História 1996-056
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1996-056 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Polgári értékrend és paraszti hagyomány .............................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3 2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A "büszke fõváros. Várospolitika a millennium Budapestjén ............................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok ...................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12 4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Megy a gõzös.... Vasút a századfordulón ............................................................................ 14 2. Képek .................................................................................................................................. 15
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Polgári értékrend és paraszti hagyomány SZABÓ Ferenc Polgári értékrend és paraszti hagyomány A viharsarki mezővárosok műveltsége* Az agrártermelés kibővülése, az árutermelés felé fordulás, a kor szintjén álló tömegszállítás és a helyközi vagy távolsági közlekedés kiépülése egymást élénkítő folyamatok. Hatását a polgári társadalomra csak közvetve lehet lemérni. Az 1900. évi népszámlálás eredményei szerint az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatban együttesen foglalkoztatott kereső népesség (a polgári rétegek) aránya a Viharsarok 23 mezővárosa között csak háromban haladta meg a tíz százalékot (Gyula 13%, Orosháza 11,5%, Szentes 10,8%); Makó, Kiskundorozsma, Békéscsaba, Mindszent és Szarvas esetében 8–10% között helyezkedett el, további tizenkét településen pedig 5– 8% között. (Összehasonlításul: Szolnok 17,6%-nál tartott.) Átszínezés, hasonmás, továbbadás A viharsarki mezővárosok műveltségképében döntő, hogy a paraszti tradíciók között felnövekedett agrárlakosság hogyan fogadta el fokozatosan a vidéken is megjelenő polgári normákat. Követő-utánzó magatartásában a paraszti mentalitás szerinti átszínezést a befogadó hasonlítás, s az annak megfelelő továbbadás követte. A polgári élet egyes követelményeinek átvételét az egyházi, az önkormányzati és közigazgatási intézmények, a különféle egyesületek is ösztönözték a parasztság szinte minden rétegében. A legerőteljesebb ösztönző nyilván a személyes vagy családi-baráti tapasztalat volt, szorosan kapcsolódva a helyi presztízs szempontjához. A szolgáltatások, a kereskedelem a századforduló táján már a mezővárosokban is eljutott arra a szintre, hogy a polgári igényekről – az alsó és középrétegeknél – közvetlen mintákat adott. A vasutakkal együtt bevonult a távíró, az 1890-es évek derekán a községekig eljutott a kezdeti telefonhálózat. 1906-ig a népesebb településeken megkezdődött az áramszolgáltatás, nem egy városban társulati formában vízvezetékhálózat épült ki az eléggé tömeges artézikút-furatás után. Kikövezték a forgalmasabb s a lakói szerint fontosabb belterületi útvonalakat, kevés kivétellel igényesebb külsejű szállodák és vendéglők épültek, reprezentatív város- és községházák, pénzintézeti székházak, polgári iskolák és gimnáziumok emelkedtek. Az 1870–80-as évektől a Viharsarok nyolc mezővárosában volt helyi hetilap, többnyire nem is egy. Békéscsabán és Szentesen kőszínházat, Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Orosházán, Szarvason jelentős méretű faszínházat építettek, hogy a több hétre vagy hónapra leszerződtetett társulatokat fogadhassák. A példákat még sok irányból lehetne szaporítani. A polgári rétegek ízlése és pénztárcája szerinti infrastruktúra leginkább a parasztság módosabb rétegeit vonzotta, de nem maradt hatástalan a kispénzű rétegekre sem. A normák lazulása A viharsarki mezővárosok parasztságának tudati örökségében a századforduló táján a rétegenkénti eltérések élesebben mutatkoztak meg. Döntő volt, hogy ki mennyire tudta követni a polgárosodás jegyében történő átalakulást, anyagi és szemléleti előrelépést. Az utóbbi természetesen jórészt generációs kérdés is volt. A normák tartalmának módosítása, lazább érvényesítése – az új jelenségek és viszonylatok hatására – leginkább a polgárosodás erősödését kívánó rétegeknek: az árutermelésre képes parasztoknak és az önálló „kisegzisztencia”státuszt elérni próbáló földmunkásoknak, kisbérlőnek állott az érdekében. Az önfenntartó gazdálkodásra berendezkedett parasztok, a töredékföldesek, a szikeseken vagy a homokon tanyát építők számára két lehetőség mutatkozott: a konzervatív életszemlélet és termelési szerkezet megőrzése vagy a kézimunka-igényes, belterjesebb irányú, piacorientált termelés megvalósítására törekvés. Saját erőből A török hódoltság és a kuruc háborúk után kialakult új települési, gazdasági és paraszttársadalmi berendezkedés szemléletében és tartalmilag igen közel állott a polgárosodásra jellemző gondolkodáshoz. A mezővárosok lakossága a táj termőföldjének megművelésétől a vizek szabályozásáig, a templomok, paplakok, helységházak és iskolák építésétől az artézi kutak furatásáig terjedően (s ezeken túl is) úgy érezte, hogy mindent saját erőből, saját kezével vagy teherviselésével valósított meg. Az önkormányzatiság és a tételes törvényekkel nemegyszer szembekerülő igazságfelfogás szellemében ítélte meg a mindenkori hatalom fölötte elhelyezkedő régióit, s védte meg saját érdekeit. Az erős történeti megalapozottságú, döntően protestáns gyökerekből táplálkozó önismeretben a plebejus töltés, az egyenjogúság általánossá tételének igénye fogalmazódott meg; az alárendeltség, a függés iránti ellenállás gondolatával. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A generációkon át mintegy életszemléletként beidegződött magatartás fontos része volt a paraszti világra egyébként kevésbé jellemző nyitottság, az addigiakat kritizáló-tagadó politikai és vallási áramlatok iránti fogékonyság. A mezővárosok olvasgató, „malomalji”-piaci, vásári-olvasóköri és negyvennyolcas népgyűlési politizálását ismerő lakosaihoz eljutott elképzeléseknek, programoknak, jövőképeknek akkor volt hatásuk, ha beleilleszkedtek az egyenlőségeszményről a parasztság körében régen kiformálódott gondolkodásba. Az „urak” világát, hatalmaskodását, önző gyarapodását, erkölcsi züllöttségét bármilyen formában bíráló sajtótermék vagy szóbeli vélemény rokonszenvet keltett. Érthető, hogy Táncsics Mihály gondolatainak, könyveinek ismeretében, továbbá egy általánossá tágított szabadságeszmény szerepét is betöltő Kossuth-kultusz jegyében a mezővárosokban az 1860-as évektől mindenütt megalakított olvasókörök sajátos közéleti és politizáló szerepet tudtak betölteni. Az utópista majd az 1880-as évektől a marxi szocializmust az említett előzmények után ismerte meg a parasztság egy része, s azt fogadta el belőle, ami a tradicionális s egyben radikális szemléletébe beilleszthető volt. Szolidaritásból az agrárszocialista mozgalmak résztvevői számukra távoli célkitűzéseket is gyakran hangoztattak, anélkül, hogy azokat ténylegesen átérezték volna. Politikai „beletanulás” A Viharsarok mezővárosainak nagyobb részében a képviselő-testületek, a református és az evangélikus presbitériumok tagjai között nemegyszer jól kirajzolhatóak voltak a különböző érdekű és eszmeiségű csoportosulások. Köztük az ellenzéki plebejus beállítottságúak s a magányosan küzdő „népszószólók” is. Az újságolvasás – mind a fővárosi politikai, mind a helyi lapok esetében – viszonylag széles körű volt. Joggal valószínűsíthető, hogy nemcsak a szocialista sajtótermékek jutottak el a parasztság alsóbb rétegeihez is. A politikai (elsősorban választási) tömeggyűléseket a kiegyezés utáni években hozták gyakorlatba a pártok a viharsarki mezővárosokban is. Ezek a gyűlések, csakúgy, mint maga a szűk körű választójogra épülő szavazási procedúra, a lakosság igen jelentős részének – a választójog nélkülieknek is – feszültséggel járó politikai „beletanulási” alkalmakat jelentettek. A kirendelt karhatalommal való összeütközés lehetősége számos esetben ott lógott a levegőben. Az emberek egy része a bekiabálásokkal, a lehurrogásokkal vagy éppen a vállra emeléssel kimutathatta a véleményét. A nyomdák elszaporodásával megnyílt a technikai lehetőség arra, hogy az 1870–1880-as évektől a mezővárosi politikai élet kellékei, eszközei legyenek a röplapok, a programfüzetek, a feltűnő méretű betűkkel nyomott plakátok, a hírlapokban való éles hangú viták. A nagyvárosokból hamar átvették a többi mutatós kelléket is: a transzparenseket, a sok zászlót, a felvirágozott diadalkapukat. S hozzátették a vidéki tradíciót: a lovas bandériumtól a rezesbandáig, meg az ökörsütésig. A politikai tömeggyűlések ilyen sokszínű „koreográfiája” már az 1880-as években ismert volt Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Orosházán, Szentesen, Gyulán, Makón, Szarvason és másutt is. Az engedélyezett szocialista gyűlések egyszerűbben zajlottak le. A századforduló utáni május elsejék, népünnepéllyel egybekötve, szintén sokat adtak a vonzó külsőségekre, különösen a felvonulásban. Az iskola: a felemelkedés útja Az írni-olvasni tudás, az iskolafenntartókat kötelező törvények mind következetesebb érvényesítése (jelentős mértékben a tanyai iskolák hálózatának kiépítésében elért eredmény, az állami fenntartású népiskolák szaporítása nyomán is) a századfordulóra generációs problémává alakult.** 1900-ban a hat éven felülieknek Békés megyében a 78,2%-a, Csanádban 65,6%-a, Csongrádban 63%-a, Hódmezővásárhelyen 78,5%-a tudott írni-olvasni. Békés megye és Vásárhely arányai – döntően a protestáns egyházaknak köszönhetően – Nagyvárad, Versec, Kolozsvár adatainál kedvezőbbek, közel állnak Vas és Veszprém megyék arányaihoz, az alföldi megyéket pedig megelőzik. Csanádban és Csongrádban a falusi arányok kedvezőtlenek voltak, a mezővárosiak azonban jók: Makón a hat évesnél idősebbek 83%-a, Szentesen a 81,4%-a, a zömmel katolikus Csongrádon 61,2%-a írt és olvasott. Említésre méltó a településenkénti számok közül Mezőberény 88,2%-os, Szarvas 87,8%-os, Orosháza 87,3%-os, Békés 83,5%-os, Békéscsaba 81,5%-os írni-olvasni tudási aránya, mert mindegyik megelőzi pl. Debrecen, Zágráb, Pécs, Temesvár arányait. (Mezőberény Győr városával, Szarvas pedig Székesfehérvárral mutatott azonos számokat.) A születési időpontok szerinti adatokból jól bizonyítható, hogy az 1880 után iskolaköteles korba kerülők nagy többsége elsajátította a mezővárosokban az írás-olvasást. A Viharsarok hat városa rendelkezett középiskolákkal az első világháború előtt, legrégebben Hódmezővásárhely és Szarvas. E tanintézetek minőségi kisugárzása mellett a szélesebb körű polgárosodást az 1890-es évek derekától sorra felállított fiú- és leánypolgári iskolák szolgálták, érdemi arányban oktatva a feltörekvő parasztcsaládok gyerekeit is. A 23 viharsarki mezőváros közül a századfordulón kilencben, a világháborúig tizenkettőben szervezték meg ezt a jó általános képzést nyújtó intézményt.
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Társasági élet Ahogy az analfabétizmus fokozatos csökkenése a generációváltás függvénye volt, a ruházkodásban, a lakásberendezésben, a társasági élet szféráiban is hasonló jelenségekről szólhatunk. A tánciskola, a városi „módi” szerinti bálok, a társas vacsorák, az éttermi étel- és ital-fogyasztás, a helyi lehetőségek szerinti fürdőélet és korcsolyázás (minden nagyobb mezővárosban) polgári igények szerinti szokásrendje minden réteget elért. A társasági „élet” megélénkülése és kiszélesedése társadalmi következményekkel járt: a különböző rétegek, foglalkozási meg vallási csoportok egyesületi jellegű szerveződéseinek nagyobb része az elkülönülést, néha a kasztosodást szolgálta, merev falakat emelt. A különféle szórakozási alkalmak, több egyesület, olvasókör stb. közös rendezvényei viszont a társadalmi elválasztó falak „átjárhatóságát” segítették elő. A kapcsolatteremtés valamilyen formájára minden csoportosulásnak szüksége volt: az ellentéteket, életmód- és szokásbeli különbségeket az alkalmazkodás tompította. A többségben lévő, de erősen megosztott parasztság és az iparosok, kereskedők, értelmiségiek közötti érdekharcok a helyi fórumokon számtalanszor és sokféle színben fellángoltak. Amikor a mezővárosi infrastruktúra, az intézményhálózat, a közigazgatás fejlesztése érdekében kellett volna áldozatot vállalni, a helyi önkormányzatokban többséget képviselő vagyonosabb parasztság általában elzárkózott. Sokszor ismétlődött meg ugyanez a protestáns egyházak önkormányzatában is. * A polgárosodó parasztság „kétlelkű” maradt: a „parasztpolgár” a valóságos polgári rétegekbe csak paraszt voltának feladásával (benősülés, magasabb iskolai végzettség, a város belterületére költözés, viselkedési normák átvétele stb.) tudott bekerülni. Az elszakadást áldozatok árán is sok esetben vállalta, törekedve az emancipálódás helyi értékrendjének követésére. A vélt vagy valóságos felemelkedést elérni kívánó „paraszt-polgárt” zavarta volna, ha sajátos paraszti rétegérdekei mentén elindulva az „alatta” elhelyezkedő parasztrétegekkel vagy a módos, de a hagyományos élet-módhoz konzervatív beállítottságuk alapján ragaszkodó gazdákkal kényszerült volna azonosulni. A paraszti társadalom tagoltsága, szemléleti többfélesége, az egyes rétegek közötti távolságot is kifejező érdekellentét a századforduló körül már oly nagy volt a Viharsarok mezővárosaiban, hogy a parasztság egybefogása már megoldhatatlannak bizonyult. A parasztság minden fontosabb rétege „köztes” minőségbe jutott, s ezt a minőségét hosszú ideig tömegében nem is tudta meghaladni. SZABÓ FERENC * Az Európa Intézet 1991. évi „Agrárszocializmus, parasztság Délkelet-Európában” c. konferenciáján elhangzott előadás részlete. (A szerk.) ** Vö. erre e számunkban Kovács Éva cikkét. (A szerk.)
2. Képek
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A "büszke fõváros. Várospolitika a millennium Budapestjén SIPOS András A „büszke” főváros Várospolitika a millennium Budapestjén „A fővárosnak és legfőképen (!) Pestnek tulajdonképen (!) fejlődése az utolsó félszázadra esik. A mi ez idő alatt történt, azzal bátran kiállhatunk Európa ítélőszéke elé... A magyar főváros, mely körül egész Magyarország körfalat képez, oly erőssége Árpád nemzetének, melyet semmiféle hatalom többé be nem vehet” – mondotta az ünnepi szónok a főváros törvényhatósági bizottságának a magyar állam „ezeréves fennállása” alkalmából tartott díszközgyűlésén. Az országos kiállításon a főváros önálló pavilonnal szerepelt. Több mint 1600 m2 alapterületen elsősorban a városépítés és az infrastruktúra-fejlesztés újabb eredményeit mutatták be. A legfőbb „kiállítási tárgy” azonban maga a rendezvénynek színhelyet és keretet adó, immár 600 ezer lakossal dicsekedő város volt. A büszke Budapest, a befejezés alatt álló Nagykörúttal és a Fővám téri új híddal, az épülő pompás vásárcsarnokokkal, az ünnepi évben többszörösére növekedett és úgyszólván zökkenőmentesen lebonyolított forgalmával. A közgyűlés szónoka „három nagy tényező” közreműködésének tulajdonította az elért eredményeket. Az elsőség természetesen „a koronás királyt, imádott uralkodónkat, I. Ferenc Józsefet” illette, másodikként „az ország kormányát és törvényhozó testületét” emelte ki, „melyek minden alkalmat megragadtak arra, hogy Budapest az ezeréves Magyarországnak dísze és büszkesége legyen”, mögöttük pedig „maga a főváros áldozatkész polgársága”, valamint a „főváros hatósága és képviselő-testülete” állt. A városfejlesztés terhei A városegyesítés időszakának kormányzati politikája abból indult ki, hogy az újonnan és részlegesen visszanyert önálló államiság megszilárdításának egyik legfontosabb eszköze egy olyan főváros megteremtése, amely képes ellensúlyozni Bécs vonzerejét. Megtestesíti az eszmét: Magyarország valóban egyenrangú fele a birodalomnak, távlatilag pedig akár a birodalmi központ szerepére is alkalmas székhellyel rendelkezik. Egyben az urbanizációnak, az új polgári életformának olyan mintaadó centruma, amelynek sem a Kárpát-medencében, sem az egész délkelet-európai térségben nincs vetélytársa. Vonzó, egyesítő tényező. Ezzel ellensúlyozza az ország sok-nemzetiségű jellegéből adódó széthúzó tendenciát. Mivel tehát Budapest fejlesztésével kapcsolatban „magának az országnak mint független álladalomnak a létezéséről van szó”, az nem bízható a városi önkormányzatok öntevékenységére. Ennek jegyében hozták létre 1870-ben az akkor még három különálló város (Pest, Buda, Óbuda) építésügyének irányítására a Fővárosi Közmunkák Tanácsát. 24 millió forintos állami kölcsönt vettek fel, hogy megkezdhessék a kereskedelmi-forgalmi természetű központi funkciók lebonyolításához nélkülözhetetlen beruházásokat (hídépítés, Duna-szabályozás, rakpartépítés). Ez a pénz szolgált a nagyvárosi légkört és jelleget biztosító reprezentatív útvonalak – a Sugárút és a Nagykörút – kiépítésének fedezésére is. A kölcsön elköltését követően is hozzájárult a kormányzat a városfejlesztéshez. Közvetlen állami beruházásokat kezdtek meg (középületek, államvasúti létesítmények, Duna-hidak). Ugyanakkor a magánépítkezéseket ösztönző adómentességeket és kedvezményeket biztosítottak. A millenniumi évtized két nagyszabású program jegyében telt. A sugárirányú főútvonalak addig megtörtek a Belváros határán, amelynek régi, szűkös, girbegurba utcái tökéletesen alkalmatlanok voltak a Duna felé törekvő forgalom lebonyolítására. Az Eskü téri (Erzsébet)-híd megépítésének elhatározása 1893-ban maga után vonta a Hatvani (Kossuth Lajos) utca folytatásaként új széles útvonal megnyitását és ennek folytán a Belváros teljes átépítését. Ezzel együtt került sor a Fővám téri (Ferenc József-, majd Szabadság-) híd építésére, ami a budai oldalon, a Gellért-hegytől délre elterülő részen adott lökést egy új városrész keletkezésének. A hidakhoz vezető feljárók, útvonalak kialakításához és a belvárosi szabályozási munkákhoz a főváros 2 millió forinttal járult hozzá. Nem kisebb jelentősége volt a katonai laktanyák kitelepítésének a város belterületéről, és a további terjeszkedés útjában (a Szabadság tér helyén) terpeszkedő hatalmas Újépület lebontásának. A pénzügyi terhek oroszlánrészét az állami költségvetés vállalta. A főváros 5,6 millió forintért megvásárolhatta az államtól a Városháza céljára kiszemelt Károly-kaszárnyát. Az Újépület telkének köztérré alakítandó része és a Gellérthegyi Citadella ellenszolgáltatás nélkül került a város tulajdonába. Életformaváltás
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A hirtelen városnövekedés, a tömeges bevándorlás és életformaváltás, a lakosok közötti érintkezési viszonylatok megsokszorozódása és bonyolultabbá válása sok egyéb problémát vetett fel. Ezekkel már a fővárosi önkormányzatnak a maga erejéből kellett megbirkóznia. A lakosság gyarapodott, szociálisan differenciálódott, a település mind zsúfoltabbá lett. A piaci ellátási szervezet mindinkább elégtelennek bizonyult. Az ebből adódó feszültségek, ahogy a világ más nagyvárosaiban, így Budapesten is kikényszerítették a városigazgatás jellegének, funkciójának változását. A korábban elsősorban reaktív-szabályozó típusú városvezetést felváltja a szolgáltatásszervező városmenedzselés. Amelyik aktívan beavatkozik a gazdasági-társadalmi viszonyokba. A század közepén még jobbára csak a hagyományos rendészeti típusú szolgáltatásokat tekintették a városigazgatás közvetlen feladatának. Azaz a személy- és vagyonbiztonság garantálását, a forgalom feltételeinek biztosítását. (Ide tartozott a közutak és vízelvezető árkok vagy csatornák fenntartása, a közvilágítás, a tűzvédelem megszervezése, az ezt szolgáló építési előírások érvényesítése.) A városi önkormányzatok új szerepkörben jelentek meg. Most már fokozatosan előtérbe került az egészségrendészet, a járványveszély leküzdése, amely a szűkös városi térben hirtelen összezsúfolódó tömegek együttéléséből adódott. Nagyszabású infrastrukturális beruházásokat indítottak el, üzemeket létesítettek és tartottak fenn, mindehhez nagy létszámú és differenciált személyzetet kellett alkalmazniuk. A modern vízvezeték- és csatornarendszerek, a vásárcsarnokok és közvágóhidak létesítését elsősorban közegészségügyi beruházásnak tekintették, amihez úgyszólván csak járulékosan kapcsolódtak a kényelmi, szépészeti stb. szempontok. A közszolgáltatásokat – tömegközlekedés, gáz- és áramellátás – egyelőre a magánvállalkozásnak engedték át. (Ezeknek ugyanis elsődleges egészségügyi vagy vagyon- és forgalombiztonsági jelentősége nem volt.) Az új technikai és szociális infrastruktúra megteremtésére a városok rendszeres bevételi forrásai – helyi adók, járulékok, javadalmak, a közvagyon gyümölcsöztetése – sehol sem nyújtottak fedezetet. A század utolsó harmada egyben a városok nagy arányú eladósodásának kora is. Ahhoz, hogy a gyümölcsöző tőkekihelyezést kereső vállalkozók, bankárok a városokban felismerjék a biztos és elsőrendű adóst, az kellett, hogy a város rendszeres jövedelemforrásai, gazdálkodásának szervezettsége elérjenek egy adott szintet. Azt a szintet, szervezettséget, amelyek befektetők bizalmát megalapozhatta. Első helyen az útépítés és -burkolás áll 16,51% részesedéssel, nem sokkal marad el ettől a vízellátás 14,10%kal, valamint – elsősorban az 1897-ben átadott vásárcsarnokoknak tulajdoníthatóan – a közélelmezés 12,95%kal. Aránylag sokat fordítottak iskolaépítésre (a tanulólétszám növekedésével így sem tudtak lépést tartani) és a kegyúri kötelezettségekből folyó templomépítésre. A csatornázás különösen az évtized első felében foglalt el előkelő helyet a kiadások ranglistáján. A központi szivattyútelep és a körúti főgyűjtő 1896-ra készült el. Villamos közlekedés – botrányokkal Miközben a gáz még a világítás terén is – technikai újításoknak köszönhetően – jó ideig versenyképes maradt a villannyal szemben, a közlekedésben a Budapest utcáin 1887 óta üzemelő villamosvasút versenye a lóvasúti társaságot is rákényszerítette vonalainak roppant költséges villamosítására. E beruházás fejében a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság elérte, hogy engedélyének időtartamát 1948-ig meghosszabbítsák. Az erre vonatkozó szerződést – amelyben a bírálók szerint a főváros nagyon olcsón engedte át a hatalmas értéket képviselő koncessziót – 1895 júliusában botrányos jelenetek közepette fogadta el a közgyűlés. A szavazás előtt az ellenzéki városatyák magának Ráth Károly főpolgármesternek az elnöklési jogát is kétségbe vonták, mondván, hogy igazgatósági tagja az ügyletet finanszírozó banknak. A főpolgármester természetesen nem fogadta el az észrevételt, a többség az ellenzéki szónokokba szabályosan belefojtotta a szót, és az erősen támadott szerződést a részletes vita mellőzésével, „en bloc” hagyták jóvá. Ennek nyomán a századfordulóig a teljes lóvasúti hálózatot villamos közlekedésre állították át. Az egymással ádáz konkurenciaharcot vívó két vasúttársaságnak volt közös vállalkozása is: a kontinens első földalattija. Az Andrássy úton a hatóságok, esztétikai okokra hivatkozva, mereven elzárkóztak felszíni vasút engedélyezésétől, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy az ezredéves kiállítás forgalmával az omnibusz nem tud megbirkózni. A Városi Villamosvasút Rt. mögött álló Siemens és Halske cég dolgozta ki a földalatti vasút tervét, de a hatalmas tőkeigényre tekintettel a megvalósításba bevonták a Közúti Vaspálya Társaságot is. A városvezetés csak ahhoz ragaszkodott, hogy a létesítmény az ünnepségek idejére már készen álljon. Az építkezés – a Siemens és Halske kivitelezésében – 1894 augusztusában kezdődött meg, az ünnepélyes megnyitásra pedig 1896. május 2-án, az ünnepségsorozat kezdetével egyidejűleg került sor.
2. Képek 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok VARGA Judit Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok Vázlat a fővárosi piacok dualizmus kori fejlődéséről A reformkorban Magyarország legjelentősebb piacai, vásárai Pesten összpontosultak. A szokásos éves országos, ill. hetivásárok forgalma nem maradt el az európai nagyvárosi átlagtól. A kofáktól hangos vásárokat a tömegszórakoztatás korabeli intézményei tették színesebbé, vonzóbbá (lacikonyha, mutatványosok, csepűrágók, medve-táncoltatók stb.). Mindenki előtt ismertek a guggolós kofák, a sváb milimárik, a szegedi sziksós- és szappanosasszonyok, az üveges-, drótos- és gyolcsostótok, az oláh dézsaárusok, a bosnyák bicskások és szipkások, az üstfoltozó cigányok alakjai. Kalmár = csaló? A sokféle nemzetiség találkozóját egy-egy nagyobb vásár alkalmával három meghatározó, a polgári fejlődés irányába mutató elem tette lehetővé: a közlekedés javítása, a szárazföldi és vízi utak korszerűsítése, különféle engedmények a „jó király” részéről, amelyek a „harmincadi sorompókat tágítván” szabadabb mozgást engedtek a kereskedésnek; a felvonultatott árukészlet szempontjából a manufaktúrák és a gyárak számának emelkedése, tökéletesedése. A profi kereskedő réteg kialakulását hátráltatta, hogy a korabeli közvélemény több évszázadra visszamenőleg negatívan ítélte meg a kereskedői foglalkozást. Kereskedő, kalmár, uzsorás, csaló kb. ugyanazt jelentette. „A közvélemény, legalább a nemesi osztályban uralkodó, nem tulajdonított a kereskedőnek... kellő tiszteletet; mert nem tudta méltánylani annak hasznait, melyeket a polgári életre, a haza jólétére áraszt...” Ez az 1840-ből származó megállapítás tökéletesen megindokolja, miért nem alakult ki az élelmiszerpiacokat ellátó szakszerű kiskereskedői réteg, miért nem vált el a kistermelő az árut eladótól még a század második felében sem. Mégis a kereskedelem az igényeknek megfelelően szakosodott. Pest város tanácsa –a helytartótanács jóváhagyásával –1843. február 1-jén helypénzdíjszabási rendeletet léptetett életbe. Először különböztették meg a standokról, a földről, a szekerekről és a hajókról árusítókat. Különbséget tettek az árusító helyek minősége, az áruk értéke és az egyes szakmák keresettsége szerint. (A József teret taksálták a legtöbbre.) Külön helypénzzel rótták meg az üzlettel rendelkező boltosokat és raktártulajdonosokat, ha üzletük előtt piaci árusítással foglalkoztak. Eltérő tételeket állapítottak meg a helybeliekre és a vidékiekre, sőt a helybeliek közül megkülönböztették az illetőséggel nem bíró városi lakosokat, a zsidókat, valamint a mindennapos és csak a hetipiacos napokon kirakodókat. Megállapítottak hetenként és naponként fizetendő díjakat. A járva-kelve árusítók átalányt fizettek. A közegészségügy elvárásaival ellentétben a földről árusítóknak olcsóbb tarifát kellett fizetniük. A rendelet alapelveit nem módosították a vásárcsarnokok megjelenéséig. 1855–1898 között a kereskedelem tovább fejlődött. Elsősorban a törvényi, rendeleti szabályozás és az infrastruktúra. A vásártartó községek és az országos vásárok száma megkétszereződött, a kereskedelemben foglalkoztatottak száma 67%-kal növekedett, egyre nagyobb szerepet kaptak a hivatásos vásározó kereskedők (1890-ben 8500 vásári és piaci árust és 13 700 házalót írtak össze országos szinten). Budapest az ország közlekedési, kereskedelmi, gazdasági központjává vált. Az 1882-től kezdődő időszakot prosperáló vasútépítések, a főváros terjeszkedése jellemezte. Piacszabályozás, 1896–98 A vásárcsarnok megjelenésével merült fel egy átfogó, gyökeres változásokat hozó piacszabályzat igénye. Ennek első lépése a vásárrendtartásról szóló 11701/96. sz. belügyminiszteri rendelet volt, mely kimondta – a III. országos ipartestületi kongresszus határozata alapján –, hogy minden vásártartó helynek a vásárt látogató iparosok és kereskedők jogait és kötelezettségeit tartalmazó vásárrendtartási szabályzatot kell készíteni. A vásártartás fogalomköre a közigazgatási joggyakorlatban három fő problémakört vetett fel: a vásárlátogatás, a vásári helypénzszedés és a vásári rendtartás kérdését. Megoldásukat két tanácsi szabályrendelet hozta meg. Az egyik az 1896-ban elfogadott s az 1897. február 15-én ünnepélyesen átadott központi és 4 kerületi csarnokokra vonatkozó szabályrendelet, a másik a megmaradt nyílt piacokat szabályozó 1898. évi rendelet. A vásárcsarnokintézmény létrehozásával a városatyák célja elsősorban a lármás, piszkos, közlekedést akadályozó, közegészségügyi szempontoknak messze nem megfelelő 44 fővárosi szabadtéri piac felszámolása volt. 1896ban mégis 18 nyílt piacot számoltak össze Budapesten, s kb. tízezer házaló asszonyt tartottak nyilván. A rájuk 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vonatkozó szabályok szinte teljesen megegyeznek a német mintára megalkotott, vásárcsarnokokra érvényes rendelettel. Az 1898-as piaci szabályzat szerint a székesfőváros területén napi-, heti- és országos vásárok csak a hatóság által kijelölt helyeken tarthatók. Elővásárok, zugvásárok tartását tiltotta a rendelet. A nyitvatartási időt évszaktól függően szabályozták. Télen este 5-ig, nyáron este 8-ig árusíthattak a piacokon. Vasár- és ünnepnapokon csak de. 10-ig volt engedélyezve az eladás. Az idényvásárok (hideghúsvásárok, karácsonyi, húsvéti, mindszenti, búcsú-napokon tartott vásárok) időtartamát esetről esetre a kerületi elöljáróságok állapították meg. Vásári alkuszok működését nem engedélyezték. Helybenlakó iparosok csak a hetivásári napokon foglalhattak helyet, ha előzőleg az illetékes kerületi elöljáróságnál helyfoglalási engedélyt kértek. Fertőző betegségben szenvedők vagy undort keltő egyének nem árusíthattak. Az elfoglalt helyeken minden árus lakáscímét és nevét köteles volt feltüntetni, s a hatóságilag megállapított árjegyzéket kifüggeszteni. Közvetlenül a földről árusítani nem volt szabad. Lehetőleg egyforma, könnyen szétszedhető, csinos állványokat kellett használni. Az állványok felállításánál tiszteletben kellett tartani a szomszéd árus területét. Nem volt szabad eltakarni a másikat. Az ún. mintasátrak kivételével a vásár végén mindent le kellett bontani. Az árusok maguk gondoskodtak helyük tisztántartásáról. Cukorneműt, lekvárt, déli gyümölcsöt csak üvegszekrényben vagy üvegbúra alatt árusíthattak. Dinnye vagy egyéb gyümölcsfélék szeletelve árusítását tiltották. Savanyú répa, uborka, káposzta kiszedését csak e célra szolgáló eszközzel, favillával, fakanállal engedélyezték. Tejet fedővel vagy dugóval ellátva, tejterméket tiszta ruhával betakarva volt szabad kínálni. Csomagoláshoz írott vagy nyomtatott papír használatát tiltották. Csakis tiszta, még nem használt papírt engedélyeztek. Kutyát, macskát pórázon vagy anélkül a piac területére nem engedtek. A piacon történő állatvágást szintén megtiltották. A karbantartásról a kerületi elöljáróság gondoskodott. Vásárügyi szolgálatot a kerületi vásárfelügyelő és közegei teljesítettek. Feladatuk közé tartozott az árusok helyének kijelölése a vásári rend és a piaci tervrajz (!) alapján, az adásvétel körül felmerülő vitás kérdések rendezése, a közlekedés biztosítása, a járva-kelve árusítók kiutasítása, őrködés az árusok illendő magaviselete, a közegészség és a köztisztaság felett. Vásári tolvajok esetében is ők jártak el. Mutatványos, gyorsfényképészeti bódék felállítását csak akkor engedélyezték, ha a piac területén maradt szabad hely. Ideiglenes engedélyt kaptak az alkalmi, mézeskalács-, cukorka-, gesztenyeárusok. Aki nem tartotta be a szabályrendelet pontjait, azt 2–5 Ft pénzbírsággal, behajthatatlanság esetén 5 napig terjedő elzárással, végső esetben a piacról történő kitiltással büntették. A tanács által elfogadott 1906. évi módosítás szerint a helyfoglalást az iparigazolvány kiadásának dátuma szabályozta, a pénzbírságot 1–100 koronáig terjedő összegben állapították meg, súlyosabb esetben a pénzbüntetésen felül 5 napi elzárást írtak elő. Öt új csarnok Az intézmény egy központi és négy fiókcsarnokból állt. A IX. kerületi I. sz. csarnokot Pecz Samu műegyetemi tanár tervezte, míg a Rákóczi téri (VIII. ker.) és az István téri (VII. ker.) csarnokok a Fővárosi Mérnöki Hivatal tervei alapján készültek, a Hunyadi téri (VI. ker.) és a Hold utcai (V. ker.) pedig Czigler Győző tervei szerint. Mintául a német – elsősorban berlini, lipcsei és frankfurti – csarnokok szolgáltak. Gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter bízta meg a kor neves mezőgazdász-állatorvosát, Tormay Bélát a német csarnokok felkeresésével. Feladata a nagyvárosi élelmezés és az erre irányuló egészségügyi ellenőrzés formájának megfigyelése volt. Jelentésében az egyes csarnokok építési terveiről, költségeiről, szerkezetéről, díjairól, házszabályairól és az élelmiszerek árairól olvashatunk. A kereskedők 1897. február 1-jétől árusíthattak a központi csarnok épületében, bérleti díjat a megnyitásig nem kellett fizetniük. Hivatalos megnyitására 1897. február 15-én, este 8 órakor került sor. Az ünnepség az egyszerre megnyíló 5 új csarnokot köszöntötte. A nyílt piacok megszüntetése a régi, legendás belvárosi piacok felszámolásával csak részben sikerült. A következő közterületeken szűntek meg a vásárok: Petőfi tér, Ferenc József rakpart, Eskü tér, Városház tér, Duna utca, Kéményseprű utca, Hal tér, Molnár utca, Rózsa tér, Sebestyén tér, Fővám tér, Sóház utca, Bakács tér, Ferenc tér, Rákóczi tér, Mária Terézia tér, Teleki tér, Mátyás tér, Újvásár tér, István tér, Almássy tér, Hunyadi tér, Hold utca, Deák tér, Nagymező utca, Sebestiáni ház előtti tér. Betiltották az árukkal való házalást és az utcai elárusítást is. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a csarnokok területén kívül nem lehetett vásárokat tartani.
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A központi csarnok összterülete 10 400 négyzetmétert tett ki. A Vámház körúti bejárónál széles kocsiút szelte ketté az épületet, határt képezve a nagyban és kicsiben való árusítás között. Elrendezését illetően két részből, főcsarnokból és az ún. baromficsarnokból állt. A főcsarnok az adásvétel területét, a kezelési helyiségeket, a vasúti és fogyasztási adóhivatalt és egy vendéglőt foglalt magába. A baromficsarnokban zajlott a baromfi- és tojáskereskedés, valamint a vasúton érkező áruk lerakodása. A vasszerkezetű főcsarnok 20 méter szélességű főhajójába két oldalt mellékhajók nyíltak. A csarnok végén voltak a halárulóhelyek friss vizű medencével. A Sóház utcai határfal mentén, a csarnokba vezető vasúti vágánytól a középső kocsiútig terült el a nagyban való árusításnak szánt rész. Itt egy-egy vásárközvetítő rekeszt helyeztek el irodával együtt. A rekesz előtt hagyott hét méter széles szabad tér az árverés területe volt. A főcsarnok négy határfala mentén, átlag hat méter magasságban karzat készült. Ez a rész háztartási cikkek, rövidáruk eladására, virágvásárra szolgált. A karzatra (galériára) a pincéből, ill. a földszintről 4 nagyobb és 3 kisebb villamos felhúzógép szállította az árut. * A polgárosodó élelmiszer-kereskedelem szempontjából a vásárcsarnokok megjelenésével az objektív feltételek megvalósultak, de az eladók, vevők, közeli és távoli termelők „fejében” végbemenő változások még várattak magukra. Ellenszenvvel fogadták az új piaci monstrumokat, nehézkesen foglalták el új helyeiket. (Tormay Béla ezt az általánosnak tekinthető jelenséget igazolta a miniszteri jelentésében, ti. a berlini kofák sem szívesen költöztek a csillogó-villogó, drágának vélt csarnokokba.) A szakemberek és az utókor nem vitatták az új intézmény országos közigazgatási jelentőségét, a kiskereskedelem korszerű formájának előretörését. A csarnokok a főváros élelmiszerpiacát egységesítették, vonzáskörét kitágították, előrelépést hoztak az adásvétel kultúrájában, a polgári fejlődés nyújtotta infrastrukturális elemek kihasználásában. Morális, kényelmi és higiéniai előrehaladást jelentettek.
2. Képek
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Megy a gõzös.... Vasút a századfordulón FRISNYÁK Zsuzsa Megy a gőzös.... Vasút a századfordulón „A becsületadás és mívelt modor általános szabályai a vasúton is érvényben maradnak, csak azon kivétellel, hogy legyünk bár udvariasak útitársaink iránt, de a magunk kényelme itt az első. A vagonokban, ha van miben válogatni, válasszuk nézetünk szerint a legjobb helyet. Beszélgetést kezdeni nem ütközik semminemű illemszabályba... Unalmas volna a vasúti utazás, kivált sivár, egyhangú vidéken, ha az utazók hallgatnának folytonosan. Azonban magunkról, körülményeinkről ne beszéljünk, az illetőket ne kutassuk, mert ez indiskrét eljárás volna” – a századvég közkedvelt illemkönyvei ilyen s ehhez hasonló tanácsokkal igazították el az úri viselkedésben bizonytalan utasokat. 1896-ban már 50 éve működött hazánkban gőzüzemű vasút. Ez idő alatt 15 ezer km-nyi vasútvonal épült. 1896ban a forgalmat 2400 mozdony, 5000 személykocsi, 50 ezer teherkocsi bonyolította le. A millennium évében 57 millió utast és 35 millió tonna árut szállítottak. A vasút univerzális közlekedési eszköz. A gépkocsi megjelenéséig a személy- és áruszállításban felmerülő minden elképzelhető igényt kielégített. Növekvő áruforgalom 1896-ban a legnagyobb magyar vasúttársaság a Magyar Kir. Államvasút volt. Az évről évre növekvő MÁV hálózatát három tényező alakította: az állami vasútépítések, a magánvasutak államosítása és a helyiérdekű vasutak. Az 1889–91-ben végrehajtott vasútállamosítások óta a magyar kormány szabadon érvényesíthette akaratát az áruforgalomban. A legfontosabb kiviteli útirányok: Budapest–Fiume, Budapest–Ruttka–0derberg– Berlin, Budapest–Bécs, Budapest–Belgrád, Budapest–Bukarest, Budapest–Lemberg. A kor követelményeinek megfelelő vasúthálózat képes volt a terményeket és árukat gyorsan és olcsón a hazai és külföldi piacra eljuttatni. Nemcsak hosszabb, hanem 10–20 km-es távolságra is érdemes volt parasztszekér helyett vasúttal szállítani. A nagy tömegű áruk szállítása mellett a vasúttársaságoknak a sérülékeny, romlékony, kis mennyiségű vagy nagy értékű cikkekről is gondoskodni kellett. 1896-ban pl. a Déli Vasúttársaság külön megszervezte, hogy a dunántúli kertészetekből származó vágott virágok gyorsan Budapestre érkezzenek. A nagy tömegű áruk szállítására alkalmas nyitott és zárt teherkocsik mellett, készültek speciális, pl. tojás-, baromfi-, sertés-, ló-, bútor-, hintószállító kocsik is. Személyszállítás vicinálison és gyorsvonaton A személyforgalom jellemzője: az utasok túlnyomó többsége (77%) harmadosztályon utazott, a legkényelmesebb első osztályt csak 1,5% választotta. A három legnagyobb személyforgalmú város Budapest (3,4 millió utas), Szeged (700 ezer) és Pozsony (600 ezer fő). A nagyforgalmú fővonalakra az utasokat és az árut az ún. helyiérdekű vasutak szállították. A döntően egy-egy vidék érdekét szolgáló helyiérdekű vasutak könnyen, egyszerűen, állami kedvezményekkel épültek. Helyiérdekű vasútra engedélyt az állam 90 évre adott, a viteldíjakat maximálta. A HÉV-ek egyszerűbb és olcsóbb al- és felépítményi szerkezetekkel épültek, átlagos építési költségük a MÁV-vonalakénak mindössze 30%-a. A helyiérdekű vasutak legnagyobb részét a MÁV üzemeltette. A típustervek alapján megépített kisvárosi vasútállomások a nyilvánosság színterei voltak, sétálópontok, ahol mindig történt valami. Az állomásfőnök, a forgalmisták a kisváros közismert személyiségei. A nőtlen tisztek egy részének a lakása az állomásépületben volt. Az állomásfőnök és családja szintén az állomásépületben lakott. A helyiérdekű vasútvonalakon zömében személy- és teherkocsiból álló, ún. vegyesvonatok közlekedtek. A sűrűn megálló, lassú vegyesvonatok gyakran 20 km/h sebességgel zötykölődtek. A zónatarifa 1888-as bevezetésével a menetjegyárak lezuhantak, s milliók ültek vonatra. Az 1890-es évekre a világ érezhetően kitágult: Európa nagyvárosait expressz- és gyorsvonatok kötötték össze Budapesttel. A fővárosból Londonba a legolcsóbb, 2. osztályú retúr menetjegy kb. 106 frt-ba került, Karlsbadba 25, Bécsbe 10 forintért lehetett jutni. 1896 nyarán a MÁV luxusvonatokat közlekedtetett Budapest–Marchegg–Bécs, Budapest–Kassa–Poprádfelka, Budapest–Predeál–Bukarest és Budapest–Fiume útvonalakon. Ezeket a 80–90 km/h sebességgel közlekedő luxusvonatokat forgózsámolyos, nyugodt járású, négytengelyes, első osztályú kocsikból állították össze. Bécsbe, a Magas-Tátrába naponta, Fiumébe hetente kétszer indult a luxusvonat. A 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fiumei vonat csatlakozott a Fiume–Ancona, Fiume–Velence gyorshajójáratokhoz, így a Budapest–Róma közötti menetidő 40 óráról 31 órára csökkent. A vasút a millenniumért A vasúttársaságok a millennium rendezvényeire alaposan felkészültek. A MÁV 1894-tő1 kezdődően 1000 db korszerű személykocsit vásárolt, a királyi pár részére pompás udvari vonatot készíttetett. A Déli Vasút 55%-os menettérti jegyeket adott a csoportosan utazó munkások részére. A 400 frt évi fizetést el nem érő néptanítókat a vasutak ingyen felhozták Budapestre. A millenniumi bandériumokban résztvevők 14 napig érvényes 1. osztályú szabadjegyet kaptak. A lovakat és kísérőiket díjmentesen szállították. A MÁV menetjegyirodája „Millennium Utazási és Ellátási Vállalat” néven a Keleti és Nyugati pályaudvarokon fiókirodákat rendezett be. Az irodák a kiállításra érkező vendégeknek szállást szereztek, információt adtak, belépőjegyeket árusítottak, megszervezték a poggyász-szállítást stb. A MÁV különös figyelemmel gondoskodott a millenniumi kiállításon bemutatásra kerülő tárgyak, berendezések szállításáról. A kiállítás területén ideiglenes vasúti megállót létesítettek. 16 városból hetente többször menetrend szerinti gyűjtőkocsik indultak, ezekre a kocsikra a vonal közbenső állomásain felpakolták a kiállításra szánt cikkeket. A díszfelvonulás idején a személyforgalom olyan óriásivá duzzadt, amilyenre Magyarországon addig még nem volt példa: június 1–8. között 182 ezer utas jött a fővárosba. Az erős személyforgalom idejére esett a díszbandériumok lovainak (1000 db) és kísérőinek (800 fő) szállítása is. Forgalomszervezési bravúr volt, hogy az ország minden részéről szállított lovak június 5-én reggel egyszerre érkeztek Budapestre. A kereskedelmi miniszter utasítása nyomán minden vasútvonal menti városról, helységről, nevezetességről a MÁV fényképeket készíttetett, melyeket a külföldi turisták megnyerésére a kontinens országaiban terjesztettek. A személypénztárakban olcsó, képes térképeket árusítottak. A kiállítás ideje alatt Ausztriából, Németországból, Franciaországból, Romániából, Angliából, Belgiumból stb. 30%-kal olcsóbban lehetett Budapestre utazni. A magyar vasutak fénykora az 1880-as évek végétől az első világháborúig tartott. 1897–1914 között még 7 ezer km-nyi, zömében helyiérdekű vasútvonalat építettek. A modern Magyarország közlekedési hálózata azonban már a millennium évében készen volt. A kortársak számára a vasút nemcsak a végtelenbe nyúló síneket, a zakatoló, pöfögő gőzmozdonyokat, az állomások nevét kikiáltó kalauzokat, a fapados vicinálisok kényelmetlenségét, a vasútállomások s őrházak ezreit jelentette, hanem a „jó gépekbe”, a töretlen fejlődésbe vetett hitet is szimbolizálta.
2. Képek
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
