókat vesznek fel (Kulcsár 1998, Bíró 2004). Már Freuddal kapcsolatosan említettük, hogy ő is rájött, a páciens kifejezésmódjaink belső, mentális utánzása segíti a megértést, ez azonban bizonyos késést, zökkenőt okozott a kommunikációban, hiszen a belső figyelem időt vett igénybe, ezért is kezdte el az ún. díványhelyzet alkalmazását, vagyis a páciensek mögé ült, hogy azok ne lássák, hogy az ő reakciói ne zavarják a szabad beszédet. A hipnózisban vagy minden olyan kommunikációs technikában, amely az érzelmi kötődést, kapcsolatfelvételt igényel – ezt szokták rapportnak, vagyis közvetlen és megfelelő válaszadó viszonyulásnak nevezni – a szakember a szinkronicitás révén igyekszik serkenteni és felhasználni, tudatosan kialakítani a szoros kölcsönös figyelmet, érzelmi relációt. Ilyenkor a felhasználó, pl. a hipnotizőr nagyon tudatosan irányítja és mintegy adagolja a saját reakcióit. Ennek során előbb átélni igyekszik a másik érzelmi és motivációs állapotait, majd ezután próbál irányítóan viselkedni. Ehhez nagyon hasonló az empátiás ráhangolódás, mind Freud, mind Rogers azonban lemond az irányításról, inkább a páciens lelkiállapotának szabad kibontakozását tűzi ki célul. Ez az ún. nondirektív, tehát nem befolyásoló viszonyulás, amelyet különösen Rogers tart fontosnak, olyannyira, hogy saját irányzatát először nondirektív iskolának nevezte. A pszichoanalízisben tükrözésről beszélnek, az analitikusnak torzításmentesen kell átélnie a páciens lelkiállapotát. A pszichoanalitikus módszert passzívnak szokták nevezni, holott hívei hangoztatják, hogy aktív figyelemről van szó, és a ráhangolódó, követő lelki munka nem kis erőfeszítést igényel. Mind Freud, mind Rogers alkalmazza és fokozatosan erősíti a Reik által kiemelt reverberációt, hiszen a tükrözés is visszahatást kelt, Rogers viszont – gyakran a visszatükrözés, a reflexió vagy visszatükröző kifejezés fogalmait használva – előírja, hogy az empátiásan megértett lelki tartalmakat bele kell vinni a kommunikációba. Ez a másik emberben, a páciensben vagy (Rogersnél) a kliensben fokozza a kommunikációs késztetést, az önfeltárulást és a másikra irányuló figyelmet, ezzel új anyagot szolgáltatva a további empátiás megértéshez. A tükrözési folyamatokban sokféle szinkronicitás jelentkezik, az ún. feltáró vagy nondirektív technikákban a nemverbális szinkronicitás következetessége vagy erőltetése nem része a módszertannak, de a kutatások szerint általában gyakran létrejön (pl. Scheflen 1965, 1967, 1972). Hosszabb interakciókban, különösen kapcsolatokban vagy együttélésben a szinkronicitás nagyfokú és mélyreható lehet, egészen a vegetatív életfunkciókig menő. Például, többször megfigyelték, hogy együtt lakó fiatal nők menstruációs ciklusa is hasonlóvá válik, vagy a huzamos együttlétben, pozitív interakcióban hasonlóvá válik a szívritmus, a bőr elektromos vezetőképessége, stb. Gyakran meg figyelhető a gesztusok, a testtartás vagy a beszédfordulatok, szóhasználat hasonlósága, ilyenkor a megfigyelő gyakran mintaátvételt, utánzást gyanít. Nyilvánvalóan a szociális tanulás egyik válfaja vagy összetevője lehet a szinkronicitás a kapcsolatokban, elősegítheti az azonosulást.

3. Evolúciós háttér A szinkronicitás bizonyos formái a magasabb rendű állatokban is megfigyelhetők. Darwin említett elemzése nemcsak az érzelmek és indulatok kifejezési hasonlóságaira mutatott rá, hanem arra is, hogy a másik állat, a fajtárs ezeket figyeli, ezekre reagál, ezek alapján orientálódik. Már a magasabb rendű gerincesek között nagy az arcnak a jelentősége, a tekintetet dekódolják, hiszen az érdeklődő, huzamos nézés valamilyen közeledési vagy támadási szándékot jelezhet, kivált együtt a mimikával. Az állat is többféle jelet érzékel, pl. a mozgás, a szőr felborzolódása, a testtartás vagy a hang együtt tesz ki olyan jelzéssort, amely már reakciót vált ki. Megjelenik a szinkronicitás, pl. a támadás fogadása, viszonzása hasonló kommunikatív viselkedést vált ki, de lehet közeledő szinkronicitás is, pl. a szexuális érdeklődés jeleként. A pozitív szinkronicitás inkább a mikroközösségekben gyakori, pl. a falkában vagy a játszó kicsinyek között, illetve a szülő (többnyire az anya) és az ivadék viszonyában. A másik állat hangulatára, törekvéseire érzékeny beállítódás evolúciós előny, hiszen a helyzet


5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK valamilyen uralását teszi könnyebbé, pl. a gerincesek csoporthierarchiás küzdelmeiben az erősebb felismerését, vagy összemérhető erőviszonyok mellett a másik meghátrálási hajlamát, félelmének érzékelését. Majmok esetében az emocionális rezonancia nagyfokú, szinte az empátiával analóg helyzetet eredményez. Korai kísérlet volt (Miller, Murphy & Misky 1959), amelyben feltételes reflexet alakítottak ki bizonyos jelzésekre, amelyeket elektromos áramütés követett, ám ezt a jelzések észlelése alapján egy kar segítségével el lehetett hárítani. Ha a jelzés ingerét elvonták, de televízión át bemutattak egy másik majmot, amely a szinkroningert észlelte és hárította, akkor a másik majom mimikája és testtartása nyomán a televíziót figyelő majom is végre tudta hajtani az áramütés, a kellemetlen inger kiiktatását. Mintegy átélte, átvette tehát a másik állat érzelmi állapotát, motivációját. E kísérletet rhesusmajmokkal hajtották végre, tehát nem a különösen fejlett emberszabásúakkal, amelyek összetettebb „empátiás” teljesítményekre is képesek voltak. Az evolúciós ranglétrán feljebb haladva a csoportközösség, a fajtársi együttműködés, a társas együttlétek biztonsága növekvő fontosságú az életben maradás szempontjából, ezért ma önálló kutatási ág az ember evolúciós öröksége, amely a kultúra viselkedésformáló hatásai mögött is megnyilvánul, mint az alkalmazkodást segítő idegrendszeri készség, viselkedésséma. Az ember esetében a nemverbális viselkedésformák és ezek kommunikatív szerepe tekintetében is nagy ugrás figyelhető meg, sokkal több a jelzés, több nemverbális csatorna működik, bonyolultabb ingeralakzatok fejezhetők ki. Ezek több teret adnak a szinkronicitásnak, ezen át a kötődésnek, a társas összetartozást segítő, proszociális viszonyulásoknak (Csányi 1999). Az evolúciós megközelítés a humánbiológiában és a lélektanban így, mint előbb Basch gondolatai kapcsán szó volt róla, az empátia képességét, működését valóban sajátos és fontos humán tulajdonságnak, adottságnak tekinti. Az empátia mindenképpen megkönnyíti az utánzást és a szociális tanulást, van tehát kultúrateremtő hatása is.

4. Neurobiológiai alapok Jórészt a pszichoanalitikus irányzat hatására az ember lelki fejlődése szempontjából nagyon fontosnak tartják az anya-gyermek kapcsolatot. A magasabbrendű állatokhoz képest gyengébbnek és éretlenebbnek születő, hosszú fejlődési időt igénylő emberi csecsemő olyan pszichobiológiai jellegű ingereket igényel, amelyeket elsősorban az anya ad meg neki. Ilyen, pl. a Harlow (1971) által leírt, biztonságot adó kapaszkodási, csimpaszkodási, odabújási szükséglet kielégítése, majd pedig az érzelmi megerősítést adó kommunikációk biztosítása. Az ehhez szükséges anyai viselkedéssémák, motivációs mechanizmusok részben humánetológiai, illetve evolúciós biológiai szempontból adottak, ezeknek keretében számos fenntartó és erősítő séma is működik, de a korai kötődés mégsem automatikus, sokféle zavarforrás rejlik benne. Megerősítő séma, pl. a már említett mosolyválasz vagy a gyerek korán kifejeződő ragaszkodása az anyához (pl. az anya hiányát sírás jelzi, amely a közeledésre abbamarad). Ezek az anya számára jutalmazó ingereket, gratifikációkat adnak. De több más, hasonló, finomabb mechanizmust is felfedeztek. Vannak az anya ingerületátvivő rendszerekre is ható ingerek, pl. a szoptatás vagy a csecsemővel való testkontaktus nyomán, amelyek az anya hangulatát, késztetési szintjét javítják. Bebizonyították, hogy az egész kis, esetleg néhány órás, egy–két napos baba már speciálisan viszonyul az anyához, őt felismeri, fokozott figyelemmel fordul felé, reagál a hangjára. Ebben lehet születés előtti, prenatális kondicionálás is, pl. az anya hangja, szívritmusa, illata, stb. révén, de vannak veleszületett kioldó mechanizmusok. Ilyen, pl. az a készség, hogy a csecsemő az anya mimikai és kézmozgásait már az első életnapokban utánozni képes (Meltzoff & Moore 1977, Nagy & Molnár 1996, 1998). Ez kapcsolati megerősítő, odafordulást jutalmazó inger is, de az első megnyilvánulása a speciális emberi szociális tanulási képességnek. Valóságos kommunikáció („protodialógus”) indul meg, ebben a csecsemő már sokféle emóció faciális és mozgásos kifejezését mutatja, és megnyilvánulásaiban gyakran kezdeményező. Az így előálló kapcsolatot elsődleges interszubjektivitásnak, interaffektivitásnak, vagyis élmény- és érzelemközösségnek nevezik. A korai anya-gyermek kommunikációban kitüntetett szerepet játszik a tekintet, mint csatorna, a mozgás és az érintés, illetve a hangadások differenciálódó sora, amelyben a sírás különösen fontos jelzés, amely fokozatosan többféle jelzéskonstelláció hordozója lesz erősségének, hangmodulációinak, ritmusának, tartamának stb. változásai révén. A kommunikációban az a különös, hogy nemcsak a gyereket „érti” a szülő, mintegy empátiás úton, hanem a gyerek is „érti” az anyát, és ezen át épül köztük az érzelmi kapcsolat. Az empátia szerepét felismerő pszichoanalitikusok közül Kohut (1971, 1977) elsősorban terápiás tapasztalatok alapján látta fontosnak a csecsemő és anyja közötti kommunikációt, de támaszkodott neurobiológiai és pszichológiai megfigyelésekre is. Az arckifejezések felismerésének kutatásából következtetett arra, hogy az arcfelismerés, a mimika dekódolása veleszületett adottság, az anya fontos kommunikatív funkciója a csecsemőben keletkező differenciálatlan érzelmek visszatükrözése (mirroring), ez segíti a csecsemőt abban, hogy saját érzelmi állapotai, és ezen át a környezettel való affektív viszonyban valamilyen belső rendet teremtsen, és a kellemetlen állapotokat elhárítani, majd megszüntetni legyen képes, a pozitív érzelmek tanulságait pedig beépítse saját fejlődő énjébe. Mind az anyában, mind a gyerekben valamiféle introspekció 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK alakul ki, amely a rezonatív érzelmeket felismeri. Kohut szerint a terápiában is hasonló affektív kommunikáció folyik, az ellentmondásos és differenciálatlan élményanyagban, érzelmi folyamatokban a terapeuta megértése és annak visszatükrözése segíti a rendeződést. A terápiás empátiával kapcsolatosan Kohut utal arra a körülményre, amelyet Kris és más analitikusok már a „regresszió az én szolgálatában” elnevezésű koncepciójukban is kifejeztek, hogy a korai, a fejlődéslélektani kezdeti szakaszokban természetes affektív összehangolódás, egymásbaolvadás (interszubjektivitás, illetve interaffektivitás, mint említettük) képessége megmarad a felnőttben, csak ezt az én kifejlett szerkezete akadályozza, mert ennek éppen az a funkciója, hogy a személyiség, az önazonosság, a „szelf” érdekeit a „belső határokon”, vagyis a feltörő vágyakkal, indulatokkal, érzelmekkel szemben is védje, ne csak a személyiség külvilági érdekeit képviselje. A meggyengült én nem tud védekezni az esetleg kontrollálatlanul megjelenő érzésekkel, hangulatokkal, indulatokkal szemben, ilyenkor történik a regresszió, a visszaesés a korábbi, nem (teljesen) felnőttes szintekre. Az én azonban tudatosan is „lazíthat” a belső és külső önellenőrzésen, és „megengedhet” bizonyos regressziót, így pl. az intim (leginkább a szexuális) kapcsolat biztonságában, játék vagy bizonyos művészeti élményformák során, vagy éppen az empátiás készség alkalmazása során. Az anya-gyermek kapcsolat, a korai kötődés (attachment) és korai kommuni káció minden evolúciós és etológiai biztosítottsága, sokféle szabályozó mechanizmusa ellenére ezen a területen nagyon sok a zavarforrás, és sokféle kommunikációs és viszonyulási elégtelenség, hiba alakulhat ki, amely huzamosabb időn át a későbbi gyermekkori, majd a serdülő- és felnőttkori pszichológiai fejlődést károsíthatja. A zavarok nagyobb része az anyai viszonyulásból indul ki, amelyet az anya személyiségproblémái okozhatnak, de a csecsemők egy része is lassabban fejlődik, nem reagál megfelelően, pl. koraszülöttség, idegrendszeri károsodások, esetleg örökletes sajátosságok miatt. Máig tisztázatlan, milyen nagy a korai szakasz fejlődési, illetve fejlesztő mulasztásainak kihatása, sokak szerint ez meghatározó jelentőségű, mások későbbi traumák, meghiúsulások, konfliktusok rárakódását vélik szükségesnek ahhoz, hogy pszichiátriai kórképek, súlyosabb tünetek alakuljanak ki. A nagy pszichiátriai betegségeket, mint pl. a szkizofréniát vagy a depressziót kapcsolatba hozzák e korai zavarokkal, de ugyanígy a nárcisztikus személyiségtorzulásokat és az ún. határeset (borderline) szindrómát is (Fonagy, Target & Gergely 2001). A korai anyakapcsolat káros következményeivel ma külön tudományterület, az ún. fejlődési pszichopatológia foglalkozik (Cassidy & Shaver 1999, Fonagy & Target 2005, Allen & Fonagy 2006). A fejlődési eredetű személyiségproblémákban, mint erről később szólunk, nehezebbé válik az empátia átélése és alkalmazása is.

5. A tükörneuronok A néhány napos újszülöttek, majd a csecsemők utánzási képessége olyan életkorban jelenik meg, amikor még a szervezet mozgató beidegzési rendszere nem alakult ki, és amikor még a csecsemő koordinált mozgásra alig képes. Bizonyos tehát, hogy a mozgások érzékelése olyan ingereket közvetít, amelyekre veleszületett fogadókészség van az agyban, és az utánzó válasz készsége is biológiailag formált, biztosított. A már említett evolúciós lélektan e körülményben is az anya-gyermek kapcsolat túlélési fontosságát látja, amelyet ez az utánzó készség, mint elsődleges tanulás, és mint kapcsolati jutalmazó eszköz mintegy erősít, biztosít. A tudományos emberkép, ahogy a német tudományfilozófus, Gadamer felfogása szerint mondják, a biológiai vagy a lélektani ismeretek alapján kialakult szakantropológia ennek a körülménynek nagy jelentőséget tulajdonít. Ugyanígy nagy fontosságot nyert egy másik felismerés, amely a nyolcvanas évek végének terméke, de kutatása ma is folyik, a tükörneuronok léte és feltételezhető szerepe. Ezek mozgató idegsejtek, amelyek adják a működésre jellemző bioelektromos válaszokat akkor is, ha a fejlett élőlény (ezek állatkísérletben tisztázott adatok) egy másik élőlényt, fajtársat olyan izommozgás közben figyel meg, amelyet maga az idegsejt is kivált a saját szervezetben elektromos és kémiai impulzusaival (Brothers 1989, Marton 2003, 2006). Az arcmozgásra különösen sok ilyen idegsejt érzékeny. A tükörneuron felidézi az „izom-mimikri”, a belső érzékelések hatására észrevétlenül, de vizsgálóeszkö zökkel kimutatható beidegződési válaszok jelenségét, vagy pedig az érzelmek James–Lange-féle elméletét. Azt sugallja ez a kutatási eredmény, hogy megvan az empátia alapvető idegélettani mechanizmusa, a tükörneuronok által keltett beidegződési változások érzékelése közvetítheti azt, ami a megfigyelt másikban is végbemehet a mozgások kapcsán. Egyes szerzők (pl. Dobbs 2006) szerint a tükörneuronok felfedezésének olyan hordereje van, mint annak idején a DNS molekula szerepével kapcsolatos elméleteknek volt. Nagy lehet a jelentőségük a szociális tanulásban, a modellkövetésben, általában az utánzásban és az azonosulásban is. Még nem tudjuk, hiszen embereken nehéz kísérletezni, hogy az újszülött, a csecsemő leírt utánzási reflexét, majd pedig a mosolyválaszt a korán fejlett, és az adott érési állapotban a mozgásos appa rátusra kitüntetett hatású tükörneuronok okozzák-e. Azt sem lehet tudni, hogy a tükörneuronok hiánya, sérülése, működésképtelensége játszik-e szerepet olyan állapotokban, amelyek empátiahiánnyal jellemezhetők (pl. autizmusban, amelyet Dustin Hoffmann tett híressé az Esőember 81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK című filmje nyomán). Vannak azonban szerzett agyi kórképek, amelyekben a megfigyelések szerint elképzelhetők ilyen tüneti mechanizmusok. Egyelőre valószínűbb, hogy az empátia elégtelenségei vagy alkalmazási nehézségei nem a tükörneuronokkal függenek közvetlenül össze. Azok működnek, de az érzékelési ingerek nem megfelelő módon vagy mennyiségben érkeznek hozzájuk, vagy a mozgáskivitelező, illetve a belső állapotérzékelő, ún. proprioceptív rendszerek szabályozása változtatja meg vagy nyomja el a tőlük kiinduló hatásokat. Mindenesetre valószínű, hogy az empátia biológiai alapját ezek jelentik. Egyes szerzők azt is felvetik, hogy a mozgásos műveletek korai tanulásán túl még az érzelmek arckifejezéseit is tanulhatják a kisgyerekek, és ebben bevésődéses (imprinting) mechanizmusok is szerepet játszanak (Gallese 2001, Dobbs 2006). Van olyan feltevés is, amely szerint az érzékelt mozgások, tehát a másik ember megnyilvánulásai általában kiváltanak „mentális imitációt”, és így kiemelt szerepet kapnak az érzékelésben. Az evolúciós szempont itt ismét jelentkezik, a másik lény mozdulatainak pontos érzékelése és dekódolása ugyancsak evolúciós előny, a túlélést segíti. Ennek „huzalozottsága”, neurobiológiai, humánetológiai biztosítottsága ugyancsak nagyon fontos antropológiai tény, olyan, amely a tudományos emberképet lényegesen befolyásolhatja. Érdekességként lehet említeni, hogy a tükörneuronok működése összefügg az agresszió szabályozásával, hiszen evolúciós szempontból a másik lény támadásának, veszélyének érzékelése nagyon fontos. A veszély észlelése kiváltja a szervezet neurohormonális válaszkészségét, erőteljes szimpatikus idegrendszeri beidegződés, késztetésfokozódás áll elő, a szervezet mintegy felkészül az agresszív válaszra. Sok szakember feltételezi, hogy a filmek vagy a televízió által plasztikusan, élethűen közvetített agresszió így agresszív válaszkészséget vált ki, tart fenn vagy fokoz, pl. gyermekekben, akikben az én, a „szelf” önszabályozó képessége még nem eléggé fejlett. Ezt sokan érvként említik a televíziós, illetve az audiovizuális agresszióábrázolás gyermekeket fenyegető lélektani kárai, illetve társadalmi veszélyeztetettsége mellett. A tükörneuronokról nagyon sok állatkísérleti adat áll rendelkezésre. A motoros agyi vezérlő területek külső részén (premotorikus kéreg, a temporális lebenyben) kivált a nyelvi működéseket, a fájdalomérzésre adott reakciókat szabályozó központok körül van belőlük sok, de azokon a részeken is, amelyek empátiás megértéssel kapcsolatos motoros műveleteket szabályoznak. A tükörneuronok az ún. asszociá ciós kéreg felől kapják ingereiket, majd az amygdala, illetve a limbikus rendszer, onnan a hipotalamus és az agytörzs felé továbbítják. Az említett képletekben az ingerületek általában sajátos feldolgozáson mennek át, specifikus válaszreakciókat keltve. A neurobiológiai kutatások két tényre hívják fel különösen a figyelmet. Egyik az, hogy a tükörneuronok elősegítik a kapcsolatot a cselekvéssel összefüggő képzetek és a cselekvés kontrollja között, azáltal, hogy megfelelés van a megfigyelt külső mozgás és a saját cselekvés között (mirror matching system). A másik az, hogy csak úgy általában a másik ember mozgásos megnyilvánulásai kevésbé hozzák „izgalomba” a tükörsejteket, elsősorban azok az ingerek váltanak ki erős választ, amelyek olyan másik lénytől jönnek, amellyel – ez emberben állítólag különösen kifejezett – valamilyen kapcsolat, interaktív történési háttér van (ezen belül a szülői, családi kapcsolatok kitüntetettek). Az újabb kutatások a felvázolt képen sokat finomítottak (Rizzolatti & Craighery 2004). Csak néhány szempont ezek közül, amelyek az empátia megértése szempontjából fontosak: Majomkísérletekben kimutatták, hogy külön tükörneuronok működnek az egyed térérzékelésében is, a másik állat közvetlen terét külön idegsejtek és idegpályák érzékelik és kódolják (Caggiano és mtsai 2009). A térbeli mozgásos megnyilvánulások intenciói így érthetővé válhatnak. Az empátia élményével párhuzamosan a társas jelzéspercepciós pályák az agyban megnövekedett aktivitást mutatnak (Shamay-Zsoory, Aharon-Peretz & Petty 2009). Bizonyos élményformáknál, például a másik fájdalmának empátiás megérzésénél részben a szokott fájdalomérzékelés idegpályái aktiválódnak, de van az empátiás átélésnek külön működő pályája is (Lamm, Decety & Singer 2011). Ez is azt mutatja, hogy az empátiás tükröződés a saját érzésektől elkülöníthető. A tükörneuronok a belső önmegfigyelést (önmonitorizálást) is érzékelik, tehát empátiásan még az is megérthető, hogy a megfigyelt ember mennyire elégedett a saját viselkedési teljesítményével (Thoma & Bellebaum 2012). Az empátiás működések hatékonysága és mértéke hormonális befolyások alatt is áll, különösen a „szociális hormonnak” is nevezett oxitocinnak van ilyen hatása, amely a szülés után az anya gondoskodási késztetettségét fokozza a csecsemő iránt (Hurlemann és mtsai 2010).

6. Az én szerepe 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK A pszichoanalitikus szemlélet gondolati konstrukciója az, hogy létezik valamilyen belső szerkezet, amely elsősorban a külvilág, különösen a másik ember és a társadalom felé képviseli a személy érdekeit, és ennek érdekében a belső érzelmi és motivációs erőket is minél nagyobb mértékben egyensúlyban tartani és felhasználni igyekszik. Ez valószínűleg veleszületett mechanizmusokon alapul, de hosszú tanulási folyamat, az élettapasztalat emlékanyaga, és valamilyen önismeret elemei ből áll össze az egyénre jellemző egyedi módon, és mindig értékeli a külvilág és a belső érzékelés benyomásait, és ezek alapján kiszámítani és befolyásolni igyekszik a külső történéseket. A pszichoanalitikusok szerint e rendszerben erős a törekvés a tudatosságra, ezért is van, hogy a másik ember megértése elsősorban a már leírt szokványos, többnyire racionális mechanizmusokon át történik, főleg a társas világ szabályainak ismerete, mások megfigyelésének általánosítása és a saját motívumok, érdekek kivetítése révén. Vannak ebben olyan műveletek is, amelyek a különféle interakciós partnerek egyéni, egyedi sajátosságait a pillanatnyi, illetve a rövidtávú személyes átélésben próbálják megállapítani. Ezek sematikus mechanizmusokon át érvényesülnek, az én ellenőrzése során, de a sémákból következően gyakran automatizmusként, alacsony szintű tudatossággal. Sok szakember ezt általánosan fogalmazza meg, mint aminek a megértése és tudományos leírása csaknem olyan fontos, mint a testlélek probléma1, ilyen pl. Ickes (1997), aki a POSE (Problem of the Other’s Subjective Experience), mások konkrétabban, pl. úgy, hogy kell rendelkezzünk valamilyen „elmeelmélettel” (TOM = Theory of Mind) a másik emberrel kapcsolatosan (Premack & Woodruff 1978, Carruthers & Smith 1996). A magyar származású pszichoanalitikus, Peter Fonagy ezt a folyamatot mentalizációnak nevezi, ez a kifejezés nagyon elterjedt a magyar nyelvű pszichoterápiás irodalomban is (Fonagy & Target 2005, Allen & Fonagy 2006). Fonagy a folyamatot fejlődéslélektani vetületben vizsgálja és így értelmezi annak zavarait, pl. a már említett határesetszindrómában vagy a szkizofréniában. A szociálpszichológia ezt a kérdést inkább implikatív, belefoglaló módon kezeli, és a „mind-reading” kifejezéssel szokta („lélek-olvasás”) említeni. A biológiai megközelítések – pl. a német pszichológiai zsargonban – erre a „gondolatolvasás” (Gedankenlesen) szót hasznájlák (Ouberzaucher 2005). Újabban terjed az „elmeolvasás kifejezés a jelenségre (Kiss 2005) és mind gyakrabban használják a „tudatelmélet” fogalmát. Mindenféle értelemben felszínre kerül azonban, hogy a másik lelki helyzetének egyedi felfogásában kell rugalmasság, ez valamilyen eltérést feltételez az én szokott, racionális működésétől. Sokak (pl. Kohut) a kreativitást említik, mások, pl. Eric Berne a gyermeki énállapot, a bennünk való gyermeknek aktiválását emelik ki (Berne 1997), de legtöbben az empátiát tekintik ide vonatkozónak. Mint később látni fogjuk, a különösebb tudatosság nélkül, de eredményesen és kellő mértékben használt hétköznapi empátia az egészséges személyiség szükséges kommunikációs képessége. Az én szempontjából ilyenkor működik a regresszió, bekövetkezik a decentrálás. Elterjedt az érzelmi intelligencia fogalma (Coleman 1997), eszerint az érzelmi rezonancia képessége és ezáltal a másik belső világának megértése és az igazodás, kapcsolódás ahhoz olyan fontos, mint az intelligencia a kognitív működésekben. Érzelmi szempontból is az összefüggések meglátása, a rugalmas és megfelelő megértés alapján történő viszonyulás és cselekvés fontos, mint a hagyományos intelligenciában. Az én sokféle elméleti keretben fogalmazódik meg a pszichoanalízisben, korábban Freud nyomán megkülönböztették a felettes ént, amelyet különálló belső kontrollszerveződésnek fogtak fel, amely a szülők morális mintái és nevelése nyomán alakul ki. Berne is szülői énállapotról beszél, amely külön viselkedésszabályozó, a felnőtt és a gyermeki ént korlátozó működésmód. A későbbi pszichoanalízisben a felettes énről már ritkán beszélnek. Ehelyett terjedt el a „szelf” (self) kifejezés, amely az én neurális, etológiai magva körül létrejött komplex rendszer, amelynek nemcsak jól kontrollált és racionális, tudatos, illetve tudatosítható tartománya van, hanem az élettörténetből, az önéletrajzi memóriából eredő integrálatlan, tudattalan része is, amelyben pl. a pszichoterápia próbál új rendet kialakítani. (Itt jegyzendő meg, hogy a pszichoanalízis a tudattalant ma ritkán, és inkább utalóan vagy metaforikusan használja.) Sok szerző szerint a szelf bázisa a személyes önazonosság (identitás), amely fejlődésileg bontakozik ki, előbb fázikusan és néha nagy krízisekben az ifjúkorban (amint ezt Erikson – 1963, 1982 – ismert modelljében leírta), fejlődik, de azután is egész életen át alakul, az öntudat és az önértékelés fontos témája. A szelf és az identitás talán azért is terjedt el az én helyett, mert jobb magyarázó elv az önös, centráló belső szabályozás elméleténél, jobban megvilágítja a felnőtt személyiség kötődési, kapcsolódási, proszociális készségeit és az ezeket kísérő emóciókat. Az énműködések között van egy sajátos arculat, feladatkör, amely az empátia számára különösen figyelemreméltó, mert egyfajta „behatolási út”. Ez a már említett „impressziókeltés”, impressziószabályozás (Goffman 1981, Tedeschi 1981). Ezt ma inkább – ugyancsak Goffman egyik megnevezése nyomán – inkább önprezentációnak hívják. A jelenség lényege az, hogy a társas alkalmazkodás, illetve a személyközi világ feletti „ E probléma kezelése az újabb lélektani irodalomban is makacsul visszatér a Descartes-féle dualizmus, vagyis a test és a lélek elkülönítése értelmezéséhez, holott a tudományos lélektan mérvadó képviselői ezt legfeljebb ugyanolyan elméleti lehetőségként vetik fel, mint ahogyan, mint említettük, az empátiában Freud és Sullivan esetlen extraszenzórikus érzékelést is számításba vett, de senki sem állt ezen az alapon. A test-lélek problémát, mint a lélektan történetében a biológiai irányzat, a tudományos materializmus, illetve a szűk empirikus szemlélet ideologikus álproblémáját mutattam be több írásomban (pl. Buda 2004: 462-478).” 1


5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK valamilyen kontroll érdekében mindenki önmagáról valamilyen képet akar kialakítani és fenntartani. Ezt a képet az interakciókban – gyakran nagyon gyorsan és feszültségek keretében – sokszor megkérdőjelezik, ellentmondások felé viszik, ezeket tehát meg kell védeni, fejleszteni, elaborálni kell. Ez szinte folyamatos lelki munka az interperszonális világban, ez általában a kommunikációs viselkedésfolyamat egyik önálló arculata, amely ugyanúgy fut, mint a mai televíziós csatornák egy részében a nem közvetlenül a műsorra vonatkozó, de azzal összefüggésben álló feliratozás. Ez általában tudattalan, erről tehát szokásos kikérdezésben (pl. orvosi vagy pszichológiai interjúban) a másik ember beszámolója alapján nehéz képet kapni, ezt legfeljebb megfigyelő, de még inkább kommunikációs partner tudja követni, az emocionális figyelem irányításán és az empátián át (Schulz von Thun 2001). Általában az én fejlettségének jele, hogy az önprezentáció mennyire következetes és mennyire kontrollált, leginkább az emberekkel foglalkozó szakmákban gyakorlottak, és itt is csak a megtapasztalt körülmények között működőképesek a magas szintű önprezentációs koordinációra, a legtöbb emberben ebben a viselkedési arculatban inkongruenciák, ellentmondások vannak, itt mutatkozik leginkább a „hitelesség” (kongruencia) hiánya. Általában e viselkedésmód visszhangja, sikere vagy sikertelensége csatolódik vissza, mint sajátos meghatározó elem a közérzetbe, hosszabb távon az önértékelésbe, az énképbe, és ez áll gyakran a különféle neurotikus tünetek, problémák mélyén. Ilyen sikertelenségek alakítanak ki gátlásokat, elkerülő – vagyis a megpróbáltatást jelentő társas szituációkból, pl. a másik nemmel való együttlét helyzeteiből kivonódni igyekvő viselkedést, esetlen szorongásos, fóbiás tartást („szociális fóbia”). Emiatt ez a viselkedési tartomány a pszichoterápia egyik kitüntetett terepe, van olyan irányzat, amely az ebben és az itt mutatott viselkedés megváltoztatására irányuló munkát tekinti a pszichoterápia elsődleges céljának (Lisznyai 2002). Mindenesetre az énnek működésileg, képességszerűen is szerepe van az empátiában, mintegy „megengedi” a másikra irányuló beleélő figyelmet, de az empátiás élményből kilépő én, a „leválás” mozzanata után az énben teszi vizsgálat tárgyává, introspekcióként a megértett összefüggéseket, amelyeket „hozott” magával. Ezek az összefüggések többé-kevésbé irracionálisak, illetve csak tágabb kontextusokban, néha bonyolult gondolati konstrukciókban válik „felhasználhatóvá”, vagyis valamilyen válasz, cselekvés bázisává. Az empátia tehát csak nagyon ritkán teszi lehetővé egy gondolat kitalálását, valami szándék észrevételét, szoros kapcsolatban ez is előfordulhat. Az én az empátia tárgyát jelentő másik emberben is működik, és rendszerint éppen annak kontrolláló és elfedő hatására válnak rejtetté az emóciók és motivációk, gyakran az empátia előbb a másik korlátozó, szabályozó működését, illetve annak „értelmét”, hátterét ismeri meg. Az érzelmek is ugyanis gyakran az én – a szelf – műveleteiből erednek. Alapvető énműködés a kognitív értékelés (appraisal), amikor egy-egy helyzetet gyors reakció érdekében minősítünk. Ez a kognitív művelet magasabb rendű állatokban is megnyilvánul, hiszen azok is gyorsan felismerni igyekeznek a veszélyt vagy az önös érdeket, pl. a zsákmány lehetőségét vagy a menekülési utat, esetleg a szexuális partnert. Alapvető dimenziókban az ember is gyorsan minősít és reagál – előbb értelmi állapottal, haraggal, örömmel, utálattal, félelemmel stb., csak az emberben a gyors minősítés könnyebben kontroll alatt van, illetve bonyolult feldolgozáson megy át (Oatley & Jenkins 2001). Az elsődleges értékelés és a feldolgozás folyamatába gyakran csak empátia segítségével lehet betekinteni. A másik ember énje olyan szempontból is gát lehet az empátia számára, hogy a kommunikatív helyzetből lehet kivonódni, az interakcióban el lehet zárkózni, és akkor lecsökkennek azok a jelzések, amelyek alapján a ráhangolódás, az érzelmi megértés, majd a rekonstrukció megtörténhet. Az empátiát gyakorló ember saját énje pedig, a leírt és még tárgyalandó módon fejlődésileg, szerkezetileg, vagy diszpozicionálisan (vagyis az adott helyzetben és időpontban éppen meglévő – korlátozott vagy éppen kitágított – készség, képesség szerint) szabja meg az empátiás „találkozást”, illetve folyamatot. Mind az én, mind pedig a szelf nagyon bonyolult konstruktum a modern lélektanban. Az öneszméletből ered, önmagunkról és belső működéseinkről alkotott képzeleteinkből ered (innen van, hogy oly nagy jelentőséget nyert a pszichoanalízisben, amely az élmények elbeszéléseit próbálja új rendbe vinni). A megfigyelést hangsúlyozó lélektani irányzatok a viselkedés vezérlésének „logikájából” következtettek rá. Ebből is ered, hogy a fogalom sokféle értelemben használatos és sokféle énelmélet létezik (V. Komlósi & Nagy 2003, Forgas, Baumeister & Tien 2009 stb.). A bizonytalanságok főleg az énműködések neurobiológiai mechanizmusait és lélektani háttértényezőit illetően nagyok. Az empátia szempontjából nagyon fontos introspekció folyamatai lényegében nem ismeretesek, nem eléggé tisztázott az itt ugyancsak jelentős fantázia stb. Valamiféle belső párbeszédet és önellenőrzést az énen belül már az ókori filozófusok is feltételeztek. A fantázia részben tudatvezérelt folyamat, de a cselekvés általános elméletei (pl. Pribram, Galanter & Miller 1960 stb.) általános funkciót tulajdonítottak neki, ez hasonlatos a számítógép képernyőjéhez, ez a viselkedés tervezését és belső ellenőrzését szolgálja. Ez az ún. T.O.T.E modell, először probléma- és helyzetfelmérés folyik a kognitív rendszerben, cselekvési terv keletkezik (T=„teszt”, vagyis ellenőrzés), majd ez a fantázia „képernyőjén” végigfut (O=operate – művelet), ezt újabb 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK belső ellenőrzés követi (T=teszt), a belső célok és a külső realitások szerint, és csak ezután történik a viselkedés „kioldása” (E=exit). Valószínű, hogy ezeknek a gyors és automatikus, tudattalan eseményeknek van átjárhatósága a tudatos fantázia, illetve a gondolkodás felé, ahol már az összefüggések elvont folyamatokban tükröződnek.

7. Újabb nyelvészeti és kommunikációs szempontok Tichener rámutatott Lipps nyomán, hogy az esztétikai élményben „értelmet”, emberi jelentést adunk a vonalaknak, alakzatoknak is, pl. a függőleges vonal másfajta érzéseket idéz fel, mint a vízszintes, mást az egyenes és a görbe, stb. Lipps érzéki csalódásokat is tételez, de lehet itt projekciókról beszélni (hiszen, pl. a legismertebb projektív tesztben, a Rorschach-próbában foltok nyernek – többnyire a projektáló egyéb belső élmény értelmezési módjára jellemző – „értelmet”, magyarázatot). A kulturális antropológia tapasztalatai szerint természeti népek körében az élettelen környezet, a tárgyi világ is gyakran „antropologizálódik” és már az elnevezésekben is tükröződően valamilyen formában (Tilley 1999). Ez azt jelenti, hogy az emberi érzékelés és mindennapi tapasztalat szerinti jelentések tevődnek át a környezetre. Metaforaként következik be ez az áttevődés. Az emberi viszonyokra vonatkozóan viszont a metaforizáció gyakran az élettelen környezet jelenségeiből indul el (Goatly 1997), és az összetett, elvont humán fogalmak ezáltal keletkeznek. Lakoff és Johnson (1999) alkotott erről átfogó elméletet, szerintük az emberi gondolkodás lényegében a testi lét élményeiből alkotta meg az összetett nyelvi jelentéseket („embodiedmind”), és ennek a módja, mechanizmusa, jelentéstulajdonító technikája a metaforikus kifejezésekből rekonstruálható. Így a szavak mögött sajátos rejtett összefüggések sejlenek fel. Az emberi interakciókban a beszéd fontos kommunikációs szint, ez amit az én leginkább tud kontrollálni, de már a rejtett jelentésekre nem mindig terjed ki a figyelme. Így a szavak mögött sajátos rejtett összefüggések sejlenek fel. Így a szóhasználat maga is utakat nyit az empátiának, kb. hasonló módon, mint ahogyan Freud az elszólásoknak rejtett értelmet tulajdonított, a formális viselkedés mögött a valódi szándéknak, viszonyulásnak látta benne kifejeződését. A metaforák mellett a nyelvi kommunikáció sűrített jelentéseket hordozó szimbólumokat is használ, ezek gyakran összetett metaforák, de gyakran történeti-kulturális gyökérzetűek, így speciális összefüggésekből érthetők. A kultúra jelképek (címerek, zászlók, jelvények, szobrok, képi ábrázolási formák stb.) és metaforaalkotások jegyében hozta létre az emberi együttélés rendszerét, azon belül a különböző szerveződési formákat, és ezek már a fejlődés korai szakaszában áthatották az emberi életet. Metaforikus vagy szimbolikus jelentést kaptak az öltözetek, a tárgyak, a testen viselt jelek, gyakran a test egyes részei is (pl. a haj, a köröm stb.), gyakran maga az élelem, még gyakrabban a mindennapi tevékenység, viselkedés is. Leginkább a kultúra kezdetétől mindenütt (ún. kulturális univerzáléként, vagyis elengedhetetlen közös elemként) meglévő vallás metaforizál és lát el szimbólumokkal mindent, például ír elő viselkedésformákat (imádkozás, áldozatbemutatás, mozdulati jelzések, pl. keresztvetés stb.), amelynek csak az adott közösség és az abban kialakult közös eszmerendszer kölcsönöz jelentést. Ami az egyszerű társadalmakban is megvan (és gyakran igen bonyolultan, hiszen a dolgok teremtéséről, rendjéről, a morális szabályokról és emberi sors értelmezéséről az alacsony civilizációs fokon élő, természetközeli népek között is gyakran komplex eszmerendszerek élnek, gondoljunk csak a tabura és a totemre, amelyre Freud is rácsodálkozott), az érvényes a modern társadalmakra, így jöttek létre a nemverbális kommunikációban emblémaként vagy kulturális szignalizációként leírt jelenségek. Az empátia ezek nyomán is tájékozódik, bár a szokványos megismerés is ismeri és kategorizálja e jelzések egy részét (például felfigyel az egyenruhára, a szokatlan testi jelekre – pl. tetoválásokra, a különleges hajviseletekre stb. – jelvényekre, önazonosságot jelző tárgyakra stb.) de az empátia számára ezeken belül az egyénre jellemző összefüggések is feltárulhatnak. A metaforák és a szimbólumok jelentése a kontextus, a „szövegkörnyezet” fontosságára utal. A verbális és a társadalmi (vagyis nyilvánosan szabályozott) kontextusoknak nagy szerepük van a szokványos, formális megértésben is. A nyelv folyamatosan „kontextualizál”, vagyis jelzi a kommunikáció jelentési kereteit, pl. az ún. rámutatásos (deiktikus) szavakkal, megnyilvánulásokkal, gesztusokkal. A kontextusokat általában a közösség, vagyis az együttélés rendszere, annak történetisége alakítja ki, tartja fenn és aktualizálja, ebből ered, hogy a szerves együttélésben a „közös élmény” – ahogy ezt Mérei Ferenc kifejezte – és a közös történetiség nagyon megkönnyíti a kommunikációt és a kölcsönös megértést. Ismert, hogy félszavak, hangsúlyok összetett jelentéseket közvetítenek az együtt élőknek, pl. a párkapcsolatban, a szülő és a gyerek közötti vagy a testvérek közötti relációban. Aki kívülálló, annak rekonstruálnia kell a kontextust, ezt néha csak huzamos idő, hosszú kommunikációs folyamat, kérdezősködés során tudja megvalósítani (ilyen helyzetek állhatnak elő kihallgatás során), és ha erre nincs idő, akkor fokozott figyelemmel, ha úgy tetszik „empátiával” kell próbálkozni. A kontextusok fontosságára egy sajátos szociolingvisztikus irányzat, az etnometodológia (műszó, amely arra utal, hogy a „köznép” milyen „módszertannal” éri el a kölcsönös megértést és a közös rend fenntartását) mutat rá (Turner 1974, Button 1991 stb.). A kontextusok léte és jelentősége ugyan implicite ismert, de a modern 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK kultúrában sem tudatos, és így nagyon jól jelzi, hogy az ember sokat tud a saját világáról, de a tudását nem mindig képes aktualizálni és felhasználni. A kontextusok egy része társadalmi szerkezetből, szerveződésekből és az azokban kialakult csoportviszonyokból adódik. Ezek szabályait és szokásait a kívülálló nem mindig érti, pedig ezek az empátia fókuszában lévő ember érzelmeit és viselkedéseit erőteljesen befolyásolhatják, és a szokványos megértési sémákkal nem mindig közelíthetők meg. A társadalom intézményeiben, szervezeteiben, a nyilvánosság terein különféle szerepek lépnek érvénybe, és nem biztos, hogy ezek összefüggései rögtön felismerhetők a kívülállóknak. A szervezeti keretben hosszabb időn át együttműködők között rejtett – ún. informális – csoportalakzatok jönnek létre, történetiségükből adódó kontextusokkal, az adott csoporttérben ehhez mindenki valamilyen módon alkalmazkodni próbál. Az empátia felhasználásának sokféle helyzetében tehát a szituációnak, mint társadalmilag preformált, formális cselekvési térnek, és a benne kialakult személyközi hálózatoknak, csoportviszonyoknak kontextusát is figyelembe kell venni. A kontextusok fontossága pedig a régészet, a kultúrtörténet, a numizmatika, a heraldika, a vallástörténet, és sok más tudomány szempontjából is fontos. Egy megtalált régi pénz ábrája vagy kultikus tárgy, jelkép jelentése sokszor teljesen ismeretlen marad, ha nincsenek az adott korból és kultúrából támpontok, amelyek az értelmezésben segítenek, és sokszor csak valószínűsíthető, vagy vita tárgya marad. Ugyanígy a nyelvi kommunikációban a rejtett kontextus megsejtése gyakran az empátia egyik – még felszínközeli – funkciója lehet. A köznapi megértés ezzel keveset törődik. Az iskolai oktatás arra törekszik, hogy mindenki ki tudja fejezni magát úgy, hogy a szövegmegértéshez megadja paraméterek megfelelő összefüggési információit, tehát szolgáljon bevezetéssel, helyi és időrendi adatokkal, stb. A nyilvános narratívákban így a szokványos megértés általában meg is valósul, a rákérdezés megengedett, de az emberi relációkban a megnyilvánulások nem mindig helyezhetők pontosan kontextusokba, és nincs mindig mód kérdezni, tájékozódni. Az emberi kommunikáció sajátossága, hogy igen gyorsan tud váltani a közlésben is és a megértésben is a kontextusok között. Sokszor több kontextust is fel tudunk idézni vagy fel tudunk használni (az összetett emberi közlések jelentési többértékűségének, az ún. poliszémiának következménye ez). Ha kontextusok ütköznek, akkor áll elő a humor, a vicc, az irónia (a „kétértelműség”). A jelentési kontrasztok vagy a humoros fordulatok is gyakran a szándékokra, önös – tehát a kommunikációs térben gyakran rejtendő – érdekekre mutatnak. Voltaképpen az irodalom is teli van rejtett kontextusokkal, pl. műfaji vagy esztétikai konvenciókkal, amelyeket a műélvező nem tud rekonstruálni, ahhoz irodalomtörténész vagy művészettörténész kell. A problémakör itt kanyarodik vissza Lippshez és Tichenerhez, a képzőművészeti alkotásban, pl. olyan vonalak, alakzatok, színek, stb. jelennek meg, amelyekbe esetleg korábbi korszak művészei vagy műélvezői vetítettek bele jelentéseket, amelyek azután a következő nemzedéknek esetleg már esztétikai kánonná váltak. A műalkotás „antropomorfizálása” tehát nem mindig az egyén pszichológiájából, pl. érzékcsalódásából vagy értelmezési készségéből ered, hanem a kultúra rejtett hatása is lehet. Mindenesetre a kontextusok nagyon gazdag jelentéstartalmúak, ezek a kommu nikációban nem mindig tudatosulnak, a szokásos megértés úgy ugrál át rajtuk, mint tócsában lévő köveken, téglákon a járókelő, és nem foglalkozik velük. A kontextusok átélése, mélyebb tartalmaik megsejtése vagy kibontása, elemzése maga is sajátos – hermeneutikus – megértési út, amely általában megnyílik az empátia olyan alkalmazásaiban, amikor beszélgetés és társas interakció az empátia tárgya (Reboul & Moeschler 2000). Ehhez a test, az ember tárgyai és viselkedési – nemverbális – konvenciói, sémái is hozzáadják a maguk kontextusaikat, így az empátiás megértés ezeken át is nagyon mélyreható lehet.

8. Az empátia összetevői és folyamata Az említettek nyomán leírható, mi történik az empátia során. Alapfolyamata az érzelmi rezonancia a közvetlen személyes térben, amely az ember sajátos érzelmi összehangoltságából fakad, vagyis az érzelmi átragadás, a szimpátia. Ez ritkán jelenik meg, általában csak akkor, ha a – többnyire negatív – érzelmi, indulati kifejeződés igen erőteljes, és ha a másik embert ez váratlanul éri, vagy olyan helyzetben, amikor nem tud védekezni, lezáródni (pl. pánik, baleset, betegség során, vagy olyan helyzetben, mint a leírt majomkísérletben, amikor a megfigyelt ember emóciója a mi szempontunkból is releváns, tehát amikor a rémület kifejezése a mi veszélyeztetésünkre is utal). Összetett kommunikációkat illetően a nagymérvű hatás a közlő nagyfokú hitelességével, kongruenciájával függ össze, vagy ritkán olyan manipulációkkal, amelyek a megfigyelő én ellenállását kikapcsolják (ilyen történik a szakszerű szuggesztiók vagy a hipnózis során). Egy másik alapfolyamat a kontextusok közössége, ezek nagy mértéke gyors és mélyreható megértést tesz lehetővé, amely külső szemlélő számára meglepőnek, mélyen empátiásnak tűnhet. A szoros érzelmi


5. TUDOMÁNYOS KUTATÁSOK ÉS ELMÉLETEK – ÚJABB ADATOK párkapcsolatban, a szülő-gyermek kapcsolatban, a baráti vagy a sorstársi relációban egy-egy apró utalás is rezonanciát, adekvát választ, jelentős viselkedés- vagy viszonybefolyásoló hatást válthat ki. A mindennapokban azonban a kommunikációban résztvevő „ének” távol vannak egymástól, zártak, túlzottan racionális és célorientált beállítódásúak. Az empátiához kell a következő mozzanatok sora: 1. kommunikáció indítása, fenntartása, 2. ráfigyelés, 3. ráhangolódás, ez a saját én egyfajta „megnyitása”, az énhatárok időszakos feladása, a decentrálás és a regresszió („az én szolgálatában” – vagyis szándékolt módon), 4. „megmerülés” és „leválás”, „visszatérés” az énbe, 5. introspekció és érzelmi-gondolati feldolgozás, valamilyen érzéssel, sejtéssel, gondolattal, amely a továbbiak számára hipotézis, útjelzés, irányadás, 6. újabb „lemerülések”, és ezek után már valamilyen válasz, pl. nemverbális, ezen belül esetleg szinkronizációs megnyilvánulás, pszichoterápiában (a Rogers-féle technika szerint) a megértett összefüggések valamilyen, a másik ember szükségleteinek megfelelő visszajelzése, 7. empátiás folyamat, ezen belül az érzelmi viszony, a „rapport”, a kapcsolat követése és korrekciója, majd pedig, 8. az empátiásan átvett, megértett tartalom feldolgozása. Az egész folyamat sokféle keretben – ha úgy tetszik, szakmai, illetve tudományos kontextusban – értelmezhető. Mivel említettük, hogy az empátia végső soron valamilyen összetett, sokrétű személyközi jelenség megnevezési és értelmezési formája, önmagában empátia nem létezik, csak ezekben a kontextuális összefüggésekben. A feldolgozást, pl. sok szerző az empátia „kimenete” (Kulcsár 1998), illetve végeredménye névvel fejezi ki. A súlyos betegekkel foglalkozó orvosok, ápolók, pl. empátiásan át kell vegyék valamennyire a betegek lelkiállapotát, szenvedéseit, de ezeknek feszültségeit valamiképpen ki is kell adják, hogy ne fáradjanak, tompuljanak el érzelmileg, ne kivetkezzen be náluk a „kiégés” vagy éppen ne keletkezzen bennük (a saját problémáik feszültségeihez adódóan) valamilyen tüneti reakció. A védekezés egy módja az empátiás mozzanatok rövidítése, számaik csökkentése. Sok segítő, ápoló megelégszik, hogy „empátiás aggodalom”, vagyis a másik ember érzelmi problémájának felfogása keletkezik bennük, és nem engedik meg, hogy „empátiás disztressz”, vagyis a szenvedés, feszültség, kétségbeesés érzelmének erőteljesebb átvétele következzen be (Kulcsár, 1998), mert ez már elegendő, hogy a figyelem, kötődés, segítés erősödjön, meginduljon. Gyakori védekezési forma mások bekapcsolása a segítő folyamatba (de az átvett negatív emóciók feldolgozásában is segít a helyzet megbeszélése, pl. hasonló munkát végző, tehát a kontextusokat jól ismerő kollégák csoportjában). A pszichológia terápia, a személyiség megváltoztatása szempontjából az empátia alkalmazásában a kialakuló kapcsolat professzionális fejlesztése és a folyamatos együttműködés az út, amelyen át az empátia felhasználása folyik. A kapcsolat kontextusa, vagyis a közössé vált élettörténet, a régi és a folyamatosan felmerülő témákkal kapcsolatos érzelmek és kognitív viszonyulásmódok emlékanyaga segíti és gyorsítja a terapeuta megértését, de a páciensben, kliensben zajló rendeződést, változást is. Itt kell megemlíteni, hogy az empátia „kimenetele”, feldolgozása során sok szerző emeli ki a „kognitív háló”, kognitív mező szerepét, amelyben az empátiá san megértett részletek folyamatosan értelmet, szerepet kapnak (pl. Kohut 1971, 1977, Hoffman 1984 stb.). Ez természetes, hiszen a kognitív feldolgozás, illetve a – valamilyen hivatásos – kapcsolaton belüli alkalmazás nélkül az empátia csupán az érzelmi együttrezgés, vagy esetleg alkalmi reakció kiváltási momentuma marad. Nem szabad elfeledkezni, hogy az empátiás alkalmazási folyamat is, és a kognitív feldolgozás is hullámzó, és ebben ismétlő jellegű (hiszen hasonló jelenségekre tér vissza ismételten, nem is mindig „mélységben”, hanem gyakran kiterjedésben, részletekben bővülve, a kognitív rend pedig hasonlítható a képrejtvények, „puzzle”-ek kirakásához, hogy bizonyos képelemek helyét sokáig bizonytalanság kíséri, míg valamilyen kibontakozó alakzatban helyet nem nyernek. A kirakós képek hasonlata azért félrevezető csak, mert az empátiás folyamatban rendszerint inkább az értelmező összefüggések táguló köre a jellemző, amelyek összekötik a felismeréseket az élettörténet, a jelenlegi kapcsolatrendszer, az önprezentációs törekvések, illetve a terápiás kapcsolat eseményeivel, tendenciáival. Mindezekről a későbbiekben – az alkalmazás különféle összefüggéseiben – gyakran lesz szó.

9. Jegyzetek 1 E probléma kezelése az újabb lélektani irodalomban is makacsul visszatér a Descartes-féle dualizmus, vagyis a test és a lélek elkülönítése értelmezéséhez, holott a tudományos lélektan mérvadó képviselői ezt legfeljebb ugyanolyan elméleti lehetőségként vetik fel, mint ahogyan, mint említettük, az empátiában Freud és Sullivan esetlen extraszenzórikus érzékelést is számításba vett, de senki sem állt ezen az alapon. A test-lélek problémát, mint a lélektan történetében a biológiai irányzat, a tudományos materializmus, illetve a szűk empirikus szemlélet ideologikus álproblémáját mutattam be több írásomban (pl. Buda 2004: 462-478).


8. fejezet - 6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN Mint láttuk, az emberi érintkezésekben különböző kommunikációs csatornákon át nagy tömegű információ áramlik, és ezeknek csak kis részére figyelünk és reagálunk tudatosan. Az információk azonban elérnek bennünket, lerakódnak bennünk, sokféle hatást váltanak ki, be folyásolják a kapcsolatainkat, és nagy részük külön pszichikus munkával tudatosan is feldolgozható. Az empátia ennek a hatalmas információsfeleslegnek és redundanciának a felhasználása. Többször utaltunk rá, hogy a biológiai kódok azonossága miatt automatikusan értelmezett információk értékelésének foka függ a kultúrától, vagyis az emberek viszonyait és magatartását szabályozó szokások és normák rendszerétől, és hogy az európai-amerikai kultúrkör nem kedvez a nemverbális kommunikációnak, hanem az emberi érintkezések súlypontját a beszédre helyezi. Az európai és az amerikai civilizált országok közötti intenzív történelmi kapcsolat gyakorlatilag azonos szerkezetkultúrát alakított ki minden országban, a kereszténység általános elterjedése és egyeduralma is nagy szerepet vitt ebben, így az egyes országok kulturális sajátosságai viszonylag csekélyek. Más kultúrkörökben – mint említettük, különösen a távol-keleti kultúrákban – a nemverbális csatornákon folyó kommunikáció nagyobb jelentőségű. Ha igaz, hogy a nemverbális kommunikációban döntő fontosságú a biológiai kód, tehát hogy ezeket a kommunikációs formákat nem kell tanulnunk, akkor a különböző kultúrák eltérő kommunikációs szokásainak és jellegzetességeinek kialakulását lélektani szempontból csak úgy magyarázhatjuk, hogy minden társadalmi forma kultúrája következetesen előnyben részesít bizonyos kommunikációs csatornákat és kódrendszereket, egyesek használatát megerősíti, és ugyanakkor más kommunikációs csatornákat és kódformákat háttérbe szorít. Számos kultúrtörténeti adat mutatja, hogy a mi kultúránk aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonított a beszédnek: bonyolult együttélési szabályok szinte kényszerré tették, hogy minden lényeges kommunikáció verbális úton történjék. Létrejött egy olyan társadalom, amelyben a munkamegosztás az egyértelmű nyelvi jelzések használatát követeli meg, valamint igényli a szóbeli kommunikáció rögzítését, az írásbeliséget. A társadalmi szerkezet egyben nagyon intenzívvé is tette a verbális érintkezéseket. Munkamegosztás, írásbeliség, formális társadalmi szerkezet létezett a tőlünk távoli kultúrkörben is, időrendileg talán még hamarabb fejlődött ki, azonban sehol sem jött létre az állam gépezet és a hadsereg olyanfajta – mai szociológiai műszóval élve: bürokratikus (Weber 1966) – szervezete, mint az ókori római társadalomban, amely a civilizációs fejlődésnek nagyon kedvezett. Több más feltétel és körülmény is egyedülálló mértékben és arányban volt ebben a kultúrtörténetben jelen, és ezek meg tudtak maradni a középkor évszázadainak kedvezőtlen légkörében is. A reneszánsz kora azután már teljesen a verbális közlésmód virágkorának tekinthető. Valószínűleg komoly tényező lehetett a kereszténység bibliakultusza, amely az igét, a logoszt (a görög szó igen jellegzetes módon egyszerre jelent beszédet és gondolatot) emelte különleges rangra, de fontos lehetett az is, hogy az Európát lakó – majd a népvándorlások korában lakóhelyül választó népeknek alig volt önálló kultúrájuk, legalábbis a kultúra most használt, kulturális antropológiai és szociológiai értelmében (mert régészeti kultúrájuk köztudottan volt). Bárhogyan is jött ez létre – pontos viszonyainak tisztázásához önálló kultúrtörténeti fejtegetés lenne szükséges – , a nemverbális kommunikáció tudatos figyelembevételére és kodifikálására a görög-latin ókorból és a keresztény középkorból nagyon kevés utalást találunk. Nincs olyan ókori forrásmunkánk, amely a gesztusok vagy a mimika szerepét tárgyalta volna az emberi érintkezésekben, minden ránk maradt írás viszont a beszéd ma már szinte valószínűtlenül nagy jelentőségét emeli ki. Bizonyára nem lehetett túlzás az a mód, ahogyan például Platón felépítette dialógusait: ezek mindig úgy kezdődnek, hogy két ember találkozik egymással, és az egyik elmeséli, hogyan folyt le gyakran hónapokkal vagy évekkel korábban – egy vita Szókratész és tanítványai vagy más filozófusok között. Az elbeszélésnek szükségszerűen pontosnak kellett lennie, hiszen bonyolult filozófiai összefüggésekről folyt a vitákban a szó, amelyek végül elvont fogalmakba sűrűsödtek össze. Kellett hogy a figyelem minden energiája a beszédre összpontosuljon, hiszen az emlékezet ilyen reprodukcióra egyébként aligha lett volna képes. A beszéd emlékezetben tartásának nagy teljesítményeire más példák is vannak, ide sorolhatjuk Homérosz vagy Hésziodosz terjedelmes epikai műveinek fennmaradását is. De a beszéd különleges kultusza kellett a dráma rendkívüli társadalmi jelentőségéhez is, és elengedhetetlenül előfeltétele volt a politikai szónoklat olyanfajta funkciójához is, amilyent a görögök és rómaiak között elért, és amilyenhez foghatót más kultúrkörökben alig találunk. Hozzátartozik még a képhez a görög – és kisebb mértékben – a latin nyelv bámulatos fogalomgazdagsága és különleges szerkezetalkotó képessége, amely ama élő nyelvek túlnyomó többségét is felülmúlja.


6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN Megvoltak tehát a kulturális feltételei annak, hogy az emberi kapcsolatok a szóbeli kommunikációra épüljenek, és ebben a beszéd elvont tartalmi elemei is olyan hangsúlyt kapnak, hogy a nemverbális közlés jelentései ezekhez képest jelentéktelennek tűnnek. E kultúrában tehát úgy nőttek fel az emberek, hogy elsősorban a verbális kommunikációt tanulták, a különböző nevelési hatások ezeket a kommunikációs formákat erősítették meg, amelyek a verbális jelentéstartalmak továbbításával kapcsolatosak (írásbeli közlés, egyezményes jelek, absztrakt értelmi összefüggések). A nemverbális kommunikáció eszközei a figyelem perifériájára szorultak, és szinte észrevétlenné váltak. Ebbő1 következően az empátiás képesség sem fej1ődhetett eléggé. Az empátia kialakulását a személyiségfejlődés során tehát két folyamat vonatkozásában vizsgálhatjuk, egyik a kommunikációs csatornák és kommunikációs módok biológiai és szociális fejlődésének folyamata, a másik viszont a kultúra és a társadalmi szerkezet differenciáló befolyása, amellyel létrejön bizonyos kommunikációs sémák megerősödése és más sémák elsorvadása, „atrófiája”. Az egyik folyamat öntörvényű, biológiai erők hatására zajlik, és a társadalmi környezetnek csak megkönnyítő szerepe van benne, a másik viszont teljes egészében szociálpszichológiai mechanizmusokra épül, és biológiai mozzanat alig van benne.

1. A beszéd fejlődése Az emberi kommunikáció fejlődésén az ötvenes évekig csak a beszéd fejlődését értették. E fejlődés időbeli sajátosságai régóta ismertek. Régóta tudják a szakemberek, hogy milyen életkorban kezdődik meg az utánzó vokalizálás, mikor hangzanak el az első szavak, és mikor tekinthetők ezek igazában közlésnek, vagyis mikor közvetítenek valamilyen szándékot a környezet felé. A beszéd különböző életkori szintjeinek szabályszerűségei is ismeretesek. A beszédtanulás magyarázatát is régen kialakították, akár egyszerű kondicionálással, feltételes reflexképzéssel is értelmezni lehet a szavak hangalakzatához kötött jelentéstartalmak megtanulását (Skinner 1957). Később szerepet kap az operáns tanulás, vagyis az elért eredmény nyomán elinduló érdeklődés- és késztetésfokozódás, hiszen a növekvő gyerek a beszéddel már mindinkább különböző szükségleteit is ki tudja elégíteni. Az egész beszédtanulási folyamat alapja az utánzás, mint láttuk, ennek mechanizmusai már egészen korán működni kezdenek. Régen kimutatták, hogy a nyelv gyermekkori megtanulásában a lényeges vezérlő tényező az idegrendszer biológiai érése. Erről és a beszéd belső szerkezeti (tartalmi, grammatikai, motorikus stb.) fejlődéséről ma már nagyon sok ismeret áll rendelkezésünkre (Gósy 2005.). A nyelv tanításának, a környe zet beszéltető erőfeszítésének alig van befolyása a beszéd organizációjának ütemére, inkább negatív formában van összefüggés a beszéd és a tanítás között, úgy, hogy a keveset beszélő környezetben a gyerek később kezd beszélni. A kisgyerekek egyrészt könnyen tanulják a nyelvet, hiszen naponta sok szó elsajátítására képesek és beszédükben rövid idő alatt nagy fejlődés tapasztalható, de ha megfigyeljük őket, azért látható, hogy a nyelvért ők is alaposan „megdolgoznak”, és azok is, akik tanítják, gyakoroltatják őket, a kisgyermekkel folyó interakció nagy része beszédben történik, nagyon sok a hiba, a próbálkozás, amit a szülők illetve a felnőttek türelmesen korrigálnak, és a helyes nyelvi teljesítményt pedig következetesen megerősítik. A nyelvészek között ma az a vélemény az uralkodó, hogy a nyelv megtanulásának képessége nem egyszerűen a tanulás különleges emberi képességarányai miatt velünk született, hanem azért is, mert az idegrendszer tartalmazza a nyelv kategóriáit valamilyen szerkezeti és működési sajátosság formájában. Ez a híres amerikai nyelvész, Noam Chomsky elmélete (a nyelv ún. innata teóriája) és az itt mutatkozó szabályszerűségek kutatása az ún. generatív nyelvészet. Ezzel magyarázzák, hogy a civilizált és a természeti népek nyelveinek szerkezetében nincs lényeges különbség, és a legprimitívebb kultúrák nyelvei is ugyanolyan fejletteknek tekinthetők, mint az európai nyelvek. Ma még nem tisztázott, milyen jellegű és mértékű a nyelv idegrendszeri deter mináltsága, de az bizonyos, hogy a nyelvi működések magasrendű agykérgi telje sítményeken alapulnak. Az is bizonyos azonban, hogy az emberi viszonylatok váza azonos minden emberi közösségben, és ebből következnek a kategoriális azonosságok a nyelvben, hiszen mindenütt hasonló összefüggéseket kell kifejezni. Az is valószínű, hogy egyszerű tanulási modell is elegendő az elvont fogalmi kategóriák megtanulásának magyarázatára, ugyanis ezek az absztrakciók a mindennapi beszédben állandóan előkerülő konkrét jelentésekből könnyen kikristályosodnak. A lényeg az, hogy a beszéd elsajátítása már az első életév vége előtt megkezdődhet, de az igazi tanulási és kibontakozási korszak a második életév, ennek végén a kisgyermekek már sokat tudnak a nyelvből, sokat értenek. Ez a tudás a megértésében mutatkozik inkább, a kifejezés akciós tere általában kisebb, annak ellenére, hogy a kisgyerekek általában sokat beszélnek és élvezik a kommunikációt, különösen a családban és a megszokott gondozókkal. A kisgyermek kommunikációjában ilyenkor óriási szerepe van a mutogatásnak, a tárgyak megközelítésének és megragadásának, az érzelmeket kifejező pozitív és negatív tartalmú gesztusoknak, és mindenekelőtt a tekintetnek és a mimikának. Ezek bőségesen és ismétlően – redundáns módon – kísérik a szavakat, mondatokat, amelyek hangmodulációi és hangsúlyai is igen élénkek. 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN A következő évek során a beszéd egyre fejlettebb lesz, és ezután a felnőttekkel való érintkezésnek ez válik a fő közegévé, ebben zajlanak a tudatos nevelési folyamatok is. A nevelés kiterjedésével nő a beszéd jelentősége, hiszen a viselkedés különféle előírásai szavakban fogalmazódik meg, és az alkalmazkodó, a külvilági szabályokat figyelembe vevő viselkedés az interiorizált beszéd (Vigotszkij 1938, 1967), a fogalmi gondolkodás alapján lehetséges. A beszéd különleges nyitás a világ felé a gyermek számára, hiszen tágítja a szűk érzékszervi mezőt, mert segítségével mindenről tájékoztatást lehet adni, ami csak történik, bármilyen távol és bármilyen különleges körülmények között. A mese, majd az olvasmány a nyelv valóságreprodukáló és világkép-kiterjesztő jelentőségét végleg megszilárdítja. Ma bizonyosnak látszik, hogy a beszéd képessége az én (szelf) kialakulásának feltétele. A szelf fogalmi elkülönítése éppen azért vált szükségessé, mert a cselekvést és a környezettel való viszonyt szabályozó valamiféle idegrendszeri központ állatokban is feltételezhető, de az emberi viselkedés irányítása csak összetett kognitív műveletekre képes szerveződés funkciójaként képzelhető el. Ehhez elengedhetetlen a múlt tapasztalatainak feldolgozott és rugalmasan előhívható tárolása, a külvilág (különösen az emberi viszonyok) ismerete és figyelembevétele a cselekvés során, de a saját célok, törekvése koncipiálása is. Ezt csak a beszéd tanulásával párhuzamosan képes megtanulni a gyermek, majd ezt egyre önállóbban fejleszti tovább a mind aktívabb interakciói során. Ez a szelf fejlődéstörténete. Míg a nemverbális kommunikáció retonatív átvétele a szelf különösebb fejlettsége nélkül is lehetséges, a másik emberről kialakult differenciált kép nélkül ezek nem értelmezhetők, ezeket az én nem képes a saját belső műveleti „képernyőjére” vetíteni és valamilyen szinten megfogalmazni az így átélt tapasztalatait. Ahogy a beszéd kialakulásában a gyermeki szelf már korán megjelenik, a környezet szinte kizárólag erre és túlnyomórészt verbálisan, növekvő fogalmi elvontságban reagál. Az elvonatkozási készség ezt jelenti, hogy a gyerek egyre bonyolultabb összefüggéseket ért meg és képes felhasználni a környezettel való interaskcióiban. A gyermek számára a beszéd az emberi kapcsolatok befolyásolásának is különleges eszköze. Nagyon egyértelmű és bonyolult személyközi akciók indíthatók már el a kicsi gyerekek felszólító vagy kérőszavaival is. A pszichoanalitikusok már régen rámutattak arra, hogy a szavak ilyenfajta befolyásoló erejének átélése a gyermeki személyiségben mágikus képzeteket kelt. A beszéden át történő aktivizálódás a környezettel szemben a gyermek önállósodásának és a külvilág feletti uralomszerzésnek jó eszköze, és mint ilyen, a személyiségfejlődés egyik belső mozgatója. A beszéd döntő jelentősége miatt tehát sokáig csak ezt a kommunikációs fejlődést figyelték és tartották számon a kutatók. Újabban derül fény arra, hogy jóval a beszéd előtt, az élet első heteiben megindul a nemverbális kommunikáció különböző csatornáinak fejlődése is. Ennek a fejlődésnek vannak olyan mozzanatai, amelyek szükségesek a beszédhez, és annak közvetlen előzményei.

2. A nemverbális kommunikáció fejlődése Jórészt a pszichoanalitikus elméletek hatására a második világháború után nagy volt az érdeklődés az anya és a csecsemő kapcsolata iránt. Pszichoanalitikus elméleti indításból vizsgálták az anyától való elszakítottság állapotait csecsemők között, gyermekmenhelyeken, bölcsődékben, és megállapították, hogy a magára maradt csecsemő nem fejlődik kellően, leromlik, és sajátos viselkedésbeli tüneteket mutat (Spitz, Bowlby és mások vizsgálatai). Az ilyen megfigyelések azt valószínűsítették, hogy az anya és a gyermek viszonya már az élet első heteiben-hónapjaiban is különösen szoros, és a későbbi lelki fejlődés szempontjából nagy jelentőséggel bír. Más észlelések is emellett szóltak. Gyermekorvosok és a csecsemőkori viselkedés kutatói egyaránt azt tapasztalták, hogy az anya és a csecsemő viszonyában különös érzelmi, hangulati megfelelések vannak, az anya nyugtalanságára, feszültségére a csecsemő azonnal reagál, maga is nyugtalanná válik, felsír. A reakció gyakran olyan körülmények között is bekövetkezik, amikor az anya lelkiállapotát a külső megfigyelő szokványosnak tartja, abban a feszültség jeleit nem veszi észre, erre csak az anya beszámolójából vagy sajátos vizsgálatok eredményeiből tud következtetni. Az ilyen megfigyelések másként nem értelmezhetők, mint azt feltételezve, hogy az anya és a csecsemő között valamiféle kommunikációs kapcsolat van. E kapcsolat megértéséhez azután a Spitz és Bowlby által inspirált Harlow már közismert majomkísérletei adtak szempontokat. E kísérletekben azt sikerült pontosan meghatározni, mit jelent az anya léte és interaktív befolyása a majom csecsemő „személyiségfejlődése” szempontjából. Kiderült, hogy az anya nemcsak gondozó, óvó és nevelő minőségében fontos a pszichológiai fejlődéshez, hanem lényeges mint ingerforrás, mint kapaszkodási felület, mint etológiai jellegű ingerséma is. A kismajom az anya jelenlétének olyan ingereire is reagál, mint a testfelület (a szőrzet) tapintása és hőmérséklete. A kismajom


6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN biztonságérzetének és vele született ingerigényének feltételeit tehát viszonylag egyszerű biológiai szabályozás biztosítja. Valószínűsíthető volt a kísérletek során, hogy a majomanya vegetatív változásai ezen a szabályozáson át képesek hatni feszültségcsökkentően vagy feszültségnövelő módon a majomcsecsemőre. Ezt más oldalról is igazolták. Foglalkoztak elkülönítve nevelt majomanyák anyai viselkedésével is: az ilyen anyák nem találtak később kapcsolatot saját gyermekeikkel, nem tudták azokat megfelelően ellátni, és hiányos anyai képességeik már a csecsemővel való testi kontaktusban is megmutatkoztak: utódaiknak nem tudták nyújtani még azt a nem specifikus biztonságot sem, amit az összekapaszkodás jelent. A majomkísérletek és a klinikai megfigyelések szerint az emberi csecsemő is az anya vegetatív reakcióira érzékeny, és ezeknek a reakcióknak az egyszerű, elemi észlelése az első kommunikációs szál, ami az anyát és a csecsemőt összeköti. Az anyai bőr hőmérséklete, nedvességtartalma, az anyai mozgások ritmusa és hasonló, ma még nem is teljesen ismert ingerek sora hordozhatja a csecsemő számára azokat az „üzeneteket”, amelyekre sírással, nyugtalansággal, étvágytalansággal válaszol. A testi kapcsolaton át történő kommunikáció, amely megnyilvánulhat a szoptatás, a karra vevések, a tisztába tétel és a kedveskedő játék során, a nemverbális kommunikáció első változata. Később ez bővül, fejlődik, differenciálódik, ahogyan a csecsemőkori érzékelés képessége változik, kibontakozik. Egyes kutatók szerint az anya és a csecsemő kapcsolatában is szerepet játszhatnak a már említett feromonok, amelyek a verejtékkel kiválasztódó speciális hatású, biológiailag aktív anyagok. Az állatvilágban ezeknek sok fajban jelentőségük van. A levegőn át terjedő biológiailag aktív anyag sajátos változásokat kelt a befogadó állatban, például megindítja vagy megállítja a nőstényben a petesejt tüszőjének repedését, szexuális ingerületi állapotot, területvédő reakciókat stb. vált ki. A feromon név a hormonszerű hatásból és a levegőn át történő átvitelből ered. A feromon is sajátos, biológiai kóddal rendelkező nemverbális kommunikációs forma, ember ben azonban szerepét még nem sikerült bizonyítani, ezért hatása az anya és a csecsemő kapcsolatában csak feltevés. Ugyanígy feltételezhető, hogy az anyatej minőségváltozása is okozhat változásokat a csecsemő közérzetében, idegrendszeri állapotában, mégpedig szoros, együtt mozgó inger-válasz formájában. Az anyatej összetételének változásai ismertek, tények, azonban e változások „kommunikatív” szerepe nem bizonyított. A klinikai megfigyelések valóban arra mutatnak, hogy a szoros anya-csecsemő kapcsolatban a csecsemő valóban szinte „empátiás” módon érzékeli anyja lelkiállapotát, érzelmi változásait. Ennek közvetítője a korán megjelenő és működő figyelem, és ennek irányultsága az anyára, továbbá a mozgásos, és ezen belül az érze lemkifejező megnyilvánulások iránti speciális érzékenység, amely az utánzás leírt képességében is megnyilvánul. Az anya is különleges kapcsolatban van gyermekével, és ugyancsak érti annak legtöbb megnyilvánulását. Az első hetek után már a csecsemő különböző viselkedésformáinak értelmét, okát is meg tudja határozni. Ebben segíti őt a sírás kommunikációs csatornája. Valószínű, hogy az ember alapvetően kommunikatív természetét fejezi ki a sírás különlegesen nagy jelentősége az emberi csecsemő- és gyermekkorban. Bár sírásszerű hangokat már viszonylag alacsonyrendű állatok kölykei is adnak, a sírás még az emberszabású majmok körében sem olyan sokszínű és jelentős jelzésforma, mint az emberben. A csecsemőben a sírás valódi nemverbális kommunikációs mód, a benne elrejtett kód jellegzetesen analógiás, az intenzitás kifejlődésének tág tere van, és már nagyon régen megfigyelték, hogy a csecsemő különböző szükségleteit és bajait másfajta sírás jelzi. Az anya számára a sírás megfejtése mind könnyebb és egyszerűbb. A korai kommunikáció ma igen sok kutatás tárgya. Sok adat szól amellett, hogy az anya közérzeti változásaira már a magzat is reagál, tehát valamiféle egyszerű kommunikáció zajlik. A magzati mozgásokra az anyák figyelnek, azoknak gyakran jelentéseket tulajdonítanak. Az anya hangját az újszülött mintegy megismeri. Ma már bizonyosan tudjuk, hogy az egészséges csecsemő a megszületése utáni órákban is figyel anyjára, tekintetkapcsolatot létesít, sőt, az anya mimikájának és mozdulatainak utánzására is képes (Meltzoff & Moore 1977, Tevarthen 1998 stb.). Tevarthen a csecsemő és az anya korai és mindinkább bonyolódó tekintet- és mimikai kommunikációját az ember korai interszubjektivitásának nevezi, ennek első fázisában az ún. protokonverzációk zajlanak. Ezekből alkot a csecsemő kezdetleges rendszert, ezek tükrében ismeri fel önmagát mint személyközi ágens, ez később kell az éntudatos cselekvéshez és a kommunikatív együttműködéshez. E képességek alapján alakul ki a mimezis, az utánzás, különösen a szavak és a mondatrészek utánzása, amelyek anyai (illetve környezeti) megerősítései fejlesztik a beszédet. Az utánzás (ennek bonyolultabb formáit imitációnak is nevezik) a kéz használatában, a cselekvésben is megmutatkozik. Az anya és a csecsemő között így igen szoros kapcsolat jön létre, ezt sokan „duáluniónak”, sajátos kettős egységnek nevezik. E kapcsolat mindkét irányban igen mélyreható, és olyan percepciókat tesz lehetővé, amelyek az empátia mechanizmusához hasonlóak. Igazi „empátia”, tiszta formában, természetesen a csecsemőnél lenne csak elképzelhető, ha fennállna az empátia egyik lényeges összetevője, a beleéléses megértés tudatosításának képessége. Az anya megértését már egy csomó következtetés, megfigyeléseken alapuló általánosítás is segíti. A „duálunió” összehangolódását azonban nagyjából azonos tanuláselméleti utakon 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN képzelhetjük el, mindkét személyiség ráhangolódása a másikra leírható a feltételes reflex-képződés és az operáns tanulás elveivel. A csecsemő számára az anya élettani állapotainak jelzései feltétlen reflexszükségleteket (lásd a Harlow-féle kísérletekben megállapított ingerigényeket) elégítenek ki, így feltételes reflexek kiváltóivá válnak, és ha a feltételes inger kimarad, arra a csecsemő valamilyen nyugtalansággal, esetleg sírással válaszol. Az anya számára ugyancsak rögzülnek a csecsemő viselkedéssémái, és az eltérés feltűnik, valamilyen magyarázatot követel. Ez eddig mindkét szempontból a feltételes reflexek szabályai szerint megy végbe. Az operáns tanulás ott kapcsolódik be, amikor a saját viselkedés vagy cselekvés vált ki valamilyen változást a másikban. Az anya ilyen módon talál rá a csecsemő megbékítésének, lecsillapításának módjaira, néha magára a bajra, amit meg kell szüntetnie, hogy a sírás abbamaradjon, a csecsemő viszont így tanulja meg saját viselkedésének következményeit, vagyis főleg sírásának hatásait. A szoros anya-gyermek egységben tehát egymásba kapaszkodó jelzésváltás-fogaskerekek mozognak, és teszik teljessé a kommunikációs viszonyt. Valószínűleg ebben mutatkozik meg a beleélés lehetőségének első formája. Később az elsődlegesen testfelületeken át történő jelzésváltásba mindinkább bekapcsolódik a hallási csatorna a csecsemőnél is (az anyánál ennek természetesen mindig is aktív szerepe van), az anya hangja is nemverbális információkat közvetít, és ismerve a hangon át közvetítődő érzelmi kifejeződések széles skáláját, ez ismét az anyára való ráhangolódást erősíti meg. Néhány hét után a látás is működni kezd, mindinkább finomodik. Erre mutat a mosolyválasz jelensége, amely megjelenése után még hetekig nem kötődik személyhez, bármely emberi arc kiváltja, sőt kiváltódása – legalábbis megjelenése után egy ideig – egyszerűsíthető az arc legelemibb ingersémájára, amely valamilyen egyszerű maszkon is ábrázolható (Spitz 1967). Valószínű, hogy a száj vagy a kezek, esetleg az anyai mimika egészen korai utánzása is reflexszerű. Újabban vannak megfigyelések, amelyek szerint az anya hangja már az első napokban kiválthat mosolyreakciót, és a jó szemkontaktus nyomán az anya korábban kiválthat mosolyválaszt, mint az általában bekövetkezni szokott. Pszichoanalitikus szerzők hangsúlyozzák, hogy az empatikus, visszatükröző koragyermekkori anyai viselkedés a gyermeki én fejlődését segíti elő, mert segít megkülönböztetni a belső érzelmi állapotokat, és így mintegy belső tárgyfelisme réseket munkál, vagyis a gyermek a saját reakcióit valamennyire tudatosítja. Egyes kutatók ezt „selfobject”-nek, vagyis én-tárgynak nevezik (Vanaerschot 1997). Kohut és iskolája szerint a problémás élményvilág és a tünetképzés éppen az én belső differenciálatlanságával áll kapcsolatban, és a terápia során az empátiás megértés és rezonancia éppen a belső lelki tárgyreprezentációk és érzelmek elkülönítésén át hat rendezően, tehát mintegy fejlesztő, gyógyító módon (Bohart & Greenberg 1997). Az empátia fejlődésével kapcsolatosan általában a gyerek érzelmi érzékenységére, az anyára és a „jelentős felnőttekre” (significantadult – aki a gyerekkel gondozói vagy bizalmi, intim kapcsolatban van) való ráhangolódási képességre szoktuk vonatkoztatni az empátiát, de fejlődéslélektani szempontból nagyon fontosak azok az énműködések is, amelyek az empátiás élmény kognitív feldolgozását szolgálják. A mosolyválasz, melyről már a kommunikációs csatornák leírásakor volt szó, különleges biológiai „csel” amely elősegíti, hogy az anya még többet foglalkozzon a kicsivel, mint eddig, és hogy a környezet is jobban felé forduljon (ezt a korai utánzással kapcsolatosan is feltételezhetjük). Az a tény, hogy a csecsemő rámosolyog a föléje hajoló arcra, a megismerés illúzióját kelti, és ez mindenkit arra késztet, hogy még több síkon kell kommunikálni vele, hiszen már okosodik, fejlődik már „ráismer” állandó környezetére. Így a csecsemőt fokozottabban érik olyan ingerek, amelyekből a kommunikációt gyakorolhatja és tanulhatja. A mosolyválasz kb. a hatodik és tizenkettedik hét között jelenik meg, és néhány hét múlva már csak az anyára, illetve az anyához hasonlóan állandón a közelében lévő személyre korlátozódik. Ez csak úgy magyarázható, hogy mind több látásos ingert képes a gyermeki agy feldolgozni, és így mind szorosabban kötődik a mosolyválasz a legtöbbet látható arcra, és így lassanként valóban ráismer az anyára. Megjelenik a tekinteten át történő kommunikáció, a gyermek is követi a körülötte folyó eseményeket a szemével, hosszabban elidőz a számára fontos személyek mozgásán, arcán, és elkezdődik az anya tekintetének megfigyelése. Majd a csecsemő hangadása jelentkezik és fejlődik, ez tovább serkenti az anya készségét, hogy beszéljen gyermekéhez. A kommunikáció így új vetülettel gazdagodik, hiszen a beszéd még több érzelmi színt tartalmaz, hiszen az intonáció, a hangsúly, a dallam is szerepet kap, és a csecsemőkori gőgicsélés is újabb információk kiolvasását teszi lehetővé az anya számára. Az újabb vizsgálatok szerint a hangadáson át kialakuló nemverbális kommunikáció a beszédtanulás szükséges fázisa, a csecsemő gőgicsélése a beszéd előformája. A hangadásokon át már kidolgozódnak alapvető jelentések, amelyek a szoros kapcsolatban már kölcsönös jelzésértékűek Ezek kapcsolódnak később szóalakzatokhoz, melyeket a csecsemő csak az első szótagban tud kifejezni, mígnem több hibás próbálkozáson át eljut a helyes kimondásig (és eközben hónapok, néha félévek telnek el). Az érzékszervileg kifejlett kisbaba már képes arra, hogy felfogja anyja, és kisebb mértékben, az őt körülvevő többi személy érzelmi állapotát. Ezt egyszerű, sűrített jelentéstartalmakban teszi, hiszen nyilván csak arra érzékeny, ami a szükségletei szempontjából fontos a számára. Különösen a hangulatok, kedélyállapotok 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN feszültségét fogja fel. Saját élettani állapotaitól függően reagál azonban ezekre, jóllakottan kevésbé, éhesen vagy betegen inkább. Ha az anya és a csecsemő kapcsolata egyenletes és zavartalan, a reakciók kevésbé szembetűnők. Ha az anya viszonyulásában zavar van, akkor a csecsemő válasza valamilyen fejlődési vagy viselkedésbeli rendellenesség. Ezt a külső megfigyelő csak nagyon nehezen tudja kötni az anya viselkedéséhez, hiszen annak leglényegesebb jelzései nem észrevehetők számára. Tudományosan is nagyon nehéz az összefüggést bizonyítani. Sok szakember feltételezi azonban, hogy a csecsemőkori étkezési és emésztési zavarok, alvászavarok, nyugtalanságok az anyában rejlő érzelmi ellentmondásokra vezethetők vissza. Néha ez betegségeket is okozhat. Az anyák számos különböző okból kerülhetnek olyan lelkiállapotba, hogy nem tudják átadni magukat az anyaságnak. Legtöbbször a házastársi kapcsolat feszültségei zavarják meg a gyermekhez való viszonyt, általában úgy, hogy az anya érzelmi energiáinak egy részét elvonják. De zavaróan hathat, ha a gyermek nem kívánt módon és alkalommal született, ha az anyaság gátolja a hivatás érvényesülését, vagy elvonja az anyát számára fontos kielégülési módoktól. Mint a fejlődési pszichopatológiával kapcsolatosan is említettük, gyakran az anya személyiségének kóros lelki problémái jelentkeznek vagy erősödnek fel a gyerek hatására. Az anya saját gyermekkorából eredő szorongások, félelmek lobbannak fel a kicsi élet ápolásakor. Ezeknek a félelmeknek, szorongásoknak kialakulása visszanyúlik az anya saját szüleihez fűződő kapcsolatáig, ezeket a pszichoanalitikus elvek alapján lehet megérteni. Fellobbanásukban valószínűleg szerepük lehet a testi és idegrendszeri tényezőknek is: a szülés legyengítő hatásának, az egész szülési és gyermekágyi élménysorozat sokkhatásának, de olyan másodlagos pszichológiai körülményeknek is, mint a fiatal anyák viszonylagos elszigeteltsége és ingerszegény életmódja. Ebben a nehéz helyzetben az anyák általában átélik, hogy életükben döntő fordulat következett be a gyermek megszületésével, korábbi életmódjuk bizonyos örömeiről és lehetőségeiről végérvényesen le kell mondaniuk, kapcsolataik átalakulnak, kötelezettségeik nőnek. Mindezt a terhesség alatt sem lehetett annyira nyilvánvalóan látni. Ha a csecsemőnek valami baja van, akkor szinte az egész nap azzal telik el, hogy az anya ápolja, eteti, és ez gyakran valami sajátos rabság élményét váltja ki. Ha az anyai személyiség ilyenfajta motivációs ellentmondásossága tartós és erős, akkor ez a gyermekkel való kapcsolatot elronthatja. Kisebb mértékben minden anya átél valamit ezekből az ellentmondásokból, azonban a gyermek iránti szeretet, a gyermekhez való kötődés, az érte érzett különös felelősség általában elnyomja az ellentétes gondolatokat és érzéseket. A legtöbb anya nehezen viseli el annak tudatát, hogy kellemetlennek is érez egyet-mást a régebben annyira áhított anyaságból, melyre annyit készült a terhesség hónapjai alatt, és igyekszik elfojtani, a tudatból kiszorítani minden diszharmonikus érzelmi rezdülést. A kellemetlen epizódokból, a kifáradás és az elcsüggedés pillanataiból a gyerek számára nem származik semmi kellemetlen, csak akkor zavarja mindez az anya-gyermek kommunikációt, ha a kellemetlen érzések, a gyerek iránti negatív érzelem kerekedik felül, és a törődés a továbbiakban egyszerűen akaratlagos erőltetésből fakad. A korai anya-gyerek kommunikációban gyakran döntő tényező a csecsemő idegrendszeri fejlettsége vagy egészségi állapota. Koraszülöttek, szülési károsodottak, alultáplált vagy veleszületett betegséget hordozó csecsemő gyakran nem válaszol az anya közeledésére és nem veszi fel vele a szemkontaktust. Ez az anyát is demotiválja. A csecsemő fejlődése egyébként is plasztikus, a fejlődésben, érésben nagy egyedi különbségek vannak, akár több hónapos fejlődési késéseket is nyom nélkül behozhatnak később a gyerekek. Ilyenkor nagy segítség lehet az anya számára a szakszerű tanácsadás (gyermekorvos, védőnő, vagy éppen többgyermekes, tapasztalt másik anya bátorítása). A pszichoanalitikus ismeretek elterjedése miatt a fiatal anyákban (különösen első gyermeküket szülőkben) gyakran alakul ki elégtelenségérzés vagy bűntudat. Ez tovább rontja a kapcsolatot, néha a nagyon gyakori szülés utáni depresszióhoz (postnatal blue) vezet, amely a környezet érzelmi támogatása, segítsége révén általában enyhe lefolyású, hamar elmúlik. A pszichoanalitikus elméletek általában e korai időszak kommunikációs problémáiból vezetik le a súlyosabb személyiség- és magatartászavarok eredetét. Már említettük, hogy Kohut a nárcisztikus személyiségkárosodásokat az anyai empátia hiányának vagy működési zavarának tulajdonítja, mert emiatt a korai pszichikus szükségletek kielégületlenek maradnak a gyermekben (például Kohut 1977), vagy pedig Ammon e korai, ún. szimbiotikus anya-gyermek kapcsolati fázis kommunikációs hibáiból eredezteti az én ún. „archaikus” megbetegedéseit, mint amilyen a hasadásos elmebaj vagy a depresszió (Ammon 1980). Általában az énfejlődés az a személyiségfejlődési elem, mint már említettük, amely nagyon lényeges az empátia egyéni fejlődéstörténetében, ugyanis az én határai és működésmódjai, ezek fejlődés-lélektani állapotai határozzák meg az empátia képességét Az én zavar, én károsodás vagy az érzelmi együttrezgés szimpátia, „átragadós” nyitottságát vagy az én túlzott megmerevedését, bezáródását vonja maga után. Már többször is utaltunk arra, hogy az anya szerepe nagyon sajátos, specifikus (már csak a prenatális hatások vagy a lehetséges feromonális tényezők miatt is), de nem abszolút, más gondozó is helyettesítheti, ha a megfelelő – Winnicott nyomán „elég jónak”, átlagosnak minősített – anyai viselkedést képes megvalósítani. 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN Figyelemreméltó az is, hogy az anyán kívül mások is bekapcsolódnak a gyermekkel folytatott kommunikációba, ma mindinkább az apák is, de különösen a családban élő nők, kivált a nagymamák. A kutatások rámutattak, hogy az erősen hangsúlyozott, nagy affektív mimikai élénkséggel és egyszerűsített formában történő beszéd a gyerekhez könnyíti, gyorsítja a beszédtanulást (ha a megfelelő biológiai érési feltételek megvannak), és ebben a nagyszülők, rokonok, gondozók sokszor nagyobb szerepet játszanak, mint az anyák.

3. Az anya-gyermek kapcsolat és az empátia A kutatások és a tapasztalatok szerint a rossz anyakapcsolatban felnövő kisgyerekek kommunikációs fejlődése elhúzódik, a beszédet is később tanulják meg, és a nemverbális jelzésekre való reakciókészség is csökken. Sok szakember szerint a későbbi empátiás készség mértékét jórészt ez a korszak határozza meg. A jó anya-csecsemő kapcsolat érzékeny jelzéshálózatot alakít ki, és a nemverbális kommunikáció nagyszerű gyakorlótere, míg a rossz kapcsolat az egész jelzésrendszert szétzilálja. E korszak súlyos kommunikációs zavarával magyarázható az ún. gyermekkori autizmus kialakulása, amelyet gyermekkori szkizofréniának is szoknak nevezni. Erre az állapotra a gyerek kommunikatív reakciókészségének nagyfokú fejletlen sége a jellemző, a kisgyerek úgy viselkedik, mintha a személyek teljesen érdektelenek lennének számára. Nem figyel rájuk, nem jelez számukra semmit. Az ilyen gyerekek nem tanulnak meg beszélni sem. Mások a szkizofrénia kóreredetét keresik az ilyen kommunikációs zavarban. A később szkizofrénné váló ember kommunikációs fejlődésében nem feltűnő a lemaradás, csak éppen a nemverbális kommuniká ciók felfogásában áll be zavar. Ez olyan kommunikációs hátrányt okoz, amelynek következményei egyre nagyobb nyomot hagynak a személyiségben, mígnem a serdülőkor idején vagy a fiatal felnőtt korban a meggyengült egyensúlyú rendszer működésképtelenné válik, illetve teljesen elveszíti egyensúlyát. Erről a feltevésről csakhamar részletesen is szólnunk kell, mivel ez a tétel az empátia fejlődéstörténetének megvilágítása szempontjából is jelentős. Az bizonyosnak tekinthető, hogy a nemverbális kommunikáció felfogását és többé-kevésbé tudatos értelmezését a kisgyermekkorban és elsősorban az anyával kialakuló érzelmi kapcsolatban, másodsorban pedig az apával és más, együtt élő személyekkel való kapcsolatban tanuljuk meg. Valószínűnek tekinthető, hogy e korszak tanulási eredményei bevésődnek, és a későbbi empátiás készség alapjait vetik meg. Az is igen valószínű, hogy az empátiás képesség kibontakozásának mozgatója az anya és a gyermekkori környezet érzelmi viszonyulásának követési, „monitorizálási” szükséglete. Ez az érzelmi viszonyulás a kisgyermek biztonsága szempontjából rendkívül fontos. Már egészen kicsi kortól kezdve az anya öntudatlanul is, de tudatosan is él e viszonyulás kifejezésének változtatásával mint nevelési eszközzel. A helyesnek, értékesnek tartott megnyilvánulásokat a szeretet jelzéseivel jutalmazza (fokozott odafigyeléssel, meleg mosollyal, simogatással, csókkal, helyeslő hangadással stb.), míg a szeretet megvonásával bünteti a nem kívánatos viselkedésformákat. A csecsemőkori anya-gyerek kapcsolat egészségesen fejlődő jelzésrendszere mellett a szeretet kifejezés viszonyainak egyértelmű és világos jelzései tűnnek a legfontosabbnak az empátiás készség fejlesztésében. Ha a szeretet különböző fokozatai elég széles skálán és több kommunikációs csatorna információiban tükröződnek, és ha az egyes fokozatok egymástól jól elkülönülnek, a kisgyermek megbízhatóan képes tájékozódni a kapott jelzések alapján, és határozottan érzi lehetőségeinek határait. Az anyák többsége észrevétlenül és természetesen nyújtja ezeket a kommunikációs feltételeket, amelyek egyben a kisgyermek viselkedésének szabályozási paraméterei is. A valóságban ez a szinte magától értetődő anyai teljesítmény nagyon bonyolult folyamat, hiszen a kisgyermek fejlődésével párhuzamosan változnia kell. Ahogyan nő a kicsi, úgy kell az anyának egyre inkább elengednie őt magától, úgy szorul háttérbe a testi kontaktus mint fő kommunikációs forma, és kap jelentőséget a hallásos és látásos jelzésváltás, úgy válik a gyerek is egyre önállóbbá, egyre több saját cselekvés és kezdeményezés forrásává. Minden fejlődési szakaszban más és más számít tehát megengedhetőnek, kívánatosnak, büntetendőnek. Az anyának meg kell éreznie ezeket a fázisváltásokat, és ezekben át kell állítania saját anyai kielégülésének sémáit is. Minden kisgyermekkori szakaszban ugyanis az anya számára különböző örömök csatolódnak vissza az anyai motivációk közé. A csecsemővel való testi érintkezés nagy anyai kielégülési lehetőség, ezt számos vizsgálat mutatja. Maga a szoptatás például az anyai emlő érintéses érzékenységének erőteljes stimulátora, és a nők nagy részében sajátosan kellemes érzést kelt. A karra vevés ugyancsak érzékileg is kellemes esemény. A növekvő gyermek azonban már mind kevésbé tárgy, amely kellemes érintéses ingereket ad, hanem kommunikációs partner, aki különböző módokon kifejezi érdeklődését és ragaszkodását, és mint ilyen ad az anyának sok gyönyörűséget. Gyakran előfordul, hogy az anya nem tud egyértelmű lenni szeretet kifejezéseiben, nem tud elég kommunikációs csatornát működtetni, vagy pedig nem tud kellően átváltani új, a kisgyermek új fejlődési szakaszának megfelelő szabályozási feltételekre. Mivel az egész anyai viselkedés nem tudatos, az ilyen nehézségek rendszerint észrevétlenek maradnak, és többnyire a kisgyermek valamilyen tüneti viselkedésében mutatkoznak csak meg, amelynek különböző más okokat is lehet tulajdonítani. Az anyai viselkedés mindenféle 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN kommunikációs zavara visszavezethető az anyaság vállalásának lélektani nehézségeire, és értelmezhető mint sajátos neurotikus probléma az anya személyiségében, amely azután vagy az anya személyiségfejlődésének múltja, vagy emberi kapcsolatainak jelenlegi helyzete felé mutat. Az anya és a csecsemő, majd a kisgyermek kapcsolatának bonyolult történéseit még ma is alig tudjuk vizsgálni, ezért a pontos összefüggések itt még nem eléggé tisztázottak (bár a korai kötődés kutatásai különböző ötletes kísérleti és képi rögzítést és elemzést megengedő módszert dolgoztak ki, és meglehetősen sok adat gyűlt már össze – pl. Cassidy & Shaver 1999; Fonagy & Target 2005 stb.). Nagyon valószínű, hogy a kisgyermekek különböző módon és mértékben tanulják meg a nemverbális jelzések felhasználását emberi kapcsolataik alkalmazkodásos befolyásolásában, és ezzel indul meg az empátiás készségben mutatkozó nagy egyéni különbségek kifejlődése. Lehetnek olyan gyerekek, akiknek első két életévében a nemverbális jelzéseknek nincs különösebb fontossága, és akik így nem képesek eléggé érzékelni, mennyire szeretik őket, vagy általában hogyan viszonyulnak hozzájuk. Vannak olyanok, akik viszont rendkívüli érzékenységet tanúsítanak a környezet érzelmi viszonyulásának árnyalatai iránt, és nagyszerűen tájékozódnak a tekintetek, mosolyok, gesztusok, hangszínek kommunikációs világában. A különbségek alig tűnnek fel, hiszen az élettani szükségletek az elsődleges meghatározók a korszak viselkedésében, tehát a táplálék hiánya, a testi közérzet, a hőmérsékleti viszonyok és a kisbaba életének más biológiai mutatói szabják meg leginkább a sírás vagy a jókedv időszakait. Ha a nemverbális kommunikációba be nem kapcsolt kisgyermek gondos anyai ellátásban részesül, viselkedése és fejlődése esetleg még egészségesebbnek is tűnhet az anyával szoros érzelmi viszonyban levő gyerekénél, ha annak ellátásában és ápolásában mulasztások vannak. Itt kell megemlítenünk, hogy a csecsemők helyes ellátása és ápolása nem jár szükségszerűen együtt a szeretetteljes és szoros érzelmi kapcsolattal. A megfelelő ellátás és ápolás tudatosan tanult teljesítmény, és nagyban függ az anyák műveltségétől és társadalmi helyzetétől. Egyszerűbb kulturális környezetben vagy kedvezőtlen feltételek között levő társadalmi rétegekben élő anyák nem mindig tanulják meg azokat a higiénés és egyéb elveket, amelyeket a műveltebb anyák csecsemőápolási szakkönyvekből vagy a háziorvos utasításaiból könnyen megkapnak. Gyakran nem is áll annyi eszköz és lehetőség egy-egy anya rendelkezésére, amennyi a teljesen ésszerű csecsemőápoláshoz kell, hiszen nem minden anya van olyan helyzetben sem, hogy minden figyelmét és energiáját kisgyermekének szentelhetné. A rosszabb feltételek és a hiányosabb csecsemőápolási felkészültség ellenére a szeretetkapcsolat nagyon erős lehet, míg a legkorszerűbb ellátási körülmények között is hiányos lehet az anya odafordulása és érzelmi kommunikációja gyermekével. Az anya-gyermek kapcsolat egyik első vizsgálója, René Spitz is kimutatta ezt híres vizsgálatában. Két csecsemőotthon lakóit vizsgálta, az egyikben szegény sorsú anyák gyerekeit ápolták úgy, hogy az anyák bejártak csecsemőikhez, etették, gondozták azokat, eléggé rossz körülmények között, a másikban viszont árva vagy szüleiktől tartósan elszakított csecsemők éltek, kitűnő gondozás és higiénés ellátás mellett. A nagyon jó feltételek között élő gyerekek sokkal rosszabbul fejlődtek, többet voltak betegek, és ezt Spitz csak az anyai szeretet hiányával tudta magyarázni. Ezt a feltevését azután megfigyeléseivel igazolni is tudta. A növekvő kisgyermek megtanul beszélni, és ettől kezdve a beszéd válik az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb szabályozó elemévé. Ha a nemverbális kommunikáció nem fejlődött ki eléggé, a beszéd megtanulása után ez még kevésbé feltűnő, hiszen most már az anya megmondhat bármit a kicsinek. A szavak eléggé egyértelmű jelentéstartalmakat közvetítenek. Egészen új kommunikációs mód kapcso lódik azonban be ilyenkor, a digitális kód válik uralkodóvá, és ez egészen más pszichológiai beállítódást is követel, ezért a beszéd kifejlődésének korában a nemverbális kommunikáció képessége már lassan fejlődik tovább. A korábbi életszakasz esetleges lemaradása tehát ettől a korszaktól kezdve fokozódik, de ez a beszéd jelentőségének egyeduralma miatt nehezebben vehető észre. A normális személyiségfejlődésben a nemverbális kommunikáció szerepe általában egészen az iskoláskorig igen nagy, hiszen az elvont fogalmak használata csak lassan alakul ki, és ezért az emberi viszonyulásmódok közötti tájékozódásban a kisgyermek megfigyeléseire és a nemverbális jelzésekre adott érzelmi rezdüléseire van utalva. Szokványos családi feltételek mellett ebben a korban az anyán kívül más emberi kapcsolatok is fontossá válnak, és gazdagítják a nemverbális kommunikációs készséget. Néha az anya viszonylagos érzelemszegénységét és hiányos odafordulását az apa vagy a nagymama viselkedése ellensúlyozza, és ezáltal a fejlődési lemaradást kiegyenlítheti. Ebben a korszakban a szavakon át folyó kommunikáció felhasználható arra is, hogy a nemverbális kommunikáció terén megfigyelhető bizonytalanságokat kiküszöbölje. A második és ötödik-hatodik, életév közötti életszakasz ezért különlegesen fontos a kommunikációs fejlődésben, és az anya-gyermek kapcsolat hibáit megszüntetheti; de ha kedvezőtlenül alakul, nagymértékben fel is fokozhatja azokat. Megemlítendő, hogy a szelf fejlődésének elmaradása vagy zavara az iskolás kor előtt nem mindig tűnik fel. Leginkább akkor észrevehető, ha a gyerek szorongó, gátolt. A külvilág leképezése a beszéd tanulása révén, és még inkább a beszéd tanításával együtt járó, a legtöbb esetben a gyerek felé odafordulást, figyelmet rejtő interakciók miatt a gyereknek sok kielégülést adhat, amely a belső biztonsághiányt vagy félelmeket


6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN kompenzálhatja. Igen valószínű, hogy a jó anyakapcsolatokban az anyai empátia révén fogalmilag megragadható érzelmi állapotok és viszonyformák fejletlenek maradnak, ha a kötődés zavart. Ezek hiánya a későbbiekben – leginkább iskoláskorban – mutatkozik, amikor a társas térben a gyermek mind önállóbb ágens lesz, és sikeres működéséhez kell a spontaneitás, a kifelé fordulás, a kezdeményezés. A korai kötődésben ki nem alakult önbizalom (a pszichoanalítikusok ezt Bálint Mihály nyomán szokták ősbizalomnak is nevezni) hiánya felerősíti a társas szorongást, az elővételezett (anticipált) szorongást és a gátlásosságot. Az emiatt tapasztalt negatív visszajelentések a környezet részéről gyakran különféle tüneti megnyilvánulások forrása az iskoláskorban. Ezekkel a kisgyermekkorban kevéssé tud szembesülni a formálódó gyermeki személyiség.

4. Az identifikáció és az empátia E korszakban megindul még egy pszichológiai folyamat, amely szervesen összefügg az empátiával, s amely a nemverbális kommunikáció iránti érzékenységet fokozhatja, az azonosulásos tanulás, az identifikáció folyamata. Ennek lényege az, hogy a kisgyermek megfigyeli a számára fontos személy viselkedését, főleg olyan viselkedését, amely valaki felé irányul, és amely a szociálpszichológia nyelvezetében szerepviselkedésként írható le, vagyis társadalmilag előírt mintákat, sémákat követ. Ezeknek a viselkedésformáknak a vázát, a főbb vonásait a gyermek beépíti magába. Sok kis megfigyelési epizód éveken át egymásra vetül, mind mélyebben vésődik be, majd lassan megszilárdítja az illető viselkedésminta körvonalait a személyiségben. E minta köré motivációk épülnek, a szerep kezdetleges formái megjelennek a gyermeki viselkedésben. Főleg a játékban van az ilyen viselkedésformáknak tere, és ezeket a környezet rendszerint utánzásnak ítéli meg. Az utánzásos elem csak kezdetben lehet domináns, később az azonosulás a megfigyelt viselkedési minta átvételét jelenti, a minta társas összefüggéseinek, sőt később motivációinak és kielégülési eredményeinek (gratifikációinak) mind pontosabb észlelésével. A pszichológiai elméletek szerint az azonosulásos folyamat úgy indul, hogy a gyermek a megfigyelt modell érzelmi állapotait érzékeli, először, és ennek nyomán válik számára a magatartás érdekessé. A mechanizmus teljesen azonos az empátia mechanizmusával, hiszen a modellszemélyiség mimikáján, gesztusain, egész nemverbális kommunikációs rendszerén átáramló információk teszik lehetővé, hogy a kisgyermek saját magában felidézze a megfigyelt másik ember lelkiállapotát. Sajátos beleélés jön tehát létre, és így – a tudományos feltételezések szerint – a gyerek elsősorban azt éli át, hogy a másik kellemes feszültségbe kerül, vágyak ébrednek benne, örömökhöz és kielégülési élményekhez jut. Ezek áthullámoznak a gyermeki személyiségben, majd a megfigyelt viselkedéssémához kapcsolódnak, annak motivációs töltetébe épülnek bele. A megfigyelések sorozatában kialakult szerepsémák (Rocheblave-Spenlé 1962, Biddle & Thomas 1966 stb.) először a gyermeki fantáziában mutatkoznak, csak azután tevődnek át a viselkedésbe játékszerű próbálkozások formájában. Az utánzásszerűen megjelenő játékos viselkedést azután a környezeti reakciók tovább differenciálják, például a gyermekhez nem illő vagy számára nem kívánatos szerepkezdeményeket a környezet nem jutalmazza, vagy bünteti, vagy a megfelelő szerepsémákat helyesli, bátorítja, megerősíti. Főleg a nemi szerepek, tehát a férfi és a nő viselkedése számára előírt szerepsémák alapjai rakódnak így le a gyermekkorban, de kialakulnak különböző tevékenységi sémák is, amelyeknek speciálisan a gyermekkora vonatkozóan van szerepértékük (Lynn 1969, Thompson 1971 stb.). Az azonosulás mozzanatai, illetve folyamatai észrevétlenek maradnak, általában a gyermekkorban gyenge a belső reakciók tudatosításának képessége, de a fejlődő én ilyenkor ezt sem alkalmazza, mintegy teljesen felolvad az élményben, tehát inkább az érzelmi ragályhoz vagy a szuggesztióhoz (hipnózishoz) hasonló énállapotok jönnek létre. Az identifikáció modelljei főleg a szülők és a család más tagjai vagy a közvetlen környezet gyakran látható személyei. Az anya azért is különösen fontos azonosulási minta, mert a vele való érzelmi kapcsolat miatt őt a gyerek állandóan figyeli. Az azonosulásban részben biológiai eredetű ingerérzékenység nyilvánul meg, részben az anya-gyermek kapcsolatban megtanult nemverbális kommunikációs készség érvényesül. Fel kell tételezni, hogy ebben a korban a felnőttek nemverbális jelzései iránt az idegrendszer fejlődési állapotából eredő sajátos érzékenység is fennáll. Az azonosulás megértésében figyelembe kell venni, hogy a kisgyermek egész világa szinte az őt körülvevő emberek jelzéseiből áll, ezeket tehát olyan bőségben kapja, hogy a jelzések felfogásának feltételei különösen kedvezőek. Ráadásul a felnőttek a kisgyerekeket nem tekintik még elég fejlettnek arra, hogy megértsék, mi is folyik körülöttük, ezért különböző viselkedésformáikat teljesen szabadon élik. Különösen vonatkozik ez az interaktív viselkedésre. Ez azt jelenti, hogy a gyermek jelenlétében igen eleven párbeszédek zajlanak, tág tere van az érzelmek kinyilvánításának és az indulatok megjelenésének is, akadálytalanul bontakozik ki a felnőttek – legfőképp a szülők – viselkedésében a játékosság vagy a tréfa. A felnőttek nem 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN vigyáznak mimikájukra, hanghordozásukra, gesztusaikra. A már növekvő, beszélni tudó gyerek előtt pedig éppen a nemverbális kommunikációra bíznak többet, mert nem akarnak nyíltan beszélni, nehogy a gyerek megértse. A nemverbális jelzések szabadabb áradásával viszont éppen elősegítik az azonosuláshoz szükséges gyermeki beleélést. A személyiségfejlődés elméleteiben kiemelik ennek az önkéntelen, megfigyelő, de a szelf önmagát mintegy behelyettesítő („vikariáló”) tanulásnak jelentőségét. Ilyenkor a gyermeki én a felnőttek különböző motivációit és ezek célképzeteivel kapcsolatos kielégülési formákat képes átélni. Később ebből az empátia egy tartalmi területe, a másik ember motivációs állapotának megértési képessége bontakozik ki és fejlődik tovább A gyermek és az emberi környezet kölcsönkapcsolata ekkor tehát nagyon bonyolulttá válik, a mikro történések különleges rendszere alakul ki, és ezt egyre nehezebb áttekinteni. Mindinkább bonyolítja a viszonyokat, hogy a gyermekből magából is kommunikációk és kezdeményezések indulnak ki, és azok is egyre nagyobb mértékben befolyásolják a környezet viselkedését. A lényeg annyi, hogy még kedvezőtlen körülmények között is jelentős lehet a nemverbális jelzések iránti érzékenység, tehát megvannak a későbbi emocionális empátia feltételei, de igen jelentős egyéni különbségek is kialakulnak e tekintetben, és ezek a különbségek nagymértékben visszavezethetők a szülők személyiségére és a szülő-gyermek (különösképpen az anya-gyermek) kapcsolat előzetes történetére. Biológiai érzékenységi különbségek feltételezésére kevés alapunk van. Az értelmi fogyatékosok a nemverbális kommunikáció szempontjából is lassabban és kisebb ívben fejlődnek, bár ez különösen a súlyosabb fogyatékosokra érvényes szabályszerűség, mert a normálishoz közelebb álló variánsok (a hagyományos beosztás szerint a debilisek) gyakran nagyon jól felfogják a nemverbális jelzéseket. Különösen a Down-kóros gyerekek, az ún. mongoloidok ilyenek. A kisebb fokban értelmi fogyatékos gyerekek szülei gyakran nagy szeretettel fordulnak a kicsi betegek felé, így az anya-gyermek kapcsolat is nagyon jó, és a fokozott törődés gyakran olyan fokra fejleszti a nemverbális kommunikáció képességét, hogy az értelmi teljesítőképesség hiányát is bizonyos fokig, legalábbis az iskolai évekig, ellensúlyozni tudja. Az érzékszervi fogyatékosság sem szokott általában lényeges elmaradást okozni az empátiához szükséges készségek fejlődésében, ugyanis az érzékszervek ilyenkor átveszik egymás funkciójának egy részét, a vak kisgyermek a hallás fokozott felhasználásán át jut többletinformációhoz, a süket gyerek figyelőképessége fokozódik. Ezen kívül a fogyatékos gyerekekkel a szülők és a környezet rendszerint többet törődik, és nekik több szeretetet is ad, ezáltal nagyobb nemverbális érzékenységet is tanít. A nemverbális kommunikáció értelmezésének és használatának képtelensége az autizmus nevű gyermekkori indulású, valószínűleg genetikai illetve biológiai eredetű betegségben figyelhető meg. Ez az empátia csökkent képességével jár együtt, különösen a verbális kommunikáció többértelmű kifejezési helyzeteiben, pl. a humor alkalmazása során, zavaró, dezorientáló a beteg számára. Ebből gyakran szorongás, dühkitörés következik. Az autizmusnak több fajtája van, az egyik például az Asperger szindróma, ebben az elvont intellektuális képességek fejlettek – a matematikai vagy informatikai tudás miatt az ilyen emberek társadalmilag érvényesülhetnek, de magányosak, intim kapcsolatokra alig képesek. Ez a modern film és szépirodalom gyakori témája. Itt kell megemlíteni, hogy a pszichoanalitikusok egy része nehezen fogadja el, illetve vitatja az empátia fogalmát. Köztük vannak olyan pszichoanalitikus szerzők, mint Heinz Hartmann is. Az identifikáció viszont a pszichoanalízisben kialakult fogalom, és az analitikus elmélet szerves része. Számos pszichoanalitikus ezért az identifikáció oldaláról, szempontjából próbálja értelmezni az empátiát. Például Furer és Greenson az empátiát „részleges identifikációnak”, Bachrach „részleges és pillanatos azonosulásnak”, Beres „átmeneti azonosulásnak” nevezi, Fliess viszont „próbaszerű azonosulásnak”, Racker „egyidejű identifikációval”, Fenichel viszont „narcisztikus azonosulási mechanizmussal” magyarázza az empátia folyamatát (Bue 1981, Basch 1983). Azok az analitikusok, akik az empátia fogalmának önállóságát elfogadják, Freud 1921-ben megjelent tanulmányának, a Massenpsychologie und Ich-Analyse (Tömeglélektan és én elemzés) című írásának egy mondatára hivatkoznak, amely szerint „Az azonosulás felől vezet az út az utánzás segítségével a beleéléshez, vagyis ahhoz a mechanizmus hoz, aminek alapján egyáltalán meg tudjuk érteni a másik ember lelki életét”. Ez a mondat egyike Freud ritka észrevételeinek, amelyek az empátia felismerését sejtetik.

5. A „double-bind” (kettős kötés) Az utóbbi másfél évtizedben nagyon sokan vizsgálták a szkizofrének családjait, valamint azokat a kóros szerkezetű, kapcsolatrendszerű családokat, amelyekben a gyerekek kedvezőtlen érzelmi körülmények között fejlődnek. Az ilyen vizsgálatok alapján olyan következtetésekre jutottak, hogy lehetséges a gyermeki személyiségfejlődésnek sajátos károsítása a nemverbális kommunikáció képességének síkján, és hogy ennek a károsításnak igen hátrányos hatása van a felnőtt-korban. Ha az anya és a családi környezet a gyermek iránt 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN kevés pozitív érzelmi vonást, szeretetet és sok elutasítást, negatív emóciót tartalmaz, a nemverbális kommunikáció képessége nemcsak nem fejlődik kellően, hanem még különleges ellentmondás hordozója is lesz. A második és harmadik életévben a biológiai ingerérzékenység is elég nagy lesz ahhoz, hogy a gyermek észrevegye, hogy közeledése, szeretetteljes odafordulása anyjában vagy a vele együtt élő más személyekben nem vált ki kellő választ, vagy visszautasításra talál. A kisebb gyerek ilyenkor visszavonul, vagy maga is negatív érzelmi reakciókat ad, a nagyobb valamilyen módon kommentálja, szóvá teszi vagy kinyilvánítja, hogy nem érti a helyzetet. Rendszerint az anya is kénytelen észrevenni az eseményt, tudatosítani saját ösztönös elutasítását, ennek elvállalását azonban sok érzelmi akadály nehezíti. Az anyák, illetve a szülők ezt a helyzetet rendszerint úgy oldják meg, hogy a szeretetet szavakban próbálják kifejezni, vagy a saját elutasító viszonyulásukat szavakban tagadják. A gyermekben keltett tudatos kép és a nemverbális jelzések alapján kialakult benyomás tehát ellentétbe kerül egymással. A szülők a tudatos képet igyekeznek megerősíteni. Általában a növekvő gyermek nevelésében később mindig ez a gyakorlat. Ha a gyerek következetesen a nemverbális információkra reagál, büntetést kap, míg a tudatos kép elfogadásához jutalmak kapcsolódnak. Ez a folyamat alkalmas arra, hogy a gyerekeket leszoktassa a nemverbális kommunikáció felhasználásáról és értelmezésérő1. Pedig a nemverbális jelzések felhasználása az óvodáskorban általában jól megindul, a gyerekek arra figyelnek leginkább, ami érzelmileg megragadja őket a másik emberből, és ahhoz fordulnak, ahhoz ragaszkodnak, akiben szeretetet, törődést éreznek. A velük egykorúakkal való kapcsolatban is a nemverbális jelzések válnak irányadóvá. Ha ezt a fejlődési irányt a családi beavatkozások tartósan és intenzíven megzavarják, a gyermektől igen lényeges személyközi orientációs eszközt vesznek el. Igaz, hogy a tudatos kép hangsúlyozásával a szülőkapcsolatokban időlegesen egyensúlyt lehet biztosítani, ez azonban a gyerek fejlődésének gátlása árán következik be. Számos pszichiáter és pszichológus szerint a nemverbális jelzések felhasználásának következetes visszafejlesztése és a szavakon át történő tájékozódás kizárólagos kialakítása lényeges szerepet játszik abban, hogy a személyiség később pszichopatológiai állapotba kerül, elmebeteg lesz. Az említett kommunikációs ellentmondás talaján a szülő-gyermek viszonyban sajátos paradoxon jöhet létre. A gyermeki személyiség minden oldalról kellemetlen élményeket kap: ha a szülők elutasító magatartásának megfelelően reagál, mintegy büntetik a szeretetlenségéért, ha viszont szeretetteljesen közeledik a szülőkhöz, az önkéntelen elutasítás jelzései váltanak ki sérelmeket benne. Ez az ún. kettős lekötöttség (double-bind) helyzete, amit számos kutató a hasadásos elmezavar, a szkizofrénia legfőbb kóroki tényezőjének tekintett (Bateson és mtsai 1956, Buda 1965, 1974, Watzlawick, Beavin & Jackson 1967, Jackson 1968 stb.). Ha ez a helyzet tartós, a személyiség egyensúlya csak akkor tartható fenn, ha valamelyik kommunikációs rendszert, a verbálist vagy a nemverbálist erőteljesen elfojtja magában a gyermeki személyiség. Szinte törvényszerűen a nemverbális szorul háttérbe, hiszen kapcsolata a szülőkkel már főleg verbális csatornán folyik, és a többi emberrel is ezen keresztül lehet a legjobban érintkezésben maradni. Ma double-bind kommunikációt nem tekinti önmagában kórnemzőnek, egyike azoknak a kommunikációban keletkező sztresszhatásoknak, amelyek az elbizonytalanodott, gyenge ént (különösen gyermekkorban) megterhelhetik. Ilyen megterhelés pl. a szkizofrénia és a depressziókutatásban gyakran kiemelt „expressed emotion” hatás, amely a kritikus figyelem és a negatív emóciók erőteljes megnyilvánulását jelenti a szülők részéről. A nemverbális kommunikációs készség háttérbe szorulása viszont nagyon sok káros következménnyel jár. A csak verbális kommunikáció talaján családi kapcsolataiban is sok torzulás következhet be. De sokkal fontosabb ennél, hogy a gyerek önálló emberi kapcsolatai nehezebben alakulnak ki, hiszen – mint azt az előző fejezetben tárgyaltuk – az emberi kapcsolatok kialakulása nemverbális kommunikációk, metakommunikációk síkján történik A gyermek először a kortárscsoportokban tájékozódik nehezen, nem alakulnak ki megfelelő baráti kapcsolatai, majd a serdülőkorban óriási kommunikációs hátránnyal indul az akkor már rendkívül fontos és nagy érzelmi és indulati erőket mozgósító párkapcsolatok terén. A kortárskapcsolatok hiánya azután a személyiség önszabályozását is nehezíti, hiszen hiányoznak a visszacsatolások, amelyek támpontot adnának, hogy mi a helyes elképzelés, gondolat, fantázia, cselekvésterv az emberi viszonylatok terén, így a fantázia és az élményvilág a valóságtól elszakadt tartalmakkal telik meg. Későbbi társas kapcsolataikban is sok meghiúsulást él át. Nem érdemes tovább követni a szkizofrénia fejlődési útját, a kórkép kibontakozásához még más körülmények közrejátszása is szükséges, sokak szerint pedig még biológiai hajlam is kell. A kóreredet kérdése még nem dőlt el egyértelműen. A mai felfogás szerint a „kettős kötéses” kommunikáció sok más olyan hatásban is megvan, amely a gyermeket károsítja, és amely kommunikációs fejlődését, és ezen át társas viselkedését és önértékelését károsítja. A nemverbális érintkezési formáktól való elszokás azonban biztos, hogy hasonló folyamatban történik, és az is valószínű, hogy ennek a folyamatnak is az a mozgatója, hogy a nemverbális kommunikációk a személyiség számára sok kellemetlen és kényelmetlen hírt hordoznak. Arra kényszerítik, hogy szembenézzen azzal, hogy akiket ő szeret, azok őt nem szeretik annyira, nem tudják elfogadni. Érzelmi erők is arra serkentik 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN tehát a személyiséget, hogy a verbális síkon rendezze be inkább a világát, itt ugyanis sokkal kevesebb kudarc érheti, hiszen a beszédben eléggé jól szabályozott a bántó jelentéstartalmak közlése, az elutasítás kifejezésére ritkábban kerül sor, és ezt is könnyebb semlegesíteni. A nemverbális üzenetek pedig szüntelenül jelzik – mint valami különleges hőmérő jelei –, hogy a többi ember hogyan viszonyul hozzánk. A növekvő gyerek számára a legfőbb nehézség az, hogy megtalálja önmagát emberi kapcsolataiban, és ezt a folyamatot a nagyon sok negatív visszajelzés különösen bonyolulttá teszi, érthető tehát az öntudatlan elzárkózás a nemverbális kommunikációtól. Tökéletesen soha nem kapcsolható ki a nemverbális kommunikáció, mint már többször említettük, ennek jelzései szükségszerűen elérik a személyiséget. Az azonban könnyen bekövetkezhet, hogy a személyiség nem érzékeli az ilyen jelzéseket, mint a metakommunikáció részeit, és ezért az emberi kapcsolatok szabályozásában nem tudja felhasználni őket. Újabban csak a kettős kötés tényezőjét (fejlődéstani érvényesülését, erősségét és tartósságát) a szkizofréniában nem tartják döntőnek. Más lelki zavarokban is megtalálják szerepét, például depresszióban vagy borderline szindrómában (Kuritárné Szabó 2008, Domes, Schulze & Herpertz 2009 stb.), de jelentőséget tulajdonítanak neki más személyiségzavarokban, például az érzelmek belső felismerésének zavarában, az ún. alexitímiában (Krystal 1988, Kopp 2001 stb.) és a súlyosabb szexuális orientációs zavarokban (Nicolosi 2009, 2012) stb. A mai felfogás szerint a kettős kötés kommunikációs viszonyulása a gyermek önértékelését és ezáltal selffejlődését, self-koherenciáját gátolja. Ez általában súlyosan zavarja a személyiség működését, hiszen annak a self szabályozó alrendszere. Más hasonló hibás nevelési, illetve környezeti kommunikációs mechanizmusokat is leírtak, amelyeknek a szkizofréniában és más személyiségzavarokban kórnemző befolyása lehet. Ilyen pl. a kritikus érzelmi reakció (expressed emotion). Szülő-gyerek kapcsolatokban, családokban gyakori a gyerek viselkedésére adott erős kritikai érzelemnyilvánítás. Mind a kettős kötés, mind a kritikus érzelmi reakció a pszichiátriai betegségek minden formájában ártalmas, akár a család, akár a kezelő személyzet részéről jelentkezik, pl. tüneti visszaesést okoz. Ezért a súlyos betegek terápiájában gondot fordítanak arra, hogy ezt a viszonyulásmódot kikapcsolják (Kavanagh 1992, Kuipers, Leff & Lam 2001 stb.). Ezek a környezeti kommunikációs hatások azért ártalmasak, mert a személyiség ragaszkodik szeretetkapcsolataihoz, különösen a szülőkapcsolathoz, és azzal szemben nem mer fellázadni. Számos elmélet a személyiségfejlődés alapkötődését, alapkapcsolatát (attachment) tartja a személyiség fő stabilizáló elemének, amelyből a korai kiszakadás mindig komoly pszichopatológiai tünetekkel jár.

6. Az empátia és a társkapcsolatok Az iskoláskortól kezdve a kisgyerek bekerül a társadalmi viszonyok célszerű megtanulásának rendszereibe, a különféle emberi szervezetekbe (organizációkba). Ezekben szinte kizárólag a verbális kommunikáció kap szerepet, a tanítás szavakban folyik, és a társadalmi viszonyok vázát alkotó formális (azaz tudatos társadalmi normákkal megszabott, előírt) kapcsolatok válnak a lényegessé. A formális kapcsolatok egyik legfőbb sajátossága, hogy a bennük levő egyéniségek érdektelenek, csak az a dolguk, hogy a formális reláció előírásait teljesítsék. A legkövetkezetesebben szervezett formális kapcsolatrendszer, a katonaság példája jól mutatja ezt. Az emberi viszonylatokat itt teljesen a rangjelzések és a szolgálati, beosztási előírások szabályozzák, a személy maga lényegtelenné válik. A katonaság alapelveit valósítja meg minden munkahelyi szervezet is, csak kevésbé hivatalos és merev formában. Itt azután visszakerültünk fejtegetésünk első gondolataihoz, a civilizált társadalmak kulturális körülményeihez, amelyek a nemverbális szférát teljesen jelentéktelenné igyekeznek tenni. Míg azonban a hivatalos emberi viszonyok között a beszéd és a nyelv alapján tájékozódni lehet, az intim emberi kapcsolatokban, amelyek a személyiségek egyedi egymásra találása nyomán keletkeznek, ez nem elegendő. Ezekben a metakommunikációra való érzékenység isszükséges, a nemverbális jelzéseknek döntő a szerepük. Ugyanakkor az intim kapcsolatok a személyiség lélektani egyensúlya szempontjából rendkívüli fontosságúak, hiszen a személyiség számos alapvető szükséglete, sajátos emberi igénye ezekben valósulhat meg. Az empátiás készség fejlődéstörténete tehát a növekvő gyermekkortó1 kezdve a társkapcsolatok fejlődésén át zajlik. Már az iskoláskortól kezdve fokozatosan nő ezeknek a kapcsolatoknak a szerepe a szülőkapcsolatokkal szemben. A társkapcsolatokban a személyiségnek helyesen kell értékelni a másik jelzéseit abból a szempontból, hogy a másik mennyire kedveli, értékeli őt, viselkedéséből mit fogad el, mit tart helytelennek. A kapcsolat az ilyen jelzéseken át képes megmaradni és fejlődni, így ezek a jelzések visszacsatolásoknak („feedback-eknek”) tekinthetők, ha a kibernetika mindenütt érvényes analógiáját vesszük figyelembe. Kimondhatjuk, hogy minél sikeresebb valaki társkapcsolataiban, annál érzékenyebbnek kell lennie a másiktól származó visszajelzések iránt. A visszajelzések viszont nemverbális természetűek. A serdülőkorig a társkapcsolati történésekben töretlenül és egyenletesen folytatódik a nemverbális kommunikáció gyakorlásos tanulása, tehát az anya-gyermek kapcsolatban, majd a kisgyermekkori azonosulások 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN során megkezdett folyamat. A serdülőkorral együtt azonban új szükségletek lépnek be, a személyiség számára ugrásszerűen különösen fontossá válik az a kép, amelyet másokban kelt, belép az én felnőttes szabályozási rendszere a viselkedés szabályozásába, és ez átmenetileg megváltoztatja az emberi kapcsolatok szerveződését. A figyelem jobban ráirányul a tudatos konvenciókra, a társadalmilag értékes megnyilvánulásokra és viselkedésformákra, a társkapcsolatok jobban igyekeznek idomulni kulturális sablonokhoz (a barátság, az együtt járás vagy a szerelem kulturális mintáihoz), és kevésbé érdekesek a valódi érzelmi állapotok. A serdülőkor ezért a nemverbális érzékenység csökkenésének kora. A későbbi emberi kapcsolatokban, tényleges együtt járásokban és érzelmi vonzalmakban azután ismét nagyon fontossá válnak a nemverbális jelzések. A „jól nevelt” serdülők viszonyait azonban inkább a tudatos formák irányítják, és ezzel lényegében az empátia készségének viszonylag alacsonyabb fokára van szükség. Nagyon sokan ezen a szinten állnak meg személyiségfejlődésükben, és felnőttkorukra is csak viszonylag kis fokban lesznek képesek arra, hogy a másik lelkiállapotát megértsék, abba bele tudjanak helyezkedni. Új és új emberi kapcsolatok sora kell ahhoz, hogy ebben a képességben azután felnőttkorban fejlődés következzen be. Érdekes jelenség, hogy a serdülőkor után a kapcsolatok feszültsége, konfliktusa és megszakadása fejleszt a legtöbbet a nemverbális jelzések érzékelésén és a másik lelkiállapotának megértési képességén. A feszültség és a konfliktus idején ugyanis a kapcsolatokban mindkét fél erőfeszítéseket tesz arra, hogy a másikkal kapcsolatos kifogásait megfogalmazza és kimondja. A gyerekkori és a serdülőkori kapcsolatok feszültségeinek ezért szükségszerű tartozéka a veszekedés és ez később is az intim kapcsolatok létformája lesz, bár a felnőttkorban ez a gyakorlat is sokszor fojtottá és leplezetté válik. A veszekedés lényegében szóbeli „feedback” a másik viselkedéséről, és kísérlet a pillanatnyi érzelmi állapot megfogalmazására. A veszekedések folyamataiban nagyon sok ember kénytelen újratanulni a nemverbális jelzések értelmét, és megtanul figyelni a másik rezdüléseire. Természetesen nagyon sok öntudatlan védekezési mechanizmus dolgozik a veszekedések visszacsatolásának elfogadása ellen. A veszekedés csak egyik oldalról „beolvadás”, vagyis a másik tulajdonságainak felsorolása, a másik oldalról védekezés a kapott vádak, minősítő jelzők ellen. Újabban több szakember foglalkozik azzal, hogy a viták, veszekedések a mindennapokban nagyon sajátos formában zajlanak, és nagyon jól tükrözik a kultúra verbális hangsúlyát. Az emberek ugyanis elmondják egymásról, hogy ki milyen, tulajdonságokat írnak le, jelzőket használnak, túlzottan törekednek arra, hogy a másikban kifogásolt dolgokat szavakban ragadják meg. A szavak ellen szavak feszülnek, mégpedig bonyolult szemantikai jelentéstartalmú szavak, amelyeknek az értelmezésében is nagy eltérések lehetnek, és az érzelmi ellentét rendszerint különbözővé teszi az értelmezéseket. Ehelyett a kapcsolati feszültség vagy konfliktus megoldása szempontjából távlatilag is és pillanatnyilag is sokkal jobb, ha a másik által keltett saját érzelmi és indulati állapotot próbálják kifejezni. A mindennapi veszekedésekben ez oktalanul háttérbe szorul. Ebből csak a kapcsolatok gyengülése, a benne lévő személyek egymástól való távolodása következik és még nehezebb a problémamegoldás vagy az érzelmi közeledés. Számos pszichológus úgy véli, hogy a konstruktív veszekedés módszerét gyakorolni, tanítani kellene, és ez nagyon elősegítené az emberi kapcsolatok fejlődését (Bach 1972). Valószínű, hogy az empátiás készség fejlesztésén át történne ez, hiszen ilyen módon a másik megértése, a másik helyzetébe való belehelyezkedés lehetősége lenne könnyebb. Egyébként az empátia fejlesztésére szolgáló módszerek egyik legfontosabb mozzanata a szavakban történő kommunikáció felhasználása arra, hogy az érzelmi állapotot a másik számára minél érthetőbbé tegyük, és ezáltal segítsük őt abban, hogy nemverbális jelzéseinket is mind jobban felfoghassa. Az emberi kapcsolatokban tehát bizonyos zavarformák is serkentően hathatnak a nemverbális kommunikáció fejlődésére, ha azok feldolgozására, megoldására lehetőségek alakulnak ki. De más körülmények is fejlesztőek lehetnek. Így például a szoros és intenzív szexuális kapcsolat szükségszerűen annyi nem ver bális kommunikációt igényel, hogy ennek kialakulása során más emberi viszonylatokra is átvihető kommunikációs érzékenységek, és nemverbális kifejezési formák is kibontakoznak. Az élettapasztalatok is az empátiás fejlődés irányába hatnak. Sajátos módon azonban nagyon sok ember pszichológiai fejlődése megreked, az emberi kapcsolatok bizonyos szintjén túlhaladni nem képes, az élet előrehaladásával az új emberi relációkban csak a régi sémák ismétlődése és a régi konfliktusok újratermelése következik be. A civilizált társadalmak embereire ez a fajta megrekedés jellemző, különösen a századforduló korától az utóbbi évtizedekig. A polgári létformával együtt a kapcsolatformák merevsége és változatlansága is kialakult. Ennek nagyon sok pszichopatológiai megnyilvánulása és következménye volt. Ezekről mint a polgári „normalitás” kórtanáról sokat írtak olyan társadalom kritikusok, mint Erich Fromm, Abram Maslow vagy Herbert Marcuse. Az utóbbi évtizedben az emberi kapcsolatok kultusza sokat fejlődött, a korábbi társadalmi identitásformák megkérdőjeleződtek, és az emberek tovább élnek fiatalosan, nyitottan emberi kapcsolataikban, és mindinkább szembenéznek személyes pszichológiai fejlődésük követelményeivel. Kutatásokban mégis szokták említeni a képesség, készség állapotát, mértékét (trait), elkülönítve az aktuális teljesítmény (state) szintjétől (pl. Ickes 1997). E változások hatására az empátia szerepe is nő.


6. AZ EMPÁTIA KIALAKULÁSA A SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS SORÁN A különböző fejlődési utak és folyamatok különböző pszichológiai végállapotokat hoznak létre az emberekben, ezek megszabják a lélektani reakciókészség határait a különböző eseményekre és életkörülményekben mutatkozó változásokra. Átlagos feltételek között ezek meghatározzák az empátia képességét is. A fejlődéstörténeti megközelítés mellett tehát szükséges azt is vizsgálni, hogy milyen személyiségtulajdonságok és személyiségállapotok mennyire teszik lehetővé az empátia érvénye sülését, és mennyire segítik elő vagy gátolják az empátiás készség fejlődését. A fejlődés lélektani megközelítésből tehát így visszajutunk az empátia tényleges dinamikájának területére.


9. fejezet - 7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI Az empátia képessége tehát az idegrendszerileg egészséges ember veleszületett képessége, de működése, kibontakozása általában a személyiségfejlődési folyamat, az átélt élmények, emberi hatások függvénye. Ebből következik, hogy nem állandó tulajdonság, hanem az élet különböző szakaszaiban változhat. Nem olyan tehát, mint a biológiai megalapozottságú képességek, vagy mint az intelligencia, amely a mai felfogások szerint az élet folyamán keveset változik. A változás egy-egy életszakaszban is megnyilvánulhat abban, hogy különböző körülmények elősegíthetik vagy gátolhatják érvényesülését. A körülmények a személyiség aktuális állapotára hatnak, és ezen át könnyítik meg vagy nehezítik az empátiát. A változás, fejlődés lehetősége ellenére lehet bizonyos szabályszerűséget találni, amelyek az empátiás képesség mértékét befolyásolják. Ezek a szabályszerűségek inkább tapasztalati általánosítások, semmint empirikus tények. Mint majd látni fogjuk, az empátia pontos mérése nem megoldott még, a méréseknek jelentős a hibahatára; ezenkívül egy-egy mérés csak egy szituáción belül, egy vetületben állapít meg valamit, ebből biztos következtetést még nem lehet levonni a vizsgált személy általános empátiás képességéről. Több hasonló mérés, különböző feltételek közötti vizsgálatok összevetése mondhat csak valamit általában e képességről. Az empátia kérdésében nagy felmérések nem történtek, ezért csak óvatosan fogalmazott össze függések, trendek jelenthetők ki. Az empátiás képesség a jelenlegi kérdésfeltevésünk szerint két tényezőre bont ható. Az egyik a kommunikációs „nyitottság” a másik ember iránt, a másik nemverbális kommunikációjának felfogási képessége. Ez a tényező határozza meg, hogy mennyire képes „rezonálni” valaki a másik érzelmi állapotaira, mennyire „szimpatizál” a másikkal, nem a szó hagyományos, hanem az érzelmek „átragadásának” értelmében. A másik tényező a felfogott információk feldolgozásának, tudatosításának képessége. Ez már bizonyos érdeklődés, ismeretanyag, gondolkodási és viszonyulási gyakorlat következménye. Az empátiát a két tényező együttes hatása teszi ki, ám egyik sem teljes a másik nélkül. A nagyfokú nyitottság lehetőséget ad a másikra való ráhangolódásra, de elsősorban az emberi kapcsolat eseményeiben tükröződik azután, vagyis a másik érzelmi állapotait felfogó ember viselkedésében jelenik meg. Ha csak a másikra vonatkozó érzések és észlelések tudatosítása fejlett, vagy ez a nagyon fejlett, akkor a gondolkodásban alakulhat ki árnyalt kép a másikról, de innen még nagy lépés kell addig, amíg a kapcsolaton belüli viselkedést is áthatja az így kialakult ismeret. A gondolati munka mindig működésbe hozza az emberek megismerésének más mechanizmusait is, szerepet kap a következtetésen alapuló hipotézisek sora. Az igazi empátiás képességben mindkét tényező nagyon intenzív módon részt vesz, vagyis mélyreható az átélés beolvadása a másikba, de nagyon hatékony a gyors élménybeli elkülönülés (vagy ahogyan a pszichológiai szaknyelv nevezi: a „distanciálódás”, az eltávolodás) képessége is, továbbá a személyiség képes a két, lényegében ellentétes irányú lelki folyamat gyors váltására, sőt bizonyos egyidejűségnek a fenntartására is. A nyitottság lényegében az én szerkezeti és működési fejlettségétől, rugalmasságától függ, ez ún. én-funkció, illetve én-teljesítmény. Mint szó volt róla, lehet kóros mértékű nyitottság is, ami nem szabályozható, hanem az én strukturális zavarából ered. A két tényező az empátia személyiségfejlődési folyamatában sem jár együtt, az empátiás képesség feltételezett egységében a két tényező az élet különböző szakaszaiban is különböző mértékben meghatározó. Ha tehát az empátiás képesség problémáját most úgy szemléljük, hogy előbb mint az egyénre, annak egy-egy korszakára vonatkoztatva viszonylagos állandónak tekintjük, és későbbre halasztjuk az ideiglenes, szituatív változások vizsgálatát, először is az életkor és az empátiás képesség kapcsolatával kell foglalkoznunk. Az általánosítás itt különösen bizonytalan, hiszen az életkorban legfőképp az empátia „természetes” fejlődése fejeződik ki, és ezenkívül a fejlesztő élmények és hatások érvényesülésének valami általános valószínűsége. Mint láttuk, a „természetes” képesség fejlődés szerepénél itt nagyobb a kulturális hatásokat közvetítő, empátiásan fejlesztő interperszonális befolyások szerepe.

1. A gyermek és az empátia 102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI Amint már erről szó volt, a gyermekkori empátia képessége kicsi, noha a felnőttek nemverbális és nem tudatos kommunikációja iránti nyitottság igen nagy, különösen a szülőkkel, családtagokkal és a környezet személyeivel szemben. A felnőttekre való ráhangolódás leginkább érzelmi és viselkedésbeli reakciókban jelentkezik, és tudományos vizsgálatokban is csak ezeknek megfigyelésén és értelmezésén át közelíthető meg. Tudatos nyom kevés marad a másikból az így felfogott érzelmi állapotok hatására, tehát nem igazi „beleélés” történik, hanem valóban a „rezonancia”, az érzelmi átragadás hasonlata a helyes. Nem két autonóm személyiség különleges egybekapcsolódása megy végbe, hanem inkább az, hogy megnyilvánul a gyermeki személyiség szimbiotikus függősége a felnőttektől. Voltaképpen a függőség a szülők személyiségére vonatkozik, de a szülőkhöz való viszonyulás áttehető más felnőttekre is. A ráhangolódás révén kialakult érzelmek, benyomások, reakciókészségek nem tudatosíthatók. Éppen ezért kicsi a nevelés esélye abban a tekintetben, hogy a másik helyzetébe való beleképzelés előmozdítása révén fejlessze a szociális viselkedést. Szülők és nevelők állandóan próbálkoznak ezzel, a nevelés fő eszközén, a verbális utasításokon át. Ismételten hivatkoznak arra, hogy a gyermek mit érezne, mit tenne, ha vele csinálnák azt, amit ő tesz mással. Ez a szempont a gyerek számára alig hasznosítható, tulajdonképpen a gyerekek erre nem képesek, a másik helyzetének elképzelését mint verbális tartalmat megértik, de ezt a tartalmat alig tudják összekapcsolni élményeikkel, és jórészt képtelenek ezt a fantáziaműveletet akaratlagosan, utasításra elvégezni. Ha a fantázia a másik személyére behelyettesíthető módon kapcsolódik, akkor az mindig automatikus, vágyvezérelt, az azonosulási folyamat részjelensége. Egyébként a gyermeki viselkedést a szükségletek irányítják, de ezekre a szükségletekre úgy törekszik, hogy a szükségletkielégítés finom szociális feltételeit csak fokozatosan érti meg. Lényegében egészen a felnőttkorig tart az énes viselkedés, és a legtöbb emberben még akkor is inkább a társadalmi szabályokhoz való tökéletes alkalmazkodás teszi teljesen szociálissá a magatartást, mintsem a másik igényeinek, érdekeinek és jogainak figyelembevétele. A gyermeki viselkedés kutatói régóta egocentrikusnak tartják a gyereket (így Piaget, in: Inhelder & Chipman 1976), és ezzel az említett szabályszerűséget fejezik ki. Ez az egocentrizmus a gyermeki személyiségfejlődésben nem az empátia növekedésén át fejlődik vissza (legalábbis a nyugati kultúrákban nem, más kultúrák személyiségfejlődési viszonyairól viszont nincs elég adatunk), hanem a szociális interakciók szabályainak fokozatos elsajátításán, tehát egy másodlagos tanuláson át. A játékoknak, különösen a társasjátékoknak van ebben a tanulásban jelentőségük, a gyermek ezekben tanulja meg a felcserélhető interakciós pozíciók létét és kölcsönhatását. Nem elsődlegesen a szerepek, pozíciók élményeit vetíti tehát a különböző interakciós helyzetekre, hanem azt tanulja meg, hogy az interakciós összefüggésekben milyen viselkedésbeli megnyilvánulásokra milyen reakciók várhatók. A formális érdekeket, követelményeket, előírásokat, értékeket tanulja meg, és ez válik a magatartásában meghatározóvá. A szükséglet, az énes érdek az életkor előrehaladásával mindinkább úgy valósul meg, hogy az interakciós szabályokat a személyiség betartja. Ez a formális tanulási folyamat a civilizált társadalmakban az empátia fejlődése, kibontakozása ellen hat. A személyiség ugyanis megtanulja, hogy mind kevésbé vegye figyelembe a különböző érzelmeket és hangulatokat, amiket a másik ember kelt benne, tehát a formalizált interakciók végszavaira, jelzéseire összpontosítson, azt vegye tekintetbe, hogy az adott helyzetben mi illik, mit szabad, mit igényelnek tőle a többiek. A másik ember ennek során mintegy leegyszerűsödik, sztereotipizálttá válik, különféle társadalmi státusjegyek válnak számára elsődlegesen lényegessé. Ugyanakkor a társas viszonyokra vonatkozó tanulás, pl. szerepek szabályainak, elvárásainak, összefüggéseinek megismerése fejlesztheti azt a kognitív hálót, amely a szokványos személyközi megértés mellett az empátiásan felvett információs értelmezéseit is lehetővé teszik, illetve elősegítik. Mindez összefüggésben áll a korábban leírtakkal, amelyek a beszéd kiemelt jelentőségére vonatkoznak a civilizált társadalmakban. Itt a kisgyermek elsősorban a szociális viselkedés teljesítményeit tanulja meg, legalábbis a nevelés ezt célozza. Ennek során viszont fontos az ön-monitorizálás, a környezeti visszajelentések figyelembevétele. Ez felfokozhatja a centrálást. Az érzelmi rezonancia révén a környezet nemtetszését vagy elégedetlenségét is felfogja a gyerek, gyakran meg is próbálja ezeket a jelzéseket elfojtani magában (a „kettős kötésre” adott gyermeki reakciók ismertetett módján), de a nevelés során a szociális tanulással kapcsolatos viselkedésformákról a „feedback” legtöbbször verbális, minősítő, intenzív és ismételt vagy folyamatos.

2. Empátia a serdülőkorban A gyermekkorban tehát a valódi empátia képessége kicsi, a nemverbális rezonanciák elfojtása, illetve a szelf relatív fejletlensége miatt. Ez gyakran tüneti reakciók, pl. gátlások, elkerülő viselkedés kiváltója. A serdülőkorban és a fiatal felnőtt korban az empátia képességének terén is gyors fejlődés mehet végbe, olyan gyors, hogy ugrásszerű fejlődés benyomását kelti. Valószínűbb, hogy a fejlődés folyamatos, csak éppen ebben a korban az egyenrangú kortárskapcsolatok jelentkezése több ösztönzést ad az empátia használatára, és a 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI gyakorlat és az alkalmazási érdekeltség miatt a képesség gyorsabban bontakozik ki. A viselkedés azonban még továbbra is énes, és az empátia képessége még ekkor is viszonylag csekély. A személyiség felnőttes érésében folytatódik az empátiás fejlődés, ez a természetes tetőpontját az identitás végleges kialakulásának korszakában éri el (Erikson 1950, 1968). Az identitás szervülése a modern társadalomban mind későbbre tolódik (Buda & Havasné 1974), és ezzel a fiatal felnőtt kor lényegében a viszonylagos pszicholó giai értetlenség korszakává válik Ennek részjelensége az empátiás képesség relatív fejletlensége is. Erről más összefüggésben, az emberi kapcsolatok és az empátia összefüggésében szólunk majd. Az érett felnőtt korban az empátiás képesség nagyjából állandó, vagy csak keveset fejlődik. Az öregedés általában kifejeződik a kognitív folyamatok merevedésében, a fantáziaélet beszűkülésében, ez tehát általában az empátia képességének stagnálási vagy visszafejlődési korszaka. Egyéni különbségek természetesen nagyok lehetnek, és a gyors társadalmi változásokkal párhuzamosan várható változás az empátia terén is. A serdülőkori empátia változásai és minősítési nehézségei abból is erednek, hogy a meghiúsulások, önképzavarok sajátos érzékenységeket hozhatnak létre és tarthatnak fenn bizonyos személyközi vetületekben, pl. a fontos felnőttek vagy a másik nem felé, ilyenkor az érzelmi rezonanciakészség nagy (különösen a negatív érzelmi jelzések iránt, amelyet a serdülő személyiség kritikus visszajelentésként fog fel), de a megfelelő kognitív feldolgozás, majd pedig érzelmi megküzdés (coping, illetve énkontroll) nem megy végbe. Ez gyakran tüneti reakciók, pl. gátlások, elkerülő viselkedés kiváltója. Lényeges azonban, hogy a társas (különösen a kapcsolati, érzelmi) viszonyok és az egyéni életút különböző kihívásai miatt az empátiás képesség az egész élet során fejlődhet, időskorban is. Ez a tény fontos a segítő szerepek, a proszociális tevékenységek szempontjából fontos.

3. Az empátia és a nem Befolyásolja az empátiát a nem is. A férfiak empátiás képessége a tapasztalatok szerint minden tekintetben kisebb, mint a nőké. Lassabb ütemben is fejlődik ki, és korábban áll meg a további fejlődés. Lehet, hogy ebben a különbségben vannak biológiai meghatározók is. A két nem lélektani különbségeiben korán megmutatkozik a lányok érdeklődése csecsemők és kisgyermekek iránt, ezt számos szakember biológiai eredetű női sajátosságnak tartja (például Harlow 1971). A csecsemő és a kisgyermekek ellátása pedig az empátia sajátos gyakorlótere, hiszen a kicsik lassan, fokozatosan tudják kifejezni magukat, meg kell érteni őket. Elképzelhetők más biológiai körülmények is, amelyek a gyerekek iránti érdeklődés és az anyaság tényezőin kívül a kibontakozást elősegítik. Újabb adatok szerint a terhesség és a szülés folyamatában fontos szerepet betöltő hormon, az oxitocin szintjének növekedése fokozza a nőkben a gondoskodást és az empátiás képességet, valószínűleg a rezonancia, az érzelmi nyitottság tényezőjén keresztül (mint ezt már említettük). Valószínűbb azonban, hogy a nők empátiás képessége társadalmi helyzetük és a kulturális hagyományok miatt nagyobb. Érzelmi kultúrájuk kialakulására a nevelés is nagyobb lehetőséget biztosít, a tradicionális társadalmakban a nőkre várt a családon belüli érzelmi kapcsolatok ápolásának szerepe, és ehhez az empátiára nagyobb szükségük volt. A férfiak számára – fokozott társadalmi tevékenységük következtében – inkább a verbális, nyelvi összefüggések, formális társadalmi szabályok voltak irányadók, a személyes motivációk és érzelmek szerepe itt kevésbé volt fontos. Bár bizonyos korszakokban nagy kultusza volt a férfiak barátságának, de a barátságok főleg intellektuális töltésűek és értékazonosságokon alapulók voltak. A férfiak mindig kevesebb és kevésbé intenzív emberi intim kapcsolatban vettek részt, mint a nők. Mindez ma is érvényes, bár a nemek társadalmi szerepében, helyzetében – úgy tűnik – lassan kiegyenlítődnek ezek a különbségek. Mindenesetre tapasztalati tény, hogy minden munkakörben, ahol az empátiára nagy szükség van, a nők a magukkal hozott természetes képességükkel előnyben vannak a férfiakkal szemben. A két nem empátiás képességének és pontosságának különbségét sokan kutatják, ma az összkép inkább az, hogy veleszületett, biológiailag meghatározott különbségek nincsenek vagy kismértékűek a nők javára, viszont a nők érzelemkifejeződését társadalmi szerepeik jobban lehetővé teszik, ezért az affektív kommunikációban gyakorlottabbak, majd pedig a gyereknevelés ebben gyakorlatot biztosít számukra. Újabb adatok szerint is általában nagyobb a nők érzelmi rezonanciakészsége, viszont kísérleti helyzetekben (pl. empátiás pontosság vonatkozásában – Ickes 1997) a felnőtt férfiak jobb eredményeket mutatnak, különösen gyakorlás, fejlesztés hatására. A férfiak az érzelmi rezonancia kognitív feldolgozásában képesek többre a nőknél, ez az empátia segítő alkalmazása terén lehet fontos. A terápiás alkalmazásban is a nők természetes előnyét, viszont a férfiak nagy fejlődőképességét találták (Bohart & Greenberg 1997).

4. Az empátiát fejlesztő hatások 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI A legfőbb meghatározónak az élettapasztalat, az élethelyzetek, a sajátos élmények sora látszik. Éppen ezért valószínű, hogy a nők empátiás készségtöbbletét nemcsak nemük biológiája, hanem nemük társadalmi helyzete és az abból következő tapasztalatok és élmények sorozata is alakítja. Általában az empátia növekedését segíti elő a részvételi intenzitás az intim kapcsolatokban és az ilyen kapcsolatok nagyobb száma, a konfliktusokkal és feszültségekkel járó élethelyzetek gyakorisága, a társadalmi környezet- és pozícióváltások száma, a kontaktus más kultúrákkal, az a foglalkozás, amelynek emberekkel való érintkezés a kritériuma, az életben átélt krízisek és veszélyek és még sok más tényező. A megfelelő vizsgálatok hiányában e tekintetben sem ismerjük pontosan az empátiára fejlesztően ható tényezőket, ezért ugyanúgy a tapasztalatok általánosítására kell hagyatkoznunk, mint az életkor és az empátia összefüggésének kapcsán. Valószínű, hogy a családi nevelés és a családi légkör bizonyos vonásai fejlesztik az empátiás készséget. Az eddigi vizsgálatokból azt tudjuk, hogy az anya szeretetteljes viselkedése, elfogadása, támogatása különböző bajok esetében korrelál a szociális érzékenység, a szociális szerepek megtanulásának készsége és az empátia mértékével (Eisenberg, Berg & Mussen 1978, Adams és mtsai 1982). Különösen fennáll ez a korreláció fiúk esetében. Vannak adatok arra vonatkozóan, hogy a szülők empátiás viselkedésének modellje is előnyösen hat a gyermeki empátia fejlődésére (Barnett és mtsai 1980a, 1980b). Egyes vizsgálatok szerint az empátiás érettség gyermekkorban összefügg a szociális éréssel és a személyiség integráltságával (Rothenberg 1970). Bizonyos, hogy a szoros, érzelmileg telített emberi kapcsolatok fejlesztik az empátiás képességet, mert ezek keretében állandóan jelentkeznek olyan helyzetek, amelyekben a megszokott sémákkal nem lehet eligazodni, amelyekben a partner egyedi, sajátos élményeinek megértésére van szükség. Mivel a személyiség nagyon érdekelt a kapcsolat fenntartásában, a partner fontos neki, a megértést nagy motivációs erők sarkallják. E motivációs erők hatására az empátiás képesség lassan megerősödik. Az intim kapcsolatban szinte állandóak a visszajelzések is arról, hogy az empátiás megértés helyes volt-e vagy nem (Roe 1980, Feshbach & Roe 1968 stb.). A bekövetkezett reakciókat, eseményeket össze lehet hasonlítani a korábbi észlelésekkel, érzésekkel, feltevésekkel. Több és többféle intim kapcsolat fokozottan fejlesztő hatású. Így különböző formában fejlesztő a szerelmi kapcsolat és a barátság. A mindennapi életben az intim kapcsolatok fejlesztő hatásának megvannak a természetes határai. A természetes határokat kulturális és társadalmi körülmények szabják meg. Az intim kapcsolatok is társadalmi sablonok szerint szerveződnek, és gyakran eleve meghatározott fázisaik vannak, amelyekben azután konvencionális szabályok válnak érvényessé. Jól ismert, mennyi formalizmus van a barátságokban, és milyen sok esetben nem a valódi személyes igények és kölcsönösségek, hanem a sémák a kapcsolat meghatározói. A szerelmi viszonyok is könnyen merevednek formális viszonnyá, különösen akkor, ha beállnak a párkapcsolatok hagyományos folyamatába, a házassághoz és családalapításhoz vezető folyamatba. Ha a kapcsolat kölcsönös és egyedi normái könnyen kialakulnak, az empátia szempontjából a kapcsolat fejlesztő hatása kicsi. Ha viszont ellentétek, konfliktusok, krízisek bonyolítják a kapcsolatokat, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy az empátiás képesség fejlődik. A kapcsolatok rutinhelyzeteiben és érzelmi elhidegülési folyamatában az empátia „használata” csökken (pl. a figyelem, a ráhangolódás, a kapcsolattal összefüggő introspekció vagy kognitív feldolgozás) és jelentkezik kommunikációs lezárulás is, amely az empátiát nehezíti a kommunikációs jelzések egy részének visszafogása miatt. A problematikus jelenségek, a meghiúsulások, a krízisek általában fejlesztően hatnak az empátiára, és kis túlzással lehet azt mondani, hogy a nagyon harmonikus körülmények között élő emberek gyakran elmaradnak a fejlődésben e téren, tehát az élet mintegy az empátiával kárpótolja a gyakran bajba, hátrányos helyzetbe kerülőt. A sikeres, problémamentesen élő ember az empátia hiányában gyakran felkészületlenül kerül szembe egy-egy nagyobb krízissel, míg aki hányódott, szenvedett emberi kapcsolataiban, több erőt, több képességet tud felhasználni újabb krízisei megoldásához. Ez különösen a nők körében megfigyelhető szabályszerűség. A női szépség és szexuális vonzóerő óriási érték a modern társadalmakban, és ez az intim kapcsolatok kialakulásában a személyiséget előnyös pozícióba juttatja. De ez az előny egyoldalú, és a kapcsolatok nehézségeinek megértésére és megoldására kevéssé serkent. A párkapcsolatban, ha a személyiség többet kap, mint amit adni kényszerül, a kapcsolatnak ő válik szabályozójává. Az ilyen kapcsolatok azután nem fejlesztik az empátiás képességet, és a felnőttkorban is nagyon sok megmarad a gyermeki egocentrizmusból. A saját test, a saját külső nagy értékének tudata és szubjektív értékelése, amely gyermekes önzéssel párosul, a pszichoanalitikus szóhasználat szerint sajátos önszeretet tart fenn, a nárcizmust. Ez az emberi kapcsolatokat nehezítő személyiségállapot, és általában azzal jár, hogy az intim kapcsolatok egyensúlya sérülékenyebb, mert a személyiség nem is járatos az interperszonális problémák cselekvő megoldásában, és indítéka is kevés van erre. A nárcizmust általában a szülők, a család túlzott, elkényeztető szeretete váltja ki, amely önmagáért, személyében rejlő tulajdonságaiért és nem viselkedéséért 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI vagy teljesítményéért értékeli a növekvő gyermeket. Ha a kialakult nárcizmus valódi szociális értékekkel párosul, olyanokkal, amelyeket megint nem maga szerzett meg a személyiség magának, hanem mintegy magával hozta, mint például a szépség, a szexuális vonzalom kiváltásának képessége, akkor az emberi kapcsolatok mindennapi „alkufolyamataiban” (a szociálpszichológia ún. alku elmélete – bargaining theory – az emberi kapcsolatokat az alku modelljében írja le) sokáig fölényben van, viszont „alkukészsége” ezáltal nem fejlődik. A fejlődéslélektanilag természetes és a gyermekkorban változó formákban és mértékben meglévő nárcizmus feldolgozása a szülői empátia révén, illetve a gyermeki empátia gyakorlás nyomán Kohut (Kohut 1971, 1977, Kulcsár 1998) elméleteiben kap fontos szerepet. Részben Piaget vizsgálatai nyomán az empátiás képesség gyermekkori fejlődését összefüggésbe szokták állítani a gyerekek morális fejlődésével. A morál, az erkölcsiség, a kölcsönös és egyenrangú viselkedés ugyanis empátiás teljesítményt igényel, a másikra figyelni kell, a viselkedést nem csupán a szükségletek és a késztetések irányítják (Hoffman 1978, 1984, Gibbs & Schnell 1985 stb.). Az empátia képessége összefügg a személyközi kapcsolatokban az oksági, felelősségi, tulajdonsági attribúciók képességével (Fiske és mtsai 1979). Az empátia kiterjedt kutatása a fejlődéspszichológiában és az egészséglélektanban éppen a morális fejlődés és a morális nevelés szempontjából vált élénkké. Különösen az altruizmus és az empátia viszonya vált intenzíven művelt kutatási területté (Kulcsár 1997, 1998.). Az utóbbi évtizedekben sokat kutatták a gyermekkori agresszió okait illetve a segítő, altruista viselkedés fejlesztését. Mindkét témakörben előtérben állt az empátia tényezője. Sokáig azt hitték, hogy az empátia fejlesztése csökkenti az agressziót és fokozza az altruizmus motivációit. Kiderült, hogy az összefüggések e téren nem közvetlenek, itt kevésbé a személyközi kommunikáció a fontos, inkább a szociális viselkedés kialakult sémái, amelyek viszont a környezet, a nevelés hatásait tükrözik. A modern társadalmi körülmények között az intim kapcsolatokban a sémák, kulturális minták mindinkább háttérbe szorulnak, és a kapcsolat egyre inkább a két ember különleges, egyedi viszonyává válik. Egy-egy ember több intim kapcsolatot is megél, mind szerelmi, mind baráti vonatkozásban. Általában könnyebb az ismerkedés, és a formális (például a munkahelyi vagy a lakóhelyi) kapcsolatokban is több az intimitás, mint korábban volt. Kialakulóban van az emberi együttléteknek, baráti kapcsolatoknak valami sajátos kultúrája. Ez már a serdülők körében is megmutatkozik, és a fiatal felnőttek életformájára egyenesen jellemzővé válik. A kapcsolatokat általában inkább az egyenrangúság jellemzi, és kisebb a szabadabb kortárskapcsolatok ke retében a nárcizmust fenntartó személyes értékek jelentősége is. A női vagy férfiszépség a kortárscsoportokban ma sokkal kevesebbet jelent, mint régebben. A kapcsolat bomlási hajlama is nagyobb, több a krízis, a feszültség, néha a párhuzamosság, a „három- vagy sokszög” a baráti és szerelmi viszonyokban, és ezt kevésbé titkolják. Nem a hirtelen fellángoló konfliktusokban, inkább tartós feszültségben élik meg ezeket az emberek. Mindez együtt az empátiát fejleszti, és megfigyelhető, hogy az empátiás készség a mai fiatal generáció életében gyakran nagyobb, mint a korábbi nemzedékekben hasonló élethelyzetben volt. Az emberekkel való foglalkozás újra és újra problematikus helyzeteket teremt, amelyeket meg kell érteni és meg kell oldani. Csak akkor hat azonban a munkakör fejlesztően az empátiára, ha a kapcsolatok legalább viszonylagosan egyenrangúak. A társadalmi fölérendeltség általában nem segíti elő az empátia fejlődését, sőt ha a személyiség csak, vagy túlnyomórészt olyan kapcsolatokban él, amelyekben fölérendelt, empátiás képessége inkább sorvad. A fölérendelt helyzetben a másik ember sokkal kevesebb érzelmi gondot okoz, mert könnyű a viselkedését hatalommal szabályozni. Az interperszonális visszajelentéseket a hatalom könnyen elfojtja. Ha legalább néha és jelképesen mérséklődnek a szociális különbségek, akkor érinthetik meg úgy az események a fölérendelt ember személyiségét, hogy arra fejlesztően hatnak. Részben a társadalmi szervezettől, részben a személyiségtől függ, hogy milyen fokú az egyenlőtlenség az emberi kapcsolatokban, és mennyire képes az időlegesen is csökkenni. Tekintélyelvű társadalmakban, vallási ideológiával áthatott társadalmakban, rendi maradványokat őrző társadalmi szerződésekben vagy közösségekben a hagyományok a nagy távolságokat szinte előírják az emberek között. A tekintélyelvű nevelés és általában a társadalmi viszonyok tekintélyelvűsége (ez az autokratizmus ismert problémája, amely például Erich Fromm munkáiból is jól kitűnik) nehezíti az egyenlőtlen kapcsolatok megszüntetését. Nehezíti például a vezetői pozíció vagy a szakma autokratikus hagyománya is. Bizonyos foglalkozási ágakban, amelyek emberekkel állandó kapcsolatot jelentenek, a szakmai hagyomány írja elő a tekintélyelvűséget: így az orvosok, a tanárok, a közigazgatásban működők esetében ez nagyon kifejezett. Az ilyen foglalkozások önmagukban közel sem fejlesztik annyira az empátiát, amennyire az emberi érintkezések sűrűségéből és sokrétűségéből erre lehetőség kínálkozna. Gyakran azonban a személyiség maga is átalakul, és tekintélyelvűvé válik, és a formális viszonyokon túlmenően is hangsúlyozza a fölérendeltségét. Néha érzelmi védekezésből történik ez, a személyiség nem akar szembesülni kritikákkal, kellemetlen visszajelzésekkel, és ezek elől a hatalom vagy a státus mögé bújik. Különösen a férfiak 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI számára kínálkozó út ez. A férfiak a hagyományos házasság és a család tekintélyelvű szerkezete segítségével feleségükkel és gyermekeikkel is egyenlőtlen viszonyt tarthatnak fenn, tehát minden vonalon elzárhatják magukat a fejlesztő élményektől. A tekintélyelvű hagyományokat azonban mindinkább kikezdi a társadalmi fejlődés. A demokratizálódás az emberi kapcsolatokra is kiterjed, és ezért vezetői helyzetekben vagy autokratikus hagyományú foglalkozási szerepekben is mind több ember igyekszik egyenlővé formálni kapcsolatait a vele érintkezésbe kerülővel. Amilyen mértékben ez megtörténik, olyan mértékben kénytelen a személyiség használni empátiás képességét, és ezzel együtt jár a fejlődés is. A tanári és az orvosi pálya, de a papi, sőt a rendőri pálya is fejlesztő kapcsolati élményeket adhat, ha a felmerülő nehézségek kommunikációs megoldása kerül előtérbe a szokásos hatalmi megoldások helyett, vagyis ha a személyiség valamilyen mértékig egyáltalán belemegy a kapcsolatokba. Fejleszti az empátiát az egyéni sors csapásainak, katasztrófáinak sora is. Minden egyes egzisztenciális krízis az emberi kapcsolatok újraértelmezését teheti szükségessé. A krízis megrázza a személyiséget, újfajta viszonyulásokra készteti, újraértékelteti vele eddigi kapcsolatait (Kulcsár 2005). Gyakran a krízis maga olyan élethelyzeteket hoz, amelyek élményszerűen világítják meg, mit érez, hogyan gondolkodik a másik ember, akiről eddig a sze mélyiség keveset tudott. Társadalmi pozíciók elvesztése, társadalmi lecsúszás, betegség hozhat ilyen élethelyzeteket. Máskor az életveszély, a társadalmi katasztrófa vált ki új viselkedésmódokat emberekből, és alakítja át kapcsolataikat velük. A különleges összezártság, az egymásrautaltság sajátos empátiás „tanfolyam” sok ember számára. Ilyen az üldözöttség közössége, a fogság, a katonaság (különösen háborús körülmények között), a börtönélet stb. A társadalmi kisebbségek tagjaiban is rendszerint fokozza az empátiás képességet a fokozott egymásrautaltság. Bizonyos betegségek vagy családi krízisek is serkentik az empátia kibontakozását. Régi tapasztalat, hogy a gyermekkorban vagy a serdülőkorban bekövetkezett testi fogyatékosság kompenzálására a személyiség több kommunikációs képességet és így több empátiás képességet is mozgósít. A fogyatékossághoz vagy a súlyos betegséghez a felnőtt is úgy alkalmazkodik legjobban, ha az emberekhez újfajta módon, több empátiával közeledik. A fogyatékosság vagy súlyos betegség hátrányos helyzetet teremt, a személyiségnek többet kell adnia a másiknak, hogy egyensúlyt teremtsen; amit adni tud, az figyelmesség, kedvesség, kellemes hangulat, és hogy ezt adhassa, a másik sajátos szükségleteit jobban meg kell értenie, és ehhez csak az empátia segítheti hozzá. Szociológusok, mint például Erving Goffman (1963) ezt úgy általánosították, hogy a fogyatékos (a testi hibás, a kozmetikai hibában szenvedő, az érzékszervi működéseiben károsított ember, a szociálisan kellemetlen tünetekben vagy betegségekben szenvedő, a dadogó stb.) mintegy megkülönböztető jelt visel magán, stigmát hordoz. Ezt az emberi viszonyokban alárendelt, hátrányos helyzetet kénytelen kommunikációs viselkedéssel egyensúlyban tartani. Megfigyelték és vizsgálatokkal is igazolták, hogy a családban lévő értelmi fogyatékos vagy nyomorék gyerek a szülőket empátiás fejlődésre kényszeríti, olyan módon, hogy a gyerek érzelmi terhét, a gyermek okozta családi stigma hordozását fokozott empátiás viszonyulással tudják kezelni. A barátok és ismerősök empátiásan irányított kapcsolatainak segítségével védi ki a szülői személyiség a spontán is oly gyakran felszínre kerülő sajnálkozást, és éri el, hogy az interakciókban a figyelem az ő problémájáról elterelődjön. Általában – mint ezt a kapcsolatok és az empátia összefüggésének tárgyalása során később kifejtjük – a másikra figyelni tudó, megértő ember kellemesebb kapcsolati partner, az empátia tehát közvetlen tényező a kapcsolatok „alkuiban”, érték, amelyet valamiért cserébe adni lehet. Az élethelyzetek, élettapasztalatok, kapcsolati élmények általában csak kisebb mértékben fokozzák az érzékenységet a másik ember nemverbális kommunikációi iránt, sokkal inkább az empátiás úton felfogott tartalmak tudatosítását és viselkedésbeli – a kapcsolaton belüli viselkedésben történő – felhasználását segítik elő. Nő a másik emberre való odafigyelés képessége, amely központi szerepet játszik az empátiában, hiszen az ember ennek révén beengedi magába a másik felől érkező információkat, és így több jelzést tud feldolgozni. Mint a figyelem felhasználásában általában, itt is érvényesül az a szabályszerűség, hogy a figyelem a már felfogott, megértett jelenségekben mutatkozó tisztázatlan problémák célzott megközelítését is elvégzi. Tehát mindinkább arra irányul, amit a figyelő személyiség még nem ért, vagy amit nagyon fontosnak tart. Sajátos folyamat indul így meg az empátiában is, a megszokott módon áramló jelzésekből kialakul valamilyen megértés: ha ez belső nyomatékot kap, jelentősége tudatossá válik, ez a figyelem irányítójává lesz. A figyelem tevékenysége nyomán a tudatos megértés mind részletgazdagabb, összetettebb struktúrává alakul, a figyelem mind specifikusabb információkat emel ki és különít el a jelzések áramlásából. Az empátia esetében ez azt jelenti, hogy a figyelem fokozottan irányul a nemverbális csatornákra és a viselkedés mögöttes összefüggéseire, és kevésbé foglalkozik azzal, hogy a másik mit mond. A figyelem mozgása, pásztázása valószínűleg tükrözi a ráhangolódás és a belső tudatosítás oszcillációit (ingadozásait).


7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI Az élettapasztalatoknak valószínűleg van olyan úton is empátiafokozó hatásuk, hogy a személyiség sok, eddig csak mások életében látott helyzetet élményszerűen ismer meg. Maga tapasztal nehézségeket, szenvedést, félreértéseket, kellemetlenségeket. Ha később találkozik mások ilyen élményeivel, könnyen felidézi saját emlékeit, és akkor mások képzeletéből, lelkiállapotából összehasonlíthatatlanul többet ért meg. Ez a megértés összefolyik az empátiával, azt erősíti, annak fejlődését könnyíti meg, hiszen az ilyen megértésben benne van a másik helyzetébe való beleélés modellje. Az életben szerzett fokozott empátiafejlesztő hatások között kell említeni a művészetekkel és az audiovizuális tömegkommunikációval való intenzív kapcsolatot. A művészetek érzéket fejlesztenek a formák és a stílus iránt, kialakítják a készséget arra, hogy valaki a formák és a stílusjegyek mögött jelentést, értelmet keressen. Minden művészet középpontjában az emberábrázolás áll, ez növeli az érzékenységet a mimikai megnyilvánulásokkal, a gesztusokkal vagy a hangokkal kifejezett érzelmek iránt. A művészetek és az empátia kapcsolatáról a későbbiekben bőven lesz szó, így ennek az összefüggésnek részletezését is későbbre kell halasztanunk. Valószínű, hogy a nők fokozott empátiája kapcsolatban van azzal, hogy a művészeti nevelés eddig nagyobb szerepet játszott a lányok nevelésében. Mindegyik művészet egy-egy kommunikációs csatorna szerepét emeli ki, és annak dimenziójában teremt fokozott érzékenységet. Az irodalom a lelkiállapotok ábrázolásával támaszt érdeklődést, és mintákat, koncepciókat ad a másik emberrel kapcsolatos élmények megfogalmazásához. Az audiovizuális tömegkommunikáció egyik alapvető eszköze, hogy közeli felvételben mutatja a mimikát, a gesztusokat, a testtartást, ha az az ábrázolt interakció megértése szempontjából jelentős. Ezzel lényegében nem tesz mást, mint amit a mindennapi életben figyelő tekintetünk is végez. De ezzel meg is erősíti, mégpedig társadalmi méretekben, hogy ezekre a jelenségekre érdemes figyelni. A film és a televízió rendkívüli elterjedése és igénybevétele ugyancsak az empátiás érzékenységet fejleszti a modern társadalomban. Még a rádiónak is van ilyen hatása, meggyőzően mutatja mindenki számára, hogy a hang és a beszédmód milyen sokféle változata létezik, és milyen sok helyzetet, hangulatot lehet csak ezzel, a verbális tartalomtól függetlenül is kifejezni. Az empátiás készséget fejleszti még az érintkezés az idegen kultúrákkal. A nem verbális kommunikáció fokozott megfigyelésére kényszerít már az egyszerű utazás is érthetetlen, idegen nyelvet beszélő országba. Világunkat ma a tömegturizmus jellemzi, így nagyon sok ember jut ilyen élményekhez. De igazán az szorítja az embert empátia alkalmazására, ha idegen kultúra környezetében huzamosabban él, és a kultúra nyelvén alakít ki új emberi kapcsolatokat. Ezekben a kapcsolatokban az eltérő hagyományok, szokások, konvencionális kommunikációs jelek nagy tömegével szembesül a személyiség, az így támadt nehézségeken leginkább úgy tud úrrá lenni, ha a másik ember érzelmi állapotába igyekszik beleélni magát, és a kapcsolat konkrét, személyes eseményeiből indul ki. Vagyis azt igyekszik megérteni, hogy partnere számára mit jelent valamilyen helyzet. Sok bizonytalanság és keserves tévedés után jut előre e téren a személyiség, és ez legtöbbször érlelő hatású. Néhány éves külföldi tartózkodás után általában mindenki megváltozva, több empátiával tér haza, természetesen csak akkor, ha átadta magát az idegen kultúrának, és nem honfitársai között, a saját nyelvi közösségében élt. A napjainkban mind gyakoribb hosszabb külföldi tartózkodás is tehát az empátiás képesség általános fejlődésének irányába hat. Az interkulturális nemverbális kommunikáció kérdésköréről kitűnő összefoglalást ad Poyatos (1998).

5. Az empátiát zavaró és gátló lélektani tényezők Az élettörténelemből, életútból eredően kialakult képesség megnyilvánulási lehetősége azután egy csomó szituációs körülménytől függ. E körülmények egy része a személyiségben, más része azon kívül hat. Ezek a körülmények természetesen másképpen befolyásolják az empátiát különböző típusú és előzményű kapcsolatban. Intim, régi kapcsolatban a kapcsolati kontextus olyan intenzív lehet, hogy a beleélést zavaró körülmények kevésbé érvényesülhetnek, a rövid múltú vagy éppen aktuálisan előállt helyzetben a zavarlehetőségek hatványozódnak. Általában beszünteti az empátiás képességet a közérzet romlásával, fájdalommal vagy funkciózavarral járó betegség. A rossz közérzet, a fizikai szenvedés vagy a funkciózavar okozta kényelmetlenség a belső figyelem olyan hányadát köti le, hogy az empátiához szükséges figyelemre nem marad elég energia. Ilyen helyzetekben a személyiség különben is időszakosan gyermekesebbé válik (szaknyelven ezt úgy mondják: regresszióba kerül, vagyis olyan állapotba, amely a személyiségfejlődés korábbi szakaszaiban volt helyénvaló, a jelenlegi állapotban már meghaladott), és inkább segítséget igényel, átadja magát más kapcsolatoknak, kevésbé igyekszik az egyenrangú viszonyt, az „adok” és a „kapok” egyensúlyát fenntartani. Az egész külvilág ilyenkor különben is kevéssé érdekli az embert. Csökkenti az empátiás készséget a félelem és a szorongás is. Ez a két érzelmi állapot is befelé fordulást idéz elő, elvonja a figyelem erőit, csökkenti az érdeklődést a másik iránt, elvesz az odafordulás motivációiból. Ismét a


7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI regresszió hajlama erősödik meg és a regrediált személyiség inkább kapaszkodni próbál, semmint alkalmazkodni a másikhoz. A legtöbb neurotikus állapotban a szorongásnak nagy szerepe van, a krónikus idegességek ezért a szorongás közvetítésével rontják az empátiás képességet. Ugyanakkor az empátia sikertelenségei miatt gyakoribbak a meghiúsulások és feszültségek az emberi kapcsolatokban, és ezek fokozzák a szorongást vagy azokat a tüneteket, amelyeket a személyiség a szorongás megkötésére alakított ki. A legtöbb típusos neurózisforma – például hisztéria, kényszerneurózis stb. – olyan tüneti dinamikát rejt magában, amely az empátia feltételeit nehezíti. Az elmebetegségek rendszerint az empátia mechanizmusait is megzavarják. Különösen a mániás felhangoltság vagy a depresszív hangulat teszi lehetetlenné, hogy a személyiség másra is figyeljen. Ha az idegrendszer szervi károsodása vált ki elmebetegséget, akkor az érzékelés, az érzelmi világ, a gondolkodás vagy a mozgás károsodásai hatnak zavaróan. Sokak szerint a szkizofrénia az egyetlen olyan állapot, amely nem magát az empátiát károsítja, hanem inkább a magatartás vezérlését, amelyben az empátiásan szerzett adatokat is fel kellene használni. Különösen pszichoanalitikus kutatók találták úgy, hogy a szkizofrének rendkívül érzékenyek a másik ember lelkiállapotaira, pontosan felfogják és követik azokat. Ez részben reakcióikból következtethető, részben abból, hogy gyakran meg is tudják fogalmazni az empátia révén szerzett megértésüket. Nagyon jól értelmezik a másik ember közléseiben megjelenő egyéni szimbolikát, érzékenyen felfogják a másik szorongását, és pontosan érzik, hogy a másik milyen érzelmekkel viszonyul hozzájuk. Az említett pszichoanalitikusok ezt úgy fejezték ki, hogy a szkizofrének nyitottak a másik ember tudattalanja iránt. Nem egyértelműek az adatok, hogy tényleg fokozza-e az empátiás képességet a szkizofrénia, némi ellentmondás abban is mutatkozik, hogy például az említett „double-bind” elmélet szerint a személyiség hasadását éppen az hozza létre, hogy a nemverbális kommunikációt a környezet verbális, illetve konvencionális eszközökkel mindig tagadni próbálja, érvényteleníteni igyekszik. Ez elméletileg a nemverbális kommunikáció iránti érzékenység csökkenését is maga után vonhatná. De értelmezhető az elmélet úgy is, hogy az érzékenység mindig intakt marad, és éppen e kommunikációs forrás állandó működése kelti az ellentmondást a szavak és a viselkedésben tükröződő érzelmek között. Vizsgálattal nagyon nehéz bizonyítani, hogy tényleg nagyobb-e a szkizofrének empátiás képessége. A velük pszichoterápiás célból foglalkozó szakemberek szerint is az empátia fokozódása tapasztalható, de az így nyert ismeretek felhasználása nem sikerül megfelelően. Az elutasítást, az ellenségességet vagy a félelmet megérzik a másikban, ez még inkább visszahúzódásra készteti őket, az elfogadás, az odafordulás viszont – amelyet ugyancsak jól éreznek – könnyen kelt szorongást, mert veszélyesnek tűnő indulatokat szabadít fel, csalódástól való félelmet kelt. Ha igaz, hogy a szkizofrének empátiás képessége nagyobb, ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy elsősorban a verbális kommunikációt utasítják el, nem hajlandók elfogadni annak szabályait, ugyanakkor regresszióban is vannak, s ez a két körülmény a nemverbális kommunikáció iránti érzékenységet fokozza bennük. Heveny állapotban gyakran nagy szorongás keríti hatalmába az ilyen betegeket, ez az empátia ellen hat, idült állapotban viszont érzelmi elsivárosodás vagy téveszme-rendszer zavarhatja az empátiás képességet. A különösen jó empátiás képességgel kapcsolatos megfigyelések tehát mindenképpen csak a szkizofrének egy hányadára, a viszonylag enyhe maradványtüneteket hordozó krónikus esetekre vagy a javuló heveny esetekre vonatkoznak. Az agyi károsodások általában az empátia mechanizmusait megza varják, csak néhány olyan kórkép van, amelyekben a legmagasabb kérgi működések dez in tegrálódnak, és a beteg általános állapotához képest környezetével jó kontaktust tart fenn empátiás úton. A pszichopátia néven ismert személyiség elváltozásban (amelynek ontológiai önállóságában, önálló betegségkategória voltában sok szakember kételkedik, de amely diagnózist a pszichiátriai gyakorlatban mégis gyakran használnak) egyes szerzők az empátia kóros fokú hiányát tartják alapvető elváltozásnak (például Cleckley, 1955 stb.). Ebben szervi (idegrendszeri) elváltozást is feltételeznek, mivel az empátia hiánya különösen élesen az epilepsziás és az agyhártyagyulladás után kialakuló karakterzavarokban mutatkozik meg. Mint a későbbiekben is látni fogjuk, az empátia súlyos fokú hiánya a személyiségfejlődés során olyan torzulásokat hozhat létre, amelyek a személyiség negatív megítélését a környezetben kiválthatják, és akár a pszichopátia címkéjét is előidézhetik. Mint már többször volt róla szó, a ma divatossá vált diagnózis, a határeset-szindróma (borderline szindróma) eseteiben is szembetűnő az empátiás működés személyiségből eredő elégtelensége illetve zavara (a régi pszichopátia diagnózisok egy része ma ebbe a kategóriába kerül). Az újabb kutatások szerint a borderline szindróma keletkezésében nagy szerepe van a gyermekkori szexuális abúzusnak illetve traumatizációnak. Sajnos ez nagyon gyakori. Ez az énfejlődést súlyosan károsítja, az én struktúráját merevvé teszi, és ez később az empátiás készség gátló tényezője is. Ugyancsak újabb vizsgálatok eredményeként az látszik valószínűnek, hogy az anyai depresszió kárósítja az én és az empátiás működések fejlődését is, ha ez a depresszió krónikus, huzamos ideig tartó vagy gyakran 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI visszatérő. Ilyen esetekben az anyai modell is a visszahúzódás, elzárkózás, elkerülő viselkedés mintáit örökíti át. Általában a depressziv állapot a másikra irányuló figyelmet nehézzé teszi, ilyen állapotban tehát az empátia nehezített vagy lehetetlen. Alkoholfogyasztás és kábítószerek az empátiás képességet időszakosan növelik, mindaddig, amíg a kémiai hatás nem zavarja meg a szükséges idegrendszeri mechanizmusokat, például az érzékelést vagy a figyelmet, esetleg a kognitív feldolgozást. Már volt róla szó más összefüggésben, hogy e szerek fogyasztásának gyakori motivációja, hogy elősegítsék a társas kapcsolatok, a csoportos együttlétben kialakuló hangulatok javulását. Feltételezhető, hogy ebben az empátia átmeneti fokozása is szerepet játszik. E tekintetben minden szer másként hat. Valószínű, hogy az alkohol csak a szorongás és a gátlások csökkenésével fokozza az empátiát, felszabadítja a figyelmet, és lehetővé teszi, hogy kifelé forduljon, továbbá feloldja azokat a védekező mechanizmusokat, amelyek elzárni igyekeznek a másik embertől áramló információkat, nehogy azok az én egyensúlyát megzavarják (például kényelmetlen visszajelentések vagy káros érzelmeket kiváltó ingerek formájában). A további alkoholhatás azután inkább eltávolítja az embereket egymástól: előidézi, hogy a másik már nem is érdekes, az italos ember csak maga akar megnyilvánulni, nem a másiknak, hanem csak saját szükségleteinek kielégítése, fantáziáinak megjelenítése érdekében beszél. Részeg társaság vagy italbolti kompánia beszélgetésének megfigyelésekor mindenki tapasztalhatta, hogy legtöbbször egyszerre beszél mindenki, és csak a magáét mondja, a kölcsönösség megszűnt vagy minimális. Egyes kábítószerek (hasis, marihuana) viszont éppen az én határok feloldódását érik el, a szavak – a kábítószerélvezők elmondása szerint – feleslegessé válnak, az együttlét bonyolult kapcsolati tartalmakkal telik meg. A mégis kialakuló beszélgetéseknek különleges hangulata van. Valószínű, hogy szorongás, gátlások, védekező mechanizmusok feloldásán át hatnak a kábítószerek is, bár az sem zárható ki, hogy egyes nemverbális csatornák jelzéseinek feldolgozását speciálisan megkönnyítik. Mindenképpen pótszerek, utó- és mellékhatásaik kellemetlenek, és rövid úton akarnak eljutni oda, ahová a személyiség fejlődésével, kapcsolataikkal, az emberi viszonyok tudatos kulturálódásán át vagy – ha másként nem megy – szakemberek és pszichológiai módszerek segítségével kellene eljutni. E szerek most csupán azért érdekesek, mert hatásuk némileg megvilágítja az empátia szituációs változásának szabályait. Élvezetük motivációja mutatja, hogy milyen nagy a törekvés az emberekben, hogy megértsék egymást, azonos érzelmi hullámhosszra kerüljenek egymással, és a mindennapokban milyen komoly, ezt akadályozó nehézségek vannak. A képi élményeket kiváltó – ún. pszichedelikus – szerek, pl. az LSD, hasis, de minden más szer is rontja a másik ember felől érkező hatások kognitív feldolgozását, inkább az énhatárok és a kommunikációs gátlások oldása révén kelthetik a közelség, a ráhangolódás vagy a megértés benyomását. Az empátia képességét csökkentik a heves szükségleti feszültségek, például a szexuális izgalom, az éhség, a szomjúság, az agresszív indulat, az eksztatikus szenvedély stb. Az ilyen feszültségek a viselkedést a szükséglet kielégülés irányába hajtják, és minden mástól, többek között a másik emberre irányuló figyelemtől is, elvonják az energiát. Hasonló módon csökkenti az empátiás képességet a fokozott feladattudat, a tudat gondolati lekötöttsége vagy pedig a fantázia élénk működése. Neurotikus állapotokban a fantázia gyakran fordítja befelé a figyelmet. A hallucináló elmebeteg is kevésbé képes empátiára, mint az állapotából egyébként következne. Vannak tartós szükségleti állapotok, amelyeket valamilyen vágy tart fenn, ezek gyakran az adott vetületben lecsökkentik az empátiát. A személyiség nagyon szeretne valamit, és mivel a kapcsolat fontos számára, védekező mechanizmusként, önkéntelenül is elzárkózik az empátia által beszerezhető információktól, mert azok vágyának meghiúsulását vagy a kapcsolat bomlását fejeznék ki. Különösen a szerelem produkál ilyenfajta jelenségeket, a szenvedélyes szerelmes nem akarja észrevenni azt, amit környezete már régen észrevesz, hogy szerelmének tárgya már nem ugyanúgy viszonozza érzelmét. Gyakori, hogy a gyerek enyhe értelmi fogyatékosságát a szülő egyszerűen nem akarja észrevenni, pedig az már nagyon nyilvánvaló. Ilyen esetekben gyakran az empátia kikapcsolása a sajátos állapot fenntartásának mechanizmusa.

6. Illúziók, önbecsapások és ezek szerepe Bizonyos mértékig minden ember életében érvényesül az empátia kikapcsolásának vagy tompításának védekező mechanizmusa. Ez rendszerint szelektív érzékeléssel és kognitív torzulásokkal is párosul. Mindenki hajlamos interperszonális teljesítményét időnként jobbnak minősíteni, a negatív visszajelzések figyelmen kívül hagyásával, vagy melegebbnek tudni a szeretett másik viszonyulásának érzelmi hőfokát. Különböző interperszonális illúziókat tartunk fenn magunkban, hogy ezzel védjük énképünket és önértékelésünket. Ez részben az empátia visszaszorításával történik. Minél több illúzió vezérli az embert, minél kevésbé tudja


7. AZ EMPÁTIÁS KÉPESSÉG PROBLÉMÁI – AZ EMPÁTIA SZEMÉLYISÉG-LÉLEKTANI FELTÉTELEI önmagát elfogadni, annál nehezebb számára az empátia alkalmazása. Ezen a ponton lép be a kongruencia problémája, amelyről már volt szó, de amelyről részletesen az empátia hivatásos felhasználásával kapcsolatosan beszélünk, különösen a Rogers-iskola gondolati rendszerében. A kongruens viselkedésű emberben a belső ellentmondások kevésbé zavarják meg az empátiás folyamatokat. Az inkongruencia mindig kisebb-nagyobb illúziós szükségletet tart fenn. Az ilyen illúziók világa egészen sajátos, és külön részletes elemzést igényelne. Az emberi kapcsolatokban mindig szerepet kap az a manőver, hogy a másik néha illúzióvá vált vagy csakhamar illúzióvá váló igényének megfeleljünk, és ezzel tartsuk fenn vagy fejlesszük a kapcsolatot, és ezt mások velünk is megteszik. A másik illúziószerű szükségletének megértéséhez is empátia szükséges. Ez megmutatkozik abban, hogy a szélhámos bűnözők (házasságszédelgők, csalók) éppen rendkívüli empátiájuk segítségével képesek elkövetni tetteiket (vagyis valódi szándékaikat leplezni, partnereiket félrevezetni, becsapni). Hamar és pontosan megérzik, kinek mit és hogyan kell mondaniuk, nagyon könnyen ráhangolódnak éppen az ilyen illúziószerű, nem a valóság vizsgálatán, hanem vágyakon alapuló igényekre. Nem véletlen, hogy az ilyen bűntények áldozataival foglalkozik leginkább az „áldozattan”, a kriminológia, a kriminalisztika sajátos ágazata. Úgy tűnik, hogy a szélhámos bűnözők különlegesen fejlett empátiája beszűkült arra, hogy a másik ember vágydinamikáját megértsék, és sikerükhöz még a kongruens kommunikáció képessége is szervesen hozzátartozik. Eddig a személyiségben belül rejlő szituációs körülményeket soroltuk fel, ám külső körülmények is befolyásolhatják az empátia érvényesülését. Minden olyan tényező, amely a kommunikációs folyamatokat nehezíti vagy zavarja, nehezítheti az empátia műveleteit is. Ha a másik ember a szituáció kényelmetlenségei miatt gátolt, vagy valamilyen sajátos befolyásoltsági állapotban van, az empátia számára csak az ezt kifejező lelkiállapot kínálkozik, a mögöttes érzelmi erők kevésbé közelíthetők meg. A másik ember tudatossága és interakciós szándéka is megnehezíti az empátia dolgát, mert a másik ilyenkor mintegy bele sem megy a szituációba, hanem csak végrehajt valamit. Nehezíti a beleélést, ha a másik ember formális szerepében viselkedik. Ebben ugyanis nagy rutinja lehet, és az ilyen viselkedésmód maszkként fedhet el benne mindent. Különböző ilyen maszkok vannak, leginkább a szakmai szerepek ilyenek, az orvos, a pap, a tanár, a hivatalnok célorientált viselkedése mögött nagyon nehéz megtalálni az embert vagy annak aktuális érzelmi állapotát (Rocheblave-Splené 1962, Goffman 1981 stb.). Az empátia persze minden esetben eljut valamilyen mélységig, de ilyen helyzetekben hosszabb idő alatt kevesebb össze függést tár fel, mint egyébként. A másik ember indulata, szenvedélye gyakran ugyancsak nehezíti az empátiás megértést. Máskor azonban az indulat, szenvedély éppen megkönnyíti a behatolást a másikba. Más egyéb állapotok és körülmények is lazíthatják a különböző interperszonális viselkedési sablonokat vagy magatartásbeli stratégiákat, és megnyithatnak rétegeket az empátia előtt. Konfliktus, veszekedés gyakran ugyancsak az empátia érvényesülését könnyítő jelenség lehet, hacsak a megismerő fél érzelmi reakciói nem teszik lehetetlenné a megértést. Az empátiás képesség személyiség lélektani feltételeivel kapcsolatosan vannak különféle pszichológiai felfogások, amelyek nem szociálpszichológiai szemléletből indultak ki. Többségük a képességet tipológiai koncepciókkal hozza összefüggésbe. Az ilyen felfogások vizsgálati igazolása általában nehezen vagy egyáltalán nem hajtható végre. A legtöbb adat az extraverzió és az introverzió illetve az empátiás képesség kapcsolatáról van (például Stotland, 1969). Nem egybehangzóak az eredmények, de a legtöbb vizsgálat kevesebb kapcsolatot tart fenn. Az extroverzió és introverzió koncepciói Jung elméletéből erednek, Jung a saját tipológiájában is az introvertálthoz rendelte a megérzés (Fühlen) és az intuíció képességét, tehát azokat a lelki megnyilvánulásokat, amelyek az empátiához hasonlónak tarthatók. Valószínű tehát, hogy már a tipológiai meghatározás is számításba vette az empátia különböző mértékű képességét a két alaptípus között. Ma általában a tipológiák nem divatosak, a kutatók sokat csalódtak bennük, mikor empirikusan felül akarták vizsgálni őket, és egyébként is kérdéses, hogy egy-egy típust alkati körülmények vagy élettörténeti hatássorozatok alakítottak-e ki. Ez utóbbi esetben, amely a bizonyított típusok esetében is a valószínűbb, az empátiás képesség különbségei visszanyúlnak azokhoz a tényezőkhöz, amelyeket most tárgyaltunk.


10. fejezet - 8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN A modern személyiség-lélektan és szociálpszichológia szerint az emberi kapcsolatoknak rendkívüli nagy jelentősége van az ember életében. Egyrészt emberi kapcsolatok – főleg a szülőkkel való kapcsolatok – mozgatják és telítik meg tartalommal a személyiségfejlődést. Másrészt az emberi kapcsolatok biztosítják a személyiség legfontosabb szükségleteit, ezek nyújtják a biztonság, a barátság, a szeretet és a szexuális öröm lehetőségeit. De kellenek az emberi kapcsolatok a személyiség egyensúlyához és megfelelő működéséhez is éppúgy, mint felnőttkori fejlődéséhez és integrációjához. A személyiség különböző zavarai általában megérthetők az emberi kapcsolatok történeteiből, és felfoghatók úgy, mint e kapcsolatok következményei. Az emberi kapcsolatok gyűjtőfogalmába sokféle típusú reláció tartozik. Még nem alakult ki egységes osztályozás az emberi kapcsolatokról, ezért csak a leírás, a szemléletesség kedvéért kívánkozik ide bizo nyos felosztás, tipizálás. Általában elkülönítik a személyes vagy intim kapcsolatokat a hivatalosoktól, az ún. formális kapcsolatoktól. A személyes kapcsolatok általában nem szükségből, hanem önkéntesen alakulnak ki. Személyes szimpátián és vonzalmon alapulnak. Érzelmi tartalmuk van, a közös élmények sajátos sorozata ad keretet számukra. Minden személyes kapcsolatban különleges, egyedi közös normák rendszere érvényesül, a kapcsolatban részt vevők tudják, hogy a másik mit vár tőlük, és annak megfelelően viselkednek. Közös egy sor értékszempont, a kommunikációban az átlagnál nagyobb nyíltság és őszinteség uralkodik, a kapcsolati partnerek egymásról nagyon sok bizalmas értesülései rendelkeznek, olyanokkal, amelyek a kívülállók számára titoknak számítanak. Az őszinteség nagyobb foka miatt alakulhatott ki az intim jelző, amely bizalmast jelent. Az intim, személyes kapcsolatoknak két jellegzetes és hagyományos formája van: a barátság és a szerelem. A barátságok általában azonos neműek között alakulnak ki, míg a szerelem magában foglalja a szexuális vágyat, és mint ilyen, általában a másik nemre vonatkozik. Nem kizárt azonban a másneműekkel kialakított barátság sem, mint ahogyan nem ismeretlen a szerelem azonos neműek között sem (igaz, hogy az azonos neműek szerelmét a társadalom külön minősíti). A szerelem érzelmi töltése általában nagyobb, mint a barátságé, és jellegéből következően az intimitás nagyobb mértékét foglalja magában. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy a szerelemben különleges helye van a testi kapcsolatnak, míg a barátságban a test lényegtelen, és a barátság eseményein kívül is marad. A szülőkkel és a testvérekkel való kapcsolat lényegében személyes és intim természetű, azonban egészen különös, más kategóriába be nem sorolható. Van benne sok a barátságból és a szerelemből is, de egyikkel sem jellemezhető. Különleges ez a kapcsolat a benne rejlő változás szükségessége és szakaszossága miatt is. A változásnak a gyermek életkori fejlődése a mozgatója. A barátság és a szerelem ugyancsak fejlődő és változó kapcsolat, azonban a változás lehetőségei kisebbek, és lényegében az egyenlőség és az egyenrangúság alapján kezdődnek, míg a szülőkapcsolatokban az érzelmi viszony különleges egyenlőtlen feltételekkel alakul ki. A felnőtt ember azután szülőkapcsolatait, sőt a modern társadalomban gyakran testvérkapcsolatait is, nem tartja olyan fontosnak, mint baráti és szerelmi viszonyait, amelyeket maga választ meg. A szülő és testvérkapcsolatok adottak, azokon változtatni nem lehet, legfeljebb ki lehet szakadni belőlük, meg lehet szüntetni egyoldalúan az érzelmi kötelékeket. Sokan hajlanak arra az emberi kapcsolatokat vizsgáló szakemberek közül, hogy különbséget tegyenek a személyes és az intim kapcsolatok között. Szerintük intim kapcsolat igazán csak a szerelem, legfeljebb a nagyon szoros barátság még, intimnek azonban a felületesebb baráti viszonyok nem tekinthetők. Ebben a gondolatban az a felismerés rejlik, hogy az ismerősök széles táborában sokan vannak olyanok, akik különösen jó ismerősök, fontos tevékenységekben társak, akikkel az ember gyakran van együtt. A klasszikus értelemben vett nagy barátságokon kívül tehát van több más viszonyforma, amely különböző érzelmi tartalmú, és amely nem különíthető el élesen a barátságtól. Különösen gyakori jelenség, hogy az ilyen kapcsolatoknak az élet egyik vagy másik szakaszában nagy a szerepük, míg később elhalványodnak. De ezek személyes kapcsolatok.


8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN Ez az elkülönítés az emberi kapcsolatok kutatása szempontjából fontos, azonban a kapcsolatok és az empátia viszonyának szemszögéből kisebb jelentőségű. Ebből a szemszögből csak az a lényeg, hogy az em bernek szüksége van személyes és érzelmi kapcsolatokra, és hogy ezek a kötődések különböznek az egyszerű ismerősi kapcsolatoktól, amelyek rendszerint formális keretekben jönnek létre. A formális kapcsolatok kifejezését a szociológia alkotta meg, annak kidomborítására, hogy a társadalmi együttélésből nagyon sok olyan kényszer ered, amely embereket akaratuk ellenére kapcsolatba állít. Ilyen kényszer például a munkavégzésből is származik, a munkavégzés az ipari társadalmakban munkaszervezetekben folyik, és a munkaszervezetek lényegében előírt emberi kapcsolatok rendszerei. Előírások és más szervezeti erők biztosítják, hogy ki kivel milyen fajta munkakapcsolatban áll. Az ilyen kapcsolatok általában csak a munkavégzés idejében érvényesek, elvileg lehetnének teljesen személytelenek is, olyannyira, hogy a munkához szükséges információcserén kívül nem is beszélnek semmiről, vagy nem is köszönnek egymásnak. A gyakorlatban azonban mindig az történik, hogy a formális kapcsolatok bizonyos személyességgel telítődnek meg, az emberek ilyen kapcsolatok keretében ismerőseivé válnak egymásnak, és az ismerősség különböző, a munkán kívül is érvényes személyes viszonyt formál, amely azonban mégsem számít barátságnak. Egy idő után természetesen a jó ismerősi kapcsolatokból valódi barátságok lehetnek. A munkavégzésen kívül több más társadalmi kényszerhelyzet (például iskola, nyaralási, katonasági, börtönben vagy fogolytáborban lévő együttlét stb.) szül formális kapcsolatokat. A formális viszonyok a forrásai a legtöbb személyes és intim viszonynak, mint azt kutatások is megállapították, a barátok vagy a szerelmesek általában szomszédjai, diáktársai, munkatársai stb. voltak egymásnak. Az embereknek igen nagy a hajlama a kapcsolatképzésre, és ha az érintkezések emberek között valamilyen okból gyakorivá válnak, akkor a jó ismerősi személyesség valószínűsége igen nagy. Ez megfigyelhető még a véletlenszerű találkozásokban is, például úgy, hogy ismerősi viszony alakul ki eladó és vevő között, ha a vevő gyakran és rendszeresen tér be az üzletbe, vagy idegen utasok között, ha munkába menet és onnan jövet huzamosan utaznak azonos járatokon (vonaton, autóbuszon). A formális kapcsolatoknak is van jelentősége a személyiség egyensúlya és fejlődése szempontjából, már csak azért is, mert lehetnek személyes, szorosabb kapcsolatok ezekből is, azonban a személyes relációk lényegesebbek, fontosabbak. A személyes kapcsolatokban az ember kissé megvalósítja önmagát, mert ezeket saját értékrend szere szerint alakítja, érzelmi kölcsönhatás keletkezik. Bajaiban támaszt és segítséget kap, és ugyanezt ő is viszonozhatja. Szabadidejét érzelmi biztonságban tölti, lévén a kapcsolat kerete éppen a szabad idő. Átéli az érzelmi elfogadás élményét. A legfontosabb pedig talán az, hogy viselkedésére és érzelmigondolati világára vonatkozóan visszajelentéseket kap. A személyiség belső szabályozásában és fejlesz tésében e visszajelentések nagyon sokat segítenek, különösen feszült és kritikus kapcsolatok időszakaiban. Az intim, személyes kapcsolatokat úgy is lehet értelmezni, hogy a kapcsolat kialakulásával párhuzamosan az emberek egyre inkább megismerik egymást, bepillanthatnak egymás élményvilágába. Megismerik, megtudják, hogy a másik ember adott helyzetekben hogyan viselkedik és mit érez. Később az is tisztázódhat, hogy miért viselkedik és érez úgy, milyen indítékokból, milyen meggondolásokból. A sok közös, együttes élmény sajátos kontextust alakít ki, amely egymás megértésének hátterévé válik, és a megértést rendkívül megkönnyíti. Utalások, félszavak bonyolult jelentéseket közvetíthetnek a kapcsolatok múltjának, közös élményanyagának talaján (Mérei 1975). Mindez elősegíti, hogy a kapcsolati partnerről kialakult érzések, benyomások később igazolódjanak vagy cáfolatot nyerjenek. A kapcsolat kialakulása során szerzett empátiás ismeretek tehát sajátos ellenőrzési folyamatba kerülnek, amelynek időben következő fázisai visszacsatolódnak, oly módon, hogy a másikról létrejött kép megerősödik, vagy változásra kényszerül. Ebben a folyamatban az empátia mechanizmusa szükségszerűen fejlődik. A kialakult és nagyon erős személyessé, intimmé váló kapcsolatban azután a nagyon összetett közös élmény kontextus az empátia gyakorlásának különleges alkalmait biztosítja, a másikból ugyanis nagyon sokat és nagyon mélyrehatóan megérthetünk, megismerhetünk.

1. A kapcsolatok kulturális sémái Ahhoz, hogy a személyes kapcsolatok az empátia fejlesztéséhez hozzájáruljanak, ismét szükséges valami sajátos kultúra, kulturáltság. A különböző nagy kultúrák, de az egyes társadalmi környezetek is sokban különböznek a tekintetben, hogy a közegükben kialakuló emberi kapcsolatok tudatossági foka mekkora, és érzelmi összetettsége milyen értékű. Különböznek tehát abból a szempontból is, hogy mekkora létrejöttükben és fennmaradásukban az empátia szerepe, illetve mennyire képesek arra, hogy a kapcsolatokon át az empátiát fejlesszék. Végső soron az intim kapcsolatok is, mint mindenféle kapcsolat, keretek, amelyeket sokféle pszichológiai tartalom töltheti ki. A személyes kapcsolatokban is megvannak a kulturális sémák, amelyeket részben a hagyomány alakít ki és őriz meg, részben eleven és aktuális szociológiai erők szabályozzák. Ezt könnyen be lehet mutatni a szerelem példáján. A szerelem a mai ipari társadalmakban több évszázados kapcsolatséma, amely szoros összefüggésben áll a házassággal és családdal, amely viszont már társadalmi 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN intézmény, tehát törvényesen és intézményesen védett és támogatott struktúra. A szerelem ugyanakkor szexuális és pszichológiai igények szabályozója is. Ahhoz, hogy ezek az igények teljesüljenek, két embernek szerelemmé kell minősítenie a kapcsolatát, és ebben a kapcsolati keretben kell megteremtenie a tartósabb és intenzívebb együttlét feltételeit. A legtöbb társadalomnak van valamiféle hasonló sémája, kapcsolati kerete, legfeljebb azok a társadalmak kivételek, amelyekben a rendi kötöttségek erősek, a hagyományos szokások még nagyon elevenek, és amelyekben a fiatalok nem szabadon választják párjukat. A világon ma már nagyon kevés ilyen társadalom van, és a meglévőknek is csak egyes rétegeiben élnek a régi szokások. Egyébként mindenütt a nyugati mintájú szabad kapcsolódás a divat. Ám az azonos kapcsolati séma lélektani tartalmában óriási különbségek lehetnek! Ezek a különbségek elsődlegesen egyediek, azonban rendezhetők úgy, hogy kultúrák, társadalmak, társadalmi rétegek és milliók vagy sajátos társadalmi kategóriák különbségei adódnak belőlük. Kialakulhat szerelmi kapcsolat durva szakaszossággal és minimális érzelmi részvétellel, mint ahogyan ez élt az európai paraszti társadalmakban egészen a legutóbbi generációkig. A fiatalok kiszemelik egymást, néhányszor beszélgetnek, ez az adott közösség viszonyai között már a személyes érdeklődést jelenti, majd a legény elmegy néhányszor a lányos házhoz, és megszületik a házassági döntés. Esetleg néhány szóban és gesztusban megfogalmazódik a szerelem is (ami itt egyszerűen érzelmi és szexuális vonzódást jelent), majd megkezdődik az együttélés és a nemi kapcsolat. A pár ezután éli közösségének életét, küzd a létfeltételekért szoros gazdasági egységben, és neveli a gyermekeit. A kapcsolat a házasságkötés után alig fejlődik, a kommunikáció a házastársak között ritka, a nemi élet gyakorisága is kicsi, viszonylag hamar be is fejeződik a szexuális aktivitás. A pár egymásról keveset tud, de nem is nagyon érdeklődik egymás iránt. Az együttélést hagyományos szabályok, szerepviszonyok irányítják. Ez a szerelmi viszony regényekből és néprajzi leírásokból (például Morvay 1956) jól ismert. Ma is vannak vidékek, ahol a házastársak csaknem így élnek. Ez a szerelem merőben más, mint a nagy szerelmi regények kapcsolati mintája, amelyben nagyon bonyolult lélektani események zajlanak le, a kapcsolat nehezen jut el a szerelemig és a teljes kölcsönösségig, és amely még a tartós együttélésben vagy házasságban is nyitott marad. Ebben az empátiának nagyobb tere van, itt képes a kapcsolat fejleszteni az empátiás képességeket. Nagyobb a szerepe az egyéniségeknek, és sok a kapcsolati fejlődésben a sajátos választások, döntések lehetősége. A modern társadalomban mindinkább ez a kapcsolatséma terjed, a párnak tehát rá kell találnia egymás egyedi személyiségére, és két igen bonyolult pszichológiai világot kell egyeztetni az együttélés szabályaiban és egyezményeiben. Nő tehát az empátia jelentősége, és ezzel együtt a kapcsolat maga is fejleszti az empátiát. Hasonló a helyzet a barátságoknál is, bár a modern társadalomban mintha érvényesülne olyan tendencia, hogy a baráti érzelmek intenzitásukban csökkennek, de extenzitásukban növekednek. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt generációk nagy, mély, életre szóló barátságai ritkábbak, viszont több az aránylag szoros személyes baráti kapcsolat, és a barátságokban sok a mozgás, változás. Ez a tendencia talán a nemek felszabadulásának is következménye. Még az elmúlt generációkban is elkülönültek a nemek egymástól, szinte kényszer volt, a különneműek kapcsolatát szerelemnek kellett minősíteni, és egy ilyen kapcsolat általában kizárt, vagy kizárni igyekezett más hasonló érzelmi vonzódást. A két nem közötti szorosabb kapcsolat csak bizonyos életkor után alakulhatott ki, addig a fiatalok csak azonos neműekkel érintkezhettek. Ilyen körülmények között a serdülőkori és a fiatal felnőtt kori barátságok nagyon sok olyan érzelmi töltést is hordoztak, amely ma heteroszexuális párkapcsolatokban nyilvánul inkább meg. A barátságoknak kellett olyan intimitásokat is tartalmazniuk, amiket a mai fiatalok inkább együtt járásban vagy szerelmi kapcsolatokban élnek meg. A hagyományok általában az egyszeri és a végleges választást írták elő, a hűségnek önmagában igen nagy értéke volt, barátot és szerelmi társat tehát ritkán és nagyon elkötelezetten választott mindenki. Ma viszont egyre inkább elfogadott a mobilitás a személyes kapcsolatokban is. Különböző jellegű és szintű barátságok váltják egymást, az új barátságok már bonyolultabb síkon fejlődnek ki, mint a régebbiek, mert a személyiség már fejlettebb, új szükségletei és készségei jelentkeznek, és természetessé válik, hogy a párkapcsolatokban is folytonos a mozgás. Itt először kötetlen együtt járások váltakoznak, melyekben az intimitás különböző mértéke valósul meg, majd komolyabb érzelmi és szexuális kötődések követik egymást, és még a házasságokban is folytatódik ez a folyamat. A válás és az újraházasodás nagyon gyakran azt fejezi ki, hogy egy nagyon szorosan indult kapcsolat fejlődése megrekedt, és a személyiség más feltételek között találja meg és képes továbbfejleszteni önmagát (Goode 1956, Bohanan 1971, Buda & Szilágyi 1974 stb.).

2. Az empátia a kapcsolatokban Ezek a kapcsolati változások általában elősegítik az empátia fejlődését, mert a tapasztalatok összegeződnek, és tanulságaikat rendszerint felhasználják az új kapcsolatokban. Feltételezik az empátiát, mert a fejlettebb új


8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN rendszerint azt jelenti, hogy a személyiség több pszichológiai készséget és képességet használ fel és érvényesít. Nagyon érdekes, tudományos síkon még nem kellően feldolgozott kérdés, hogy mitől függ a személyiség pszichológiai fejlődése a felnőttkorban és különösen az intim kapcsolatokban mi határozza meg a fejlődés távlatait. Sok szakember arra az értelmezésre hajlik, hogy éppen az új kapcsolatok hatnak fejlesztően, ezek jelentenek a személyiség számára olyan kihívást, melyre az változással, fejlődéssel reagál. Olyan társadalmi környezetben, amelyben a változás mozgatói és lehetőségei megvannak, nagy a valószínűsége, hogy az ember olyan intim kapcsolatokba kerül, amelynek a fejlődési potenciálja nagyobb, mint az ő személyiségének változási készsége, és ebből számos krízis következik, ha a partner keres magának mást, akkori énjének jobban megfelelőt. Az ilyenfajta krízis gyakran hat érlelően az „elhagyott” személyiség számára, különösen olyankor, ha életkori vagy más okokból az intim párkapcsolatok kialakítása szempontjából nincs kedvezőtlen helyzetben. Hátrányos helyzet leginkább a párkapcsolatok terén lehetséges, a barátságokban ritkábban. Általában a hátrányos helyzet ma olyan kulturális hagyományok következtében áll elő, amelyek eltűnőben vannak. Ilyen hagyományos körülmény a régi típusú házasság és családi élet. Ebben a nők nagyobb terhet kénytelenek vállalni, mint a férfiak, a háztartás és a gyermeknevelés miatt kapcsolati terük szűkebb, mint a férfiaké. Barátaikra kevesebb idő marad és kevesebb az olyan férfiismerős és barát, aki szorosabb érzelmi kapcsolat partnere lehet. Ezenkívül a női szépség és fiatalság az életkor előrehaladtával párhuzamosan „csökkenő tőke”, ha csak a női személyiség ezt növekvő érettséggel, kommuniká ciós képességgel nem ellensúlyozza, nem tartja egyenlegben. Ha a nők vállalják hagyományos feleség-, háziasszony- és anyaszerepüket, ha feladják vagy mellékesnek tartják önálló munkájukat és házasságon, családon kívüli emberi kapcsolataikat, akkor ténylegesen hátrányos helyzetben vannak, a párkapcsolatuk megszakad. Különösen az élet delén túllépett nők érezhetik ezt. A férfiak ilyen nehézségekkel csak akkor küzdenek, ha más nehezítő körülmények is vannak, példáu1 betegség, fogyatékosság, rossz anyagi életfeltételek stb. A hátrányos helyzet általában nem csupán statikusan jelentkezik, hanem a kapcsolatok kötésének és megtartásának képességében, tehát dinamikus formában is. Rendszerint ezek a képességek is fejletlenek és ebben az empátia fejletlensége komoly tényező. Ha ilyen hátrányos helyzet áll fenn, a személyiség a kapcsolat megszakadására nagy feszültségekkel válaszolhat, komoly belső krízisen mehet át. Végső soron az ilyenfajta válságok is fejlesztően hathatnak, azonban időlegesen neurotikus panaszokat, deviáns viselkedésmódokat vagy a személyiség fejlettségi szintjének visszaesését, az ún. regressziót válthatja ki. Megvan tehát pszichopatológiai reakció lehetősége is. Általában a klinikai jellegű tüneti állapotok hátterében gyakran áll ilyenfajta interperszonális, majd intrapszichikus egyensúlyvesztés, mint közvetlen oki tényező. Az empátia a személyes kapcsolatok fejlődésében már az ismerősség állapotában is megkezdi működését. Már ekkor érzékelnie kell a személyiségnek, hogy ő milyen hatással van a másikra, és az milyen érzelmekkel fordul felé. Ha ez az érzékelés pontos, akkor a személyiség tájékozódni tud a kapcsolatban, és el tudja dönteni, mennyire akarja fejleszteni azt. A személyes kapcsolatok kialakulásában e problémakör kutatói szakaszokat szoktak elkülöníteni, minden szakaszban változik – általában fokozódik – az őszinteség és a személyesség, valamint az érzelmi töltés. Általában minden szakaszban van kezdeményező, az egyik vagy másik fél kísérletet tesz a kapcsolat átminősítésére, fejlesztésére. Erről az empátia és a kommunikáció összefüggését tárgyaló fejezetben volt szó. A kezdeményezést a partner vagy elfogadja, vagy nem. Az elfogadás akkor következik be, ha ő is átveszi azt a kommunikációs formát, amelyet a másik kezdeményezett. Ha ezt elhárítja, ez azt jelenti, hogy nem kívánja a kapcsolat változását, szorosabbra fűződését. Ha az empátia működik, a kezdeményezések tartalmát és célját a személyiség könnyen megérti, és szándékának, érdekeinek megfelelően válaszolhat azokra. De ha ő akar kezdeményezni, akkor is biztosabban tudja megítélni lehetőségeit. Mint az empátia felhasználásában általában, itt is a nemverbális kommunikáció iránti érzékenység a döntő. A fejlesztő kezdeményezések, gesztusok, tekintetek, a szóbeli közlések mögött meghúzódó rejtett tartalmak a metakommunikáció megnyilvánulásai. Nagyon sok ember már a kapcsolatok kialakulásának ezen az alapfokán is sok nehézséget él meg. Erről a következő fejezetben beszélünk majd bővebben, amelyben az empátia, a formális emberi kapcsolatok és a mindennapi társas helyzetek összefüggéseiről lesz szó. Sok ember képtelen eléggé figyelni a másikra ahhoz, hogy bele tudja élni magát annak lelkiállapotába. A figyelem, az odafordulás az empátia egyik legfontosabb feltétele, és éppen az emberi kapcsolatok – különösen az intim emberi kapcsolatok – vetületében mutatkozik meg leginkább. A figyelem bizonyos érdeklődés és akaratlagos, vagy legalábbis tudatos szándék függvénye, a tudatban meg kell jelennie valamilyen kérdésfelvetésnek, problémagócnak, amely a figyelmet motiválja és irányítja. Az empátiában a beleéléssel megértett összefüggések tudatosításához és a beleélés újabb mozzanatainak elindításához szükséges a figyelem és mögötte álló érdeklődés. Ha ez a tudatos feldolgozási készség hiányzik, a személyiség gyakran nem tud mit kezdeni a másiktól átvett érzelmekkel és érzésekkel. Ha a körülmények megfelelőek, vagy a másik kapcsolati szándéka eléggé határozott, akkor vagy spontán halad előre a kapcsolat 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN fejlődése bizonyos fokig, vagy pedig a másik képes irányítani a kapcsolatot. A kialakuló viszony ilyenkor gyakran ellentmondásossá és problematikussá válik. Különböző érzelmi és éndinamikai állapotok befolyásolhatják, hogy a szorosabbá válókapcsolatokban az empátia milyen szerepet kap. Ha a partner a személyiség számára nagyon fontossá válik, akkor az indítékok érzelmi töltése túl nagyra növekedhet, és olyan erős lehet a vágya kapcsolat fejlesztésére, hogy az megzavarja az empátia alkalmazásának tudatos elemét. Különösen a szerelem érzelmi állapota vagy a szexuális vágy hathat ilyen módon zavaróan, de előfordulhat, hogy a barátnak kiszemelt ember kelt annyi érzelmet, hogy a barátkozási törekvés túlzottan vágyvezéreltté válik Ez különösen gyerekek barátságaiban figyelhető meg. Rendszerint ilyenkor a kapcsolati motivációk nagyfokú egyenlőtlensége áll fenn, ezt a kapcsolati partner kihasználja. A másik nagyon erős motivációját arra használja fel valaki, hogy a partnert különböző szolgálatokra, egyébként el nem vállalható cselekményekre kényszerítse. Aki ilyen kihasznált, kiszolgáltatott helyzetbe kerül, az általában személyiségfejlődésében elmaradt, viszonylagosan éretlen ember, gyakran empátiás képességeiben is fejletlen. Az ilyen kapcsolat további fejlődését általában gátolja is, hiszen a partner érdeke az, hogy a kialakult egyensúlyi helyzet ne változzon. E jelenség a szépirodalom gyakori témája. A gyakoribb végső helyzet az, hogy a másik személyiség elutasítja a vágyvezérelt közeledést. Ez általában egy ideig nem tudatosul az empátiát kevéssé alkalmazó emberben, és gyakran mint csalódás, meghiúsulás vált ki kellemetlen hatásokat. Az érzelmi túltelítettség és befolyásoltság általában az empátia tudatos oldalát érinti, ezzel szemben az én gyengesége a beleélést, az együttrezgést zavarja meg. A személyiség nem tudja eléggé elengedni magát, nem tud ráhangolódni a másikra. Figyelmének egy részét ilyenkor önmagának az ellenőrzése köti le. Különösen az önértékelés zavarai, a kisebbrendűségi érzések és a különböző neurotikus én állapotok képesek olyan beszűkülést okozni, amely a másik érzelmeinek átvételét, átélését nem engedi meg. Az ilyen zavarokról később, az empátia pszichopatológiájával kapcsolatosan szólunk. Az empátia érzelmi oldalának nehézségei más természetű bizonytalanságokat okoznak az emberi kapcsolatokban, mint az érzelmi túltelítettségből eredő tudatosítási nehézségek. Ha az érzelmi együttrezgés nehéz, a tájékozódás tudatos igénye megvan, a figyelem kellően ráirányul a másikra, azonban nem képes felismerni azt, hogyan viszonyul hozzá a másik. A személyiség ilyenkor több információt akar, partnerét „redundanciára” kényszeríti, és főleg a kapcsolat szóbeli megfogalmazására törekszik. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat fejlődését lehetővé tevő jelzéseket a személyiség nem meri elfogadni, csak abban az esetben, ha azok nyíltak és teljesen félreérthetetlenek. Ez leginkább akkor következik be, ha a kapcsolat lényege szavakban fejeződik ki. A barátság hangoztatása, az érzelmi érdekeltség vagy a szerelem kimondása nagyon gyakran megtörténik a kapcsolatokban, a szavaknak gyakran nagy fontosságuk van, és megnyitják az utat az őszinte és bizalmas párbeszéd számára. De a kapcsolat fejlődésének a szavak általában nem hű tükrei. A szavakban túl sok a tudatosság és a szándék, gyakran a szóval önmagát is félrevezeti a beszélő, és a másik számára akaratlanul is téves információkat közöl. Komoly önismeret és önelemzési gyakorlat szükséges ahhoz, hogy valaki valóban tisztán lássa, hogyan is viszonyul ő a másikhoz, és hogy ezt a viszonyulást úgy fogalmazhassa meg, hogy az a másik számára félreérthetetlen legyen. A kapcsolat fázisainak megszövegezése tehát sok félreértést, tévedést, csalódást rejthet magában, nem is beszélve a szándékos félrevezetés lehetőségeiről. Az érzelmi egyenlőtlenség fenntartását sokszor éppen a kapcsolat hőfokát és szenvedélyességét biztosító szavak végzik. A szavaknál sokkal biztosabb a nemverbális kommunikáció érzékelése, vagyis az empátia alkalmazása, mert ennek alapján a személyes kapcsolat tendenciája és érzelmi tartalma könnyebben felfogható. Az empátiás megértést is nehéz általában szavakba foglalni, az intim kapcsolatokban azonban erre nincs is szükség, hiszen az empátia arra való, hogy a másik érzelmi állapotának elébe lehessen menni, vagy hogy a kapcsolatot tovább építő kommunikációs kezdeményezések lehetőségét a személyiség meg tudja ítélni. A kapcsolat állását különben sem a belső megfogalmazás tükrözi, hanem a kapcsolat hangulata, érzelmi színezete, a partnerek kölcsönössége, a kommunikáció élénksége és egyértelműsége, valamint a gesztusok és más nemverbális kommunikációs csatornák harmóniája. Ez természetesen különösen a szexuális, illetve szerelmi párkapcsolatokra érvényes, hiszen ezekben van természetes helye a testi érintkezési formáknak és a kommunikációs intimitások minden változatának. A barátságokban nagyobb és szigorúbb korlátokkal körülvett az a személyes szféra, amelyen túl a kapcsolat ritkán jut. Ez főleg férfiak barátságaiban kifejezett, a nők számára a testi kontaktus több lehetősége megengedett. Férfiak körében a baráttal való intimitás határait belső „énvédő” erők is biztosítják. Kulturális hagyományból eredően a férfiak közösségeiben általában erős a homoszexualitástól való félelem (ezt homofóbiának nevezik a szakemberek), és ez szinte tabuvá teszi egymás megérintését, megsimogatását, eltekintve a kulturálisan előírt kontaktusformáktól (például kézfogás, baráti ölelés, különleges alkalmakkor – jelentős búcsúzások, labdarúgómérkőzésen elért gól stb. – csók stb.). A homoszexualitással foglalkozó kutatások erre a sajátos tabura ismételten rámutattak, és ennek a férfiak homoszexualitásában jelentőséget tulajdonítanak (például Hirschfeld 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN 1917, West 1955, Willis 1967 stb.). Sokak szerint a férfiak homoszexualitása ezért is feltűnőbb, mint a nőké. A nőket egymással szemben kevesebb szeméremszabály köti, és a társadalom elfogadja, ha összeölelkeznek, egy ágyban alszanak, megcsókolják egymást. Mindez a kommunikációt korlátozza. Férfiak kommunikációs korlátaira sok empirikus vizsgálat is mutat. Az együttlétek alkalmával kialakított távolságtartás nagyobb a férfiak között, mint a nők között (kb. azonosnak vehető intimitású kapcsolatban – lásd erről Hall 1959, 1966, 1975), és egészen más a tekintés módja (más az iránya, ritmusa, tartama), ha férfiak és ha nők nézik egymást (Argyle 1967, 1975, Cook 1971 stb.). A kommunikációra vonatkozó vizsgálatok itt is mutatják, hogy az emberi interakciókban sok olyan információ áramlik, amely az empátiás beleélés számára támpontokat adhat. Ezek az információk a szavak viszonylag egyszerű, ám elvontságuk miatt nem egyértelmű jelentéstartalmainál sokkal többet hordoznak rólunk mások felé és másokról nekünk.

3. A szavak a kapcsolatokban A szavak és a kapcsolatok viszonyát illetően érdemes megemlíteni, hogy néhány nemzedékkel korábban minden személyes kapcsolatban nagyobb volt a beszéd és a megfogalmazás jelentősége, mint ma. Az empátia kulturális háttérbe szorítottsága a kapcsolatok területén is megfigyelhető volt. A barátságok általában kinyilvánítottak voltak, a barátságok kialakulásában nagy szerepe volt az írott és elmondott szónak, amely nemcsak kifejezett valamit, hanem egyszersmind elkötelezettség, ígéret is volt, amelyhez hűségesnek kellett lenni. A szerelmet is „vallani” kellett, ez a vallomás persze nem volt könnyű, hiszen a tét sok szempontból is nagy volt. Nemcsak a kimondás vállalása és kötelezettsége volt nyomasztó, az a veszély is sok feszültséget keltett, hogy a szerelem nem talál viszonzásra. Ráadásul egész Európában szigorú kulturális szabály írta elő, hogy a nők ezt a vallomást nem kezdeményezhetik, sőt a viszonzás halogatására vagy megtagadására is van módjuk, anélkül hogy ezzel a férfi elkötelezettsége csökkenne. A régi szépirodalomban már fékét vesztett szerelmi szenvedély jele volt, ha netán a lány fejezte ki előbb érzelmeit (mint ahogyan ez Puskin Anyeginjében történt, a szerelmes Tatjána levelében). Számos országban és egész századunk első évtizedéig a szerelmi kijelentés törvé nyesen is bizonyos fokig védett volt, a hamis ígéretért eljárást lehetett indítani valaki ellen. Egészen a múlt század második feléig pedig a család férfitagjai részéről fenyegettek különböző szankciók. Ebben a korszakban a nemek közötti érintkezés szigorúan szabályozott volt, az interakció az empátia számára elég kevés teret is biztosított, és a felnőtté válás szinte automatikusan elérte, hogy a szavakba foglalt érzelem, és ne maga az érzelem legyen a fontos. Jellegzetes a szavak szerepe a serdülőkortól kezdve az uralkodó rétegek tagjainak a naplóiban. Ezekbe be lehetett mindazt írni, amit elmondani csak különleges alkalmakkor volt szabad. A levél is sokkal fontosabb kommunikációs eszköz volt, mint ma, ugyancsak bőven volt benne lehetőség a kapcsolatok megfogalmazására. A kapcsolatok szavakban kifejezett állapotaiban mindig megvan a veszély, hogy a fogalmi klisé igyekszik szabályozóvá válni, és nem a kapcsolatban rejlő kölcsönösség és érzelmi tartalom. A kapcsolati partnerek mintegy bebiztosítják egymást, és ez által kevésbé érzik szükségesnek a kapcsolat fenntartását és fejlesztését. Csökken az egymás iránti figyelem, a közös tevékenységek rutinná válnak, és a csökkent figyelem talaján a meglévő empátia sem tud kellően érvényesülni. A kapcsolat ilyenkor óhatatlanul elszürkül, színtelenedik. Rendszerint feszültségek, ellentétek, kisebb-nagyobb krízisek képesek csak felrázni a partnereket és rákényszeríteni őket, hogy jobban figyeljenek egymásra, és többet foglalkozzanak egymással. Néha az ilyen feszültségek és krízisek már a kapcsolat tartalomvesztését vetítik előre, és a kapcsolat vagy megszakad, vagy fejletlenebb, az előzményekben már túlhaladott szintekre minősül vissza. Különösen tartós együtt járásban, szeretői kapcsolatban, házasságban vagy pedig megszabott, változatlan keretek között zajló barátsá gokban gyakori ez. A szósablon veszít jelentőségéből, jórészt azért, mert a kulturálisan előírt kapcsolati fázist a partnerek „egyezményesen” hozták létre. Az önértékelési zavarokból, illetve különböző éndinamikai okokból előálló empátiás nehézségek általában szabályszerűen elvezetnek ilyen problémákhoz, ha az emberi kapcsolatokban a tudatosság ilyen nagy szerepet kap. Általában művelt és értelmileg igen fejlett emberek kerülnek ebbe a helyzetbe, részben azért is, mert intellektuális fejlődésük kedvéért empátiás képességeiket kevésbé használták, és erre nem kényszerítették őket különféle kapcsolatok eseményei sem, hiszen a tanulásért, szellemi előrehaladásért cserében lemondtak arról a szabadságról, amely lehetővé tette volna számukra, hogy sok emberi kapcsolatban élhessenek.

4. A mai ifjúság kapcsolatai Általában az ilyenfajta személyiségfejlődés külső feltételeiben hasonló ahhoz, ami az elmúlt nemzedékekben tipikus volt. Jellemző rá a szoros kapcsolat a szülőkkel, a serdülőkorban a családi ház védő beállítódása, a korlátozás a kortárskapcsolatokban és a viszonylagos elzártság a másik nemtől. Néhány évtizeddel ezelőtt 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN mindez szinte intézményes volt, főleg a lányok elzárt és védett nevelése révén. Szerencsére ezek a nevelési szokások és ezek a személyiségfejlődési utak megszűnőben vannak. A fiatalok gyermekkoruktól kezdve sokat és sokféle síkon érintkeznek egymással, a koedukáció révén állandóan együtt lehetnek, és már serdülőkortól kezdve közvetlen tapasztalatokat szerezhetnek az együttjárásban és az érzelmi kapcsolódásban. Az együttlétben különféle közös tevékenységek a meghatározók, és nem csupán a beszélgetés a döntő, ami a régi „udvarlásokban” a lány házhoz kötöttsége miatt a kizárólagos érintkezési lehetőség volt. A közös tevékenységben eleven teszthelyzetek alakulnak ki, amelyekben a pár kipróbálhatta, átélheti, mennyire képes megérteni egymást, és mennyire talál örömet a kölcsönösségben, az érzelmi összekapcsolódásban. A fiatalok egyre gyakrabban vállalják a kapcsolataikat a kortárscsoportokban is. Ez szinte minőségi különbség a szigorúan kétszemélyes, elkülönítő együtt járás hoz képest. A kortárscsoportok kritikus légkörében ugyanis a kapcsolatot el kell fogadtatni, és a párnak olyan viszonyba kell lépni, amelyet a barátok előtt is vállalni tud. A kölcsönös kapcsolati normák kialakításának összhangban kell lennie a csoportnormákkal. Ez sokkal nagyobb lélektani teljesítmény, mint a kisajátított kétszemélyes kapcsolat, amelyben nagyon sok egyenlőtlenség és illúzió megfér, amelyet a kortárscsoport egyébként szóvá tenne, kikezdene. Az együttlétekben sok a cselekvés és az eleven probléma, a redundanciára kevés a lehetőség, a megértés gyorsaságának nagy szerepe van, és ezzel együtt az empátia is természetes funkcióját tölti be. Az első párkapcsolatok bomlékonyak, a személyiség fejlődése ebben a korban olyan nagyfokú, hogy a pár ellentétes törekvéseinek felbukkanási valószínűsége nagy, és különben is a serdülőkor és a fiatal felnőtt kort a viszonylag gyors döntések jellemzik. Az a kapcsolat marad meg, és annyi ideig marad meg a kapcsolat, amíg a pár megfelelő érzelmi hőfokon jól érzi magát egymással. Ennek meghatározója nem a kapcsolat megnevezése vagy szóbeli megfogalmazása, hanem az empátiás természetű együttrezgés, érzelmi összhang. Ez maga még nem feltétlenül empátia, hiszen mindez lebonyolódhat ugyan automatikusan, kevés tudatossággal, ám minden kapcsolat magában hord feszültségeket, ellentéteket, és ezeknek megoldása szükségképpen bekapcsol bizonyos tudatosítást, gondolkodást, és ebben már fel kell dolgozni a beleélés révén szerzett ismereteket. Egészében véve a fiatalok kapcsolatai ma sokkal egészségesebben alakulnak, és jobban szolgálják a személyiségfejlődést és a felkészülést a felnőttkori kapcsolatokra, mint az előző nemzedékekben. Általában az érzelmi hőfok alacsonyabb, ez érthető abból is, hogy a kapcsolatok evolúciója könnyebb, az érzelmek kifejezése előtt alig van gát, tehát nem kell azoknak annyira felduzzadniuk, mint régebben. Sokan ezt rossznak tartották, és hiányolják a szenvedélyes, romantikus szerelmet. Pszichológiai szempontból egészségesebbnek tekinthető a kisebb fo kú lángolás és a kapcsolat szélesebb síkú kibontakozása. A nagy szerelembe ugyanis sok olyan feszültség is belekerült, amely a kapcsolat további fejlődését nem előnyösen befolyásolta, és a heves szerelem miatti szükségleti állapot a személyiséget irányíthatóvá és kompromisszumokra késszé tette. Ez igen érdekes, sokrétű probléma, az érzelmi kapcsolatok szociálpszichológiájában nem kellően kidolgozott kérdés, viszonylag kevés elmélet és tapasztalati kutatás foglalkozik vele. A lényeg az, hogy a mai fiatalok között, különösen bizonyos együttjárási próbálkozás és tapasztalat után, a beszéd, a megfogalmazás kisebb jelentőségű a kapcsolatokban, az empátia kap nagyobb szerepet a kapcsolat szabályozásában. Emellett az érzelmi kölcsönösség is nagyobb fokú, bár a kapcsolatok természete alapvetően olyan, hogy az egyenlőtlenség soha nem kizárt, sőt gyakorlatilag minden kapcsolatban előfordulhatnak fázisok. A jó felnőttkori párkapcsolatokban, és jórészt a komoly barátságokban is, az érzelmi ráhangolódás és empátiás érzékenység általában jelen van: a partnerek figyelnek egymásra, és viselkedésüket a másik érzelmi állapotához igazítják. Ez nemcsak az együttlét örömét fokozza, hiszen így többet kapnak egymástól, hanem csökkenti annak valószínűségét is, hogy egy-egy kapcsolati fázis kiürül, és csak későn derül ki, hogy egyik vagy másik félnek azt az érzelmi hőfokot vagy azt a fajta kölcsönösséget már nehéz tartani.

5. A felnőttkori kapcsolatok nehézségei A jó kapcsolat empátiás alapfolyamatára különösen a kapcsolat komoly krízisekor van szükség. Ennek a valószínűsége a modern ember életében, még a szabadabb serdülőkori és fiatalkori fejlődést is figyelembe véve, nagy. A személyiségek „befejeződése”, teljes megérése, identitásbeli megszilárdulása késleltetett, és a kapcsolatok általános szabadsága miatt minden kapcsolat a fokozott „konkurencia” feltételei között zajlik, nagy a valószínűsége, hogy a különböző életutat járó pár személyiségfejlődése különböző ütemű és irányú lesz. Gyakran külső körülmények nehezítik a kapcsolat harmonikus és folyamatos fenntartását. Erős igénybevétel, hosszabb különválás, sőt a terhesség és a gyermekágy, az anyaság is nehezítő körülmény lehet. Feszültségek, konfliktusok könnyen kialakulnak és megerősödnek. Ilyen körülmények között sok a veszekedés, vita. Általában


8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN a verbális megoldási próbálkozások a gyakoriak, mindkét fél megpróbálja megfogalmazni álláspontját: érvel és minősít, címkézi a másik viselkedését. Ez általában nem könnyíti meg, hanem inkább nehezíti a konfliktus feldolgozását. Ilyenkor a másik érzelmi helyzetének pontos megértésére lenne szükség, az empátia mélyebb fokára, mint ami a kapcsolat átlagos fenntartásához kell. Ha ez nem érvényesülhet, a kapcsolatok bomlási tendenciája megnő. Minél szorosabb a kapcsolat, minél több időt és több felületet foglal magába, annál mélyebbek és strukturálisabbak lehetnek az ellentétek, annál nehezebben megoldható problémák keletkezhetnek. Ilyen értelemben az együttélés sokkal több nehézséget és krízislehetőséget rejt magában, mint az együttjárás (a házasság mint intézményesített együttélés többet, mint maga az életközösség). A család, a gyermekekkel együtt zajló házasság bonyolultabb helyzet, többrétű kötés. A serdülőkori és fiatal felnőttkori kapcsolati „gyakorlatok” sokszor nem képesek elég eszközt adni a személyiség számára, hogy komolyabb életközösségi krízisek megoldása sikerüljön. Általában a házasságok ma (legalább első alkalommal) még a tényleges szociális felnőtté válás (a teljes felnőtt szerep betöltése) előtt jönnek létre, és csak ezután jelentkeznek azok a hatások, amelyek a házastársak személyiségét különböző mértékben változtatják, érlelik (például munkatársi kapcsolatok, új barátságok, új referenciacsoportok stb.). A krízisek megoldásához a természetes módon kialakult és begyakorolt empátia gyakran kevés, a megértés helyett gyakran az erőszakos befolyásolási törekvés lép előtérbe, és ebből a kapcsolat megszakadása következik. Egy későbbi fejezetben szólunk arról, hogyan lehet a párt úgy segíteni a krízismegoldásban, hogy az empátiás készséget fokozza valamilyen szakértői beavatkozás. Ha ez sikerül, gyakran áthidalhatatlannak látszó ellentétek oldódhatnak meg, a pár személyiségében is és kapcsolatának jellegében is változhat. Az empátia fokozott igénybevételével a partnerek megértik egymás változó szükségleteit és indítékait, és vagy alkalmazkodnak azokhoz, vagy megpróbálják teljesíteni azokat. A kapcsolat pozitív múltja ilyenkor nagy tartalék, amelyből a kapcsolat újraala kítható. A kapcsolatok kríziseiben az empátia csak úgy alkalmazható, ha a pár kommunikációja intenzívebbé válik. Általában a kommunikáció és a figyelem az empátia érvényesülésének mindig feltétele. Vulgárisan megfogalmazva, a problémákról, az ellentétekről mindig beszélni kell, de itt nem is annyira a beszéd a fontos, mint a kommunikáció, a beszéd csak az az oldala a kommunikációnak, amelyen át az akaratlagosan leginkább kezdeményezhető. A megbeszélésben, a párbeszédben a szavak mögé kell hatolni, akkor kell felhasználni a közös múlt kontextuális megértési könnyebbségeit, és akkor érzelmileg ráhangolódni egymásra. Éppen ezért az empátia szakszerű, professzionális elősegítése, fejlesztése is a kommunikáció fokozásán át valósítható csak meg. Az intim kapcsolatok szférája igen sok személyiség-lélektani és szociálpszichológiai összefüggést rejt magában, ez olyan bonyolult terület, amelyet csak az empátia nem tud önmagában feltárni, hiszen sok szociológiai és kulturális szabályszerűség is befolyásolja. Az intim kapcsolatok problémaköre tehát szinte önálló monográfiát igényelne, most csak arra van mód, hogy az empátia fontosságát emeljük ki és világítsuk némileg meg (Bagdy 2002).

6. Empátia és szexualitás Az empátia szerepével kapcsolatban még két olyan momentum érdemel említést, amely jellegzetesen a személyes, intim kapcsolatok sajátja. Az egyik az empátia szerepe a szexualitásban, a másik az empátia jelentősége a szülő-gyermek kapcsolatban. Mindkettőben az empátia sajátos, a legszorosabb, legintimebb emberi érintkezési formájáról, viszonyáról van szó. A szexuális érintkezésben mosódnak el leginkább az ember biológiai lényét elválasztó határok, és ugyanez érvényes, legalábbis kezdetben és egyenlőtlenül, a szülőgyermek kapcsolatban is. A szexualitás a fejlődő személyiségekben jórészt azért jelent külön érési fokozatot, mert az addig kiépült gátlások és tilalmak időszakos és meghatározott feltételek közötti feloldását rejti magában, és ez érzelmileg meglehetősen nehéz feladat. A nemi vágy jelentkezése ezt a feladatot némileg megkönnyíti. Igen gyakran előfordul azonban, hogy akaratlagosan kell legyűrni a belső ellenzéseket, viszolygásokat. Ez nehezíti a partnerre való ráhangolódást. Ez a ráhangolódás viszont önmagában könnyebb és egyszerűbb lenne, mint az emberi érintkezések más formáiban, hiszen minden kommunikációs csatorna igénybevétele lehetséges. Talán a beszédnek van a legkisebb szerepe, de ez sem elhanyagolható. Leginkább az mondható el, hogy a beszéd éppen annyira szorul háttérbe, hogy a nemverbális közlési formák hangsúlyosabbá váljanak. A kommunikáció azonban a szexuális együttlétnek nem elengedhetetlen feltétele, a szexuális késztetés és a sok veleszületett idegrendszeri cselekvésmintát is magában foglaló nemi aktus lebonyolódhat minimális pszichológiai kapcsolat nélkül is.


8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN Ennek mechanizmusa a férfiak igen heves szexuális motivációja, amely eredetileg főleg arra irányul, hogy a szexuális kielégülésen át a férfi örömhöz jusson. A nyugati kultúrákban viszonylag új jelenség, hogy a nők kielégülése is fontos szempont lett. Valószínű, hogy ez a keleti kultúrákban is csak a lakosság kis rétegére korlátozódó igény volt. Valószínű, hogy ehhez a kultúra fejlettségének viszonylag magas foka szükséges. Erre mutat, hogy az ókori társadalmakban is csak későn és egy szűk társadalmi körre szorítkozóan jelent meg. Amint azonban a kölcsönös kielégülés igénye (tehát a női kielégülés értéke) kialakult, a szexualitás sajátos nemverbális kommunikáció keretébe vonódott. A legfőbb csatorna itt az érintés, illetve a testfelületek érintkezése (Wyschorod 1981). Ebben a kommunikációban érzékelni kell a másik szexuális izgalmát és annak fokozódását, elő is kell ezt segíteni megfelelő ingerléssel. Az ingerlés jelzésnek is tekinthető, amelynek hatását, effektusát az ingerlést végző személyiségnek fel kell fognia. Ez főleg a férfiakra vonatkozó követelmény. A nőknek viszont meg kell tanulniuk, hogyan adják egyértelműen nemverbális jelzéseiket, hogyan fejezzék ki legjobban izgalmi állapotaikat és vágyaikat. A viszony legfeljebb akkor fordul meg, ha a szexuális kapcsolatban mindkét fél különösen törekszik arra, hogy az izgalom és a kielégülés maximumát nyújtsa, ebben az esetben a nők ingerlő, szexuális stimuláló szerepe kerül előtérbe, és a férfiaknak kell inkább jelezniük kívánságaikat. Ez az egész kommunikáció nagyrészt öntudatlanul, automatikusan történik. Szerencsés esetben a folyamat sokáig és túlnyomórészt megmaradhat tudattalan síkon, spontán, olyan módon, hogy az automatikusan egymásra hangolódó, egymás nemverbális jelzéseit azonnal fogó pár átadja magát érzelmeinek. Ez azonban elég ritka eset is egyben. Különféle okok miatt, amelyek részben gondolatmenetünkből már érthetők, részben pedig más szakmunkák leírásaiból (például Buda 1972, 1977, 1997) megismerhetők, a fiúk szexualitásában általában a saját kielégülés keresése (az ún. autoerotizmus) az uralkodó, a lányok pedig hosszabb tanulási folyamatban sajátítják el a kielégülés képességét. Emiatt a szexuális élet kezdetben szinte törvényszerűen teli van zökkenőkkel, összehangolódási nehézségekkel, amelyek a spontán folyamatot tudatosítják, és a figyelmet magukra vonják. A kommunikáció ilyenkor rendszerint elevenebbé válik, és az empátia iránti szükséglet feltámad. A különféle mindennapi zavartípusok olyan helyzeteket hoznak létre, amelyekben hosszabb távon mind a férfiak, mind a nők érzékenysége szinte szükségszerűen fokozódik a nemverbális kommunikáció terén, és szinte elkerülhetetlenül megvalósul a folyamatos oszcilláció az érzelmi beleélés és az időszakos visszavonulás és tudatosítás között, ami az empátia sajátja. Mindez a szexuális izgalom sajátos érzelmi légkörébe történik. Az empátia ilyenfajta kibontakozása azonban csak akkor történik meg, ha a pár nem rögzül valamilyen hibás szexuális rutinba. Sajnálatos módon pedig ez nagyon gyakori. Ilyenkor a szexuális aktus elveszíti kommunikációs jellegét, és monoton, többnyire egyoldalú kielégüléssé válik. Ebből nagyon sok szexuális zavar és párkapcsolati nehézség támad. Rendszerint a személyiség empátiás képességének fejlődése is elakad, ugyanis a fejlett szexualitás kialakulása ennek a fejlődésnek egyik mozgatója. Az egész szexuális kommunikáció beszűkül. Ennek hátrányos hatása nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy még a jól egymásra talált és összeszokott párnak is állandóan szüksége van a megfelelő szexuális kommunikációra, hiszen a szexuális reakciókészség és a szexuális igények terén sok változás következhet be. Alkalmi zavaró körülmények, egyéni változások, és sok más körülmény kényszerítheti a párt a szexuális kielégülés megszokott sémáinak megváltoztatására. A tapasztalat szerint erre gyakran van szükség, és gyakran lép fel a már harmonikussá vált szexuális kapcsolat talaján is kisebb-nagyobb zavar. Ezen kívül mindenki változásokra kényszerül akkor, ha új partnerrel kerül nemi kapcsolatba. Bár az élettani folyamatok és mechanizmusok sok általános szabályszerűséget tartalmaznak, a másik nem szexuális viselkedésére vonatkozó tapasztalati ismeretek önmagukban ritkán elegendők, mindig az adott, egyedi partnerrel kell kommunikálni ilyenkor, az ő igényeihez kell alkalmazkodni. A tudományos vizsgálatok szerint az érett szexualitású emberek könnyen és jól képesek lebonyolítani ezt a sajátos nemverbális kommunikációt, ennek ténye is bizonyítja, hogy itt valóban jelzésváltás, kommunikáció történik, mert adott kódelemekkel különböző közléseket, hatásokat lehet elérni. A szexuális kommunikációra is jellemző, hogy a benne rejlő empátia megnyil vánulását a túlzott érzelmi és motivációs hőfok a tudatosítást nehezíti, míg a túlzott odafigyelés és tudati vezérlés az érzelmi felszabadulást és ráhangolódást zavarhatja meg. A szexualitás különböző zavarainak terápiás befolyásolásában is alapvető módszer a pár görcsössé, zárttá vált szexuális kommunikációjának felszabadítása és ezen belül az empátia célzott, a szexuális térre összpontosító fejlesztése. A leginkább elterjedt ún. szexuálterápiás módszerekben (például Masters & Johnson 1970, Kaplan 1974, összefoglalóan; Lopiccolo 1981) ez sajátos gyakorláson át történik. A pácienseknek először egyszerű szexuális kommunikációs feladatokat adnak, meg kell érteniük egymást, majd lassan meg kell kezdeni a másik szexuális ingerlését. A kapott szexuális ingerlés hatásait vissza kell jelezni, hogy a másik azt jól, pontosan 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE ÉS SZEREPE A SZEMÉLYES, ÉRZELMI KAPCSOLATOKBAN észrevegye és megértse. Általában a kommunikációs gyakorlatok a saját test fokozottabb elfogadása és kommunikációs alkalmazásának újszerű kipróbálására és fejlesztésére irányulnak. Sokan a saját testükhöz (annak egyes tájékaihoz, részeihez) való szubjektív viszonyuk görcsössége, gátlásossága miatt akadnak meg a szexuális kommunikációban. A partner elfogadó viszonyulása és az illető testi területekre irányuló ingerlése felszabadítja a gátlásokat. Mindez kommunikációs folyamatban történik. A gyakorlásnak csak az utolsó szakaszaiban kerül sor a közösülésre. Ezzel rendszerint már nincs probléma, hiszen a szexuális zavarok lényege a közösülést megelőző, a párt felkészítő szexuális kommunikáció hiányossága vagy zavara. A gyakorlás minden szakaszában segítően kapcsolódhatnak be a terapeuták, a felmerülő nehézségeket megbeszélik a párral vagy annak valamelyik tagjával. Masters és Johnson (1970, 1976) módszerében előírás, hogy mindig két terapeuta foglalkozzon a párral, egy féri és egy nő, és mindegyik elsősorban az azonos neműt vegye pártfogásba. Gondolatmenetük szempontjából érdekes, hogyan indokolja ezt a két szakember. Arra hivatkoznak, hogy a szexuális élmény mindkét nem esetében olyan sajátos, hogy a másnemű terapeuta nehezen tudná beleélni magát a másik nemű páciens helyzetébe, vágyainak és igényeinek finom szövevényét. Masters és Johnson nem használja az empátia fogalmát, gyógymódjukat különösebb pszichoterápiás előképzettség nélkül alkották meg, mindennapi tapasztalataik alapján mégis fel kellett ismerniük az empátia jelentőségét. Ők ebben a terapeuta élettapasztalatát hangsúlyozták. Követelménynek tartják, hogy szexuálterapeuta érett, zavartalan nemi életű, kellő párkapcsolati tapasztalatú férfi vagy nő legyen, csak így tudja ugyanis pácienseit megfelelően megérteni vagy kezelni (Masters & Johnson 1970, 1976). Mint a pszichoterápiával kapcsolatosan szó lesz róla, az ilyen élményazonosságból származó empátiás készség nem kizárólagos és feltétlen követelmény a pszichoterápiában, az empátia olyan fokra is fejleszthető, amiben az élettapasztalatilag ismert élmény felfogása és megértése is lehetővé válik.

7. Empátia a szülő-gyermek kapcsolatban A szülő-gyermek kapcsolat és az empátia összefüggéseiről az empátia személyiségfejlődési hátterével kapcsolatosan vázlatosan szóltunk. Meg kell még említeni, hogy a szülő és a gyermek kapcsolata, különösen pedig az anya és a gyermek kapcsolata egyike a legnagyobb pszichológiai fejlődést, változást mutató kapcsolatformáknak. Különleges kapcsolat ez amiatt, hogy a résztvevők nem választják egymást, hanem az együttélés biológiai megalapozottságú szükségletéből bontakozik ki a kapcsolat. Kisebb fokban ez áll a testvérek közötti kapcsolatra is, amely ugyancsak sajátos intim és személyes, ebben is folyamatosan és egészében nagyarányú változás megy végbe az életkorral párhuzamosan. A szülő-gyermek viszonyban a gyermek a szimbiotikus egységtől, az említett „duáluniótól”, amely lélektani értelemben még szinte nem is önálló lény, sokféle fázison át eljut a teljes felnőtté válásig és önállósodásig. E kapcsolatban alakulnak ki a felnőtté válás feltételei. Már volt szó arról, hogy az empátia képességének kialakulása is mennyire függ a szülőkapcsolattól, különösen az anyával való viszonytól. A gyermek életében a kortársrelációk bekapcsolásával a szülők szerepe az empátia fejlődésében fokozatosan halványul, azonban nem feltétlenül tűnik el, ha a szülő és a gyermek között az interakció gyakori. A szülők modellhatása az empátia fejlődésére kb. a tizedik életév körül csökken le, addig a szülő részéről a gyermek felé mutatott empátia erőteljesen fejleszti a gyermek beleélőképességét (Rotenberg 1974, Feshbach 1975, Adams és mtsai 1982). Különösen az anya viselkedésének és viszonyulásának van nagy szerepe ebből a szempontból. Ki kell azonban emelni, hogy a gyermeknevelés a szülők empátiáját is igen nagymértékben fejlesztheti, és ez a fejlesztő hatás egészen a gyerekek felnőtté válásáig tarthat. Kezdetben az anya és az apa teljesen a gyermek nemverbális kommunikációjának felfogására utalt, ha a gyermeket meg akarják érteni (természetesen a megértés már tárgyalt mechanizmusai segítségével, amelyekben az intellektuális mozzanatok részvétele fokozottabb), egymást követő fázisokon át a verbális csatornát is mindinkább felhasználva egyre összetettebb érzelmi és késztetési állapotok beleéléses követésére van szükségük. A tudatosítás legtöbbször elengedhetetlen, már csak azért is, mert a gyermekből megértett pszichológiai összefüggések egy részét közölni kell (például a házastárssal, a rokonokkal, a gyermekorvossal, az óvónővel vagy a tanítóval stb.). A szülői személyiség számára elég nagy próbatétel a gyorsan zajló gyermeki fejlődés sűrű fázisváltásaihoz való alkalmazkodás. Nagyon sok szülő erre nem is mindig képes. Egyes gyermeki fejlődési szakaszok a szülőkben olyan személyiségproblémákat hozhatnak elő, amelyek már meggátolják az empátia felhasználását. Ilyenkor a gyermekkel való konfliktus esélye nagy, és a konfliktus nyomán a megértés szükséglete még nagyobb, de ugyanakkor az empátiás ráhangolódás még nehezebb. Általában azonban a szülővé válás, különösen az anyaság az empátia komoly fejlődését idézi elő, hacsak a szülő nem merevedik meg valamilyen kóros és a gyermekre nézve káros magatartási módban.


11. fejezet - 9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN Az intim kapcsolatokban a partnerek vagy választják egymást, vagy vérségi kötelékek (szülő-gyermek viszony, rokonság) fűzik őket egymáshoz. Vannak azonban olyan ismerősségi kapcsolódások is, amelyek társadalmi kényszer következményei. Ezek egy része olyan bonyolult és intenzív, hogy lélektani értelemben azonosnak vehető az intim kapcsolatok jellegzetes formáival, míg más részük inkább valamilyen egyéb elnevezést igényelne, ha az emberi viszonyulásmódoknak lenne használható, egységes osztályozásuk. A társadalmi kényszer általában az emberi együttélés szervezettségéből és különösen a munkamegosztás szükségességéből ered. A fejlett társadalmak termelésének jellemzője, hogy a munkaszervezet valamilyen tevékenység, munkavégzés céljából az embereket egymással meghatározott, előírt viszonyba állítja. A munkaszervezetnek az ember csak személyiségének egy, viszonylag körülírt arculatával tagja. Csak egy jellegzetes szerepet tölt be, ez a szerep azt szabja meg számára, mit kell tennie, milyen módon, és eközben kikkel kell érintkezésbe lépnie. E szerep nem specifikus, bárki betöltheti, aki arra képes, és általában az alkalmas emberek nagyobb számban vannak, mint az általuk betölthető szervezeti pozíciók. Az ember tehát a szervezetben nem egyediségében, hanem valamilyen viszonylagosan általános vonásával van jelen, pótolható, felcserélhető, egyediségére a szervezet nem is nagyon kíváncsi, annak megnyilvánulásait igyekszik is vissza szorítani. A valóságban azonban a legjobban meghatározott szerephelyzetből és szerepviszonylatokból sem rekeszthető ki az egyedi személyiség, és az előírt, formális szervezeti viszonyok is telítődnek különféle pszichológiai tartalmakkal, általában kapcsolattá válnak. Ez nem csoda, hiszen az ipari társadalmak emberi életük éber szakaszának nagyobb hányadát a munkahelyükön töltik, és formális kapcsolataikkal – akikkel pedig a vak véletlen hozta őket többnyire össze – jóval több időt töltenek, mint családtagjaikkal, szeretteikkel. A szervezeti együttélés tehát olyan nagy interakciós gyakoriságot hoz magával, hogy szinte szükségszerű, hogy az elvileg személytelenül és ismeretlenségben is végrehajtható munkahelyi érintkezések kapcsolattá váljanak. Az ilyen kapcsolatok egy része halad, változik az intim kapcsolatok irányába. Barátság, szerelem lesz belőle, és ebben a minőségében már az intim kapcsolatokra vonatkozó szabályszerűségek sora lesz érvényes rá. A kapcsolatok nagyobb hányada azonban megmarad a szervezet keretei között, tehát a találkozások csak a munkahelyre, a munkába menésre és a hazatérésre vonatkoznak. Nem szükségszerűen következik be az intim kapcsolatok kialakulása, a szabadidő közös eltöltésére irányuló törekvés, valamint a találkozás kizárólag a kapcsolat kedvéért. Ugyanakkor a szervezet keretei között maradó viszonyban is vannak érzelmek, van közös múlt, hagyomány, amely különleges kontaktust biztosít, és a partnerekben nagyon összetett, differenciált tudati kép él egymásról. Az érzelem, az együttes élmények történeti közössége és az egymásról alkotott részletgazdag és tapasztalaton alapuló kép teszi kapcsolattá ezeket a viszonyokat, és válnak ezek éppen munkakapcsolatoknál többé. Üzemek, gyárak, hivatalok, intézetek alkotják a formális kapcsolatok kereteit, de a modern társadalom szervezettségre való törekvése formalizálni igyekszik az emberek viszonyát minden lehetséges helyzetben, ahol csak rendszeresen érintkezésbe kell kerülniük egymással. A formális kapcsolatok első változatai a bölcsődékben és az óvodákban alakulnak ki, az iskola jellegzetesen a munkaszervezetek mintájára létrehozott képződmény, csak éppen az interakció nem olyan előírt a tanulók között, mint a munkások vagy a hivatalnokok között. A katonaság sajátos formális kapcsolatokat hoz létre, de ugyanígy minden más csoportos együttlét is, amelynek van folyamatossága, és amelyben a többi résztvevő megválasztására nincs lehetőség. A munkaszervezet vagy bármilyen más célra létrehozott formális szervezet általában struktúrákat épít az emberek egymáshoz való viszonyából, és egy-egy ember a struktúrában viszonylagosan állandó elem. A társadalmi együttélés szervezettsége viszont az emberi érintkezések olyan epizódjait is szabályozni igyekszik, amelyekben egyik vagy mindkét fél gyakran változik. Az epizód jellegű találkozások is szerep viszonyokban bonyolódnak le. Társadalmi előírások határozzák meg, hogyan érintkezzék egymással az eladó és a vevő, az ügyfél és a hivatalnok, az orvos és a beteg stb. (Banton 1965). Az epizódokban a személyiség szinte teljesen háttérben marad, a lényeges csupán az a kölcsönhatás, amely az epizódot meghatározza. Személyes viszony, kapcsolat tehát általában nem alakul ki. Ha azonban az ilyen formális érintkezések ismétlődnek vagy rendszeressé válnak, a kapcsolat kialakulásának feltételei létrejönnek. A lakóhely és a munkahely térbeli kö töttsége elősegíti az ilyen kapcsolódásokat, ezek azonban ritkán fejlődnek annyira sokrétű és érzelmileg telített kapcsolattá, mint a szervezetekben kibontakozó kapcsolatok. A szervezeti tevékenység szabályozásának alapelve a formális kapcsolatok hierarchikus, alá-fölérendelt jellege. A fölérendelt helyzetben levő ember kötelessége az alárendelt tevékenységének ellenőrzése és a szervezet 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN előírásainak megfelelő szabályozása a jutalom és a büntetés eszközeivel. A kommunikáció szemszögéből ez azt jelenti, hogy a fölérendeltnek joga van információt kémi az alárendelttől, melyet az köteles megadni, és joga van utasítani, ugyancsak kötelező erővel, tehát a kommunikációs áramlat eléggé rögzített, meghatározott. Az egész szervezet hasonló viszonyszerkezetekre épülő rendszer. A szabályozás sok irodai munkát rejt magában még a kétkezi munka síkján is, valószínűleg ezért nevezte – mint már erről volt szó – a modern szociológia egyik megalapítója, Max Weber a szervezetek ilyenfajta szabályozását bürokratikusnak (Weber 1920, 1946). A fölérendeltségi viszonyban mindig benne van a vezetés aspektusa. A vezető fogalmát azonban általában olyan szervezeti pozíciókra használják, amelyek alá több hierarchikus viszonyszint tartozik, olyan, amelyben pozíciók általában rendelkeznek döntési jogkörrel, amely az egész szervezet vagy annak a vezető befolyása alá tartozó részét érinti. A vezető és a beosztott viszonya többnyire állandó, és egészen különös formális kapcsolattá válik. Jellemző rá a sajátos egyenlőtlenség, amely különösen a kommunikációban nyilvánul meg. Mindenfajta formális kapcsolatban, de még az epizód jellegű viszonylatokban is nagyon sok olyan interakciós felület van, amelyet az előírások nem tudnak szabályozni. Sok esetben az előírt viselkedés vagy tevékenység végrehajtása nehézségekbe ütközik. Bonyodalmas, problematikus helyzetek adódnak, amelyekben a személyiség különféle konfliktusokba kerül, feszültségeket él át.

1. A szerepek és problémáik A szervezetek kutatására szolgáló tudományágak (szervezetszociológia, vezetéstudomány, szervezeti lélektan stb.) sokat foglalkoznak a formális viszonyok és kapcsolatok kérdéseivel, többnyire éppen a nehezen megoldható, ellentmondásos jelenségek szempontjából. Sok szakember próbálkozott meg az ilyen jelenségek osztályozásával, felosztásával. Legtöbben a szerep koncepciójából kiindulva igyekeztek egységes magyarázatot adni. A szerep legáltalánosabb meghatározása az, hogy szerep mindazoknak az előírt viselkedésszabályoknak az összessége, amelyek egy-egy szervezeti pozícióhoz vagy szabályszerűen ismétlődő társadalmi helyzethez kapcsolódnak. A szerep fogalma az előírt magatartást, a társadalmi meghatározottságot fejezi ki, a színpadi szerep analógiájával. Szociológiai és szociálpszichológiai értelemben a szerep fogalmához nem tartozik hozzá a tettetés, a „megjátszás”, nagyon is komoly és mélyen átélt, elemi érdekeket képviselő viselkedésformákra vonatkozik. A szerep koncepciója feltételezi, hogy a formális érintkezés helyzetét a benne levő emberek azonos módon fogják fel, és az egyes pozíciókra vonatkozó előírásokat azonosan értelmezik. Ha ez az azonosság megvan, akkor a formális viselkedésszabályozás tudatosan is tükröződik, olyan módon, hogy az egyes szerepek betöltői tudják, hogy szerepük előírásainak teljesítését szervezeti partnereik igénylik, „elvárják”, ennek az elvárásnak tudatában vannak, sőt azt is tudják, hogy a szerepet betöltő személyiségek is tudják, hogy az egész előírásos viszonyrendszer teljesen tudatos. Bonyolult kölcsönhatás áll így elő, amely többszörös visszacsatolással biztosítja a kívánt viselkedésformákat. A gyakorlatban azonban mégis sok a bizonytalanság és az ellentét. Ismételten felbukkannak olyan helyzetek a szerepviszonylatokban, amelyekre nincs pontos előírás, hanem valamilyen megoldást kell keresni. A megoldás felfogásában különbségek lehetnek, és ezek a különbségek végül személyi ellentétekben, a kapcsolatok érzelmi változásaiban ütközhetnek ki. Gyakran előfordul, hogy a formális kapcsolatok partnerei nem azonos módon értelmezik egy-egy szerep jogait vagy kötelezettségeit. Máskor a szereppel olyan feladatok járnak, amelyek a személyiség kialakult értékrendszerével, belső normáival ütköznek. Rendkívül gyakori, hogy egy-egy szerepnek többféle formális viszonyban is vannak előírásai, és ezek valamilyen konkrét kérdésben szembekerülhetnek egymással. Ahol például ügyfelekkel van formális kapcsolat, az ügyfél szerepfelfogása igen gyakran ütközik a munkatársak szerepfelfogásával, vagyis ugyanabban a kérdésben a szerelőtől vagy a hivatalnoktól mást várnak el az ügyfelek, és mást a munkatársak (Kahn és mtsai 1964). Gyakran a szereprelációk, a formális kapcsolatok keretében kialakult személyes, nemritkán intim jellegű kapcsolatok válnak nehezen egyeztethetővé a szervezeti előírásokkal. Sokat idézett példa a művezetők tipikus konfliktusa, mely abból ered, hogy beosztottjaikkal általában összebarátkoznak, és a baráti viszony keretében nem tudják olyan szigorúan megkövetelni tőlük a munkát, ahogyan azt feletteseik kívánnák. Máskor az alá- és fölérendeltségi viszony érzelmi tartalma kelt ütközést. A kedvelt, személyes kapcsolatban levő emberekkel nehéz kellően szigorúnak lenni, mert könnyen megsértődhetnek, és a személyes, jó viszony kerülhet veszélybe. A kivételezés pedig más formális kapcsolatokra hat rosszul. Ez a konfliktus már az iskolai tanításban is megnyilvánul, a tanár és a növendékek kapcsolatában. Valamennyi bizonytalanság és konfliktus megjelenhet az alkalmi, epizód jellegű érintkezésekben is. Itt is kérdéses lehet, meddig terjed egy-egy szerep hatóköre (például mit szabad az eladónak, mit engedhet meg a vevő magának, mikor kell közbelépnie a rendőrnek stb.). Az alkalmi találkozásokban a konfliktus könnyebben felszínre tör, a szervezeteken belül meggondolásra késztet az a tudat, hogy a formális kapcsolat partnerével a jövőben is együtt kell dolgozni, és ezért a rossz viszonyt nem érdemes vállalni. Ráadásul a formális 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN szerepviszonyokat szervezeteken belül is, és alkalmi érintkezésekben is különböző szereprelációk szövik át, amelyek egy-egy helyzet megoldását nehezítik. Az idős embernek vagy a nőnek kijáró kötelező tisztelet megnehezítheti az agresszív fellépést. A fiatal és csinos nő több megértésben és jobb bánásmódban részesül a férfiak részéről, viszont hátrányosabb helyzetben van velük szemben a fölérendelt viszonylatokban stb. A formális kapcsolatokat különféle alkalmi tényezők is zavarhatják. Ezek eredhetnek a személyiség magánéletéből is, például lehetnek indulatok, problémák, feszültségek, gondok, indiszpozíciók, de származhatnak a szituációból is, például nagy megterhelésből, munkahelyi hajszából, rossz szervezeti légkörből stb. Ilyenkor zavarok támadhatnak egyébként zökkenőmentesen bonyolódó formális kapcsolatokban is. Szerencsétlen esetekben a zavarok elmérgesedhetnek, és a további munkakapcsolatokat ronthatják. A formális viszonyokból és kapcsolatokból eredő sokféle nehézség, zavar megoldása minden ember életében komoly és állandó feladat. Bár nem lehet azt állítani, hogy csak egy ember felelős a nehézségekért vagy a megoldásért, de ki lehet mondani, hogy a személyiségre jellemzően milyen gyakorisággal kerül feszültséghelyzetbe és konfliktushelyzetbe, és hogyan oldja meg azokat. Számos pszichológus kommunikációs ügyességről (skill) beszél (például Argyle 1967, 1975), mint az ilyen megoldási képesség fő vetületéről, mások interperszonális kompetenciáról (Cook 1971), „alkukészségről”, „játszmakészségről” (Berne 1964) szólnak. Több kutató a személyiség pszichoszociális érettségi fokával állítja párhuzamba a szerepviszonyokon belüli rugalmas viselkedési készséget, abból kiindulva, hogy a gyerekek és a serdülők, valamint a serdülők lelkiállapotát sokáig őrző személyiségek érzékenysége, konfliktuskészsége jellegzetesen nagy, és ez éppen a formális kapcsolatokban nyilvánul meg leginkább. A szervezetekben és a különféle alkalmi, formalizált emberi érintkezésekben kialakuló feszültségek és ellentétek, továbbá az eredményes megoldási módok elemzése arra mutat, hogy az empátiás képességnek és készségnek döntő jelentősége van ezen a területen: ez a képesség jelenti a kommunikációs ügyesség vagy az interperszonális kompetencia gerincét. A szervezetek és a szervezett kapcsolatformák lényegét a szociológia az ésszerűségben látja. Valóban, ezekben a racionalitás, a logikus összefüggések rendje az uralkodó. Emiatt e téren a viselkedés vezérlésében is a tudati tényezők a hangsúlyosak. Világos érdekviszonyok rajzolódnak ki, az eseményeket tudatosan és tervszerűen előre kell látni, különösen a szabályok megsértése tekintetében, ebből ugyanis bajok, bonyodalmak származhatnak a munkában, és szervezeti szankciók következhetnek. A szervezeti életben ezért az emberek elsősorban a gondolkodás és a ráció révén igyekeznek eligazodni, az egész szervezeti rend erre ösztönzi őket. Már említettük, hogy a mai életet átható szervezettség és szervezeti szövevény kisgyermekkortól meginduló és azután szüntelenül ható befolyása a fő tényező, amely az ipari társadalmakban az empátia kibontakozását és alkalmazását gátolja. Nem csoda tehát, ha éppen a szervezeti térből szorul ki leginkább az empátiás megértés, és foglalja el a helyét a logikus helyzetelemzés. A szervezetek kutatói régóta hangoztatják, hogy elvileg, elméletileg a formális szervezetek hibátlanul logikus építmények, amelyek a lehető legjobban szabályoznák a különféle munkatevékenységeket, ha az emberek valóban annyira racionális lények volnának, mint amennyire ezt a klasszikus polgári közgazdaságtan feltételezte. Egyes szervezési modellek sok évezred próbáját is kiállták, és ma sem tudunk helyettük jobbat. Ilyen többek között a hadsereg és a jogrend, amely nemcsak az ókori civilizációkban volt meg a maihoz hasonló formában, hanem azokban a történelem előtti kultúrákban is, amelyekben államiság és legalább valamilyen írásbeliség és társadalmi kommunikáció létezett. A hadsereg tökéletes hierarchiája nagy embertömegek viselkedésének bámulatos koordinációját teszi lehetővé, és olyan magatartásmódokra motivál, amelyek ellentétesek a közvetlen biológiai ösztönzőkkel. A tökéletesen formális szervezetek ellenzik is, sőt büntetik is a problémák és események minden nem racionális jellegű kezelését, és igénylik a szabályok szerinti és tudatos indoklást. Időnként ez olyan merevvé válik, hogy külön szervezeti logika kell hozzá, a mindennapi józan ésszerűség is túlzottan engedékeny és következetlen lenne. A katonai vagy a bürokratikus szabály megfellebbezhetetlensége jó példa erre. Szociológiai szempontból a szervezeti logika előtérbe kerülése teljesen érthető, hiszen a szigorúan organizált intézmény, szervezet nehéz feladatokat hajt végre, belülről kevéssé motivált viselkedésformákat kényszerít ki az emberekből, és ezért több erőt kell összpontosítania a szabályozási akciókba. A megfelelően előkészített, kiképzett emberek az alkalmazott erőkkel jól befolyásolhatók. A problémamegoldás valamennyi szervezetben, különösen a szorosan és hierarchikusan kiépítettekben mindig racionális és erőszakos jellegű. Ez azt jelenti, hogy a szabálytól eltérő viselkedésű embert figyelmeztetik hibájára, megindokolják a vele szemben támasztott kifogásokat, előírják neki, hogyan viselkedjen. Ez rendszerint a fölérendelt pozíció ból történik, parancsszerűen, a szervezetben elismert „jogos” konfliktus keretében (iskolában figyelmeztetés, intő, rovó, fegyelmi eltávolítás; katonaságnál parancs, fenyítés, hadbírósági ítélet; igazságügyi szervekben vagy hivatalokban végzés, határozat stb.). Ha ez nem használna, következnek az erősebb eszközök, a jutalommal és a büntetéssel (különösképpen a büntetéssel) való manipulációk. 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN

2. A szervezeti konfliktusok „megoldása” Ebből érthető, szinte természetesen következik, hogy a formális kapcsolatokban, szerepviszonyokban támadó ellentéteket, feszültségeket is hasonló módon oldják meg (a megoldás igéjét nyugodtan idézőjelbe is tehetnénk) az emberek. Szóvá teszik egymás viselkedésének eltéréseit a szerepelőírásoktól, hivatkoznak az érvényes szabályokra, felszólítják egymást, hogy másként viselkedjenek; haragot, indulatot fejeznek ki, ha úgy érzik, hogy nekik van igazuk, a másik vétett a hatályos normákkal szemben. Ebből viták támadnak, hiszen nagyon ritka eset az, hogy valaki beismeri hibáját, és visszavonul a szemrehányások hatására. Gyakran nagyon nehéz eldönteni, tényleg másképpen értelmezik-e a vitapartnerek a helyzetet és az arra érvényes előírásokat, vagy tényleg eltérően ítélik-e meg saját viselkedésüket attól, ahogyan azt a másik látja, vagy csak azért mondanak mást, hogy védekezzenek a szemrehányások ellen. A valóságban minden változat előfordul. Előállhatnak tényleges értelmezési különbségek, jóhiszemű mulasztások is, ezek az igazi szerepkonfliktus esetei. Vannak helyzetek, amelyekben a személyiség önmaga előtt is leplezni próbálja, hogy mulasztott, vagy a hibás cselekvést elkövette. Ez a bűnözés és más deviáns magatartásformák kezdetén különösen gyakori. Az amerikai szociológiában az ilyenfajta lelki műveleteket „neutralizációs technikáknak” nevezik. (Matza 1969), mivel az a céljuk, hogy a bűntudatot semlegesítsék. Az ilyen technikák a mindennapi szabályszegésekben is gyakoriak. További kategória a lehetséges reakciókban a mentegetőzés, valami olyan ok említése, amely felfüggeszti a normák érvényét. Ilyenek lehetnek a különleges helyzetek, zavaró körülmények, a személyiség különböző indiszpozíciói is. Legjellegzetesebb közülük a betegség. Rossz közérzetre, fejfájásra, lázra, hűléses betegségre mindig hatékonyan lehet hivatkozni – legalábbis elvben –, hiszen ilyenkor az ember sokszor képtelen arra, hogy kötelességeit teljesítse. Ugyancsak a szociológia írta le a betegszerepet, ennek egyik alapvető vonása, hogy a betegség mentesít a szervezeti kötelezettségek, normák alól (Parsons 1951). Igazi mentesülést csak az igazolt, orvosilag legitimizált betegség jelent, egy csomó közönséges baj, tünet vitatható, nem mindig elfogadott hivatkozás. Végül nagyon gyakori, hogy valaki tudatosan, szándékosan, „alantas”, önző indokból sért meg valamilyen szabályt, partnerének kellemetlenséget, bosszúságot okozva, és hideg fejjel hazudik, hivatkozik mentségre, vitatja a kifogások jogosultságát. Bármi is a tényleges ok, a közvetlen vita, „megbeszélés”, általában keveset ér, szó szót követ, az érvek párbajában nehéz észrevenni, hogy a kiindulópontok, az alapvető előfeltevések eltérők, és ha ezek nem összebékíthetők, az érvek haszontalanok. Végül mindig indulatok kerülnek felszínre, és előbb-utóbb valaki megsértődik, megneheztel, ha gyengébb természet, akkor ennek hangot is ad, ha erősebb, igyekszik eltitkolni sérelmét, esetleg a visszavágás, a bosszú késztetését melengeti magában. Apró, kis jelentőségű ügyekből komoly bonyodalmak, konfliktusok, botrányok lehetnek. Mindez azzal is bonyolódhat, hogy a jogos szemrehányás hangnemét, indulati töltését is lehet vitatni. Ilyenkor a reakció nem a mentegetőzés vagy a magyarázat, hanem rögtön a felháborodás, a sértődés. A támadás válik tehát a védekezés eszközévé. A közvetlen, erő és ráció keverékéből álló „megoldás” a szabályszegésre nagy feszültségeket és ellentéteket is okozhat, miközben alig old meg valamit. A veszekedésben a szabályszegés ilyenkor már érdektelen, nem is nagyon kerül szóba, a felek már azt vitatják, hogy jogos-e ilyen hangnem, lehetséges-e ilyenfajta szemrehányás. Minden élethelyzetben gyakoriak az ilyen viták, veszekedések, az intim kapcsolatokban is, szeretők és rokonok között; erős érzelmi kötésben azonban a viták könnyebben kiegyenlítődnek, következményeik enyhébbek, bár nagyon gyakran rontják, gyengítik a kapcsolatot. A formális kapcsolatokban vagy az alkalmi interakciókban a következmény ellensúlya csekély lehet, sok sérelem és sérülés keletkezhet, és ami talán a legfontosabb: ilyen módon a másik ember befolyásolása alig sikerülhet, a felmerülő problémák sorra megoldatlanok maradnak.

3. Az empátia felhasználása ösztönös és tudatos formában Az empátia megjelenése vagy alkalmazása a formális kapcsolatokban gyökeresen megváltoztathatja a viszonyokat. Egészen röviden szólva a szervezeti problémák mindig annak a következményei, hogy a személyiségben rejlő egyéni, irracionálisnak minősíthető törekvések, vágyak, érzékenységek megzavarják a szervezetileg előírt racionális viselkedést. A mélylélektan és az empátiát használó modern pszichológiai iskolák azonban kimutatták, hogy az emberben abszolút irracionalitás nincs, a szociális viselkedésre egyáltalán képes ember mindig valamiféle ésszerűség alapján cselekszik, csakhogy az egyéni, sajátos premisszákból kiinduló, 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN sajátos logikai mechanizmusokon át érvényesül. Az empátia képes ennek az egyéni racionalitásnak a megértésére, képes felfogni a személyiségből eredő igényeket, idioszinkráziákat. Mint az empátia alkalmazásában másutt is történik, az empátiás megértés a kommunikációs folyamat tartalmától az érzelmi intenzitásától függő mértékben képes egyre mélyebb összefüggések megragadására. Az alkalmi találkozásokban csak a felszínes motivációk megértésére, a másik viselkedésében ható oki tényezők legszembetűnőbb részének felismerésére van mód. A szervezeti együttélésben azonban a közös múlt az interakciók nagy sűrűségét jelenti, és magában rejt olyan eseményeket, amelyekben sok indulat és emóció került felszínre, és amelyekben a viselkedés nem előre megtervezett volt, e közös múlt alapján egészen mély indítékok megértése is lehetséges. A szervezeteken belül nagy segítség a szervezeti struktúra ismerete is, tehát az, hogy az empátiás megértés kiegészíthető a szervezeten belül racionálisnak számító magatartásmódok logikai összefüggéseivel is. Ennek a jelentősége akkor nyilvánvaló, ha más, ismeretlen szervezeten belüli eseményt kell megérteni, amelynek az organizációs hátterét, a mögöttes szerepviszonyokat nem tudjuk áttekinteni. Az ösztönös empátia megérzések, intuíciók formájában jelzi, hogy a másik milyen állapotban van, és a viselkedés automatikusan alkalmazkodik az így észlelt helyzethez. A „jó természetű” emberek vagy a „társasági” emberek, a szervezetek közkedvelt és népszerű tagjai, így képesek elérni, hogy ne sértsék a többieket, elkerüljék a konfliktusokat, megtalálják a helyes utat az ellentmondásos szituációkban. A modern pszichoterápiás kutatások sajátos megközelítési módszere az ún. mikroelemzés, melyet újabban a szociológiában és az ún. mindennapi élet szociálpszichológiájában, vagyis a hétköznapi interakciók kutatásában használnak (pl. Douglas 1971). Ez az emberi érintkezések aprólékos taktikai elemzését végzi, minden közlés esetében megvizsgálva, hogy a közlő fél azt hogyan szánta, gondolta, és a másik hogyan fogadta, hogyan értette. Ilyen elemzéssel a formális kapcsolatokban ügyesen viselkedő akcióiban mindig meg lehet találni a megfelelő ütemérzéket, a másik igényének észrevételét és kielégítését, az érzelmi állapotok észrevételét, respektálását stb. Az ilyen ember általában azt nyújtja a másiknak, amit az szeretne, és olyan módon próbálja befolyásolni, ahogyan a legkönnyebben lehet, olyan tendenciákon át, amelyek a kívánt irányba visznek. Az „ügyes” ember általában nem minősít, nem mond ítéletszerű véleményeket, nem igyekszik nyíltan szembeszállni valamilyen megnyilvánulással, viselkedésmóddal, hanem válaszaival a másikban belátást ébreszt, vagy a helyzet más elfogadására bírja. Gyakran a belátás nem rögtön alakul ki, hanem egy kérdés vagy közlés nyomán megindult gondolkodás végeredménye. A mikroelemzések során általában kiderül, hogy egy-egy helyzetben sokféle reakciómód képzelhető el, és mindig van néhány olyan válasz, amely az utólagos elemzés során jobbnak és eredményesebbnek látszik, mint a már megtörtént reakció. Kicsit hasonló ez a sakkhoz, amelyben utólag sok jobb lépés képzelhető el, mint amilyent éppen húzott az ember. A jó sakkozó áttekinti a lehetséges változatokat, és a legjobbakat igyekszik alkalmazni. Ugyanígy az ösztönösen empatizáló ember ráérez a legcélszerűbb közlési módokra, válaszokra. A mikroelemzésekből kitűnik az is, hogy az emberi érintkezésekben sok általános, nem specifikus mozzanat van, amely egy-egy adott kérdés vagy ellentét lényegét nem érinti, de amely fontos az interakció kimenetelében. A párbeszédekben sok feszültség és indulat vezetődik le, sok kimondási szükséglet van, sok a gondolati elágazás, és csak a közlések vagy a viselkedési megnyilvánulások kisebb hányada igényel érdemi választ. A közlést egyszerűen meg kell hallgatni, a sokféle megnyilvánulást nem szabad észrevenni, gyakran kell várni a válasszal, mert a beszélő következő mondatai maguktól is azt tükrözik, amit válaszoltunk volna. Máskor bizonyos időnek el kell telnie, amíg a másik egyáltalán képes arra, hogy a megfelelő választ felfogja, addig leginkább bólintásra, hümmögésre, megértésre van szüksége, az alkalmas pillanatban viszont megnyílik az értelmes és a lényegre tapintó érvek előtt. Néha a válasz nem a szavak, hanem a gesztusok dolga, sokszor a kedves, szeretetteljes figyelem és meghallgatás többet változtat, mint a büntetés vagy a konfliktus, illetve a szemrehányás. Máskor simogató, csillapító mozdulatra és mosolyra van szükség stb. Különös kommunikációs „labdakezelés” szükséges az emberi interakciókban, melyekben ha valaki nem járatos, akkor nem tudja megfelelően fogadni a másik viselkedését, akkor elszállnak mellette vagy „elpattannak” tőle a fontos információk. Ma még tulajdonképpen nem tudjuk szabályokba foglalni, hogy az empátia alkalmazásából milyen interakciós taktikák következnek. Egy bizonyos, hogy az ösztönösen alkalmazott empátiás magatartás a formális kapcsolatokban nem azonos a sablonos, sztereotip kedvességgel, udvariassággal, hanem mindig személynek és egyedi helyzetnek szól. A szervezeti viselkedésnek, mint általában a társas viselkedésnek, vannak kulturális hagyományai, amelyek sablonosan kifejeznek tapasztalati szempontokat, amelyek a hétköznapokon általában jól érvényesíthetők. Ilyen a másik önérzetének, hiúságának kiszolgálása, a megbántások elkerülése, a kellő tisztelet megadása, a kötelező szerénység stb. Ha valaki ezt jól tudja alkalmazni, általában kevesebb baja van a formális érintkezésekben, azonban ez nem mindig segít a nehéz vagy a szokatlan helyzetekben. A másik rutinszerű tisztelete és megbecsülése gyakran nem éri el a kívánt célt, mert személytelen, üres gesztusnak tűnik, vagy nem az, amit a másik ember az adott helyzetben éppen elvár. A viselkedésbeli rutin gyakran azáltal lepleződik le, 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN hogy a hiúságában kellemesen érintett ember meghökkenve tapasztalja, hogy partnere ugyanazt mondja másnak is egy hasonló helyzetben, így mindenki megkapja a hangsúlyozott, széles gesztusú elismerést, a csodálattal teli odafordulást, a kedvességet. Ez azután leértékeli az előzőleg jóleső élményt is. Az emberekben általában elég jó önkritika működik, csak ennek jelzéseit az élet során megtanulják semlegesíteni, elfojtani, vagy nem veszik figyelembe. Valamilyen viselkedés vagy teljesítmény kapcsán az emberek elég jól érzik, hogy milyen hibákat követnek el, és ha ilyenkor a másiktól nem kapnak kritikát, ha a róluk kimondott vélemény kedvező, ez általában bizalmatlanná teszi őket a másik iránt, felkelti bennük azt az érzést, hogy a másik nem őszinte. Ez annak ellenére történik így, hogy a kedves szó, a dicséret, a vigasztalás mindig jólesik. Ilyenkor azonban pillanatnyi „lépéselőnyért” későbbi hátrányt vállal magára a rutinosan udvarias ember. Újabb helyzetekben a felhasznált gesztus már nem mindig válik be, néha bosszúságot, viszolygást okoz. Az ösztönös empátiával élő ember a másik sajátos, egyedi állapotot érzékeli, és arra reagál. A nemverbális kommunikáció iránti érzékenységen kívül két másik lélektani készség részvétele is valószínű a természetes empátiás viszonyulásban a formális kapcsolatokon belül. Az egyik a személyre irányuló figyelem készsége, a másik az őszinte, hiteles (szakkifejezéssel: kongruens) viselkedés. Az odafigyelő ember észreveszi a személyiséget a szerep mögött, figyel minden olyan megnyilvánulásra, amely más, mint a szerephelyzettől várható, megszokott, vagy abban a formális kapcsolatban sajátos. A rutinszerű érintkezésekben általában kevés figyelmet szentelünk egymásnak, úgy viselkedünk, ahogyan a szervezeti viszonyok igénylik, vagyis csak az előírásoknak, az elvárásoknak megfelelő cselekvéseket keressük. Ez különösen az alkalmi interakciókban van így. Ha csupán a személyre irányuló figyelem erősebb, az empátia érvényesülésének valószínűsége máris nagyobb. Ha a viselkedés kongruens, akkor a másik ember jobban megnyílik, több kommunikációs jelzést ad, és az empátia számára ezáltal több tér nyílik. A kongruens viselkedésű ember kevésbé „komplikált” a másik számára, természetesebben lehet hozzá közeledni, a formális kapcsolatokon belül ezért szívesebben és könnyebben fordulnak felé. Alkalmi helyzetekben is kevesebb feszültséget kelt a még soha nem látott interakciós partnerben. Az ösztönösségen kívül azonban az empátia lehet tudatos is, ebben az esetben a beleélés és a belső visszavonulás, a gondolati feldolgozás, a tudatosítás előzőekben leírt folyamata intenzívebb, az én szándékos vezérlése alá kerül. Néha önmegfigyelés és önnevelés eredménye ez. Elvileg az empátiát lehetne külső segítséggel, tanítás és gyakoroltatás formájában fejleszteni, mint ahogyan azt bizonyos szakmákban teszik, ám csupán a formális szervezetek kedvéért ezt nem szokták megszervezni. Kivétel csupán a vezetők képzése, amelyről a későbbiekben külön fejezetben szólunk. Pedig a természetes empátia nagyobb fokának és az akaratlagos, fejlesztett empátia alkalmazásának nagy jelentősége van a szervezetek életében, és nagyon sok bajt okoz, ha a feszültségek, konfliktusok befolyásolásában az empátiának nincs szerepe. A szervezetek működésébe az ilyenfajta bajok bizonyos mértékig eleve beszámítódnak, és a szervezetek hatásfokát csökkentik, ezért az ilyen következményeket a szervezet kibírja, vagy valamilyen szabályozással ellensúlyozza. Az egyének számára sokkal súlyosabbak a következmények, hiszen a formális és alkalmi viszonyok az egyén számára nagy jelentőségűek. Ha valaki a formális kapcsolatokban nem eléggé ügyes, nemcsak ellentétei támadnak, nemcsak kikerül a munkahelyi csoport szélére, népszerűtlen lesz, de nem is válnak a formális kapcsolatai intimekké, a személyiség tehát magára marad. Ha tekintetbe vesszük, hogy az emberek intim kapcsolatai korábbi formális viszonyokból keletkeznek (például szomszédsági viszonyból, iskolatársi viszonyból, munkatársi relációból stb.) akkor azt mondhatjuk, hogy a személyiség számára hátrányos, ha legalább néhány formális kapcsolat nem válik személyessé, és nem terjed a szervezetek keretein túl. Az alkalmi emberi érintkezésekben pedig az empátia hiányából eredő konfliktusokban sérülhet, sok meghiúsulást szenvedhet el, és ez önértékelését nagyon leronthatja. A formális kapcsolatokba valamennyi személyiség mindig bekerül, és ennek a személyiség számára funkciója van, mert ez lehetővé teszi személyes szükségletek kielégítését is, tehát az ember nem érzi magát túlzottan „elidegenedettnek”. Az elidegenedés újabban divatos, nem a klasszikus hegeli-marxi felfogással rokon, inkább szociologizáló értelmezése éppen az olyan eseteket szokta példának venni, amelyekben az ember teljesen eltűnik a szerep mögött. Érett, rendezett magánéletű emberek gyakran szándékosan is bújnak a szerep mögé, hogy ezáltal a szervezetben elkerüljék a feltűnést, és lehetőségeket teremtsenek maguknak a visszavonulásra a különböző kötelezettségekből vagy személyes problémákból. Az emberek nagyobb része azonban igényli, hogy bizonyos személyesség vegye körül, hogy jó viszonyban legyen a többivel, hogy egyéniségében is elfogadják. Ha viszont ezt el akarja érni, akkor nyújtania kell a többieknek valamit, fel kell keltenie azokban valamilyen örömérzést a viselkedésével, és nem szabad felesleges ellentétekbe bonyolódnia. Ehhez kell az empátia. Az empátia révén lehet megérteni a másik érzelmi viszonyulását hozzánk, igényeit az adott helyzetben vagy igazi, belső álláspontját valamilyen vitás kérdésben. Az empátia segít abban, hogy a szervezeti normák megsértése esetén megismerjük az okokat, vagy rájöjjünk a másik ember helyzetértelmezésének tévedéseire, és annak megértéséhez segítsük őt. Az empátia alkalmazása csaknem szükségszerűen kikapcsolja a szemrehányásokat, a


9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN kifakadásokat, a türelmetlenséget ilyen esetekben, mint célszerűtlen reakciómódokat, melyek csak elmérgesíthetik a helyzetet.

4. Az empátia szerepe a szervezetben Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy az empátia alkalmazása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a formális kapcsolatokban így minden szabálysértést, előírásszegést meg is kell bocsátani (noha elég régi az ismert francia közmondás, amely szerint „mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani”) vagy el kell tűrni. Azt sem jelenti, hogy mindenkit szeretni kell, és mindenkivel személyes, jó kapcsolatot kell fenntartani. Bármennyire jól képes is valaki az empátia használatára, nehezítené az életét, ha azt tűzné célul maga elé, hogy mindent megértően megbocsásson, és mindenkivel egyformán jó viszonyban maradjon. Nem lehet és nem is szükséges minden formális kapcsolati partnerrel egyformán jó és személyes kapcsolatra lépni, és nem helyes, sőt távlatilag káros, ha valaki mindent megértően megbocsát. Az empátia eszköz a személyiség számára, nem maga a megoldás. Az empátia inkább ahhoz kell, hogy a viselkedés magasabb értékeinek és érdekeinek képviseletében közreműködjön. A szervezeti életben bizonyos fokig mindenkinek el kell vállalnia, hogy védi a szervezet normáit, és mindenkinek van olyan feladata, amely részeként a másik számára visszajelzést kell adjon a normáktól való eltérés eseteiben. Valamennyi konfliktus nemcsak előfordul, hanem szükséges is a szervezet hatékony működéséhez. Az empátia csupán a felesleges ellentétek elkerüléséhez vagy a kialakult konfliktusok elszigeteléséhez szükséges a szervezet szempontjából. Az egyén szempontjából viszont a pszichés egyensúly védelmében és fejlesztésében van az empátiás viszonyulásnak nagy szerepe. Így lehet megérteni a formális kapcsolatokon belül a személyes mozzanatokat, észre lehet venni a felfogások azonosságát vagy különbségeit (ambivalenciáját, ahogyan ezt a pszichológia nevezi). A vezetőkkel való viszonyban is nagy segítség lehet az empátia, hiszen a formális reláció egyenlőtlensége gyakran megnehezíti a nyílt és egyértelmű kommunikációt, a vezető – szerepe szervezeti helyzete miatt – gyakran kerül olyan döntési feladatok elé, amelyekben nem tudja összeegyeztetni személyes érzelmeit és a szervezeti érdekeket. Vagy éppen tudja, hogy döntése következtében valaki érdemtelenül kerül hátrányos vagy előnyös helyzetbe. Az ilyen döntés feszültségeit megértve könnyebb vele a kommunikáció, és különböző félreértések, sértődések kerülhetők el (Barrett-Lennard 1976). A kommunikáció szabad áramlásának egyébként is nagy a jelentősége a formális kapcsolatokban. Bizonyos kommunikáció elengedhetetlen a szervezeti szerepek betöltéséhez, hiszen e nélkül nincs együttműködés. De a szervezeten belüli kommunikáció nem korlátozódik csupán a tevékenységgel kapcsolatos információcserére, hanem nagyon sok jelzés áramlik, amelynek kapcsolatszabályozó szerepe van, amely éppen a személyiség hordozója és fejlesztője. A szervezeten belüli súrlódás éppen ezt a fajta kommunikációt teszi lehetetlenné, vagy szűkíti be. A kommunikációból kirekesztett személyiség feszültségei nőnek, gyakran nem érik el őt olyan információk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szervezeten belül a saját érdekeit megfelelően képviselje. Minden szervezetben áramlanak olyan hírek, amelyek nem a hivatalos kommunikációs csatornákat veszik igénybe, és nem a szervezet valamelyik részlegének formális törekvéseit fejezik ki. Ezek a hírek megkönnyítik a szervezet tagjai számára a tájékozódást. Az üzemszociológia és a szervezeti szociológia sokat foglalkozik ezekkel a nem formális kommunikációkkal, és fontosnak tartja őket a szervezet életében. Az ötvenes évek divatos tőkés üzemszervezési módszere, a Human Relations irányzat (például Brown 1961) részben e csatornák szabadabb működését, részben a formális kapcsolatok tervszerű fejlesztését tűzte ki célul. Human relations magyarul emberi kapcsolatokat jelent, ez is mutatja, hogy ez a módszer az organizációk javára próbálta felhasználni az emberekben állandóan meglévő és ható tájékozódási és kommunikációs igényt, kapcsolódási kedvet. Az empátia általában ezt a kommunikációs hálózatot képes működésben tartani, ebben biztosítja a személyiség helyét és szerepét, és az izoláció ellen hat. Mivel az empátiával elérhető megértési mélység függvénye kommunikációs tényezőknek, például a személyiséget érintő információk számának és közvetlenségének, érthető, hogy a kongruens viselkedés azzal is segíti az empátiát, hogy a kommunikációt ösztönzi. Összegezve tehát: az empátia egyik természetes terepe az alkalmi emberi érintkezések és a formális kapcsolatok világa. Az empátia érvényesítése itt a különféle súrlódások és konfliktusok megelőzéséhez, szabályozásához és megoldásához járul hozzá. Ez az a terep, ahol az empátia mint sajátos viselkedési stratégiák, „élettechnikák” része jelentősen hozzájárul az egyének boldogulásához, lelki egyensúlyához. Lényegében az empátia segít hozzá a személyes és az egyedi tényezők megértéséhez az előírt viselkedésnormákon, érintkezési módokon belül, megkönnyítve, hogy a személyiség megtalálja a helyét a szervezetben.


9. EMPÁTIA A FORMÁLIS EMBERI KAPCSOLATOKBAN Az empátia jelentősége függ a szervezetek típusától. Fontosabb azokban az organizációkban, amelyekben az emberek viszonylag szabadon, önkéntesen vesznek részt, és amelyek személyiségüknek csak egy részére tartanak igényt. Ezért az elmondottak leginkább az iskolákra, hivatalokra, üzemekre, egyesületekre, kevésbé az ún. totális szervezetekre (Goffman 1961), mint amilyen a katonaság, a papi (és általában a radikális vallásos) szervezetek, a börtön stb. A totális szervezetek a személyiség minden megnyilvánulását kontrollálni igyekeznek, működésükben eleve nagyobb jelentősége van az erőszaknak és a konfrontációnak, és a viselkedés körültekintőbben, részletesebben előírt, mint a munkaszervezetekben. A kapcsolatok az előírások mechanizmusa révén bonyolódnak, és ezért hosszabb idő alatt érnek el olyan személyességet, mint más szervezetekben, és a státusrétegeken alig tudnak túlterjedni (Guirdham 1996).


12. fejezet - 10. EMPÁTIA A VEZETÉSBEN Az előző fejezetben volt szó arról, hogy a szervezetekben a vezető pozíciója különlegesen fontos, és a vezetővel összefüggő formális kapcsolatok sajátos problémákat rejtenek magukban. A vezető-beosztott viszony az alá- és fölérendeltségi viszonyformák egyik sajátos változata. Lényegében minden fölérendelt bizonyos értelemben vezető, de mint említettük, a vezető fogalma inkább a magasabb szintű fölérendeltségekre vonatkozik, amelyekben a szervezet lényeges részeivel vagy egészével kapcsolatos döntési jogok is vannak. Alapjában azonban minden egyenlőtlen formális viszony hasonló abban, hogy a fölérendelt helyzetben lévőnek a szervezet céljai és érdekei jegyében szabályoznia kell a beosztott, az alárendelt viselkedését. A hierarchikus szervezet – tudjuk – éppen azt szolgálja, hogy a szervezet minden tagja valamilyen közvetlen, személyes kontroll alá kerüljön, és hogy a magas szinteken elhelyezkedő fölérendeltek befolyásukat biztosan érvényesíthessék e kontroll-láncolaton át az alárendeltek minden rétegében. A hierarchikus struktúra tehát a csúcsvezetőnek vagy a legfölsővezetést végző csoportnak, testületnek döntő befolyást biztosít. A szervezetek viselkedésszabályozása rendkívül logikus és hatékony rendszer, ha minden rétegben sikeresen biztosítja a viselkedés kívánatos formáit. E szabályozásnak vannak átlagos, rutinszerű feltéte lei, és vannak szélsőséges, különlegesen nehéz esetei. A szervezet integrálásának jó mutatója, hogy az átlagos körülményektől eltérő feltételek között is mennyire képes működni. Ez lényegében az egyes fölé- és alárendeltségi viszonyok láncelemeinek szabályozási biztonságától is függ. Minden szervezet úgy éri el, hogy tagjai a szervezet céljainak megfelelő tevékenységet végezzenek, hogy valamilyen élettani vagy pszichológiai szükségletet elégít ki, illetve manipulál. Valójában minden szükséglet közvetlenül lélektani természetű, az élettani jelzőt azért kell megemlíteni, mert a szervezetek legnagyobb része munkaszervezet, és a munkaszervezet a megélhetés, az élettani szükséglet-kielégítés biztosításával ösztönzi az embereket. Az ösztönzők teljesítményekhez kötöttek, tehát mennyiségi fokozásuk eszköz arra, hogy a szervezet céljai jobban megvalósuljanak. Az ösztönzők megvonása büntetés értékű. Különböző más büntetési módok is vannak, ezek is vonatkoz nak azonban valamilyen módon – áttétellel – az ösztönzőkre, az anyagiakra (Morgan 1986). A szabályozás alapja hagyományosan a szervezeti viselkedés logikai megítélése, mint erről az előző fejezetben szóltunk. A viselkedés valamilyen minősítést kap a szervezetben, ez pedig a szerepektől, az előírt normáktól függ, továbbá a vezetői utasítások betartásától. A vezető dolga, hogy ezeket a minősítéseket kialakítsa és következményeiket érvényesítse, és ezáltal szabályozzon. Fontos társadalmi feladatokat és nagy egyéni teljesítményeket igénylő szervezetekben a vezető számára sokféle kényszerítő lehetőség is csatlakozik a szabályozás hagyományos eszközeihez, és az ilyen szervezetekben nem elsődlegesen a szerepek előírásai az irányadók, hanem a vezetői utasítások, amelyeknek kötelező érvényük van. Az utasítások betartásának minősítése még inkább a vezető megítélésétől függ, mint a szervezeti előírásoké, szerepkötelezettségeké, a fölérendelt, a vezető befolyása tehát nagyobb az alárendeltekre. Utasítás azonban kisebb-nagyobb mértékben minden szervezeti fölérendeltségi viszonyban van, és az említett bürokratikus modell jegyében van mindenütt jelentés, beszámolás, amely vezető számára készül, és amely a szervezeti kontroll céljait szolgálja. A jelentő, beszámoló, igazoló közlések alapján készülnek el a szervezeti minősítések. Ezek a minősítések akkor feltűnők és hangsúlyosak, ha azt fejezik ki, hogy a viselkedés vagy a teljesítmény eltér az általánostól és az elvárttól. A minősítés főleg az ún. negatív visszacsatolásos szabályozás eszköze, ahogyan ezt a kibernetika nevezi, ugyanis a nem kívánatos eltérést jelzi, és ezzel a kívánthoz, a normához igyekszik visszatéríteni a szabályozott rendszert. Ezt a szabályozási módot homeosztatikus szabályozásnak is nevezik, mert ez érvényesül azokban a szerkezetekben, amelyeknek feladata valamilyen állandóság fenntartása (ilyen például a háztartási hűtőszekrény). A jelentő, beszámoló információk által kiváltott vezetői minősítés különösebben nem érdekes akkor, ha előírt, elvárt tevékenységről szól, hiszen ilyenkor vezetői beavatkozást nem igényel, nem történik több, mint a helyzet egyszerű jóváhagyása. A vezetőnek ezenkívül vannak másfajta szabályozási feladatai is, ezek azonban nem annyira általánosak és minden szervezetre jellemzőek, mint a negatív visszacsatolás (amelyet a vezető rendelkezésére álló büntetési és jutalmi eszközök tesznek hatékonnyá). Van pozitív visszacsatolás is, amely a szervezeti viselkedés kreatív fejlesztése szempontjából fontos (Milsum 1967, Pietrasinski 1977). Számos szabályozási körülmény ered a vezetői döntésekből és a szervezési kezde ményezésekből is. A szabályozás ilyen módjai tárgyunk szempontjá ból kevésbé érdekesek, elsősorban a közvetlen, interperszonális szabályozásokkal foglalkozunk. 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. EMPÁTIA A VEZETÉSBEN

Mint a formális emberi kapcsolatokban általában, a vezetők és a beosztottak viszonya is elméletileg egyszerű, egyértelmű és áttekinthető modellekben ábrázolható. A szervezeti valóság azonban mindig bonyolultabb, és a bonyodalmak jórészt abból adódnak, hogy a személyiség olyan rétegei és megnyilvánulásai is bevonódnak a szervezeti erőtérbe, amelyek ott nem kívánatosak. Máskor a bonyodalmak oka az, hogy a szervezet fejlődése vagy alkalmazkodó változása a szereplő előírásokat túl nehézzé vagy ellentmondásossá teszi. Néha a vezetői utasítások váltják ki a szerepviszonylatok nehézségeit. Bármilyen okból is történik, a szervezeti élet valósága szükségszerűen több problémát tartalmaz, mint a szervezeti modell alapján várhatnánk, és ezek megoldása is a vezetőkre vár. A vezetők tehát mást, többet is tesznek, mint hogy a szervezeti szabályozókkal élnek, más szabályozási eszközöket is alkalmaznak.

1. Kommunikáció mint szabályozás Többlettevékenységük megértéséhez elég arra utalni, hogy a formális szabályozó funkció is elsődlegesen kommunikációból áll. Szükségtelen állandóan kényszert, büntetést, jutalommegvonást alkalmazni, elég csak kommunikáció. A kommunikáció sokrétű folyamatai között vannak más eszközök is, és a szervezetek vezetésében ugyancsak használatosak a racionális jellegű minősítő vagy utasító közlések. Szabályozási lehetőségek rejlenek a formális kapcsolatokon belül folyó személyes kommunikációkban is. Ennek pedig igen fontos tényezője az empátia, vagyis a beleélő megértés a vezető részéről. Számos szervezetszociológiai tapasztalat és empirikus adat bizonyítja, hogy a vezetők intézkedései általában nem elég hatékonyak, ha nem használnak fel a vezetésben nem formális kommunikációs lehetőségeket is. Ennek pedig a szervezet működése szempontjából különös jelentősége van. Leginkább akkor mutatkozik meg a vezető nem formális szabályozásának fontossága, amikor a szervezet változásban van, vagy különös megterhelést kell elviselnie. A változás vagy a megterhelés feszültségei általában felszínre hozzák az addig rejtett vagy kompenzált ellentéteket. Ilyenkor a hagyományos szabályozók gyakran nem eléggé hatásos vagy célszerűtlenül durva eszközök (pl. szankciók) helyett pszicho1ógiai befolyásolásra van szükség. A pszichológiai befolyás beavatkozási pontjainak és alkalmainak érzékeléséhez van nagy szükség az empátiára (Armstrong 1999). Nagyon gyakran előfordul, hogy az alárendelt munkájának megítéléséhez kell az, hogy a vezető beleélje magát annak helyzetébe. Igen gyakran személyes nehézségek, munkahelyen kívüli problémák nehezítik a megfelelő minőségű és mennyiségű tevékenységet. A vezetők ezt gyakran felfogják, a beosztottak viselkedéséből, nemverbális megnyilvánulásaiból megértik, és a szokásos szankciók helyett megpróbálnak segíteni. A segítségnek különféle módjai vannak, néha a bajok közvetlen, baráti megbeszélése a megfelelő mód, máskor a teljesítménycsökkenéssel szembeni időszakos türelem, ismét máskor a felmentés bizonyos kötelezettségek alól, ritkán pedig esetleg éppen az, hogy fokozott ellenőrzés mellett egyenletes, következetes terhelést kell alkalmazni. A személyek és a bajok természetétől függ az optimális megoldás, azt mindig egyediségében kell megérteni, a beosztott lelkiállapotába, élethelyzetébe való beleélés révén (Hargie, Saunders & Dickson 1994). Ilyenkor nem mindig célszerű, ha a beosztott problémáinak minden részletét feltárja, és a vezetőt beavatja magánéletének titkaiba. Erre sokan hajlandók, hiszen ez a személyes kapcsolatokban is gyakori, és sok emberben nagy hajlam van az ilyenfajta „lelkizésre”. Utólag azonban ez kellemetlen helyzetet teremthet, a beosztottban félelmet kelthet, hogy a vezető titkaival visszaélhet, ha túl sokat tud róla stb. Ezenkívül a tudatos és „kiönthető” problémák általában csak a felszínét jelentik az igazi pszichológiai bajoknak, nemritkán a problématudat még torzít is, olyan szerkesztésű, hogy a bajban lévő ember önértékelését ne sértse. Az „őszinte” vallomás, a segítségkérő elmesélés tehát gyakran félrevezető képet is ad a helyzetről. Sokkal többet ér ezért, ha a személyes bajok összefüggései az empátiás megértés réteges megközelítésében tárulnak fel, ha a vezető azokból csak annyit fog fel, amennyi a beosztott szervezeti viselkedésére vonatkozik. A többi tulajdonképpen nem tartozik rá. Ami rá tartozik, az is sokszor több lehet, mint amennyit a bajban levő ember önmagából ért, vagy amit a barátai tudnak róla. A vezető számára így nyert ismeretanyag teljes tudatosítása és fogalmi feldolgozása nem is szükséges, csak annyit kell éreznie és tudatosan értenie, amennyi ahhoz elég, hogy önmagában a másik lelkiállapotát kielégítően rekonstruálni és ezzel a saját viszonyulását irányítani tudja. Gyakran ez nem könnyű, és a kommunikációs epizódok hosszú sorozata kell hozzá. Ha a bajban levő embert a vezető empátiásan megérti, lényegében kulcsot is kap annak befolyásolásához, szabályozásához. Elkerülhet konfliktusokat, kellemetlen reakciókat, elkerülheti, hogy hagyományos szabályozókhoz nyúljon, és ezzel kitegye magát annak, hogy azok a szabályozók nem hatnak, és ugyanakkor még nehezebb helyzetbe sodorja beosztottját. Vannak felfogások, amelyek szerint a vezető egyik alapvető tulajdonsága a szervezet könyörtelen képviselete. Ennek jegyében a normáktól eltérőkkel szemben kíméletlennek kell lennie. Ezt az ismert Parkinson-könyvek is megfogalmazzák, bár tréfás formában.



Napjainkban ellenkező nézetek terjednek, és ezeket indokolttá teszi a munkaerőhiány, továbbá az a felismerés, hogy egy-egy személy szakismerete, tapasztalata és munkakészsége nagy érték a szervezet számára, és ebből az értékből valamennyi szükségszerűen veszendőbe megy, ha az illetőt mással kell felcserélni. A szervezeti érdek tehát végső soron azt diktálja, hogy a szervezetben működők felcserélődését a szükséges minimumra kell korlátozni. A személyes bajokban szenvedő és ezért kisebb teljesítményre képes ember „visszanyerhető” a szervezet számára, ha a vezető megfelelően bánik vele, ha megérti, mi is a baj, és hogyan kell arra válaszolnia. Különböző szinteken ez a jelenség különböző módokon érvényesül, vannak olyan munkakörök, amelyek az alsóbb szintű vezetőknek nem annyira fontosak, ilyenkor a vezető hatékonysága a bajban lévő beosztottak megértő kezelésében kevésbé tükröződik. Felsőbb szinteken a szervezet számára a különlegesen értékes személyek esetében azonban egy-egy lényegében jó munkatárs sértődése, konfliktusa vagy elvesztése nem közömbös. Alsóbb szinteken sem mindig lényegtelen, hogy a beosztottak csoportja hogyan éli át a vezető magatartását. Az emberséges bánásmód gyakran jó légkört szül, és ez elősegíti, áttételesen, a vezető szabályozó munkáját. Igen lényeges a vezető szabályozó tevékenységében a pszicho1ógiai alkalom érzékelésének és felhasználásának képessége. Empátia segítségével a vezető megérezheti, hogy bizonyos helyzetekben egyáltalán nem érdemes szólni, mert csak bonyolódnak a dolgok, a beosztottakra a hatás esélye kicsi. Máskor viszont a helyzet alkalmas arra, hogy valamilyen kommunikáció célba jusson, amivel a vezető eléri, hogy munkatársai megnyugodjanak, valamire ösztönzést kapjanak, valamilyen viselkedésformával felhagyjanak, valamilyen szabályt komolyan vegyenek stb. Az alkalmat gyakran az egyén lelkiállapota hordozza, például egy kérdésben jól kidolgozódnak bizonyos összefüggések, megvan a megértés, a belátás feltétele, vagy láthatóan fogékony, a vezetőre érzelmileg megfelelően hangolt az illető. Gyakran a csoporthelyzet teremti meg a megfelelő hatás lehetőségeit. Az alkalmak megragadásával viszonylag kis energiával, kevés szóval, néha akár szó nélkül, néhány nemverbális jelzéssel vagy akár a megfelelő pillanatban történő hallgatással, visszahúzódással gyakran nagyon sokat lehet elérni. Többet, mint a szokott módon, nyílt dicsérettel vagy buzdítással, esetleg szankciókkal. A vezető kommunikációs ügyessége sokszor az alkalmak megértésének és felhasználásának fokában tükröződik (Hargie 1997). Már volt róla szó, hogy gyakran a szerepek maguk ellentmondásosak lehetnek a szervezetekben, például ugyanannak a pozíciónak különféle szerepviszonyai ellentétes igényeket támaszthatnak, és ezekben a személyiség őrlődhet. A vezető ellenőrző tevékenysége ezeket az ellentmondásokat gyakran nem deríti fel, csak a feladatteljesítés hiányossága szembetűnő. Az ilyen helyzetek lényege gyakran csak szociológiai vizsgálatokkal tisztázható (például Gross, Mason & McEachem 1958, Kahn és mtsai 1964 stb.). A lényeghez azonban a vezető empátiás úton is eljuthat, a beosztott személyiségének és helyzetének, lelkiállapotának megértésén át. Könnyebb a beleélés, amikor a különféle szereppartnerek elvárásai ellentétesek, vagy amikor a szerepelőírások értelmezéseiben támadnak viták a különböző formális kapcsolatokban. Néha huzamosabb megfigyelés, hosszabb kommunikációs folyamat kell ehhez, a vezetőnek többet kell beszélnie, érintkeznie egy-egy beosztottal. Ha a szerepkonfliktusok s szerepellentmondások megértése sikerül, lelki és fizikai megterhelések és emberek közötti összecsapások, negatív indulatok előzhetők meg. Ami a formális kapcsolatokon belül az átlagos beosztottaknak csak a személyes biztonsága miatt fontos, vagy legfeljebb másodlagosan a körülötte levő interperszonális légkör nyugalma szempontjából, az a vezető számára szervezeti feladatából adódóan is nagy jelentőségű. Neki szabályoznia kell az ilyenfajta szervezeti problémákat, hiszen az ő szemszögéből a munkahelyi légkör elromlása saját munkakörének teljesítménycsökkenését jelentheti. Valamilyen formában tehát az ilyen eredetű bajokkal foglalkozni kell. Itt már a humanizmus alig jön szóba, a vezetéselméletek a „kemény magatartást” nem nagyon ajánlják, hiszen ilyenkor a pszichológiai zavarokhoz és a formális kapcsolatokban mutatkozó viselkedési hibákhoz nem a magánéletben jutott el a személyiség, hanem szervezeti tevékenysége során, tehát némileg a szervezet áldozata (igaz, hogy a személyiség érzékenysége vagy sajátos reakciókészsége ilyenkor is részt vesz a problémák kialakulásában, sohasem egy tényező érvényesül). A vezetőnek azért is meg kell értenie az ilyen – szervezetben gyökerező – egyéni bajokat és az azokból eredő kisebb-nagyobb szabálysértéseket vagy mulasztásokat, mert azok ismétlődhetnek. A vezető tehát nemcsak egyedi eseteket oldhat meg, hanem érzékennyé válhat egy önmagában nehezen tisztázható szervezeti problémakör iránt, és azon távlatilag is enyhíthet valamit megfelelő intézkedésekkel vagy szervezéssel. Igen gyakran a szerepviszonyok kisfokú átalakítása megoldja azt, hogy a problematikus szervezeti pozíciót betöltő embert ellentétes igények ne húzzák kétfelé, és ne vigyék szinte elkerülhetetlen konfliktusba (Pedler, Burgoyne & Boydell 1994).

2. A vezetői viselkedéshibák következményei 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Számos szervezeti bajnak és viselkedészavarnak, teljesítménycsökkenésnek a vezető maga az oka. Ezt a legnehezebb észrevenni. Az utasítások felhasználása lehet hibás, nem taktikus, de még gyakrabban a vezető személyiségének különféle kellemetlen oldalai hatnak zavaróan. Ezek a vezető kommunikációs szokásaiban gyökereznek, és nagyon gyakran különféle apróformai sajátosságokban ütköznek ki, amelyeknek a vezető maga nem tulajdonít semmiféle jelentőséget, ha egyáltalán észreveszi őket. Gyakran a vezetői magatartás akaratlanul is agressziót fejez ki, vagy értékeléseket tükröz olyankor is, amikor nem a minősítések megszokott és funkcionálisan indokolt alkalmaiban történik a kommunikáció. A beosztottak általában erre nagyon érzékenyek, hiszen félnek tevékenységük minősítésétől, félnek különböző kellemetlenségektől. Ezt a sajátos beosztotti érzékenységet különösen érteniük kell a vezetőnek, és ebben sajátosan az empátia segít. Erről nagyon nehéz beszélni vezető és beosztott viszonylatában, ha a kérdés szóba kerül, rendszerint nyílt feszültség, konfliktus lesz belőle, és akkor szabályozása még nehezebb, mint addig. A beleél ő megértés lehetőséget adhat a vezetőnek arra, hogy viselkedésében vagy közlésmódjában változzon. Ezáltal sok szükségtelen emberi feszültséget előzhet meg, és ezek szabályozását eredményesebbé teheti. Ez különösen fontos a vezetői munka szempontjából. Ahogyan a kényszerítő és hatalmi eszközök a szervezetekben fokozatosan átalakulnak utalássá, kommunikatív jelzéssé, és adott esetben így kerülnek alkalmazásra, így alakul ki még finomabb kapcsolat a vezető és a beosztott között, ha a vezető kommunikációs jutalmazását és büntető megnyilvánulásait a nyílt minősítésekkel egyenértékűnek fogják fel. A vezető néhány értékelő gesztusa, odafordulása és odafigyelése jutalom értékű lehet, míg nemtetszésének egészen árnyalt, nemverbális kifejezése is büntetésként hathat. A vezető kommunikációinak nagyobb jelentősége, és az alárendelt helyzetben levő azokra jobban figyel. Más kérdés, hogy helyesen értelmezi-e ezeket a megnyilvánulásokat. Előfordulnak téves interpretációk, azonban ismét az empátiás megközelítés segítheti a vezetőt abban, hogy az így elinduló bűvös kört – ti. a vezetői viszonyulás hibás értelmezéséből adódó beosztotti reakciót, majd az annak nyomán előálló vezetői választ stb. többszörös körforgásban – meg tudja szakítani. A vezető az empátia alkalmazásával rendkívüli fontosságú szabályozási lehetőséghez juthat, önmagát is képes szabályozni, mert az empátia megnyitja számára a negatív visszacsatolásokat. Az, ha megérti, hogy milyen hatást vált ő ki a beosztottakban és milyen módon befolyásolja az a szervezet életét, sajátos visszajelentés, „feedback”, amely éppen a vezető számára rendkívüli jelentőségű. Ismét nemcsak az ő kommunikációs ügyességéről van szó, amellyel saját életét zökkenőmentesebbé teheti, hanem egy nagyon fontos szervezeti képességről, amelynek a szervezet egészére vonatkozóan fontos szabályozási hatásai vannak. Éppen ezért az utóbbi évtizedekben a vezetők képzésének részeként mind gyakrabban alkalmaznak olyan szociálpszichológiai és lélektani eljárásokat, amelyek a vezetők empátiás érzékenységét fokozzák. Ezekről a módszerekről egy későbbi fejezetben részletesen beszélünk. A saját viselkedésre adott munkatársi, beosztotti reakciók empátiás érzékelése nemcsak a vezető viselkedésének, vezetési stílusának fejlesztését teszi lehetővé, vagyis nemcsak a vezető számára nyit önfejlesztési perspektívát. Ugyanakkor új szempontokat alakít ki szemléletében is, egy olyanfajta gondolkodásmódot, hogy az észlelt viselkedési hibákért, elmarasztaló beosztotti megnyilvánulásokért a vezető maga is felelős lehet: vagy olyan értelemben, hogy maga váltotta ki azokat, nem előzte meg a célszerűtlen reakciók kialakulását. Ez a szempont mindenképpen hasznos, és rendszerint eltérő is az átlagos vezetői attitűdtől, amely a minősítések segítségével minden hibát és felelősséget el tud hárítani magától, és általában csak a mások magatartásával foglalkozik, és a sajátját adottnak vagy éppen biztosan jónak veszi. Az empátia érvényesítése a vezetői viselkedésben nem ellentétes a vezető alapvető szabályozói funkciójával, noha itt is felvetődhet a kérdés, hogy a túlzott megértés nem vezet-e engedékenységhez. A szándékos vagy a hanyagságból, szervezeti norma-szegésből eredő mulasztás vagy hiba így is szembetűnik, és akkor sem mentesül szükségszerűen a szankciók alól, ha esetleg az indítékok vagy a befolyásoló körülmények mélyebb összefüggéseibe is betekinthet a vezető. Ezenkívül a büntetések és jutalmak eszközeinek, továbbá a minősítések kialakításának jogkörét a vezető általában másokra ruházza át (a szervezetszociológia kifejezésével: delegálja), ő általában a magasabb rangú beosztottakkal érintkezik, és inkább a szankciókkal kapcsolatos feszültségek, viták problémáival foglalkozik, illetve a közvetlen alatta levők befolyásolásával. A vezető kommunikációs teljesítményét és ezzel összefüggésben a szervezet teljes kommunikációs rendserének állapotát ma már fel lehet mérni, és ez a szervezetek értékelésének, ún. auditálásának fontos eszköze. Az auditálást ma kiterjedten felhasználják a szervezetek minőségbiztosításában és fejlesztésében (Hargie & Tourish 2000).

3. A vezetői empátia sajátossága



Az empátiás megértés nem jelent valamiféle vezetői mindentudást. Bár az empátia segítségével sokkal többet lehet megérteni az emberi dolgokból, mint anélkül, a többletmegérzés viszont több erőfeszítés, több kommunikáció eredménye. Az empátia tehát nem egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy valaki automatikusan többet fog fel a másikból. Inkább abban, hogy a másikra jobban figyel, tovább igyekszik fenntartani a kommunikációt vele, gondolatban, fantáziában többet foglalkozik a másikkal, hajlandó a másik embert érdekes és fontos problémának tekinteni. Az empátiás megértésnek gyakran hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy eljusson egyes beosztottak olyan sajátos személyiségvonásaihoz, mint a vezetővel való rivalizálás késztetése, a konfliktuskeltés belső szükséglete, a túlzott érzékenység dinamikája vagy a vezetővel szemben kialakított különleges, a szülő és a gyermek kapcsolatának mintájára felépített viszony. Az ilyen helyzetek megértése is ad mindig valamilyen „békés” szabályozási lehetőséget a vezető kezébe. A vezető helyzetének van az empátia szempontjából egy előnyös tulajdonsága, az, hogy az egyenlőtlen viszonyban a beosztottak többnyire kénytelenek többet és intenzívebben megnyilvánulni, mint a vezető. Ez következik a beosztottak jelentési, beszámolási kötelezettségéből. A vezetőnek tehát módja van huzamosan odafigyelni beosztottjaira: bizonyos megnyilvánulásaikat megengedi, látszólag nem veszi észre egyes viselkedésformáikat, ismételten ráhangolódik állapotukra. Ennek során hosszabb ideig napirenden tarthat egyes nyitott kérdéseket, nem kell hamar döntenie, hacsak azt a szervezet érdeke nem követeli meg. A vezetőkben gyakran kialakul valamiféle magabiztosság, olyanfajta meggyőződés, hogy tapasztalatuknál, gyakorlatuknál fogva értenek az emberek megítéléséhez. Az üzempszichológiában ismert megállapítás, hogy a vezetők többsége biztos abban, hogy jól meg tudja állapítani az emberek alkalmasságát különböző munkakörökre, észreveszi fontosabb tulajdonságaikat és eligazodik a konfliktusokban. Ez sokáig akadálya volt annak, hogy a tudományos módszerek behatoljanak az iparba, különösen a munkaerő kiválasztása, a pszichológiai alkalmasság terén. A későbbi felmérések azt találták, hogy a vezetők magabiztossága indokolatlan, ítéletalkotásuk helyessége messze elmarad a tesztek mögött, gyakran a véletlenszerű választásnál is rosszabb (például az alkalmasságot kisebb hatásfokkal tudják megállapítani, mintha egyszerűen mindenkit felvennének az érkezés sorrendjében, vagy minden másodikat felvennék, minden közbeesőt pedig alkalmatlannak nyilvánítanának). A kutatások szerint az ilyen magabiztosság inkább az empátia képességének hiányát vagy az empátia alkalmazásának hiányát jelzi. A másik ember helyzetébe való beleélés általában inkább kérdésfeltevéseket, valószínűségeket, sejtéseket hoz felszínre, semmint biztos megállapításokat. Az empátiás megértés egyébként is aktuális és dinamikus lélektani jelenségekre vonatkozik, érzelmekre, indítékokra, belső ellentmondásokra, felfogásmódokra, érzékenységre. Nem pszicho diagnosztikai képet ad, nem a személyiség állandóit segít megragadni, ilyen értelemben semmiféle hosszú távú következtetés nem vonható le közvetlenül belőle. Csak egyes esetekben lehet támpont az empátiás megértés anyaga összetettebb véleményhez vagy előrejelzéshez, de csak támpont ilyenkor is, egy adat a többi mellett. A beleélés tehát a konkrét interakciókban segít, és ha a vezető huzamosabb odafigyeléssel bizonyos személyi problémákat megoldhat empátiával, akkor azok olyan jellegűek, amelyek az interakcióban ismételten és szabályszerűen előidéznek bizonyos helyzeteket. Nem csodaszer tehát a vezető számára az empátia. Nem ruházza fel különleges képességekkel. Már csak azért sem, mert a természetes és spontán empátia jelentkezésének különbségein – és folyamatszerű felhasználásának olyanfajta különbségein, mint az alkalmazhatóság szubjektív könnyűsége vagy az elérhető pszichológiai mélység – kívül az empátia az odafigyelés munkáját igényli, tehát mintegy be kell kapcsolni, rá kell irányítani bizonyos pontokra, és ez a munka az empátiás beállítottságú vezetői személyiségben valahogy tudatosul, és nem engedi, hogy a „jó emberismerő” vagy „átejthetetlen” vezetői szerep illúziója alakuljon ki benne. Az empátia folyamatszerűségének és többé-kevésbé tudatos irányításának szükségessége miatt is van, hogy a vezetői funkcióval együtt járó minősítési kötelezettség nem ütközik össze az empátiás megértéssel, hiszen a minősítés eseteiben az empátia csak minimálisan kapcsolódik be külön szándék nélkül. Maga a minősítés különben eléggé egyszerű dolog, logikát, absztrakciót igényel, erre minden átlagosan értelmes ember felkészült.

4. Az empátia gátjai Az empátia alkalmazása szempontjából a szervezetszociológia szakértői szerint a vezető fölérendeltségi helyzetéből kifolyólag sajátos hátrányban van. Ez csak látszólag mond ellent az előzőekben mondottaknak, amely szerint a vezetői helyzet sok szempontból könnyítheti az empátiát. Más szempontból viszont a vezetői munka a vezető személyiségére hatva akadálya lehet az empátiának. Mint az empátia személyiség lélektani alapjairól szóló fejezetben említettük, az empátia fejlődésében nagy szerepe van az érzelem- és indulatteli interakcióknak, az olyan konfliktusoknak, amelyek töprengésre, fokozott odafigyelésre, önvizsgálatra késztetik az embert. Maga a konfliktus nem feltétlen serkenti az empátia kibontakozását, hiszen agresszióval, haraggal, 134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


visszavonulással „el lehet intézni” a helyzetet, a felelősséget át lehet hárítani másra. Kell bizonyos érzelmi érintettség, valamiféle problématudat, a saját felelősség vállalása ahhoz, hogy egy emberi viszonyban, ellentétben empátiát fokozó élmények alakuljanak ki. A vezető szervezeti fölényhelyzete csökkenti az ilyen élmények valószínűségét. A vezetőnek minden eszköze megvan ahhoz, hogy a konfliktusokat különféle intézkedésekkel oldja meg, hogy elháríthassa magától a felelősség kérdését, és hogy szereppartnereiben mind kevésbé lássa meg az embert, mindinkább csak a szervezeti szerepe hordozóinak lássa munkatársait. Az egyenrangúak közötti feszültségekben mindkét személyiség kifejezi a másikkal kapcsolatos érzéseit és véleményét, és ennek lehet olyan visszacsatolás jellege, amely az érintett személyiségek számára változást serkentő információkat közöl. Az egyenlőtlen viszonyban, mint amilyen a vezető és a beosztott viszonya, az alárendelt fél ritkán meri szabadon engedni az indulatait, sőt általában az ellentétet, a konfliktust is kerüli, inkább fejet hajt, kitér. A vezető tehát teljesen formálissá teheti találkozásait beosztottaival, csak racionális szinten bonyolíthatja le ezeket, és a kommunikációt beszűkítheti a szükséges minimumra. Csökken tehát a motiváció a beosztottakra irányuló személyes figyelem, az empátia igénybevétele iránt. Ezzel azonban olyan helyzetet teremt, amelyben az emberi kapcsolatok fejlődésre, változásra ösztönző visszajelzései teljesen hiányoznak. Ez a helyzet azonban nemcsak nem fejleszti az empátiát, hanem a meglévőt is visszafejleszti, hiszen gyakorlásának lehetőségei erősen csökkennek. A vezetői munkakörrel kapcsolatos vizsgálatok, megfigyelések arra mutatnak, hogy a vezető empátiája általában csökken a munkakörben eltöltött idővel párhuzamosan, miközben egyre erősödik benne az önbizalom és az a tudat, hogy a vezetés feladatait a személyiség el tudja látni. A csökkenő empátia következtében előálló kapcsolati és szabályozási bonyodalmak általában nem tűnnek fel.

5. Az autokratikus vezetés és az empátia A vizsgálatok szerint különösen az autokratikus vezetési stílus kapcsolja ki az interperszonális visszajelentéseket, és hat az empátia fejlődése ellen. Az empátia képességének tényezőiről szóló fejezetben általánosságban már említettük, hogy az autokratikus magatartás sokféle jegyből tevődik össze, nemcsak kommunikációs, hanem döntési, szervezési és intézkedési stílusjegyeket is rejt magában, de talán kommunikációs sajátosságai a legfontosabbak. Személytelenség, merev racionalitás, a beosztottak közlési lehetőségeinek korlátozása, az ellentmondással és az eltérő véleménnyel szembeni türelmetlenség jellemzi. A vezető autokratizmusa bizonyos nemverbális viselkedésmódokban is kifejezésre jut, amelyek gátolják a beosztottak szabad önreprezentációját, feltárulását, kivált visszacsatoló reakcióit. Általában nagyobb a proxemikus távoltartás, a szót a vezető ragadja meg, és a többiek beszédét gyakran megszakítja. Több formális gesztust és testi érintést enged meg magának (pl. az interakciós partner karjának megfogását, vállveregetést stb.), így dominanciája nemverbálisan is kifejezésre jut (Zahn 1980, Leffler, Gillespie & Conaty 1982 stb.). Éppen a kritikai visszajelentések kiiktatása e vezetői stílus kialakításának legfontosabb mozgatója. A vezető így mentesíti saját személyiségét a belső feszültségektől, könnyen fenntarthatja magában azt az érzést, hogy amit csinál, az éppen a helyes, és semmi nem gátolja abban, hogy nézeteit alátámasztó magyarázatokat építsen ki magának. A vezető véleménye azután „tapasztalatilag” is igazolódik, hiszen a rendelkezésre álló szabályozási eszközökkel észrevétlenül is befolyásolhatja a szervezetet úgy, ahogyan szeretné. A beosztottak egy idő után észreveszik a vezető beállítódását, és megtanulják, mit kell mondaniuk. Egészen különös folyamat ez, a beosztottak gyakran nagyfokú empátiás készséggel találják ki, hogy a vezető mit akar mondani. Ez különösen akkor alakul ki, ha a vezető félelmet vált ki beosztottjaiban, rossz légkör veszi körül. Nemritkán e vezetőben teljesen téves kép alakul ki a szervezetről és a befolyási körébe tartozó emberekről, és téves, káros hatású döntéseket is hoz. Ha a vezető a visszajelentéseknek teret engedne, az autokratikus vezetési sh1us más ismérveit is nehezebben tudná megvalósítani, hiszen akkor a magas szintű döntések és intézkedések kritikájával is számolnia kellene, ha viszont autokratikus módon kommunikál, akkor lehetetlenné teszi, hogy a kritikák elérjék. Az autokratikusan vezetett szervezetekben is megfogalmazódnak a beosztottakban ellenvélemények, kritikai szempontok. Ezek látszólag el is jutnak a vezetőkhöz, például írásban vagy szakértői vélemény formájában, ezek alapján azonban nem alakulhat ki vita, eleven párbeszéd, a vezető nem győzhető meg. Ha nincs vita, nem lehet a megértést elősegíteni újabb érvekkel, nem lehet eloszlatni félreértéseket, nem lehet jobb, világosabb indokokat találni. Az autokratikus vezetés így sajátos öngerjesztő folyamattá válik, amelyben lassanként elvész az empátia képessége, és ezzel együtt megjelenik mindenfajta szabályozási zavar, ami csak az empátia hiányából eredhet. Elromlik a munkahelyi légkör, szaporodnak és elmérgesednek a szerepviszonyok konfliktusai, sok a kilépés és a



távolmaradás, váratlan, a szervezet munkáját nehezítő események követik egymást. Amióta az autokratikus vezetés a tudományos figyelem gyújtópontjába került, különféle hátrányai egyre-másra derülnek ki, és mind világosabban fejeződik ki, hogy ez a vezetési stílus káros a szervezet számára, tehát törekedni kell arra, hogy a vezetők demokratikus stílusra váltsanak át (Lewin 1948, Vardman & Halterman 1968, Huse & Bowditch 1973 stb.). Erre azonban hiába szólítják fel a vezetőket, akarattal változtatni nagyon nehéz. Éppen az autokratikusan kommunikációs mód és a minimumra csökkent empátiás képesség és készség ennek az akadálya.

6. A demokratikus vezetés akadályai Egyes vezetők hiába határozzák el magukat, hogy demokratikusan fognak vezetni, nem képesek erre maguktól. Csak nagyon kedvező feltételek között tudják ezt nagy vezetői egyéniségek megvalósítani. Legtöbbször azonban a szándék sem érik meg, hiszen a vezető – éppen az előbb vázolt folyamatok következtében – ritkán ismeri fel, hogy vezetési stílusával valami baj van. A legtöbb vezető úgy ítéli meg önmagát, hogy ő demokratikus, érzékeny és figyelmes beosztottjai iránt. Ez az elképzelés része egy bonyolultabb „hamis tudati” rendszernek, melynek egy másik részéről már szóltunk a vezetők magabiztosságával kapcsolatosan. A vizsgálatok szerint a valóságnál jobb énkép a vezetők általános tulajdonsága, és ez különböző társadalmi rendszerekben és különböző gazdasági és adminisztrációs feltételek között is így van. E jelenség értelmezésében az szokott félreértést okozni, hogy a vezetők általában reflektorfénybe kerülnek, a kutatások gyakrabban foglalkoznak velük, mert jelentőségük nagy a szervezetek szempontjából, és így énképük és viselkedési sajátosságaik szembetűnővé válnak. Ezért azután könnyű elfeledkezni arról, hogy minden ember többé-kevésbé szépített, „retusált” énképpel él, saját tulajdonságait jobbnak látja, mint amilyenek azok a valóságban, hacsak a közelmúltban nem voltak e téren megrendítő élményei (nem kapott magáról sok negatív visszajelentést – például sikertelenségek, meghiúsulások sorozata miatt), vagy nem beteg (depressziós). Ennek fontos pszichológiai okai vannak: az én a viselkedésszabályozás központja, és a viselkedésszabályozáshoz az én egységes, zökkenőmentes működése szükséges (Sherif 1967, Gergen 1971 stb.). Az énkép megőrzése érdekében fejtik ki hatásukat a különböző védekező mechanizmusok, amelyeket a pszichoanalitikus elmélet írt le (például Buda 1971). A vezetői stílus és viselkedés hibáinak észrevétlensége tehát nem külön vezetői sajátosság, hanem általános emberi viselkedésforma megnyilvánulása a vezető szerepében. Ahhoz, hogy a vezető változni tudjon, hozzá kell segíteni megfelelő önismerethez, belátáshoz, fejleszteni kell empátiás képességét, és pszichológiai eszközökkel kell ösztönözni arra, hogy ez a képesség benne készséggé váljon, vagyis alkalmazni is igyekezzék. Az utóbbi két évtizedben számos olyan vezetőképző módszert dolgoztak ki, amelyben csoportmódszerekkel, különböző visszacsatolási rendszerek alkalmazásával, a kommunikáció szokottnál elevenebb és intenzívebb áramlatának biztosításával megpróbálják megváltoztatni a vezető beállítódásait, magatartássémáit. Az ilyen gyakorlatok elérik, hogy a vezető közelítőleg be tudja mérni saját kommunikációs képességeit, megértse, hogy milyen hatást vált ki az emberekből és mennyire azonos ez a kiváltott hatás szándékával. A gyakorlatok lényege az empátia fejlesztése. A tapasztalatok szerint a pszichológiai gyakorlatok nyomán a vezető az elméleti ismereteket is jobban tudja alkalmazni az emberi viszonylatok terén. E gyakorlatok elméletéről és technikáiról egy későbbi fejezetben részletesen szólunk. A vezetők pszichológiai befolyásolásával és képzésével foglalkozó szakemberek (szociológusok, kommunikációs szakértők, humán képességfejlesztők) szerint az említett vezetőképző módszerek éppen azért alakultak ki és terjedtek el, mert a vezetési stílus alakítása nagyon fontos a szervezetek szempontjából. Különösen a pro duktív vagy gazdasági szempontokból fontos szervezetek vezetőinek a pszicholó giai képzése tekinthető – a magas költségek ellenére is – kifizetődőnek.

7. A demokratikus vezetés jelentősége A vezetők demokratikus beállítódása és empátiás képessége különösen az utóbbi évtizedekben vált fontossá a szervezetekben. Korunkban a szervezetek emberi problémái nagyobbak, mint korábban voltak, és ez a társadalmi változások következtében alakult így. Még fél évszázaddal ezelőtt is alig volt érdekes a munkaerő, hiszen bőven rendelkezésre állt, az embereket könnyen lehetett pótolni, hiszen mindig volt jelentkező, és a munkahelyek többsége nem kívánt nagy szakismeretet. Ma szinte mindenütt nehézkes és nem olcsó a szakképzett munkaerő pótlása, ezenkívül a szervezeteket különféle törvények, szabályok kötik, tagjaiktól nem szabadulhatnak meg olyan könnyen, mint régen. A konfliktusok, rendkívüli események (balesetek, üzemzavarok stb.) költségkihatásai is igen nagyok. A szervezetek struktúrájának és működésének változása rendkívül gyors, és ezt a változást a szervezeti előírások, szerepviszonyok (amelyekről az előbbiekben már beszéltünk) csak késéssel tudják követni. A hagyományos ösztönzőkkel nem lehet ezért olyan magatartást biztosítani, amely a szervezet érdekeit a lehető legjobban szolgálja. A legalkalmasabb, leghelyesebb szervezeti viselkedéshez



szükséges a beosztottak saját kezdeményezése, felelősségérzete, gyakran szükséges a többletvállalás, az egész szervezet ismeretében átlátott, megértett új helyzetek megoldásának készsége. Ez csak akkor van meg a beosztottakban, ha munkaszervezetükkel azonosulni tudnak, ha azt magukénak érzik, ha abban önmagukat megtalálják, némileg legalább megvalósítani képesek. Ez pedig személyiségük és a szervezet összefonódásából jön létre, és éppen ezt (a szervezetszociológiai irodalomban gyakran említett ún. „involváltságot”) segíti elő, szabályozza a vezető a maga empátiás képességével és demokratikus vezetői stílusával. Ezért különösen nagy a vezetők empátiás képességének fontossága, és ezért válik egyre szükségesebb é, hogy a vezetők szervezett segítséget, képzést kapjanak e növekvő jelentőségű szabályozási feladat (amelyet szervezeti viselkedés- és motivációszabályozó feladatnak nevezhetünk) jobb ellátása érdekében.


13. fejezet - 11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN A gyermeknevelés és a pedagógia az empátia természetes megnyilvánulásának és alkalmazásának különösen fontos területe. Még fontosabb az empátia a pedagógiának olyan ágazataiban, amelyek a gyógyítással és a rehabilitációval érintkeznek (gyógypedagógia, kriminálpedagógia). Az empátia szerepe a nevelésügyben elsősorban azért nagy, mert a különbözőkorú gyermekeknek többé-kevésbé kialakulatlan, fejletlen még a szociális viselkedése és a szavakban megfogalmazott közlési képessége (verbalizáció). A gyerekek megértésében tehát a logikai sémák, az összefüggésekből történő következtetések és más értelmi műveletek nem mindig elegendők. A gyermeki viselkedésben – minél fiatalabb a gyermek – még szabályozatlanok az érzelmek, nagy a befolyása olyan indulatoknak és indítékoknak, amelyek a felnőttben vagy nem jelentkeznek ilyen mértékben, vagy csökkennek, és meghatározott ingerekhez, alkalmakhoz kötődnek. A gyermeki fejlődés egyik fontos arculata az érzelmek egyre finomabb szabályozásának kialakulása és az indulatok, motivációk átalakulása olyan viselkedésformák mozgatójává, amelyek a társadalmi szabályok terében elfogadottak, megengedettek.

1. A szocializáció Ez a folyamat az ember társadalmiasodásának, szocializációjának hordozója. A gyermeklélektan és a személyiség-lélektan többféle elméletet is kialakított e folyamat magyarázatára, mindegyik elmélet sok tényre és megfigyelésre hivatkozik, és sok jelenségnek jó értelmezését adja. Végső soron azonban nem dőlt el, hogy melyik elmélet közelít jobban a valósághoz. Az elméletek egyik része e folyamat lényegét a biológiai ember szociálissá válásában, az „emberi természet” együttélést nehezítő tulajdonságainak megszelídítésében látja. Tipikus példa erre a pszichoanalízis elmélete, amely ösztönkésztetések, ösztön erők fokozatos átalakulását hangsúlyozta, és a társadalmilag elfogadott, alkalmazkodó viselkedésformák motivációinak forrását ebben az átalakulásban kereste (Freud 1938, Fenichel 1946 stb.). Más elméletek viszont a tanulással, új viselkedésminták fokozatos átvételével és begyakorlásával magyarázzák azt, hogy az emberi magatartás egyre összetettebb az életkor előrehaladásával, és egyre több társas kapcsolódást tesz lehetővé. A teóriák nem tagadják a biológiai tényezők fontosságát, csak éppen a szocializációs folyamatban nem tekintik azokat meghatározóknak. Inkább feltételeket, képességeket tekintenek biológiai eredetűnek. Ide a behaviorizmus (Kardos 1973) és a szociálpszichológiai irányzatok (Ullman 1965, Goslin 1969 stb.) tartoznak. Ezek szerint nem valamilyen meglévő sajátosság alakul át a szocializációban, hanem új alakul ki. Bármelyik nézőpont is tartalmaz több igazságot, abban mindegyik megegyezik, hogy a gyerekek fokozatosan válnak társadalmi lénnyé, sokáig nem lehet megérteni őket a felnőttekre alkalmazható szempontok szerint, és hogy a tanulásnak nagy a szerepe a felnőtté válásban, vagyis a gyerekeket tanítani, nevelni kell ahhoz, hogy társadalmunkra jellemző személyiséggé váljanak (lásd erről összefoglalóan: Mérei & Binét 1978). Ezért a gyermekkel való kapcsolatban nagyobb empátiára van szükség, mint a felnőttekkel való interakciókban. Nagy beleélő képességet igényel a tanítás és a nevelés is. Az empátia hiányait gyakran csak hosszú tanítói vagy nevelői tapasztalat képes ellensúlyozni. Ilyenkor a gyermeki tulajdonságok inkább bizonyos megnyilvánulások ismétlődéséből, gyakori előfordulásából tűnnek elő, semmint egyes gyerekek közvetlen megértéséből a tanító vagy a nevelő számára. Az empátia a tapasztalatot nem teszi feleslegessé, de sok szempontból rövidre zárja a csak értelmi tapasztalás útját. Minden gyermeki életszakasznak sajátos a viszonya az empátiához, mindegyik különböző mértékben és különböző módon igényli a felnőtt empátiás közeledését, attól is függően, hogy a felnőtt célja mi a gyerekkel, és milyen vele a kapcsolata.

2. Empátia a kisgyerekek nevelésében Az újszülöttkorban és az egészen korai csecsemőkorban leírt, Stern, a kötődési elmélet és Kohut által hangsúlyozott korai ráhangolódáson és anyai viselkedésen kívül is a beszélni nem tudó csecsemő és kisgyerek megértéséhez növekvő empátia kell. A csecsemő az első hónapokban eléggé differenciálatlan lény, mozgásain, 138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN hangadásain, tekintetének mozgásain és legfőképpen síráson át fejez ki valamit. Az anyával való szoros, testi érintkezést is magában foglaló kapcsolatban ez álta lában elég is ahhoz, hogy az anya képes legyen arra, hogy megadja számára a fejlődésben szükséges legfontosabb ingereket. Az anya védő, tápláló és gondozó funkcióját az empátia szempontjából átmenetileg figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen a funkciók betöltése általánosságban szinte hibátlan, az anyák kis százaléka vét csak ezen a téren. A fejlődéshez szükséges ingerek tekintetében (mint amilyen a bőrkontaktus, a karra vevés, a biztonságnyújtó kommunikáció, a játék, a sokféle jelzésben, a gyermek szükségleteinek megfelelő ütemben és formában kifejeződő szeretet stb.) viszont elég gyakori az anya elégtelensége. Ez nagyon gyakran észrevétlen marad, csak utólag vagy csak a szülő-gyermek kapcsolattal foglalkozó pszichológus számára derül ki. A kisebb-nagyobb zavarok észrevétele mellett a kutatók egy része a nehézségeket hangsúlyozza, amelyek az anya-gyerek kapcsolatban, majd általában a szülő-gyerek viszonylatban mutatkoznak, és éppen azt emeli ki, hogy az esetek többségében elfogadhatóan lezajlik a korai nevelési fázis, alapjában megfelelően érvényesül a szülői empátia. Ezt szokták „elég jó” (good enough) nevelési gyakorlatnak, vagy „átlagosan elvárható” szülői viselkedésnek, teljesítménynek, lélektani környezet nyújtásnak nevezni (average expectable parenting illetve environment). A csecsemő és a kisgyermek anyai gondozásában a kötődési elméletben leírt empátiás visonyulást két ok szokta – többnyire átmenetileg, de néha huzamosan – zavarni. Egyik az újszülött biológiai állapotából (pl. koraszülés, szülési károsodások stb.) következő kommunikációs aktivitási és érzékenységi hiányosságok, amelyek miatt az anya nem kap elég lélektani megerősítést. A másik pedig az anyai figyelmet, odafordulást nehezíti (pl. az anyaság elfogadásának problémái, szülési traumák, házastársi vagy családi konfliktusok). E másik okban szerepet játszhatnak az anya családi megterhelései (pl. a nagyobb gyerekek ellátása), bár a legtöbb kötődési, ellátási nehézség éppen az első szülés után szokott jelentkezni, mutatva, hogy az anyaság lelki elfogadása a fő nehézség. A jó lélektani fejlődéshez szükséges ingerek megadása is a növekvő, több mozgásra képes és érdeklődő kisgyermekkorban válik mind nehezebbé. Ekkor még inkább szükség van arra, hogy a gyermek érzelmi állapotait az anya pontosan felismerje. A felismerés leginkább a törekvések és az elhárítások, az öröm és a kín vagy feszültség vetületeiben alakul ki. A gyermeki viselkedésben meg kell érteni a különféle szükségletekből fakadó indítékokat és reakciókat. A szoktató, nevelő célú hatásokat ezekhez kell mérni, és minél pontosabb a gyermek valódi érzelmi állapotának, lelkivilágának megértése, annál gyorsabban és biztosabban lehet hatni rá. Minden anya-gyermek kapcsolatban nagyon sok az anyai megértési zavar és a belső állapotokhoz nem illeszkedő szoktatási próbálkozás vagy nyugtató, vigasztaló viselkedés. Ez szinte természetszerűen következik abból, hogy a gyermeki pszichikumba való beleélés lehetőségei a felnőtt számára korlátozottak. A saját személyiségében régen elfojtódtak e korszak nyomai, nagyon nehéz, csak különleges személyiségek vagy különleges empátiás gyakorlat esetében lehetséges felidézni érzelmeket, emlékeket a saját gyermekkorból. Ha pedig nincs belsőmegértési minta, akkor a nemverbális kommunikációból felfogott jelzések tudatosítása nehéz, vagy csak nagyon sűrített, sablonos formában lehetséges. A kisgyermek kommunikációja egyértelmű, minden kommunikációs csatorna ugyanazt fejezi ki, a felnőtt ráhangolódása tehát könnyű, azonban a keletkezett benyomásokat nagyon nehéz megragadni és szavakba foglalni. A korábban alkalmazott búvárhasonlat példájával élve, a gyermeki lélek „vizében” nem szükséges mélyre merülni, azonban a dolgok nem láthatók eléggé tisztán, és a lemerülés újabb epizódjaiban a tudatos figyelmet nehéz fókuszálni, hiszen alig lehet meghatározni, hogy a figyelem mit keres. Nem véletlen ezért, hogy a csecsemők és a kisgyermekek vizsgálatában a behavio rista (majd újabban az etológiai) módszerek terjedtek el, az empátiás megközelítés a tudományos kutatás számára kevés hozamú lett volna. Amint azonban a kisgyermek reagál az őt körülvevő világra, viselkedésében megmutatkoznak bizonyos általánosítások és absztrakciók (bizonyos összefüggések észrevétele), úgy a kommunikációs kapcsolata is elevenebbé válik azzal, és lassanként megtelik olyan belső tartalmakkal, amik a felnőttek számára sem annyira idegenek. Az empátiának nagyobb tere van, hiszen nő a felnőttel való azonosságok – az egymással rezonanciába hozható pszichológiai mozzanatok – száma. Egyre fontosabbá válik ezeknek a megértése, mert a nevelői akciók „tétje” egyre nagyobb, hiszen az egyre mozgékonyabb és önállóbb kisgyerek szabályozását kell biztosítanunk, és ha ez nem sikerül, a következmények a felnőttek számára mind kellemetlenebbek (kezdve a megrongált tárgyak értékétől a gyermek saját veszélyeztetettségének fokozódásán át egészen a környezet megszólásáig és felháborodásáig menően, sokféle vetületben). Ahogyan nő az empátia tere és szükségessége, úgy halmozódnak a környezet (természetesen elsősorban az anya) megértési sikertelenségei. Ezek részben azért is olyan gyakoriak, mert nem tudatosulnak és nem válnak problematikussá, legfeljebb komolyabb fejlődési elmaradás vagy viselkedészavar esetén. A gyerekek logikai, 139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN racionális tanítása megkezdődik, a beszédtanítással megindul a verbális szabályozás alapjainak lerakása, és lassanként mind több nevelői erőfeszítés irányul arra, hogy a gyerekkel való kapcsolat súlypontja a szavakra tevődjön át. Elindul tehát az a folyamat, amely a társadalom szempontjából kiemelkedően fontos, a mi kultúránkban azonban az empátia visszaszorításának irányába hat. E folyamat irányításában is többnyire kevés szerepe van az empátiának, legalábbis nincs akkora, mint amennyi optimális lehetne. A szülő-gyermek kommunikáció minden szakaszában megértési előnyt ad a gyermeki fejlődés és a gyerek-anya relációban történ események bonyolult kontextusa. Hátrány viszont, hogy az empátia gyakori vagy hosszabb folyamatokban szükséges alkalmazása jelentős lelki megterhelést jelent az anya számára, különösen akkor, ha kommunikációs nehézségek jelentkeznek. Ilyenkor nem elsősorban az empátiás képességek hiánya vagy elégtelensége nyilvánul meg, hanem az anya belső figyelmét, érzelmi energiáit vonják el kedvezőtlen körülmények (pl. fáradtság, szorongás, különféle gondok képzetei stb.). Különösen az első gyerek kiskorában, de általában a gyermekgondozásra otthon maradt anya életében mindig van olyan időszak, amikor az anyát nyomasztja az állandó készenléti helyzet, és hiányoznak a korábbi életében pozitívan megélt – munkahellyel, szórakozással, barátokkal kapcsolatos – ingerek. Az ilyen anyai állapotok egyik változata a korábban gyakran megfigyelhető ún. „gyes-neurózis” volt.

3. Kommunikációs nehézségek felnőttek és gyerekek között Alapvető probléma, hogy a gyerek és a felnőtt kapcsolatában sokáig más a kommunikáció jelzésrendszere. Lényegében a beszédtanítás alakítja ki csak – fokozatosan – a jelzésazonosságot. A nemverbális kommunikáció veleszületett jelzéselemei azonosak, de ez a gyerek és a felnőtt kapcsolatában keveset jelent, annyit, hogy a gyereket empátiásan bizonyos fokig meg lehet érteni, és hogy a gyerek is reagál, érzelmi átragadásokon át, a felnőtt lelkiállapotaira. A növekvő gyerekkel valókommunikációban már bonyolódó jelzésváltási folyamat van, és ennek fejlettebb szakaszaiban a gyermeki kommunikációban mind nehezebb elkülöníteni a kezdeményezést a reakciótól, és nagyon nehéz biztosítani a szülői kommunikáció kívánt hatását. Ez azt jelenti, hogy nehéz bemérni, hogy a szülői mosoly, tekintet, kérdés, simogatás vagy ütés egy adott helyzetben – például, amikor a szülői szándék tiltás –, mit jelent a gyereknek, tényleg tiltásként hat, vagy az ő jelrendszerében bátorítást, provokációt, jutalmazást vagy izgalomfokozódást fejez ki. Mind a tudományos vizsgálatok, mind pedig a mindennapi tapasztalat szerint a jelzések különböző értelmezéséből nagyon sok nevelési hiba következik, és nagyon sok ártalom származik. Ilyen különbségek komoly kommunikációs zavarokat is előidézhetnek, esetleg huzamosan, hosszan tartó folyamatban a szülő éppen az ellenkezőjét válthatja ki a gyerekben, mint amit akar. Valószínűleg a már tárgyalt ellentmondásos kommunikációs kapcsolatnak, a „double-bind”-nek is hasonló a kialakulása. Nemcsak a jelzések különbözők, az is nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy a szülői viselkedés sokféle jelzést tartalmaz, és különböző életkorban, különböző kapcsolati feltételek mellett más és más jelzések hatásosak. A jelzések nem is mindig azonosak a szándékos szülői gesztussal vagy kommunikációval, különösen akkor, amikor a gyerek befolyásolásának súlypontját a verbális síkra helyezik át. Ilyenkor a hatás eszköze szinte kizárólag a szó, vagy esetleg a szavakhoz kapcsolt jutalom vagy büntetés, noha a gyerek számára még mindig nagyobb jelentőségű a szülői metakommunikáció. A szülői szándék vagy reakció a vélttől elütő hatása rendkívül gyakori, időnként szinte elkerülhetetlen. A gyerek szüntelen változásban, fejlődésben van, a vele kapcsolatos régi tapasztalatok elveszíthetik érvényüket, különbségek tehát mindig vannak. Az empátia nem is elsősorban a szülő kommunikáció és a gyermeki felfogás közvetlen közelítésében segít, hanem abban, hogy a szülő felfigyeljen a gyerek kommunikációjában arra, hogy a kiváltott hatás nem a tervezett volt, hogy a gyerek mást értett belőle. A kommunikációs folyamatban segít tehát az empátia ahhoz, hogy a szülői közlés és a gyermeki felfogás közötti jelentéstartalmi azonosság nőjön. Azonos kommunikációs helyzetben, azonos szituációs feltételek között az ismétlődő kommunikációs jelzésváltásokban mind könnyebb a gyerek „nyelvére” rájönni. Ez a „nyelv” sokkal több nemverbális elemet tartalmaz, mint a felnőtt kommunikációja, még a formailag és tartalmilag jól beszélő nagyobb gyerekek esetében is (Roe 1980). A gyermek megértéséhez azonban kell az empátia képessége és a készség e képesség alkalmazására, vagyis figyelem, türelem, próbálkozó foglalkozás a gyerekkel, bizonyos megnyilvánulások tartós követése és problémaként kezelése. Ha adott pillanatban nem is sikerül a megértés, később kiderül, hogy e megnyilvánulások mit jelentenek. Minden gyermek jelzéseiben és jelzésértelmezésében igen sok az egyéni, különleges elem, amely az előző életszakasz élményeinek és tanulási hatásainak terméke. Nincsenek tehát logikai, elméleti, tapasztalati sablonok, legfeljebb nagyon általános szinten. 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN

4. A szülő kommunikációs hibái és lehetőségei A szülők a nevelés folyamatában a gyerekkel való együttlét zavaró körülményeinek megszüntetése érdekében általában hamar reagálnak, és igyekeznek elérni szabályozási céljaikat. Ritkán vezérli őket az a szándék, hogy a gyerekkel azért kezdjenek valamilyen kommunikációt, hogy megértsék, mi zajlik a gyermeki pszichikumban. Sok megnyilvánulás érthetőbb lenne, ha a szülők nem próbálnának mindjárt elnyomni vagy jutalmazni. Nagyon sok szorongást, mozgásos nyugtalanságot, értelmetlennek látszó mozdulatot vagy szokást, esetleg tünetszerű viselkedésformát is meg lehetne érteni, ha sikerülne a beleélés a gyerek lelkiállapotába. A szülő számára is rendelkezésre állna az a megértési mód, ahogyan a gyermekpszichológus vagy a gyermekek gyógyító befolyásolásával foglalkozó orvos vagy pedagógus fokozatosan, minden interakciós epizódra gondosan odafigyelve ráhangolódik a gyerekre. Ha a különböző indítékok vagy zavaró pszichikus mechanizmusok nagyon mélyen fekvők, vagyis régebbi élmények és hatások váltották ki őket, akkor a megértéshez hosszan tartó terápiás folyamat szükséges. A gyógyító foglalkozás lényegében a mindennapi élet összefüggéseiből mesterségesen elkülönített és felnagyított nevelői interakció, és a felnagyítottságában mutatja a maga szabályszerűségeit. A megértést elősegítő kommunikációban a gyermek szükségleteit kell kielégíteni elsősorban, ennek nyomán halad tovább az integráció. Ha a gyermeket motiváló szükségletek egy része nem valósul meg, a gyermek gyakran ismétlésre kényszerül, regresszív reakciókat ad, sír, haragszik, tehát csupa olyan dolgot művel, ami csak felszínes megértését teszi lehetővé. A követelőzés, a dühös sírás, a megszokott játék mintegy elfedi a gyerek érzelmeinek mélyebb rétegeit. Valami újat, mást kell tehát vele játszani, kommunikációt kell létrehozni. Ez leginkább úgy történhet, hogy egyes törekvéseinek engedünk, örömet okozunk neki, feszültségeit eloszlatjuk, új interakciós helyzet elé állítjuk, de olyan módon, hogy az csak kevéssel különbözzön az addig megszokott helyzetektől. Számtalan módja van ennek, a szervezetek nagyon gyakran ösztönösen valósítják ezt meg. Többgyerekes szülők különösen jól értenek az életkornak megfelelő kommunikáció kialakításához, és ez nem is csoda, hiszen empátiájuk szükségszerűen fejlődött gyermekeik nevelése során. Az így szerzett empátiás készség gyakran csak addig marad eleven, amíg a gyerekek nem nőnek fel, azután elsorvad, és a sokgyermekes idősebb ember empátiája csak minimálisan alkalmazható marad. A gyermeknevelés azért fejleszti szükségszerűen az empátiát, mert minden szülő-gyermek kapcsolatban gyakran van olyan helyzet, amikor a gyermek viselkedése teljesen érthetetlen a szülő számára, és ez szinte kényszeríti az odafigyelésre. Így azonban a gyerekkel való kapcsolat sokkal kevésbé fejleszti az empátiát, mint tehetné, és a nevelési problémák megoldásában sokkal kevésbé érvényesül a beleélés, a ráhangolódás, mint amennyire szükség lenne rá. Szinte külön gyermeklélektani tankönyvet lehetne írni egyedül az empátia szemszögéből. Csak annyit említhetünk most erről, hogy az empátia egészen kicsi korában már megkönnyítheti a tisztaságra és a rendre szoktatást, majd később a beszédtanítást, az együttműködéses játékok tanítását, a mindennapi nevelési problémák megoldását, a gyermeki agresszió megnyilvánulásainak kontrollját, továbbá a leggyakoribb káros magatartásmódok megszüntetését. Ehhez azonban a gyermek lelkivilágának empátiás felidézése kell, amely csak huzamosabb megfigyeléssel és a felnőttes gondolkodási sémák szinte teljes mellőzésével érhető el. A gyerek érzelmi világképének rekonstrukcióját azért zavarják a felnőttes megítélési sémák, mert azokban nem tükröződik eléggé, hogy a gyerekek – különösen a kisebb gyerekek – mennyire a szülőkapcsolatok viszonyaiban élnek, és milyen csekély az öntörvényű belső információ feldolgozó folyamatok szerepe. Szinte minden szükségletük a szülőkapcsolatra vetül, és abból értelmezhető. Minden kívánságuknak, vágyuknak, minden félelmüknek és a magatartászavaruknak van tehát valamilyen összefüggése a szülőkapcsolatokkal. E kapcsolatokban a szülők maguk is érzelmileg érintettek, ezeket nehezebben tudják beszámítani a gyermekük megértésébe. Igen nehezen, csak valódi empátiás úton különíthetők el a gyermekekben a vágyak és félelmek különféle formái, és nagyon nehéz megállapítani ezeknek az igazi jelentőségét a gyermek fejlődése, jövője szempontjából. Minden gyerekben kialakulnak elsődleges elemi vágyak és nagyon fontos averziók, és „manipulál” is ezekkel, ha észleli, hogy a szülök valamire különösen reagálnak. Igen nehéz tehát azt megkülönböztetni, hogy mikor milyen gyermeki megnyilvánulás ered a személyiség mélyebb rétegeiből, és melyek azok, amelyeket a szülői viselkedés erősít meg és tesz önállóvá.

5. Készségek és ismeretek a nevelésben A nevelés rendkívül bonyolult folyamat, és talán éppen a kisgyermekkorban a legbonyolultabb, abban a korban, amelyet a gyermeklélektan legkülönbözőbb felfogású kutatói egyöntetűen alapvető korszaknak tekintenek a személyiség fejlődése szempontjából. E bonyolult összefüggésrendszerben a szülök általában megfelelő képzettség, hozzáértés, módszerismeret nélkül élnek és cselekszenek, és voltaképpen – mint ezt már nagyon sokan megállapították – szinte csoda, hogy csak annyi pszichológiai probléma van a gyerekek életében, mint


11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN amennyi van. Eddig azonban nem alakultak ki szervezett megoldások arra, hogyan lehetne a szülőknek lélektani ismeretekkel is segíteni a gyereknevelésben. Erre részben a terhesség idején szervezett kurzusok és gyakorlatok útja kínálkozna, részben pedig a gyermekorvosok, a védőnők, a nevelési tanácsadók segíthetnének. Talán éppen az empátiás képesség fejlesztése lenne az előkészítésben és a folyamatos segítségben a legfontosabb mozzanat, hiszen ezzel a szülök olyan eszközt kapnának, amely lényegében minden nevelési problémában felhasználható. Újabban vannak próbálkozások az anyai empátia fejlesztésére, ritkább a tréningcsoportos módszer, inkább olyan csoportokkal próbálkoznak, amelyekben az anyák nagyjából azonos korú kisbabáikkal vannak együtt. A korai kötődés kutatási technikái megengedik azt is, hogy az anyai viszonyulás, érzelmi ráhangolódás és empátiás érzékenység hibáit korrigálni próbálják (Cassidy & Shaver 1999). Egyedül természetesen az empátia nem oldana meg mindent a gyermeknevelésben, megfelelő szemlélet is kell, azaz szükséges valamilyen elméleti kép arról, hogy melyik életkorban melyek a fejlődés fontos tendenciái, és milyen mértékig szabad élni a tilalom és a büntetés különböző eszközeivel. Maga az empátiás ismeret elsősorban a nevelés konkrét kérdéseiben segít, elvont szemlélet aligha keletkezhet a nyomában, e téren a gyermeklélektan és a neveléstudomány általános ismereteire van szükség. A szemlélet viszonylag könnyen megadható, ebben a jelenlegi nevelési tanácsadó szakkönyvek (mint például a híres Spock) máris elegendő útmutatást adnak a figyelmes olvasónak. Az empátia azonban általában hiányzik, legfeljebb csak olyan mértékben vesz részt a nevelésben, amennyire valaki öntudatlanul tudja (Vajda & Kósa 2005).

6. Empátia az óvodai és iskolai nevelésben Az empátia nemcsak a szülő nevelői tevékenységében fontos, hanem az intézményes nevelésben is. Szükség van rá az óvodai életben, bár nem annyira, mint a szülői házban. Az óvodában is minden gyerek sajátos egyedi magatartásmódokat, problémákat hoz, és azoknak megértése alapján lehet viselkedését befolyásolni. Ugyanígy jelentős az empátiás viszonyulás az iskolai nevelésben is. Az iskolákban a megfelelő érzelmi töltésű és tanári irányítású nevelői kapcsolat fontos eszköze a gyermeki személyiség fejlesztésének. Vannak, akik tanári pályájuk során alig alakítanak ki ilyen kapcsolatot, mások viszont minden osztályukban létre tudnak hozni sok tanulóval olyan viszonyt, amely maradandó hatású emléket hagy bennük. Rendszerint a spontán empátiás tanári személyiség képes arra, hogy a tanulókat érzelmileg magához vonzza. Az ilyen személyiség nem rendel mindent alá az oktatási feladatoknak, és nem szűkíti le igényeit a rendre és konvencionális viselkedésre. Egyéniségükben szemléli a tanulókat, megérti önállósodási törekvéseiket, próbálkozásaikat a felnőtt szerepek megvalósítására, és ami még fontosabb, megérti csoportviszonyaikat, az iskolai viselkedés erős csoport-meghatározottságát. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az iskolai mezőben a magatartás egyik legfontosabb determinánsa az osztálycsoportban elfoglalt hely és a csoporton belüli szerep. Az osztály rejtett, ritkán tudatosuló követelményei rendszerint konfliktushelyzetbe sodorják a tanulót a formális szabályokkal. Az ilyen konfliktusok végeredménye rendszerint olyan viselkedés, amelyet az iskola elítél és büntet. A büntetés mechanizmusa ugyanolyan, mint a szervezeteken belüli szankcióké, hiszen az iskola működési modellje is azonos a szervezetek évei, lényegében az iskola a szervezeti lét iskolája is, sokak szerint ez a legfontosabb funkciója. Az iskola megtanítja tehát a formális szabályok közötti viselkedést, és ennek szolgálatába állítja a jutalom és büntetés eszközeit, és eközben igyekszik figyelmen kívül hagyni az egyéni különbségeket, sajátosságokat. A tanuló az iskolában szerepet kap, éppúgy, mint majd később szerepe lesz a szervezetekben. A tanulók szerepviselkedése biológiai és lélektani okokból egyaránt tökéletlen, sok feszültséggel és szabályszegéssel jár. Az iskolai nevelés részben ezeknek a „devienciáknak” a pszichológiai befolyásolása lenne, és ebben fontos helye volna az egyéni sajátosságok megfelelő lélektani kezelésének. Ebben van nagy jelentősége a tanárokkal kialakuló kapcsolatoknak. E kapcsolatok a formális viszonyra rárakodó személyes, érzelem teli viszonyulások, amelyek egyenlőtlen struktúrájúak, a tanulónak nagyobb jelentőségűek és bonyolultabbak, mint a tanárnak. Gyakran az ilyen kapcsolatok a tényleges kölcsönhatás, kommunikáció szempontjából eseménytelenek, a tanár és a tanuló egymással csak ritkán vált szót, és az osztályban nem különbözik a többi tanuló és a tanár viszonyától. Egy-egy szó, egy-egy tekintetváltás, odafordulás mégis sajátossá teheti a kapcsolatot, a tanuló számára a tanár fontossá válik, a kedvéért sok mindent megtesz, új értékszempontokat alakít ki magában, más lesz a viszonya a tantárgyhoz (Buda, 1986). Sok pedagógus ezt ösztönszerűen megérzi, és ezzel a kapcsolati erővel nevelői célok érdekében dolgozni próbál. Ha ezt a jelenségvilágot valaki tudatosítja, a nevelői munkában nagy cselekvési tér nyílik meg előtte. Lényegében a személyes kapcsolatszabályozó tényezővé válik (Buda 1967). A tanár és a tanuló kapcsolatában is a kommunikáció a kapcsolat kialakulásának, fennmaradásának és felhasználásának alapfolyamata. A tanárnak adnia kell magából személyest, egyedit, a tanulónak szóló közléstartalmú jelzéseket ahhoz, hogy kapcsolódni tudjanak hozzá. Reagálnia is kell arra, ami a tanulóban egyedi, sajátos. A tanár számára az iskolai szituáció különleges lehetőségeket ad, hogy saját egyéniségét 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN kinyilvánítsa. Tantárgyával, oktatási feladatával kapcsolatosan módja van arra, hogy érdeklődését, meggyőződéseit, egyes érzelmeit kifejezésre juttassa. Ennek igen nagy lehet a jelentősége, mert így a tanár azonosulási mintává válhat. Az azonosulás a serdülőkor végéig igen lényeges személyiségfejlődési mechanizmus. Az azonosulási mintát nyújtó személyiséggel a gyermeknek vagy a serdülőnek kell bizonyos kapcsolatának lennie, ugyanakkor azonban az azonosulási folyamat megindulása meg is erősíti és érzelmi töltéssel látja el a kapcsolatot (Lazowick 1955, Hesnard 1957, Winch 1962, Sears, Rau & Alpert 1965, Güttner 1968 stb.). Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy az identifikáció révén az azonosuló személyiség átveszi a másik értékeit, szempontjait, kognitív sémáit. Az azonosulási folyamat egyik korai kutatója szerint a folyamat leírható úgy, mint az elvont fogalmi jelentéstartalmak értelmezésének fokozódó egységesedése, vagyis mint olyan folyamat, amelynek terméke az, hogy a szavak a két ember számára mindinkább ugyanazt jelentik (Lazowick 1955). Biztos, hogy ez a felfogás nem fejezi ki az azonosulás egészét, azonban nagyon lényeges arculatát emeli ki, és ebből is következik, hogy azzal az emberrel, akivel fogalmaink egyek, érzelmileg is közel tudunk kerülni egymáshoz.

7. A jó tanár tulajdonságai A jó tanár a tanulókkal való hosszan tartó interakciós folyamatban azonosulási mintát nyújthat, és részben ennek alapján, részben a tanulók legalább egy részével való egyedi bánásmóddal erős érzelmi kapcsolatokat alakíthat ki, amelyekben ő a szabályozó fél, és ezek segítségével viszonylag kis energiával komoly nevezési eredményeket érhet el. Ahhoz azonban, hogy azonosulási minta legyen, mennie kell „önmagát adni”, spontán, szabad módon kell viselkednie. A szervezeti szerep gyakran visszafejleszti ezt a képességet és készséget a pedagógusokban, gyakran válnak színtelen oktatóvá, feladatukat csak a tantárgyakra beszűkítve. Ezzel nagyon fontos nevelői hatásról mondanak le. Nem csupán a személyesség és a természetes viselkedés fontos ahhoz, hogy a pedagógus jó azonosulási minta legyen, hanem a megfelelő hitelesség, a kongruencia is. Ez pedig olyan tulajdonság, amelyet ugyan lehet fejleszteni, de elsősorban a személyiség sajátossága. A hitelesség azt jelenti, hogy a nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció jelzésrendszere egyértelmű. Összhangot tükröz, és az interakciós partner ezt érzékeli. A kommunikációs hatások összességének azonos jelentése nagyon megkönnyíti a másik számára, hogy a partnert megértse. Könnyűvé válik a beleélés is, a hiteles, kongruens emberrel könnyű az empátiás viszonyulást létrehozni, és ennek alapján könnyű azonosulni vele. A tárgyukat nagyon szerető, érett és hiteles személyiségű tanárok ezért tudnak sok kapcsolatot fenntartani, és ezért érik el, hogy egyben tantárgyukat is megszerettetik. Az ilyen tanárok osztályaiban mindig akadnak gyerekek, akik az adott tantárgyat választják hivatásul, és később azt magas fokon művelik. Nagyon gyakran tudatos emlékként is hordozzák, nemegyszer hirdetik egykori tanáruk döntő befolyását. Ez azért rendkívül lényeges dolog, mert rámutat arra, hogy az oktatási feladat sem függetleníthető a kommunikáció és az emberi kapcsolatok jelenségtartományától. A pedagógus egyik funkciója lenne a tanulási motivációk szabályozása is. Ez is csak a nevelésen át valósulhat meg, a nevelésben pedig a személyes hatások központi szerepet töltenek be. Az empátia a tanári munkában nem csupán az egyes gyerekekre vonatkozhat, hanem az osztály egészére is, Az osztály sajátos informális csoportalakzatokat tartalmaz, és közös élményrendszere folytán önálló és bonyolult kontextus az osztályközösség számára. Gyakran érezhető egyes tanulói megnyilvánulásokban, hogy a viselkedés elsősorban a társaknak, az osztálynak szól és nem a gyerek saját motivációiból vagy a tanárral kialakult viszonyából ered. Kell a tanár számára csoportempátia is, mert az egyes tanulói viselkedésformákból, azok összefüggéseiből, annak segítségével gyakran megérezhetők sajátos feszültségek, konfliktusok is, amelyekről a gyerekek nem mernek, és néha nem is tudnak beszélni, és ezek az empátiás megértés alapján feloldhatók (Buda 1986, 2004).

8. Az iskola szervezete Szinte úgy látszik, hogy az iskolai szervezet formális hatása jelentéktelenné válik a személyes tényezők mellett. Mintha a formális szervezet inkább csak kerete lenne különféle emberi kölcsönhatásoknak, amelyek a valódi nevelési eredményt létrehozzák. Ma még nem tudjuk pontosan, így van-e, hiányoznak a megfelelő kutatási eredmények, tapasztalati összegzések. E probléma eldöntése olyan módszereket is igényelne, amelyek még nem alakultak ki a tudományos kutatásban. Bizonyos azonban, hogy a személyes szféra jelentősége nagyobb, mint azt a pedagógia jelenlegi elmélete és gyakorlata tükrözi, és az is valószínű, hogy a formális szervezetnek jobban kellene alkalmazkodnia az interperszonális hatásokhoz, nagyobb mértékben kellene azokat lehetővé tennie. Ez vonatkozik az osztályok


11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN létszámától, a tanrendtől és sok más körülménytől kezdve az oktatás tematikájáig és stratégiájáig, az egész iskolaszervezetig. A tanár szerepe az iskolai szervezeten belül kézenfekvő, a vezető szerepe olyan értelmű, amint ez a szerep a különböző munkaszervezetekben érvényesül. A tanár is vezető, noha csak meghatározott időtartamra és meghatározott szituációkra vonatkozik funkciója, szemben azokkal, akik e funkciót állandóan betöltik, a szervezet egészét vagy nagy részét állandóan irányítják. Feladatuk is azonos, el kell érniük, hogy egy formális rendszer célja megvalósuljanak, hogy a befolyási övezetükbe tartozók a szervezet által előírt tevékenységeket folytassák, megvalósítsák azt, amit a szervezet kíván. Mindkét esetben szabályozni kell a szervezet tagjainak magatartását és cselekvését, és a szabályozási feladatkör jelentékeny része a személyiségből eredő zavarómomentumok kiküszöbölése és a személyiség motivációs töltésének felhasználása. Érthető módon az iskolában jóval nehezebb ez a feladat, hiszen a gyerekekben a racionális ösztönzők iránti érzékenység kisebb fokú, a saját érdek képviselete még nem fejlődött ki annyira, mint a felnőttekben, több a zabolátlan késztetés és a szervezeti céltól eltérő motiváció. Az iskolai élettel párhuzamosan a gyerekeknek nagyon fontos személyiségfejlődési korszakok sajátos feladatait kell megoldani (például az emberi kapcsolatok különböző formáinak megtanulása, szülőkapcsolatok átalakítása, autonómia a külvilággal szemben stb.). Mindezek a feladatok egyedi módon, egy-egy iskolai osztályban nagyon különböző módon interferálnak az iskolai szervezettel. Ráadásul a bonyolódó csoportviszonyok egyes jelenségeket felerősítenek és torzítanak, és különös módon állíthatnak szembe az iskolai célokkal. Ez teszi nagyon fontossá az empátiát a tanári munkában.

9. Az empátiát fejlesztő nevelés lehetőségei Az empátia fejlődésére és gyermekkori megnyilvánulásaira vonatkozó újabb tudományos adatok fényében különböző életkorokban lehetségesnek tűnik az empátia fejlesztése nevelői módszerekkel. Az empátiafejlesztő nevelés nem különösebben bonyolult és költséges, elvileg a megszokott óvodai és iskolai rendszerbe is beilleszthető lenne, csak megfelelően képzett és gyakorlott pedagógusok kellenének hozzá, és valamennyi idő külön erre a célra. A módszereknek alkalmazkodniuk kell az életkori sajátosságokhoz. Mint több – részben már idézett – szakmunka kimutatta, a kisgyermekkorban az empátia fejlődéséhez a szoros, érzelemteli szülőkapcsolat kell, amely a gyermek empátiás megértésén át mintegy modellt nyújt, mintát ad a beleélésre, érzelmi rezonanciára. Fontos, hogy a szülő ki is fejezze az empátiásan megértett összefüggéseket, ne csupán empátiásan válaszoljon a gyermek szükségleteire, igényeire (például Barnett 1980a, 1980b). A kisgyermekkorban a szülőkapcsolatokból fokozatosan átvesznek befolyásoló nevelői hatásokat a nagyszülők, rokonok és testvérek, majd az óvodáskortól kezdve mindinkább családon kívüli személyek, nevelők, tanítók, tanárok folytatják ezt. A nevelői kapcsolatok a szülőkapcsolatok mintázatát követik, részben átveszik a szülőrelációt. Sok tekintetben ki tudják azt egészíteni, sok hiányosságát ellensúlyozni tudják. Különösen az óvodás- és kisiskoláskorban van erre lehetőség, hiszen ebben a korban a modellkövetés nagyon erőteljes, az azonosulás készsége erős. A pedagógus tehát ebben a korban az empátiás megértés modellje is lehet. Az empátia játékos gyakoroltatására is van mód. Különösen a másik gyerek vágyaira és igényeire lehet így felhívni a figyelmet. Bizonyos játékos helyzetekben könnyen támad félelem, szorongás, ezt a gyerekek könnyen megérzik, de nem tudnak vele mit kezdeni, nehezen verbalizálják. A szavakkal történő kifejezés különösen az iskoláskorban gyakorolható. Audio vizuális módszerekkel lehet fejleszteni a gyerekek szociálishelyzet-ismeretét. Ebben a gyerekek növekvő szerepismerete is jó támpontot ad. A gyerekekkel könnyen meg lehet értetni már ilyenkor az emberi interakciók egyediségét, a mimika, a hanghordozás és a gesztusok egyedi üzeneteit. A nemverbális kommunikációra a korai serdülőkor a legérzékenyebb. Ilyenkor már nagy az érdeklődés a gyerekekben az emberi kapcsolatok iránt, nagyon fogékonyak az ide vonatkozó ismeretekre. Audiovizuális programok mellett csoportos gyakorlatok, szerepjátékok, emberi helyzeteket elemző verbális foglalkozások segíthetnek. A serdülők szívesen adnak visszajelzéseket egymásnak, lelki tartalmaik kifejezésére erős késztetésük van. Leginkább arra kell vigyázni, hogy a könnyen előbukkanó agresszív indulat és a szélsőséges, megítélő véleményalkotásra, „címkézésre” való hajlam ne okozzon másoknak lelki sérülést. Serdülőkkel az empátiafejlesztő foglalkozások tehát különös óvatosságot és felkészültséget igényelnek. (Morgan 1979, Batson és mtsai 1980 stb.). Újabban sokat tárgyalt kérdés az iskolai zaklatás, traumatizálás a társak részéről (az ún. bullying), amely komoly károkat okozhat a kirekesztett, gyengébb gyerek fejlődésében. Mivel a kortárscsoport lelki nyomása hatására erről a gyerekek nem beszélnek, az ilyen jelenségek észlelése, még inkább megoldása vagy megelőzése nehéz, újabban ennek prevenciója érdekében külön iskolai programok vannak. Ennek a gyermeki traumatizálásnak megfigyelésekor találták azt a szabályszerűséget, hogy az agresszor gyerekek gyakran visszaélnek empátiás készségükkel. 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN Viszont az empátia intézményes fejlesztésének nagy távlatai vannak. A vizsgálatok szerint a haszon ebből kettős. Egyrészt az empátia fejlődése ösztönző és irányadó valamennyi szociális, interperszonális készség fejlődésében (Rothenberg 1970, Feshbach 1975, Sarason 1981, Wine & Smye 1981, Adams és mtsai 1982). Különösen a szerepek megértését és tanulását, az eredményes szerepviselkedést segíti elő. Másrészt a gyerekek morális fejlődésének szinte meghatározója, vezérlője az empátia fejlődése (Eisenberg-Berg & Mussen 1978, Ellis 1982 stb.). Igen lehetséges tehát, hogy az empátiára való nevelésben a morális nevelés kitüntetett lehetősége rejlik, mégpedig indirekt lehetősége, amihez a morális elvek és szabályok verbális hangoztatása (amely a nyugati civilizációban évezredeken át szinte kizárólagos, ma kis hatásfokúnak tűnő módja volt a nevelésnek) nem is szükséges.

10. Empátia az oktatásban Nemcsak a nevelésben, az oktatásban is van funkciója a beleélő megértésnek. Minden tantárgyban az ismeretek bonyolult struktúráit kell kialakítani, rendszerint úgy, hogy ezek a szerkezetek elemekből épülnek fel, meg kell tanítani az összefüggéseket, és el kell érni, hogy a kapott ismeretanyag és összefüggés-rendszer segítségével a gyerekek önállóan is tudjanak élni. Tudjanak feladatokat megoldani, tudjanak következtetni, tudjanak szemléletet alkalmazni. Bár valamennyi tantárgy végső soron tudományból vagy tudományosan megalapozott társadalmi gyakorlatból származik, és az értelmi megismerés terméke – tehát a ráció, a logika érvényesül benne –, a tanulás során ez nem bontakozik még ki teljesen. Marad tere sok érzelmi és más, nem értelmi jellegű pszichológiai körülménynek is. A teljes logikai összefüggés-rendszer kialakulása az oktatás végeredménye, és az iskolai körülmények között általában ez ritkán történik meg, legtöbbször az eredmény csak megközelíti a kívánt mértéket. Csak a nagyon tehetséges vagy nagyon szorgalmas tanulók érik el a maximumot, ezek is gyakran képtelenek az önálló alkalmazásra; még gyakrabban pedig nem tudják személyiségükhöz, életükhöz kötni a tanultakat, így azok lassanként elhalványulnak, és a feledés homályába merülnek. Ezt nagyon sok példával lehetne alátámasztani: kezdve az iskolai nyelvtanítás világszerte tapasztalt, közismerten rossz hatásfokától (nem számítva a nyelvi tagozatos, többnyire elit iskolákat) a matematika alkalmazásának nehézségéig felnőttkorban vagy a történelmi adatok elfelejtéséig. Nemcsak az általános és középiskolákra jellemző ez, még az egyetemekre is, a hatásfok mindenütt eléggé alacsony. A hatásfok maga sok körülményre vezethető vissza, ezek között egyik bizonyosan az, hogy a tantárgyak felépítésének nem vetnek számot a megértési nehézségekkel. Ezek a leglogikusabb oktatásban is előfordulnak. Ha figyelmen kívül hagyjuk az érzelmi tényezőket (például a tárgy iránti érdeklődés hiányát, a tanulási motivációk elégtelenségét, a figyelem összpontosítását zavaró érzelmi és indulati állapotokat stb.), a kognitív folyamatok szintjén is nagyon sok zökkenő és félreértés lehetséges, amely azután megakasztja, megzavarja az ismeretek rendszerezését. Így például más megjelenéstartalmat vehet ki a tanuló egyes elvont fogalmakból, másképpen értelmezhet összefüggéseket, az alkalmazás során nem mindig a leglényegesebb alkotórészt emeli ki. Az oktatói interakciókban a jó tanár ezt könnyen észreveszi és tisztázhatja. Kialakíthatja a megfelelő oktatási légkört, amelyben a kommunikáció kétoldalúvá válhat: a tanulók egyrészt merik megkérdezni azt, amit nem értenek, gyakorlások és feladatmegoldások során feltett kérdéseikkel elárulják azt, amit nem tisztázott, és így kiderülhet, hogy ahol azt hiszik, hogy értik, tudják a dolgokat, valójában mi nem világos számukra (Brocher 1967, 1975). Ez az utóbbi eset a legfontosabb, az ilyen alkalmak adnak valódi visszajelentéseket a tanulóknak összegyúlt valós ismereteikről. A megértés hiánya vagy tökéletlensége nagyon sok nemverbális kommunikációban tükröződik, és az empátiás módon figyelő tanárnak ez elárulja a belső tisztázatlanságot, a félreértést vagy nem értés kognitív feszültségét. A tárggyal kapcsolatos kommunikációban általában mód nyílik arra is, hogy a tisztázatlanság pontos helyét is megállapítsa a tanár, vagyis ráérezzen, melyik az a fogalom vagy összefüggés, ami világos, mi az a jelenség, amelyet nem tud a tanuló megfelelően elképzelni, vagy mi az a tévedés, amely esetleg láncolatban vonja maga után a téves elképzeléseket. A nyelvtanításban is nagyon sok a zökkenő. Ezen a területen már azzal is sokat lehet segíteni a tanulónak, ha a tanár jól ráérez azokra a hibákra, amelyek az anyanyelv logikájának vonatkoztatásából vagy a megfelelő szavak szemantikai eltéréseiből adódnak. Ha tehát az oktatáson nem uralkodik el a logikai megközelítés, a tanár érti, hogy a tiszta belső logikai kapcsolatok kialakítása csupán a végeredmény az oktatásban – és közben a megismerés és a gondolkodás számos tévútját is kénytelen a tanuló végigjárni –, a zavaró körülmények folyamatos kiküszöbölésével jelentékeny segítséget lehet adni a tanuláshoz. A megértési nehézségek egyediek, bár ezen a téren a hosszabb oktatói tapasztalat érvényes általánosításokat is kialakíthat, hiszen számos típusos nehézség fordul elő. Alapjában azonban egyedileg kell megoldani a megértés és a tanulás problémáit. Ez lehetséges, erre mutat az a régi pedagógiai gyakorlat, hogy egyéni korrepetálással biztosítják azt a fajta egyéni odafigyelést és foglalkozást,


11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN amire a megszokott osztályhelyzetben nincs mód. A korrepetálás során ismételt kikérdezéssel, megbeszéléssel könnyen kideríthető, hol akad el a megértés, mi nehezíti az anyag elsajátítását. Újabban a programozott oktatás technikájával, továbbá audiovizuális eszközök felhasználásával igyekeznek biztosítani azt, hogy az információk kellő redundanciával érjék a tanulókat, figyelmük lekötődjön, és feladatok, választási kényszerek segítségével állandó visszajelentést kapjanak arról, mit tudnak, és az mennyire helyes. A korszerű oktatási módszereknek még csak kevés helyen vannak meg a feltételei, és az empátiás megközelítést nem is teszik feleslegessé mindig; még a legfejlettebb országokban is a hagyományos oktatási módszereken van a hangsúly, és ebben megmarad az empátia szerepe. A fejlett empátia jó oktatóvá is tehet valakit, nemcsak jó nevelővé, hiszen gyakran a tantárgyhoz való viszony ott dől el, hogy mennyire sikerül a tárgyat megértetni és elsajátíttatni. A megértési zavarok általában csökkentik a tanulási motivációt, és megnehezítik később is a tantárggyal való foglalkozást. Ha viszont a gyerek értelmi akadályait jól megérző és áthidalni tudó tanár sikerélményekhez segíti a tanulót, ha sikerül néhány alapvető összefüggést tisztáznia benne, amely azután az anyag nagy részét áttekinthetővé teszi, ezzel a tárgyhoz is köti, és kedvet csinál neki. Az oktató „magyarázó”, értelmező szerepét mutatja, hogy a gyerekeknek általában nehéz tankönyvből tanulni, noha a legtöbb tankönyv a felnőttek szempontjából igen logikus és érthető (például a középiskolai tankönyveket a felnőttek gyakran szívesen és tanulsággal olvassák). Legfeljebb az egyetemen kap önállószerepet a tankönyv, itt is kétséges, nem csupán a vizsgára összpontosított tanulási gyakorlat miatt válik-e ennyire jelentőssé, és tényleg biztosítja-e az alkalmazáshoz szükséges megértést és tudást.

11. Az empátia sajátos oktatási és nevelési területeken Az empátiára különösen szükség van olyan oktatási területeken, ahol az oktatás célja nem ismeretek vagy logikai képességek kialakítása, hanem mozgásokat, cselekvési készségeket, esetleg művészi tevékenységet kell elsajátítani. Itt a logikai rend és a tudatosítható ismeret jelentősége elhalványul, a szóbeli instrukciók általában nem mindig elegendők és érthetők ahhoz, hogy azokat zavar nélkül teljesíteni lehessen. Ilyenkor csak a beleélés segítségével lehet megérteni, hogy mi nehezíti valamilyen mozgás végrehajtását, miért nincs lendület vagy idegélettani gazdaságosság valamilyen mozdulatban, miért tér el a cselekvés a kívánttól. Sportedzők, tánctanárok, művészeti oktatók, színészeket, énekeseket képző szakemberek, de gyakran szakmunkásképző iskolák pedagógusai is állnak ilyen feladatok előtt. A tapasztalatok szerint ritkán próbálják meg a saját fantáziájukban lejátszani tanítványaik viselkedését, hogy abból megérthessék, mi is zajlik bennük, inkább csak korrektív visszajelentésekkel próbálják elérni, hogy a mozgás, a cselekvés közeledjen a kívánathoz. Nemegyszer pedig – erre vonatkozó leírásokat ismerünk – a beleélésnek egészen addig el kellett mennie, hogy a tanárnak magában utánoznia kellett tanítványa viselkedését, hogy azután megérthesse, mi nehezíti a megfelelő tevékenységet, min kell célzottan változtatni a siker érdekében. Balettban, sportmozgásban gyakran az utánzásig menő beleélés tisztázhatja egy izom csoport gyengeségét vagy egy beidegzés bizonytalanságát. Ha ez kiderül, akkor a mozgást fel lehet bontani elemeire, és a nehézséget okozó részletet lehet gyakoroltatni. Az empátia révén olyan nehézségekben lehet segítséget nyújtani, amelyet a mozgást végrehajtó maga sem érez, és így nem tudatosíthat, és amelyen esetleg az audiovizuális visszajelentés (például képmagnó-visszajátszás) is csak körülményesen változtathat. Az empátiának rendkívül nagy a jelentősége a gyógypedagógiai és a kriminál pedagógiai munkában (Morgan 1979). Az értelmi vagy érzék- és mozgásszervi fogyatékosok nevelése és tanítása számos különleges problémát rejt magában, ezekben az egyedi körülmények – egyrészt a fogyatékosság egyedi mértéke, másrészt a fogyatékossággal kapcsolatos előző élmények jellege – meghatározóak lehetnek. Még kevésbé érvényes tehát ezen a területen a tapasztalati általánosítás vagy a tudományos adatokból származtatott sablon, mint az egészségesek pedagógiájában. A tanításban és a nevelésben kisebb az értelmi hatások lehetősége. A szokásosnál nagyobb indulatok, nehezebben szabályozható összeköttetések jelentkezhetnek, amelyeknek kezelése bonyolult kérdéseket vethet fel. A legtöbb fogyatékos természetellenes, sok lelki traumát kiváltó életkörülmények közé kerül, például intézetekben éli le az életét, amelyekben mind a kortárskapcsolatok sajátosak és korlátozottak, mind pedig a felnőttekkel való kapcsolatok egysíkúak, érzelemszegények. A fogyatékosságból eredő életkörülmények hatása olyan pszichológiai reakciókban jelenhet meg, amelyeket nehéz a fogyatékosságtól vagy annak lélektani kísérőitől elkülöníteni. A fogyatékosság felerősíti a nevelő különféle zavaró érzelmi állapotait is, viszolygást, ellenszenvet kelthet benne, és ezáltal csökkentheti az értelmi odafordulást. Ebből pedig a szabályozó tevékenység hatáscsökkenése, a fogyatékosokban sérülést okozó nevelői viselkedés vagy pedig közvetlen konfliktus származhat.


11. AZ EMPÁTIA JELENTŐSÉGE A PEDAGÓGIAI MUNKÁBAN ÉS A GYERMEKNEVELÉSBEN Ugyanakkor az empátiás megközelítés a fogyatékosságok messzemenő kompenzációját teheti lehetővé. Számos példát ismerünk arra vonatkozóan, hogy egy-egy érzékszerv hiányát más érzékszervek működése révén milyen magas fokban lehet ellensúlyozni. A fogyatékos értelem gondos, türelmes, ráhangolódó tanítás révén képezhető lehet olyan fokig, amely esetleg az életbe való feltűnésmentes vagy szubjektíve kielégítő beilleszkedést biztosítja. Itt különösen nagy jelentősége van a megértési nehézségek empátiás leküzdésének. A fogyatékosságok esetében a fő nevelői probléma általában a megfelelő értelmi teljesítmények kialakítása, és maga a nevelői szabályozás kevesebb figyelemben részesül (azért is, mivel a fogyatékosság rendszerint az önállóságot és az interperszonális lehetőségeket amúgy is korlátozza, az interakciókban tehát a fogyatékosokkal kevesebb a feszültség és a befolyásolási probléma). A társadalomellenes késztetésekkel teli vagy normasértő viselkedés miatt elkülönített gyerekek és serdülők nevelése nagyon nehéz és itt a viselkedésszabályozás jelentősége lép előtérbe. Ugyanaz vonatkozik erre a nevelői tevékenységre, ami általában a pedagógiai munkára, csak felfokozott mértékben. Az ilyen megzavart viselkedésű fiatalok nevelését a társadalom általában szigorúbban szervezett formális organizációkban próbálja végezni, vagyis nagyobb hangsúlyt kap a büntetés mint a nevelőeszköz. A személyes hatásoknak kevesebb tere marad, nemcsak szervezeti okokból, hanem azért is, mert a javítóintézetek, veszélyeztetett gyerekeket nevelő otthonok vagy ifjúsági büntető telepek pedagógiai munkájának társadalmi presztízse csekély, és az ilyen munkakört a nevelők általában jobb híján választják. A személyes hatásoknak az ilyen otthonokban, intézetekben pedig még nagyobb lenne a szerepe. Ez kiolvasható lényegében Makarenko életművéből is, noha ő inkább a közösségi erők szerepét hangsúlyozta. Leírásaiból kitűnik, hogy mennyire figyelembe vette, és nehéz, kritikus nevelői helyzetekben mennyire mélyrehatóan megértette a fiatalok egyedi problémáit, és milyen célzottan tudott azokra hatni néhány szóval, esetleg egyéni foglalkozással. De ugyanez következik olyan kriminálpedagógiai próbálkozásokból is, amelyek valamilyen pszichológiai iskolára épültek. Ismert például a pszichoanalitikus Aichhom irányzata (1925), Adler individuálpszichológiai pedagógiája (Adler & Furtmüller 1914, Kulcsár 1932, Máday 1940 stb.), de ide tartozik a magyar György Júlia iskolája is (például 1972). Általában csak egyéni foglalkozást a szakemberek nem tartanak elegendőnek, hacsak nem pszichoterápiáról, reszocializációs célú pszichológiai munkáról van szó, a fő módszer a közösségi terápia valamilyen formája, de ezen belül az egyéni kezelésnek is nagy jelentősége van. Talán sehol sem annyira fontos az empátiás képesség és készség mellett a hiteles viselkedés fontossága, mint a bűnöző hajlamú vagy más okból nehezen nevelhető fiatalok között (Bong 1980). A sajátos oktatási és nevelési körülmények között érzelmileg, fejlődésükben sérült, fogyatékos vagy beteg gyerekekkel foglalkozó szakemberek általában speciális képzést és továbbképzést igényelnek az empátiás készség fejlesztése és szinten tartása szempontjából. Az empátiás készség sokkal fontosabb lehet munkájukban, mint a szakértelem. Számos jó empátiafejlesztő programot dolgoztak ki pedagógusok számára, ezeknek jók az eredményeik (például Morgan 1979 stb.) Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az empátia azért nagyon fontos a gyermeknevelésben és a pedagógiai munkában, mert megkönnyíti a gyerekek viselkedésének szabályozását, a gyermeki személyiség problémáihoz való helyes nevelői viszonyulást. Lehetővé teszi, hogy a gyerekek tanításában a nevelő – a szülő vagy a pedagógus – megfelelő közvetítő legyen az ismeretanyag vagy a társadalmilag megkívánt készség valósága és a gyermek adott lelkiállapota – értelmi fejlettségi szintje, motivációs viszonyai, az ismeretanyagban vagy a készségben elért státusa – között. Az empátia szerepe sokkal nagyobb lehetne, mint amennyire a beleélés a nevelésben érvényesül. Bizonyos, hogy a nevelés és az oktatás csaknem kizárólagos racionális szervezése és lebonyolítása az egyik fontos tényezője annak, hogy az emberekben nem alakul ki az empátiás képesség, hiszen gyermekkoruktól hozzászoknak ahhoz, hogy csak verbálisan és csak értelmileg viszonyuljanak a világhoz és egymáshoz, és önmagukat is csak verbális, racionális kategóriák és teljesítmények szerint mérjék.


14. fejezet - 12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Az empátia talán legfontosabb érvényesülési és alkalmazási területe a gyógyító tevékenység. Ennek minden munkakörében olyan problémák sokasága jelentkezik, amelyet a mindennapi gondolkodással, az egyszerű, értelmi hangsúlyú megközelítéssel nem lehet megérteni és befolyásolni. A legrégibb és ma is legfőbb gyógyító munkakör az orvoslás, az orvosi munka. Ez a munka a jelenlegi általános felfogás szerint elsődlegesen a testi működészavarok gyógyításából és megelőzéséből áll. Ebben az empátiának van jelentősége, de nem olyan nagy, mint a racionális vezérlésű diagnosztizálásnak és gyógyító beavatkozásnak, illetve az emberi életműködéseknek és a szervezettel kapcsolatos ismereteknek. Az empátia leginkább a fájdalom és a funkcióképtelenség fokának vagy a terápiás beavatkozás hatásának megítélésében segíthet. Az emberekben különböző a fájdalom kifejezése, a fájdalom valódi mértékét gyakran a nemverbális kommunikáció apró jegyei vagy a beteg élményének empátiás rekonstrukciója árulják el (Lamm, Decety & Singer 2011). A különböző tudatállapotok, eszméleti fokozatok is világosabban tárulnak fel az empátiásan figyelő orvos előtt, mint ha csak arra hagyatkozik, hogy mit mond vagy egyezményes jelekben mit fejez ki a beteg. Ismeretes, hogy a beteg elesettsége – különösen a beteg gyermeké – nagyon lényeges támpont állapotának megítélésében, ennek jellegét és mértékét beleéléssel, a beteggel empátiásan kommunikálva különösen jól meg lehet állapítani. A baját kicsinyíteni vagy felnagyítani akaró beteg is lelkiállapota, élményvilága oldaláról könnyebben ismerhető fel, mint vizsgálatok segítségével. Az empátiásan figyelő orvos finomabban képes érzékelni a beteg állapotának változásait is, és ez által segítséget kaphat a terápiás hatások ellenőrzésében (Pilling 2004).

1. Az orvoslás hagyományos módja A régi idők orvosainak feladata volt a betegek megnyugtatása, vigasztalása is, és az talán nagyobb jelentőségű volt, mint gyógyító tevékenysége. Ma a megnyugtató, vigasztaló funkció jelentéktelenné vált, hangsúlyosabb a gyógyító tevékenység. Az orvosi munka természettudományos alapokat kapott, ebben különösen nagy szerepe lett a kórélettani folyamatok és gyógyító hatások objektiválásának. Az orvosok szemlélete bizonyos fokig tárgyiasult ennek hatására a betegekkel szemben, leletek és vizsgálati eredmények váltak érdekessé, a beteg közléseinek mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak. A medicina természettudományos átalakulásának következtében az orvostovábbképzésben és az orvosi munkában az empátiának kevés helye marad, és általában az orvosokban elsorvad. Ezt az elsorvadást elősegíti az orvosi viselkedés autokratizmusa, az a körülmény, hogy az orvos megszokja, hogy betegeivel szemben egyenlőtlen, fölényhelyzetű viszonyban van, ő kérdez, ő utasít, a betegek csak korlátozottan beszélhetnek, és engedelmeskedniük kell. Az orvosi szerep ezenkívül hagyományos, ősi eredetű tiszteletben is részesül. Mindez kikapcsolja az interperszonális visszajelentéseket az orvos körül. Az orvosi munka szervezetének is számos olyan vonása van, amely a kollégák vagy az egészségügyi dolgozók visszajelentő kommunikációit is elfojtja. Ilyen például az orvosok között uralkodó kollegialitás és udvariasság, továbbá az egészségügyi személyzettől is megkövetelt tiszteletadás és engedelmesség, amely nagyobb fokú, mint más szakmákban hasonló foglalkozási rétegezettségen belül. Így történik, hogy az orvosok kiemelkedően érzéketlenek az emberi kapcsolatokban, nem tudnak empátiával élni, nagyon nehéz a beleélő ráhangolódás betegeik dolgaira. A betegekkel kapcsolatos viszonyzavarokat, kommunikációs nehézségeket vagy konfliktusokat vagy szankciókkal igyekeznek megoldani (felháborodnak, szóvá teszik a dolgot, haragszanak, esetleg fegyelmi kényszerítő eszközökhöz nyúlnak – erre kórházban van lehetőségük), vagy pedig visszavonulnak szerepükbe és nem reagálnak, ilyen esetekben viszont nem tudják levezetni a kellemetlen élmény érzelmi feszültségeit. Az empátia szükségessége a legutóbbi évtizedekben vetődött csak élesen fel. Ekkorra értek meg az egészségügyben és a társadalomban olyan változások, amelyek mind a betegek viselkedését, mind pedig az orvoslás feltételeit átalakították (Buda 1994). Ugyanebben az időszakban figyeltek fel arra, hogy az empátiát csak kismértékben vagy tökéletlenül használó orvos vagy egészségügyi dolgozó is átmegy az érzelmi rezonancia élményein, még ha azokat nem is tudatosítja, vagy azoktól elzárkózni igyekszik. Az empátiás feldolgozás hiánya nehezíti az így átvett érzelmi tartalmak megküzdéses (coping) feldolgozását, és ez az érzelemtömeg észrevétlenül is belső sztresszforrássá válik. 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Újabban a szenvedő betegekkel foglalkozó egészségügyi személyzetnek ezért gyakran szerveznek olyan csoportokat, amelyek éppen ezt a sztresszformát tudatosítják és segítik feloldani (Wilson, Prescott & Becker 2012). Érdekes módon a pályakezdő medikusokban az empátiás készség és figyelem megjelenik, de már az első klinikai évben – a harmadik évfolyamon – ez drámaian lecsökken (Hojat és mtsai 2009). A további medikusévekben is alacsony marad, és a pályakezdés idején is, azután némi fejlődés állhat be. Ma mindtöbb külföldi egyetemi képzésben, majd később posztgraduális képzésben próbálják fokozni az empátiás képességet speciális képzési módszerekkel, gyakoroltatással (Hojat 2007, 2009, Karassner és mtsai 2009, Pollak és mtsai 2011, Neumann és mtsai 2012 stb.).

2. Az orvosi tekintély problémái A mai betegek más viszonyban vannak az orvosaikkal, mint régebben. A vallásosság visszaszorulásával – az ún. szekularizációval – párhuzamosan csökkent az emberekben a tekintélytisztelet, és mindenféle emberi kapcsolatban inkább az egyenrangúság alapján igyekeznek viselkedni. Az elmúlt századok társadalmi szerkezeteiben az emberi kapcsolatokban nagyon sok volt az egyenlőtlen, tekintélyelvre épített viszonyforma, a társadalmi szabályozás bőven élt a tekintély viselkedésszabályozó eszközével. Így tisztelni kellett az idősebbet, a magasabb rangút, a különböző társadalmi intézmények hivatalos képviselőjét, köztük a papot, az orvost, a tanítót vagy a katonát. Mindez ma megszűnőben van, és a régi, ún. irracionális tekintély helyett ma csak annak van tekintélye – és ezt racionális tekintélynek nevezik –, aki bizonyította vagy bizonyítani tudja képességbeli, tudásbeli vagy más, az interakciós partner szempontjából értékesnek számító képességét. Az orvosi tekintély irracionális tekintélyforma volt, hiszen a gyógyító képességeket, a betegségek területén való biztos jártasságot nem lehetett kétségbe vonni, ha valaki orvos volt. Ma köztudott, hogy az orvosi szakértelemnek mennyiféle fokozata és szakága van, az egyszerűbb betegek is jól tudják, hogy az orvosok képességei feltételek függvényei, és e feltételek nélkül képességei kevéssé hatékonyak. Az orvos iránti régi tekintélytisztelet mindinkább átadja tehát a helyét a szakértőhöz való józan kapcsolatoknak. A szakértőhöz forduló kliens előlegez bizonyos racionális tekintélyt a szakértőnek, de igyekszik ellenőrizni is azt, képviseli saját érdekeit, igyekszik megérteni, mi történik vele vagy a dolgaival. Ilyenek a mai betegek is, és erre a mai medicina még nem készült fel eléggé. Az idősebb orvosnemzedékek úgy nőttek fel, hogy a betegek viselkedésének és együttműködésének szabályozása szinte automatikusan megvalósult az orvosi tekintély révén (Buda 1975, 1977). Ma viszont a betegek részéről több az információigény, több a józan mérlegelés, az ajánlott vizsgálatokkal és beavatkozásokkal szemben néha gyanakvás él, és érdekeiket az orvossal szemben is következetesen érvényesíteni próbálják, és ebből konfliktuskészség, sőt (mint ezt a tőkés országokban hatványozottan szaporodó kártérítési perek hulláma is bizonyítja) felelősségre vonási hajlam is következik. A betegek újfajta viselkedését és a gyógyító munkával együtt járó viselkedésszabályozási feladatot az orvosok nehezen viselik el. A változás terhei főleg az alapellátásban dolgozó orvosokra nehezednek. A felmerülő problémák megoldásához empátiás odafigyelés kellene az orvos részéről, meg kellene értenie betegeinek lelkiállapotát. Ez nagyon különböző, mert a társadalom egy része viszont már nagyon józanul, kritikusan, néha előzetes rossz tapasztalatok birtokában nézi az orvost. Az ilyen emberrel egészen másként kell bánni, a megfelelő kommunikáció révén azután elérhető, hogy a beteg együttműködjön a gyógyítással és az orvos racionális tekintélyre tegyen szert. Az orvos beleéléses úton megértheti a betegek konfliktuskészségét is, ennek motivációit és okait befolyásolhatja, és ezzel ellentéteknek elejét veheti. Ha beleéli magát betege helyzetébe, könnyen fel tudja magában idézni azokat az indítékokat, amelyek a beteget vezérlik. Ez azért is valószínű, mert az orvos, ha megbetegedett, már régen is úgy viselkedett, ahogyan a mai átlagember, és hozzátartozóinak betegsége esetén is nagyon odafigyelő, kételkedő, információéhes és túlbiztosító hajlamú szokott lenni. A „fontos” emberek, a VIP-ek hogyan az angol (very important person=nagyon fontos ember rövidítésével a) kifejezés ma elterjedt olyanok, mint ma már általában a fiatal, értelmes betegek, egyenlő szinten keresnek kapcsolatot az orvossal, szakértőként bánnak vele. A beteghez empátiásan közeledve az orvos képes kilépni a hagyományos, tekintélyelvű orvosszerepből, tud az egyén szükségleteinek megfelelően viszonyulni, a beteggel egyedi módon bánni. Az empátia érdekében is, de a kapcsolatok hatékony befolyásolása érdekében is szükséges, hogy az orvos a betegekkel a szokásosnál kissé hosszabb ideig foglalkozzon, és esetleg az orvosi vizsgálathoz szükséges mértéken túl is kommunikáljon. Csak így rakódnak össze a megértéshez szükséges apró – többnyire nemverbális – jelzések, és így lehet választ adni a beteg ki nem mondott kérdéseire, így lehet igényeit kielégíteni. A kommunikáció gyakran hiányos az orvosbeteg találkozások során. Gyakran az orvos túlterheltsége miatt van ez így, de még gyakrabban azért, mert az orvos nem tulajdonít jelentőséget a kommunikációnak, munkáját túlzottan szűken értelmezi, csak a testi elváltozásokra figyel, és azokat igyekszik befolyásolni. Ehhez a panaszok és a betegségtörténet (az ún. anamnézis) rövid kikérdezése elegendő bevezetésnek tűnik, a lényeg a vizsgálat és a gyógykezelés előírása vagy 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN végrehajtása marad. Konzíliumok, főorvosi vizitek alkalmával gyakran nem is beszélnek a magasabb rangú orvosok a beteggel, csak megvizsgálják, majd pedig tárgyalnak róla és felette. Bizonyos orvosi szakágakban szinte már jellemzően leszűkült a kommunikáció az orvos és a beteg között, a beteg gyakran már levetkőzve kerül az orvos elé, aki csupán megvizsgálja. Az amerikai zsargon találóan nevezi az ilyenfajta orvosi viszonyulást „állatorvosinak”, hiszen ilyenkor a beteg is alig több, mint élőlény, biológiai rendszer, amelyet a tudós szakértő megvizsgál és befolyásolni igyekszik. Pedig a kommunikáció hiányával a gyógyítás egyik előfeltétel jellegű eszköze, az együttműködésre való serkentés, a kapcsolati zavarok megszüntetésének lehetősége – vagyis a terápiás helyzet szabályozásának lehetősége – megy veszendőbe (DiMatteo 1979, Waitzkin 1984). Ma sok kutatási adat bizonyítja, hogy a legkülönbözőbb orvosi ellátási területeken a magasabb empátiás képességű, illetve az empátiát használó orvos gyógyítói hatékonysága jobb (Hojat 2007, Hojat és mtsai 2011, Neumann és mtsai 2012). Általában a betegek az empátiás orvos segítségével jobban együttműködnek a műtéti döntésekben (Selph és mtsai 2008), és a betegek elégedettsége általában jobb az empatikus orvossal kapcsolatosan, és nagyobb az autonómaérzésük is (Pollak és mtsai 2011).

3. A minősítés feladata Az orvosnak gyógyító funkciója mellett világszerte van egy sajátos minősítő feladatköre is. Az egész világon elterjedtek a betegbiztosítási rendszerek, egyrészt ezeknek az igényeit az orvosoknak a gyógyítással egyidejűleg teljesíteniük kell, másrészt nőtt a betegség igazolásának jelentősége, hiszen ettől nagyon sok mentesülés, kedvezmény függ, elsősorban a munkával kapcsolatosan, és ezeket az igazolásokat is az orvos adja ki. Az orvos tehát nemcsak gyógyít, hanem elkerülhetetlenül is a hivatalnok és a bíró szerepébe is belekényszerül. El kell például döntenie a munkaképességet, véleményeznie kell a különböző alkalmasságokat (csaknem minden lényeges társadalmi tevékenység – az autóvezetéstől kezdve a sportolásig vagy az egyetemi tanulmányokig orvosi vizsgálathoz és alkalmassá minősítéshez kötött), nyilatkozni a kell egy csomó olyan dologban, amelynek megítélésére az orvos nem is mindig kellően képzett. A minősítő feladatkör szociológiai erőviszonyokból eredően szembe állíthatja a beteget az orvossal, hiszen a beteg érdekei ellentétesek lehetnek azzal, amit az orvos objektív módon megállapít. Keresőképesség esetében a beteg általában betegebbnek érzi magát, és más minősítést igényelne, mint amit az orvos alkalmaz, ha viszont orvosi engedélyről vagy alkalmassági véleményről van szó, akkor bajait kicsinyíti, egészségesnek tünteti fel magát. Könnyen megindul a vita a minősítés körül, a beteg ennek hevében nemcsak közérzetét, saját véleményét közli állapotáról, hanem hajlamos az orvos szakértelmének vagy elfogulatlanságának, pártatlanságának kétségbe vonására is. Az ellentét ilyenkor intézményes struktúrákból ered, az orvosnak ezt is pszichológiailag kell kezelnie, a beteg viselkedéséhez empátiásan kell viszonyulnia. Így gyakran megtalálja a módját az ellentét megoldásának, el tudja fogadtatni érveit, szempontjait. Ennek általában az a feltétele, hogy ő maga is megértse a beteget, és elfogadja annak a szempontjait. Ilyen esetekben nem elegendő csupán a betegséget kezelni, mint ahogyan azt a természettudományos medicina fejlődésének utóbbi évszázadaiban tette, foglalkoznia kell a beteggel magával is, mint személyiséggel, hiszen a beteg személyisége lehetetlenné teheti a harcot a betegséggel szemben (például, ha a beteg nem működik együtt, nem fogadja el az orvosi javaslatokat, nem tartja be az orvosi előírásokat, vagy pedig az orvossal való konfliktusa miatt nem a gyógyító folyamatra figyel). Jelentős érdekellentét, komoly konfliktuskészség, sőt kialakult konfliktus eseteiben is van mód arra, hogy az orvos segítő, terápiás módon tudja kontrollálni a helyzetet. A beteg számára megvilágíthatja az intézményes érdekviszonyokat, meg tudja értetni a saját helyzetét, kötelmeit. Sokszor komoly gyógyító jelentősége van az ilyen problémás orvos-beteg találkozások kellő lélektani feldolgozásának és kommunikációs megoldásának. Nagyon ritka az olyan orvos–beteg találkozás, amiben csak valami egyszeri és közvetlen érdek nyilvánul meg a beteg részéről, és azt veszélytelenül ki lehet elégíteni, még ha némileg szabálytalan vagy orvosilag indokolatlan is. Sokkal gyakoribb, hogy az érdekellentétes helyzetek megismétlődnek, és hogy a beteg szinte hordoz magában olyan motívumokat, amik orvosokkal, egészségüggyel és más intézményekkel összeütközésbe hozhatják. A „jólelkű”, engedékeny orvos ilyen esetekben inkább árt, mert e motívumokat erősíti. Ha viszont képes kommunikációs eszközökkel változtatni ezeken, a betegnek sokszor többet segít, mint amennyit esetleg közvetlenül orvosilag tenni tud, mert például további konfliktusoktól óvja meg, megakadályozza, hogy a beteg önmagának ártson (például a kierőszakolt diagnosztikai vizsgálatokon vagy a feleslegesen kikövetelt gyógyszerkészítményeken át), vagy esetleg a beteg neurotikus hajlamán is enyhít (erről a későbbiekben még bőven lesz szó).

4. Az idült beteg viselkedése 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Míg régen a betegek többsége súlyos eset volt, ma több az enyhe vagy a krónikus eset. Találkozik az orvos azokkal is, akik nem betegek, nemcsak az említett alkalmassági vizsgálatok során, hanem a különböző szűrővizsgálatokon is, amelyek közül mind több kötelező. Aki nem beteg, vagy akinek csak enyhe panaszai, tünetei vannak, vagy idült betegsége miatt inkább ellenőrzésre és gondozásra szorul, semmint terápiára, az nem tudja annyira értékelni az orvos munkáját, mint az, aki nagy fájdalmában, elesettségében vár segítséget. A súlyos beteg gyerekes lelki állapotba kerül, felnéz az orvosra, könnyen és szívesen előlegez neki tekintélyt, szívesen ragaszkodik a mágikus orvosszerephez, mert ezáltal az orvossal való találkozás megnyugtatóbb számára. Régen az is könnyítette az orvosi tekintély fennmaradását, hogy a betegek túlnyomó része súlyos, komoly beteg volt, apróságokkal aligha fordultak orvoshoz. Ma az orvoslásban előtérbe került a megelőzés, ezért az apró panaszoknak is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, sőt a szűrés formájában szívesen elébe mennek a betegnek, ezenkívül a gyógyítás hatékonysága egy csomó, korábban súlyos, esetleg biztosan halálossá váló betegséget idültté tett. Az idült betegeket az orvostudomány olyan jó állapotban tartja, hogy azok munkaképességüket és társadalmi cselekvőképességüket nem veszítik el, úgy élhetnek, mint a többi ember, csak éppen gyógyszert kell szedniük és ellenőrzésre kell járniuk. Cukorbetegek, sőt ma már daganatos betegségekben vagy immunológiai betegségekben szenvedők is élnek így. Velük szemben is túlteng a racionalitás, az orvos szabályozó magatartása. Az idült betegek esetében az orvosok szabályozó feladata különösen fontos, ugyanis az ilyen betegek könnyen megunják a megmaradt néhány korlátozást is (a diétát, a gyógyszerszedést, a kezeléseken vagy ellenőrzéseken való megjelenést, ártalmas élvezeti szereket fogyasztanak stb.), pedig ezek elhanyagolása állapotuk romlásához vagy szövődmények kialakulásához vezethet. Az orvos pszichológiai szabályozása tehát rendkívül fontos a testi gyógyítás szempontjából is, ha ugyanis nem sikerül befolyásolnia a beteget, akkor hagyományos orvosi munkája is kilátástalan. Ismét az empátia segít abban, hogy a krónikus beteg együttműködését zavaró megnyilvánulásainak indítékait meg lehessen érteni. Nagyon gyakran éppen a pszichológiai problémák, feszültségek késztetnek az orvosi előírások megsértésére. Máskor a magánélet követelményei ütköznek össze az orvosi előírásokkal. Gyakran a párkapcsolatot vagy a családon belüli szerepet zavarja meg az az életmód, amelyet a betegség – a beteg tudatában ez úgy jelentkezik, hogy az orvos – rákényszerít az emberre. Szép orvosi szociológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy például a cukorbetegség egyensúlyban tartásához szükséges diétát a háziasszonyok nehezen tudják betartani, különösen olyan kultúrákban, ahol a háziasszony szerepének a családban központi jelentősége van (Bloom, 1963). A tuberkulotikusok nem szívesen veszik be a gyógyszereket, mert egyébként jó közérzetüket a gyógyszerek mellékhatásai elrontják: ők paradox módon akkor érzik betegnek magukat, amikor jó úton vannak a gyógyulás felé, és akkor panaszmentesek, amikor kezelésüket éppen elhanyagolják. Az elmebetegek is kerülik a gyógyszerek bevételét, mert azok aluszékonnyá, fáradékonnyá teszik őket. Nem egy krónikus betegségben a fenntartó gyógykezelés zavarja a szexuális képességet vagy élménykészséget. Szinte felsorolhatatlanul sok közvetlen és még több mélyebb, a beteg önértékelés évei, külsejéhez való viszonyával, tulajdonságainak mélyebb értékelésével összefüggő oka van az idült betegek együttműködési nehézségeinek. Ezeket az orvosnak meg kell értenie, és befolyásolnia kell. Gyakran az együttműködési zavarok oka a beteg számára sem világos, ilyenkor nem is lehet kikérdezni, csak a beleélés segíthet. Gyakran hosszabb kommunikáció, ismételt pszichoterápiaszerű foglalkozás kell ahhoz, hogy a beteg lelkiállapota érthető legyen. A beteg megértése csaknem mindig magában rejti a megoldás kulcsát is, hiszen legtöbbször lehet változtatni a gyógymódon, fel lehet cserélni gyógyszereket, bele lehet menni különböző kompromisszumokba, lehet lazítani a diétát stb. Nem is beszélve arról, hogy az orvosnak van módja úgy is könnyítenie a beteg helyzetén, ha a hozzátartozókkal is felveszi a kapcsolatot, és azokat próbálja úgy befolyásolni, hogy az által a beteg ne kerüljön elviselhetetlennek érzett helyzetekbe. A krónikus beteg különféle általános emberi, illetve betegségéből eredő problémáit, sztresszeit a hosszú együttműködés során általában, illetve optimálisan kialakuló erős orvos-beteg kapcsolat keretében jól lehet befolyásolni. Ez a kapcsolat elősegíti a kontextuális megértést és az empátiát is, néha szinte pszichoterápiás – tehát élménymód- és viselkedésmegváltoztató – befolyásolásra is alkalmas.

5. A „neurotikus” beteg Szükségessé teszi az empátia alkalmazását az ideges természetű megbetegedések, a neurózisok és más viselkedészavarok mind gyakoribb megjelenése is az orvosok gyakorlatában. Nem lehet biztosan tudni, szaporodnak-e az ilyen jellegű problémák, vagy azért találkoznak velük gyakrabban az orvosok, mert az orvosi ellátás javul, és így könnyebben jutnak el az orvoshoz enyhébb esetek is, és az emberek egészségesebbek is akarnak lenni. Valószínű, hogy mindegyik tényező közrejátszik; a modern társadalmi életkörülmények, az emberek fokozódó individualizációja, a különféle sztresszek és más, feszültségkeltő hatások valóban gyakoribbá teszik a neurotikus tünetképződéseket. Területileg elérhetőbbek az orvosok, és a betegbiztosítás elterjedése miatt gyakrabban is fordulnak hozzájuk. 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Az ideges panaszokkal jelentkezők nem láthatók el a szokásos orvosi módszerekkel. A diagnózis rendszerint a szóba jövő szervi betegségek kizárása, a negatív vagy a panaszokat nem magyarázó vizsgálati leletek alapján történik. A kezelés nyugtatókból vagy különböző tüneti hatású szerekből szokott állni. Mind a diagnózis, mind a kezelés bizonytalan, rossz hatásfokú. Az ideges panaszok a személyiség fejlődési zavaraiból, az emberi kapcsolatok ellentmondásaiból és a személyiséget érő sérelmek, meghiúsulások feszültségeiből származnak, azoknak energiáit vezetik le, és nehéz élethelyzetekben biztosítanak a személyiség számára valamilyen egyensúlyt vagy kíméletet. A neurotikus állapotok nagy részének van valamilyen lélektani haszna a személyiség számára, a pszichoanalitikus elmélet ezt nevezte betegségelőnynek. Freud eredeti koncepciója szerint az alapvető – az ún. elsődleges – betegség előnye az, hogy a tünet vagy panasz védelmet nyújt súlyosabb pszichés feszültségek vagy alkalmazkodási zavarok ellen, mert lehetővé teszi a személyiség önszabályozását, legalább tünet vagy panasz árán. De igen lényeges az ún. másodlagos betegségelőny is, ez valamilyen cél eléréséből fakad, például valamilyen kötelesség alóli mentesülésből, a hozzátartozók fokozott törődéséből és gondoskodásából vagy olyan, bonyolultabb haszonból, hogy így a személyiség nem kényszerül bele konfliktusba és esetleg szakításba valamely lényeges emberi kapcsolatával. Az előnyök ellenére a tüneti állapot sok kényelmetlenséggel is jár, sok feszültség származik belőle, a beteg sokat szenved, néha nagyon nyomorultul érzi magát. Ezt a bonyolult helyzetet az objektiváló orvosi gondoskodás aligha érti meg, és nem tudja befolyásolni. A panaszok és a tünetek nem férnek bele a megszokott betegségkategóriákba, ezért előfordul, hogy a betegséget az orvos nem ismeri el, az esetet „nem beteg” vagy „panaszainak nincs szervi alapja” címkével hárítja el magától. Az ilyen betegek nehezen szabályozhatók, gyakran kerülnek konfliktusba az orvosokkal, a gyógyszerek nem hatásosak náluk, leginkább mellékhatások jelentkeznek. Az egyik orvostól a másikhoz járnak, gyakran ellentmondó állásfoglalásokat váltanak ki az orvosokból. Az ilyen esetek szaporodása az orvosi gyakorlatban ugyancsak növeli a csak empátiával megoldható jelenségek számát. Az empátiára nagy szükség van már a diagnózis során is. Fontos ez a szervitől való elkülönítésben is. A hagyományos orvosi gondolkodás hajlamos arra, hogy egyedül a szervi okok hiányát tekintse az ideges kórkép diagnosztikus alapjának. Ez pedig csalóka, tévedésre vezető álláspont, hiszen sok – néha súlyos kimenetelű – szervi betegség olyan szakasszal kezdődik, amelyben még nincsenek kimutatható szervi elváltozások. Az ilyen betegségeket ideges jellegűnek minősíteni nagy hiba, azért is, mert az ideges panaszokat azután az orvosok nem veszik elég komolyan, a későbbiekben nem részesítik kellő figyelemben, hiszen elég gondjuk van a súlyosabb betegekkel. Máskor a vizsgáló módszerek (például laboratóriumi eljárások) hibalehetőségei miatt nem találják meg a helyes diagnózishoz vezető elváltozásokat, és ezért minősítik neurotikusnak – tévesen – az esetet. Fordított hibaforrás is van, lehet túlértékelni meglévő, esetleg idült, önmagában panaszokat nem okozó elváltozásokat, és ezek miatt ideges állapotokat szervi betegségként kezelni. Ez is kellemetlen tévedés, bár ennek következményei közvetlenül nem annyira komolyak, mint ha szervi betegséget néznek el, de távlatilag hasonlóan veszélyesek. A testi betegség képében jelentkező és fennmaradó neurózis ugyanis az orvosoknak állandó munkát ad, az ismételt kivizsgálások végül olyan módszereket is igénybe vesznek, amelyeknek ártalmai lehetnek, és a kezelések is okozhatnak bajt. Leggyakrabban felesleges műtétekre kerül sor, ezekből összenövések maradnak, és azok után a beteg már szervi betegként él tovább. A betegszerep csak ideig-óráig és csak részlegesen nyújt mentességet az életproblémák alól, hosszú távon inkább ártalmas. A testi tünetek formájában megnyilvánuló neurózis rendszerint elszigeteli a személyiséget, megrontja munkahelyi viszonyait, házassági és családi gondokat okoz, elapasztja az ambíciókat, a valós probléma megoldási készségeket. Gyakran gyógyszerekhez vagy italhoz való hozzászokás a végállapot, vagy a neurotikus életút gondjai depresszióhoz vezetnek. A neurózis testi tüneteivel legelőször a gyakorló orvosok és a szomatikus specialisták találkoznak, és kezdetben igen nagy lehetőségekkel rendelkeznek a megfelelő kezelés tekintetében. A beteggel való beszélgetés, a figyelem ráirányítása a pszichológiai problémákra, a testi betegségbe való menekülés szándékának szakszerű megértése és a rendellenes testi érzésekkel és megfigyelésekkel kapcsolatos szorongások oldása legtöbbször alkalmas arra, hogy a beteget letérítse a neurotikus betegség útjáról. Ebben van óriási szerepe az empátiának, hiszen a neurotikus beteg nem tudja – mert nem akarja tudni –, hogy milyen gondok kínozzák, éppen azért fordul a betegség felé, hogy ezekkel ne kelljen szembenéznie, más szóval, a betegség felmerülése, öntudatlan konstrukciója ad számára lehetőséget, hogy alapvető és rendszerint megoldhatatlannak tűnő problémái (önértékelési, kapcsolati, önmegvalósítási zavarok, bűntudat stb.) elől menekülni próbáljon. Problémáiról tehát nem számol be könnyen, lényeges információkat nem mond el, néha tudatosan is megváltoztatva mondja el azt, amit szégyell. A nemverbális kommunikáció, a metakommunikáció megfigyelése adhat fontos támpontokat az orvosnak, és ennek segítségével folytathatja le megfelelően a terápiás beszélgetést a beteggel.

6. A neurózis megismerése 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN Önmagában a neurózis kórisméjéhez nem elég az, ha a leletek és a testi vizsgálatok eredményei negatívak. A beteg feszültségének, szorongásának, belső diszharmóniájának megértése, az élményfolyamatok disszonanciájának, az információ feldolgozó mechanizmusok rendellenes működésének észlelése nem maradhat el, ez pedig csak kommunikáció és beleélés segítségével történhet. Az orvosnak tehát az ilyen betegekre jobban kell figyelnie, fel kell adnia a tekintélyelvű viselkedést, és egyenrangú módon kell kommunikálnia velük. Időt kell szánnia a betegekkel való foglalkozásra, hiszen következtetésekkel, tapasztalati sémákkal, tudományos szabályszerűségekkel nem juthat el a helyes diagnózishoz. Végképp el kell tekinteni a tünetektől és azok befolyásolásának közvetlen szándékától, nem a betegséget, hanem a beteget, az egész embert kell megértenie. A neurotikusokkal való beszélgetésnek tehát hamar el kell térnie a szokott orvosi kikérdezés, az anamnézis felvétel gyakorlatától, és a beteg emberi kapcsolataira, élménymódjára, korábbi emlékeire kell irányulnia. Az empátiás megértés nemcsak a helyes diagnózishoz vezet el orvosi értelemben, hanem bepillantást enged a tünetképző mechanizmusokba, továbbá a belső konfliktust létrehozó motivációkba is. A pszichopatológiai összefüggések megértése és megbeszélése egyben a terápia része is. Az empátiásan megértett jelenségek világos megfogalmazása a betegeket hozzásegíti élményeik belső rendezéséhez, és a kommunikáció folytatásának indítékát is erősíti bennük. A beszélgetésben sok feszültség vezetődhet le: gyakori, hogy az ideges ember a terápiás beszélgetés során sír, nyugtalanná válik, szorong, majd ezután megkönnyebbül. A folytatódó beszélgetés mind mélyebb lelki tartalmak felé viheti az empátiát, és ezzel a betegek tüneti befolyásolásának útjai nyílnak meg. Az orvos megértheti a beteg különböző félelmeinek, hipochondriás gondolatainak eredetét, és ennek alapján el tudja oszlatni a kóros betegségtudat egyes elemeit. Megérti a beteg közléseinek szimbolikus értelmét, és esetleg talál olyan orvosi beavatkozási módszert, amely ugyancsak jelképes üzeneteket visz a betegnek, például szuggesztív hatásokat. Feltárja a beteg előtt törekvéseit a betegségelőnyre, és ezzel feszültségeket old hat fel. Áthidalhatja a neurotikus beteggel kapcsolatos minősítési problémákat, melyek főleg abból adódnak, hogy az ilyen betegek a betegbiztosítási elvek szerint nem számítanak igazi betegnek, nem mentesülnek kötelezettségeik alól, holott a panaszok létrejöttének egyik mozgatója a betegszereppel járó mentesítések iránti vágy. Az ideges panaszok diagnózisa tehát pozitív, affirmatív lélektani diagnózis kell legyen, nem lehet kizárásos feltevés, ugyanakkor ez a kórisme nem menti fel az orvost a tünetekben esetleg rejlő testi betegségek kivizsgálásának kötelezettsége alól. Gyakori hibaforrás ugyanis a szervi orvoslásban, hogy a neurotikusnak minősített beteg panaszait nem veszik elég komolyan. Nagyon gyakoriak az ún. pszichoszomatikus korrelációk is, ez azt jelenti, hogy a neurotikus panaszok meglévő szervi tünetekre épülnek, azokat erősítik fel, vagy pedig egyes funkciók a tüneti reakciók hatására rögzülnek, esetleg szervülnek is (pl. ilyen nagyon gyakori az étkezési, emésztőszervi tünetek esetében), ebben a rendellenes igénybevétel mellett szerepet játszhatnak a tüneti gyógyszerek is. Nagyon nehéz felsorolni mindazokat a lehetőségeket, amelyek az empátiás megértés alapján adódnak az orvosnak az ideges betegek befolyásolására. Komolyabb ideges állapotokat, különösen akkor, ha azok idültté válnak, vagy ha komolyabb személyiségfejődési zavarban, esetleg nehéz élethelyzetben gyökereznek, az orvos így sem tud megoldani, ezeknek megoldásához pszichoterápia kellene, enyhébb eseteket azonban minden orvos tud enyhíteni, gyógyítani. Különösen az ideges panaszok kialakulásának kezdetén van ez így. Az orvosok számára rendelkezésre álló, empátián alapuló befolyásolási módok még nem tekinthetők pszichoterápiának, ezek a pszichológiai betegvezetés eszközei, lényegében pszichológiai szabályozási eszközök, amelyeket az orvos felhasználhat arra, hogy a beteg viselkedésén változtasson. Ezekre az eszközökre nemcsak neurotikus betegekkel kapcsolatosan van az orvosoknak szükségük, hanem szervi betegek irányításában is, hiszen a betegség vagy valamely, azzal együtt járó egzisztenciális probléma szervi betegekben is kiváltható krízishelyzetet és ideges reakciót vagy olyan együttműködési zavart, amely csak hosszabb foglalkozással – csak empátiás megértés nyomán – hárítható el. Az empátia tehát minden olyan esetben hatékony eszköz az orvos számára, ahol a beteg személyisége előtérbe kerül, akár az orvossal való viszony bármely formális változata legyen ez, akár sajátos betegség vagy ideges tünet. Az empátiás megközelítés nagy előnye, hogy az orvos nem szorul arra rá, hogy csatlakozzék valamilyen pszichopatológiai irányzathoz vagy iskolához, és hogy alkalmazza a különböző elméleti konstrukciókat. Az összefüggések a mindennapi tudat fogalmaiban tárulnak fel előtte, gyakran szinte megnevezhetetlenül vagy bonyolultan, néha szinte novellaszerűen leírható módon. Ellentétes szándékok, ugyanarra a dologra egyidejűleg vonatkozó vágyak és félelmek, kielégítetlen érzelmi igények, meghiúsult törekvések, elérhetetlenül magas ambíciók, vélt vétkek miatti önvádak, a valóságtól elrugaszkodott elképzelések a saját énről, kóros érzékenységek és még nagyon sok más pszichológiai körülmény tűnik így elő. Ezeknek mind sajátos kialakulási útja van az egyén élettörténetében, és mindnek bonyolult összefüggései vannak a közvetlen emberi kapcsolatokkal. Az empátia ezek között eligazít, attól függően, milyen beleélési képességgel foglalkozik az 153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN orvos az ilyen esetekkel, és mennyi időt szán erre. Pszichoterápiára általában nem jut elég ideje, ez csak megfelelő képzettség és feltételek mellett kivitelezhető terápiás módszer, külön szakember dolga. Erről a következő fejezetben lesz szó. A megváltozott orvos-beteg viszony és a különböző együttműködési zavarok és neurotikus problémák befolyásolásán kívül az orvosok munkájában még két területen van nagy szükség empátiára. Egyik az öngyilkosságveszély felismerése és kezelése, a másik a szexuális zavarok gyógyítása. Mindkét problémával korunk orvosa mind gyakrabban kerül szembe, jórészt a már előbb említett okok miatt. Mindkét jelenség gyakoribbá válik az orvosi gyógyító munkában, és ezekkel a tünetekkel is gyakrabban találkozik az orvos a megnőtt betegforgalomban.

7. Öngyilkosságveszélyek és szexuális zavarok Az öngyilkosság veszélye elsősorban empátiás megértés alapján ismerhető fel. A beleéléssel felismerheti az orvos a sajátos beszűkülést, a jövő reményeinek elvesztését és azt a türelmetlen feszültséget, amely az élet befejezésére, az elviselhetetlennek vélt élethelyzet megszüntetésére sarkall. Gyakran rá lehet érezni a beteg nemverbális kommunikáció alapján öngyilkossági fantáziára is. Gyakran a beteg maga is tesz halvány célzásokat arra, hogy nem akar élni. Megnyilvánulhat ezzel egyidejűleg benne a vágy, hogy az öngyilkossági késztetései ellen védjék meg, hogy tartsák vissza. Az öngyilkosság előtt álló ember lelkivilága, akárcsak az ideges betegek pszichikuma, nem racionális szervezettségű, ellentmondásokkal és szavakba nehezen önthető érzelmi feszültségekkel van teli. Éppen ezért a kikérdezés nem mindig ad megfelelő támpontokat, néha a beteg nem is nagyon tudja megfogalmazni a benne zajló történéseket, máskor pedig nem akarja felfedni szándékát, nehogy abban megzavarják. Éppen ezért nagyon jelentős az empátiás viszonyulás, ennek alapján a beteg megérthető, a veszély felismerhető. Az empátia nemcsak a felismerésben segít, hanem az ilyen állapotok befolyásolásában is. Ha az eset olyan súlyos, hogy kórházi elhelyezés szükséges, az orvos nem tett mást, mint eljuttatta a beteget oda, ahol a jelenlegi orvosi álláspontok szerint a legjobb és legbiztosabb helyen van. Ez tulajdonképpen a legegyszerűbb megoldás. De az orvosnak módjában áll az öngyilkosság-veszélyes állapottal terápiásan foglalkozni is. A megfelelő pszichológiai betegvezetéssel elérhető az öngyilkossági szándék késleltetése és a beteget reményvesztetté tevő problémák egy részének megoldása. A megoldás gyakran az, hogy a beteg más színben látja dolgait, másképpen értelmezi helyzetét. Néha az a megoldás, hogy a beteg számára elérhetetlen célok az orvos segítségével megközelíthetőkké válnak. Az orvosi beavatkozás elérhet például változásokat a családban vagy az emberi kapcsolatokban. Néha – különösen depressziós emberekben – betegségtudat kialakításával és célzott kezelés elindításával lehet elérni, hogy az öngyilkossági cselekmény ne következzen be. A nyert idő nagyon fontos, mert ezalatt belső átrendeződés mehet végbe. Minden ember, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik, vagy öngyilkossági kísérletet tesz, egészen különleges és egyedi problémák hatása alatt áll, és sajátos módon dolgozza fel azokat magában. Ezért is kell megértéséhez az érzelmi ráhangolódás. Ha az orvosban nincs kellő empátia, az ilyen eseteket nem veszi észre. Ez pedig azért különösen fontos, mert külföldi (például Resnik 1968) és hazai (Szuchovszky és mtsai 1977) vizsgálatok szerint öngyilkosságot elkövetők nagy hányada nem sokkal végzetes cselekménye előtt orvosnál járt, tehát elméletileg meg lett volna a lehetősége annak, hogy az orvos észrevegye az öngyilkosság előtti állapotot. Az öngyilkossági krízis negatív érzelmi állapotainak, különösen a reményvesztettségnek, lemondásnak, önfeladásnak érzékelése valamilyen segítség mozgósításához kell vezessen az orvosban. A megfelelő kapcsolat alapján az alapproblémák őszinte megbeszélése terápiás értékű lehet, de szükség lehet a család vagy a rokonok bekapcsolására, vagy az öngyilkosság-veszélyes ember pszichoterápiába küldésére is. A krízis csúcspontján, különösen a már megérlelt önkárosítási szándék, önpusztító cselekvési terv mellett már nagyon megnehezült az empátiás megértés lehetősége az én bezáruló, rejtőzködő törekvései miatt (pl. Buie 1981), ilyenkor általában külön figyelem, hosszabb kommunikációs idő szükséges a gyanújelek, támpontok érzékeléséhez (Buda 2001). A szexuális zavarok felismerése nem igényel önmagában empátiát, hiszen azokat rendszerint a betegek maguk panaszolják el. Itt inkább az okok és a kialakulási mechanizmusok megértése az, amelyhez beleélés szükséges, amelyeket az orvosnak a beteggel való kommunikációk nyomán önmagában saját fantáziájában kell felidéznie, hogy megérthesse őket. Ezek is olyan problémák, amelyekben nem elég az egyszerű anamnézisfelvétel, hanem a beteggel egyenrangú feltételek között beszélgetni kell, és a beszélgetés keretében kell alkalmazni az empátiát. A szexuális zavarokban fontosak a beteg fantáziái, titkolt szexuális vágyai és a szexuális élmény nem egészen tudatos zavarjelenségei. A szexuális panasz mindig összefügg a személyiség történeti fejlődésével is és a


12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN hiányos vagy torz szexuális kommunikációval a párkapcsolatban. Az empátiás megértés alapján a közlések sok jelzést tisztázhatnak, az orvos tanácsokat adhat, szuggesztív kezeléseket indíthat el, és könnyen eldöntheti, hogy az eset specialistához való-e vagy sem. A különböző orvosi munkakörökben más és más módon és gyakorisággal jelentkeznek a leírt problémák, más tehát az empátia helye is a különböző szakágakban. Vannak munkahelyek és ágazatok, amelyekben a tevékenység annyira gyakorlati, operatív, hogy a betegekkel nincs szükség huzamosabb interakcióra a betegek egyértelműen viszonyulnak a gyógyításhoz. Különösen a műtétes szakmákban van ez így. A kórházakban általában egyértelműbb az orvos-beteg viszony, mint a rendelőintézetekben, ezért a kórházi orvosnak kevéssé van szüksége empátiára, mint a területinek. A szexuális funkciózavar miatt a párral együtt, párterápiás helyzetben érdemes explorációt folytatni, ilyenkor sok empátiás támpontot adhat a páron belüli kommunikáció megfigyelése, kitűnik pl. egyik vagy másik fél érzelmi elutasítása, manipulatív viselkedése, játszmakészsége. A szexuális kommunikáció metaforája jó terápiás út, egyszerű tanácsadási segítségtől egészen az összetett pszichoterápiás effektusig menő hatású lehet, ez azt jelenti, hogy a pár egymás iránti nemverbális érzékenységét célzottan lehet művelni, különösen a finom jelzéseket illetően, amelyek izgalmi állapot fokozódását (esetleg férfiakban túl gyors felfutását, amely korai magömléshez vezet, vagy gátolt hiányát, amely a gátolt női kielégülésben jellegzetes) vagy a partner speciális igényeit fejezik ki. A Masters és Johnson (1970, 1976) által leírt érzéki fókusz(sensate focus) gyakorlatok eleve erre irányulnak.

8. Az ápolónők tevékenysége Az egészségügy különböző középszintű munkaköreiben, amelyekben a betegek ápolásával és gondozásával foglalkoznak, az empátiára gyakran van szükség. A súlyos beteg, aki igazán ápolásra szorul, általában teli van pszichológiai feszültségekkel, nagyon nehéz, kiszolgáltatott helyzetben van. Beleélés révén lehet megérteni, ha követelődzik, ha az indokoltnak tűnő mértéknél több figyelmet és törődést követel magának, vagy ha nem szól, nem kér, inkább elviseli a kényelmetlenségeket és szenved. A krónikus betegek vagy a magatartászavarokban szenvedők gondozásával foglalkozóknak is fontos, hogy pácienseiket empátiásan értsék meg. Ez az ápolás egyik legfontosabb pszichológiai követelménye. A jó ápolónő megérti és enyhítően befolyásolni tudja a hozzátartozók gondjait, a hozzátartozók és a beteg között kialakuló kommunikációs zavarokat. Az ápolónőnek nagy a szerepe, hogy a beteg ne tudja meg idejekorán a kedvezőtlen kórismét, mégis kapjon választ állapotával kapcsolatos aggodalmaira. A haldokló beteg lélektani ellátása és a halállal kapcsolatos pszichológiai munka (például betegtársak feszültségének feloldása, a hozzátartozók és a haldokló közötti kommunikáció elősegítése stb.) ugyancsak leginkább az ápolónő feladatkörében oldható meg. Ezzel újabban az orvos szakemberek is foglalkoznak, és szomatikus orvosnak is tanítják az ún. „tanatológia” (thanatos=halál – görög eredetű szó) alapismereteit, és ennek a szakággá nőtt ismeretanyagnak már vannak külön specialistái. A tanatológiai ellátás ma mind gyakrabban aktív és pszichoterápiaszerű, segítik a haldokló kommunikációját szeretteivel, és közreműködnek a haldoklás élményállapotainak feldolgozásában, ezzel sajátos megbékélés, megnyugvás érhető el (a téma úttörő kutatójának, Elisabeth Kübler-Rossnak szavai szerint az elmúlás értelmetlen helyzetéből az önazonosság – identitás – befejező szakaszának értelemteljes átélése következhet be).

9. A pszichológusok munkája A pszichológusok munkája sokban hasonlít az orvosokéhoz, azzal a különbséggel, hogy a pszichológusoknak mindenütt a viselkedéssel és a pszichológiai vagy pszichofiziológiai funkciókkal kell foglalkozniuk. Tevékenységük azonban igen szerteágazó, szinte mindenütt alkalmazzák őket, ahol emberi problémák előfordulhatnak. Így a pszichológusok jelen vannak a munkaszervezetekben, az iskolákban, az egészségügyi intézményekben, a rehabilitációs és reszocializációs szervezetekben stb. Munkájuk egy része objektiváló, tudományos jellegű, például üzemekben közre kell működniük a munkaköri alkalmasság megállapításában, tanácsokkal kell segíteniük a munkaszervezést és a vezetést, részt kell venniük a problematikus jellegű események kivizsgálásában. Az iskolákban a pszichológusok a viselkedészavarok befolyásolását és a nevelők, valamint a nehezen nevelhető tanulók számára szervezett tanácsadói munkát is végzik. Egyes pszichológiai munkakörökben közvetlenül is foglalkoznak panaszokkal, tünetekkel, gyógyítással. Ilyen feladatuk van az egészségügyben is, noha itt is főleg a személyiség pszichodiagnosztikai vizsgálata, tehát az eléjük kerülő emberek minősítése a dolguk. Az emberekkel való foglalkozásban az egyedi megértés és a beleélés rendkívül fontos, e-nélkül tanácsot adni, vagy segíteni aligha tudnánk. Gyakran hasonló szabályozási feladatokat kell ellátniuk, mint az orvosoknak, és különféle belső problémákkal küzdő emberekben kell feszültség levezetést, belső rendeződést, önismeret155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. AZ EMPÁTIA AZ ORVOSLÁSBAN ÉS A PSZICHOLÓGIAI MUNKÁBAN fokozódást elérniük. Ilyen esetekben hasonló eszközökkel élnek, mint az orvosok, a kommunikáción át próbálnak változást előidézni a hozzájuk fordulók személyiségében, és ebben számukra is az empátiás megértés az irányadó. A pszichológusok szinte természetszerűen kénytelenek egyenrangú viszonyt kialakítani pácienseikkel, klienseikkel, hiszen az ő foglalkozásuk nem olyan ősi eredetű, mint az orvosé, ők tehát nem rendelkeznek azzal a hagyományos tekintéllyel, amivel az orvosok. A tekintélyre ezért ritkán hagyatkoznak. A pszichológusok is gyakran foglalkoznak szexuális zavarokkal, és foglalkozásuk jellege miatt nekik is érzékenynek kell lenniük az öngyilkosság veszélye iránt, és ha ezt felismerik, igyekezniük kell segíteni az elkeseredett embereknek. Empátiára még az objektív, tudományos megalapozottságú pszichológusi munkában is szükség van. Hiába műszerek mért adatai vagy tapasztalati általánosításon alapuló laboratóriumi értékek, vagy skálák eredményei adják a minősítéseket, a pszichológusoknak valamennyire tekintetbe kell venniük a vizsgált személyiség egyedi vonásait is. Le kell például számítani a vizsgálati helyzet zavaró hatásait, észre kell venniük, hogy néha aktuális, a minősítés tárgyával össze nem függő okok miatt romlik a vizsgált személy teljesítménye. Gyakran figyelembe kell venni olyan körülményeket is, amelyek teljesen egyediek, és a vizsgálati módszerre nem foghatók meg. Ilyen alkalmak mind a munkalélektani vizsgálatok, mind pedig a klinikai pszichológiai eljárások, például a különböző tesztmódszerek alkalmazásakor adódnak. A pszichológusok empátiás fejlődését nehezíti, hogy képzésük világszerte a kísérletes lélektan és a behaviorizmus hagyományát követi. Ez pedig olyan szemléletet tanít, hogy csak a megfigyelhető, kísérletesen igazolható adatok a pszichológia tényei. A kísérletes lélektan és a behaviorizmus éppen az ún. introspektív lélektannal szemben született meg, és abból az előfeltevésből indult el, hogy a „befelé tekintő” ember érzései és közlései nem megbízhatók, nem válhatnak tudományos kutatás alaptényezőivé. Az objektiváló szemlélet és gondolkodás – mint ezt már a korábbiakban is kifejtettük – nem kedvez az empátiának. Csak lassan nyer teret a hivatalos lélektanban az az egész sor régebbi és új irányzat, amely a mindennapi tudat érvényességét és a beleérző szemlélet hatókörét hangsúlyozza. A pszichológusokat mind gyakrabban használják fel pszichoterápiás munkára is. Pszichoterápiára csak akkor válnak alkalmassá, ha megfelelően képzettek, és gyakorlattal rendelkeznek. Külön kiképzésre van tehát szükségük, akárcsak a pszichoterápiára specializálódó orvosoknak. Lényegében a pszichológiai betegvezetést és az említett egyszerű, érzelmi, kognitív, vagy viselkedési változásokat előidéző kommunikációs módszereket kell felhasználniuk a pszichoterápia során is, csak huzamosabb időn át, rendszeresebb foglalkozásokban és mélyrehatóbb diagnosztikai ismeretek és pontosabban meghatározott terápiás célkitűzések alapján, intenzívebb kapcsolatban. A pszichoterápiának is alapfeltétele a megfelelő empátia. Mind a korszerű orvosi, mind pedig a pszichológusi munkához szükség lenne a rutinszerűen, ismétlődően előforduló lélektani szabályozási feladatok megoldása érdekében az empátia fejlesztésére.


15. fejezet - 13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN Az emberek befolyásolásának és szabályozásának sokféle módja van. Mint az empátia kommunikációs dinamikájával kapcsolatos fejezetben láttuk, lényegében minden kommunikációs mozzanat rendelkezik nyílt vagy rejtett befolyásolási arculattal (Buda 1975, 1988, 1994a), mindegyikben van felszólítás, valamire rábírni igyekvő üzenet. Az emberi kommunikáció eme rábeszélő – promotív – jellege számtalan változatban állhat össze olyan kommunikációs folyamattá, amely már esetleg nemcsak valamilyen egyszeri cselekvést vált ki a másikból, hanem abban valamilyen változást is munkál. Részben a cselekvések előidézésével, részben a változással sikerül a másik ember személyisége felett bizonyos kontrollt gyakorolni. Ez a kontroll a szabályozás fontos eszköze. A szabályozás maga a kibernetika és a rendszerelmélet általános koncepciójának vonatkoztatása az emberi viszonyokra; mozgásformájában itt is ugyanazt jelenti, mint az anyag minden más szerveződési szintjén: bizonyos rend, állandóság, kitűzött cél, szervezetileg létrejött strukturált folyamat biztosítását. A kommunikáció promotív arculata – és különösen a metakommunikáció ilyen hatásai – révén lényegében kölcsönös befolyásolás történik mindenfajta emberi kapcsolatban. A kapcsolatok ennek jegyében épülnek fel. Az intim kapcsolatban közös normák veszik át azután a szabályozást. A szervezetekben a formális viszonyuk előírásai ilyenek, de ezeken belül kölcsönös befolyásolás útján alakulnak ki az informális emberi kapcsolatok. Szóltunk a vezetés sajátos befolyásoló vonásáról, és a vezető feladatkörének lényegét a beosztottak és rajtuk keresztül a szervezet szabályozásában jelöltük meg. A szabályozás különösen kiemelkedő tevékenység a gyermeknevelésben és a pedagógia munkában, de ugyanígy fontos az orvoslásban és a pszichológusok tevékenységében is. A befolyásolásnak, szabályozásnak minden területén fontos eszköze, szinte előfeltétele az empátiás megértés. A szabályozás hatékonyabb, intenzívebb formái hosszabb idő alatt sokat változtatnak a személyiségen. Így zajlik le lényegében az egész személyiségfejlődés is a szülőkapcsolatok keretében. Lényegesen változnak, egymáshoz idomulnak a tartós személyes kapcsolatok résztvevői, és hatnak egymásra, alakítanak egymáson a formális kapcsolatok is. A gyógyító, segítő foglalkozásokban a különböző diszharmonikus indítékok és pszichológiai állapotok befolyásolását általában átgondolt, célzott, intenzív kommunikációkkal szabályozási hatássorozatokkal próbálják befolyásolni. Ilyenkor a kommunikáció műveleti jellegű, általában tervezett, időgazdaságos, és szem előtt tartja az eredményt, a kívánt változási célt.

1. A pszichoterápia meghatározása Ez utóbbiak sajátos válfaja a pszichoterápia. A fogalom meghatározásában nem alakult ki még egységes álláspont. Sokan a pszichoterápia fogalmába vonják azokat az egyszerűbb lélektani módszereket is, amelyekkel az orvosok és a pszichológusok mindennapi munkájuk során élnek, tehát a megnyugtatást, a feszültség levezetést, a belátás kialakítását stb. Régebben a jó szót, az orvosi tanácsot, a személyes problémák egyszerű megbeszélését és az azokra adott reflexiókat is pszichoterápiának tekintették, ugyanúgy, mint a szuggesztiót és a hipnózist. Ma inkább az a felfogás terjed, hogy a pszichoterápia fogalmait a komolyabb, elméletileg és módszertanilag megalapozottabb, hosszan tartó, nagyobb személyiségváltoztatási célkitűzéseket magában foglaló kommunikációs beavatkozásokra kell fenntartani (Langen 1971, Süle 1972, 2004, Buda 1972, Strupp 1973, Höck & Seidel 1976 stb.). Eszerint a pszichoterápiának több ismérve van, és csak akkor nevezhetünk egy befolyásra irányuló terápiás folyamatot pszichoterápiának, ha ezek az ismérvek megvannak. Ezek a következők: 1. A gyógyító, segítő, fejlesztő tendencia. Ez azt jelenti, hogy a terápiás beavatkozásoknak azt az általános, értékszempontszerű célt kell kitűznie, hogy a pszichoterápiával kezelt személyiségben olyan változást idéz elő, amely a személyiség gyógyulását, bajának enyhülését vagy általában fejlesztését szolgálja. Más szavakkal ez annyi, mint a kezelt ember egyéni, egyedi érdekeinek önzetlen képviselete pszichológiai szabályszerűségek és magasrendű erkölcsi elvek jegyében. A terápia szó a fogalomban azt fejezi ki, hogy a pszichoterápiás munkára maradéktalanul érvényesek az orvosi etika előírásai, tehát a pszichoterápiás munka vezérelve is a beteg java, érdeke (amint az a Hippokratész-féle eskü is kimondja, és olyan orvosi maximák is hirdetik, mint a közismert „salus aegroti suprema lex esto”=a beteg üdve legyen a legfőbb törvény). A pszichoterápiás befolyásolásban tehát nem kaphat helyet a szakember saját érdeke.


13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN Minden más befolyásolásban jobban előtérbe kerül a befolyásoló önös érdeke, ez a pszichoterápiában egészen jelképessé válik, leginkább hivatási ambíció formájában jelentkezik, a segítés és a gyógyítás etikai elveiből következően gyakran áldozatos. A gyermeknevelés és a pedagógia is önzetlen, azonban ezekben a kollektív érdek jelenik meg, és ebben nem annyira a gyerekek egyedi változása és tökéletesedése a lényeg, mint inkább az, hogy általános követelményeknek feleljenek meg. A gyermeknevelés és a pedagógiai tevékenység ezenkívül más ismérvekben is különbözik a pszichoterápiától. A beteg érdeke abban is tükröződik, hogy a pszichoterápia általában a beteg, illetve a rászoruló kérésére, tudtával, a vele való megállapodás alapján történik. Ez azonban nem szükségszerűség, az irányultság biztosítása a pszichoterápiát végző szakember feladata. Elvileg elképzelhető és a gyakorlatban is előfordul, hogy a pszichoterápia rejtett, más orvosi beavatkozás leple alatt történik, bár ez általában nem jellemző. 2. Rendszeres, kizárólagos, időben szabályozott foglalkozás. Míg a gyermek nevelés tevékenységei vagy az orvoslással kapcsolatos pszichológiai beavatkozások többnyire rendszertelenek, másfajta interakciókkal összemosódók és időben ritkán behatároltak, a pszichoterápiára jellemző, hogy az kizárólag a pszichológiai változás érdekében történő akciókból áll, rendszeresen, meghatározott ütemben folyik, és megadott, kötött idejű egységei vannak. Leginkább a rendszeres gyógykezelésre vagy a nyelvórára hasonlít a folyamat. Ez az ismérv azt fejezi ki, hogy a pszichoterápia elkülönül a megszokott tevékenységektől, sajátos munkává válik. 3. Kommunikációs hatásmechanizmus. A pszichoterápia lényege a kommunikáció. Minden beavatkozási mozzanata kommunikációból áll, még akkor is, ha kapcsolódik valamilyen közvetlen szervezeti (pszichofiziológiai, kémiai, fizikai stb.) ingerekhez. Egyes pszichoterápiás eljárások használnak bizonyos ingereket, például gyógyszerek adásához, elektromos áramütéshez, fájdalmat okozó hatáshoz stb. csatlakoznak, ezeknek is csupán másodlagos és általában mással is felcserélhető az alkalmazott inger. Ilyenkor is a kommunikáció az elsődleges, legalábbis abban az értelemben, hogy az egész pszichoterápiás helyzetet kommunikáció alkotja meg és tartja fenn, és a terápiát is az bonyolítja le az ingereken át. A legtöbb pszichoterápiás eljárás azonban nyíltan kommunikációs eszközökkel él, általában a teljes kommunikációs rendszert felhasználja, vagyis a verbális és nemverbális csatornákat egyaránt. A pszichoterápia tehát kizárólag a személyiség pszichológiai rendszerére hat, annak idegélettani alapjait közvetlenül nem érinti. Ilyen értelemben nem tartozik a pszichoterápiához a feszültségszintet vagy az élettani aktivációs szintet befolyásoló gyógyszerek adása, az agyra irányuló elektromos és sebészi beavatkozások sora és sok más tevékenység, amely a szervezetbe mélyen belenyúl, és abban változásokat hoz létre. A korábbi fejezetekben már alkalmazott számítógépes analógiák vonatkoztathatók e kérdéskörre is. Lényegében a pszichoterápia „átprogramozás”, a „software” változtatása, ha a személyiség biopszichológiai alapjait, az idegrendszer működésmódjait és szerkezetét tekintjük a „hardware”-nek, a gépnek; ezt a mögöttes szerkezetet a pszichoterápia nem érinti. Ma mind több tudományos adatunk van arról, hogy a pszichoterápia által előidézett lelki, illetve viselkedési változás mögött is megragadható (pl. modern képalkotó eljárásokkal kimutatható) agyi működési változások is állnak. Ezek a változások néha hasonló folyamatokból vagy elemekből állnak, mint amik gyógyszerek hatására alakulnak ki, de többnyire specifikusak. Az új felismerésnek abban rejlik a tudományelméleti jelentősége, hogy végképp bizonyítja a dualista, karteziánis lélekfelfogások értelmetlenségét. Igaz ugyan, hogy a tudományos lélektan soha nem állt dualista alapon, leginkább azért küzdött, hogy a pszichológiai jelenségszféra tudományelméleti önállóságát a rokontudományok vagy az uralkodó ideológiák elfogadják (Buda 2004). 4. Tudományosan megalapozott ismeretek az alkalmazott kommunikációs eszközökről. A pszichoterápiát végző szakember tudatosan alkalmazza kommunikációs eszközeit és tudományosan megalapozott ismeretei vannak arról, hogy az egyes kommunikációs lépéseknek, beavatkozásoknak milyen hatásuk van. Ilyen értelemben bizonyos fokig – legalábbis józan valószínűségi gondolkodással – előre tudja jelezni akcióinak következményeit. Ebben a tekintetben is különbözik a pszichoterápia sok más befolyásolási módtól. A különféle emberi viszonyformákban használt befolyásolási módszerek és azok hatásai általában nem tudatosulnak, az élettapasztalatok nyomán alakulnak ki és fejlődnek. A pszichoterápiában is folyik számos köznapi befolyásolási eszköz alkalmazása, ez azonban lehetőleg tudatosan történik. Erre a legjellemzőbb talán az, hogy az összetett kommunikációs eszközök közül a mindennapi életben is a leggyakrabban használatos a kapcsolat maga, különösen a személyes, intim kapcsolat. Az emberi kapcsolatoknak a pszichoterápiában is nagy jelentősége van, sajátos terápiás kapcsolattá válik, ám ennek erőivel a pszichoterápiát végző tudatosan dolgozik a beteg érdekében. A pszichoterápiát tehát jellemzi a módszeresség és a módszerek kutatása, ellenőrzése, fejlesztése.


13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN 5. Tudományosan megalapozott ismeretek a személyiségműködésekről és a meg betegedések mechanizmusáról. Ez ismét olyan kritérium, amely a pszicho terápiára jellemző csak, legfeljebb a pedagógia közelíti meg némileg. Igen hasonló azonban az orvosi gyógymódok gyakorlatához. Amint korszerű gyógyítás aligha elképzelhető anélkül, hogy az orvos ismerje az emberi szervezet anatómiáját és élettanát, továbbá tudja, hogyan, milyen tényezők hatására alakulnak ki a megbetegedések, ugyanúgy nem képzelhető el a pszichoterápia érvényes pszichológiai elméleti megalapozottság nélkül. Kell hozzá a személyiség szerkezetének és működésének ismerete, továbbá a pszichológiai folyamatok mechanizmusának és kóroki körülményeinek ismerete. Talán ez az ismérv a leginkább specifikus, és ez különíti el legjobban a pszichoterápiát más személyiségváltoztató tevékenységektől. 6. Egyedi diagnózis és erre épülő specifikus terápiás célkitűzések. A tudományosan megalapozott ismeretek segítségével a pszichoterapeuta kialakítja magában a képet arról, hogy mi a beteg problémájának lényege, majd ennek megváltoztatásához tervet dolgoz ki, és specifikus terápiás célokat tűz ki, amelyeket igyekszik a maga eszközeivel megvalósítani. A kommunikációs eszközökről elmondottakból következik, hogy felismeri, milyen szakaszban mennyire közelítette meg a kitűzött célokat. Az említett ismérvek idealizáltak, vagyis nem teljesen valósulnak meg. A különböző irányzatokra az jellemző, hogy a bennük foglalt követelményeket igyekeznek teljesíteni és ez több-kevesebb sikerrel meg is történik. Egyegy módszer belső fejlődése általában abban is megnyilvánul, hogy e kritériumok valamelyikéhez a módszer közelít. Ahhoz, hogy valamely módszert pszichoterápiának tekinthessünk, minden ismérv jelenlétének bizonyos mértéke szükséges. Attól függően, hogy az ismérvekben rejlő követelmények mennyire érvényesülnek, tekinthetjük a különböző pszichoterápiás eljárásokat fejlettnek és megalapozottnak. Mind minden gyógymódban, a pszichoterápiában is nagy szerepe van a hagyományos értelemben vett empátiának, a módszerrel szerzett tapasztalatoknak és a módszerben elért gyakorlatoknak. Minden eljárásban sok mozzanat, kommunikációs folyamat és elvi előfeltevés rejlik, amely nem fogalmazódik meg elméleti síkon, és amely a módszer megtanítása során nem nyelvi formulákban, hanem tapasztalati készségekben adható tovább. Minél több tudományos vizsgálatot végez egy-egy pszichoterápiás iskola, annál több tudatosul az ilyen rejtett összefüggésekből, és a módszer annál célratörőbben és tervezhetőbben alkalmazható. A különféle módszerek elméleteinek összetettségétől és gyakorlati koncepcióinak számától függ, hogy egy-egy módszer, irányzat milyen bonyolult viselkedészavarok, személyiségfejlődési zavarok befolyásolására képes.

2. Pszichoterápiás eljárások és iskolák Végső soron a pszichoterápiás eljárások próbája a terápiás eredmény, ez azonban nagyon nehezen mérhető le. Egy-egy pszichoterápiás folyamatban olyan nagyszámú tényező hat egyidejűleg, hogy rendkívül nehezen hasonlíthatók össze a kezelt esetek, és alig lehet megmondani, hogy minek köszönhető a bekövetkező változás, és az egyáltalán hogyan értelmezhető (Buda 1972). Nem szűrhetők ki például a terápiás változásból a beteg személyiségére ható terápián kívüli hatások. A pszichoterápia ma igen beható és szerteágazó kutatás tárgya világszerte (például Stollak, Guemey & Rothenberg 1966, Strupp 1973, Dahl, Kächele & Thomä 1988, Bergin & Garfield 1994). Ez a kutatás a különböző tényezők szerepét igyekszik meghatározni objektív kutatómódszerek segítségével. Az adatok szerint minden pszichoterápiás módszerben – legyen elmélete vagy gyakorlata bármennyire különböző – vagy egy sor közös elem. E közös elemeket a szakirodalom „nem specifikus tényezőknek” szokta nevezni. Ilyen a beteg reménye és bizalma, amit a kezelésbe vet, a terapeuta törődő, gondoskodó attitűdje, a terapeuta szerepéből vagy presztízséből, továbbá a terápiás találkozások színteréből eredő szuggesztív hatások sora, a terapeuta és a beteg között kialakuló kapcsolat érzelmi töltése és befolyásoló ereje. Újabban sok más ilyen általános és nem módszerhez kötött hatótényezőt állapítottak meg, ilyen pl. a páciens aktivitásának és önállóságának erősítése, az önértékelés, önbizalom helyreállítása – az ún. önhatékonyság (self-efficacy), a személyes és társas erőforrások felhasználása stb. (Grawe, Donati & Bernauer 1995, Grawe 1998). A legfontosabb ilyen nem specifikus tényező a beteg megértése, mégpedig a köznapi megértésnél vagy az objektiváló orvosi vagy pszichológiai megközelítésnél mélyebb fokon, azaz empátiás módon. A terapeuta empátiás képessége az egyik leghatékonyabb gyógytényező, és ennek mértéke független a terapeuta irányzatától, sokszor képzettségének vagy tapasztalatának mértékétől is (Buda 1981). Több vizsgálat szerint a terápiák hatékonyságát elsősorban a bennük érvényesülő empátia mértéke határozza meg (összefoglalóan: Gladstein és mtsai 1987), az empátia tehát a pszichoterápia egyik legfontosabb ún. nem specifikus hatástényezője. Minden pszichoterápiás eljárásban alapvető jelentőségű az empátia. Legalábbis a terápiás folyamat egyes fázisaiban a legfontosabb történés a beteg beleélő megértése (Bergin & Jasper 1969, Zabarenko & Zabarenko 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN 1983 stb.). Az említett két utolsó – 5. és 6. számú – kritérium szinte teljesen az empátia segítségével valósul meg, egy pszichoterápiás eljárás sem képes arra, hogy obejtív leletek alapján fogalmazza meg a diagnózist és a terápiás tervet, tehát úgy dolgozzon, mint például a testi betegségek orvoslása. Nem is jöttek még létre olyan pszichológiai vizsgáló módszerek, amelyek megközelítenék az orvosi diagnosztikai eljárások objektivitását. Minden pszicho terápiás módszerben a hangsúly a beteg és a terápiát végző közötti kommunikáción van, ezen belül az empátiás úton kialakult megismerésen. Csak másodlagosan, a betegről nyert kép alapján rendeződnek az információk elméleti kategóriákba, tudományos módszerekkel is megközelíthető koncepciókba. A beteg egyedi állapotát, az abban bekövetkező változásokat, a terápiás beavatkozások hatásait, a beteg sajátos egzisztenciális helyzetét stb. nem lehet másképp, mint rendszeres és közvetlen kommunikációval – és ezen át empátiával – tisztázni. Az empátia záloga a terápiás kapcsolatnak, amely a nemspecifikus tényezők közül az egyik legfontosabb. Más kérdés, hogy nem minden pszichoterápiás módszerben tudatosul az empátia szerepe. Néhány eljárásban nem is használják a fogalmat, miközben a gyakorlatban empátiával dolgoznak. Ezekben a módszerekben a beleélő megértés is olyan benne foglalt, „implicit” tevékenység, amelyet öntudatlanul sajátítanak el a módszert alkalmazó szakemberek. Ilyenkor a terápiás kapcsolat létrehozása, erősítése és szabályozó hatása sem mindig tudatos. Más eljárásokban van maga az empátia koncepciója, vagy annak valamilyen változata tudatosan is a középpontba kerül. Mint az empátia fogalmának fejlődés történetéről szóló fejezetben láthattuk, az ilyen pszichoterápiás eljárások tapasztalatai és elméletei sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a figyelem az empátia felé fordult, és ma is lényegében ezek az eljárások, illetve irányzatok az empátiára vonatkozó ismereteink fő forrásai. Nagyon tanulságosak az empátia alkalmazásával kapcsolatosan elkövetett hibák, vagy az empátia érvényesítésének elégtelenségéből adódó kommunikációs zavarok, ezek is sokat mondanak az empátia lényegéről és szerepéről a terápiás kapcsolatokban és műveletekben (Szalita 1981, Buie 1981, Basch 1983 stb.). Az empátia alkalmazásának sikertelenségei a vizsgálatok szerint az empátia pontosságának elégtelenségei (Ickes 1997). Ezek részben az idő, illetve az empátiás folyamat rövidsége miatt jönnek létre, részben pedig abból erednek, hogy hiányosak az empátiásan megismert lelki tartalmak feldolgozási módjai, illetve túl erősen érvényesül az érzelmi rezonancia, nem sikerül annak emócionális hatásait kontrollálnia a befogadónak. Buie (1981) hívja fel a figyelmet, hogy a kommunikációs helyzettel (pl. az orvosi vizsgálattal vagy a pszichoterápiás kapcsolattal) szemben nagyon ellenálló ember annyira le tudja zárni a kommunikációját, hogy az empátia támpontjai nehezen hozzáférhetők, így a „disszimuláció” akadályozhatja az empátia alkalmazását is. Csak a legfontosabb pszichoterápiás iskolákat érdemes áttekinteni abból a szempontból, hogy milyen szerep jut gyakorlatukban az empátiának. A kisebb jelentőségű irányzatok általában ezekből váltak ki, és az empátiához való viszonyuk nem önálló. Iskolák és irányzatok léte a pszichoterápia jelenlegi fejlettségét tükröző tudománytörténeti jelenség, hiszen elméleti megfontolások alapján bizonyosra vehető, hogy minden – ténylegesen hatékony – pszichoterápiás módszerben azonos kommunikációs elemek és folyamatok, azonos pszichológiai szabályszerűségek érvényesülnek. A jelenlegi módszerek ezeket az elemeket, folyamatokat, szabályszerűségeket különböző mértékben képesek megragadni és különböző koncentrációban alkalmazzák, megkülönböztető vonásuk, hogy a befolyásolandó személyiségsajátosságokat, magatartásformákat milyen módon, a hatótényezők milyen sorrendjében és kombinációjában közelítik meg. Különféle okokból az egyes pszichoterápiás eljárások önállósodtak, és iskolák magvai lettek, gyakran nem teljesen indokoltan, hiszen csupán változatai, esetleg továbbfejlesztései voltak meglévő irányzatoknak. A bevezető fejezetben is említett „nyelvzavar”, a különböző pszichológiai elméletek között fennálló fogalmi különbségek ellenőrizhetetlensége és áthidalhatatlansága is fokozza az elkülönülési hajlamot, hiszen különböző fogalommeghatározások, elméleti megfogalmazások gyakran még lényegi azonosságokat, egyetértéseket is képesek elfedni. Erre mutat az empátia egységes részvétele és egyformán nagy fontossága is a különböző pszichoterápiás módszerekben, és ez külön igen lényegessé teszi az empátia koncepcióját, amellyel közelebb kerülhetünk a pszichoterápiák általános szabályszerűségeinek megismeréséhez. Az empátia egyike azoknak a fogalmaknak, amelyek segítségével a különböző pszichoterápiás felfogások és gyakorlatok közös nevezőre hozhatók. Ilyen rajta kívül még a kommunikáció, a tanulás és néhány más – inkább pszichoterápiák szempontjából fontos, és ezért az empátiával kapcsolatosan egyúttal nem lényegesnek tekinthető – fogalom is.

3. Empátia a pszichoanalízisben Az empátia a legfontosabb szerepet a pszichoanalízisben és a Rogers-féle ún. non-direktív (újabban inkább személyközpontúnak nevezett) terápiás eljárásban kapja. A pszichoanalízis szerepéről az empátia fogalmának kialakulásáról szólva már említettünk egyes összefüggéseket. A pszichoanalitikus gyógymód jelenségtani lényege abban rejlik, hogy meghatározott interakciós helyzetben és meghatározott szabályok szerint rendszeres 160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN kommunikáció folyik a beteg és az analitikus között. A kommunikációs folyamat sajátosan egyenlőtlen, a beteg feladata az, hogy az idő legnagyobb részében önmagáról, a benne zajló kognitív és érzelmi történésekről információkat adjon. A verbális kommunikáció az információadás fő eszköze, a beteg fekvő helyzete és az analitikus elhelyezkedése a térben néhány nemverbális csatornát kiiktat a működésből (például a testtartás, a mimika, a gesztusok, a tekintet, a fej mozgásai stb.), vagy legalábbis erősen korlátozza működését. A hang nemverbális jellegű kommunikációs tartalmai viszont ezáltal felerősödnek. Az analitikus a beteg minden közlését nagy figyelemmel hallgatja. A neki elmondottakat megérteni igyekszik, eközben sajátos vizsgálat alá vonja, és éppen a vizsgálat jellege kelthette Freudban a vegyészettel való analógia gondolatát, és ezért nevezhette módszerét lélekelemzésnek, pszichoanalízisnek. A vizsgálat ugyanis tényleg hasonlít a vegyelemzéshez, mert ugyancsak egy természetben meglévő dolog – a pszichoanalitikus esetében valamilyen pszichikus tartalom – összetevőit és rejtett összefüggéseit igyekszik megállapítani. A pszichoanalitikus minden közlésében és minden pszichikus jelenségben feltételez – illetve tapasztalatai alapján bizonyosra vesz – mögöttes tartalmakat, másfajta összefüggéseket, mint amiket a beteg kifejezni akar. Ezek többnyire vágyak, félelmek és olyan képzetek, amelyek a személyiségfejlődés korábbi korszakaiban alakultak ki, és amelyek a beteg jelenlegi élethelyzetében és a valósághoz való viszonyában már nem érvényesek, de még a beteg élményeit és viselkedését befolyásolják vagy meghatározzák. Minden közlésben van valamennyi mögöttes jelentéstartalom a pszichoanalízis szerint, a közlések sorozataiból azután az ilyen tartalmak bonyolult alakzatai rajzolódnak ki. A pszichoanalízis a tudattalan fogalmával fejezi ki a beteg tudatos világa – tudatosan átélt érzelmei, szándékai, önmagáról és a világról kialakult elképzelései, indítékai – mögött rejlő rejtett struktúrák, jelentéstartalmak összességét. A pszichoanalízis terápiás célja az, hogy a beteg megértse ezeket a tudattalan vágyakat, képzeteket, és az ezekben megbúvó ellentmondásokat, mégpedig minél mélyrehatóbban és történeti kialakulásukban, olyan összefüggésekben, ahogy azok személyiségfejlődése során létrejöttek, és különböző döntéseiben, megnyilvánulásaiban érvényesítették hatásukat. A beteg számára a tudatos megértés lehetővé teszi, hogy a tudattalan terápiásan feldolgozott részét ellenőrizze, és annak nem kívánatos befolyása magatartására megszűnjön. A pszichoanalízis szerint ugyanis a pszichés betegségek és viselkedészavarok ilyen – nem kívánatos, nem tudatos – befolyások következményei. A feldolgozási folyamatban felszabadulnak a tudattalan tartalmakba kötött érzelmi energiák, amelyekből a tünetek és a magatartászavarokat fenntartó késztetések energiái származtak. A mögöttes jelentéstartalmak megértésében az empátia a fő eszköz. Az empátia alkalmazásának az analitikus szituáció nagyon kedvez. Az időkorlátozás nélküli, rendszeres, bizalmas beszélgetés könnyíti a terapeuta számára az empátiás ráhangolódást (attunement), amelyet kommunikatív „csatlakozásnak” (joining) vagy empátiás rapportnak szoktak nevezni az empátia kutatói. Az egymás utáni analitikus ülések mindig mélyebb beleélést, a beteg lelkivilágának bonyolultabb rekonstrukcióját teszik lehetővé. Az empátiás „alámerülés” az analízis előzetes folyamatának alapján célzottan történhet meg. A felszínre került és közös ismeretanyaggá vált sokféle személyes információs anyag sajátos kontextust képez, amelyben az egyes közlések elhelyezhetők, és amelyek révén új összefüggésekbe állíthatók. E kontextus fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, ez segíti a leginkább elő az empátiásan megértett jelentések terápiás feldolgozását, illetve a korábban már említett „kimenetet”, eredményt, amely az empátia alkalmazása nyomán előáll. Nagyon elősegíti az empátia kibontakozását a szabad asszociációs módszer is, amely ugyancsak egyik összetevője az analitikus helyzeteknek, legalábbis az analitikus szituáció hagyományos változatának. A módszer abból áll, hogy a betegnek ki kell mondania képzettársításait. Az analitikus óra alkalmával az a fő feladata, hogy áramló képzeteit megfigyelje, és azokat kimondja. Az asszociációkat ilyenkor azért nevezik szabadnak, mert a betegnek nem kell képzeteit valamilyen témára irányítani, nem kell megfelelnie valamilyen követelménynek, nem szükséges szándékot éreznie, a klasszikus pszichoanalitikus helyzetben fekszik, elernyed, esetleg szemeit is becsukja, és csak képzetáramlására figyel. Ezek a képzetek azután elhangzanak, a betegnek rögtön ki kell mondani őket – így szól a megállapodás az analitikussal –, és emiatt nem törődhet a formával, gyakran ellenőrizetlenül kell kimondania gondolatát. A szabad asszociációs módszer – kellő gyakorlás után, és ha a folyamatot semmi sem zavarja (például a beteg ellenállása) – különlegesen megkönnyíti az empátia dolgát, de főleg azáltal, hogy a beteg saját szavai, képzeteinek kialakulásában szerepet játszó szavai hangzanak el, mégpedig nagyon sokszor, különböző összefüggésekben. Az analitikus így mintegy megtanulhatja a beteg „nyelvét”, a használt fogalmakat ugyanolyan szemantikai tartalommal érti meg, mint a beteg. A fogalmak szemantikai azonossága kitűnő támpont a beleélés számára. Régóta ismert, hogy az elvont fogalmak igen bonyolult jelentéseket tartalmaznak, és a fogalomhasználatban gyakran okoz nehézségeket, hogy a közlő más jelentéstartalmi árnyalatokra gondol, mint a közlést befogadó. Ezzel az ún. szemantikai félreértéssel a mindennapi életben gyakran találkozunk, és a filozófia is régen foglalkozik vele mint témával. Egész filozófiai irányzat, az ún. általános szemantika (general semantics – Korzybski 1933, Hayakawa 1964 stb.) épült erre a körülményre. De a kísérleti lélektan felől közelítve is észlelhető az elvont fogalmak értelmi bonyolultsága, ezt 161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN mutatja az Osgood és munkatársai által kidolgozott ún. differenciális szemantika módszere, amely igen szellemesen – számokban is kifejezhető módon – bizonyítja a különböző fogalmak jelentésbeli összefüggéseit más fogalmakkal (Osgood, Suci & Tannenbaum 1957). Rendkívül nagy tehát a jelentősége annak, hogy a pszichoanalízisben különös pontossággal lehet meghatározni, mit is ért a beteg az egyes szavakon, azok milyen mélyebb jelentéseket rejtenek magukban. Az empátiás megértés sajátos útjait nyitják meg az elvont kifejezésekben lévő metaforák és a szimbólumok (Cox & Zheilgaard 1987, Buchholz 1993). Míg a pszichoanalízis elsősorban a szimbólumok egyedi tartalmát, jelentéstörténetét akarja megérteni és rekonstruálni, Jung iskolája, az analitikus pszichoterápia a szimbólumok általános emberi, közös jelentéseire figyel, és azokból a kollektív tudatalatti működésmódjaira következtet. A megfelelő fogalmi megértés már maga is az empátia része lehet, ilyen módon ugyanis az analitikus többet és pontosabban ért meg abból, hogy mit is gondol vagy érez a beteg, esetleg jobban képes megragadni az élmény lényegét, mint maga a beteg. Az újrafogalmazott élmény az ún. interpretáció, a pszichoanalitikus értelmezés legegyszerűbb formája. Az értelmezés bonyolultabb formái már olyan konstruk ciókra vonatkoznak, amely az empátiás megértés epizódjainak hosszúsorából alakult ki. A bonyolultabb értelmezések nem csupán a beleélés révén megértett összefüggéseket fogalmazzák meg, szerepet kapnak bennük tapasztalati általánosítások és tudományos megállapítások is. A szavakban közöltek bővebb és mélyrehatóbb kifejtése, újraértelmezése minden olyan terápiában megtörténik, amelyben a beszéd a főterápiás eszköz. Az ilyen terápiákat összefoglaló névvel verbális pszichoterápiáknak, analitikus pszichoterápiák nak vagy belátás létrehozására törekvő terápiáknak (insightoriented therapies) szokták nevezni. Ez az értelmezés terápiás eszköz, mert ezáltal a betegben élményeinek és viselkedésének mélyebb meghatározói tisztázódhatnak. A beszéddel közöltek pontos megértését logikai mechanizmusok is segítik, az analízis általában hosszantartó, éveken át folyik, hetenként több ízben negyvenöt-ötven perces ülésekben, ezáltal rendkívül sok információ kerül elő. Az analitikus helyzet sajátosságaiból ered, hogy az analitikusnak nincs más dolga, mint az ülés során csak a betegre figyelni, ezáltal ez az információmennyiség viszonylag még nagyobb lesz, sokkal több, mint az analízissel azonos idejű hétköznapi beszélgetés információanyaga. Gyakran olyan közlések kapcsolhatók össze, amelyek elmondása között hosszú idő telik el. Különlegesen bonyolult és sokrétű kontextus alakul ki a pszichoanalízisben, éppen úgy, mint az intim emberi kapcsolatokban, és ez a megértést megkönnyíti, gyorsítja. Részben e kontextus miatt is beszélhetünk sajátos intim kapcsolatokról az analitikus és a beteg között. Ebben a kapcsolatban érzelmi töltés is van, a beteg különböző érzelmeket és indulatokat vetít az analitikusra (indulatáttétel). Ezek fokozzák közlési kedvét, és olyan megnyilvánulásokra is késztetik, amelyek közléséből nem lennének megérthetők. Az érzelmi kapcsolat jegyében a beteg szinte rájátszik, megjelenít olyan korábbi eseményeket és kapcsolatmintákat, melyek nagyon nehezen lennének elmondhatók. Az érzelmi töltés a nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció jelzéseinek intenzívebb áramlását idézik elő, és ezzel a szavak értelmére vonatkozó empátiával is több, mélyrehatóbb beleélést tesz lehetővé az analitikus számára. Nemverbális és metakommunikatív elemek egyébként vannak az analitikus folyamatban, a beteg mozdulatai, néha gesztusai vagy egyes feltűnő mimikai változásai sokat mondhatnak az analitikusnak. Már az empátia történetével kapcsolatosan is említettük, hogy a beteg látóterén kívül elhelyezkedő analitikus teljesen átadhatja magát a paciens megértésének, nem kell ügyelnie arra, hogy közben ő maga hogyan viselkedik, tetszése szerint tehet mozdulatokat és mimikáját egészen szabadon engedi. Említettük, hogy ennek a szabadságnak igénye volt az, amely Freudot az analízis térbeli strukturálásában vezette. Freud és más analitikusok is gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy a beteg feltűnőbb nemverbális megnyilvánulásait utánozni próbálták, hogy azáltal is elősegítsék a beteg lelkiállapotának empátiás felidézését. Tapasztalati tény is, hogy az utánzás könnyíti a beleélést, nyilván a mozdulatok és izomfeszültségek vegetatív idegrendszeri visszacsatolásaival (az ún. propriocepcióval=azaz a sajátérzés receptoraival és idegpályáival). Ezt a tapasztalatot fejezte ki az érzelmek egyik régi magyarázata, a James-Lange-féle érzelemelmélet, amely szerint az érzelem egy késztetés mozgásformájának beidegzési visszajelzése nyomán keletkezik. Az elmélet ezt úgy fogalmazza meg, hogy bosszantó ingerek hatására előbb feszülnek meg izmaink, és csak azután érezzük a haragot, és nem fordítva. Ma ezt az elméletet nem fogadják el, viszont az érzelmek természetét ma sem ismerjük eléggé, és nem kizárt, hogy szerepet játszanak bennük a különböző beidegződések. A nemverbális kommunikáció velünk született kódja is valószínűleg beidegzési mintaazonosságokra vezethető vissza, tehát a mimikai mozgássémák beidegzésének központjai kerülnek izgalomba, és ezáltal tudjuk átélni, hogy bennünk milyen lelkiállapotok szoktak lenni akkor, amikor a mimikai izmok saját érzékelései ilyen mozgásokról csatolnak vissza információkat. Az utánzásos mozzanat mélyebb mechanizmusát a tükörneuronok már tárgyalt szerepe magyarázza. A pszichoanalízis tehát egészen különleges terepe az empátiának, ennek segítségével az analitikus a személyiségfejlődés rekonstrukciójára képes, hiszen így azok az emléknyomok is megérthetők, amelyek a 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN betegben csak konkrét emlékképek formájában élnek, és amelyek hátteréről és összefüggéseiről alig tud valamit mondani. A pszichoanalízisben az empátia legfőbb támpontja a hang nemverbális üzenetnyalábja, illetve a beszéd szemantikai és szerkezeti háttere. Talán a beszéd nagy jelentősége miatt lehetett, hogy a pszichoanalitikus gyógymódban nem vált explicitté az empátia szerepe, hogy maga Freud viszonylag keveset foglalkozott vele, és csak egyes analitikusok, mint például Theodor Reik (1949) emelték ki szerepét. Az utóbbi évtizedekben az amerikai pszichoanalízis egyik vezéralakja, Heinz Kohut hangsúlyozza az empátia jelentőségét, és a pszichoanalízis lényegét a páciens introspekciójában és az introspektív módon átélt anyag közlésének empátiás megértésében látja. A megértés és a megértés visszatükrözése az analitikus dolga. Kohut e tételt arra is felhasználta, hogy a pszichoanalízist új ismeretelméleti alapokra helyezze. Szerinte Freud biologizmusa – és ebből eredően a hagyományos pszichoanalitikus elméleti építmény egy része – idegen elemeket vitt be az analízisbe. A pszichoanalízis sajátos élménylélektan, amely nem tud mit kezdeni az ösztönkoncepcióval és a többi biológiai tényezővel. Kohut – sok szempontból az empátiából kiindulva – átalakította a pszichoanalízis énelméletét, és a pszichoanalitikus énpszichológiában jelölte meg a sui generis pszichoanalitikus teóriát, hiszen ez ad magyarázatot arról, hogy az ember hogyan éli meg önmagát és kapcsolatát a külvilággal, hogyan szervezi saját fejlődését. Az empátia sajátos eszköz az én élményeinek és műveleteinek megértésére (Kohut 1959, 1982). A pszichoanalitikus gyógymód egyik régi alapproblémája, hogy az analitikusnak meg kell őriznie objektivitását a beteggel szemben, és nemcsak megérteni kell, hanem képviselnie kell vele szemben, illetve közvetíteni neki a külvilág valóságelvét. Az objektivitást nagyon nehéz megőrizni, a beteggel való együttérzés, a pácienssel szembeni pozitív vagy negatív érzelmi viszonyulás zavarhatja ezt. Az empátia fogalmának elterjedésekor az analitikusok zöme kétkedéssel fogadja a koncepciót, és bírálta azt, ahogyan Rogers iskolája az empátiát beállította, különösen azt, hogy mintegy önálló gyógyító erőt tulajdonít neki. A kritikusok attól tartottak, hogy az empátia érzelmi azonosuláshoz vezet, és a mindent megértés mindent megbocsátással járhat, így az analitikus nem tudja képviselni a valóságot. Kétségtelen, hogy kezdő analitikusok gyakran el is követik azt a hibát, hogy túlzottan a páciens élményvilágának mikrokozmoszában maradnak, és nem segítik a beteget eléggé abban, hogy rá váró problémákat, konfliktusokat megoldjon, kikerüljön (Szalita 1981 stb.). Részben analitikus körökből, részben kísérletes, empirikus pszichológusok és pszichiáterek nézőpontjából kritika tárgya az empátia fogalma azért is, mert sokféle meghatározása van, nem könnyű jól megragadható összetevőkre bontani, sokan másként értik, másként értelmezik (például Rapport & Chinsky 1972, Zabarenko 1980, Buie 1981 stb.). Meg kell említeni viszont, hogy az empátia szemszögéből a pszichoanalitikus gyakorlat is kaphat kritikát. Több szakember úgy véli, hogy a pszichoanalitikus kiképzés központi mozzanata, a sajátélményt biztosító ún. kiképző terápia nem fejleszti az empátiát. Vizsgálatok is azt mutatják, hogy a kiképző terápia tartalma és szakszerűsége nem jár együtt a terápiás munka során érvényesíthető empátiás képességgel (például Peebles 1980 stb.). Az analitikus terápia egyik fő elméleti tétele (az analízisek tapasztalatainak alapján alakította ki Freud) az áttétel és a viszontáttétel felismerésének és feldolgozásának terápiás célkitűzése. A személyiség azonosulással és bevetítéssel (introjekció) átvett fő kapcsolati mintái a felnőttkori emberi kapcsolatokban is megjelennek („áttevődnek”) és ebből sok kapcsolati probléma, konfliktus, sztressz következik, ez a terápiást igénylő problémák egyik fő oka. Ez a reakciómód éppen azáltal válik észrevehetővé, hogy az analízisben szinte bizonyosan rávetülnek a terápiás kapcsolatra. Erőteljes, zavaró kötődésként, sértődékenységként, szinte paranoid vonatkoztatásként jelentkeznek. Ha nem sikerül a korai felismerés, majd az értelmezés segítségével a feloldás, feldolgozás, akkor kellemetlen tüneti megnyilvánulásokat (ún. acting out jelenségeket, ez a régi magyar analitikus nyelvhasználat „ágálásnak” nevezte, ezek többnyire viselkedési anomáliák), vagy pedig a terápiás kapcsolatot megszakítják. A korai, még nem mindig összeálló jelek éppen azáltal tűnhetnek fel a terapeutának, hogy nem illeszkednek a terápiás helyzetbe, nem az ő viselkedésének, viszonyulásának szólnak. A terapeutában is működnek gyermekkori reakciósémák, és ezek gyakran megzavarhatják a terápiában szükséges semleges, elfogulatlan lelkiállapotát, és így maga is bevonódik irracionális érzelmi reakciókba a pácienssel (Berne terminológiájával: a páciens játszmakínálataiba). A viszontáttétel korai felismerése és kontrollja nagyon fontos a terápiás hatékonyság és a szakszerű terápiás működés szempontjából. Itt is az empátia lehet az irányjelző, az érzékeny terapeuta a saját (ilyenkor mindig tudattalan) reakcióit a páciens kommunikációjának tükrében láthatja kritikusan. A viszontáttétel megjelenése optimálisan nem tükröződik a terapeuta megnyilvánulásaiban. Hanem éppen a páciens fejlődéslélektani és pszichológiai folyamatainak rekonstrukciójában segít. Az áttétel korai felismerése és a viszontáttétel valamint a viszontáttétel észlelése és kontrollja, illetve megfelelő értékelése és felhasználása a terápiás folyamatban az egyik oka (és másig érvényes indoka) a pszichoanalitikus


13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN képzés ún. tananalitikus szakaszának, vagyis a saját analízisnek a páciens helyzetében, illetve a szupervíziónak, vagyis legalább két saját eset folyamatmegbeszélésének tapasztalt analitikusokkal (Geissler 2005).

4. A Rogers-féle pszichoterápia empátia-felfogása Minden pszichoanalízisből leszármazott gyógymód (Adler és Jung rendszerén kívül tucatnyi van még ilyen) hasonló módon az empátiás megértésen alapul, mindegyik verbális terápiát végez, csak másfajta szituációban és másfajta célkitűzésekkel, mint a pszichoanalízis. Rogers irányzata az, amely az empátiát a legtisztább formában alkalmazza. Viszonylag kevés elméleti konstrukció használatos ebben az ún. non-direktív tanácsadás vagy kliensre összpontosító (client-centered) irányzatban, vagy ahogyan a németek nevezik: a beszélgetéses terápiában (Gesprächpsychotherapie). Az elméleti magyarázatok – így például a személyiség felfogás, a megbetegedés folyamatáról alkotott elképzelés, a terápiás kapcsolat elmélete stb. – a terápiás tapasztalatokból származtak, de a terápiás folyamatokba közvetlenül nem kapcsolódnak vissza úgy, mint ahogyan az a pszichoanalízisben történik (Rogers 1959). Rogers és iskolája objektív tudományos módszerekkel is megpróbálta bizonyítani az egyes koncepciók érvényét. Az irányzat igen óvatos az elméleti általánosításban, így a benne kialakult személyiségelmélet és -felfogás pszichoterápiás hatásmechanizmusokról sokkal kevésbé részletes és kidolgozott, mint a pszichoanalízisé. Rogers terápiás módszere annak az elvnek szélsőséges megvalósítása, amelyet Freud tanácsolt Oscar Pfistemek, aki útmutatást szeretett volna kapni a betegekkel való analitikus foglalkozáshoz (erről az empátia fejlődéstörténetéről szóló fejezetben volt szó). Elsődleges az empátiás megértés, minél mélyrehatóbb módon. Ennek a megértésnek nem kell arra törekednie, hogy a közlések sorozatainak belső összefüggéseit feltárja, és a betegnek bonyolultabb értelmezéseket adjon (például múltbeli élményekre utaljon, felhívja a beteg figyelmét számára rejtett élményhatásokra, kognitív mechanizmusokra stb.). A Rogers-féle irányzathoz tartozó szakember feladata mindig a közvetlen közlések empátiás megértése. Alapszabálya non-direktív módszerben, hogy az empátiásan felfogott közléstartalmakat meg kell mondani, vissza kell tükrözni a beteg számára. Ez úgy történik, hogy a közlésben megragadott fontosabb vagy lényeget tartalmazó elemeket mintegy a páciens számára adott válaszként fejezi ki a szakember (többnyire pszichológus vagy orvos). Ez a szabály rendkívüli jelentőségű. Ennek köszönhető ugyanis, hogy a Rogers-féle terápia a megszokott párbeszéd módjára, ténylegesen beszélgetésként folyik, és a betegnek, kliensnek mindvégig az a meggyőződése, hogy ő mond magáról dolgokat, és azokra mindig megfelelő választ is kap. A szituáció nem annyira különleges tehát, mint a pszichoanalízisben, ahol a fekvő helyzet és az analitikus háttérbe húzódása kezdetben szokatlan, és sokakban idegenkedést vált ki (azután viszont rendszerint nagyon megkedvelik a betegek ezt a helyzetet és ezt a kommunikációs formát). Nem szükséges tehát annyira kinyilvánítani, szerződésbe foglalni a terápiát, mint a pszichoanalízisben, hanem az szinte észrevétlenül indítható a szakértő és a kliens közötti interakció jól ismert, típusos helyzetéből (tehát a pszichológussal folytatott beszélgetésekből, az orvosi konzultációból vagy akár a mindennapi tanácskérés szituációjából is, amikor egyszerűen csak kíváncsi valaki a tapasztaltabb, az okosabb véleményére). A non-direktív pszichoterápiában is nagy a beszéd és a hang jelentősége az empátiás megértésben, de a nemverbális kommunikáció más csatornái is szerepet kapnak, hiszen a terapeuta és a páciens látják egymást. Az eredeti felfogásban az empátia kritériuma, hogy a megértés pontosan és világosan, szavakban kifejezhető legyen. Az irányzat ma is ezt képviseli, bár többen felismerték már, hogy bizonyos bonyolult összefüggések és érzelmi állapotok viszonylag jól átérezhetők, ha pontosan nem is lehet kifejezni őket (például Corcoran 1981 stb.). Rogers szerint az empátiás megértés és ennek folyamatos visszajelzése terápiás erő, ennek nyomán a páciensben elegendő belső rendeződés megy végbe ahhoz, hogy a problémáit megoldja, vagy ahhoz érettebben viszonyuljon. Ez Rogers és tanítványai szerint tapasztalati tény, van azonban egy elméleti bizonyítéka is. Több más pszichológus (különböző irányzatok hívei) is képviselik azt a felfogást, hogy a személyiség egyik alapvető törekvése, hogy külső és belső valóságával tisztázza viszonyát, és ezzel együtt megvalósítsa önmagát, a benne rejlő távlati célkitűzéseket. A neurotikus állapot vagy problematikus élethelyzet ezt a törekvést zavarja meg, és részben emiatt kórnemző, mert a személyiséget fejlődésében stagnálásra kényszeríti (Bühler 1959, 1962, Bühler & Massarik 1969, Maslow 1963, May 1967 stb.). A terápiában tehát nem szükséges a hibásan kialakult belső struktúrákat teljesen feldolgozni, elég csak azoknak egyes elemeit a személyiség számára érthetővé tenni, és az addig visszaszorított öntörvényű fejlődési folyamat elvégzi a többit, a személyiség magában folytatja a megkezdett integrációt. Ezért nem szükséges Rogers szerint a terápiához elméleti apparátus; a személyiség változásával együtt járó pszichológiai folyamatokat a gyógyítás szintjén lehet „fekete dobozként” kezelni, ez


13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN inkább elméleti vagy kutatási probléma. A terápiákhoz csak a megértés és az empátiásan felfogott mögöttes tartalmak kifejezése szükséges (Rogers 1942, 1951, Rogers & Dymond 1954, Tausch 1968 stb.). Újabban a Rogers által leírt vagy inkább feltételezett terápiás hatást úgy magyarázzák, hogy az empátiás megértés mintegy kiragadja a klienst befelé fordulásából és elmagányosodásából, és szinte úgy segít neki a belső érzelmi-kognitív világ és a külső, személyközi valóság elkülönítésben és viszonyelemzésében, mint Kohut szerint az anyai empátia a csecsemő vagy a kisgyermek esetében. Segíti tehát abban hogy az ént (self) tárgynak (object) tudja kezelni. Rogers egyszerű képlete a terápiás hatásról az, hogy a kliens inkongruens állapotát a terapeuta a kongruencia felé segíti a belső feldolgozásban. A non-direktív irányzat felfogása a terápiás változásról tehát eltér a pszichoanalízis nézeteitől. A pszichoanalízisben a terápiát végző feladata a személyiség kóros szerkezeteinek átalakítása. Igaz, hogy maga Freud is utalt a személyiségben folyó integrációs erőkre, amelyek folytatják és befejezik a terápiát végző szakember munkáját, több tanítványa egészen hasonló megfogalmazásokhoz jutott a terápiás változás lényegéről, mint Rogers. A magyar származású Bálint Mihály például azt írta, hogy a pszichoterápiának nem szükséges lebontania és újjáépítenie lelki szerkezeteket, feladata inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a faúsztatásnál a folyón megakadt és feltorlaszolódó fatörzsek áramlását kell megindítani. Nem kell minden fatörzset megmozgatni és új helyre rakni, elég csupán azt a néhányat kimozdítani a helyéről, amely a többiek útját elállja, és a fák úsznak tovább (Bálint 1972). A hasonlat teljesen megfelel Rogers felfogásának és a személyiség ún. növekedési, önfejlődési modelljének (growth-model), mely annak elméleti alapja. Számos szakember azonban úgy véli, hogy a súlyos és idültté vált személyiségzavarok kezelésére nem elegendő Rogers pszichoterápiás módszere, nem véletlen, hogy ő elsősorban nem pszichoterápiának, hanem tanácsadásnak nevezi gyakorlatát, és nem betegről, hanem kliensről beszél. E vélekedések szerint Rogers módszere inkább az enyhe viselkedészavarokra vagy a nehezen megoldható pszichológiai problémákra hat. Ezzel szemben áll a Rogers-féle iskola gyógymódjának feltűnő hatékonysága súlyos neurózisban és skizofréniában. Ezt a hatékonyságot kutatások is igazolták (Rogers 1967, Bergin, 1966, Tautsch 1968). A személyiségzavar súlyossága a Rogers-féle terápiát akkor akadályozhatja, ha a folyamatos kommunikációra a beteg nem képes, ha nem tud figyelni önmagára és a pszichoterápiát végzőre. Ez gyakran előfordulhat. Ez ugyan az esetek többségében a pszichoanalízisben is zavaró, a pszichoanalitikus alaphelyzet azonban ezt némileg szabályozza, hiszen van idő arra, hogy a beteg hallgasson, ki lehet várni, amíg beszél. A non-direktív módszer fő kommunikációs csatornája is a beszéd, itt azonban minden más kommunikációs csatorna is szerepet kaphat, hiszen a beteg és a terapeuta szemtől szembe beszélgetnek. A figyelem a szóban közöltekre irányul, és az empátia igyekszik a mélyre hatolni. A nemverbális kommunikáció és a metakommunikáció inkább kiegészíti információkat ad, vagy akkor lép előtérbe, ha a páciens a saját érzelmi állapotairól beszél. Érdekes módon a Rogers-iskola a kommunikáció akadályait nem annyira a betegekben keresi, mint inkább a terápiát végző személyiségekben. A kommunikáció élénkségében és őszinteségében tényező az empátia foka és az, hogy azt mennyire tudja a terapeuta kifejezni, visszatükrözni. Az empátiás megértés ösztönző a szabad kommunikációra. De nagyon lényeges a terápiát végző szakember érzelmi viszonyulása is a pácienshez, viselkedése és kommunikációs módja. Rogers kifejti, hogy a pácienst negatív érzelmek nélkül tisztelettel (unconditional positive regard) kell elfogadni (Rogers 1957, 1959, 1965). Ez részben az empátia érvényesülésének feltétele is, hiszen a beleéléshez kell a másik ember egyediségének elfogadása, minden vonásával, tulajdonságával együtt. A terápiát végző viselkedésének és kommunikációjának hitelesnek, kongruensnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a metakommunikáció nem mondhat ellent a szavakban közölt információknak. A terápiás közlésnek őszintén átéltnek, érzelemmel hitelesen aláfestettnek kell lenniük. A kongruencia szabálya összefügg a feltétel nélküli elfogadás szabályával. Az elfogadás és az őszinte, hiteles, mindenféle taktikázástól mentes viselkedés pedig rendkívül erős inger arra vonatkozóan, hogy az ember megnyíljon, kiadja magát, odaforduljon a másikhoz, kommunikáljon. A Rogers-féle terápiában az empátia fókuszában az éppen megbeszélt szubjektív témakör kevéssé tudatosuló, vagy rejtett, láthatóan fel nem ismert elemeit fogalmazza meg a terápiás válasz. Ha egy tetszik, a terápiás párbeszéd fokozatosan bővül. A terapeuta megfogalmazása nagyon ritkán utal korábban tárgyalt és elfogadott dolgokra, ebben is különbözik az analitikus interpretációktól. Általában az empátiásan megfogalmazott empátiás tartalom főleg kognitív jellegű, különösen a terápia kezdetén, de később mind több benne az emocionális és motivációs elem. A terápiás helyzetben így sajátos összhang alakulhat ki, nagyon meleg hangulatú, bizalmas beszélgetés indulhat meg. Az elfogadás, a megértés és az őszinteség ilyen légköre a mindennapi életben ritka, csak a nagyon erős és nagyon tisztázott intim kapcsolatokban jön létre, vagy pedig különleges alkalmakkor, amikor két ember lelki hasonlóságok alapján egymásra talál, és egymásnak meg tud nyílni őszinte valóságában. Az amerikai 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN pszichológiai szaknyelv „encounter”-nek (találkozás) nevezi az ilyen alkalmakat, és ennek nyomán szokásos encounterről beszélni terápiákban is. Nemcsak Rogers, több más terápiás irányzat is használja a fogalmat, vannak különböző csoportos eljárások is, amelyek az ilyen élmények előmozdítását szolgálják, ezekről később, az empátia fejlesztésének módszereivel kapcsolatban lesz még szó. Egyes kutatók az érzelmi és kognitív találkozás, a kapcsolat sajátos megélése alkalmait különös és terápiás szempontból, vagy a másik emberre gyakorolt segítő, facilitatív hatás tekintetében csúcsélménynek, kiemelt alkalmaknak tartja (Stern 2004). Rogers felfogása szerint tehát a terapeutának kell olyannak lennie, hogy ezt az encountert biztosítani tudja. Az így előállt különleges kommunikációs légkörben az empátia lehetőségei megnőnek. A non-direktív módszer tehát onnan kapta nevét, hogy tanácsot nem ad, és a pácienst nem is befolyásolja semmiben, nem visz semmiféle idegen elemet a terápiás folyamatba, kizárólag a kezelt személyiség belső tartalmait bontja ki. Nem is terel, nem is változtat témát, hiszen a terapeuta közlése mindig csak a páciens közlésének a kisebb-nagyobb mértékben átfogalmazott ismétlése. Freud is képviselte, hogy a terápiát végző személyiségnek nem szabad közvetlenül befolynia a kezelésbe, az csak tükör, amely visszatükrözi a beteg számára az ő lelki valóságát, valamint projekciós felület, vetítővászon, amelyre a beteg a saját érzelmi történéseit rávetítheti. Ez a követelmény a Rogers-féle terápiában maradéktalanul megvalósul. Rogers iskolája érdekes kutatási eredményeket is hozott, melyekről igen sokat lehetne beszélni. Tárgyunk szempontjából azonban csak az érdemel ezekből említést, hogy módszert dolgozott ki az empátia fejlesztésére, és talált megoldásokat arra nézve, hogyan lehet mérni az empátiás megértés pontosságát. Mivel a fejlesztés és a mérés sok tekintetben kapcsolódik egymáshoz, erről az empátia fejlesztésével összefüggésben még szólunk.

5. Empátia a pszichodrámában és a csoportterápiában Sajátosan használja az empátiát a pszichodráma módszere. Ez sajátos csoportos gyógymód, amelyben a betegek megjelenítik, drámaszerűen eljátsszák múltjuk és jelenük különböző problémáit. Felveszik egymás történeteiben az egyes szerepeket, majd pedig ezeket felcserélik egymással. Így nemcsak önmagát játssza el valaki, hanem belekerül egykori vagy jelenlegi, de nem jelenlevő valóságos partnerének szerepébe is. A pszichodráma az élmények újrajátszásával eléri, hogy a személyiség maga is megfigyelheti magát és az egykori eseményt újra, a csoport többi tagjától visszajelentést kap, és kénytelen beleélni magát partnereik szerepébe is, hiszen azokat is el kell játszania. Ha nem hitelesen játssza el élete valamely fontos szereplőjének viselkedését, a csoport ezt is jelzi számára. De az is elmondhatja, hogy a szerepben milyen érzelmek, indulatok jelentkeznek, aki azt a szerepet korábban játszotta, amikor a főszereplő még a saját, valóságos helyzetét igyekezett eljátszani. Nagyon sok tudatos, kognitív elemen át, de a friss élmény empátiás tartalmaival együtt jelenik meg a pszichodráma játékaiban a beleélés. Mivel az élményekben nagyon sok érzékszervi benyomás marad meg, és sok ember szinte újra látja és hallja a vele történteket, ha visszaemlékszik rájuk, utólag, a „visszajátszás” során is sok mindent megérthet a pszichodráma szereplője azokból a hozzátartozóiból, szeretteiből, partnereiből, akikkel való interakcióit az eljátszott élmény tartalmazza. A pszichodráma során ugyanis a személyiség képes arra a figyelemre, amelyre a való életben, az indulatok hevében vagy a gyorsan pergő helyzetek cselekvési kényszerei miatt nem képes. A pszichodráma tehát egyrészt utólag érvényesíti az empátiát az emlékek feldolgozásában, részben tanítja, fejleszti, és ezáltal eléri, hogy újabb emberi kapcsolatokban ne ismétlődjenek meg a régi hibák (Moreno 1934, 1960, Petzold 1971). A pszichodráma létrehozója, Moreno alkalmazta először, még az 1910-es évek végén a találkozás szót az olyan emberi interakciókra, amelyekben az emberek őszintén feltárják lelki valóságaikat egymás előtt, mégpedig cselekvésben, jelképes színjátékban, amikor tényleg hűségesen kell kifejezni mindent, hiszen a viselkedésben, a metakommunikációban azonnal megjelenik minden szépítés, torzítás (a viselkedés nem kongruens). A találkozások német szava = Begegnung) nyomán terjedt el az encounter fogalom Amerikában, lassanként azonban más értelmet nyert, mint ahogyan Moreno használta. A jelenlegi értelme is tartalmazza a szimbolikus maszkok, védekezést szolgáló viselkedéssémák levetését és a másik által keltett benyomások hiteles kifejezésre juttatását. A pszichodrámát vezető szakemberek is használják az empátiát, hiszen a játék megkezdésekor meg kell érteniük az egyes szereplők legfontosabb konfliktusait, és hogy melyek azok a vetületek az emberi kapcsolatokban, amelyeket meg kell jeleníteni. A pszichodráma szakemberei igen sok intuícióval, ösztönös érzékre és tapasztalatra támaszkodva irányítják azután a játékot, osztják ki a szerepeket, és igyekeznek segíteni és értelmezni a szereplőknek. Ebben a tevékenységben is az empátia a legfontosabb eszköz. 166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN Szükség van az empátiára más csoport-pszichoterápiás módszerekben is. Mint a pszichodrámában, itt is több emberre kell egyszerre figyelni, és a csoportban jelenlevők kommunikációjában kell megérteni különböző mögöttes tartalmakat. A pszichoterápiában a vezetők nem az egyes csoporttagok érzelmi állapotába igyekeznek elmélyedni, bár időnként erre is van lehetőség, és szükség is, hanem a csoport egészének érzelmi beállítódását, hangulatát igyekeznek megérteni, és azt próbálják meg értelmezni. Ha az empátia támpontja vagy pályája egyegy csoporttag viselkedésének empátiás megértése, a csoportvezető akkor is arra figyel, mit érez ez az ember a csoport pillanatnyi helyzetében, és azt miért érzi úgy, hogyan vonatkozik az most a csoportban elhangzó és megtörténő dolgokra. A csoport rendszerint közös, de a csoporttagok számára nem tudatos törekvéseket alakít ki, és különböző kollektív félelmeket él át, ezeknek együttes megértése és feldolgozása sokat segít az egyes csoporttagoknak saját személyes problémáik megoldásában (Whitaker & Lieberman 1964). A vizsgálatok szerint a csoportvezető empátiás képességének nagy a szerepe abban, hogy megérezze a csoport állapotát és benne az egyes csoporttagok viselkedését. Itt is egyfajta kiterjesztett empátiára van szükség, amely az egész csoportra irányul, mint ezt már a pedagógiai alkalmazással kapcsolatosan említettük. Az empátia alapján lehetséges a vezető számára a terápiás beavatkozások elhatározása, ütemezése, kivitelezése (Scheidlinger 1966, Stone & Whitman 1980 stb.). A csoport-pszichoterápiákban és a különböző más csoportos gyógymódokban ezenkívül természetesen sok más hatótényező is érvényesül, így például a visszajelentéseken át történő magatartás-korrekció és az új viselkedésminták tanulása is. Nagyon lényeges a csoport egyik hatásmechanizmusa, hogy a csoporttagokban is fokozódik az empátia egymás iránt, és ezen át nemcsak a különféle személyközi visszajelentéseket „fogják fel” érzékenyebben, hanem kilépnek pszichés izolációjukból is. Ez a hatásmechanizmus fontos abból a szempontból, hogy az empátia fejlesztésének egyik legkönnyebben és legáltalánosabban használható módja a terápiás jellegű csoportfoglalkozás. Erről a későbbiekben részletesebben lesz szó.

6. Empátia egyéb pszichoterápiákban Különlegesen nagy, de nem tudatosított az empátia szerepe a hipnózisban és a szuggesztióban. A hipnózist korábban valamilyen rejtélyes akaratátvitelnek gondolták, sokáig valamilyen anyagi vagy hullámtermészetű hatóerőt kerestek benne. Már a pszichoanalitikus vizsgálók is rámutattak, hogy a lényeg a hipnotizált sajátos érzékenysége, amellyel átadja magát a hipnotizőr utasításainak. Ma úgy látjuk, hogy a hipnózis a szuggesztió egyik sajátos válfaja, olyan kommunikációs mód, amelyben az egyik személyiség igen mélyrehatóan befolyásolni képes a másikat (Haley 1963, Barber 1969). A hipnotizáló „művészete” éppen abban rejlik, hogy a másik ember viselkedéséből megérti a befolyásolhatóság mértékét és megérzi, hogy milyen kommunikációs taktikával kell elérnie, hogy a másik úgy cselekedjen, ahogyan ő sugalmazza. Már említettük Erickson hipnoterápiás módszerét, az ún. utilizációs technikát, amely a nemverbális viselkedés és beszéd finom jelzéseiből rekonstruálja a kliens lelkiállapotának dinamikus (vagyis egymással szembenálló) vágy- és szándéktendenciáit, és azokra irányítja – gyakran különösnek tűnő, ún. paradox – beavatkozási akcióit és így gyakran gyors változásokat tud előidézni (Erickson, 1980). Vizsgálatok kiderítették, hogy a hipnózis semmiféle élettani változást nem okoz, ha például a fájdalom megszűnését szuggerálják valakinek, a fájdalomérzékelés nem szűnik meg, de ő következetesen azt mondja, és úgy viselkedik, hogy ő fájdalmat nem érez. Egyesek szerint érzi is a fájdalmat, de ennek az érzésnek a következményeit visszaszorítja az a törekvés, hogy azt mondja és mutatja, amit a hipnotizáló sugall neki. A hipnózisnál alkalmazott különböző eljárások, például fényes tárgy nézése, különféle mozgások és testtartások éppen azt a célt szolgálják, hogy segítsék a hipnotizálót a szuggesztibilitás, vagyis a kommunikáción át történő befolyásolás mértékének és módjának empátiás megértésében. Ma erre a célra különböző tesztmódszereket, kérdőíveket is használnak, továbbá különleges gyakorlatokat. A hipnózisban a kommunikáció sajátos, paradox jellegű, a hipnózist biztosító kommunikációs jelzések nem direkt, hanem metakommunikatív természetűek, és nagyon bonyolult kommunikációs stratégiává állnak össze. A szuggesztió is ilyen kommunikációból áll, de jóval egyszerűbb hatásokat közvetít. Még olyan gyógymódokban is nagy az empátia szerepe, amelyek nem ismerik el sem a terápiát végző beleélőképességének fontosságát, sem a kommunikáció nak magának nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, hanem a hangsúlyt vagy gyakorlásra, vagy sajátos ingerhatásokra helyezik. Gyakorlatok sorozatát írja elő az autogén tréning, ennek alkalmával a beteget megtanítják arra, hogy fokozatosan elernyedjen, és különböző testi érzéseket váltson ki magán és éljen át. Ennek a gyógymódnak az a célja, hogy a beteg megtanuljon uralkodni vegetatív reakcióin, és tudja csökkenteni feszültségeit. A terápia előrehaladásának megítélésében, az elernyedés mértékének megállapításában, a beteg élményeinek megértésében itt is nagy az empátia szerepe, noha ezt nem szokták kiemelni. A beteg és a terápiát végző között bonyolult kommunikáció is zajlik, amely a szuggesztióhoz hasonló effektusokat is hordoz.


13. AZ EMPÁTIA SZEREPE A PSZICHOTERÁPIÁBAN A amerikai behaviorizmusból kinőtt tanuláselméleti terápiás módszerek, az ún. behavior-terápiák tagadják a belátás fontosságát, és lényegtelennek tartják a kommunikációt. Szerintük a tünetek és a viselkedészavarok hibás tanulási folyamatok eredményei vagy tanulási hiányból származnak. A gyógyítás tehát a hibásan tanultak felbontása, megszüntetése, és helyettük vagy a még meg nem tanultak helyett új, adaptív, egészséges viselkedésformák tanítása. Ehhez az új feltételes reflexek kialakítása és a célzott és adagolt büntetés, az ún. de kondicionálás (reflexkioltás) módszerét és még sok más eljárást használnak. Az empátiának ezekben a gyógymódokban is nagy a szerepük, leginkább a terápiák megtervezésében és az ehhez szükséges helyzetkép kialakításában. Ezt az állapotképet a beteg igen gondos kikérdezése alapján készítik el, ennek során a tüneteket vagy a kellemetlen érzelmeket rangsorolni kell. Élményállapotokat kell tehát rekonstruálni, mégpedig minél pontosabban, hiszen csak így lehet terápiás taktikákat tervezni, és így ettől a pontosságtól függ a terápia sikere. Az élményállapotok rekonstruálásához pedig empátia kell (Morótz & Perczel Forintos 2005). Az utóbbi évtizedekben sokat kutatják a pszichoterápiák hatékonyságát és hatásmechanizmusait, és az eddigi vizsgálatok meggyőzően bizonyítják, hogy nincs lényeges különbség a különböző iskolák hatékonysága között. Az egyik közös hatóelem az empátia képessége, amely mint nem specifikus tényező érvényesül (például Traux 1966, Bergin & Jasper 1969, Garfield & Bergin 1971, Buda 1981, 2004 stb.). Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a pszichoterápiákban az empátia szinte közeg, amely nélkül nincs valódi terápiás folyamat és hatás. A terápiás folyamat egyes kutatók szerint lényegében mindig leírható a benne alkalmazott empátia folyamatával (például Fox & Goldin 1984).


16. fejezet - 14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI Az említett jelenségtartományokon kívül több más olyan társadalmi gyakorlat létezik, amelyben az empátiának van szerepe. Ezeken a területeken általában előnyösebb helyzetben van az, aki nagyobb empátiás képességgel rendelkezik, és azt vagy öntudatlanul, vagy pedig tudatosan nagyobb mértékben alkalmazza. Ezek a területek általában olyanok, amelyekben az empátia érvényesülésének különféle akadályai és nehezítő körülményei vannak, vagy amelyekben csak bizonyos alkalmakkor számít a beleélő-képesség és a beleél ő viszonyulás.

1. A mélyinterjú kérdései Régóta ismert, hogy komoly empátiára van szükség a társadalomtudományi kutatás egyes módszereinek alkalmazásakor. A harmincas évek második felétől kezdve terjedt el a szociológiai módszertanban a strukturálatlan interjú, gyakrabban említett nevén a mélyinterjú módszere. A közvetlen ösztönző a módszer kialakításában a pszichoanalízis elmélete és általában a mélylélektani iskolák példája volt. A pszichoanalízis és a vele rokon irányzatok szerint az emberben olyan indítékok és meggyőződések is élnek és hatnak, amelyek nem tudatosak, a személyiség „mélyében”, a tudattalanban rejtőznek Ezeknek egyes elemei gyakran lényegesek a társadalmi viselkedés szempontjából is. A harmincas években már a pszichoanalízis sem állította, hogy minden tudattalan tartalom ösztöneredetű, vagy ösztönkésztetésekkel kapcsolatos viszonya miatt elfojtott. Különösen az amerikai pszichoanalízis hangsúlyozta, hogy a tudattalanba kerülhet számos társadalmi gyökerű, társadalmi történések miatt kialakult kognitív szerkezet is. Ezek úgy hatnak a társadalmi viselkedésre, hogy nem lehet közvetlen kikérdezésre vagy felszólításra beszélni róluk. A szociológiai kutatásokban bevált standardizált kérdőívek, skálák nehézkesen közelítik meg az emberekben ezt a réteget, ezért próbálkoztak laza, kötetlen beszélgetéssel, amelyben a kikérdező tudja, hogy miről akar hallani, de azzal kapcsolatban nem tesz fel kérdéseket, hadd beszéljen partnere azokról. Az elmondottak értékelése hasonló ahhoz, ahogyan a pszichoanalitikus vagy a pszichiátriai beszélgetést, az ún. explorációt végzik, a mondatokban rejtett összefüggéseket keresve, megpróbálva beleélni magukat a másik helyzetébe, és ezáltal felszínre hozva és megfogalmazva annak önmaga számára is rejtett szemléletét (Maple 1985). Bár a pszichoanalitikus szemlélet volt elsődlegesen a mélyinterjú kialakulásának alapja, a közvetlen módszert mégis Rogers iskolája adta. Rogers első írásai éppen a harmincas években jelentek meg, és már ekkor megfogalmazódott bennük, hogy az empátiás megközelítés alkalmas arra, hogy rejtett összefüggéseket tárjon fel, és a non-direktív beszélgetés nem visz bele műterméket az interjúba, hanem inkább természetesen kibontja, kipreparálja a személyiség saját mondanivalóját. Rogers közvetlen hatását mutatja az első nagyobb szociológiai kutatás strukturálatlan interjúval, az ún. Hawthorne-vizsgálat. Ezt a vizsgálatot gyakran idézik az üzemszociológiában, mert ez volt az, amely nagyobb megfigyelésanyagon először bizonyította, hogy milyen nagy a szerepe az ún. emberi tényezőnek, a formális szervezeten belül kialakuló csoportviszonyoknak és intim kapcsolatoknak az üzemek életében, a termelésben. A vizsgálat a General Electric nevű ismert amerikai nagyvállalat Hawthorne-üzemegységében történt, innen kapta a kutatás a nevét. Az alkalmazott módszer Rogers technikája volt, szociológiai célokra adaptálva, vagyis most nem a kliensre összpontosítva, hanem pszichológiai információk nyerésére irányított módon (Roethlisberger & Dickson 1939, Madge 1953, Hyman 1955 stb.). E módszerrel olyan motivációk és beállítódások voltak felismerhetők – az adott vizsgálatban például a munkatársak és a csoport személyes kapcsolatainak befolyása a munkahelyi közérzetre és a munkakedvre –, amelyeket a vizsgáltak nem tudtak magukról. A strukturálatlan kikérdezés előnye az is, hogy a kutatónak nem szükséges egészen pontos feltevéseket kialakítani vizsgálata várható eredményeiről, és nem kell arra sem ügyelnie, hogy a kérdések megszövegezése jó-e, nincs-e valamilyen félreérthető kifejezés a kérdésekben. A szokványos, standardizált ki kérdezésben a módszer hatékonysága ugyanis a kialakított hipotézi sek pontosságától függ. A strukturálatlan interjú hátránya azonban a kikérdezéshez szükséges hosszú idő és sok energia, valamint a szakképzett, a módszer alkalmazásában járatos kérdezőbiztos. A strukturálatlan interjú módszere e hátrányok miatt nem tudta kiszorítani a standardizált kikérdezést, mely nagyon egyszerűen végrehajtható, nagyobb mintákra is kiterjeszthető, és a kapott válaszok értékelésében fel lehet használni gépi eljárásokat is. Ehhez nem kellenek speciálisan kiképzett szakemberek. A speciális képzés a mélyinterjú esetében az empátia gyakorlásából, fejlesztéséből áll, ki kell alakítani egy sajátos érzéket arra, hogy valaki megértse a rejtett mondanivalót a másik közlésében. Az empátia koncepciójának egy pszichoanalitikus előfutára, illetve képviselője, Teodor Reik „harmadik fülnek” nevezte az empátiás készséget, és hangsúlyozta, hogy az analitikusnak szinte külön érzékszervével kell követnie a mögöttes, tudattalan közléstartalmakat (Reik 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI 1949). Ezt a bizonyos különleges „hallást” kell begyakorolnia annak, aki a társadalomtudományi kutatásokban a strukturálatlan kikérdezés módszerét alkalmazni kívánja (Banaka 1971). A strukturálatlan kikérdezés nehézsége a kiértékelés hosszadalmassága, továbbá az a körülmény, hogy ezt is általában annak kell végezni, aki az interjút felvette, hiszen neki a legkönnyebb felismerni a rejtett tartalmakat, a leírt szövegből vagy a magnetofon felvétel visszahallgatásából ő tudja felidézni a kikérdezett nemverbális kommunikációjának számos, nem rögzített elemét. A gyakorlatban igen sok visszaélés történik a mélyinterjú fogalmával. Gyakran így nevezik azokat a vizsgálati megközelítésmódokat, amelyekben a vizsgáló nem rendelkezik elég feltételezéssel, nincs kedve vagy módja strukturált kutatómódszereket alkalmazni, csupán beszélget emberekkel, próbálja beszéltetni őket. Ilyen módon létrejön nagyobb, kötetlen közlésanyag, ennek értelmezésében, feldolgozásában azonban az empátia nem kap helyet. A társadalomtudományok gyakorlatában a társadalmi kommunikációk tartalmi elemzésének különféle módszerei régóta használatosak, a századforduló szociológusai is csak az egyszerű adatgyűjtő kikérdezéssel éltek, de ezt nem nevezték mélyinterjúnak. Mélyinterjúról csak akkor beszélhetünk, ha a kikérdezés vezetésében és a kapott információk értékelésében következetesen, tudatos beállítódásként érvényesül az empátia. Egyébként természetes jelenség, hogy az önkéntelenül is sok empátiát alkalmazó szociológus vagy kérdező jobb eredményeket ér el, megbízhatóbb, mint fejletlen empátiával rendelkező kollégája. A szociológiai kutatás minden fázisában előnyös az empátia, például sokat segít a strukturált kikérdezés jó lebonyolításában és értelmezésében is. A mélyinterjúnak is többféle válfaja alakult ki, a szociológiai módszertanban egy időben sokat használták az ún. fókuszált interjú módszerét, amelyben egy tartalmában meghatározott, valamilyen (vizsgálni szándékozott) társadalmi jelenséget bemutató komplex inger adása (például film, szövegvisszajátszás stb.) után történt a strukturálatlan kikérdezés (Merton & Kendali 1946, Merton, Fiske & Kendall 1952). Ez a folyamat sokban hasonlít bizonyos pszichológiai tesztmódszerekhez, amelyekben képeket mutatnak, és a képekhez kell történeteket kitalálni, és azt értelmezik a pszichoanalízis módszeréhez hasonló módon (például az ún. TAT=Thematic Apperception Test vagy PFT=Picture Frustration Test módszer).

2. Empátia a kihallgatásban A szociológiai vizsgálatban általában olyan embereket kell megkérdezni, akik szívesen működnek együtt, vagy legalábbis közömbös számukra a kikérdezés ténye. Általában bíznak abban, hogy személyük ismeretlen marad (minden vizsgálat igyekszik is ezt garantálni valamilyen módon). A kommunikáció torzításának vagy visszafogásának nincsenek erős motivációi, általában csak akaratlan vagy véletlenszerű torzító hatások érvényesülnek. Az empátia számára tehát viszonylag bőven és szabadon áramlanak az információk. Nincs ilyen könnyű helyzetben az empátiás módon viszonyuló interakciós partner akkor, ha a másiktól olyan információkat kell szereznie, amelyekről az a másik tudja, hogy neki hátrányosak lesznek, ha megadja őket. Más változatban ez úgy fejezhető ki, hogy a megkérdezett tudja, hogy meghatározott információk előnyösek a számára, míg más információk ártalmasak, ezért minden eszközzel igyekszik egyes közlésektől elzárkózni, és helyettük másfajta közléseket tenni. Ilyenkor az empátiás megközelítés dolga nehéz. Ilyen helyzetek a különböző kihallgatásokban a leggyakoribbak, bár ezek a szituációk akkor is előállnak, ha valamilyen társadalmilag fontos okból minősíteni kell valakit (például törvényszéki orvosi – elmeorvosi – vizsgálatban, munkaképesség megállapítása érdekében stb.). Minél nagyobb a tét, annál nagyobb a tudatos készenlét az interakciós helyzetben, annál jobban igyekszik a kikérdezett ellenőrizni önmagát. A nyomozás során kihallgatott gyanúsított empátiás megértése tehát sokkal nehezebb, mint a tanúkihallgatás empátiás vezetése, hiszen a tanú csak ritkán érdekelt abban, hogy mást mondjon, mint amit észlelt, ő inkább jóhiszeműen téved. Az ilyen nehezített, antagonisztikus jellegű interakciókban is többet lehet elérni, ha a kikérdező beleélő módon közelít. Ha az eseményeket az elmondás belső „szerkesztésébe” beleélve hallgatja valaki, több összefüggést képes megérteni, tovább tudja rejteni kikérdezési céljait és taktikáját, mint ha nyílt kérdésekkel próbálkozna. A beleélő megértésben könnyebben előtűnik az, hogy hol vannak a közlésben a tisztázatlan, bizonytalan, nem valós elemek, hol van valami, amit a másik el akar hallgatni. A belső „logika” ellentmondásai derülnek ilyenkor ki, míg empátia nélkül valamilyen általános logika, valamilyen tapasztalati általánosításon alapuló motivációs valószínűségi gondolkodás ütközik ellentmondásokba. Az értelmi logikának nem megfelelő cselekvésmódok és vélekedések az emberi viselkedésben gyakoriak, így a logikai szabályok külső vonatkoztatásai könnyen vezethetnek tévedésekhez, mert elvész bennük a másik ember egyedisége. A belső rekonstrukció viszont az egyén öntörvényű, érzelmi aláfestésű motivációs logikáját mutatja be, és ebből kiindulva jobban észlelhetők a beszámolókban a hézagok és a bizonytalanságok. A törvényszéki szakértői vizsgálatban vagy a bírósági tárgyalás során is sokkal hatékonyabban lehet minősíteni az egyes magatartásmódokat, mint a célzott kikérdezéssel, amelyet a hivatalos eljárások általában előírnak. Nagy gyakorlatú kihallgatók általában fejlett 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI empátiás készséggel rendelkeznek, bár az általános kihallgatási technika inkább a titoktartás vagy a leplezés taktikájának megtörésére, a kihallgatott zavarba ejtésére, megfélemlítésére törekszik, és így akar eljutni az őszinte valósághoz. Ez a mód azonban nagyon sok félreértéshez is vezethet, hiszen a veszélyt rejtő interakciós helyzetek, mint amilyen általában a kihallgatás helyzete is, megfélemlíthetik, zavarba hozhatják az ártatlanokat is, és ugyanolyan vegetatív zavarokat válthatnak ki bennük, mint a bűnösben. Minél nagyobb a helyzet feszültsége, annál valószínűbb a kihallgatott regressziójának a bekövetkezése, regresszív állapotban pedig a személyiség szuggesztibilisebb, és könnyebben magára vállal olyan dolgokat, amelyeket nem követett el. Lényegében a megfélemlítés és a regresszióba kényszerítés módszerének csődjét mutatja, hogy nem vált be az amerikai rendőrségek által széltében alkalmazott „hazugságvizsgáló” gép, és az „igazságszérum” sem. A hazugságvizsgáló a kihallgatott ember vegetatív működéseit regisztrálta folyamatosan, és a hazugságot az így mért feszültségfokozódással próbálta kimutatni. Az „igazságszérum” rövid hatású altató, amely vénába beadva rövid ideig fellazítja a tudatos működéseket, megfosztja az embereket tájékozódó képességüktől, és azt igyekszik elérni, hogy ilyenkor ne tudják, mikor és mit kell hazudniuk. Egyik eljárás sem vált be, nagyon sok a hibaforrás mindkettőben, ártatlan emberek is komolyan gyanúba keveredhetnek. Az empátiás megközelítés ennél többet ígér. Itt kell megjegyezni, hogy a detektívregények, kémtörténetek meglepő kevés nyomát mutatják az empátiás megközelítésnek. Ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban tudatosan, célzottan alig használják a beleéléses technikát. A nagy detektív mindig következtet, és következtetéseinek nagy életismerete és az átlagosnál nagyobb kombinációs képessége, gyorsabb lényeglátása biztosít sikert. Sherlock Holmes tipikus példa erre, mindig aprólékos megfigyelések segítik, melyekből zseniálisan összerakja a talányos ügyek megfejtését. Ugyanezt teszi Perry Mason, Earl Stanley Gardner ismert ügyvédfigurája. Az ő példája azért is kívánkozik ide, mert minden Gardner-regény csúcspontja egy vagy több hosszadalmas tárgyalótermi párbeszéd, kikérdezés, amikor is az ügyvéd vaslogikával, trükkökkel, kommunikációs csapdákkal rákényszeríti ellenfeleire az igazmondást, leleplezi őket, és a tárgyalóterem nyilvánossága előtt bizonyítja bűnösségüket. A „hazugságvizsgálat” kapcsán szólni kell az empátia alkalmasságának etikai kérdéseiről. Ha a társadalmi igazságosság szempontjából érthető, hogy a belső ellentmondás finom inkongruenciajeleit, azok élettani működési mechanizmusainak műszeres méréseivel felerősítik és objektiválják, az egyén kiszolgáltatottsága aggodalmakat kelt. Éppen az inkongruencia jelensége mutatja, hogy az énben integrálatlan működések és egymással ellentétben álló alrendszerek működnek, továbbá az önprezentációval össze nem egyeztethető vágyak, szándékok is bűntudatot keltenek, sok ember a vizsgálatok során álpozitív vagy nem egyértelmű eredményeket ad. Másrészt fanatikus, kóros karakterű emberek olyan belső meggyőződéseket vagy érdekátélési módokat alakítanak ki magukban, hogy viselkedésük még a műszeres vizsgálatok során is kongruens. Ismeretes pl., hogy a másik ember felismerésekor jelentkező kis „szemvillanás” (eyebrow flash), vagyis a pupilla felső széle és a szemhéj között vékony fehér csík feltűnése odafigyeléssel, tanulással elfojtható, holott itt etológiai reflexről van szó, amely egyszerű, természeti kultúrákban is megfigyelhető. Hasonlóan a leleplezést vagy az önfeltárást elkerülni akaró emberek arcuk minden rezdülésére, minden mozdulatukra próbálnak vigyázni, mert azokon át a kihallgatók következtetéseket tudnak levonni (Navarro 2011). Ilyen esetekben a kiszolgáltatottság szembetűnő, a kifárasztás az önkontroll feladását hozza létre. Valamiféle empátia történik tehát a helyzeten nem domináns személy részéről, de ezt talán nem is lenne szabad e fogalomkörben említeni. Egyértelműen empátia és egyértelműen visszaélés a gyermekkori lelki molesztálás, a „bullying” esetében az, hogy a másik önértékelését károsító agresszív gyerekek általában fejlettebb empátiás képességgel bírnak, és ennek segítségével ismerik fel a másik érzékeny pontjait. Az érzelmileg kiszolgáltatott ember (pl. aki egyoldalúan, erősen kötődik a másikhoz) könnyűvé teszi a másik lelki fölényét, manipulációs lehetőségeit.

3. A hazugság és a csalás problémája A kihallgatás problémájához közel álló a hazugság felismerésének kérdése a mindennapi életben. A hazugságra gyakran és sok embernek a logikai ellentmondások vagy a valószínűségi bizonytalanságok irányítják a figyelmét. Gyakran azonban az interakciós partner zavartsága kelti a hazugság gyanúját. Az empátia kommunikációs alapjaival kapcsolatosan említettük, hogy a metakommunikáció egyik lényeges üzenetformája a közlések valóságtartalmának kifejezése, és ez leginkább a viselkedés kongruenciájának bizonyos hiányában tükröződik. A zavartságból, a verbális és a nemverbális közlési szintek ellentmondó üzeneteiből általában lehet hazugságra következtetni, de a valóság pontos összefüggései csak huzamosabb beszélgetésben, beleélő módon ismerhetők fel. Ilyenkor ugyanis arra is fény derül, hogy mit akart elérni a hazugsággal a másik, milyen promotív arculata volt a hazugságának. A hazugságra utaló metakommunikáció tehát objektív, eltávolító nézőpontból valószínűségi jelzés hazugságra, beleélő megközelítés számára viszont támpont, amelyre a további kommunikációban a helyzet tisztázása támaszkodni tud. A hazugságban komoly tréningre lehet szert tenni, ilyenkor a személyiség megtanulja mindazokat a kommunikációs csatornáit ellenőrizni, amelyek az inkongruencia látszatát keltik. A tekintet egyenes, a hang rezzenéstelen, a mimika őszinte meggyőződést mutat, 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI a gesztusok nyomatékosak. Ilyenkor a köznapi gondolkodás, ha kellő empátia nem kíséri, nem veszi észre az inkongruenciát (O’Hair, Cody & McLaughlin 1981). A kriminalisztikában gyakori és fontos probléma gyökerei vannak itt. Léteznek emberek, akik rendkívül meggyőzően tudnak hazudni, és ez a képességük sok csalásra és szélhámosságra ad módot nekik (az ilyen emberek az ún. szélhámos pszichopaták, ahogyan német elmegyógyászati iskolák nevezni szokták őket). Az ilyen személyiségek leleplezése nehéz, többnyire úgy fogják el őket, hogy korábbi bűneik miatt már gyanú terelődik rájuk, ritkán történik meg az, hogy valamely potenciális áldozat fedezi fel, hogy őt be akarják csapni. Az ilyen szélhámosok elkülönítendők az átlagos bűnözőktől, akik sokszor azért érnek el látványos sikereket, mert olyan áldozatokat választanak ki maguknak, akiknek jóformán semmiféle empátiájuk nincs. Ritka ezek közül az olyan, aki elsődlegesen a másik empátiahiányát érzékeli, és erre épít, inkább azokat az embereket szokták becsapni, akik élethelyzetükből kifolyóan motiváltak a hamis közlések elfogadására, érdekeltek abban. Gyakran párosul az empátiahiány érzékenyítő élethelyzetekkel. Könnyű például a házasságszédelgés mindenáron házasodni akaró emberek között, könnyű hazudni annak, akinek súlyos érzelmi érdekei vannak abban, hogy higgyen a hamis szónak, vagy aki úgy érzi, hogy nagy alkalom került elé hőn vágyott dolgok (lakás, autó stb.) megszerzésére. Erről már a korábbiakban volt szó. Az empátia hiánya tehát fontos téma a kriminalisztika áldozatokkal foglalkozó ágában, az ún. viktimológiában. A szélhámossághoz sokban hasonló, csak éppen a törvény adta határokon belül maradó interakció a rábeszélni igyekvő ügynök vagy eladó és a vevő párbeszéde. Az ügynök vagy az eladó ilyenkor többé-kevésbé valótlan állításokkal próbálja rábírni a másikat valaminek a megvételére vagy előfizetésére. Sikerének titka az ügyes kommunikációs taktika, ez azonban a közhiedelemmel ellentétben nem a szédítő „szövegben”, hanem a hitelességben, a másik gyors empátiás áttekintésében és a másik vágyvilágához, nézőpontjaihoz illeszkedő közlésekben rejlik. Az ügynök és a kliens interakciójában sajátos elem a gyors lebonyolódás, ez nehezíti is és könnyíti is az ügynök dolgát. Nehezíti azért, mert igen gyorsan kell átlátnia a helyzetet, és gyorsan kell döntenie, gyorsan kell kiválasztania a kommunikációs taktikát. Segít viszont azáltal, hogy a hitelesség atmoszféráját csak rövid ideig kell fenntartani, amíg a vásárlás meg nem történik, és e rövid idő alatt könnyű sok érzelmi energiát mozgósítani a hitelesség látszata kedvéért (például lelkes mosolygáshoz, hangsúlyozott, lendületes közlésmódhoz, sok gesztushoz stb. szükséges energiát). Ezt jól be is lehet gyakorolni, és e téren a gyakorlat látszólag bámulatos képességek kialakulásához vezethet, azonban úgy, hogy az empátia rendszerint nem válik általánossá, más területekre nehezen vihető át. A nemerbális kommunikáció és az empátia több kutatója azért is tartja fontosnak az empátiás nevelést és az empátiás énvédelem képességének elsajátítását, mert ezáltal fokozódik az egyén autonómiája, nem lehet annyira kihasználni. Különösen formális kapcsolati helyzetekben és a kapcsolat intimmé formálásának első szakaszában fontos, hogy a becsapás, kihasználás szándékát mindenki képes legyen megérezni, felfedezni (Ekman 2003). Az empátia itt azért is fontos, mert sok ember gyakran csalódik és emiatt visszavonuló, eleve bizalmatlan tartást vesz fel, emiatt magára marad, és pl. pártalálási nehézségei vannak. Az empátia segíti a kapcsolatok fejlődését az egyenrangúság és az érzelmi összehangolódás révén (Knapp & Hall 2002).

4. Empátia a közlekedésben, a játékban, az előadásban A mindennapi életben sok olyan helyzet van, amelyben gyorsan bonyolódnak le interakciók, és amelyekben az empátia villanásszerű, gyors alkalmazásának nagy jelentősége van. Minden ilyen helyzetben előnyben van az empátiát használó ember azzal szemben, aki ezt nem tudja használni. Jelentős lehet az empátia például a közlekedésben. A közlekedés igen mélyrehatóan szabályozott viselkedés, szigorú formális előírásokkal, amelyek – betartásuk esetén – teljes biztonságot nyújtanak a közlekedőknek. A valóságban azonban nagyon sok bizonytalan helyzet áll elő, ilyenkor a másik szabályszerű viselkedésének elvárása nem mindig nyújt kellő támpontot, és így bizonyos kellemetlenségek vagy veszélyek háríthatók el. Gyakori a szabályszegés is, amelynek vétlen áldozatai lehetnek. Előnyös lenne tehát a szabályszegő megnyilvánulás előrejelzése és aktív megelőzése – vagyis olyan viselkedés, amely a szabálykövetés elvárásán alapuló közlekedési gyakorlatban viszonylag szokatlan, nem hivatalos. A bizonytalan helyzetek áttekintésében és a másik hibáinak anticipációjában segíthet a beleélő viszonyulás a közlekedő partnerek iránt. Mindenféle közlekedési relációban (például autósok találkozásában, autós-gyalogos viszonyban stb.) lehet látni a másikat, vagy a jármű mozgása alapján lehet észlelni viselkedéséből valamit. Számos jelzés fogható így fel, nagyon gyakran érzékelni lehet ilyen módon a másik szándékát vagy a viselkedésére ható különböző erőket. A szándék és a befolyásoló hatások előrejelzése helyes reakciók


14. AZ EMPÁTIA MÁS FELHASZNÁLÁSI TERÜLETEI végrehajtását segítheti elő. Meg lehet érezni például, hogy a másik hirtelen mozdulatot tesz, megáll, megindul bizonyos lényeges jelzések ellenőrzése nélkül, megrémül, vagy éppen fejvesztetté válik. Mindezek általában olyan megnyilvánulások, amelyek hivatalosan nem lehetnének a közlekedő partnerben jelen. A tapasztalt közlekedő sok veszélyt elkerül azzal, hogy figyel ezekre a sajátos jelzésekre, és beszámítja azokat saját cselekvésének tervezésébe. Ezt az önvédelemre, fokozott biztonságra irányuló közlekedéspszichológiai iskolák tanítják is (például Munsch 1972). Az empátia közlekedési alkalmazását az interakciók gyorsaságán kívül a jelzések észlelhetőségét zavaró számos körülmény nehezíti még. A távolságok miatt elsősorban mozgások irányai és ritmusváltozásai tűnnek szembe, nagyobb szerepet kapnak a gesztusok és a fejmozgások, a mimika ritkán figyelhető meg, és gyakran van szükség arra, hogy a jármű mozgásából következtessünk a járművezető állapotára és szándékaira. Az empátiás érzékenység szinte elválaszthatatlanul fonódik össze a tapasztalat, a valószínűségek józan mérlegelése alapján történő következtetésekkel. Számos más helyzetben is vannak gyors interakciók, amelyekben empátia számára hasznosítható jelzések érkeznek. Különböző versenyhelyzetekben, például csapatok vetélkedő játékában, különbözőviadalokban stb. sokat meg lehet érezni az ellenfél szándékaiból, és meg lehet érteni állapotát, indulatait. Az így szerzett információkat be lehet építeni a küzdelem taktikájába. Ez különösen a sportban válhat lényegessé. Különböző kártyajátékokban is szerepe lehet az empátiának, általában a rutinos játékos törekszik is arra, hogy lehetőleg minden nemverbális megnyilvánulást visszafogjon a játék során, nehogy abból ellenfele valamire következtetni tudjon. A jó kártyások ezért nézik és tartják „pókerarccal” a lapokat, amint erről már az előzőekben írtunk is. A kártyajátékban a partnerek lassan megismerik egymást, és így egyre finomabb mozdulatok kaphatnak értelmet, és válhatnak olyan jelzéssé, amelyhez bizonyos empátia kapcsolódhat. Az empátia különböző felhasználási területei közül még említést érdemel az előadási szituáció. A kommunikáció elmélete ezt a helyzetet audienciahelyzetnek nevezi, mert egy kommunikátor egy nagyobb csoporttal mint jelképes kommunikációs partnerrel lép interakcióba. A társadalomban igen sok ilyen helyzet fordul elő. A prédikátor, a politikai szónok, a legkülönbözőbb helyen és célokkal előadó, így az egyetemi előadó is hasonló helyzetben van. Mint az iskolai osztállyal vagy a pszichoterápiás csoporttal szemben álló tanár vagy terapeuta, úgy az audienciának beszélő előadó is kénytelen olyan empátiával követni saját szereplésének hatásait, amely a hallgatóság egészét vonja hatókörébe. A feldolgozásra kerülő jelzések különböző eredetűek, részben egyes emberek mimikájából és mozgásából származnak, részben pedig az egész audiencia hangadásaiból. A figyelem sikeres lekötésekor a mocorgásból, suttogásból, köhécselésből származó zajok minimálisra csökkennek, ilyenkor a hallgatóság „lélegzetvisszafojtva” figyel, a teremben „meg lehet hallani a légy zümmögését is”. A tekintetek mind a beszélőre irányulnak, az arcokon azonos mimikai kifejezés ül. Az érdeklődés lekötésének hiánya esetében sok a zaj, különböző szokatlan, váratlan események történnek, sok mozgás van a teremben, a hallgatóság soraiban páros interakciók indulnak meg. Úgy is mondhatjuk, hogy az előadói helyzetben az empátia mintegy a hatás visszacsatolásainak érzékelésére való, és ennek jó működése esetén az előadó képes alkalmazkodni a beálló változásokhoz, más tartalmat és formát választhat. Az ilyen visszajelzések empátiás hasznosítására csak a jó előadó képes, ő részben ösztönösen igazodik az ilyen jelekhez, részben tudatosan. Az empátiát mozgásba hozó jelzések igen gyorsak, észlelésük rövid idő alatt következik be. Nyomukban az előadó beleképzelheti magát a hallgató helyébe, és ezáltal juthat közelebb ahhoz, hogy saját teljesítményét megítélje. Az előadói helyzet empátiája természetesen még korlátozottabb és sajátosabb, mint az említett más felhasználási területeken bekövetkező beleéléses megértés.


17. fejezet - 15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA Mint az empátia különböző természetes felhasználási területeivel kapcsolatosan említettük, az emberi találkozások és kapcsolatok különféle módjaiban előnyös helyzetben vannak azok, akik képesek beleélni magukat a másik ember lelkiállapotába, és alkalmazni tudják a másikról így kialakult ismereteket a vele való interakciókban. Az empátiás úton szerzett ismeretek segítségével alkalmazkodni lehet a másikhoz, könnyebb vele érzelmi kapcsolatba lépni, el lehet kerülni a konfliktusokat vele. Ezek a lehetőségek sokat jelenthetnek a személyiség egyensúlya szempontjából. Az emberi viszonylatokban kellemes élmények, az önérzetet és az önértékelést segítő hatások érik az embert, míg az alkalmazkodás nehézségei, a kapcsolatalakulás zökkenői vagy érzelmi feszültségek esetében sztresszek keletkeznek, a személyiség belső diszharmóniái megerősödnek. Lényegében minden emberi reakció érint valamilyen szükségletet vagy kielégülési módot, ezért minden interakciós zavar meghiúsulást okoz valamilyen törekvésben, pszichológiai igényben. Minden interakciós partner befolyásol valamilyen érdekünket, és ha az interakciós partnerrel nem sikerül a megfelelő viszonyt kialakítani, félelem támad, hogy érdekünk veszélybe kerül. Különböző kompenzációs és biztosító célú viselkedésformák indulnak meg, a személyiségben nő a feszültség, fokozódik az odafigyelés a saját kommunikációra és magatartásra, ez pedig a spontaneitást és az empátiás képességet rontja. A tudatos vezérlés általában nem képes minden információt feldolgozni, amit az empátia révén hasznosítani tudunk. A tudatos figyelem digitális kódban igyekszik rendezni és értelmezni a befutó jelzéseket, következtetéseket von le azokból, az empátia viszont rezonancia, érzelemfelidézés, fantáziamunka révén analógiás kódban idézi fel a jelzések összetett alakzatainak jelentését. A személyiségen belül azután a tudatosulás könnyebben megy, hiszen az élmények képi megjelenítésének és szóbeli megfogalmazásának bejárt útján halad végig a másik ember felől érkezett, személyiségünk mélyebb, érzelmi rétegeiben transzformálódott információtömeg. Így azután minél nagyobb a tudatos ellenőrzésre való törekvés, annál nehezebb az empátiás megértés, és annál nehézkesebben mozog a személyiség az emberi kapcsolatokban. Az empátia a személyiség egyensúlya szempontjából is eszköz, és nem maga az egyensúlyt fenntartó tényező. Az egyensúlyt közvetlenül a szükséglet kielégítés tartja fenn, és ez különféle társadalmi és pszichológiai mechanizmusok révén biztosított lehet akkor is, ha az empátia maga nem eléggé fejlett, vagy alkalmazását valaki nem tanulta meg. A tudatos, szándékolt magatartás, az értelmi képességek és az emberi munka megteremtheti a szükséglet kielégülés feltételeit. A szabálykövető viselkedés, az értelem és a munka révén elért teljesítmény és társadalmi rang kialakíthat formális és nem formális emberi kapcsolatokat, és ezekben a személyiség megtalálhatja szükségleteit, különösen akkor, ha igényei nem túl nagyok, és ha a társadalmi körülmények eléggé szilárd rendben vannak, szabályozottak Az empátia hiánya gyakran nem is tűnik fel. Mint már volt is szó róla, a „békeidők” polgárai zavartalanul élhették életüket empátia nélkül is, hiszen a formális előírások és a viszonylagos állandó hagyomány szabályai eligazították őket. Az embereket mozgató motivációk valamilyen kielégülése biztosított volt. Az egyének identitását különböző kollektív kötelékek határozták meg elsődlegesen.

1. A modern ember pszichológiai szükségletei A mai ember saját identitását keresi, még a hagyományos ösztönzőket, az anyagi javakat, a társadalmi presztízst, a szexuális kielégülést, a szabadidő-eltöltés módjait vagy akár a lakás és az étkezés szükségleteit is képes alárendelni a saját identitásával kapcsolatos jelképes szükségleteknek. A formális kapcsolaton belül növekvő fontosságú lett a személyes elem, az intim kapcsolatok jelentősége rendkívül megnőtt, már nem egyszerűen csak egy viszonyforma vagy együttélési mód jellegében, ahogy régen – mint kialakult és szilárd barátság vagy együttéléshez és testi-lelki kölcsönösséghez vezető szerelem –, hanem élményenként is, mint a sajátos egyéni igények találkozásának és kielégülésének tere, mint a kölcsönös fejlődés közege. Napjaink emberének tehát mind fontosabb lesz a másik mint egyéniség, mint különleges, egyedi lény, mert csak ennek tükrében talál meg valamit önmagából is. Igen nagy tehát az igény a személyes kapcsolatok iránt, ahogyan az alapvető élettani szükségletek kielégülése a társadalom fejlődésével párhuzamosan egyre problémamentesebb. A társadalmi jellegű szükségletek – mint az érdeklődéssel végzett értelmes munka, a tanulás és a képesítés lehetősége, társadalmi rangok elérése, bizonyos életformák kialakításának lehetősége stb. – mindinkább, bár nem eléggé tudatosultan, összefonódnak ezekkel a szimbolikus természetű pszichológiai, interperszonális szükségletekkel. 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA A személyiség életében az emberi viszonylatok jelentősége az utóbbi fél évszázadban folyamatosan nőtt, és továbbra is növekvőben van. A pszichológiai és a szociológiai felismerések is dokumentálják ezt. Nő például az anya-gyermek, illetve a szülő-gyermek kapcsolat fontossága. Egyre jelentősebbnek látszik a gyermek zavartalan személyiségfejlődése szempontjából a szülők harmonikus házasélete, a cseperedő kisgyereknek a kortárscsoportok válnak fontossá, majd a serdülés idejére az egyenrangú kortárskapcsolatok, a szexuális motivációjú együttjárások és a serdülőkori csoportok szerepe nagy, ahogy később a fiatal felnőtt korban az intim kapcsolatoknak, majd utána a formális kapcsolatoknak fontossága fokozódik. Felnőttkorban az intim kapcsolatok új tartalmakat nyernek, más a formális viszonyok szerepe is, a saját gyerekkel való kapcsolat is belép, mint különleges új szín. E sokféle kapcsolat és viszony megfelelő szabályozása és fejlesztése nagyon lényeges, ezek válnak mindinkább a személyiség egyensúlyának és önszabályozásának pillérévé. Az empátia sajátos eszköze is egyre fontosabb lesz tehát, különösen a serdülőkortól kezdve, amikor a személyiség saját feladatává válik kapcsolatainak kialakítása és fenntartása az egyenrangúság alapján. A felnőttségig ugyanis az empátia kibontakozásának és a kapcsolatokon belüli viselkedés alapelemeinek tanulása, gyakorlása folyik (Barrett & Lennard 1976). Mint már szó volt róla, az empátia fejlődésének korspecifikus folyamata van, amiben azonban nagyok is lehetnek az egyéni különbségek. A nagyobb empátiás képesség általában együtt jár az interperszonális érettség magasabb fokával, ez szinte minden korosztályban kimutatható, például kisgyerekekben (például Feshbach & Roe 1968) éppúgy, mint nagyobbakban (például Feshbach 1974, Roe 1980 stb.). Az empátia fejlesztése gyermekkorban tehát nagyon fontos mentálhigiénés tényező lehetne. Külön jelentőséget ad ennek, hogy jelenlegi tudásunk szerint a korán kifejlődő, gyakran használt, érett empátia a proszociális, altruista viselkedés alapja (Batson és mtsai 1981 stb.), és ez szinte az egyetlen biztos pszichológiai lehetőség az antiszociális személyiségtorzulás megelőzésére (például Ellis 1982). Sajnos az empátia fejlesztésének programjai, módszerei, mint erre majd kitérünk, még nem teszik lehetővé a nagyobb skálájú mentálhigiénés megelőző munkát e téren. Ma ismereteink szerint a személyiség különféle betegségeiben és zavaraiban fontos tényező az emberi kapcsolatok sikertelensége vagy feszültsége. Minél mélyrehatóbb ez, minél nagyobb a távolság a személyiség és a többiek között, minél inkább magányos valaki, a zavar annál súlyosabb. A skizofrénia „double-bind” elméletével kapcsolatban említettük, hogy sok kutató a metakommunikáció feldolgozásának, vagyis az empátiának teljes képtelenségét tartja közvetlen kórtani mechanizmusnak, melynek hatására a személyiségben felbomlik az integráció akkor, amikor a felnőtt kor összes szerepét magára veszi, amikor kapcsolatainak szabályozásáról már magának kellene gondoskodni. Az empátia igen nagyfokú hiánya vagy gátoltsága tehát szinte életképtelenné teszi a személyiséget, valószínű azáltal, hogy kezelhetetlen és elviselhetetlen mennyiségű szorongás és feszültség keletkezik, és a személyiség dezintegrációja ennek levezetését teszi lehetővé. Az empátia alkalmazásának zavarát a szülők viselkedése, kommunikációs ellentmondásossága váltja ki. Az empátia alapmechanizmusai ilyenkor sem szűnnek meg, a személyiség felfogja a mások felől érkező jelzéseket, érzelmi rezonanciával válaszol is azokra, azonban nem képes azokat feldolgozni és saját kapcsolati viselkedésében, viszonyulásában felhasználni. A keletkezett érzelmi hullámok ezért változnak át szorongássá, félelmi feszültséggé.

2. Az empátia mint a visszajelentés hordozója Ha a másik emberrel való érzelmi jellegű, empátiát is magában foglaló kapcsolatok hiányoznak, a személyiség nem kap megfelelő korrektív visszajelentéseket, önszabályozásában károsodik. Az empátia egyik legfőbb funkciója a személyiség számára az, hogy visszajelentéseket ad a másik emberre gyakorolt hatásunkról. Ez rendkívüli jelentőségű, mert ez a kibernetikai jellegű megfogalmazás azt jelenti, hogy az empátia segítségével tudunk megfelelni a másik ember igényeinek, és e megfelelésnek arányában viselkedik az úgy, ahogyan szeretnénk. Ha tudjuk teljesíteni a másik igényeit, akkor pozitív érzelmeket váltunk ki belőle, és ez odaköti őt hozzánk. Ez mindig közelítéses folyamatban zajlik le, kisebb-nagyobb eltérések mindig előállnak a kívánttól, ez természetes is, hiszen csak interakcióban lehet feltérképezni egymás igényeit. Az eltérésekre adott reakciók a támpontjai ennek a feltárásnak. A nagy eltérések, az interakciós és kapcsolati feszültségek különösen sok visszacsatolást adnak, olyan jelzéseket, amelyek megmozgató ereje nagy. A különböző emberi kölcsönhatások segítségével a személyiség kollektív lélektani valóságban élhet, saját hiedelmeit, önmagáról kialakított képének érvényét, saját értékét másokhoz viszonyítva aránylag pontosan le tudja mérni. Követni tudja az emberi viszonyokban beálló változásokat is. Nemcsak neki kell alakulnia az emberi viszonyok valóságához igazodva, hanem maga is változtathat azon mások befolyásolása, bizonyos elvárásoktól való eltérések következetes képviselete, egyes konfliktusok kreatív megoldása révén. Nyitott előtte tehát a fejlődés perspektívája is. Ebben segíti az embert az empátia, mert ez teremti meg az egyedi 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA kontaktusokat a másik ember mélyebb, az érzelmek és a kötődések szempontjából lényegesebb személyiségrészeivel. Maga a formálisan szabályozott interakciók világa nem éri el ezeket a személyiségrétegeket. Ha az empátián keresztül érkező visszajelzéseket nem dolgozza fel a személyiség, vagy kapcsolatok hiánya miatt nem is keletkeznek kellő mértékben, akkor a személyiség magára marad belső információáramlásaival, az önmagával folytatott kommunikációval, amely – úgy tűnik – az ember legfontosabb sui generis pszichológiai sajátossága. Érzéseink, képzettársításaink, fantáziáink, gondolataink, észleléseink belső szóbeli megfogalmazásai mintha énünk egyik részének üzenetei lennének egy másik részhez. Ezt a sajátosságot már az ókori bölcselők is felismerték. Platón a gondolkodást a lélek önmagával folytatott párbeszédének nevezte. Ez a különös folyamat – melynek lényegéről és pszicho-fiziológiai, pszichológiai alapjairól már sokat tudunk – csak kis részben befolyásolható értelmileg, és nem áll az értelem kontrollja alatt. E folyamat a személyiség szempontjából legfontosabb információi az emberi viszonyokra vonatkoznak, és ha ezek az információk nem az empátiával értékelt lelki valóságot fejezik ki, a megfelelő visszajelentések hiányában a személyiségen belül könnyen torzulnak. Az információs áramlásnak van pozitív visszacsatolás jellege, vagyis erősítő mechanizmusként hathat. Így kialakulhatnak a személyiségben különböző téveszmék, hibás hiedelmek, inadaptív reakcióküszöbök, indokolatlan félelmek stb. Több pszichológus (így például Sullivan 1947, Cameron 1943, Smelser 1963, Watzlawick, Beavin & Jackson 1967 stb.) szerint ez az önmagára maradó, interperszonálisan nem igazolt és kontrollált belső kommunikációs folyamat termeli ki a személyiség zavarait. Érthetően ezekben nagy szerepe van gyermekkori lelki sérüléseknek, amelyek a személyiséget szorongóvá, védekezővé teszik az emberi kapcsolatokkal szemben, vagy rontják képességeit azok kialakítására. E szakemberek szerint az empátiás jellegű kapcsolatnak, személyiségek közötti – tehát a sok csatornán át zajló őszinte és intim – kommunikációnak olyan a pszichológiai jelentősége, mint a test szempontjából a légzésnek vagy az anyagcserének. Huzamos ideig tartó pszichológiai magány (amely látszólag, formálisan meglévő kapcsolatok mellett is előállhat) következtében olyan pszichopatológiai elváltozások következnek be, amelyek később valamilyen szisztematikus módon rontják a beilleszkedést az emberi kapcsolatokba a későbbiek folyamán is. Ilyen körülmények között nemcsak tünetek keletkezhetnek, hanem a személyiség fejlődése is stagnál. Uralkodó tendencia lesz a személyiségben a statikus biztonságkeresés és a szokott sémák ismétlése. Ez azt vonja maga után, hogy a személyiség elmarad a fejlődésben a vele egykorúaktól, viszonylagosan éretlenné válik. Ez különösképpen a fiatal korban szembetűnő, és az emberi kapcsolatok komoly akadályává válik. Az emberi kapcsolatok integrációt, egyensúlyt biztosító jellegét hangsúlyozó kutatók utalnak arra, hogy a pszichoterápia, amely a különböző magatartászavarok, személyiségzavarok fő gyógymódja, általában éppen a sajátosan intim, pontos és következetes visszajelentéseket adó terápiás kapcsolattal és kommunikációval ér el előnyös változást, vagy pedig az encounter élményével, amelyben a nagyon hiteles másik személyiség mintegy megnyílik, és ezáltal alakítja ki az addigi hiányzó kölcsönösséget. Azt lehet tehát felnőttkorban pszichoterápiával is elérni, amit különben az empátia révén érne el az ember. A pszichoterápia tehát lényegében felszabadítja az empátia fejlődését, és ezáltal segíti elő a személyiség önszabályozását. A pszichoterápia csoportos vagy más, több személyes formái pedig a közvetlen interakciók értelmezésén és reflektorfénybe állításán át próbálják elhárítani az empátia akadályait és tanítani újra a beleélésmegértést. A személyiség egyensúlyához legalább a személyes kapcsolatokban megnyilvánuló empátia szükséges. Ha ez megvan legalább a viszonylagos egyensúlyhoz szükséges mértékben, az empátiás képesség más területeken még mindig lehet eléggé hiányos. Nagyon nehezen kibontható az empátia adott fokát létrehozó tényezők sora és egymásra hatása; a szülők befolyása az emberi kapcsolatokban kialakuló érlelő események száma és intenzitása, továbbá a személyiségben lévő hibás struktúrák és mechanizmusok súlyossága vagy hiánya lehetnek a döntő tényezők közül a legfontosabbak.

3. Pszichopatológiai állapotok és ezek megelőzése Az empátia és a neurózis, továbbá az empátia és a mindennapi viselkedészavarok összefüggéseit igen részletesen ki lehetne fejteni, és ezáltal a pszichopatológia érdekes megközelítési módja lenne kialakítható, ez azonban már messze vezetne témánktól. Talán csak azt érdemes megemlíteni, hogy a pszichopátiás személyiségzavarban többen (például Gough 1948, Cleckley 1955 stb.) lényegesnek tartják az empátiás készség hiányát. Szerintük pszichopátia akkor jön létre, ha a gyermekkori személyiségfejlődésben az empátia hiánya mellett nem alakultak ki belső gátlások és komplexusok. Ilyenkor a személyiség késztetései erősek, az


15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA interakciókban önérvényesítés felé terelik, de a visszajelentések hiányoznak, ezért a pszichopátiás ember másoknak sok szenvedést okoz, állandóan ütközik, konfliktusokba keveredik, de ellentéteiből, feszültségeiből nem tanul, a saját hibáit nem ismeri fel. Kétséges, hogy a pszichopátia önálló és modern elmekórtanban fenntartható kategória-e. Ilyen emberek és ilyenfajta interperszonális viselkedéshibák vannak, és ebben bizonyosan az empátia pszichopatológiájának egyik változata nyilvánul meg. Mint már a korábbiakban is szó volt róla, a pszichopátiát helyettesítő modern kórtani elnevezés a határeset-szindróma, amelyben az empátiás képesség, illetve készség zavara fontos ismérv, ugyancsak azt tételezi fel, hogy a koragyermekkori környezeti hatások (gyakran szexuális és pszichés traumák) olyan módon károsítják az énfejlődést, hogy a kialakuló struktúrák merevek, nárcisztikus energiákba kötöttek, és így pl. az empátiához szükséges rugalmasság, regressziókészség működése zavart szenved (Kernberg, Dulz & Sachsse 2000). Újabban a határeset-szindrómák és más személyiségzavarok speciális terápiájára olyan (pszichoanalitikusan orientált) módszert alakítottak ki, amelyben a pácienseket mintegy megtanítják a másik lelkiállapotának (mind érzelmi és indulati reakcióinak, mind kognitív perspektíváinak) „leolvasási” képességére, a mentalizációra (Allen & Fonagy 2006, Bateman & Fonagy 2008). Ennek során egyéni és csoportos foglalkozás kombinációjában lényegében az empátiás megértés mozzanatait és folyamatait gyakoroltatják. A kezelési mód alapja az a feltevés, hogy a borderline személyiség az empátia hiányában nem igazodik el kapcsolatainak világában, és különféle csalódásaira és frusztrációira ad tüneti reakciókat, pl. önmaga és a partnerek felé irányított agresszív megnyilvánulásokat, depressziót vagy paranoid állapotokat. Itt kell megemlíteni, amit Kulcsár Zsuzsanna és a nemzetközi szakirodalomban többen mások is hangsúlyoznak (Davis 1994, Kulcsár 1998, 1999 stb.), hogy az empátia a morális nevelés és az altruizmus kialakítása és fenntartása szempontjából nagyon fontos princípium. Ha az empátia képességének és működésének bizonyos foka hiányzik a mindennapi emberi kapcsolatokból, akkor lecsökken a segítségnyújtás, a kölcsönös támogatás, a másikért érzett erkölcsi felelősség szintje, és az nagyon sok társadalmi kárt okoz. Éppen ezért emelik ki a kérdés kutatói, hogy legalábbis „empátiás jelzésnek”, „empátiás aggodalomnak” ki kell alakulnia, ha a másik ember szenved, bajban van, kielégítetlen szükségletei vannak. Szó van itt az „empátiás dissztressz” jelenségéről, hogy súlyos esetekben át kell élni mások negatív emócióit, mintha azok a mi élményeik lennének, ahhoz, hogy a segítség késztetései megjelenjenek. Sok szakember hívja fel arra a figyelmet, hogy napjainkban a nárcizmus kultúrája, az önimádat társadalma (Lasch 1984) jött létre, és ezzel a túlzott „centrálás” önmagunkra, és a fokozott érdektelenség mások iránt, ha azok bajban vannak, ha azok „vesztesek” („lúzerek” – ez már a magyar köznyelvben is elterjedt kifejezés…). Ez a társadalmi rend, szolidaritás, morál szempontjából nemkívánatos tendencia. Ez ellen hat a megfelelő morális nevelés (Vajda & Kósa 2005). A leírtakból következik, hogy a fiatalok empátiás fejlesztése a nevelési gyakorlatban egyidejűleg lelki egészségvédő, egészségfejlesztő (mentálhigiénés) jelentőségű, hiszen a jó emberi kapcsolatok, a visszajelentések iránti érzékenység, a csoporthelyzetekbe beilleszkedés képessége ellene dolgozik a személyiséget károsító különböző szocializációs hatásoknak. Az empátia mentálhigiénés szerepe nemcsak a cselekvő és élménnyel bíró személyiségben nagy, aki ön szabályozását az emberi viszonyokba való egyensúlyfenntartó bekapcsolódását éri el a beleélés révén. Nagyjelentőségű az empátiás megközelítés abból a szempontból is, hogya magába zárt, hibás mechanizmusokkal küzdő, fejlődésben elmaradt, beilleszkedni nehezen tudó embert hogyan kezeli a környezete, illetve kiveti-e, vagy próbálja megérteni és segíteni. Az ilyen ember a formális követelményeknek gyakran nem tud eleget tenni, környezete számára nem szimpatikus. Könnyen helyezkednek tehát vele szemben olyan álláspontra, hogy kerülik, szankciókkal sújtják, megpróbálják elüldözni, intim kapcsolatokra nem lépnek vele. Ez súlyosbítja állapotát. A személyiség nemegyszer az így előálló konfliktust nem tudja elviselni, és még rosszabb állapotba kerül, vagy súlyosabb tüneti reakciókat ad. Védekező mechanizmusai, maszkjai még inkább megerősödnek. Nemritkán öngyilkosság is bekövetkezhet ilyen módon. Az empátiás viszonyulás pedig lehetőséget adhat a fejlődésre, rendeződésre, szinte gyógyítóan hathat, súlyos személyiségzavarokat is megtarthat kompenzált állapotban. Ez különösen a családi és rokonsági viszonyok, a formális (munkaszervezeteken belüli) viszonyok és a szomszédsági közösségi viszonyok terén van így. A mentálhigiéné szakértői gyakran használják a pszichológiai kulturáltság fogalmát, és ebben benne foglaltatik az empátia jelenlétének mértéke is. Ahol a pszichológiai kulturáltság nagyfokú, ott a pszichésen beteg, önszabályozásában és kapcsolati viselkedésében megzavart embert elfogadják, megérteni igyekeznek, segítik. Ilyen közösségekben a viselkedészavarok előfordulása kisebb, mint másutt. Még az olyan betegségek is kevésbé manifesztálódnak, amelyeknek valószínűleg vannak biológiai okai is (Eaton, Weil, 1955). Ilyen társadalmakban vagy ilyen kollektívákban a különféle emberi kapcsolatok feszültségei kisebb mérvűek, a konfliktusok 177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. AZ EMPÁTIA MENTÁLHIGIÉNÉS SZEREPE ÉS PSZICHOPATOLÓGIÁJA megoldása is könnyebb. A hiányos pszichológiai kulturáltságú közösségek mereven követelik a konformis viselkedést, és büntetnek minden elhajlást, súlyos konfliktusokat élnek át, amelynek áldozatai vannak, és amelyek nagyon nehezen oldódnak fel. Tapasztalati tény, hogy nagy különbségek vannak az empátia jelenléte szempontjából közösségek között. A pszichológiai kulturáltság fogalma egyelőre csupán elméleti konstrukció, hiszen ahhoz nincs megfelelő módszerünk, hogy egy társadalom, vagy akár csak egy közösség pszichológiai kulturáltságát megállapítsuk. Elméletileg csak annyit lehet mondani, hogy a közösségek fejlődése akkor halad kívánatos irányban, ha a pszichológiai kulturáltság nő. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az empátia fokozott érvényesülését leginkább akkor lehet a pszichológiai kulturáltság jelének tekinteni, ha az emberek tudatosan igyekeznek beleélni magukat a másik helyzetébe. Az önkéntelen, természetes empátia az individualizált, modern emberek érintkezéseiben gyakran kevés, így ugyan sok téren összhangban vannak egymással, rezonálnak egymásra, de a segítő viszonyulás nehéz, igazában megérteni nem tudják egymást az emberek. Az önkéntelen empátia – erre már utaltunk – leginkább egyszerű, zárt hagyományos közösségekben marad meg, az ipari társadalmak az értelmi nevelés hangsúlyozásával az ilyen empátiát visszafojtják. A tudatba hozható empátiás megértés az, ami az emberi súrlódásokban és a modern társadalmakban kialakuló nagy emberi különbségek áthidalásában segít. Általában azt kell mondani, hogy az európai ipari társadalmakban az empátia érvényesülése valójában igen csekély. Ennek káros következményei vannak a legkülönbözőbb emberi viszonyokra, köztük az együttélési formákra, a különféle társadalmi gyakorlatokra és a formális viszonyokra is. Nagyon sok az egysíkú, stagnáló, nagyon szűk egyensúlyi bázison kialakuló kapcsolat, az emberek nagyon távol állnak egymástól érzelmileg, nagyon alacsony tudatossággal élik át interakcióikat, nehezen, egyenetlenül fejlődnek, emberi kapcsolataik zavaraiból nagyon nehezen, sok szenvedés és bántás árán szabadulnak csak ki. Az emberi viszonyokra értelmi jellegű elveket, értékszempontokat, merev szabályokat vonatkoztatnak, és az egyediséget, a sajátosságokat nem érzik és veszik figyelembe eléggé egymásban. Ebből eredően sok az előítélet és az agresszió is. Az agresszió mint szabályozási eszköz jellegzetesen különböző minősítéseket feltételez, a minősítések pedig merev szabályok alapján jönnek létre. Mindebből olyan viselkedésmód ok és kölcsönhatások alakulnak ki, amelyeket kórosnak lehet nevezni, és amelyek pszichopatológiából erednek, és azt is szülnek. Ezekből családi és házassági krízisek és felbomlások, tüneti magatartásmódok, rövidzárlatos örömszerzési szokások, munkahelyi konfliktusok, meghiúsulások származnak, és részt vesznek különböző deviáns magatartásformák kialakításában is. A modern ember tehát rászorulna arra, hogy empátiás képességeit fejlesszék. Ez különböző formákban meg is kezdődött már, mint erről egy későbbi fejezetben olvashatunk. Általános méretekben azonban csak az az út kínálkozik az empátia nagyobb térhódítása számára, hogy a következő nemzedékek legyenek egyre inkább képesek a természetes és a tudatos empátiára. Ez az út járható, a modern gyermeknevelési szokások mindinkább tartalmazzák magukban az empátiás megközelítést. A szülők elfogadják gyermekeik egyéniségét, és mindinkább természetesen, kongruensen viselkednek velük szemben, így várható, hogy az empátiás készség a fiatalokban fokozódik. A mai élet nagyobb interakciós sűrűsége és az egyének előtt kitáruló szélesebb skálájú kapcsolódási lehetőségek, interperszonális élmények pedig fokozottan segítik elő az érzést az empátiás viszonyulás területén is. A viselkedészavarok megelőzése szempontjából azonban keresni kellene annak a lehetőségeit, hogyan segíthetné elő intézményes, szervezett formában a társadalom ezt a kibontakozást, vagyis hogyan lehetne ésszerű és hatékony programot kialakítani a mentálhigiénés gyakorlat számára. Ma még ezt nem lehet világosan látni, de bizonyos, hogy a gyermeknevelést, a családban és a nevelő-oktató intézményekben folyó személyiségfejlesztést kellene először több empátiás tartalommal telíteni, és hatni kellene az emberek együttélésének különböző formáira (házasságra, családokra, munka helyi szervezetekre stb.). Sokat jelentene, ha széles körű pszichológiai tanácsadó és pszichoterápiás hálózatok működhetnének.


18. fejezet - 16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK Az a tény, hogy az empátia fogalma először a művészi hatás értelmezésében bukkant fel, valószínűvé teszi, hogy a művészetek és a beleélés között szoros kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot két oldalról lehet tanulmányozni: lehet vizsgálni az empátia szerepét a művészi alkotásban és a műélvezetben, és fel lehet vetni a kérdést, milyen szerepe van a művészeteknek az empátia fejlődésében. A művészi alkotás és a befogadás különböző folyamatok eredménye, és ezért mindkettőben külön kell elemezni az empátia szerepét. Bármilyen furcsának is látszik, a művészi alkotásban az empátia nem lényeges tényező. A művész nem emberi kapcsolatban, hanem saját személyisége és valamilyen művészi eszköz vagy közeg viszonylatában alkotja meg művét. Az alkotásban benne van a gondolat, hogy a mű majd másoknak szól, de a hatás elképzelése és a művel elérendő változás tudata nem szükségszerűen alakul ki. Sőt, a híressé és elismertté váló művészek éppen arra törekednek, hogy meghaladják azokat a szabályokat, elveket, a – káno nokat –, amelyek a konvencionális felfogásként, kontextuális háttérismeretként az alkotások befogadását és megértését segítették a köztudatban. Ebből a művészi életutak egyik kockázata, helyenként tragédiája ered, a művészt életében nem értik meg, műveit nem becsülik. Ez leginkább a festőművészek életében fordul elő (Van Gogh, Modigliani, Csontváry stb.). A művész saját élményeit, a valóságról benne kialakult képet dolgozza fel, ennek mélyre nyúló szubjektív gyökerei vannak. Más kérdés, hogy ez a kép a műben objektívvá válik, hiszen sok más embernek jellemző élményét és a valóság által tapasztalt vonásait fejezi ki. Az alkotás folyamatában az alkotást kivitelező személyiségrésze merít az élményekből, emlékekből. A művészi alkotás függetlenségét a beleéléstől sok példával lehetne érzékeltetni. Ismeretes, hogy az írók szinte szabályszerűen megírják életük történeteit, tárgyuk mindig élményekből fakad. A költők a motivációkat, az indulatokat veszik élményvilágukból. A képzőművészek azt és úgy ábrázolják, amit és ahogyan látnak, és fontosnak tartanak az őket körülvevő valóságból. Ha embert ábrázolnak, másodlagos számukra a képbe vagy a szoborba merevedett kommunikációs állapot, ők valamilyen megfigyelt helyzetet, valamilyen jelkép tükröződését tartják lényegesnek. A zenei alkotás és az empátia kapcsolatát megfogalmazni is nehéz volna. Az empátia elsősorban az olyan művészetekben kap szerepet, amelyekben sok ember közreműködésére van szükség, vagy pedig emberek instrukcióját igénylő viselkedésbeli teljesítmény áll a középpontban. A színpadi rendezés vagy a filmkészítés magában rejti az elképzelt néző szempontjainak képviseletét, és azt is, hogy a rendező igyekszik valamennyire egyediségükben is megérteni színészeit, és ennek alapján választja ki a szereplőket, úgy alakítja ki a jeleneteket. A színész is használ valamennyi beleélést, amikor eljátszik egy jelenetet, viselkedésében, közléseiben alkalmazkodik a többi szereplőhöz. Különösen akkor nyilvánulhat meg az empátia, ha valamilyen zavar támad, ha valaki kiesik a szerepéből, és sikerül kisegíteni a bajból valamilyen rögtönzéssel. Az előadóművész gyakran van audienciahelyzetekben, ilyenkor a közönséggel való kapcsolatban mutatkozhat meg a beleélő megértés. Zenekari együttesek magas fokon összerendezett teljesítményében is gyakran van funkciója annak, hogy a játék mögötti lelkiállapot egyes vonásait is figyelembe vegye a karmester vagy a másik zenész. Végső soron azonban minden művész önmagát adja, nem a másikban, hanem önmagában mélyed el, onnan hoz jelképeket, gondolati tartalmakat, motivációkat, és azokat adja át a közönségének.

1. Empátia és műélvezet Ebből a tényből ugyanakkor az is következik, hogy a művészi alkotás befogadásában, élvezetében nagy lehet az empátia jelentősége. A művészi alkotás kommunikáció, mégpedig komplex üzenetek halmaza, sajátos kódban megfogalmazva. A legelvontabb jelképeknek is van azonban a művész személyiségéből és élményeiből eredő tartalma. Ha a művészi ábrázolás tárgya ember vagy emberi történés, a művész személyisége és a befogadó személyisége közötti kapocs szorosabb, hiszen az emberábrázolás megértésében felhasználható a közvetlen emberi kommunikáció kódjainak valamely része. Minden művészet más kommunikációs csatornákat jelenít meg emberábrázolásaiban. A festmény és a szobor a nemverbális kommunikáció sajátos mozzanatait örökíti meg, a regény vagy az elbeszélés társadalmi helyzeteket rajzol meg, ezeken belül cselekvéseket mutat be, és élményekbe enged bepillantást. A társadalmi kontextus, az abban értelmet nyerő cselekvés és annak belső átélés módja egy-egy emberi megnyilvánulás mélyreható megértését teszi lehetővé. Még inkább így van ez a dráma és a film esetében.


16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK A művészi alkotás befogadásához, megértéséhez azonban kell a figyelem összpontosítása, az empátiás megértés bizonyos foka, ha a műélvezet nem elégszik meg a felszínes élménnyel. Felszínes élmény könnyen keletkezik. A szobor formái, a képek színei és alakjai, az elbeszélés vagy a dráma cselekménye, csattanói keltenek valamilyen benyomást, elhelyezhetők valamilyen kognitív kategóriába, még esztétikai élményt is kiválthatnak, mert szépségük nagyon szembetűnő lehet. Igazi élmény forrásai azonban akkor lesznek, ha a személyiség igyekszik felolvadni bennük, intenzíven fordul feléjük, megpróbálja a szituációt átélni. Egész más élményt nyújt egy szobor, ha az ábrázolt kifejezés érzelmi tartalmát felidézi valaki, úgy, ahogyan azt a művészettörténészek teszik (vagy ahogyan – a pszichológia történetében nevezetes kísérletként – Freud leírta, mit is fejez ki Michelangelo Mózes szobra). Más látványt nyújt a kép, ha mögé képzeljük a művész látásmódját, és ezáltal valamit megértünk abból, milyen hangulatok, érzelmek befolyásolhatták, miért vált neki éppen e jelenség érdekessé, megfestésre méltóvá. Ez az élmény valódi kommunikációvá teszi a művet, és kapcsolatot talál rajta keresztül az alkotóhoz. Az ilyen élmény alapjának tarthatta Lipps (1903) a beleélést, és ezért is adott neki ilyen nagy szerepet elméletében. A művészi alkotás empátiás megértésének van még két sajátos mozzanata. Egyik az, hogy a legtöbb alkotás nem pillanatnyi, rövidtávú élményt vált ki, hanem megismételhető, illetve a befogadó meghosszabbíthatja az érzelmi találkozást vele. A képet, szobrot, ismételten meg lehet tekinteni (a mai reprodukciós technika az egész művészettörténeti örökséget szinte mindenki számára hozzáférhetővé teszi, és ezt a világháló még fokozza, tökéletesíti). A zenét sokszor meghallgatjuk (és különleges hangrögzítő eszközeinken már annyi zeneszámot tárolhatunk és hívhatunk le, amennyi egy nemzedékkel ezelőtt csak hanglemezekkel zsúfolt szobában fért el, de már a lemezek is a zenei élmény nagymértékű megismétlésének lehetőségét adták), megnézhetjük a színdarabokat, filmeket is (ma már ezeket is tárolhatjuk, ha nem tudjuk lehívni nagy archívumból, de már korábban is a művelt emberek kedvenc időtöltése volt a nagy drámák, vígjátékok és operák ismételt látogatása). Így tehát a mélyebb tartalmi összefüggések feltárása is lehetséges. A másik mozzanat is működött, esetleg a korábbi nemzedékek technikai hiányosságait ellensúlyozni is képes volt: a műalkotásokról lehet beszélni, eszmét cserélni, így az élmények összeolvadhatnak és sajátos kontextust képeznek. Bizonyos, hogy ilyen társas, illetve csoportfolyamatokban formálódik az esztétikai értékelés, konszenzus is. Mélyrehatóbb esztétikai élmény kialakulhat zenehallgatáskor, színházban, film hatására, de mindehhez kell valami aktivitás, valamilyen hajlam, késztetettség, hogy feltárjuk, megfejtsük a felszínes összefüggéseket és a passzív módon is élvezetes, szórakoztató vagy gyönyörködtető hatások mögött a mélyebb mondanivalót. A szereplőkkel, a személyek egy részével a műélvező a lélektani részvétel kedvéért is kénytelen azonosulni, az empátiának lényegében ebből az azonosulásból kell felszínre hozni és tudatosítani bizonyos tartalmakat. Az empátia mechanizmusára gondolva, a felszínes élményből valószínűleg a figyelem fókuszáló, célkereső pásztázása hiányzik, és ha van is érzelmi rezdülés, az nem válik a személyiség számára maradandóvá, mert nem mozgat meg gondolatokat, nem serkent feldolgozásra. A művészethez való ilyenfajta viszonyulást tanulni és gyakorolni kell, ehhez szükségesek előismeretek és szempontok. Az intenzív művészi élmény tehát bizonyos szocializáció nyomán alakulhat ki. Nem véletlen, hogy egy-egy művészeti ág alkotói azok, akik a legnagyobb érzelmi töltésű művészi befogadásokra képesek. Az empátia tehát ahhoz kell, hogy a műélvező a műalkotásban megtalálja az embert, az alkotó olyan személyiségrétegeit, amelyeket a megszokott kommunikációs formákban talán ki sem lehet fejezni. Érdekes ennek a mechanizmusa a színházban és a filmen: a dráma és a film is egy vagy néhány alkotó komplex üzenete, a megfelelően felkészült, szocializált ember (a színház vagy a film műértője) erre rezonál is, ezt igyekszik meg is ragadni, és ennek megértése hozzátartozik esztétikai élményéhez, de ugyanakkor a szereplők megértésének igénye is feltámad. A szereplők emberi valósága közvetlen lehetőséget nyújt az empátia számára, és ily módon kialakulhat a művészi élmény újabb szintje. A néző kapcsolódik a szereplőkhöz is; a szerep keretén belül megért azokból valami egyénit is, és minél tisztábban, egyértelműbben fejeződnek ki a színészi munkában az érzelmek és az indulatok, annál többet, szokatlanabbat ragadhat meg a megértés. A cselekmény a szereplők empátiás megértésén át szilárdan gyökerezhet lélektani mozzanatokban.

2. A művészetek hatása az empátiás képességre Az elmondottakból világosan előtűnik, hogy a művészetek hatása sokban segítheti az empátia kibontakozását és fejlődését. A művészetek hozzájárulhatnak a pszichológiai kulturáltság fokozásához, mentálhigiénés szempontból értékes, hasznos társadalmi erőknek tekinthetők.


16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK Az empátia fejlődése és a hasznos mentálhigiénés funkció nem vonatkoztatható csupán a műélvezetre, hozzá kell venni a művészeti élményre felkészítő szocializáló körülményeit is, tehát mindazokat a társadalmi intézményeket, amelyek az esztétikum befogadására és értékelésére tanítanak. Nagyon lényeges ebből a szempontból az aktív művészi tevékenység serkentése. Az alkotás, a kifejezés nehézségeit, kínjait, örömeit átélő ember természetesebben fordul érdeklődésével az alkotó felé, felméri, megérti a nagy művek értékét, és így könnyebben megérzi, hogy a témaválasztás, a stílusjegyek, a különböző formai sajátosságok mögött az alkotóban milyen pszichológiai tényezők kapnak szerepet. Egészen általános szinten a szocializáló alapja ebben a vonatkozásban a kultúra meglévő viszonya a művészetekhez, az ábrázolókedv, a népművészet, a népzene és a népi színjáték léte, fejlettsége. A különböző művészeti ágak az empátia más és más arculatát képesek fejleszteni. A zene a vokális kommunikációs csatorna iránt tesz érzékenyebbé, hangulatok, indulati feszültségek átéléséhez segít úgy, hogy közben teljesen képletes, fiktív az a másik ember, akitől ezek a hangulatok és feszültségek származnak. A szobrászat és a festészet a mimika és a test, a fejtartás és a gesztusok jelzései alapján teszi lehetővé, hogy egyegy sajátos helyzetben, állapotban, cselekvés közben megértsük, hogy az ábrázolt ember mit érez és mit gondol, milyen szenvedély vagy indulat hatása alatt van. A költészet szimbólumokat, a szépirodalom sémákat, kategóriákat ad ahhoz, hogy a másikról empátiásan nyert ismereteket egyáltalán fel tudjuk dolgozni. A mitológiák példája mutatja, milyen fontos ez: a mitológiai esemény példázata nagyon bonyolult viszonylatok, típusos emberi helyzetek analógiás kifejezésére alkalmas. Jól tudjuk, hogy az ókorban milyen nagy volt a mitológia szerepe az emberi érintkezésekben és a társadalmi tudatban. A szépirodalom hatására legalább hasonlatokban, de néha szempontok, sablonok segítségével is megfogalmazhatók azok az érzelmek és viszonyulásmódok, amelyek különböző társas helyzetek hatására keletkeznek bennünk. Később a Biblia és a keresztény (később a protestantizmus kialakulása után a keresztyén) hitvilág és vallástörténet fejtett ki ilyen kollektív hatást és vált közös kulturális kontextussá és segítette elő a hagyományos témákhoz viszonyuló műalkotások befolyását és élményformáit. Mindezek elősegítik, hogy a másik ember beszédében is tudjunk figyelni a zenére, és empátiás megértés pályájává tudjuk tenni a beszéd ritmusát, hangerőváltozásait, színárnyalatait, megértsük a törekvést és a mögöttes lelkiállapotot a nemverbális kommunikációból, valamint felismerjük a szimbólumokhoz hasonló bonyolultságú elvont fogalmak sajátos jelentéstartalmából. Ily módon könnyebben rekonstruáljuk magunkban, hogy egy-egy helyzetben a másik ember milyen gondolatokat élhet meg, milyen érzelmek és indulatok dúlnak benne.

3. Azonosulás a színházban és a filmben Sajátosságai miatt külön említést érdemel a színház, mint művészet. A színház összesűríti az időt, az előadás rövid tartama alatt hetek, hónapok, évek legfontosabb eseményeit mutatja be. Olyan jelenségek kimenetelét, végkifejletét teszi ezáltal érthetővé, amelyeknek perspektíváját a mindennapi életben aligha láthatjuk meg közvetlenül. A sűrített, mozgalmas cselekmény azonosulást vált ki, az azonosulás éppen a szereplők kommunikatív hitelessége révén jön létre. Ez azt jelenti, hogy a drámai helyzetekben lévő főhős lelkivilágát a színész érzelemkifejezése révén értjük meg annyira, hogy teljesen bele tudjuk vetíteni magunkat abba, kikapcsoljuk a tudatosítást, és így indítsuk el magunkban azt a folyamatot, amely végül a katarzishoz vezet. A tudatosítás hiánya különbözteti meg a drámai azonosulást az empátiától, az empátiás megértésre törekvő ember csak pillanatokra, időszakosan adja fel énhatárait, az identifikáció során teljesen átadja magát az élményeknek, és egészen háttérbe szorul, hogy lelki valósága csupán nézője egy játéknak. A jó darab elfeledteti a nézővel önmagát, eléri, hogy a mellette ülő hozzátartozójáról se vegyen tudomást, hogy maga is a látottak résztvevője legyen. A cselekmény befejeződése után azonban a személyiség újból saját realitásának keretei közé kerül, akkor már mód van arra, hogy a szereplőkkel való azonosulás élményanyagát valamennyire feldolgozza. Az erőteljes identifikáció olyan érzelmi hullámzást vált ki, amely a színdarabba való belefeledkezést, a dráma egyes helyzeteit sokáig emlékezetessé teszi. A fantázia még sokáig foglalkozhat a látottakkal, és ezáltal a feldolgozás tovább halad. Az azonosulás élménye lényegében empátiás tréning, erőteljes inger, amely elősegíti, hogy a beleélő megközelítés a mindennapi élet színjátékaiban is keresse a vívódó indulatokat, a szenvedélyeket, a sajátos, egyedi érzelmi hátteret, amely az élethelyzetek típusos konstellációiban is különleges emberi megnyilvánulásokat hozhat létre. Hasonló empátiás tréning bonyolódik le a filmben is, továbbá a televízió játékfilmszerű műsoraiban is. A televízió, mint otthoni mozi kerül be a művészetek közé, ilyen értelemben szoktak róla úgy beszélni, mint „nyolcadik művészetről”. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK Ebben az értelemben mindaz érvényes rá vonatkozóan is, ami a filmre, ezért elég a film példáját megvilágítani. A film nemcsak az időt sűríti, mint a színház, hanem szabadon rendelkezik az emberi interakciók másik nagy kötöttségévei, a térrel is. Távolságok, látószögek, gyújtópontok, megvilágítások és más, a térrel és a térbeli elhelyezkedései, a térbeli megfigyelhetőséggel kapcsolatos dolgok válnak a film mondanivalójának eszközévé. A képsorok összeállításának és térrel manipuláló változásainak stratégiája teszi a filmet egészen különlegessé, sajátos műfajjá. A tér és idő együttes sűrítése, továbbá az idő felhasználásának egy sajátos, a színpadon nehezen megvalósítható módja, az időrend felbontásának lehetősége rendkívül felfokozza a film cselekményének lélektani hatásait, és még sokkal intenzívebb azonosulásokat képes kiváltani, mint a színház. A tér manipulálásával a film mintegy kiszolgálja a szemet és a pszichikumot, automatikusan azt a képet, azt a részletet mutatja, amely az interakciós helyzet és a benne cselekvő ember megértése érdekében a legfontosabb. A kamera könnyen átugrik a szcénáról az egyes szereplők mozdulataira, gesztusaira, és ha szükséges, az egész vetítővásznat vagy képernyőt betölti az arc vagy a kommunikatív mozdulatokat végző kéz. A film különleges effektusa, hogy olyan nemverbális jelzéseket képes bemutatni, amelyeket a mindennapi interakciókban sem mindig figyelhetünk meg, például azért, mert a proxemikai távolság egyszerűen nem teszi láthatóvá azt, amit a közeli felvétel elénk tár. A helyzet hasonló ahhoz, amit sportesemények televíziós közvetítései alkalmával átélhetünk, a néző olyasmit lát, amit a lelátóról nem látna, mert a szeme előtt gurul a képen a labda, emelkedik rúgásra a láb, vagy kétségbeesett erőfeszítést fejez ki a célhoz közeledő futó arca. Mindez rendkívül megkönnyíti az azonosulást, szinte automatikusan viszi bele a nézőt a hős lelkivilágába, erős érzelmeket kelt benne, és kevés kivételtől eltekintve biztosítja a teljes feloldódást a látványban. Elősegíti ezt a film különleges fényeffektusa is. Az elsötétült nézőtéren, a vásznon mozgó kép olyan erőteljes vizuális inger, amelyre szinte nem lehet nem odafigyelni. Még az énhatárok akaratlagos őrzése, a filmélményből történő szándékos kiszakadás törekvése mellett is a vászonra szegeződik a tekintet. A televízió ebben elmarad a film mögött. A képernyő kisebb része az egész térstruktúrának, mint a vászon, és az otthoni helyzetben nincs olyan kötöttség, amely mozdulatlanságot írna elő, vagy ne engedné meg a szoba világításának változtatását. A film nézése közben empátia nem bontakozhat ki, hiszen a kognitív feldolgozásnak még kevésbé van lehetősége, mint a színdarab nézésekor. A személyiség felolvadása, belevetülése a látványba azonban még erőteljesebb, ezért a vászon elsötétülése és a villanyok felgyulladása után az eszmélődő, gondolkodni kezdő ember még érzelemtömeget, szempontot, indulati feszültséget próbálhat megérteni magában. A filmre igazán jellemző, hogy nagyon gyakran hosszú ideig elfoglalja a néző gondolkodását. Heteken, hónapokon átjelenhetnek meg képek a látottakból, a nappali álmodozás pillanataiban a személyiség tovább folytatja a fantáziában azt, hogy ő a film főszereplőjének helyzetében van. Nemritkán álmok nyilvánvaló tartalmában jelentkezik a filmélmény. Az énhatárok különleges beolvadását mutatja a filmélménybe az a mindennapos tapasztalat, hogy a film befejeződése után a megszokott tudatállapot nem is áll mindig azonnal helyre. Gyakran félálomban, még teljesen a film világában élve megy ki a néző, mozdulatai éppen a legszükségesebb koordináltságúak, lép a lépcsőkön, ha kell, megy a ruhatár felé, megfogja partnere kezét, de figyelme még a fantáziájában újrapergő film felé fordul.

4. Az azonosulás típusai A film által kiváltott identifikáció már sokban hasonlít ahhoz, amely a személyiségfejlődésben szerepet játszik, a gyermekkor és a serdülőkor azonosulásához a felnőtt szerepmodellekkel. A film azonosulásai azonban olyan korszakban kezdődnek meg, amikor a személyiség szerkezetében már kialakultak a szerepek alapvonalai, és ezek szabják meg az azonosulás irányait. Az ilyen filmbeli azonosulások azután megerősíthetik, színezhetik, elaborálhatják a személyiség saját belső szerepmintáit. Az identifikáció jellegében, mélységében és lélektani hatásaiban nagyok az egyéni különbségek, a viszonyokat bonyolítja, hogy a szubjektív átélés nem tudja megkülönböztetni a nagyon mély, intenzív azonosulásokat, amelyek a személyiségben sok emóciót kavarnak fel, az azonosulás legegyszerűbb eseteitől, amikor az csupán jelképesen, sajátos érdekvállalásként következik be. Ez az utóbbi valósul meg a kasszasikerre számító „izgalmas” filmekben, amelyekben a szereplők pszichológiai helyzete szinte érdektelen, és a filmen csupán különféle szociális pozíciók, szerepek kölcsönhatása, harca játszódik le. A szokványos krimikben a detektív élményvilága kevéssé érdekes, legfeljebb annyiban, hogy fél vagy haragszik, bizonytalan, vagy már tud valamit, és fondorlatosan tör a célja felé, miközben mi még tájékozatlanok vagyunk, mit is akar igazában. De ezzel a detektívvel lehet már felszínesen azonosulni, és ez elég az izgalomhoz, a cselekvésbe való belefeledkezéshez. Ilyenkor azonban a fantáziában megmaradó emlékanyag felszínesebb, kevesebb érzelmi tartalmú.


16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK A felszínes azonosulás kevéssel több, mint az, ami minden vetélkedőhelyzetben, társadalmi gyakorlatban előfordul, ha érzelmileg valamelyik fél mellé állunk. Szinte nem is lehet úgy megnézni valamilyen sportmérkőzést, hogy ne szegődnénk valamelyik csapat vagy játékos szurkolójának, és akkor ez az érzelmi döntés már izgalmakat vált ki, akkor már együtt hullámzanak érzelmeink azokkal vagy avval, akinek „drukkolunk”. Ez a sajátos emberi képesség a különböző társasjátékok motivációs hajtóereje is. A mélyreható művészi élményeket, komoly gondolati tartalmakat magában rejtő film és az aránylag üres, „kommersz” kalandfilm között sokféle átmenet van, különböző mértékű, mélységű én feloldódások jönnek létre, és ezektől függő annak a foka, hogy az egyes film milyen empátiás tréning a személyiség számára. Természetesen a néző személyisége a filmtől független meghatározó ebben. A legnaivabb, legsematikusabb film is megmozgat azonban különféle indulatokat, és ez is valamelyest rászoktat arra, hogy a tekintetnek, a mimikának, a mozdulatoknak van jelentősége az emberek megértésében. Az azonosulás végső soron azonosságok találkozásán át bontakozik ki, ezért nyilvánvaló, hogy az identifikáció feltételei kedvezőbbek, ha a néző nemcsak a főhősre teszi érzelmi tétjét, annak szegődik „drukkerévé”, vagy nemcsak alapvető szerepei (például a nem, az életkor szerepe, a szülő szerepe, a szerelmi partner szerepe stb.) alapján olvad bele egy-egy filmhős alakjába, hanem a film olyan emberi, kapcsolati problémákat, feszültségeket is ábrázol, amelyek a mindennapokban gyakran előfordulnak, és melyekkel sokan bajlódnak. Ilyen esetekben az egyes szociális szerepek konkrét helyzetei és problémái szerkezetükben is hasonlók lesznek azokhoz, amelyeket a néző átélt vagy éppen átél. Ilyen helyzetekben olyan emóciók kerülnek felszínre, amelyek nagyon is aktuálisak. Rendkívül lényeges, hogy a film nemcsak egy szereplő, a főhős érzelmeiben való feloldódást teszi lehetővé, hanem gyakran azt is, hogy a szereppartnerek érzelmi állapotaiba is – legalább kismértékben – belevetítsük magunkat.A film élmény utólagos feldolgozása során erre még inkább van mód. Ha a látott események mindennapi dolgainkra közvetlenül vonatkoznak, különösen értékes és hasznos empátiás feldolgozás történik, hiszen a film nyomán a velünk kapcsolatban lévők érzelmei, feszültségei érthetőbbé, beleélhetőbbé válnak.

5. A tömegkommunikáció és a modern művészetek mentálhigiénés jelentősége Ebből a szempontból nagyon lényeges, hogy a modern film mind többet ábrázol az emberi kapcsolatok nehézségeiből, konfliktusaiból, az önmaga helyét kereső emberek élményeiről, az emberek közötti megértés zavarairól és sok más, lélektanilag mindenki számára aktuális mozzanatokról. Ezeknek művészi, hiteles, lélektanilag jól felépített ábrázolása – az azonosságok nagy mértéke miatt – különösen fejlesztően hat az empátiára. Hasonló folyamat elindult a modern drámában is, így a színpad hatásaiba is mindinkább belevonódik a szorosabb azonosságok ténye. E lélektani összefüggéseket is mutató drámák, filmek egyre gyakrabban kerülnek be a televízió műsoraiba is, és így eljutnak egyre több emberhez. A televízióról – már nem annyira, mint művészeti tartalmat közlő tömegkommunikációs eszközről, hanem egyszerűen sajátos műsorközlő közegről szólva – azt is meg kell említeni, hogy riportműsoraiban, bemondói szerepléseiben és még számos más jellegű adásokban is empátiát gyakoroltató, tanító hatású. Az operatőr minden esetben változtat a beállításokon, teljes képbe vonja a kommunikáció lényeges elemeit, valamiképpen megpróbálja látóterébe hozni a metakommunikációt. Az időtöltő szórakozás is kiválthat bizonyos hasznos lélektani hatást. Ha számításba vesszük a gyerekek gyakori televíziózását, akkor ez nem jelentéktelen dolog. Előnyösen hat az empátia fejlődésére a televízió azzal is, hogy más művészetek hordozója lehet, tehát – mint a színházi közvetítés esetében már említettük – elviheti a térben távoli művészeti látványt a nézőhöz, mégpedig úgy, hogy éppen azokat az elemeit tárja elé, amelyek az eredeti művészi produktum empátiás megértéséhez szükségesek lehetnek. Ez azt jelenti, hogy a televízió elhozhatja elénk egy távoli múzeum szobrát vagy képét, úgy állíthatja premier plánba a szobor arcvonásait, mint ahogyan a játékfilm teszi, amikor azt kívánja kifejezni, hogy a látott személyben most érzelmek dúlnak, gondolatok csapnak össze, vagy úgy hozza mozgásba azt, hogy a szobor valamilyen mozdulata lendületet kap, és szinte megeleveníti az ábrázolt alakot. A televízió jóvoltából felnagyítva láthatjuk a kép vagy a rajz egyes részleteit, felbomlanak a tánc mozdulatai igen kifejező egységekre és így tovább. Még a zene élvezhetőségének lehetőségeit is felfokozza, és olyan effektusokat ér el, amelyek különösen az empátia szempontjából lényegesek: egészen közelről mutatja be az előadóművészt vagy a zenekart, úgy, olyan emberi valóságban és a zenével egyidejű mozgásban, ahogyan a hangverseny teremben csak nagyon ritkán figyelhetnénk meg. Mindebből következtethetünk, hogy korunkban a kor sajátos művészeti ágainak és ezek tömegkommunikáció által felerősített sajátos megjelenítési formáinak, valamint az audiovizuális művészeteknek empátiafokozó


16. AZ EMPÁTIA ÉS A MŰVÉSZETEK hatásuk van. Ez nagyon lényeges dolog, mert ettől a pszichológiai kulturáltság terjedését várhatjuk, és ezt a hatást mentálhigiénés szempontból előnyösnek, hasznosnak foghatjuk fel (Buda 1971). A művészetek empátiát fejlesztő hatását használják ki a művészetterápia külön böző ágazataiban. Ezek általában a lelki zavarok, problémák kezelésében nem önálló gyógymódok, hanem kiegészítő terápiák a pszichoterápia különféle formái mellett. Általában csoportosan zajlanak, és a hatásban nagy szerepet játszik az élmények megbeszélése, közös feldolgozása. Rajz, festés, kollázs, gyurmakészítés stb. az ún. kreatív terápiák közé tartoznak, ilyenkor az alkotás maga is gyógyító, valamilyen élménymódot kell ilyenkor megjeleníteni olyan módon, hogy az alkotás mások számára is érhetővé váljon. Az esztétikai szempontok ilyenkor másodlagosak, bár nagyon gyakori, hogy képzőművészetekkel korábban nem foglalkozó emberek művészi értékeket is létrehoznak. Az ilyen alkotásoknak gyakran vannak kiállításai, és vannak ilyenekre szakosodott gyűjtemények és múzeumok („art brut”). Hasonlóan lehet terápia közös olvasás (biblioterápia), filmezés, videózás. Már az önálló csoportpszichoterápiák közé tartozhatnak a dramatikus módszerek, mint pl. a pszichodráma. A zeneterápia a befelé tekintést, az érzelmek felismerését (a már említett alexitímia ellenszere ez) és a feszültséglevezetést szolgálja a zeneterápia, amely közös zenehallgatásban, de akár csoportos zenélési próbálkozásokban is történhet. Ugyancsak használatos a táncterápia is. Szinte magától értetődik, hogy a személyiségfejlődés során érvényesülő befolyásai mellett a tömegkommunikáció és a művészetek empátiafejlesztő ereje csekély. Ezek lényegében a valós emberi viszonyokat tükrözik, önmagukban tehát nagyarányú változásokat nem idézhetnek elő az emberek empátiás képességében. De részei, erősítő mechanizmusai lehetnek annak az általánosabb folyamatnak, amely a társa dalomban zajlik, amely az emberi viszonylatok és az emberi kommunikáció jelentőségét és szerepét növeli egyéni és társadalmi életünkben. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a művészetek hatásairól még elég keveset tudunk, és még szinte teljesen kihasználatlanok ezek a hatások a mentálhigiénés célok érdekében. Elméletileg sok lehetőség kínálkozna arra, hogy empátia különböző alkalmazási területein művészi eszközökkel az emberek érdekében empátiát fejlesztő programokat valósítsanak meg. Különösen a film látszik alkalmasnak erre. Elképzelhető és kívánatos lehetne tehát valamiféle jótékony manipuláció a film lélektani tartalmaival. Egyelőre azonban még szórványosak a vizsgálatok, nagyon ritkák a próbálkozások e téren, de a jövő fejlődése bizonyosan nem hagyja kiaknázatlanul ezeket a lehetőségeket, és különösen a szinte minden embert elérő televízió lehetőségeit. Ma a szakemberek egy részét inkább az foglalkoztathatja, hogy a mindennapi életet átható televíziós műsorkínálat zavaró késztetéseket erősít fel az emberekben, éppen az azonosulás révén, amely bizonyos társadalmilag káros viselkedésformák, pl. az agresszió kielégülési effektusait megerősítő érzelmeit is átadja, és ezzel növeli a valószínűséget, hogy a néző az illető viselkedésformát átvegye és adott feltételek között könnyebben megvalósítsa. Ez különösen a gyermekek és serdülők esetében lehetséges és valósul meg gyakran (Gunter & McAleer 1997, Kósa & Vajda 1998, Császi 2002). Sokan azért is aggódnak, hogy a televízió és általában a média üzenetei erős kontextusokat alakítanak ki a köztudatban, amelyek a proszociális magatartássémák ellen hatnak és inkább a nárcisztikus tendenciákat erősítik (Gerbner 2002).


19. fejezet - 17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI Mint az előző fejezetekből kitűnt, az empátia sajátos, elvont fogalmi kategória, amely nagyon bonyolult összefüggést fejez ki különböző pszichológiai jelenségek között. A fogalmat nem lehet egyszerűen azonosítani lélektani mechanizmusokkal vagy megnyilvánulásokkal, inkább egy nézőpont következetes végiggondolásának kell tekinteni, noha az empátia kétségtelenül mechanizmus, jelenség is. A fogalom valóságtartalma bizonytalan hatású, nem választható el élesen más megértési módoktól, és különösen nem határolható el élesen a logikai megértéstől. Ebből következik, hogy az empátia inkább a pszichoterápia és az emberekkel foglalkozó más, gyakorlati diszciplínák fogalma, mintsem objektív, tudományos fogalom. Egyike azoknak a koncepcióknak, amelyek a mindennapi tudatból kristályosodtak ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az empátia jelenségét nem próbálták volna empirikusan vizsgálni, és ne keresték volna a fogalom objektív tartalmát. Ez jórészt úgy történt, hogy a Rogers-iskola hatására közhasznúvá és gyakran idézetté váló fogalmat kísérleti pszichológusok laboratóriumi körülmények között igyekeztek ellenőrizni. Mivel a kísérleti pszichológusokat leginkább a módszer és az operatív meghatározás érdekelte, egy-egy vizsgálat általában az empátia egy-egy arculatát, vetületét vette célba. A kísérleti lélektan általában bizalmatlanul szemléli a klinikai pszichológia fogalmait, ezért szándékosan is csak a legfontosabb, empirikusan leginkább igazolható elemeket szereti kiemelni a klinikai fogalmakból. Különböző kísérleti pszichológusok különböző mértékben radikálisak az empátia tekintetében, egyesek szigorú behaviorizmus hívei, mások hajlandóak bizonyos engedményekre a klinikum követelményeivel szemben, és csak kevés olyan kutató akad közöttük, aki elfogadta a klinikai alaphelyzetet, és a kliens-terapeuta viszonyban próbálta tisztázni az empátia sajátosságait.

1. Empirikus vizsgálatok A szigorúan laboratóriumi és kísérleti vizsgálatok száma meglepően nagy. Ezek a vizsgálatok abból indultak ki, hogy az empátia érzelmeket ragad meg, nemcsak minőségükben, hanem mennyiségi viszonylataikban is, úgy lehet kimutatni tehát, van-e és mennyiben megbízható megismerési eszköz az empátia, hogy a másikról kialakult empátiás kép mennyire felel meg a kísérletileg kimutatható érzelmi állapotoknak (Stotland 1969). Az érzelmi állapotok mérésére a legkülönbözőbb eszközöket használták, kezdve a bőr ellenállás mérésétől a különböző elektro-fiziológiai és tesztmódszerekig. Gyakran vegyi anyagokkal igyekeztek emocionális feszültségeket létrehozni, és azt vizsgálták, hogy a kísérleti személyek mennyire képesek beleélés útján megérteni, magukban felidézni a más kísérleti személyekben felkeltett érzelmeket. A szorongás különösen gyakran vizsgált emóció volt, tekintettel arra, hogy kísérleti körülmények között ezt nagyon könnyű előidézni. Az eredmények nem egyértelműek, több kutatónak nem sikerült elérnie, hogy a mért emocionális állapotok és az empátiásan percipiált érzelmek között megfelelő korreláció legyen. Sok kutatás azonban igazolta az empátiás megértés lehetőségét. A nagy pontosságra törekvő pszichológiai vizsgálatok általában kénytelenek néhány változóra egyszerűsíteni a vizsgált jelenséget, ez pedig a jelenséget gyakran sterillé, mesterségessé teszi, olyanná, amilyen a mindennapi életben nem nagyon fordul elő. Az ilyen kutatás pontos eredményekhez jut, de nagyon kétséges, hogy ezek az eredmények mit fejeznek ki. Az empátia pontos laboratóriumi kutatásai is nehezen értelmezhetők, nem lehet biztosan megállapítani, hogy egy-egy érzelmi állapot felismerése mennyiben empátia, és mennyiben másfajta megismerési mechanizmusok, például sémás tapasztalati általánosítások, következtetési módok teljesítménye. Egy sor kísérleti kutatás ezért le is mondott a műszeres és kémiai paraméterek gondos ellenőrzéséről, és nem azt igyekezett ellenőrizni, hogy mennyiben azonos a mért érzelmi állapot az empátia alapján megérzett, becsült állapottal, hanem egyenesen azt a hipotézist próbálta igazolni, hogy az empátia nem önálló megismerési mód, hanem következtetés, jelentőségtulajdonítás (attribúció) eredménye (például Storms 1973, Regan & Totten 1975, Fiske és mtsai 1979 stb.). Ezek a vizsgálatok sem tudták tisztázni a kérdést. Kétségtelen, hogy megállapították, hogy az empátiás megértésnek tartott esetek egy részében értelmi kategória vonatkoztatása, 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI következtetés vagy tapasztalati általánosítás a döntő mechanizmus, az érzelmi rezonancia, de a beleélés lehetőségét és hatékonyságát alátámasztó adatokhoz is jutottak. Újabban nemcsak a különféle interakciók és kommunikációs események hang- és képrögzítését alkalmazzák gyakran, hanem a különféle megközelítések kombinációját is, a résztvevőket pl. strukturált vagy mélyinterjús módszerrel kikérdezik, különféle pszichológiai teszteket használnak, illetve ezeket egészítik ki speciális skálákkal és a megfigyelők becsléseivel. Újabb kutatások mindinkább finomítani igyekeznek a használt fogalmakon, kategóriákon, ennek jó példája Gladstein és munkatársai (1987) kutatása, amely az empátia folyamatát több összetevőre bontva próbálta elemezni. Komplex kutatási módszert hozott létre az empátia pontosságának mérésére Ickes és munkacsoportja (1997), akik valódi interakciós helyzeteket alakítanak ki, amelyekben egy terapeuta és egy kliens dolgozik együtt. Mindketten megfigyelhetők videofelvételen, részben külső becslők minősítik az empátiás teljesítményt, részben a kliens és a terapeuta is megnézi a felvételt és visszaidézve érzelmi élményeit ugyancsak minősíti a megértés, illetve a megértettség pontosságát.

2. Kérdőívek, skálák Más kutatások kérdőívekkel, skálákkal próbálták megragadni az empátiás képességet mint egy sajátos kognitív mechanizmust. Az empátia kognitív arculata különböző attitűdökön tükröződik, a kérdőívek ezeket az attitűdöket próbálták kimutatni. Különböző ilyen kérdőívek használatosak, mindegyiket csak egy vagy néhány kutatásban alkalmazták, ezért egyiket sem tarthatjuk eléggé standardizáltnak, egyik sem vehető át tehát mint módszer. A kérdőívek különböző rendszerűek, általában eredményeik számadatokkal fejezhetők ki, és a kapott szám segítségével lehet a vizsgált személyt minősíteni. Ilyen módon kialakítható egy tapasztalati számtartomány, amelyben a fejlett empátiás képességű emberek helyezkednek el, és egy másik, amelyben az empátia hiánya tűnik elő. A módszert egy – viszonylag gyakran használt – skálával illusztrálhatjuk, amelyet az empátiás tendencia mérésére tartanak alkalmasnak (Deutsch & Madle 1975). A kérdőív harminchárom állítást tartalmaz. A vizsgált személynek meg kell jelölnie, melyik állítással ért egyet és melyikkel nem. Egyes állítások elfogadása az empátiás hajlam jele, mások elfogadása éppen az empátia hiányát mutatja. Az alábbiakban bemutatjuk ezt a skálát. Az egyes állítások után zárójelben található (+) és (-) jel azt fejezi ki, hogy az állítással egyetértők rendelkeznek-e empátiás tendenciával, vagy nem. 1. Szomorúvá tesz, ha egy csoportban magányos idegent látok. (+) 2. Az emberek túl sok érzékenységet mutatnak az állatok iránt. (-) 3. Gyakran bosszant, ha az emberek a nyilvánosság előtt jelenetet rendeznek. (-) 4. Felbosszantanak az olyan boldogtalan emberek, akik csak magukon sajnálkoznak. (+) 5. Én is ideges leszek, ha a többiek körülöttem idegesnek látszanak. (+) 6. Ostobaságnak tartom azt, hogy az emberek boldogtalanságuk miatt sírnak. (-) 7. Hajlamos vagyok arra, hogy barátom problémáiba érzelmileg beleéljem magam. (+) 8. Néha a szerelmes dalok szövegei mélyen megindítanak. (+) 9. Hajlamos vagyok elveszíteni az önuralmamat, ha rossz hírt viszek az embereknek. (+) 10. A körülöttem levő emberek nagy hatással vannak hangulataimra. (+) 11. A legtöbb idegen, akivel találkoztam, hűvösnek és érzelem nélkülinek látszott. (-) 12. Jobban szeretnék szociális gondozó lenni, mint kiképzésükben részt vevő központban dolgozni. (+) 13. Nem fogok kiborulni csak azért, mert egy barátom kiborult. (-) 14. Szeretem nézni az embereket, amikor ajándékot bontanak ki. (+) 15. A magányos emberek valószínűleg barátságtalanok. (-)


17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI 16. Síró embereket látva feldúlt leszek. (+) 17. Némely dal boldoggá tesz. (+) 18. Igazából bele tudom élni magam egy regény szereplőinek érzéseiben. (+) 19. Nagyon dühös leszek, ha azt látom, hogy valakivel kegyetlenül bánnak. (+) 20. Képes vagyok arra, hogy nyugodt maradjak, akkor is, ha a többiek körülöttem idegesek. (-) 21. Ha egy barátom a problémáiról kezd beszélni, megpróbálom a társalgást másra terelni. (-) 22. Mások nevetése nem ragad rám. (-) 23. Néha a moziban azon szórakozom, hogy körülöttem sírnak vagy szipognak. (-) 24. Képes vagyok döntést hozni anélkül, hogy az emberek érzései befolyásolnának. (-) 25. Nem vagyok képes továbbra is jól érezni magam, ha az emberek körülöttem lehangoltak. (+) 26. Nehéz azt látnom, hogy némely dolog mennyire kiborítja az embereket. (+) 27. Teljesen kiborít, ha látom, hogy egy állatot kínoznak. (+) 28. Könyvekbe vagy filmekbe beleélni magát az embernek egy kicsit ostoba dolog. (-) 29. Felháborít, ha idős embereket segítség nélkül látok. (+) 30. Ha valakinek a könnyeit látom, az inkább bosszant, mint együttérzést vált ki belőlem. (-) 31. Nagyon magával ragad a film. (+) 32. Gyakran azt találom, hogy a körülöttem levő emberek izgatottsága ellenére is hűvös maradok. (-) 33. A kisgyerekek néha értelmetlenül sírnak. (-) A harminchárom állítás segítségével harminchárom pontot szerezhet a maximális empátiás tendenciájú ember, aki minden (+) jelzésű válasszal azonosult, és minden (-) jelűt elutasított, míg a maximálisan hiányzó empátiát harminchárom mínusz pont – az előbbi válaszok ellentett helyzete – mutatja. Egy másik gyakran használt kérdőív az Emocionális Empátia Mutató, amely Mehrabian és Epstein nevéhez fűződik (1972). A kérdőív leírását Kulcsár (1998: 251–252) nyomán közöljük. A kérdőív az emocionális empátia különböző aspektusait mérő, egymással korreláló alskálákból áll. Az alskálák a következők (zárójelben példák a skálához tartozó itemekből): 1. Az emocionális ragályra való hajlam (10. és 20. item); 2. Az ismeretlen személyek érzéseinek megértése (15. és 28. item); 3. Extrém emocionális responzivitás (8. és 23. item); 4. Tendencia a megrendülésre mások pozitív élményeinek hatása alatt (14. és 22. item); 5. Tendencia a megrendülésre mások negatív élményeinek hatása alatt (16. és 30. item); 6. Együttérzés tendenciája (26. és 33. item); 7. Készség arra, hogy kapcsolatban legyünk olyan személlyel, akinek problémája van (12. és 21. item). Az alskálák közötti interkorrelációk 0,01 szintem szignifikánsak, minden esetben meghaladják a 0,30 korrelációt. A split-half reliabilitás 0,84, a teljes empátiaskála korrelációja a Crowne–Marlow social desirability skálával: 0,06.


17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI Alkalmazás: Az össz-empátia pontszám kiszámításakor a negatív (-) előjelű itemek előjelét átfordítjuk, azután kiszámítjuk a 33 tétel algebrai összegét. Más skálák más pontozási módszereket is alkalmaznak. A fenti skála értékeit növelni és ezáltal a pontozást finomítani lehet, ha a vizsgált személy nem elfogad vagy elutasít csupán, hanem az egyetértés vagy elutasítás dimenziójában több kategóriából választ (például +2=nagyon egyetért, +1=egyetért, 0=bizonytalan, igen is meg nem is, -l=nem ért egyet, -2=nagyon nem ért egyet). Ebben az ún. Lickert-rendszerű – amerikai szociálpszichológusról elnevezett – skálázási módszerben öt vagy hét (+3, +2, +1, 0, -1, -2, -3) kategóriát szoktak felvenni. A szakirodalom sok száz skálája közül számos meghatározott alkalmazási területekre vonatkozik. Az orvosi empátiát mérő skálák közül a legelterjedtebb a Jefferson Scale of Phsician Empathy (JSPE), ennek külön változata méri az orvostanhall gatók empátiás képességeit. Ezt Hallgatói Változatnak (Student Version) nevezik (pl. Wilson, Prescott & Beckett 2012). Hasonló skálák vannak a pedagógiában és sok más területen is. A példaként közzétett skálák jól mutatják a módszer bizonytalanságait. Lehet vitatkozni azon, hogy az egyes állítások tényleg az empátiás tendenciát vagy annak hiányát fejezik-e ki, és ha igen, mennyiben. Az állítások többsége valóban jelez valamiféle attitűdöt, amely kapcsolatos lehet az empátiás beállítódással. Az is valószínű, hogy az egyes állítások bizonytalanságai az állítások száma mellett csökkennek, semlegesítődnek. De a mérőeszközök kialakítása szükségszerűen egy csomó feltevésre, általánosításra épült és ez még akkor is jogos fenntartások forrása lehet, ha feltesszük, hogy a skála a pszichológiában és a szociológiában kialakult kérdőívés skálavalidálási technika következetes alkalmazása után született meg és került felhasználásra. A skálák általános problémája, hogy nem tudják igazán jól elkülöníteni az empátia érzelmi és kognitív elemeit, mint ahogyan ez a valóságban sem különül el egymástól – lévén soktényezős folyamatról van szó az empátia alkalmazásában. A kérdőívek és skálák standardizálása mindig nagyon nehéz, éppen ezért többnyire hibaforrásokat rejt magában, ha más vizsgáló alkalmazza őket, mert ezzel kiszakítja a módszert eredeti elméleti közegéből. Külön gond, ha egy skálát más nyelvre alkalmaznak: más tartalmakat hordozhatnak ugyanazok a szavak, és a nyelvtanilag hiteles fordítás pszichológiailag eltérő lehet az eredetitől. A felhasznált példa is nyers fordítás, amelyben a szöveghűség volt az irányadó, ezért az egyes állítások idegenül csengenek, és az angol nyelvet ismerők némelyik esetben sejtik is, hogy az eredeti mondat értelme kissé más lehetett. Ahhoz tehát, hogy ezt a skálát idehaza fel lehessen használni, ismét igazolni, standardizálni kellene. Ilyen problémák miatt sokan általában is kételkednek a skálák felhasználhatóságában az empátia mérésére (például Bachrach 1976). Újabban nagyon elterjedt Hogan skálája, ez különösen gyerekek vizsgálatában vált be (Hogan 1969, 1975). Nagyon szellemes és jó empátiamérési módszer, bár összetett pszichológiai tényezők foglaltatnak benne, a kérdőívek olyanfajta felhasználása, hogy a vizsgált személyt arra kérik fel, hogy valamely ismerősének vagy interakciós partnerének helyében töltsön ki egy kérdőívet. Vagyis azt próbálja kitalálni, hogy az illető a saját magára vonatkozó állításokat hogyan véleményezné. Számos ilyen önminősítő kérdőív használatos a pszichológiában, például a különböző extroverzió–introverzió skálák, depresszióskálák, személyiség inventóriumok stb. Ha több kérdőívvel is végigcsinálják a vizsgálatot, a kapott eredmény – vagyis a vizsgált személy által becsült értékek és a másik személy által valóban beírt értékek egybeesésének mértéke – jó tükre az empátiás képességnek. A módszer megkerüli az empátiaskálák hibáit, hiszen magát az állítást „fekete dobozként” kezeli, csak azt vizsgálja, hogy mennyire képes kitalálni, empátiásan megérezni valaki egy másik ember önminősítését. A módszer a szűrővizsgálatokban is jól beválik és empátiafejlesztő gyakorlatok hatékonyságának ellenőrzésére is használható.

3. A becslés és konszenzus A kérdőívek és skálák nem küszöbölik ki tehát az empirikus vizsgáló módszerek gyengéjét, azt a hibalehetőséget, hogy mást mérünk vele, mint amit az empátia fogalmát használva a klinikai gyakorlatban gondolunk, illetve nem tudjuk pontosan, mi az, amit mérünk. Ennek ellenére a skáláknak nagy jelentőségük van, nagyobb vizsgálati csoportokon hibáik csökkenthetők. Egyszerűségük, gyors kivitelezhetőségük miatt mégis mondanak valamit: legalább durva összehasonlításhoz adnak adatokat különböző csoportok között. Bizonyos tehát, hogy a társadalomtudományokban nagyon eleven skálakészítő és skálaalkalmazó kedv nem fog kihalni a jövőben sem az empátiakutatásból.


17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI Az empátia minden kísérleti módszerének mélyén is azonban a mindennapi tudat megismerési és megértési mechanizmusaival működő becslés áll. A becslés, közös minősítés a szociálpszichológiában rendkívül elterjedt, és voltaképpen minden mérőeszköz és teszt kialakítása ezen alapul. Az eljárás az, hogy valamilyen kijelentést vagy megfigyelést több ember egymástól függetlenül minősít. Általában ez megadott szempontok alapján történik, legalább azt meg szokták adni, hogy hány „osztályzat”, kategória közül lehet választani. Néha nem egyes kijelentéseket vagy jelentéseket kell minősíteni, hanem adott kritériumok szerint ilyenek halmazát kell rangsorba állítani. Tapasztalati tény, hogy a becslések általában összhangban vannak, az egyéni becslések szóródásai nem nagy mértékűek, a legtöbb minősítés egybeesik. Ezt egyébként Osgood szemantikus-differenciál eljárása is bizonyítja. Ez az összhang, ez a konszenzus a későbbi mérőmódszer etalonja, ehhez képest szokták az egyes vizsgált személyeket minősíteni. A becslés módszere alapvetően azonos a köznapi valóságvizsgálat mechanizmusával. Minden bonyolultabb emberi jelenségben a „valóság” az, amit a körülöttünk levő emberek vélekedésének konszenzusa róla mutat. Ha a konszenzus nagyfokú, és a személyiség nem találkozik más nézettel, akkor is el kell fogadnia, ha történetesen megvan benne a hajlam, hogy ettől a konszenzuális véleménytől eltérjen. A többi ember konszenzusa hatalmas nyomást jelent a személyiségre. Ezt bizonyítja a szociálpszichológia egyik alapkísérlete, a Sherif-féle kísérlet az ún. autokinetikus jelenséggel (Sherif 1936, Pataki 1969 stb.). Ha a kísérleti személyeket olyan csoportba helyezték, amely – a kísérletvezető megbízásából szándékosan – egységesen nagynak vagy egységesen kicsinek ítélte a mozdulatlan, de pszichofiziológiai okokból mozgónak megélt fénypont kitéréseit, akkor is igazodott a csoport átlagához, ha meggyőződése más volt. A becslés tehát a tudományos objektivitás szempontjából nem teljesen megbízható, de azért alkalmas arra, hogy kifejezze a vélekedések átlagát. Nagy előnye, hogy a vizsgált jelenség vagy kijelentés társadalmi jelentősége nem vész el, hiszen ezt az adja, hogy az emberek valamit jelentősnek éreznek, valaminek jelentőséget tulajdonítanak, attribuálnak (ahogyan a szociálpszichológia kognitív elmélete ezt ma szívesen mondja). A becslés felhasználásával el lehet kerülni tehát, hogy elemezni kelljen valamilyen objektív lényeget, ezt „fekete dobozként” lehet kezelni, és azzal lehet dolgozni, hogy mi a jelenség szerepe, funkciója, „értelme” (ismét divatos szociálpszichológiai kifejezést használva: meaning-je) az emberi interakciókban. A becslést tehát ma még nem tudjuk az empirikus vizsgálatokban nélkülözni, és ezért nem csoda, ha a klinikai kérdésfeltevésű, az objektivitás szigorú kritériumaiból engedni hajlandó kutatásokban is ez az alapmódszer. Így vizsgálják mindenütt az empátiás képességet, az empátiás megértés pontosságát is. Az interakciót többen, egymástól függetlenül minősítik, és a minősítések átlagát használják fel, hogy véleményt mondjanak arról, mennyire sikerült megérteni a másik rejtett tartalmait, a másik belső szemléletét, érzelmi állapotait. Mivel az empátia rendszeres és következetes felhasználása leginkább pszichoterápiás helyzetben történik, a vizsgálatok ilyen helyzetek megfigyeléséből és becsléses elemzésekből állnak. Főleg Rogers iskolájának tagjai végeztek ilyen vizsgálatokat, részben azért, mert ők érdeklődtek leginkább az empátia iránt, részben pedig amiatt, mert ez az iskola volt az, amely legkönnyebben befogadta a klinikai pszichológusokat (akiktől a pszichoanalízis és újabb irányzatainak sora általában idegenkedett, elsősorban orvosi diszciplínává igyekezvén válni), azok pedig az ötvenes és hatvanas években szigorú experimentális képzést kaptak az egyetemen, és ezt a megközelítési módot hozták magukkal a Rogers-iskolába is. A vizsgálat módszere az volt, hogy non-direktív terápiákat magnetofonszalagra vettek, majd azt visszajátszották egy megfigyelő–minősítő csoportnak, amely azután az interakció kommunikációs egységet (rendszerint a páciens közlését és az arra adott választ veszik egységnek) aszerint elemezte, mennyire hitelesen érezte meg a terapeuta a kliens érzelmi állapotait. A becslők tehát mintegy saját empátiás megértésük átlagához mérik a terapeutát. A becsléshez különböző osztályozási rendszereket dolgoztak ki, ezek is az empátia fokozatait próbálják meghatározni. Az osztályozási rendszereket is skálának szokták nevezni, noha ezek mások, mint például az idézett empátiás tendenciát mérő kérdőívskála. A mélységi fokozatok kialakítása is bonyolult becsléses folyamatok eredménye volt, ennek során az empátiás beleélésben gyakorlott szakemberek próbálták elkülöníteni az empátiás megértés természetes és egymástól könnyen elválasztható rétegeit.

4. Truax skálája és más skálamódszerek A szakirodalomban a legismertebb az ún. Truax-féle empátiás skála. Ezt Truax, Rogers tanítványa dolgozta ki. Ebben ugyancsak mélységi fokozatok vannak, melyekbe azután az egyes terápiarészleteket be kell sorolni. Truax többször is változtatott, módosított skáláján (Truax & Carkhuff 1967, Tausch 1968, Truax 1973 stb.). Ez a skála hét mélységi fokozatot tartalmaz. Tausch és munkatársai a skála német fordítása során hat fokozatot alakítottak ki, de bevezettek egy sor ötletet, amellyel a számszerű osztályozást kiterjesztették (például egy fokozat két értéket kapott; ha az ismérvek nem voltak teljesek, a kisebbik számot kapta a vizsgált kommunikáció; hat helyett tehát tizenkét értékkel dolgozhattak). Több más szempontot is érvényesítettek e 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI skálákban. Az empátiás képesség mérése Rogers iskolájában korántsem egyszerű tudományos kérdés volt, hanem visszacsatolódott a kiképzésben is, hiszen ilyen módon lehetett megállapítani a kezdő terapeuta empátiáját, amelyet a kiképzés során fokozni kell, és ilyen módon lehet ellenőrizni a haladását is. Truax ezenkívül a betegek becsléseit is felhasználta, ezzel azonban sokkal kevésbé tudott operálni, mivel ez egyetlen véleményt jelent csupán, szemben a szakértők csoportjával, amelyben tetszőleges számú résztvevő mondhat véleményt. Ugyancsak a Rogers-iskolából származik a Carkhuff-skála (Carkhuff 1969), ami ötfokozatú, gyakorlatilag jól használható, ezért példaképpen ezt mutatjuk be kissé részletesebben. Első fokozatban az empátia gyakorlatilag hiányzik, a vizsgált személy kevesebb érzelmi tartalmat ismer fel a másikból, mint amennyit az viselkedésében és szavaiban kifejezett. A második fokozatban a kifejezett érzelmeket megérti a vizsgált személy, de mélyebb érzelmi összefüggéseket nem ismer fel, és bizonyos fokig torzítja az élmények szubjektív jelentését. A harmadik fokozatban a kifejezésre juttatott jelentés és érzelem megragadása pontos és kellő mélységű. A negyedik fokozatban a vizsgált személy észrevehetően többet ért meg a belső jelentésekből és érzelmekből, mint amit a másik kifejez. Míg az ötödikben ez jelentősen sokkal több. Ez a skála a Truax-féle skála módosítása, a gyakorlatban ezt jobbnak tartják, mint a hétfokozatú eredetit (Carkhuff 1969). Gyakorlati célokra a skálák jól beválnak, és alkalmasak klinikai kutatásokra is, amelyekben több változó összefüggését kívánják vizsgálni. A kísérleti lélektanban megszokott standardok szerint a skálamódszernek sok hibája van. Elsődlegesen nem az empátiát méri, hanem az empátia verbális kifejezését. Magnetofon felvétel alapján ugyanis az tűnik fel elsősorban, amit a terapeuta mond, de elméletileg lehetséges, hogy gyakorlatilag is van valószínűsége, hogy nem közli az empátiásan megértett tartalmakat. A német Rogers-követők ezért a skálákkal kapcsolatosan nem is empátiás skálákról, hanem a páciens érzelmi tartalmainak pontos verbalizációját mérő skáláról beszélnek. A Rogers-irányzatban előírás, hogy a terapeutának ki kell mondania, amit a betegből megért, ezért bizonyos jogcím van arra, hogy az empátiát – legalábbis kutatások kedvéért – azonosítsák az empátia kifejezésével, visszatükrözésével. Hiba a módszerben, hogy nem minden verbális csatornát vesz figyelembe. A magnetofonszalag a hangot, a beszédet őrzi meg, a becslő nem látja a pácienst, elvileg még az sem kizárt, hogy a terapeuta összetettebb információkon alapuló empátiás közlése a helyes, és nem az, amit a csoport érez. Ezt a hibát újabban képmagnó felhasználásával igyekeznek kiküszöbölni (Aderman & Berkovitz 1970, Nisbett és mtsai 1973, Stroms 1973). Sokan inkább az egy irányban átlátható tükröt (detektívtükör, one-way screen) részesítik előnyben, ugyanis ezen át az egész interakciós tér megfigyelhető, míg a képmagnó szelektál az információk közül, bizonyos látványtöbbletekért le kell mondani más látványokról (ha az arcot veszik fel közelről, amíg azt látni, nem lehet tudni, mit csinálnak a kezek és a lábak stb.). Ezek a kutatások tovább folynak, sok tekintetben nagy a jelentőségük, többek között abban is, hogy segítik az empátia fogalmi tisztázását, és egészen konkrét módon elemzik az empátia epizódjait és folyamatait. A legnagyobb fontossága e vizsgálatoknak a pszichoterápia kutatása szempontjából van, mert ezek elősegítik a pszichoterápiás események változókra bontását. Újabban a kutatásokban az audiovizuális rögzítés, a képmagnó használata részesül előnyben, és arra törekednek, hogy az eszköz minél kevésbé zavarja meg a természetes interakciós, kommunikációs folyamatokat. Súlyt helyeznek arra, hogy az interaktív helyzet is követhető legyen, ezért nemcsak az empátiával megközelített alany, hanem a vizsgáló nemverbális viselkedését és szavait is rögzítik. Ez tükör segítségével könnyen megoldható, erre korán példát adtak a korai kötődés említett vizsgálatai, majd később Ickes és munkatársai (1997) kutatásai az empátiás pontosságról. A helyes empátiás megismerés külső ellenőrzésére pl. támpontot adhat nemverbális szinkronicitás mérése (mimikában, gesztusokban, testhelyzetben) és megfigyelők értékelhetik a vizsgáló emócióit, az ő nemverbális akcióinak értékelése nyomán. Így több változó iktatható be, és hasonló interak ciós, kommunikációs helyzetek vizsgálata során a mennyiségi különbségek jobban megragadhatók. Jelentősek ezek a módszerek az empátia fejlesztése és gyakoroltatása szempontjából is, hiszen nagyon hatékonyan képesek a figyelmet az empátiára irányítani, és adnak felhasználható visszajelentéseket az empátiás megértés mértékéről. Az empátiát csak önmagában gyakorló szakember még a tudatossággal sem tudja kikapcsolni tévedési, félreértési lehetőségeit. Az empátiás folyamatra nagyon sok érzelmi és indulati erő hat, a torzítás valószínűsége nagy, a terapeuta személyisége nem tud mindig hű tükör lenni. Az említett skálázásokban a becsléseket végző szakembercsoport segíti a személyiséget abban, hogy önmagában tisztán lásson. A hang- és


17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI képrögzítő berendezéseknek ebben óriási szerepük lehet, a visszajátszásokon ugyanis részt vehet az is, aki a terápiát végezte, és újólag mérlegelheti a helyzetet, ellenőrizheti, hogy a többiek igazat mondanak-e neki vagy sem, egyet tud-e velük érteni. Ez a módszer kifejezetten a pszichoterápiát végzők képzésére alkalmas.

5. Az empátia fejlesztésének módszerei Az empátia fejlesztésének ezen kívül sokféle módszere van. Maga az empátia fogalma és mechanizmusainak ismerete is sokat segíthet abban, hogy valakinek a figyelme jobban a másikra irányuljon, és megpróbálja beleélni magát annak a helyzetébe. Csupán a másik pozíciójának logikai átvétele és átgondolása is mozgásba hozhat egy csomó empátiás erőt, ebből az alaphelyzetből már eleve könnyebb a rezonálás a másik egyedi, sajátos dolgaira. Így tehát tág tere van az önfejlesztésnek is. Érdemes még logikai erőfeszítéseket is tenni a másik helyzetének megértésére, amolyan „mit tenne Ön az én helyemben?” játék formájában. Ha igyekszünk figyelni a másik ember egyediségére, akkor a logikai sablonokat könnyen lehet telíteni egyéni tartalmakkal, és akkor a megértés valóban közelít az empátia felé. Ha a másik ember dolgait továbbra is figyelemmel kísérjük, akkor kaphatunk visszajelentést saját empátiánkról, hiszen igazolódhat vagy kétségbe vonódhat az, amit a másikból megértettünk vagy megérteni véltünk. Az ilyen empátiás próbálkozásokat másoktól – az empátiában járatosabbaktól, tapasztaltabbaktól – kapott szempontokkal, javaslatokkal lehet tovább fejleszteni. Az sem felesleges tehát, ha instrukciókkal is próbáljuk elősegíteni az empátia használatát. A meglevő, de rejtett empátiás képesség így esetleg készséggé válik, és elindulhat a gyakorlati fejlődés irányába. Különösen szakemberek, az emberi kapcsolatok terén már ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkezők lehetnek képesek elméleti szempontokat is hasznosítani e téren. Természetes módon segíti elő az empátiát, ha valaki főbb interakciós partnereinek helyzetébe maga is belekerül. A másik helyzetének tényleges átélése sok megnyilvánulást érthetővé tesz. Az ilyen tapasztalatnak van bizonyos általános értéke, megkönnyíti, hogy más ember élménymódja felé is érdeklődés támadjon. Számos szociálpszichológiai kísérlet is mutatja, hogy a szerepek felcserélése fokozza az empátia fejlődését. Ez következik Moreno módszeréből és csoportkísérleteiből is, de nagyon szépen demonstrálta ezt a negyvenes évek végén egy Lieberman nevű amerikai üzempszichológus is, aki kísérletileg egy időre felcserélte a munkásokat és a vezetőket egy üzemegységben. A kísérlet befejezése után lényegesen több megértéssel voltak egymás iránt, és tudták belülről is nézni egymás lelkiállapotát (Sarbin 1954). Részben a helyzetátvétel segítségével hat előnyösen az empátia fejlődésére néhány pszichoterápiás módszer azon gyakorlata, hogy a későbbi gyógyítónak magának is át kell esnie ugyanazon a terápiás folyamaton, amelyet később maga is végezni fog. Elsősorban a pszichoanalízis igényli ezt művelőitől, de előírás ez a csoportpszichoterápia különböző válfajaiban is. A pszichoanalízisben a sajátos szituációt kell átélni, hogy azután az analitikus rendelkezzen támpontokkal a beteg megértéséhez, a csoportban pedig a csoporttagságot és a csoportszituációt. A pszichoanalízis folyamatában ezen kívül nagyszámú szempont, belső összefüggés és érzelmi élmény is tudatosul, amelynek analógiáit a betegben keresve az empátia útja, különösen a beleélés nyomán rekonstruált lelkiállapot tudatos megértése könnyebbé válik. Erre a pszichoanalízisben nagy szükség van, hiszen a fő terápiás eszköz az értelmezés, a megértett élményösszefüggések megfogalmazása és kimondása a beteg számára. Vannak kísérleti és megfigyeléses adatok, amelyek szerint a saját terápiás élmény, a kiképző terápiában való részvétel növeli az empátiás képességet, mégpedig a kiképző terápia hossza és a részvétel érzelmi intenzitása arányában (Peebles 1980). A csoportmódszerek még inkább fejleszthetik az empátiát, mint az egyéni pszichoterápia vagy pszichoanalízis. Ennek oka az, hogy a csoportfolyamat lényege az eleven interakció, szemben a pszichoterápiával, amelyben inkább az élmények feldolgozása a fontosabb, és csak másodlagos az interakció a kezelést végző és a beteg között. Az eleven interakciókban nagyon gyorsan kell tájékozódni, hiszen a másik ember megértésétől függ a neki adott válasz. A terápiás csoportokban a figyelem arra irányul, hogy a csoporttagok megfigyeljék és megfogalmazzák egymáshoz fűződő érzéseiket és benyomásaikat, mintegy visszajelzéseket adjanak egymásnak. A kapott visszajelentések éppen azt fejezik ki szavakban, aminek nagy részét empátiásan is meg lehetne fejteni egymás kommunikációiból, reakcióiból, ha valaki erre képes lenne. A visszajelzések nyomán bekövetkező viselkedéskorrekció csak egyik mechanizmusa a csoport személyiségfejlesztő hatásának. A csoportban bekövetkező feszültségoldódás és időszakos feszültségfokozódás, önismeret-növekedés, regresszió, szerepváltás és sok más folyamat elősegíti azt, hogy a személyiség a többiek visszajelzéseit hasznosítani tudja. Könnyebbé teszi a csoporttag számára annak a megértését, feldolgozását, hogy korábban miért nem érték el a többi ember hasonló, bár a csoportban érvényesülőknél kevésbé kifejezett visszajelzései. Különböző csoportmetodikák más


17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI és más tényezőket hangsúlyoznak. Mint már a pszicho-drámával kapcsolatosan említettük, abban a szerepváltások és a problémák dramatizálásai változtatják a személyiséget. De a pszicho-drámában is megvan az értelmezés mozzanata is. Az ún. verbális csoport-pszichoterápiák belátásra, önismeretre törekednek, a fő változási mechanizmus tehát az öntudatlan viszonyulási és magatartási sémák tudatosítása és történeti kialakulásuk megértése. A csoportfolyamatban való részvétel empátianövelő hatására is sok vizsgálat talált megerősítő adatot (pl. Cohen & Epstein 1981).

6. Empátiás csoporttréning a vezetőképzésben A negyvenes évek végén Lewin munkásságának hatására kialakultak olyan csoportmódszerek, amelyek nem annyira a személyiségen akartak változtatni, mint inkább a kommunikációs képességet és az empátiát próbálták javítani. Ezek a módszerek kezdettől fogva a vezetőképzésben voltak használatosak. Az alapgondolat az volt, hogy a vezetők számára olyan laborató riumi csoport helyzetet kell teremteni, amelyben az emberi kapcsolatokat, viszonylatokat élményszerűen elemezni tudják, és ennek nyomán levetkőzhetik különféle viselkedési hibáikat. Az emberi kapcsolatok (angolul: human relations) vizsgálata részben a kibontakozó Human Relations irányzatból is következett. A módszerre erősen hatott az akkor igen divatos kibernetika visszacsatolási koncepciója, a „feedback” így került bele a csoportgyakorlatok elméletébe. Az eredeti eljárás, amelyet laboratóriumi módszernek vagy „tréningcsoportnak” (T-group) neveztek, számos módosuláson ment át. Ma is különböző technikákkal dolgoznak az egyes kiképző központokban, lényegében egy eléggé általános kereten belül minden kiképző végrehajthat változtatásokat. Minden ilyen csoport módszernek azonban az a lényege, hogy a csoporttagok visszajelentik egymásnak a másik hatását rájuk. Ilyen módon a csoporttagok megérthetik az emberi kapcsolataikban velük történő eseményeket, ráébredhetnek különféle kommunikációs zavaraikra, és a csoport hatására javíthatják hibáikat. E módszerekben a visszajelentés mindenféle eszközét felhasználják. A csoportban megfigyelők is ülnek, és a csoport-interakciókról szerzett megfigyeléseiket megmondják a csoportnak és egyénenként a csoporttagoknak. Kérdőíveket töltenek ki, és ezeknek az eredményeit is visszacsatolják (Bradford, Gibb & Benne 1964, Baumgartel, Bennis & De 1967, Varga 1971, Rudas 1984 stb.). Újabban a képmagnós visszajelentést is igen gyakran alkalmazzák (például Anderson, Hummel & Gibson 1970). Az eljárás elkerüli a pszichológiai teoretizálást, inkább olyan gyakorlati kommunikációs tanfolyamnak tekinti magát, amelyben a hangsúly a tanuláson van. A módszer interperszonális érzékenységet fejleszt, és ezáltal segíti elő az empátiát. Emiatt szokás sensitivity group-nak, vagyis érzékenységet fokozó csoportnak is nevezni. Mivel a csoporttagoknak le kell venniük a mindennapi interakciókban megszokott viselkedési álarcot, és őszintén meg kell mutatniuk magukat a másiknak, a tréningcsoportot „encounter” csoportnak is nevezik, illetve az „encounter” csoportok kategóriájába sorolják. Itt is „találkozik” ugyanis a személyiség a másikkal, maszkok nélkül, és ez a találkozás megnyitja a lehetőséget az empátia gyakorlására és fejlesztésére. A tréningcsoport módszere volt igazában az első olyan csoporteljárás, amely „encounter” technikáknak volt nevezhető, ezért többen úgy emlegetik, mint az alapvető „encounter” csoportformát (például Bugental 1967, Rogers 1967). A tréningcsoport elhatárolja magát a terápiáktól, az egészségeseket próbálja fejleszteni, nem a betegeket gyógyítani. Van azonban hasonlóság a csoport-pszichoterápiás módszerek és a tréningcsoportok, illetve általában az „encounter” csoportok és a „normálisok terápiájára” szolgálómódszerek. Ennek az elvnek jegyében tréningcsoportokban válogatják az embereket, és a válogatás egyik ismérve a viszonylag stabil személyiség és a megfelelő feszültségtolerancia. A tréningcsoport ugyanis nagy megterhelés. Általában zárt tanfolyamok keretében végzik, a tanfolyamokban a résztvevők bennlakók, otthoni vagy munkahelyi környezetükkel nem érintkeznek. Nagy megterhelést jelent a kemény, egyenes visszajelentés is, gyengébb személyiségek ettől sérülnének. A negatív visszajelentések ugyanis rontják az önértékelést. A megfelelő egyensúly nélküli személyiségek az ilyen csoportokban könnyen dekompenzálódnak; ismerünk néhány leírást, amely arról számol be, hogy egyes csoportokban egy-egy csoporttag összeroppant, elmebeteggé vált. Ilyen szövődmények azonban ritkák, a személyiség eléggé ellenálló a neki nem kedvező visszajelentésekkel szemben, ezért ilyen szélsőséges reakció ritkaság. De aki terápiára szorul, az nem való tréningcsoportba. A vezetők általában – a velük foglalkozó fejezetben említett okokból – érzéketlenebbé váltak a visszajelentések iránt, ezt a „védőburkot” kell a szinte erőltetett feedbackeknek áttörni, érthető tehát, hogy a vezetőképzésben használt csoportmódszer jóval következetesebben és élesebben dolgozik, mint a terápiás csoport. Igen érdekes a tréningcsoport eljárásban, hogy általános ítéletet nem szabad mondaniuk a csoporttagoknak egymásról, csak egyes szám első személyben, a vélekedés jellegének kinyilvánításával (tehát például, úgy érzem, azt hiszem, úgy találom stb.) mondhatják el egymásnak, hogy mit éreznek, a másik mit vált ki bennük. Ez az egyszerű szabály sokat tompít a visszajelentések élén, ezzel magával el lehet kerülni, hogy a csoporttagok bezárkózzanak, megsértődjenek. Mind a tréningcsoportban, mind pedig a többi, az empátiát fokozó 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI csoportmódszerben számos más technika is használatos, amely segíti a kommunikációt, és fokozza az érzékenységet a másik iránt és az önismeretet. A tréningcsoport kommunikációt tanul, azonban ennek a mozgatója az empátiás érzékenység fokozódása, mely abból fakad, hogy az emberek az életben nem kapnak ilyen intenzív és célzott visszajelentéseket. Ez javítja a kommunikációt, a vezető egyre többet tud és mer adni önmagából, fogékony lesz más eszmék iránt is, rájön a kommunikáció előnyeire. Az intenzív csoportgyakorlat (a kiképzések néhány naptól maximum kéthetes időszakig terjednek) mély emléknyomot hagy, és ez olyan érzelmi góccá válik, amely a közvetlen csoportélmény után is kifejti hatását. Újabban gyakori, hogy az empátiás képességet célzottan tanulják, olyan módon, ahogyan ez a Rogers-féle iskola képzésében is szokásos, vagyis eleven interakciók tanulmányozása, empátiás újraértékelése révén, vagy pedig szimulációs játékokban, amikor is megfigyelők előtt a kiképzésben lévők felváltva próbálják lejátszani a kliens és a terapeuta szerepét. Máskor nem annyira az érzékenységen, mint inkább a kommunikációs viselkedés ügyességén van a hangsúly, gyakran meghatározott vetületekben. Sokféle foglalkozási ágban (csakúgy, mint problémás vagy beteg emberek különféle csoportjaiban) sikerrel tanítják a társadalmilag még megengedett, elfogadható agresszió mértékét. A szociális agressziót önérvényesítésként, „rámenősségként” (asszertivitás) értelmezik. Ilyen gyakorlatokban az empátia inkább implikált, a helyzetfelmérés illetve a közvetlen hatáselemzés eszköze (Ullrich, Muguck & Ullrich 1976). A csak kommunikációs képességeket, „skill”-eket tanító módszereket sokan bírálják, e szakemberek szerint a készség, a kommunikációs ügyesség másodlagos a kommunikáció mélyebb átélési képességéhez viszonyítva, hiszen ha a kommunikációban valaki megfelelő empátiával vesz részt, a megfelelő viselkedési és válaszadási eszközökre könnyen rátalál (Plum 1981). A szakirodalomban nagy vita folyt, hogy mennyi haszna van az ilyen tréningcsoportoknak és általában a tréningkurzusoknak. Egyesek tagadták a hatást, a csoportmunkát feleslegesnek, a vezetők számára értéktelennek tüntették fel. Az ilyen nézetek kutatásra ösztönöztek, és ezek eléggé következetesen, követéses módszerek és kontrollok alkalmazásával azt mutatták ki, hogy a tréningcsoportok hatékonyan és tartósan megváltoztatták a vezetők egy részének viselkedését, és ezáltal jobb vezetők lettek Az emberi tényezők szabályozása könnyebben ment számukra, és ez éppen az empátiás képesség fokozódásának tudható be. Ismeretesek olyan kutatások, amelyek sok tréningcsoport utánvizsgálatára terjedtek ki, és olyanok is, amelyek még a vezetők tréningje által létrehozott haszon (a jobb vezetésből eredő profitnövekedés) mértékét is meg akarták állítani (például Campbell & Dunette 1968, Sbandi 1970, Daumling 1970, Hampden-Turner 1970 stb.). E csoportmódszerek elsősorban a vezetők képzésére jöttek létre, és bár hatásuk a vezető viselkedésére kétségtelen, és az empátiát fejlesztik, ma kevéssé használják őket, mint korábban. Részben azért szorultak kissé hátrább, mert a vezetéssel foglalkozó vizsgálatok kimutatták, hogy a mai vezetési feltételek mellett az emberi tényezők szabályozásának képességén kívül a vezetőnek sok más dologhoz is értenie kell, a vezető képzésnek tehát ezekre is ki kell térnie. Új típusú vezetési módszerek is elterjedtek, vezetői testületek vagy a vezető számára rendelkezésre álló tanácsadók és közvetlen beosztottak módosítják a vezetők szabályozó funkcióit. Mindezek olyan pszichológiai készségeket követelhetnek meg a vezetőtől, amelyek a tréningcsoport hatásaival nem fejleszthetők. Emiatt új eljárások is kialakultak, ezek már nem önmagában a vezetőt, hanem az őt körülvevő kapcsolatrendszert a vezetővel együtt próbálják megváltoztatni (Hampden-Turner 1970). A tréningcsoportnak azonban továbbra is megmarad a jelentősége, és kétségtelen, hogy a vele szerzett tapasztalatok a vezetők szabályozófunkciójának és az empátia fejlesztésének módszereit sokban előrelendítették. Újabban nemcsak a vezetőképzésben, hanem más, emberekkel foglalkozó szakértők képzésében is felhasználnak laboratóriumi módszereket. Így például pedagógusok képzésében (Lutz & Ronellenfitsch 1971). Mint említettük, vannak kezdeményezések az orvos képzésben és a gyerekek iskolai oktatásában is. Ennek ellenére az empátia fejlesztésére irányuló csoportos technikák még csak nagyon szűk rétegekre terjednek ki, csupán a világ néhány országában. Igen nagy fejlődési lehetőségek vannak tehát ezen a téren. Általában az audiovizuális rögzítés és a feedback alkalmazása nagyon sok új módszer kifejlesztését is lehetővé tenné. Az interakciók rögzítése és visszajátszás a személyiség számára újra lehetőséget ad arra, hogy folytassa a felvétel idején megkezdett empátiás viszonyulást. A visszajátszás maga is sok feedbacket ad: ha ezt szakemberek csoportja beszéli meg és egészíti ki, a visszajelentések még összetettebbek és pontosabbak lehetnek. Ezért látszik igen alkalmasnak az empátia fejlesztésére a Rogers-iskola skálájának felhasználása. Különösen valamilyen visszajátszással vagy megfigyeléssel párosítva, amely után a skálán elért eredmény visszacsatolható. A pszichológiai kulturáltság fejlesztésére helyes lenne az empátia gyakorlását, növelését a szakemberek mind szélesebb körére kiterjeszteni. Nagy mentálhigiénés fontossága lenne annak is, hogy az iskolai nevelésben vagy 193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

17. AZ EMPÁTIA VIZSGÁLATA ÉS MÉRÉSE, FEJLESZTÉSÉNEK MÓDJAI ÉS CÉLJAI más nevelési módok keretében bizonyos empátiás gyakorláson már gyermekkorukban átmenjenek az emberek. Ez sok későbbi nehézségtől óvná meg őket. Az általános mentálhigiénés célú empátiafejlesztés távlati megvalósulása sem tűnik ma reálisnak, a szakemberek képzésében azonban a beleélés gyakorlása és elmélyítése már a közeljövőben sürgető feladattá válhat. Ennek eredménye lehet, hogy a szakemberek a rájuk bízott munkatársakkal jobban tudnának bánni.


20. fejezet - 18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Az empátia fogalma, mint már szó esett róla, külföldön is és a hazai köztudatban is gyorsan és nagymértékben elterjedt, ma már a közbeszéd része. Jelentése azonban többrétű. Ez nem csoda, hiszen, mint láthattuk, tudományos meghatározása sem egységes, a pszichológiai elméletek definíciói vagy a kutatások fókuszai is az összetett és időben bonyolódó, sokféle összefüggést magában rejtő jelenség egyes részeit emelik ki. Az érzelmi rezonancia, a megértett tartalmak felidézése, belső értelmezése, majd felhasználása (ennek során fontos körülmény az ellenőrzése, és az értelmezés fokozatos kiterjedése és a vizsgáló vagy a megfigyelő saját kommunikációjában válaszreakció alapja) összefüggésben van az empátia tárgya és a vizsgáló közötti kapcsolattal, az interakciós helyzetekkel, azok társadalmi kereteivel, a két személyiség sajátosságaival stb. Ebből csak egyes vetületek nyernek megvilágítást a tudományban is és a hétköznapi tudatban is. A mindennapi szóhasználat pontosan tükrözi a mélyebb, pontosabb, egyedi megértést, de elsősorban azt emeli ki, amit előbb Rogers, majd a szociálpszichológia szimbolikus interakcionizmusnak nevezett irányzata (Shibutani 1961) is aláhúzott, hogy hangsúly kerül a másik ember belső perspektívájára, viszonyítási kereteire(frames of reference), viszonyítási rendszerére. Ebből kézenfekvő a feltevés, hogy az empátia egyben a másik ember jobb elfogadását, az iránta való nagyobb toleranciát is jelenti. Emiatt a fogalom egyfajta humanizáló erőt is sejtet. Ez főleg a mindennapi társas, társadalmi relációk közfelfogási képének hátteréből ered, hiszen köztudott, hogy az emberek között sok az előítélet, a társadalmi elutasítás, túlértékelik a viselkedési megnyilvánulásokat, ahelyett, hogy azok pontosabb megértésére törekednének, holott a jobb megértés esetében kiderülne, hogy a vélt (szociálpszichológiai nyelven: attribuált, tulajdonított) szándék nincs jelen, a másikra vetített tulajdonságok nincsenek meg, csak a szokott megértési sémák vezetnek félre bennünket, nem értjük meg a másságot, a viselkedés mögött nem látjuk meg a másik lelkiállapotát. Ez kétségtelenül így is van, és ezt tükrözi az empátia említett morális dimenziója is, ha nem érzékeljük a másikban a gyengeséget, a fájdalmat, a negatív emóciókat, akkor segítség nélkül elmegyünk mellette. Mindez így is van, de ez az empátiát egyszerűsíti és a pozitív társas érintkezési szabályok közé sorolja, mint pl. a tapintat, az udvariasság, az emberiesség, kölcsönösség stb. Nem egyszerű a harmonikus társas viselkedés egyetlen előírása sem, de az empátia mindegyiknél bonyolultabb, és valamiképpen minden más szabállyal fedésben is van. A korai szociálpszichológia, pl. az alapvető emberi szükségletek közé sorolta, hogy a társas térben figyelmet, kommunikációt, elfogadást és pozitív értékelést (respektust, elismerést) akar kapni minden ember. Ezek a törekvések a szociális magatartás elsődleges hajtóerői. Jól ismert, hogy nagyon sok helyzetben ezeket nem kapják meg az emberek, vagy ezekben hiányosan részesülnek a mindennapi társas interakciókban. Például az emberi agresszió elsősorban ezeket a reakciókat vonja meg vagy teszi lehetetlenné, de gyakran így hat a versengés, a társadalmi hatalomból vagy rangból eredő autokratikus viselkedés vagy általában az önzés, a túlzott önösség. A közfelfogás helyesen érzékeli (habár ez általában nem tudatos, a legtöbb ember ezt nem tudná megfogalmazni), hogy ezek az empátia elengedhetetlen tényezői. Némileg összetettebb módon és kiterjesztetten erre utal Rogers alaptétele, hogy az empátia feltétele a feltétel nélküli pozitív elfogadás, tisztelet (unconditional positive regard) a másik ember iránt.

1. Az empátia feltételei Rogers e tétele rámutat, hogy az empátiát alkalmazóban valamiféle készenlét, felkészülés kell, kivált, ha túl akarunk lépni az érzelmi rezonancia vagy valamilyen mozzanatos felismerés szintjén. Szükséges sajátos attitűd, beállítódás, amely a másik embernek pozitív tulajdonságok feltételezését előlegezi, őt értékesnek és érdekesnek tekinti. Ez nem magától értetődő dolog, a mindennapokban nem ez az attitűd a jellemző, érdekeinket követjük, és az embereket racionálisan kategorizáljuk (erről a magyar nyelvű pszichológiai szakirodalomban Garai László munkái nyomán tudhatunk többet, az ún. európai szociálpszichológiai iskolában a hetvenes évektől kezdve a brit Tajfel foglalkozott ezzel sokat), és saját értékrendünk szerint közeledünk hozzájuk, illetve az én előre tekintő tervezésében elsősorban a tőlük várható veszélyek elkerülésére összpontosítunk, tehát eleve negatív attribúciókkal látjuk el őket. Aki tekintély számunkra, vagy akit lenézünk, akitől félünk, vagy akit megvetünk, azt alig lehetünk képesek empátiásán megközelíteni.


18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Ez a körülmény azért fontos, mert az empátiát tehát tudatosan kell megpróbálnunk vállalni, alkalmazni, és ehhez új viszonyulásmódot kell felvennünk. Ehhez viszont szükséges valami ismeret az empátiáról és kell, hogy azt pozitív képességként, jelenségként fogjuk fel. Szükséges tehát valamilyen oktatás, képzés, valamilyen szövegszerű leírás, pozitív referenciaszemély vagy valamilyen referenciacsoport, amely a pozitív konnotációt (pl. a tudományos érvényt vagy a humanista töltetet) átadja nekünk. Ez a szociális tanulási háttér általában észrevétlenül, mondhatjuk, tudattalanul alakul ki. A társadalmi hírdiffúzió, illetve innováció mechanizmusai szerint történik ez, ez volt megfigyelhető az empátiafogalom gyors köztudati recepciója során. Az ismeret, a pozitív értékszempont mellett kell hozzá a sokat emlegetett intro spekció, befelé tekintés, az önvizsgálat is. Ez sem egyszerű és magától értetődő állapot. A legtöbb ember kifelé figyel, állandóan külső ingereket keres, csendet, egyedüllétet képtelen elviselni. Az audiovizuális média és ezek technikai rögzítését és felhasználását elősegítő eszközök állandó ingerforrások, amelyeket ma a legtöbb ember „fogyaszt”, hacsak nincs olyan társas helyzetben, amely ezt nehezíti (de még akkor is, hiszen sok ember az utcán is zenét hallgat, egyre bonyolultabb és miniatürizáltabb eszközökből vagy a mobiltelefon segítségével kommunikálhat másokkal, ha nem éppen internetezik, képeket cserél vagy műholdas televíziós műsorokat néz). Az introspekció a legtöbb emberben feszültséget, szorongást kelt. Kommunikációfejlesztő tréningek során ez megfigyelhető, ha a résztvevőktől párperces csendet, behunyt szemű önmegfigyelést kérünk. A legtöbb ember számára tehát az empátia alkalmazásában az első akadály az introspekció képtelensége. Ez elsősorban a motivációs rákészülés és a gyakorlatlanság miatt van így, ha leküzdjük az idegenkedést, szorongást, előbb-utóbb mindenki be tud tekinteni önmagába. Az empátiához szükséges introspekció azáltal könnyebb egy kicsit, mert nem maradunk teljesen magukra, a másik ember, megnyilvánulásai által keltett benyomások, érzések és érzelmek visszhangjára kell figyelnünk. Ennek persze akkor látjuk meg értelmét, ha rácsodálkozunk az így felsejlő új összefüggésekre, az árnyaltabb képre a másikról. Az empátiával kapcsolatosan többször volt szó, hogy a mai emberben, és kivált a nyugati kultúrákban az empátia „inaktivitási atrófiában” van, szinte atavizmus, mint az emberben a fül mozgatásának képessége, amelyre gyermekkorban (jellemzően mások hatására) sokan rátalálnak, e sajátosság egyik összetevője az introspekció hiánya a mindennapi életben és ennek nehézségei. Önmagunk kritikus megfigyelésére nem tanulunk rá a szocializáció során, ezt nem gyakoroljuk. Bizonyos társadalmi praxisok ugyan előírják ezt, de meghatározott racionális síkokban, pl. a gyónáshoz kell a saját viselkedés morális kategorizálása, ehhez hasonlóan az erkölcsi hangsúlyú nevelési rendszerekben is előírás a saját viselkedés „mérlegének” megalkotása elalvás előtt, mint a kiscserkészek vagy az úttörők esetében mondták stb., de ezek érzelmeket általában nem elemeztek. Fontos sajátosság a nyugati kultúrákban az érzések, érzelmek, hangulati állapotok, indulatok, vágyak stb. társadalmi érdektelensége, áthárítása a magánszférára. A viselkedés a fontos, mégpedig a normatív térben az általános minősítési, értékelési szabályok szerint (tehát pl. nyilvános helyen, társaságban, munkaszervezetben stb.), a többi „lelkizés”, amelyre a legtöbb nyugati kultúrának megvannak a mi nyelvünkhöz hasonló lekicsinylő kifejezései. Ami általánosságban érdektelen, az az önmagunkkal kapcsolatos gondolkodás számára is az. De azért a másik szubjektív világa nem teljesen ismeretlen jelenség a legtöbb ember életében. Különösen annak számára, akinek volt, van kisgyereke, konfliktushelyzetekbe kerül, társas térben meghiúsulásokat él át, mert nem tud eligazodni a többieken stb. Van tehát mindenkinek élményanyaga, amelyre az empátia gyakorlása építhet, és amely az introspekció során felidézhető. Sokakban a saját tapasztalat e téren gyorsan hoz valami sikerélmény-félét a másik megértésében, és ez erősíti az empátia használatának motivációját. Az empátiával próbálkozó hamar ráérez, hogy fel lehet venni sajátos lelkiállapotot, amely a figyelem nagyobb nyitottságával, a másik ember tágabb érzékeléséből, a nemverbális megnyilvánulásainak nagyobb befogadásával jár. Ennek nyomán előbb hangulatok, érzések, benyomások merülnek fel, amelyek eleinte akár érthetetlenek lehetnek, de ha a másik személyére, az interakció helyzetére, a szavakban közölt mondanivaló vonatkoztatja őket, akkor kiegészítő jelentések sejthetők nyomukban. További feltétel a személyes viszony tudatosítása, majd a saját énélmény, hangulati-érzelmi állapot és a másiktól rezonatív módon átvett érzések elkülönítése. Ez nem mindig egyszerű dolog. A hipnózisról elmondottakból következik, hogy az emberi interakciókban szuggesztív hatások folyamatai zajlanak, és ezek akkor érvényesülnek, ha az érzelmi megnyilvánulások visszhangja mintegy rögzül a tudattalan élményvilágban. Érzelmeket így észrevétlenül át lehet venni egymástól, és empátiás feldolgozásuk csak akkor kezdődhet meg, ha magunkat határozottan el tudjuk különíteni, határolni attól, amit érzelmileg felfogtunk a másikból. Ez gyakorlási folyamatban, kisebb-nagyobb hibák, vagyis erősebb, az empátiás figyelem visszavonása, a már említett „leválás” után is megmaradó azonosulások észlelése és feldolgozása után alakul ki és működik megbízhatóan.

2. Az empátia epizódjai 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Az empátiával való „foglalkozás” korai élménye, hogy a kommunikáció világában rövid idő alatt is megismerhetővé válnak a másik emberből belső tartalmak, amelyek a szokványos interakciókban nem rendelkeznek „helyiértékkel”, vagyis nem kellene jelentőséget tulajdonítanunk neki. Főleg a metakommunikáció hatásai tűnnek fel, pl. formális szereprelációkban, ahol a szerepviszonylaton kívül nem lenne szabad semmilyen személyességnek érvényesülnie. Így pl. gyakran érzékeljük, hogy szereppartnerünk számára szimpatikusak vagyunk-e, vagy éppen ellenszenv él benne, igazat mond-e, vagy csak mellébeszél, kifogása vagy elégedetlensége van-e velünk kapcsolatosan stb. Külön „tananyag” és „magasabb osztályba lépés” a gyakorlási folyamatban, ha ráérzünk, hogy az így jelentkező viszonyulásmódok kapcsolatban vannak-e a mi viselkedésünkkel. Vagyis felfoghatók-e szociális visszajelzésnek. A leggyakorlottabb szociális szereplők, ügyes kommunikátorok is gyakran követnek el hibát a másik igényeinek, elvárásainak bemérésében, a szerepviszonyok pontos szabályainak egyedi értelmezésében (ezt szokták a szociálpszichológiában az empátia kapcsán is sokat emlegetett „szerepfelvétel” fogalmában kifejezni). Ha a visszajelentéses érzékenység megvan, akkor hamar és könnyen lehet korrigálni magunkat, míg ha téves vagy egymásnak ellentmondó nyomon halad az interakció, akkor a viszony hamar elromlik, a kommunikáció formálissá válik, lehatárolódik, valamilyen tranzakcióvá válik, amelynek eredménye számunkra kedvezőtlen. Ez sokszor annyi, hogy a másik embert nem tudjuk megnyerni a magunk számára, nem tudunk belőle elfogadást kiváltani, nem tudunk rá hatást gyakorolni. Ha ilyen epizódokat tisztázunk magunkban, kommunikatív viselkedésünk zökkenőmentesebb, eredményesebb lehet, pl. az adott szereprelációkban (tanítványunkkal, feletteseinkkel, beosztottjainkkal stb. kapcsolatban). Epizódszerű empátiás megértés jelentkezhet a kommunikáció hétköznapi zavaraiban. Ilyenek gyakran keletkeznek, és ha a figyelem tágabb, jobban irányul a nemverbális tartalmakra, a zavar oka felismerhető és ebből a kommunikáció javítása következhet. Gyakori dolog, hogy nem értjük pontosan, amit a másik mond, néha tartalmilag (pl. a közlés halksága vagy a zajok miatt), máskor nem helyezik (vagy helyezzük) a közlést a megfelelő a szövegkörnyezetbe, nyersen szólva, nem értjük, a másik miért mond valamit. Gyakori a beszédhang megakadása, apró nyelvtani anomáliák, hangsúlyváltozások, amelyekre már fel tudunk figyelni, és amelynek nyomán valamit érthetőbben ki tudunk fejezni. Empátiás „felvillanások” nyomán kommunikációt javító eszköz a redundancia, vagyis a közlés ismétlése, felerősítése, kiegészítése addig nem használt kommunikációs csatornák jeleivel. A halk közlést hangosabban ismételhetjük meg, a nagy zajt a gesztusok vagy a mimika erőteljesebb jeleivel, mutogatással küzdjük le, néha szótagolunk, máskor átfogalmazunk dolgokat, és közben igyekszünk fokozottan figyelni a másikat, mintegy monitorizálni önmagunk közlési folyamatát. Ilyenkor igazi kommunikáció folyik, csak ez nem mindig tudatosul, különösen ha a másik ember nemverbális jelzéseit nem tudatosítjuk eléggé, és csak arra figyelünk, hogy a szándékolt közléstartalmat átadjuk. Pillanatos empátia révén észlelhetjük a másik egyéni lelkiállapotait a kommunikációs helyzetben, pl. a sietséget, a türelmetlenséget, a kommunikációs indiszpozíciót (pl. ha valaki nehezen figyel, nem tudja a szokványos interakciók, szerepviszonyok megkövetelte mimikai és testtartási kommunikációt teljesíteni, ha nem hall vagy lát rendesen, ha valamilyen – többnyire ismeretlen – körülmény nagyon zavarja stb.). A sokféle benyomás feltárását és mélyebb megértését megkísérelhetjük, ha a kommunikációs folyamat megengedi. Gyakran a társas helyzetekben korlátozott az idő, valamilyen kommunikatív cselekvést kell végrehajtanunk (Habermas 1981), vagyis tranzakciót, ügyintézést, együttműködést hajtunk végre. Ilyenkor a viselkedés vagy a cselekvés tárgyára kell elsősorban figyelnünk (meg kell nézni, mit írunk alá, ki kell számolni a pénzt, meg kell mutatnunk valamit és annak tárgyát megbeszélve valamilyen egyezségre kell jutnunk stb.), nincs tehát idő az empátiásan felfogott jelzések értelmezésére, és gyakran a figyelem jelentős része eleve lekötött, nem is tudunk bizonyos kommunikációs csatornákat érzékelni. Társas interakcióink nagy része olyan tevékenységi területeken és keretekben zajlik, amelyek nem kedveznek az empátiás megértésnek. Gyorsan bonyolódnak a történések, előtérben van a verbális kommunikáció, főleg elvont és tárgyakra, ügyekre – racionális síkra – irányuló tartalmakra. Ez is oka, hogy a nyugati civilizációban az empátia háttérbe szorul, legtöbbször nincs rá idő, túl „sűrűek” az interakciók a formális viselkedés és az összetett verbális tartalmak tekintetében, ezekre kell kötötten és tudatos érdekeltséggel („centrálva”) ügyelnünk.

3. A fantázia szerepe Az empátia gyors és szakaszos, rövidtávú használatában, még inkább folyamatszerű, hivatás keretében folyó alkalmazkodásában nagy fontossága van egy lelki működési módnak, élménytengelynek, amely a nyugati kultúrákban ugyancsak mellékesen érvényesül, a képzeletnek. Mégpedig nem a szó művészeti vagy kreatív, hanem memóriafelidéző, élménykövető jelentése szerint. Olyan képességként, hogy az ember képes filmszerűen, képekben, hangok újraátélésével felidézni mindazt, amit átélt, képes „megállítani a képet” és akár 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK kinagyítani is, mint a képmagnók, számítógépek, és így újra átélni a megtörtént eseményeket. Ez a működés sem igazán fejlett a mi világunkban, pl. éppen az elektronikus kép- és hangrögzítési lehetőségek kényeztetnek el bennünket, illetve a média kínál sztorikat, filmeket, amelyekben minden érdekes, minden jól érthető és átélhető, és a kívánt végeredmény felé halad. Nem szorulunk rá, hogy a valóságot magunkban érzékletesen rekonstruáljuk, és a legtöbb ember automatikusan nem is képes rá. Ismét általános emberi képességgel van azonban dolgunk, amely gyakorlással aktiválható. Nem is valamiféle új lelki kreáció. A fejünkben állandóan mennek töredékes „műsorok”, néha úgy kísérik megszokott cselekvéseinket vagy éppen kommunikációinkat, mint a modern képernyőkön a feliratok vagy kis rekeszekben más képfolyamatok. Megszokjuk, hogy ezeket elnyomjuk, figyelmen kívül hagyjuk. Ha viszont a fantáziabeli felidézést gyakoroljuk, akkor kiderül, milyen csodálatos „stúdió” működik bennünk. Ez kitűnő valóságanyagot adhat az introspekció számára. A fantázia tehát függetlenítheti a befelé forduló figyelmet, az empátiás átélést a közvetlen pillanattól – ismételten elemezhetővé teszi. Az elemzés maradhat olyan időszakra, amikor egyedül van valaki és ráér. Az értelmezés élhet a belső vagy akár a külső utánzás eszközével. Ha valamilyen mozdulatba, mimikai mozgássorozatba vagy valamilyen fogalmazásmódba beleéljük magunkat, akár le is játszhatjuk azt. A tapasztalat azt mutatja, hogy utánzásos kísérletnél a megértés mindig határozottabb, erőteljesebb. A megfigyelt állapot, magatartásmód a másikban a kontextusok gondolati felidézését is szükségessé teheti, ez sem mindig automatikus, ehhez is idő kellhet, ez is mentális munka. Az empátia professzionális felhasználásában a fantáziamunka elengedhetetlen. A fantázia gyakorlással sokban fejleszthető. A fantáziaelemzés során a megfigyelő a saját érzelmi reakcióit biztonságosan szabadon engedheti, míg a valós kommunikációban kontrollálnia kell magát. A teljesen megjelenő érzelmi reakció jobb útmutató az empátia számára, mélyebbé és teljesebbé teheti a belső feldolgozást. A fantázia legnagyobb jelentősége a segítő foglalkozásokban, különösen pedig a pszichoterápiában van. Míg az említett gyors empátiás epizódok a szokványos interakciók szüneteiben, illetve lassú fázisaiban megengedik a már említett „lemerülést”, a terápiás folyamatokban ezek megismétléseire, kiterjesztéseire van lehetőség. Az empátia felelős felhasználása a rövidtávú empátiás felismerések sorozatából, mélyülő, átalakuló folyamatából áll. A fantázia tartalmai a valóság képeihez hasonlóan hatnak az agyra, ezen belül, pl. a tükörneuronokra. Ezt jól mutatják a szexuális fantáziák, amelyek a szexuális ingerületi állapotot, akár esetleg az orgazmust is – tehát idegélettani reakciókat – képesek kiváltani. Az agyban valószínűleg minden cselekvéssel kapcsolatosan lebonyolódnak belső leképezési folyamatok is, a felnőtt gondolkodásban valószínűleg modellszerűen. A feltevések szerint a cselekvésterv a tudatban megjelenik, a tudat ellenőrzi (kb. úgy, ahogyan a számítógépbe írt szöveg ellenőrizhető a képernyőn), és csak azután kezdi meg az akciót a viselkedést vezérlő központ, az én. Egy korai megfogalmazása ennek a TOTE (=Test – Operate – Test – Exit) elmélet, amely szerint a valóságról kialakult reprezentációk kiinduló helyzetképet alkotnak, ennek ellenőrzése (Test) az első lépés, ezt követi a műveleti elképzelés (Operate), majd ennek ismételt ellenőrzése (Test) után jön a cselekvési algoritmus kioltása (Pribram 1990). Valószínű, hogy a beszéd is így generálódik az agyban. A felnövekedés és a szocializáció során létrejönnek a valóságvizsgálatot és a viselkedést gazdaságosabban, gyorsabban szabályozó absztrakciók, pl. nyelvi kategóriák, de ezek a gyermeki tapasztalás leképeződéseiből kristályosodnak ki, és ezeket a képeket a gyerek sokáig vissza tudja idézni magában. Az eleven képgeneráció teszi a mesékét, történeteket annyira fontossá a gyermeki fejlődésben. A „képmagnószerű” felvételek „lejátszása” egyfajta regresszió, az értékelés, értelmezés viszont általában felnőtt énfunkció, amely már összetett kontextusokra támaszkodik. Az empátia használatában is sokat tesz a gyakorlat, a rutin, a tapasztalati az adott észlelési keretben sok automatikus felismerést kelt, amelynek nyomán esetleg gyorsan, szinte automatikusan keletkeznek empátiás percepciók. Ha az empátia felhasználása nemverbális pszichoterápiákon történik, akkor az empátiásan megértett összefüggések nem is feltétlen fogalmazódnak meg szavakban. Például, a hipnózissal foglalkozók gyakran igen gyorsan érzékelik azokat a jelzéseket, amelyek nyomán a hipnotikus raport és a szuggesztiók kialakításában előre tudnak haladni. A hétköznapi életben is létrehozhat az élettapasztalat, a kommunikációs gyakorlat sajátos érzékenységeket bizonyos vetületekben. Az alkalmazott empátiában azonban rendszerint feltétel a folyamat tudatosodása, ez egyenlő a megfogalmazhatósággal. Gyakran a szóbeli kifejezés nem pontos fogalmi kategóriát, hanem képi, metaforikus értelmezést jelent. Nagyon fontos azonban tudatosítani az empátia koncepciójával és használatával kapcsolatosan, hogy valójában soha sem lehet biztosra venni az empátiás megértés pontosságát, ha ez csak rövidtávú, epizodikus. Ha gyors interakcióban vagyunk, lehet reagálni az empátiás érzések alapján, de számításba kell venni, hogy tévedhetünk. A folyamatszerű empátiában mindig ismételten ellenőrizni lehet, helyesen fogtuk-e fel a másik belső érzéseit. Az ellenőrzés támpontja az, hogy az empátiás megértés nyomán erősödik a kapcsolat és növekszik a további megnyílás, kommunikáció készsége a másik emberben. Ha nem jól értettük, értetlenség, zavar keletkezik. Az 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK analitikus helyzetben huzamosan lehet palástolni a megértés hiányát vagy elégtelenségét, hiszen az analitikus hallgat, figyel, de előbb-utóbb felszínre kerül, megvan-e a rezonancia és annak értelmezése helyes-e. Tudni kell, hogy minden alkalmazás az empátia esetében alárendelt lehet más stratégiai vagy taktikai szempontoknak. Nem szabad úgy elképzelni a professzio nális alkalmazás folyamatát, hogy az csupán a közeledés, a kölcsönös egymásra hangolódás és a szoros kapcsolat egyenletes menete. A terápiás célok érdekében szoktak konfrontációt, konfliktust is vállalni. Sokszor szándékosan törekednek olyan helyzetek létrehozására, amelyben a partnert, a klienst megfosztják biztonságot nyújtó viselkedési sémáitól, és szokatlan megnyilvánulásokra kényszerítik. Máskor olyan utasításokat adnak neki, amelyek hatására viselkedésváltozásra kényszerül. Ilyenek az ún. paradox terápiás technikák (Weels & L’Abate 1982), amelyekben az előirt viselkedési rituálé vagy megnyilvánulás valójában más szándékot valósít meg, mint amit a kliens felfog belőle. Sem a nevelés, sem a szervezetfejlesztő beavatkozás, sem pedig a pszichoterápia területén nem ritka a kapcsolatokban az ellentét, az elakadás, a visszalépés, és mindenütt fennáll a kockázat, hogy a kapcsolat akár meg is szakadhat, esetleg a professzionális segítő optimális empátiás viszonyulása esetén is. Mint Freud hangsúlyozta, a változással szemben mindig ellenállás él az emberekben, minden kóros, hibás, problematikus lelkiállapot valamilyen rejtett kielégülést, egyensúlyi helyzetet is biztosit, amit nehezen ad fel az a kliens vagy páciens is, aki nagyon is igényli a segítséget és próbál együttműködni a szakemberekkel. Az empátia alkalmazása tehát folyamatos figyelmet és ellenőrzést tesz szükségessé, és a folyamat nem egyenletes, gyakran mutat elakadásokat, zökkenőket. Ami lineárisan növekvő, az a foglalkozás közös élményanyagának kontextusa, ez egyenletesen gyarapszik, és ez az empátiásán megértett tartalmak kognitív feldolgozását segítheti. Több szakember hangsúlyozza az empátia folyamatos alkalmazásának ciklikus jellegét, a már tárgyalt „lemerülést” a tudatos ellenőrzésnek, majd a kialakult feltevések nyomán már a célzott további empátiás keresésnek kell követnie, és ezt a ciklust nagyon sokszor meg kell ismételni. Agosta (cit. Basch 1983: 111) ezt a lelki megismerés sajátos hermeneutikus körének nevezi. Az empátiás folyamatban a másik ember lelki valósága, eltekintve annak szituációs vagy alkalmi változásaitól, amelyet általában lehet érzékelni, hiszen az empátia egyik vonatkoztatási pontja az ún. „itt és most” az adott helyzet és a szituáció, amelyben a másik ember van, összetett, sokrétű, szinte „hologram” jellegű, vagy olyan, mint az érzékelési illúziók ábrái, gyakran eltérő szemszögből más és más képet mutathat, miközben alapjában ugyanaz.

4. Az önreflexivitás Az előzőkből kitűnik, hogy az empátiás megértésben kell helyet kapnia a kételynek és az önkritikának, önmagunkat folyamatosan felül kell vizsgálnunk. Ez nagyon fontos princípium. A hétköznapokban az emberek igyekeznek fenntartani magukban a viselkedés és a tudatos kommunikáció biztonságát, törekszenek kigyomlálni magukból a kételyt saját magukkal kapcsolatosan. Nagyon sokféle lelki manőver ismert, amellyel a belső biztonságunkat fenntartjuk, ilyen, pl. a kognitív disszonancia kerülésének törekvése, de a Freud által leírt védekező, illetve elhárító mechanizmusok egy része is a belső ellentmondások (illetve az ezek nyomán keletkező szorongás vagy negatív érzelmi állapotok) kiküszöbölésére irányul. Az empátia alkalmazása során azonban képviselni kell a tévedés lehetőségét, illetve okot kell keresni az időről időre fellépő megértési nehézségekre vagy hibákra, és ezt az okot csakis magunkban lehet megtalálni. A szakirodalomban három típusos hibaforrást szoktak kiemelni. Egyik a sematikus attribúció, ilyenkor a kognitív feldolgozás sémái túltengenék az érzelmi rezonancián és elnyomják azt. Az attribúciók a szokványos megértés kategorizációs rendszeréből erednek. Gyakran a szakmai tudásból eredő kategóriák keltenek zavart. A másik a projekció, ilyenkor valamilyen saját, többnyire tudattalan érzelmi állapotunkat, reakciókészségünket vetítjük a másik emberre. Ez elég gyakori, általában az empátia alkalmazásának hivatásaiban ezért is szokták ajánlani a szupervíziót, vagyis a segítő folyamat szisztematikus megbeszélését más, tapasztalt segítővel. A projekció esetében vagy a saját vágyak, vagy a félelmek vetülnek a másikra. A harmadik hibaforma a kontrollálatlan viszontáttétel, vagyis a segítő saját, fejlődéslélektanilag kialakult kapcsolati mintáinak vagy viszonyulásformáinak kiváltódása a kliens hatására. E fogalom a pszichoanalízisben született meg (korábban szokták viszontindulatáttételnek is nevezni), ezt általában a segítő kapcsolatban megjelenő valamilyen erős érzelmi viszonyulás váltja ki a kliens részéről. A viszontáttétel lehet játszma, vagyis kölcsönösen kötő, mintegy programozott interakció (Berne 1964, 1997). A viszontáttétellel kapcsolatosan fontos a kontrollálatlan jelző, vagyis annak az esetnek a kiemelése, amikor a viszontáttételes reakció kiváltódik, többnyire teljesen vagy részlegesen tudattalan formában. Maga a viszontáttételes késztetés és érzelmi állapot viszont éppen segítheti az empátiát, ha sikerül felismerni, megérteni és visszafogni, ugyanis fontos támponttá válhat annak tisztázásában, hogyan éri el a kliens, páciens, ugyancsak tudattalanul, hogy régi kapcsolati mintái ismétlődnek, hogy gyakran kerül hasonló személyközi meghiúsulásokba, kudarcokba. Sok szakember szerint a viszontáttételes reakció fontos empátiás tengelyt nyithat meg a munkában.


18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Ezeket a hibalehetőségeket a professzionális alkalmazásban figyelembe kell venni, és igyekezni kell észlelni és kiküszöbölni. Az empátia tehát nem feltétlen pontos, még kevésbé objektív (ezt tárgyalja az empátiás pontosság már említett kutatása, vö. Ickes 1997), csak mind jobban megközelíti az ellenőrzött és objektivált interszubjektivitást. Az empátiás feldolgozásban ezért szinte egyedi, sajátos, többnyire metaforikus fogalmak hordozhatják az összegezést, ha az értelmezésnek vagy a Rogers-féle visszatükrözésnek van jelentősége, akkor szinte közös nyelv alakulhat ki, a használt szavak sajátos felfogása miatt, mint erről már volt szó. Hasonló megfigyelhető hosszantartó, intim kapcsolatokban, vagy akár a szülő–gyermek kapcsolatban is, szinte „idioszinkratikus” nyelv használatos, amelyet a kívülálló sokáig nem ért meg. A folyton bonyolódó kontextus és empátiás anyag miatt szoros, bizalmas – intim – kapcsolatok alakulnak ki, ebben az empátiás megértés tárgya is érzékenyen reagál a másikra, azonban általában ez az érzelmi rezonancia fázisában megáll. Van olyan pszichoterápiás elmélet, Robert Langs amerikai pszichoanalitikus nevéhez fűződik, aki szerint az érzelmek síkján folyamatos tudattalan kommunikáció folyik, pl. a pszichoterápiában, ez valamiféle nyelv előtti, regresszív folyamat, amely a páciensnek előbb jelzi vissza az emocionális elfogadását mértékét, mintsem a szokott empátiás folyamat előrehaladna. E felfogás szerint az önreflexív introspekciónak még nagyobb a jelentősége a terápiában, és a képzés során a segítőknek meg kell tanulniuk a minél nagyobb mértékű érzelmi elfogadást és nyitottságot kliensek iránt (Cameron 1999). Az empátia tudatos, illetve hivatásos alkalmazása tehát valamiféle érzelmi és relációs önismeretet kíván meg és fejleszt. Úgy is mondható ez, hogy eleve érzékenyít a társas visszajelentésekre, és ezzel rákényszerít bennünket, hogy a saját viselkedésünk, lelkiállapotunk befolyását is tekintetbe vegyük a másik ember megértésében. A hétköznapi gondolkodás, mint szó volt róla, kategorizációkkal, minősítésekkel operál a megismerés során, lényegében a kivetítések is ilyenekké sűrűsödnek össze. Ez egyfajta objektiváló („ontologizáló” – tehát valamilyen objektív létezőt feltételező) interperszonális szemléletet jelent. Ez egyben érzelmi eltávolítás is, hiszen különféle értékszempontok, sémák, gyakran előítéletek a kategorizációk és minősítések alapjai. Az empátia tehát áthidalja a modern társadalomban kialakult személyközi távolságot és az alapvető bizalmatlan, elutasító beállítódást, amely részben a közhangulatba beépült rivalizációs, versengési kultúrából is ered. A másik ember a közfelfogásban veszélyforrás, vetélytárs, akadály, esetleg – pszichoanalitikus kifejezéssel – kívánatos objektum, valamilyen tulajdonsága, pl. szexuális vonzereje, ismertsége, magas szociális státusa stb. miatt. Ezért is van például, hogy a szokott udvarlásban, flörtben csak a kölcsönös érdekeltség és készség alapján alakulhat gyorsan intim kapcsolat, mert az átlagos lelki távolságokat nem könnyű rövid idő alatt áthidalni. Innen van, hogy a természetes együttlét és kapcsolatépülés közösségeiből (iskola, lakóhely, munkahely stb.) szoktak létrejönni a barátságok és párkapcsolatok, mert a természetes csoportviszonyok, együttműködési keretek lecsökkentik ezt a távolságot, amit „idegenek” vagy akár „ismerősök” között fenntart a mai humán kultúra. Itt kell megemlíteni, hogy az empátiával érzékelt affektív tartalmak belsőfeldolgozásában illetve megértésében gyakran segít, ha hagyjuk az érzelmi reakciók „visszhangzását”, „kifutását”, bennünk. Az érzelmi hullámzások a vegetatív idegrendszeren át szinte zsigereinkbe, testünkbe hatolnak, és az ott keletkező érzékek révén könnyebben felismerhetők. Videofelvételek alapján történő mikroelemzések során kutatásban vagy képzésben, esetleg szupervízióban az ilyen visszhangzás tudattalan testi, viselkedési visszatükrözései észrevehetők már akkor is, amikor az empatizáló még ezeket nem tudatosítja (Geissler 2005). A „zsigeri” érzelmi rezonancia a fantáziában újra átélt kommunikációs események nyomán is előállhat, ilyenkor talán még nagyobb az időtényező szerepe, a reakció lezajlásának intenzitása ugyanis általában kisebb, mint az interakciók során, illetve nyomán. Nem az empátiához tartozik közvetlen, de az introspekció és a belső feldolgozás folyamatát jól illusztrálja Gendlin (1989) módszere, a fókuszolás, amelyet ő egyfajta önismereti, illetve öngyógyító technikaként ír le és tanít. Ebben azt tanácsolja, hogy a belső problémák körüli érzelmi és kognitív (akár asszociatív) folyamatok önmegfigyelése során azok az álláspontok és megoldási tervek a jók, amelyekben „átélt”, illetve belsőleg érzékelt jelentést (felt sense) találunk önmagunkban, szinte testi, zsigeri reakcióként (Gendlin 1989). Empátiával dolgozók ismerik ezt a – misztikusnak tűnő, de nagyon is reális – érzést, amelyet természetesen azután az empátia további alkalmazása során ugyanúgy validálni, ellenőrizni kell, mint minden más hipotézisünket. Az empátia epizódjai révén is előálló önreflexivitás és interperszonális közeledés is magyarázat arra, miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget az empátiának a morális nevelésben és a természetes segítőkészség, az altruizmus kialakításában. Az empátia interszubjektivitást teremt, a másik ember ebben egyediségében és különlegességében jelenik meg, az empátiás viszonyulásban egyenrangúság érvényesül. Ez több mint a társas viselkedés fejlett, kulturált formáinak normarendszere, hiszen nem egyszerűen tapintatról, előzékenységről, udvariasságról van benne szó, hanem a másik ember sajátos érzelmi szükségleteiről, annak figyelembevételéről. Az empátia csökkenti az agresszív válaszkészséget, különösen a verbális agressziót, amely a modern társadalmakban oly gyakori, és amely annak ellenére sok lelki és szociális kárt okoz, hogy valódi, fizikai agresszió nem következik be. Igen sérülékeny azonban az emberek önértékelése (különösen a fiatalok és a 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK sorscsapások, kedvezőtlen körülmények elszenvedői esetében), és ezt a bántó szavak károsítják. A szimbolikus vagy a verbális agresszió a közeli kapcsolatokban is sokat árt, különösen akkor, amikor a partnerek eltávolodnak egymástól, és már idegenként kezelik egymást. Ilyenkor viszonyukat már a szokványos kategorizációk és attribúciók jellemzik, többnyire negatív tendenciákkal, és az empátiát nehezíti a kölcsönös elfogadás, respektus hiánya. Házassági konfliktusokban számos szakember az elidegenedés kommunikatív jeleiből tud arra következtetni, hogy a kapcsolat romlása már visszafordíthatatlan (Gottman & Silver 1999).

5. Az empátiás megértés tartalmai Sokszor felvetődik, mi is a többlet, amit a társas megértésben az empátia nyújtani tud. Ezt nehéz megválaszolni. Sokan emiatt is kételkednek az empátia fontosságában. Az elmondottakból látható, hogy az empátiás többlet csak szociokulturális és a személyes kontextusok összefüggéseiben és a szokványos, átlagos megértés hátteréből fogalmazható meg. Nem is könnyű a megfogalmazás. A közbeszédnek kevés szava van az érzelmi élményre és az emberi viszonyok kvalitásaira, ha erről kell beszélni, akkor körülírások, metaforák, hasonlatok segítségével fejezzük ki magunkat. De a humán tudományok is sok értelmezési, terminológiai bizonytalanságot mutatnak, szinte ahány irányzat, iskola vagy szerző, annyiféle jelentése van a használt pszichológiai, társadalomlélektani szakkifejezéseknek. Ennek jó példája az érzelem fogalma. Pedig ez nagyon gyakran kerül elő, ez az, ami elsődlegesen tükröződik az empátiás élményben. De egészen biztosan nem tudjuk megmondani, mi a különbség az affektus és az emóció, vagyis az indulat és az érzelem között, hogyan viszonyul ehhez az érzés (a mai magyar köznyelvben már meghonosodott „fíling”), a hangulat, a kedélyállapot (a régi pszichopatológiában „fóriának” – eufória, diszfória stb. – nevezett érzés) stb. Jóformán azt sem tudjuk, hány alapvető érzelem van, noha az érzelemkutatásban már régóta elfogadott az érzelmek háromtényezős modellje (pl. Lazaruscit & Basch 1983: 118), amely szerint az emóciók komplex, szervezett lelkiállapotok, amelyekben kognitív helyzetértékelések, cselekvési késztetések és meghatározott szomatikus (vegetatív idegrendszeri, neurohormonális stb.) reakciók vannak. Gyakran mondják, hogy az empátia hordozója az affektív, illetve az érzelmi kommunikáció, de nyilvánvaló, hogy a nagy emóciók érzékeléséhez nincs szükség empátiára. A nagy öröm, a levertség és a mély szomorúság, a nagyfokú meglepődés, kivált pedig a félelem jól látható, szinte konvencionális, emblematikus jelzésnek is számítanak. Érzékelésük nem is hat közelítően. Az agressziót követő levertség vagy félelem nem kelt szimpátiát, inkább az agresszív szándék megerősítő visszajelzése. Empátiával a finomabb, összetett énre, önképre, viszonyulásra vonatkozó, másodlagos emóciókat lehet észlelni, pl. az érdeklődést, vonzódás, meghiúsulást, csalódást, bizonytalan zavart, határozatlanságot, esetleg kívánságot, elutasítást, diszkomfort érzést, enyhe szorongást. Ezek az epizodiális empátiában is feltűnnek, ha behatóbban akarjuk megérteni őket, akkor az interakciós helyzetre, esetleg a saját viselkedésünkre kell vonatkoztatni mint annak reakcióját. Az empátiás folyamatban a figyelem még mélyebbre hatol, pl. a megfigyelt ember múltbeli élményeire vagy szándékaira, céljaira. A gyors interakciós helyzetekben a helyes válasz gyorsan változtat a megértett állapoton. Meg lehet vigasztalni valakit, lehet teljesíteni a várakozásokat, és így feloldani a csalódást, lehet teljesíteni a kívánságokat, oldani a szorongásokat, ha sikerül közvetíteni az elfogadást, értékelést. Az empátiás folyamatban a megértés már nagyobb összefüggésekre terjed ki. Már nem csak az válik világossá, miért is szorong valaki, hanem az is, hogy milyen belső normák, milyen projektív elvárások, milyen érzékenyítő tapasztalatok nyomán számít valaki veszélyre, és ez milyen jellegű. Többnyire a szorongások mélyén szociális félelmek vannak: megítélés, elutasítás, sikertelenség, lelepleződés. Ha kitűnik, hogy a szorongás helyzetektől és a kommunikációs partner viselkedésétől nagyjából független megnyilvánulás, akkor a szorongó ember múltja felé kell fordulni a megértésért. Gyakran gátlás, ambivalencia áll a szorongás mögött. Máskor esetleg irracionális félelem, amely már a lelki kórtan súlyosabb formái felé mutat. A folyamatszerű empátia számára különböző vetületek kínálkoznak, amelyek egymást fedhetik. Egy tengely például az önbizalom, önértékelés. Ennek hiánya (pl. a kisebbségi érzés) sokféle negatív emóció forrása, legtöbbször a szorongásé. A szorongás lényegében olyan helyzetektől és magatartásformáktól való félelem, amelyeket nem tudunk kellőképpen kontrollálni, nem látunk át, ezért várhatóan kellemetlen következmények bekövetkezését feltételezzük. Másik fontos vetület a bűntudat, a lelepleződéstől való félelem. Az önbizalom zavara és a bűntudat gyakran az önprezentáció zavaraival függ össze. Még tágabban véve, gyakran a szociális viselkedés általános szabályozási bizonytalanságában jelennek meg ezek, vagy nem látjuk át eléggé a kívánalmakat, vagy nem érzünk elég erőt a szükségesnek látott viselkedési teljesítményekhez. Ez a jelenség gyakran az ún. elkerülő viselkedés finom jeleiben tükröződik. A kontrollálhatatlan helyzeteket kerülni igyekszünk, és ez széles sávban még leplezett, kompenzált törekvés. Ha már agorafóbiában, generalizált szorongásos szindrómában vagy esetleg pánikbetegség tüneteiben nyilvánul meg, akkor már az empátiának kevés tér marad (hacsak nem a kezdődő terápia során haladunk előre a feltárásban), hiszen akkor már a velük küszködő ember kénytelen erről beszélni vagy kénytelen valamilyen negatív minősítés kiváltásával kilépni az interakciós helyzetből. 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Általában empátiával érthető meg és bontható összetevőire az önkontroll, a viselkedési koordináció mérteke. Sokan nem tudják az interakciók bonyolult láncolatait, nem tekintenek eléggé előre, viselkedésükben nagyfokú az inkongruencia. Gyerekeknél ez természetes állapot, felnőtteknél azonban erős elvárás az össze szedettség, az előrelátás, a szociális térben a magatartás tervezettségének és egyben rugalmasságának nagy foka. E vonatkozásban nagy különbségek vannak az egyes társadalmi rétegek, szubkultúrák között, egyszerűbb emberek körében, pl. a beszéd szerveződésének normái mások, mint értelmiségiek között. A társadalmi helyzetből, a szocializáció sajátosságaiból eredő tétovaságot el kell tudni különíteni az egyes személyiségekre jellemző koordinálatlanságokról (a német nyelven elterjedt külön kifejezés a „kaotikus” emberekre). Ez például nevelés (továbbképzés, felnőttnevelés, tanácsadás stb.) szempontjából lehet fontos disztinkció. Külön empátiás terület a pszichopatológia. Ha valaki hallucinál, megállíthatatlanul felhangolt és nyugtalan, ha melankolikus, katatón vagy bizarr tüneteket mutat, nem kell empátia a pszichiátriai diagnózishoz. Kell viszont az éppen kibontakozó depresszió, az irracionális szorongás vagy a rejtett, disszimulált téveseszmék korai megértéséhez, az elkülönítéshez a szokványos, a „neurotikus” lelki zavaroktól. E lelki zavarok nyithatók meg különösen az empátia segítségével, nem véletlen, hogy ezek tanulmányozása és befolyásolása irányította a figyelmet az empátiás megértésre. Az ilyen lelkiállapotoknak és a következményes tüneti viselkedésmódoknak gyakran nagyon bonyolult összefüggései vannak. Van személyiségfejlődési múltjuk, de vannak belső funkcióik, céljaik is a cselekvő én szempontjából. Az összefüggések nyomán lehet befolyásolni – megváltoztatni, akár gyógyítani – őket, különböző módszerek segítségével, akár a verbális, feltáró terápiák útján, belátások keltésével, tudatosítással, akár csoportközegben vagy kognitív viselkedésterápiás keretekben. Még összetettebb empátiás megismerési terület a kapcsolatok világa. A kapcsolatok állapota sajátosan tükröződik az átélésben és sok érzelmet vált ki, amelyekben nehéz eligazodni, így ezek az élmény során nagyrészt tudattalanok. A többször megemlített pszichoanalízisben például a terapeuta és a kliens közötti kapcsolat elemzése fontos, vagyis meg kell érteni motívumait, kognitív szerkezetét, kommunikációs dinamikáját, a terápiás helyzet és együttműködés fenntartása érdekében is, de még inkább a kliens vagy páciens korábbi, a fejlődésében fontos kapcsolatainak megismerése érdekében a terápiás kapcsolatban megmutatkozó viszonyulási sémákon át. Ez az áttétel problémája. Vannak társas terápiaformák (pl. pár-, család- vagy csoportterápia), ilyenkor az interakció során az egyes szereplőkre ráhangolódva, de néha az interakciós folyamat közös tartalmaira, játszmáira figyelve (már a „csoportempátia” során erről valamennyit szóltunk) lehet alkalmazni az empátiás megértést. Az összefüggéseket sokféle elméletben, terminológiában próbálják megragadni, de a terápiás gyakorlatban jól lehet empátiával dolgozni a megfogalmazási módok sokfélesége ellenére. Sajátos, és ismét a már említettekkel átfedésben lévő vetület, tengely a szerepviselkedés. Ez kétszemélyes helyzetben is megismerhető, de társas interakciós rendszerekben is. A szerep fogalmi kerete is meglehetősen bonyolult, hiszen a szerepek között vannak állandó és mindég felvett, működő szerepek, mint pl. a nem vagy az életkor, vannak erős, más szerepekre kisugárzó szerepformák, mint pl. a családi és párkapcsolati, vagy a hivatási szerepek. Ezek már az önazonosság felé mutatnak. A szerepviselkedésben szinte minden emberi probléma visszatükröződhet és segítően meg is közelíthető az empátia révén. Ezek részletezése igen messze, sokféle humán tudományterületre vezetne.

6. Az empátia „technikái” Az empátia felhasználásához kellenek bizonyos lehetőségek, helyzetek, ezeket érdemes biztosítani, létrehozni, ha erre mód van. Az epizodeális empátiára sokszor éppen azért vagyunk ráutalva, mert az interakciós, kommunikációs események túl gyorsak, egyrészt elvonják az ott végrehajtandó feladatok a figyelmet, másrészt pedig nincs tér a kommunikáció megértési nehézségeit áthidaló redundancia fenntartására, és ezzel az érzelmi támpontok követésére, pl. az empátiásan megsejtett hipotézisek igazolására. Ilyenkor csak a fantáziabeli rekonstrukciós kísérlet segíthet később. Ehhez introspektív gondolkodás kell, ez is eléggé sajátos, a mindennapi életben szokatlan, eltér a fogalmi gondolkodástól, problémamegoldástól. Sokszor az is akadály az empátia útjában, hogy a folyamatos figyelmet a másik emberre illemszabályok, viselkedési előírások gátolják. Nem lehet mindig „megbámulni” a másikat, a szokások azonnali választ, cselekvést igényelhetnek. Márpedig a későbbi, fantáziabeli rekonstrukcióhoz elengedhetetlen, hogy a másik ember mimikáját, gesztusait, szavait felidézhetjük. Nem mindig tudjuk megjegyezni azt, amit a másik mondott, bizonyos interakciós helyzetek behatárolják a látószögünket, néha nem lehet mindent pontosan hallani stb.


18. AZ EMPÁTIÁS MEGISMERÉS GYAKORLATA – EPIZÓDOK ÉS FOLYAMATOK Ezért is történik az empátia hivatásos felhasználása minden olyan helyzetekben, amelyekben jól látjuk és halljuk egymást, és amelyben csak kommunikáció folyik, és általában kooperatív cselekvés nem. Ilyen helyzet a beszélgetés. Általában ez ülő partnerek között megy végbe. A beszélgetésben nemcsak megengedett, de követelmény is egymás arcának figyelése, látszik a test minden kommunikatív része és a beszéd akadálytalan. Kölcsönösség, és más, ún. konverzációs szabályok vannak érvényben, amelyek a szokványos megértést is könnyítik. Lehetséges a visszakérdezés, de sok nemverbális konvenció is van, amelyben jelezni tudjuk elakadásunkat a megértésben, vagy igényünket a bővebb magyarázatra. Hozhatjuk a saját tempónkat, funkciói is, de egyéni lehetőségei is vannak a hallgatásnak és a töprengésnek. A szemkontaktus azonban a tekintetet limitálja, leginkább egymás szemébe kell néznünk az interakció során, de az empátiával foglalkozók hamar megtanulják az egész látótér felhasználását, a fantáziában a perifériás látványelemek is felidézhetők. A kommunikáció menete új és új helyzeteket hoz, amelyekben a másikat feloldhatjuk, nagyobb együttműködésre bírhatjuk, és ezáltal több jelzést ad szavakban is és nemverbálisan is. Élhetünk – mint ahogy a nyugodt (nem versengő, illetve nem antagonisztikus) beszélgetésben öntudatlanul is szoktunk – a szinkronicitás eszközeivel alkalmazkodhatunk a másik testtartásához, felvehetjük az ő hangerejét, hangszínét, modulációit stb. Ennek során bizonyos utánzás is történik, ami segíti az empátiás rezonanciát. Fontos a zavartalanság, a külső ingerek lehető kikapcsolása. A kétszemélyes interakciós helyzet zárt, csendes szobában ezért ideális az empátia számára. Az adott helyzetben a beszélgetések ismétlődése a megszokott helyzeti körülmények miatt segítheti az empátiát. A gesztusok vagy a testtartási változások függnek a székektől is, és az újabb találkozások során már ezt beszámítjuk. Az azonos távolság és látószög ugyancsak kimerevít, standardizál bizonyos feltételeket, amelyek a mindennapi, többnyire gyors társas interakciókban gyakran változnak. Fontos csatorna az empátia számára a hang, függetlenül is az általa keltett és hordozott beszédtől. A hang nagyon sok érzelmet, érzelmi konstellációt és változást fejezhet ki, és a beszéd összetett szerveződése olyan viselkedésforma, amelyben a jelentések és a különféle változások kapcsolatai mögöttes üzeneteket hordozhatnak. Mint említettük, a pszichoanalízis ún. dívány-helyzete inkább lemond a mimika és a gesztusok megfigyelésének egy részéről, hogy a hangra, beszédre ezáltal zavartalanabbul figyelhessen. A hang különösen alkalmas a belső ellentmondások, ambivalenciák felismerésére, és jól tükröződnek benne a negatív érzelmek, különösen a szorongás és a lehangoltság. A lelki krízis különösen jól megérthető a csak vagy főleg hangkommunikáción át közvetített beszédből. A telefon megőrzi a hang legtöbb kvalitását, és a telefonos kommunikáció kiküszöböli az interakció létrehozásának, a találkozásnak nehézségeit. Emiatt és a hang különleges lehetőségei miatt használják fel a telefonos kommunikációt gyakran krízismegoldásra, lélektani segítésre. A szokványos interakcióban nagyon sok vizuális kommunikációs csatorna működik, ez lehet előnyös, hiszen több csatorna konszonanciája vagy ellentmondása hitelességet vagy annak hiányát mutatja, de általában elvonja a figyelmet a hangtól. A telefonos segítő beszélgetés, ha a ráhangolódás és a raport létrejön és kialakul a megfelelő kommunikációs kapcsolat, fajlagosan mélyebb és relevánsabb érzelmi, énre vonatkozó vagy pszichopatológiai jelentőségű empátiás anyagot képes felszínre hozni, mint az azonos idő alatt lefolytatott beszélgetés. Az már nem ennyire egyértelmű, hogy az empátiásan megértett lelki tartalmak feldolgozása és segítő felhasználása is gyorsabb vagy nagyobb távlatú, de ez is gyakran előfordul, és speciális gyakorlattal, tapasztalattal (pl. a telefonos lelki elsősegélyt nyújtó vagy a telefonos tanácsadó munkában) ez gyakran megvalósítható (Kelemen 2000).


21. fejezet - FÜGGELÉK A könyv legutóbbi kiadása során szükségesnek láttam a korábbi előszavak megtartását függelékben. Mivel ezekben megfogalmazódtak a pszichológia fejlődésének gondjai és ezek mintegy keretekbe állították a könyv mondanivalóját. Most is látom értelmét közreadásukkal, a régi kételyekkel együtt. A lélektani megismerés nehézségei Előszó az első kiadáshoz: A pszichológia tudománya sajátos ismeretelméleti paradoxon előtt áll. Azokat a lelki mechanizmusokat kell megragadnia és leírnia, amelyekkel nemcsak mindennapjainkban élünk, és a külvilághoz való viszonyunkat bonyolítjuk, hanem amelyek egyben a tudományos megismerés eszközei és feltételei is. A megismerő és gondolkodó apparátus tehát saját tárgyává kénytelen válni. Különös belső meghasonlást idéz ez elő, nagyon nehéz pszichológiai feladatot jelent. Csak nagyon lassan, lépésenként lehet kiszakítani a tudományos megismerés céljára egy-egy mozzanatot abból a természetességéből és magátólértetődőségéből, ahogyan bennünk él, és akkor is igen nehéz elemezni, összetevőire bontani, értelmezni. A pszichológia széttagoltsága A mai pszichológiának innen ered a legfőbb dilemmája. Ebből származik nagymértékű, már-már károsnak tűnő széttagoltsága is. Diszciplínák, irányzatok, iskolák, önállósult kutatási területek és módszerek halmaza a mai lélektan, nagyon csekély alkalmazási lehetőségekkel és sok belső elméleti ellentmondással. Ha e paradoxont (melyről napjainkban mind többet írnak) figyelembe vesszük, ez a helyzet érthető. A pszichológiának nincsenek olyan „archimedesi pontjai”, mint a természettudományoknak. Hiányzik a jól körülírható, jól objektiválható valóságszféra, amellyel foglalkoznia kellene, és hiányoznak az olyan módszerek is, amelyek segítségével a jelenség a vizsgálótól jól elkülöníthető, és annak szubjektív befolyásától mentesíthető. A pszichológia története lényegében az önálló valóságszféra meghatározási kísérleteinek és a megbízható módszerek keresésének története. Minden ágazat, minden iskola, minden irányzat rátalált valamire, ami – ha bizonytalanul is – megragadhatónak látszik, és mindegyik ebből a „fix pontból” kísérli meg megérteni és megfogalmazni az emberi pszichikum és viselkedés más, a saját fókuszától különböző távolságokra eső elemeit és megnyilvánulásait. Mindegyik talált valamilyen módszert, amellyel a saját kiemelt, külön területét vizsgálni tudja. Néha ez a módszer sajátos koncepciórendszerből tevődik össze, máskor valamilyen tényleges vizsgáló eljárás vált annyira elterjedtté, hogy lassanként önálló elmélet rakódott köré. Irányzatok ellentétei Valamennyi tudományos teóriában, valamennyi pszichológiai irányzatban tiszteletre méltó erőfeszítések történnek a viselkedés és a személyiség működésének megismerésére. A sokfajta pszichológiából azonban még nem állt össze a pszichológia, egyetlen pszichológia, mint integráló nagy tudomány. Egyelőre inkább a részek egymással viaskodó halmaza, mégpedig bonyolult és nagy kiterjedésű halmaza, hiszen a lélektannak is vannak komoly határvitái más nagy, átfogó tudományokkal, például a szociológiával, az antropológiával vagy az élettannal (neurofiziológiával). A felhalmozódott ismeretanyag nem „konvertibilis”, az egyik irányzat eszméit és tényeit a másik csak ritkán és csak kis mértékben vonatkoztathatja saját eszméinek és tényeinek ellenőrzésére, annyira mások a kiindulási pontok, mások a fogalmi premisszák. Ezért nehéz a gyakorlati alkalmazás is. Egyegy diszciplína vagy iskola kínál megoldást néhány aktuális társadalmi vagy emberi problémára, általában azonban mindig nyitott kérdés marad, ténylegesen jó-e az a megoldás, érdemes-e a pszichológiát alkalmazni, többet ad-e, mint a mindennapi gondolkodás. A rivális irányzatok mindig kételkedők, és az is közismert, hogy minden iskola – természetes, egyszerű pszichológiai okokból kifolyólag – hajlamos a tévedésre és arra, hogy saját gyakorlatát őszintén, igaz meggyőződéssel eredményesnek tartsa, míg azután vagy maga rá nem jön, vagy a fejlődés külső körülményei rá nem ébresztik, hogy hatékonysága mégiscsak eléggé kicsi. A lelki jelenségek széles spektruma A lélektan – mai meghatározásában – a jelenségek hatalmas területére terjed ki. Az említett dilemmák különböző területeken másképpen nyilvánulnak meg: Azokban a szférákban, amelyek közel esnek az élettanhoz, a nehézségek nem olyan nagyok. Az érzékelés és a mozgáskoordináció vagy a környezethez való alkalmazkodás elemi szerveződése viszonylag könnyen kutatható természettudományos módszerekkel. Nagy távlata van itt az állatkísérleteknek, hiszen e tekintetben az ember és a magasabb rendű állatok között sok a hasonlóság, az életben maradáshoz az állatoknak szükségük van ezekre a mechanizmusokra, ugyanúgy, mint a tanulás képességére, a memóriára és egy sor más dologra. Sokkal összetettebb a sajátosan emberi megnyilvánulások és képességek vizsgálata. A beszéd, a gondolkodás, az érzelmek és indulatok világa, az indítékok rendszere és 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FÜGGELÉK

működése már korántsem közelíthető meg egyszerűen, az ezekről kialakult különböző felfogások között igen nagyok az eltérések. Pedig még jogos a feltevés, hogy az ember fajspecifikus jelenségeivel van dolgunk, még törekedhetünk arra, hogy a minden emberben meglevőt, az általános emberit keressük. A személyiség- és kapcsolati lélektan Létezik azonban egy nagy tartomány, amely a szociológia felé mutat, és amelyekben a megfogható már nagyon csekéllyé válik, és amely különösen hajlamos az összeolvadásra a vizsgáló szubjektumával és saját pszichikus mechanizmusával. Ez a személyiség- és a társas kapcsolatok lélektana. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az emberi élet szubjektíve legfontosabbnak érzett alapproblémáinak, valamint az ember és a társadalmi környezet viszonyának pszichológiája ez. A lényeges kérdések itt már csaknem ugyanazok, mint amikkel mindennapjaink során küszködünk, amelyekről oly sokat vitázunk magunk között, amelyeket rendszabályokkal, szervezéssel igyekszünk megoldani, és amelyek a drámák, irodalmi alkotások, filmek állandóan visszatérő témái. A társadalom éppen itt várna segítséget a pszichológiától. Ebben a vetületben volna szükséges a lélektan alkalmazása. Szinte számtalan olyan kérdést vethetnénk fel, amely ide tartozik. Ennek jegyében várna segítséget például a lélektantól a nevelésügy, a munkaügy – a munkaköri alkalmasság, a munkaszervezés, a vezetés, a szervezeti problémamegoldás stb. terén –, az egészségügy, az igazságügy és ki tudja még hány, társadalmi gondok megoldására hivatott intézményrendszer. Sokféle szemlélet és felfogás Ám ebben a tartományban a legélesebb az irányzatok különbsége és az iskolák viaskodása. Nem mindig szembetűnő ez, hiszen miként régen az államoknak megvolt a maguk államvallása, úgy egyes intézmények egyes korszakokban elkötelezik magukat bizonyos irányzatok mellett, és ilyenkor ezeknek az irányzatoknak tanításai leülepedett tudományos igazságoknak tűnhetnek, ha valaki nem tág perspektívában (nem nemzetközi méretekben) szemléli a helyzetet. Rendszerint azonban inkább a divergencia, a pluralizmus a jellemző. A személyiség és a szociális viszonylatok nagyságrendjében bontakoznak ki többnyire a nagyigényű pszichológiai irányzatok, a pszichológiai „izmusok” ellentétei is. Így azután például a személyiségelméletek több tucatnyi változatát ismerjük, ha csak a nevezetesebbeket is vesszük. Ezekből megannyi emberkép és társadalmi praxis következne (ha egy-egy körülírt területen, így a nevelésben vagy a munkaszervezésben próbálnánk alkalmazni őket), a pszichoterápiában pedig már húsz évvel ezelőtt is jelent meg olyan könyv, amely harminchatféle irányzatot ír le. Az empíria és az elméletalkotás ellentmondása Ma még nem tudjuk, hova vezet ez a sajátos „polifónia”, és hogyan alakul a lélektan fejlődése a jövőben. Egyelőre azok az ismeretek tárulnak fel előttünk, amelyeket az egyes irányzatok, iskolák hoztak felszínre a maguk partikuláris rendszerén belül. Ezek is rendkívül érdekesek, gondolatébresztők, néha egy-egy szűk területen még használhatóak is. Kialakult és általánossá vált az a törekvés, hogy az ismereteket az empíria ellenőrzése alá kell bocsátani. Ilyen értelemben tehát a pszichológia halad a tudományosság szigorúbb kritériumai felé. Nagy a becse a természettudományos módszereknek, ezeknek csak az szab határt, hogy – különösen az utóbb említett nagy jelenségtartományban – az alaptények, az elemi jelenségek is nagyon illékonyak, nem bonthatók részekre, mert akkor elveszítik értelmüket és azokat a vonásaikat, amelyek miatt vizsgálni érdemes őket. Az empirikus követelmények és a komplexitás fenntartása között nagy az ellentét, ez szinte két ellenpólus, amely csak ritkán hat serkentően, inkább gátolja a kutatást. Az utóbbi évtizedekben voltak olyan próbálkozások, amelyek egyik vagy másik pólust jelentékteleníteni vagy kiszorítani igyekeztek, ezek a próbálkozások hozzájárultak diszciplínák és irányzatok kialakulásához, napjainkra azonban visszafejlődőben vannak. A szigorúan természettudományos módszertan túlértékelése és a koncepciók, az összetett jelenségeket magyarázó elméletalkotás lebecsülése az amerikai behaviourizmusra volt jellemző. Több évtizedes uralma alatt számos kérdésben nagyon tanulságosan demonstrálta, hogyan foszlanak szét jelentéktelen elemekre a bonyolult összefüggések, ha könyörtelenül a megfogható változók lebontására törekszik a tudományos kutatás. A bonyolult összefüggések egyoldalú kultusza régebben a spekulatív elméletalkotásokban, később a pszichoanalízis egyes iskoláiban mutatkozott meg. Még a klasszikus pszichoanalízis is könnyű kézzel bánt a téves következtetések kizárásának kialakult módszereivel, és hajlamos volt az egyes eseteken szerzett tapasztalatokat általánosítani. Ez Jung, Adler, Rank és mások iskoláira még inkább áll. Ma inkább az általános bizonytalanság és a kis skálájú problémafelvezetés a jellemző a lélektanban, a behaviourizmus hatása elbátortalanította az elméletalkotó kedvet (mindenki tart a spekuláció vádjától, amely a behaviourizmus befolyása nyomán nagyon pejoratív csengésű lett). Ugyanakkor a kísérletezés, felmérés, tesztelés korábban oly pezsgő és lelkes gyakorlata is sokat vesztett lendületéből, hiszen a bonyolult összefüggések fontosságát már mindenki kénytelen elismerni.


FÜGGELÉK

A fejlődés dilemmái Nem tudjuk, hogyan alakul tehát a pszichológia jövője, és azt sem ismerjük, hogyan alakul majd a pszichológia iránti társadalmi igény és a pszichológián belüli józanodás, önkritikus hajlam erősödése közötti feszültség. Úgy tűnik, hogy a módszerek számottevő fejlődése a közeljövőben nem várható: erre lehet következtetni abból is, hogy a lélektannak lényegében nem önállóak a módszerei (általános metodológiai értelemben), hanem inkább több más tudományra is érvényes elvek vonatkoztatásaiból állnak. Tehát a megfigyelés, a kísérlet, a matematikai statisztika, a tudományos logika stb. sajátos alkalmazásából, amelyek azután partikuláris eljárásokban, műszerekben, próbákban öltenek testet. A fejlődési lehetőségek tehát itt viszonylag körülhatároltak, legfeljebb a megkezdett út következetesebb folytatása kínálkozik. Az alapfogalmak szerepe az integ rációban Az elméletek, a koncepciók, a komplex összefüggések fogalmi megragadása terén van kilátás a nagyobb fejlődésre. Itt van mód az alapjelenségek gondosabb meghatározására, az elvont szakfogalmak közötti kapcsolatok jobb kimunkálására és a különböző általánosítási szintű tudományos elméletek képzésének módszeres kutatására. Ennek érdekében a diszciplínák, irányzatok, iskolák zártságának fel kell oldódnia, és el kell kezdődnie a különböző felfogások tényleges tapasztalatanyagát egyeztető munkának. Igen valószínű, hogy ebben a kulcsfogalmak értelmezésének, mintegy egységes szaknyelvre átfordításának lesz központi jelentősége. Máris vannak olyan szakemberek, akik az irányzatok közötti közvetítésre vállalkoznak. Ismerünk néhány példát, hogy egymással összebékíthetetlennek látszó iskolák koncepcióiban meg lehetett keresni a tapasztalati azonosságokat, és meg lehetett érteni, hogy miért alakultak a maguk sajátos formájában, milyen előfeltevések és milyen logikai műveletek játszottak ebben közre. Úgy tűnik, hogy az emberi személyiség és a társas viszonyok jelenleg olyan bonyolult összefüggés-rendszerben állnak előttünk, hogy egyelőre el kell ismernünk, hogy nem találtuk meg a tudományos kutatás olyan kiindulópontját, mint amilyen például a kémiában az elemek vegyülési törvényének a meghatározása volt. Csak viszonylagos, időleges állandókkal dolgozhatunk, és bármely elvont alapelvből ki lehet alakítani olyan gondolatrendszert, amely a jelenségek elég széles körét összefüggésükben kielégítően magyarázza. Az ilyen magyarázatok gyakorlati értékét persze még nem tudjuk megállapítani. Ez az elv némileg érthetővé teszi, miért van olyan sok irányzat, iskola a pszichológiában. Mindegyik végrehajtotta ugyanis a választást, és döntött a kiinduló koncepciók mellett, melyekből azután következett a rendszer és az önálló szemlélet. Az ilyen műveleteket kellene kritikusan, a közvetítő tárgyilagosságokkal felülvizsgálni a különböző irányzatokon belül. Az empátia mint kulcsfogalom Az említett elv igazát bizonyítja könyvünk tárgya is. Az empátia fogalma látszólag jelenséget fejez ki, amely leírható, empirikusan vizsgálható. Valójában azonban a fogalom sokkal több ennél. Igazi tudományos koncepció, amelyben szemlélet rejtőzik. Már bizonyos jelentőségtulajdonítás, továbbá egy sor előfeltevés képezte kialakításának alapját is, emiatt választották külön a fogalom megalkotói a jelenséget magát is más jelenségektől. Az empátia fogalmának meghatározásából nagyon messzeható következmények származnak, a személyiség és a társas kapcsolatok kérdéseiről igen sok lényegeset lehet mondani. Behatóbb vizsgálatra az is kitűnik, hogy az empátia szempontjából olyan sok jelenséget lehet átértelmezni és az empátiával jelentős kapcsolatba hozni, hogy a fogalom alkalmas önálló irányzat bázisának is. Jól mutatja tehát, hogyan tehető egyetlen fogalmi kategória olyan reflektorrá, amely egy tudományterületet megvilágítva, arról sajátos képet ad. Ugyanakkor arra is alkalmas, hogy igazolja, ez a meghatározott irányú, szögű és távú reflektor éppúgy nem lehet az egyetlen fényforrás, mint ahogyan más irányzatok kulcsfogalmai sem azok. Az empátia alapjáról kifejlesztett gondolatrendszer rendkívül viszonylagos, viszonylagossága talán kissé jobban is előtűnik, mint más rendszerekben, és ez is elősegíti a pszichológiai koncepciók kritikus felülvizsgálatát. Beleélés Az empátia lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetéseken alapuló állítás, hogy az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele közvetlen kapcsolatban levő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, amelyek révén fel tudja idézni magában az ember a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok tartalmát és azok összefüggéseit, és e felidézés révén jutunk el a másik ember megértéséhez. Bonyolult jelenségkör


FÜGGELÉK

Ez látszólag egyszerű tétel, összefüggései azonban rendkívül bonyolultak. A jelen kötet lényegében végig azzal foglalkozik majd, hogy ezt a tételt kibontsa és következtetéseiben végigkísérje. Néhány előfeltevés és kiegészítés azonban már most szükséges. A másik ember megértésének egyik útja Egyik az, hogy az empátia a másik ember megismerésének, megértésének nem az egyetlen, hanem csupán egyik, sajátos módja. A megértés létrejöhet a megfigyelés, a másik embertől származó információk értékelése vagy a másik ember társas helyzete alapján történő következtetések révén is. Ezekről a megértési mechanizmusokról később bővebben szólunk. Míg azonban a többi mechanizmus viszonylag általánost, sablonost ért meg a másik emberben, az empátia alkalmas arra, hogy a teljesen egyedi, sajátos „idio szinkratikus” lelki tartalmak megismeréséhez is hozzásegítsen. A többi megértési mód elsősorban intellektuális, értelmi jellegű, az empátia főleg az érzelmi viszonyok megértésén alapul. Fejleszthető képesség A másik előfeltevés (vagy inkább előismeret) az, hogy az empátia minden ember képessége, de nem mindenki és nem minden helyzetben tudja ezt alkalmazni. Az alkalmazás nemcsak általánosságban differenciális, mint ahogyan a pszichológiában minden (azaz nemcsak egyéni különbségei vannak, amelyek egyedi biológiai és környezeti körülmények összjátékából származnak, mint például az intelligenciafok, az izomerő, a memória stb. különbségei), hanem e képesség lehet teljes inaktivitásban, lehet különlegesen fejlett, és lehet különleges alkalmakra fenntartott. Erről az előfeltevésről is részletesen kell szólnunk. Nehéz vagy hiányzó alkalmazás További előfeltevések erednek a modern személyiség-lélektan és pszichoterápia emberi kapcsolatokról kialakult felfogásából. Eszerint – és ez nyilván megegyező a közvélemény nézeteivel vagy a művészetek által közvetített életérzéssel is – az emberek egymás iránti viszonyulásában igen sok a feszültség, a zavar. Szoros kapcsolatban álló emberek is gyakran nem értik meg egymást. Különleges törekvésekkel, próbálkozásokkal is rendkívül nehéz megérteni egy másik ember sajátos érzelemvilágát. Igen sok a konfliktus, amely a megértés hiányából vagy zavarából ered, és gyakran ezek súlyosbítják vagy változtatják tragédiává az emberek egyéni élethelyzetéből fakadó ellentéteket, kríziseket. Az empátia tehát olyan képesség, amely a mindennapi életben nem kielégítően érvényesül, és emiatt sok nehézség forrása. Fejlesztése és alkalmazása a pszichológia gyakorlati felhasználása szempontjából is fontos. Az emberi kapcsolatok zavarainak megoldásában az empátia igen lényeges vezérelvvé válhat. Szemléleti fókusz a lélektanban Már talán látható, hogy az említett képletes „reflektor” fénye merre világít, és látható, hogy az empátia egyik sajátossága, hogy a mai társadalmi életben rendkívül fontos mozzanatot emel ki, és ennek a szempontjából, ebből kiindulva vizsgálja a személyiség és a szociálpszichológia legkülönbözőbb kérdéseit. Ezekbe a kérdésekbe azután új összefüggést visz, és ez az új összefüggés újfajta teória körvonalait adná. Pragmatikus elmélet alkotás Adná, ha az elmúlt generációk elméletalkotóinak tévelygései nem tennének kételkedőkké bennünket, és nem indíthatnának arra, hogy egyszerűen csak új szemléletről vagy a fogalmi elemzés, az értelmezés új módjairól beszéljünk. Ez a szerényebb megfogalmazás nem csupán verbalizmus, az elmélet helyett szemléletről beszélve közelebb maradhatunk a pszichológia fejlődését ma talán egyedül elősegítő közvetítői, „fordítói” szerephez, szabadabban kötődhetünk egyes jelenségekhez, tényekhez, ha azt az alkalmazás igényei megkövetelik, és bizonyíthatjuk, hogy van a lélektan alkalmazásának egy olyan módja, amely nem eljárást, metódust visz valamilyen gyakorlati területre, hanem a pszichológia gondolkodásmódját veszi át, és ezt használja fel a problémák megvilágítására, új összefüggések megállapítására, és ezen át a társadalmi gyakorlat segítésére. Ha elméletalkotás helyett csak egyszerűen a sajátos nézőpontú megvilágítást végezzük el, a leíráshoz, a jelenségek szintjéhez is közelebb maradhatunk Újszerű és nem könnyen elfogadható szemlélet Ez pedig az empátia szempontjából azért szükséges, mert mind a koncepció, mind pedig az általa leírt jelenség kevésbé ismert, és horderejében nem is könnyen érthető. Bár az empátia fogalmának már csaknem százesztendős története van, a fogalommal dolgozó áramlatok sohasem haladtak a pszichológia fejlődésének sodrában. Ezért a pszichológusok többsége nem látja világosan a koncepció jelentőségét, és nem is mérlegeli 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FÜGGELÉK

érdemben a róla szóló írásokat, mert elkönyveli azokat egy vagy néhány irányzat figyelemre nem méltó munkái közé. Mivel a lélektanon belül nem terjedt el, a köztudatba sem tudott behatolni, hiszen így nem népszerűsítették, nem került be a pszichológiai ismeretterjesztő cikkek közé, amelyek pedig minden új kísérletre vagy módszerre rendszerint gyorsan reagálnak. A viszonylagos ismeretlenségnek van még más oka is. Az uralkodó szemlélet mind a tudományon, mind pedig a mindennapi tudaton belül nehézségekkel küzd, ha az empátia fogalmát akarja befogadni. Erről e könyvben lesz szó, most csak annyit érdemes említeni, hogy éppen az empátia fogalmának az a sajátossága jelent szemléleti akadályt, hogy bonyolult összefüggésekbe ágyazott, és ezeket az összefüggéseket is valamennyire tekintetbe kell venni hozzá. Változások, melyek a megközelítést igénylik Bizonyosan az is számottevő tényező, hogy az empátia szerepe és jelentősége a mai társadalomban nő, és csak az utóbbi évtizedekben érett meg minden feltétele annak, hogy a lélektan kiemelten foglalkozzon vele. Ebben közrejátszanak az utóbbi évtizedekben rendkívüli módon felgyorsult társadalmi változások is. Korunkat sok szociológiai és társadalomfilozófiai munka próbálja jellemezni, de – érthetően – mindegyik csak egyes arculatokat képes a változásokból kiragadni. Anélkül hogy ebbe a bonyolult szociológiai problematikába elmélyedhetnénk, a változások lényegi elemeinek a társadalmi átrétegződést, a különféle (politikai, kulturális, nemzeti, lokális stb.) hagyományok felbomlását és érvénytelenné válását, a vallás befolyásának csökkenését, a tömegkommunikáció nagyarányú fejlődését, a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésére irányuló világméretű törekvést, valamint az emberek individualizálódását kell tartanunk. Ezek a változások egymással összefüggtek, egymást erősítették vagy megindították. Magukkal vonták a közvetlen emberi kapcsolatok és érintkezési formák alapvető átalakulását, évezredes sémák és mechanizmusok vesztették el hatásukat. Így például eltűnőben van a tekintély mechanizmusa, nem valósak a polgári világ különböző indítéksémái, amelyek meghatározott célok elérésére és veszélyek elkerülésére sarkalltak. Ezzel párhuzamosan nem alakulnak ki a saját személyiség belső társadalmi helymeghatározásának kész koordinátái, mint amilyeneket korábban néhány körülmény (például a születési helyzet, az iskolázottság, a családi állapot stb.) automatikusan létrehozott. Az elhalványuló sémákkal fontos tájékozódási jelzések vesztek el, ugyanakkor az emberi kapcsolatok tényleges tartalmának jelentősége nőtt, és mindinkább ez a tényleges tartalom vált az alapjává az emberek életérzésének, sorsukkal kapcsolatos állásfoglalásainak. A kapcsolatok jelentőségé nek növekedése Más szavakkal ezt úgy lehet kifejezni, hogy a szülő és a gyermek közötti sajátos viszony a jelentős, és ez a viszony sok-sok alternatív lehetőség egyike. Ez a valós kapcsolat a fontos a maga konkrét történetiségében és élménymodalitásaiban, és ma már a kicsit is művelt ember is tudja, hogy csak ilyen minőségében érthető és értelmezendő. Ugyanígy a szerelmespár kapcsolatsémájának általános sajátosságai helyett az egyes párok egyedi érzelmi viszonyulása az érdekes. El lehetne ezt mondani mindenfajta kapcsolatról. Ki lehetne mutatni a modern irodalomban, színházban, filmben, mint a társadalmi valóságot tükröző eszközökben. Korábban ez nem így volt, és a művészetek, az emlékiratok és történelmi leírások ismételten bizonyíthatják, hogy a figyelem előterében inkább a kapcsolatok kulturális sémája állt. Aeneas életét kockáztatva mentette ki senyvedő, idős édesapját az égő Trója romjai alól, és – mint azután annyi képzőművészeti alkotás ábrázolta – vállain vitte a menekülés során. Eleget tett az ősi erkölcsi rend parancsainak, a pietas szabályainak, akárcsak a boldogtalan dán királyfi, Hamlet, jó sok idő múlva, aki meggyilkolt atyjáért állt bosszút. Ránk maradtak ezek a szép sablonok, melyek jelképnek is alkalmasak, de mit tudunk a konkrét szülő-gyermek kapcsolatokról? Vajon elevenek és érzelemteliek voltak-e ezek, vagy túltengett bennük a kötelező szülői tisztelet, a családért való helytállás hagyományos szabálya? Vajon a mi Maderspachnénk fia milyen kapcsolatban állhatott anyjával, és volt-e szerepe ennek a kapcsolatnak abban, hogy később országokon át kövesse és megkorbácsolja az anyját megvesszőztető Haynaut? Avagy olyan volt-e ez a viszony csupán, mint Károlyi Mihály kapcsolata atyjával, vagyis távolság, csupa forma, a legszorosabb vérségi kapcsolat mellett is csupa idegenség (ahogyan ez Károlyi önéletrajzából kitűnik)? A kapcsolatok korábbi érdektelensége Ezt nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a ránk maradt régi kulturális hagyományban alig marad nyoma a tényleges kapcsolatoknak, alig olvashatunk hasonlót, mint amit Franz Kafka írt apjával való viszonyáról, vagy ami számtalan mai amerikai és szovjet regény és novella tárgya. Bizonyos, hogy a szerelmesek szenvedélyéről sokat tudunk, hiszen minden kornak, minden társadalmi rendnek megvannak a jellegzetes történetei, amelyekben kellően megnyilvánulnak a lehetséges érzelmek, ám a konkrét kapcsolatról, a szerelem lélektani kölcsönhatásairól, feszültségeiről kevés szó esik. Annál nagyobb jelentőségű ma, amikor a kapcsolatok mikrokozmosza a művészetek legfőbb témája, olyannyira, hogy gyakran ezen át fejeznek ki általánosabb társadalmi érvényű mondanivalót is. Szinte úgy látszik, mintha a régi művészetekben a sors tette volna próbára a 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FÜGGELÉK

kapcsolati sablonokra nehezedő ellentmondásokon, konfliktusokon át az egyént, és váltotta volna ki belőle a jellegzetes emóciókat, míg ma a sors viszontagságai között inkább az egyének keresnék kapcsolati formáikat, és igyekeznének egymáshoz és önmagukhoz közelebb jutni. A kölcsönös megértés fontossága Létrejött tehát egy olyan korszak, amikor a korábban olyan problémátlan, egyszerűnek látszó megértés bonyolult feladat lett, amikor erre már nem állnak a hagyományok kliséi rendelkezésre. Az empátiának most lett igazán létjogosultsága, ekkor vált a mai ember pszichológiai zavaraival foglalkozó tudományok, majd más, a modern ember különféle megnyilvánulásaira vonatkozó diszciplínák fontos alapfogalmává. Ekkor lett ugyanis igazán lényeges, hogy az emberi viszonylatok egyedisége, különössége érthető legyen, hogy a régi statikus szabályszerűségek helyett megismerhetők legyenek a főbb funkcionális szabályok és ezek egyedi érvényesülései. A racionalitás mint a humán megértés gátja Ugyanakkor ezt a korszakot áthatja a racionalitás szelleme, amely az emberi dolgokban ésszerű indítékokat keres, többnyire az érdek megnyilvánulásait, és amely megtanítja az embereket kívülről, objektív módon szemlélni a világot. Ez a lelkület rendkívüli jelentőségű a társadalomban és a mindennapi életben, de nem ez kedvez az empátiának, nem is könnyíti meg e fogalom elterjedését. Ez az egyik fő oka az említett szemléleti nehézségnek, mely az empátia iránti érzékenységet csökkenti. Az emberi kapcsolatok bonyolultabbak lettek, ezért az emberekben szaporodnak a feszültséget keltő tudati ellentmondások, az emberi viszonylatok gyakran érthetetlennek tűnnek. A keletkezett feszültségek a józan értelemmel nem mindig oldhatók meg, ezért a feloldást az emberek vagy a tudományban keresik – fokozottabban fordulnak a lélektan felé, innen várva segítséget, magyarázatot –, vagy a művészetben, a modern művészetek szimbólumában, ember- és társadalomképében. Gyakori a hithez vagy a hagyományhoz való visszamenekülés regressziója is. Empátia – túlterjed-e szerepe a lélektanon Az empátia koncepciójának és elméletének kibontakozása és fejlődése talán ennek a hatalmas társadalmi folyamatnak, az átalakulás folyamatának része, egy lépése. Mint tudományos fogalom keveset változtat a világon, jelentőségének ilyenfajta „kozmikus” meghatározása, mint amilyennel most megpróbálkoztunk – a társadalmi átalakulás keretébe állítva az empátiát –, nem jelenti azt, hogy van társadalmi funkciója. Megítélésem szerint befolyása közvetlenül csak a pszichológiára, mégpedig különböző alkalmazási módjaira korlátozódik, és talán néhány művelt embert segíthet közvetlenül hozzá, hogy saját életéből és környezetéből többet megértsen. De a közvetetten érvényesülő befolyás mégis hasznos, mert így is hozzájárulhat ahhoz, hogy az elbizonytalanodott ember könnyebben rátaláljon az új körülmények között is megfelelő kapcsolatformákra, és kikerüljön a válsághangulatból. Új szempont a hazai lélektanban Az empátia fogalma, koncepciója a hazai pszichológiai irodalomban és a köztudat számára is szinte teljesen új. Csak az utóbbi néhány évben jelentek meg magyarul közlemények róla, ezek az ismeretterjesztésbe nem tudtak behatolni ez ideig. A hazai fejlő désben mutatkozó nagy egyenetlenségek, a tisztázatlanságok és ellentmondások talán a legélesebben az emberi kapcsolatok jelenségvilágában szembetűnőek. Érezhetően hiányzik az empátia elméletében kifejeződő látásmód, az ide tartozó jelenségek iránti problémaérzékenység a szakemberek körében. Az empátia mindennapi érvényesülésének hiányos kultúráját gyakran tapasztalhatjuk a különféle konfliktusokban, a meg nem oldott emberi problémákban. A művelt közgondolkodásnak is szüksége van rá Ez a könyv ezt a hiányt szeretné némileg pótolni, éppen ezért szakembereknek és laikusnak egyaránt szól: az előbbiek igényeit az irodalomjegyzék, az utóbbiakét a szakkifejezések magyarázatára való törekvés és a közérthető fogalmazásmód kívánja szolgálni. Persze, a könyv így szellemi erőfeszítésre kényszeríti az olyan olvasókat, akik legalább valamelyes pszichológiai előismerettel rendelkeznek, de meggyőződésem, hogy ezt az erőfeszítést a tanulságok érdekében érdemes megtenni. (Empátia – a beleélés lélektana. 1978, Gondolat Kiadó, Budapest) A könyv sikere


FÜGGELÉK

2. Előszó a harmadik, átdolgozott és bővített kiadáshoz: A könyvet eredetileg bizonytalanul, kételyekkel telve bocsátottam útjára. Nem tudtam, van-e szükség ilyenfajta munkára, kivált-e érdeklődést a szakemberek szűk körén kívül is. Kellemes meglepetés volt, hogy az első kiadás tízezer példánya nagyon gyorsan elfogyott, és a legkülönbözőbb területekről érkeztek jelzések felhasználásáról. Tanulságos, figyelemre méltó ismertetések jelentek meg róla. Örültem annak, hogy a legjobb elemző recenziók nem a pszichológiai vagy társadalomtudományi szaksajtóban jelentek meg, hanem más tudományok fórumaiban (például értő, mélyenszántó elemzést közölt a Literatura), és az igazi kritikák is inkább napilapokban bukkantak fel (például a Népszabadságban), Örültem annak is, hogy tanárok, szülők, egyszerű emberek fogadták legszívesebben a könyvet, mint ezt leveleik és személyes reflexióik mutatták. A fogalom gyors elterjedése Az empátia fogalma, amellyel saját írásaimon kívül magyar nyelven korábban alig találkoztam, és amelyről magyarul nem jelent még meg közlemény, csakhamar az értelmiség köznapi kifejezése lett. Lehet-e jobb bizonyítéka ennél annak a ténynek, hogy a beleérző megismerés, megértés korunk egyik fontos problémája? Bizonyíthatja-e jobban valami a könyv létjogosultságát? A pedagógia és a segítő szakmák nagy érdeklődése A segítő és nevelő szaktárgyak felsőoktatási intézményeiben a könyv sok helyen kötelező olvasmány vagy segédeszköz lett. A nagyközönség és a különböző intézmények érdeklődése válthatta ki, hogy a könyv igen gyorsan újra megjelent, változatlan kiadásban. Az 1980-ban napvilágot látott második kiadásban csak az eredeti szöveg sajtóhibáinak, elírásainak egy részét sikerült kijavítani. Majd a tizenhatezer újabb kötet is néhány hét alatt elfogyott. Az empátia fontossága a pszicho terápiában Időközben a nemzetközi szakirodalomban is érdekes fejlődés volt megfigyelhető. A hetvenes évek végéig önálló szakkönyv vagy szakcikk viszonylag kevés foglalkozott az empátia jelenségével és felhasználási módjaival. Ezek is többnyire Carl R. Rogers irányzatának, a nem direktív módszernek – vagy más néven „kliensközpontú” (client-centered, klientenzentrierte stb.) irányzatnak – keretein belül maradtak. A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején azonban – tehát nagyjából a könyv megírásának és megjelenéseinek időpontjában – rendkívül megszaporodtak az empátiáról szóló közlemények. Új felismerések születtek, melyek jobban megvilágítják lényegét, érdekes empirikus vizsgálatok bonyolódtak le az empátiás kommunikációról és megértésről, néhány új vizsgálati módszert, skálát is leírtak. Különösen fontos, hogy a pszichoterápia szakirodalmában a sok összegyűlt adat és megfigyelés nyomán szinte bizonyossá vált, hogy az empátia mindenféle pszichoterápia alapfolyamata, és minden pszichoterápia hatékonyságát elsősorban az határozza meg, hogy a pszichoterapeuta mennyire képes az empátiás megértésre, és mennyire tudja ezt kifejezni és a páciens számára visszatükrözni. Az új ismeretek kihívása Az újabb szakirodalom a könyv számos megállapítását igazolta, alátámasztotta. E megállapítások a szerző saját pszichoterápiás tapasztalatából eredően fogalmazódtak meg sokszor határozottabban, mint azt a meglevő kutatási adatok a megírás időpontjában megengedték volna. Ilyen értelemben a könyv mintegy igazolódott az újabb kutatások révén. Ez bizonyos elégtételt jelenthetett, de sokkal inkább az következett belőle, hogy a szöveg átdolgozásra szorul, mielőbb fel kell dolgozni az újabb felismeréseket, adatokat. Ezzel együtt sürgető követelménnyé vált a könyv javítása, fejlesztése, csiszolása is. A könyv eredete A kötet ugyanis nagyon gyorsan készült, úgy íródott, hogy a szerzőben nem élt különösebb szándék arra vonatkozóan, hogy könyv alakban foglalja össze véleményét az empátiáról, és élethelyzete sem kedvezett ilyen vállalkozásnak. Különös módon alakult ki a lehetőség a könyv megírására! A könyv keletkezésének körülményei Az előzmények 1974-re nyúlnak vissza. A szerző akkor új munkatárs lett egy nagy múltú pszichiátriai intézményben. Ez az intézmény a hagyományos elmekórtan és neurológia fellegvára volt, szakemberei kritikusan, elutasítóan vélekedtek a pszichiátriáról és az orvosi pszichológiáról. A szerző viszont pszichoterapeuta volt. Ilyen témakörből jelentek meg korábbi munkái, pszichoterápiás vizsgálódásokkal foglalkozott, egyéni és csoportos pszichoterápiából állt évtizedes szakmai gyakorlata. A nyilvánvaló szemléleti 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FÜGGELÉK

ellentét áthidalására a szerző egy tudományos előadással próbálkozott. Szerette volna bizonyítani, hogy a pszichoterápiának megvan a maga megérthető, tudományosan igazolható alapfolyamata, hogy a különféle iskolák eltérő elméletei és módszertani előírásai voltaképpen erre az alapfolyamatra utalnak, ezt próbálják saját fogalmaikban eltérő szempontok szerint értelmezni. Ez az alapfolyamat viszont az emberi kommunikáció tipikus megnyilvánulása, amely viszont már számos tudományágban meggyökeresedett és sokat használt fogalom, amelynek jelenségvilágát sokféle diszciplínában vizsgálják. Különösen sokat vizsgálják a biológiában, amely a hagyományos pszichiátria önmeghatározásának alapja és tudományos ideálja, és amely a pszichológusok egyetemi oktatásában uralkodó lélektani gondolkodásnak is modellje. A szerzőben az a remény élt, hogy a pszichoterápia ilyenfajta tudományos megalapozása, iskoláktól független bemutatása az empátia jelenségének és perspektíváinak megvilágítása révén talán megteremti a szemléleti ellentétek közötti párbeszéd lehetőségét. Vita a pszicho terápiáról Eleve nyilvánvaló volt, hogy az empátián át történő pszichoterápia-értelmezés és az empátia pszichiátriai szerepének kifejtése sok előismeretet igényel, sokat kellene ezért beszélni róla. A hosszú előadás pedig éppen nem alkalmas a jó vitára, a nézetek közelítésére, a kölcsönös megértésre. Az intézmény bölcs vezetője ezért hozzájárult ahhoz, hogy az elmondandó gondolatokat sokszorosított formában kapja meg minden orvos és pszichológus, és az előadáson ne kelljen mindent elmondani, csupán a lényeges tételek kiemelése és kiegészítése történjen, és az idő maradjon a vitára. A vita hatása Ez a megoldás végül jónak is bizonyult. Eleven, lényegbevágó, jó vita alakult ki. Természetesen nem sikerült mindenkit meggyőzni. De a sokszorosított szöveg komoly figyelmet vont magára, az intézet falain kívülre is került, szakmai visszhangot váltott ki. A Magyar Pszichológiai Szemle lehetővé tette, hogy a némileg rövidített és átdolgozott szöveg hosszú tanulmány formájában megjelenhessen. Ennek is komoly hatása, visszhangja volt. Ezekben az években a szerző könyvet is kiadott az emberi kommunikációról, és több pszichoterápiás és más tanulmányban is írt erről, továbbá a kommunikáció modelljét használta fel a szexualitással foglalkozó könyvében és közleményeiben. Az empátiáról szóló írás így a szerző szakmai munkásságának bonyolultabb összefüggés-rendszerébe került. A társadalmi jelentőség felismerése Talán az eredeti sokszorosítvány, a cikk a Magyar Pszichológiai Szemlében és a kommunikációelméleti írások sora együtt járulhatott ahhoz hozzá, hogy többen felismerték az empátia koncepciójának fontosságát, és igyekeztek elősegíteni, hogy a témáról könyv jelenjen meg. A szerző tudta nélkül hatottak ezek az erők, a szerző számára csak a felkérés megtisztelő gesztusa közvetítette őket. A kínálkozó lehetőségnek nem lehetett ellenállni, pedig több más fontos könyv megírása lett volna napirenden, és nagyon sok beteg kért volna közvetlen segítséget, már-már megrendítve a szerzőt, hogy szabad-e írni, tudományos munkával foglalkozni, mikor nagyon sok szenvedő igényelné, hogy bajait gyógyítsa, enyhítse valaki. A társadalmi szükséglet a téma iránt Különös módon a bajbajutottak, szenvedők száma, sürgető és követelő jelentkezése volt az, ami a könyv megírásának elvállalását végül is eldöntötte. Be kellett látni, hogy a pszichoterápiás ellátás fejletlensége, sőt lényegében teljes hiánya (abban az időben), nem ellensúlyozható azzal, hogy valaki esetleg minden idejét és energiáját feláldozza a betegekért, ha felhagy minden világi hívsággal, és mintegy szerzetesi szolgálatként segít, gyógyít. A pszichoterápia nagyon sok időt igényel, és egy szakember csak kevés beteget láthat el akkor is, ha megfeszül, ha semmi mást nem csinál. De igazában a pszichoterápia nem csupán egyéni vállalkozás. Csapatmunka, amihez társak kellenek, rendszerfüggő, vagyis nagyon sok múlik azon, hogy időben jelentkezik-e a beteg, segítik-e a folyamatot más orvosok és pszichológusok, akik a beteggel kapcsolatba kerültek, sőt él-e valamilyen ismeret a betegben és hozzátartozóiban arról, hogy a bajok, konfliktusok, tünetek az emberi kapcsolatokból, az élményvilág zavaraiból, az egyén és a társadalmi környezet viszonyának ellentmondásaiból erednek, illetve tudnak-e valamit arról, hogy mi a segítség módja, mi a pszichológiai eszközökkel segíteni igyekvő orvos dolga, feladata, hogyan kell azzal együttműködni. A feladat vállalása Világossá vált tehát, hogy a felkérés különleges alkalom, sajátos kihívás, ami próbára teszi a szakmai elkötelezettséget, amiért le kell mondani más kötelezettségekről. A szerző számára ez azt jelentette, hogy el kellett halasztania egy szakmonográfia (Orvosi szexológia és szexuálpatológia), ami esetleg tudományos


FÜGGELÉK

fokozatot és hivatalos elismerést hozhatott volna, illetve egy esszékötet (Párkapcsolatok és szexuális viszonyok Magyarországon – a „Magyarország felfedezése” sorozat megbízásából) megírását, ami viszont esetleg népszerűséget, közfigyelmet és – sajnos nem utolsó sorban említendő módon – anyagi előnyöket jelenthetett volna. A döntés megszületett, és ezen azután az sem változtatott, hogy időközben új munkakör követelményeinek kellett eleget tenni, mód nyílt, hogy megszerveződjön az (akkor) egyik első pszichoterápiás osztály a szerző vezetése alatt. A kézirat kb. fél év alatt elkészült, olyan módon, hogy a napi munkából nem adatott meg percnyi kiszakadás, hogy közben folytak nemcsak a szerző betegellátó, osztályszervező és osztályvezetői munkái, hanem különféle szerkesztőségi és egyéb tevékenységei is. Talán szégyen bevallani, de tény, hogy a felkészülésre nem maradt több idő, mint jegyzetek átnézése, gondolkodás – főleg autóutak során, különböző feladatok közötti időkben – és néhány vázlat. A szöveg lényegében az első gépelés maradt. A segítő szerkesztő érdeme Itt kell megemlíteni, hogy a könyv aligha született volna meg a szerkesztő, Fehér Imréné ösztönzése és segítsége nélkül. Ő gyakorolta az empátiát, amiről csak írt a könyv. Segítsége nem csupán ebben a könyvben öltött testet. Nem túlzás azt állítani, hogy a korszerű, magyar nyelvű lélektani szakirodalom nagyrészt az ő munkájának köszönhető. A szerző más könyvekben is dolgozott vele együtt, nemcsak saját művei voltak ezek, hanem más szerzők tervezetei, lektorálásra váró kéziratai, ellenőrzést igénylő fordításai stb. Összességében hatalmas volumenű közlemény az, ami neki köszönheti létét. Megkapja-e a hazai pszichológia e szerény munkása egykor az őt megillető elismerést? Nem tudni. A szerző azonban soha nem felejti el azt, amit Fehér Imréné tett az elmúlt két évtizedben, azokat a munkáit sem, amik a saját könyveitől vagy szakirodalmi közreműködéseitől teljesen függetlenek. Végső soron az empátiáról szóló könyv is Fehér Imréné vízióját, törekvését, munkásságát testesíti meg, és ezért legalább most megilleti az őszinte és szívből jövő köszönet. A könyv sajátos jellege Az empátia... így útjára indult, sok szempontból különleges módon, például sajátosan szabad hangvétellel, ami teljesen eltérő volt, mint a megszokott akadémikus pszichológia vagy mint a szokványos népszerűsítés. Olyan könyv lett belőle, melyet egyetemi tananyagnak vagy kötelező olvasmánynak is lehetett használni, de amit a művelt laikus is megértett (és mint a reakciókból kitűnik, valóban jórészt meg is értett!). Nem kellett alkalmazkodnia semmiféle korlátozáshoz, volt módja megkérdőjelezni nemcsak olyan felfogásokat, amiket korábban (a megírás időpontjának közelmúltjában) még hivatalos álláspontoknak tekintettek, hanem olyan szemléleti pozíciókat is, amik ma is alapjai a hivatalos lélektannak és a pszichiátriának (például a logikai pozitivizmus, az empiricizmus egyeduralmát stb.). A könyv eme sajátosságai ma is eléggé egyedülállóak és úttörőek a magyar nyelvű szakirodalomban. Ezért ezeket az új, átdolgozott kiadásban sem kell szégyellni, és e szempontok most is változatlanul megmaradtak, mint a könyv alaphipotézisei (legfeljebb csiszoltabb megfogalmazásban, néhány újabb érvvel, adattal kiegészítve). Az empátiára szükség van A könyvre kapott válaszok, reakciók nyomán bizonyos, hogy rendkívüli jelentősége van annak a felismerésnek, hogy a hétköznapok embere is képes ugyanazokra a megismerési műveletekre, amelyek a pszichológiai és társadalomtudományi kutatásban is használatosak, és hogy e képesség fejleszthető. Az empátia perspektívája korántsem terjedt el kellőképpen, és korántsem gyakorolta az őt megillető befolyást a tudományra, a terápiás gyakorlatra és a lakosság pszichológiai kulturáltságára. Éppen ezért a könyv új kiadása előtt is feladat - ha szabad így fogalmazni –, misszió áll, igen jó lenne, ha az olvasók – szakemberek és önmaguk sorsán, emberi kapcsolatain gondolkodók egyaránt – újra kedvezően fogadnák. (Empátia – a beleélés lélektana. 1985, Gondolat Kiadó, Budapest, Harmadik, átdolgozott és bővített kiadás) Kiadás- történet 3. Előszó a negyedik, átdolgozott kiadáshoz: A kezében tartott könyv első változata 1978-ban jelent meg. Az első kiadás 10 000 példánya igen gyorsan elfogyott, sok kedvező visszajelzés érkezett róla, s számos értő és elemző recenzió méltatta. Emiatt új kiadásról döntöttek, amely – ma már talán nevetséges, de akkor ilyenek voltak a viszonyok – aránylag gyorsan, 1980-ban került ki az üzletekbe. Ekkor még az első kiadáson nem lehetett változtatni, csak néhány sajtóhibát sikerült kijavítani rajta. Majd évekbe telt, amíg – némi kibővítéssel és átdolgozással – útjának indulhatott a harmadik kiadás is 1985-ben. Ennek a kötetei is – mint a korábbiak – hetek alatt elkeltek. Hiánycikk lett


FÜGGELÉK

Ámbár a könyv nagyon sikeres volt, további kiadására a mai napig nem került sor. Ugyanis – a korszak paradoxonjaként – a veszteség a példányszámmal együtt nőtt, így senki sem vállalta a megjelentetést. Pedig közben – mivel a kötetből tankönyv vagy kötelező olvasmány lett több főiskolán és más tanintézetben – nagyon nagy igény támadtiránta. A fogalom nagy hatása és hatásterületei Az igény érthető, hiszen amikor az empátia fogalma, jelensége ismertté vált, nagyon nagy lett az érdeklődés iránta. Ennek számos gyökerevan. Pl. a pszichológusok, pszichoterapeuták hermeneutikus módszert, fontos magyarázó elvet kaptak a koncepcióban. A pedagógusok és más – emberrel foglalkozó – szakemberek is eszközt és elméleti szempontot találtakbenne. A saját – lelki és kapcsolati – problémáival küzdő művelt átlagember számára is segítséget nyújtott a könyv, az empátia bemutatása révén (ezt nagyon sok olvasói levél és tájékoztatás mutatta). Végül aköztudat is sajátosan rezonált, hiszen aligha volt még egy lélektani tudományos fogalom, amely ennyire átment volna a köztudatba. Míg a könyv megjelenése előtt jószerivel a magyar nyelvű szakirodalomban sem fordult elő az empátia szó, a nyolcvanas években már teli volt vele asajtó és a mindennapi köznyelv is gyakran használta, ma pedig közéleti szótárunk szerves része. A szóhasználat lényegében helyes, hiszen az empátiát az emberek, mint a mélyreható, lényegi megértés, a beleéléskifejezését említik, és még az a jelentési konnotáció is helyes, hogy akivel szemben empátiát tanúsítunk, azt valamennyire tiszteljük, elfogadjuk, emberszámba vesszük. Tudományosság vagy közérthetőség Mindebből látható, hogy a könyv sokféle rétegnek szólt. Nem is véletlenül. Magam szakkönyvet szerettem volna írni, de az akkori kiadó szélesebb olvasóréteget kívánt megszólítani. Ebből bizonyos feszültség is támadt, s ennek következtében bizonyos részek, szakkifejezések, hivatkozások kimaradtak, más részek a közérthetőség jegyében egyszerűsödtek. Én szívesebben maradtam volna tudományosabb szinten, noha eleve túl tekintettem a pszichológiával hivatásszerűen foglalkozók szűk rétegén. Azonban már volt olyan tapasztalatom, hogy az olvasók többsége megérti a tudományos fejtegetéseket, és ha valaminek utána kell néznie – mert a kifejezés idegen –, az inkább motiváló erejű. A pszichológiai ismeretterjesztés ugyanis csak a művelődni vágyó, fejlődő embereket éri el, akik szívesen tanulnak, és inkább igénylik az olvasmány kihívását, szeretik a magasabb mércét. Az a tudomány, amit én művelek, különben sem áll nagyon messze a közgondolkodástól. Öntudatlan képesség felismerése Éppen ez a szempont, ez a paradigma a fontos az empátia jelenségében is. Az empátiát nem a lélektan találta fel, ez mindennapi érintkezéseink szerves eleme, erre a tudomány csupán ráismert, megpróbálta elnevezni, meghatározni, megpróbálta a fogalom alkalmazását pontosítani, kritériumokba foglalni. Az én felfogásom szerint a pszichológiának éppen az a lényege, hogy az ember ismerjen rá azokra a képességeire, amelyekkel életét a társas térben irányítja, amelyek segítségével kommunikál, kapcsolatokat hoz létre és tart fenn, emberi problémákat old meg. Az elmúlt évek nagy tudományos felismerése éppen az, hogy az emberben működő hétköznapi társadalomlélektan meglepően hatékony és bonyolult, és ennek feltárása és fejlesztése a lélektan valódi útja. Az ember új, társadalmi paradigmája A paradigma fogalma nem véletlenül kerül elő ezzel kapcsolatosan. Thomas Kuhn értelmében való paradigmaváltás zajlik ugyanis a pszichológiában. A behaviorizmus és a vele járó logikai pozitivizmus uralma inog. Még erős ennek – a természettudományokat utánozni próbáló – tudományelméleti rendszernek a befolyása, hiszen hatalmas szervezeti-intézményes erők védik, de egyre nyilvánvalóbb, hogy nem vezet messzire az embert kívülről vizsgáló, objektiváló tudományos megközelítés. Az ember nem egyszerűen endogén vagy társadalmi szabályszerűségek megjelenítője viselkedésében, hanem érző, tervező, szervezőés döntő társadalmi lény, aki mind önmagához, mind társaihoz való viszonyában alkalmazza azokat a szempontokat és folyamatokat, amelyeket a lélektan vagy a szociológia leír, mégpedig sajátos kognitív-emocionális reprezentációkkal együtt. Például alkalmazza az empátiát, és ha nem is így nevezi, megvannak az élményei, ezek megnevezési módjai és ezeknek elvont kifejezési formái, amelyeken át a jelenségre rá tud ismerni és ezt tudatosítani képes. A szemlélet spontán fejlesztő hatása Nem vaknak írjuk le tehát a színeket, hanem természetes megismerési, lelki folyamatokat segítünk elő ezzel a fajta tudománnyal, ezzel a paradigmával, és ez éppen nem igényli a hagyományos közérthetőséget, a didaktikus,


FÜGGELÉK

induktív magyarázatot, itt inkább a szemléletet kell megadni, és akkor az eszmélődéshez, önreflexióhoz szokott ember maga viszi tovább a prométeuszi lángot és maga ismer rá bizonyos összefüggésekre. Új lélektani antropológia Gadamer gondolatát kölcsönvéve, ez a megközelítés másfajta lélektani emberképet tételez és dolgoz ki, más pszichológiai antropológia következik belőle. Éppen ez tette nehézzé térnyerését is, hiszen – főleg ezért – az uralkodó tudományosság nehezen fogadja be. Éppen az ilyen ellenállás miatt akartam eleve a művelt köztudathoz szólni, és nem elsősorban a pszichológusokhoz, hiszen ennek a nézőpontnak ők a természetes szövetségesei. Nem célban, hanem inkább módszerben tértem volna el annak idején a kiadói szándéktól. A könyv szerzői magyarázatainak okai Ez a dilemma indokolta az első és a harmadik kiadás hosszú és sok tekintetben apologetikus előszavait. Mint a régi világ praefatio-iban szoktak a szerzők, én is kértem a szíves olvasót a jóindulatú közelítésre. Érvelni próbáltam szemléletem, tárgyam létjogosultsága mellett. A harmadik kiadásban még a könyv hibáit is mentegetni akartam. Nem kis részben ugyanis e dilemmák miatt a könyv kedvezőtlen körülmények között, sietve íródott. Ehhez járult még az akkori kiadási gyakorlat számos kötöttsége és korlátozó tényezője. Csak egyet említsünk: még ilyen téma és ilyen könyv esetében is állandóan gondolni kellett az esetleges ideológiai kritikákra és ki is kellett védeni azokat. Amikor a könyv készült, még virágzott a „marxista pszichológia”, még ez volt a hivatalos közvélemény. Bár a szakemberek többsége ezt nem vállalta de – a tudományosság bástyái közé visszavonulva – az empíria materializmusát hangsúlyozták, és gyakran utaltak rá, hogy ami ennek nem megfelelő, az végső soron ideológiailag sem elfogadható, az az „idealizmushoz” áll közel. A tudománypolitikában ezek teljesen explicitek voltak, és a korszak vezető szakemberei ideológiai minősítő, címkéző működésükkel is védték befolyásukat és befolyási övezeteik határait. Ebben a közegben az én munkásságom inkább negatív referenciapont volt, amelyen a korszak szakmai ideológusai az elhárítást gyakorolták. Ennek nemcsak kellemetlen egzisztenciális következményei voltak, amelyeknek nyomait máig is viselem, hátrányait érzem, hanem mindez a kiadók számára veszedelmes szerzővé tett, akire speciálisan ügyelni kell. A magyarázatok elhagyásának szándéka Éppen ezért most nem követem azt a szokást, amit más munkáimban, hogy közreadom a korábbi előszavakat is. Nincs bennük szégyellni való, ma is vállalom, sőt, részleteiben fontosnak is tartom mindazt, amit leírtam, de attól félek, érdektelen már az olvasónak, s szükségtelen gondolati körökbe viszi. A lényeg ma egyszerűbben, könnyebben összefoglalható. Például ma már nem kell annyira érvelni az újfajta szemlélet mellett – ha ma még kisebbségben is van – már nagyon sok az előzménye, már sok előismeret tételezhető fel, akkor, amikor beszélünk róla. Ami azután nem igazolódott Ma már talán nem szükséges azzal érvelni, hogy a különféle pszichológiai iskolák, irányzatok között valamiféle szintézis kellene, hogy minden irányzat különböző előfeltevésekből, premisszákból indul ki, és igazában ezeken át értelmezhető csupán, stb. – mint ezt az első kiadás előszava próbálta. De talán érdemes megismételni azt a néhány premisszát, amit akkor lényegesnek tartottam kiemelni (Buda, 1978, 14-15; 1985, 24-25). Az empátia lényege „Az empátia (koncepciójának, – teszem hozzá a kontextus biztos felidézése érdekében most) lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetésen alapuló állítás (ezt ma szívem szerint kurziválnám), hogyaz ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele kapcsolatban lévő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, amelyek révén fel tudja idézni magában a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok (ismét aláhúzás kellene) tartalmát és összefüggéseit. E felidézés révén jut el a másik ember megértéséhez.” Egyik, de különösen fontos megismerési mód Az empátia a másik ember megismerésének nem az egyetlen, hanem csupán az egyik, sajátos módja. A megértés létrejöhet a megfigyelés, a másik embertől származó információk értékelése vagy a másik ember társas helyzete alapján történő következtetések révén is... Míg azonban a többi mechanizmus viszonylag általánost, sablonost ért meg a másik emberben, az empátia alkalmas arra, hogy a teljesen egyedi, sajátos, „idio-szinkratikus” lelki


FÜGGELÉK

tartalmak megértéséhez is hozzásegítsen. A többi megértési mód elsősorban intellektuális, értelmi jellegű, az empátia főleg az érzelmi viszonyok megértésén alapul. Képesség, amelyet fejleszteni kell További előfeltevés az, hogy azempátia minden ember képessége, de nem mindenki és nem minden helyzetben tudja alkalmazni. Az alkalmazás nemcsak általánosságban differenciális, mint ahogyan a pszichológiában minden. Tehát nemcsak olyan egyéni különbségei vannak, amelyek egyedi biológiai és környezeti körülmények összjátékából származnak – mint amilyenek például a különbségek az intelligenciahányados, az izomerő, a memória stb. képességeiben – hanem az empátia készsége lehet teljes inaktivitásban, vagy lehet különlegesen fejlett, vagy éppen különleges alkalmakra fenntartott... És amely nem érvényesül kellőképpen Általában az empátia olyan képesség, amely a mindennapi életben rendszerint nem kielégítően érvényesül, és ezért sok nehézség forrása is. Fejlesztése fontos a pszichológia gyakorlati felhasználása szempontjából is. Az emberi kapcsolatok zavarainak megoldásában az empátia igen lényeges vezérelvvé válhat. Az empátia és pszichoterápia alapja Néhány, előfeltevés értékű tételt a harmadik kiadás előszava is kiemelt (Buda, 1985, 12), például: „Apszichoterápia szakirodalmában a sok összegyűlt adat és megfigyelés alapján bizonyossá vált, hogy azempátia mindenféle pszichoterápia alapfolyamata, és minden pszichoterápiás módszer hatékonyságát elsősorban az határozza meg, hogy a pszichoterapeuta mennyire képes az empátiás megértésre és mennyire tudja ezt kifejezni, a páciens számára visszatükrözni.” Az ember különleges összekapcsoltsága a másikkal E kötetben az előszók további információit a javított és átdolgozott fejezetekbe építjük be, szintúgy az empátia elméletéből, szemléletéből eredő emberkép sajátosságait. Itt talán érdemes kiemelni zárógondolatként – amit több recenzió is kiemelt, és amit főleg a könyvvel kapcsolatos interjúk és rádióbeszélgetések során próbáltam aláhúzni –, hogy az empátia érdekes tanulsága: azemberek indulati, érzelmi, hangulati vonatkozásban minden más élőlény fajtársi közösségénél nagyobb mértékben összekötöttek egymással. A kötelék az empátia, illetve a nemverbális kommunikáció sokféle csatornája, és hogy az ember a kulturális és civilizációs (Ariès, 1987, Elias, 1987 stb.) fejlődés révén vált igazi individuummá, lett – ahogyan Ady Endre írta – „Észak-fok, titok, idegenség, lidérces messzi fény” a másik ember számára (és csak saját énélményében „fennség”...), miközben nem tud így maradni, szeretné magát megmutatni... A fennség és az idegenség falai közé be lehet hatolni, az individuáció magányából ki lehet lépni, ez a segítő emberi gyakorlatok tapasztalata és ezt hirdeti sokféle modern gondolati irányzat és eszmeáramlat is (mint például a new age „filozófia” és sok más hasonló felfogás). Az új szempont fontossága Szeretnénk, ha ez a könyv ennek a különös emberi lehetőségnek és egybekapcsoltságnak a tényeit, elveit, mechanizmusait közérthetővé tudná tenni. A kedves olvasót arra kérjük, hogy fogadja ezt a könyvet szívesen és – továbbgondolva mindazt, amit leírunk – éljen az empátia eszközével. Megéri. (Empátia... a beleélés lélektana. Előszó. 1993, Ego School Bt., Budapest, Negyedik, átdolgozott kiadás) A sok új ismeret dilemmája 4. Előszó az ötödik kiadáshoz: 13 éve halogatom e könyv új kiadását. Már amikor először megjelent, akkor sem voltam biztos benne, hogy így lesz-e jó, és azóta mindig azt éreztem, újra kellene írni. Ezért is, mert éppen akkor nőtt meg az empátia iránt a nemzetközi tudományos érdeklődés, amikor az első kiadás megjelent, és azóta nagyon sok közlemény jelent meg róla. Ezek új adatait és elméleteit, a kialakuló vitákat figyelembe kellett volna vennem. De azért is foglalkoztatott új szöveg megalkotása, mert jól láttam, mennyire kaleidoszkópszerű ez az egész kérdéskör, hányféle szempontból lehet közelíteni hozzá. Szinte tükrözi a lélektan és a társadalomtudományok dilemmáit, nagyon sok ellentmondás kerül benne elő. A beleélő, érzelmileg rezonatív megértés összetett fogalmi konstrukció, de alapja, tartalma, gyakorlati alkalmazása tapasztalati valóság, amely a tudományos empíria számára is hozzáférhető. Az új és új kutatási adatok sokban módosítják, de alapjában nem változtatják meg az empátia koncepcióját, még kevésbé felhasználását az emberek fejlesztésének, segítő befolyásolásának sokféle területén. De az összkép mindig más, ha különböző nézőpontokból vizsgáljuk. Magamnak is sokat változott a viszonyom a témához az eltelt évtizedek során, kezdetben a gyakorló orvos, 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FÜGGELÉK

pszichiáter, később a kommunikációelmélet, a szociálpszichológia, a lélektani antropológia perspektívái váltak számomra vonzóbbá. Minden közelítésemben megmaradt az érdeklődés az alapvető ismeretelméleti kérdés iránt, hogyan lehet tudományos fogalmakkal szabadosabban leírni a társas helyzetekben, segítő kapcsolatokban használt empátiát és hogyan lehet bizonyítani a különböző feltevéseket, elméleti összegzéseket. Ez a kérdés nagyon bonyolult tudománypolitikai kontextusokban ismételten felmerült az elmúlt évtizedekben és aktuális ma is. És a korábbi előszavak Ezt a kérdést próbáltam megvilágítani a korábbi előszavakban. Most ezt nem tárgyalom újra, de fontosnak érzem, ezért függelékként felvettem az előszókat e kiadásba is. Újra a kérdés: szakanyag vagy közérthetőség Mindig erős volt bennem a kísértés, hogy szakszerűbb, elvontabb, feszesebb szövegként adjam közre a könyvet, az említett megközelítésmódok közül a tudományos elemzésnek adjak nagyobb hangsúlyt. Ám a könyv visszhangjai mindig újra meggyőztek, és most is ezt éreztem, hogy az empátiáról úgy kell írni, hogy a művelt átlagember is megértse, és hogy a legkülönbözőbb életszférákban is össze tudják kapcsolni az emberek, különösen a szakemberek a saját munkakörük ismereteivel és hétköznapi praxisaival. Bár a könyvvel most sem lettem teljesen elégedett, az első megjelenésektől kezdve érzékelnem kellett, és most sem felejthetem el, hogy ez a törekvés váltott ki visszhangot az olvasókban ettől lett a kötet sikeres, sok felsőoktatási intézményben segédkönyv vagy ajánlott olvasmány. A mindennapi gondolkodásra irányulás hangsúlya Ezt a hangnemet akartam most is megtartani, miközben számot vetettem az újabb adatokkal is. Párbeszéd, ösztönzés, további tanulmányok kedvének felkeltése volt a célom, abban, bárki is legyen, aki a könyvet elolvassa. Nagy gond volt, hogy minél világosabban és teljesebben akartam kifejteni valamit, annál mélyrehatóbb előismeretekre, szövegkörnyezetekre kellett volna utalnom, annál több hivatkozásra lett volna szükség. Minden mélyebb összefüggés komplex, valamiféle elméleti háttér, ezért sajnos nem elég új kutatási eredményeket vagy adatokat említeni, interpretációk kellenek, és ebben nehéz megtartani a szöveg általános elvontsági szintjét, logikai rendszerét. Csak példaként említem, hogy a könyv teljes szakszerűségéhez olyan lelki jelenségeket, pszichológiai témaköröket kellett volna szabatosan és részletesen tárgyalnom, mint a figyelem, a memória, az érzelem, a kognitív rendszer működése, az én fejlődése és működése, a viselkedés önszabályozása, a szociális reprezentációk, a szoros és érzelemteli emberi kapcsolatok, a kommunikáció vagy a csoportlélektan. Ma már ezek idegélettani alapjai vagy evolúciós háttértényezői is fontosak, szinte kihagyhatatlanok. Mindezekről egy könyvben igazán tudományosan aligha lehet szólni. A közérthetőségi cél megmaradása Végül ez született, és nagyon remélem, hogy most is olyan szívesen fogadják az olvasók, mint a korábbi kiadások esetében. Bízom benn, hogy az érdeklődő úgy fog viszonyulni hozzá, mint az empátia során szoktunk a felsejlő lelki tartalmakhoz, ha rögtön nem is érti teljesen, akkor is tovább megy az olvasásban, és megérteni, megfejteni igyekszik a dolgokat, ha rögtön nem is érti teljesen, a szakember pedig beleéli magát a nehéz témakört bemutatni akaró szerző nehéz helyzetébe, és megérti, hogy ilyen összetett jelenségekben nem lehet teljességet elérni, nem sikerül mindent jól leírni és érvekkel alátámasztani. A szemlélettel együtt Az empátia vonatkozásában talán a szemlélet a lényeg. A másik ember, a társas helyzet, az interszubjektivitás és a segítés lehetősége. Talán ez a lényeg kiviláglik most is a könyvből. (Empátia. A beleélés lélektana. Folyamatok, alkalmazás, új szempontok. 2006, Urbis Könyvkiadó, Budapest, Ötödik kiadás)


22. fejezet - Irodalom1 Adams, G. R. et al, (1982): Antecedents of affective role-taking behavior: adolescent perceptions of parental socialization styles. Journal of Adolescence, 5. 259–265. Aderman, D., Berkowitz, L. (1970): Observational Set. Empathy and Helping. Journal of Personality and Social Psychology, 14. 141–148. Adler, A., Furtmüller, H. (1914): Heilen und Bilden. Ärztlichepedagogische Arbeiten des Vereins für Individualpsychologie. Ernst Reinhard Verl., München. Aichhorn, A. (1925): Verwahrloste Jugend. Die Psychoanalyse in der Führsor geerziehung. Zehn Vorträge zur ersten Einführung. Internationaler Psychoanaly tische Verlag, Leipzig-Wien-Zürich. Allen, J. G., Fonagy, P. (eds.) (2006): Handbook of Mentalization. Based Treatment.Wiley, Chichester. Ammon, G. (1980): Dynamische Psychiatrie. Kindler Verlag, München. Anderson, A. K., Hummel T. J., Gibson D. L. (1970): An Experimental Assessment of Video-Tape Feedback on Two Pregroup Orientation Procedures in a Human Relations Training Laboratory. Comparative Group Studies, 1. 156–176. Aragno, A. (2008): The Language of Empathy: An Analysis of its Constitution. Development and Role in Psychoanalytic Listening. Journal of the American Psychoanalytic Association, 86. 713–740. Ardrey, R. (1966): The Territorial Imperative. A Personal Inquiry into the Animal Origins of Property and Nations. Atheneum, New York. Argyle, M. (1967): The Psychology of Interpersonal Behavior. Penguin Books, Harmondsworth, Middlesex. Argyle, M. (1975): Bodily Communication. International Universities Press, New York. Ariés, Ph. (1987): Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Gondolat, Budapest. Armstrong, M. (1999): A Handbook of Human Resource Management Practice. (seventh ed.) Kogan Page, London. Ashby, R. W. (1960): Design for a Brain. Chapman and Hall, London. Bacal, H. A. (ed.) (1998): Optimal Responsiveness. How Therapists Heal Their Patients. Jason Aronson, Northvale, NJ, London. Bach, G. (1972): Streiten Verbindet. 2. Auflage. Bartelsmann Verlag, Gütersloh. Bachrach, H. M. (1976): Empathy. We Know What We Mean But What Do We Measure? Archives of General Psychiatry, 33. 35–38. Bagdy E. (szerk.) (2002): Párkapcsolatok dinamikája. Interakciódinamikai vizsgá latok a közös Rorschach teszttel. Animula, Budapest. Bálint, M. (1972): Die Bedeutung der Forschung in der Psychotherapie für die Psychoanalyse. Psyche, 26. 1–19. Banaka, W. H. (1971): Training in Depth Interviewing. Harper and Row, New York. Bandura, A., Walters, R. (1963): Social learning and personality development. Holt, Rinehart and Winston, New York.

Az angol nyelvű címek különbségei részben az amerikai és brit helyesírás eltéréseiből erednek, részben az idézett könyvek és folyóiratok kiadóinak különböző címírási konvencióiból (sok esetben a címekben lévő szavak nagy betűvel kezdődnek, míg máskor csak a mondatkezdő szó kezdődik nagybetűvel). 1


Irodalom

Bang, R. (1980): Acélzott beszélgetés. A beszélgetés, mint gyógyító és nevelő eljárás. 3. kiadás. Tankönyvkiadó Budapest. Bányai É., Benczur L. (szerk.) (2008): A hipnózis és hipnoterápia alapjai. Szöveg gyűjtemény. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Barber, T. X. (1969): Hypnosis. A Scientific Approach. D. Van Nostrand, New York. Barnett, M. A. et al. (1980a): Antecedents of empathy : Retrospective accounts of early socialization. Personality and Social Psychology Bulletin, 6. 361–365. Barnett, M. A. et al. (1980b): Empathy in young children: Relation on to parent’s empathy, affection and emphasis on the feelings of others. Barret-Lennard, G. T. (1976): Empathy in Human Relationships: Significance, Nature and Measurement. Australian Psychologist, 11. 2. 173–184. Basch, M. F. (1983): Empathic Understanding: A Review of the Concept and Some Theoretical Considerations. Journal of the American Psychoanalytic Association, 31.1. 101–126. Bateman, A. W., Fonagy, P. (2008): Psychotherapie der Borderline-Persön-lichkeits störung. Ein mentalisierungsgestütztes Behandlungskonzept. Psychosozial-Verlag, Giessen. Bateson, G. et al. (1956): Toward a Theory of Schizophrenia. Behavioural Science, 1. 251–264. Bateson, G. et al. (1963): A Note on the Double Bind – 1962. Family Process, 2. 154–161. Batson, C. D. et al. (1981): Is Empathic Emotion a Source of Altruistic Motivation? Journal of Personality and Social Psychology, 40. 2. 290–302. Batson, C. D. (1991): The altruism question: Toward a social-psychological answer. Erlbaum Associates, Hillsdale, N.J. Batson, C. D. et al. (2005): Similarity and nurturance: Two possible sources of empathy for strangers. Basic and Applies Social Psychology, 27. 15–25. Bauer, J. (2010): Miért érzem azt, amit te? Ösztönös kommunikáció és a tükör neuronok titka. Ursus Libri, Budapest. Baumgartel, H., Bennis W. G., De, N. R. (eds.) (1967): Readings in Group Develop ment for Managers and Trainers. Asia Publishing House, London. Becker, H. (1963): Outsiders. Studies in the Sociology of Deviance. The Free Press, New York. Berghammer, R., Szilicsányi A., Szedmák, S. (1996): Orvostanhallgatók empátiás készségének vizsgálata tesztmódszerekkel. Végeken. A regionális mentálhigiénés és pszichoszomatikus kutatások folyóirata, 7. 15–19. Bergin, A. E. (1966): Some Implications of Psychotherapy Research for Practice. Journal of Abnormal Psychology, 71. 235–246. Bergin, A. E., Garfield, S. L. (eds.) (1994): Handbook of Psychotherapy and Behavior Change. (fourth ed.) John Wiley and Sons, New York, Chichester. Bergin, A. E., Jasper, L. G. (1969): Correlates of Empathy in Psychotherapy: a replication. Journal of Abnormal Psychology, 74. 1477–1481. Berne, E. (1964): Games People Play. The Psychology of Human Relationships. Grove Press, New York. Berne, E. (1997): Sorskönyv. Háttér Kiadó, Budapest. Bevir, M., Stueber, K. (2011): Empathy. Rationality and Explanation. Journal of the Philosohpy of History, 5. 2. 147–162.


Irodalom

Biddle, B. J., Thomas, E. J. (eds.) (1966): Role Theory. Concepts and Research. Wiley, New York. Birdwhistell, R. L. (1952): Introduction to Kinesics. University of Louisville Press, Louisville. Birdwhistell, R. L. (1970): Kinesics and Context. Essays on Body Motion Commu nication. Ballantine Books, New York. Bíró E. (2004): A viselkedésben megjelenő interakciós szinkronitás vizsgálatának módszertani problémái. Magyar Pszichológiai Szemle, LIX. 4. 471–492. Bleuler, E. (1916): Lehrbuch der Psychologie. Springer Verlag. Bloom, S. W. (1963): The Doctor and His Patient. A Sociological Interpretation. Russel Sage Foundation, New York. Bohanan, P. (ed.) (1971): Divorce and After. Doubleday, New York. Bohart, A. G., Greenberg, L. S. (eds.) (1997): Empathy Reconsidered. New Directions in Psychotherapy. American Psychological Association, Washington, D.C. Bradford, L. P., Gibb, J. R., Benne, K. D. (eds.) (1964): T-Group Theory and Labora tory Method. Innovation in Reeducation. Wiley, New York. Brocher, T. (1967): Gruppendynamik und Erwachsenenbildung. Zum Problem der Entwicklung von Konformismus oder Autonomie in Arbeitsgruppen. Georg Westermann Verlag, Braunschweig. Brocher, T. (1975): Csoportdinamika és felnőttoktatás. Tankönyvkiadó, Budapest. Brothers, L. (1989): A Biological Perspective on Empathy. American Journal of Psychiatry, 146. 1. 10–19. Buber, M. (1947): Between Man and Man. Kegan Paul, London. Buchholtz, M. B. (Hg.) (1993): Metaphernanalyse. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen. Buck, R. (1979): Measuring Individual Differences in the Nonverbal Communi cation of Affect: The Slideviewing Paradigm. Human Communication Research, 6. 1. 47–57 Buda B. (1965): „Double-Bind”. Kommunikációs-szociálpszichológiai elmélet a schizophrénia keletkezéséről. Magyar Pszichológiai Szemle, XXII. 540–546. Buda B. (1967): A közvetlen emberi kommunikáció modern elmélete és ennek pedagógiai perspektívái. Pedagógiai Szemle, XVII. 925–941. Buda B. (1971a): A tömegkommunikáció szociohigiénés szerepe és jelentősége. MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Tanulmányok sorozat. III./6. Budapest. Buda B. (szerk.) (1971b): A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Buda pest. Buda B. (1972): Szempontok a pszichoterápia eredményessége és a kiképzés problémáihoz. Magyar Pszichológiai Szemle, IXXX. 81–92. Buda B. (1973): Az orvos-beteg kapcsolat lélektana és a pszichoterápia alapvonalai. in: Trencséni T. (szerk.) A gyakorló orvos enciklopédiája. Medicina, Budapest, I. 39–76. Buda B. (1974a): A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. MRT Tömeg kommunikációs Kutatóközpont. Szakkönyvtár sorozat. 25. Budapest. Buda B. (1974b): Kommunikációelméleti szöveggyűjtemény. 1. Általános kommunikációelmélet. Tankönyvkiadó (ELTE-jegyzet). Buda B. (1975): A közvetlen emberi kommunikáció promotív aspektusa. Magyar Pszichológiai Szemle, XXXII. 397–407.


Irodalom

Buda B. (1976): Az empátia jelensége és jelentősége a pszichoterápiában. Magyar Pszichológiai Szemle, XXXII. 397–407. Buda B. (1977): Ellentmondások korunk medicinájában és ezek tükröződése az orvos személyiségében. Orvosi Hetilap, 118. 2379–2386. Buda B. (szerk.): (1981): Pszichoterápia. Gondolat, Budapest. Buda B. (1982): A tudattalan szemantikai elmélete. A szavak és a fogalmak szerepe a viselkedés szabályozásában és az énműködések szervezésében. Pszichológia, 2. 1. 47–65. Buda B. (1986): A személyiségfejlődés és nevelés szociálpszichológiája. Tankönyv kiadó, Budapest. Buda B. (1994a): A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. (harmadik, átdolgozott és kibővített kiadás). Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, (1994a = Animula, Budapest). Buda B. (1994b): Fejezetek az orvosi szociológia és társadalomlélektan tárgyköréből. TÁMASZ Alapítvány, Budapest. Buda B. (1997): A szexualitás lélektana. Élmény – magatartás – emberi kapcsolat. MAPET-Végeken, Budapest. Buda B. (2001): Az öngyilkosság. Orvosi és társadalomtudományi tanulmányok. (második, bővített kiadás). Animula, Budapest. Buda B. (2004): Pszichoterápia. Kapcsolat és kommunikáció. Akadémiai Kiadó, Budapest. Buda B. (2011): Az elme gyógyítása. Kritikus pillantások egy különös orvosi szak területre. Háttér Kiadó, Budapest. Buda B. (2004): Pszichoterápia. Kapcsolat és kommunikáció. Akadémiai Kiadó, Budapest. Buda B., Kopp M. (szerk.) (2001): Magatartástudományok. Medicina, Budapest. Buda B., Havas O. (1974): A felnőttkor küszöbén. Tankönyvkiadó, Budapest. Buda B., Szilágyi V. (1974): Párválasztás. A párkapcsolatok pszichológiája. Gondolat, Budapest. Buie, D. H. (1981): Empathy, Its Nature and Limitations. Journal of the American Psychoanalytic Association, 29. 2. 281–308. Bugental, J. F. T. (ed.) (1967): Challenges of Humanistic Psychology. McGraw-Hill, New York. Burleson, B. R., Albrecht, T. L. Sarason, I. G. (eds.) (1994): Communication of social support. Sage Publication, Thousand Oaks, London. Button, G. (ed.) (1991): Ethnomethodology and the Human Sciences. Cambridge University Press, Cambridge. Bühler, Ch. (1959): Der menschliche Lebenslauf als psychologische Problem. Verlag für Psychologie, Hogrefe, Göttingen. Bühler, Ch. (1962): Psychologie im Leben unserer Zeit. Droemer-Knaur, München, Zürich. Bühler, Ch., Massarik, F. (eds.) (1969): Lebenslauf und Lebensziele. Studien in humanistisch-psychologischer Sicht. G. Fischer, Stuttgart. Caggiano, V. et al. (2009): Mirror Neurons Differentially Encode the Peripersonal and Extrapersonal Space of Monkeys. Science, 324. 403–406. DOI: 10. 1126/science.1166818 Cameron, N. (1943): The Paranoid Pseudo-Community. American Journal of So ciology, 49. 32–38. Cameron, E. M. (1999): Unconscious Communication in Psychotherapy. Open Uni versity Press, Buckingham, Philadelphia.


Irodalom

Campbell, J. P., Dunette, M. D. (1968): Effectiveness of T-Group. Experiences in Managerial Training and Development. Psychological Bulletin, 70. 73–104. Carkhuff, R. R. (1969): Helping and Human Relationships. A Primer for Lay and Professional Helpers. Vol. 1. Selection and Training. Vol. 2. Practice and Research. Holt, Rinehart and Winston, New York. Carr, L. et al. (2003): Neural mechanisms if empathy in humans: A relay from neural systems for imitation to limbic areas. Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA 100. 5497–5502. Carruthers, O., Smith, P. K. (eds.) (1996): Theories of Mind. Cambridge University Press, Cambridge. Cavanagh, D. J. (1992): Recent Developments in Expressed Emotion and Schizo phrenia. British Journal of Psychiatry, 160. 601–620. Carver, C. S., Scheier, M. F. (1998): Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest. Cassidy, J., Shaver, P. R. (eds.) (1999): Handbook of Attachment. Theory, Research, and Clinical Applications. The Guilford Press, New York. Clark, K. B. (1980): Empathy: a neglected topic in psychological research. American Psychologist, 35. 187–190. Clekly, H. M. (1955): The Mask of Sanity. Mosby, St. Louis. Cohen, B. D., Epstein, V. (1981): Empathic Communication in Process Groups. Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 18. 493–500. Coleman, D. (1997): Érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó, Budapest. Cook, M. (1971): Interpersonal Perception. Penguin Books, Harmondsworth, Middlesex. Condon, W. S. (1982): Cultural microrythms. in: Davis, 1982, 53–78. Cox, M., Theilgaard, A. (1987): Mutative Metaphors in Psychotherapy. The Aeolian Mode. Tavistock Publications, London, New York. Csabai M. (2007): Tünetvándorlás. A hisztériától a krónikus fáradtságig. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest. Csányi V. (1999): Az emberi természet, Humánetológia. Vince Kiadó, Budapest. Császi L. (2002): A média rítusai. A kommunikáció neodurkheimi elmélete. Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest. Dahl, H., Kächele, H., Thomä, H. (eds.) (1988): Psychoanalytic Process Research Strategies. Springer-Verlag, Berlin-Heidelberg-New York. Davis, M. (ed.) (1982): InteractionTythms. Periodicity in communicativebehavior. Human Sciences Press, New York. Davis, M. H. (1983): Measuring individual differences in empathy: Evidence for a multidimensional approach. Journal of Personality and Social Psychology, 44. 113–126. Davis, M. H. (1994): Empathy. Brown and Benchmark, Madison, CT. Däumling, A. M. (1970): Sensitivity Training. Gruppenspsychotherapie und Grup pendynamik. 4. 1. 16. Dilthely, W. (1974): A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat, Budapest. DiMatteo, M. R. (1979): A Social Psychological Analysis TowardaScienceoftheArtofMedicine. JournalofSocialIssues, 35. 1. 12–33.

of

Psychician-Patient

Rapport:

Demetrovics, Zs. (szerk.) (2000): A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula, Budapest.


Irodalom

Deutsch, F., Madle, R. A. (1975): Empathy: Historic and current conceptualization, measurement and a cognitive theoretical perspective. Human Development, 18. 267–287. Dobbs, D. (2006): A Revealing Reflection. Scientific American, Mind, April/May, 22–27. Domes, G., Schulze, Herpertz, S. S. (2009): Emotion Recognition in Borderline Personality Disorders – A Review of the Literature. Journal of Personality Dis orders, 23.1. 6–19. Douglas, J. D. (ed.) (1971): Understanding Everyday Life. Toward a Reconstruction of Sociological Knowledge. Routledge and Kegan Paul, London. Eaton, J. W., Weil, R. J. (1955): Culture and Mental Disorders. Free Press, Glencoe, III. Edney, J. J. (1974): Human Territoriality. Psychological Bulletin, 81. 959–975. Eisenberg, N. et al. (1989): Relation of sympathy and personal distress in prosocial behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 57. 55–66. Eisenberg, N., Strayer, J. (eds.) (1987): Empathy and its development. Cambridge, University Press, CambridgeNew York. Eisenberg-Berg, N., Strayer, J. (eds.) (1987): Empathy and Moral Development in Adolescence. Developmental Psychology, 14. 185–186. Ekman, P. (ed.) (1973): Darwin and Facial Expression. A Century of Research in Review. Academic Press, New York. Ekman, P. (2003): Emotions Revealed: Recognizing faces and feelins ti improve communication and emotion and emotional life. Times Books, New York. Ekman, P., Friesen, W. V. (1969): The repertoire of nonverbal behavior: Categories, origins, usage and coding. Semiotica, 1. 49–98. Ekman, P., Friesen, W. V., Ellsworth, P. (1972): Emotion in the Human Face: Guidelines for Research and an Integration of Findings. Pergamon Press, New York. Elias, H. (1987): Acivilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizs gálódások. Gondolat, Budapest. Elis, P. L. (1982): Empathy: A Factor in Antisocial Behavior. Journal of Abnormal Child Psychology. 10. 1. 123–134. Erikson, E. H. (1950): Childhood and Society. Norton, New York. Erikson, E. H. (1968): Identity, Youth and Crisis. Norton, New York. Erickson, M. H., Rossi, E. L. (1980): The Collected Papers of Milton H. Erickson. Vol. 1–4. Irvington, New York. Feldman, S. S. (1959): Manierismin Speech and Gestures in Everyday Life. Inter national Universities Press, New York. Fenichel, O. (1946): The Psychoanalytic Theory of Neuroses. Routledge and Kegan Paul, London. Fernandez, Y., M., Marshall, W. L. (2003): Victim Empathy, Social Self-Esteem and Psychopathy in Rapists. Sexual Abuse. Journal of Research and Treatment. 15. 1. 11–26. Feshbach, N. D. (1974): The relationship of children-rearing factors to children’s aggression, empathy and related positive and negative social behaviours. In: J. De Wit, W. W. Hartup (eds.): Determinants and origins of aggressive behavior. The Hague, Mouton. Feshbach, N. D. (1975): Empathy in children: Some theoretical and empirical considerations. Consulting Psychologist, 5. 25–30. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Feshbach, N. D. (1987): Parental empathy and child adjustment/maladjustment. In: Fisenberg, Strayer (eds.): 271–291. Feshbach, N. D., Roe, K. V. (1986): Empathy in six and seven years old. Child Development, 39. 133–141. Fiske, S. T. et al. (1979): Imaging, Empathy and Casual Attribution. Journal of Experimental Social Psychology, 15. 356–377. Fodor L. (1985): Heinz Kohut nárcizmuselmélete (áttekintés). Pszichológia, 5. 111–145. Fonagy, P., Target, M., Gergely, Gy. (2001): A kötődés és a borderline személyiségzavar. Thalassa. Pszichoanalízis – társadalom – kultúra. 12. 1. 21–49. Fonagy P., Target M. (2005): Pszichoanalitikus elméletek a fejlődési pszichopatoló gia tükrében. Gondolat, Budapest. Forgas, J. P., Baumeister, R. F. Tien, D. M. (eds.) (2008): Psychology of Self-Regulation. Cognitive, Affective and Motivational Processes. Psychology Press, London. Fox, R. E., Goldin, P. C. (1984): The Empathic Process in Psychotherapy: A Survey of Theory and Research. The Journal of Nervous and Mental Diseases, 138. 232–331. Freud, S. (1938): Abriss der Psychoanalyse. Imago Publ. Co., London. Freud, S. (1940): Gesammelte Werke, chronologisch geordnet.Bd. 1–17. Imago Publ. Co., London. Fulford, K., W. M., Thornton, T., Graham, G. (2006): Oxford Textbook of Philosophy and Psychiatry. Oxford University Press, Oxford, New York. Gallese, V. (2001): The “Shared Manifold” Hypothesis. From Mirror Neurons to Empathy. Journal of Consciousness Studies. 8. 5–7. 33–50. Gallo, D. (1989): Educating for empathy, reason and imagination. The Journal of Creative Behavior, 23. 2. 98– 115. Garfield, S. L., Bergin, A. E. (eds.) (1971): Handbook of Psychotherapy and Behavior Change. Wiley, New York. Garfinkel, H. (1967): Studies in Ethnomethodology. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N.J. Gavin, W. J. (1981): Vagueness and Empathy: A Jamesian View. The Journal of Medicine and Philosophy, 6. 45–65. Geary, B., B. Zeig, J. K. (eds.) (2001): The Handbook of Ericksonian Psychotherapy. The Milton H. Erickson Foundation Press, Phoenix, AR. Geissler, P. (Hg.) (2005): Nonverbale Interaktion in der Psychotherapie. Forschung und Relevanz im therapeutischen Prozess. Psychosozial-Verlag, Giessen. Gerbner, G. (2000): Amédia rejtett üzenete. Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest.

Válogatott

tanulmányok.

Osiris

–

MTA-ELTE

Gendlin, E. T. (1989): Életproblémák megoldása önerőből. „Fókuszolás”. Tan könyv kiadó, Budapest. Gergen, K. J. (1971): The Concept of Self. Holt. Rinehart and Winston, New York. Gibbs, J. E., Schnell, S. W. (1985): Critique.AmericanPsychologist, 40. 1071–1080.

Moral

Development

„versus“

Socialisation.

A

Gladstein, G. A. et al. (1987): Empathy andCounseling. Explorations in Theory and Research. Springer – Verlag, New York – Berlin – Heiderberg – London – Paris – Tokyo. Goatly, A. (1997): The Language of Metaphors. Routledge, London. 223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Goffman, E. (1961): Asylums. Essays on the Social Situation of Mental Patients and Other Immates. Doubleday, New York. Goffman, E. (1963): Stigma. Notes on the Management of Spoiled Identity. Prentice-Hall, Inc. Englewood Cliffs, N. J. Goffman, E. (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest. Goode, W. J. (1956): After Divorce. Free Press, Glencoe, III. Goslin, D. A. (ed.) (1969): Handbook of Socialization Theory and research. Rand McNally and Co., Chicago. Gottman, J. M., Silver, N. (1999): A boldog házasság hét titka. Gyakorlati útmutató. Vince Kiadó, Budapest. Gough, H. G. (1948): A Sociological Theory of Psychopathy. American Journal of Sociology, 53. 359–366. Gósy M. (2005): Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. Granovetter, M. S. (1973): The Strength of Weak Ties. American Journal of Sociology, 78. 1360–1380. Grawe, K., Donati, R., Bernauer, F. (1995): Psychotherapie im Wandel. Von der Konfession zur Profession. (4. Auflage) Hogrefe, Verlag für Psychologie, Göttingen, Bern. Grawe, K. (1998): PsychologischeTherapie. Hogrefe, Verlag für Psychologie, Göttingen, Bern. Gross, N., Mason, W. S., McEachern, A. W. (1958): Explorations in Role Analysis: Studies of the SchoolSuperintendencyRole. Wiley, New York. Guirdham, M. (1996): Interpersonal Skills at Work. (sec.ed.) Prentice Hall, London. Gunter, B., McAleer, J. (1997): Children and Television. (second. ed.) Routledge, London, New York. Güttner, G. (1968): Identifikation als sozialpsychologische Verhaltenskategorie. Dissertation, Heidelberg. György J. (1972): Személyiségzavarok a gyermekkorban. Akadémia Kiadó, Budapest. Habermas, J. (1981): Theorie des sozialen Handels.Bd. 1.-2. Suhrkamp, Frankfurt am Main. Haley, J. (1963): Strategies of Psychotherapy. Grune and Stratton, New York. Hall, E. T. (1959): The Silent Language. Fawcett Publ., Greenwich, Conn. Hall, E. T. (1966): The Hidden Dimensions. Doubleday, New York. Hall, E. T. (1975): Rejtettdimenziók. Gondolat, Budapest. Hampden-Turner, Ch. (1970): Radical Man. Schenckman Publ. Co., Chicago. Hargie, O., D. W. (ed.) (1997): The Handbook of Communication Skills. (second ed.) Routledge, London, New York. Hargie, O., Saunders, C., Dickson, D. (1994): Social Skills in Interpersonal Commu nication. (third ed.) Routledge, London, New York. Hargie, O., Tourish, D. (eds.) (2000): Handbook of Communication Audits for Organizations. Routledge, London, New York. Harlow, H. F. (1971): Learning to Love. Albion Publ. Co., San Francisco. Hartmann, H. (1964): Essays on Ego psychology. International Universities Press, New York. Hayakawa, S. I. (1964): Language in Thought and Action. (sec.ed.) Harcourt, Brace and World, New York. Hesnard, A. (1957): Psychoanalyse du lien interhumain. Presses Universitaries de France, Paris. 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Hirschfeld, M. (1917): Sexualpathologie. Bd. 1-2. Marcus and C. Webers, Verlag, Bonn. Hoffman, M. L. (1978): Empathy, its development, and prosocial implications. In: Keasey, C. B. (ed.): Nebraska Symposium on Motivation, 25. 169–217. Hoffman, M. L. (1984): Empathy its limitation and its role in a comprehensive moral theory. In: Kurlines, W. M., Gawitz, J. L. (eds.): Morality, moral behavior and moral development. Wiley, New York, 283–302. Hoffman, M. L. (1986): Interaction of affect and cognition in empathy. In: Izard, Kagan, Zajonc (eds.): 103– 131. Hogan, R. (1969): Development of an empathy scale. Journal of Consultant and Clinical Psychology, 33. 207– 216. Hogan, R. (1975): Empathy: A conceptual and psychometric analysis. CounselingPsychologist, 5. 14–18. Hojat, M. (2007): Empathy in Patient Care. Antecedents, Development, Measurement and Outcomes. Springer, New York. Hojat, M. (2009): Ten approaches for enhancing empathy in health and human services cultures. Journal of Health and Human Services Administration, 31. 412–450. Hojat, M. et al. (2009): The Devil is in the Third Year: A Longitudinal Study of Erosion of Empathy in Medical School. Academic Medicine, 84. 9. 1182–1191. Hojat, M. et al. (2011): Physicians’ Empathy and Clinical Outcomes for Diabetic Patients. Academic Medicine, 86, 3. 359–364. Hooker, C. I. et al. (2010): Neural Activity during social signal perception correlates with self-reported empathy. Brain Research, 1308. 100–113. Höck, K., Seidel, K. (hrsg.): (1976): Psychotherapie und Gesellschaft. VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften, Berlin. Hurlemann, R. et al. (2010): Oxytocin Enhances Amygdala – Dependent, Socially Reinforced Learning and Emotional Empathy in Humans. The Journal of Neuro science, 30. 14. 4999–5007. Huse, E. F., Bowditch, J. L. (1973): Behavior in Organizations: A System Approach to Managing. AddisonWesley Publ. Co., Reading, Mass. Husserl, F. (1965): Phenomenology and the Crisis of Phylosophy. Herper and Row, London. Hyman, H. H. (1955): Interviewing in Social Research. University of Chicago Press, Chicago. Ickes, W. (ed.) (1997): Empathic Accuracy. The Guilford Press, New York, London. Izard, C. E., Kagan, J., Zajonc, R. B. (eds.) (1986): Emotion, cognition, behaviour. Cambridge University Press, Cambridge. Inhelder, B., Chipman, H. H. (eds.) (1976): Piaget and His School. A Reader in Developmental Psychology. Springer-Verlag, New York, Heidelberg, Berlin. Jackson, D. D. (ed.) (1968): Human Communication. Vol. 1-2. Science and Behavior Books, Palo Alto. Jaspers, K. (1913): Allgemeine Psychopatolhologie. Springer Verlag, Berlin, Hei delberg. Jourard, S. M. (1971): The Transparent Self. (sec. and rev ed.) Van Nortrand, New York. Kahn, R, L. et al. (1964): Organizational Stress. Studies in Role Conflict and Ambiguity. Wiley, New York. Kaplan, H. S. (1974): The New Sex Therapy. Active Treatment of Sexual Dysfunctions. Brunnel/Mazel, New York.


Irodalom

Kardos, L. (szerk.) (1973): Empathy. Its Nature and Uses. The Free Press, New York. Katz, R. L. (1973): Empathy. Its Nature and Uses. The Free Press, New York. Kelemen, G. (szerk.) (2000): Tele-dialógus. Tanulmányok az öngyilkosság-megelőzés kommunikatív perspektíváiról. Pannónia Könyvek, Pécs. Kernberg, O. F., Dulz, B., Sachsse, U. (Hrsg.) (2000): Handbuch der Borderline-Störungen. Schattauer, Stuttgart, New York. Kéri Sz. (2005): A szociális megismerés neurobiológiai háttere. A Magyar Pszi cho ló giai Szemle LX. 4. 433– 455. Kiesler, D. J. (ed.) (1973): The Process of Psychotherapy. Empirical Foundations and Systems of Analysis. Aldine Publ. Co. Chicago. Kiss Sz. (2005): Elmeolvasás. Új Mandátum, Budapest. Knapp, P. H. (ed.) (1963): Expression of the Emotions in Man. International Uni versities Press, New York. Knapp, M. L. (1972): Nonverbal communication in Human Interaction. Holt, Rine hart and Winston, New York. Knapp, M. L., Hall, J. B. (2002): Nonverbal Communication in Human Interaction. (5. ed.): Harcourt, Brace, Jovanovich, New York. Kohut, H. (1959): Introspection, empathy and psychoanalysis. An examination between mode of observation and Theory. Journal of the American Psychoanalytic Association, 459–483. Kohut, H. (1971): TheAnalysisof the Self: A Systematic Approach to the Psycho ana lytic Treatment of Narcissistic Personality Disorders. The International Universities Press, New York. Kohut, H. (1977): The Restoration of the Self. The International Universities Press, New York. Kohut, H. (1982): Introspection, Empathy and the Semi-Circle of Mental Health. International Journal of Psycho-Analysis, 63. 395–407. Kopp, M. (2001): Magatartástudományi ember – környezeti rendszerelméleti mo dell. In: Buda, B., Kopp, M. (szerk.): Magatartástudományok. Medicina, Budapest, 23–46. Kósa,É., Vajda Zs. (1998): Szemben a képernyővel. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. Korzybski, A. (1933): Science and Sanity. An Introduction to Non-Aristotelian Systems and General Semantics. The International Non-Aristotelian Library Publ. Co. Lakeville, Conn. Kövecses Z. (2005): A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metafora elméletbe. Typotex, Budapest. Krasner, M. S. et al. (2009): Association of an Educational Program in Mindful Communication With Burnout. Empathy, and Attituda Amond Primary Care Physicians. JAMA, 302, 12. 1284–1293. Krystal, H. (1988): Integrative Self-Healing. Affect, Trauma, Alexithymia. Psychology Press, London, New York. Kuipers, L., Leff, J., Lam, D. (2001): A szkizofrénia családgondozása. Gyakorlati útmutató. Coincidencia, Budapest. Kulcsár I. (1932): Bevezetésazindividuálpszichológiába. Novák, Budapest. Kulcsár Zs. (1998): Egészségpszichológia. Egyetemi tankönyv. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Kulcsár Zs. (szerk.) (1999): Morális fejlődés, empátia és altruizmus. Szöveggyűjte mény. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.


Irodalom

Kulcsár Zs. (szerk.) (2005): Teher alatt... Pozitív traumafeldolgozás és poszttraumás személyiségfejlődés. Trefort Kiadó, Budapest. Kuritárné Szabó I. (2008): Borderline személyiségzavar. Tünettan, etiológia, terápia. Medicina, Budapest. Kurtz, R. R., Grummon, D. L. (1972): Different approaches to the measurement of therapist empathy and their relationship to therapy outcomes. Journal of Consulting and Clinical Psychology. 36. 106–115. La Barre, W. (1947): The Cultural Basis of Emotions and Gestures. Journal of Personality, 16. 49–68. La Barre, W. (1964): Paralinguistic, Kinesics, and Cultural Anthropology. In: Approaches to Semiotics. ed by T. A. Sebeok, A. S. Hayes, M. C. Bateson, The Hague, Mouton, 191–220. Lakoff, G., Johnson, M. (1999): Philosophy in the Flesh. The Embodied Mind and Its Challenge to Western Thought. Basic Books, New York. Lamm, C., Decety, J., Singer, T. (2011): Meta-analytic evidence for common and distinct neural networks associated with directly experienced pain and empathy for pain. Neuroimage, 54. 2492–2502. Langen, D. (1971): Psychotherapie. Ein Kompendium für Ärzte und Studierende. 2. kiadás. Thieme, Stuttgart. Lasch, C. (1984): Azönimádat társadalma. Európa Kiadó, Budapest. Lazowick, L. M. (1955): On the Nature of Identification. Journal of Abnormal and Social Psychology, 51. 175– 183. Leffler, A., Gillespie, D. I., Conaty, J. C. (1982): The Effect of Status Differentiation on Nonverbal Behavior. Social Psychology Quarterly, 45. 3. 150–161. Lewin, K. (1948): Resolving Social Conflicts. Harper, New York. Lichtenberg, J., Bornstein, M., Silver, D. (eds.) (1984): Empathy. I-II. Analytic Press, Hillsdale, N.J. Lipps, T. (1903): Leitfaden der Psychologie. Wilhelm Engelmann, Leipzig. Lisznyai, S. (2002): A pszichoterápia self-reprezentációs elmélete. Alkalmazott pszichológia, IV. 1. 83–97. LoPiccolo, J., LoPiccolo L. (eds.) (1978): Handbook of Sex Therapy. Plenum Press, New York. Lovász I. (2011): Szakrális kommunikáció. L’Harmattan, Budapest. Lutz, M., Ronellenfitsch, W. (1971): Gruppendynamisches Training in der Lehrer bildung. Süddeutsche Verlagsgesellschaft, Ulm. Lynn, D. B. (1969): Parental and Sex Role Identification. A Theoretical Formulation. McCitchan Publ. Co. Berkeley, Calif. Máday I. (1940): Individuálpszichológia. Pantheon, Budapest. Magde, J. (1953): The Tools of Social Science. Longmans, Green and Co., London. Maple, F. F. (1984): Dynamic Interviewing. An Introduction toCounseling. Sage Publications, Beverly Hill, London. Marshall, W. L., Hamilton, K., Fernandez, Y. (2001): Empathy Deficits and Cognitive Distortions in Child Molesters. Sexual Abuse. A Journal of Research and Treat ment. 13. 2. 123–130. Marshall, W. L., Moulden, H. (2001): Hostility Toward Women and Victim Empathy in Rapist. Sexual Abuse. A Journal of Research and Treatment. 13. 4. 249–255. Marton M. (2003): A viselkedés megértését és utánzását megalapozó idegrendszeri szimuláció. Pszichológia, 23. 3. 195–277.


Irodalom

Marton M. (2006): A megismerés pragmatikus formái. A szenzomotoros teljesítmények idegélettani mechanizmusai. Pszichológia, 26. 1. Maslow, A. H. (1963): Toward a Psychology of Being. D. Van Nostrand, New York. Masters, W. H., Johnson, V. E. (1970): Human Sexual Inadequacy. Little, Brown and Co., Boston. Masters, W. H., Johnson, V. E. (1976): Principles of the New Sex Therapy. American Journal of Psychiatry, 133. 5. 548–554. Matza, D. (1969): Becoming Deviant. Prentice-Hall inc. Englewood Cliffs, N. J. May, R. (1967): Psychology and the Human Dilemma. D. Van Nostrand, New York. Mehrabian, A., Epstein, N. (1972): A measure of emotional empathy. Journal of Personality. 40. 525–543. Meltzoff, A., N., Moore, M. K. (1977): Imitation of Facial and Manual Gestures by Human Neonates. Science, 198. 75–78. Mérei F. (1971): Közösségek rejtett hálózata. A szociometriai értelmezés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Mérei F. (1975): Az utalás – az élményközösség szemiotikai többlete. In: Jel és közösség. Szemiotikai tanulmánygyűjtemény. Szerk: Voigt Vilmos, Szépe György, Szerdahelyi István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 145–170. Mérei F., Binét Á. (1969): Gyermeklélektan. Gondolat, Budapest. Merton, R. K., Kendall, P. L. (1946): The Focused Interview. American Journal of Sociology, 51. 541–557. Merton, R. K., Kendall, P. L. (1967): The Focused Interview. Free Press, Glencoe, III. Miller, R. E., Banks, J., Ogawa, N. (1962): Communication of affect in „cooperative conditioning” of rhesus monkeys. Journal of Abnormal and Social Psychology, 64. 343–348. Miller, R. E., Banks, J., Ogawa, N. (1963): Role of facial expression in „cooperative-avoidance conditioning” in monkeys. Journal of Abnormal and Social Psychology, 67. 24–30. Miller, R. E., Murphy, J. V., Mirsky, I. A. (1959): Relevance of facial expression and posture as cues in communication of affect between monkeys. Archives of General Psychiatry. 1. 480–488. Milsum, J. H. (ed.) (1967): Positive Feedback. A General Systems Approach to Positive/Negative Feedback and Mutual Causality. Pergamon Press, London. Moreno, J. L. (1934): Who Shall Survive? Nervous and Mental Diseases Monographs. Washington, D.C. Moreno, J. L. (1960): The Sociometry Reader. Beacon House, New York. Morgan, S. R. (1979): A Model of the Empathic Process for Teachers of Emotionally Disturbed Children. American Journal of Orthopsychiatry, 49. 3. 446–453. Morgan, G. (1986): Images of Organization. SAGE, Beverly Hills, CA. Morótz, K., Perczel Forintos D. (szerk.) (2005): Kognitívviselkedésterápia. Medicina, Budapest. Morvay, J. (1956): Asszonyok nagycsaládban. Mátrai palócasszonyok élete a múlt század második felében. Magvető Kiadó, Budapest. Munsch, G. (1972): A gépkocsivezető-képzés új útjai. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Nagy E., Molnár, P. (1996): Imitáció és provokáció: Az első dialógus. Magyar Pszichológiai Szemle, XXXVI. 13. 55–66.


Irodalom

Nagy E., Molnár, P. (1998): Fogóreflex és kötődés: kapcsolatuk pszichofiziológiai modellje. Pszichológia, 18. 1. 36–47. Navarro, J. (2011): Beszélő testek. Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve. Nyitott Könyvműhely, Budapest. Neumann, M. et al. (2012): Arztliche Empathie: Definition, Outcome-Relevanz und Messung in der Patienversorgung und medizinischen Ausbildung. GMS Zeitschrift für Medizinische Ausbildung, 29. 1. 11–21. Nicolosi, J. J. (2009): Shame and Attachment Loss. The Practical Work of Reparative Therapy. IVP Academic, Downers Grove, I. 11. Nicolosi, J. J. (2012): Szégyen és kötődésveszteség. A helyreállító terápia gyakorlata. Harmat, Budapest. Nisbett, R. E. et al. (1973): Behavior as seen by the actor and as seen by the observer. Journal of Personality and Social Psychology, 14. 141–148. Oatley, K., Jenkins, J. M. (2001): Érzelmeink. Osiris Kiadó, Budapest. Oberzaucher, E. (2005): Die Evolution des Gedankenlesens. in: Geissler, P. [hg.]: 2005, Nonverbale Interaktion in der Psychotherapie. Forschung und Relevanz im therapeutischen Prozess. Psychosozial-Verlag, Giessen, 145–154. O’Connor, J., Seymour, J. (1996): NLP.Segítség egymás és önmagunk megértéséhez. Pszichológiai gyakorlatok. Bioenergetic Kft. Piliscsaba. Odgen, T. (1982): Projective identification and psychotherapeutic technique. Jason Aronson, New York. Odgen, T. H. (1986): The matrix of the mind. Jason Aronson, Northvale, N. J. O’Hair, H. D., Cody, M. J., McLaughlin, M. J. (1981): Prepares Lies, Spontaneous Lies, Machiavellianism and Nonverbal Communication. Human Communication Research, 7. 325–339. Osgood, C. E., Suci, G. J., Tannenbaum, P. H. (1957): The Measurement of Meaning. University of Illinois Press, Urbana, III. Osofsky, J. D. (1984): Handbook of Infant Development. Wiley Interscience, New York. Packard, V. (1957) : The Hidden Persuaders. Penguin, Harmonsworth, Middlesex. Pagès, M. (1965): L’orientation non-directive en psychotherapie et psychologie sociale. Dunod, Paris. Parsons, T. (1951): The Social System. Free Press, Glencoe, III. Pataki F. (szerk.) (1969): Csoportlélektan. Gondolat, Budapest. Patterson, C. H. (1984): Empathy, Warmth, and Genuineness in Psychotherapy: A Review of Reviews. Psychotherapy, 21.4. 431–438. Pedler, M., Burgoyne, J., Boydell, T. (1994): A Manager’s Guide to Self-Development. (third ed.) The McGrawHill Companies, London. Peebles, M. J. (1980): Personal Therapy and Ability to Display Empathy, Warmth and Genuineness to Psychotherapy. Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 17. 4. 258–262. Petzold, H. (1971): Einige psychodramatische Initial-, Handlungs- und Abschluss techniken. Zeitschrift für Psychotherapie und Medizinische Psychologie, Jg. 21. 209–227. Pietrasinski, Z. (1977): Alkotó vezetés. Gondolat, Budapest. Piko B. (2003): Kultúra, társadalom és lélektan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Piko B. (2005): Lelki egészség a modern társadalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest.


Irodalom

Pilling J. (szerk.) (2004): Orvosikommunikáció. Medicina, Budapest. Plum, A. (1981): Communication as Skill: A Critique and Alternative Proposal. Journal of Humanic Psychology, 21. 4. 3–19. Pollak, K. I. et al. (2011): Psysician Empathy and Listening: Association with Patient Satisfaction and Autonomy. Journal of American Board of Family Medicine, 24. 6. 663–672. Poyatos, F. (1988): Cross-Cultural Perspectives in Nonverbal Communication. C. J. Hogrefe, Toronto – Lewiston – Göttingen – Zürich. Premack, D., Woodruff, G. (1978): Does the Chimpanzee have a theory of mind? Behavioral and Brain Sciences. 4. 515–526. Pribram, K. H. (1990): Brain and Perception. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, N. J. Pribram, K. H., Galanter, H., Miller, G. A. (1960): Plans and Structures of Behavior. Holt, Rinehart and Winston. New York. Rappaport, J., Chinsky, J. M. (1972): Accurate empathy: Confusion of a construct. Psychological Bulletin, 77. 400–404. Reboul, A., Moeschler, J. (2000): A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Osiris Kiadó, Budapest. Regan, D. T., Totten, J. (1975): Empathy and Attribution: Turning Observers into Actors. Journal of Personality and Social Psychology. 32. 850–856. Reik, T. (1949): Listening with the Third Ear. Farrar, Straus and Co., New York. Resnik, H. L. P. (1968): SuicidalBehaviors. Little, Brown and Co., Boston. Rizzolatti, G., Craighero, L. (2004): The mirror neuron system. Annual Review of Neuroscience, 27. 169–172. Rocheblave-Spenlé, A. M. (1962): La nation de role en psychologie sociale. Presses Universitaires de France, Paris. Roe, K. V. (1980): Toward a Contingency Hypothesis of Empathy Development. Journal of Personality and Social Psychology, 39. 5. 991–994. Roethlisberger, F., Dickson, W. J. (1939): Management and the Worker. Harvard University Press, Cambridge, Mass. Rogers, C. R. (1942): Counselingand Psychotherapy. Houghton Mifflin, Boston. Rogers, C. R. (1951): Client-CenteredTherapy. Houghton Mifflin, Boston. Rogers, C. R. (1957): The Necessary and Sufficient Conditions of Therapeutic Personality Change. Journal of Consulting Psychology, 21. 95–103. Rogers, C. R. (1959): A Theory of Therapy, Personality and Interpersonal Rela tionships as Developed in the Client-Centered Framework. In: S. Koch (ed.): Psychology. A Study of a Science. Vol. 3.Formulations of the Person and the Social Context. McGraw-Hill, New York, 184-256. Rogers, C. R. (1965): The Therapeutic Relationship: Recent Theory and Research. Australian Journal of Psychology, 17. 95–108. Rogers, C. R. (1967a): The Process of the Basic Encounter Group. in: Bugental (ed.), op. cit. 261–276. Rogers, C. R. (1967b): The Therapeutic Relationship and Its Impact: A Study of Psychotherapy with Schizophrenics. The University of Wisconsin Press, Madison. Rogers, C. R. (1975): Empathic: An unappreciated way of being. TheCounselingPsychologist, 5. 2–10.


Irodalom

Rogers, C. R., Dymond, R. F. (eds.) (1954): Psychotherapy and Personality Change. Aldine Publ. Co., Chicago. Rotenberg, M. (1974): Conceptual and methodological notes in affective and cognitive role taking (sympathy and empathy): An illustrative experiment with delinquent and nondelinquent boys. Journal of Genetic Psychology. 125. 177–185. Rothenberg, B. B. (1970): Children’s social sensitivity and the relationship to interpersonal competence, intrapersonal comfort, and intellectual level. Develop mental Psychology, 2. 335–350. Rudas J. (1984): Önismereti csoportok. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest. Ruesch, J., Bateson, G. (1951): Communication.The Social Matrix of Psychiatry. Norton, New York. Russel, J. A. (1994): Is there Universal Recognition of Emotion From Facial Ex pression? A Review of CrossCultural Studies. Psychological Bulletin, 115. 1. 102–141. Sarason, B. R. (1981): The Dimensions of Social Competence: Contributions from a Variety of Research Areas. In: Wine, J. D., Smye, M. D. (eds.): op. cit. 100–122. Sarbin, T. R. (1954): Role Theory. In: G. Lindzey (eds.): Handbook of Social Psy chology. Addison-Wesley, Cambridge, Mass. Vol. 1. 223–258. Sbandi, P. (1970): Feedback in Sensitivity Training.Gruppenpsychotherapie und Gruppendynamik. Bd. 4. 17– 32. Scheflen, A. E. (1963): Communication and Regulation in Psychotherapy. Psy chiatry, 26. 126–133. Scheflen, A. E. (1965): Quasi-courting Behavior in Psychotherapy. Psychiatry, 28. 245–257. Scheflen, A. E. (1972): Body Language and the Social Order. Communication asBehavioralControl. PrenticeHall Inc. Englewood Cliffs, N. J. Scheidlinger, S. (1966): The concept of Empathy in group psychotherapy. Interna tional Journal of Group Psychotherapy, 16. 413–424. Scheler, M. (1913): Zur Phänomenologie und Theorie der Sympathiegefühle und von Liebe und Hass. Verlag von Max Niemeyer, Halle. Scheler, M. (1923): Wesen und Formen der Sympathie. Der „Phänomenologie der Sympathiegefühle“. 3. kiadás. Verlag von Friedrich Cohen, Bonn. Schulz von Thun, F. (2001): Miteinander rende. Störungen und Klärungen. Allgemeine Psychologie der Kommunikation.(34. Auflage) Rowholt, Reinbek bei Hamburg. Schutz, A. (1962, 1964, 1966): Collected Papers. Vol. I., II., III. Martimus Nijhoff, The Hague. Sears, R. R., Rau, L., Alpert, R. (1965): Identification and Child Rearing. Stanford University Press, Stanford, Calif. Selph, R. B. et al. (2008): Empathy and Life Support Decisions in Intensive Care Units. Journal of General Internal medicine, 23. 9. 1311–1317. Seruya, B. (1997): Empathic Brief Psychotherapy. Jason Aronson, Northvale, NJ, London. Shamay-Tsoory, S. G., Aharon-Peretz, Petty, D. (2009): Two systems for empathy: a double dissociation between emotional and cognitive empathy in inferior frontal gyrus versus ventromedial prefrontal lesions Brain. A Journal of Neurology, 132. 617–627. Sherif, M. (1936): The Psychology of Social Norms. Harper, New York. Sherif, M. (1967): Social Interaction. Processes and Products. Aldine Publ. Co., Chicago.


Irodalom

Shibutani, T. (1961): Society and Personality. AnInteractionistApproach to Social Psychology. Prentice Hall Inc. Englewood Cliffs, N. J. Skinner, B. F. (1957): VerbalBehavior. Appleton, Century, Crofts, New York. Smallbone, S. W., Wheston, J., Hourigan, D. (2003): Trait Empathy and Criminal Versatility. Sexual Abuse. A Journal of Research and Treatment, 15. 1. 49–60. Smelser, N. J., Smelser, W. T. (eds.) (1963): Personality and Social Systems. Wiley, New York. Spitz, R. (1967): Vom Säugling zum Kleinkind. Klett, Stuttgart. Spock, B. (1972): Csecsemőgondozás – gyermeknevelés. Medicina, Budapest. Starcevic, V., Piontek, C., M. (1977): Empathic Understanding Revisited: Concep tualization, Controversies and Limitations. American Journal of Psychotherapy. 51. 3. 317–328. Stern, D. N. (1985): The interpersonal world of the infant. A view from psychoanalysis and developmental psychology. Basic Books, New York. Stern, D. N. (2004): The Present Moment in Psychotherapy and Everyday Life. Norton, New York. Stern, D. N. (é.n.) A csecsemő személyközi világa a pszichoanalízis és a fejlődéslélektan tükrében. Animula, Budapest. Stollak, G. E., Guerney Jr. B. G., Rothenberg, M. (eds.) (1966): Psychotherapy Re search. Selected Readings. Rand McNally and Co., Chicago. Stone, W. N., Whitman, R. M. (1980): Observations on Empathy in Group Psycho therapy. In: Wolberg, L., Aronson, M. (eds.), Group and Family Therapy. Brunner/Mazel, New York. Storms, M. D. (1973): Videotape and the attribution process. Reversing actor’s and observer’s points if view. Journal of Personality and Social Psychology, 27. 165–195. Stotland, E. (1969): Exploratory investigations of empathy. In: Berkovitz, L. (eds.), Advances in experimental social psychology. Vol. 4. Academic Press. Strupp, H. H. (1973): Psychotherapy: Clinical, Research and Theoretical Issues. Jason Aronson, New York. Sullivan, H. S. (1974): Conceptions of Modern Psychiatry. The W.A. White Institute, Washington Süle F. (1972): A pszichoterápia fogalmáról. Orvosi Hetilap, 113. 79–85. Szalita, A. B. (1982): The Use and Misuse of Empathy in Psychoanalysis and Psy chotherapy. The Psychoanalytic Review, 68. 1. Szecskő T. (1971): Kommunikációs rendszer – köznapi kommunikáció. Akadémiai Kiadó, Budapest. Szuchovszky Gy. és mtsai (1977): A budapesti öngyilkosok vizsgálata, 1972. KSH, Demográfiai Intézet kiadványai, 44. Tausch, R. (1968): Gesprächpsychotherapie. 2., überarbeite Auflage. Verlag für Psy chologie, Hogrefe, Göttingen. Tedeschi, J. T. (ed.) (1981): Impression Management Theory and Management Re search. Academic Press, New York. Thoma, P., Bellebaum, C. (2012): Your error’s got the feeling-how empathy relates to the electrophysiological correlates of performance monitoring. Frontiers in Human Neuroscience, 8. 6. 1–5. Thomas, W. I. (1923): The Unadjusted Girl. Little, Brown and Co., Boston. Thompson, G. G. (1971): Social Development and Personality. Wiley, New York.


Irodalom

Tilley, C. (1999):Metaphor and Material Culture. Blackwell, London. Trevarthen, C. (1998): The concept and foundation of infant intersubjectivity. In: Bratens, S. (ed.) 1998, Intersubjective Communication and Emotion in Early Ontogeny. Cambridge University Press, Cambridge. Truax, C. B. et al. (1966): Therapist empathy, genuineness and warmt and patient therapeutic outcome. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 30. 395–401. Truax, C. B. (1973): Scales for Therapist Accurate Empathy, Nonpossessive, Warmt, and Genuineness. in: Kiesler (ed.): op. cit. 213–231. Truax, C. B., Carkhuff, R. R. (1967): Towards EffectiveCounselingand Psychotherapy. Aldine Publ. Co., Chicago. Turner, R. (ed.) (1974): Ethnomethodology. Selected Readings. Penguin Books, Harmondsworth, Middlesex. Truzzi, M. (ed.) (1968): Sociology and the Everyday Life. Prentice-Hall Inc. Engle wood Cliffs, N. J. Ullman, A. D. (1965): SocioculturalFoundations of Personality. Houghton Mifflin, Boston. Ullbrich, R. L., Muguck, L., Ullrich, R. (1967): Das Assertiveness – Training – Program.ATP. – EinübungvonSelbstvertrauenundsozialerKompetenz. Pfeiffer, München. Vajda Zs., Kósa É. (2005): Neveléslélektan. Osiris Kiadó, Budapest. Vardaman, G. T., Halterman, C. C. (eds.) (1968): Managerial Control through Communication. Systems for Organizational Diagnosis and Design. Wiley, New York. Varga K. (1971): T-gruppról – tapasztalatból is. Ergonómia, 124–131. Vigotski, L. S. (1938): Language and Thought. MIT Press, Cambridge, Mass. Vigotszkij, L. Sz. (1967): Gondolkodás és beszéd. Akadémiai Kiadó, Budapest. V. Komlósi A., Nagy J. (szerk.) (2003): Énelméletek. Személyiség és egészség. Szemel vények az én lélektani kutatásának irodalmából. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Waitzkin, H. (1984): Doctor-Patient Communication. Clinical Implications of Social Scientific Research. JAMA, 252, 17, 2241–2446. Watzlawick, P., Beavin, J. H., Jackson, D. D. (1967): Pragmatics of Human Commu nication. A Study of International Patterns, Paradoxes and Pathologies. Norton, New York. Weber, M. (1920): Wirtschaft und Gesellschaft. Grundriss der Verstehenden So zio logie. J. C. B. Mohr, Tübingen. Weber, M. (1946): Essays in Sociology. Kegan Paul, Trench, Teubner and Co., London. Weber M. (1966): Állam, politika, társadalom. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. Webster, S. D. (2002): Assessing Victim Empathy in Sexual Offenders Using the Victim Letter Task. Sexual Abuse. A Journal of Research and Treatment. 14. 4. 281–300. Weels, G. R., L’Abate, L. (1982): Paradoxical Psychotherapy. Theory and Practice with Individuals, Couples and Families. Brunner/Mazel, New York. West, D. J. (1955): Homosexuality. Penguin Books, Harmondsworth, Middlesex. Whitaker, D. S., Liebermann, M. A. (1964): Psychotherapy through the Group Process. Aldine Publ. Co., Chicago. Willis, S. E. (1967): Understanding andCounselingthe Male Homosexual. Little, Brown and Co., Boston.


Irodalom

Wilson, S. E., Prescott, J., Becker, G. (2012): Empathy Levels in First and Third Year Student in Health and Non-Health Disciplines. American Journal of Phar ma ceutical Education, 76. 2. 1–4. Winch, R. F. (1962): Identification and Its Familial Determinants. Bobbs-Merrill, Indianapolis. Wine, J. D., Smye, M. D. (eds.) (1981): Social Competence. The Guilford Press, New York. Wyschoroad, E. (1981): Empathy and Sympathy in Tactile Encounters. The Journal of Medicine and Philosophy. 25–43. Zabarenko, R. N., Zabarenko, L. M. (1980): Empathy. In: Maserman, J. H. (eds.), Current Psychiatric Therapies.19. Grune and Stratton, 35–41. Zahn, G. L. (1980): Nonverbal Communication from Superiors and Peers: Perceived Input. Communication Research. 7. 4. 495–509. Zseni A. (szerk.) (2007): A pszichodráma és korunk tükröződései. Medicina, Budapest.


Tartalom. Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents