História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1994-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Trágya a piacon ..................................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 6 1. Pestis ..................................................................................................................................... 6 3. ........................................................................................................................................................ 7 1. Amon isten jószágkormányzója. Dzsehutimesz sírja Thébában ..................................... 7 2. Képek .................................................................................................................................... 9 4. ...................................................................................................................................................... 12 1. A balkáni országok útja a nagy háborúba, 1940-41 ............................................................ 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14 5. ...................................................................................................................................................... 19 1. Kínai Turkesztán és a magyar õstörténet ............................................................................ 19 2. Képek .................................................................................................................................. 21 6. ...................................................................................................................................................... 25 1. Középkori utazók nyelvi korlátok ................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 27 7. ...................................................................................................................................................... 31 1. Kolumbusz napja - október 12. ........................................................................................... 31 2. Képek .................................................................................................................................. 34 8. ...................................................................................................................................................... 37 1. A Nemzeti Casinóról ........................................................................................................... 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39 9. ...................................................................................................................................................... 43 1. Román külügyminiszter a két háború között: N. Titulescu ................................................. 43 2. Képek .................................................................................................................................. 45 10. .................................................................................................................................................... 47 1. Saját kezûleg írt vallomás a Fõ utcában, 1957. március ...................................................... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 51 11. .................................................................................................................................................... 55 1. Románia a diktatúra éveiben, 19491990 .......................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 57 12. .................................................................................................................................................... 60 1. Egyházpolitika az 1960-as években .................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 63 13. .................................................................................................................................................... 67 1. Bethlen Miklós, 1642-1716 ................................................................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 70 14. .................................................................................................................................................... 73 1. Lexikon. Kemény János, Apafi Mihály, Diploma Leopoldina ............................................ 73 2. Képek .................................................................................................................................. 74 15. .................................................................................................................................................... 76 1. Semlegességbõl agresszorellenesség. Az USA embargópolitikája, 1931-41 ...................... 76 2. Képek .................................................................................................................................. 79 16. .................................................................................................................................................... 84 1. Az USA és Kelet-Európa, 1943-45 ..................................................................................... 84 2. Képek .................................................................................................................................. 86 17. .................................................................................................................................................... 89 1. DEMETER Zsuzsanna ....................................................................................................... 89 2. Képek .................................................................................................................................. 89 18. .................................................................................................................................................... 96 1. Háború és belpolitika. USA, 194-45 ................................................................................... 96 2. Képek .................................................................................................................................. 98 19. .................................................................................................................................................. 101 1. Roosevelt, F. D. ................................................................................................................. 101 20. .................................................................................................................................................. 102

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1994-0910

1. Amerikai dilemma a gyõzelem évében ............................................................................. 21. .................................................................................................................................................. 1. Hirosima, 1945 .................................................................................................................. 2. Képek ................................................................................................................................ 22. .................................................................................................................................................. 1. Roosevelt elnök és Churchill miniszterelnök kézjegyével ellátott emlékeztetõ ................ 23. .................................................................................................................................................. 1. Életrajzok. Enrico Fermi, Lord Rutherford, Szilárd Leó, Teller Ede ................................ 24. .................................................................................................................................................. 1. Nyilas uralom Magyarországon. A hatalomátvétel elõzménye ......................................... 2. Képek ................................................................................................................................ 25. .................................................................................................................................................. 1. Terror a hungarista államban ............................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 26. .................................................................................................................................................. 1. A nyilasok fogságában ...................................................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................ 27. .................................................................................................................................................. 1. Levél a történelemtanárok konferenciájához ..................................................................... 28. .................................................................................................................................................. 1. A leventeképzésrõl ............................................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 29. .................................................................................................................................................. 1. Haynau és a Rotschildok ................................................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................ 30. .................................................................................................................................................. 1. Lehár ezredes naplója ........................................................................................................ 2. Képek ................................................................................................................................ 31. .................................................................................................................................................. 1. Hozzászólás a magatartáskódexhez .................................................................................. 2. Képek ................................................................................................................................ 32. .................................................................................................................................................. 1. A kisebbségi kérdésrõl ...................................................................................................... 33. .................................................................................................................................................. 1. A Nyugatra hurcolt hadifoglyok kérdéséhez ..................................................................... 34. .................................................................................................................................................. 1. Kastélyok és mágnások .................................................................................................... 2. Képek ................................................................................................................................

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

102 104 104 110 113 113 114 114 115 115 117 119 119 122 124 124 126 128 128 130 130 131 132 132 133 135 135 135 138 138 138 141 141 142 142 144 144 144

1. Trágya a piacon AKTUÁLIS ÓKOR NÉMETH György Trágya a piacon Csatornázás és hulladékszállítás a görög–római világban A járvány A peloponnészoszi háború második évében (Kr. e. 430–29) váratlan csapás sújtotta az athéniakat: kitört a pestis. Athén volt a kor egyik legnagyobb városa, ahol a legsűrűbben laktak az emberek. A nagyváros lakossága a háborús menekülthullám következtében még nagyobbra duzzadt. A falvaikból, házaikból elűzött vidéki attikaiak a városfalak védelmében szűk, zsúfolt, ideiglenes kalyibákban húzódtak meg, s a betegség közülük szedte legtöbb áldozatát. A halottak temetetlenül hevertek az utcákon, tovább növelve a járványveszélyt. A város megszokott rendje fölborult, nem volt sem elegendő ivóvíz, sem elegendő fa a halottak elégetéséhez és elegendő vállalkozó a halottak eltemetéséhez. A falakon kívül az ellenség, a városban pedig a ragály pusztított. A nehézségek nyilvánvalóak voltak, hiszen olyan tömegű ember ellátása békeidőben sem volt egyszerű, ahányan Attikában laktak. Ehhez komoly infrastruktúrára volt szükség, s az épített és természetes környezet szervezett védelmére, hogy ne váljék lakhatatlanná a város és környéke. Kutak és törvények Amíg egy falu vagy városka lakossága nem túl nagy, egy forrás és néhány kút elegendő a vízellátáshoz, a szennyvíz elvezetésének problémája pedig föl sem merül: az elhasznált vizet kiöntötték, s a föld beszívta. A környezetszennyezés nem volt jelentős, hiszen minden ház mögé áshattak egy latrinául szolgáló gödröt, s a hulladékot is oda dobálhatták be. Mihelyt azonban nőni kezdett a város, sokasodtak a gondok. Egyre több kutat kellett fúrni, mert a mediterrán nyárban gyakran kiszáradtak a patakok és a források. A város fejlődése együtt járt a kutak mennyiségének növekedésével. A Kr. e. 6. században már távoli források vizét vezették az athéni Agorára, ahol kútházat emeltek. Megszületett a nyilvános, állami vízellátás. A vázafestmények arról tanúskodnak, hogy ekkor már fürdők is voltak, ahol zuhanyozni lehetett az egymás mellett álló vízköpők alatt. A szennyvízből még mindig nem csináltak különösebb gondot: addig folyt végig az utcákon, amíg föl nem száradt. Azt azonban már a Kr. e. 7. században előírták, ha hihetünk Hésziodosznak, hogy az emberek ne intézzék el sürgős dolgukat az utcán. A város rendjének fenntartására a Kr. e. 5–4. században tíz városfelügyelőt, asztünomoszt választottak, akiknek őrködniük kellett afölött, hogy a polgárok ne építsék be az utcát, a köztereket, az ereszcsatornákat ne az utcára vezessék, ne hagyják az utcán heverni a halottakat, és a trágyagyűjtők ne rakják le a trágyát a városfalaktól számított tíz sztadionon (1766 m) belül. Ezt az előírást azonban gyakran megszeghették a hanyag trágyagyűjtők (koprologoszok), mivel egy Kr. e. 4. században keletkezett felirat külön kihangsúlyozza, hogy az összegyűjtött trágyát nem szabad az Agorán fölhalmozni. Persze a lusta athéniak föltalálták magukat: az Agora használaton kívüli, kiszáradt kútjait szeméttel és hulladékokkal töltötték föl. Bár Athén több százezres nagyváros volt, mezőgazdasági jellege sohasem szűnt meg az ókor folyamán. A lovak, szamarak, birkák, tehenek otthonosan mozogtak a városfalak között, így még akkor is volt eltávolítani való trágya az utcákon, ha nem is volt jellemző az Agora környékére az állattartás. A közterek és háztartások trágyáját elhordó, már említett koprologoszok igazi vállalkozók voltak, akik a parasztoknak eladták az összegyűjtött trágyát. Csakhogy üzletük kevésbé virágzott volna, ha tevékenységüket csupán az állati trágyára korlátozzák. Ők voltak azok, akik időről időre megtisztították a polgárok latrináit, amiből kétszeresen is hasznot húztak: fizetett a polgár, akinek a mellékhelyiségét rendbe szedte a koprologosz, de fizetett a paraszt is, akinek a vállalkozó eladta munkája végtermékét. Az igazi vadászterületet azonban a szentélyek jelentették a trágyagyűjtők számára. Szentélytisztítás Ha egy görög templomra gondolunk, hófehér márványoszlopok jutnak az eszünkbe. A szentélyek rendjét szabályozó feliratok azonban sokkal tarkább, nyüzsgőbb és rendetlenebb világról árulkodnak. Mindez korántsem véletlen, hiszen egy egyszerű birkaáldozat is sok hulladékkal és vérrel járt, de egy százökrös áldozat, amelyet nagyobb ünnepeken rendeztek, szinte elképzelhetetlen körülményeket teremtett a márványoszlopok körül. A szentély birtokára csordaszám terelték az áldozati állatokat. A legelőn termelődött trágyát megint csak 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a koprologoszok gyűjtötték össze és adták el. Ha azonban nem teljesítették vállalt kötelezettségüket, jócskán megbírságolták őket. Az élelmes papság ezenkívül legelőilletéket szedett a látogatók igásállatai és áldozati barmai után. Ezzel védték a szentély körül fekvő mezőket a túllegeltetéstől, de biztos jövedelemhez is jutottak. Az állatokat az áldozat során földarabolták, kisebb részüket elégették az oltárokon, nagyobb részüket pedig megsütötték a szentély parkjában, és ünnepi lakoma során elfogyasztották. A szentély papságának jutott a húsból, de hagyományosan ők kapták meg az állatok bőrét, belső részeit és feldolgozható szarvait, csontjait is. Az így szerzett hús és belsőségek egy részét a szentély által alkalmazott kereskedők eladták, más részét a papok és szentélyszolgák fogyasztották el. Az áldozati állatok maradványainak hasznosítása valóságos iparnegyedeket hozott létre. A bőrfeldolgozás a szentélyek köré települt bőrcserző műhelyek feladata volt. A cserzéshez azonban sok vízre volt szükség, s a műhelyekből kikerülő bűzös szennyvíz visszafolyt a patakokba. Egy attikai felirat arról rendelkezik, hogy a közeli műhely ne a szentély fölé, hanem alá települjön az Ilisszosz-patak mentén, hogy a szennyvíz ne a templom mellett folyjék el. Az oltárokon elégetett áldozati állatok után nagy mennyiségű zsíros hamu maradt vissza. Ezt a szentélyszolgák távolították el. Ha nem jól látták el dolgukat, büntetést kellett fizetniük. A hulladékokat megfelelő távolságra szállították, hogy ne a szentély környezetét szennyezzék. Így válik érthetővé az a Kr. e. 5. század elején keletkezett felirat, amely előírja, hogy az Akropoliszon tilos szétdobálni a trágyát. Róma gondjai Amennyivel nagyobb volt Róma Athénnál, annál nagyobbak voltak környezetvédelmi gondjai is. A császárkori város kilenc vízvezetéke napi 450 000–1 000 000 m3 vizet szállított Rómába. Könnyen belátható, hogy ilyen mértékű vízfelhasználás már olyan mennyiségű szennyvizet termelt, amelyet nem lehetett egyszerűen az utcákra folyatni. Nem véletlen, hogy Rómában már Kr. e. 500 körül megépült az első nagyméretű szennyvízlevezető csatorna, a Cloaca Maxima. A Cloaca azonban a talajvíz és az esők elvezetésére is szolgált. A csatornák tisztításának megszervezése az aedilisek feladata volt. A Kr. u. 3. században élt törvénytudós, Ulpianus hangsúlyozza, hogy nemcsak a csatornákból áradó bűz leküzdése miatt van erre szükség, hanem azért is, mert az elhanyagolt Cloaca fölött álló házak összedőlhetnek. Az efféle balesetekért természetesen nem az egyszerű szennyvíz, hanem a tavaszonként a csatornákba zúduló esővíz volt a felelős, amely alámoshatta az épületeket. A város gondjainak mértékét néhány olyan adattal szeretném megvilágítani, amelyet az ókor tanulmányozása során ritkán szoktak figyelembe venni. Egy ember egy nap 70-80 gramm szilárd szerves hulladékot termel. Ebből nagyjából 50 gramm jutott a latrinákba. Róma lakossága a korai császárkorban elérte a 800 000–1 000 000 főt. Ez napi 40–50 000 kg trágyát jelentett! Az olyan méretű csatornák, mint a Cloaca Maxima, természetesen megbirkózhattak volna ezzel a feladattal is, ha a latrinák tartalmát beléjük vezették volna, de a dolog nem működött ilyen egyszerűen. Robbanó csatornák A pompeji ásatások során tucatjával kerültek elő azok a falra festett vagy karcolt feliratok, amelyekben a háztulajdonosok eltanácsolják a járókelőket attól, hogy házuk mellett végezzék el sürgős dolgukat: „Cacator, cave malum”, vagyis „óvakodj, cacator (azt hiszem, ez a kifejezést nem kell lefordítanom), nehogy bajod essék!!” A polgárok fegyelmezetlenségének nyomait megint csak az aedilisek távolíttatták el a közterekről és utcákról, amikor fölsepertették és lemosatták az utakat. De az igazi gondot nem is a magukról megfeledkezett, a sürgős szükség által gyötört járókelők okozták, hanem a házakon belül termelődő hulladék. Az ásatások ugyanis meglepő eredményre jutottak. Hiába voltak csatornák Rómában és a birodalom legtöbb városában, a házakban lévő latrinák nem csatlakoztak a szennyvízcsatornákhoz. Ennek megértéséhez két dologgal kell tisztában lennünk. Az egyik az, hogy a rómaiak nem ismerték vagy általában nem alkalmazták a vezetékekbe épített bűzelzáró szifonokat. Így az a ház, amely közvetlenül csatlakozott volna az alatta futó csatornába, maga is átható csatornabűzt árasztott volna. A másik szempont azonban még meggondolandóbb. A csatornákban, s ez a meleg mediterrán éghajlaton fokozottan jelentkezik, hidrogénszulfid és metán keletkezik. Nem elég, hogy e gázok súlyos mérgezést okozhatnak, a metán ráadásul rendkívül robbanásveszélyes is. A Kr. u. 4. században élt szónok, Libaniosz be is számol róla, hogy az antiokhiai csatorna tisztítás közben fölrobbant és a levegőbe repült. A hidrogénszulfid pedig a levegővel érintkezve rendkívül maró hatású savat alkot. Így már érthetőbb, hogy miért mondtak le a római polgárok a vízöblítéses WC előnyeiről, noha már a bronzkori Krétán is használtak ilyen rendszerű mellékhelyiséget. A pénznek nincs szaga Ha a Kr. u. 79-ben a Vezúv hamuja alá temetett Pompei leleteit összehasonlítjuk a Kr. e. 3. századi római város, Cosa épületeivel, azt a meglepő következtetést vonhatjuk le, hogy a csatornázás és szennyvízelvezetés technikájában e mintegy négyszáz esztendő során gyakorlatilag nem sok változás következett be. A lakóházak 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mindegyikében volt mellékhelyiség, de a legtöbb esetben a konyhában vagy a konyha mellett fekvő, attól csak többé-kevésbé elválasztott szobácskában. E helyiségnek nem volt ablaka, és semmiféle szellőzéssel nem rendelkezett. A konyhai latrina előnyéül szolgált, hogy a főzés során keletkező szennyvizet közvetlenül bele lehetett önteni, hátrányait azonban fölösleges hangsúlyoznom. A járványveszély igen nagy volt ilyen körülmények között. Arról már nem is beszélve, hogy a WC-papír nem tartozott a római háztartás szokásos kellékei közé, bár Catullus egyik megjegyzése szerint, amelyben egy költőtársa által írt történeti tárgyú versezet sorsáról gúnyolódott, nem is volt tökéletesen ismeretlen. Mindenesetre gyakoribb volt a nyélre erősített szivacs használata. Ez a szokás nem kevésbé lehetett felelős a különféle ragályok kialakulásáért. A rómaiak a latrinák alatt egyszerű gödröt ástak, amelyből a folyadék elszivárgott, a megmaradt trágyát azonban a stercorariusok, a görög koprologoszok római megfelelői távolították és adták el. Néhány házban a derítő oldalába túlfolyó-vezetéket építettek, amely egyenesen az utcára vezette a fölösleges folyadékot. A Rómában és kikötőjében, Ostiában álló hatalmas bérházak földszintjén voltak a közös illemhelyek. Az egymás mellett elhelyezett ülőkéket semmiféle fal nem választotta el egymástól, s számuk egy-egy épületben húsz körül volt, de kiástak olyan nyilvános latrinát is, ahol egyszerre hatvanan is helyet foglalhattak. A legtöbb esetben itt sem mutatható ki az, hogy ezeket az illemhelyeket bekötötték volna a csatornarendszerbe. Így azután bőven akadt dolguk a trágyagyűjtőknek. A stercorariusok fontos munkájuk során kivételezett helyzetben voltak. Míg Julius Caesar Róma városából kitiltotta napközben az áruszállító szekereket, a trágyagyűjtők kordéi fényes nappal is járhatták az utcákat. A Kr. u. 70-es években egy herculaneumi felirat tanúsága szerint 11 asba került egy szekérnyi trágya eltávolítása. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az időben a közeli Pompeiben 12 sestertius volt egy amforányi a legolcsóbb, és 48 sestertius a legdrágább, a falernumi borból. Minthogy egy sestertius négy ast ért, derék trágyahordónknak legalább négy szekérnyit kellett elszállítania a latrinák hulladékából, ha egy amforányi borral akarta leöblíteni fárasztó munkája során kiszáradt torkát. Mindez azonban még így is tisztes bevételnek számított. Nem csoda, ha az így szerzett jövedelmekből a császár is ki akarta szakítani a maga részét. A római utcákon fölállított vizeletgyűjtő edények tartalmát a cserzővargák használták föl munkájuk során. Vespasianus császár (69–79) megadóztatta az edények tartalmának eladásából származó pénzösszeget. Fia, Titus, aki később szintén Róma uralkodója lett, apja szemére vetette, hogy miféle jövedelemből akar hasznot húzni. A császár állítólag ekkor mondta fiának a sokat idézett aforizmát, hogy a pénznek nincs szaga. Porrá leszünk Egy feltehetőleg Kr. e. 3–2. századi itáliai törvényfelirat egy szentélyként használatos barlang tisztaságának védelmét szabályozza. A törvény szerint a barlangba tilos trágyát hordani és holttesteket kitenni. A vétkes büntetése 50 sestertius volt. Egy Kr. e. 1. századi, Róma város határát jelző kőoszlopra pedig azt írták, hogy a városhatáron belül tilos trágyát lerakni és halottat égetni. A felirat alá még külön odapingálta valaki, hogy „jó messzire szállítsd innen a trágyát, ha nem akarsz bajba jutni!” Több hasonló törvényszöveggel találkozunk Rómában a Krisztus előtti századokban. Kicsit meglepő lehet azonban számunkra, hogy e feliratok a trágyahordás és a halottak ügyét egy mondaton belül szabályozzák, azt a látszatot keltve, mintha mindez a hulladékeltávolítás kérdéskörébe tartozott volna a rómaiak szemében. De nem csak ők vélekedtek így. Az Arisztotelész neve alatt fennmaradt Athéni állam is egy pontban említi a trágyahordás szabályozását és az utcán meghalt emberek eltávolítását az asztünomoszok (városfelügyelők) feladatainak részletezésekor. A kegyetlenségig józan realitásérzék az ókori nagyvárosok valós problémáiból táplálkozik. Az utcán lakó hajléktalanok, akik ki tudja, honnan özönlöttek Athénba, Rómába, s ki tudja, miből tengették életüket, az utcán is pusztultak el. Nem volt, aki eltemesse őket, de a tetemek nem heverhettek napokig az utcán. A városi elöljáróknak kellett gondoskodniuk a temetésről, vagyis hivatalos szemszögből nézve az utcák és szentélykörzetek megtisztításáról. Munkájukat természetesen nem mindig tudták kellő hatékonysággal elvégezni, s ez nemcsak olyan kivételes helyzetekben fordult elő, mint Athénban a pestis idején, hanem a békeidőket élő Rómában is, amikor a város már túl nagyra nőtt. Előfordult, hogy csak akkor találtak rá a halottakra, amikor az utcákon nyüzsgő kutyák és madarak már megdézsmálták a tetemeket. Így történhetett meg az a hátborzongató eset is, hogy Vespasianus, még mielőtt császár lett volna, Róma város aediliseként békésen ebédelt, amikor egy kóbor kutya ballagott be az ebédlőterembe, szájában egy félig lerágott emberi kézzel, s a kezet Vespasianus asztala alá ejtette. A meglepő eseményt Vespasianus barátai jó előjelnek tekintették, mivel a manus (kéz) szó hatalmat is jelentett, s igazuk lett, mivel Róma városának aedilise a későbbiekben valóban a birodalom trónjára ülhetett.

2. Képek

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.



1. Pestis Pestis Fekete halálnak, döghalálnak és dögvésznek is nevezett, baktérium által okozott betegség. Előidézője, a Pasteurella nevű bacilus 1894. július 23-án vált ismertté, egy svájci trópusi orvos kutatásai nyomán. Emberre főként a házipatkányokon élősködő patkánybolhák közvetítésével terjed át. Két típusát különböztetik meg: bubópestis esetén a bolhacsípés helyén hólyag keletkezik, majd megduzzadnak, később elgennyesednek a környéki nyirokcsomók. Magas lázzal, hidegrázással járó betegség, mely az egész szervezet gennyes gyulladását okozza. A másik típus a tüdőpestis, amely cseppfertőzéssel emberről emberre terjed, vérzéses tüdőgyulladást okozva. Miután elsősorban patkányok terjesztik, a pestis megjelenése szorosan összefügg az elhanyagolt higiéniás viszonyokkal. A betegséget már az ókorban is ismerték, Líbiában, Szíriában, Egyiptomban, Görögországban ütötte fel fejét. Európában az első nagy járvány 541-ben, Justinianus császársága alatt tört ki, Bizáncban. Konstantinápoly lakosságának 40 százaléka elpusztult. Az 1347. évi járvány Európa mellett Ázsiában és a Közel-Keleten is szedi áldozatait (Európában közel 44 millió ember halálát követelve.) A 18. század elején Magyarországon, Lengyelországban, Sziléziában pusztít, a 19. sz. elején a Balkán-félszigeten üti fel fejét a járvány.


1. Amon isten jószágkormányzója. Dzsehutimesz sírja Thébában MŰHELY KÁKOSY László „Amon isten oszágkormányzója” Dzsehutimesz sírja Thébában A magyar ókortudomány egyik legjelentősebb vállalkozása ért véget ebben az évben. Kákosy László, az ELTE Egyiptológiai Tanszékének vezető professzora és munkatársai hosszú évek kutatómunkájával feltárták egy egyiptomi előkelő, Dzsehutimesz Újbirodalom-korabeli sírját. A neves kutató e rövid írásában összegzi munkájuk eredményét. Az egyiptomi Újbirodalom korában uralkodó 18. dinasztia időszaka (Kr. e. 1552–1306) a thébai Anion-papság világi hatalmának látványos növekedését hozta meg. Amiként Amon birodalmi istenné vált, és az egyiptomi panteon élére került, úgy növekedett kultuszának középpontjában, Thébában papjainak politikai tekintélye és befolyása. A karnaki Amon-templom Egyiptom leggazdagabb szentélye lett, és az istenség jóslatai döntő szerepet nyertek a fáraók trónra emelésében. IV Amenhotep fáraó (Kr. e. 1364–1347) egyetlen világi hatalmat kívánt megszilárdítani, természetesen az uralkodóét, és ennek érdekében egy olyan vallási reformot hajtott végre, amely a monoteista Aton vallást, a Napkorong kultuszát állította középpontba. A világi hatalomnak a fáraó, az égi hatalomnak pedig Aton kezébe adása mind a politika, mind a vallási élet területén központosította az erőket. Az Ehnaton királyi nevet felvevő és új fővárost alapító fáraó így lett képes arra, hogy átmenetileg leszámoljon az ambiciózus Amon-papsággal. Ám Ehnaton uralmának társadalmi bázisa túlságosan szűk volt, és a vallási kérdésekre összpontosító király nem tudott megbirkózni a külső és belső nehézségekkel. Így reformja csakhamar kudarcot vallott, és a 19. dinasztia korában (1306–1186) Amon kultusza már ismét régi fényében ragyogott. II. Ramszesz idején (1290–1224/1223), amikor az újbirodalmi Egyiptom utolsó virágkorát élte, nagy építkezések történtek Amon tiszteletére. A kultusz újbóli előretörése azonban nem csorbította a fáraó hatalmát. A király ügyes valláspolitikával – önmaga istenítésével – ellensúlyozta Amon főpapjainak hatalmi törekvéseit. „Ramszesz isten”, a király égi vetülete, tiszteletben részesült földi mása, Ramszesz, a fáraó részéről is. Ezekben az évtizedekben a papi hatalom ideológiája összefonódott a királykultusszal, és így végső soron a világi hatalom támaszává vált. A vallási és világi erők összhangjának helyreállása, és ennek betudhatóan Egyiptom belső megszilárdulása jellemezte azt a kort, amelynek szülötte volt a magyar kutatók munkája révén feltárt thébai sír tulajdonosa, II. Ramszesz hivatalnoka, Dzsehutimesz. Egy thébai tisztségviselő Ramszesz korában Dzsehutimesz, Amon magtárai felügyelőjének a neve ismert volt a korábbi szakirodalomban, de egyénisége, pályafutása csak a magyar ásatások eredményeképpen bontakozott ki. Ezeknek az ásatásoknak a célja az egyiptomi arisztokrata sziklasírjának feltárása volt. Tudnunk kell, hogy az egyiptomi vallásban, világnézetben központi jelentőséget nyert a halál utáni továbbélés hite. Ennek biztosításához szükség volt egy rituális szempontból tökéletes sírra, amely egyrészt a test, vagyis a múmia megőrzésére szolgált, másrészt képeivel, felirataival útmutatást adott a léleknek abban a veszélyes köztes zónában, ami Ozirisz istenség birodalmába az üdvözült lelkek országába vezetett. Így a temetkezőhelyek valóságos enciklopédiái a vallási tudnivalóknak, és emellett gyakran gazdag információt nyújtanak a tulajdonos személyére vonatkozólag is. Ezért aztán az egyiptológiában a sírok feltárása sokkal nagyobb jelentőségű a tudomány szemszögéből, mint a későbbi korok történeti kutatásaiban. A thébai nyugati part 32. sz. sziklasírjának feltárását 1983 novemberében kezdte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem expedíciója, és az ásató munka 1994 márciusában fejeződött be. Tizenegy, átlagban két hónap hosszúságú ásatási kampányra volt szükség az óriási méretű objektum kiásásához. A sír építtetője egyik szobrának hátoldalán jellemzi önmagát. A szöveg helyenként rongált, és nem minden szó egyértelmű, de a mondanivaló lényege világosan előtűnik. A sír birtokosa magát „erős jellemű”-nek, „állhatatos szívű”-nek mondja, felsorolja hivatali címeit: „a királyi írnok, Amon fő jószágkormányzója, Amon magtárainak felügyelője, a [Két Ország Ura] földjeinek felügyelője, Dzsehutimesz, az igazhangú…” majd így folytatja: „Ő így szól: Amióta én létezem, létezik a Két Ország Ura. Én becsületes és igaz voltam, aki nem csatlakozott a


»tüzes szájúakhoz«, nem barátkozott [velük], nem tanúskodott halálos [ítélet] ügyében, nem szervezkedett [?] más az ő házában… Szereti őt az ő ura minden nap. Állhatatos szívű, akit az emberek szeretnek…” Mindez eléggé általánosnak hangzik, az analóg szövegek ismeretében azonban felfedezhetjük benne a kor politikai viszonyaira történő óvatos, de mégsem túlságosan burkolt célzásokat. Úgy tűnik, hogy II. Ramszesz ellenségei mozgalmat indítottak az uralkodó ellen, amelyről Dzsehutimesznek tudomása lehetett, de távol tartotta magát a „tüzes szájú” demagógoktól. Más forrásokból nincsen tudomásunk arról, hogy az elégedetlenkedők szerveztek-e valódi összeesküvést. Dzsehutimesz és felesége, Iszet (Izisz) úrnő minden jel szerint Junit (a mai Eszna) városából származott. A feleség fiatalkorában Nebtuu juniti istennő „énekesnője” volt, Dzsehutimesz pedig, valószínűleg öregkorában, Junit kormányzója lett. Thébába költözésük után Iszet Amon énekesnőjévé lépett elő, ami annyit is jelentett, hogy bekerült a város legelőkelőbb társaságába. A magasabb rangokat viselő személyiségek feleségei általában megkapták ezt a címet, amellyel nyilván az a kötelesség vagy megtiszteltetés járt együtt, hogy az illető a szertartásokat kísérő kórus tagja lett, és énekével vagy a szisztrum nevű csörgőhangszer rázásával járult hozzá az ünnepi hangulat emeléséhez. A sírfeliratok és az első terem legszebb domborműve alapján tudjuk, hogy Iszet tevékenyen részt vett Hathor istennő kultuszában is. Míg a felesége valódi vallási funkciókat töltött be, addig Dzsehutimesz nem papként, hanem világi hivatalnokként, gazdasági, ügyviteli szakemberként állt Amon templomának szolgálatában. Címei alapján a következő módon képzelhetjük el emelkedését a hivatali ranglétrán: a juniti (esznai) származású ifjú írnok a szomszédos Thébába került, ahol a templomi birtokon az árpa és a búza felügyeletét bízták rá. Ezután Memphiszbe vagy Per-Ramszeszbe, II. Ramszesz új fővárosába költözött, és itt a királyi írnok rangját nyerte el. Diplomáciai megbízásokat teljesített, majd gazdasági vonalra helyezték át, és a királyi földek elöljárójaként szolgált. Később visszatért délre – ahol már ismerték – és Amon templomában a magtárak felügyelője lett. A jószágkormányzói, majd fő jószágkormányzói állás jelentette karrierje csúcsát. A „Junit kormányzója” cím valószínűleg nem tényleges funkciót takar, hanem azt visszavonulása után nyerte el érdemei elismeréseként az uralkodótól. A thébai sír Dzsehutimesz gazdagságát leginkább pompázatos sziklasírja alapján mérhetjük le, amely méreteiben vetekszik a Királyok Völgyének monumentális nyughelyeivel. A színes dekoráció, a reliefek minősége mind azt mutatja, hogy a kor legrangosabb művészei és kőfaragói vettek részt a sír megalkotásában. Különleges építészeti megoldás az a spirálisan önmaga alá forduló alagút, amely egy mély, kútszerű aknában végződik, és amelynek aljából lehet bejutni az oldalt kiképzett sírkamrába, ahol Dzsehutimesz és felesége nyugodott két gránitszarkofágban. A bejárat és a homlokzat előtt, melyet saját szobrai díszítenek, Dzsehutimesz még két terjedelmes előteret is kialakíttatott. Ezek közül a belső sziklafalát pillérsor szegélyezi, és az így keletkezett folyosót kőlapokkal fedette be. A középső térség nyitott volt. Az udvar mészkő falait és a pilléreket homokkő lapokkal borították, melyeket hatalmas költséggel szállítottak ide mintegy 150 km távolságból, Gebel Szilszile kőbányáiból. Mint a maradványokból megállapítható, ebben az udvarban legalább tizenhat Dzsehutimesz-szobor állt. Mindkét egymásba nyíló udvarba tornyokkal szegélyezett kapubejárón (szaknyelven pülón) át lehetett belépni. Ezek a kapuk, amelyek templomszerű külsőt kölcsönöztek a sírnak, bizonyára már messziről lenyűgözték a látogatókat. A sírfeliratok és a képek a ramesszida kor intenzív vallásosságát tükrözik. A „szájmegnyitás” rítusa, amely visszaadja az elhunyt testi integritását, lehetővé teszi teste számára a „táplálkozást”, és a lélek átjutása az éberen őrzött túlvilági kapukon alkotják az ábrázolások fő témáit. De jelentős helyet kapott a képi megjelenítésben a halál utáni ítélet jelenete, a lélekmérlegelés is. A mérleg képe és a másvilági bírák alakjai még jól kivehetők a megrongált falakon. A túlvilági boldogságot a Halottak Könyve 110. fejezetének illusztrációja jeleníti meg. A Nyugat az egyiptomi nyelvben szinonimája a másvilágnak, és számos sír falán látjuk istennőként megszemélyesített alakját, amint a halottat fogadja. Az egyik képen Dzsehutimesz lelke is a sír kapujában találkozik vele, és ünnepélyes himnusszal köszönti az úrnőt: „… Áldanak, akik benned lakoznak, az istenek, akiket magadba öleltél, a lelkek, akikkel megosztod fényed,


nap mint nap áldanak, mert elrejtetted őket holtaikban…” (Grigássy Éva műfordítása) Mindez szemléletesen megvilágítja Dzsehutimesz vallásos világnézetét, és bizonyságul szolgál irodalmi műveltségére is. Ez utóbbi nyilván összefügg azzal a ténnyel, hogy barátai vagy rokonai közé tartozott a kor szellemi elitjének egyik vezető egyénisége, Haemipet, a „Két Ország Ura élet-házának írnoka”. Az élet-házak a legmagasabb rangú tudományos-vallási központok voltak, munkatársaiknak egyetemes teológiai és világi műveltséggel kellett rendelkezniük. Az egyik falkép szerint ő vezette Dzsehutimesz temetési menetét, ami nyilván a közeli kapcsolat, a nagyrabecsülés jele volt. További tervek Egyiptomban Dzsehutimesz sírjának feltárása, amely e sorok megjelenéséig lényegében befejeződik, egy olyan vállalkozás volt, amely anyagilag – az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Művelődési Minisztérium megértő támogatása mellett – főként a szponzorok, az utóbbi három évben a Magyar Külkereskedelmi Bank és az Országos Kereskedelmi és Hitelbank, a Luxor Kft. és a Szisztrum Kft. segítségén alapult. A magánadományozók közül Fellegi Eszter nevét kell kiemelnem. Most, miután az elméleti jellegű kutatások (egyiptomi vallástörténet, filológia, művészet) után a gyakorlati terepmunkában is megálltuk a helyünket, gondoskodnunk kell a méltó folytatásról. Ez az anyagi lehetőségek mellett attól is függ, ki tudunk-e választani egy megfelelő feltárandó objektumot a további ásatásokhoz. Eddig is volt engedélyünk Nofermenu thébai polgármester sírjának (19. dinasztia kora) kutatására, azonban akadályt jelent, hogy a sírra egy falusi ház épült rá. Két másik thébai objektum ígéretesebbnek tűnik: az egyik egy hatalmas, 18. dinasztia korabeli sír, amely tele van különleges témájú festményekkel, és alsó része még feltáratlan, a másik egy kisebb méretű ramesszida kori papi sír, amelyet építészeti szempontból még nem kutattak, és ábrázolásait sem publikálták. Remélhetőleg lesz lehetőségünk valamelyik sír kutatására. Más, szerencsésebb országok kutatói rendelkeznek tudományos bázissal, intézettel Kairóban. Hogy ez nem a gazdagok kiváltsága, arra a csehek és lengyelek ottani intézete lehet a példa. Befejezésül legyen szabad e sorok írójának majdnem negyvenéves egyiptológiai működése után szokatlan módon egy vágyálmával előhozakodni. A magyar tudományos kutatás jövőjét Egyiptomban hosszú távon egy kairói Hungarian Institute of Islamology and Egyptology (Az Iszlám Kutatások és az Egyiptológia Magyar Intézete) oldhatná meg, amely folyamatosan képviselhetné a magyar tudományt az arab világ legjelentősebb országában.

2. Képek




1. A balkáni országok útja a nagy háborúba, 1940-41 FIGYELŐ DIÓSZEGI István A balkáni országok útja a nagy háborúba 1940–1941 „Európa puskaporos hordója”, „a világpolitikai feszültség gyújtózsinórja” – így aposztrofálták a Balkánfélszigetet a huszadik század elején, és az első világháború kirobbanásának valóban az itt sűrűsödő sokféle ellentét volt a közvetlen okozója. A térség az első világháború után elveszítette ezt a kétes értékű szerepét, és miként földrajzi értelemben, úgy a nemzetközi politika szemszögéből nézve is Európa perifériája lett. A periféria-státus részben a belső erőtlenség, de még inkább a hatalmi-politikai érdektelenség következménye volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia, amely Szalonikit tekintette terjeszkedése végcéljának, nem létezett többé, a Szovjetunió teljes közömbösséget tanúsított a cári külpolitika szeme fénye, a tengerszorosok iránt, és Németországban sem volt reneszánsza a bagdadi vasút eszmekörének. Csupán a világháborús szerzeményeivel elégedetlen Olaszország keltett zavart türelmetlen követeléseivel és meggondolatlan fellépéseivel, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a Balkán ismét a hatalmi politika súrlódási felületévé változzék. 1940: olasz presztízsháború A második világháború megindulása 1939 szeptemberében egyelőre nem érintette a térség országait. Németország a lengyel hadjárat lezárása után a nyugati offenzívára készült, nem óhajtott itt semmiféle nyugtalanságot, már csak azért sem, hogy biztosnak tudja a hadigazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen román olaj és szerb réz zavartalan importálását. Az 1939 nyarán kidolgozott angol–francia „nagy stratégiában” sem kapott eredetileg helyet a Balkán. A szövetségesek úgy gondolták, hogy a német haderőt eredményes védekezéssel a nyugati fronton is felmorzsolhatják. A balkáni háború azonban hamarabb kirobbant, mint azt német vagy angol részről eltervezték. 1940. október 28-án az 1939 áprilisában annektált Albániában felsorakozott olasz csapatok támadást indítottak Görögország ellen. Presztízsháború volt ez Olaszország részéről elsősorban: a harctéri babérokra vágyó Mussolini meg akarta mutatni Hitlernek, hogy Itália önállóan is képes háborúzni. Ha nem is a tengereken és Egyiptomban, ahol Angliával szemben kudarcot vallott, legalább a Balkánon. Görögország könnyen legyűrhető ellenfélnek látszott, és a döntéstől Mussolinit az sem tartotta vissza, hogy görög diktátortársa, Metaxas, a maga rendszerének kiformálásában az olasz fasizmust tekintette mintának. Mussolini azonban alaposan elszámította magát. Bulgária, amely joggal tartott a határain végbement török csapatösszevonástól, nem csatlakozott a támadó Olaszországhoz, így a görög haderő zöme Epiruszban összpontosulhatott. Az olaszok nem rendelkeztek a támadás sikeréhez szükséges túlerővel, ezt az olasz technikai fölény sem tudta kiegyenlíteni. Az olasz offenzíva néhány napon belül elakadt, és a november közepén megindult görög ellentámadás következtében a hadműveletek albán területre helyeződtek át. Az olasz–görög háború nem integrálódott a német–angol szembenállásba, és egy ideig a világháborún belüli „különháború” maradt. Mussolini még a háború megindulásának napján Firenzében magabiztosan elutasította a Hitler által felajánlott segítséget, és Metaxas sem kívánt élni a brit garanciából adódó lehetőségekkel. A görög miniszterelnök attól tartott, hogy az angol beavatkozás német intervenciót vált ki, és ez semmivé tenné a brit segítségnyújtásból adódó előnyöket. Meg kell menteni az olaszokat A németek és az angolok nem maradtak meg azonban végleg külső szemlélőnek. A szárazföldi frontokon és a tengereken olyan események történtek, amelyek a német politikai és katonai vezetés számára elkerülhetetlenné tették a pozíciók újraértékelését. A görög csapatok 1940. december elején elsöprő erejű támadást indítottak Albániában, és az azonnali olasz fegyverszüneti kérelem elkerülhetetlennek látszott. December 9-én az egyiptomi brit hadsereg ment át offenzívába. Az olasz védelem összeomlott, és sok százezer hadifogollyal együtt csaknem egész Líbia az angolok kezére került. A sorozatos vereségek következtében az olasz hadiflotta is használhatatlanná vált. A katonai krízis Olaszország teljes összeomlásával és a háborúból való kiválásával fenyegetett.


Németország ezt semmiképp sem engedhette meg. Nemcsak presztízsokokból, hanem azért sem, mert a Földközi-tenger keleti medencéjének teljes brit ellenőrzése mellett aligha indulhatott volna biztonságosan a Wehrmacht a nagy keleti hadjáratra. 1940. december 12-én Hitler aláírta a Marita fedőnevű hadműveleti utasítást, amely előirányozta, hogy 1941 márciusában Bulgárián keresztül megtámadják Görögországot. Később arról is döntés született, hogy az olaszok megsegítésére egy német páncélos hadosztályt Líbiába küldenek. A görögországi hadjáratra kiszemelt csapatok rövidesen megindultak Románia felé, és 1941. január végére már tizennyolc hadosztály összpontosult a román–bolgár határon. Minderről a görög kormány is tudomást szerezhetett, és a német szándékokat illetően nem lehettek többé illúziói. Február elején a kormány deklarálta, hogy ellenáll a német támadásnak, és katonai segítségért fordult Angliához. A brit kormány beleegyezően válaszolt: leállította a líbiai offenzívát, és megkezdte az előkészületeket afrikai hadosztályainak Görögországba történő áthajózásához. Az olasz–görög különháború mégsem kerülhette el, hogy része legyen a nagy világháborús megmérkőzésnek. Előbb azonban még a diplomáciának is akadt tennivalója. Az albániai frontszakasz alkalmatlan volt arra, hogy a német technikai fölényt érvényesítsék, ezért a Marita-tervben a Bulgárián keresztül történő támadást irányozták elő. Annak, hogy a német hadosztályok felvonuljanak a román–bolgár határra, nem volt akadálya. Magyarország és Románia, lévén 1940 novemberétől mindkettő a háromhatalmi egyezmény tagországa, minden további nélkül hozzájárult az átvonuláshoz. Bulgária azonban vonakodott attól, hogy csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez, és még inkább attól, hogy területére beengedje a német csapatokat. A németek azonban végül semlegesítették a fenyegető törököket, romániai jelenlétükkel pedig biztosítékot nyújtottak Bulgáriának egy feltételezett szovjet beavatkozás ellen. Végül Hitler azt is kilátásba helyezte: Bulgária visszaszerezheti az égei-tengeri partvidéket, amelyet az első világháború után elveszített. Az ígéretek hatására 1941. március 1-jén Bulgária csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A jugoszláv kérdés Tisztázásra várt még Jugoszlávia helyzete és magatartása is. A német hadvezetés sem a Bulgárián keresztül végrehajtott hadművelet, sem a későbbi szovjetellenes hadjárat esetében nem fogadhatott el egy bizonytalan Jugoszláviát. Német részről ezért azt kívánták, hogy Jugoszlávia valljon egyértelműen színt, és csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez. A kívánságból attól kezdve, hogy Bulgária beadta a derekát, türelmetlen követelés lett. Jugoszlávia húszegynéhány éves fennállásának legnehezebb döntése elé került. Pál régensherceg, az államfő családi kapcsolatai és meggyőződése révén angolbarát volt, és azt is biztosra vette, hogy Németország végül alulmarad, és a második világháborúból, miként az elsőből, a tengeri hatalmak kerülnek majd ki győztesen. Tudta azonban, hogy nem számíthat az angolok segítségére. Ezért olyan formulát igyekezett találni, amely a németeket is kielégíti, de amely a végelszámolásnál a legkevésbé terhelő Jugoszláviára nézve. Ez a formula a kötelezettségvállalás nélküli csatlakozás volt. 1941. március 6-án a minisztertanácson elvi döntés született arról, hogy Jugoszlávia azzal a kikötéssel csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, hogy abból Jugoszláviára nézve semmiféle katonai kötelezettség nem hárul, és az állam területe semmiféle idegen katonai átvonulásra és szállításra nem vehető igénybe. A német kormány ezeket a feltételeket elfogadta, és azt is kilátásba helyezte, hogy a háború befejezése után támogatni fogja Jugoszlávia Szalonikire vonatkozó igényeit. 1941. március 25-én Bécsben aláírták a csatlakozásról szóló okmányt. Belgrádban azt remélték, hogy Londonban méltányolják Jugoszlávia nehéz helyzetét, és tudomásul veszik a döntést, amely végeredményben nem járt közvetlen hátránnyal Nagy-Britanniára nézve. Tévedtek. Az angoloknak nem egy saját érdekeit szem előtt tartó és a brit érdekeket sem sértő Jugoszlávia kellett, hanem olyan, amely feláldozza önmagát. Churchill azt táviratozta 1941. március 22-én a Kairóban tartózkodó Edennek, hogy Jugoszláviát mindenképpen háborúba kell rántani. Pedig tudta, hogy a háborúzó Jugoszláviát éppúgy magára fogják hagyni, mint annak idején Lengyelországot. Londonban attól sem riadtak vissza, hogy céljaik elérésére az államközi kapcsolatok gyakorlatában megengedhetetlen eszközöket használjanak. Már az a három miniszter, aki a döntés alkalmával a csatlakozás ellen szavazott, a brit direktívákat követte, az aláírás után pedig a belgrádi angol követ utasítást kapott egy államcsíny előkészítésére. Az egész országot behálózó brit hírszerzésnek ugyanez lett a feladata. A szovjet diplomácia más vonatkozásban szintén bekapcsolódott ebbe a tisztázatlan nagyhatalmi pókerjátszmába. Moszkvában barátsági és semlegességi egyezmény megkötésére tettek ajánlatot Jugoszláviának – a kölcsönös segélynyújtást persze nem hozták szóba –, és ezt a német nagykövetnek is tudomására hozták. Mi más lehetett ennek a célja, mint a Jugoszlávia elleni német megtorlás kiprovokálása? Ezt diktálta a nagyhatalmi önérdek. Ahogy a német–jugoszláv háború az angoloknak tehermentesítést, úgy a szovjeteknek haladékot jelenthetett. Az angolok által kívánt és szorgalmazott fordulat 1941. március 27-én reggelre végbement. Jugoszláv katonatisztek elmozdították Pál régensherceget, és Simovic tábornok vezetésével új kormányt alakítottak. Hogy a brit diplomáciának és titkosszolgálatnak mekkora volt ebben a szerepe, ma sem tisztázott. Eden mindenesetre 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

meleghangú táviratot küldött a belgrádi angol követnek, és gratulált részvételéért „a dolgok rendívül kedvező fordulatában”. Az államcsíny kétségtelenül rokonszenvre talált Belgrádban: a lakosság az utcára tódult, és az új kormányt ünnepelte. A zágrábi és a ljubljanai fogadtatás már jóval szkeptikusabb volt… Az államcsínyről értesülve Hitler dührohamot kapott, és még március 27-én elhatározta, hogy végez Jugoszláviával. Ami ezután következett, eléggé közismert. A német hadvezetés a Barbarossa hadműveletre beosztott tíz hadosztályt Jugoszlávia ellen vonultatta fel, azzal az elgondolással, hogy Karintiából, a Dunántúlról és a Bánátból egyidejűleg indítja meg az offenzívát. Politikai akadályt csak Magyarország jelentett, de miután Teleki Pál miniszterelnök, nem találva olyan formulát a dilemma feloldására, mint Pál régensherceg, a revolver után nyúlt, ez az akadály is elhárult. 1941. április 6-án megindult a német támadás, és a felkészületlen, mozgósítani képtelen jugoszláv hadsereg már április 17-én letette a fegyvert. Jugoszlávia összeomlása következtében Görögország is védhetetlenné vált – a Bulgáriából kiinduló és Jugoszlávián át támadó németek egyszerűen megkerülték a görög védelmi vonalat –, és április 24-én Görögország is kapitulált.

2. Képek






1. Kínai Turkesztán és a magyar õstörténet KISZELY István Kínai Turkesztán és a magyar őstörténet Kínai Turkesztán ismerete nélkül nem teljes a magyar őstörténet, hiszen e terület egy része már a hsziungnu, majd az avar, a türk és végül az ujgur törzsszövetségek, illetve államok része volt. Ezek az államok – törzsszövetségek – számos olyan néptöredéket is laza kötelékükbe fogadtak, amelyek egy része utóbb a Kárpátmedencébe érkezett. Tudjuk, hogy a magyarság sok etnikumból ötvöződött – őstörténetünk nagyon sok szálú –, ezért minden összetevő történetét, szerveződését térben és időben meg kell ismernünk ahhoz, hogy egykor majd megírhassuk népünk valódi őstörténetét. Stein Aurél Stein Aurél 1913–1915 között kezdte el a volt ujgur főváros Ilihot (vagy Astana, kínai nevén: Gaucsong) feltárását. Ő elsősorban a 6–7. századi sírok közül tárt fel néhány tucatnyit, rámutatva – a leletek különlegességéből – a temető teljes feltárásának szükségességére. E munkát a mongol származású Li Cheng folytatta. Az eddig feltárt sírok száma 500 körüli. A csontváz- és régészeti anyag jelentős részben még publikálatlanul az Ürümcsi-i Xinjiangi Társadalomtudományi Akadémia Régészeti Intézetében van. Ugyanitt találhatók a Tien-san lejtői mentén feltárt korai hsziungnunak határozott sírok csontvázanyagai is. Ezek vizsgálata elengedhetetlenül szükséges a „hun” etnikum meghatározásánál. Az astanai temető sok száz csontvázából kétszeri ott-tartózkodásom alkalmával sikerült néhány százat megismernem; ezek nagy része a legutóbbi évek feltárásából származik, és ujgur kollégáink szerint a Kr. u. 5. századra keltezhetők (a Stein Aurél által feltárt csontváz- és múmiaanyag egy része Turfánban, a helyi múzeumban van). Közös, a helyi szakemberekkel való publikálásuk csak a teljes feldolgozás után lehetséges. Az eddigi csontváz-vizsgálatok és az ujgur antropológusoknak az élő lakosságon végzett és már publikált vizsgálatai azt mutatják, hogy a Közép-Ázsiában „tiszta” formában lévő turanid típusok itt ősi, viszonylag differenciálatlan változata fordul elő olyan megjelenésben, ahol a mongolid jellegek „még” nem kifejezettek. Ide sorolható a régi és mai lakosság jelentős része. Ugyancsak ősi formában találjuk itt – a történeti és mai lakosságnál egyaránt – a vitatott eredetű „pamíri” típust és annak számos helyi változatát, illetve keveredését. Ősi és mai reprezentánsai fordulnak elő azon iráni elemeknek, amelyeket a Kárpát-medencében először a szarmatáknál találhatunk meg – bár, viszonylag kevés és igen töredékes szarmata csontanyag áll rendelkezésünkre. Később ugyanilyen lakossággal találkozhatunk a 13. században betelepített jászoknál, akiknek nagy lélekszámú jászberény–négyszállási temetőjükből eddig 1200 csontváz került elő. Az utóbbi – brachykephal-leptoprosop (rövid fejű és hosszú arcú) – elemek feltehetően az Iráni-magasföldről származnak. Személyes megfigyelések és a helyi kollégákkal való konzultálások alapján régi és mai előfordulási arányuk olyan magas, hogy aligha magyarázható kereskedelmi utakon – pl. a Selyem úton – való bejutással. Már csak azért sem, mert legtisztább előfordulásuk éppen a Selyem úttól távol eső vidékeken van. Rövid történeti áttekintés Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy hun-kutatás nélkül nincs magyar őstörténet-kutatás sem. A Kr. e. 3. század végén – újabb kínai adatok szerint Kr. e. 1000 körül – Mongólia és Kelet-Turkesztán területének egy részén (főleg a Góbi sivataggal határos területeken) alakult ki a hsziungnuk (sziungnuk vagy hsinung-nu-k) első birodalma. „Az újabb régészeti ásatások forrásanyaga nyomán – írja Harmatta János 1986ban – fel kellett adni a hsiung-nukról, mint tisztán nomád állattartást folytatott népről kialakított korábbi elképzelést. A hsiung-nuk, a nomád állattartás mellett erődített településeket építettek állandó lakóépületekkel, melyek a földművelés, kézművesség, kereskedelem és állattartás központjai voltak.” E megállapításokat nagymértékben igazolták azon régészeti expedíciók, amelyeket Erdélyi István az utóbbi években Mongólia területén folytatott. A hsziungnuk vezértörzseiről – nyugatabbra – hun vagy „ázsiai hun” néven számolnak be a krónikák. Ő ellenük építették a Csin-dinasztiabeli kínai császárok a Nagy Falat, amelyet Kr. e. 210-ben fejeztek be. A hunok indították el Kr. e. 174 táján a tohárokat későbbi szálláshelyükre, a Tien-san vidékére, majd a szakákat is magukba olvasztva Kr. e. 129-ben Szogdiában és Baktriában telepedtek meg. 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A 24 hun nemzetség (mások szerint 19 törzs) szövetsége a Kr. e. 1. század közepén széthullott, illetve két új szövetség kialakulásához vezetett. A déli törzsek függő helyzetbe kerültek Kínával, az északiak Kazakisztán területére vonultak és ott erős törzsszövetséget hoztak létre. Ők később – Kr. u. 91 körül – a Kaszpi és Balhas tavak közötti területre (a Szír- és az Amu-darják vidékére), majd onnan Kr. u. 350 táján – legvalószínűbben az onogurok nyugat felé való terjeszkedésének kényszerítő hatására – a Volga és a Don menti sztyepekre vonultak (maguk az onogurok is csak mintegy 100 évet tartózkodtak ezen a helyen, mert őket viszont szavír támadás érte). Történetüket a későbbiekben már nagyrészt ismerjük. A hunok egy része azonban (a „keleti hunok”) megváltozott életmóddal, a buddhista vallást fölvéve Dunhuang környékén maradt (sírjaikat és ábrázolásaikat ma is ott találjuk). „Többen feltették (Dümmert D.; Szádeczky-Kardoss S.; Rásonyi L.), hogy a keletre visszavonuló hunok az ogur törzsekkel összekeveredve hun–bolgár birodalmat hoztak létre” (Györffy György). „Megállapíthatjuk – írja Harmatta –, hogy a korábbi kutatás bizonyára nem egészen helyesen tette fel a hsiungnu-k nyelvi hovatartozására vonatkozó kérdést. A kérdés ugyanis ma már nem az, hogy milyen nyelvet, hanem, hogy milyen nyelveket beszéltek a 19 törzsből álló hsiung-nu törzsszövetség keretében. Az újabb kutatások alapján az látszik valószínűnek, hogy a hsiung-nu vezértörzsek szaka típusú keleti iráni nyelvet beszéltek, de a hsiung-nu törzsszövetség keretében lehettek már iráni „tokhár”, török és egyéb altaji vagy esetleg paleoszibériai nyelveket beszélő ethnikai elemek is… amikor a hunok Kazakisztán területéről a Volga vidékére vonultak, törzsszövetségükben már török nyelvet beszélő törzsek is voltak.” Korai temetőik (akár Kína, akár Mongólia területén) etnikai vizsgálata azért elsődleges fontosságú, mert származásukról, illetve ötvöződésükről viszonylag „tiszta” képet csakis ezeken a helyeken kaphatunk. A kínai forrásokból ugyanis – a nyelvészek és történészek nagy erőfeszítései ellenére – még ma is nehéz azonosítani a Nagy Faltól nyugatra megjelenő hsziungnukat („vad”, erőszakos „rab/szolgákat”), mert ezzel az elnevezéssel illettek a kínaiak minden határaikon megjelenő idegen (végső soron barbár és így ellenséges) népet. Mivel a kínai forrásokban leírt jellemzések sok népre ráillettek, ezért a hsziungnuk számos ismeretlen népnek, törzsnek váltak a „leszármazottaivá”, illetve „őseivé”. A nagyobb antropológiai leletegyüttesek kutatása a türk birodalom tagjainak szétválasztása és egyáltalán meghatározása miatt is kulcsfontosságú. Az 552–742/744 között fennálló türk birodalomnak a tingling (majd tielő) törzsszövetség is tagja volt. Közéjük tartoztak a honfoglalással a Kárpát-medencébe került onogurok (3 kabar törzs), a bolgár törökök, az oguzok (akik feltehetően a kabarok vezető rétegét alkották) és még sokan mások. A honfoglalás idején a Kárpát-medencébe kerülő népek egy része azon kazárok között élt, akik a türkök uralmára törő egyik tingling csoport – az ujgurok – mellől (vagy elől) nyugatra indultak, és 350-ig a kazah sztyepen az Európába vonult hsziungnuk helyét foglalta el. Ők a Fekete-tenger és a Kaukázus előterébe jutottak, és ma azonosítják (valószínűsítik) őket az ogurokkal (onogur-bolgárokkal). Az ogurok, tehát a kínaiaknál tielő néven említett nagy törzsszövetség akkor legnyugatibb, a Kaukázus vidékéig jutott ágával azonosíthatók. A tielők keleti, mongóliai törzscsoportját a kínai források szerint oguz és ujgur törzsek alkották. Mivel a türk birodalomnak tagjai voltak a honfoglalás előtt a magyarok egy részének az elődei, ezért a bizánci, a görög, az arab, az örmény, a grúz, a szír és a perzsa, majd a későbbi források – Bíborbanszületett Kontantinus 950-ben, Ibn Ruszta 913-ban és Gardézi 1051-ben, majd Georgius Monachus – főleg törököknek emlegetik „a magyarokat”. Öt onogur törzsünket és a három kabar „törzset” török népek alkották; kialakulásukat, összetételüket még nem eléggé ismerjük. Az ujgurok „A tielők oguz-ujgur, valamint ogur törzscsoportjainak szétválása már igen korán, legkésőbb a Kr. e. 3. században megtörtént” (Czeglédy Károly). A keleti tielő csoportok közül a legfontosabb szerepet a tokuz-oguz és a kilenc törzsből álló ujgur törzsszövetség játszotta. Az ujgur – mint a legkeletibb török (türk, török nyelvet beszélő) nép régebben az Orkhon vidékén lakott, de már a Kr. u. 6. században délebbre, a Tarim völgyébe, a mai kínai Hszincsiang Ujgur tartomány területére húzódott, amely területről tudjuk, hogy legalább 422-től török (türk) lakossága volt. Ide, a Turfán oázis vidékére költözött a kagán is. Fővárosuk Ilihot volt, amelynek temetőjéből – mint előbb említettük – eddig 500 csontváz feldolgozása van folyamatban. Az ujgurok később annyira megerősödtek, hogy Kr. u. 774-ben megdöntötték a türk uralmat, és nagy birodalmuk 840-ig fennállt. „A belülről bomlásnak indult ujgur kaganátust 840-ben egy újabb nomád törzs, a kirgiz megsemmisítette, illetve legyőzte. Az immár műveltebb ujgurok a frissen érkezett barbár uralmat nem vállalták, törzseik felkerekedtek és a régi legelőket odahagyva nyugat felé vándoroltak. A törzsek nagy része a Tarim-medence északi részein telepedett meg, idővel ott alakították ki tokhár örökségből új fővárosukat BesBaligot. Magukkal vitték a manicheizmust, de nem telt sok időbe, s az új haza hagyományos vallása, a buddhizmus is terjedni kezdett közöttük, sőt visszhangra talált náluk a nesztorianizmus is. A módosított szogd írásból itt alakult ki az ujgur írás, itt készültek az írástudó ujgur papok gondoskodásából a szent könyvek 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fordításai Belső-Ázsia iráni és egyéb nyelveiből, amelyek idővel a kínaival bővültek. Röviden: a török régiség legműveltebb népe lett az ujgurból”(Ligeti Lajos). A kínaiak az ujgurokat „Belső-Ázsia arisztokratáinak” nevezték. Az ujgurok további története viszonylag jól ismert, a 9–11. századokban utódállamokat szerveztek. Utódaik és alattvalóik magukba olvasztottak sok nyelvileg és gazdaságilag rokon török népet, törzset, törzstöredéket, melyeknek pontos hovatartozását ma már aligha lehet meghatározni. Mivel területük igen kedvezőtlen földrajzi adottságokkal rendelkezik, ezért viszonylag háborítatlanul megmaradtak. Ma zömében (7 milliónyian) a kínai Hszincsiang Ujgur tartományban, kisebb számban (280 ezren) a volt Szovjet Közép-Ázsiában – Kazakisztánban – és részben a kínai Kanszu tartományban élnek. Szállásterületük egy részén a Selyemút halad keresztül, ezért „tiszta” csoportjaikat az ettől távolibb vidékeken és főleg a Dzsungár-medencében találjuk meg. Fővárosukat 1209 körül a mongolok rombolták le, de az ujgurok hajdani kultúrája a mongolságnak sokáig vezéreleme maradt. A Kr. u. 4. században a hunok helyébe a tinglingek húzódtak. A kínai források ekkor már söla, tielő vagy „magas kocsi népének” („magas szekér népének”) nevezték őket. Ez utóbbiak hat nagycsaládja közül az egyik neve jüenkh volt. Őket tartják a mai jogurok őseinek. 583-ban, miután az első nagy türk törzsszövetség felbomlott, a tielők nagy része a tung vagy keleti türkök uralma alá került; ekkor a jüenkheket már hojhóknak nevezték. A hojhók egy része 627-ben Buza (Posza) vezetésével megerősödött, majd a 8. században a mai Csangje és Uve vidékére (Kanszu tartomány) költözött. 744-ben itt alakították ki a hojhók országát. Szállásterületüket hol az ujgurok (840-ben), hol a mongolok (1226-ban) foglalták el, hol pedig a kínai uralkodókkal kerültek ellentétbe. A kínai források a jogurokat (ahogyan ma magukat nevezik) 1081-ben „sárga fejű hojhóknak” hívják. Szállásterületük két megszakítással ma is ősi területükön – Kanszu tartományban –, részben a Csilien- (Mennyei-) hegységben, részben a Góbi sivatag délnyugati nyúlványában van. Lélekszámuk ma már csak 9000 körüli. A sokszoros vándorlás során keveredtek ugyan a mongolokkal, a tibetiekkel, újabb időkben pedig a kínaiakkal, hatott rájuk a magashegységi környezet és a Góbi-sivatag sajátságos éghajlata. Ennek ellenére őrzik ősi türk biológiai jegyeiket. Azon embertípus legkeletibb ágát alkotják, amelynek a legnyugatibb ága a Kárpát-medencében él. A török népek olyan csoportját alkotják, amely a legősibb szavakat, az „ó-török” pentatón zenét, az ősi kézművességet éppúgy őrzi, mint ősi ételkultúráját és vallását. Ma még élő táltosaik vannak. Ballada-, hiedelem-, és meseviláguk a legősibb elemeket őrzik. 1988-as utunk alkalmával jártunk náluk; még nagyon sokszor vissza kell térni hozzájuk, hogy megőrzött szellemi, tárgyi, zenei és embertani jegyeiket dokumentálhassuk, megőrizhessük és átadhassuk az utókornak. A fentiekből világos, hogy sem az ujgurok, sem a jogurok soha nem voltak a „magyarok ősei „, de olyan törzsszövetségnek voltak tagjai, amelynek tagjai közül többen bejutottak a Kárpát-medencébe, és a „magyarságnak” egy részét alkották – alkotják Mivel mai szállásterületükön meg tudták őrizni szellemi-, tárgyi kultúrájukat, nyelvüket és embertani jegyeiket, ezért analógia gyanánt tanulmányoznunk kell őket addig, amíg nem késő.

2. Képek





1. Középkori utazók nyelvi korlátok PETNEKI Áron Középkori utazók – nyelvi korlátok Keveset gondolunk arra, hogy az utazónak, a zarándoknak mennyi gondot, sőt bajt okozhat a nyelv. Idegen ország idegen beszédét nem érti, vagy félreérti. A zarándokok már csak ezért is tartanak össze nemzetenként. Nem kis mértékben ez is magyarázza, miért jön létre Palesztinában a német lovagrend. A keresztesek zöme franciául beszél, a németek pedig olyan vendégházba akarnak menni, ahol megértik a nyelvüket. A Compostelába menő németekről Genfben és a piemonti területen német fogadósok gondoskodnak. Ez azonban nem szervezett hotellánc, hanem egyedi szállások sora. Az út legnagyobb része alatt idegenekkel kell érintkezni és valamiképpen kontaktust teremteni. Ez pedig nyelvtudás és a helyi szokások ismeretének hiányában nehezen megy. Nem szeretem, mert nem értem Arnold von Harff lovag, aki 1496 és 1499 között zarándokol a Szentföldre, meg is jegyzi, hogy az út legnagyobb részét kereskedőkkel tette meg, mert – mint mondja – „ők ismerik a nyelveket és utakat, kíséretet visznek magukkal egyik országból a másikba, és igazán jó társaságot jelentenek”. Az idegen, érthetetlen nyelv iránti ellenszenv nem középkori, hanem antik hagyomány, gondoljunk csak a görög barbarosz eredeti jelentésére: vartyogó [értsd: érthetetlen beszédű]. Már a korai középkor is ezt a mentalitást követi: az idegen nyelv nemcsak érthetetlen, hanem esztétikailag is élvezhetetlen, rút, tehát ellenséges. Ráadásul az egyházba még nem tartozó pogány népek barbár nyelvükkel hitetlenségüket, bálványimádásukat deklarálják, legyenek azok akár dánok, akár obodriták, akár magyarok. Végeredményben a másság – alávalóság – gonoszság gondolatsort követhetjük nyomon, abból a tényből kiindulva, hogy nem értjük a másik embert. A latin és germán nyelvekkel még csak-csak elboldogulnak Nyugat-Európa lakói, sőt néha olyan adatokat is találunk, hogy nyelvrokon népek szót értenek egymással. A legtöbbször azonban a szomszédok is nehezen birkóznak egymás nyelvével. Az alremander a német–francia nyelvhatár „innenső” oldalán annyit tesz: érthetetlen dolgokat beszélni. Az ófrancia tiescher ennek a megfelelője (vö. theudisc – deutsch). A latin nyelvet feltétlenül összekötő kapocsnak kell tekintenünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a 13–14. században, de még a 15. században is ritka az olyan világi ember, aki latin iskolázottsággal rendelkezik, és más nyelvi környezetben is hasznosítani tudja a tanultakat. (A hazai alsópapság sem mindig kiváló latinista.) Az a Közép-Kelet-Európakép, amit majd a 17–18. században a nyugat-európai utazók alakítanak ki, hogy Lengyelországban/Magyarországon még a révészekkel is el lehet boldogulni latinul, a középkorra semmiképpen sem igaz. Érdekes európai jelenség, hogy a szlávság a nem szláv anyanyelvűeknek már komoly korlátokat jelent. Ilyen szempontból is tanulságos Johannes Butzbach esete. Ifjúkori tanulóéveiről és vándorlásáról szóló könyvecskéjében részletesen leírja csehországi nyelvi nehézségeit. Még nem ismeri az ország nyelvét, amikor egyik tanulótársa a máig szokásos tréfát űzi vele, hogy a nőknek szóló köszöntésként mindenféle disznóságot tanít meg neki. „Semmit nem tudván a csalásról, üdvözlésképpen azon szavakat intéztem egy szűzhöz, aki épp az ő saját nővére volt. Ez hirtelen haragjában felugrott a székről, megragadta a guzsalyt és nekem esett. Amint közeledett felém, a küszöbről, ahol még álltam, hátraugrottam, és ugrás közben még néhány kislibát agyontapostam. Erre még inkább dühbe gurult, szinte őrjöngött, és hangos szidalmakkal kergetett, míg én még jobban megrettenve menekültem.” Butzbach ugyan megtanult csehül, a féltestvérének írt Hodoeporiconjában kuriózumként leírja a cseh Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet, de mindennek ellenére barbár nép barbár nyelvének tartja a csehet, még akkor is, ha hozzáteszi, hogy ez egyike annak a 72 nyelvnek, melyek a bábeli toronyépítéskor keletkeztek, és minden más szláv nyelv ebből származik. A kevéssé ismert nyelvek azonban végképp sorompót képeznek. Előfordulhat az, hogy a kis nyelv beszélője kerül más nyelvi környezetbe, s az is, hogy a „nagy” nyelv képviselője jut el olyan vidékre, ahol másutt nem ismert nyelven szólnak hozzá. Az előbbi típusra érdekes példa annak a finnek az esete, aki Rómába zarándokol, de útja hiábavalónak tűnik. Senki nem tudja meggyóntatni, hiszen egyetlen ottani pap sem ismeri a nyelvét; ezért Szent Brigittától kér tanácsot. A másik típus gyakrabban megtalálható a középkori vándor negatív 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

véleményében, amely számos zarándokbeszámolóban tükröződik. A Szent Jakab út kalauzában például azt írják a baszkokról: „Nemcsak rosszul öltözködnek, de a legundorítóbban esznek és isznak Az egész háznép, beleértve a szolgákat is, egyazon fazékból eszik és ugyanabból a bögréből iszik. Egyáltalán nem használnak kanalat, kezükkel esznek, belenyálaznak az ételbe, mint a kutyák vagy a disznók. Ha beszélni hallod őket, azt gondolnád, hogy egy kutyafalka ugat, mert a nyelvük annyira barbár. Istent Urciának nevezik, a kenyér orgui és a bor ardunl, míg a húst aragui-nak nevezik, a halat pedig araign-nak … Valóban igen faragatlan fajta, melynek szokásai nagyon különböznek minden más népétől. Sötét gonosz, csúf arcuk van. Kicsapongó, perverz, alattomos és álnok, romlott és buja részegesek. Olyanok, mint az erőszakos vadak, tisztességtelen és szószegő, istentelen, közönséges, kegyetlen és civakodó nép, gonoszságban és bűnben neveltetett, hiányzik belőle minden emberi érzés… Egy fillérért megölnének. Férfiak és asszonyok egyformán melegítik magukat a tűznél, feltárva azokat a testrészeket, amelyeket jobb lenne elrejteni. Szüntelenül paráználkodnak, és nem csak emberekkel… Ezért veti meg őket minden valamirevaló nép.” Nem kell azonban messzire mennünk, hagy hasonló negatív véleményeket olvassunk egyébként a kor szintjén igen művelt ember tollából. Freisingi Ottó püspök a 12. század közepén írja meg krónikáját unokaöccse, I. Frigyes császár tetteiről. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy másodkézből vett át valami elfogult munkát, hiszen 1147-ben, a második keresztes hadjárat alkalmával személyesen járt Magyarországon. „Ezek a magyarok visszataszító külsejűek, mélyen ülő szemeik vannak, termetük alacsony, erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embereknek sem nevezhetek.” Tanulj nyelveket! Az írni-olvasni tudó középkori utazó nem használ a mai értelemben vett szótárt, hanem nyelvmestert, pontosabban olyan gyűjteményt, amelyben néhány alapvető kifejezés található. Sokszor maga állítja össze a számára szükséges mondanivalót. Ez legtöbbször néhány fogalomkör a világ dolgaiból (ritkán teológiai alapfogalmak is, de inkább a testrészek, állatok, eszközök, fegyverek stb.), s aztán rövid mondatok. A szótár és a társalgási zsebkönyv funkciója még nem vált szét. Az utazónak elsősorban ilyen dolgokra van szüksége: „Kulcsár, adj te kenyér, adj te bort!”„,Szakács, adj te húst!”, „Asszony, mossad ingemöt!”. Az „asszony, nálad akarok aludni” egyáltalán nem biztos, hogy a nemi aktus szándékának bejelentése, sokkal inkább a szállásigényé. A „fékom húgodat” már inkább, bár ez is csak verbális síkon maradó szitkozódásnak tűnik. Amikor viszont pontosan felkínálja azt, amije van, s a „saffarinától” cserébe kér valamit, de azt is hozzáteszi, hogy „hév” legyen, már tudjuk, miben szenved az utazó legnagyobb hiányt. Az a kevés magyar szó és kifejezés, melyet a Budán is átutazó Arnold von Harff a 15. század legvégén feljegyez, szintén csak az élelmiszerek neveit, meg a vásárlásnál nélkülözhetetlen frázisokat tartja fontosnak: „Adj aprópénzt!”, „Mennyin adod?”, „Megveszem.” A szükségleteket csupán az evés-ivásra és az ingmosásra korlátozza: „Igyál!”, „Egyél!”, „Adjatok innya!, „Mosd meg ingemet!” (a többit nem illik említenie egy szentföldi zarándoknak). A fennmaradt legkorábbi frázisgyűjtemények, az ún. Kasseli glosszárium és a Párizsi beszélgetések a kilencedik században íródtak. Az utóbbi talán a germán földre utazó frankok dolgát volt hivatva megkönnyíteni. A tartalom ugyanaz, mint amit fentebb említettünk (érdekes, hogy a „frank” megfelelő latinul íródott): „Erro, e guille trenchen: id est, ego volo bibere.” A korai nyelvállapot és a bizonytalan helyesírású lejegyzés alig-alig sejteti, hogy a mondat ma így hangzana: „Herr, ich will trinken!” (Uram, inni akarok!) A kérdezősködés alapformáihoz pesze az is hozzátartozik: „Ki vagy?”, „Honnan jössz?” („Wer pist du? , „Wanna quimis?”; „Fona weliheru lantskefji sindos?” [Kasseli glosszárium], „Melyik országból jöttél?” („Guliche lande cumen ger?” [Párizsi beszélgetések]) A kasseli nyelvkulcsba azonban belekerülnek olyan formulák is, amelyek már a nemzeti előítéleteket szajkózzák: Tole sind walha, spahe sint peigira luzic ist spahe in walhum, mera hapent tolaheiti, denne spahi.” Azaz bolondok az olaszok [illetve franciák – voltaképpen az újlatin nyelveket beszélők], bölcsek a bajorok, az olaszban kevés a bölcsesség, több bolondságuk van, mint bölcsességük. A távolabbi tájakra indulóknak még fontosabb a nyelvi mankó. Mont-St.-Michel apátságában a 11. században egy görög „szótár” készül a Szentföldre zarándoklók számára. A tematika természetesen itt is ugyanaz: „Da mihi panem, DOS ME PSOMP” (Adj nekem kenyeret!) Mint példáinkból látható, az enni és inni kifejezések a legfontosabbak, ezzel lehet magát a nyelvet jellemezni, sőt megnevezni. Ilyen módon alakul ki a franciában kimutathatóan már a 16. század elején a baragouin „idegen, érthetetlen nyelv”, eredetileg a breton bara (kenyér) és gwin (bor) kifejezésből. A baragouiner annyit tesz: hibásan és érthetetlenül beszélni. A fordító, a tolmács 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szerepe igen fontos az egész középkoron át. (Természetesen itt nem a mai, speciálisan képzett szinkronfordítóinkat kell elképzelnünk.) Ez azonban csak diplomaták, neves hitszónokok, misszionáriusok és inkvizítorok munkáját könnyíti meg. A nyelvi másság a középkori utazót kényszerhelyzetbe hozza. Gondolkodásmódjában ez a más szokások tartozékaként szerepel, s ha ráadásul más hitvallású ez a környezet, tudatában mindenképpen a negatív előítéletek kerülnek előtérbe.

2. Képek





1. Kolumbusz napja - október 12. STEFÁNY Judit Kolumbusz napja Október 12. Kolumbusz napját minden esztendő október 12-én ünneplik, annak emlékére, hogy 1492. október 12-én fedezte fel Kolumbusz Kristóf az újvilágot. Az Amerikai Egyesült Államokon kívül megemlékezéseket tartanak Középés Dél-Amerikában és Kanadában. Spanyolországban és Olaszországban ezen a napon körmeneteket és ünnepi istentiszteleteket, fesztiválokat és tűzijátékot tartanak. Miért nem Kolumbuszról nevezték el Amerikát? A legnagyobb megtiszteltetés Kolumbusz számára az lett volna, ha róla nevezik el az újonnan felfedezett területeket. Martin Waldemüller fosztotta meg ettől. Ugyanis ő az 1507. április 25-én megjelent földrajzi munkájában rosszul azonosította az újvilág felfedezőjét, s Amerigo Vespucci olasz utazót nevezte meg. Mint írja, „…nem látom, miért ne nevezhetnénk el [azt a területet] felfedezőjéről, Americusról, egy éles elméjű férfiúról, mivel mind Európa, mind Ázsia nevüket nőkről kapták”. Feledés és dicsőítés Úgy tűnik, az Egyesült Államok korai időszakában Kolumbusz dicsőítése eléggé névleges volt. Esek Hopkins számára, amikor 1775 novemberében beiktatták a Continentális Tengerészet fővezéri tisztébe, kijelöltek egy négy hajóból álló flottillát, s az egyik hajó ezek közül Kolumbusz névre hallgatott. A felfedező neve 11 évvel később a korszak egyik legjobb hírben álló folyóirata címében – The Columbian Magazine – tűnt fel. 1790-ben – talán nem véletlenül – az az amerikai hajó kapta a Kolumbusz nevet, amely először, a bostoni kikötőből elindulva körbehajózta a Földet. A 300. évforduló Az első valódi ünnepséget 1792. október 12-én New York városban a Kolumbusz Rend néven számon tartott szervezet kezdeményezte és rendezte meg Amerika felfedezésének 300. évfordulója alkalmából. Alkalmi dekorációként felállítottak egy Kolumbusz-szobrot, és ünnepi vacsorát adtak Kolumbusz emlékének adózva. Ugyanezen a napon Baltimore-ban (Maryland) emlékművet állítottak a felfedező tiszteletére: angol téglából, cementlapokkal fedve. Az 1792 és 1892 közötti időszakból nincs nyoma annak, hogy újabb ünnepi megemlékezések zajlottak volna a felfedezőre emlékezve. Ennek ellenére Kolumbusz neve és személye egyre népszerűbb lett: városokat, kerületeket, iskolákat neveztek el róla. A New York városban működő King’s Collage 1784-ben vette fel a Columbia Collage nevet (ma az Egyesült Államok egyik leghíresebb egyeteme). Ekkor keresztelték az épülő fővárost District of Columbia névre. Dél-Amerikában egy születő új nemzet és ország neveként jelent meg. A 19. század első felére már két Kolumbusz-életrajz is megjelent, az első rövidebb Parson Weems, a másik Washington Irving tollából. 1876-ban Philadelphiában az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulója alkalmából Kolumbusz tiszteletére is állítottak egy szobrot, melyet a város olasz polgárai kezdeményeztek, és ők is állták anyagi terheit. Az első katolikus testvéri társaság 1882 februárjában alakult, s Kolumbusz Lovagjai-nak keresztelte önmagát. Egyébként e lovagoknak nagy szerepük lesz a későbbiekben abban, hogy a „felfedezés napja” hivatalos ünneppé válik. A 400. évforduló Kolumbusz San Salvador-i megérkezése 400. évfordulójának közeledte felkeltette azt a vágyat, hogy immáron évente rendezzenek Kolumbusz-ünnepségeket. A Képviselőház 1890. február 24-i ülésén Chicago városát jelölte ki az 1892-re tervezett és Kolumbusznak „dedikált” világkiállítás színhelyéül. Benjamin Harrison elnök a költségvetésből nem kevesebb mint 10 millió dollárt ajánlott fel a vásár megrendezésére. Az ez alkalomból tett nyilatkozatában többek között a következőket 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mondja: „Én, Benjamin Harrison, az Amerikai Egyesült Államok elnöke… kijelölöm 1892. október 12-e pénteket, Amerika felfedezésének 400. évfordulóját mint ünnepnapot az Amerikai Egyesült Államok összes polgárai számára. Azon a napon az emberek hagyják abba a fárasztó munkát, és ha lehetséges, szenteljék magukat olyan tevékenységeknek, amelyek a leginkább kifejezik a felfedező iránti tiszteletet, és értékelik az amerikai élet négy teljes évszázadának nagy vívmányait. Kolumbuszt saját korában a haladás és a vívmányok úttörőjeként tartották számon. Korunkban a felvilágosodás lelkének a legkiemelkedőbb és legüdvözítőbb jellegzetessége az oktatási rendszer egyetemessé válása, s ezért különösképpen megfelelő, ha az iskolákat tesszük az ünnepnap bemutatásának középpontjába. Lebegjen a nemzeti zászló országunk minden iskolája felett, és legyenek az iskolai rendezvények olyanok, hogy hassanak fiataljainkra az amerikai állampolgársággal járó hazafias kötelességek. A templomokban és más gyülekező helyeken fejeződjön ki az isteni gondviselés, az álhatatos hitű felfedező, az isteni gondosság és iránymutatás iránti hála, mellyel irányította történelmünket, s gazdagon megáldotta népünket.” Sajnos a kiállítás épületei nem készültek el teljesen az 1892-es megnyitóra, s ezért a kiállítás hivatalos megnyitójára 1893. május 1-jén került sor. Ennek ellenére az 1892-es év is bővelkedett ünneplésekben. A pápai enciklika ünnepélyes misét rendelt el Spanyolország, Olaszország és az amerikai kontinens templomaiban. 1892. augusztus 3-án Kolumbusz elindulásának emlékére a helyszínen, Huelvában kezdődött a három hónapon át tartó spanyolországi ünnepségek sora. Először korhű jelmezekbe öltözött díszmenet vonult végig az utcákon, melyet a régens királyné és a király a palota ablakából szemlélt. A kikötőbe érve eljátszották Kolumbusz útra kelését. Ügyelve a részletekre is, elkészítették Kolumbusz fő hajójának, a Santa María-nak hű mását, amely ezzel irányt is vett a világkiállítás színhelye felé. A történeti hűségre igen csak adni kívánó amerikaiakat egy norvég hajó is várja majdan Chicagóban. A „Viking”-et, már 1892-ben útnak indították Norvégiából, ezzel adózván Amerika feledésbe merült, majd újra felfedezett első hódítóinak, a normannoknak. Visszatérve az Amerikai Egyesült Államokhoz, a New York városban tartott ünnepségekről kell megemlékeznünk. New York városban, a Central Park nyugati sarkán állították fel Kolumbusz szobrát az olasz állampolgárok adakozásából, mellyel a 400. évforduló alkalmából kívántak emléket állítani a felfedezőnek. A 77 láb magas gránitoszlopot hajóorrok domborművei díszítik, és legtetején áll Kolumbusz szobra. Az oszlop alapzatán egy szárnyas fiúgyermek áll egy földgömböt vizsgálgatva, mellette két bronz dombormű mutatja be a felfedező elindulását Spanyolországból, illetve megérkezését az Újvilágba. (Egyébként két évvel később a Central Parkban is felállítottak egy bronz Kolumbusz-szobrot.) 1893. május elsején, tehát jóval később, mint az évforduló napja, megnyílt végre a chicagói világkiállítás, még mindig a 400 éves jubileum jegyében. Ennek ellenére óriási sikere volt: mintegy húsz millióan látogatták meg. A kiállítás egyik fő látványossága, Frederick Monnies munkája, egy óriási szökőkút volt a Tisztelet terén. A művész egy hatalmas allegorikus kompozícióban jelenítette meg a felfedezés jelentőségét. Kolumbusz, mintegy istenséggé magasztosulva, egy hófehér hajó felett trónolva, körülvéve 27 óriási figurával, fogadja a Művészet, a Zene és az Építészet hódolatát. A kiállítás, amelyet chicagói világkiállítás néven ismert meg a világ, 1893. október 30-án zárta be kapuit. A Vasárnapi újság cikkírója a kiállítás egyik fő érdemeként az összhatás egységét említi. Számára olyannak látszott „mintha örök időkre épült volna”. A sors iróniája, hogy röviddel ezután, 1894 januárjában leégett a vásár területe és épületeinek nagy része. Kolumbusz napja és a nemzeti indentitás A 20. század első évtizedeiben a Kolumbusz Lovagjai szervezet tagjai ismételten sürgették az állami törvényhozást, hogy nyilvánítsa október 12-ét állami ünneppé. 1905-ben Colorado állam kormányzója nyilatkozatban hívta fel az állam lakóit arra, hogy emlékezzenek meg e „jeles” napról. A következő évben Chicago város polgármestere tett hasonló tárgyú nyilatkozatot. Az első állam, amely a törvényhozásban is elismertette Kolumbusz napját mint állami ünnepet, New York volt. 1909-ben New York állam az első hivatalos Kolumbusz-napot nagy csinnadrattával ünnepelte. Két olasz tengerjáró hajó érkezett eme neves napra, s személyzetük, a több mint hatvan amerikai–olasz szervezet tagjaival együtt, részt vett azon a felvonuláson, melyet a Kolumbusz-szobor körül rendeztek. A Hudson folyón Kolumbusz három hajójának rekonstruált másolataiban gyönyörködhettek a bámészkodók. Este az állam


kormányzója, Charles Evans Hughes, beszédet intézett Kolumbusz Lovagjaihoz és más szervezetek tagjaihoz a Carnegie Hallban. Néhány éven belül több mint harminc állam követte New York példáját. Igaz, nem mindegyik őrizte meg a Kolumbusz-nap elnevezést, hanem például Wisconsinban a Földre lépés napjaként, Észak-Dakotában és Indianában a Felfedezés napjaként ünneplik, míg Floridában összekapcsolódott a Farmerek napjával, Alabamában a Testvériség napjának nevezett ünnepségekkel. 1934-ben Franklin D. Roosevelt elnök sürgette a napnak az egész nemzetre kiterjedő megünneplését. 1937-ben kiadott nyilatkozatában minden év október 12-ét Kolumbusz napjaként jelölte, meg: „Felhívom az Amerikai Egyesült Államok népét, hogy ünnepelje meg a napot megfelelő módon az iskolákban, a templomokban és minden erre méltó helyen.” 1968-ig kellett azonban várni ahhoz, hogy a szövetségi kormány is hivatalos állami ünneppé nyilvánítsa. Lyndon B. Johnson elnök írta alá azt a törvényt, amely általában is rendezte az állami ünnepek rendjét, s bevezette az ún. háromnapos hétvégét, ami annyit jelent, hogy a munkaszüneti vagy ünnepnapot a hozzá legközelebb eső hétfői napra teszik, attól függetlenül, hogy az valójában a hét melyik napjára esik, s amely szerint október 12., Kolumbusz napja nemzeti ünnep, megünneplésére október második hétfőjén kerül sor. 1971-ben lépett életbe e törvény, de hatása először csak a szövetségi igazgatás központjában, Washington DCben érvényesült, majd fokozatosan a többi állam is bevezette a saját ünnepnapjaira vonatkozó törvényei közé. Ünneplési kiskáté A Kolumbusz-nap megünneplésének számtalan formája van az Amerikai Egyesült Államokban. A legtöbb helyi igazgatási szervezet maga támogatja és szervezi a különböző programokat, a nap fényét emelendő, és minden iskolában tartanak megemlékezéseket. A legnépszerűbb események közé a felvonulások, hazafias megemlékezések és az ünnepi beszédek tartoznak. New York városban a 5th Avenue-n rendezett hatalmas felvonulás immár hagyománnyá vált. Több mint százezer ember vesz részt rajta, köztük a Kolumbusz Lovagjai és az amerikai–olasz szervezetek tagjai korhű jelmezekbe öltözve. A helyi, az állami és a szövetségi politikai vezetők és más személyiségek vagy együtt menetelnek a felvonulókkal, vagy hivatalosan üdvözlik őket. Este pedig a város egyik legnagyobb szállodájában Kolumbusz-napi ünnepi fogadást és vacsorát rendeznek – számos díszvendég részvételével – a nagy spanyol tiszteletére. Ennek bevételét egyébként a Kolumbusz-ösztöndíj fenntartására fordítják. Bostonban a nap rendszerint ünnepi istentisztelettel kezdődik, majd a helyi tanács tisztviselői koszorút helyeznek el Kolumbusz szobránál. Ezután ők is csatlakoznak a grandiózus felvonuláshoz, amelyen együttesek, veteránszervezetek, katonai egységek és mások vesznek részt. A felvonulás, melyen kb. nyolcezren menetelnek együtt, mintegy 6 km-es utat jár be. E napon, csakúgy, mint New Yorkban, a politikusok fontos szerepet játszanak. A New Jersey állam tengerpartján lévő Asbury parkban minden évben eljátsszák Kolumbusz megérkezését az október 12-hez legközelebb eső vasárnapon. Amint a helyi zenekar belekezd a megfelelő zenébe, kezdetét veszi a program Kolumbusz – akit egy városi alkalmazott személyesít meg – érkezésével és csónakból való kiszállásával. „Indiánok” tűnnek elő egy „falu”-ból, a partra telepszenek és üdvözlik a felfedezőt. Az egybegyűltek azután ünnepi beszédeket hallgathatnak, néha az olasz kormány képviseletében is felszólal valaki, majd a helyi Itália Fiai szervezet egyik tagja megkoszorúzza Kolumbusz mellszobrát. Los Angeles-ben október 12-én a városi tanács épülete felett olasz zászló lebeg, és az ünnepélyes zászlófelvonáson rendszerint olasz származású amerikai filmcsillagok vesznek részt. San Franciscóban a Kolumbusz napja tiszteletére rendezett felvonulás és az olasz Fiesta közösen emlékezik meg az újvilág felfedezéséről. Az október 12-ét megelőző héten eljátsszák Izabella királynő megkoronázását, és a tengerparti kavalkádban megelevenednek Kolumbusz életének főbb állomásai. Tipikusnak tekinthető, hogy itt is megemlékezések sora zajlik Kolumbusz szobránál, és este bankettet is adnak. Az Ohio állambeli Kolumbusz – e város kapta legkésőbb a felfedező nevét – négynapos ünnepségsorozattal emlékezik a névadóra, felvonulások, tűzijáték és a legkülönfélébb látványosságok keretében. Természetesen itt is áll Kolumbusz-szobor. Érdekessége, hogy a 20 láb magas, hétezer font súlyú bronzszobrot Genova ajándékozta 1954-ben Kolumbusznak.


2. Képek




1. A Nemzeti Casinóról BÖLÖNY József A Nemzeti Casinóról Ez év október elején adtak hírt a napilapok az 1990-ben újjáalakult Nemzeti Kaszinóról. Az intézmény múlt századi történetéhez ad új szempontokat Bölöny József cikke, amelyet évekkel ezelőtt készített számunkra. (A szerk.) A Nemzeti Casinót Széchenyi István gróf alapította 1827-ben. Eredeti neve Pesti Casino volt, 1830-tól Nemzeti Casino. A kaszinó alapítását és célját így örökíti meg az alapszabályok 1. §-a: „A Nemzeti Casino halhatatlan emlékű hazánkfia, gróf Széchenyi István által 1827. évben oly céllal alkotott egyesület, hogy az a hazai társadalmi életnek központját képezze. Mint ilyen, a Nemzeti Casino egyedül a társadalmi tisztességes élvezetek gyűlhelye, de egyszersmind a műveltség, a közhasznú elmélkedés és eszmecserének előmozdítására szolgál; testületi működése köréből azonban ki van zárva minden politikai jellegű tevékenység.” Langenau Frigyes budai hadosztályparancsnok 1832. június 29-i bizalmas figyelmeztetése szerint semmi sem olyan nagy szálka Bécs szemében, mint a Kaszinó, mert ezt tekintik a liberalizmus és a magyarság központjának. Az 1827. június 10-én tartott első ülésen, amelyen Brudern József báró elnökölt, a megjelent 45 tag közül 32 volt mágnás, a többi 13 tagot pedig így sorolja fel a kaszinó „részeseinek” 1830-ban kiadott névsora: Appel Atzél Antal, Bohus János, Csapó Dániel, Dercsényi János, Döbrentei Gábor, Erdélyi János, Daruvári Jankovich Izidor, Kulcsár István, Monbach Károly, Pesty Ferenc, Semsey Jób és Uzovics János. Az alapításkor bizonyára az exkluzív angol klubok példája s talán mindenekelőtt a bécsi Jockey Club lebeghetett Széchenyi szeme előtt, de jóval demokratikusabb felfogással és kiadásban, amint ez már ebből az első névsorból is kitűnik. Széchenyi állandó igazgatója volt a kaszinónak, s oly eredményesen toborozta a tagokat, hogy egy alkalommal három pesti kereskedőt azért nem választottak meg a kaszinó tagjává, nehogy ezzel „Széchenyi uszálya megnövekedjék”. Wesselényi Kossuthot is tagként ajánlotta. Széchenyi csak „intranzigens volta miatt” féltette tőle a kaszinót és ezért személyesen bírta rá Kossuthot, hogy vonassa vissza az indítványt. Grófok, bárók, arisztokraták? A Nemzeti Casino körüli legtöbb félreértés és tévedés forrása éppen tagösszetételének és tagjai társadalmi helyzetének a téves megítélése. Hírlapi és folyóiratcikkeknek szinte refrénként vissza-visszatérő téves közlése például, hogy a kaszinónak nem lehetett zsidó a tagja. Egyik neves történészünk még ennél is jóval messzebb megy ezzel a megállapításával: „A legexkluzívabb elitképződmények egyike pl. a Nemzeti Casino volt, mintegy 450 körüli létszámmal, amelynek tagjai csak született arisztokraták, a legmagasabb rangú katonatisztek és a kormány tagjai lehettek. A finánctőkés köröknek egyébként mindent megoldani képes pénzük révén sem volt lehetséges a bejutás, de a politikai ranglétrán való emelkedés (a miniszteri poszt például) már megnyitotta e zárt körök kapuit…” Aki nem ismeri a hibás adatok és téves következtetések öröklődésének törvényszerűségét, az – a tények ismeretében – bizonyára csodálkozna ezen az 1983-ban megjelent közlésen. Ennek a most idézett tanulmánynak a szerzője azonban útbaigazítja az olvasót, amikor lapalji jegyzetben forrásként jelöl meg egy másik történelmi folyóiratunkban 18 évvel korábban megjelent tanulmányt. Eszerint: „Az elit belső társadalmi hierarchiáját talán semmi sem tükrözi úgy vissza, mint a Nemzeti Casino évente kinyomtatott névsora. A legexkluzívabb club a mintegy 60 tagot számláló Magyar Lovaregylet volt, az »aranypatkósok«. Ez volt a Nemzeti Casino elitje. Pedig a Nemzeti Casinóba sem volt könnyű bejutni, tagjai csak született arisztokraták és magas rangú katonatisztek lehettek. És a kormány tagjai – függetlenül származásuktól – ha kérték felvételüket … Ullmann György báró egy vagyont hiába költött el, nem tudott magának casinói tagságot szerezni. De rajta kívül egyetlen nem tisztavérű iparbáró sem.”


A tanulmány a kérdés eldöntésénél egyedül irányadó forrás helyes megjelöléséből indul ki. Ez „a Nemzeti Casino évente kinyomtatott névsora”. Mit is mondanak vajon e tekintetben a kaszinó alapszabályai – melyeket a tagnévsorral együtt adtak ki évenként –, és mit mutat ténylegesen tagjainak összetétele a névsorok alapján? Az 1878. évi alapszabályok 5. §-a például a korábbiaknak megfelelően így határozza meg a tagfelvétel feltételeit: „A Nemzeti Casino tagja lehet minden tisztességes, művelt magaviseletű, feddhetetlen jellemű, nagykorú férfi, ha casinói tagul az alább meghatározott módon, a szükséges szavazattöbbséggel felvétetik. Politikai pártszínezet és osztálykülönbség a tagok felvételénél vagy kirekesztésénél mérvadó nem lehet [kiemelés tőlem – B. J.].” Ugyanígy szólnak az alapszabályok még 1906-ban is. 1922-ben azonban az alapszabályok 4. §-a már csak az első mondat általános feltételeit tartalmazza; a második mondat negatívuma nélkül. Hozzáfűzi azonban, hogy rendes tag csak magyar férfi lehet. Rendkívüli tagok lehetnek nem magyar férfiak, továbbá a honvédségnek Budapesten tényleges szolgálatban álló tisztjei, valamint Budapesten alkalmazott állami tisztviselők. 1898-ig ún. „foglalkozó tagok” is voltak. Ezt akkor megszüntették, és kívánságukra rendes tagokul vették fel őket. Az 1878-ban elhunyt kaszinótagok közül 3 gróf volt, 3 báró és 8 fő nem tartozott az arisztokraták közé. A tagok névsorában többek között a következők szerepelnek: Brüll Miksa, Falk Miksa, Hirschler Ignác, Grosz Lajos, Harkányi (eredetileg Koppély) Frigyes és Károly, Moskovicz Mór, Ullmann Sándor, Vámbéry (korábban Bamberger) Armin, Wahrmann Mór, Weisz Bernát Ferenc, Wodiáner Albert, Béla és Móric. (Tagja volt a kaszinónak Jókai és Klapka is.) A 730 tagból 367 fő, tehát több mint a fele nem volt arisztokrata! A most felsoroltak pedig nem, vagy akkor még nem nevezhetők „iparbáróknak”, de kivétel nélkül közismerten zsidó származásúak voltak. Az 1922-ben elhalálozott tagok pl. pontosan fele-fele arányban voltak arisztokraták és nem azok: 6 gróf, 4 báró, 10 nem arisztokrata. Ez utóbbiak közé tartozott: Berzeviczy Béla (vezérkari főnök), Bíró Albert, Bittó István (volt miniszterelnök), Dáry Ödön, Farkas László, Gyömrőy Aurél, Márffy Béla, Reissig Lajos, Rickl Gyula és Urményi Pál; a 21. elhunyt tag, Burián István gróf volt magyar és közös külügyminiszter pedig életének 50. évében kapott bárói és 4 évvel a halála előtt grófi rangot. 1923-ban csak az ábécé első két betűjéből 35 volt a nem arisztokrata tagok száma. 1941-ben a 477 tag közül 194 nem volt arisztokrata; ez utóbbiaknak persze csak elenyésző hányada volt „legmagasabb rangú katonatiszt vagy a kormány tagja”. Hosszú ideig közbeszéd tárgya volt, hogy VII. Edward angol király még walesi herceg korában a Nemzeti Casinóban tiszteletére adott díszvacsora előtt azzal a kérdéssel fordult angol nyelven a jelenlévőkhöz: „Hol van az én Vámbéry barátom?” – mire nyomban futárt menesztettek a Duna-parti lakására Vánibéryért, akit, úgy látszik, „elfelejtettek” meghívni a vacsorára. Vámbéry azonban akkor már tagja volt a kaszinónak! A kaszinó vezető szervei voltak: 3 tagú igazgatóság (élén a maguk közül kijelölt elnök-igazgatóval) és 50 tagú választmány. Az utóbbi tagjai közül például 1941-ben 16 nem volt arisztokrata, tehát kereken egyharmaduk. A három igazgató közül rendszerint egy nem arisztokrata. A kezdeti években, például 1835-ben kettő: Fáy András és Pregardt János (a harmadik igazgató ekkor még maga az alapító Széchenyi volt). Ezzel szemben persze találunk olyan időszakot is 1865–86 között, amikor mindhárom igazgató arisztokrata volt. Az 1848. évi igazgatóság tagjai: Batthyány Lajos gróf, Hajnik János, Széchenyi István gróf. Széll Kálmán miniszterelnöksége után haláláig, 1904-től 1915-ig, tagja volt az igazgatóságnak. Jekelfalussy Zoltán, az utolsó fiumei kormányzó, elnök-igazgatója volt a kaszinónak 1919–1920 és 1924–31 között. A Széchenyi-lakoma Széchenyi István gróf végrendeletileg egy díszes emlékserleget hagyományozott a Nemzeti Casinónak azon óhajtással, hogy „e serleg a legjobb magyar borral töltve, emlékére évenként üríttessék ki”. Az 1864. január 30án tartott közgyűlés erre jegyzőkönyvi határozatként mondotta ki: „a Nemzeti Casino a díszes művű serleget örök időkig oly becses kincse gyanánt őrzendi, melyre, mint az egylet dicső nevű alapítójának végrendeleti megemlékezésére, a késő utódok is hálás kegyelettel fognak tekinteni, továbbá, hogy e serleg a legjobb magyar borral töltve évenként a közgyűlés hetében tartandó lakoma alkalmával a dicsőült emlékére ürítendő.” Az első ünnepélyes lakoma 1864. február 1-jén tartatott meg, a serlegürítés előtt id. Wenkheim Béla báró mondott emlékbeszédet. A serleget Jauner bécsi aranyműves készítette. Az 1864–1944 között elhangzott Széchenyi-emlékbeszédet 50 mágnás szónok mellett 29 alkalommal tartotta nem arisztokrata. Az utóbbiak aránya tehát itt is meghaladta az egyharmadot.


Idézzünk egy mondatot a második világháború kitörését közvetlenül megelőző emlékbeszédbál, melyet 1939. február 5-én tartott Szüllá Géza: „Én nem tudok megbarátkozni ezzel a szóval, hogy »Lebensraum«, mert állítom, hogy ezt úgy hívják magyarul, hogy »Haza«„. Az utolsó szónok 1944. január 30-án Apponyi György gróf volt, a liberális ellenzék egyik legnyíltabban németellenes vezető személyisége. A palota A kezdeti évtizedek elhelyezkedési gondjai után 1859-ben bérbe veszi a Nemzeti Casino, majd 1871-ben tulajdonaként is megszerzi a Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló egykori Cziráky-palotát. Erről az 1878. évben így tudósít az évkönyv függeléke: „A Casino szállása jelenleg Hatvani-utcza 8. számú (volt gr. Czirákyféle) saját házában van, melyet a Ferencziek terén 467/2 számú házával történt csere útján szerzett.” Az 1922-ben kiadott évkönyv függeléke Tudnivalók cím alatt részletesebben ismerteti a palota megszerzésének történetét, amely 85 évig adott hajlékot a kaszinónak: „A Casino jelenleg Kossuth Lajos-utca 5. számú (volt gr. Cziráky-féle) saját palotájában van. A Casino 1859-ben jött mostani palotájába (építette gr. Cziráky Antal Mózes országbíró Hild József építész vezetése mellett), melyet 1871. május 1-jéig bérben bírt néhai gróf Cziráky Jánostól, s ekkor ment az tulajdonába, és pedig olyképpen, hogy a Casino a Koronaherceg-utca és Ferencziek-tere sarkán állott egyemeletes (Jankovich-féle) házat, amelyet már előzőleg 154 000 forintért megvásárolt, ezen kétemeletes palotáért elcserélte, reáfizetvén a cserére 250 000 forintot.” A Nemzeti Casino székháza tehát az akkori IV. kerületben (Belváros) a Kossuth Lajos utca 5. és Szép utca 2. számot viselte. Az utóbbi bejáraton keresztül az ottani földszinti helyiségekben nem tagok is tartózkodhattak. Az épület kétemeletes volt, az ostrom alatt nagy részében romba dőlt; az épen maradt földszinti traktusában egy eszpresszót nyitottak Kossuth Lajos utcai bejárattal, melyet falfestményeiről „Akvárium”-nak neveztek.

2. Képek





1. Román külügyminiszter a két háború között: N. Titulescu ÁDÁM Magda Román külügyminiszter a két háború között N. Titulescu, 1882–1941 Titulescu 1882-ben, birtokos családban született. A jogi egyetemet Párizsban végezte el, s ez rányomta bélyegét egész tevékenységére. Titulescu hazáját szerető és féltő polgári liberális politikus volt. Élete fő feladatának az első világháború utáni status quo védelmét s az ellene fellépő erők megfékezését tekintette. E tevékenysége – Hitler hatalomra kerülése után – európai jelentőségűvé vált. Titulescu nagy formátumú politikus volt, aki a nemzetközi diplomácia élvonalában helyezkedett el. A kimagasló képességekkel rendelkező, lenyűgöző szónok, aki kellő meggyőző képességgel rendelkezett, kivívta magának azt a nagyfokú elismerést, amely a Népszövetségben és a nyugati országokban övezte. Képességeit, tudását barát és ellenség egyaránt elismerte. Intranzigens politikus volt. Kíméletlen az ellenféllel szemben. Emellett fantasztikus munkabírással is rendelkezett. Erről tanúskodik a Stanfordban, a Hoover Intézetben őrzött irathagyatéka. A londoni nagykövet (a későbbi külügyminiszter) ugyanis naponta feljegyzéseket készített a legfontosabb eseményekről. Szó szerint közölte a beérkező és kimenő levelek és táviratok lényeges részeit, és rögzítette a maga álláspontját. Ezekből az iratokból kiderül, hogy Titulescu már a húszas években igen fontos szerepet töltött be a nemzetközi életben. A békekonferencia után Diplomáciai tevékenységének kezdete a békekonferencián való részvétele volt. Braţianu mellett harcolt a titkos bukaresti egyezmény teljesítéséért, és ő volt a trianoni béke egyik aláírója. Közép-Európa új határait az igazságeszme évszázados fejlődése eredményének tartotta. Figyelmen kívül hagyta azt, hogy ez az igazság más vonatkozásban igazságtalanságot jelentett. Hiszen itt nemcsak bizonyos etnikumok egyesítéséről, hanem mások széttöréséről is szó volt. Titulescu 1922-től Románia londoni nagykövete és képviselője lett a Nemzetek Szövetségénél. A jól képzett jogászt és pénzügyi szakembert nem véletlenül nevezték ki ezekre a posztokra. Londonban és Genfben nagyon fontos kérdésekről döntöttek. Így a pénzügyi kölcsönökről, amelyekért valamennyi közép- és délkelet-európai állam – így Románia is – folyamodott. Itt folytak a kisebbségi szerződésekkel és az optáns üggyel (két állampolgárság közötti választás) kapcsolatos csatározások. Titulescu széles körű diplomáciai tevékenységet fejtett ki annak érdekében, hogy Románia erre vonatkozó törekvéseit keresztülvigye. Feladata volt megszerezni Románia számára a kért pénzügyi kölcsönt, s megakadályozni, hogy a legyőzött államok – így Magyarország is – hasonló kölcsönökhöz jussanak. Másrészt igyekezett keresztülvinni a kisebbségi szerződések revideálását. Vonatkozott ez mindenekelőtt a nemzetközi ellenőrzésre. S végül felvette a harcot az optáns üggyel kapcsolatos magyar állásponttal. Elképzeléseit azonban csak részben tudta megvalósítani. Megszerezte ugyan Románia számára a kölcsönt, hozzá kellett azonban járulnia a magyar kölcsönhöz. Az előbbi ugyanis az utóbbi függvénye volt. Románia, akárcsak Csehszlovákia és Jugoszlávia (melyek ugyancsak ellenezték a magyarok pénzügyi támogatását) csak az esetben kaphatott kölcsönt, ha hozzájárul a magyar kérelemhez, és a magyar jóvátétel átütemezéséhez. Ebben a meghatározó szerepet játszó brit kormány – miután az egész térséget kívánta rekonstruálni – hajthatatlan volt. Titulescu széles körű diplomáciai tevékenysége a kisebbségi szerződésekkel kapcsolatban csak bizonyos eredményekhez vezetett. A nemzetközi ellenőrzésre vonatkozó rendelkezéseket ugyanis nem sikerült annullálni. Sikerült azonban a kisantant képviselőivel közösen megakadályozni, hogy a kisebbségi szerződések teljesítése érdekében bizonyos szankciókat hozzanak. Ezt, akárcsak a nemzetközi ellenőrzést, Titulescu a belügyekbe való beavatkozásnak tekintette. A nemzetiségi kérdésről vallott nézeteiről keveset tudunk. A Titulescuról szóló jellemzéseknek ez a része rendkívül felszínes, elnagyolt s tudománytalan. A politikai szempontoknak alárendelt megállapításoknak kevés közük van a valósághoz. Titulescu többször hangsúlyozta, hogy az új államok érdeke teljesíteni a kisebbségi szerződéseket. De úgy vélte – s ezt egyik beszédében ki is fejtette –, hogy ha van olyan terület, ahol kivétel nélkül minden nemzet teljesítette nemzetközi szolidaritását, s ahol megértő nagylelkűséget tanúsított, úgy ez éppen a kisebbségek iránti bánásmód. Együttműködés vagy nacionalizmus


A húszas években Titulescu hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy az ún. optáns ügy kapcsán Románia érdekeit képviselje. Ebben a közel 7 évig tartó harcban vitapartnerei kénytelenek voltak elismerni kivételes jogászi tehetségét és felkészültségét. Titulescu, ha nem is tudta mindenki számára egyértelműen bebizonyítani, hogy a földreform nem mond ellent a kisebbségi szerződés opcióra vonatkozó paragrafusának, olyan kompromisszumos megoldást talált, amely többé-kevésbé kielégítette a másik felet s a hágai egyezmény aláíróit. Titulescu a nemzetek, a népek közötti távlati együttműködés kulcsát a határok elválasztó szerepének csökkentésében látta. Erről már a harmincas évek elején nyilatkozott. Ezt a gondolatát megismételte, amikor 1937-ben elhangzott egyik beszédében kijelentette: „Mindig azt hirdettem, nem a határok revíziója, nem a határokat jelentő rossz előmozdítása fogja biztosítani a nemzetek boldogulását, hanem a határok szellemiesítése, a bennük rejlő akadályok felszámolása.” Ez a titulescui gondolat ma is rendkívül időszerű. A térség békéje, prosperitása érdekében nem a határok megváltoztatására, hanem azok átjárhatóságára kell törekedni. A józan megfontoláson nyugvó, előremutató titulescui gondolat sajnos nem tükröződött a politikus gyakorlati tevékenységében. Ellenkezőleg. A húszas években szembeszállt – akárcsak a többi közép-európai politikus – a térség integrálására vonatkozó nyugati tervekkel. Noha azok jól szolgálták volna valamennyi itt élő nép érdekeit. Titulescu az adott politikai határokat gazdasági határoknak fogta fel. A húszas években egyetértett a politikai határok merev kezelésével. Különösen ha a szomszéd a legyőzött táborhoz tartozott. Osztotta a térség prosperitását gátló nacionalista gazdaságpolitikát is. A gazdasági problémákat politikai kérdésként kezelte. Ebben nem volt egyedül. Románia határain belül azonban károsnak tartotta „a saját erőnkből” jelszón alapuló nacionalista gazdasági politikát, amely akadályozta a külföldi tőke beáramlását. A gazdasági válság, valamint Németország gazdasági előretörése a Duna-medencében álláspontja módosítására késztette a nyugati integrációs tervekkel kapcsolatban. A harmincas évek elején már megértéssel fogadta Franciaország és Anglia regionális elképzeléseit az itt élő népek gazdasági együttműködésére. A német veszély Hitler hatalomra kerülése után Titulescu külpolitikai koncepciója tovább módosult. Páratlan külpolitikai és diplomáciai tevékenységbe kezdett, amelynek fő célja országa függetlenségének, szuverenitásának és integritásának biztosítása. Próbálta megfékezni a status quo felborítására törő erőket s megakadályozni a háborút. Titulescu harcolt az agresszió fogalmának helyes meghatározásáért a Népszövetség keretein belül. Felismerte a náci Németország veszélyességét, a kollektív biztonsági rendszer szükségességét. Fontosnak tartotta ennek érdekében a román–szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételét, majd a segélynyújtási egyezmény megkötését – ami végül is bukásához vezetett. Titulescu tehát fellépett a fasiszta Németország ellen, és közeledett a Szovjetunióhoz. E törekvéseit azonban nem lehet világnézetével, humanizmusával és demokratizmusával magyarázni – ahogyan ezt egyes történészek teszik. Emberi és politikai kvalitások, cselekedetek nem esnek feltétlenül egybe a politikusok világnézetével, állásfoglalásaival. Első külügyminisztersége alatt, 1927–28-ban még távol állt tőle a Szovjetunióhoz való közeledés gondolata. A Versailles-ellenes szovjet politika, a területi ellentétek, a kommunistaellenesség szinte kizárták ezt a lehetőséget. Titulescu második külügyminisztersége alatt (1932–1936) változtatta meg korábbi álláspontját. Határozottan fellépett a náci Németország ellen, s ingadozva, de közeledett a Szovjetunióhoz. Erre az útra azonban nem humanizmusa és demokratizmusa vitte, hanem a nemzetközi életben, a nemzetközi erőviszonyokban végbement változások. Hitler világuralmi terveinek megvalósításához a versailles-i békerendszert kívánta felhasználni, s rövid idő alatt mozgásba hozta a Versailles-ellenes erőket. A Szovjetunió – ezzel szemben – védeni kezdte az eddig igazságtalannak tartott, erősen bírált és támadott versailles-i békerendszert. Így az más aspektusba került, a kisebbik rosszat jelentette. Védelme ekvivalens lett az európai béke védelmével. A revízióért harcoló államok Németország szövetségesei lettek.


Szerepet játszott Titulescu külpolitikai koncepciójának módosításában a francia–szovjet és francia–csehszlovák segítségnyújtási egyezmény 1935. májusi megkötése is. Titulescu követni akarta a francia és csehszlovák példát. Előkészületet tett egy hasonló egyezmény megkötésére. Lankadatlanul küzdött a fasizmus felé tendáló vagy azzal megbékülni akaró politikusokkal. Az utóbbiak száma egyre nőtt mind Angliában, mind pedig Franciaországban. Ez a küzdelem a kor legjobbjai közé emelte Titulescut. Az 1935–1936-os év, az etiópiai háború, a demilitarizált Rajna-vidék Németország által történő megszállása, a nyugati hatalmak ezzel kapcsolatos elnéző magatartása – rádöbbentette Titulescut arra, hogy a közép-európai kis államok illúziókban ringatták magukat, amikor a német és az olasz veszéllyel szemben biztonságukat a nyugati hatalmakra alapozták. E felismerés eredményeként felelevenítette a kis államok együttműködésére vonatkozó koncepcióját. Titulescu egyetértett Beneš közép-európai elképzelésével, amely a kisantant és a balkáni antant tagjainak Magyarországgal, illetve Bulgáriával való viszonyát mielőbb normalizálni kívánta. Ennek eredményeként a kisantant kezet nyújtott Magyarországnak, a balkáni antant pedig Bulgáriának. Ez az elhatározás azonban későn jött, mert a térségben vezető szerepet játszó Németország nem akarta. Későn jött, mert a nyugati hatalmak befolyása erősen meggyengült. Végül későn jött azért is, mert az elszigetelésből kikerülő Magyarország – noha megkezdte az erre vonatkozó tárgyalásokat – csak Jugoszláviával akart megegyezni, Romániával egy modus vivendit kívánt létrehozni. Csehszlovákiával pedig egyiket sem. Emigrációban A kisantant és a balkáni antant Magyarországgal, illetve Bulgáriával hosszú hónapokig folytatott megbeszélései után a tárgyaló felek bizonyos kérdésekben megállapodtak. Bulgáriával Szalonikiben egy teljes, Magyarországgal Bledben egy felemás megegyezésre került sor. Az utóbbi soha nem is lépett életbe. Hitler a szaloniki és a bledi egyezményt erősen támadta, érdekeivel ellentétesnek tartotta. Amikor eme egyezmények aláírására, illetve parafálására sor került, Titulescu már emigrációban volt. A román külügyminiszter külpolitikáját a külföldi és a hazai jobboldali körök erősen támadták. Hadjáratot indítottak ellene, különösen a Szovjetunióval kapcsolatos politikája miatt. A szélsőjobboldal (a Vasgárda), a király mellett működő kamarilla és a hatalmon lévő liberális párt Braţianu vezette ellenzéke – amely ugyancsak a német orientáció híve volt – fokozta támadásait. 1936 szeptemberében Titulescut félreállították. Beneš elvesztette legjobb támogatóját, akinek tanácsait a húszas évektől kezdve nemcsak kikérte, hanem sok esetben figyelembe is vette. Titulescu elhagyta hazáját. Utolsó éveit Franciaországban töltötte. Itt betegsége ellenére folytatta harcát azokért a külpolitikai célkitűzésekért, amelyeket egész életében hirdetett. Ezek az elvek, amelyek a versailles-i rendszer bizonyos liberális értelmezéséből és védelméből adódtak, a harmincas évek végén egyre vesztettek erejükből, befolyásukból, majd a II. világháború kirobbantásakor végleg elvesztették jelentőségüket. Hazájának bukását, a fasiszta kormány hatalomra jutását s a német csapatok bevonulását Titulescu már alig élte túl. 1941 márciusában Canban hunyt el.

2. Képek



1. Saját kezûleg írt vallomás a Fõ utcában, 1957. március LAKATOS István Saját kezűleg írt vallomás a Fő utcában 1957. március Lakatos István a Tevan kiadó gondozásában megjelent Paradicsomkert c. kötete versek és egyéb szépirodalmi alkotások mellett tartalmazza a szerző 1957-ben, a Fő utcai Gyűjtőfogházban leírt vallomását. A szöveg hosszúsága miatt a dokumentumot szokásunktól eltérően normál (nem dőlt) betűvel közöljük. (A szerk.) „Mint őrizetbe vett személy, a Vizsgálati Fogház rabja, azt a feladatot kaptam, számoljak be tevékenységemről 1956. okt. 23-tól kezdve addig a napig, míg elő nem állítottak, tehát 1957. márc. 12-ig. Elöljáróban ki kell jelentenem, minden cselekedetemért, felszólalásomért, cikkekért, versemért vállalom a felelősséget. Meggyőződésem: amit tettem, helyesen tettem; nincs miért szégyelljem magam. Legjobb tudomásom szerint ártatlan vagyok, amit tettem, becsületesen tettem, s büszke vagyok rá, hogy véleményeimet, elveimet – mint régebben sem – ma sem kell megváltoztatnom. Erről ennyit. S az alábbiak megértéséhez még egyet. Nem vagyok kommunista; a párt tagja sosem voltam – még csak marxista sem vagyok. Ennélfogva semmi olyasmit ne várjanak tőlem, amit marxista gondolkodású írótól esetleg elvárhatnának, de magamfajta pártonkívülin furcsa lenne számon kérni. Ezt annál inkább is hangsúlyoznom kell, mert gyakran tapasztaltam, hogy a kötelességek és magatartás dolgában, nem egy helyen, ugyanazt kívánták kommunistától, mint pártonkívülitől. (Különösen a Rákosiék alatti irodalompolitikára gondolok.) Ez, véleményem szerint, helytelen. Most pedig rátérek az októberi eseményekre. Nem szívesen egyezem bele, hogy október 23-ával kezdjem, mert mint ahogy a történelmi események sem érthetők előzményeik alapos vizsgálata nélkül, egy ember cselekedeteit sem lehet a teljes igazság kára nélkül az előzmények összefüggéséből kiragadni. 1956 okt. 23. Délben az írószövetségből felhívott egy hang – azt hiszem, az adminisztratív személyzet valamelyike –, s felkért: ha tehetem, legyek 2 óra felé a Szövetség előtt: onnét valószínűleg a Bem-szobor elé vonulunk. Mivel fogalmam sem volt, mi készül, csak feltételes ígéretet tettem. Aznap különben is éjféltől kezdve kora délelőttig ébren voltam (verset írtam), így dél körül álmos voltam még. Nem is mentem el a Bemszobor elé: délután 4 órakor ébredtem. 5 óra körül egy Szent István körúti népbüfében megebédeltem. Akkor az utca képéből, az általános közhangulatból megállapíthattam már, hogy nem közönséges dolgok készülődnek. Lakásomra ennélfogva nem tértem vissza, hanem végigsétáltam a Nagykörúton. Akkor a falakon olvashattam már a 10, 12 és 16 pontokat, részint gépelt, részint sokszorosított formában – nem sokkal később az Irodalmi újság és a Szabad Ifjúság különkiadásaihoz is hozzájutottam, valahol a Rákóczi úton. Mivel távol voltam még tőle, hogy tiszta képem legyen, mi is készül tulajdonképp, valamint mivel elfáradtam, 7–1/2 8 felé hazaindultam. Az Alkotmány utca elején laktam akkor, így házunk elé érve láthattam, a Parlament előtt fáklyák és újságok égnek, a lépcsők tetején pedig valaki a Kossuth-címert tartja magasba. Az ottani forró hangulat megmásíttatta velem elhatározásomat, hogy hazatérjek: a Földművelésügyi Minisztérium és a volt Munkásmozgalmi Intézet előtt sétálgattam. Emlékezetem szerint hallottam még Nagy Imre pár mondatos beszédét, ezután a Belváros felé vettem utam. Lassan sétálva érkeztem a Kossuth Lajos utcába. Még előbb egy alacsonyabban fekvő ablakból vagy ablakba kitett rádióból, úgy-ahogy végighallgattam Gerő beszédét is. Ekkor már sejtettem, hogy nem egyszerű tüntetésről van szó, s hogy ez a nap nem fog véget érni azzal, hogy elmúlik. Feltevésemben igazolt a Rádió felől hallatszó lövöldözés. A Múzeum körúton nem tudtam végigmenni, a Múzeum körúttal párhuzamos mellékutcán közelítettem meg a Kálvin teret. Anyám a Baross utca elején lakik, hozzá mentem 9–1/2 10 felé. Nála megpihentem, s az ő lakásából időnként 5-10 percre lementem az utcára. Azon gondolkodtam, elmenjek-e a Rádió közelébe, érdekelt volna, mi történik ott. Hiszen láttam a fegyvereseket, hallhattam a lövöldözést. Végül is a Nemzeti Múzeumig tudtam csak eljutni, mivel a könnyfakasztó gáz, amelyet használtak, csípte a szemem. Anyámnál körülbelül éjfélig tartózkodtam, tőle a Baross utcán végigmenve kijutottam a Nagykörútra. Itt már kezembe került a Szabad Nép szerkesztőbizottságának röplapja, s többé nem volt kétséges, hogy történelmi események szemtanúja vagyok.


Okt. 24. 1/2 1–1 óra körül az éjjel-nappali közértben vacsorát és cigarettát vásároltam magamnak. Itt találkoztam Sarkadi Imre írótársammal, aki elég pesszimistán nyilatkozott az eseményekről, azt mondta, ebből semmi jó nem lehet. Nem válaszoltam rá, mindössze 1/2 percig beszélgethettünk. Itt csupán annak bizonyításául említem, hogy 1/2 1–1 körül ott voltam, ahol mondom. Ugyanitt találkoztam Ambrózy Ágoston íróbarátommal, akivel tán 5 percig beszélgettem arról, érdemes-e nagyobb mennyiségű cigarettát beszerezni. Végül is, biztonság kedvéért, vettem 5 csomag Kossuthot. Ezt is annak bizonyításául említem csak, hogy hol voltam 24-én éjjeli 1 óra körül. Most már hazafelé tartottam. Útközben láttam felgyújtott autókat, láttam az elfoglalt Szabad Nép-székházat, a szétrombolt Horizont-könyvesboltokat, értesültem a Sztálin-szobor ledöntéséről stb. De azt hiszem, ez már nem fontos. Hajnali 2 és 3 közt értem haza Alkotmány utcai lakásomra, és tüstént lefeküdtem. Aznap, 24-én, egész nap otthon tartózkodtam: ettől kezdve, tekintettel a harci cselekményekre, egy percre sem hagytam el a házat. Egész nap rádiót hallgattam – magyart és külföldit vegyesen. Okt. 25. Délelőtt kimentem a Lehel piacra, élelmiszert vásárolni. Vettem némi krumplit és zöldséget, s talán gyümölcsöt. Dél körül hazamentem. Ettől kezdve egész nap otthon voltam. Délután megérkezett feleségem, aki gyalog jött be Rákoshegyről. Ott lakott, édesanyjánál. Nem volt lakásunk, így nem éltünk együtt. Okt. 25-től kezdve együtt laktunk Alkotmány utcai albérleti szobámban. Ő is, házigazdáim is és a házmester is bizonyíthatja, hogy lefogatásom napjáig, március 12-ig, mindennap hazamentem, otthon aludtam. Egy eset kivételével: egy ízben, már november végén vagy december elején, egyik barátomnál sokáig elbeszélgettem, akkor ennél a barátomnál aludtam. Ezt azért említem, hogy bizonyítsam: minden éjszakámról számot tudok adni abból az időszakból, mely a nyomozást az én életemet illetőleg érdekelheti. Ugyanez napon többen felhívtak, a nevekre már nem emlékszem, akik tudták, hogy a Parlament közelében lakom. Tudakozódtak tőlem: mi történt a Parlament előtt, aznap dél körül. Mondtam, amit hallottam. Ez, azt hiszem, nem érdekes. Este telefonáltak a New York-házból; férfihang közölte velem: Igazság címmel fiatal értelmiségiek, újságírók, írók, egyetemisták napilapot szándékoznak indítani, szeretnék, ha munkatársuk lennék, mégpedig a holnapi, első számtól kezdve. Verset kértek tőlem. Azt válaszoltam, ilyen körülmények között én nem tudok verset írni, különben sem tudom, tulajdonképp kicsodák is ők. Ismételt kérelmükre mégis beleegyeztem a következőkbe: „Nyilván megvan könyvtáratokban – mondtam – 1949-ben megjelent verseskötetem, A Pokol tornácán című. Ebben olvasható A fiatalokhoz című versem. Ez a vers, úgy érzem, elég időszerű ma is. Közöljétek ezt a verset.” Mint másnap megtudtam, az Igazság első száma valóban az én 1949-ben írott versemmel az első oldalon jelent meg. Okt. 26. Délelőtt bementem a városba és körülnéztem. 11-ig sétáltam az utcákon, s kenyeret vásároltam. Feleségemmel együtt. Ekkor láttam a falakon kiragasztva az Igazság első számát közepén az én A fiatalokhoz című versemmel. A New York-ház előtt elváltam feleségemtől, s bementem az épületbe. Az Igazság szerkesztőségét kerestem. Egy őrt álló fiatalembert kérdeztem meg, de ő azt válaszolta, nem tud ilyen lapról. Mikor megmutattam írószövetségi igazolványomat, s közöltem vele, én írtam az Igazságban azt a verset, tüstént előzékeny lett, s felvezetett a második emeletre. Ott egy szobában megtaláltam az Igazság szerkesztőit. Emlékezetem szerint Obersovszkyval, D. Szabóval s még 2-3, előttem ismeretlen fiatalemberrel s egy fiatal munkáslánnyal találkoztam. Éppen elsősegélyben részesítettek egy idősebb bácsit, ki a New York-ház előtt comblövést kapott. Délutánig az Igazság szerkesztőségében tartózkodtam, s érdeklődtem a politikai helyzetről. A fiúk meghívtak, legyek a lap munkatársa: dolgozzam a kultúrrovatba. A meghívást elfogadtam. Ott helyben Két gyorsfénykép címmel rövid riportot írtam, amely az Igazság másnapi, második számában meg is jelent. Ebben, ha jól emlékszem, örömömnek adtam kifejezést, hogy a Sztálin-szobrot a nép ledöntötte. Ennek változatlanul örülök ma is. Ugyanis az a véleményem, hogy nemzeti érzéseink kicsúfolása volt az a szobor. Úgy tapasztalom, a jelenlegi kormánynak is ez a véleménye, hiszen nem akarja visszaállítani, s a forradalomnak azokat az intézkedéseit, amelyekkel minden, Sztálinról elnevezett utcát, teret, hidat, helységet elnevezésében megváltoztatott, helybenhagyta. Okt. 26.* Ezen a napon, ha jól emlékszem, egész nap otthon voltam. Felhívtam barátaimat, ők pedig engem, s meghánytuk-vetettük a politikai helyzetet. Bizakodással ítéltük meg a jövőt, én is nagyon optimista voltam. Ma is optimista vagyok, ha nem is a közeli jövőt illetőleg. De hiszek abban, hogy abból a politikai kátyúból, amelyben jelenleg is van az ország, a kibontakozáshoz vezető út megtalálható.


Okt. 27-től nov. 3-ig. Innét kezdve nem tudom kronologikusan rekonstruálni az eseményeket. Csaknem fél év távlatából nem emlékezhetem rá, melyik napon mit csináltam. De minden olyan eseményre, amely valamennyire is lényeges, jól emlékszem, s ha nem is napi pontossággal, itt megírom. Összefoglalólag: okt. 27-től nov. 3-ig tevékenységem háromirányú volt. Első iránya, a legfontosabb, annak az írócsoportnak érdekében történt, amelynek képviselője vagyok. Ehhez tudni kell a következőket: 1945-től 49-ig egy rendkívül tehetséges fiatal írócsoport volt alakulóban, s részben fejlődött ki az ekkor még meglevő, nem kommunista irodalmi folyóiratok körül. Az Illyés Gyula szerkesztette Válasz, a Lengyel Balázs szerkesztette Újhold, valamint a változó szerkesztőségű Magyarok, Kortárs, a pécsi Sorsunk stb. folyóiratokra gondolok. Személy szerint Nemes Nagy Ágnesre, Szabó Magdára, Weöres Sándorra, Pilinszky Jánosra, Vajda Endrére, Jánosy Istvánra, Mándy Ivánra, Kálnoky Lászlóra, Vidor Miklósra stb. stb. – arra a 20 és 40 év közötti nemzedékre, amelynek közös ismertetőjele az volt, hogy nem voltak marxisták, s nem a szocialista realizmus módszerében látták az egyetlen célravezető irodalmi módszert. Ezt az irodalmat 1949 végétől kezdve adminisztratív módon elfojtották, elhallgattatták – az egyetemes magyar irodalom legnagyobb kárára. Én hozzájuk tartozom, s az ő elismertségükért, rehabilitálásukért küzdöttem már az októberi eseményeket megelőzően is, s az október–novemberi események alatt különösen. Az írószövetség szeptember 17-i közgyűlésén érdekükben, érdekünkben mondottam el 3/4 órás beszédemet: ebben összefoglaltam irodalmi felfogásomat s politikai nézeteimet is. Beszédemet kivonatosan közölte az Irodalmi Újság közgyűlést követő száma. A beszéd teljes szövegét a nyomozóhatóság az előállításom napján nálam tartott házkutatás alkalmából bűnjelként lefoglalta. Én örömmel bocsátom az Önök rendelkezésére – az abban elmondottakkal ma is egyetértek, különben is, a későbbiek folyamán szándékomban állt kiadni. Ebből megláthatják, hogy vélekedtem az októberi események előtt, egyben későbbi cselekedeteimet is igazolni fogja.** Beszédem hatására az írószövetség elnöksége még szeptemberben úgy döntött, hogy javasolni fogja a kormánynak, engedélyezze tervezett irodalmi folyóiratunkat, a Magyar Orfeuszt. Már a legjobb úton haladt minden, s ha az októberi események közbe nem jönnek, novemberben meg is indulhattunk volna. Főszerkesztőül Lengyel Balázst, szerkesztőkül Mándy Ivánt, Pilinszky Jánost, Kálnoky Lászlót és engem jelöltek barátaink. A folyóirat pedig a fiatal pártonkívüli írók orgánuma lett volna, amely mindenféle irodalmi kísérletezést szívesen fogad, amely a „virágozzék minden virág” kínai jelszó alapján szívesen látott volna hasábjain mindenféle stílustörekvést, s a legmodernebb világirodalom tolmácsolója hivatott volna lenni. Ezt el kellett mondanom ahhoz, hogy az október–novemberi események alatti fő tevékenységem kulcsát megadjam. Mi, pártonkívüli és nem marxista írók, az előbb mondott események alatt és hatására elérkezettnek láttuk az időt, hogy a kártyavárként összeomlott szektás irodalom helyén Magyar Orfeuszunkkal egy valóban irodalmi és országos hatású folyóirat megalkotására az eddigieknél határozottabb lépéseket tegyünk. Barátaim elbatározták, javasolni fogják, hogy bekerüljek az írószövetség elnökségébe; egyrészt azért, hogy a mi írócsoportunknak is legyen képviselője a Szövetség elnökségében (eddig nem volt), másrészt, hogy folyóiratunk ügyét, most már a vezetőségen keresztül, hathatósabban képviselhessük. Az Igazság című napilappal pedig, nekem magamnak, a következő volt az elképzelésem: Tisztában voltunk vele, hogy míg a viharos idők ki nem tisztulnak, egy igényes irodalmi folyóiratot nem indíthatunk meg, hiszen azokban az időkben az embereknek legkisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az irodalom: kizárólag a politika érdekelte őket. Én tehát helyesnek véltem, ha vállalom, hogy az Igazság kultúrrovatához szegődöm, s ha majd ott leszek, befolyásommal kijárhatom, hogy a lapnak majd megindítandó irodalmi mellékletét a mi írói csoportunk elsődleges rendelkezésére bocsássák. Az események gyors lefolyása meggátolt abban, hogy irodalmi mellékletünkkel egyáltalában megindulhassunk. Az én célom, amiért az októberi s az azt követő eseményekben úgy-ahogy részt vettem, az volt: időben biztosítani a bázist egy jellegében nem politikus irodalom számára, melyet az írócsoport képviselt, amelyhez tartozónak érzem magam. Illetve: hogy tevékenységemmel elősegítsek érvényesülésében egy nem marxista, de sokrétűen kísérletező, modern, s amennyiben itt-ott mégis politikus: demokratikus, fiatal magyar irodalmat. Ezért büszkén vállalom a felelősséget bárki előtt, erről a célomról nem teszek le ezután sem. 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tevékenységem második irányát, a folyóiratunkról való tervezgetések s egy evvel kapcsolatos, később létesítendő könyvkiadóról való baráti megbeszélések mellett, írószövetségi munkám jelenti. Okt. 27-től nov. 3-ig ez abban nyilvánult meg, hogy újságírómunkám mellett be-bejártam a Szövetségbe is. A vezetőség életében ebben az időszakban nem vettem még részt, mivel csak a rendkívüli taggyűlésen lettem tagja a vezetőségnek. Ennélfogva a Szövetség forradalom alatti tevékenységéről nem adhatok számot. A rendkívüli taggyűlés előkészítésében ellenben, egy délutáni megbeszélés keretében, részt vettem. Ezen, ha jól emlékszem, Képes Géza, Déry Tibor, Ottlik Géza, Erdei Sándor, én s még tán öten-hatan vettünk részt. Az én javaslatom, illetve annak az írócsoportnak, amelyhez tartozom, a javaslata az volt, kb. 20 személlyel egészítsük ki a meglévő elnökséget. Később ettől a szándékunktól elálltunk, mert vitáink során arra az eredményre jutottunk, hogy egy kb. 50 tagú elnökség nem lenne oly mozgékony, mint amilyen mozgékonynak e rendkívüli időkben egy írószövetségi elnökségnek lennie kell. Végül is a meglévő elnökség mindössze 10 taggal egészült ki. A rendkívüli taggyűlést talán november 1-jén vagy 2-án tartottuk. A Népszabadság G. Pesti Gábor álnevű cikkírója, ki valódi nevét nem merészelte aláírni, valamikor karácsonytájt vagy januárban kétségbe vonta e közgyűlés demokratikus voltát, azt állítva, hogy a tagság nem tudott róla. Ez szemenszedett hazugság. A taggyűlést előkészítő bizottság megbízta Eörsi István költőt, aki akkor a rádiónál dolgozott: a rendkívüli közgyűlésre való meghívást közvetítse a rádió. Közvetítették is, nem is egyszer, én magam is hallottam. Eredménye: a Szövetség díszterme úgy megtelt, hogy többen már el sem fértek volna benne. Azaz a tagság túlnyomó többsége megjelent. Az csak természetes, hogy szabályos meghívókat postán nem küldhettünk a tagságnak, minthogy a posta nem működött. Ezt csak azért említem itt, hogy nyilvánvaló legyen, a Népszabadság hasábjain milyen alakok oktatgatnak ki bennünket demokratizmusból. A rendkívüli közgyűlésen Veres Péter, majd Képes Géza beszélt. Képes megállapította, a Szövetség vezetősége abban a kivételes helyzetben van, hogy nincs oka vezetőségét megváltoztatni, mert mi már szeptember 17-i közgyűlésünkön a legdemokratikusabban választottuk meg azt. Azután javaslatot tett, hogy a meglévő teljes vezetőség meghagyásával egészítsük ki az elnökséget 5 fővel. Utána én mondottam beszédet. Beszédem teljes szövegét a házkutatás alkalmával lefoglalták. Felesleges volt, mert majdnem teljesen megjelent az Igazságnak a közgyűlésről írt beszámolója keretében is. Beszédemnek két lényeges pontja volt. Az első: javasoltam az Írószövetség pártszervezetének feloszlatását, megjegyezve, helyesebbnek tartanám, ha kommunista barátaink ezentúl a lakóhelyüknek megfelelő pártszervezetben gyakorolnák párttevékenységüket. Ezt azért mondottam, mert abban az időben már gomba módra szaporodtak a legkülönbözőbb pártok, s az volt a véleményem, helyesebb, ha a szövetségben egyetlen pártszervezet sincs, mint ha minden párt helyet kér benne. Változatlanul ezen a véleményen vagyok ma is. Beszédem második pontja az volt, hogy egyetértésre hívtam fel írótársaimat, hangsúlyozva, kivívott egységünket egyetlen cél érdekében őrizzük meg: a független, demokratikus Magyarország megteremtésének érdekében. Vitáinkat, személyi ellentéteinket pedig intézzük el majd később, nyugalmasabb időkben. A taggyűlés jellege az volt, hogy szolidaritását fejezte ki a forradalommal. Bármennyire megerőltetem is az eszem, sehogy sem bírok visszaemlékezni rá, hogy ellene, azok közül az írók közül, akkor bárki is felemelte volna szavát, akik aztán később, november 4-e után oly lelkesen az írószövetség gyalázóinak táborába szegődtek. A taggyűlés avval ért véget, hogy az elnökséget a következő személyekkel kiegészítették: Keresztury Dezső, Kodolányi János, Sinka István, Féja Géza, Rónay György és én, hatodiknak. A hat személlyel így kiegészített elnökséget, akkori szokás szerint, némelyek Forradalmi Bizottságnak hívták, de ez csak formalitás, mert sem a hat újonnan választettnak, sem a velük kiegészült teljes elnökségnek az írószövetség alapszabályaitól eltérő vagy ellentétes, különleges joga és szerepe nem volt. Az akkori sajtóhírekből is világosan kitűnik: az elnökség kiegészítéséről volt szó. A forradalom alatt nem élhettem már elnökségi tisztségemmel: a kiegészített elnökségnek nem volt ideje már összeülni s munkáját megkezdeni, mert bekövetkezett november 4. Tevékenységem harmadik iránya, október 27-től nov. 3-ig, az Igazság szerkesztőségében végzett munkám. Hogy mi volt célom az Igazsággal, előbb már elmondottam. Hogy mit írtam az Igazságba, azt a befejező részben mondom el.


A munkatársak legtöbbjét nem ismertem. Boldog-boldogtalan ott sürgött-forgott, tolongott mindig a szerkesztőségben. Tulajdonképp afféle klubhelyiség volt e szerkesztőség, ahová összefutott az egész város, s ott tárgyalták meg, mi történt, mi történik, mi várható. Az arcok, a nevek legtöbbjét már elfeledtem, akikkel ott találkoztam, de sose felejtek el két alakot. Lukács Imrének hívják az elsőt: nála tehetségtelenebb, szektásabb tagja sose volt tán az írószövetségnek. Első volt, aki (természetesen hívás nélkül) felajánlotta szolgálatait az Igazságnak: ott forgolódott a szerkesztőségben, csak hogy valamilyen munkát kapjon. Nem rajta múlt, hogy nem kapott. Magától értetődik, hogy az írószövetségi MSZMP-ben is az első jelentkező volt. Dersi Tamásnak hívták a másodikat, aki hűségesen végigszolgálta az Igazságot, hogy november 4-e után első legyen, aki gyalázni kezdje, s tollát minden lelkifurdalás nélkül a Népakarat hasábjain gyümölcsöztesse. Ezzel természetesen sem az MSZMP-t, sem a Népakaratot nem szándékozom bírálni, kizárólag annak a véleményemnek adok kifejezést, hogy én egy rablót is többre becsülök, akinek elvei vannak s mellettük kitart, mint egy jellemtelen kommunistát. Az Igazsághoz általában naponta benéztem okt. 27-től nov. 3-ig: olyan lapnak tartottam, amelyből a későbbiek folyamán jó napilapot csinálhatunk majd. Egyetlen említésre méltó eseményt kell még ebből az időszakból elmondanom. Nov. 3-án a Petőfi Kör szűkebb körű megbeszélést tartott, ezen 30-40-en jelentünk meg. Nekem Hegedűs András szólt. Arról volt szó, mi legyen a Petőfi Kör szerepe e forradalmi időkben. Nem emlékszem rá, hogy hívják, aki a beszámolót tartotta, arra emlékszem, új vezetőség megválasztását javasolta. Márkus István óva intette a tagságot, hogy a szocializmus vívmányait minden körülmények között meg kell őrizni, s feltétlen támogatni kell egy olyan pártot, amely az igazi kommunistákat egyesítené. Én ezen az összejövetelen nem szólaltam fel. Csak a legelején, a program megfogalmazásánál volt egy stiláris észrevételem, hogy mi, már nem emlékszem. A Petőfi Körrel más kapcsolatom a forradalom alatt nem volt, s nov. 4-e után sem találkoztam soha többé velük. De egyéni véleményem az: ennek a körnek léte jelenleg is hasznos lenne. Evvel minden lényegeset elmondottam tevékenységemről okt. 23-a és nov. 3-a között.” * 34 év után újraolvasva szövegemet úgy látom, a dátumot itt eltévesztettem. Más, részben szándékos pontatlanságok is előfordulnak. Pl. az Igazságtól egy nappal korábban kerestek stb. – L. I., 1991. ** A beszéd gyorsírásos feljegyzés alapján, teljes terjedelmében 34 év múlva jelenhetett csak meg, az Írók lázadása című dokumentumkötetben (Akadémiai Kiadó, 1990) – L. I.

2. Képek





1. Románia a diktatúra éveiben, 19491990 DEMÉNY Lajos Románia a diktatúra éveiben 1949–1990 Demény Lajos, a neves romániai magyar történész előadássorozatot tartott Budapesten, az Európa Intézetben A romániai diktatúra és a rendszerváltás története címmel. A nemzetközi szeminárium előadásait kérésünkre négy cikkben foglalta össze. Az első cikk a História 1994/3. számában jelent meg. A másodikat jelen számunkban, a harmadikat (A diktátor és a nemzeti történelem) jövő évi 1., a negyediket (Rendszerváltás Romániában 1989ben) az 1995. évi 2. számban közöljük. (A szerk.) A civil társadalom felszámolása A civil társadalomnak a nemzeti kommunizmus diktatúrája idején Romániában nem volt semmi lehetősége az önszerveződésre, s ha erre valaki kísérletet tett, az a nép ellenségének és a hazaárulónak kijáró büntetést kapta. Tudott dolog, hogy 1947 után minden más pártot, szövetséget, mozgalmat felszámoltak. Betiltották az úgynevezett történelmi pártokat (a Nemzeti Parasztpártot és a Nemzeti Liberális Pártot). Tagjaik közül nagyon sokan börtönbe kerültek. A Román Szociáldemokrata Pártot bekebelezte a Román Kommunista Párt, létrehozván a Román Munkáspártot. Betiltották a kommunista szimpátiájáról jól ismert Petru Groza Ekések Frontját. Végül felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, és vezetőit hosszú évekre börtönbe zárták. Egyszóval az ötvenes évek kezdetén Romániában csak egyetlen párt, a Román Munkáspárt létezett és a neki teljesen alárendelt szervezetek vagy mozgalmak. Sajátos és nagy mértékű volt a társadalom homogenizálódása. A Román Kommunista Párt törekedett arra, hogy nemzeti-nemzetiségi szempontból is homogenizálja az egész ország lakosságát. Ezt szolgálta a túlméretezett iparosítási politika, a felgyorsított urbanizáció és minden olyan réteg felszámolása, amely magánvállalkozóként próbált megélni. Ha 1950-ben alig valamivel több, mint 1 millió személy dolgozott az iparban, ez a szám 1989ben már jóval meghaladta a négymilliót. Erdély városaiban főleg azokat az iparágakat fejlesztették, amelyek a legmunkaigényesebbek voltak, és a Kárpátokon túli románok betelepítésével megváltoztatták a lakosság etnikai arányait. A magyarok városokba telepedését minden eszközzel megakadályozták, míg a Moldvából vagy a Havasalföldről származó román azonnal állami lakást és munkahelyet kapott, nem volt neki nehéz elnyerni a letelepedéshez szükséges személyi igazolványt. Ehhez nem is kellett olyan keményen munkálkodnia, mert dolgoztak helyette a helybeliek és a még megmaradt magyar vagy szász munkásgárda. Ő viszont függetlenül szakmai képesítésétől, nagyon hamar vezetői beosztásba jutott a munkahelyén, a pártban, a munkástanácsban, az adminisztrációban, legrosszabb esetben a szakszervezetben vagy a kereskedelemben. Párttagságánál fogva előjogokat élvezett. A társadalom homogenizálásának legfontosabb eszköze a fizetések rendszere volt. A szűkebb nómenklatúrát kivéve annyira csekélyek voltak az eltérések, hogy a kiemelkedő képzettségű szakembernek, kutatónak, egyetemi professzornak vagy akár akadémikusnak sem volt sokkal nagyobb a fizetése, mint az üzemben dolgozó mesternek. Kisemmizett parasztság Románia mezőgazdasága és a parasztság is súlyos helyzetbe került. Miután az erőszakos kollektivizálást 1962ben befejezték, a falvak lakossága a teljes kiszolgáltatottság állapotába jutott. A hetvenes évek végétől már a „bennvaló” (telek), amelyen lakása állt, sem volt a paraszt tulajdonában, mert házát ugyan elidegeníthette, de bennvalóját nem. 200 négyzetméternyi területre szűkítették le a bennvalót, amelyen a paraszt háza volt és folytathatta egész gazdaságát. A falvak ún. szisztematizálása során a hagyományos falvakat felszámolták, a parasztházakat és a mezőgazdasági épületeket, sőt több helyen a temetőket is buldózerekkel tették a földdel egyenlővé. A paraszti családokat 3-4 emeletes tömblakásokba költöztették, és a tömblakások között minden család kapott egy kis kertterületet, ahol mezőgazdasági épületeit felhúzhatta. Szerencsére az őrült terv teljes kivitelezésére nem került sor, csak néhány falut tüntettek el Bukarest környékén és húzták fel a ma is üresen tátongó egészen vagy félig kész tömblakásokat, amelyekbe parasztcsaládot ma már bekényszeríteni nem lehet. A termelőszövetkezetekben dolgozó falusi lakosság egyre kevesebb juttatást kapott munkája után: személyenként 100-150 kg gabonát egy évre és nagyon kevés pénzjáradékot. A falusiak nyugdíja havi 70 és 120 lej között mozgott, amiből meg lehetett venni 10-15 liter tejet, de semmi egyebet. 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A parasztok tömegesen költöztek a városba, fixfizetéses munkát kerestek az iparban, még akkor is, ha ezért sokszor óriási áldozatokat voltak kénytelenek hozni. Akinek nem sikerült beköltöznie a városba, az naponta ingázott. Ne feledjük el, hogy 1990 áprilisáig Romániában heti 6 napot kellett mindenkinek dolgoznia, amihez hozzáadták a havi 3-4 napi önkéntesen kötelező munkát. 1986-tól arra kötelezték ugyanis a városi lakosságot, hogy kínai mintára minden felnőtt személy havonta 3-4 napon át fizikai munkát végezzen minden fizetség nélkül. Kivételt csak az képezhetett, aki orvosi igazolvánnyal tudta bizonyítani, hogy ez egészségére ártalmas. Volt a diktátornak még egy másik észbontó terve is: falura, tömblakásokba telepíteni át a városból a nyugdíjasokat, mert szerinte ott dolgozhatnak, kipótolhatják jövedelmüket, és hasznos, egészséges munkát végeznek a természetben. Valóban, a nyugdíjasok gyorsan növekvő száma egyre nagyobb terhet rótt a társadalomra. Azonkívül ezek az emberek elkezdtek egyre szabadabban gondolkodni és véleményt nyilvánítani. Szerény nyugdíjuk biztosította számukra azt a gazdasági függetlenséget, amivel az állásban lévő dolgozó nem rendelkezhetett. A nyugdíjasok álltak mindennap a sorban tejért, kenyérért vagy havonta többször és több napon át a fejenkénti havi 1 kiló húsért, ha lehetőség volt a beszerzésére. A sorok lettek a nyolcvanas években az elégedetlenség gócpontjai, no meg a parkok, ahol a nyugdíjasok mind nyíltabban kárhoztatták Ceauşescu rendszerét. Erőltetett iparosítás A túlméretezett iparfejlesztés már a hetvenes évek végén kezdett a visszájára fordulni. Romániában a nehézipari és petrokémiai létesítmények egyenkénti munkáslétszáma kétszeres, néha ötszörös volt a többi szocialista országokhoz viszonyítva. Ez átmenetileg kedvezően hatott az ország lakosságának a szociális helyzetére. Rengeteg új munkahelyet kínált a városokban. Párosult vele a valóban nagy méretű lakásépítés a városokon. A faluról a városba költöző parasztcsalád számára a biztos munkahely, a vele járó szerény, de előző megélhetéséhez viszonyítva mégis jobb létkörülményeket nyújtó fizetés, az ingyen kapott állami lakás, aránylag alacsony lakbérrel, az előnyösebb körülmények a gyerekek taníttatására, a jobb egészségügyi ellátás; mindez tehát milliók számára teremtett új társadalmi státust. Ezek a városokba költözött milliók úgy élték meg a nagy átalakulást, hogy a nemzeti kommunizmus hozta meg számukra a felemelkedés lehetőségét. Puszta érdeküknél fogva tevékenyen vagy hallgatólagosan a rendszer támogatói lettek, de egyben kiszolgáltatottjai is. A veszély, hogy elért státusukat elveszíthetik, kényszerpályára állította őket a hatalommal szemben. Számukra lezáródott a visszafelé vezető út lehetősége. Falujukban feladtak mindent, nem tudtak/tudnak és nem is akarnak a mezőgazdaságba visszatérni. Ne feledjük el azt sem, hogy soraikból többen a közigazgatásban, párt, szakszervezeti és más szervezetek apparátusában, a szolgáltatási szférában, a kereskedelemben, a rendőrség, a csendőrség és a biztonsági erők túlméretezett alakulataiban kaptak anyagi és hatalmi előnyökkel járó munkahelyet. Elképzelhető, hogy az óriási élelmiszerhiány közepette milyen előnyökkel bírt az, aki a kereskedelemben dolgozott. Tudott dolog, hogy Románia korábban gazdag agrárország volt, és a kollektivizálásig az volt a román paraszt igazi gondja, hogy termékeit eladhassa. A paraszti magántermelés felszámolása ezt egy csapásra megszüntette. Az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek által előállított termékek csaknem maradéktalanul az állam kezébe jutottak, az elosztás központi kezekbe került. A falusi lakosság elöregedésével, a fiatalság városba költözésével egyidejűleg megszűnt az olcsó munkaerő utánpótlása. Szovjet mintára ezt a román nemzeti kommunizmus úgy próbálta pótolni, hogy a hadsereget, a diákságot és nemegyszer a gyári munkásságot rendelte ki hetekig–hónapokig tartó ingyenmunkára, különösen a kétkezi munkavégzést igénylő betakarítás munkálataira. Ám ez csupán ideiglenes megoldás maradt, és fenntartását csak a rendőrállam erősítésével lehetett biztosítani. Az ipari termelés egyre inkább sodródott a válság felé. Románia iparszerkezete a sztálini mintára épült. Hatalmas gyárak termeltek több ezer, néha több tízezer munkással a következő ágazatokban: nyersvas- és acéltermelés, gépgyártás, petrokémia, cementgyártás stb. Bár az ország ásványi kincsekben és kőolajban a leggazdagabb országok közé tartozott, de vasércet és kőszenet importálnia kellett a nyersvas és az acél termelésére. Mind ez, mind a gépgyártás erősen energiafogyasztó, márpedig a villamos energia előállításában az ország elmaradott állapotban van, és itt is behozatalra szorult. Románia valamikor elérte a 16 millió tonna nyersolaj-kitermelést. De ez a mennyiség az utolsó két évtizedben állandóan csökkent úgyannyira, hogy 1993ban már csak 7-8 millió tonnányit tud kitermelni. Ám petrokémiai iparát és finomítóit évi 32-33 millió tonna nyersolaj feldolgozására méretezték. Így a szükséges nyersolaj több mint kétharmadát importálni kénytelen.


Mindehhez hozzájárul az, hogy a román nehézipar versenyképtelen a nemzetközi piacon, akkor, amikor a volt Szovjetunió felbomlásával a legnagyobb piacát veszítette el. A válság első figyelmeztető jelei már a 70-es évek elején jelentkeztek, de a román pártvezetés nem volt képes és nem is volt hajlandó levonni a megfelelő következtetéseket. Az iparosítást még nagyobb ütemben folytatta a külföldi kölcsönök felvételével. Amikor ezek mind nehezebb helyzetbe hozták a román gazdasági életet, a letűnt diktátor rátért a kölcsönök erőltetett visszafizetésére. Drasztikusan leépítette az importot, erőltette a mezőgazdasági termékek exportját. Ez viszont megbénította az ipari termelés fontosabb ágait, elvonta az ország lakosságától a szükséges ellátást élelmiszerből, gyógyszerekből; a tél beköszöntével a lakások fűtetlenül maradtak, nagy lett az áramkiesés (napi 5-7 óra a városokban és csaknem teljes áramkiesés a falvakban). Heteken át szünetelt a munka a nagyüzemek legtöbbjében. Ennek megfelelően csökkentek a fizetések. Sok üzemben a munkások fizetésük 40, illetve 60 százalékát kapták hónapokon át. Valóság és propaganda A helyzetet csak súlyosbította a gátlástalan pártpropaganda „a sokoldalúan fejlett szocializmus” sikereiről, a párt és főtitkára elévülhetetlen érdemeiről, amikor mindenki az ellenkezőjét tapasztalta. A személyi kultusz nem ismert határokat. A televízió összesen napi kétórás programja csaknem az egész adásban a volt diktátort és feleségét dicsőítette, az újságok oldalai tele voltak őket ábrázoló képekkel. Hogy a kultusz milyen aberrált formákat öltött, arra álljon itt egy példa. 1975 után betiltották az emlékkönyvek kiadását. Bármennyire is neves volt egy tudós, egy író vagy művész, születésnapja kerek évfordulóján tiltott volt a nyilvános megemlékezés róla. Emlékkönyvet Romániában csak egy személy, a diktátor ünneplésére volt szabad kiadni, de azt aztán a legnagyobb pompával és túlméretezéssel. A lapok nem közölhettek nekrológokat, még azt is meghatározták, hogy hány szóból állhat az apróhirdetésekben közölt értesítés egy elhalálozott személy temetésének idejéről és helyéről. Ezzel szemben a nyolc legmagasabb állami és pártfunkciót betöltő diktátor (ő volt az ország életre szólóan megválasztott elnöke, a párt főtitkára, a hadsereg főparancsnoka, a Szocialista Demokratikus Egységfront, a Legfelsőbb Gazdasági Tanács és más országos szervek elnöke) minden bel- és külföldi látogatását több tíz- és százezres tömegek mozgósítása és ünneplése kísérte az utcákon, főtereken és stadionokban. Minden belföldi látogatását heteken, néha hónapokon át készítették elő. A meglátogatott helyeken a sikert és a bőséget, az emberek elégedettségét, az iránta kinyilvánított népi lelkesedést kellett jól megszervezni, még akkor is, ha az egyik farmról a hizlalt állatokat a másik helyre kellett szállítani. A biztonsági és pártszervek ilyenkor minden erejüket összeszedték, hogy valamilyen zavaró jelenség fel ne merüljön. Amikor a nyugati államok is rájöttek, hogy a volt diktátor szovjetellenes kártyája hamis, és kezdték tőle megvonni bizalmukat és támogatásukat, népszerűtlensége annyira fokozódott, hogy az a népgyűlölet határát súrolta. Ezt csak úgy tudta ideig-óráig fékezni, hogy a biztonsági erőket az ország második hadseregévé duzzasztotta, és a legmodernebb fegyverzettel és lehallgató műszerekkel szerelte fel. Jellemezték a feszültséget a párt utolsó, XIV. kongresszusa idején foganatosított intézkedések a fővárosban. Már a kongresszus előtt megszállták a fővárost a csendőrség, a rendőrség, a titkosrendőrség, a biztonsági erők és a hadsereg erre kirendelt alakulatai. Állig felfegyverzett kisebb vagy nagyobb alakulatok sétáltak az utcákon. Melléjük rendelték az egyenruhába öltöztetett munkásőrség alakulatait. A félelem és az ellenőrzés, az erődemonstráció és a megfélemlítés jellemezte a fővárosban akkor uralkodó légkört.

2. Képek




1. Egyházpolitika az 1960-as években A KÁDÁR-KORSZAK TÖRTÉNETÉBŐL BALOGH Margit Egyházpolitika az 1960-as években „Egyházpolitikai területen viszonylagos nyugalom tapasztalható. A püspöki kar és a papok egésze lojális magatartást tanúsít. Ez az állapot helyes és fenntartandó a jelenlegi körülmények között, amikor a szocializmus építése során nagy társadalmi átalakulás megy végbe a falun. Azért kell fenntartani a nyugalmi állapotot, hogy a szocializmus építése során a hívő tömegeket vallásos érzületükben ne sértsük meg, tehát ne tegyünk olyan egyházpolitikai intézkedéseket, amelyek a nép érzékenységét sértenék.” Mindezeket az az emlékeztető állapította meg, amely az MSZMP KB titkárával, Szirmai Istvánnal egyházpolitikai kérdésekről tartott megbeszélésekről készült 1960. február 2-án. A most közölt dokumentumok egyike, a történelmi egyházak vezetőivel folytatott tárgyalásokat rögzítő feljegyzés, első olvasatra ezt az év eleji, mesterséges harmóniát látszik tükrözni. Pedig a háttérben már előkészületek történtek az egyházpolitika megváltoztatására… 1958-ra a Kádár-kormánynak lényeges elemeit tekintve sikerült restaurálnia az 50-es évek egyházpolitikáját, sőt, miután szelídebb kényszerrel tette, túl is haladta azt. Gondoljunk csak arra, hogy az újból életre keltett békepapi mozgalomban, az Opus Pacisban már a püspökök is szerepet vállaltak, holott korábban elzárkóztak ez elől. Részben a nemzetközi közvélemény éles kritikája, részben a belpolitikai helyzet, az új gazdaságpolitikai tervek sikerének „bebiztosítása” indokolta, hogy a likvidáló szándékú egyházüldözést 1958-ra felváltotta a „nemzeti egységet” előtérbe helyező népfrontpolitika. Ezt az irányvonalat az MSZMP KB PB 1958. július 22-i ülésén elfogadott határozata szentesítette. A határozat jelentősége abban rejlik, hogy elméleti és politikai szinten sor került a vallásos világnézet elleni ideológiai és a „klerikális reakciónak” minősített egyházakon belüli politikai erők elleni küzdelem közötti egyértelmű különbségtételre. A hangsúly a politikai módszerekre került, ami természetesen nem zárta ki szükség esetén az adminisztratív fellépések alkalmazását sem. S hogy mikor van „szükség,” s mit kell érteni klerikális reakción – az sokszor szubjektív döntések függvénye volt. De a deklarált szándék szerint az új népfrontpolitika az egyházakat nem kikapcsolni akarta, hanem hasznossá tenni. Az új típusú szövetségi politika végrehajtására 1959. június 2-án változatlan jogosítványokkal visszaállították az Állami Egyházügyi Hivatal önállóságát. A dokumentumokból is kitetszik: az 1956 őszén pillanatok alatt szétesett intézmény már ismét ereje teljében intézkedik. Igaz, semmit sem tesz egyedül, hiszen az információk mozgása bizonyítja: a Belügyminisztérium, az ÁEH és az MSZMP vezető szervei között összehangolt munka folyt, a fontosabb kérdésekben a párt illetékesei döntöttek. A nemzeti egység programja valóban kivitelezhetetlen lett volna az egyházak támogatása nélkül. Az állam (a párt) ténylegesen számított is rájuk, kiváltképp a mezőgazdaság szocialista átalakításában igényelte pártfogó állásfoglalásaikat. Az 1960 februárjában még fenntartani kívánt nyugalmi állapotot azonban mind türelmetlenebbül feszegette az egyes pártszervek és vezetők szektás türelmetlensége. Lassan, de biztosan felülkerekedett az az álláspont, hogy a mezőgazdaság szocialista átalakítása után egyedül legális ellenség az egyház, s reá kell irányítani a fő tüzet. Az MSZMP PB 1960. március 1-jei határozata már ismét úgy beszél a szétszóratott szerzetesrendek egykori tagjairól, mint az egyházi jobboldal jelentős szervezeti bázisáról. De e határozat még egyértelműen mérsékletre int – csak az „aktívan reakciós papokkal” szemben engedélyezi a politikai leleplezés eszközét, vagy az adminisztratív rendszabályozást. Az ÁEH katolikus egyházzal kapcsolatos májusi munkaterve az egyházi erők megosztására, a lojális erők fejlesztésére, a reakció elszigetelésére és a „Belügyminisztérium által felderített illegális csoportok” leleplezésére és szétverésére irányult. 1960. június 21én már az MSZMP KB PB hagyta jóvá az 1958-hoz képest egyértelműen visszalépésként értékelhető egyházpolitikai irányvonalat: „A belső reakció elleni harc főiránya: az illegalitásban dolgozó aktív nacionalista, nemzeti kommunista, klerikális horthysta szervezetekbe való további behatolás, azok feldolgozása, tevékenységük félbeszakítása… Az illegális klerikális erők elleni harc vonalán főfeladat: az illegális hierarchia, rendi élet vezetése és ellenséges politikai tevékenységük, külföldi kapcsolataik felfedése, dokumentálása… A BM szerveinek ebben a munkában az Állami Egyházügyi Hivatallal együtt kell dolgoznia, hogy biztosítani tudják az adminisztratív intézkedések politikai előkészítését és kihasználását, az egyház erőinek gyengítését, belső ellentéteinek fejlesztését.” Az egyházak zsarolására és megosztására mindig is igen alkalmas eszköznek bizonyult a pénz. Az 1948-ban, illetve 1950-ben kötött megállapodások ötévenként csökkenő nagyságú támogatást állapítottak meg. Az állam – látszólag jó szándéka jeleként, valójában manipulatív céllal – nem követte szigorúan az egyezségek betűjét, s a


megszabott összegeken felül évenként különböző összegű rendkívüli államsegélyben részesítette az egyházakat. Valószínűleg nem véletlen, hogy akkor kerül terítékre az államsegély csökkentésének kérdése, amikor bekövetkezik a jelzett változás is az egyházpolitika egészében. Az egyházpolitika irányítóit keményebb magatartásra ösztökélte néhány apróbb kudarcuk is. Mint például az a sikertelen törekvés, hogy a békepapi mozgalomba bevonják az újabb papi nemzedéket is. 1959 elején – amint arra a közölt dokumentumban is történik utalás – több kispapot kizártak a Központi Szemináriumból, mert megtagadták, hogy elmenjenek az 1959. január 23-i országos papi békegyűlésre. A kizárt kispapok egy része azonban nem hivatalos keretek között folytatta tanulmányait, és 1960 tavaszán Zadravetz István ny. püspök, Shvoy Lajos székesfehérvári és Papp Kálmán győri püspökök többeket fel is szenteltek. Az állami hatóságoknak nem sikerült a papi utánpótlás egy egész nemzedékét élethivatása feladására kényszerítenie… (Ez az eset konkrét büntetőeljárást is vont maga után. A kispapok továbbképzéséért felelős Tabódy Istvánt – a jelenlegi bicskei plébánost – 1961. július 7-én 12 évi börtönbüntetésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság. A vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és hazaárulással elkövetett hűtlenség. 1960. szeptember 24-ével kezdődően pedig 20 fiatalt tartóztattak le, köztük kizárt teológusokat is.) A „vasököl” politikát 1960 novembere, majd 1961 februárja érlelte be. Ekkor két nagyobb letartóztatási hullámra került sor, mely főleg a katolikus egyházat érintette. Az 1960 végén kezdeményezett büntetőeljárások sajátossága – amennyire a korabeli sajtóanyagból következtetéseket lehet levonni –, hogy néhány esettől eltekintve a vádpontok között a természetellenes fajtalanság, vagy a szemérem elleni erőszak bűntette dominál. E vádak elfedték, hogy központilag irányított akcióról volt szó, viszont a vétkeseket erkölcsi hullákká tették. A második letartóztatási hullám elítéltjei azonban már zömmel államellenes bűncselekmények vádjával kerültek bíróság elé… * Művelődési Minisztérium – Állami Egyházügyi Hivatal TüK Irattára. 0015-1/1960. „Párthatározatok 1957– 1987.” ** Magyar Országos Levéltár, a Politikatörténeti Intézet Archívuma 288. f. 20/125. ő. e. 1991-ben az MTA megalakította a Jelenkortörténei Bizottságot, melynek feladata az 1956 utáni időszak kutatásainak támogatása. Folyóiratunk a következőkben rendszeresen közöl cikkeket a támogatott kutatások anyagából. DOKUMENTUM 1960. november 12. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának feljegyzése a keresztén egyházak vezetőivel folytatott tárgyalásról1 November 4-e és 8-a között tárgyalásokat folytattunk a római katolikus egyház részéről Grősz József kalocsai érsekkel és dr. Hamvas Endre Csanádi püspökkel, a református egyház részéről a zsinati és konventi elnökséggel, az evangélikus egyház részéről Vető Lajos és Midy Zoltán püspökökkel. 1. Mindhárom egyház vezetőit tájékoztattuk a rendkívüli államsegély további folyósításának alakulásáról a Politikai Bizottság határozata alapján. A tárgyalásokon kiemeltük annak jelentőségét, hogy az állam továbbra is folyósít rendkívüli államsegélyt, aminek értékét csak emeli az a körülmény, hogy ugyanakkor a kormány számos más területen jelentős takarékossági intézkedéseket tesz.2 Felkértük az egyházak vezetőit, hogy november 30-ig tegyenek javaslatot az Állami Egyházügyi Hivatal felé a csökkentés módjára vonatkozóan. A különböző egyházi vezetők különbözőképpen reagáltak a bejelentésre. Megítélésünk szerint Grősz érseket és Hamvas püspököt nem érte váratlanul a bejelentés, sót mintha nagyobb arányú csökkentésre lettek volna elkészülve. Grősz József kalocsai érsek lényegében egykedvűen fogadta a bejelentést és azt az álláspontját fejezte ki, hogy a csökkentést egyenletesen minden személy államsegélyéből kell levonni. Hamvas püspök a keletkező anyagi nehézségeket próbálta érzékeltetni és vitába szállt Grősz érsekkel a csökkentés módjára vonatkozó álláspontja miatt. Véleménye szerint a csökkentést nem egyenletesen, hanem a helyi gazdasági körülményeket figyelembe véve kellene meghatározni. Végül abban állapodtak meg, hogy a Püspöki Kar elé viszik ezt az ügyet is, és utána előterjesztik a javaslatot. Tudomásunk szerint a Püspöki Kar értekezletét a jövő héten szándékoznak megtartani.


A református egyház vezetőit meglepte az államsegély csökkentésének híre, és meglehetősen elkedvetlenítette őket. Arra számítottak, hogy talán mégsem következik be semmilyen csökkenés. Végeredményben azonban igyekeztek uralkodni magukon, és köszönetet fejeztek ki a további rendkívüli államsegély folyósításáért. Szóba hozták a várható anyagi nehézségeket és kérték, hogy a csökkentés módjára vonatkozó elgondolásaik kialakításában legyünk segítségükre. Az evangélikus egyház püspökei nagyon higgadtan fogadták az államsegély csökkentésére vonatkozó bejelentésünket. Káldy püspök egyenesen annak a véleményének adott kifejezést, hogy szinte jól jön ez a csökkentés, mivel figyelmezteti az egyház papjait arra, hogy önellátásra kell berendezkedni. Külön kiemelte az államsegély csökkentés pedagógiai jelentőségét. Meg kell jegyezni, hogy az evangélikus egyház anyagi helyzete a legrendezettebb az összes egyházak között és annyi megtakarításuk van, hogy a csökkentés lényegében az elkövetkező évben nem érezteti az evangélikus egyház viszonylatában a hatását. 2. Mindhárom egyház vezetőit felkértük arra, hogy az egyházi kezelésben lévő temetőkben biztosítsák a temetések társadalmi gyászünnepség keretében történő lebonyolítását. Kértük, hogy adjanak ki erre vonatkozóan az alsóbb egyházi szervek felé rendelkezést. Az egyházak vezetői készségüket fejezték ki a kérés teljesítése iránt. 3. A tárgyalások során ismertettük a hivatalos álláspontot az egyházi szolgálati lakások ügyére vonatkozóan, mely szerint a fennálló jogszabályok szerint az egyházi lakásokat nem lehet szolgálati lakásoknak tekinteni. Kifejezésre juttattuk, hogy ugyanakkor megfelelő intézkedések történtek, melyek alkalmasak arra, hogy biztosítsák az egyházi munka zavartalanságát, és ugyanakkor megszüntetik az indokolatlanul kihasználatlan egyházi épületek miatt keletkezett egészségtelen helyzetet. Az egyházak vezetői tudomásul vették az állásfoglalást, és nem sérelmezték az egyházi lakásokkal kapcsolatban ismertetett magatartásunkat. 4. Grősz érsekkel és Hamvas püspökkel megtárgyaltuk a Budapesti Központi Szemináriumból 1959-ben eltávolított hallgatók visszavételévei kapcsolatban kialakult helyzetet. Ismertettük az Állami Egyházügyi Hivatal álláspontját, mely szerint nem járulunk hozzá ahhoz, hogy a korábban engedélyezett 16 hallgató visszavételén túl, újabb központi szeminaristákat valamelyik szemináriumba visszavegyenek. Hivatkoztunk az egyes egyházi vezetők és a volt központi szeminaristák legutóbbi idő alatt tanúsított inkorrekt és ellenséges magatartására, amelyek zavaróan hatnak az állam és a katolikus egyház közötti jó viszony szempontjából is. Hivatkoztunk a győri szemináriumban történt legutóbbi eseményekre is, amelyek igazolják, hogy a volt központi szeminaristák szelleme ma is él és alkalmas arra, hogy más papnevelő intézetek szellemét is megrontsa. Grősz érsek, de különösen Hamvas püspök próbált érvelni és kérni, hogy változtassuk meg álláspontunkat, hivatkozva a hallgatók jószáradékára és a magatartásuk megváltozására. Érveik között hangsúlyozták a papi utánpótlásban jelentkező nehézségeket. Miután érvelésük után is kijelentettük, hogy nem változtatjuk meg álláspontunkat és az Állami Egyházügyi Hivatal a maga részéről befejezettnek tekinti a központi szeminaristák ügyét és ennek megfelelően intézkedett az apparátus felé, bejelentették, hogy Püspöki Kar elé viszik, ezt az ügyet is. E bejelentéssel kapcsolatban közöltük, hogy ez ellen semmi kifogást nem emelünk, azonban ez nem befolyásolja a mi végleges álláspontunkat és így a püspökkari ülés lényegében tájékoztató jellegű lehet. 5. A református és evangélikus egyházak vezetőivel megtárgyaltuk a jövő évi külföldi utazásokkal kapcsolatos elveket is. Felkértük a protestáns egyházak vezetőit arra, hogy a jövő évi utazási terv összeállításánál vegyék figyelembe az általános takarékossági elveket és csak a legszükségesebb esetekben tervezzenek, illetve kérjék á külföldi utazásokat. A protestáns egyházak vezetői megértéssel fogadták a felkérést és vállalták, hogy e hónap végéig beterjesztik a jövő évi külföldi utazási tervet… PIL 288. f. 11/741. ő.e. – Géppel írott tisztázat, Rapai Gyulai aláírásával. Jegyzet 1 Az Állami Egyházügyi Hivatal rendszeresen küldött információs jelentést a KB Agitációs és Propaganda Osztályának. Utóbbi az ezek alapján készített feljegyzések formájában tájékoztatta a Titkárság, olykar a Politikai Bizottság tagjait. 2 A Politikai Bizottság 1960-óan három alkalommal (szeptember 13., szeptember 20., november 1.) foglalkozott „a népgazdaságban tapasztalható feszültségekkel”. A testület szerint „általános tapasztalat az állami 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

pénzeszközökkel való pazarlás”, továbbá az, hogy „többet osztottunk el, mint amennyire hazai erőforrásból futotta”. A PB álláspontja szerint mindez szükségessé teszi, hogy a kormányzati szervek takarékossági intézkedéseket tegyenek. 3 Ekkor a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője a PB 1959. október 27én hozott határozata alapján az egyházak és felekezetek 1960-óan is – az előző évekhez hasonlóan – 50%-os rendkívüli államsegélyt kaptak. Ez a határozat előírja, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal az egyházak gazdasági helyzetének alapos vizsgálata után tegyen javaslatot az államsegélyek 1961. január 1-jétől való csökkentésére. Ez a javaslat 1960. október 25-én került a PB elé. Ezt követte az egyházak vezetőivel való beszélgetés, amiről a feljegyzés készült. A feljegyzés befejezd része arról tudósít, hogy a gyári katolikus papnevelő intézet negyedik és ötödik éves hallgatói - a püspök kívánsága ellenére - távol maradtak a Győr megyei papi békebizottság által – „A nemzetközi helyzet időszerű kérdései” címmel – rendezett előadásról. Az ehhez kapcsolódó események két szeminarista és a spirituális eltávolításához, a rektor lemondásához és a püspöki irodaigazgató leváltásához vezettek. A személyi változásokat a feljegyzés úgy értékeli, hogy „3 fontos funkcióból kiszorultak a reakciós papok és helyükre lojális egyének kerültek”. Érdeklődésre tarthat számot a feljegyzés következő részlete is: „A püspökség erőfeszítései ellenére pontosan értesültünk a történtekről és törekvésekről egyaránt. Amikor el akarták simítani az ügyet, bekapcsolódtunk.” A többes szám első személy természetesen az ÁEH.

2. Képek





1. Bethlen Miklós, 1642-1716 ÉLETUTAK NAGY Péter Bethlen Miklós (1642–1716)1642–1716 Bethlen Miklós tapasztalatom szerint még tájékozott értelmiségi körökben is inkább az ismert-ismeretlen nevek közé tartozik: mindenki hallott róla, sokan körülbelül el is tudják helyezni az idő folyamatában, de róla s művéről keveset tudnak. Születése, neveltetése a legnagyobb reményekre jogosított. Apja, Bethlen János, hosszú időn át Erdély kancellárja, a kor legjobb elméi közé tartozott, akit ezért általában tisztelettel öveztek. Történetírói munkássága (Rerum Transylvanicarum Libri N 1663) többször is, külföldön is megjelent, komoly sikert aratott és máig forrásértékű munka; a maga korában az „Erdély Tacitusa” címmel illették miatta. Felvilágosult és okos államférfi volt, aki azokban a viharos változásokban, amelyeken Erdély a 17. század második felében keresztülment, mindig meg tudta őrizni fejét is, tisztességét is. Miklós fia taníttatására nagy gondot fordított. Olyan zivataros esztendőkben, amikor a családnak nem egyszer menekülnie kellett egyik kastélyukból a másikba vagy valamelyik megerősített városba, hol a tatár elől, hol a fejedelmi trón követelői elől. Bethlen Miklós a kor két legjobb pedagógusa – Apáczai Csere János és Kereszturi Pál keze alatt tanul, amikor tanulhat. Kereszturi hatására korán poliglottá válik, s egész életén keresztül több nyelven könnyedén beszél, érthetően ír – nemcsak latinul és németül, de franciául, szlovákul, románul, sőt törökül is. Tanulmányúton Nincs húszéves, amikor peregrinációba indul: Németországban különböző udvarokban vendégeskedik egy ideig, majd Németalföldön tanul: Heidelbergben, de főleg Utrechtben és Leidenben folytat egyetemi tanulmányokat. Érdeklődése szerteágazó, az építészettől az arab nyelvig terjed; de folyamatosan foglalkozik a teológiával és elég alaposan az építészettel is. Hazatérte és nősülése után, amikor apjuk megosztotta a családi vagyont gyermekei között, ő a bethlenszentmiklósi birtokon a maga tervei szerint, szinte két kezével kastélyt épít, amely máig az erdélyi építészeti reneszánsz egyik kiemelkedő darabja. Németországi és németalföldi tanulmányai után Angliába megy, majd Franciaországba. Nem bizonyítható, de nagyon valószínű, hogy peregrinációjának ez a része már valamilyen politikai megbízatás következménye: itt már nem az egyetemeket és iskolákat látogatja, hanem az udvart és a politikai hatalmasokat. Franciaországban rábízzák XIV. Lajos első levelét Apafi Mihályhoz, amelyet lóhalálában visz Erdélybe – ahol szintén meglehetős titkolózással veszik körül, majd hamarosan kiküldik Magyarországra. Ez az útja – bár ennek nyomait emlékirataiban igyekszik elfedni – már kifejezetten politikai: Apafi fejedelem, Zrínyi Miklós és Wesselényi nádor között készülő magyarországi felkelés, főúri liga közötti kapcsolatban volt jelentős szerepe. Ennek az útnak a szomorú hozadéka az is, hogy jelen van Zrínyi Miklós halálakor a fatális vadászaton, s az övé az egyetlen – bár jóval később megfogalmazott – szemtanú-beszámoló az eseményekről.* Eme útja során is kapcsolatba lép a bécsi és a velencei francia követtel, tájékoztatja őket a magyarországi és erdélyi helyzetről; de ez után megszakadnak francia kapcsolatai: a franciák is elhidegülnek tőle, mert fecsegőnek tartják. Ő maga is belátja, hogy a franciák számára a „magyar ügy” nem más, mint jó lehetőség diverzióra, a Habsburgok bosszantására. Írás, összeesküvés, követség Végleges hazatérte után – 1668-ban – kezd neki a bethlenszentmiklósi kastély építésének. Bele kerül az erdélyi politikai életbe is. Jelentősége azonban már ekkor is inkább szellemi, mint közéleti: ha sérelem éri Erdélyt, vagy a kálvinista egyházat, tollához fordulnak segítségért, s Bethlen Miklós általában gyorsan és magas színvonalon, meggyőzően és a külföldi olvasó számára is világosan tudta megfogalmazni panaszaikat, követeléseiket, reményeiket. A 17. század második felében már Bécsben is egyre inkább kibontakozik az abszolutizmus mint elmélet s mint gyakorlat egyaránt (szoros kapcsolatban az agresszív katolikus ellenreformációval), míg Erdélyben mintegy századnyival hátrább jár az óra: ekkor dúlnak a főúri ligák az erdélyi közéletben. Az első, amelyben Bethlen részt vesz, a Bánffy Dénes elleni összefogás: 1674-ben a többi magyar arisztokrata megelégelte Bánffy nagy 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hatalmát és növekvő birtokszerzéseit – de meg azt is, hogy egyre függetlenebb Habsburg-párti politikát vitt és kényszerített rájuk. Ezért alakul meg ellene a liga, amelyben Bethlen Miklósnak nem jelentéktelen szerep jut, bár ő maga ezt a szerepet emlékezéseiben inkább kicsinyíteni próbálja. Nem csoda: sok haszna nem is lett belőle. 1674 végén Bánffy fejét veszik; két évre rá már újabb liga készülődik, ezúttal Béldi Pál vezetésével és Apafi ellen, aminek Apafi neszét veszi, Béldit menekülésre kényszeríti és híveit bebörtönzi: így kerül börtönbe Bethlen Miklós Fogarason közel egy esztendőre. Fogarasban kis híján a fejét is elveszti, mert boros állapotban a fejedelem ki akarja végeztetni, de a fejedelemasszony, Bornemissza Anna, megakadályozza. Érdekes módon innen szabadulva viszont, mintha mi sem történt volna: megindul Bethlen Miklós közéleti pályája felfelé. Apja halála (1678) után a fejedelmi tanács tagja lesz, a zernyesti (Thököly elleni) vesztes csata után Bethlen az, akit Apafi kiküld Bécsbe, hogy megtárgyalja Erdélynek a Habsburg Birodalomhoz való csatlakozását. Itt vívja ki a Diploma Leopoldinumot DIPLOMA LEOPOLDINUM I. Lipót császár által 1690. október 16-án kiadott rendelet, amelyben a Habsburg-uralom alá került Erdély politikai jogállását rendezték. A Diploma Leopoldinum kiadásához az erdélyi rendek által Bécsbe küldött Bethlen Miklós közvetítő tevékenysége is hozzájárult. A hitlevelet december 4-én a fogarasi országgyűlés is jóváhagyta, s majd százötven évig ennek előírásai alapját intézték Erdély belügyeit. Főbb pontjai: meghagyja az erdélyi bevett négy vallás eddig élvezett jogait, de megerősíti a katolikusok templomépítési jogát is; érvényben tartja a régi királyi és fejedelmi birtokadományozásokat; változatlanul hagyja a helyi közigazgatási, törvényhozási, jogszolgáltatási előírásokat, jogszokásokat; a hivatalokban előnyben részesíti a helybeliek kinevezését; a töröktől fegyverrel visszafoglalt birtokokat ingyenesen juttatja vissza tulajdonosaiknak; évenként országgyűlés megtartását ígéri; béke idején évi 50 ezer tallér, míg háborúskodás esetén évi 400 ezer forint adó megfizetésére kötelezi a tartományt; biztosítja a kereskedelem szabadságát és a szabad székelyek köztehermentességét stb. Az 1693-ban kiadott ún. Pótdiplomában tovább erősítik a katolikusok vagyonszerzési, templomépítési és oktatási jogait. A Diploma gyakorlati következményeként létrejött Erdély ügyeinek intézésére a gubernium (kormányzótanács), melyet közvetlenül a bécsi udvari kancellária irányítása alá rendeltek. 1690-ben, amely – legalábbis közjogilag – meghatározza Erdély és a Birodalom, Erdély és Magyarország viszonyát – lényegében 1848-ig. Ennek következtében grófi rangot nyer, bukásáig kancellár lesz Erdélyben. Erdély a Birodalomban Keserves és nehéz esztendők ezek Erdélynek éppúgy, mint Bethlen Miklósnak. Ez akkor és ott a rendszerváltás korszaka: Erdély a visszahúzódó oszmán hatalom öleléséből kikerül, s átlendül a Habsburg Birodalom karjaiba. Ennek a folyamatnak a közjogi kereteit próbálta szerencsés kézzel rögzíteni Bethlen a nevezetes Diplomában. A másfél századon át (1544–1690) független Erdély a bécsi kormányhivatalnokok szemében meghódított keleti provincia, amelyet gazdaságilag és katonailag messzemenően ki kell használni; az erdélyi urak meg azt hiszik, hogy a Diploma árnyékában kisállami létüket megvédi a monarchia. A helyzetet még súlyosbította Apafi Mihály halála (1690) és az, hogy kiskorú fia, illetve egy tekintélyében és tehetségében ingatag gubernium vette át a hatalmat. Majd hamarosan zavarossá tette a helyzetet a Rákócziszabadságharc kitörése, amely Erdély szisztematikusan kirabolt és kivérzett pórnépe számára a népfelkelés reményét csillantotta meg (1703–1711). Ezt még súlyosbította, hogy a Habsburg-seregek erdélyi vezénylő tábornoka, Jean-Louis Rabutin de Bussy, kétes jellemű, korlátolt szellemi képességű, de nagy személyes bátorságú katona volt. Soha nem értette meg az országot, amelyben regnált, az ott működő politikai erőket és alakokat. Viszont hatékony spion-rendszert tudott kialakítani, s hatalmi szóval meg tudta bénítani az erdélyi politikai életet is. A Rákóczi szabadságharc kezdetén már az erdélyi politikusokat – magyarokat, székelyeket, szászokat – Szebenbe parancsolta és ott gyakorlatilag internálta: kifelé semmiféle érintkezést nem tarthattak fönn. Ez a Rabutin egyébként Erdélybe érkezése után nem sokkal elkezdte gyanakodva figyelni Bethlent – bár szinte az egyetlen ottani politikus volt, akivel anyanyelvén beszélhetett. Bethlen a kétségbeejtő erdélyi helyzetből kiutat keres s ezt egy Columba Noé c. röpiratban megírja. A kéziratot el akarja juttatni a Bécsben tárgyaló holland és angol követekhez. Rabutin ekkor lecsap Bethlenre: elfogatja, megfosztja minden méltóságától, megfosztaná a fejétől is, ha tehetné. De a bécsi kormány a foglyot a periratokkal együtt magához kéreti. A felségsértés vádja alól ugyan felmentik, de szabadon többé nem engedik: előbb szoros, majd egyre enyhülő őrizet alatt, de Bécsben éli le utolsó éveit – fokozódó magányban, fokozódó keserűséggel. Sikertelen politikus Ha Bethlen Miklós csak politikus lett volna, akkor is tisztelettel emlékezhetnénk alakjára és tetteire, terveire: amíg csak módja volt rá, igyekezett fenntartani Erdély független – persze relatíve független: kishatalmi – státuszát, visszaállítani hajdani gazdasági és hatalmi fényét. Nem csak rajta múlt, hogy ez nem sikerült neki:


valójában nem voltak partnerei. Az erdélyi politikai palettán a haza ügyének frazeológiájába burkolva mindenki a maga érdekét nézte, szolgálta. Bethlennek nagy érdemei voltak a kálvinista egyház erdélyi hatalmi pozíciója, súlya megőrzésében; anyagilag is komoly áldozatokat hozott azért, hogy a kálvinista iskolák ügyét felkarolja, előrevigye. (Persze ezzel is sok ellenérzést váltott ki, különösen az ekkor Habsburg-támogatással mind agresszívebbé váló katolikusok részéről.) De mindezzel együtt is inkább a sikertelen politikusok között jegyezhetnénk föl a nevét. Igazi sikere egy volt, a „Diploma Leopoldinum” kiharcolása és erdélyi elfogadtatása. Az író Nem a politikus az, akire szeretettel és elevenen emlékezünk. Sokkal inkább az író. Bethlen kora fiatalságától sokat és könnyen írt: ami ebből fennmaradt, az is tekintélyes, pedig csak a jéghegy csúcsa. És egyforma könnyedséggel írt latinul és magyarul: erről latin röpiratai éppúgy tanúskodnak, mint Önéletírása, s imádságai. Általában Önéletírására szoktak hivatkozni: elismert irodalmi mű, az erdélyi emlékirat-irodalom nem vitatott gyöngyszeme. Sokkal kevesebb fény és figyelem szokott azonban esni egyéb magyar nyelvű írásaira: imádságaira és az Önéletírás „elöljáró beszéde”-ként kiadott filozófiai traktátusára. Bethlen imái egyszerre önéletrajzi vázlatok az életgyónás formájában, s forró hitvallomások, nagyszerű barokk látomások azokhoz méltó magyar nyelvezetű megírásai. Talán elfogultság nélkül mondható, hogy imái hevületükben, nyelvi szépségükben egyaránt Pázmány Péter imái mellé állíthatók. Különleges – és eddig kellően nem méltatott – jelentőség illeti meg az „Elöljáró beszédet”, amely rendszeres filozófiai traktátus, közérthető nyelven előadva s a kor filozófiai műveltségének minden aktuális jegyét magán viseli. Teljesen érthetetlen, hogy eddig még nem kapott kellő figyelmet a magyar filozófiatörténet keretében, holott nem kis teljesítmény a maga idejében e nemben. Bethlen ezt mintegy Önéletírása előszavaként írja meg, vagy helyezi el. Ez – tudva vagy öntudatlanul – nagy újítás: nincs párja a korabeli irodalomban, sem az emlékíróknál, sem a filozofálóknál. Az Önéletírás maga is jelentős újítás, műfajilag: Minden korábbival ellentétben nem – vagy legalábbis nem elsősorban – köztörténeti, politikatörténeti vallomás, vagy magamentsége, hanem „magán-történet”, amelyben a történelem s a politika inkább csak a háttérben van jelen. De ebben kora legjobb íróival vetekszik – s nem csak a magyarokkal. Első fejezetei, amelyekben önmagát, habitusát, szokásait, temperamentumát írja meg, majd gyermekkorát, peregrinációs éveit, a legjobb emlékírókkal vetekszenek, a jóval utána író Saint-Simon herceg emlékirataival méltán mérkőzhetnek.** Az Önéletírásnak, amely kétségtelenül Bethlen Miklós munkája, több nagy erénye van. Az egyik „alakábrázolása”: ahogyan önmagát, fizikai és lelki habitusát megírja. Hiteles is, plasztikus is a leírás és több helyütt a humort sem kerüli el: mondhatni, elevenebben áll előttünk Bethlen Miklós emberi alakja, mintha egy korabeli, erre a tájra vetődött képíró pingálta volna le. A másik az az érdekes elevenség, amellyel fiatalságát, nyugat-európai vándorlását, ottani kalandjait meg tudja írni: a legjobb korabeli írók elbeszélésével vetekszik láttató művészete. A harmadik pedig ízes, eleven, árnyalatos magyar nyelve, amelyet mondandói szolgálatába állít: mondhatni, Pázmány Péter és Mikes Kelemen írói nyelve között a „híd” Bethlen Miklósé. Menekülés a tollhoz Kudarcos államférfi volt, mint mondottuk: minden aktivitása, okossága és műveltsége ellenére céljait nem, vagy csak nagyon kis mértékben érte el. De kudarcaira jellegzetesen értelmiségi módra reagált: a tollhoz menekült. Amikor Rabutin gyanakvása és Bécs óvatossága végleg és teljesen kikapcsolja a politikai aktivitás köréből, akkor kezd neki irodalmi alkotásainak: papíron folytatja azt, amit a közéletben már nem tehet meg. Megírja előbb filozófiai vallomását – ez az Elöljáró beszéd – majd imádságait, hogy végül egyfajta világi életgyónást tegyen Önéletírásában. Végül is jót tett, vagy rosszat Rabutin gróf, amikor börtönbe vetette Bethlen Miklóst? A történelem szempontjából bizonyosan nagyon rosszat: az egyik legképzettebb és legokosabb államférfiától fosztotta meg Erdélyt, egy különösen nehéz helyzetben. De a magyar irodalom szempontjából nagyon nagy jót tett: ez vitte rá Bethlent, hogy írjon, mert mást nem tehetett; s ha már írt, akkor remekművet, remekműveket írt: a régi magyar irodalomnak – vallásosnak, filozófiainak, világinak egyaránt – ritkán s csak részben felülmúlt darabjait. Az államférfira – bármennyi volt is érdeme a maga idejében – éppen sikertelensége okán ma már alig-alig emlékeznénk; de máig é1 és a jövőben is élni fog a pompás gondolkodó és író, aki valaha Bethlen Miklós volt.


* Lásd erről a História 1980/1. számában Benda Kálmán és Némethy Sándor cikkét. (A szerk.) Az 1736-os amszterdami kiadás címlapja ** Saint-Simon, Luis de Rouvroy herceg (1675–1755) katonai, diplomáciai pályafutása során – 1691 és 1723 között szerzett tapasztalatait írta meg emlékirataiban.

2. Képek




1. Lexikon. Kemény János, Apafi Mihály, Diploma Leopoldina LEXIKON KEMÉNY János (1607–1662) Erdélyi fejedelem 1661–62 között. Nemes ifjúként Bethlen Gábor udvarában nevelkedett, majd I. és II. Rákóczi György hadvezére, fejedelmi tanácsosa lett. Ő vezette az 1653. évi moldvai és az 1657. évi balul sikerült lengyelországi hadjáratokat, ahol a svédektől cserbenhagyott erdélyi sereg a tatárok fogságába került. Maga Kemény János 1659-ben hatalmas váltságdíj fejében tudott kiszabadulni. A tatárok rabságában írta meg Önéletírását, amely a magyar barokk memoárirodalom első alkotása, kitűnő kortörténeti forrás. II. Rákóczi György halála után az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta. A török ellen I. Lipót segítségét kérte, azonban 1662-ben, a nagyszöllősi csatában a Porta által támogatott ( és időközben fejedelemmé is megválasztatott) Apafi Mihály seregei legyőzték, ő maga is holtan maradt a csatatéren. APAFI Mihály (1632–1690) Erdélyi fejedelem 1661–90 között. Részt vett II. Rákóczi György emlékezetes lengyelországi hadjáratában és ő is tatár fogságba került (1657). Hazatérte után az I. Lipót Habsburg-császár felé közeledő Kemény János helyett a török Porta parancsára az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta. A hagyomány szerint gyengekezű uralkodó volt, felesége, Bornemissza Anna és annak rokona, a fejedelmi kancellár, gróf Teleki Mihály irányították Erdély dolgait helyette. Szultáni hűbéresként részt vett a törökök Ausztria elleni hadjárataiban (1663, 1679, 1683). Egy ideig Thökölyt is támogatta. Amikor 1687-ben, Buda felszabadítása után, Caraffa tábornagy császári seregei elfoglalták Erdélyt, kénytelen volt elismerni a Habsburgok fennhatóságát (1688). Fiát, II. Apafi Mihályt (1676– 1713), I. Lipót nem erősítette meg, hanem 1693-ban Bécsbe vitette, ahol hercegi címet és évi 10 ezer forint kegydíjat adományozott neki. TELEKI Mihály, gr. (1634–1690) Erdélyi kancellár. Az 1685-ben grófi rangot nyert Teleki család vagyonának megalapozója. Nemes ifjúként a fejedelmi udvarban nevelkedett. Az 1657. évi lengyelországi hadjárat után Kemény Jánoshoz csatlakozott, aki 1661-ben a Habsburg-császárhoz küldte követségbe. Az 1662. évi nagyszöllősi csata után fő- és jószágvesztésre ítélték, de mivel hamarosan az új fejedelem, I. Apafi Mihály hűségére tért (s mivel a fejedelemasszony rokona is volt) kinevezték kővári kapitánnyá. Hamarosan tovább emelkedett a ranglétrán, országos postamester, fejedelmi tanácsos, 1678-ban a Wesselényi-összeesküvés után Erdélybe menekülő bujdosók fővezére lett. Eperjes sikertelen ostroma után ez utóbbi címet Thököly Imre kapta meg. Reálpolitikusként titokban tárgyalásokat kezdett I. Lipót császárral, melyet 1685-ben titkos megállapodás zárt le. Megegyeztek Erdély császári fennhatóság alá kerüléséről – de a tartomány belügyi önállóságát kiharcolta a császártól. 1687-ben Caraffa tábornagy meghódoltatta Erdélyt. Apafi fejedelem halála után – szultáni parancsra – Thököly Imre haddal indult Erdély visszafoglalására. Ekkor esett el a zernyesti csatában, az erdélyi hadak főgenerálisaként Teleki Mihály gróf. DIPLOMA LEOPOLDINUM I. Lipót császár által 1690. október 16-án kiadott rendelet, amelyben a Habsburg-uralom alá került Erdély politikai jogállását rendezték. A Diploma Leopoldinum kiadásához az erdélyi rendek által Bécsbe küldött Bethlen Miklós közvetítő tevékenysége is hozzájárult. A hitlevelet december 4-én a fogarasi országgyűlés is jóváhagyta, s majd százötven évig ennek előírásai alapját intézték Erdély belügyeit. Főbb pontjai: meghagyja az erdélyi bevett négy vallás eddig élvezett jogait, de megerősíti a katolikusok templomépítési jogát is; érvényben tartja a régi királyi és fejedelmi birtokadományozásokat; változatlanul hagyja a helyi közigazgatási, törvényhozási, jogszolgáltatási előírásokat, jogszokásokat; a hivatalokban előnyben részesíti a helybeliek kinevezését; a töröktől fegyverrel visszafoglalt birtokokat ingyenesen juttatja vissza tulajdonosaiknak; évenként országgyűlés megtartását ígéri; béke idején évi 50 ezer tallér, míg


háborúskodás esetén évi 400 ezer forint adó megfizetésére kötelezi a tartományt; biztosítja a kereskedelem szabadságát és a szabad székelyek köztehermentességét stb. Az 1693-ban kiadott ún. Pótdiplomában tovább erősítik a katolikusok vagyonszerzési, templomépítési és oktatási jogait. A Diploma gyakorlati következményeként létrejött Erdély ügyeinek intézésére a gubernium (kormányzótanács), melyet közvetlenül a bécsi udvari kancellária irányítása alá rendeltek.

2. Képek



1. Semlegességbõl agresszorellenesség. Az USA embargópolitikája, 1931-41 JELENIDŐBEN LÁNG Imre Semlegességből agresszorellenesség Az USA embargópolitikája, 1931–1941 Út az atombombához 1945-ben az Egyesült Államok ledobta az atombombát a még harcoló fél, Japán területére. Ezzel, mint kézikönyveinkben is írják, nem csak a világháború fejeződött be, de új korszak kezdődött a világ történelmében is: az atomkorszak, a globális stratégiai átrendeződések történelme. Két főszereplője a korszaknak az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Az alábbiakban azt kívánjuk bemutatni, hogyan vezetettek a két háború közötti háborús konfliktussorozatok az Egyesült Államokban a világpolitikai aktivizálódást hirdető erők felülkerekedéséhez. Hogyan néztek az amerikaiak az először európai háborúnak indult II. világháborúra? S végül volt-e más választási lehetősége az USA-nak a háború végén? 50 esztendővel a világháború befejezése, az atombomba ledobása után megindult a régi stratégiai vonulatok átrendeződése… G. Az Egyesült Államok embargópolitikájának markáns formálódásában nagy szerepet játszott az 1931 szeptemberében kirobbant japán–kínai konfliktus. A Japánt elmarasztaló erőtlen népszövetségi állásfoglalás nem helyezett kilátásba szankciókat az agresszor ellen, ugyanakkor a semlegesség problematikája új módon vetődött fel a japán hadműveletek elítélése kapcsán. Hoover amerikai elnök joggal mutatott rá arra, hogy a semlegesség elavult értelmezésével már nem lehet érvényt szerezni a pártatlanság követelményének. Következésképp: az Egyesült Államok aktív részvételével kell megvalósítani a támadók elleni kollektív fegyverkiviteli embargót. Ennek a felismerésnek a jegyében az elnök felhatalmazást kért a Kongresszustól, hogy más országokkal együttműködve megtilthassa a fegyverkivitelt azokba az államokba, amelyek megítélése szerint e fegyvereket erőszak alkalmazására használnák fel. Az embargóra vonatkozó elnöki beterjesztéssel a Kongresszus már csak az 1933. március 4-én beiktatott új államfő, F. D. Roosevelt hivatalba lépése után kezdettel foglalkozni. A Kongresszus hangulatát nem kis mértékben befolyásolta a romló nemzetközi helyzet, amelyre Hitler németországi hatalomra jutása és a Tokió megfékezését célzó kísérletek kudarca nyomta rá bélyegét. Időközben végezte munkáját az a nemzetközi leszerelési konferencia is, amely a Nemzetek Szövetségének égisze alatt még 1932 februárjában ült össze. Ez egy év alatt mindössze egy öthatalmi egyezményt hozott tető alá, amelyik kész volt elismerni Németország egyenjogúságát egy minden nemzet számára biztonságot nyújtó egyetemes rendszer keretei között. 1933 elején a konferencia angol elnöke, A. Henderson javaslatot dolgozott ki a német fegyverkezési törekvések megfékezése érdekében. Ezzel fő célja az volt, hogy az Egyesült Államokat elkötelezze az agresszort sújtó embargópolitika mellett. Tervezete kimondta, hogy amennyiben az aláírandó egyezményhez csatlakozó bármely állam háborút kezdeményez, akkor a paktum támogatói azonnal tanácskozást kezdenek, lemondanak semlegességi jogaikról, nem támogatják a polgáraik és az agresszor közötti kereskedelmi kapcsolatokat, nem szállítanak fegyvert, lőszert, hadfelszerelést a támadónak, és nem segítik hadianyagvásárlásainak finanszírozását sem. Henderson feltételezte, hogy Washington nem zárkózik el ilyen kötelezettségek vállalása elől. Semlegesség – pártatlanság Washingtonban eleinte óvatosan fogadták Henderson javaslatát. Az elnök a gazdasági válság mélypontjára zuhant Amerika talpra állításának és az időszerű gazdasági-társadalmi reformok megvalósításának útjait kereste. Az Egyesült Államok hivatalosan az 1907. évi hágai békekonferencián elfogadott semlegességi koncepció alapján állt, amely eltiltotta ugyan a semleges országot attól, hogy bármely hadviselő félnek fegyvert szállítson, 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

viszont nem kötelezte arra, hogy ugyanebben meggátolja polgárait. E koncepció értelmében a semleges állam polgárai bármelyik vagy éppen mindegyik hadviselő féllel kereskedelmi- és pénzügyleteket bonyolíthattak le. A koncepció ellenzői azt javasolták, hogy az Egyesült Államok az agresszor vonatkozásában adja fel a semlegességi jogokat, így a támadó fél amerikai forrásból se juthasson olyan árukhoz és hitelekhez, amelyeket a szankciókat alkalmazó többi ország megtagad tőle. Roosevelt rokonszenvezett ezzel a koncepcióval, de egyelőre nem döntött. 1933. március 16-án R. MacDonald brit miniszterelnök átfogó fegyverzetcsökkentési- és korlátozási egyezménytervezetet terjesztett a genfi leszerelési konferencia elé. Az amerikai állásfoglalás május 22-én hangzott el. Eszerint az Egyesült Államok kész hozzájárulni a béke-erőfeszítésekhez, feltéve, hogy jelentős haladás történik az általános fegyverzetcsökkentési egyezmény megkötése terén. A bejelentés időpontjában a Kongresszus alsóháza már állást foglalt az embargó ügyében. Április 17-én felhatalmazta az elnököt arra, hogy más államokkal együttműködve saját jogkörében megtiltsa fegyver és lőszer szállítását az általa agresszornak minősített országba. A szenátus külügyi bizottsága kiegészítést iktatott a képviselőházi állásfoglaláshoz, miszerint a fegyverkiviteli embargót pártatlanul ki kell terjeszteni a konfliktusban résztvevő valamennyi félre. A szenátus kiegészítő javaslata a nemzetközi helyzet romlásának hatására mindinkább terjedő irányzat, az izolacionista „új semlegesség” terméke volt, amely azt szorgalmazta, hogy az amerikai kormány tiltsa le az összes hadviselőnek szánt fegyver- és lőszerszállításokat, valamint hiteleket. Ám Roosevelt nézetei nem változtak. Kereste a kérdés új megközelítésének lehetőségeit, noha már nem számíthatott a korábban feltételezett partnerekre. Ugyanis sem a francia, sem a brit kormány nem tekintette követendőnek az agresszor megfékezését célzó szankciópolitikát. 1934 elején nagy feltűnést keltő javaslat hangzott el: Nye szenátor indítványozta az amerikai fegyvergyárosok külföldi ügyleteinek kivizsgálását. Az erre a célra létrehozott bizottság széles körű adatgyűjtést végzett, és nyilvános meghallgatásokat kezdett a latin-amerikai fegyverüzletekről. 1935 elején rátértek az 1914 és 1917 közötti időszak vizsgálatára. Azt akarták kideríteni, hogy milyen kapcsolatok léteztek az amerikai fegyvergyárak, bankok és az antant hatalmak között. Céljuk annak bizonyítása volt, hogy a semleges Egyesült Államok ezen kapcsolatok következtében sodródott bele annak idején az első világháborúba. Hull külügyminiszter megkísérelt új irányt szabni a Nye-bizottság tevékenységének, mivel az újabb tápot adott az izolacionista propagandának, és gátolta az agresszorellenes semlegességi koncepció elfogadtatását. Törekvései azonban nem jártak eredménnyel. A szenátus külügyi bizottságának elnöke, K. Pittman egy olyan törvényt pártolt, amely valamennyi hadviselőre kötelezően kiterjesztett fegyverkiviteli embargót írt elő. A Kongresszus 1935. augusztus 23–24-én ez utóbbi álláspontot fogadta el. Augusztus 31-én hatályba lépett az Egyesült Államok semlegességi törvénye. Erkölcsi embargó Olaszország 1935. október 3-án megtámadta Etiópiát, és ezt követően Roosevelt elrendelte a semlegességi törvény alkalmazását. Sajtónyilatkozatában kiemelte, hogy „csábító lehetőségek” kínálkoznak a háborút meghosszabbító anyagok szállítására, de nem hiszi, hogy az amerikaiak abnormálisra növelt profitok szerzésére törekednének. Hull konkretizálta az elnök kijelentéseit. Rámutatott, hogy bizonyos áruk – mint olaj, vas- és acélhulladék, vörösréz, teherautó, traktor – nem minősülnek ugyan fegyvernek, de exportjuk növekedése ellentétes lenne az elnök és az ő álláspontjával, valamint a semlegességi törvény szellemével. A határozott szavak az úgynevezett erkölcsi embargót definiálták, aminek meghirdetése azonban hatástalan maradt. Az olajexportban érdekelt amerikai cégek megsokszorozták olajkivitelüket. Az 1936. július 18-án kirobbant spanyol katonai lázadás új helyzet elé állította Washingtont. Ezúttal nem országok közti háború, hanem egy polgárháború kapcsán kellett állást foglalnia arról, alkalmazza-e a semlegességi törvényt. A State Department augusztus 7-én közölte az amerikai külképviseletekkel, hogy nem rendelhető el embargó, mert a semlegességi törvény csak államok közötti fegyveres konfliktusokról intézkedik; Washington tartózkodik a spanyol eseményekbe történő beavatkozástól. Az állásfoglalással az Egyesült Államok elkötelezte magát – a francia–brit megegyezéssel létrejött – be nem avatkozási politika mellett. Washington ezúttal is az erkölcsi embargóhoz folyamodott, amikor törvényes felhatalmazás hiányában mindkét, a polgárháborút vívó félre alkalmazta a semlegességi törvény tilalmait. A formálisan pártatlan törvény a valóságban részrehajlóan hatott. Az amerikai fegyverek nem hiányoztak a spanyol lázadóknak, mivel Franco


jelentős olasz és német katonai támogatásban részesült. Így a fegyverkiviteli embargó gyakorlatilag csak a törvényes spanyol köztársasági kormányt sújtotta. Az „új semlegesség” állandósítása Roosevelt és Hull 1937 januárjában úgy határozott, hogy a kormány nem nyújt be semlegességi törvénytervezetet a május 1-jén lejáró törvény helyett. A döntés fő oka a közvélemény egyre erősebben megnyilvánuló óhaja volt: távol maradni a nemzetközi konfliktusoktól. Az izolacionizmus eszméje erősebben hatott, mint a modern korban addig bármikor. Várható volt, hogy az új semlegességi törvény állandósuló vitájában az erkölcsi embargó hatálya alá vont árucikkekre összpontosul a figyelem. Hetekig tartó egyeztetés után 1937. május 1-jén hatályba lépett az állandó jellegű semlegességi törvény. Fő rendelkezései a következők voltak: ha az elnök megállapította, hogy hadiállapot van két vagy több ország között, illetve polgárháború egy országon belül, akkor törvényellenesnek nyilvánítja fegyver, lőszer és hadfelszerelés exportját ezekbe az országokba közvetlenül és semleges országokon keresztül közvetve; hadviselő, illetve polgárháborút vívó országok számára kölcsönök nyújtása tilos; az embargó kiterjesztendő a hadviselők oldalán hadba lépő országokra is; regisztrálandók a fegyvergyártással és forgalmazással foglalkozó amerikaiak, export-import ügyleteik engedélyhez kötendők; amerikai hajók nem szállíthatnak fegyvert, lőszert, hadfelszerelést hadviselő (polgárháborút vívó) országokba; amerikai kereskedelmi hajók nem fegyverezhetők fel; amerikai polgárok nem utazhatnak az elnök proklamációjában felsorolt országok hajóin. Az elnök felhatalmazást nyert arra, hogy megtiltsa az általa kijelölt, nem fegyver jellegű áruk amerikai hajókon történő szállítását hadviselő (polgárháborút vívó) országokba; ezen áruk tulajdonjogát át kell ruházni a külföldi vevőre, ezt követően szállíthatja el a vevő azokat. Az 1937-ben kiszélesedett japán-kínai háború kapcsán Washingtonnak újra kellett gondolnia semlegességi politikáját. Washington eleinte nem tartotta kizártnak a konfliktus tárgyalásos rendezését. A fokozódó japán légitámadások és atrocitások azonban rácáfoltak az ilyen várakozásra. Az Egyesült Államok képviseltette magát a harcokat kivizsgáló népszövetségi szervben, és egyetértett a japán hadműveletek elítélésében. 1937. október 5-én hangzott el Roosevelt híres „karantén”-beszéde, amely kollektív erőfeszítésekre hívott fel, és meghirdette a szerződésszegők vesztegzár alá helyezését. A világszerte nagy feltűnést keltő beszéd azonban egyelőre gyakorlati eredmény nélkül maradt. A hazai izolacionisták hangereje túlharsogta a kollektív biztonság híveinek egyetértését. Az „új semlegesség” áttörése 1938–1939 a világpolitika mérföldkövét jelezte. Az agresszió erői világszerte előretörtek. Miközben az Egyesült Államokban végérvényesen győzni látszott az izolacionista „új semlegesség”, Roosevelt makacsul kitartott elképzelései mellett. Elsősorban Európára figyelt. Itt sorra meghiúsultak azok a kísérletei, amelyek a náci törekvéseket kívánták visszaszorítani. A Szudéta-kérdés állandó élezése Berlin részéről és a müncheni paktum semmi kétséget sem hagytak a náci aspirációk tekintetében. 1938 novemberében mindennek hatására elkészült a State Department tervezete a semlegességi törvény revíziójáról, amely a fegyverkiviteli embargó megszüntetését irányozta elő. 1939. január 4-én elhangzott Roosevelt kongresszusi üzenete, amely meghirdette az agresszió megállítását célzó program alapelveit. „Nem hagyhatjuk örökkön-örökké hatékony tiltakozás nélkül a testvérnemzetek elleni támadó cselekményeket. Megtanultuk, hogy semlegességi törvényeink valójában segítséget adnak az agresszornak, és megtagadják azt az áldozattól. A háborún kívül sok olyan eszköz van, amelyek erősebbek és hatékonyabbak a puszta szónál.” Az elnök szavai félreérthetetlenek voltak, noha csak elvekről szóltak. Az Egyesült Államok nem fog fegyvert, de szolidáris az agresszió áldozataival. Roosevelt új semlegességi torvényt irányzott elő, amely eltörli a határvonalat a fegyverek és a stratégiai célú anyagok között, és az Atlanti-óceánon fölényben lévő Nyugat-Európának kedvez Németországgal szemben. A törvényjavaslat a német csapatok 1939. március 15-i prágai bevonulása után készült el, de Roosevelt és Hull erőfeszítései megtörtek az izolacionisták ellenállásán. Az 1937-es semlegességi törvény érvényben maradt. Lengyelország megtámadása, Anglia és Franciaország hadba lépése azonban lehetőséget teremtett a törvény perújrafelvételére. Agresszorellenesség Roosevelt 1939. szeptember 21-én üzenetet intézett a Kongresszushoz. Ebben utalt az érvényben lévő törvény ellentmondásos voltára, mert tiltja kész fegyverek eladását hadviselőnek, de engedi hadicélt szolgáló anyagok szállítását amerikai hajókon. A hosszas kongresszusi vita megosztotta az Egyesült Államok polgárságát. Az alapkérdés az volt, hogy az embargó fenntartása vagy megszüntetése biztosítja-e az ország békéjét. Az


izolacionizmus fokozatosan defenzívába szorult, és az erőviszonyok alakulása a törvénymódosításnak kedvezett. A Kongresszus többsége megvonta bizalmát az „új semlegesség” magvát képező embargótól, és az ellenpólus mellett tette le voksát. Ennek következtében 1939. november 4-én hatályba lépett a negyedik semlegességi törvény, amely hallgatólagosan rehabilitálta az agresszorellenességet. A továbblépést az jelentette, hogy a francia kapituláció (1940. június 22.) után immár fegyvertárs nélkül harcoló Anglia pénzügyi helyzete megkövetelte a segítséget. Amerika válasza az új kihívásra az agresszió ellen küzdő valamennyi ország fegyverrel, áruval és információval való ellátását kilátásba helyező 1941. március 11-i kölcsönbérleti törvény volt, amely az elszámolást a háború utáni időkre napolta. Az Atlanti-óceánon bekövetkező fejlemények hatására azután az Egyesült Államok nem hadviselőként is nyíltan vállalta az agresszió elleni küzdelem támogatását. Embargó = Hátrányosan megkülönböztető kereskedelempolitikai intézkedés, részletes vagy teljes kiviteli tilalom egyes országokba. (Akadémiai Kislexikon)

2. Képek






1. Az USA és Kelet-Európa, 1943-45 BORHI László Az USA és Kelet-Európa 1943–1945 A teheráni konferencia idején 1943 decemberében az Egyesült Államok vezetésének nem volt elfogadott, a hivatalos politika szintjére emelt, átfogó Kelet-Európa-koncepciója. A tervezés szintjén készültek elemzések és javaslatok, pl. Magyarország háború utáni berendezkedésére és határaira vonatkozóan, ám ezek megírása az amerikai bürokráciában rutinfeladatnak számított, és korántsem biztos, hogy eme szakértői vélemények valaha az elnök vagy az amerikai kormányzat más magas rangú tisztviselőjének az asztalára kerültek. Brit–amerikai nézetkülönbségek Az 1943 októberében megtartott moszkvai konferencián a brit küldöttség nyilatkozattervezetet terjesztett elő a közös felelősségvállalásról Európában. Eszerint a szövetséges kormányok kinyilvánítanák, hogy minden nép szabadon választhatja meg saját kormányzati formáját és életmódját, az egyes államok tetszés szerint társulhatnak másik államokkal, valamint a szövetségesek nem törekednek majd elkülönített felelősségi zónák kialakítására Európában, és mások számára sem ismernek el ilyen zónákat. Arra kevesen számítottak, hogy a Szovjetunió elfogadja a tervezetet, de még meglepőbb volt, hogy az Egyesült Államokat képviselő Hull külügyminiszter sem támogatta azt. Ezzel elmulasztották az utolsó lehetőséget is arra – még mielőtt a Vörös Hadsereg idegen földre lépett volna –, hogy megígértessék a Szovjetunióval, nem alkalmazza az „akié a megszállt terület, azé a politikai berendezkedés” elvét. A brit tervezet tartalmazta mindazokat az elképzeléseket, amelyeket Roosevelt elnök és környezete elfogadott, sőt fennen hirdetett. Ezeknek a gyakorlati megvalósítására azonban nem került sor. Hogy miért nem, ahhoz meg kell ismerkednünk a korabeli amerikai politika fő jellemzőivel, annak általános céljaival. Talán nem merészség azt állítani, hogy a szövetségek közötti kapcsolatok tengelye 1943-ban az amerikai–szovjet viszony volt, hiszen ez a két ország viselte a háború fő terheit. Tisztában volt vele az amerikai politikai és katonai vezetés, hogy a háborút a Szovjetunió nélkül megnyerni nem lehet. Sőt, Roosevelt a háborús együttműködést a béke időszakában is folytatni akarta. Amerikai–orosz nézetazonosságok Amerikai politikai és gazdasági körökben, valamint a közvéleményben megváltozóban volt a Szovjetunióról alkotott kép. Averell Harriman, az Egyesült Államok moszkvai követe, aki a „Cocom”-ként ismert gazdasági embargó szellemi atyja lett 1947-ben, 1943 végén 1 milliárd dolláros hitelt javasolt Moszkva számára. Bizton állíthatjuk, hogy az 1943. év a szovjet–amerikai kapcsolatok legjobb éve volt. A szovjetek együttműködésének biztosítása mellett az amerikai politika másik vezérelve az volt, hogy politikai megfontolások nem akadályozhatják a hadműveleteket, vagyis a katonai célok – Németország, majd Japán legyőzése – fontosabbak a politikalaknál. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Szovjetunió katonai együttműködéséért politikai engedményekre számíthatott. A „csatlósok” problémája Kelet-Európa – Magyarország, Románia, Bulgária – jelentőségét a háború megnyerésének szempontjából vizsgálta az amerikai politika. Az Egyesült Államok vezérkari főnökeinek 1943. novemberi állásfoglalása szerint „erőfeszítést kell tenni a csatlós országok leválasztására Németországról, amennyiben ez nem hat károsan az elfogadott globális stratégiára, és amennyiben a megvalósítás eszközei rendelkezésre állnak”. Rooseveltet arról tájékoztatta a katonai vezetés, hogy jelentősen javulna a szövetségesek helyzete, ha Magyarország vagy Románia, esetleg mindkettő kilépne a háborúból, még azon az áron is, hogy német megszállás alá kerülnek. Hasonlóan gondolkodtak egyébként a brit külügyminisztérium, a Foreign Office vezetői is. A csatlósok kiválását azonban nem a balkáni hadműveletek végrehajtásával és a Duna menti országok katonai megszállásával akarták elérni, mint ahogy a brit kormányfő, Winston Churchill javasolta. Közép-Kelet-Európa 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

távolabbi jövőjét illetően az amerikai politika hajlott rá, hogy elismerje a Szovjetunió döntő befolyását abban a térségben. Az 1943. évi moszkvai konferencián Hull amerikai külügyminiszter hajlandó volt elfogadni Moszkva homályos ígéreteit a demokrácia érvényesítésére az általa megszállt területeken anélkül, hogy tisztázták volna, ki mit ért ez alatt. Sok választás persze nem volt: vagy ellenségként kezelték a szovjeteket – ami az adott körülmények között lehetetlen lett volna –, vagy modus vivendit kellett találni Moszkvával. Molotov szovjet külügyi népbiztos jó tárgyalási taktikát választott: engedményeket tett, és hajlékonysága (ami később egyáltalán nem jellemezte, olyannyira, hogy az amerikaiak vasnadrágosnak nevezték el) azt eredményezte, hogy Hull úgy érezte, megnyerheti a Szovjetuniót a háború utáni együttműködés ügyének, és ezért nem illik akadékoskodnia Kelet-Európa miatt. Annál is inkább, mert az amerikai külügyminiszter nyíltan vállalta: Kelet-Európa ügyét alá kell rendelni a háború utáni biztonság általános kérdésének. Hull úgy gondolta, hogy Kelet-Európa ügye amúgy is a szovjet jóindulaton és biztonságérzeten múlik, tehát az előbbit el kell nyerni, az utóbbit pedig meg kell erősíteni. Az orosz „mézesmadzag” Úgy tűnt, jóindulatban nincsen hiány a Kreml részéről: a tárgyaláson résztvevő Litvinov kifejtette, hogy a fent említett brit dokumentumban felsorolt elvek már szerepelnek az Atlanti Chartában. Mivel pedig nyoma sincs annak, hogy valamelyik nagyhatalom befolyási övezetre kívánna szert tenni, egy különnyilatkozat, amely ez ellen irányul, csak azt az érzést keltené, hogy a résztvevők valamelyike befolyási zóna kialakítására törekszik. Bár Eden brit külügyminiszter pikírten megjegyezte, hogy a kis országok nem olyan biztosak a szovjet jó szándékban, az amerikai vezetés hitt ebben. Harriman arról tájékoztatta az elnököt, hogy a szovjetek a cordon sanitaire látszatát is el akarják kerülni Kelet-Európában. Molotov biztosította az amerikai diplomatát, hogy a szovjetek olyan kapcsolatokra törekszenek a szomszéd országokkal, amelyek nem zárják ki, hogy azok az országok jó kapcsolatokat ápoljanak a Nyugattal. Eden szerint a moszkvai konferencia „hatalmas űrt” hagyott Kelet-Európa ügyében éppen akkor, amikor a szovjet hadsereg egyre jobban megközelítette a térséget. Igyekezett megnyugtatni az aggodalmaskodó Menemencioglu török külügyminisztert, hogy az amerikaiak nem adtak szabad kezet az oroszoknak Kelet-Európában. Hull úgy érezte, elérte célját: Moszkva ígéretet tett a háború utáni nemzetközi békefenntartó szervezetbe való bekapcsolódásra. Sztálin kilátásba helyezte, hogy a Szovjetunió részt vesz a csendes-óceáni háborúban, és elismeri Kína nagyhatalmi státusát, amelyhez Roosevelt ragaszkodott. Cserében az amerikaiak megerősítették, hogy a második frontot Franciaországban nyitják meg, és az olaszországi hadművelet a normandiai partraszállást szolgálja majd. Harriman azon a véleményen volt, hogy a szovjetek azt tehetnek Kelet-Európában, amit akarnak, és sajnálatát fejezte ki Rooseveltnek amiatt, hogy Hull nem támogatta Eden elképzeléseit. A moszkvait követő kairói konferencián megerősítették a „Hűbérúr” hadművelet elsőbbségét és azt, hogy az Egyesült Államok nem vesz részt a balkáni hadműveletekben. Roosevelt kijelentette, hogy a szovjet kívánságokat figyelembe kell venni Kelet-Európában, Marshall tábornok úgy vélte, hogy a hadműveletek szempontjából a Balkánra „nincsen szükség. Ha katonai akciót hajtanak végre abban a térségben, az meghosszabbítja a háborút és a csendes-óceáni háborút is. Biztos, hogy kétharmaddal csökkentené az amerikai potenciált.” Fontos fejlemény volt az is, hogy Roosevelt bejelentette: a háború után 1-2 évvel ki akarja vonni az amerikai csapatokat Európából. Ezt a tényt – meglehetősen naivan – Hull már Moszkvában is Molotov tudomására hozta. Az amerikai idealizmus A teheráni konferencián Roosevelt azzal érvelt, hogy másodrangú hadműveletek nem akadályozhatják a csatornán történő átkelést. Bár mindenki megrökönyödésére kijelentette, hogy nem tartja elképzelhetetlennek egy adriai hadművelet végrehajtását Titóval összhangban, melynek utána be lehetne hatolni Romániába az Ogyessza felől érkező szovjet támadással párhuzamosan. Sztálin viszont úgy vélte, hogy topográfiai okokból Olaszország nem megfelelő hely arra, hogy onnan megtámadják Németországot, a Balkán pedig túl messze van a Harmadik Birodalom szívétől. Ráadásul nem lenne helyes felaprózni az erőket. Churchill szerint a mediterrán hadművelet és a franciaországi partraszállás kiegészítő jellegűek, és nem szabad megengedni, hogy a „Hűbérúr” fedőnevű hadműveletekig tétlenül maradjanak az angolszász csapatok. Anglia csak korlátozott erők bevetésére gondol, de az eredmény komoly lenne. Törökország belépne a háborúba, Románia, Bulgária és Magyarország dominószerűen megadná magát, továbbá jelentős német erőket lehetne lekötni, amely megkönnyítené a szövetséges hadműveleteket. Az amerikai katonai vezetés viszont azon az állásponton volt, hogy katonai értelemben nincsen korlátozott hadművelet: minden katonai akció újabb és újabb egységek bevetését igényli a későbbiekben. A brit miniszterelnök nem volt következetes: csak kommandó hadműveletek végrehajtásáról beszélt a Balkánon, de 20-30 hadosztály (1 hadosztály= kb. 40 ezer ember) szánt volna a mediterrán hadműveletekre, melynek 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

eredményeként az Adrián (a ljubljanai résen) akart eljutni Magyarországra. Ugyanakkor Churchill beismerte, hogy a partra szálló hajók hiánya miatt akár 2-3 hónapos késést szenvedhet a „Hűbérúr” hadművelet, ami viszont kétségbe vonta azt az állítását, hogy a mediterrán akció csak ugródeszkául szolgálna a normandiai partraszálláshoz. Javasolta viszont, hogy az Indiai-óceánról telepítsenek át partra szálló hajókat, de ebbe az amerikaiak nem egyeztek bele. Nem fogadták el a brit kormányfőnek azt az elképzelését sem, hogy a délfranciaországi, a „Hűbérúr” támogatására szánt „Üllő” hadművelet helyett az adriai előrenyomulást részesítsék előnyben. Marshall tábornok úgy vélte, hogy a mediterrán hadműveletek késleltetik a partraszállást. A végső szót Sztálin mondta ki: őt nem érdeklik sem a partizánok, sem Törökország, sem pedig Róma bevétele. Egyedül a partraszállás fontos, ettől semmi sem vonhatja el a figyelmet. Ő személy szerint az „Üllő” hadműveletet tartja fontosnak ebből a szempontból. Ha az angolszász hatalmak azt akarják, hogy a Vörös Hadsereg offenzívát indítson a partraszállással egy időben a „Hűbérúr” végrehajtásának megkönnyítésére, akkor pontos dátumot kell adni, és a normandiai partraszállás májusra tervezett időpontját elhalasztani nem szabad. Roosevelt egyetértett: a mediterrán hadműveletek késleltethetik a partraszállást, és ragaszkodott a Quebecben megjelölt végrehajtási időponthoz. Erre Sztálin ígéretet tett, hogy offenzívát indít a normandiai partraszállással egy időben annak érdekében, hogy Hitler ne csoportosíthasson át katonai egységeket keletről nyugatra a „Hűbérúr” hadművelet elhárítására. Megegyezés született arról, hogy a szövetségesek Dél-Franciaországban is partra szállnak. A teheráni konferencia után Roosevelt kijelentette: „jól kijött Sztálinnal, nagyon jól együtt lehet majd működni vele és az orosz néppel”. Az elnök megértést tanúsított Sztálin kívánságai iránt a lengyel határokra vonatkozóan, és arra kérte a diktátort, hogy legyen megértéssel, hiszen belpolitikai okokból nyíltan nem támogathatja a határkérdés Moszkvának kedvező megoldását. Bár Sztálin nem értette tárgyaló partnerének aggályait, elfogadta érvelését. Röviden ugyan, de gazdasági ügyek is szóba kerültek – Sztálin nyersanyagot kínált amerikai felszerelésekért. Roosevelt előadta a háború utáni együttműködésre vonatkozó elképzeléseit, különös tekintettel az ún. „négy csendőr” koncepcióra. A szovjet vezér ravaszul fölvetette: az elnök elképzelései szerint sor kerülhet arra, hogy amerikai csapatokat kell majd Európába küldeni. Ekkor Roosevelt megnyugtatta, hogy csak repülőgépeket és hajókat küldenének, a szárazföldi csapatokat Anglia és a Szovjetunió adná egy jövőbeli konfliktus esetén. Mindez megnyugtatóan hangzott Sztálin számára. Mindenesetre az amerikai elnöknek az a kijelentése magyarázatot ad arra, hogy miért akarta biztosítani Kína nagyhatalmi státusát: azzal az országgal akarta ellensúlyozni Moszkvát és Londont. Tudjuk, hogy Rooseveltnek rossz véleménye volt az angol külpolitikáról. Jó viszonya Churchillel nem jelentette azt, hogy feladta volna korábbi gyanakvását a brit imperializmus iránt, és ezt az érzést Churchill (egyébként a brit katonai vezetés egyetértésével nem bíró) katonai elképzelései is táplálták. A szovjet vezetés jól ki tudta használni az angol–amerikai nézeteltéréseket. Példa erre a török hadba lépés felvetése, amely bizonyos fokig szembeállította Londont és Washingtont. Roosevelt egyszerre volt idealista és reálpolitikus. Hitt a szovjetek hajlandóságában az együttműködésre, és ebben az sem ingatta meg, hogy konkrét kérdésekben Moszkva gyakran megtagadta az együttműködést. Idealista volt a nemzetközi szervezetről, a „négy csendőr” elvről alkotott elképzelése is… Reálpolitikus volt viszont, mert felismerte, hogy sem a háború, sem pedig az azt követő béke nem nyerhetd meg a Szovjetunió nélkül. Az együttműködést viszont csak engedményekkel lehet elérni Kelet-Európában és a Távol-Keleten, ami viszont majd lehetővé teszi az Antlanti Charta érvényesítését. Roosevelt ezen a ponton tévedett, ütközött benne a reálpolitikus az idealistával. De volt-e más választása?

2. Képek




1. DEMETER Zsuzsanna DEMETER Zsuzsanna Háború és Coca Cola Reklám az amerikai képes újságokban, 1944–1945 1944: A nagy népszerűségnek örvendő amerikai képes magazinok (Life, Time) címlapjain színésznők, manökenek, híres politikusok, az aktuális szenzációk. Tudósítanak ugyan a háborúról, közölnek képes beszámolókat, de „címlapsztori” majd csak a partraszállás lesz. Állandóan látja azonban az újság olvasója a háborút a hirdetésekben. A lapokban hangsúlyos helyet elfoglaló, színes reklámok központi figurája a győzelemre hivatott, hollywoodi filmszínész külsejű amerikai katona. A hazafiasság is lehet üzlet? Az egész oldalt betöltő, féloldalas képpel (háborús jelenetek, életképek) és hosszabb magyarázó szövegekkel megjelenő hirdetések között nagy számban vannak a különböző járműveket, alkatrészeket gyártó cégek (General Motors, Diamont Motor Car, Autocar Trucks) reklámjai. Csúcstechnológia, amely lehetővé teszi az amerikai győzelmet. Jó referencia is egyben, hiszen a háborúban kipróbált termékek a civil életben is alkalmazhatók, Cigaretta, Coca Cola, Kodak fényképezőgép. A „könnyed” amerikai életforma jelképei. A katona sem képzelhető el nélkülük. A hirdetéseken a cigaretta mindig az otthont idézi. („Camel, az otthon íze”.) A fényképezőgép a felfedezés, a kaland („»Civilian Miniatures« in Uniform”), mintha a háború a „jenkiknek” csak egy utazás lenne. „Have a Coke” – Igyál egy colát! A szlogen ugyanaz, a reklámkép és a magyarázó szöveg hétről hétre változik, a Coca Cola cég mindig aktualizál. Colát isznak a tengeralattjárón pihenésképpen, az ejtőernyősök földet érés után és az amerikai katonák barátságuk jeleként colával kínálják a „bennszülötteket”, legyenek akár Írországban (1944. január), Új-Zélandon (1944. február) vagy majd 1945-ben Rómában (1945. április), Brüsszelben (1945. június), Párizsban (1945. július). És természetesen Colával várják a győztes hazatérőket is. A háború befejezésével a reklámok képei is megváltoznak, az amerikaiak a hirdetéseken már „civilként” élik tovább életüket, szájukban cigarettával, kezükben pedig egy üveg jéghideg „Coke”-kal.

2. Képek








1. Háború és belpolitika. USA, 194-45 BORHI László Háború és belpolitika USA, 1944–1945 Az idén jelent meg a História Könyvtár kiadásában Borhi László: Az Egyesült Államok és a szovjet zóna, 1945– 1991 c. kötete. Ezúton ajánljuk a történelemtanároknak és az érdeklődőknek. (A szerk.) A háború éveinek történetével kapcsolatban hajlamosak vagyunk kizárólag a harci cselekmények vagy a diplomácia eseményeire gondolni. Holott az élet nem állt meg a belpolitika, a társadalmi változások terén sem. Bár kétségtelen, hogy emlékezetünkben ezek a történések háttérbe szorulnak a háború fejleményeihez képest, amelyek meghatározó elemei voltak nemcsak az ország, hanem az egyén életének, sorsának is. Igaz az előbbi állítás az Egyesült Államok esetében is. Noha itt a háború korántsem játszott olyan meghatározó szerepet az emberek mindennapi életében, mint a Szovjetunióban vagy akár Nagy-Britanniában. Pearl Harbort leszámítva amerikai területre egyetlen bomba sem hullott, országútjain nem dübörögtek ellenséges harckocsik, városaink nyugalmát nem bolygatta ellenséges katonák bakancsainak csattogása, épületeit nem szabdalták géppisztolysorozatok lövedékei. Hadsereg a semmiből A háború mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott az amerikai ember emlékezetében, az Egyesült Államok gazdaságában, külpolitikájában és társadalmi életében. Bebizonyosodott, hogy egy liberális elveken működő gazdaság is – vészhelyzetben – képes alkalmazkodni a totális háború igényeihez. Amerika, szinte a „nulláról indulva”, hadsereg nélkül, 10 millió embert állított fegyverbe, az amerikai gyárakban gyártották a világon a legtöbb repülőgépet és harckocsit. A harctéren az amerikai cserkészből lett katonák méltó ellenfelei voltak a Hitlerjugend által fanatizált harcosoknak. Az amerikai külpolitika soha többé nem hagyhatta figyelmen kívül az európai történéseket – Japán orvtámadása örökre megingatta Amerika sebezhetetlenségének képzetét. Felszínre törtek a társadalmi problémák – a hazájáért vérét adó afro-amerikai katona egyre nagyobb öntudattal követelte, hogy kiszolgálják ugyanabban a kantinban, ahol ezt a foglyul ejtett ellenségével megtették. Követelte, hogy ha meghal, egy temetőben nyugodhasson fehér bajtársával. Majd a háborút követően, a győzelmi ünneplés árnyékában az Egyesült Államoknak önvizsgálatot kellett tartania és szembe kellett néznie azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy ők amerikai japánok tízezreit zárták szögesdrót mögé és ők, a liberális amerikaiak, évekig szinte közömbösen, tétlenül szemlélték az európai zsidóság megsemmisítését. Amerika hatalmas mértékben járult hozzá Németország és Japán legyőzéséhez katonával, fegyverrel, felszereléssel, pénzzel, de a hétköznapi embertől a háború nem követelt olyan áldozatokat, mint olyan országok polgáraitól, melynek területét idegen csapatok szállták meg, vagy fenyegették. Köznapi élet és háború Mintegy 400 ezer főt, az amerikai emberveszteséget, demográfiai szempontból pótolta a háborús „baby-boom” (csecsemőkonjunktúra). Míg a harmincas években 3 millióval, addig 1940 és 1945 között 6,5 millió fővel gyarapodott az amerikai lakosság. Többet vásároltak az emberek azokból a termékekből, melyekből nem volt hiány, hiszen a háborús termelési konjunktúra miatt több pénz került az emberek zsebébe. Egyre több amerikai ment moziba – 33%-kal nőtt a látogatók száma a háborús időkben –, 1943-ban 40 millió paperback könyvet adtak el, azaz minden ötödik amerikai vásárolt belőlük. Nem sajnálták a pénzt a háborús kölcsönre sem: egy ismert énekesnő a rádió műsorában egyetlen nap alatt 39 millió dollár értékű kötvény megvételére beszélte rá hallgatóit. Továbbra is népszerű volt a baseball, bár a játékosok 60%-a bevonult katonának. Amerika kedvenc rajzfilmfigurái is részt vettek a háborúban, az egyetlen Superman kivételével, akit alkotói visszavonultattak, nehogy túl könnyűnek láttassa a háborút a valódi katonák által átélt nehézségekhez képest. Bár nőttek a keresetek, a fogyasztási cikkek hiánya miatt a pénzt egyre nehezebben lehetett elkölteni. Korlátozást vezettek be a cukorra, húsra, kávéra, vajra, autógumira és a gázolajra. Ezek az intézkedések az 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

infláció féken tartását is szolgálták. Az élelmiszerhiány enyhítésére egyre több amerikai ültetett konyhakerti növényeket. A termelés koordinálását biztosító csúcsszerv, a War Production Board a divatba is beleszólt: takarékossági okokból betiltotta a férfi öltözékek bizonyos tartozékait, és előírta pl., hogy a nők az anyagigényes egyrészes helyett csak kétrészes fürdőruhát hordhatnak – a korabeli férfiak legnagyobb örömére. Az árak és a bérek központi szabályozása sztrájkokhoz vezetett. Bár a legnagyobb szakszervezetek önkorlátozást vállaltak, ezt a háború előrehaladtával egyre kevésbé tartották be. 1944-ben már 2 115 ezer munkást érintettek a sztrájkok, 8721 munkanap esett ki. Különösen a szénbányászatot terhelte meg súlyosan a munkabeszüntetést: a John Levis szakszervezeti vezér által szított mozgalom felveti a kérdést: Mikor kell egy társadalmi csoportnak önkorlátozást vállalni a többség, ha úgy tetszik, a nemzet érdekében. Mégis, az egyik legégetőbb belső probléma a szegregáció, a faji egyenlőség kérdése volt. A fekete kisebbség jelszava a háború során a dupla V (V = victory, győzelem) jel volt: győzelem a fronton és győzelem a belpolitikában. Közvetlen céljuk az integráció, tehát annak elérése volt, hogy a hadseregben a feketék a fehérekkel azonos egységekben harcolhassanak. Bár ezt nem sikerült elérni, elnöki rendelet mondta ki a faji egyenlőséget az amerikai munkavállalók számára. Választások, 1944 Az 1944-es választási évre Amerikában egyre inkább lábra kapott a konzervativizmus. Nemcsak a Republikánus Párt, hanem a Demokrata Párt déli szárnya is úgy érezte, hogy a New Deal és a háború során hozott centralizációs intézkedések túlontúl nagy hatalmat biztosítanak az elnöknek a törvényhozói hatalom rovására. Úgy látták, hogy a nagy gazdasági válság (1929–1941) során az államhatalom túlsúlyossá vált, a megengedhetőnél nagyobb mértékben avatkozott be a gazdasági és kulturális életbe, a társadalom szervezésébe, és ezzel veszélybe kerülnek azok a liberális értékek – a gazdaság önállósága, a vállalkozás szabadsága, az egyéni kezdeményezés –, amelyek Amerikát naggyá tették. Az 1944-es választási kampány során a Republikánus Párt nem tudott alternatívát kínálni a Demokrata Párttal szemben. A republikánusok konzervatív, izolacionista nézeteket valló csoportja az amerikai sajtó egy részének támogatását élvezve támadta Roosevelt háborús politikáját, ám az elnökjelölt pártja nagyobbik részének álláspontjához hűen lojális maradt az Egyesült Államok háborús részvételéhez és Roosevelt a háború utánra vonatkozó rendezési elképzeléseihez. Az elnök – bár katonai vezetésén belül megoszlottak a nézetek – kitartott amellett, hogy először Németországot kell legyőzni, és csak azután Japánt. Politikai ellenfelével szemben nyíltan hangoztatta, hogy a háború utáni béke és stabilitás érdekében az amerikai fegyveres erőket az új nemzetközi szervezet, az ENSZ hatáskörében is be lehet majd vetni. További belpolitikai változásokat ígért, így törvény által kívánta garantálni a megfelelő munkához, a jó lakáshoz, az oktatáshoz való jogot. Ő kezdeményezte azt a törvényt, amely a hazatérő katonák társadalmi visszailleszkedését volt hivatott biztosítani. Roosevelt szavazóbázisa az etnikai kisebbségekből, munkásokból, városlakókból állt, szavazatokat a déli fehérek körében vesztett. Ez arra mutat, hogy háború ide, háború oda, az 1944-es választások – híven az amerikai hagyományhoz – jórészt a belpolitikai kérdéseken dőltek el. Miután 1942-ben a kongresszusi választások során a fent említett politikai erők előretörtek, a törvényhozásnak sikerült elérni, hogy a New Deal által életre hívott szervek egy részének működését beszüntessék. Franklin Delano Roosevelt elnök republikánus ellenfele, Dewey New York állam kormányzója úgy vélte, hogy a New Deal túl messzire ment: „Feltétlenül szükséges, hogy megszabaduljunk a New Deal-tól az ország megmentése érdekében.” Bár a Republikánus Párt kicsi, de annál hangosabb része nyíltan támadta azt a stratégiát, mely szerint mindenekelőtt a Tengelyt kell megsemmisíteni, a párt nagyobb része nem vonta kétségbe Roosevelt kül- és katonapolitikai koncepcióját, és a háború utánra vonatkozó elképzeléseit. Dewey nem nyerte el a választók nagy részének rokonszenvét: túl fiatalnak tartották az elnökségre, emellett arrogánsnak, merevnek, szürkének látszott. A kampány során Rooseveltet „fáradt öregembernek láttatták”, pártját párhuzamba állították a Kommunista Párttal. Utóbbi kapcsán azzal riogatták Bricher alelnökjelölt szavazóit, hogy vallástalan, gonosz mivoltában beférkőzik majd az amerikai közéletbe. A kampány egyre inkább személyeskedővé vált. Többek között azzal is megvádolták az elnököt, hogy szifilisze van. A beteg elnök Rooseveltet kezdetben alig-alig érdekelte az elnökválasztás. Felesége szerint azt sem bánta volna, ha vereséget szenved. Orvosai súlyos betegnek találták: akut bronchitisze, szívbaja és baloldali szívelégtelensége volt. Tudta: 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

politikai pályájának kiterjedése megrövidítheti az életét. Ám ahogy az ellenfél támadásai egyre személyesebbé váltak – különösen zokon vette a kedvenc kutyáját ért támadást –, annál nagyobb kedvvel vette föl a küzdelmet újraválasztásáért. Kampányában arra az általa 10 millió főnyire becsült szavazópolgárra épített, akik még nem döntötték el, melyik pártra szavaznak majd. Kezet nyújtott azok felé a „független republikánusok” felé, akik pártjuk „felvilágosult, liberális elemeit képviselték”, akik „keményen és becsületre méltóan küzdöttek pártjuk modernizálásáért, hogy lépést tarthasson az amerikai progresszióval”. Roosevelt biztos alapokon nyugvó békét és egy „gazdasági jogok törvényét” ígért választóinak. Az elnök egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az új nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete a Kongresszus nélkül is bevethet amerikai erőket, ha vészhelyzet következik be a nemzetközi kapcsolatokban. Roosevelt, akinek újraválasztását a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL és a CIO is nyíltan támogatta, a szavazatok 53,4%-át kapta meg, ami az 1940-es választáshoz képest visszaesést jelentett. Ám az elektori szavazatok tekintetében – az amerikai választási rendszernek betudhatóan – elsöprő győzelmet aratott: 432 voksot kapott Dewey 99 szavazatához képest. Ugyanakkor a Kongresszusban konzerválódtak az erőviszonyok, ami nagymértékben korlátozta az elnök belpolitikai mozgásterét 1945 áprilisában, néhány hónappal azután, hogy az Egyesült Államok történetében páratlan módon, negyedszer is megválasztották, Roosevelt meghalt. Utódja alelnöke, Harry S. Truman lett.

2. Képek




1. Roosevelt, F. D. F. D. Roosevelt Franklin Delano Roosevelt 1882-ben született a New York állambeli Hyde Parkban. 1910-ben a Demokrata Párt színeiben nyerte meg élete első – ekkor még „megyei szintű” – választási kampányát. Három évvel később tengerészeti államtitkárként szolgálta az általa nagyra becsült haditengerészetet. Később a nehézségek évei következtek: 1920-ban alelnök-jelöltként érte a demokraták veresége, majd egy év múlva megbénult. Politikai pályáját nem fejezte be: New York állam hírhedt demokrata párti politikai szervezetében a Tammary Hall-ban sajátítja el a politikai intrika csínját-bínját, majd az állam kormányzójává választják. A nagy kiugrásra 1932-ben kerül sor: az elnökválasztási kampányban legyőzi a népszerűtlen Hoovert, és az elnöki pozíciótól életében már nem válik meg: összesen négyszer választották meg Amerika első számú emberévé. Bel- és külpolitikában egyaránt maradandót alkotott: 1933-ban meghirdette az állami beavatkozás azóta is vitatott politikáját, a New Deal-t, a külpolitikában végérvényesen szakított a nagy előd, George Washington által meghirdetett Európa ügyeibe való be nem avatkozás politikájával. Élete legnagyobb sikerét, a tengelyhatalmak elleni győzelmet már nem élhette meg: 1945 áprilisában érte a halál.


1. Amerikai dilemma a gyõzelem évében SIPOS Péter Amerikai dilemma a győzelem évében Az amerikai–angol–szovjet koalíció keletkezését 1941–1942-ben nem a rokonszenv, az együttérzés, a sajnálat és más efféle gyengéd érzelmek motiválták. Létrejöttének döntő oka az a kényszerű felismerés volt, hogy csak közös erővel vehetik fel a siker reményében a küzdelmet a világuralomra törekvő tengelyállamok ellenében. 1941. június 22. nélkül a Szovjetunió és Nagy-Britannia soha nem harcolt volna egyazon oldalon, s Pearl Harbor nélkül aligha képzelhető el az Egyesült Államok hadba lépése. A demokratikus-tőkés Nagy-Britannia és Egyesült Államok, valamint a diktatórikus-kommunista Szovjetunió szövetségének legalább a győzelmet megérő maradandóságában még a saját oldalon is többen kételkedtek. Az ellenséges fronton pedig a felbomlásában reménykedtek még a háború végső szakaszában is. Goebbels 1945. április 13-án, Roosevelt előző napon történt elhunytának híréről értesülve, Hitlernek „csodáról” beszélt, amely fordulatot jelent a Harmadik Birodalom sorsában. Ahogyan a 18. századi hétéves háború idején az orosz cári trónon haláleset nyomán bekövetkezett hirtelen változás megmentette a reménytelen helyzetben lévő Nagy Frigyes porosz királyt. Hitler maga nem várt varázslatra, hanem 1944 decemberében éppen abban a feltevésben indított harminc friss hadosztállyal és hatalmas páncélos erővel támadást az amerikai csapatok ellen az Ardennekben, hogy hosszabb időre „kiüsse” az amerikaiakat, és így esetleg szakadást idézzen elő a koalícióban. A német offenzíva sem katonai, sem politikai céljait nem érte el, viszont lényeges eltolódást eredményezett a szövetségesek fegyveres erőinek hadászati pozícióiban a szovjet hadsereg javára. 1945. február elején az angol és amerikai ármádiák lényegében még az 1944 végén elfoglalt vonalon állottak Németország határai mentén, és éppen csak megkezdték a Rajnához vezető támadásukat. A szovjet haderő azonban – szövetségesei kérésére – január 12-én a keleti front teljes középső szakaszán átütő erejű offenzívát indított, amelynek során három hét alatt több mint 400 kilométert előrenyomulva elérte az Oderát, és mintegy 60 kilométerre megközelítette Berlint. Az 1945 elején elért hadászati jelentőségű szovjet sikerek kedvező feltételeket teremtettek a moszkvai politikai célok megvalósítására, ugyanakkor pedig korlátozták Washington és London lehetőségeit a szovjet hatalmi törekvések feltartóztatására. John D. Hickerson, az amerikai külügyminisztérium egyik főtisztviselője 1945 elején konstatálta a szovjet impérium kiterjesztését a Baltikumra, Kelet-Poroszországra, a Curzon-vonaltól keletre fekvő és 1939 szeptemberéig a lengyel államhoz tartozó területekre, Finnország egy részére és Besszarábiára. Majd megállapította: „Semmit nem tehetünk, hogy ezt megváltoztassuk. Nem arról van szó, hogy szeretjük-e azt, ami történt. Én személyesen egyáltalán nem örülök, bár elismerem, hogy a szovjet kormánynak is megvannak a maga érvei. A lényeg az, hogy mindez már megvalósult és az Egyesült Államoknak egyáltalán nincs hatalma arra, hogy ezeket meg nem történtté tegye.” A diplomata megfogalmazta az amerikai belenyugvás egyéb fontos ösztönző tényezőit is: szükség van a Szovjetunióra mind a Németország, mind a Japán feletti győzelemhez „és e két ügy jelentősége felmérhető amerikai életekben”. Lényegében ezek a megfontolások határozták meg Roosevelt magatartását a jaltai konferencián a szövetség teherbírását ugyancsak próbára tévő lengyel kérdésben. Az elnöknek semmiféle biztosítékot nem sikerült Sztálinból kicsikarnia arra, hogy a lengyel kormányzatot valóban demokratikus és képviseleti jelleggel szervezik meg. Leahy tengernagy, a Fehér Ház katonai törzsének vezetője, szóvá tette, hogy a Krímben kötött megegyezés „olyan elasztikus, hogy az oroszok Jaltától Washingtonig nyújthatják anélkül, hogy technikailag megsértenék. Tudom, tudom – válaszolt Roosevelt –, de ez volt minden, amit Lengyelországért most megtehettem.” A „fait accompli”, a kész tények elfogadásának egyetlen alternatívája a Szovjetunióval való fegyveres összetűzés lett volna. Eleanor Roosevelt, az elnök aktívan politizáló felesége, kérdőre vonta férjét, miért engedte át a balti országokat a Szovjetuniónak? A felelet így hangzott: „Mit gondolsz, hány amerikai lenne hajlandó háborút viselni Észtország, Lettország és Litvánia felszabadításáért?” Hasonlóan vélekedtek Roosevelt politikai ellenfelei is. Vandenberg szenátor, a republikánusok külpolitikai magatartását meghatározó személyiség, egy amerikai–lengyel szervezet vezetőjének 1945. március elején írott levelében hangsúlyozta, hogy Jalta annullálása lehetetlenné tenné az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrejöttét. „Mit jelentene ez Lengyelország számára? … Nem maradna más reménye az igazságra, mint egy azonnali harmadik világháború.”


A jaltai konferencia eredményeinek ahistorikus, a későbbi fejlemények alapján visszamenőleg, ex post facto megítélését joggal bírálja Edward M. Bennett amerikai történész 1990-ben megjelent könyvében. „A jaltai megállapodás kritikusai értékelésüket vagy az egyezség félreértelmezésére, vagy a második világháború után Kelet-Európában, a Közép-Keleten és Ázsiában folytatott szovjet politika «utólagos előrelátással» történő magyarázatára építik és nem azokra a realitásokra, amelyekkel az amerikai és a brit tárgyalófelek szembekerültek a krími konferencián…” Az amerikai hadsereg vezetése mind Roosevelt, mind utódja, Truman jóváhagyásával (az alkotmány szerint az elnök a fegyveres erők főparancsnoka) 1945. április–májusában a kifejezetten katonai szempontoknak abszolút elsőbbséget biztosítottak a hadműveletek irányításában – a politikai megfontolásokhoz képest. Marshall tábornok, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke kijelentette: „Gyűlöletesnek tartanám amerikai életek kockáztatását tisztán politikai célok érdekében.” Eisenhower tábornok, az európai hadszíntér főparancsnoka egyetértett ezzel és hangsúlyozta: nem tesz semmiféle katonailag indokolatlan lépést csupán politikai eredmény érdekében. Ennek a szemléletnek tudható be, hogy az amerikai és angol csapatok – Churchill különvéleménye ellenére – nem kezdték el az 1945. április végén már eleve reménytelen versenyfutást a szovjet haderővel Berlinért és május elején nem bocsátkoztak kétséges vállalkozásba, hogy megelőzzék a szovjet partnert Prágában. A cseh fővárosról való lemondásban az is szerepet játszott, hogy a szovjet hadsereg Berlintől északra megállt, átengedte Lübeck kikötővárosát, s ezzel Dánia felszabadítását Montgomery tábornagy brit csapatainak. Truman, bár ismételten hangsúlyozta, hogy elődjétől eltérően nem kívánja „dédelgetni a szovjeteket”, ténylegesen folytatta a korábbi amerikai stratégiát, és arra törekedett, hogy elkerülje a konfliktust a Szovjetunióval. 1945 áprilisában az amerikai és angol csapatok olyan területeket is elfoglaltak, amelyek az előzetesen kijelölt szovjet megszállási övezethez tartoztak. Az amerikai külügyi és katonai vezetők elutasították azt a churchilli koncepciót, hogy a szovjet zóna, kiürítését alkudozásra használják fel. Úgy vélték, hogy ez lehetetlenné tenné a németországi négyhatalmi ellenőrző apparátus működésének megindítását. Az elnök szintén szívesen látta volna, ha az angol–amerikai vonal „olyan messzire terjeszkedik keletre, amennyire csak lehetséges”. Felfogása szerint azonban csak abban az esetben lehet megkövetelni a Szovjetuniótól a megállapodásokban vállalt kötelezettségei teljesítését, ha az amerikaiak és az angolok rigorózusan végrehajtják a megegyezések pontjait. Trumannak azt is figyelembe kellett vennie, hogy „Japán térdre kényszerítése szükségessé tette jelentős létszámú csapatok átcsoportosítását Európából a Csendes-óceán térségébe. Bizonyosan egyetértettem Churchill-lel abban, hogy kívánatos lenne birtokolni olyan nagyvárosokat mint Berlin, Prága és Bécs, de a tény az volt, hogy ezek, miként Kelet-Európa, már Oroszország ellenőrzése alatt állottak, vagy hamarosan arra a sorsa jutottak.” A németországi megszálló csapatok végül 1945. július 1-jén elhelyezkedtek az előzetesen kijelölt övezeteikben. A Szovjetunió hadba lépését Japán ellen az amerikai vezetés 1945. július 16., az atombomba sikeres próbarobbantása után már nem tartotta okvetlenül szükségesnek, mint korábban, sőt, kifejezetten nem kívánatosnak ítélte. Csakhogy arra sem kínálkozott semmiféle mód, hogy Sztálint megakadályozzák még Teheránban vállalt és azóta ismételten megerősített kötelezettsége teljesítésében… Stimson amerikai hadügyminiszter 1945 májusában rámutatott arra, hogy „… a Szovjetuniónak Jaltában a távol-keleti kérdésekben tett engedmények (Dél-Szahalin és a Kurill-szigetek elfoglalása, vasúti és kikötő koncessziók Kínában stb. – S. P.) olyan dolgok, amelyeket a Szovjetunió katonai hatalma révén mindenképpen megszerez, tekintet nélkül az amerikai katonai lépésekre, kivéve a háborút.” Marshall is úgy vélekedett, hogy a szovjet hadsereg mindenképpen bevonul Mandzsúriába, amikor erre felkészült, bármit is tegyen az Egyesült Államok. Számos amerikai és angol politikus abban bízott, hogy az atombomba birtoklása olyan hatalmat jelent, amely nyomban lehetővé teszi a „kemény kéz” alkalmazását a Szovjetunióval szemben. Csak éppen arra nem tudott senki választ adni, hogy az új fegyvert hogyan lehetne diplomáciai fenyegetési, zsarolási eszköz gyanánt alkalmazni. A gyakorlatias Truman jól érzékelte a probléma lényegét. 1945. október elején egy közeli munkatársa vigasztalni próbálta a közelmúltban lezajlott négyhatalmi külügyminiszteri tanácskozás kudarca miatt csüggedt államfőt. „Elnök úr, végül is Ön atombombát rejteget a kabát ujjában. Igen, így Truman, csak abban nem vagyok biztos, hogy valaha is előhúzhatom onnan.” S valóban, mind lélektani, mind technikai szempontból – hiszen ez időben még az amerikai raktárakban sem halmozódtak fel atombombakészletek – teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a közös erővel kivívott győzelem másnapján az amerikai és az angol politikusok akár csak fontolóra is vegyék a nukleáris fegyver alkalmazását szövetségesük ellen. 1945–1946-ban egyik ország közvéleménye sem tűrt volna el ilyen drasztikus fordulatot.


1. Hirosima, 1945 TELLER Ede Hirosima Egy döntés pszichológiája* Olaszország Hosszú a történet. Mi és hogyan történt, az sok mindenen múlott, ami ma már szinte véletlennek tűnik. De azt talán csak a Jóisten tudja, hogy mit jelent ez a szó: véletlen. Fermivel szeretném kezdeni. 1932-ben Göttingenben még tanultam a fizikát, de elkezdtem tanítani is. A doktorátusom már megvolt. Fermi hallotta, hogy talán Rómába jövök. Írt egy gyönyörű levelet a magyar hatóságoknak, amiben engem agyba-főbe dicsért. (Nekem hozzáfűzött egy sort: „Kérem, Teller Úr, ne vegye rossz néven levelem. Mindenesetre örülni fogok, ha láthatom Önt. „) Ennek alapján megkaptam az engedélyt, hogy Rómában a magyar kutatóknak és művészeknek szánt Palazzo Falconieriben lakhassam. Fermi ENRICO FERMI (Róma, 1901 – Chicago, 1954) Olasz fizikus. 1927-ben Dirackal együtt kidolgozta az elektronokra alkalmazható statisztikát, és Paulival közösen közreadta a neutrino-elméletet. (Megállapították, hogy az atommagok bomlását a lassú neutronok okozzák.) 1938-ban fizikai Nobel-díjat kapott. 1942-ben ő építette meg az első atommáglyát, amely urániummal és grafittal működött. ebben az időben már szorgalmasan munkálkodott azon, hogy minden elemet besugározzon neutronokkal. A neutron-többlet hatására az atommag radioaktív lett. Amikor azután elért az uránhoz, akkor nem egyfajta radioaktivitást kapott, hanem sokfélét. Nodackné német kémikus volt, aki két új elemet fedezett föl, amelyek közül az egyik – a rhénium – létezik is, a másik – a mazurium – azonban nem. Nodackné azt írta Ferminek: ez a sokféle aktivitás talán azt jelenti, hogy az uránmag kettéhasadt. Erre Fermi kiszámította, hogy maghasadás egészen biztosan nem történhetett. És a számításai helyesek voltak. Az egyetlen baj az volt, hogy a számítás hibás atommag-tömegméréseken alapult. Fermi mégis majdnem fölfedezte a maghasadást. Azt nézte, hogyha egy uránmag több neutront kap, vajon magasabb lesz-e a kibocsátott alfarészecske energiája. A reakció eredményét Geiger-számlálókkal figyelte. Ekkor észlelnie kellett volna a hasadványokat! De Fermi – sajnos – jó kísérletező volt, és nem akarta, hogy kis energiájú alfarészecskék zavarják a mérést. Ezért az uránt befödte egy vékony abszorbens fóliával, hogy azon csak a nagy energiájú alfarészecskék tudjanak átjönni. Így veszítette el a nagy töltésű, erősen ionizáló, ezért hamar lefékeződő hasadványokat. Volt egy másik híres fizikus is, aki majdnem fölfedezte a maghasadást: Scherrer, Svájcban. Fermiéhez hasonló kísérletet végzett el, és a Geiger-számlálója borzasztó nagy impulzusokat jelzett. Scherrer erre fölhívta a műszerosztályt és szemükre hányta: „Tegnapig jól működött a számláló, ma pedig nagy lökéseket jelez, elromlott!” Érdemes egy pillanatra, elgondolkozni. 1932-ben Hitler még nem volt hatalmon. Ha 1932-ben tudtunk volna a maghasadásról, bizony, nem tudom megmondani, kik dolgoztak volna tovább rajta, és mire használták volna. A maghasadást – mint mindnyájan tudjuk – csak 1938-ban fedezték föl. Én 1932-ben minderről még nem tudtam semmit. Anglia 1933-ban és 1934-ben Koppenhágában dolgoztam. 1934 őszén Angliába mentem. Épp egy fizikus ülés volt, Rutherford LORD ERNEST RUTHERFORD of NELSON (Nelson, Új-Zéland, 1871 – Cambridge, 1937) Angol fizikus. 1906-ban kimutatta, hogy az alfarészecskék hélium-atommagok. (E részecskék vékony lemezeken történő áthaladása során, az alfaszórás vizsgálataival bizonyította az atommag létezését.) 1908-ban kémiai Nobel-díjat kapott. 1919-ben elsőként végzett mesterséges magátalakítást, amikor nitrogénből oxigént állított elő. 1930-ban Soddyval közösen kidolgozta a radioaktív átalakulások törvényét. beszélt. És bizony Rutherford tíz percig-negyedóráig mennydörgött arról, hogy van, aki azt hiszi, hogy a magenergiát használni is lehetne. Ez pedig lehetetlenség. Magenergia csak a tiszta fizika számára érdekes, azt használni semmire a világon nem lehet. Én ezt nem tudom úgy elmondani, mint Rutherford tette, mert ő negyedórán keresztül magyarázta, de ez volt a lényeg. Nem értettem, mi ütött bele. De ezután, még azon a héten fölkeresett Londonban egy régi barátom: Szilárd Leó. Ő egészen különleges ember volt. Nem bánta, ha megsértett


embereket, de volt egy elve: az embereket nem szabad untatni. Ezért soha életében nem mondta azt, amit vártak tőle. Hát nekem Szilárd Leó SZILÁRD LEÓ (Bp., 1898 – La Jolla, Kalifornia, 1961) Magyar származású, amerikai fizikus. Tanulmányait Berlinben fejezte be, Max von Launénél doktorált. Termodinamikával, majd információelmélettel foglalkozott. Tanulmányozta a neutronokkal kiváltható magreakciókat. Az uránhasadás felfedezése után (1938) számításai alapján megállapította, hogy az urán hasadása során egynél több neutron is keletkezik, ezért fennáll a láncreakció lehetősége. Az első atommáglya megépítésével (1942) Fermivel együtt bizonyította fenti elmélete helyességét. Kidolgozta az uránium metallurgiai feldolgozását. Einsteinnel közösen megalkotta a folyékony fém elektromágneses szivattyúzásának eljárását. Irodalmi tevékenységet is folytatott a nukleáris fegyverkezési verseny megállításáért. elmesélte, hogy ő bizony elment Rutherfordhoz, és azt mondta neki, hogy a magenergiát föl lehet használni, hogy abból nagy robbanásokat lehetne csinálni. Erre őt Rutherford nagy ívben kiröpítette. Rutherford olyan izgalomba jött, hogy még jóval később is csak arról tudott beszélni, előadásában is nagyrészt azt bizonygatta, hogy ez milyen nagy butaság. Szilárd nekem elmagyarázta, hogy egészen egyszerű a kérdés: van-e olyan magreakció, amely egy neutron hatására indul meg, és az ember a végén több neutront kap. Szilárdot annyira bosszantotta Rutherford visszautasítása, hogy elhatározta: ő most erre a neutron-láncreakció ötletre szabadalmat kér. Meg is kapta. Szabadalmát sok évvel később eladta az amerikai kormánynak 20 000 dollárért – egész olcsó áron. De a szabadalomba pontosan be kellett írnia, mivel csinálja a láncreakciót és hogyan. Azt írta: uránnal, tóriummal vagy berilliummal. Miért gondolta, hogy berilliummal mehet a láncreakció? Ő is úgy járt, mint Fermi. Aston tömegspektrográfos méréseinek eredményeivel számolt, és az E = ∆m∙c2 képlet alapján arra következtetett, hogy az n + 9Be→4He+→4He+2n reakcióban energia fog fölszabadulni. Aston mérése azonban kicsit hibás volt. Igaz, hogy a berillium nincs messze attól, hogy energiát produkálhatna, de nem teszi. A nagy fölfedezésre még pár évet várni kellett, de tény, hogy Szilárd jó négy évvel a maghasadás tudatos fölfedezése előtt már fölismerte a láncreakció lényegét: magenergiát bizonyos körülmények között lehet kapni egyszerűen azáltal, hogy az ember alkalmas anyagból egy kritikus tömeget összehord. Mindenki tudja, hogy ez attól lett lehetséges, hogy az urán-atommag neutronbesugárzás hatására – a Coulombtaszítás következében – két részre hasad. Ezt a jelenséget már Fermi is látta, de nem értette, hogy mit lát. A maghasadást végül is a Kaiser Wilhelm Institutban fedezték föl, Berlinben, 1938 végén. Amerika Washingtonban, a George Washington Egyetemen nekünk évente volt egy konferenciánk. 1939 januárjában erre a konferenciára Niels Bohr is eljött. A konferencia előestéjén barátom, George Gamow, aki szintén ott tanított, telefonon fölhívott, és azt mondta: „Ez a Bohr megőrült! Azt mondja, hogy az urán-atommag kettéhasad!” Hát nekem az jutott eszembe, hogy talán Bohr nem is őrült meg, talán az uránmag tényleg széthasad!? Valóban: Bohr másnap reggel elmagyarázta a maghasadást, és majdnem mindjárt elterjedt köztünk a felszólítás: erről többet ne beszéljünk, mert még túl érdekes dolgok történhetnek. Bohr már Koppenhágában hallott róla, hogy a Kaiser Wilhelm Institutban (Berlinben) fölismerték a maghasadás egyes termékeit, mint például a báriumot és a jódot. Frisch és Meitner értelmezte a hasadási termékek magas energiáját. A kísérlet eredményeit megüzenték Bohrnak, amikor ő már hajón volt Amerika felé. Bohr pedig még a megérkezése estéjén elmondta nekünk. Ezután a Carnegie Institute for Terrestrial Magnestism egy nap alatt megismételte a kísérletet. Hihetetlen volt. A kísérlet a legkönnyebben elvégezhető kísérletek egyike, mégis évekig tartott, amíg rájöttek, miről van szó. Ezután már sokan hajtogatták: alaposan meg kell gondolni, mi következhet ebből. Maga Fermi is az amerikai Tuve-val együtt elment az amerikai flotta vezetőihez, és ajánlotta ezt a vizsgálatot, de nem hallgattak rá. Szilárd Leó mindenhez értett. Még ahhoz is, hogy lehet ezt megmagyarázni az amerikai vezetésnek, hogy lehet őket rábírni a munka megindítására. Egy dolog volt, amit Szilárd nem tudott: nem tudott autót vezetni. 1939 nyarán New Yorkban dolgoztam a Columbia Egyetemen, akárcsak Szilárd. Egyik nap Szilárd odajött hozzám és azt mondta:” Teller úr, kérem, hajtson ki velem Einsteinhez!” (Soha életében nem tegezett. Nagyon jó barátok voltunk, de én nem voltam Edward vagy Ede, Szilárdnak én Teller úr voltam.) Einstein nyaralt. Hát jó, augusztus 2-án kihajtottam. Az egyetlen baj az volt, hogy Szilárd nem tudta, hogy Einstein hol lakik. Kérdeztük, senki nem tudta. Végén egy 8 éves kislányt – szép copfja volt – kérdeztünk meg, hol lakik Einstein. Ő se tudta. Erre Szilárd azt mondta: „Hát az az öregember hosszú, fehér hajjal?”„Az ott lakik a második házban!” Bementünk, Einstein szívesen fogadott, teát adott Szilárdnak, és mert demokrata volt, behívta a sofőrt is. Szilárd kivett a zsebéből egy levelet, azt Einstein szép lassan elolvasta és azt mondta: „Hát ez lesz az első 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

eset, ahol a magenergiát közvetlenül felhasználjuk, nem pedig közvetve azáltal, hogy a Nap csinálja, mi pedig a Naptól kapunk energiát.” Ezzel ráírta a levélre, hogy Albert Einstein. Ezt a levelet Szilárd nem adta postára, nem küldte el Roosevelt elnöknek, az hiba lett volna. Akkor ugyanis a titkárnő kezébe került volna a levél, és az elnök sose látta volna. Hanem – mint mondám, augusztus elején – Szilárd azt egy bankár barátjának adta, aki az elnököt ismerte. Roosevelt októberben kapta kézhez a levelet. Nem kaphatta volna jobb időben: ez akkor történt, amikor a náci Németország és a Szovjetunió felosztották Lengyelországot. Ekkor egy olyan okos ember, mint Roosevelt, már világosan láthatta: itt nagy a veszély, itt a veszély küszöbön áll. Azonnal írt a Bureau of Standards (az Egyesült Államok hivatalos laboratóriuma) vezetőjének, Brix dr.-nak: „Tessék egy ülést összehívni, hogy a levél tartalmát jól megbeszéljék!” Szilárd, Wigner, Fermi mellett engem is meghívtak erre az ülésre. De Fermi azt üzente: nem jön. Ő már járt a flottánál, ahol nem hallgattak rá, neki ebből elege volt. De tudták, hogy én még 1932-ből ismertem Fermit, aki akkor olyan szívélyesen meghívott. (Igaz, akkor én őt többször megvertem ping-pongban. Nagyon udvariatlanul. Ő csak egyszer vert meg, mert én akkor bal kézzel játszottam. És amikor ezzel a győzelmével büszkélkedett, a bal kezemet mutattam neki. Mégsem haragudott meg rám.) Hát engem küldtek, hogy beszéljem rá Fermit: jöjjön el az ülésre. „Nem jövök ”„Jöjjön! ”„Nem jövők Miért jöjjek? Ami mondanivalóm van, az egyszerű. Azt te is megmondhatod nekik.” Hát elmentem az ülésre, mert előléptettek: már nem Szilárd sofőrje voltam, hanem Fermi hírvivője. Ott ültünk. Volt ott egy magas rangú tiszt Aberdeenből, aki egy betűt nem hitt el nekünk. Azt mondta, hogy ő nem hisz ilyesmiben, Ő a halálsugarakban sem hisz – persze akkor még nem voltak lézerek. „Nálunk Aberdeenben – mondá – van egy kecske, ami egy 3 m-es kötéllel oda van kötve egy cövekhez. 10 000 dollárt kínálunk akárkinek, aki ezt a kecskét egy halálsugárral megöli. De a kecske ma is él és virul. És különben is – mondá – a háborúkat nem az nyeri, akinek jobb fegyvere van. Háborút az nyer, akinek igaza van.” Ezt nagyon kellemes volt hallani egy tiszttől, de voltak némi kételyeink. Hitlernek és Sztálinnak igaza volt Lengyelországban!? Mindenféléről beszéltek, végén rám került a sor. Ekkor elmondtam a mondókámat. Azt mondtam: „Én Fermi üzenetét hozom: a munkához grafit kell. A grafit ugyan olcsó, de nekünk tiszta grafit kell, nagyon tiszta, és azt így kitisztítani bizony nem olcsó mulatság. Mi az egyetemeken dolgozunk, bennünket nem kell fizetni. De a tiszta grafitra pénz kell, az első évben, kérném tisztelettel, 6000 dollár.” Az ülés után Szilárd majdnem megggyilkolt engem, amiért ilyen keveset kértem, de a 6000 dollárt megkaptuk. Ez volt az atomenergiaprogram első évi költségvetése. Mindennek egy kicsit több értelme volt, mint ami első pillanatra látszana. Mert hát mi történt ezenközben Németországban? Németország Mindezt a németek is látták. Ők a vállalkozás fejének a legjobb emberüket tették meg, Heisenberget, aki a tanárom volt. A németek is igyekeztek reaktort építeni. A németek is gondoltak arra, hogy ezen célból a neutronokat le kell lassítani, és erre a grafit volna jó. Egy nagyon jó fizikusuk, Bothe megmérte a grafit neutronabszorbciós hatáskeresztmetszetét, és azt találta, hogy az túl nagy. Valahogy nem gondoltak arra, hogy nagyon tiszta grafitot használjanak, akkor talán megy a láncreakció. Helyette sokkal nehezebb megoldást választottak: nehézvízzel kezdtek dolgozni. Itt van egy megjegyzésem. Heisenberg a tanárom volt. Amit mondani fogok, az talán szubjektív, mert a tanáromat, Heisenberget, aki a kvantummechanikának talán legfontosabb részeit kidolgozta, én nagyon tisztelem és nagyon szeretem. 1939 nyarán ő Amerikába látogatott. Sokan – én is – kértük őt: maradjon. De ő azt mondta: „Ha a fivérem egy ezüstkanalat lopott, azért ő mégis a fivérem.” Sajnos, Heisenbergnek nem volt igaza. Amit az ő fivérei, a német nácik csináltak, az egymilliószor több volt, mint kanállopás. Ezért Heisenberg drágán fizetett. De ő jó német volt, és otthon maradt. Egész életemben nem ismertem senkit, aki jobban törekedett volna arra, hogy tökéletes munkát végezzen, mint ő. Heisenberg hibákat akkor sem vétett, amikor zongorázott. És ha fizikáról volt szó, akkor ott hiba nem lehetett. De akkor Heisenberg miért nem mondta Bothénak: „Ez a kísérlet fontos! Biztos vagy benne, hogy ez a grafit valóban tiszta?” Meg vagyok győződve, hogy Heisenberg szabotált. Nemcsak azt mondom, habár talán ez az igazság, hogy Heisenberg ezúttal nem igyekezett annyira, mint rendesen szokott; én ezt nem hiszem.


Heisenbergnek egészen más volt a természete, a karaktere. Nem volt egyszerű, de erős és világos jellem volt. Én azt hiszem, hogy Heisenberg szabotált. Miután a nácik elfoglalták Koppenhágát, Bohr halálos veszedelemben élt. Később el is menekült hozzánk Amerikába. Mielőtt elhagyta volna Dániát, Heisenberg – akiben a nácik igazán nem bíztak, majdnem koncentrációs táborba került – elment Bohrhoz. Miközben a Karlsberg kastélyban beszélgettek – ahol Bohr lakott –, Heisenberg azt mondta: „Én a hazámnak dolgozom a háborún, és ez jó.” Azt hiszem, ezt Heisenberg azért mondta, mert tudta, hogy amit ott négy fal között mond, azt a nácik lehallgatják. Mindezt jó barátomtól, Heisenberg közeli barátjától, Karl Friedrich von Weizsäckertől tudom. Később sétálni mentek a kertbe. Ott azután Heisenberg ezt mondta Bohrnak: „Én a magenergián dolgozom, és remélem, hogy nem sikerül. Azt is remélem, hogy az amerikaiaknak sem fog sikerülni.” Miért mondta? Heisenberg nem akarta, hogy eredménye legyen. Ezt még másképpen is alá tudom támasztani. Amikor 1945 tavaszán a nácikat legyőztük, az angolok kb. 10 elsőrangú német fizikust elvittek egy egész szép farmra Angliába. Ott tartották Őket hónapokig. Lehallgatták a beszélgetéseiket, de nagy titokban tartották a lehallgatás tényét, főleg pedig azt, hogy a németek mit mondtak egymásnak. Csak két évvel ezelőtt hozták nyilvánosságra a lehallgatott beszélgetések szövegét. Ebből szereztem egy példányt. Különösen azt akarom elmondani, mi történt, amikor ezeknek a német tudósoknak augusztus 6-án megmondták, hogy ledobtunk egy atombombát Hirosimára. A németek nem hitték: „Hogy lehetett? Az amerikaiak egy reaktort dobtak le?” Pár óra múlva Heisenberg megbeszélésre hívta a barátait: „Ez bizony egy atombomba volt, és egy atombomba így meg úgy működik „ Nagyon érdekesnek és fontosnak találom, hogy itt Heisenberg megint elkövetett egy hibát. Leírta, hogyan működik egy atombomba, és azt mondta: „Az atombombának nagy a hatásfoka, mert belőle magas hőmérsékleten gyorsan eltávozik a sugárzási energia. Ezért az összehozott töltet együtt maradhat, a neutronok tovább tudnak szaporodni, további maghasadásokat képesek gerjeszteni.” Amikor én ezen dolgoztam, ugyanez volt az elképzelésem. Pár nap múlva azonban rájöttem, hogy ez nem igaz. Rájöttem, hogy az opacitás valószínűleg elég nagy ahhoz, hogy az energiát benntartsa, ezért ez a gyors hőleadás nem lép fel. A bomba a sok hőtől felhevül és szétmegy, a láncreakció hamarabb megakad. A mi munkánk során ezt a problémát én vetettem föl. Megegyeztünk Oppenheimerrel, a Los Alamos-i laboratórium igazgatójával, hogy az energia kiszivárgása valószínűleg nem jelentős, de ebben nem lehettünk egészen biztosak. Mivel nekünk sok egyéb dolgunk volt, Oppenheimer azt ajánlotta, menjek el és keressek embereket, akik ezt jól kiszámítják. Meg is tettem. A számítást egyik barátom végezte el két diákjával, de nekem nem volt szabad megmondanom, mi célból. Ő azonban megkérdezte: „Milyen hőmérsékleten számoljunk?” Amikor megmondtam, látszott az arcán a sokk, a megdöbbenés, de nem szólt egy szót sem, nem kérdezett. Tudta, hogy miről van szó, de én nem mondtam meg neki. Ő sem mondta meg nekem, hogy mit gondol róla. A titoktartásnak ez is része volt annak idején. Hogy visszatérjek Heisenberghez: egy olyan rendkívüli fizikus, mint Heisenberg, elkövette ezt a hibát. Márpedig biztosan hiba volt, mert ő a többi németnek biztosan az igazat akarta mondani. Ha ő ezen – már korábban – egy hétig gondolkozott volna, rájött volna a hibára. Ő tudta, hogy van elég energia az atombombarobbanásra, de a részletekről Hirosima előtt valójában nem gondolkozott. Ez a téma őt nem foglalkoztatta igazán. Ez nem volt olyan feladat, amit ő meg akart oldani. Még egy kérdés maradt. Talán fölösleges, de megemlítem. Vajon a háború után miért nem mondta, hogy ő szabotált? Én csak azt mondhatom, ami szerintem Heisenberg jelleméből egyértelműen következik. A háború vége előtt ezt bevallani halálos ítélet lett volna. A háború vége után ezt bevallani dicsekvés lett volna. Heisenberg barátai közül sokan voltak a nácik ellen. Néhányan a nácik mellett voltak. Bizonyára akadtak olyanok is, akik nem egészen határozták el magukat. Heisenberg úgy maradhatott becsületes és tiszta, ha erről a háború után egy szót nem szól. Nem is szólt. Pár évvel később meghalt, úgy tudom, tüdőrákban. Weizsäckertől tudom, hogy Heisenberg halála előtt ennyit mondott neki: „Megbánnivalóm nincs.” Nekem is ez a véleményem: nem volt megbánnivalója. Los Alamos Mi Amerikában dolgoztunk és eredményre jutottunk. Ez jórészt az implózió ideájának köszönhető, amiben a Los Alamosba gyakran ellátogató Neumann Jancsi számításainak nagy szerepe volt. Sokat segített, hogy ő a legújabb számítógépekkel dolgozott. Mindezen munkában magyarok is dolgoztak. Néha olyan vélemények


terjedtek, hogy mi magyarok egymás között túl sokat beszélünk magyarul, és ezt rossz néven vették. De ez nem volt igaz. Én Jancsival akkor beszéltem magyarul, ha egyedül voltunk. Történt egyszer, hogy Groves tábornok nagyon fölháborodott, mert hallotta, amint két gyerek magyarul beszélt Los Alamos közepén. De Los Alamosban egy magyar gyerek sem volt! Kik lehettek? Kiderült, hogy a svájci Felix Bloch két fia beszélt schwizerdütschül, de ezt Groves nem tudta megkülönböztetni a magyartól. Mire Los Alamosban elkészültünk, Hitler már öngyilkos lett. Chicagóban a plutónium előállításán dolgoztak, az ö munkájuk már hamarabb befejeződött: Hanfordban (Washington államban) már megépültek és működtek a plutóniumtermelő reaktorok. Szilárd, Frank és néhány más jó fizikus meghányták-vetették, hogy most mit kellene tenni. Szilárdtól kaptam egy levelet: „Mi azért dolgoztunk, hogy a nácik ne előzzenek meg. De a náciknak vége. Ha mi most ezt az új fegyvert úgy használjuk, hogy sok embert megölünk vele, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Jobb lenne az atomkorszakot valamiképp úgy elkezdeni, ami jobban megfelel a mi elveinknek. Kérelmezzük az elnöktől, hogy az atombombát ne használjuk azonnal a japánok ellen. Inkább mutassuk meg nekik, talán megadják magukat. Aláírná-e ezt a kérelmet, gyűjtene-e erre további aláírásokat?” Én aláírtam volna, de aláírásokat gyűjteni nem mertem anélkül, hogy ne kérdeztem volna meg Oppenheimert, a Los Alamos-i laboratórium vezetőjét. Oppenheimer jó fizikus volt, azt mindnyájan tudjuk. Born és Oppenheimer munkája az energia megoszlásáról az atommagmozgás és elektronmozgás között csak az első volt a sok jó munka közül. Ő csinált politikát is, és mint a laboratórium igazgatója, hihetetlen munkát végzett. Eredményeink több száz ember ötletein múltak és azon, miként kivitelezték azokat. Oppenheimer tudott minden egyes embernek hibáiról és eredményeiről. Ismerte azt is, mi van bennük belül, a hibák és sikerek mögött. Egyénisége mindenkire személy szerint nagy befolyással volt. Elmentem hozzá és megmutattam neki Szilárd levelét. Ezen a levélen azonban szemmel láthatólag megharagudott: „Hát mit tud a Szilárd? Mit tud a Frank, hogy ilyen politikai kérdésekbe ártja magát? Washingtonban elsőrangú emberek dolgoznak ezen, akik értik a japánokat, ők tudják, hogy mit kell csinálni. Mi, technikai emberek, mérnökök, tudósok maradjunk a mi szakmánknál, ne beszéljünk bele a politikába.” Nagyon sajnálom, hogy engem Oppenheimer akkor meggyőzött. Írtam egy levelet Szilárdnak: „Dolgozni akartam az ügy érdekében. De tudom, hogy a döntés milyen nehéz, ezért inkább annál kell maradnom, amihez értek” Leveleinket cenzúrázták. Tudtam, hogy a levelem majdnem biztosan Oppenheimer szeme elé is fog kerülni, ezért nem említettem benne az Oppenheimerrel folytatott beszélgetésemet. Nekem a történtek személyesen sokat jelentenek. Láttam, hány ember halt meg Hirosimában. Pár hónappal később megtudtam, hogy Oppenheimer személyesen részt vett egy hivatalos zártkörű tanácskozáson. Négy fizikus volt ott: Oppenheimer, Fermi, Compton és Lawrence. Ezt a tanácskozást később Compton megírta könyvében, amelynek címe: Atomic Quest. Leírta, hogy Fermi ezen ülésen nagyon óvatos volt. Fermi általában úgy érezte, hogy a többséggel kell tartania, mert nem értett az amerikai politikához. Fermi tehát nem beszélt. Compton és különösen Lawrence amellett volt, hogy az atombombát meg kell mutatni. Oppenheimer végül is mindenkit rábeszélt, hogy azt jelentsék: a bizottság véleménye szerint az atombombát azonnal használni kell. Nekem azt ajánlotta, hogy én és mások ebbe ne szóljunk bele. Ez engem befolyásolt. Közben ő ebben az ügyben aktívan egy határozott pozitív nézetet képviselt! Mindehhez hozzá kell fűznöm két megjegyzést. Az egyik: akármit tettem volna akkor, az nem számított volna. A másik (kevésbé világos, de ugyanolyan biztos): amit Oppenheimer és amit ez a négy fizikus ajánlott, az sohasem került Truman elnök szeme elé. Amit ajánlottak – ma azt hiszem – nagy hiba volt, de ami történt, ettől a hibától függetlenül történt meg. Egy másik barátom, Lewis Strauss (aki később az Atomenergia Bizottság elnöke lett) írt egy könyvet: Men and Decisions. Abban van egy fejezet Hirosimáról. Szinte elég, ha megmondom a fejezet címét: A thousand years of regret. Ezer évig kell bánnunk, ami történt. Sajátos, hogy Lewis Strauss általában a fegyverek kifejlesztése mellett volt, ezt a bombázást azonban nem helyeselte. Oppenheimer viszont, aki a háború után minden további fejlesztést azonnal le akart állítani, a bomba ledobása mellett volt. A Los Alamosban dolgozó fizikusok 95%-a úgy vélekedett, mint Oppenheimer: használni akarták a fegyvert, utána pedig teljesen le akartak állni. Legtöbbjük számára a fegyverek létrehozása és használata szükségképpen együtt járt. Viszont voltak olyanok, akik ki akarták fejleszteni az erőt, de korlátozni kívánták az erő használatát. Ez lett az én álláspontom is. Ez a vélemény azonban akkoriban minoritás volt. Tovább mondom, hogy mit olvastam Lewis Straussnál és másutt. Japán


Japánban a legfontosabb ember Hirohito császár volt, és ő a háború ellen lépett fel. Június végén vagy július elején Moszkvába küldte egyik rokonát, Fomamiro Konomye herceget egy békeajánlattal. Az ajánlat alig különbözött attól, ami a végeredmény lett: „Csak egy föltételünk van: a császár maradjon meg a trónján. Egyébként mi Japánban mindent megteszünk, amit az amerikaiak akarnak.” Az amerikai hadiflotta már a háború előtt egy nagy sikert tudhatott a magéának: megfejtette a japánok titkos kódját. Ezt a japánok később megváltoztatták. De amikor a szabályokat megváltoztatják, erről minden parancsnokságot értesíteni kell, és ez csak a régi titkos kódon történhet. Ily módon az amerikai flotta az egész háború alatt követni tudta, hogy a japánok mit mondanak egymásnak. Lewis Strauss akkor a flottában szolgált. A flotta és ő tudta, hogy Fomamiro Konomye Moszkvában békét kért. Megbízható forrásból tudom, hogy sem az Oppenheimer-csoport ajánlása, sem a flotta értesülése nem jutott el Truman elnökhöz. Truman június közepén Potsdamba utazott. Ott értesült arról, hogy első atombomba-kísérletünk sikerült. Tudta, hogy Európa rettenetes háború után egy rettenetes télnek néz elébe. Talán egész Európa kommunista lesz. Amerikának segíteni kell, de Amerika nem – vagy alig – segíthet, amíg a japánokkal harcolunk. A háborút gyorsan be kell fejezni. Itt van egy új fegyver, azt használni kell. Ezt egyedül határozta el. Nem egészen egyedül. Egy embert megkérdezett, egy okos embert: Churchillt. Ő is ezt mondta. Megtörtént a döntés – én ezt sajnálom. Képzeljük el – mint én elképzeltem, túl későn ugyan, és annak lehetősége nélkül, hogy erre befolyásom lehetett volna –, hogy az első atombombát a Tokiói-öböl fölött dobtuk volna le, és az 10 000 méter magasságban robbant volna föl. Megcsinálhattuk volna, egy esti órában 10 millió japán látta volna, miként lesz az esti sötétségből déli világosság – és haláleset sem történt volna… Azt is tudjuk most, miután a bombát ledobtuk, hogy ennek mi volt a hatása Japánban. Japánt akkor egy kis kabinet kormányozta: hat ember. Okinawa után mindenki tudta, hogy Japán elvesztette a háborút. A kabinetben hatból három feltétlen békét akart, a másik három „tovább akart küzdeni egy jobb békéért”. És Hirosima egyetlen szavazatot nem változtatott meg, maradt a 3:3 arány. Ez az állásfoglalás került a császár elé. Ő írt egy beszédet, hogy azt másnap elmondja Japánnak és a világnak. De a háborúpárti generális követői puccsot csináltak: bezárták a császárt, keresték a beszédet, de nem találták. A puccsot végrehajtó csapat főnöke háborút akart, de hű volt a császárhoz. Nem helyeselte a császár elleni erőszakot: leállította a puccsot. Hirohito császár Nagaszaki bombázása előtt megírta fegyverszüneti beszédét. Azt hiszem, hogy nem volt szükség a hirosimai bomba ledobására. Abban biztos vagyok, hogy nem volt szükség a nagaszaki bomba ledobására. Elhangzott a császári beszéd: „Mi, japánok tegyük meg a lehetetlent – kérjünk békét!” Békét kértek. A generális pedig, aki visszavonta embereit a császári palotából, hazament és öngyilkos lett. Ha a császár látta volna a bomba hatását, ha megmondtuk volna a japánoknak: adják meg magukat, mert máskülönben két hét múlva ilyen fegyver embert fog ölni – biztosra veszem, hogy a békét elérhettük volna emberélet vesztesége nélkül. Hirosima után A háború úgy ért véget, hogy nem kellett több millió amerikai katonának Japánba mennie, nem kellett Japánt megtámadnunk, ebben a támadásban nem kellett százezer amerikainak meghalnia, a japán életveszteségnek nem kellett hihetetlen arányúvá válnia. Egy borzasztó háborúnak vége volt, és ez minden más gondot elfedett. De múltak az évek, és az emberek félni kezdtek. Hirosima előtt talán ezer ember tudta, mi fog történni. De Hirosima után sok ezer, sok millió embernek nem volt fogalma, hogy miként történhetett ez a csoda Hirosimában. Nem is lehetett nekik megmagyarázni, mert az embereket rászoktatták, hogy amit 5 perc alatt nem értenek meg, azt nem is lehet megérteni. Pedig 2 órát is kellett volna hallgatni, hogy megértsék: mi egy atom és mi egy atommag. De hát ki csinál ma ilyesmit? A sajtó megmagyarázhatná. De a szenzáció és a félelem sokkal jobban beleillett abba, amit a sajtó oly könnyen csinál. A kis félelemből egyre több félelem fakadt. Félni kezdtek az atommagtól, a sugárzástól. Ma megtiltunk olyan sugárzást, ami alig több annál, mint amit mindenki kap. És nem maradt ennyiben. Később elkezdtünk félni olyan anyagoktól, amik elpusztítják ugyan a káros bogarakat és szúnyogokat, de talán embernek is ártanak. Azután elkezdtünk félni a széndioxidtól és a freontól anélkül, hogy alaposan megvizsgáltuk volna, van-e komoly ok erre a félelemre. 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Malthus 200 évvel ezelőtt – amikor még csak 1 milliárd ember élt a világon – megmondta, hogy ebből a nagy népesedésből baj lesz. Azóta több mint ötszörösére nőtt a Föld népessége, és közben az emberek jóléte emelkedett. Az emberek termékenysége nagy. Az emberek leleményessége még nagyobb. Én szeretem az embereket. Ha minden másodpercben három gyerek születik, Isten áldja meg. Ha használjuk a leleményességünket, mindannyian megélünk. Én egytől félek: azoktól, akik félnek. Roosevelt már a depresszió idején megmondta: „We need not fear anything but fear!” A félelemtől kell félni. A mi társadalmunk, a Nyugat, Amerika, Németország és Magyarország sem élhet békességben, ha nem használja föl a technika gyorsuló fejlődésének eredményeit. De amíg félünk, nem merjük használni. Azt hiszem, hogy Hirosima nagyon komoly hiba volt. Ezt fontos megértenünk. Meg kell értenünk, hogy nekünk a tudományban, az egyetemeken, az iskolákban három nagy föladatunk van: az ismereteket minden körülmények között növelnünk kell, az ismeretek alkalmazását pontosan ki kell dolgoznunk, és harmadszor: amit kitaláltunk, azt alaposan meg kell magyaráznunk. Eddig tart a mi felelősségünk. A döntést egy demokráciában a népnek kell hoznia, a gyakorlatban azoknak, akiket a nép erre megválasztott. Ebben nekünk segítenünk kell, fölvilágosítanunk kell. Pesszimista az, akinek mindig igaza van, de nincs öröme benne. Az optimista olyan ember, aki úgy gondolja, hogy a jövő bizonytalan. Állítom, hogy optimistának lenni kötelesség, mert ha – Heisenberg tanítványaként is – elhiszem, hogy a jövő bizonytalan, akkor megnő a felelősségünk, hogy ebben a bizonytalanságban azt tegyük, amit legjobbnak látunk. Így a jövő, amit megalkotunk, jobb lesz. Ebben a jövőalkotásban nagy az értelmiség, nagy az egyetem szerepe. A tudásnak elvi határai nincsenek, és annak nem is szabad korlátokat szabni. A végleges döntésnek a tudás alapján kell megtörténnie. Ha mi ezt Magyarországon megértjük, ha az atomenergia, biokémia új lehetőségeit fölkutatjuk, ha azt energia-termelésre és mezőgazdaság-fejlesztésre alkalmazzuk, Magyarország sokkal könnyebben úrrá lesz mai gondjain. Ebben nagy lehet a szellem munkásainak a szerepe, ha világosan megértik: az ő feladatuk a tudásgyarapítás és a tanácsadás. A döntés felelőssége végeredményben csak a nép kezében lehet. Az előadás szövege időközben megjelent a Fizikai Szemle 1994/1. számában. (A szerk.) * Teller Ede, az Eötvös Társulat tiszteleti tagja székfoglaló előadásának szövege, melyet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Gólyavárban tartott 1993. november 25-én.

2. Képek




1. Roosevelt elnök és Churchill miniszterelnök kézjegyével ellátott emlékeztetõ VIDA István Roosevelt elnök és Churchill miniszterelnök kézjegyével ellátott emlékeztető 1944. szeptember 19-én készült az alábbi emlékeztető az atomtitok kezelésének problémájáról, két példányban. Az amerikai példány Roosevelt halála után nem került elő. A potsdami konferencia idején, 1945. július 8-án Stimson amerikai hadügyminiszter kérésére Churchill az amerikai kormány rendelkezésére bocsátotta. DOKUMENTUM Szigorúan titkos (Hyde Park, 1944. szeptember 19.) Aide-memoire az elnök és a miniszterelnök megbeszéléséről. Hyde Park, 1944. szeptember 18. Tube Alloys* 1. Azt a javaslatot, miszerint tájékoztassuk a világ közvéleményét a Tube Alloysról tekintettel ellenőrzésére és használatára vonatkozó várható nemzetközi egyezményre, nem fogadjuk el. Az ügyet továbbra is a legszigorúbb titoktartással kell folytatni; de ha a „bomba” végül is rendelkezésre áll, azt gondos mérlegelés után használni lehet a japánok ellen, akiket azonban figyelmeztetni kell, hogy a bombázás mindaddig meg lesz ismételve, amíg le nem teszik a fegyvert. 2. Az Egyesült Államoknak és az angol kormánynak Japán veresége után is folytatnia kell a teljes együttműködést a Tube Alloys kifejlesztése érdekében mind katonai, mind kereskedelmi célokra, hacsak és amíg a programot közös megegyezéssel be nem fejezik. 3. Érdeklődni kell Bohr professzor tevékenységét illetően és lépéseket kell tenni annak biztosítására, hogy ő is felelős azért, hogy ne szivároghassanak ki információk, különösen az oroszoknak.** F(ranklin) D. R(oosevelt) W(inston) S. C(hurchill) * Az atombomba fedőneve. ** Niels Bohr dán atomtudós, akit az USA-ban a háború alatt bevontak az atomkísérletbe, vagy legalábbis tudott a kísérletekről, Felix Frankfurter főbíró közvetítésével 1944 nyarán találkozott Roosevelttel, s előadta az atomtitok kezelésével kapcsolatos elképzeléseit. Bohrnak az volt a véleménye, hogy az atomfegyver előállítását célzó kísérletek tényét azonnal nyilvánosságra kell hozni, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak a náci Németországra, s a háború után pedig az atomenergia felhasználását a béke fenntartása érdekében nemzetközi, elsősorban angol–amerikai ellenőrzés alá kell helyezni. Bohrt meghívták a Szovjetunióba is, de az amerikai kormány nem járult hozzá kiutazásához, nehogy az atomkutatással kapcsolatos eredmények kiszivároghassanak. (Megjelent: Foreign Relation of United States. The Conference of Quebec. 1944. Government Printing Office. Washington, D. C. 1972. pp. 492–493.)


1. Életrajzok. Enrico Fermi, Lord Rutherford, Szilárd Leó, Teller Ede Életrajzok ENRICO FERMI (Róma, 1901 – Chicago, 1954) Olasz fizikus. 1927-ben Dirackal együtt kidolgozta az elektronokra alkalmazható statisztikát, és Paulival közösen közreadta a neutrino-elméletet. (Megállapították, hogy az atommagok bomlását a lassú neutronok okozzák.) 1938-ban fizikai Nobel-díjat kapott. 1942-ben ő építette meg az első atommáglyát, amely urániummal és grafittal működött. LORD ERNEST RUTHERFORD of NELSON (Nelson, Új-Zéland, 1871 – Cambridge, 1937) Angol fizikus. 1906-ban kimutatta, hogy az alfarészecskék hélium-atommagok. (E részecskék vékony lemezeken történő áthaladása során, az alfaszórás vizsgálataival bizonyította az atommag létezését.) 1908-ban kémiai Nobel-díjat kapott. 1919-ben elsőként végzett mesterséges magátalakítást, amikor nitrogénből oxigént állított elő. 1930-ban Soddyval közösen kidolgozta a radioaktív átalakulások törvényét. SZILÁRD LEÓ (Bp., 1898 – La Jolla, Kalifornia, 1961) Magyar származású, amerikai fizikus. Tanulmányait Berlinben fejezte be, Max von Launénél doktorált. Termodinamikával, majd információelmélettel foglalkozott. Tanulmányozta a neutronokkal kiváltható magreakciókat. Az uránhasadás felfedezése után (1938) számításai alapján megállapította, hogy az urán hasadása során egynél több neutron is keletkezik, ezért fennáll a láncreakció lehetősége. Az első atommáglya megépítésével (1942) Fermivel együtt bizonyította fenti elmélete helyességét. Kidolgozta az uránium metallurgiai feldolgozását. Einsteinnel közösen megalkotta a folyékony fém elektromágneses szivattyúzásának eljárását. Irodalmi tevékenységet is folytatott a nukleáris fegyverkezési verseny megállításáért. TELLER EDE (Bp., 1908) Magyar fizikus. Tanulmányait Németországban végezte, 1935-től az USA-ban él. Több amerikai egyetem tanára, kutatólaboratóriumok vezetője volt. Főként magfizikával foglalkozott. G. Gamowval kidolgozta a bétabomlás elméletét. Fontos szerepet játszott az amerikai hidrogénbomba megalkotásában.


1. Nyilas uralom Magyarországon. A hatalomátvétel elõzménye ÉVFORDULÓ ROZSNYÓI Ágnes Nyilas uralom Magyarországon A hatalomátvétel előzménye A magyarországi jobb- és szélsőjobboldali pártok és mozgalmak a húszas-harmincas években egymástól alig különböző programmal jelentkeztek. Számosan voltak, de „a korai elmúlás bélyegét hordozták homlokukon” – írta Budaváry László: Zöld bolsevizmus c. kiadványában. Ezek közül a legkisebbek közé tartozott Szálasi Ferenc A Nemzet Akaratának Pártja is, mely mindössze néhány katona- és rendőrtisztből, Pest környéki kistisztviselőből állt. Szálasi jól képzett vezérkari tiszt volt, telve politikai ambíciókkal. Ezt nem nézték jó szemmel a vezérkarban, ezért 1935-ben maga kérte nyugdíjazását, hogy elhivatottságának éljen. 1929–1935 között megírta A Magyar Állam felépítésének terve, A cél és követelések és az Út és cél c. műveit. Ezek lényegében nem tartalmaztak többet, mint a jobboldali politikai és gazdasági elméletek kompilációit, de feltűnnek bennük a jellegzetesen zavaros nyelvi fordulatok és az agresszív hangvétel. 1935-ben kinyilvánította, hogy az államot „egyetlen koponyának” kell irányítania, kidolgozta a hungarizmus „ideológiai rendszerét”, „szocialnacionalét” és „aszemitizmust” hirdetett. Szálasi későbbi írásaiban már lényeges új elemeket nem találni. Fegyház és betiltás 1936-tól Szálasi kapcsolatot keresett és talált a nácikhoz. Németországba utazott, hogy támogatást szerezzen mozgalmának. Új reményekkel telve, nagy lendülettel vetette be magát és pártját a jobboldali pártok versengésébe. Járta az országot, 7-800 községet keresett fel, hogy híveket szerezzen. Részt vett Porvázon egy időközi választáson is, ahol csúfosan megbukott. Ezután sértődötten írta, „elvetjük a parlamentben való szereplésnek még a gondolatát is… Szabad csatamezőn fogjuk a magyarok ellenségeit harcra kényszeríteni.” „A magyar nép parancsuralmát akarjuk” – hirdette többek között. E megnyilvánulásaiért 10 hónapi fegyházra ítélték és pártját betiltották, „az állam és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett gyanúja” miatt. Szabadulása után – 1937-ben – sorozatos tárgyalások eredményeként sikerült ideig-óráig megteremtenie több jobboldali párt fúzióját, és így a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot megalakítania. Eleinte a feloszlatott pártok vezetői is helyet kaptak a vezérkarban, de Szálasi hamarosan félreállította őket. Ezzel a manőverrel ugyan több lett a nyilas képviselő a parlamentben, de a párt jelentősége nem nőtt meg. 1938-ban, az Anschluss után, előretörlek a nemzetiszocialista pártok. A nyilas mozgalom „vegyes összetételű tömegpárt lett, melyben az alsóbb néprétegek is szerephez jutottak. Helyet kaptak az üres szólamok, a demagógia és a műveletlenség” – állapította meg Borbándi Gyula közíró. Szálasi igyekezett személyét és mozgalmát elfogadtatni a Kormányzóval. Hiába hangoztatta azonban „megrendíthetetlen hűségét” Horthyhoz – ez nem sikerült. Sőt, 1938 augusztusában – pártjának állandó botrányai miatt – 3 évi fegyházra ítélték, most már nem a társadalmi rend felforgatásának „gyanúja” vádjával, hanem annak „megsemmisítésére irányuló bűntett” elkövetéséért. A Magyar Nemzeti Szocialista Pártot betiltották. Amíg a „vezér” börtönben volt, addig Hubay Kálmán jobboldali újságíró vette át az irányítást. Az előző vezérkar többségének háttérbe szorításával, de Szálasi néhány régi hívének bevonásával Nyilaskeresztes Párt néven újjászervezte a mozgalmat. Kihasználta Szálasi félreállítását, de felhasználta „mártíriumát”. A gyűléseiket ügyes hatáskeltéssel, teátrális külsőségek között (pl. Szálasi számára mindig fenntartottak egy üres széket) rendezte meg. Az 1939. májusi választások előtt a kormánypárt jobboldala is támogatta a nyilasokat. Ennek és a külső, főleg Németországból származó anyagi támogatásnak, valamint a felfokozott agresszivitású, szociális demagógiát harsogó kampánynak váratlan eredménye volt a nyilaskeresztes mozgalom nagy választási győzelme. A


szélsőjobboldal közel 50 mandátumot szerzett, melyből 31 a nyilaskereszteseké volt. Hubay Kálmán szervezésének eredményeként Szálasi nélkül értek el a maguk számára is meglepő sikert. A választási győzelem után és ellenére szinte azonnal megkezdődött a párt belső bomlása, ami azzal is összefüggött, hogy 1940 szeptemberében Szálasi amnesztiával kiszabadult, és újult erővel hirdette eszméit. Szabadulása után röviddel kinyilvánította, hogy a Nyilaskeresztes Pártban „az egy akarat és felelősség kifejezése Szálasi Ferenc testvér, vezető testvér”. Mérhetetlen önbizalma megütközést keltett még pártjának tagjaiban is. A „láthatatlan” vezér helyébe az „érthetetlen” vezér lépett. A magyar kormánypolitika a németek számára olyan megnyugtatóan alakult, hogy nem volt többé szükség a szélsőjobboldalra. A kormánykörök érzékelték ezt a helyzetet, és azonnal ki is használták. Több nyilas vezetőt – Hubay Kálmánt, Gruber Lajost, Wirth Károlyt – letartóztattak, Kovarcz a börtön elől Németországba szökött. A németek magukra hagyták Szálasit, felismerték, hogy nem alkalmas érdekeik megfelelő kiszolgálására. Látták, hogy a mozgalomnak nincs „kormányképes” vezető rétege. 1943-ra a nyilas mozgalom mélypontra süllyedt. Míg 1941-ben 300 ezer, 1943-ban már 100 ezer alatt volt a tagok száma. „Tartalékban” 1944. március 19. után dr. Edmund Veesenmayer kormányalakítási tárgyalásai során, teljesen figyelmen kívül hagyta a nyilasokat. Ő Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártját, Winkelmann, a magyarországi SS- és rendőri vezető, Pálffy Fidél Baky László Magyar Nemzeti Szocialista Pártját támogatta. A nyilasok – meglepetésüket és sértődöttségüket félretéve – továbbra is keresték a kapcsolatot a németekkel, a hatalomból való részesedés reményében. E törekvésüket Veesenmayer a maga céljaira kívánta hasznosítani, a „Zuckerbrot und Peitsche” módszerének alkalmazásával. Nem kötelezte el magát, de valami halvány reményt azért megcsillantott előttük. A Lakatos-kormány időszakában (augusztus végétől) a németek – látva a magyar politika ingadozását, de a közvetlen cselekvés veszélyétől nem félve – nem utasították el olyan mereven Szálasi felajánlkozásait, bár még mindig csak a legvégső esetre tartogatták. Winkelmann a katonai vonalat a KABSZ-ot (Ney Károly) támogatta és továbbra is a Baky–Pálffy-csoporttal tartotta a kapcsolatot. Szeptembertől váltak gyakoribbá a német–nyilas tárgyalások, amit Kurt Haller, Veesenmayer helyettese irányított. Tőle kapták az első komolyabb biztatást a puccs előkészítésére. Amíg a palotában hetekre volt szükség a fegyverszünet előkészítésére, addig a nyilasok és a németek sokkal céltudatosabban láttak munkához. Szálasi kinevezte Kovarcz Emilt a nyilas fegyveres erők parancsnokává és megbízta a puccs előkészítésével. Október elején a német diplomácia már értesült a magyar békedelegáció moszkvai útjáról, azt viszont nem tudták, hogy a Moszkvában tárgyaló Faraghó Gábor vezette küldöttség október 11-én már aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Veesenmayer feladata – Magyarország kiugrásának minden eszközzel való megakadályozása – sürgőssé vált. Ugyanazon a napon, amikor Moszkvában aláírták a fegyverszünetet, a nyilasok számára végre elhangzott – sőt írásba is foglaltatott – az a régen áhított felhatalmazás, amely szerint a „Führer szemében Magyarország egyedül felelős személye a pártvezető”. A nácik a helyzet radikális tisztázására különböző terveket dolgoztak ki és két új megbízottat küldtek Budapestre, Bach-Zelewski SS-tábornokot katonai és Rudolf Rahn nagykövetet diplomáciai feladattal. A Budapest ellen tervezett német „Panzerfaust” akció keretében a főváros körül gyülekeztettek többek között két páncélosdandárt, egy nehézharckocsizó zászlóaljat, valamint egy páncélos-hadosztályt. Rahn, aki csak 13-án kapta meg a parancsot, abban állapodott meg Ribbentroppal, hogy az akció katonai végrehajtásának kezdete előtt még igyekszik Horthyt rábírni a németek további támogatására. Október 14-én érkezett Budapestre. Veesenmayer közölte vele, hogy a puccs végrehajtásáért mindketten a fejükkel felelnek. Ugyanazon a napon Veesenmayer és Rahn abban állapodtak meg Bach-Zelewskivel, hogy a katonai akciót a másnapi kormányzói kihallgatás eredményétől teszik függővé. A hatalomátvétel A kormányzó ügyetlen, rosszul előkészített kiugrási kísérlete és a fegyverszünet aláírásának ténye még a Horthyhoz hű minisztereket és a hadsereget is teljesen váratlanul érte. Október 15-én délben, a proklamáció elhangzását követően, tanácstalanságukban hibás lépéseikkel sok időt vesztettek. A németek éberen figyelték az 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

eseményeket és azonnali cselekvésre szánták el magukat. A kormányzóhoz hű tiszteket lefegyverezték, a nyilas tisztek igyekeztek a hadseregben átvenni a vezetést. Otto Skorzeny, aki sikeresen megszervezte Mussolini kiszabadítását, Hitler személyes utasítására álnéven Budapestre érkezett, és – éppen 15-én délelőtt – embereivel elraboltatta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst. Veesenmayer és Rahn a Várban ügyes taktikázással megakadályozták Horthy minden cselekvési lehetőségét. Délután már a rádióban elhangzott Vörös János vezérkari főnök hadparancsa, mely lényegében érvénytelenítette a proklamációt. 4 óra körül pedig már német tankok parádéztak Budapest utcáin, minden katonai akció nélkül. Ekkorra a nyilasok is mozgósították erőiket, Szálasit Winkelmann a német követségre vitte, ahol együtt volt már a nyilas és más szélsőjobboldali képviselők mintegy 20-25 főnyi csoportja (Reményi-Schneller, Jurcsek, Marton Béla, Szász Lajos stb.). Kovarcz Emil pasaréti főhadiszállásán gyülekeztek a kisebb-nagyobb nyilas csoportok, a nyilasok oldalára átálló vezérkari tisztek és katonai egységek. Német és magyar katonai raktárakból származó fegyvereket osztottak. Estére nyilas osztagok röpcédulákkal ontották el a várost, megszállták a rádiót, az elektromos műveket és más fontos stratégiai pontokat. Amikor nyilvánvalóvá vált a kiugrás csődje és a németek látták, hogy németellenes katonai akcióra nem kell számítani, Lakatos Géza miniszterelnök közvetítésével tárgyalásokat folytattak Horthyval. Ennek eredményeként Horthyt és családját német védelem alá helyezték. Ekkor, és csak ekkor döntöttek végleg Szálasi mellett, aki ez idő alatt a német követségen várta a fejleményeket. Este elhangzott a rádióban Szálasi – már október 1-jén elkészített – hadparancsa, de csak 16-án reggel ismertették vele az eseményeket. Veesenmayer átküldte Horthyhoz, akitől Szálasi miniszterelnöki kinevezését kérte. Erről a találkozóról mindketten eltérően nyilatkoztak. Horthy úgy emlékszik, hogy ő „kirúgta” Szálasit és azt tanácsolta neki: „neveztesse ki magát a németekkel”. Szálasi szerint a kormányzó arra kérte, hogy az ügyeket hozza rendbe, a „közjogi kérdéseket” tisztázza, és felhatalmazta, hogy „a nemzet érdekében és szolgálatában megfelelően” cselekedjék. Írásbeli nyoma ennek a találkozónak nincs, de nem volt kétséges, hogy a kormányzó a fia életéért engedni fog. 1944. október 16-án kiáltványban vonta vissza a proklamációt, és „a harc elszánt folytatását” rendelte el. A várbeli huzavonától türelmüket vesztett németek végül is Rahnt és Lakatost bízták meg a lemondási nyilatkozat megfogalmazásával, melyben a kormányzó Szálasi Ferencet bízta meg a „nemzeti koncentrációs kormány” megalakításával. Egy később Esztergomban előkerült forrás szerint Horthynak sikerült egy üzenetet eljuttatni Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, melyben megírta, hogy miután a németek „elfogták”, a tőle származó „minden nyilatkozat és aláírás kikényszerített”. Veesenmayer végre diadalmasan jelentette sikerét a látszólag alkotmányos – és a németek számára is meglepően, minden komolyabb incidens nélküli – átállásról és Szálasi hatalomátvételéről. A nyilasok euforikusan ünnepelték a hatalmat. Október 17-én már kormányalakítással foglalkoztak. Német nyomásra és a szélsőjobboldali koalíció jegyében Szálasi leghűségesebb emberei mellett (Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes, gróf Kemény Gábor külügy-, Vajna Gábor belügy-, Budinszky László igazságügy-, Kovarcz Emil a nemzet totális mozgósítására és harcba állítására kijelölt miniszter) helyet kaptak – Veesenmayer kívánságára – Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, Jurcsek Béla közlekedési-, Pálffy Fidél földművelésügyi, Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi, valamint Beregfi Károly honvédelmi miniszter és vezérkari főnök stb. Később voltak személyi változások, de a lényegen ez nem változtatott. Szálasiék – anélkül, hogy a régi adminisztrációs kereteket radikálisan szétrombolták volna – az államszervezetet a totális diktatúrára rendezték be. A németek ehhez szabad kezet nyújtottak és hozzásegítették őket az „őrségváltás” gyors végrehajtásához. Miniszterelnökként már 17-én, feleskette a honvédséget, elrendelte a totális mozgósítást, és november 3-án a Várban a Szent Korona előtt letette a nemzetvezetői esküt. Rozsnyói Ágnes és Szita Szabolcs cikke a Hadtörténeti Intézetben 1994. október 14-én, több hazai kutatóintézet által rendezett „A nyilas uralom Magyarországon” című tudományos ülésszakon elhangzott előadások szövege. (A szerk.)

2. Képek



1. Terror a hungarista államban SZITA Szabolcs Terror a hungarista államban Szálasi Ferencnek és híveinek hatalomra jutása a Horthy-rendszer mélypontja, véres epilógusa volt. Az államhatalom rövid idő alatt a nyilaskeresztesek kezébe került, a véres fasiszta terror, a szélsőjobboldali diktatúra eszköze és megtestesítője lett. A bomlás kihatott a hadseregre, a rendőrségre és a közigazgatás láncszemeire is. Szálasi ígéretét, „a nemzet totális hadba vetését”, az új egymilliós hadsereg felállítását, az új kötelezettségek garmadáját csak a legteljesebb erőszakkal lehetett valamennyire is teljesíteni. A totális mozgósítást az államapparátus nem tudta – számos helyen és több esetben nem is akarta – megvalósítani. A sok rendelet, a megújított parancsok, az egymást keresztező utasítások özöne növelte a zűrzavart. A lakosságtól pedig egyre távolabb állt a gondolat, hogy az érdekeivel ellentétes parancsoknak engedelmeskedjék. Párt- és állami szervezetek A hatalomátvétellel ismét aktivizált Nyilaskeresztes Párt immár szabadon működhetett. A náci ideákat és gyakorlatot követve a pártszerveknek együtt kellett dolgozni az államiakkal, de több oldalról ellenőrizhették azok tevékenységét. Az egyedüli legális pártba, mely tagjainak fegyveres hatalmat, gyors gazdagodási lehetőséget és mindenre kiterjedő védelmet biztosított, sokan jelentkeztek. Különösen megmutatkozott ez a szabad rablás lehetőségét felismerő lumpen elemek, az alvilág és a félrevezetett fiatalság soraiból toborzottaknál. A nyilas párttagság további előnyeihez volt sorolható, hogy a párttagokat kivonták a bíróságok hatásköréből. Kimondták, hogy bírósági ítélet ellenük kizárólag Szálasi hozzájárulásával érvényesíthető. Szálasiék kormányra jutása után a rezsim védelmét biztosító szervezetekben gyors személycserék sorozatát hajtották végre. Október 17-én újjászervezték az Állambiztonsági Rendészetet, a magyar Gestapót. A Hain Péter vezette szervezet tevékenysége a németek és nyilasok minden rendű és rangú ellenfelére kiterjedt. 26-án Szálasi utasítására létrehozták a Nemzeti Számonkérő Szervezetet (egykorú elnevezése Nemzeti Számonkérés Szervezete volt). Az Orendy Norbert csendőr alezredes parancsnoksága alatti organizáció Vajna belügyminiszteren keresztül Szálasinak tartozott felelősséggel. Nyomozásait a nyilas pártszervezetekre alapozta, személyi állománya a rezsim ellenségeit, de barátait is megfigyelte, követte, és a terror bármely eszközét bevetette ellenük. Részük volt számos hazafi életének kioltásában. A belső karhatalom politikai fegyveres szervezetei között hívták életre a tábori biztonsági szolgálatot. Feladatát „az ország hadműveleti területének közbiztonsága” feletti őrködésben határozták meg. A belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium felügyelete alatti testület a hátország, zömmel a civil lakosság elleni retorzió eszköze volt. A rezsim törvényeinek, rendeleteinek és parancsainak végrehajtása érdekében a tábori biztonsági szolgálat a csendőrségen és a rendőrségen kívül a Nyilaskeresztes Párt fegyveres alakulataira is támaszkodhatott. Közvetlen feladatait a katonaszökevények, hadiüzemek és a munkahadsereg munkásszökevényei, szabotálók, fosztogatók, partizánok, kémek, ellenséges ejtőernyősök és az ellenséggel bármilyen egyetértésbe bocsátkozók tevékenységének meggátlásában, a törvényes rend felforgatására irányuló mozgalmak megakadályozásában és elfojtásában, a kiürítési, áttelepítési munkálatokban való közreműködésben, tehát karhatalmi és rendészeti feladatokban határozták meg. Tagjait felkoncolási joggal ruházták fel. A szolgálathoz tartozók a következőkben nagy számban lőttek agyon katonaszökevényt, zsidó munkaszolgálatost, razziákon elfogott személyeket – gyakran elfogásuk színhelyén. Világnézeti karhatalom Szálasi – a kezdettől a rögtönbíráskodásra is alapozott – hatalmát meghatározó erővel a pretoriánusok gárdája, a „világnézeti karhatalom” biztosította. Miként az SS, a nyilaspárt fegyveres milíciája is több szervezettel rendelkezett, a legfontosabb ezekből a pártszolgálat volt. Olyannyira, hogy Szálasi ezt a szervezetet a honvédséggel, a rendőrséggel, és a csendőrséggel egyenrangúként tartotta számon. Szálasi e fegyveres törzsgárdájáról a rendőrségi vizsgálat már 1941-ben kimutatta, hogy állományának több mint egynegyede közönséges bűnöző volt.


A pártszolgálatot a Nyilaskeresztes Párt minden szintjén kiépítették. Tagjai több kiváltságot élveztek. Október 28-tól rendszeres fizetés mellett rabolhattak, gyilkolhattak – kedvük szerint. A pártszolgálatosok fegyverviselési jogot kaptak és megszervezték a helyi nyomozó, felderítő, kihallgató és számonkérő csoportokat is. Önhatalmúlag járhattak el – és a következőkben meg is tették – az általuk „rendnek” tartott, egyre tragikusabbá züllesztett közállapotok megteremtésében. A hatalom gyakorlásának első hetei után a nyilas párt fegyveres erejét be akarták építeni a közbiztonsági szervekbe. Az „átállítást” szolgálva, kiváltságos helyzetbe kívánták hozni, hogy a pártszolgálat pl. az ún. államvédelmi szolgálat leple alatt intézkedhessen a közigazgatás tisztviselői ellen. Törekvéseik aztán gyakorlattá váltak, mert egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a közigazgatásban vonakodva teljesítik, szabotálják a nemzetgyilkos parancsokat, mert a rendőrség, de a csendőrség szigorát is kevesellték. Vidéken a pártszolgálatosok helyenként megingatták a csendőrség addigi abszolút hatalmát, megdöbbentő módszereik nem egyszer megütközést, felháborodást keltettek. A hatalom gyakorlásának első hetei után a nyilas párt fegyveres erejét be akarták építeni a közbiztonsági szervekbe. Az „átállítást” szolgálva, kiváltságos helyzetbe kívánták hozni, hogy a pártszolgálat pl. az ún. államvédelmi szolgálat leple alatt intézkedhessen a közigazgatás tisztviselői ellen. Törekvéseik aztán gyakorlattá váltak, mert egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a közigazgatásban vonakodva teljesítik, szabotálják a nemzetgyilkos parancsokat, mert a rendőrség, de a csendőrség szigorát is kevesellték. Vidéken a pártszolgálatosok helyenként megingatták a csendőrség addigi abszolút hatalmát, megdöbbentő módszereik nem egyszer megütközést, felháborodást keltettek. A totális diktatúra gyakorlásában – a tiltakozásokkal és a nyilas pártvezetőktől érkezett alkalmi figyelmeztetésekkel mit sem törődve – a pártszolgálatosok nem ismertek határt. Korlátozás helyett november 25-én a felfegyverzett pártszolgálatot fegyveres nemzetszolgálattá alakították át. A rendeletben helyet kapott, hogy a katonailag szervezett fegyveres testület a közbiztonsági karhatalmi alakulatainak támogatásán felül arra hivatott, hogy a Szálasi személye körüli biztonsági szolgálatot ellássa, és biztosítsa a hungarizmus céljainak megvalósítását. A „nemzetvezető” az átkeresztelt testület jelentőségéről kijelentette: „kezébe van letéve az ország sorsának alakulása, ez a győzelem biztosítéka”. A Nemzeti Számonkérés Szervezete alá rendelt szolgálat főparancsnoka Návay Imre, helyettese Székessy István volt. Nemzetszolgálat és közigazgatás A nemzetszolgálat és a közigazgatás apparátusa közötti kapcsolatot rendeletileg és pártkörlevelekben szabályozták. Mindez azonban nem sokat használt, mert az országban a nyilasok önkénye okozta elégedetlenség nőttön-nőtt. Főként amiatt, mert ártatlan embereket brutálisan elhurcoltak, bántalmaztak. A tömeges letartóztatások híre a felsőbb nyilas vezetőkhöz is eljutott. Emiatt úgy rendelkeztek, hogy a letartóztatásokat a csendőrség hajtsa végre, így a felelősség nem a pártszervezeteket terheli. Inkább ezek arra törekedjenek, hogy a gyanús személyeket szemmel tartsák, menekülésüket megakadályozzák. A belügyminisztérium alá rendelt fegyveres nemzetszolgálat korlátozott jogállása a régi nyilas mozgalmisták növekvő elégedetlenségét váltotta ki. Decemberre zúgolódásukkal elérték, hogy a nyilas párt vezetői engedtek a nyomásnak és Olaszy Sándor parancsnokságával – a régi elnevezéssel – visszaállították a pártszolgálatot. A nyilas fegyveres testületek egymással való elbánását láthatjuk ekkor. A „kipróbált harcosok” jogainak visszaállítása odavezetett, hogy december 24-én a régi pártszolgálatosok leszámoltak Návayval és szervezetével. Mindezt Szálasi 1945. január 17-i rendeletével jóváhagyta és a nyilas pártnak a honvédelmi minisztériummal együtt kiadott 4. sz. rendelete deklarálta, hogy „a pártszolgálat katonai szolgálattal egyenrangú”. Közben a „számonkérő” szervezet a nyilas pártszervezetek bevonásával a még befolyása alatti országrészeken felderítőhálózatot létesített. Bárhol történt valami, arról értesülést, jelentést kapott. Volt is miről, mert az ellenállás kiszélesedett, sokszínűbb lett, újabb és újabb csoportok léptek fel a rémuralom, a kilátástalan harc folytatása ellen. Szálasi megbízásából Orendyék jogosultak voltak annak ellenőrzésére is, hogy a teljes erőkifejtéssel dolgozó katonai bíróságok mészárszékként funkcionáljanak, a nyilasoknak „megfelelő” ítéleteket hozzanak. A Gestapóval együttműködő „számonkérők” tartóztatták le Kudar Lajos csendőr ezredest, Szentléleky László rendőrtanácsost, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának több vezetőjét. Vizsgálták Dálnoki Miklós Béla „árulásának” körülményeit, a brutális kihallgatások sokakat elértek. Radó Endre százados csendőrnyomozóinak egy csoportja számolta fel a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette ellenállási mozgalmat, annak katonai, politikai vonalát. A körülzárt és ostromolt Budapesten mindvégig razziáztak, kutattak az ellenállók, partizánok,


katonaszökevények és bujkáló zsidók után. Az elfogottakat intézkedésükre hadbírósági úton – de helyszíni agyonlövéssel is – kivégezték. A Duna-part Budapesten a pártszolgálatosok a gyilkolás új válfajaként a dunai rakpartokon csoportos kivégzéseket hajtottak végre. Az első ilyen vérengzés november 23-án történt. A következőkben a pártházakban, esetenként a fővárosi utcákon és tereken, a kórházakban és lakásokban éppúgy gyilkoltak, mint a Duna partján. Az öldöklés utóbbi válfaja addig tartott, míg a folyam partja az ostrom körülményei között megközelíthető volt. A hungarista állam terrorja produkálta Európa utolsó zsidógettóját, a budapesti ún. nemzetközi gettót és a VII. kerületben létesített nagy gettót. Az utóbbiban 70 ezer fővárosi zsidó vegetált és pusztult el a rémületes mindennapokban, a szenny és a vér tengerében. Gyakorlatilag a Vörös Hadsereg csapatai akadályozták meg a nyilasokat abban, hogy a gettó lakóit, Budapest zsidóságát megsemmisítsék. A totális terror 1944 végén, 1945 elején áldozatokat szedett mindenütt, ahol a nyilas fegyveresek még korlátlan hatalmat gyakoroltak. A hadbírósági kivégzések mellett a nyilas karhatalom, a tábori biztonsági szolgálat – minden bírósági eljárást nélkülözve – számos helyszíni kivégzést, ún. felkoncolást hajtott végre. Ilyenekre került sor Pápán, Siófokon, a keszthelyi Andrássy téren, Nagykanizsán az Erzsébet téren, és Veszprém piacterén. Több ízben a tapolcai községháza udvarán, Kisbéren, Szombathelyen és Nyugat-Magyarország sok községében. A sárvári piactéren – a helyi hatóságok tiltakozása ellenére – akasztófát állítottak, és március 12-én nyilvános akasztást tartottak. Akik szembeszegültek A terror ellenében küzdők helytállása a vizsgált periódus históriájának fontos mozzanata. Emlékeztetnünk kell a baloldali fegyveres csoportok, az akciógárdák hősiességére, a KISKA alakulatok áldozatára, Gidófalvy Lajos főhadnagyra és Zsabka Kálmán századparancsnokra, Mikó Zoltán vezérkari százados ellenállási törzsére. A külföldi embermentők szívós és többrétű küzdelmére, Angelo Rottára, Friedrich Bornra, Waldemar Langletre és feleségére, Raoul Wallenbergre, Carl Lutzra és munkatársaikra. A zsidó önmentés szervezőire és hősi halottaira, Komoly Ottóra, Weiss Artúrra, a cionista aktivisták odaadó küzdelmére. Minden olyan polgárra, aki kiállta az emberiesség nehéz próbáit és segítségére volt az üldözötteknek. A nyilas terror okozta emberveszteség hiteles pontossággal egyelőre nem rögzített. A novemberi deportálások 50 ezer főnyi érintettjén felül a nyilas gyilkosságok és gettó embertelen körülményei legalább 15-20 ezer ember halálát okozták. A vidéken, a megyékben történt gyilkosságokat, felkoncolásokat eddig nem összesítették, itt még a helytörténetírásnak is feladatai vannak. A hungarista állam és a zsidóság A zsidók üldöztetése, terrorizálása a hatalomátvételt követően mindenórássá vált. A pártszolgálatosok rátámadtak az ismét védtelen budapesti zsidóságra, az ún. csillagos házakra, a zsidó munkaszolgálatosok körleteire. Napokon át zsidó öngyilkosok tucatjaihoz vonultak ki a mentők. Terrorjukkal a nyilasok azt is érzékeltették, hogy aki nekik ellenáll, parancsaiknak ellenszegül, lett légyen zsidó vagy nem zsidó, azzal ugyanúgy elbánnak. A főváros több pontján lakásrazziákra, fosztogatásokra és nem ritkán lövöldözésekre került sor. Fegyveres nyilasok október 20-tól a budapesti zsidók tízezreit sorakoztatták a házak udvarán, majd elhurcolták őket. Bosnyák Zoltán 21-én a „Harc” című lapjában írta: „Elérkezett a számonkérés órája. Ebben az órában bennünket nem vezet a túlfűtött bosszúvágy, de nem hagyjuk befolyásolni magunkat ócska, érzelgős humanista jelszavaktól sem. Egyetlen szempont, egyetlen cél irányít csak bennünket: a zsidókérdést végleg fel akarjuk számolni, a zsidósággal végleg le akarunk számolni.” Közben új magyar–német tárgyalások indultak, „hogy a zsidókérdést Magyarországon végleges megoldáshoz vezessék”. November elején földmunkára kivonultatott fővárosi zsidókat gyilkoltak le Kispesten, Dunaharasztin, Pécelen, Gyálpusztán, Pestszentimrén, és több helyütt a fővárosba vezető utakon. A női és férfi zsidó munkásszázadoknál, a sáncásó csoportoknál az ütlegelés, kifosztás, éheztetés és zsarolás általános gyakorlattá vált. Ebben az időben az országra kiterjedt letartóztatási hullám zúdult, az „ellentétes világnézeti erők leküzdése” címén napok alatt 6 -7 ezer embert vettek őrizetbe. A főként belügyi nyilvántartás alapján elhurcoltakat a komáromi várerődbe zsúfolták, német kézre adták. Főként Dachauban és Buchenwaldban pusztították el őket.


A zsidók sorsának „hungarista megoldása” kitelepítést jelentett. Hivatalosan nem a nyári deportálások folytatása, hanem helyzetük szabályozása jött szóba. Kezdetben olyanféleképpen, hogy a külföldi oltalom alatt álló fővárosi zsidókat (amennyiben december 1-jéig elhagyják Magyarországot) nem bántják, a többiekből a megfelelő korúakat munkaszolgálatra fogják. A gyakorlatban a német deportáló kommandó parancsnokával, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführerrel megegyeztek, hogy 50 ezer munkaképes budapesti zsidót „,kölcsönadnak” a birodalom számára. Átadásukat „gyalogmenetben hajtják végre, mert a szállítóeszközök másra kellenek”. Hegyeshalomnál a magyar–német határon SS átvevő- és elosztóállomást létesítettek. A magyar fél az első ütemben (Beregfy Károly vezérezredes parancsára) hetven munkaszolgálatos században 15 000–17 500 férfit adott német kézre. Vajna Gábor belügyminiszter pedig a dunántúli főispánokhoz bizalmas rendeletet intézett, hogy „a munkaszolgálatra alkalmasnak talált zsidókat Budapestről 1944. november 6-tól kezdődőleg naponta, a további intézkedésig gyalogmenetben a kijelölt munkahelyükre fogják kísérni”. Budapest „zsidótlanítását” értékelve, Szálasi helyettese, Szőllősi Jenő megállapította, hogy „naponta átlag 6 ezren” vonultak el a zsidók gyalogmarsban nyugat felé. Az óbudai téglagyárból az utat a határig nyolc nap alatt kellett megtenniük, már aki bírta, és túlélte a közben elszenvedett embertelenséget. Összességében legalább félszáz ezer budapesti zsidót deportáltak egy hónap alatt. Az SS-nek átadott zsidók nagyobb részét a birodalom határának erősítésére, a magyar–német határ térségében indított földmunkákon használták fel. Pozsony és Dráva között velük építtették az ún. Keleti Falat. A katonailag teljesen értelmetlen, fölösleges erődítményeken, pl. Pozsonytól Kőszegig, 1945 márciusáig 35 ezer magyar zsidó dolgozott. Egyharmaduk elpusztult a brutális bánásmódtól, az éhezéstől és a betegségektől, köztük a magyar szellemi élet, a kultúra több jeles személyisége.

2. Képek



1. A nyilasok fogságában KERTÉSZ István A nyilasok fogságában Részlet egy megjelenés előtt álló emlékiratból A Horthy-rendszer (…) erőszakos véget ért, s ezzel lezárult a magyar történelem egy fejezete. Tömeges letartóztatási hullám kezdődött, mely ezúttal engem is igen közelről érintett, mert a nyilasok letartóztattak a szüleim házában. Feleségem és lányaim már visszatértek vidékről, s a családi ebédünket szakította félbe három fegyveres, akik detektívnek mondták magukat, s alapos motozás után letartóztattak. Később tudtam meg, hogy négy külügyminisztériumi kollégámmal, Nemestóthy Dénessel, Czikann-Zichy Móric báróval, Papp Álmossal és Koós Ádámmal ugyanez történt. Azzal vádoltak, hogy kapcsolatban álltam az illegális pártokkal, és részt vettem a fegyverszüneti tárgyalások előkészítésében – ezek pedig árulásnak minősültek. Letartóztatásom után a jelenlétemben alaposan átkutatták a lakásunkat, különösen a könyvtáramat, de szerencsére sikerült elvonnom a figyelmüket azokról a kompromittáló dokumentumokról, melyeket a Nemzetközi Bíróság által tárgyalt egyik magyar per aktái közé rejtettem. Amíg a három „detektív” azt fontolgatta, hogy átvizsgálják-e ezt az óriási iratköteget, felhívtam a figyelmüket, hogy még a másik szobában is vannak könyvek és iratok, s azt javasoltam nekik, hogy mindent alaposan nézzenek át, s eszerint osszák be az idejüket. Káromkodni kezdtek, de azért leszedték a kritikus iratokat, ám a nagy-tömegű anyag-láttán zavarba jöttek. Miután magukhoz vettek néhány nevetségesen jelentéktelen irományt, úgy határoztak, hogy ha feletteseik szükségesnek találják, visszatérnek egy alaposabb kutatásra. Első börtönöm egy hatalmas tanterem volt a Rökk Szilárd utcában, ahol már vagy ötven ember ült mozdulatlanul a padlón, törökülésben. Később megtudtam, hogy legtöbbjük kommunistagyanús személy vagy valódi kommunista volt. Egy csendőr ült előttük, s a géppisztolyát csettentgette. Amikor bekísértek a terembe, a csendőr tudtomra adta, hogy csupán könyörületes szíve tartja vissza, hogy le ne lője az összes hitvány kutyát. Ilyen nyájas jelzőket használt vég nélküli szónoklatában. Mindazonáltal a fiatal csendőr nem volt minden humorérzék híján. Amikor felszólított a csoportból egy szerb partizánt, hogy meséljen el egy történetet, az egy náciellenes viccet mondott, amire fergeteges nevetés tört ki. A csendőr velünk nevetett, s nem büntette meg a szerbet. A tömegben felfedeztem két kollégámat a külügyminisztérium politikai osztályáról. Egyikük a fejsebét ápolta, melyet a nyilas külügyminiszter uj kabinetfőnöke személyesen ejtett rajta. Nem volt szabad beszélnünk egymással. Aki megmozdult, vagy szólt a szomszédjához, azt megverték, vagy más büntetést kapott. Hirtelen felhangzott egy légiriadó, s minket leparancsoltak az alagsorba – szerencsére a csendőrök féltették az életüket. A lépcsőn lefelé menet Nemestóthynak sikerült mellém kerülnie, s elsuttogta, hogy mivel vádolnak bennünket, és miféle dokumentumokat keresnek. Azt mondta, hogy tudnak az illegális kisgazdapárt prominens tagjaival való kapcsolatunkról. Szavait nagy megkönnyebbüléssel hallgattam. Ezek viszonylag jelentéktelen ügyek voltak. A későbbi vallatások során nagy segítséget jelentett, hogy ismertem a rejtélyes kérdések célját. Nem tagadtam, hogy kapcsolatban álltam kisgazda politikusokkal, s hogy a fegyverszünet gondolatát támogattam Magyarország értelmetlen pusztítása helyett, azt azonban nem voltam hajlandó elismerni, hogy a keresett dokumentumok a birtokomban lennének. A detektívfelügyelő, aki a vallatást vezette, alacsony, őszülő hajú, fürkésző, hideg tekintetű fickó volt. Nagy szakértelemmel végezte munkáját, s produkálni akart valamit a főnökei szára. Én továbbra is tagadtam, ő meg egyszer csak pofon vágott. Az ütést „jóindulatú” figyelmeztetésnek szánhatta, mert utána azt hangsúlyozta, hogy feletteseinek sokkal keményebb eszközök állnak rendelkezésükre, hogy makacs összeesküvőket szóra bírjanak, s arra is emlékeztetett, hogy családom van, amely ellen megtorlással élhetnek. Pökhendisége megerősített abban az elhatározásomban, hogy semmit nem fedek fel, de akkor elmagyarázta, hogy muszáj valamit felmutatnia a külügyminiszternek, s azt javasolta, hogy ismertessek egy olyan dokumentumot, melyet eredetileg is én szerkesztettem. Ebben meg is egyeztünk, s akkor éjjel megfogalmaztam egy eléterjesztést, amely fegyverszüneti tárgyalásokra tett javaslatot. Óvatos voltam, és a gyanút keltő részeket kihagytam – vagy legalábbis azt hittem. Másnap megváltozott a hangnem. A detektívfelügyelő lekötelező szívélyességgel adott hangot annak a meggyőződésének, hogy úriemberek vagyunk, s hogy ő ezt mindig is tudta. Átvittek bennünket egy másik börtönbe, pontosabban szólva egy svábhegyi villába, s ott egy kis szobában helyeztek el két rendőrrel, akiknek a felügyelő megmondta, hogy agyonlövik őket, ha akár csak beszélgetni is engednek minket egymással. Alighogy kiment a szobából, a rendőrök bezárták belülről az ajtót, és udvariasan megkérdezték, volna-e kedvünk 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kártyázni. Volt. Őreinket hatóránként váltották, s egy kivételével mindegyik jól bánt velünk. A padlón aludtunk, s nem mindennap kaptunk ugyan enni, de később a rokonainknak megengedték, hogy élelmezzenek. A kihallgatások elfogadható körülmények között zajlottak.(…) A villában töltött pár nap alatt találkoztunk néhány különös emberrel. Rövid időre két nyilas vezetőt zártak a szobánkba. Egyiküknek, egy idős embernek, véres volt a feje, és a füléből is szivárgott a vér. Úgy mutatkozott be, mint professzor és a Nyilaskeresztes Párt nemzeti ideológusa. Azt állította, hogy Szálasi a lelke mélyén németbarát, ezért mint vezetőt el kell távolítani. Ilyen elvek miatt tartóztatták le és bántalmazták, ő azonban nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. A másik embernek – aki állítólag az új rezsim egyikjelöltje volt egy külföldi diplomáciai posztra – vitája támadt az új külügyminiszter-helyettessel, s ökölre is ment vele valami rablott zsidó holmi miatt, aztán a börtönben kötött ki. Remekül szórakoztunk a hősi múltjáról szóló képtelen történetein, egyfajta vidám megkönnyebbülést szerzett velük, amire igen nagy szükségünk is volt. A nyomasztó tragédia küszöbén, a megmaradásért folytatott küzdelmünkben nélkülözhetetlen volt az abszurditás iránti érzék és az akasztófahumor, hogy lelki egyensúlyunkat megőrizzük – ezt a leckét gyorsan megtanulta az elszánt és találékony magyar nép. (…) 1944. december 2-án társaimmal együtt a hadbíróság előtt álltunk árulás vádjával. A testület öt „bíróból” állt, de közülük – ahogy már említettem – csak az elnök volt szakképzett bíró, s úgy éreztem, hogy az elnök és a katonai ügyész igyekszik megmenteni bennünket, a döntés azonban nem az ő kezükben volt. (Tanúskodtam mellettük a háború után, amikor ők álltak bíróság előtt.) A tárgyaláson a védelmünkre elmondtam, hogy Magyarország az elmúlt évszázadok során számos háborúban volt már csatatér, s mi csupán ennek a tragédiának a megismétlődésétől szerettük volna megóvni hazánkat. A bíróság rendreutasított ezért a vakmerő kijelentésért. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a berlini magyar követ jelentéséből értesültünk a japán békeközvetítésről és a német békeajánlatokról, s hasonló tárgyalásokat javasoltunk mi is. A tárgyalás előtt a katonai ügyész biztatott rá, hogy ezt a motívumot hangsúlyozzam. Aztán, végre-valahára, ötórás tárgyalás után a katonai törvényszék felmentett bennünket. Ezt a fordulatot nem valamely ékesszóló perbeszéd eredményének tulajdonítottuk. Felmentésünkben a döntő tényező valószínűleg a szovjet hadsereg közelsége lehetett, mivel a nyilas tisztek féltek a közeledő oroszoktól. Tárgyalásunk idején Budapestet már csaknem bekerítette a szovjet hadsereg, s az ilyen napokon a nácik nem nagyon szorgalmazták, hogy holttestek heverjenek a börtönudvaron. Szabadulásunk után néhány órára hazamentem, azután elővigyázatosságból menedéket kerestem egy budai magánkórházban, mivel bármikor újra letartóztathattak. Nemestóthy is csatlakozott hozzám, ugyanabban a kórházi szobában laktunk. Úgy tettünk, mintha idegenek lennénk, s ritkán szóltunk egymáshoz. A szoba harmadik lakója egy haldokló nyilas volt. Csak a kórház igazgatója ismerte kilétünket, s nagyon segítőkész volt. Én vastagbélgyulladást szimuláltam, s időről időre bőr alá adott injekciókat kaptam, melyek magas lázat okoztak. Néhány nappal később meglátogatott az ügyvédünk, s elmondta, hogy a nyilasok megint keresnek, ezúttal komolyabb vádakkal: azoknak a külföldön élő magyar diplomatáknak a reprezentánsaként, akik nem ismerték el az új magyar rezsimet, s akiket már távollétükben halálra ítéltek. Meglátogatott egy barátom a külügyminisztériumból, s hamis személyazonossági iratokat ajánlott fel. Nem fogadtam el, mert a hamis papírok nyomán rám találhattak volna. Bizonytalan helyzetünkben szívesebben hagyatkoztam saját józan eszemre. December 24-én délután a kórház karácsonyi ünnepséget rendezett a személyzet és a nem ágyhoz kötött betegek számára. Egy fiatal orvos karácsonyi ünnepi beszédében szenvedélyes kirohanást intézett az oroszok és a kommunisták ellen, én pedig ezalatt a jövőjén tűnődtem. A környéken egyre hevesebb harcok folytak, s az oroszok győzelme már csak órák kérdésének tűnt. Jó néhány hónappal később idézést kaptam, hogy tanúskodjam a kórházigazgató, Perémy Gábor ügyében, aki a náci uralom utolsó időszakában bújtatott minket. Minden köztisztviselőt kihallgattak a nyilas rezsim felszámolása után, s én örömmel álltam ki bátor védelmezőnk mellett. Éltem az alkalommal, hogy érdeklődjem, mi lett a sorsa a fiatal kommunistaellenes orvosnak, karácsonyesti szónokunknak, s meglepve hallottam, hogy a kommunista párt mindenható szóvivője lett a kórházban. Ahogy már korábban is említettem, nem volt ez szokatlan dolog; a szovjet megszállás után sok náci villámgyorsan átállt a kommunisták oldalára. Karácsony első napján a szovjet csapatok elérték a kórház kertjét, s a közelben megindult a harc. Biztonsági okokból elrendelték, hogy menjünk le az alagsorba. Megtanácskoztuk Nemestóthyval, hogy mit tegyünk. A kórházban akartunk maradni, mert úgy tűnt, hogy a szovjet hadsereg pár napon belül elfoglalja a várost, és visszatér a béke. Úgy véltük, jó lenne mihamarabb túlesni az egészen. A kórház körül azonban folytatódott a harc, az alagsor levegője egyre elviselhetetlenebb lett, ezért elhatároztuk, hogy elmenekülünk a kórházudvaron át. Golyózápor közepette sikerült elérnünk egy csendes utcát, és hazaindultunk. Kis híján ott hagytuk a


fogunkat, több okból is. Röviddel távozásunk után szovjet csapatok foglalták el a kórházat, minden munkaképes embert letartóztattak, és hadifogolyként Oroszországba vitték őket. Sokan közülük ott pusztultak. Kertész István (1904–1986) neves magyar diplomata, a béke-előkészítő munkálatok egyik résztvevője 1948 után az Egyesült Államokba távozott. Ott a legnevesebb Kelet-Európa-szakértőként tartották számon, egyetemi tanár lett és megírta az 1941–47 közötti időszakot átfogó dokumentumokkal illusztrált memoárját. Ezt az Európa Kiadó most az Extra Hungariam sorozatban (az Európa Kiadó és a História közös szerkesztésében) jelenteti meg Gyarmati György kitűnő jegyzeteivel és Kertész pályafutását bemutató utószavával. (A szerk.)

2. Képek



1. Levél a történelemtanárok konferenciájához TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN GÖNCZ Árpád Levél a történelemtanárok konferenciájához Kedves Barátaim! Egy test egyidejűleg csak egy helyen tartózkodhat. Ezért nem vagyok ott most Önöknél, bármennyire szeretném is, hiszen fontosabb tanácskozást elképzelni nem tudok, mint épp az Önökét. Ugyanez a lélekre nem áll: ne vegyék hát rossz néven, ha megpróbálom megosztani Önökkel a gondolataimat, amelyek épp a történelemmel, a történelmünk értelmével, közvetettebben: társadalmunk történelmi, következésképpen nemzeti tudatának állapotával kapcsolatosak. Azzal a tudattal, amelynek egyaránt vannak érzelmi és logikai elemei. És ami mélységesen befolyásolja értékítéleteinket, s azon át közelmúltunkról, jelenünkről alkotott véleményünket, azaz valóságképünket és jövőképünket, közvetve tehát a közérzetünket. Tudom: akik ma ide eljöttek, azok a történelmet, a történelem oktatását választották hivatásuknak, tehát a társadalom átlagánál járatosabbak régmúltunk és közelmúltunk történéseiben és miértjeiben, következésképpen az átlagosnál nagyobb a szerepük jelenünk és jövőnk alakulásában is. Tudom: akik ma ide eljöttek, azok életükben talán többször is átélték az „ezentúl minden másképpen volt” hátborzongató, de nagyon is valóságos idő-utazását. Tudom: akik ma ide eljöttek, azok tapasztalatvilága, a mindennapokból és az egyetemen tanultakból levont történelemképe korántsem egységes. Nem is lehet az, s ez így van rendjén. Tudom, mint ahogy Önök is mind tudják: a mindenkor tanított történelem, még a legjobb és legtisztább szándék mellett sem azonos a való történelemmel: szükségszerűen sűrít, kiemel, hangsúlyoz, aktualizál, tehát óhatatlanul célzatos. S Önök, tanárok, nem a történelem kutatói, hanem a mindenkori – akár pragmatikus és ideológiailag korántsem torzított – történelemszemlélet és nem a vegytiszta történelem szándékos vagy szándékolatlan közvetítői. Pedig vegytiszta történelem – bármily nehéz is hiányos ismereteinkből kipárolni – igenis létezik: az, ami történt; a külső-belső erők, a mindenkori társadalmi tudat parancsa, a gazdasági kényszer eredőjeként. Az, ami nem ismer „volát”. S ami mindig eltér attól, amit megírunk. Mert amit megírunk, az a legjobb szándék ellenére is a nem ismert, tudatos vagy tudat alatti szégyenünkben elfelejtett, szőnyeg alá sepert, feltupírozott, eltorzított vagy csak a vágyainkban élő és kitalált tények mozaikja. Amelynek viszonylagos értéke és a jövő építőanyagaként való használhatósága attól függ, hogy mennyire áll közel a valósághoz. Remélem, nem értik félre, amit mondok: nem a történelem fogalmát relativizálom: a történelem az, ami – megváltozhatatlan. Nem is a történelemtudomány feladatát, ami egyértelmű: a valóság, a valóság miértjeinek lehető legteljesebb föltárása. Ami persze, a miértek irdatlan száma és viszonylagossága miatt, szinte lezárhatatlan. Kivált napjainkban, amikor a jelen történéseinek számtalan írott interpretációja létezik, nem is beszélve a visszaemlékezésekről, amelyek egyetlen tényezőt is annyiféle megvilágításban tüntetnek fel, hogy – a tanúvallomások természetének megfelelően – szinte lehetetlen a felszínük alatt a valóság csontvázát felismerni. Nem úgy, mint a régmúlt történelmének esetében, ahol is a hiányosan rekonstruálható csontvázra kell a valóság húsát-bőrét, arcvonásait ráálmodnunk. De a gondolatmenetem mind ez idáig adós azzal, hogy minek is tekintem a történelem tanítását, ha egyszer világosan elválasztottam a történelem kutatásától, magától a történelemtudománytól. Hát szerszámnak. Egyértelműen. A nemzettudat, a valóságismeret, a jövőépítés szerszámának. Amelynek kezelői egy pillanatig sem tévesztik szem elől, hogy a gyermeki lélek romantikára éhes, és a nemzettudat alapjának habarcsa az érzelem. A romantika. S nem féltik a gyermekeket a hősöktől, legendáktól. Emese álmától, Attilától, Csaba királyfitól, Botondtól, Szent Istvántól, Szent Lászlótól, Kinizsitől, Dózsa Györgytől, Zrínyitől. Kossuthtól és Széchenyitől. A kisdobosoktól. Nagy Imrétől, Angyal Istvántól, Mansfeld Pétertől. Építőköve pedig – kamasz koromban már – a könyörtelen valóság. Amely nem ismer történelmi fehér foltokat. Tisztelettel adózik 1848nak, de ki meri mondani, hogy a nemesi Magyarország – legjobbjai kivételével – nem ismerte fel a nemzetiségi megmozdulásokban ugyanazokat az indítékokat, amelyek a magyar szabadságmozgalmat éltették, maga ellen fordította a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségeket, s elültette Trianon magvát. Méltatja Deák művét, a kiegyezést, ami megindította Magyarország rohamos gazdasági felzárkózását, de mert csak látszólagos nemzeti önrendelkezésre épült, nem volt elég magabiztos a kulcskérdés, a nemzetiségek önrendelkezésének nagylelkű rendezésére, s a fiktív nemzetállam fiktív szuverenitásának védelmében megintcsak közelebb lökte az országot a széteséshez. Nyíltan beszél az első világháborút követő két forradalom és az ellenforradalom kiváltó okairól és társadalmi-politikai következményeiről. A két háború közötti 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ellenforradalmi restauráció külpolitikai és társadalmi valóságérzékelésének teljes hiányáról, és arról a politikai vakvágányról, ami ennek következtében először az ország önrendelkezésének beszűküléséhez, majd teljes elvesztéséhez, a végsőkig tagadott tragikus katonai vereséghez, majd a német megszálláshoz és a fasizmusba torkolló restaurációs rendszer teljes erkölcsi–politikai hitelvesztéséhez és összeomlásához vezetett. De ugyanilyen nyíltan beszél a múlt nyűgétől felszabadulást, ugyanakkor a magyar önrendelkezést kezdettől fogva bénító megszállást s a rövid, fél-demokratikus intermezzó után az országot maradék szabadságától is megfosztó, rémuralmat eredményező 1945-ről. S őszintén ’56-ról, amikor újkori történelmében első ízben szólt bele Magyarország hangsúlyosan Európa sorsába. Mert valóságérzete parancsára le merte dobni magáról a hazugság béklyóját: ha csak két hétre is, de visszavívta önrendelkezését és elvetette a szocializmusnak hazudott jobbágyságot – a több mint három évtized hosszan nemzetietlennek bélyegzett munkásosztály képes volt egyetlen mozdulattal birtokba venni önmaga sorsát, a munkahelyét, s a végsőkig védelmezni az ország szabadságát. Ki kell végre mondani, hogy a forradalom forradalom volt: és nem a harmincas évek vagy a hatvanas évek értelmében vett ellenforradalom. Forradalom, amelynek azonos súlyú a szocialista és a nemzeti eleme. Mert egyszerre szolgálta – talán tudattalanul – a társadalmi és a nemzeti felszabadulás ügyét. Történelmünkben először ilyen egyértelműen. Tudom: a jelenlévők már csak életkoruk, neveltetésük és társadalmi hátterük különbözősége következtében sem láthatják azonosan újabb kori történelmünk csomópontjait. De ha tanítják a történelmet, a megértetés – a megvitatás, a szabad véleményalkotás – puszta szándéka is közelebb visz a közös célhoz. A történelem oktatásának kulcsa ugyanis – véleményem szerint – nem az évszámok és adatok besulykoltatása, hanem az önálló ítéletalkotás, az okok viszonylagos súlyának felismerésére irányuló képesség elsajátíttatása. A múltba és jövőbe kivetített távlati gondolkodásmódé. A társadalmi és politikai folyamatok és az azokat kiváltó késztetések viszonylagos súlyának és összefüggésének felismeréséé. Magyarán: a valóságismereté. S ezzel kapcsolatban hadd szóljak röviden arról, hogy úgy érzem: a közelmúltban történelemoktatásunk módszere – magam sem tudom miért, talán maximalizmusa és tudományos igénye következtében – mellékvágányra futott. Jól emlékszem, kamasz koromban a történelemóra volt az, amitől legkevésbé féltünk, s a matek volt a rémek réme. Ma épp fordított a helyzet: unokáim – s az osztálytársaik – (nem egy helyre járnak, nem egyidősek s nem ugyanaz tanítja nekik a történelmet) mind a történelemtől félnek, s a matekot tanulják játékosan. Vajon ez a reáliák felé forduló nemzedékváltást vagy módszertani váltást jelez? Vagy szereptévesztést? Vagy akut hazugságaink és a felismerhető igazságok vágyát? Érdemes volna ennek is utánagondolni. Kedves Barátaim! Elnézést, hogy levelem ilyen hosszúra és ilyen szakszerűtlen-szakszerűre sikeredett, ahelyett, hogy csupán tisztelettel köszöntöttem volna a konferenciájukat. Fogadják ezt egy politikus-író, botcsinálta történész gondolatfutamának. És tegyék a helyére – meleg szívvel és hideg fejjel – önmaguk és a munkájuk történelmi fontosságának tudatában. Köszönöm a figyelmüket és türelmüket!


1. A leventeképzésrõl NYÍLT TÉR – Olvasóink írják FÁY László (Budapest) A leventeképzésről Generációmat, a 28-ast, azt hiszem az átlagosnál nagyobb mértékben érdeklik a második világháború eseményei. Úgy látom, hogy a História ezzel tisztában van, és ennek megfelelően elég gyakran foglalkozik ezzel a témával. Engedjék, meg, hogy egy csekély adalék erejéig én is hozzájáruljak a megfelelő kép kialakításához. Nem lévén történész, nem tudhatom ugyan, hogy a történészek számára egyáltalán van-e jelentősége annak, amit leírni szándékozom, vagy hogy újdonság-e az, mindenesetre annyit tudok, hogy semmi hasonlót erről a témáról nem olvastam. Az 1942/43. tanévben negyedik gimnazista voltam a budapesti III. ker. áll. „Árpád” Gimnáziumban. A tanév elején az iskola egyik tornatanára, az iskola levente főoktatója kihirdette, hogy levente ifjúvezető-képző tanfolyam indul az iskolában, és önkéntes jelentkezőket keresett a tanfolyamra. Kb. 5-6 tanuló jelentkezett, közöttük én is. Jelentkezésemet elfogadták, így a szokásos leventefoglalkozások alól felmentést kaptunk, ezzel szemben iskolai időn túl, a délutáni órákban kellett a tanfolyamon részt vennünk. Levelemet azért írom, mert az ifjúvezető-képző tanfolyamon, majd az ezt követő nyári leventetáborban, mely a kiképzés lezárását jelentette, olyasmit tapasztaltam, ami esetleg nem ismeretes még az ezen területtel foglalkozó történészek előtt. A kiképzésen ugyanis kiderült, hogy a korábbi, ún. leventeoktatói rendszert teljesen fel akarják számolni az illetékesek, és azt velünk kívánják helyettesíteni. Ez még nem lenne meglepő, de az már igen, hogy az ifjúvezető-képző tanfolyamon az akkori időkben szokatlan szellem uralkodott. A kötelező katonai előképzésen túlmenően ugyanis igen erős ideológiai befolyást gyakoroltak ránk parancsnokaink, éspedig nem a hivatalos irányvonalnak megfelelően. Mindenekelőtt igen részletesen ismertették velünk a magyar népdalok és népmesék típusait, és megtiltották, hogy leventefoglalkozásokon népdalon kívül mást is énekeljünk. Ez azért volt szokatlan, mert az iskolai énekórákon többnyire műdalokat tanultunk. A leventefoglalkozásokon szereztem tudomást arról, hogy a legrégibb magyar népdalok, amelyeket még ázsiai vándorlásainkból hoztunk magunkkal, pentatonikusak, az újabbak kvintváltók, stb. (lehetséges, hogy szakszerűtlenül írom ezeket a fogalmakat). Az iskolai énekórákon ilyesmiről sohasem esett szó. A népdalokon kívül népi táncokat is tanultunk, és ismertették velünk a népi írók munkásságát. Én ezekről a dolgokról akkor hallottam először, otthon ugyanis főleg francia regényeket olvastak a szüleim. Bizonyos nyomást is gyakoroltak ránk, hogy keressük fel dr. Püski Sándor könyvesboltját, és vásároljuk a népi írók műveit. A leventefoglalkozásokon (azt hiszem ez a helyes kifejezés) állandó németellenes uszítás folyt. Egyik nótánk, amit előszeretettel az utcán való kivonulások alkalmával énekeltünk, így hangzott: Alsónyéken megépült a vasút, Megjött rajta Garibaldi, Kossuth, Meghozták a nemzeti lobogót, Megállj német, szűk lesz a bugyogód. Ezt a nótát énekeltük a német követség előtt 1943. március 15-én, a Hősök terén lezajlott katonai díszszemléről hazatérőben, parancsnokaink utasítására. Később hallottam, hogy a német követség emiatt tiltakozott a kormánynál. Szakaszparancsnokom, Felkai Tibor, nyolcadik gimnazista fiú volt, akit rajongásig szerettünk. Apja egy ismert baloldali író és újságíró, akinek neve a Magyar Irodalmi Lexikonban is megtalálható. A tanév befejezése után Balatonaligán levente-, ifjúvezető-képző táborba kerültem. Itt ugyanaz a szellem vett körül, mint a tanfolyamon, jóllehet a kiképzők egészen mások voltak. Itt hallottam először a szociáldemokrata pártról, mivel századparancsnokom, Szűr Mihály mesélte, hogy ő felvette velük a kapcsolatot. Itt a táborban hívták fel a figyelmünket a küszöbönálló balatonszárszói találkozóra, egyben mindenkit arra ösztönöztek, hogy aki teheti, vegyen rajta részt. Én, mivel a tábor befejezése után Balatonlellére mentem szüleimmel nyaralni, el is indultam a jelzett napon, sajnos azonban a helyet nem tudtam (lehet, hogy nem mondták, vagy én felejtettem el), 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tény mindenesetre, hogy egész Szárszót bejártam, de a találkozót nem találtam meg, így dolgom végezetlenül voltam kénytelen hazatérni. A leírtakhoz még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy „ideológiai alapunk” a cserkészekével volt azonos (én egyébként cserkész is voltam), amelynek bizonyítékául megemlítem a következő, jegyzetfüzetembe leírt és máig megjegyzett mondatot: „A honvédelmi miniszter felfigyelt a HÖK (Hárshegyi Örsvezetők Köre, magyarázat tőlem – F. L.) nemzeti szempontból értékes munkájára, és megbízta az új, egészséges leventeszellem kialakításával.” Nem hiszem, hogy a leírt dolog elszigetelt jelenség volt, mert időnként részt vettünk nagyobb létszámú összejöveteleken is (pl. a budai hegyekben), ahol más parancsnokok ugyanezt a szellemet hirdették. „Ideológiánk” igen sok vonását meglepetéssel fedeztem fel egyetemista koromban a Nékosz ideológiájában. Nem tudom, hogy van-e valami jelentősége annak, amit leírtam, mindenesetre közlöm, mert hasonló dolgokkal még nyomtatásban nem találkoztam.

2. Képek


1. Haynau és a Rotschildok BÁRÁNY István (Budapest) Haynau és a Rotschildok Kevesen tudják, hogy a véres megtorlásokról ismert osztrák táborszernagy, Julius Jakob Haynau egy humanitárius célzatú pénzügyi művelettel is tarkította hírhedt magyarországi tevékenységét. 1849. december 10én létrehozta az agynevezett „Haynau-alapítványt”, és ennek számára Pest császárhű német lakosaitól 9 055 pengőforintot, 17 és fél krajcárt, valamint 4 aranyat gyűjtött össze. Az alapítvány rendeltetését a következő kiáltványban összegezte: „Nem csak az ausztriai hadseregnek az 1848-dik és 1849-dik évbeni magyar-had alatt sérültté lett harcosait az őrmestertől lefelé, hanem azon szerencsétlen harcosokat is biztos és holtiglani segélyben részesíteni, kik vagy saját téveszméjük által félre-vezettetve, vagy a forradalmi párt által elcsábíttatva avagy kényszeríttetve, ezen háború alatt a császári-királyi hadsereggel véres színtéren szemközt állottak, s ott kapott sebeik következtében valamely tagjok elvesztése által elbénulva, kéz-munkával élelmöket meg nem kereshetik, s eként az ínség áldozataivá leendnének.”* Hogy az 1848–49-es magyar szabadságharc egyik vérbefojtója honnan vette a szakértelmet és egyáltalán az affinitást ahhoz, hogy pénzügyekbe is ártsa magát, arra kevésbé ismert életrajzi adatai adnak választ. A hesseni tartománygróf Haynau 1786. október 14-én látta meg a napvilágot Hessen tartománybeli Kasselben. Törvénytelen viszonyból született gyermek volt, ezért vette fel anyja, Rebekka Richter nyugat-sziléziai szülővárosának, Haynaunak (mai Chojnow) a nevét. Természetes atyja maga I. Vilmos, a hesseni tartománygrófi család kassell ágának feje volt. A hesseni tartománygrófokat kiváló üzleti érzékkel áldotta meg a sors. Már a 17. században divatba hozták, hogy katonasorba jutott férfi alattvalóik egy részét más országokba katonának adták el. A korabeli csataképeken gyakran felfedezhetjük a hesseni katonákat, akik magas, hegyes, előrehajló és gömbben végződő csákót viseltek. A jól jövedelmező üzlet kevésbé pozitív következményeképpen a harmincéves háború után a tartomány lakossága lassan felére csökkent. Haynau nagyapja, II. Frigyes (ur. 1785-ig) a megrendelőktől évi 25 ezer korona évjáradékot, valamint katonánként 30 koronát kapott, amit még 10 korona fájdalompénzzel tetéztek abban az esetben, ha az „áru” a csatatéren megsemmisült. Témánk szempontjából igen fontos, hogy kiváltképp gyümölcsöző üzleti kapcsolat alakult ki II. Frigyes és az angolok között. Ez utóbbiak a katonák zömét Amerikában használták fel, és pontos feljegyzések szerint a kapott 22 ezer harcosért 21 278 778 tallért fizettek ki. Az angolokhoz kötődő üzleti kapcsolatok a napóleoni háborúk idején sem szüneteltek, és még komolyabb felvirágoztatásuk már Haynau atyja, az új hesseni tartománygróf, I. Vilmos nevéhez fűződött. Feltűnnek a Rotschildok I. Vilmos uralkodásának első felében a francia forradalom, majd Napóleon hadserege ellen szállt hadba. Kezdetben sikereket ért el, hiszen 1792 decemberében elfoglalta a német-római császárok székvárosát, Frankfurtot, majd 1803 májusában megszerezte a választófejedelmi címet. Ám az 1807-es tilsiti béke, amelyben Oroszország és Poroszország elismerte Napóleon hódításait, átmenetileg földönfutóvá tette. 1808-ban Prágába menekült, ahová minden bizonnyal magával vitte akkor 12 esztendős fiát, Haynaut is. Frankfurti tartózkodása idején a tartománygróf felfigyelt egy ószeresbolt nagy jövő előtt álló tulajdonosára, a „Münzjude”, vagyis érmés-zsidó Meyer Amschel Rotschildra. Úgy tűnik, hogy a pénzügyletekkel foglalkozó zsidó férfi és a hasonló ügyekkel már csak családja hagyományai kapcsán is ismerős fejedelem között a kölcsönös bizalmon alapuló szilárd üzleti viszony bontakozott ki. Amikor Vilmos arra kényszerült, hogy Prágába meneküljön, mintegy 25 millió birodalmi tallért kitevő vagyonát díjtalan megőrzésre Rotschildnak adta át. Rotschild, egészen 1812-ben bekövetkezett haláláig, nagyszabású üzleteket bonyolított le a rábízott milliókkal. Ezzel mind megbízója, mind pedig saját maga tőkéjét jelentékenyen megnövelte. A 70 esztendős korában elhunyt egykori ószeresbolt-tulajdonos a neve elé már korábban megszerezte a bárói címet. Nem kevés társadalmi presztízst és hatalmas vagyont hagyott tehát öt fiúgyermekére, akik mindezt Európa különböző királyi udvaraiba szétszóródva nagy ügyességgel tovább gyarapították.


A napóleoni háborúk idején kialakított kontinentális zárlat nagyszerű üzleti lehetőségeket kínált a Rotschildoknak. A legnagyobb üzleti műveleteket a két legidősebb fivér, a később ugyancsak bárói címet szerzett Amschel Meyer és Salamon Meyer hajtották végre az apjukra bízott hesseni milliókkal. A legkomolyabb feltűnést azonban a harmadszülött fiú, Nathan Meyer, a londoni bankház fejének manővere aratta. Ő alaposan kivette a részét Napóleon hatalmának megdöntésében azzal, hogy a Spanyolországban harcoló angol főparancsnok, Wellington számára tekintélyes összegű pénzt juttatott. Szándékosan megszellőztette a hírt, hogy a csatornán keresztül csempészi be Franciaországba a Wellingtonnak szánt pénzt, és amikor a Fouché vezette francia rendőrség éberségét már sikerült elaltatni, Frankfurtból szállították Wellingtonhoz az aranyakat. I. Vilmos, akinek családja, mint említettük, hagyományosan jó üzleti kapcsolatban állt az angolokkal, és akinek pénze a Rotschildok közvetítésével győzelemre segítette Napóleon ellenében az angol fegyvereket, a francia császár legyőzése után megkapta méltó jutalmát. Az 1814-ben összeült bécsi kongresszus visszahelyezte őt trónjára, és ő a Rotschildok támogatásával tovább gyűjtögethette az ősei által sem megvetett pénzt. Haynau, „a bresciai hiéna” Az atyja halálakor 25. életévét betöltő Haynau a Habsburgok hadseregében kezdte meg idővel magasra ívelő pályáját. Nyilvánvaló, hogy az I. Vilmos környezetében eltöltött évek során megismerte a Rotschildokat, és talán jelentőséget tulajdonított annak a ténynek is, hogy erősen elütő vallási, társadalmi hátterük ellenére a legidősebb Rotschild testvérekkel nagyjából egy időben nyerte el a bárói címet. Haynau 1848-ban már tábornoki rangot viselt, és Verona katonai parancsnoka volt. Miután az 1849. március 31én Bresciában kitört lázadást vérbe fojtotta, érdemelte ki a „bresciai hiéna” csúfnevet. Ezt követően táborszernagyként Magyarországra küldték, és itt az 1849. augusztus 9-i temesvári csatában szétverte a forradalmi fősereget. A győzelem után az elfogott tábornokokat és politikusokat Aradon és Pesten kivégeztette. A cikkünk elején említett gyűjtés a rokkant katonák javára érdekesen színezi a róla alkotott, eddig egyértelműed negatív képet, ugyanakkor talán azt a hatást is tükrözi, amelyet rá ifjúkorában a Rotschildok közelsége gyakorolt. * Haynau „jótékonykodásához” hozzátehető, hogy a táborszernagy nemcsak jómódú volt, hanem hivatalos, egykorú nyilvános adatok szerint 1850 körül még 400 ezer guldent is kapott a császártól (ebből vette szatmári birtokát). (A szerk.)

2. Képek



1. Lehár ezredes naplója TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! UJFALUSSY József (Budapest) Lehár ezredes naplója Igen tanulságos olvasmányom volt Lehár ezredes naplója a História 1993/11. számában. Az alábbi észrevételeket tenném ezzel kapcsolatban. Mindjárt a napló elején szó esik a martonvásári Brunswick-kastélyról, amely – a szöveg szerint – „… arról nevezetes, hogy itt játszódott le a szerelmi idill Beethoven és halhatatlan szerelme, egy Brunswick grófnő között”. Ez így korrekt. Kevésbé a hozzáfűzött kommentár a jegyzetben: „ Brunswick grófnő Gróf Brunswick Terézről van szó. Beethoven neki írta az op. 57. „Appasionata” [sic] zongoraszonátát.” E jegyzethez két jegyzetet kell fűznöm: egy hosszabbat és egy rövidebbet. 1. A Brunswick Teréz és Beethoven közötti szerelmi idill legendája Romain Rolland-tól ered. Neki volt kedves gondolata a hangversenyműsorokon régebben egyeduralkodó „titán”, Beethoven, és a nemeslelkű Teréz grófnő szerelmének romantikus története. A magyar zenebarátok szívesen vették át a legendát. A történetet főként Papp Viktor, az Ady-iskolatárs műkedvelő zeneíró népszerűsítette nálunk annál sikeresebben, mert a négy Brunswick testvér közül éppen Teréz emléke honosodott meg a hazai közgondolkodásban, a gyermeknevelés iránti gondoskodása révén. A hazai tájékozódás azonban itt annyira meg is rekedt, hogy eredménye még egy kitűnő történeti folyóiratban is megjelenhet 1994-ben. Szolgáljon mentségére, hogy – úgy látszik – a Teréz-változathoz még a Brunswick leszármazottak is szívesen ragaszkodnak: ez látszik fennköltebbnek. Pedig a Beethoven-kutatás már évtizedek óta szinte teljes bizonyossággal megállapította, hogy a „halhatatlan szerelmes” nem Teréz, hanem a középső Brunswick lány, Josephine volt (ha csak Maynard Solomon nem érvel továbbra is elszántan a neki tetsző Antonia Brentano változat mellett). Teréz mindenesetre az együttérző jó barát szerepében tűnik fel a naplóban. Benne egy különös mondattal utal a kapcsolatra, abból az időből, amikor Josephine már elég súlyos egészségi és lelki állapotban volt: „Ob J.[osephine] nicht Straffe leidet wegen Luigi’s Weh – seine Gattin! Was hätte sie nicht aus diesem Heros gemacht!” (1817. július 12.) (Vajon Josephine nem szenved-e Luigi fájdalma miatt – az ő felesége! Mivé nem tehette volna ezt a héroszt! A családban Beethovent Luiginek emlegették.) A történetet egyébként – a bőséges nemzetközi irodalom és a főként Harry Goldschmidt által feltárt dokumentumok nyomán – kitűnő összefoglalásban publikálta Üvegesné Hornyák Mária, a martonvásári kutatóintézet könyvtárosa, az ottani Beethoven múzeum őre. 2. Második megjegyzésem: az op. 57. Apassionata (így írják helyesen) szonáta ajánlása nem gróf Brunswick Teréznek, hanem gróf Brunswick Ferencnek szól. Teréznek Beethoven az op. 78. Fisz-dúr szonátát ajánlotta. Tudta, miért: az Appassionata férfiasan heroikus kompozíció, az op. 78. egy bensőségesen lírai hangú és egy sziporkázóan játékos tétel kettős egysége. Josephine nevét Beethoven egyetlen művének ajánlása sem viseli. Erre szívesen hivatkoznak a Josephineváltozat ellenfelei. Szerintem a hiány éppen mellette bizonyít. Egyébként azt is tudjuk, hogy az op. 53. C-dúr „Waldstein”-szonáta lassú tételének szánt s onnan terjedelmi okokból kívül rekedt F-dúr Andante („Andante favori”) Josephine kedves darabja volt. Beethoven egy levélben mint „ihr Andante”-t (az „ő andantéja”) említi.

2. Képek




1. Hozzászólás a magatartáskódexhez BINDER Pál Hozzászólás a magatartáskódexhez História, 1992/11. szám Az államok közötti integrációról: Minden kelet-közép-európai állam [Nyugat-] Európába akar integrálódni, de legalábbis Romániában a mass médiák nem népszerűsítik Közép-Európa piacgazdálkodási és integrálódási eredményeit. Talán meg kellene azt is fogalmazni, hogy az európai integrációval párhuzamosan az államok népszerűsítsék a szomszédos országok eredményeit, hogy oldódjon az ellenségkép. A mass médiák ne az ellentétet vegyék tollhegyre, hanem a hasonlóságokat, a hasonló gondokat. Röviden: gazdasági integráció csak térségünkben kifizetődő, ezt tükröznie kellene a politikának és a sajtónak is. A román közvélemény főleg a történészek hatására elítéli a három birodalom (török–orosz, osztrák, magyar) „imperializmusát”, pedig a múltban csak ezeken belül volt valamelyes integráció. Ezzel szemben élénken él a „kisantant” hagyomány, tehát jó barátság az „antirevíziós” Szerbiával és Szlovákiával. A kisebbségek egyenlőtlen kezeléséről: Romániában a német a „jó”, a magyar a „rossz” kisebbség. A németeknek kollektív jogokat adtak, kormánybizottság igyekszik a németek kivándorlását fékezni. Ezzel szemben a magyaroknak csak egyéni jogot adnak. Amíg a román mass médiában szinte hetente van magyarellenes hír – úgy minden hónapban egy-két alkalommal pozitív hírt adnak a németekről. A kódexbe bele kellene venni a nemzetiségek közötti diszkrimináció feloldását. A regionális kisebbségi autonómiáról: Szemben a Vajdasággal, Szlovákiával és Ukrajnával, ahol a magyarság határ menti tömbben él, ez nem áll Erdélyre. A Székelyföld csak kb. 1/3-át fogadja be az erdélyi magyarságnak, ha az autonómia megvalósulna, mi lenne a többivel, a nem tömb magyarsággal? (Erre az RMDSZ vezetők sem igen gondolnak.) Egy pontba be lehetne venni, hogy a megvalósuló területi autonómia legalábbis kultúrában megszervezhetné a szórványkisebbséget (ez így volt a szász Királyföldön 1876-ig). Csak a szászföldi szászságnak volt politikai autonómiája, de az evangélikus egyház a szórványban élő 1/3-os szászságnak is megszerezte a Királyfölddel azonos kulturális autonómiát. A disszimiláció kérdéséhez: Ha az erdélyi (és magyarországi) katolikus egyház „magyarosítani” akarja a moldvai csángók román katolikus egyházát, úgy egyértelműleg le kellene tegye a garast a saját kebelében folyt régebbi magyarosítási törekvésekkel kapcsolatban. Pl. a szatmári svábok számára, bár újabban (ismét) németnek vallják magukat, az egyházi nyelv továbbra is a magyar. Mi itt a helyes és kiegyensúlyozott lépés? Ez némileg vonatkozik a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegyére is, Moldvában most már 2-3 generációs kiesés van a magyar beszédben (10-20 községet kivéve).

2. Képek




1. A kisebbségi kérdésrõl JÓZSA György (Hajdúdorog) A kisebbségi kérdésről A História c. lap régi olvasója vagyok. Nagy érdeklődéssel olvastam az 1992. év végén megjelent História pluszban Glatz Ferenc dolgozatát a kisebbségi kérdésről. Véleményem szerint – mint ahogy a szerző is írja a II. fejezetben „A liberális elv és hiányosságai” alcím alatt – a volt OMM-ban és ezen belül Magyarországon korántsem volt olyan rossz a nemzetiségek helyzete, mint ahogyan azt 1945 után, sőt még ma is leírják. Ha visszanézünk a régmúltba, világosan látható, hogy a nem magyar nemzetiségűek száma folyamatosan emelkedik országunk területén. Igaz, a feudalizmusban a nemzeti vagy nyelvi hovatartozásnak nem volt diszkriminatív felhangja, de mégis megjelennek már a 18. században az erdélyi parasztfelkelésben, ami nem volt egyértelműen csak antifeudális megmozdulás. Az Erdély története III. kötetében olvasható, hogy az utolsó időben (20. sz.) – amikor még Erdély Magyarországhoz tartozott – az erdélyi románság 5%-a tudott magyarul. Ez az arány nem az üldöztetést és erőszakos asszimilációs törekvést támasztja alá. 1914–44 közötti időben Erdélyben jártam gimnáziumba, ahol minden középfokú iskolában a román nyelv, heti két órában kötelező tantárgy volt, sőt meg is lehetett belőle bukni. (…) Az etnikai összetételt feltüntető táblázatban az alábbi probléma tűnt fel számomra: A magyarországi 1941. évi adatot figyelembe véve, amikor az ország területe és lakossága a legnagyobb volt a trianoni békediktátum után, elképzelhetetlen a zsidóság 0,9%-os aránya. Ezzel kapcsolatban azonnal felvetődik, hogy a 131 971 főből hogyan eshetett áldozatul 600 vagy 650 ezer ember.* A népirtás e borzalmas voltát a legkisebb mértékben sem kisebbítve, felvetődött bennem a nemzetközi megítélés irrealitása. Ormos Mária néhány évvel ezelőtt írja ugyancsak a Históriában, hogy Romániában, német segédlet nélkül, „nemzeti” alapon 1939–40-ben 400 ezer romániai zsidót gyilkoltak meg a vasgárdisták. Ennek a rémtettnek sem az elkövetés, sem az utána következő időben megközelítően sem volt olyan visszhangja, mint a magyar eseménynek. A magyar felelősséget nem kisebbítve, meggyőződésem, hogy ha nem következik be 1944. március 19., a zsidók deportálása és megsemmisítése nem történt volna meg. Úgy látszik, a „vae victis!” megtorló jellege és gyakorlata a mai napig él. A győztesek oldalán álló népirtók élik világukat. A történészek, a megítélés anomáliáit – beleértve a magyar történészeket is – nem tették helyre. * A szóban forgó táblázat nem közli a vallási megoszlás adatait. A hivatalos statisztika 1941-ben vallási alapon több mint 725 ezer zsidót tartott számon. (A szerk.)


1. A Nyugatra hurcolt hadifoglyok kérdéséhez KALÁSZATOK SÁGVÁRI Ágnes A Nyugatra hurcolt hadifoglyok kérdéséhez Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas akadémikus levele Révai Józsefhez, a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége tagjához 1945. szeptember 1. Mint újságolvasó ember, e dokumentum ismeretében cáfolom azt az állítást, hogy Horthy, illetve Szálasi tisztjei a hazát védő szándékkal vettek volna részt a II. világháborúban, hiszen még annak befejezése után is önös érdekből vezényelték katonáikat Nyugatra, manipulálták és kényszerítették őket az idegen földön maradásra. Mint történész, ezen túl is különbséget kell, tegyek a maguk jövőjét egyengető főtisztek és a nekik kiszolgáltatott katonák között. DOKUMENTUM A Budapesti K. M. Pázmány Péter Tud.-Egyetem Élet- és Kórvegytani Intézete VIII., Eszterházy-utca 9. sz. Biokémiai Intézet Budapest, 1945. szeptember 1. Révai József úrnak, Magyar Kommunista Párt Budapest, Tisza Kálmán tér. Kedves Elvtárs! Straub Brunó egyetemi tanár, aki egyben legkiválóbb tanítványom, az amerikai fogságból hazatérve a következőket vetette papírra, és ezeket a Kommunista Párt szíves figyelmébe ajánlom: „Mi a nehézsége a hazajövetelnek? A hazajövetel akadálya nem az amerikai és az angol, hanem a magyar. A magyar felettes tisztek »várakoznak« vagy egyáltalában nem akarnak hazajönni. Hogy meglegyen a létjogosultságuk odakint, igyekeznek minél több embert maguknál tartani. Ezért tudatosan hazug rémhíreket terjesztenek az itteni állapotokról és a hazamenés veszélyeiről. Másfelől még mindig arra használják ki a katonai fegyelmet, hogy a hazakészülőket megbüntessék és erőszakkal megakadályozzák. Hogyan jöhetnének haza a hadifoglyok? Egyénileg ma bárki nyugodtan útra kelhet és hazajöhet. Természetesen a megszálló csapatoknak zavart okozna, ha mindenki egyénileg igyekezne hazafelé. Szállítmányok viszik haza az elhurcoltak millióit, de ez nem megy egyszerre. Bizonyos sorrendet kell megállapítani. Mármost a magyar táborparancsnokok mindent elkövettek, hogy megnyugtassák a megszállókat: ráér a magyarok hazaszállítása, azok egyike sem akar még hazamenni. A megszállóknak mindegy, tehát belemennek. Szegény egyszerű magyar ember, aki idegen nyelvet nem beszél, hogyan tiltakozhatik illetékes helyen? A megszállókkal csak a fasiszta vezetők érintkeznek? Majdnem kivétel nélkül. A megszállók sejtik, hogy akikkel tárgyalnak, azok fasiszták. Viszont nincsen kint elég olyan magyar ember aki kellő súllyal bírna, aki helyüket elfoglalná, így meghagyják őket egyenlőre. Mit lehetne tenni? Számtalan sok sorstársam nevében kérem, tegyük túl magunkat azon az állásponton, hogy azok az emberek, akik a rossz irányban felhasznált katonai fegyelemmel és pisztolyokkal kikényszerített magyar dolgozók, megvetendők, mert hagyták magukat félrevezetni. Nyújtsunk nekik segédkezet nehéz helyzetükben. Küldjön ki 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a kormány olyan férfiakat, ha lehet katonákat, hiszen hadsereggel kell tárgyalni, akik kellő tekintéllyel rendelkezve átvennék a hatalmat a fasiszta uraktól, helyesen tájékoztatnák az embereket az itteni állapotokról és a hazatérés módozatairól, másfelől pedig szorgalmaznák a hazatérést a megszálló hatóságoknál. Mert a dolgozó haza akar jönni. Száz és százezer dolgozó hónapokkal előbb állana be a termelés munkájába, mintha csak ölbetett kezekkel nézzük, hogy mások intézkedjenek ebben a kérdésben, akiknek teljesen mindegy, hogy előbb a magyar, vagy a másik kerül-e haza. Ragadjuk ki ezeket a szerencsétlen dolgozókat a herék kezéből, akik a hazavágyók visszatartásával teremtették meg további életlehetőségüket. Fosszuk meg őket idejében attól az álmuktól, hogy ezeket a félrevezetett embereket felhasználhatják saját céljaikra az itthon becsületesen dolgozók ellen. Mert ők még ebben reménykednek! Akkor aztán, mint érett gyümölcs, a kezünkben lesz az a társaság, amely a múltért felelős.” (A dokumentum lelőhelye: MOL Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. fond. 7. csoport 287. ő. e. 9.1.)


1. Kastélyok és mágnások Kastélyok és mágnások Ízelítő egy frissen megjelent fotóalbumból Kastélyok és mágnások – Az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon címmel mintegy 440 db fényképet tartalmazó reprezentatív albumot jelentetett meg a HG és Társa Kiadó. A könyv lapjait forgatva a képek úgy peregnek az olvasó előtt, hogy látványuk végigvezeti őt egy kastély termein. A termek pedig megtelnek a bennük élők alakjával, megelevenednek az ünnepek és a hétköznapok, amelyek a falak közt – a szalonban, díszteremben – vagy azokon kívül zajlottak. A könyvtárban, az úriszobában feltűnnek a főrangúak legkiválóbb tudós vagy politizáló képviselői, a hálószoba, a gyerekszoba, a magánélet meghitt pillanatait villantja fel, majd a vadászatok izgalmas jeleneteit megörökítő felvételek következnek. A fényképeket a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának anyagából válogatta és összeállította Baji Etelka, a tanulmányokat írta Csorba László. >

2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents