História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 2000-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az informatika társadalomtörténetet ír .................................................................................. 1 2. ........................................................................................................................................................ 4 1. Az informatika technikatörténetének kezdetei Magyraországon .......................................... 4 3. ........................................................................................................................................................ 5 1. A képzelt bizánci "fenyegetés" korszaka .............................................................................. 5 2. Képek .................................................................................................................................... 7 4. ...................................................................................................................................................... 10 1. Az elsõ magyar királynék .................................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12 5. ...................................................................................................................................................... 15 1. Magyarok és szomszéd nemzetek ....................................................................................... 15 2. Képek .................................................................................................................................. 17 6. ...................................................................................................................................................... 19 1. Az "Aranyvonat" ................................................................................................................. 19 2. Képek .................................................................................................................................. 22 7. ...................................................................................................................................................... 26 1. Látvány és történelem ......................................................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 27 8. ...................................................................................................................................................... 32 1. Új zónák régi problémák ................................................................................................. 32 2. Képek .................................................................................................................................. 33 9. ...................................................................................................................................................... 35 1. Vásárcsarnokok a századfordulón ....................................................................................... 35 2. Képek .................................................................................................................................. 37 10. .................................................................................................................................................... 40 1. A fal emlékezete (Berlini fal) .............................................................................................. 40 2. Képek .................................................................................................................................. 40 11. .................................................................................................................................................... 43 1. A "fal" krónikájából (Berlini fal) ........................................................................................ 43 12. .................................................................................................................................................... 44 1. A Gergely-naptár és az oszmán hatóságok .......................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 46 13. .................................................................................................................................................... 49 1. Vadászat a feudális kori Magyarországon ........................................................................... 49 2. Képek .................................................................................................................................. 53 14. .................................................................................................................................................... 65 1. A vadászkutyák csoportosítása ............................................................................................ 65 2. Képek .................................................................................................................................. 65 15. .................................................................................................................................................... 68 1. Kutyaábrázolások a Képes Krónikában .............................................................................. 68 2. Képek .................................................................................................................................. 69

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az informatika társadalomtörténetet ír JELENIDŐBEN Z. KARVALICS László Az informatika társadalomtörténetet ír Az első számítógépektől az internetig Az 1999. évi adatok szerint a számítógépes világhálózat használóinak száma meghaladja a 170 millió főt, s 1999 tavaszán utolsóként Bhután, az eldugott kis himalájai királyság is belépett a hálózatba kötött országok közé. Az internet diadalútját az immár menthetetlenül globális világban a számítástechnika, a távközlés, valamint a média- és tudásipar páratlan lendületű összeolvadása kíséri. Egyre többen tekintenek a világtörténelem legnagyobb horderejű változásaként az ezredvég informatikai forradalmára, amely Magyarország számára is felzárkózási esélyeket ígérhet. A társadalomtól a technikáig A számítógép technikatörténete viszonylag jól feltárt és jól ismert terület. Általában bemutatják az „alapító atyák” (a német Zuse, a magyar Neumann János, az amerikai Eckert és Mauchly, illetve mások) munkásságát, a legendássá vált szobányi masinák, az ENIAC és az EDVAC, valamint az első professzionális számítógép, az 1951-es UNIVAC szemléltető díszkíséretében. Az ismeretterjesztő áttekintések felől nézve a számítógép legtöbbször matematikai-technikai kaland csupán, az abakusztól az IBM-ig, a számolási kapacitás megnövelésének nagy hatású eszközeként – miközben a számításteljesítmény fokozásának kényszere egészen mélyen társadalmi beágyazottságú. Mihez kell többet és gyorsabban számolni? Bolygópályák jobb leírásához, adóösszeírások feldolgozásához, könyveléshez, a népszámlálások adattömegének kezeléséhez, lőelemképzéshez – a tudomány, a politika, a közigazgatás, a gazdaság és a katonaság rendszereinek, feladatmennyiségének kezelhetővé tételéhez. Az információfeldolgozó feladatokat ellátó emberek munkakörnyezetének humanizálása legalább olyan erős motiváció kezdettől fogva, mint a tudományos kihívás, de ezektől elválaszthatatlanul ott munkál és hat a sikeres fejlesztésekben rejlő üzleti lehetőség vonzása is. A technikától a társadalomig Amikor az ötvenes évek elején a néhány év alatt múzeumi példánnyá öregedő számítógépek második generációs, immár ipari méretekben gyártott utódai iránt ádáz harc indult meg, mindenki tudta, hogy immár a piac mozgatja a folyamatot. Az ötvenes évek közepére a számítógép bevonult a nagyvállalatok világába, a nagy kormányzati és közintézmények adatfeldolgozó központjaiba, és egyre ígéretesebb üzleti lehetőségeket kínált. (Amikor az első magyar elektronikus számítógépet 1959-ben megépítették, akkor az Egyesült Államokban már több mint 5000 sokat tudó „rokonuk” volt használatban.) A hatvanas években az egyre többet tudó, egyre jobban programozható és mind egyszerűbben használható számítógépek megkezdték a csendes bevonulást a nagyobb termelővállalatok, a légiközlekedés, a pénzügyi szektor és a közigazgatás legtöbb pontjára, s ezzel párhuzamosan a lanyhának korábban sem nevezhető fejlesztő munka lázas ütemű innovációs versenybe csapott át. 1972-ben az Intel cég kifejlesztette az első 8 bites mikroprocesszort, amivel kezdetét vette egy új fejlődési szakasz: a géptermekből és laboratóriumokból kiszabaduló számítógépek immár nemcsak intézményi, hanem személyes használatra is alkalmassá váltak elérhető áruk révén. Az első, sikeresnek mondható PC-t (personal computer, személyi számítógép) az 1975-ös Altair 8800-ast számos társa követte (köztük a Magyarországon jól ismert és elterjedt Sinclair és Commodore modellek). A számítógépek a gazdasági élet szinte minden terepére behatoltak, a termelésirányítástól a gyártáson át a bérelszámolásig. Ott voltak a könyvtárakban, az egyetemeken, a rendőrségen, a biztosítótársaságoknál, és működésmód-átalakító hatásuk, illetve elterjedésük számos következménye lépésről lépésre felismerhetővé vált. A valódi tömegesedéshez mégis majd egy évtized múlva, a nyolcvanas évek közepén a Macintosh névre keresztelt csúcsmodellel új időszámítást író Apple és a későn eszmélő, de annál nagyobb lendülettel versenytársai nyomába eredő IBM csatája vezetett. Az ugyanannyi pénzért másfél évente megduplázódó teljesítményt kínáló gépek iránti óriási kereslet okát kezdettől fogva az általuk nyújtott, szakadatlanul tökéletesített funkciókban és a „nem szakemberek” számára is egyre könnyebbé váló kezelésükben kellett keresni. Az adatfeldolgozás mellett ekkor már a szövegszerkesztés, a táblázatkezelés és a játék is széleskörűen elterjedt, az erősebb gépekkel komoly grafikus feladatokat lehetett ellátni. S miközben a személyi számítógépek megindultak a hordozható készülékek irányába, teljesen bevetté vált az ún. „perifériák” (elsősorban a 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

faxkészülék és a nyomtató, később a lapolvasó, a scanner) használata, a szuperszámítógépek már csillagászati számolási teljesítményt nyújtottak, hozzájárulva jó néhány tudományterület „nagy ugrásához”, az informatikai ipar pedig felzárkózott a vezető energia/autó komplexum mögé, az újabb fordulat mégis egészen máshonnan érkezett: a távközlés és a számítástechnika összekapcsolása felől. Az internet A számítástechnika és a távközlés rendszereinek együttes használata technikailag már a hatvanas években lehetségessé vált, sőt a hetvenes években külön kifejezést is alkottak rá (telematika). A nyolcvanas évek elején Franciaországban elindult a Minitel-program, amely több millió, ingyenesen kihelyezett terminálképernyővel számos szolgáltatást nyújtó hálózatba kapcsolta össze a telefon-előfizetőket. A világot mégis meglepetésként érte a kilencvenes évek elején az internet minden képzeletet felülmúló detonációja. Nem egészen tíz év leforgása alatt több mint százmillió (!) számítógép összekapcsolásának segítségével egy „megagépezet” jött létre, amely – ugyanúgy, ahogy egykor a számítógép „kibújt” a laboratóriumok és géptermek falai közül – kiszabadult a zárt katonai, majd amerikai egyetemi hálózatok kalodájából, és világméretű kommunikációs, illetve adattároló és szolgáltató rendszerré vált. Az internet ma egyszerre világkönyvtár (a hálózatra „felköltöző” és ezen keresztül összekapcsolódó könyvtárak és mindenki számára elérhetővé tett katalógusaik, illetve a teljes egészében „letölthető” vagy olvasható könyvek, dokumentumok, folyóiratok révén) és a nemzeti kultúra digitális öröklétének és népszerűsítésének biztosítója (könyvek, képek, film- és zenei anyagok fokozatos felvitelével). Az internet utolérhetetlenül gyors és rugalmas információs szolgáltatások gyűjtőhelye, a hagyományos postai és telefonszolgáltatásokkal versenyre kelő kommunikációs médium (a teljes internetes forgalom közel 50%-át az elektronikus levelezés, az ún. e-mail teszi ki, rendkívül népszerűek a vita- és hírcsoportok, az ún. chat-roomok és newsgroupok). Másfelől a közhivatalok, közintézmények, társadalmi szervezetek, vállalatok és magánszemélyek közleményeinek, önfelmutatásának, sőt esetenként tranzakcióvégzésének eszköze az ún. honlapokon (home page) keresztül. Az internet kultúrájának gyors terjedése és a növekvő hozzáférés egyre több közhivatali funkciót tesz elintézhetővé. Megszünteti a politikai és társadalmi mozgalmak elszigeteltségét és elszigetelhetőségét, és a kereskedelem, illetve pénzforgalom soha nem ismert formáit teremti meg (a világ legnagyobb „könyvesboltja” az Amazon, 3 millió könyvcímből lehet itt válogatni, az eBay aukciósháznál milliók kínálhatják fel egymásnak eladnivalóikat, hitelkártyával lebonyolíthatóak a vételi aktusok, és általában 24 órán belül házhoz szállítják e megrendelt termékeket). Az interneten keresztül mind többen telefonálnak, hallgatnak rádiót, gyűjtenek zenei és filmanyagot, a webtévé elterjedésének második hullámában vagyunk. A hagyományos sajtótermékek szinte kivétel nélkül elkészítették hálózati változatukat, és sok orgánum ma már kizárólag az interneten jelenik meg. Számos tudományterületet (elsősorban a nagy tömegű vizsgálati adattal, sok „megtermelési hellyel” és gyors információcsere-igénnyel rendelkező csillagászatot, meteorológiát, oceanográfiát, genetikát) forradalmasított a tudóscsoportok hálózati kommunikációja. Az „internetjárvány” megállíthatatlannak látszik: 2005-re félmilliárd felhasználóval számolnak, a legtöbb működő tőke a hálózati infrastruktúra építésébe és a jövő ún. „tartalomszolgáltatási” pozícióinak kiépítésébe áramlik, az iparág legalább háromszorosan túlértékelt az óriási tőzsdei várakozások közepette. Ám azzal együtt is, hogy a legnagyobb üzleti kihívások színtere, mostanra jól látható, hogy negatív oldalai és a szenzációkra éhes sajtónak köszönhetően mértéktelenül túldimenzionált káros kísérőjelenségei együttesen sem képesek megállítani rohamos terjedését, mert lényegét tekintve és alapvetően humanizál: a tudásszerzés, az információkeresés, a kapcsolatteremtés korlátait lebontó, ezeknek a tevékenységeknek a hatókörét és hatékonyságát kitágító, ezen keresztül a személyiség, a helyi közösségek önépítésének és önkiteljesítésének folyamatát támogató eszköz. Az annyira féltett hálózati polgár portréját minden mértékadó felmérés ugyanabba az irányba építi: nemhogy individualizálódna, inkább közösségi kötődései erősödnek, többet olvas, többet jár színházba és a természetbe, többet sportol, munkája egyre nagyobb hányadát képes áthelyezni a hálózatra, és ezen keresztül az otthonába (a fejlett országokban az ún. „távmunka” aránya már a 30%-ot is elérheti). A következő évek nagy kérdéseként egyedül az tornyosul az internetet építők és használók, a hálózat terjedésének társadalomtörténeti hatásait mérlegre tevők előtt, hogy miképpen sikerül úrrá lenni a „digitális szakadékon”, hogyan lehet az internethez és a korszerű informatikai eszközökhöz hozzáférni képtelen és így új leszakadási pályákon elinduló társadalmi csoportok és régiók számára biztosítani az esélyt. A világ internethasználói Évszám

Millió fő 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1995

32

1996

60

1997

106

1998

150

1999

220

Számítógép-használat Magyarországon Ahogy a kereskedelmi útvonalak áthelyeződése egyszerre jelentett veszélyt és esélyt, a számítógépipar, az internet, valamint az információ- és tudásgazdaság kihívása lehetőséget is biztosíthat egyes régiók számára, hogy modernizációs pályát formáljanak. Az oly sokszor büszkén sorolt „magyar hozzájárulást” az informatika tudománytörténetéhez Neumann János tevékenysége koronázza meg, aki nélkül kétségkívül nem, vagy nem így született volna meg a tárolt programvezérlésű számítógép. Ezzel együtt a leggyakrabban idézett nevek és fejlesztések ma már múzeumi adatok: ha nem az élet írja tovább az informatika hazai történetét, ha nem ültethetőek újabb és újabb fejlesztésiinnovációs ciklusok a régiekre, akkor bizony Magyarországon is kísért a leszakadás, a periferizálódás veszélye. Magyarországnak nem sikerült olyan „csodát” produkálnia, mint az ír vagy indiai szoftveriparnak, az informatika nem vált központi fejlesztési prioritássá, mint Finnországban vagy Malajziában. Hazánk jelenleg követő pályán mozog. Nálunk – mint a térség többi országában is – a „rendszerváltó évek” (1989–92) hoztak gyökeres fordulatot az informatikai-távközlési alaprendszerekben. Évtizedes elmaradásokat pótolva viszonylag elfogadható szintre futott fel a telefonellátottság, nyugat-európai szintű a mobiltelefon-használat (1998 decemberében köszöntötték az egymilliomodik használót), az otthoni számítógépek viszonylag alacsony száma ellenére a munkahelyen és oktatási intézményekben a lakosság 8%-a már hozzáfér az internethez. A kábeltévék és a rádiós műsorszórás sűrű lefedettséget biztosítanak, egyre-másra létesülnek az országos szolgáltatásokat biztosítani tudó (de egymást sajnos feleslegesen sokszorozó), korszerű gerinchálózatok. Az információtechnológiai termékek és szolgáltatások, valamint az internet fejlődése a piac bővülésének dinamikáját követi – a folyamatokba beavatkozni képes kormányzati vagy társadalmi erőfeszítéssel nem egy átfogó informatikai stratégia részeként, hanem elszigetelt „programok” formájában találkozunk. Az iskolai hálózatok kiépítésének ambiciózus terve rövid időre a világ élvonalába emelte a Sulinet-programot, a teleházmozgalom sikerei nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltóak. Úttörő informatikai alkalmazásaink vannak a gyógyászatban, a térinformatikában, az egyetemek és kutatóintézetek – ha nagy nehézségek árán is, de – képesek lépést tartani a világ fejlett részével, szépen gyarapodik a Magyar Elektronikus Könyvtár, megkezdődött a kulturális örökség digitalizálása. Nehezen kap azonban lábra az elektronikus kereskedelem, fontos alaprendszerek hiányoznak (nagy az elmaradás például az agrárinformatikában), az informatizálásra épített térségfejlesztések nem átfogóak, hanem esetlegesek. Az internethasználat mutatói, a vállalati informatikai kultúra mérőszámai Európa „alsóházába” utalnak minket, s kétszeresen is kísért a leszakadás veszélye: az ország a „fősodortól”, a hozzáférésben hátrányt szenvedő „vidék”, illetve az informatikailag ellátatlan társadalmi csoportok az itthoni kedvezményezettektől látszanak lassan távolodni. Reményt egyedül az adhat, hogy a külső kihívással találkozni tudó belső képességek (az oktatási rendszer történetileg kialakult magas színvonala, kreativitás, rugalmasság, multikulturális tolerancia, fürge behatolás az ún. „niche” piacokra) és egy átfogó, eltökélt, jövő- és stratégiaorientált politika még mindig rendelkezik modernizációs hídfőállásokkal. Ami a 21. század történetírója számára izgalmas szellemi kaland, az nekünk még jó ideig húsbavágó, életünket és mindennapjainkat meghatározó döntések és választások sorozata. Ha bekapcsoljuk őket, csendben zümmögni kezdenek és várják az utasításokat – a számítógépeken nem múlik semmi. Az informatika is rólunk, a társadalomról szól.

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az informatika technikatörténetének kezdetei Magyraországon Z. KARVALICS László Az informatika technikatörténetének kezdetei Magyarországon 1958 Kozma László vezetésével elkészül a MESZ-I jelfogós számítógép a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1958 Kalmár László és Muszka Dániel „szegedi logikai gépe”. 1959. január 21. Megszületik az első magyar elektronikus számítógép, az M–3 (1968-ig működik). 1968 Klatsmányi Árpád vezetésével elkészül az első hazai tranzisztoros számítógép. 1971 Hatvany József vezetésével kifejlesztett grafikus display. 1973 Jánosi Marcell „kazettás információrögzítő berendezése”, az ős-floppy. Az informatika társadalomtörténete Magyarországon 1951 A számítógépek első üzemszerű használata a Statisztikai Gépiadat-feldolgozó Gazdasági Irodában (1953tól: vállalat). 1956 A számítástudományi kutatás intézményesül az MTA Kibernetikai Kutatócsoportja megalakulásával. 1968 A Neumann János Számítógéptudományi Társaság megalakulása. 1971 Számítástechnikai központi fejlesztési program. 1983 Számítástechnikai kormányhatározat. Elindul az iskolaszámítógép-program. 1987 Az MTA és az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) útjára indítja az információs infrastruktúra fejlesztési programot (IIF). 1986 Elindul a kormány „elektronikai gazdaságfejlesztési programja”. 1994 A Nemzeti Informatikai Stratégia kezdeményezése. 1996 Elindul a Sulinet-program, az iskolai hálózatok fejlesztése. Másfél év alatt az ország összes középiskolája hozzáféréshez jut. 1997 Az OMFB meghirdeti az „információs és kommunikációs technológia-alkalmazási” programot (IKTA I.). (A másodikat 1999 nyarán.) 1998 A vidéki Magyarország informatikai eszközökhöz és kultúrához való hozzáférését elősegítő teleházmozgalom mennyiségi és minőségi szempontból is a világ élvonalába emelkedik. 1999 „Magyar válasz az információs társadalom kihívásaira” címmel kormányzati tanulmány készül.


1. A képzelt bizánci "fenyegetés" korszaka AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA BÓNA István A képzelt bizánci „fenyegetés” korszaka Tévhitek és cáfolatuk Három évtized kutatási eredményeit foglalja össze Bóna István A magyarok és Európa a 9–10. században c. monográfiájában, amelyet a História Könyvtár sorozatában hamarosan olvashat a közönség. A könyv a 9. század elejétől, az etelközi tartózkodástól egészen az államalapításig a régész szemszögéből tárgyalja a korai magyar történet legfontosabb kérdéseit. Így a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelének előtörténetét, a sztyeppei népekhez való viszonyukat, életmódjukat, a honfoglalás utáni kalandozásaikat, elsősorban hadtörténetüket, és új megállapításokat tesz a 9–10. századi magyar történelemmel kapcsolatban. Nem egy esetben egyszerűen kétségbe vonja a magyar történetírás másfél évszázados állításait. A szöveg rövidített, a latin, valamint az idegen nyelvi bizonyító anyag nélküli változatát sorozatként adjuk közre lapunkban. Azt a címet is adhatnánk neki: Az államalapítás előtörténete, mivel valójában azokat az okokat tárja föl, amelyek a megtelepült magyarságnál az erős szervezeti, területigazgatási egység, az állam megalapításához vezettek. A sorozat az 1999/7. számban indult, második darabjaként A képzelt bizánci „fenyegetés” c. részt közöljük. G. F. A 20. századi magyar történetírás megingathatatlannak látszó tézise, a német–bizánci „koalíció” réme, illetve a bizánci–német „harapófogó”, amelybe hazánk 971-ben (pontosabban azonban csak 972 után) került volna. Az ezzel kapcsolatos tézisek egyre vészjóslóbbak, egyben egyre költőibbek lesznek, s ma már magyarul, németül, angolul, franciául olvashatók. Abból a soha nem bizonyított feltevésből kiindulva, hogy Joannes Tzimiskes az egész Bulgáriát meghódította, a Duna–Száva hosszában húzódó új magyar–bizánci határról esik szó, amely „közvetlen” határon „fenyegetően” felvonulnak a basileus „diadalittas légiói”. A képzelt válságot „rendkívül kritikussá” súlyosbítja majd a családi házassággal megpecsételt 972. évi bizánci–német „katonai szövetség”. Az utóbbi által fenyegető „végveszedelemből” csak a „lemondatott” Taksony nagyfejedelem helyébe lépő fia, Géza nagyfejedelem államférfiúi bölcsessége és „ragyogó külpolitikája”, a „nyugatra való nyitás” mentette volna meg népünket s országunkat. – Mindebből úgyszólván semmi sem igazolható. Földrajzi tévedések Szabad legyen itt arra figyelmeztetni, hogy a „teljesen” leigázott (valójában: Nyugat-) Bulgária követei 973-ban Géza fejedelem követeivel és sok más követséggel együtt jelennek meg I. és II. Ottó előtt Quedlinburgban. Ennél is fontosabb azonban annak a tisztázása, hogy Dristra/Drostolon Dobrudzsában van. II. Basilios bizánci rekonkvisztája csak 1002 elején terjed ki a ma Romániát Bulgáriától elválasztó Al-Duna-szakaszra, a Paristrion vagy Paradunavon legnyugatibb pontja a nyolc hónapi ostrommal 1002 őszén elfoglalt Vidin lesz. A magyar Duna-szakasz akkor is, meg utána egy évezredig, Vidintől nyugatra, Orsovánál kezdődött, az alig járható Vaskapun innen volt a magyar Al-Duna. A folyó túlpartján csak 1018-ban, Bulgária összeroppantása után jelennek meg majd a bizánciak, Braniøevo/Barancs és Belgrád/Singédon II. Basilios 1020 májusában kiadott Achrida Ohridi-chartájában szerepel először. A katonai összefogás téves tézise Ha lehetséges, akkor a földrajzi félreértésnél is kevésbé megalapozott a bizánci–német katonai összefogás tézise. A félreértelmezett események gyökerei 962. február 2-ig nyúlnak vissza. Ezen a napon koronázta I. Ottót XII. János pápa Rómában a Nyugat császárává. Ottót még 960-ban a Rómát megtámadó II. Berengar ellen hívta segítségül a pápa, aki a koronázással megmentőjének fejezte ki háláját. XII. János azonban, maga is szuverén nagyúr lévén, hamarosan rájött, hogy elsiette a koronázást: kemény riválist támasztott önmaga ellenében, olyant, akinek nem volt megkötve a keze. Emiatt a pápa hamarosan különféle akciókba kezdett a saját maga által felkent császár ellen. A pápa kevesellte az Ottótól kapott privilégiumokat s a Közép-Itália fölötti uralomban sem óhajtott osztozni a császárral. Miközben Ottó Montefeltro/Mons Feretrus késő antik–bizánci hegyi várából kiostromolta a közös ellenséget, II. Berengárt, aközben XII. János valóságos koalíciót kezdett ellene összehozni, a cordobai araboktól – ezeket Berengar fia, Adalbert kereste fel – a provence-i (fraxinetumi) szaracénokon át 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

egészen a bizánciakig. Az alig egy évtizeddel azelőtti „szép időkre” emlékezve, terveibe bevonta a magyarokat is, kivált amikor megtudta, hogy II. Berengar hívének, Hubertnek, Tuscia grófjának a magyarok menedéket nyújtottak. Ezen felbuzdulva, 963 májusa előtt „püspökké” szentelt egy Zachaeus nevű „tudatlan gazfickót” és a magyarokhoz küldte, hogy hirdesse nekik az igét, s nyerje meg őket magának (Liutprand). Az újonnan (noviter) felszentelt Zachaeus és Magyarországon nevelkedett bolgár kísérője, Saleccus azonban éppúgy nem voltak képesek elhagyni Itáliát, mint a pápa Dél-Itálián át Bizáncba küldött, de Vasfejű I. Pandulf beneventumi herceg (943–981) embereitől már Capuánál elfogott és visszazsuppolt követei. Mindebből felesleges és szükségtelen Zachaeus és XII. János térítési vágytól áthatott magyar kapcsolatairól, Taksony mintegy égi kéztől irányított Róma-politikájáról (vagy éppen ellenkezőleg: Géza fejedelem idő előtti trónra lépéséről stb.) kombinációkba bonyolódni. Mivel az I. és II. Ottóhoz Bizánc ellenében rendületlenül, mindhalálig († 981. március) hűséges Vasfejű I. Pandulf nemcsak a pápa titkos követeit csípte el, hanem ólombullával hitelesített kísérőleveleit is, XII. János ellenséges akciójára hamarosan fény derült, hiszen a levelek az elképedt I. Ottó ravennai udvarába és kezébe jutottak. A főpapi bekerítő műveletet megelőzendő, Ottó 963. november 3-án a pápa ellenségei segítségével sereggel hatolt be Rómába, s ott a néhány nap múlva összehívott zsinattal letaszíttatta a trónról az elmenekült XII. Jánost. Majd december 6-án saját hívét, VIII. Leót emelte trónra, akinek védelmében XII. János és utódja, V. Benedek pártjával kegyetlenül véres Róma városi küzdelmekbe keveredett (964–965). Arra nem is gondolhatott, hogy itáliai hódításait és intézkedéseit a hatalmas Makedon-dinasztia és bíborbanszületett császára, II. Romanos (959–963) elismerje, vagy akár csak tudomásul vegye. II. Romanos váratlan halála után azonban nem várt reménysugár tűnt fel az ügyben. Kocsmároslányból lett második felesége, eredeti nevéről Theofanura átkeresztelt, felettébb hatalomvágyó és gátlástalan özvegye támogatta egy dinasztián kívüli tehetséges tábornok, Nikeforos Focas katonai puccsát (963. július 2.), s akit ezért Konstantinápolyba való bevonulása és megkoronázása (augusztus 16.) után, szeptember 20-án feleségül vett az új császár. Theofanu II. Romananostól „bíborbanszületett” fiai, az ötéves Basilios és a hároméves Konstantin jogait azonban még névleg sem volt hajlandó elismerni az új császár. Előbb azonban Nikeforos császár lépett fel 967 áprilisában Ravennában követei útján I. Ottó ellen, akitől nem volt hajlandó eltűrni a bizánci hűbéresnek tekintett dél-itáliai langobard hercegségek (Beneventum, Capua, Salerno) német katonai „védelmét”. Ottó két feltétellel hajlott volna a békére: ha megkapja II. Romanos bíborbanszületett lánya, a kis Anna hercegnő kezét fiának, második feltétele pedig mindkettőjük számára a császári cím elismerése volt – fiát ugyanis II. Ottó néven 967. december 25-én a Szent Péter-bazilikában társcsászárrá koronáztatta. Mivel azonban a tárgyalások közben Bariig–Tarantóig hatoló hadait nem állította meg, II. Nikeforoshoz küldött követei, a velencei Dominicus és Liutprand cremonai püspök Bizánc urától semmit sem kapott, s nem is várhatott. Konstantinápolyban úgy kezelték őket, mint a bélpoklosokat, 968. június 4-től szeptemberig nem fogadta őket a császár, aki fogolyként s nem követekként bánt velük. Végezetül Nikeforos közölte velük, hogy uruk, Ottó se nem császár, se nem római, hanem egy barbár király („Ti nem rómaiak, hanem longobardok vagytok!”), szó nem lehet egy barbár király és egy bíborbanszületett császári hercegnő házasságáról. Az Ottót bizánci háborúval fenyegető feszültséget nem sikerült feloldani (968). A helyzet egy évvel később gyökeresen megváltozott. Mégpedig azáltal, hogy a nyughatatlan és ambiciózus császárnő, Theofanu 969. december 10-ről 11-re virradó éjjel császári férjét hálószobájában meggyilkoltatja annak nem kevésbé tehetséges hadvezér unokaöccsével, szeretőjével, az örmény Joannes Tzimiskesszel. Az erő hatalmával fellépő kemény tábornokot (domesticost) a pátriárka ugyan kénytelen volt császárrá koronázni (969. december 19.), de azzal a feltétellel, hogy Theofanut és tettestársait száműznie kellett. Az új császár hamarosan megmutatta, hogy katonaként-hadvezérként méltó utóda nagybátyjának, az ő nevéhez fűződik 970-ben az arkadiupolisi diadal. Miután azonban Kelet-Bulgáriát leigázta, már 972-ben kénytelen volt az Oriensre vonulni, biztosítani s folytatni mindazt, amit Nikeforos elkezdett. Emiatt Itáliában, a hátában, az éppen általa létrehozott Katepanatban minden körülmények között békét akart. Békevágya jeleként még legádázabb ellenségét, Ottó kegyeltjét, Vasfejű I. Pandulf beneventumi herceget is – aki csatát vesztve 969 óta Konstantinápolyban raboskodott – hazabocsátotta. Ottónak viszont ki kellett ürítenie a megszállt bizánci területeket, vagyis a béke a korábbi status quo alapján jött létre. A szerződés elismerte az Ottók császári címét, záloga azonban nem a Bíborbanszületett Anna (a leendő II. Basilios húga) lett – belőle majd 987-ben minden oroszok apostoli cárnője, I. Szent Vladimír felesége lesz! –, hanem saját polgári származású unokahúga. Őt, a nem a Makedon-dinasztiából származó s nem bíborbanszületett császári „unokahúgot” – akit először majdnem visszaküldtek! – fogja majd az ifjú II. Ottó 972. április 14-én Rómában oltár elé vezetni – a valóság minden utólagos, kivált újkori szépítési kísérlete ellenére.


Magával Joannes Tzimiskesszel nem akadt többé dolga sem a németeknek, sem a magyaroknak, hiszen hadaival 972-ben Keletre vonult a Fatimidák ellen. Antiokhiából 975 végén halálos betegen ment haza Konstantinápolyba, ahol rövidesen elhunyt (976. január 10.). Mindezt jól tudta I. és II. Ottó is, nem véletlenül fogadják majd 973 áprilisában barátságosan (mondhatni: csokorba gyűjtve) Joannes ellenségeit: a beneventumiakat, a nyugati bolgárokat, az oroszokat, s az együttesből nem maradtak ki a magyarok sem, Géza nagyfejedelem követei. Joannes Tzimiskes váratlan halálával a trónbitorló császárok rendje hamar felborult. A bolgárok már 976-ban elűzik országuk keleti feléből is a bizánciakat, Dél-Itáliát pedig újból az arabok támadják. Tehették, Basil eunuch többéves régens uralma alatt Bizánc katonai hatalma ismét lehanyatlott. Az eunuch nagybácsi azonban mégis csak a Makedon-dinasztia hercegei, II. Romanos bíborbanszületett fiai nevében uralkodott, akik semmiféle kapcsolatot nem tartottak a bitorló – bizánci forrásokban nem véletlenül tökéletesen ismeretlen – unokahúgával, Theophanu német császárnővel. Theophanu 983-ban megözvegyülve a négyéves III. Ottó régenseként ténylegesen uralkodott, egészen 991-ben (mindössze 35 éves korában) bekövetkezett haláláig. Amikor II. Romanos fia, a leendő „Bulgaroktonos” („Bolgárölő”) II. Basilios a maga s öccse, szelíd társuralkodója, VIII. Konstantin számára – nagybátyjukat a régensségből és a palotából kibillentve – 986-ban végre átvette a hatalmat, akkorra a német–bizánci kapcsolatok végleg megszakadtak. Az ifjú császár, ha akar se foglalkozhatott volna nyugati politikával, mivel hatalmaskodó tábornokai, többek között a trónbitorlóként fellépő Bardas Focas ellen súlyos polgárháborúba keveredett. Egész Kis-Ázsia és Szíria ellenségei kezébe került, a császár 987 végén kénytelen volt Kijevtől segítséget kérni. Vladimír kijevi nagyfejedelem arra a bizánci történelemben addig példátlan ajánlatra: ha megkeresztelkedik, megkapja a Bíborbanszületett Anna hercegnő kezét, leendő sógora segítségére sietett. Hatezer főnyi válogatott rusz harcos támogatásával Basilios előbb a fővárossal szemben a kis-ázsiai Khrysopolisnál győzött, majd 989. április 13-án a Hellespontos kisázsiai partján, Abydosnál tönkreveri s megöli Bardas Focas usurpátort. Vladimír személyesen is beavatkozott a háborúba, a krími Khersonnesost foglalja el a bitorló katonáitól. Itt fogadja majd május 19-én Annát, akit – miután maga megkeresztelkedett – a khersonnesosi Szent Bazil-templomban vezetett oltárhoz; legalábbis a „khorsuni legenda” szerint. Néhány hónapra rá megtörténik a híres dnyeperi tömegkeresztelés, s a fejedelmi pár augusztus 15-én megalapítja a kijevi Tizedes-templomot. – Az alapítás dátumából következően a Tizedestemplom alatti és mögötti fennsíkon a „druzinnikok” temetője legfeljebb használatának legutolsó korszakában tartható „10. századinak”, a magyar viseletben, lószerszámmal, tarsollyal, fegyverekkel eltemetett druzinatagok élete és halála bátran a 9. század utolsó harmadára keltezhető. Az abydosi csatával szabad kezet nyert II. Basilios győzelme után elkezdi két évtizedig tartó bámulatos rekonkvisztáját. Ennek végén a császár nem szövetségesét, I. István magyar királyt kívánta megtámadni s a Duna–Száva-határt észak felé kitolni, hanem Reggio és Szicília visszavételét tervezte az araboktól. Ha a nagy katonacsászár 1025. december 15-én meg nem hal, akkor Itáliában Bizánc újból a Német-római Császársággal s annak agresszív uralkodójával, II. Konráddal került volna szembe. – A fentiek ismeretében nehéz elképzelni, hogyan s miből lehetett és lehet német–bizánci katonai szövetségre, „harapófogóra”, Magyarországot „fojtogató”, sőt „megsemmisítéssel” fenyegető bizánci támadásra s hasonlókra következtetni. Az erdélyi gyulák A délről határainkat „közvetlenül” fenyegető bizánci támadás rémével azok remegtetik olvasóik szívét, akik a földrajzzal, útviszonyokkal, de az erőviszonyokkal kapcsolatban sem tájékozódtak kellőképpen; Szilisztra átmenetileg bizánci kézre kerülése miatt aligha fájt bárkinek is a feje Esztergomban. Több félnivalója volt a különutas, bizánci hitű Stefanos gyulának, aki valóban tarthatott az Esztergomban éppen hatalomra került Géza nagyfejedelemtől, a Bizánccal ellenséges nyugati bolgárok barátjától, I. és II. Ottó császárok szövetségesétől, a nyugati latin egyház hívétől. Alföldi szállását feladva, a Maros mentén keletre vonult a zord, alig lakott Erdélybe, ahol a dél felé nyíló szorosokon át egy ideig valóban a lehető legközelebbre került a bizánci császár vele szövetséges birodalmához. Az idős Stefanos gyula s fia, Sarolt apja bezárkózott a fehér kváderkövekből épült egykori római legio-castrumba, a szokatlanul épségben megmaradt Apulumba, amely ettől kezdve lesz a gyulák Fehérvára – ebben próbáltak új hatalmi központot kiépíteni az Árpádok ellen, vagy az Árpádoktól féltükben. Akikkel sürgősen kiegyeztek, amikor a Gézától támogatott nyugati bolgárok 976-ban elűzték a bizánciakat az Al-Dunától és Kelet-Bulgáriából – feltehetőleg a kiegyezést pecsételte meg a kor szokása szerint a második gyula lánya, Sarolt házassága Géza nagyfejedelemmel. A „harmadik gyula”, I. István anyai nagybátyja, Prokuj, majd az új állam megszervezésekor fog elbukni.

2. Képek 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.



1. Az elsõ magyar királynék KRISTÓ Gyula Az első magyar királynék 11. század Sajátos történetírói kísérlet az, amikor valaki nem egy „korszak”, hanem egy évszázad történelmének megírására vállalkozik. Hiszen köztudott, hogy a történettudomány által használt korszakmeghatározások kötődhetnek gazdasági, társadalmi, szellemi folyamatok kezdetéhez, zárulásához, de nem évszázadhatárokhoz. Az újkorkutatásban már ismert kísérletet most a középkorkutató Kristó Gyula is elvégzi. A tizenegyedik század története című most megjelent monográfiája egyedülálló horizontális áttekintését adja a hűbéri társadalom, a feudális tulajdonformák kibontakozásának. Minden történelem iránt érdeklődő számára javasolható „keresztmetszet”-történet. A nők szerepe gyökeresen más volt a nomád korban, mint a kereszténység térhódítását követően. Sok adat maradt ránk arról, hogy a steppén a nomádok különböző korokban egyaránt igényt tartottak a fiatal nők fegyveres szolgálataira, s mivel a férfiak gyakorta távoli portyákon vettek részt, a szolgák mellett a nőknek is szerepet kellett vállalniuk az állatállomány ellátásában, illetve a legelő- és szállásterület megvédésében. A nomád fejedelemasszony Hogy a nomád politikai alakulatok fejedelemasszonya milyen életvitelt folytatott, gyakorta mekkora aktivitást fejtett ki, arra jó példát nyújt Géza nagyfejedelem felesége, Vajk anyja, Sarolt, aki formálisan ugyan keleti rítusú (ortodox) keresztény volt, különböző források révén megismert cselekedetei azonban nem a hit buzgó követőjeként, a keresztény életeszmény propagálójaként mutatják be, hanem egy tipikus nomád nagyasszony képét vetítik róla elénk. Az egyik kortárs nyugat-európai kútfő szerint „szerfelett ivott, és férfiasan ülte meg a lovat, s egy alkalommal kilovagolva annyira fejébe szállt a harag, hogy megölt egy férfit. Illőbb lett volna, ha kezét nem vérrel szennyezi be, hanem orsót pörget vele, és alázat zabolázza szertelen indulatát.” Az utolsó mondat a keresztény szerző megvetését fogalmazta meg a más értékrend szerint élő fejedelemasszonnyal szemben. Egy másik egykorú, szintén nyugati szerző azt adja hírül, hogy Adalbert püspök követeket küldött a magyarok nagyfejedelméhez, „helyesebben az ő feleségéhez, aki az egész országot kezében tartotta, férjét és ami a férjéé volt, maga kormányozta”. Sarolt temperamentumának, férfiasan erős akaratának tudható be, hogy bár Géza (jóllehet formálisan) felvette a latin rítusú kereszténységet, az Árpádok törzsi államában, a Kárpátmedence nyugati felében mégis Sarolt „vezetése alatt kezdődött meg a kereszténység”, annak keleti rítusú változata. Ezek a forrásmorzsák Sarolt jellemén túl abba is bepillantást engednek, hogy milyen viszonyok közepette élte le gyermekéveit fiuk, Vajk, a későbbi Szent István. Vele és a keresztény Magyar Királyság megteremtésével a fejedelemasszony Sarolt-féle rusztikus figurája, nomád habitusa egy csapásra múlttá vált. Házassági politika A 11. századi magyar királynék már az új, keresztény életeszmény hordozói és megvalósítói voltak. A dolog természetéből adódóan minden magyar király felesége idegen országból jött. Ezt az elvet már többnyire a pogány magyar fejedelmek is érvényesítették. Taksony felesége „kun” (mindenképpen keleti: kazár, volgai bolgár vagy besenyő) nő volt. Géza is egy tőle ténylegesen független (tehát ilyen értelemben idegen) fejedelem, a Kárpát-medence keleti felében hatalmat gyakorló Gyula leányát, Saroltot vette nőül. Ennek az elvnek az volt az alapja, hogy a fejedelem, illetve a király nem keveredhetett alattvalóival, csak magához illő párt választhatott, ilyent pedig kizárólag külországban találhatott. Ennek révén az uralkodó házassága egyszersmind a mindenkori aktuális politika része lett. Taksony keleti orientációját nyomatékosította keletről hozott felesége. Géza törekvését, hogy a formálissá vált nagyfejedelmi hatalmat a Kárpát-medence mind nagyobb részén érvényesítse, juttatta kifejezésre Sarolttal kötött frigye. Még hangsúlyosabb ez a királyság korában. Az uralmában erőteljesen a németekre támaszkodó Péternek bajor hercegnő volt a felesége. András és Béla száműzetésük színhelyéről, Orosz-, illetve Lengyelországból hozták nejüket. Salamon jutott a 11. századi magyar királyok közül a legrangosabb feleséghez, a német-római császár leányát kapta nőül, ami összefügg az 1050-es években folyt német–magyar háborúk lezárásával. I. Géza második felesége onnan való, ahonnan koronáját kapta, Bizáncból, s a két mozzanat, a bizánci koronaküldés és a bizánci házasság ugyanazt a célt szolgálta. A bizánci–magyar kapcsolatok szorosra fonásának záloga volt mindkettő, amelyből kikandikált a Magyarországot bizánci hűbéressé tenni akaró diszkrét szándék. Ugyancsak politikai szövetség motiválta László második házasságát, aki a német-római császárral szemben állva a német ellenkirály leányát vette feleségül.


A dinasztia fennmaradásának szolgálatában A királynék a 11. századi Magyarországon – István feleségét, Gizellát és Salamon feleségét, Juditot leszámítva – nem játszottak számottevő politikai szerepet. Ez is tükröződhet abban, hogy többüknek sem a nevét, sem a származását nem ismerjük. Nincs semmi hiteles információnk Péter és László első feleségéről, továbbá a nevén kívül semmit nem tudunk I. Géza állítólagos első nejéről. A királynék az udvari élet intim szférájába szorultak vissza, fő feladatuk kétségtelenül a dinasztia fennmaradásának biztosítása, gyermekek (főleg fiúk) szülése és felnevelése volt. A nagyobbik István-legenda kendőzetlen őszinteséggel írta meg: István azért vett feleséget, hogy „megossza az uralkodást, és főleg ne maradjon utód nélkül”. A királynék többsége feladatának maradéktalanul eleget tett. Gizella legalább két fiút (Ottó és Imre nevűeket), továbbá számos leányt hozott a világra. Aba Sámuelnek (aki még jóval trónra lépte előtt István király húgát vette feleségül, szintén politikai célzatú házasság eredményeképpen) ugyancsak több, név szerint ismeretlen fia volt. Andrást két fiúval (Salamonnal és Dáviddal), valamint egy leánnyal ajándékozta meg orosz felesége. Bélától lengyel nejének hét gyermeke, három fiú (Géza, László, Lampert) és négy leány született. Géza és első felesége házasságát szintén bőséges gyermekáldás kísérte, a legalább hat gyermek között volt Kálmán és Álmos. Ugyanakkor László, bár két felesége volt, csak egy-egy leányt nemzett. Gyermektelen maradt viszont Péter két és Salamon egy házassága. A gyermektelenséget a középkori felfogás Isten büntetésének tekintette. A magyar krónika szerint Salamonnak és testvérének, Dávidnak isteni rendelés miatt nem születtek gyermekei, mert apjuk, András hatalomvágyból megengedte, hogy a pogányok megöljék Gellért püspököt és sok keresztényt. A dinasztia életében a fiúk fontosságát a két, utóbb szentté avatott király, István és László trónutódlása mutatja. Bár Istvánnak két fia is volt, de azok még életében meghaltak, így István a keresztény alkalmassági elv alapján arra kényszerült, hogy nőági örökösödést vezessen be. Nem ez idézte elő a halála utáni válságos évtizedeket, de bizonyos mértékig ebben e körülménynek is szerepe volt. László sem hagyott hátra maga után fiú utódokat, s ez hozzájárult az I. Géza fiai, Kálmán és Álmos közti testvérharcokhoz. A gyermekáldás szűkössége, a korai elhalálozások idézték elő, hogy az I. István utáni magyar királyok nem István, hanem az általa megvakított unokatestvére, Vazul leszármazottai, a Szent László utániak pedig nem Szent László, hanem testvére, Géza utódai voltak. Gizella – István méltó társa Egészen kivételes hely illeti meg a 11. századi magyar királynék sorában Gizellát. A mai napig nem ismerjük pontosan, hogy milyen kezdeményezések és tárgyalások előzték meg Istvánnal kötött házasságát. Ebben bizonnyal szerepet játszott István keresztapja, a bajor hercegi családdal jó viszonyt ápoló Adalbert prágai püspök. Kései hagyomány szerint a házasságot a bajorországi Scheyernben kötötték. Igazi jelentősége abban állt, hogy egy nagy tekintélyű nyugati uralkodódinasztia – amilyen a bajor hercegi család volt – a közép-európai népek vezetői közül elsőként a magyar Árpádokkal létesített házasságon alapuló rokoni összeköttetést. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, ugyanakkor biztos garanciáját is jelentette annak, hogy Gizella neveltetéséhez méltó, keresztény légkört alakít ki férje mellett, s nem válik Sarolt-szerű figurává. Gizelláról tudjuk, hogy királynévá szentelése olajkenet révén felkenéssel történt, ám feltehető, hogy már kezdettől fogva külön koronázás illeti meg a királynét. Az 1031. évi miseruhán Gizella koronával szerepel. A 13. század elején még előfordul a forrásanyagban Gizella koronája. Felbecsülhetetlen az a támasz, amelyben Gizella férjét részesítette. Mindenekelőtt azzal, hogy a scheyerni esküvő után Gizellával lovagok és papok jöttek Magyarországra, akiknek fontos szerepük volt István katonai sikereiben rokona, a pogány érzelmű Koppány, valamint a neki ellenálló törzsi vezetőkkel szemben, illetve a kereszténység térnyerésében. A Gizellával bejött lovagok közül a nürnbergi Hermant (magyarosan: Hermányt) név szerint ismerjük, de bizonnyal Gizella kíséretébe tartozott a Koppány elleni háború két hőse, Hont és Pazman (magyarosan: Pázmány). A későbbi német hagyomány egyenesen Gizella nevéhez kapcsolta a magyarok megtérítését, ami ugyan túlzás, de a valóságtól mégsem áll nagyon távol. Elég, ha arra gondolunk, hogy az első latin rítusú magyar egyházmegye Veszprémben, Gizella székvárosában jött létre, illetve hogy a bajor papok aligha végezhették volna el a térítés munkáját e házasság és Gizella magyarországi jelenléte nélkül. A kereszténység gyámolításában méltó társa volt Gizellának István, s amikor a magyar krónika arról adott hírt, hogy a királyi pár Imre fiukkal sorra járta a hazai egyházakat, személyesen intézkedtek a helyreállításról, régi hiteles hagyományt örökített ránk. Ugyancsak tudjuk, hogy Gizella számos adományt tett magyarországi egyházaknak. Jótékonykodásait – a nagyobbik István-legenda szerint – „számos egyházban tanúsítják a keresztek, edények, a csodálatos műgonddal készített avagy szőtt kellékek”.


Gizella úgy volt jelen évtizedekig a magyar politikai életben, hogy háttérben maradt ugyan, de kezdeményezései, cselekedetei döntően szóltak bele az ország sorsának alakulásába. Aligha véletlen, hogy az 1030-as években Berno reichenaui apát mind Istvánnak, mind Gizellának köszönetet mondott, mivel szívélyesen bántak két, a Szentföldre igyekvő szerzetesével. Gizella erőteljesen ápolhatta Magyarországon is német kapcsolatait, illetve nem rejtette véka alá német kötődéseit. Istvántól született fiainak az éppen országló német császár, illetve király, III. Ottó és tulajdon bátyja, II. Henrik nevét adta (ez utóbbiból alakult a magyar Imre név). Az István-kori ötvösművészet egyetlen ránk maradt emlékeként Gizella készítette el anyja sírjára (1006 után) a nevét viselő aranykeresztet, amelyen őt magát is ábrázolták. A székesfehérvári bazilika számára 1031-ben adományozta a királyi párt azt a miseruhát, amelyen mind István, mind Gizella képi megörökítést nyert, s ahol Istvánt a koronával, valamint a német uralkodótól egykor kapott (de István által utóbb már nem szerepeltetett, mert német hűbérre emlékeztető) lándzsával ábrázolták. Hogy mily erősen kötődött a királynék sorsa királyi férjükhöz, azt néhányuk további életpályája bizonyítja. István már életében gondoskodni kívánt – amennyiben őt túléli – Gizella biztonságáról, s megeskette az általa uralomra jelölt Pétert, hogy tiszteletben tartja a királynét, javaiban nem károsítja, és mindenkivel szemben megvédi. Ebből Péter semmit sem teljesített, trónra jutva ellenségesen bánt Gizellával, akinek Veszprémben szinte házi őrizetben, elszigetelten kellett élnie. Péter elvette pénzét és javai egy részét. Az 1040-es évek közepén az addig Magyarországon nehéz körülményei ellenére is kitartó Gizella hazament, s a passauniedernburgi bencés kolostor apátnőjeként fejezte be életét igen magas korban, mintegy 75 évesen.

2. Képek




1. Magyarok és szomszéd nemzetek FIGYELŐ KOSÁRY Domokos Magyarok és szomszéd nemzetek 1848–49 A História Könyvtár sorozatában jelent meg Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848– 1849-ben című monográfiája. Nem 1848–49 történelmének ismételt kronologikus előadására vállalkozik, hanem a forradalom és szabadságharc egyes kérdéseiről kialakított álláspontok áttekintésére és saját felfogásának pontos megfogalmazására. A magyar történettudomány nesztorának monográfiája nemcsak a kutatók, de a történelemtanárok „csemegéje” is lehet. A régi, történelmi Magyarországnak – Erdélyt is beleértve – 1848/49-ben, sajátos módon, két arca, kétféle szerepe volt. Egyrészt, természetesen, a magyar nemzeti mozgalomnak volt hazája, amely a soknemzetiségű Habsburg Birodalom kereteit feszegette. De ez a Magyarország, mint soknemzetiségű ország, maga is „birodalom” volt más, szomszéd nemzeti mozgalmak szemében. Még akkor is, ha egyébként, történeti múltját és földrajzi alkatát tekintve, a Habsburg Birodalomtól igen sokban különbözött. Mint Széchenyi mondta: kisebb szövedék volt a nagyobb szövedéken belül. Befogadó ország volt már a középkorban is, de az elmúlt századok pusztulása, majd betelepülései nyomán a magyarok a népességnek felét sem tették ki, bár még mindig a legnagyobb egyedi etnikumot alkották a sokféle más: horvát, szerb, román, szlovák, ruszin (ukrán), német és más etnikumok mellett. Ezek, kevés kivétellel, szintén a nemzeti fejlődés útjára léptek és saját nemzeti követeléseket támasztottak a történeti Magyarországgal szemben, amelynek immár ők kezdték feszegetni a kereteit. A címben szándékosan kerültük a szokásos, de kissé leszűkítő jellegű „nemzetiségi kérdés” megjelölést. Ez ugyanis történetünk nemzetállami látószögének megfelelően olyasmire utal, hogy itt pusztán az állam belső struktúráját érintő, tehát belpolitikai természetű jelenségről van szó. A valóságban e mozgalmaknak is megvoltak a maguk nemzetközi, külpolitikai vonatkozásai. Nemcsak annyiban, hogy az ellenforradalmi osztrák és orosz politika kapcsolatot talált velük és igyekezett – saját céljai szolgálatában – felhasználni őket. A jelenség külpolitikai, nemzetközi vonatkozásai ennél jóval sokrétűbbek. Ilyen mozgalmak ugyanis nemcsak Magyarország határain belül jelentkeztek, hanem támogatást kaptak – főleg a szerb, részben román esetben – határon kívüli, rokon nemzeti mozgalmaktól és államalakulatoktól és azok képviselőitől is. A magyar nemzeti mozgalom A nemzeti mozgalmak élesedő versenyében, a Habsburg Birodalmon belül, 1848-ban a magyaroknak sikerült a széles mezőny élére törniük. Ez jelentette akkor, Bécs számára, a legnagyobb belső kihívást. S ez érte el a legjelentősebb sikert, hiszen törvényekkel tudta eredményeit: új önállóságát, a polgári vívmányokat és Erdély unióját alátámasztani. Magyarország új rendje tehát törvényes alapra épült. Elszakadni a magyar mozgalom sem kívánt a birodalomtól, talán néhány kisebb, radikális csoport kivételével. Van kutatónk, aki ezt a perszonálunió felé tekintő, kettős (dualisztikus) államszervezeti megoldást a föderalizmus egyik, sajátos változatának tartja. A „nagymagyar” koncepciót a magyarközpontú birodalomról pedig az ausztroszlávizmus magyar megfelelőjének. A magyar nemzeti mozgalom, a szó e modern értelmében, a 18. század utolsó évtizedeiben bontakozott ki, egy olyan felvilágosult nemesi elit vezetésével, amely a fennálló társadalmi-politikai rendszert korszerűsíteni kívánta, bár még nem egy újjal felcserélni. A magyar nemesség a történelmi Magyarországot saját vezetése alatt saját nemzeti államává készült átalakítani. Vagyis fellépett a magyarosítás igényével is, amely a negyvenes években határozottan megerősödött. A nacionalizmusnak a saját, nemzeti haladást elősegítő funkciója mellett nála is felbukkant tehát, másokkal szemben, uralmi, terjeszkedő vonása. Széchenyi, a reformmozgalom kezdeményezője, bár az önkéntes csatlakozást, természetes úton – amire főleg a német városi polgárok soraiban máris sok példa volt – maga is helyeselte, az erőltető, türelmetlen asszimilációs törekvést oly veszélyesnek tartotta, hogy már a negyvenes évek elején több alkalommal is nyíltan, határozottan – bár nem sok sikerrel – fellépett ellene. A nemesi ellenzék, a mozgalom és vezetői többségükben nem fogadták meg intelmeit. Véleményük szerint az ország társadalmán belül, az adott viszonyok között, hagyományos pozíciónk elég erős volt ahhoz, hogy megvalósítsák, törvényesítsék céljukat: a francia mintájú polgári nemzetállamot. Tudjuk 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

azonban, hogy a francia mintát csodaszerként, az adott viszonyok között, itt nem ismételhette meg, nem válthatta be, és ez drámai összeütközések veszélyét idézte fel. A helyi feltételek ugyanis lényegesen eltértek azoktól, amelyek annak idején lehetővé tették, hogy a francia minta létrejöjjön. Nemcsak annyiban, hogy itt más volt az etnikumok számaránya. Nem is csak abban, hogy a más hazai nemzeti mozgalmak ekkor már, fejlettebb stádiumban, öntudatosabb politikai vezetéssel és jobb eszközökkel (sajtóorgánumokkal is) rendelkeztek. Talán még lényegesebb különbség volt, hogy míg Franciaországban – mondjuk – a bretonok mögött az Atlanti-óceán terült el, addig Magyarország délvidéki szerbjei mögött, a határon túl, bár a Török Birodalom keretében, egy külön szerb fejedelemség, az erdélyi románok mögött pedig, török függésben, illetve orosz protektorátus alatt, két román fejedelemség képviselte nemzetük céljait. S némi igyekezettel a szlovákokat is lehetett a csehek felé szorítani. Végül, de nem utolsósorban a magyar mozgalom független állammal nem rendelkezett, hanem maga is küzdelmet folytatott nemzeti önállóságáért a bécsi kormányzattal, amely szívesen folyamodott ahhoz a taktikához, hogy az erősebb mozgalommal szemben bizonyos fokig a gyengébbek ellenkezését támogassa, és saját érdekében hasznosítsa. A magyar forradalom, amikor 1848 tavaszán a feudális kiváltságokat és a jobbágyrendszert eltörölte, nemzetiségi különbség nélkül mindenkinek megadta az új, polgári jogokat, egyénileg. S ezzel áttörte a feudális földtulajdon hagyományos rendszerét is, lehetővé téve, hogy más hazai népek helyenként csonka társadalmi struktúrái kiépüljenek teljes polgári nemzetekké. Maga a polgári átalakulás a többi hazai nemzeti mozgalom polgári-értelmiségi elitjének helyeslésével is találkozott – ha nem is konzervatív szárnyukéval. Ennek ellenére mind az új magyar felelős minisztérium, mind a radikális ifjúság nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy ezzel a kérdés lényegében véve meg van oldva, és hogy most már elég a nemzetiségeket a kivívott közös szabadság védelmében velük összefogásra buzdítani. A hazai nemzeti mozgalmak aktivizálódása A forradalmak – különösen a magyar forradalom – hírére más hazai nemzeti mozgalmak is aktivizálódtak. E nemzeti mozgalmak a polgári, egyéni jogokon túlmenően igényt tartottak nemzetük kollektív elismertetésére, külön politikai jogainak biztosítására, sőt bizonyos külön területekre is, amelyeken saját nemzeti életüket és uralmukat berendezhetik, és amelyeket határon túli nemzetrészeikkel, ha ilyenek vannak, a jövőben lehetőleg egyesíthetnek. A magyar kormány – és politikai közvélemény – viszont e követeléseknek nem volt hajlandó eleget tenni. Nemcsak és nem elsősorban azért, mert a nemzetiségek által igényelt területeken nemcsak ők éltek, hanem mások, így magyarok is, elég sokan, hanem főleg azért, mert célja éppen az ország területi egységének és önállóságának kivívása és biztosítása, nem pedig feladása, illetve felszámolása volt. A forradalom kezdő szakaszának lelkes hangulatát, a „közös szabadság” kivívásának eleinte kedvező visszhangját így aztán hamar követte a kiábrándulás, a magyar politikai elit és a hazai nem magyar mozgalmak vezetőinek szembefordulása. A szomszéd nemzeti mozgalmak viszont, miután – Horvátországot kivéve – nemzeti elismerést és külön politikai meg területi jogokat nem kaptak, sőt a feudális időkből származó és különjogokat biztosító privilégiumaikat, ahol ilyenek voltak (mint a szerbek és az erdélyi szászok esetében), láthatólag elvesztették – hiszen ilyenek a polgári államhoz nem illettek – mindinkább elfordultak az új magyar kormánytól és az udvarnál, a birodalom vezetésénél kerestek támogatást, amit – az ismert taktikai okokból – meg is kaptak a magyarok ellen. Ezután jöttek a drámai fegyveres összeütközések. Innen azután az a sommás megállapítás vagy ítélet, hogy míg a magyarok a forradalom ügyét, addig a szomszéd hazai nemzetek mindenestől az ellenforradalomét képviselték, vagy éppen eleve „reakciós” jellegűek voltak. A valóságban – ismételjük – egymással párhuzamos, versengő nemzeti mozgalmakról volt szó, amelyek közül egyiknek szerepét sem lehet, egy adott politikai irányvétel miatt, mindenestől egyszerűen negatívnak minősíteni. Terület és nemzet ellentmondásai Az összeütközés veszélyét alapvetően az az ellentmondás tette elkerülhetetlenné, amely Európa e régiójának sajátos, bonyolult etnikai és politikai adottságai, meg a modern nacionalizmus itt is érvényesülő követelményei közt feszült. Ez utóbbiak szerint ugyanis a nemzetállam polgárainak – elvben – mind egyazon nemzethez kellett tartozniuk. Ha a határokon belül esetleg más nyelvű, külön identitású etnikai csoportok éltek, azok nem alkothattak különjogokkal, saját területtel bíró, elismert nemzetet. Ugyanakkor viszont az azonos nyelvet beszélők, azonos identitással bírók, mint nemzetek, ha több más állam határain belül éltek, a helyesnek és legitimnek tartott politikai formát akkor érhették el, ha egyazon nemzetállamban egyesülnek. A terület és a nemzet fogalmát ily szorosan összekapcsoló elvi követelményrendszer a társadalmi valóságnak nem volt képes


hiánytalanul megfelelni, különösen nem ott, ahol egyazon területen vagy éppen településen több etnikum él együtt, hagyományosan. Az azonban, hogy a nagy folyamat által elkerülhetetlenül felidézett feszültség hol, mikor, milyen formában jut kifejezésre, aligha volt a történelem valamiféle forgatókönyvében eleve pontosan előírva. Ennek, a politikai erőviszonyok, esetenként egyéni próbálkozások és akciók függvényében, több változata, alternatívája volt elképzelhető, a politikai vitáktól a drámai, véres összecsapásokig. A magyarok és közvetlen szomszédaik viszonyának alakulása, az, hogy hol, mikor, mi idézte elő, ha súlyos konfliktusra került a sor, illetve hogy hol, mikor, milyen próbálkozások történtek a feszültség csökkentése, a kölcsönös engesztelődés, vagy éppen megbékélés érdekében, e változatok alakulása mindegyik féltől, sőt olykor egyéni állásfoglalásoktól is függhetett. A magyarokkal való szembefordulást ugyanis utóbb, főleg az 1849. márciusi olmützi manifesztum – és részben a tavaszi magyar sikerek – nyomán követte a kiábrándulás, a bécsi politikához fűzött hiú reményekből, illetve, a másik oldalon, bizonyos köröknél, a magyarok részéről is a próbálkozás arra, hogy a szomszéd nemzetekkel valami módon mégiscsak egyezségre jussanak. Ez fontos lehetett a jövő szempontjából is. Ami ugyanis e drámai hónapokban végbement, maradandó hatással volt, mindegyik oldalon, az érdekelt nemzetek további viszonyára, hosszú fejlődési folyamatára.

2. Képek



1. Az "Aranyvonat" FIGDER Éva Az „Aranyvonat” A nyugatra elhurcolt javak sorsa Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusának külön erre a célra létrehozott vizsgálóbizottsága 1999 októberében nyilvánosság elé került jelentése fényt derített a hosszú ideje elveszettnek hitt Aranyvonat és annak tartalma sorsára. Eszerint több magas rangú amerikai katonatiszt – és feltehetőleg a későbbiekben az USA kormányszervei – önkényesen rendelkezett a vonat tartalma felett, melyet hadizsákmánynak tekintettek. Fél évszázada foglalkoztat minden, a korszakkal foglalkozó kutatót a hírhedt Aranyvonat sorsa. Parancsnoka a volt szélsőjobboldali székesfehérvári főispán, Toldy Árpád volt. A vonatba bepakolt kincseknek a sorsáról most újabb értesüléseket szerezhetünk. Köszönjük azt a segítséget, amelyet az Egyesült Államokban dolgozó levéltáros kollégáink a cikk elkészítéséhez nyújtottak. 1944 végén a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét, a Budapesti Árvaszék kincseit, a Magyar Tudományos Akadémia aranyvagyonát, egyéb ékszereket, értékpapírokat Budapestről Veszprémbe szállítottak egy bombabiztos óvóhelyre. A szovjet csapatok előrenyomulása arra késztette a magyar hatóságokat, hogy a Veszprémben tárolt kincseket – csendőri kísérettel – továbbvigyék Fertőbozra, ahova 1944. december 10-én érkezett meg a szállítmány. A vasúti vágányokon felhalmozott kincs tovább gyarapodott magyar állampolgárok – többségében a zsidóság – személyes javaival, múzeumi és ipari anyagokkal, így 1945. január végén már 77 vagon állt a vágányokon. Ekkor még három kocsi ezüstneműt is csatoltak a rakományhoz. A szerelvény Sopronon át hagyta el az országot, ekkortól már csak a vonat- és a polgári kísérők, valamint az MNB alkalmazottai tartózkodtak a vonaton. Bécsújhelyen megerősített német őrség várta a fura rakományt. Ezt követően a szerelvény Salzburg közelébe jutott el, ahol egy alagútban vészelte át a front átvonulását. A vonat parancsnoka Toldy Árpád volt, aki a szerelvényből 44 vagont a Tauern-alagútban rejtett el. A köztudatban a szerelvény „Aranyvonat” néven híresült el.* Aranyvonat amerikai hadizsákmányban Az amerikai 5. hadsereg 42. számú gyalogoshadosztálya a Salzburgtól kb. 100 km-re délre fekvő Werfnnél zsákmányolta a 44 vagonból álló szállítmányt 1945. május 16-án.** (A szerelvény értékét egyesek jelenlegi árfolyamon 1-2 milliárd amerikai dollárra becsülik.) Tartalmáról egy később készült leltár ad felvilágosítást: • 10 láda arany, átlagban 45 kg/láda • 1 láda aranyérme, kb 100 kg • 18 láda aranyékszer, kb. 35 kg/láda • 32 láda aranyóra, 30–60 kg/láda • 1560 láda ezüstnemű • 1 láda ezüsttömb • kb. 100 festmény • kb. 300 kézi csomózású perzsaszőnyeg • 8–10 ezer db óra • valuta, briliáns, ruha, szőrme, bélyeg, csipke, fényképezőgép, gramofon, ezüst, porcelán • 2 vagon vegyes, nem szétválogatott értékek. Mark Clark tábornok – az amerikai megszálló hadsereg parancsnoka Ausztriában – a lefoglaláskor úgy határozott, hogy a zsákmányolt javak beazonosítása lehetetlen, így azokat jogos tulajdonosaiknak visszaadni 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem lehet. Ez a határozat szolgált minden további amerikai kormányszintű döntés alapjául a zsákmányolt javak sorsát illetően. Magyar próbálkozások a javak visszaszerzésére A magyar zsidóközösség már 1945 végén pontosan tudta, hogy az amerikai hadsereg birtokában vannak az Aranyvonat kincsei. A Magyar Zsidók Központi Irodájának Ideiglenes Irányító Bizottsága december 20-án levelet írt a magyarországi amerikai diplomáciai képviseletnek. Ebben a bizottság rámutatott, hogy ezek a javak még a náci törvények értelmében is zsidó letétnek számítottak, valamint „sohasem szűntek meg eredeti tulajdonosaik megkérdőjelezhetetlen tulajdonának lenni”. Az amerikai fél azonban elutasította a magyar zsidók azon kérését, hogy egy küldöttség utazzon az amerikai megszállási zónába a javak azonosítása céljából. Nyárádi Miklós pénzügyminiszter 1946. júliusi berlini látogatásán próbálta meggyőzni az ottani amerikai hatóságokat, hogy a tulajdonjogok tisztázásáig semmit se értékesítsenek az Aranyvonat tartalmából. Emellett arról is tájékoztatta őket, hogy Magyarországon körülbelül 200 ezer zsidó él, és a magyar kormány – a zsidó szervezetekkel együttműködve – megalakította a Zsidó Rehabilitációs Irodát. 1945–46-ban az USA két nemzetközi szerződést is aláírt; az egyik a párizsi jóvátételi konferencia zárószerződése, a másik az öthatalmi megállapodás Németország nem repatriálható áldozatairól. E két szerződés jogalapot teremtett a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet Előkészítő Bizottsága létrehozásához, és lehetővé tette a nem pénzbeli aranytárgyak, valamint a tulajdonos nélküli egyéb értékek áruba bocsátását, s a befolyt összeg felhasználását a nem repatriálható – többségében zsidó – menekültek javára. Az Egyesült Államok más politikai gyakorlatot folytatott a történelmi, vallásos, művészeti, tudományos értékű műtárgyak esetében. Korábbi nemzetközi szerződéseket figyelembe véve az USA azon az állásponton volt, hogy a kulturális örökség részét képező műkincseket vissza kell szolgáltatni az anyaországnak. (Nem volt jelentősége annak, hogy az anyaország a háború során ellenség, szövetséges vagy esetleg semleges fél volt.) Ezt az irányelvet azonban a magyar Aranyvonat esetében nem alkalmazták, sőt 1947-re már világossá vált, hogy a vonat tartalmának egy részét el akarják árverezni. A szándékról értesülve a magyarországi zsidó közösség vezetősége 1947. február 21-én levélben fordult az amerikai külügyminisztériumhoz, kifejezve a javak eladásával kapcsolatos aggályait és kérte, hogy bocsássák az elrabolt értékeket a magyar zsidóság törvényes képviselő-testületeinek rendelkezésére. Azzal érveltek, hogy egyrészt az árverezésre szánt javak eredeti tulajdonjoga megállapítható, másrészt az árverés sértené az USA restitúciós gyakorlatát. Az amerikai kormány azonban nem vett tudomást e kérésről, sőt a budapesti amerikai követség 1947. május 19-én kelt levele már arról a kormányszintű döntésről tájékoztatott, aminek értelmében a javak kalapács alá fognak kerülni. A bevétel 90%a a Joint (Amerikai Zsidó Közös Szétosztási Bizottság) és a Palesztinai Zsidó Ügynökség rendelkezésére fogják bocsátani. Ilyen szellemben tájékoztatták az éppen az USA-ban tárgyaló Nyárádi pénzügyminisztert, rajta keresztül a két zsidó szervezethez utasítva magyar hitsorsosaikat. A magyar zsidó közösség azonban nem adta fel. Egy 1947. július 28-án kelt levélben tájékoztatták az amerikai külügyminisztériumot, hogy az ideig semmilyen tájékoztatást sem kaptak a hatóságoktól a francia csapatok által az ausztriai megszállási zónából elszállított javakról. Egyúttal ismételten kérték az amerikai kormányt: változtassa meg döntését, s járuljon hozzá, hogy a magyar Pénzügyminisztérium Különleges Bizottsága tagjai megvizsgálhassák az értékeket. Az Egyesült Államok azonban visszautasította mind ezt, mind a további magyar kéréseket. Államilag jóváhagyott lopás Az Aranyvonatról származó első szállítmány 1947 decemberében érkezett meg New Yorkba. A szállítmány különböző arany-, ezüstékszereket, üveget, porcelánt és gyémántot tartalmazott, melyet 1948 júniusában a híres Parke-Bernet Galériában bocsátottak árverésre. A 8 millió dolláros bevétel mintegy 50%-kal felülmúlta a várakozásokat! Az árverés azonban már csak az egyik utolsó felvonása volt a kincsek kalandos útjának. Röviddel a kincsek „megőrzésbe vétele” után az Ausztria nyugati részét megszállás alatt tartó amerikai csapatok több vezető tisztjének megtetszett az aranyvonat értékes és szemet gyönyörködtető tartalma. 1945 júliusában Harry J. Collins vezérőrnagy, a Nyugat-Ausztriában állomásozó 42. Szivárvány hadosztály parancsnoka személyes használatára az amerikai birtokba került javakat tároló raktárból 5 szőnyeget, 8 festményt, különböző ónixból készült tárgyakat utaltak ki. 1945 augusztusában újabb tárgyakat hozatott a raktárból a lakásába, köztük 45 személy részére étkészletet, ugyanennyi evőeszközt, különböző méretű és célt szolgáló poharakat 90 fő részére, 30 darab asztalterítőt, hozzá tartozó 12-12 szalvétával, 60 lepedőt, 60 párnahuzatot és 60 nagyméretű fürdőlepedőt. Természetesen mindegyiknek a lehető legjobb minőségűnek kellett lennie. Miután a kérésnek 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

eleget tettek, Collins még 12 ezüst gyertyatartóra, további 11 szőnyegre, 2 kisebb szőnyegre (a vasúti kocsija részére) és 13 szőnyegre (a villája részére) tartott igényt. Az amerikai Nemzeti Levéltár írásos dokumentumai szerint, Collins vezérőrnagy mellett Laude tábornok porcelánt, ezüstneműt, illetve ágyneműt igényelt és kapott salzburgi otthona számára, Hume tábornok 18 szőnyeget, asztal- és ezüstneműt, illetve pohárkészletet kapott; Howard tábornok 9 szőnyeggel, 1 ezüstkészlettel és 12 ezüsttányérral díszíthette bécsi otthonát; Linden dandártábornok pedig 10 szőnyeget kapott ugyancsak saját használatra. Az amerikai hadsereg üzleteit üzemeltető szolgálat (Army Exchange Service) vezető beosztású tisztségviselője pedig a magyar vonat tartalmából a katonai üzletekben való árusításon többek közt órákat, ékszereket, fényképezőgépeket, szőnyegeket, prémeket és ruhákat kapott 1946 őszén. Az Aranyvonat tartalmát emellett nemcsak a kíséretet biztosító egyes csendőrök, hanem a későbbi amerikai őrzők is szabadon dézsmálgatták. A salzburgi raktárhelyiségbe – feljegyzések szerint – tizennyolcszor törtek be. Nyoma veszett pl. két kisebb bőröndnyi aranypornak is. A javak beazonosíthatóságát nehezítette az a tény, hogy azokat eltávolították az eredeti dobozokból, rekeszekből, amelyeken megtalálható volt a doboz tartalmát és annak tulajdonosá(i)nak nevét, címét feltüntető dokumentum. Tanulságos a lefoglalt festmények sorsa is. Számos értékes műalkotás holléte 1953-ig jól dokumentálható. Az MFA&A (Épületek, Képzőművészet és Levéltárak) 1947-ben Evelyn Tuckert elküldte Ausztriába, hogy derítse fel a katonai raktárban tárolt festményeket. Havi jelentésében Tucker asszony megdöbbenve közölte, hogy az előzetes tájékoztatással ellentétben nem 200, hanem 1181 magyar eredetű festményre bukkant a raktárban. Mivel a katonai hatóságok úgy gondolták, hogy a festmények nem képviselnek jelentős értéket, ennek megfelelően bántak velük. A szakértő azonban más véleményen volt. Rövid tartózkodása során talált egy Rembrandt és egy Ruysdael festményt! 1949. január 5-én az 1181 darab festményt átadták az osztrák kormány megőrzésébe azzal az indokkal, hogy mind az osztrák állam, mind állampolgárai jelentős értékeket veszítettek a magyarországi államosítások során. Szomszédunk pedig ezekkel a festményekkel szeretné erősíteni tárgyalási pozícióit Magyarországgal szemben. Hazakerült javak 1947 nyár végéig az állami javakból sok minden visszakerült, amiről Hahn Sándor – a Vagyonvisszamenekítési Misszió vezető biztosa – ad számot visszaemlékezéseiben: valuta, az MNB 650 kg aranyrúdja, 30 ezer aranyérme, a Zichy Múzeum és a Fővárosi Történeti Múzeum aranykincsei, az Iparrajziskola aranylemezei, a Vegyészeti Intézet platinaeszközei, a Péti Nitrogénművek platinahálói, az Állami Pénzverő aranyérmegyűjteménye, értékpapírok, a Kereskedelmi Bank 33 kg aranyrúdja, a bűnügyi letétben levő tárgyak, Budapest Székesfőváros Árvaszéke drágaköves és aranyékszerei. Más kincsek visszaszolgáltatását valószínűleg az elhidegülő magyar–amerikai viszony is akadályozta. A németországi amerikai katonai parancsnokság értesítette a magyar kormányt, hogy 1948. december 31-én a Németországban őrzött magyar javakat további kezelésre átadta a német hatóságoknak. Ardelia Hall, az amerikai külügyminisztérium tisztviselője 1952. március 26-án datált „Bizalmas biztonsági információ” címmel és „Magyar kulturális vagyon az Egyesült Államok védnökségében” alcímmel ellátott jelentésében azt javasolta, hogy a teljes magyar vagyont meghatározatlan ideig kellene őrizniük, a jogos tulajdonosaiknak való visszaadásáig. Hall asszony magyar kulturális vagyon alatt a New York-i Columbia Egyetemen őrzött könyveket, az Aranyvonatról zsákmányolt 1176 db festményt – rajtuk feltüntetve tulajdonosaik neve és címe! – Szent István koronáját és a koronázási ékszereket értette. A festményekről, eredetükről készült részletes listát Hall asszony a magyar rádión keresztül javasolta közzétenni. Az amerikai Nemzeti Levéltár dokumentumai szerint azonban ezt a listát sohasem küldték el Budapestre. A festményeket egy 1953. június 3-án tartott megbeszélésről készült jelentésben említették utoljára. Ekkor ugyanis Dr. Otto Demus, az osztrák Szövetségi Műemléki Hivatal (Bundesdenkmalamt) elnöke Washingtonban járt és találkozott Ardelia Halllal. Mindketten egyetértettek abban, hogy kétféle műgyűjtemény van osztrák tulajdonban: eredetét tekintve az egyik valószínűleg nem, a másik minden kétséget kizáróan nem osztrák tulajdon. A kép nem lenne teljes az ez idáig egyetlen, teljes mértékben dokumentálható ellenpélda említése nélkül. 1945 szeptemberében G. J. Svájcban élő magyar származású személy jogi képviselői kérték az asszony tulajdonát 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

képező tárgyak visszaadását, melyek szintén az Aranyvonaton voltak. 1946 februárjában részletes listát kapott a svájci amerikai követség G. J. javairól és a jogi képviselők által folytatott nyomozás eredményéről. A javakat felügyelő tisztviselő, bár elismerte, hogy a tulajdonukban vannak az érintett javai, de azok azonosítása nagy nehézségekbe ütközne, ezért a visszaadásuk lehetetlen. Végül 1948. február 2-án 4 darab festményt és egy ikont visszaadtak G. J. asszonynak, valamint 3 festményt Cs. M.-nek, aki eredetileg G. asszony magyarországi javainak felügyeletével volt megbízva. Megjegyzendő, hogy a vonaton összesen 27 darab festmény utazott, melyek eredetileg a G. és Cs. családok birtokában voltak. Az elnöki vizsgálóbizottság jelentése egy újabb csavart jelent a hosszú ideje tartó „náci arany” történetében. Ez idáig az Egyesült Államoknak sikerült elkerülnie a vádoló ujjmutogatást, mely többek közt Svájcot, Ausztriát és Franciaországot érte, mivel nem kárpótolták maradéktalanul a holokauszt áldozatait és azok örököseit. A jelentést összeállító szakértők hangsúlyozták, hogy a vizsgálatot nem tekintik lezártnak, illetve annak eredményét véglegesnek. A korabeli amerikai ügykezelést pedig rejtélyesnek és példátlanul felelőtlennek bélyegezték. A bizottság az amerikai csapatok viselkedését általában véve kielégítőnek minősítette, a magyar műkincsek esete azonban kivételt képez. „Bár nem találunk semmilyen magyarázatot arra, hogy az Aranyvonat festményeit miért Ausztriának és nem Magyarországnak adták vissza, az irányelvtől való ilyen eltérés valószínűleg a háborút követő közép-európai politika eredménye.” A döntést a szovjet csapatok közelsége és az osztrák kastélyokban és bányákban tárolt hatalmas mennyiségű kincs befolyásolhatta. A közeljövőben a bizottság tagjai megkeresik a még élő, volt amerikai katonákat, akik a kérdéses időben Ausztriában állomásoztak, valamint a holokauszt magyar áldozatai által benyújtott igényeket kívánják felkutatni, hogy ezáltal is tisztább képet kapjanak a vonat tartalmát, annak sorsát befolyásoló döntésekről. A több mint 1100 festmény jelenlegi sorsa nem ismert. A bizottság jelentését mind az osztrák, mind a magyar kormánynak megküldte. Az illetékes magyar kormányhivatalok állítása szerint Magyarország sohasem kapott vissza sem festményeket, sem azokról jegyzéket. Az osztrák Szövetségi Műemléki Hivatal azt a választ adta, hogy a festmények egy része visszaadásra került, bár azt nem részletezte, hogy kinek és mikor adták vissza azokat. Az amerikai kormánybizottság további részletes felvilágosítást kért Ausztriától. * Megjegyzendő, hogy az „Aranyvonat” nem azonos az ún. Göring-vonattal, amely kizárólag zsidó vagyont szállított. ** Két vagont – úgy tudjuk – a franciák vettek birtokba St. Antonnál ugyanebben az időben, amelyek sorsáról a mai napig semmi információ nincs.

2. Képek





1. Látvány és történelem BENKŐ Samu Látvány és történelem Erdély, 1967–1998 A múltat idéző történész és művész között alkotás-lélektani tekintetben alig van különbség. A tudós, kutató és a művész – lett légyen író, képzőművész, zenész – a tegnapról szólván, egy mondatnyit le nem írhat, egy ecsetvonást nem tehet, egy akkordot le nem üthet, valamely mába gyökerező benső késztetés nélkül. Elöljáróban mindezt annak kiemelésére írtam le, hogy Korniss Péter Leltár (Erdélyi képek 1967–1998) című könyvébe foglalt fotográfiák olyan históriai tudósítást tartalmaznak, melynek hitelét a felvételekből sugárzó ihletettség szavatolja. Az ihletettség mögött persze mindig ott van a tehetség is. Az alcímben (Erdélyi képek 1967–1998) jelzett harmincegy év alatt bensőséges kapcsolat alakult ki a művész és témája: az erdélyi falu között. Történelmi látomást közvetít nekünk és a nyomunkba lépőknek. Sok tapasztalat birtokában azt tudatja, hogy három évtized alatt az erdélyi valóság egy darabjának – három-négy tájegység másfél tucatnyi magyar és román falujának – mindennapi élete milyen képekben rögzült történelmi dokumentummá a hozzáértéssel irányított fényképezőgép látszögében. No de a kép – ha művészi – arra is jó, hogy társszerzővé avassa nézőjét, aki asszociációival feldúsítja a látványt. Ha jól számolom, két olyan fénykép van a könyvben, melyben megjelenik a kenyér. A 47. lapon a Hazafelé tartó öregember. Szék (Sic), 1974című képenaz öreg télvíz idején bal hónalja alatt szorongatott kenyérrel ballag, a 89. lapon található Autóbuszra várva. Kiskapus (Capusu Mic), 1997 című képen ugyancsak bal kezével szorítja magához a kenyeret az útszélen üldögélő férfi. A két évszám jelzi, hogy a közben eltelt huszonhárom esztendő a lényeges dolgok tekintetében mennyire a mozdulatlanság ideje. De a két kép és a két évszám engem bizonyos változásokra is emlékeztet. Az első fotográfia keletkezése idején Kolozsváron, a városszéli tömbház harmadik emeletén gyakran hallottam az utcáról a házaló asszony kiabálását, hogy száraz kenyérhéjat vásárol. Ablakomon kihajolva azt is láttam, hogy a Mezőségről beköltözött, egykor földműves lakótársaim milyen gyakran kötöttek üzletet az utcán, a házaló asszonnyal. A látvány mélységesen elszomorított. Családomban – szüleim, nagyszüleim házában – a kenyeret szentnek, ahogy gyakran mondták: Jézus Krisztus testének tekintették. Gondosan ügyeltek, hogy még morzsa se kerüljön az állatok elébe. A kenyér héját is megettük; az öregek, ha nem tudták megrágni, tejbe, levesbe aprították. A kenyeret faluhelyen hetenként sütötték a búbos kemencében, hűvös helyen, abrosszal letakarva tartották. Ha mezőre vitték, netán útipoggyászba csomagolták, mindig tiszta takaróruhába tekerték. A csupaszon, hónalj alá csapott kenyér a szocialista korszak látványa lett. S ez elsőrenden nem az ateista államideológiának, hanem a mezőgazdaság szocialista átalakításának a hozadéka. A termelőszövetkezetek egyetlen, viszonylag olcsó (kevés emberi erő igénybevételével) előállított árugabonája a búza lett. A modern agrotechnika „kinemesítette” a nagy hozamú takarmánybúza-fajtákat, melyek sikértartalom hiányában csak nagyon gyenge minőségű kenyér sütésére bizonyultak alkalmasnak. A termelőszövetkezetek beszolgáltatási kötelezettségeik következtében ebből is csak keveset osztottak ki tagjaiknak. A városok nagy péküzemeiben sütött gyenge minőségű kenyér viszonylag olcsó volt, annyira hogy kifizetődőbb lett ezzel táplálkozni, semmint például a kukoricalisztből készült (hagyományos erdélyi) puliszkával, sőt jó üzletnek bizonyult a disznót és a baromfit is kenyérrel takarmányozni. Ezért vásárolta a száraz kenyeret a házaló asszony, ezért tűntek el faluhelyen a búbos kemencék, és ezért nem kötelező tudomány a férjhez készülő leánynak a kovászolás, a dagasztás, a kemencehevítés. Az 1997-es keltezésű, „változás” utáni, botladozó piacgazdaságról csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a bolti kenyér legalább olyan drága lett, mint a puliszkaliszt, de manapság sincs akkora becsülete, hogy valamibe bebugyolálva vigye haza a falusi ember. Legfeljebb az a látvány nem szomorít már el, hogy bottal átszúrt három-négy kenyeret vállra vetve igyekszik haza Kolozsvárra a szomszéd falusi férfi. A kenyér túl drága lett ahhoz, hogy állatok étke legyen. Sokat mondó, elgondolkoztató kép az, amelyik a 113. lapon ezt a címet kapta: Sírt ásó férfiak. Méra (Mera), 1992. Hét férfi összekulcsolt kezekkel lapátra (nem ásóra!) támaszkodva, levett sapkával néz a végtelenségbe. 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nem sírt ásnak, hanem a gyászszertartás végszavára várva a koporsó elhantolására készülnek. Öten egészen öregek, bal szélen egy fiatal, mögötte középkorú férfi várakozik a végtisztesség utolsó munkás feladatának elvégzésére. Háttérben téli ünneplőbe öltözött férfiak figyelnek a pap szavára, jobb szélen az asszony feltehetően gyászoló gyermek fehér mellénykéjét szorítja hóna alá, hogy idejében óvja vele a megfázástól. A megboldogult közvetlen hozzátartozóit nem látjuk, így aztán kilétére sem következtethetünk. Nem is találgatjuk, vajon nőt vagy férfit, időst vagy fiatalt temetnek, a látomást azonban nem tudjuk magunktól elhessegetni: az erdélyi falu önmagát temeti. Félrevezetnénk az olvasót, ha csupa szomorúságot tartalmazó képről szólnánk. Van benne vigasság is bőven. Táncoló magyar, román falusiak, vidám lakodalmas házak, búfelejtő mulatók. A jövőt tekintve a legtöbb reménységet számomra az a fotográfia sugallja, melyben fejkendővel, felmarkolt szoknyával havas, latyakos, sáros úttalan úton hat lányka törtet... Vajon merre? Bízzunk benne, hogy a holnap felé... (Iskolás lányok. Szék (Sic), 1973. 48. oldal.)

2. Képek






1. Új zónák régi problémák FORRAI Judit Új zónák – régi problémák Történetek az utcai prostitúció szabályozásáról Az elmúlt hónapokban nagy sajtónyilvánosságot kapott a prostitúció kérdésköre. Ismeretesek a „türelmi zónák”ról, „vigalmi negyed”-ről beszélő közlemények, mindenekelőtt a most készülő fővárosi rendelettervezet kapcsán. Nem kis gondot okoz e probléma az önkormányzatoknak és magának a társadalomnak is. Az utcai prostitúciónak régi hagyománya van Budapesten. Míg az 1867-es első szabályrendelet egyértelműen előírja, hogy a kéjelgés színtere kizárólag a bordélyház, addig 1902-ben ez mindössze főkapitányi javaslatként fogalmazódott meg, és csak az 1909-es szabályrendeletben rögzítették, hogy az utcán űzött prostitúciót vissza kell szorítani. „Utcán vagy más nyilvános helyen illemet sértő ruházatban vagy feltűnő módon sétálni, az utcai férfiakat megszólítani, kacérkodással vagy egyéb szemérmetlen módon hívogatni, utcán dohányozni, utcasarkon, színházak, templomok, iskolák, vasúti pályaházak vagy más középületek, kávéházak, vendéglők és egyéb mulatóhelyek közelében egyedül vagy csoportosan ácsorogni, ott lármás vagy szemérmetlen társalgást folytatni szigorúan tilos.” Szabályozó, regisztráló rendszer Hogy elkerüljék a szeméremsértő viselkedést, kihívó magatartást és utcai csavargást, egyes kávéházak engedélyt kaptak arra, hogy a prostituáltak ezekben gyülekezzenek kliensre vadászva. De „a rendőrség a helyiségeket állandó felügyelet alatt tartja és közegeivel bármikor átvizsgálhatja”. A kijelölt mulatók nem csináltak titkot abból, hogy forgalmuk a szexuális üzletre épül. Részletes címlistát közöl a Mulató Budapest 1906. évi száma „a kéjnők által látogatott kávéházakról”. Összesen 43 kávéházat említ meg, ebből természetesen a legtöbb a VI. (13), a VII. (15) és a VIII. kerületben (6) található. A Tanácsköztársaság idején a kéjnők magántalálkahelyeit és a garniszállókat lakások céljára „elrekvirálták”, így a bejegyzett és a titkos kéjnők fedél nélkül maradva, a számukra kijelölt kávéházak előtt grasszáltak. Ezeket a kávéházakat, mulatókat a jó ízlésű, gazdag polgárok lakhelyeitől távol jelölték ki, lehetőleg a város külső területein, a szegénynegyedben. Így alakult ki a mai József körút, Népszínház utca, Fiumei út és Baross utca közti terület a Józsefvárosban, a Rákóczi térrel együtt, ami az utcai prostitúció központja volt. Kísérlet a kéjzónák kialakítására Az 1926. évi országos belügyminiszteri szabályrendelet zónásított rendszerrel, meghatározott helyen és időben engedélyezte az utcai prostitúciót: „A kéjnők csakis a rendőrhatóság által a helyi hatóság meghallgatása után a helyi viszonyok figyelembevételével időnként kijelölt utcákon és meghatározott időben jelenhetnek meg.” A kijelölt utcákon a nyári időszakban (április 1-jétől szeptember 30-ig) este 9-től reggel 7-óráig, a téli időszakban (október 1-jétől március 31-ig) este 8-tól reggel 8-ig jelenhet meg a prostituált. „Szocialista” emberideál kontra titkos prostitúció A második világháború után az új államrendszerben a „szocialista embertípus” eszmerendszere szerint a szexuális kizsákmányolásnak, vagyis a pénzért árult szerelemnek, a prostitúciónak nem volt helye. 1949-ben bezáratták a bordélyházakat, 1955-ben Magyarország is ratifikálta az ENSZ 1950. évi New York-i egyezményét, vagyis a korábbi szabályozási, regisztrációs, stigmatizáló rendszert felszámolták. Ezzel az addigi hagyományos utcai kéjipar, az „átnevelő és átképző programoknak” köszönhetően – legalábbis statisztikailag – megszűnt. A lányok szövőgyárba mentek dolgozni, vagy taxisofőrnek, villamosvezetőnek, kalauznak tanultak. A munka ugyanis nemcsak mindenkinek joga, hanem kötelessége is volt. Aki nem rendelkezett 24 órán túl a személyi igazolványába bejegyzett munkahellyel, azt közveszélyes munkakerülésért (KMK) a rendőrség előállította, s szankcióval sújtotta. Így aztán a lányok papíron nem, csak titokban dolgozhattak „eredeti” foglalkozási körükben. A rendőrség hiába tiltotta, büntette, az „ipar” működött tovább, nehezebb körülmények között.


Az 1970–80-as évek egyre lazább, átalakuló társadalma már inkább szemet hunyt az utcai prostitúció fölött. A szexipar és a bűnözés A nyolcvanas évek végén a politikai, gazdasági változás magával hozta az állam által deklarált, olykor támogatott munkanélküliséget, a szabad piaci versenyt, a magánosítást, a beáramló nyugati, sokszor vadnyugati kapitalizálódással járó összes „salakanyagot”, mint pl. a pornódömpinget, a nemzetközi emberkereskedelmet, a drog- és fegyverkereskedelmet, a hazai és importált maffiák területfoglalását. Magyarország szerves részévé vált az európai maffia működésének. A „keresztapák” a lengyelországi „konferencián” (1992) megállapodtak, hogy Olaszország a drog, Ukrajna–Oroszország a fegyver, a közép-keleteurópai országok a prostitúció ellátására szakosodtak. E három „iparág” egymást erősítve és kiegészítve vált a feketepiaci kereskedelem döntő tényezőjévé. Ezzel párhuzamosan a prostitúció klasszikus formája eltűnt, ma már nem a hagyományos, magányos stricik – mai nevükön futtatók vagy prostitútorok – dolgoztatnak 3-4 lányt, hanem egy piramis formájú szervezet épül fel a maffiaszerkezetnek megfelelően, kerítőkkel, csábítókkal, a legváltozatosabb eszköztárral. Kezdetben szép szóval, esetleg droggal függővé téve őket, kényszerrel, fizikai fenyegetéssel, zsarolással érik el a „munkába állást”. Magyarország – elhelyezkedésénél fogva – a drog- és fegyverkereskedelemben nemcsak tranzit-, de célországgá is vált. A környező keleti (a volt szocialista) országokból megindult az újkori népvándorlás. Mágnesként vonzza a magyarországi prostitúciós lehetőség, a megélhetés reménye az ukrán, orosz, román, lengyel fiatal nőket és férfiakat. Ezekből a küldő országokból ki-ki szerencséje és lehetősége szerint vagy itt marad, vagy továbbvándorol az áhított mesés Nyugat felé. A magyar lányok külföldi célországai Belgium, Hollandia, Olaszország, Németország és persze az első szomszédos állam, Ausztria. Kényszerítő körülmények A nagyon rossz szociális helyzet, a családról való gondoskodás, a munkanélküliség, iskolázatlanság, kíváncsiság, vagy a sok pénz, szép ruhák, gondtalan élet, jó autó, lakás, néha a társ, a partner, a szerelem utáni vágy, hiszékenység, kirekesztettség, meg nem értés, lázadás, könnyűnek látszó pénzszerzés, kalandvágy, munkalehetőség stb. motiválja azokat a fiatalokat, akik a prostitúció szövevényes hálóján olyan könnyen fennakadnak. A családon belüli szexuális zaklatás is gyakran a prostituált életmód felé taszítja az azt elszenvedőket. Türelmi zóna vagy vigalmi negyed Az utcai prostitúció az 1990-es évek elején már elviselhetetlen méreteket öltött. A városok bevezető útvonalait, a kamionparkolókat és lassan majdnem minden városrészt elleptek az utcai prostituáltak. Különösen szembetűnővé vált ez a fővárosban. Polgári kezdeményezésre törvény-előkészítés indult meg a prostitúció szabályozására. Első lépésként az 1993. évi XVII. törvény hatályon kívül helyezte az üzletszerű kéjelgés bűncselekményi tényállását, vagyis a prostitúciós cselekmény, szexuális szolgáltatás szabálysértéssé minősült. Ezt követően többéves előkészítő munka után elkészült az 1999. évi LXXV. törvény, mely egyszerre tárgyalja a „szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályait és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokat”, köztük az utcai prostitúció szabályozását. A törvény tiltja a szexuális szolgáltatást meghatározott közterületeken. Türelmi zónát jelölhet ki viszont az önkormányzat ott, ahol a prostitúcióra igény van, és az tömegesen fordul elő. A türelmi zónák kijelölésére azonban fél év gondolkodási időt kaptak az önkormányzatok. Ez ahhoz a lehetetlen helyzethez vezetett, hogy a megerősített rendőrség fellép a szabálysértést elkövető lányok ellen, miközben a prostitúció legalizált helyszínei még nincsenek kijelölve. Így a fizetett parkolókat, köztereket, telefonfülkéket lepik el a klienst kereső lányok a nyílt utcai üzletszerzés helyett, s már nemcsak az eddigi területek, hanem újabbak is bekapcsolódtak az „üzlettérbe”. Több tervezet látott már napvilágot, hogy vigalmi negyedet létesítsenek, vagy több fizetési kategóriának megfelelő területet adjanak a kéjiparnak a fővárosban. Két rendelet van, azonban konszenzus, rend még nincs.

2. Képek 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Vásárcsarnokok a századfordulón ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK VARGA JUDIT Vásárcsarnokok a századfordulón Az élelmiszer-ellátás változó funkciói Budapesten Budapest a századforduló éveiben a világvárosi fejlődés útjára lépve megteremtette a nagyvárosi élelmiszerbeszerzés korszerű formáit, a fedett, folyamatos és ellenőrzött áruellátást biztosító, rögzített árakkal és nyitvatartási idővel működő, építészetileg is kiemelkedő vásárcsarnokokat. Megjelenésükkel változást követelt a mindennapi bevásárlás addig megszokott rendje. Hatósági szabályokkal segítették az adásvétel kultúrájának mielőbbi meghonosodását a kofák lármás, vevőcsalogató, olykor-olykor molesztáló utcai viselkedése helyett. A szabad ég alatt való árusítás csillogó palotákba költöztetése új korszak kezdetét jelezte a fővárosi közönség hétköznapjaiban. Nagyvárosi igények A szak- és a napisajtó egyaránt cikkezett az elavult utcai piacokfelszámolásának szükségességéről, az egyre növekvő fővárosi lakosság megváltozott igényének kielégítéséről. A sajtóból az 1880-as évek vége felé kezdtek eltűnni a guggolós kofák uralta piacok sajátos hangulatát idéző, megkapó, kedves leírások, a nagy kofaernyők alatti vagy éppen a gyümölcsös kosarak előtti kis románcok, pirospozsgás szakácsnéikkal és facér mesterlegényeikkel. Az ódon csengésű pest-budai piacnevek (Búzapiac, Szénáspiac, Káposztáspiac, Újpiac, Bornyupiac, Guggolós piac, Zsibárus piac, Halas piac, Hat székek, Nyolc székek stb.) korszakunkra már több évtizede kikoptak a használatból. A főváros tíz kerületében működő, összesen 44 élelmiszerpiac nyilvántartását többnyire az adott utca, ill. a tér nevéhez igazították. Az egyesített főváros vezetése az európai nagyvárosok igazgatását követve egyre inkább a hatékony kommunális szolgáltatásokra és beruházásokra kiterjedő, aktív várospolitikába, tudatos várostervezésbe kezdett. A csatornázás, vízszolgáltatás közegészségügy, infrastruktúra kiépítése után, megkésve hozta létre a közellátás korszerű formáit jelentő vásárcsarnokokat. Külön közélelmezési ügyosztály felállításáról a közgyűlés csak az egyesítést követő több mint tíz év elteltével, 1884. június 25-i ülésén határozott. Igaz, a napisajtó nyomására bizottsági szinten már 1879 óta foglalkoztak az élelmiszer-ellátás gondjaival. Az eredmények felmutatása azonban elmaradt. Krick Aladár fővárosi vásárigazgató a tanácshoz intézett, 1889-es piaci állapotokat tükröző jelentése siralmas képet festett az árusítás utcai módjáról. Az árusok majdnem kétharmada közvetlenül a földről, alig több mint egyharmaduk rögtönzött állványról vagy magáról az áruszállító szekérről kínálta termékeit. A nagyvárosi küllemű Budapest és az ahhoz alkalmazkodni akaró polgár nagyvárosi identitáskeresésébe nem illettek bele a zajos, koszos utcai piacok. A világvárosi polgárrá válás folyamata megkövetelte a legegyszerűbb, hétköznapi szükségletek modern formában történő kielégítését. A tömegigényhez alkalmazkodó, korszerű élelmiszer-ellátás és -fogyasztás a vásárcsarnokkal valósult meg. A vásárcsarnoki intézményrendszer A városatyák határozata szerint a központi csarnok építésére nemzetközi pályázatot kellett kiírni. A külföldi csarnokok, elsősorban a német típusú, bazilikás kivitelezésű berlini, lipcsei, frankfurti vásárcsarnokok tanulmányozása után a Vámház mögötti, ún. sóháztelket jelölték ki a felépítendő központi csarnok helyéül. A beérkezett 9 pályaművet hazai és külföldi szakértőkből álló zsűri bírálta el. A kiviteli tervek körüli több hónapos vita után Pecz Samu kapott megbízást a központi csarnok építésére. 1894. január 25-én kezdtek a földmunkákhoz. Az 1,9 millió Ft összköltségen felépült csarnoképületet egy tisztázatlan tűzeset következtében a tervezettnél később, 1896. december 10-én adták át. Az építkezésben a kor neves vállalkozói, iparosai vettek részt. (Zsolnay Vilmos, a Schlick-féle vasöntöde, Waagner R. F., Jungfer Gyula, „Elektron” Starkmann Em. Elektrotechnikai Intézete, „Fairbanks” Mérleg és Gépgyár Rt. stb.) Az 1897. február 15-én este ünnepélyes keretek között megnyitott öt csarnok (Vámház körúti, Rákóczi téri, Klauzál téri, Hunyadi téri, Hold utcai) üzemét és szervezetét a fővárosi tanács szabályrendelet útján állapította meg. A szabályrendelet tisztázta a vásárcsarnokrendszer fogalmát: közgazdasági, közigazgatási és


közegészségügyi intézményről beszélt, melynek csak „alkatrészeit” jelentették a központi és a kerületi csarnokok. A kortársak hamar felismerték a főváros ellátásán túlmutató, az országos élelmiszer-kereskedelemben elosztó szerepet betöltő intézmény jelentőségét. Az 1897-es belügyminiszteri körrendelet a csarnokok feladatára vonatkozóan már így fogalmazott: „...a főváros lakosságának állandóan jó és egészséges élelmi czikkekkel való ellátását lehetőleg biztosítani, másfelől pedig az ország különböző, közeli és távoli vidékein lakó termelőknek lehetővé tenni, hogy az általuk termelt élelmi czikkeket könnyű szerrel kedvezően értékesíthessék”. Országos üggyé emelésének fényes bizonyítéka, hogy a Pecz Samu által tervezett, I. sz. (Vámház körúti) csarnokban tartott megnyitón az avatóbeszédet a miniszterelnök, báró Bánffy Dezső tartotta, majd pár hónappal később, 1897 májusában őfelsége Ferenc József is felkereste budapesti látogatása során a Vámház körúti és a Rákóczi téri csarnokokat. Hatósági közvetítés Az I. sz. csarnok volt a központja az élelmiszer-nagykereskedelemnek, egyedüli beszerzési lehetősége a többi csarnoknak, fô forrása az intézmény igazgatási körébe tartozó utcai piacoknak, sôt még egyes bolti üzleteknek is. A csarnokok szolgálati, üzemi és gazdasági felügyeletét a főváros tanácsa által felállított Vásárcsarnok Bizottság látta el. A közellátásban a legnagyobb változást a hatósági közvetítés intézményének megszervezése jelentette. A hatósági közvetítők feladata a vidéki termelő által a központi csarnokba küldött áru mielőbbi értékesítése és a beküldővel való mihamarabbi elszámolás volt. Felelősségteljes tevékenységük miatt szigorú feltételekhez kötötték felvételüket. Csak olyan egyének, cégek, társulatok, szövetkezetek vállalhatták ezt a tisztet, akik hivatásuknál és vagyoni állapotuknál fogva megfeleltek az áruk megbízható értékesítésének. Jogosítványukat a Vásárcsarnok Bizottság állította ki. Bárki küldhetett nevükre élelmiszert tetszőleges mennyiségben (még egy kosárral is!). A megérkezett, gondosan becsomagolt küldeményt a főfelügyelő az illetékes hatósági közvetítővel kiváltatta, akik a termék közfogyasztásra való alkalmasságának megvizsgáltatása után nyilvános árverés útján eladta az árut. Az árveréseket vásári időben tartották, kezdetét harangszóval jelezték. Minden közvetítő köteles volt árverési jegyzéket vezetni, amin fel kellett tüntetni az áru tulajdonosának nevét, lakhelyét, az áru beérkezésének napját, az áru nemét, mennyiségét, minőségét, az árverés óráját, az elért árat és végül a vevő nevét és lakcímét. A közvetítésért szedhető legmagasabb díj az eladási ár max. 8%-át tehette ki. A hatósági közvetítő munkájával szemben az elszámolási értesítő kézhezvételétől számított öt napon belül lehetett panaszt emelni a főfelügyelőnél. A központi csarnokban a nyitás évében két hatósági közvetítő működött: a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete és a Vámos és Bruszt cég néven bejegyzett közkereseti társaság. A nagyban való adásvételen kívül természetesen a kiskereskedelem számára is berendeztek árusítóhelyeket a Nagycsarnok épületében. A négy detailcsarnok pedig kizárólag a kicsiben történő árusítás színhelye volt. A kiskereskedő réteg megszilárdítását és összetartozásának megerősítését célozta a névvel és számmal ellátott árusítóhelyek felett elhelyezett cégtábla. A hajdani hangoskodó, árukínálgató, vevőt csalogató kofamagatartást kitiltották a csarnokokból, mindennemű kiabálással, énekléssel, fütyüléssel és káromkodással együtt. Csak tisztán öltözött, betegségben nem szenvedő egyéneknek engedélyezték az árusítást. Az áruk csomagolására külön ügyeltek ugyanúgy, ahogy a hulladék megfelelő elhelyezésére is. A bérlőket kötelezték áruhelyeik tisztán és rendben tartására. Asszonyok „szentélye” Az intézmény 1897. április végétől hivatalos lapot adott ki Vásárcsarnok Értesítő címmel, amelyben hetenként kétszer (csütörtökön és vasárnap) tájékoztatták a termelő és fogyasztó közönséget a hivatalos közegek által megállapított árakról, az ország különböző részein megtartott nagyobb vásárokról és a fővárosi állatvásárok forgalmáról. Az újság szakírásai által intenzívebb termelésre buzdított, ugyanakkor figyelmeztetett a „nem eléggé méltatott” élelmiszerek termesztésére. Egyidejűleg propagálta a helyes és korszerű csomagolástechnika alkalmazását. A vásárcsarnokok megnyitásával egyidejűleg megszüntették a IV., V., VI., VII. kerületek köztéri piacait, betiltották a járva-kelve árusítást és a házalást egyaránt. A hatóság minden rendelkezésére álló eszközt megpróbált felhasználni, hogy Budapest vásárlóerejét bekényszerítse a csarnokokba. A nyitvatartási időt a megszokott utcai kereskedés idejéhez igazították (nyáron 5–12-ig, télen 6–12-ig); újdonságként német mintára


bevezették a délutáni nyitvatartást (16–19-ig, ill. 16–18-ig). A legélénkebb vásárlás a régi hetipiacos napokon, keddenként és péntekenként történt. Bár az ígéreteknek megfelelően a városvezetés igyekezett a volt piaci áraknál alacsonyabb kezdeti árakat megszabni a bérlőik számára, ám a korszakban kibontakozott erőteljes infláció az élelmiszerárakat sem kímélve, az 1900-as évek elejére általános drágulást vont maga után. A hétköznapi bevásárlási szokásokban beállt változásokat a sajtó sem hagyta figyelmen kívül. Szorgalmasan íródtak a hangulatjelentések egy-egy csarnoki sétáról, egy-egy jellemző pillanatról. Az Ego álnéven publikáló Fried Margit a következőkben örökítette meg a központi csarnok egyedi hangulatát: „A vásárcsarnokba asszony az asszony. Őszinte. Azok az ifjú költők megtanulmányozzák a nôt (nagy N-nel) a szalonokban, az utcán, otthonában. (Ilyenkor rendesen világos, selyempongyolát visel a nô – előnyös, hangulatos selyempongyolát – lelkileg is...) De ott, ahol ô: ô, az asszonyi fórumon, ott megse nézik. Igaz, nem vagyunk valami szépek a vásárcsarnokban. Minden jóízlésű nőnek van egy viharedzett, özönvíz előtti csarnok-kalapja és kabátja. Ugyszolván kötelessége, hogy madárijesztőt csináljon magából a háziasság szent nevében. Aki »kiöltözködik«, azt kinevetik. Itt mindenki őszinte és a saját természetével és hajával jelenik meg. A műveltségi és egyéb froufroukat otthon hagyjuk. A kicsi, közönséges, gömbölyű és a sovány, magas, nagystílű nô, az önérzetes házmesterné, a sárgahajú színésznő és az ötgyerekes, becsületben elhízott anya – itt ôk mind egyenlők. Asszonyok. Becsületesen kicsinyesek és merészen igazak. Szeretnek idejönni. Talán azért, mert ez olyan par excellence asszonymulatság, melyhez nincs köze a férfiaknak. Ha csak nem szakácsné az ember. Mert akkor még egy kis henteserotika is növeli a mulatságot. Hallották már, kérem, hogyan mondja az asszonyuk: »holnap elmegyek a nagycsarnokba!« Ugy-e tisztelettel és félelemmel mondja? Mert a központi csarnok a házias nőnek az, ami a muzsikusnak Bayreuth és a festőnek Firenze. Szentély.” A csarnoki rendszer dilemmája A városvezetés az átadást övező eufórikus hangulatból a csarnoki kereskedéssel szemben táplált reményei szertefoszlásával ocsúdott fel. 1904 szeptemberében már értekezletet kényszerültek összehívni Halmos János polgármester elnöklete alatt, a főváros közélelmezési viszonyai, nevezetesen az élelmiszerek drágasága és az élelmiszer-kereskedelem előmozdítása tárgyában. Kénytelenek voltak elismerni az áruhelyek bővítésének szükségességét (eredetileg 2636 db elárusítóhellyel kezdte meg működését az öt csarnok, ennek kellett volna kiszolgálni a vásárcsarnoki övezetben felszámolt 5196 árust foglalkoztató piacok közönségét), a bérleti díjak magas voltát, a meglévő, annak idején kevésbé átgondolt szabályok hiányosságait. (Pl. tilos volt a villamoson vagy bármely más közlekedési eszközön élô állatot szállítani.) Napirendre került a meglévő csarnokok kibővítése, ill. újak létrehozása. Ziegler Nándor vásárcsarnok-igazgató elsô volt a kezdeményezők között e tárgyban. A megvalósításig azonban az állandósult drágaság, a hatósági közvetítéssel kapcsolatos folyamatos gondok, a nagytőke hiánya a tömegélelmezési cikkek kiskereskedelmében a köztéri piacok visszaállítását vonták maguk után. Az újra árusító piacterekre a csarnoki szabályrendelettel majdnem teljesen megegyező szabályzat vonatkozott.

2. Képek




1. A fal emlékezete (Berlini fal) NYÍLT TÉR A „fal” emlékezete Berlin, 1961–1989 Közel három évtizeden át fal és szögesdrót választotta ketté Berlint – egy fal, amely a németek kettéosztottságának, valójában inkább összetartozásának a jelképe volt. A második világháború és a hidegháború szüleménye, a Keletet a Nyugattól elzáró „vasfüggöny” sajátos szakasza. A négy győztes nagyhatalom 1945-ben Berlint négy megszállási övezetre (szektorra) – osztotta – akárcsak Bécset. Amikor 1948-ban a Szovjetunió megszakította az együttműködést a nyugati szövetségesekkel, egyúttal közel egy évre blokád alá vette az angol–amerikai–francia szektort. A nyugatiak a híres légihídon át szállították a városrész életéhez szükséges javakat, még a szenet is. Nyugat-Berlin nem kapitulált. Nyugat-Berlin idegen test volt az 1949-ben létrehozott NDK területén belül, háborús góc, az „imperializmus bástyája”, nyugati katonákkal, tankokkal, rádió- és televízióadókkal, hírszerzőszolgálatok embereivel „teletömve”, s ami nem kevésbé fontos: szabad sajtóval, szabadon választott városvezetéssel. Sztálin után Hruscsov is próbálkozott a négyhatalmi státus felszámolásával, a nyugati szektor beolvasztásával, háborút kockáztatni azonban már nem akart. Két világ találkozott Berlinben a szektorhatárokon. Szabad átjárás volt, elvben szabad munkavállalás is, valójában számos megkötöttséggel. A legsúlyosabb problémát az NDK számára Berlin kapujellege jelentette. Folyamatosan menekültek, emigráltak itt a keletnémetek nyugatra, évente százezernél többen, 1960-ban mintegy 350 ezer fő. A szabad lakóhelyválasztást, az ironikusan „lábszavazásnak” nevezett folyamatot kellett megállítsa egy áthatolhatatlan kerítés – amit a pártzsargon „antiimperialista védvonalnak” keresztelt el. 43 km hosszú volt. Élt 29 évet.

2. Képek




1. A "fal" krónikájából (Berlini fal) A „fal” krónikájából 1961. június 15. W. Ulbricht, az NDK államtanácsának elnöke közli, hogy senkinek nem áll szándékában falat állítani. augusztus 13. Az éjszaka folyamán a Nemzeti Néphadsereg katonái, páncélautók fedezete mellett szögesdrótkerítés építésébe kezdenek, elzárják a szovjet szektort az angol–amerikai–francia Nyugat-Berlintől. Később a drótkerítést erős, 4 méter magas fal építésével, riasztóberendezésekkel fejlesztik tovább. augusztus 23. Az NDK megtiltja, hogy a nyugatberliniek a keleti szektorba belépjenek. augusztus 24. Először lőnek le menekülőt a keletnémet rendőrök. 1963. június 25. J. F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinben tömeggyűlésen biztosítja támogatásáról a lakosságot. december 17. Megállapodás teszi lehetővé, hogy karácsonykor a nyugatiak meglátogathassák keletberlini ismerőseiket. 1964. szeptember 9. Az NDK nyugdíjasai látogatóba utazhatnak Nyugat-Berlinbe (is). 1972. június 3. Négyhatalmi egyezmény megerősíti Nyugat-Berlin és az NDK különleges kapcsolatait, biztosítja az összekötő folyosók szabad használatát. 1987. június 12. R. Reagan amerikai elnök Nyugat-Berlinből nyílt felhívásban szólítja fel M. Gorbacsov szovjet elnök-pártfőtitkárt a berlini fal lebontására, a közlekedés szabaddá tételére. 1989. szeptember 10. A magyar kormány 6600 keletnémet állampolgárt vízum nélkül átenged a nyugati határon, szeptemberig az ilyen menekültek száma 25 ezer fölé emelkedik. A berlini fal először Magyarországon szakad át. november 8. Az NDK-ban bejelentik, hogy gyorsított eljárással bárki kaphat kiutazási engedélyt. Tömegek mennek az átkelőhelyekre, este az átjárás szabaddá válik. A nép egész éjszaka ünnepli „a fal leomlását”. 1989. december 22. H. Kohl, az NSZK és H. Modrow, az NDK kormányfője ünnepélyesen is megnyitják a Brandenburgi kaput. 1990. június 22. A berlini Checkpoint Charlie-t – a leghíresebb, sok nyugati kém- és kalandregényben, filmben szereplő átkelőhely – a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyesen lebontják. június 30. Az NDK határrendszerének megszűnte.


1. A Gergely-naptár és az oszmán hatóságok HÍREK Gyarapodnak az ismeretszerzés fórumai. A folyóirat, a napilap, a rádió, a televízió mellett megjelent az e-mail, az internet. Az emberek ismeretigénye észrevétlenül többszörösére nő évről évre. Hírigényünk már nem csak a politika, a gazdaság, de a kultúra, a tudomány területére is kiterjeszkedik. A História indulása (1979) óta törekszik az újabb történeti felfedezések megismertetésére. Most felelevenítjük egyik korábbi kísérletünket: rövid híradásokat közölni régészeti feltárásokról, újabb szakmai érdekességekről. Úgy, hogy a „hír”-nek legyen szakmai tartalma – szakmai értékelése – is. Igyekszünk lépést tartani a társadalmi-olvasói igénnyel... G. A római nevek világa 1999 őszén látott napvilágot Lőrincz Barnabás a római nevek személynévanyagát feldolgozó lexikonának 2. kötete. (A személynévlexikon A és B betűt tartalmazó első kötete még 1994-ben készült el.) A nagyszabású programot az azóta elhunyt Mócsy András, az ELTE Régészeti Tanszékének professzora még 1972-ben kezdeményezte. Célul tűzte, hogy a Római Birodalom teljes, feliratokon (mintegy 250 ezer!) előforduló személynévanyagát összegyűjti. Munkatársaival 1983-ban meg is jelentette a birodalom európai tartományaiban fellelhető 44 600 felirat személynévanyagát feldolgozó kötetet. Halála azonban félbeszakította a munkát, melynek folytatására 1989-ben Lőrincz Barnabás vállalkozott. Az elmélyült hazai és külföldi kutatómunka során a fiatal tudós ezen egyedülálló forrásanyag filológiai szempontú feldolgozását végezte el. Az egyes neveket különféle variánsaik (női, férfi, rontott) szerint csoportosította. A négykötetesre tervezett munka több szakterület számára valóságos „aranybánya”, így a történelem, prozopográfia (karrierek vizsgálata), névkutatás, nyelvészet és régészet szakemberei forgathatják haszonnal. E munkával Mócsy professzor utolsó nagy tudományos programja válik közkinccsé. Rejtélyes szoborlelet a visegrádi–lepencei őrtoronyból Visegrádot az ide látogatók többsége középkori műemlékeiről ismeri, s kevesen tudják, hogy a Római Birodalom határvédelmi rendszerének, a limesnek igen jelentős emlékei láthatók a falu területén. A 4. század császárai, különösen I. Constantinus és I. Valentinianus (364–375) nagyarányú erődítési munkálatokat végeztek birodalomszerte. A dunakanyari határszakasz nehezen átlátható, a különböző barbár népek (quadok, szarmaták) által lakott hegyes-völgyes vidéke azért bírt komoly jelentőséggel, mivel a rómaiak által építtetett nagy, alföldi szarmata sánc itt kapcsolódott a limeshez. A Visegrád–Esztergom közötti 24 km-es partszakaszon 24 erőd és őrtorony védte a római határt. Ebből Visegrád területén 8 őrtorony és 2 erőd került elő az elmúlt négy évtized régészeti kutatásai során. Gróf Péter és Gróth Dániel ásatásai nyomán 1995-ben kerültek a felszínre a lepencei, négyzet alaprajzú, négy belső pilléres őrtorony falmaradványai. A régészek a bejárat előtti falomladékban kőből faragott, feliratos építési táblát, továbbá három szoborfejet találtak. Az első számú a legjobban kidolgozott, erős egyéniségre utaló portré, hajviselete és fülbevalói női szobrot sejtetnek. (A szoborfejek alaposabb vizsgálata után kiderült, hogy az első portrénak utólagos vésésekkel férfiúi, uralkodói jelleget próbáltak adni.) A második fej eltérő anyagból, gyengébb technikával mintázott fiatal férfit, míg a harmadik, a legrosszabb kivitelezésű, gyermeket vagy nőt ábrázol. Mindhárom portré valószínűleg nagyobb műalkotás része lehetett. (A női szoborfejhez mindenesetre „megtalálták” a testet. Az Aquincumi Múzeum szoborgyűjteményébe került ugyanis még 1905-ben, a Szemlőhegyről egy szép kivitelű, a 4. századra datált női torzó. A harmadik szobortöredékről is kiderült, hogy családi sírkőről lett levésve, vagyis mindenképpen gyermekábrázolás beszerzése volt a cél.) A táblát és a szoborfejeket együttesen vizsgálva a régészek érdekes gondolatmenettel álltak elő. A piros festésű, néhol kusza írásjelű, eltérő sor- és betűnagyságú, kisebb-nagyobb elírásokat tartalmazó tábla sietős munkára vall. A feliratból kiderül, hogy a tornyok I. Valentinianus uralkodása alatt, Valens és Gratianus társcsászárok idején, 371-ben épültek. A tábla által említett három uralkodó, I. Valentinianus 371-ben éppen ötvenéves, testvére, Valens negyven és fia, Gratianus tizenkettő. Az előkerült porték életkora hasonló! Mire következtetnek ebből a régészek? Az építési tábla az őrtorony utólag leszűkített kapunyílása fölé került, s nyilván a feliratban említett uralkodók portréit is valahol a közelben állították fel. Ezeknek töredékei lehetnek az előkerült leletek, melyeket már meglevő alkotások átfaragásával hoztak létre. Vagyis valakik igazolni akarták a lepencei őrtorony 371-ben történő megépítését, holott az már korábban felépült! Fachwerk-ház a középkori Budán? 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Budapest I. kerületében 1999 májusában leletmentő ásatás során egy 14. századi faszerkezetes kút és egy faszerkezetes épület maradványai kerültek elő. A lelet fontosságát az adja meg, hogy ez az első, régészetileg is bizonyítható faszerkezetes épület a középkori Magyarországon. Eddig csupán az 1493-ban készült Hartmann Schedel-féle krónika Budát ábrázoló képein lehetett néhány ilyen épületet látni. A lelet külön érdekessége, hogy előkerülési helye (Toldy F. u. 8–10.) hozzávetőlegesen azzal a környékkel azonosítható, ahol a metszeten ezek az épületek szerepelnek, a középkori Szt. István külvárosban. A kiemelt gerendák igen jó állapotúak voltak, így végül 16 gerendán lehetett dendrokronológiai vizsgálatot végezni. Ennek eredményeképpen kiderült, hogy a kút és az épület azonos időben kivágott fákból készült. A fák kivágására két egymást követő évben került sor. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem az építkezés céljára vágták ki őket, hanem a „fapiacon” vásárolták a szükségletnek megfelelően. A gerendák keltezése során kiderült, hogy sem a Kárpát-medencével szomszédos területek kronológiáinak, sem a már feldolgozott magyarországi lelőhelyek adatainak segítségével nem lehet datálni. Ez egyrészt megerősítette azokat a megfigyeléseket, miszerint a Kárpát-medence területén nem lehet használni a „külföldi” kronológiákat, illetve, hogy a középkorban is valószínűleg csak több kronológiával fedhető le az ország területe. Másrészt bebizonyította, hogy noha vannak szórványos adatok faimportra, ez esetben hazai faanyagot használtak az építők. G. A. Az első dendrokronológiailag keltezett középkori emlékünk Ilon Gábor vezetésével 1998 júniusában folyt az a leletmentés Szentgotthárdon a Széll K. tér keleti homlokzatán, amely során az új közműárok által metszett egykori gotthárdi palánk egy részlete került elő. A palánk előkerült gerendái két fafajhoz tartoztak: három gerenda lucfenyőből készült, kettő pedig kocsánytalan tölgyből. A fenyőgerendák faragottak voltak, míg a 40–50 centiméter átmérőjű tölgyekből a függőleges cölöpök készültek. Mindkét tölgycölöpön a szijácshoz tartozó évgyűrűk is megfigyelhetők voltak, sőt a nagyobb (68 évgyűrűt tartalmazó) maradványon a kéreg is megmaradt néhány helyen. Mindkét tölgyfát a mai szokásos vágáskornál (90–120 év) korábban vágták ki, kb. 70 éves korukban. A keltezéshez összevetettük a gerendák évgyűrű-adatsorait a térség már elkészült kronológiáival, illetve a közelből származó, vélhetően egykorú régészeti lelőhelyek adataival. Az ausztriai területre összeállított adatsorokat is megvizsgáltuk. A fenyők esetében nehéz helyzetben voltunk, ugyanis jelentős számú fenyőmaradvány hazánk területéről csak a római korból ismert. Úgy tűnik, hogy középkori eleink nem nagyon használták építőanyagként a tűlevelű fákat! Egyelőre csupán e gotthárdi gerendák jelentik a kivételt. Így hazai kronológia nem áll rendelkezésünkre, az osztrák területekre készült lucfenyő-adatsorok használhatatlannak bizonyultak, azaz a gerendák alapanyagául szolgáló fenyők nem erről a területről származnak. A tölgyek esetében Rupper Wimmer bécsi kutatónak köszönhetően összevethettük adatainkat a Bécsimedencére összeállított, a 12. század elejéig visszanyúló kronológiával. Ez az összehasonlítás eredményre vezetett: kéregmaradványos tölgyfánk utolsó évgyűrűje 1557-ben nőtt, azaz 1557–58 fordulóján vágták ki a fát – és társát (társait) is – valahol a Bécsi-medence területén! Így biztosan állíthatjuk, hogy a palánk, vagy annak egy része az 1557 utáni év tavaszán vagy egy-két évvel később készült. A fák idekerülése egyéb kérdéseket is felvet: egy fakereskedő szállította ide őket, vagy a palánk építtetőjének volt birtoka a várostól északabbra eső, a Bécsi-medencében lévő területen? Ha igen, akkor ebben az évben onnan vágták ki a fákat tervszerű és átgondolt erdőgazdálkodást folytatva? Ezt a kérdést csak a birtokviszonyok pontosabb tanulmányozása után lehet majd megválaszolni. A Gergely-naptár és az oszmán hatóságok A 16. századi katolikus reform egyik, az egész világra kiható eredménye volt, hogy 1582-ben XIII. Gergely pápa bevezette az új, a mai napig használt időszámítást, a Gergely-naptárat. Bármilyen fontos és ésszerű volt is ez az újítás, mivel a római pápától származott, sem a protestánsok, sem a görögkeletiek nem fogadták el, a naptárukat Mohamed futásától számító muszlimokról nem is beszélve. A török területen működő katolikus misszionáriusok azonban megpróbálták bevezetni ezt az új naptárt. Kérdéses azonban, hogy hogyan fogadták a „hitetlenek” újítását az oszmán hatóságok. Erre a kérdés fényt derít egy Rómában most váratlanul előkerült kódex, amely a Hitterjesztés Szent Kongregációja legelső Magyarországra vonatkozó iratait tartalmazza, ezt 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

azonban a vatikáni levéltáros még a 17. század közepén „félrekatalogizálta”. A kódex tartalmazza a scardonai püspök 1627. évi vizsgálatát a hódoltságban térítő bosnyák ferencesekről, arról, hogyan próbálták meg elfogadtatni a pasákkal és a bégekkel a szultán elleni háborúkat szervező pápa naptárát. A megkérdezett idős tanúk vallomásaiból kiderült, hogy akadt olyan ferences, akit a törökök mint lázadót karóba húztak, de a többieket tisztes váltságdíj fejében elengedték. Mivel a Madonna csak az új, a katolikus misszionáriusok által propagált Nagyboldogasszony ünnepen tett csodát, míg az ortodox pópák régi kalendárium szerint számított ünnepén nem, végül a „megkent” törökök eltűrték az új naptár használatát, bár féltek, hogy a jól jövedelmező vásárok szokott rendjét megzavarja. Az egyik törököt, aki gúnyolódott Szűz Mária csodáin, mondván, hogy inkább a kancsal kiskutyáját gyógyítsa meg, a veszetté lett kutya – isteni büntetésül – halálra marta – ez is nagy benyomást tett a törökökre. T. I. GY

2. Képek




1. Vadászat a feudális kori Magyarországon EMBER ÉS TERMÉSZET CSŐRE Pál Vadászat a feudális kori Magyarországon Fejezetek a magyar vadászat történetéből A millennium éve alkalmat nyújt arra, hogy a mai termelési-foglalkozási ágazatokban történelmi visszatekintéseket tegyünk. Nem öncéllal, hanem a tapasztalatnyerés szándékával. 2000. január 20-án került sor a Magyar Tudományos Akadémián A magyar vadászat ezer éve c. emlékülésre, amelyen részben a vadászat mai, részben történelmi alternatíváit tárgyalták. Az ülést a rendezõ MTA elnöke köszöntötte. A magyarok ősei Kelet-Európában már évezredekkel ezelőtt vadásztak rénszarvasra meg egyéb vadra, különösen prémes állatokra. Olyan vidéken éltek, ahol a prémvadászatnak nagy jelentősége volt. A finn-ugor szamojéd ősnép alakította ki például az íjascsapdát, tőlük terjedt el Szibérián át egész az Amur vidékéig. Hasonló volt a szerepük a deszkacsapda (finn nyelven: makki) kialakításában és elterjedésében. Az állattenyésztésre való áttéréssel egyidejűleg kialakul a védekező vadászat, amelynek fontos „eszköze” a verem. Egyik módja volt ez annak, hogy a nyájtól távol tartsák a farkast. Meg kell említenünk a madarászatot is – amely a sztyeppe lakóinak ősi vadászati módja –, amivel a magyarság a délkelet-európai pusztákon ismerkedett meg. Vadászó honfoglalók A honfoglaló magyarok kedvező természeti viszonyokat találtak a Kárpát-medencében. Az Alföld nagy része ligetes–erdős síkság volt, hatalmas kiterjedésű mocsaras területekkel. Az északi és keleti részeken óriási erdőségek terültek el. Mindez sejteti, hogy ez a terület rendkívül gazdag lehetett vadban. Ekkor még olyan vadfajok is megtalálhatók voltak, amelyek azóta teljesen kipusztultak nálunk. Az Alföld erdeiben a honfoglalás korában még őstulokcsordák legelésztek, gyakori volt, különösen Erdélyben, a bölény, sőt az ország északkeleti részén még jávorszarvas is élt. Elterjedt volt a hód vadászata a Tisza és a Szamos mellett, a Dunántúl egyes részein stb., ám a múlt században teljesen kipusztult ez az állatfaj is. Eltűnt a daru, a magyarság kedvenc madara is, amelyet még a 16–17. században megszelídítve egyes udvarházakban tartottak. Honfoglaló eleink életében a vadászat egyes formái harci gyakorlatként szerepelnek. A vadászat lóháton történt, fontos eszköze volt az íj és a nyíl. A magyarok ekkor már vadászkutyákat is használtak. A letelepedéssel, a földművelés egyre szélesebb körű elterjedésével párhuzamosan a magyarság vadászata is megváltozott. Sokat vettünk át az itt élt szláv népektől, főleg a népi vadászatok terén, így a kutyával való vadászat és a madárfogás egyes módjait. Például a kopja szó a 10. században tűnik fel. A délszláv eredetű szekerce a pásztorok hajító fegyvere volt. Ugyanilyen a parittya szó származása, valamint a hort, az agár, a pecér és a szelindek szavunk. Szláv jövevényszavak a galamb, a szalonka, a csíz, a szajkó és a szarka madárnevek, végül a kelepce, a lép, a kalitka és a kas szó is. Vadászó királyok és nemesek A királyi udvar és a földbirtokos nemesség vadászati szokásait külföldi hatások befolyásolták. A királyi vadászatok és a vadászati szervezet erősen emlékeztetnek a Frank Birodalomban Nagy Károly idejében kialakított vadászati szervezetre. Nagy Károly udvarában három fővadászmester állt a vadászatok élén (főcserkésző, a kopónagy, továbbá a róka-, borz- és vidramester). Ezek alá tartoztak a vidéken szolgálatot teljesítő vadászok. (A magyar királyok legkedvesebb vadászó helyei a Bakonyban voltak, így a bakonyi ispán, aki az udvarban előkelő helyet foglalt el, a vadászok ispánja volt.) De megtaláljuk a bölényvadászok, a solymászok, a hódászok, a pecérek és agarászok ispánját is. (Ők voltak a legfőbb vezetői a különböző vadászati szervezetekhez tartozó vadászszemélyzetnek, akiket tíz- és száznagyok vezetésével katonai jellegű szervezetekben egyesítettek, és akik rendszerint egy helyen laktak.)


A nagyszabású udvari vadászatok legáltalánosabb módja a lovas hajtóvadászat kutyákkal. Rendszerint valamely nagyvadra (bölény) vagy közepes vadra (medve, vaddisznó, szarvas) hajtottak. A vaddisznót azonban, amikor a kutyák lefogták, többnyire gyalogosan dárdával vagy kelevézzel szúrták le. A későbbi századokban a nagyszabású vadászatokat, az ún. fővadászatokat német mintára rendezték. A vadászszemélyzet előzetesen átkutatta a levadászandó erdőterületet, hogy van-e ott elegendő kapitális vad. Ezután négy oldalról hálókkal körülkerítették az erdőt. A vad csak a legelöl levő tisztásra menekülhetett, ahol a vadászok sátra állott. Innen lőttek a vadra. Ha elhibázták, a vadat kutyák hajtották vissza a vadászok elé. A vadászat befejezése után meghatározott sorrendben helyezték a sátorhoz a terítéket. Ilyen nagyszabású vadászatot rendezett III. Ágost lengyel király 1752-ben, amely alkalommal 42 bölény és 13 jávorszarvas esett, sok egyéb vadon kívül. Az erdélyi magyar főurak másként vadásztak bölényre. Nem kényelmes magaslatról céloztak az agyonhajszolt állatokra, hanem lovon ülve várták a hajtást lándzsával, szekercével és más kézi fegyverrel. Állítólag az utolsó bölényt is szekercecsapással ütötte le az egyik Bethlen, híres vadász, a Palj nevű hegyen 1762-ben. Vadászat kutyákkal... A középkori vadászatban nagy szerep jutott a vadászkutyáknak. A honfoglaló magyarok is hoztak magukkal kutyákat. 13. századi forrásokban gyakran találkozunk agarászokkal. A vadászatnak általános és mindinkább elterjedő módja lehetett a nyúlfogás agárral. A vizslát főleg fürjvadászatra használták. Zay Péternek 1590-ben fürjésző fiatal vizslát küldenek, amelyet nyulászni való vizslával együtt kell a mezőre bocsátani. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 129 agarat tartott. I. Rákóczi György saját céljaira 15 agár állt rendelkezésre, de külön 12-12 agár volt fenntartva fejedelmi vendégei részére. Az agár ugyan elsősorban nyulak fogására szolgált, de Thököly Imre 1694 júniusában 11 „kölyökmedvét” ejtett el agaraival. A selyempórázon vezetett agarat az erdélyi fejedelmek Törökországból szerezték be (Magyarországról szelindekeket exportáltak). Különösen nagyra tartották a strázsát álló, meg a szelektől fajzott török agarat. Az agár, különösen a kiválóbbak, amelyeket főagárnak hívtak, igen értékes volt. 1591-ben valaki egy ilyent 125 Ft-ért vásárolt! Érthető tehát, hogy nagy becsben álltak ezek a vadászebek, amelyeket az „agárhoz látók” vagy „agárviselők” gondoztak, és szekereken vagy ölben vittek a vadászatra. Forrásainkban megtaláljuk még a szag után menő nyomkereső kutyát is, melyet vérebként is használtak. Ezenkívül a nagyszámú szelindek lehetett a vaddisznóvadászatok elmaradhatatlan segítőtársa. A vizsla említése is előfordul már a 15. századbeli szótárakba, a pásztorok pedig a farkas ellen bizonyára használták a juhászkutyákat is. A kopózás is terjedt. Bethlen Gábornak 50 kopóból álló falkája volt. ... és madarakkal A solymászat Magyarországon a 13. században érte el első virágkorát. IV. Béla (1235–1270) nagy solymász volt, az ő korában jelentek meg az első solymász tisztségek, és az általa veretett pénzeken is láthatók sólyomábrázolások. Nagy Lajos (1342–1382) idejében a solymászat már valósággal művészi fokra emelkedett. Solymászmestere, Magyar László (Ladislaus Hungarus) könyvet is írt a sólymok idomításáról, betegségeik gyógyításáról. A Mátyás király (1458–1490) idejében folyt solymászatot Janus Pannonius versekben örökítette meg. Sólyommal galambot, nyulat vadkacsát pedzettek, és a vadászathoz kutyákat is használtak. Zsigmond király (1387– 1437) a lengyel uralkodótól kapott sólymokat, II. Lajos (1490–1516) pedig egy ízben 40 000 arany adósságot engedett el egy jó vadászsólyomért. A solymászat Magyarországon a legkedveltebb és legelterjedtebb a 16. században volt. A magyar sólymok megtalálhatók voltak Belgiumtól Törökországig. Az erdélyi fejedelmek, a szultánok és a magyar királyok egymásnak küldtek ajándékba sólymokat. A vadászmadarak között szerepeltek még héják, karvalyok és „kiköcsén” madarak. Ebben az időben a főurak is előszeretettel solymásznak fogolyra, fácánra, darura, vadlúdra, kócsagra. Minden tehetősebb nemesi családnak megvoltak a saját madarászai, akik a legjobban fizetett szolgák közé tartoztak. Lovon jártak, sokszor jágereknek (német szó, a magyar „vadász” fordítása) nevezték őket. Balassi Bálint a költő, kitűnő solymász volt, jó paripái, derék solymai és ügyes vadászebei voltak. A vadászmadarakat fészekből szedték ki. A fiatal állatokat a gazdájuknak kellett betanítaniuk. III. Károly király idejében (1711–1740) még virágzott a solymászat, főleg az ő udvarában. Itt különböző rangú solymárok, 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

sólyommesterek működtek, és külön „falkonári” (solymászati) hivatal is volt. Még Mária Terézia idejében (1740–1780) is divat ez a vadászati mód, bár jelentősége erősen csökkent. Vadászeszközök A vadászati eszközök közül elsősorban a vadászfegyverekről kell megemlékeznünk. A legáltalánosabb vadászfegyver a középkor nagy részében kétségtelenül a nyíl és az íj volt, de a 12–13. századtól, cseh közvetítéssel a számszeríj is elterjedt. (Utóbbi pontosabb célzást tett lehetővé, és a vadászpuskák elterjedéséig használták.) A vadászatban fontos szerepe volt a dárdának és a vadászkésnek, valamint a dákosnak is, mert az agyonhajszolt, kutyák által lefogott vadat végül hosszú nyelű szúrófegyverekkel ölték meg. Általános volt a vadászatban a háló használata, amely a korai időkre nyúlik vissza. Az első hálók halászhálók lehettek. Később fontos vadászfelszerelésként ott szerepelt a nemesember ingóságai között. Nemcsak apró-, hanem nagyvad elejtésére is használták. Palocsa inventáriumában 1645-ben két farkasfogó háló szerepel. I. Rákóczi György 1640. szeptember 13-án egy olyan nagy erdei kant látott, mint addig még soha: „az medve fogó hálóba ment volt be”. Enyiczke várában 1670-ben három nyulászóháló és 18 nagyvadra való háló volt. Kátay javai között madárfogó hálót és vadászóhálót sorolnak föl. Koháry János hagyatékának leltározásánál a folyosón 31 vadászóhálót találnak. Terítő- és zsákolóháló is szerepel. A hálókat többnyire halászmesterek kötötték és foldozgatták, de voltak külön hálókötő mesterek is. A madarászathoz ismét más eszközöket használtak. A madárfogásban a lépesvesszőnek és a madarászhálónak volt szerepe. A középkorban nagyon sokféle népi vadfogási eszközt is használtak. A hurkok, kaptányok, hálók, tőrök, csövek, kaszák, ötvasak ekkor még nem számítottak az orvvadászat tiltott eszközeinek. Vermet is ástak medve-, farkasés bölényfogásra. A lőfegyverek használata a 16. században kezdett terjedni a vadászatokon. (A korábbi időkben gyártott puskák ugyanis túl súlyosak és nehezen kezelhetők voltak ahhoz, hogy vadászat céljára szóba jöhettek volna.) A jó puska azonban még ritka és nehezen megszerezhető volt, csak a gazdag földesurak tehettek szert ilyenekre. A lőfegyverrel való vadászatról így inkább csak a 17. századtól adnak hírt a források. A tolcsvai Bónis család 1665. évi inventáriuma íj és nyíl mellett pisztolyokat, puskákat és hozzájuk tartozó felszerelést sorolja fel: „Vagyon egy igen szép s jó vont liku stuczom, kulcsostul, Palaczkostul nr. 1. Vagyon igen szép ezüsttel vert serétes puskám palaczkostul, nr. 1. Vagyon morvai puskám nr. 3., muskétáim, ezüst nyergeim.” Vadaskertek Már IV. Béla király említi Zólyom megyei vadaskertjét, amely két árok között van. 1355-ben a Csanyik völgyben Nagy Lajos király számára megszereznek a diósgyőri pálosoktól egy birtokot, hogy ott halastavat és vadaskertet létesítsenek. Mátyás király híres vadaskertje Buda mellett, Nyéken volt. Feltehető, hogy a vadaskertek a vadóvást is szolgálták és télen a vad etetéséről is gondoskodtak. Annál inkább is valószínű ez, mivel már II. Géza 1157-ben kiadott egyik oklevelében a szarvasok részére sózók létesítéséről is rendelkezett. Vadaskertje azonban nemcsak a királynak, hanem a nagybirtokokkal rendelkező főuraknak, sőt egyes helyeken a városi polgároknak is volt már a 15. században. Ugyanebben az időben kezdett divatba jönni a szelídített vad tartása. Ebben Mátyás király járt elől. A kor divatja ugyanis megkívánta, hogy a fejedelmi kertekben különleges állatok is legyenek. Mátyás nem elégedett meg a hazai állatokkal, hanem egzotikus vadállatokat is hozatott. Történetírói emlékeznek meg Mátyás oroszlánjairól, amelyek állítólag a nagy király halálával egy időben pusztultak el. Említést érdemel a szelídített szarvas, hód és daru, amelyekről az egykorú feljegyzések szólnak. A 16–17. században is nagy jelentőségük volt a vadaskerteknek. Az akkori kezdetleges vadászfegyverekkel itt lehetett rövid idő alatt nagyobb mennyiségű vadászzsákmányt ejteni. Ünnepi alkalmakra Bécsbe, az országgyűlésre a magyar vadaskertek szolgáltattak rengeteg vadhúst. 1552-ben Nádasdy sárvári vadaskertjéről írják: „Megjártam a vadkertet, hogy szömömmel láthassam az gimot, a dámvadakból is láttam tizenegyig, de még egy sem borjuzott. Mind az hat bial is jól vagyon.” Therjék Tamás 1548-ban két vadkecskét lövet gazdájának a munkácsi vadaskertben, ahol 1685-ben már szarvasokat, dámvadat, hattyúkat, szamarakat sorolnak fel. Nádasdy fogarasi vadaskertje számára Lázár István, a híres székely főember 1551-ben négy bölényt küldött ajándékba Gyergyószékből. A Zrínyi-javak felbecslésekor 1592-ben egy vadaskertet 200 magyar forintra taksálnak.


A nemesi udvarházakban, kastélyok körül a 16–17. században is tartottak különféle szelídített vadat. Egyik leggyakoribb volt ezek közül a daru. Az 1554. évi összeírás szerint Magyarországon 20 szelíd daru volt. Hasonlóképpen előfordult a szelíd hód is. A páva és a hattyú szintén gyakori volt a háznál tartott állatok között, bár régen mindkettőt a többi vad közt is emlegetik. A vadászati jog szabályozása A vadászatnak Magyarországon a középkorban nagyon kevés korlátja volt, amit talán a sokszor emlegetett vadbőség is magyaráz. A vadászati jog minden szabad embert megilletett, az időbeli korlátozások ismeretlenek voltak ebben az időben. Az ingatlantulajdon kialakulása bizonyos területi korlátozást jelentett ugyan, mert a vadászati jogot akkor már az ingatlan tartozékának kezdték tekinteni. Ezt a jogot azonban nem mindig érvényesítették a földbirtokosok. Ha viszont az idegen vadászat észrevehető károkat okozott, akkor panaszt emeltek, vagy más módon segítettek magukon. A nemesek birtokait legérzékenyebben a király vadászata érintette, mert a vadászat az egész kíséret beszállásolásával járt. Az első vadászattal kapcsolatos törvény 1092-ből való és ünnepnapokon tiltotta meg a vadászatot, külön büntetést állapítva meg a tilalom ellen vétő papok számára. A II. Ulászló-féle törvény 1504-ben a jobbágyoknak tiltotta meg a vadászatot szarvasra, őzre, nyúlra, vaddisznóra, fácánra és császármadárra. Ez volt az első lépés ahhoz, hogy a vadászat nemesi előjoggá váljék, amit azután a későbbi vadászati törvények még jobban kiszélesítettek. A jobbágyok a földesúr számára viszont kötelesek voltak vadászni, illetve vadat beszolgáltatni. A 16. századtól a földesurak rendtartásaikban szabályozták, hogy milyen feltételekkel szabad birtokukon vadászni, milyen jogokkal rendelkezik ispánjuk vagy udvarbírájuk, mennyi a lődíj, és a vadóvás, vadgondozás érdekében milyen előírásokat kell megtartani. Ezek a rendtartások szabták meg, hogy a jobbágyok milyen és mennyi vadat tartoznak beszolgáltatni a földesúrnak. A nyírbaktai erdőrendtartás (1669) 5. pontja az erdőkben és az egész határban való törhányást megtiltja 12 forint büntetés terhe alatt. A nagykárolyi rendtartásnak „az madarászó és vadászó jágerek instrukciója” c. része (1712 körül) elrendeli szarvasborjú, őzgida és róka befogását, a farkasvermek jó karban tartását. A vadbőröknek, prémeknek a ruházkodásban nagy jelentőségük lévén, sokfelé előírnak ilyen szolgáltatásokat is. Figyelmet érdemelnek egyes városok, vármegyék vadóvásra, vadkímélésre irányuló szabályrendeletei, amelyben megtiltják a hurkok, kaptányok, hálók, csövek, kaszák stb. felállítását. Ilyen tilalmat mond ki a Sáros megyei 1606. évi statútum, Modor város 1663. évi Waldordnungja, Kőszeg város 1649. évi statútuma, hogy csak néhányat említsek. Megengedik viszont a ragadozók pusztítását, minden időben. Megjelennek a hasznos vad számára a különböző kíméleti idők. Igaz, hogy először csak igen szórványosan fordulnak elő, de mind határozottabban használják ezt a lehetőséget a helyenként és időnként megfogyatkozó vadállomány újbóli felszaporodásának előmozdítására. A vadászati jogot 1729-ig törvény nem szabályozta. Az 1729. évi XXII. tc. még jobban kiépíti a vadászatnak nemesi előjog jellegét, mert kimondja, hogy nemesember – kevés korlátozással – az országban mindenütt vadászhat, kivéve azokat a területeket amelyeken az ingatlan tulajdonosa az idegen vadászatot megtiltja. Első ízben jelennek meg a törvényben is tilalmi idők (10. §) de ezek csak az idegen ingatlanon vadászó nemesekre vonatkoznak. A 18. századot és a 19. század elejét a vadászat terén még a rablógazdálkodás jellemzi. A vadaskertektől eltekintve vadgazdálkodás, vadóvás alig volt. A vadászatokat inkább a rendszertelenség jellemezte. Míg az ország egyes részeiről úgy emlékeznek meg, hogy nagy a vadbőség, addig másutt vadszegénységről panaszkodnak. A kuruc korban ismét a háború az, amely nem kedvez a vadnak. A kuruc seregek ráadásul sokat vadásztak, a katonaság élelmezését segítendő. (Nyugat-Magyarországon például 1707–1709 között napirenden voltak az ilyen vadászatok. Esterházy Antal kuruc generális és testvére, Dániel voltak a nagy vadászatok főrendezői. Kőszeg vidékén akkor nagy vadbőség volt. Volt olyan vadászat, amelyen annyi vadat ejtettek el, hogy elszállításuk szekerekkel is napokig tartott!) II. Rákóczi Ferenc is szenvedélyes vadász volt. Beniczky Gáspár, aki naplót vezetett a fejedelem cselekedeteiről, feljegyezte, hogy egy évben 120 napon át vadászott. Vadbőségről számol be az az írás, amely szerint 1756-ban a bécsi udvari kamara a Temesi bánság területén tízezer nyulat fogatott be és szállíttatott Bécsbe.


Ezt követően – a francia felvilágosodás eszméitől vezérelve – adta ki II. József császár az 1786. évi vadászati rendszabályt. Ezt a vadászati jogot már az ingatlantulajdonnal kapcsolta össze. Egyebekben is sok haladó rendelkezést tartalmazott, de a nemesség ellenállása megakadályozta, hogy a rendelkezések törvényerőre emelkedhessenek. A vadászatról és a madarászatról szóló 1802. évi XXIV. tc. lényegében visszatér a vadászatnak mint nemesi előjognak a gondolatköréhez. A földbirtokosoknak azonban megengedte, hogy birtokuknak akár a felét is elzárják az idegen nemesi vadászat elől. Bár a törvény egyes rendelkezései tekintettel vannak a vadtenyésztésre, a kevés korlátot ismerő nemesi vadászat károsan hatott a vadállomány alakulására. A háborúk, továbbá a katonatiszteknek már az előző évszázadban megadott vadászati jog még csak tetézte ezt. Ha mindehhez hozzávesszük az alföldi erdők nagymérvű megfogyatkozását, majd a folyamszabályozásoknak a természetes élőhely megváltoztatását eredményező hatását, akkor magyarázatot kapunk arra, miért pusztult ki vagy húzódott el egyes területekről sok vad ebben az időben.

2. Képek













1. A vadászkutyák csoportosítása A vadászkutyák csoportosítása (Borzsák Benő alapján) 1. Agarak : kiváló látású, rendkívül gyors, futási sebessége eléri az 50-60 km/h-t. A vadászok lóháton követik. Ismertebb fajtái: orosz, angol, afgán, perzsa, arab. 2. Kopók : az erdős, nehéz, bozótos hegyi terepek hajtókutyái. Az agarakkal szemben, korábban nem a lovas, hanem a gyalogos vadászat vadhajtói voltak. A jelenlegi falkavadászatokon a szag alapján a kopók által követett vadat lóháton üldözik a vadászok. Ismert fajtái: a szlovák kopó, a rókakopó, a német kopó, a svájci kopó, Magyarországon az erdélyi kopó az őshonos fajta, elsősorban vaddisznós kutyaként terjedt el. 3. Vizslák : elsősorban az apró élővad felkutatáshoz használják kiváló szaglása miatt. A lelőtt vadat parancsra megkeresi és elhozza. Ma a legelterjedtebb vadászkutyák, kitenyésztett fajtáik különböző követelményeket képesek teljesíteni. Legelterjedtebb fajtái: a rövid szőrű magyar vizsla, a drótszőrű magyar vizsla, a rövid szőrű német vizsla, a szálkás szőrű német vizsla, a drótszőrű német vizsla, a cseh vizsla, a pointer, valamint a szetter. 4. Kajtatóebek : a bozótos, nádas területek legjobb vadászkutyái, legjellemzőbb képviselői a spanielek. 5. Kotorékebek : feladatuk a kotorékban megbújt vad kiugratása vagy lefojtása, majd kivonszolása. 6. Vérebek fajtái : a hannoveri véreb, és a bajor véreb, nyugodt vérmérsékletű, ezért könnyen kezelhető, idomítható. 7. Vaddisznós kutyák : különböző kutyafajták alkalmasak a vaddisznóvadászatra, mivel a megkívánt tulajdonságokkal bírnak, így a vad keresése, a hanggal való hajtás, bátorság, támadókedv, engedelmesség sok fajtának veleszületett, fejleszthető adottsága. Legelterjedtebb fajtái: welsh terrier, airedale terrier, jagd terrier.

2. Képek




1. Kutyaábrázolások a Képes Krónikában BARBA Rafael Péter Kutyaábrázolások a Képes Krónikában Ami a kutatásból kimaradt A legújabb kori kutatások 1358. május 14-ét tekintik kódexirodalmunk egyik legfontosabb dátumának. Ekkor, Anjou Nagy Lajos királyunk uralma alatt kezdett hozzá a Kálti Márknak nevezett mester a Képes Krónika megírásához. A gazdagon díszített mű illuminátora Hertul fia Miklós (és műhelye?) volt. Fontos rögzíteni, hogy az illuminátor saját korát s nem a krónikában foglalt események idejét tárja elénk viselettörténet, fegyver, szerszámok stb. vonatkozásában. A kutatás által a mai napig mostoha módon kezelt témánk a kódexben négy helyen található kutyaábrázolás. Az első ilyen miniatúra kódexünk 4. oldalán lelhető fel. (1.) Egyszerű keretben, sziklás-erdős háttér előtt vadászó vitézek három csoportját látjuk. Középen ketten hosszú lándzsákkal és kutyákkal medvékre vadásznak. Az ábrázolás előterében egy fehér alapon barna pettyekkel tarkázott, mögötte egy világosbarna alapszínű, ugyancsak sötétebb barna pettyekkel jelzett eb látható. Mindkettő erősen csahol. Erőteljes fej, fejhez simuló, lekerekített végű fülekkel, feszes hát, erős mellkas, felhúzott has, erős, hosszú végtagok. Hosszú felkunkorodó farok. Rövid szőrzet. Meglehet, ilyen volt a kipusztult magyar szelindek (?). Mögöttük erősen megkopott festéssel egy barna színű ebet tart a pecér pórázon. A fej kontúrja, a lógó fülek kissé megtört állása, a feszes hátú, de erőteljesen felhúzott hasú, rendkívül karcsú test, a karcsú végtagok agárszerű benyomást keltenek. Talán az ősi magyar agár első ábrázolása (?). Második, e tárgyhoz kapcsolódó ábrázolásunk az 5. oldalon található „A” iniciálé. (2.) A csodaszarvassal való találkozást megörökítő képen jobbról vadászó csoport látható kutyákkal, az előtérben vezéralak: Hunor vagy Magor. A képen négy eb látható. Az elöl haladó, hosszú pórázra engedett fehér s barna színű páros jól látható módon a vad csapását követi mély orral. Erős (vizslás?) fej, feszes hát. Elég mély mellkas, kissé felhúzott has. Jól izmolt végtagok. Felkunkorodó, hosszú farok. Rövid szőrzet. Összességében emlékeztetnek a 4. oldal miniatúrájában ábrázolt csaholó kutyapárra, de azoknál kisebb termetűnek, testarányon belül erősebb törzsűnek tűnnek. Ez lehetett a kajtárkodó kopó (a magyar vizsla őse [?]). A vezér mögött, az előtte haladó kutyákat erősen figyelő sárgásbarna alapszínű, sötétbarna foltokkal mintázott, rövid szőrű eb pórázon. Jellemzője: erős agykoponya, elkeskenyedő arckoponya, álló, kisméretű, hegyes fülek, karcsú test, közepesen hosszú végtagok. Összességében agaras benyomást kelt. A magyar agár őse? E foltos eb mögött, kissé takarásban, egy középbarna, rövid szőrű, az eddig ismertetetteknél nehezebb testűnek tűnő, erőteljes fejű, ugyancsak fejhez simuló, ám azoknál hosszabb, lekerekített végű fülekkel rendelkező kutyát láthatunk. Feszes hát, közepesen hosszú végtagok. A takarásból következően az alsó vonal és a farok nem ábrázolt. Ősi magyar kopó vagy szelindek (?). A 105. oldal „D” iniciáléja soron következő tárgyunk. (3.) A csóri vadászatot láthatjuk. Sziklás tájon egy erdőcskében lovagol Álmos herceg két kísérővel. Lova lába előtt sólyma egy varjút tart nyakánál fogva; egy csaholó kutya rohan feléjük. A fehér színű, rövid szőrű eb kifejezetten vizslás benyomást kelt. Fürjész ebnek, a magyar vizsla ősének gondoljuk. S végül a kódex 106. oldalán egyszerű keretben: Álmos herceg és kisfia, Béla megvakítása. (4.) A sziklás tájon baloldalt trónon ülő Kálmán király két katonának parancsot ad a hercegek megvakítására, valamint a kis Béla kasztrálására. Jobbról a háttérben fekszik Álmos herceg a földön, egy katona kiszúrja a szemét. Előtte a megvakított gyermek Béla, aki helyett a mellette térdelő katona egy kutyát kasztrál. Az ábrázolás nem ad igazán lehetőséget a fajtajelleg megállapítására. A csak kontúrban ábrázolt fej a korábban látott kajtárkodó (?), fürjész eb (?), vizslás típusra emlékeztet.


Összefoglalóan megállapítható, hogy a magyarság az 1360-as években már rendelkezett kiforrott, a mai típusokhoz közel álló vadászebekkel.

2. Képek





História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents