História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1992-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-07 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Értékmentés, európaiság, a mértékletesség erkölcse ............................................................. 1 2. ........................................................................................................................................................ 3 1. A kis nemzetek és Európa ..................................................................................................... 3 2. Képek .................................................................................................................................... 6 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Elfogulatlanul a kis nemzetekrõl ........................................................................................... 9 4. ...................................................................................................................................................... 10 1. Unió, kisállam, kisantant. E. Benes nézetei 19171942 ..................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12 5. ...................................................................................................................................................... 15 1. Árterek, folyómenti települések. Magyar paraszti életmódmodellek .................................. 15 2. Képek .................................................................................................................................. 17 6. ...................................................................................................................................................... 21 1. Vaskohászat és természetátalakítás. Magyarország, 1618. század ................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 24 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. A német lovagrend Poroszországban. Egy középkori szerzetesi militáns állam ................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 29 8. ...................................................................................................................................................... 33 1. Az 1990. május 20-i romániai választások .......................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35 9. ...................................................................................................................................................... 38 1. Egyiptom útja egy közel-keleti békéhez. A hikszoszok az ókorban ................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40 10. .................................................................................................................................................... 43 1. Az öreg generális. Tisza Kálmán ........................................................................................ 43 2. Képek .................................................................................................................................. 45 11. .................................................................................................................................................... 47 1. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. III. rész ........... 47 2. Képek .................................................................................................................................. 48 12. .................................................................................................................................................... 53 1. A tanácsköztársaság mai szemmel ...................................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 56 13. .................................................................................................................................................... 58 1. Katonatisztek életrajza. Tanácsköztársaság ........................................................................ 58 14. .................................................................................................................................................... 60 1. Horthy Miklós Magyarország történelmi szerepérõl. Levél az angol királyhoz 1945 májusában 60 2. Képek .................................................................................................................................. 62 15. .................................................................................................................................................... 64 1. A Polereczky-hõs. A Polereczky család .............................................................................. 64 2. Képek .................................................................................................................................. 66 16. .................................................................................................................................................... 69 1. Beszélgetés Rákosi Mátyással ...................................................................................... 69 2. Képek .................................................................................................................................. 70 17. .................................................................................................................................................... 72 1. Hozzászólás A. Oplatka és Stampa László írásaihoz .......................................................... 72

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Értékmentés, európaiság, a mértékletesség erkölcse GLATZ Ferenc Értékmentés, európaiság, a mértékletesség erkölcse Mindent, mi érték, átmenteni, ami csalárd, elvetni. Múltból, jelenből egyaránt Eötvös Józsefről, 1848, majd 1867 kultuszminiszteréről az iskolaügyben, a nemzetiségi kérdésben tett lépéseinek méltatása mellett sok negatívumot elmondott a történetírás, és elmond ma is. Tárcáját is elhagyva, 1848-ban a radikalizálódó mozgalom elől külföldre menekül. Elmondják róla, hogy az európai forradalmak bukása után hátat fordít a kor egyik uralkodó eszméjének: a nemzeti állam elvének, és a nemzeti közösségi eszmerendszer helyett az egyén, a polgár jogainak fejlesztését tartja a legfontosabbnak. Elmondják róla, hogy a nemzeti függetlenség gondolatával szembeszegülve a birodalmi és az összeurópai egységet tartotta az egyén szempontjából a jövő alapjának. S mondják róla – kritikával –, hogy a nemzetállam szétszabdaltságát, melynek akkor Európa csak elébe nézett, anakronisztikusnak tartotta az 1850-es években – mondván: a vasutak, a közlekedés fejlesztése oly közel fogja hozni egymáshoz a különböző nyelveket beszélő népeket, hogy a nemzetiségi elv túlhaladott eszmének fog tűnni. S a jóslat valóban nem vált be. De kérdezem: az adja-e egy politikai gondolkodó megméretésének alapját, hogy a jelenének vagy jövendőjének fejlődését naprakészen diagnosztizálja-e? Hogy gyártott-e olyan mondatokat, melyekre az utókor politikusai vagy beszédírói hivatkozhatnak? Én úgy gondolom, nem. Az eötvösi életmű magatartásforma. Magatartásforma akkor, amikor az európai hűbéri államok rogyadozása és a polgári társadalmak keletkezésének korában nem hagyja magát elragadtatni a pillanatnyi politikai hevülettől. Arisztokrata származása ellenére az európai első modern értelmiségiként vallja, hogy meg kell különböztetni azt a tévedést, amely magukban az eszmékben veszi magyarázatát, attól a tévedéstől, amely az eszmék alkalmazásában rejlett. Ezért túlemelkedve a napi pártpolitikai küzdelmeken, igyekszik menteni mindazt az értéket, amely az általa tévútnak tartott forradalmak előtt feszítette az európai értelmiség gondolkodását. Meg akarja menteni a polgár, az egyén jogának mindennek fölé emelését valló liberális eszmerendszert. És meg akarja menteni azt a technikai és életmódbeli fejlődést, amely a polgár mindennapjait látszott gyorsan fejleszteni az 1840-es években. Vajon ma, amikor a 20. század forradalmi megrázkódtatásai vagy tévútjai nemcsak a magyar nemzet, de az egész közép-európai térség számára teszik fel a kérdést: hogyan tovább? – vajon nem kell-e az eötvösi magatartáshoz visszanyúlnunk, amely az elmúlt évszázad fejlődéséből mindent, ami érték, át akart menteni? Átmentés, átmentés, átmentés... Napi politikai programszavakként harsognak köröttünk. De vajon nem kell-e mindent, ami érték volt a nemzet számára a múltban, átmenteni? S mindent, ami műrostosnak bizonyult a régiben, vagy csalárdnak bizonyul az újban, nem kell-e elvetni? Azt hiszem, igen. A 20. század végi magyar és közép-európai társadalmak új szellemi szintézisének alapjait csakis az elmúlt évszázad minden értékének átmentése adhatja. Új szintézisre kell törekednünk. S e szintézisben igenis helyet kell kapniuk az évszázad forradalmai és ellenforradalmai által megtépázott vagy éppen félreértelmezett liberalizmus eszméinek, vagyis az egyén tiszteletét az egoizmustól, az önközpontúságtól. És igenis helyet kell kapnia a forradalmi vagy ellenforradalmi ideológiák által oly sokszor agyonértékelt és átértékelt konzervatív értékeknek, azoknak az európai társadalmak évezredes szokásrendszerében élő kötődéseknek, amelyek a kisközösségi, a családi, az emberi együttélés évezredes ragacsanyagai voltak és maradnak. És igenis át kell menteni azokat az értékeket, amelyeket a szocialitás termelt ki a 19–20. században, és amelyik eszmerendszer most, a szovjet típusú rendszerek bukása után diszkvalifikáltan a társadalmi gondolkodás peremére szorult, de amelyik azt hirdeti: az egyén feltétlen tisztelete szükséges a hagyományos kisközösségi értékek megbecsülése mellett: a versenyben elbukó egyén fölé kell, hogy feszüljön a szociális biztonság védőernyője és az életet újra és újra elkezdeni lehetővé tevő szociális biztonságrendszer. Az eötvösi életmű magatartásforma. Magatartásforma, amikor saját nemzetének jelenéről és jövőjéről gondolkodva nemcsak a politikai intézményekről, de a földműves, az iparos hétköznapjairól elmélkedik, mindig egy mérce lebeg szemei előtt: az európaiság mércéje. Igaz, tévedett akkor, amikor azt gondolta, hogy a nemzeti tagolódású államrendszereknek nincs jövőjük a 19. század második felének Európájában. Igaz, tévedett abban, hogy a technikai, ipari fejlődés keresztülszabdalja a nemzeti államok határait, s ezzel szét is rombolja azokat. De ki tagadná, hogy messze igaza van, amikor minden magyarországi politikai, kulturális mozgalmat az európaihoz viszonyítva tesz mérlegre egy társadalom mindennapjai számára.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az eötvösi életmű magatartásforma. Magatartásforma abban az értelemben, hogy követi a mértékek, az egyensúly vezéreszméjét. A polgári erkölcs, amelyik megóvja a társadalmat a szélsőségektől, ez lehet szerinte a fejlődés egyetlen követendő útja. A magyar politikai gondolkodás 150 év a forradalmi viharok kitörésének bámulatában. A magyar politikai gondolkodás marxista és nem marxista periódusában egyaránt rajongva csüggött a politikai forradalmi összecsapások óráinak, napjainak történetén. És a magyar politikai gondolkodás 150 éve becsüli le a konszolidáció fontosságát, a társadalmi munkavégzés napi békességének gyarapító hatását. Vajon akkor, amikor Eötvös a polgári társadalmak kibontakozásának korában, a 19. század második felében, ezeket a tényezőket emelte a politikai gondolkodás középpontjába, nem fogalmazott-e meg olyan közösségi eszményeket, amely eszmények követése most, a 20. század végén, a polgári társadalmak válságának korában is mértékadóak? Én úgy gondolom, igen. Az Europa Institut Budapest az európai gondolkodás tanulmányozását, a különböző népek tudósainak, fiataljainak egy műhelybe gyűjtését tartja feladatának, programként vallja a magyar értelmiség európai szinten tartásának követelményét. Úgy gondolom, nem véletlenül nyúlunk az eötvösi hagyományokhoz, amikor a nemzeti értékmentés, az európai szintű magyarság és a mértékletes bölcsesség követelményét kívánja az értelmiség gondolkodásának középpontjába állítani.


1. A kis nemzetek és Európa GLÓBUSZ KOSÁRY Domokos A kis nemzetek és Európa Jó ideig, főleg a 19–20. század fordulóján sokan hajlamosak voltak a kis államokat – sőt a kis nemzeteket is – valami letűnt világ ósdi, anakronisztikus maradványának tekinteni, amelyeknek ideje előbb-utóbb eltűnik e földtekéről, mert hiszen jövője csak a nagyhatalmaknak lehet. Utóbb viszont, főleg a két világháború, és a soknemzetiségű monarchiák, majd pedig a nagy koloniális birodalmak felbomlása nyomán a kis államok száma váratlan módon rohamosan megnőtt a nagyvilágban. 1952-ben mintegy nyolcvan állam működött e földtekén, de ezeknek több mint fele együttesen is csak 8%-át tette ki a világ népességének, tehát zömében kis államokról, kis nemzetekről volt szó. 1985-ben az államok száma már 171-re emelkedett, és ezek közül 90 kis államnak volt 6 milliónál, 44 miniállamnak pedig 1 milliónál kevesebb lakosa. Így azután Magyarország, amelyik a maga 10 millió egynéhány százezer lakosával tudomásunk szerint a kis államok, a kis nemzetek közé sorolható népesség tekintetében, ezen a hosszú világlistán akkor – azaz 1985-ben – az 55-ik, Európában pedig a 13-ik helyet foglalta el, vagyis akkor a nagyvilágban 117, Európában pedig 19 nála kisebb állam volt található. Azóta – mint legújabban tudjuk – a lista még tovább változott, mert a Baltikumban és déli szomszédainknál újabb kis államok váltak függetlenné, tehát feljebb kerültünk a listán. Kik a kis nemzetek? Sok évvel ezelőtt, egy nemzetközi konferencián Londonban kis nemzetekről volt szó, kis nemzetek ébredéséről, és ott egy cseh történész, előadást tartott a kis nemzetek magatartásáról a 19. század első felében, és kihagyta a magyarokat. Felálltam, és számon kértem tőle, hogy miért nem beszélt a magyarokról, holott sok párhuzamos vonás található cseh és egyéb nemzet ébredését illetően. Azt válaszolta: kérem, a magyar nem kis nemzet. Erre azt mondtam: tulajdonképpen nem is bánnám, ha igaza lenne. Mindezek után azonban nem meglepő, hogy az utolsó évtizedek során egyre többen – főleg közgazdászok és politológusok – kezdték azokat a problémákat elemezni, amelyek ebből a kis államalakulási folyamatból adódtak. S egyúttal meghatározni a kis államok vagy éppen kis nemzetek sajátos jellemzőit, mozgásterét az új nemzetközi rendszerben. Megnőtt ezzel együtt az érdeklődés a történeti előzmények és a történeti perspektívák iránt is. Így a téma napirendre került 1985-ben a stuttgarti XVI. Nemzetközi Történettudományi Kongresszuson, amelyen feladatunk volt egy nemzetközi munkacsoport közreműködésével a kis államok 18–19. századi kérdéseit elemezni. Jómagam az európai kis államok fejlődésének főbb vonásait próbáltam felvázolni abból kiindulva, hogy közelebbi tanulságokat elsősorban mégis kontinensünk, és kevésbé a távoli földrészek, esetleg volt gyarmatok rendszerint igen eltérő viszonyainak tanulmányozásával meríthetünk. Azok is érdekesek lehetnek, de félő, hogy következtetéseink túl általánosak. Az eredményeket bővebb változatban, kis nemzetek problémájára is bővebben kitérve – hiszen állam és nemzet egybeesésével ritkán találkozunk – 1986-ban egy akadémiai előadásban foglaltam össze, amelynek szövege azután a nálunk szokásos késedelmek után, 1990-ben látott végre napvilágot „Az európai kis államok fejlődési típusai” címen. Az eredményeken az idő nem változtatott. E szövegben a témát az újkor elejétől, a második világháború végéig kísértem nyomon. A kezdő időpontot az indokolta, hogy a kis államok kérdéséről tulajdonképpen azóta beszélhetünk, hogy a 16. század eleje óta kialakultak az egymással versengő szuverén nagyhatalmak, és létrejött egy összefüggő európai államrendszer. A záróidőpontot aligha kell különösen indokolnom, hiszen ez a dolgozat utolsó mozzanatként azt a tiltakozást idézte, amellyel a szovjet kormány 1943-ban határozottan elutasította azt az angol politikai elképzelést, hogy a háború után valamilyen együttműködési formát, föderatív rendszert hozzanak létre KözépEurópa keleti zónájának kis nemzetei között. A kifogások között külön megemlítette Molotov külügyi népbiztos, hogy ilyesmiben Magyarországnak és Ausztriának nem szabadna részt vennie. Zárómondata az akkori dolgozatomnak így szólt: S ez az a pont, ahol vizsgálatainkat ezúttal egyelőre lezárjuk. Most – azt hiszem – túlléphetünk ezen a zárómondaton. A legújabb történelmi jelentőségű változások után a mondatban rejlő ígéretnek szeretnék eleget tenni, amikor az Európa intézet felkérésére megpróbálok a témában tovább haladni. Bár inkább csak hangos gondolkodás formájában néhány fő problémát jelezve. Egyrészt azért, mert az utolsó fél évszázad történései még nincsenek úgy, forrásszerű feldolgozva, mint az előző korszakoké, másrészt azért, mert az európai integráció előrehaladtával és a másik oldalon a Szovjetunió, mint birodalom felbomlásával Európa történetének minden valószínűség szerint olyan új szakaszába léptünk, amely új alternatív lehetőségeket kínál – vagy új alternatív veszedelmeket – de ezek erőviszonyait és mérlegét a jövő küzdelmei fogják eldönteni. A történelem ugyanis azt választja a lehetséges alternatívák közül, amely az egymással mérkőző különböző


tendenciák, illetve az azokat mozgató erők eredőjének leginkább megfelel. Amiben azonban persze benne lesz mindannyiunk emberi erőfeszítése is. A külső tényezők Kis államok, kis nemzetek adottságait mérlegelve már többen rámutattak, hogy a kézenfekvő kvantitatív ismérvek: népesség, terület, nemzeti jövedelmi szint stb. önmagukban egyáltalán nem elégségesek. Svédország 8,3 millió lakosa 14-szer akkora területen él, mint a 9,8 milliós Belgium. Egy-egy állam amúgy sem magában véve, elszigetelten, hanem másokhoz – főleg környezetéhez – viszonyítva nagy vagy kicsi. Lehet utalni szűkebb belső piacukra, függő helyzetükre. De lehet utalni arra is, hogy a kis államok Európának mind gazdagabb, mind fejletlenebb zónájában találhatók. Tehát nem elsősorban gazdasági problémákkal függnek össze. Lehet utalni fizikai gyengeségükre, sok szorongásukra is. De lehet utalni arra is, hogy egy kis nemzet kereteként nem egyszer szívósabbnak és tartósabbnak bizonyultak, mint egyes nagy birodalmak. A történelmi vizsgálat azt mutatja, hogy kis államok, kis nemzetek sajátos jellege leginkább biztonságuk problémáinak eltérő természetéből adódik. A nagyhatalmak biztonságát elsősorban belső erejük, súlyuk adja meg és kevésbé valamely külső tényező. A kis államok biztonsága viszont elsősorban – ha persze nem is kizárólag – külső, nemzetközi tényezőktől függ. Mivel pedig a külső nemzetközi tényezők általában véve időben és térben mindig többféle módon érvényesülnek, a történelem folyamán az európai kisállamok is többféle típusú képződményeket hoztak létre. Három fő típust különböztethetünk meg egymástól amelyeken belül – persze kisebb-nagyobb eltérésekkel ismét többféle egyedi változat található. Az első típusba azok a kis államok sorolhatók, amelyek a történelem során tartósan számíthattak biztonsági szempontból erőtöbbletet nyújtó külső tényezőkre. Ez nem utolsósorban abból adódott, hogy a nagy európai rendezések, a nagy európai konfliktusok után, tehát 1648-ban, 1715-ben, 1763-ban, 1815-ben az éppen felülkerekedő nagyhatalmak mindig felhasználtak bizonyos kis államokat arra, hogy ellenfeleik útjába gátat, ütköző államot, sorompót emeljenek. Ilyen volt Németalföld vagy Belgium, de a leggyakrabban idézett példa erre Svájc. Először 1499-ben ismerték el függetlenségét, 1648-ban, 1715-ben és 1815-ben a nagyhatalmak sajátos feladatokat és nemzetközi garanciát biztosítottak számára. Svájc ugyanakkor a kis kantonok laza konföderációjából csak 1848-ban szerveződött olyan valódi szövetségi állam, amely a több nemzet és vallás egyenjogúságát kimondva végleg megszilárdította a közös politikai identitást. Tehát előbb jött létre külső tényezők miatt az önálló, vagy független állam, és azután alakult ki az, amit egy más esetben határozottan nemzetnek neveznek. Ezért ütközött nehézségbe az, amikor – igen jó akaratú reformerek – Európának ezen a részén ún. „keleti Svájc”-ot akartak megteremteni. Előbb az államot kellett volna pár évszázaddal előbb létrehozni. Itt viszont előbb jöttek létre a nemzetek és a nemzeti konfliktusok. Ezek után ezt az elképzelt keleti Svájcot már nagyon nehéz létre hozni. A második európai típust az olyan – főleg német és olasz – kis államok képviselték, amelyek külső tényezői változó jellegűnek bizonyultak. Jó ideig igen erősen érvényesültek német és olasz kis államok fenntartására irányuló törekvések, így 1648-ban, 1815-ben. Később ezek a törekvések egymást neutralizálták, és a nacionalizmus századában megszülethetett az olasz és a német nemzeti egység. Ez utóbbinak azonban igazi hagyománya nem az akkor a birodalmat vérrel-vassal-háborúval létrehozott militarizmus volt, hanem az a szövetségi rendszer, amihez újabban visszatértek. Harmadik típust végül az olyan integráló külső tényezők érvényesülése jellemezte, amelyek nagyobb, sok nemzetiségű politikai keretek kiépülését segítették elő. Ez volt Kelet-Közép-Európa zónájában, és ide tartozik Magyarország története is. Ilyen keret volt a török hódítással szemben létrejövő Jagelló-, Hunyadi- vagy Habsburg-kísérlet, ilyen volt a Habsburg Monarchia, amelyen belül ugyan önálló állami intézményeink fennmaradtak, de mégiscsak egy soknemzetiségű dinasztikus birodalom részeként éltünk. Ilyen integráló külső tényező volt északon az orosz birodalom, aminek egyik következménye lett a lengyelek három felosztása. Az európai egyensúly nevében a nagyhatalmak ragaszkodtak ahhoz, hogy a Duna vidékét egy nagy állam borítsa be. Ezt a külső biztonsági tényezőt egyrészt Kossuth a Duna-konföderáció gondolatával próbálta megteremteni, másrészt Deák 1867-ben a kiegyezéssel, amikor is védőpajzsot, védőkeretet akart Magyarország köré felépíteni biztonsági külső tényezőként. Az első világháború után a győztes antant politikája és a nemzeti centrifugális erők nagy monarchia helyett új kis államok egész sorát hozták létre. De ezek megosztva, egymással is sokszor szemben állva gyengének bizonyultak az új brutális integráló erőkkel szemben, így előbb a hitleri Németországnak rendelődtek alá, majd pedig a második világháború után a szovjet-orosz hatalmi rendszer vetette őket maga alá. A kérdés az, hogy most, amikor ezek az agresszív integráló tényezők nem szerepelnek többé a napirenden, ennek az új történelmi periódusnak elején miként alakul, miként mérhető fel e kis állami berendezkedések sorsa. Integráció és kisállamiság 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európában két, egymásnak látszólag teljesen ellentmondó, egymással ellentétes folyamatnak vagyunk a szemtanúi. Egyrészt Nyugaton az európai integráció halad előre gazdaságilag és politikailag igen jelentős lépésekkel. A másik oldalon, Keleten, korábbi politikai keretek felbomlásának vagyunk szemtanúi nemzeti mozgalmaknak és feszültségeknek, dezintegrációnak. Nyugaton, ahol eddig a szovjet expanziótól kellett félniük, máris akadtak és akadnak, akik most meg ezt az új dezintegrációt elutasítva, élesen szembeállítják ezt a két folyamatot egymással. Egy ismert francia politikus a Le Monde múlt decemberi egyik számában „A szétdarabolás vírusa” címen tett közzé egy érdekes cikket. Ebben megtámadta az Európai Közösség Jugoszlávia-politikáját mondván, hogy igen veszélyes precedenst hoz létre. (Zárójelben jegyzem meg: mi inkább azzal szoktuk bírálni az Európai Közösséget, hogy nem készültek fel időben erre a problémára, nem tudtak elég gyorsan cselekedni) A szerző viszont megtámadja, a EK-t mivel az segít Jugoszláviát fölbontani. Idézem: „Keleten a kommunista diktatúra bukása bomlasztja szét Európát.” A szétdarabolás vírusa már Nyugatot is elérte. Ha elismerjük a szlovének és horvátok elszakadáshoz való jogát, hogyan tagadhatjuk meg ugyanazt, a moldovai gagauzoktól, a krimi tatároktól, tadzsikoktól, kirgizektől, továbbá a szlovákoktól, a korzikaiaktól, a skótoktól és a lombardoktól. A sajátos és egy kissé demagóg ízű csúsztatás elég nyilvánvaló. Horvátok, szlovákok nyilvánvalóan nemzetek. Teljes értékű nemzetek, amelyeknek jogukban áll eldönteni saját sorsukat. Ugyanakkor – mondjuk – lombard nemzetről én nem tudok, és azt hiszem, hogy nincs módunkban ellenőrizni, azt, hogy van-e ilyen elszakadási mozgalom Itáliában. Ezek a jól hangzó, ilyen provinciális törzsi vagy népi nevek, amiket ő itt felsorol, tulajdonképpen egy egész más kérdést rejtenek maguk mögött. Tulajdonképpen itt Keleten az a folyamat megy tovább, amelyet 1919-ben az ún. nemzeti államok felállításával kezdtek el az első világháború befejezésekor. Végső fokon Jugoszlávia akkor is többnemzetiségű állam volt, mint ahogy többnemzetiségű állam volt valamennyi új állam, Magyarország sem volt egyszerűen nemzeti államnak nevezhető. Nem csak azért, mert volt némi nemzetisége, hanem mert a nemzet nagy része a határokon kívül esett. Ezek az országok ilyen szempontból a Habsburg Monarchia hierarchikus rendjének örökösei voltak, és nem pedig nemzeti államok. Kétségtelenül nagy veszélyeket is rejt magában a Szovjetunió felbomlása. Olyan problémákat, amelyek rejtve, explozív erőként tulajdonképpen eddig is léteztek. De ugyanakkor ez a változás, tehát a kommunisták diktatúrájának bukása egy igen jelentős egyesítést is hozott ismét a nemzeti elv jegyében, a német újraegyesítést, amely Európa integrációja és jövője szempontjából óriási jelentőségű. A kis államok első és második típusa számára, tehát Svájc meg egy Németország számára a fokozatos beilleszkedés problémája jelentkezik az új európai integrációban. Ez biztonságot, előnyös helyzetet jelent számukra, azt, hogy veszély őket többé nem fenyegeti. A probléma olyan formában jelentkezik, hogy akik eddig az előnyös semlegesség kényelmes helyzetében voltak, most döntéshez kényszerülnek, hogy ezt feladják-e? Mert elképzelhető-e egy Egyesült Európa, Svájc vagy Ausztria nélkül? (Ez ott népszavazással fog történni, nem lesz könnyű feladat.) Integráció a térségünkben De ez a folyamat, az integráció felé irányuló folyamat kibontakozóban van, mint törekvés, Kelet-Közép-Európa országaiban is. Ha a soknemzetiségű államok felbomlása megtörténik, akkor ez a folyamat még sokkal erősebben fog kibontakozni. Máris van annak jele mindegyik környező országban, hogy az Európai Közösséghez kívánnak csatlakozni – ez a kormányzatnak, valamennyi politikai főiránynak a fő céljai közé tartozik. A probléma inkább az, hogy lehet-e egyedül csinálni ezt egy-egy országnak, vagy pedig jobb több országnak összefogni, hogy nehogy valamelyiket közben elfújja a szél? Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, a visegrádi hármas – aminek nagyon jó visszhangja van a messzi Amerikában is – vagy a hexagonálé, ezek mind ennek a törekvésnek a jelei. Ez alapvető érdekük és mondhatnám, szorongató feladatuk is, mert az európai integráció létrejötte után kirekesztődni, marginalizálódni, kisodródni mind gazdaságilag, mind politikailag az életveszélyes lehetőségek közé tartozik. A probléma, tehát alapvetően nem a két folyamat látszólagos ellentmondásában, hanem az állam és nemzet viszonyából adódik. Abból, hogy az állam csak ritkán esik egybe a nemzettel. Franciaország volt a mintaállam, amely a forradalom idején kimondta, hogy egy ország, egy nemzet, egy nyelv, holott mint ahogy nagyon jól tudjuk ma már, korántsem volt egy nyelv. Nagyon sokan nem tudtak, vagy alig tudtak franciául – még ma is azt hiszem, hogy 13% a kisebbségek száma Franciaországban, lehet, hogy azóta arabok már többen vannak. De ez volt a francia forradalom követelése, és ez lett a minta, a követendő modell Európa-szerte, Kelet-Közép-Európában is. Hivatkozhatnánk Spanyolországra, ahol a katalánok, baszkok élnek kisebbségként ismert számban, hivatkozhatnánk Angliára is. Legutóbb a World Economic Fórumon beszélgettem egy angol kollégával, jellegzetes angol öniróniával azt mondta, hogy talán a skótok is önálló államot fognak akarni, mert hiszen csak Franciaországtól való félelmükben csatlakoztak annak idején, és ki fél ma már Franciaországtól? És ki fél ma már – tegyem hozzá – a Szovjetuniótól? Tehát, ha egy közös nyomás megszűnik, nyilvánvaló, hogy más kérdések – esetleg éppen vitás kérdések – kerülnek előtérbe.


A politikai demokrácia is további helyi lehetőségeket, önkifejezést tesz lehetővé. A nyugati nagy országokban a 16., 17., 18. században az abszolutista vezetés az ancien regime kemény eszközökkel kikovácsolt egy hatalmas államkeretet, és azt a politikai keretet tették meg azután a polgári forradalmak után nemzetállamnak. Ez a fejlődés itt, Európának ezen a szakaszán nem ment végbe, de ez nem azt jelenti, hogy itt nincsenek jogos nemzeti erők. Itt az államok, nemzetek még kevésbé estek egybe, a francia nemzetállam modellje még kevésbé volt követhető, mivel lényeges feltételei hiányoztak. Mint tudjuk mégis megkísérelték ezeket létrehozni. Holott itt már a középkor óta maradandóbb, nagyobb volt az etnikai kevertség, és ez még fokozódott a 16–17. század pusztító háborúi, majd a 18. század betelepülései során. A régi Magyarország számos régiójában valóságos etnikai tarkaság alakult ki, ahol máig nehéz az etnikumok között világos határt vonni. Háromdimenziós modellre volna szükség ahhoz, hogy ezt valahogy ábrázolni tudjuk, hiszen tudjuk, hogy a régebbi időszakban a különböző nemzetiségek nemegyszer különböző társadalmi rétegekben is foglaltak helyet. Ezen alapvetően a természetes asszimiláció és az erőszakolt asszimiláció sem változtatott. Még a brutális kitelepítések sem változtattak, csak szenvedést okoztak és még több ellenérzést. Mi magyarok, mivel sok magyar került a világháborúk nyomán határokon túli országokba, erre a kérdésre érthető módon különösen érzékenyek vagyunk. De ez talán elő is segíthető, hogy helyes és reális megoldásokat keressünk. Ez ugyanis nem egyszerűen és nem is elsősorban magyarok és szomszédaik belső ügye, viszonyának helyi, lokális kérdése és mint ilyen nemzetközileg nem különösebben érdekes. Ez az európai integráció sima menetének elősegítése vagy gátlása. Ez olyan ügy, aminek nemzetközi aspektusait kell figyelembe vennünk. Olyan koncepció és nemzetközi normarendszer kidolgozása és elfogadtatása szükséges, amely az emberi jogok egyre erősebb igényét is figyelembe véve e vonatkozásban megállapítja az egységes Európába való beilleszkedés feltételeit és ismérveit. A feladat természetesen nem a nemzetek és politikai kereteik felbontása. Nem a geográfiai határok bármilyen formában történő megváltoztatása, hanem az elavult és veszélyessé vált 19. századi típusú nemzetállami koncepció az egy állam, egy nemzet koncepciójának a feladása és a ráépülő struktúrák módosítása, korszerűsítése. Mi magyarok akkor járunk el helyesen, ha nem sérelmekről, nem emóciókról, nem geográfiai határokról, nem történelmi panaszokról, nem területekről, városokról és nosztalgiákról beszélünk, hanem emberi jogokról és olyan koncepciókról, amelyek az európai integráció irányával egybevágnak. Magyar lehetőségek Ez nagyon sokban politikai és nagyon sokban lélektani kérdés. Nehéz is, mert a kölcsönös bizalmatlanság óriási, és azt mi még csak szívesen megbocsátjuk valakinek, amit velünk szemben elkövettek, azt már nehéz bármelyikünknek és bármelyik félnek megbocsátani, amit ő követett el másokkal szemben, de barátságos kezdeményekre mindenképpen szükség van. Minden nehézség megoldható, nemegyszer provokáció ellenére is, részünkről is, megnyugtató gesztusok kíséretében, amelyek biztosítanak minden szomszéd államot és nemzetet arról, hogy lehetnek rossz román politikusok, de a román nemzet érték. Lehetnek ostoba román történészek, de a román nemzet érték. Lehetnek katasztrofális konfliktusok a múltban, de ez most már legyen csak a történészek dolga, és a közös jövő lehet vagy lehetne érték. Nagyon hangsúlyozom tehát, hogy nem a nemzeti értékek, kultúrák, identitások meghaladásáról van itt szó. Ellenkezőleg. Azok biztonságosabb, új, nagy keretéről az egységes Európán belül. Kosáry Domokos az MTA elnöke, ez év március 3-án tartotta előadását a budapesti Európa Intézetben. Az Európa Intézet minden év tavaszán felolvasó ülést tart, melynek témáját Magyarország és Európa kapcsolatából veszi. A felolvasóüléseket „Eötvös József emlékére” hirdetik meg. Az első felolvasó ülésen Kosáry Domokos előadásán megjelent és köszöntőt mondott Göncz Árpád köztársasági elnök, Glatz Ferenc igazgató. Mindhárom előadást közreadjuk. (A szerk.)

2. Képek




1. Elfogulatlanul a kis nemzetekrõl GÖNCZ Árpád Elfogulatlanul Kis nemzetekről lévén szó, én azt hiszem, első dolgunk az volna hogy próbáljuk definiálni, hogy mi a „kis nemzet”. Tapasztalatom az, hogy nyugaton járva, például Hollandiában, Belgiumban vagy hozzánk hasonló kis nemzeteket meglátogatva, amikor én kis nemzetekről beszélek; akkor ők értetlenül néznek rám. Egyetértés van abban, hogy a „kis nemzet’ „nagy nemzet” megnevezés nem a terület nagyságától; nem a lakosság számától függ. Általában ezt a fogalmat nem nagyon használják. Úgy látom, hogy e fogalom használat elsősorban KözépEurópában s Kelet-Európában dívik. E fogalomhasználatban két dolog rejtezik: az egyik, hogy kicsinek érezzük magunkat, s ebben valahol alacsonyrendűségi érzés munkál; a másik, hogy ezt az érzést valami módon kompenzálni próbáljuk; és valójában sokkal nagyobbnak hisszük magunkat, mint amekkorák vagyunk. Gondolom, nem volna szabad ennyire átadni magunkat ennek a gondolatnak; hogy mi kicsinyek vagy nagyok vagyunk. Talán az volna jó, ha úgy éreznénk magunkat, mint ahogy a dánok érzik magukat a bőrükben. Én ott nem hallottam a kis nemzet kifejezést, de azt hallottam, hogy ők jól érzik magukat és az országot maguknak építik. És valahogy pontosan illik rájuk az ország nagysága. Sem nagyobbak nem akarnak lenni; sem kisebbek nem akarnak lenni. Én azt hiszem két lehetőségünk van. Az egyik az, hogy józan szkepszissel figyeljük saját magunkat, és őrizzük meg a kétely jogát. Kételkedjünk saját magunkban, mindenekelőtt kételkedhetünk a magunk igazában és azt hiszen, jogunk van kételkedni az előítéleteinkben, és szinte azt mondanám, hogy a nemzeti paranoiánkban. Ha ezt sikerül legyőznünk; akkor talán nem fogja azt érezni; hogy szomszédaink fenyegetnek bennünket, és nem fogják a körülöttünk levők sem úgy érezni; hogy mi fenyegetjük őket. Ha egy kicsit távolabbról nézzük önmagunkat, akkor ezek a fenyegetések általában irreálisaknak bizonyulnak A másik lehetőségünk, meg kell őriznünk gondolkodásunk szabadságát, nem szabad; hogy lebéklyózzon bennünket a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak az érzése, mert mind a kettő irreális. Ha a reális nemzeti nagyságnak az előfeltételét keresném, akkor két kulcsszót használnék a kétely joga és a gondolkodás szabadsága. A gondolkodás szabadságának megőrzése egyértelmű ugyanis azzal; hogy elismerjük a mások gondolatainak szabadságát is. Nem hiszem, hogy ártana, ha megadjuk a lehetőséget: más is mérjen bennünket, ne csak mi mérjük magunkat. Így elérhetjük; hogy más ugyanazzal a független elfogulatlan jó akarattal mér bennünket, amelyikkel mi mérjük saját magunkat. Hiszem, hogy ez esetben ebben a térségben kellemesebben fogjuk magunkat érezni a bőrünkben.


1. Unió, kisállam, kisantant. E. Benes nézetei 19171942 KÖZÖS DOLGAINK ÁDÁM Magda Unió, kisállam, kisantant E. Beneš nézetei 1917–1942 Beneš az első világháború kitörése előtt a régió – ezen belül Csehország érdekeit szem előtt tartva – Masarykhoz hasonlóan a Monarchia egységének megőrzését tartotta szükségesnek. A monarchikus berendezkedést sem kérdőjelezte meg. 1911-ben megírt disszertációjában még ezt az álláspontot képviselte. Emigrációba történő távozása után (1915) megváltoztatta álláspontját. A Monarchia felosztásának élharcosa lett. A Párizsban 1916-ban létrehozott Csehszlovák Nemzeti Bizottság titkáraként széleskörű Monarchia-ellenes tevékenységet fejtett ki. Kezdetben kevés eredménnyel. Beneš visszaemlékezéseiben állandóan panaszkodik, hogy milyen nehéz volt megváltoztatni a nemzetközi közvélemény Monarchiát védő mentalitását. Erre irányuló erőfeszítései – mint maga mondja – 1918 júniusáig eredménytelenek voltak. Erejét a francia politika megtörésére koncentrálta. Közeli viszonyba került Briand-dal, Berthelot-tal és Tardieu-val, a háború végén Clemanceau-val. Noha azok 1917-től egyre több megértést mutattak programja iránt, mégsem ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot. Franciaország ugyanis a Monarchia kérdésében kettős politikát folytatott. Amíg volt remény arra, hogy Ausztria–Magyarországot le lehet választani Németországról s különbékét kötni vele – nem támogatta nyíltan a csehszlovák nemzeti függetlenségi mozgalmat. Ezért nem ismerte el a Nemzeti Bizottságot, mert az elismerés a Monarchia felosztásához való hozzájárulást jelentette volna. A Monarchia egységét pedig Franciaország lehetőleg meg akarta őrizni. Anglia és az Egyesült Államok – különösen az utóbbi – ebben a kérdésben is egyértelműbb politikát folytatott. A föderáció amerikai terve Wilson és Lloyd Geroge 1918. januári beszédei egyértelműen arról tanúskodtak, hogy az USA és Anglia meg akarja őrizni a Monarchia egységét. Beneš így ír erről visszaemlékezésében: „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni.” Az utóbbi években kezembe került amerikai levéltári anyagok bizonyítják, hogy Beneš aggodalma nem volt alaptalan. Az Osztrák–Magyar Monarchiát Wilson valóban nem akarta felosztani, mert gazdasági és politikai szempontból ésszerűtlennek tartotta a sok kis állam létrejöttét. Tartott attól, hogy ezek nem lesznek képesek gazdaságilag prosperálni, helyettesíteni a Monarchiát, nem lesznek képesek ellensúlyozni a germán és az orosz veszélyt. (A történelem bebizonyította, hogy félelme nem volt alaptalan.) A Monarchia egységének megmentésére, illetve federalizálására vonatkozó álláspontját Wilson az USA hadba lépése előtt egy hónappal (1917. március) világosan kifejtette. Röviddel hadba lépése után szakemberekből álló ún. Inguiry Bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy olyan irányelveket és terveket dolgozzon ki a háború utáni világ elrendezésére, amelyek hosszú időre biztosítanák a békét. Ez a bizottság dolgozta ki az Ausztria–Magyarország föderalizálására vonatkozó tervet. A terv az Osztrák– Magyar Monarchia területén hat szövetségi államból államszövetséget kívánt létrehozni. A legnagyobb a 16 milliós Magyarország, s a legkisebb a közel 3 milliós Erdély lett volna. Csehország – lakóinak számát tekintve – a federáció második állama lett volna. Közép-európai unió helyett kisantant A párizsi Csehszlovák Nemzeti Bizottság most már egyik legfontosabb feladatának tekintette: a háborúban egyre nagyobb szerepet játszó Wilsont megnyerni programjuk számára.


Masaryk, a bizottság elnöke, aki Oroszországban tartózkodott, és ott igyekezett szláv szövetségesét megnyerni a Monarchia felbontásához, 1918 januárjában, Wilson beszédének elhangzása után – Szibérián keresztül – azonnal Washingtonba indult. 1918. május elején érkezett meg az USA-ba. Wilson azonban Masarykot nem fogadta. Erre csak egy hónappal később, júniusban került sor, amikor Wilson kénytelen volt feladni a Monarchia egységének megmentésére és föderalizálására vonatkozó tervét. Wilson és az USA álláspontjának megváltozásában szerepet játszott a Szövetségi Hatalmak 1918. júniusi versailles-i döntése. Miután Ausztria–Magyarországot nem sikerült leválasztani Németországról s különbékét kötni vele, felosztása mellett döntöttek. Röviddel ezután Franciaország, majd Anglia elismerte a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, s ezzel ítéletet mondtak a Monarchia felett. Wilson, noha e változások után – 1918 júniusában – már fogadta Masarykot, a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot nem ismerte el. A Habsburg Monarchiával kapcsolatos politikájában majdnem a háború végéig egy erős kettősség volt tapasztalható. Wilson azt remélte, hogy IV. Károly császár-királynak talán sikerül megegyeznie a Monarchia nemzeteinek vezetőivel, s egy federációt – vagy legalábbis trialista birodalmat lehet létrehozni. Masaryknak tudomásul kellett vennie, hogy semmi befolyása nincs az amerikai elnökre. (Erről maga ír.) Eredetileg rövidre tervezett amerikai útját fél évvel meghosszabbította. Tovább fáradozott azon, hogy Wilsont megnyerje, elismertesse vele a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, és megnyerje Csehszlovákia új határai és a tervezett közép-európai unió számára. Törekvését végül – mint mondottuk, az amerikai, illetve szövetséges álláspont változása miatt – siker koronázta. 1918 szeptemberében Wilson elismerte a bizottságot. Wilson akkor kezdett odafigyelni Masaryk közép-európai unió-tervére, miután saját föderációs tervét 1918 nyarán félre kellett tennie. Masaryk amerikai tartózkodása alatt állandó kapcsolatban állt Benešsel, informálta a helyzetről, s kikérte levélben a véleményét. Masaryk közép-európai uniós terve a hónapok során, és a háború befejező hónapjainak hatására, állandóan változott, módosult s mindig az integráció szűkítése irányában. Benešnek 1918 decemberében Amerikából írt levelében a szövetséget már csak három államra: Csehszlovákiára, Jugoszláviára és Romániára korlátozta. Feltehető, hogy az unió tervének szűkülésében Beneš befolyása is érvényesült. Beneš – Masarykkal ellentétben – egy Magyarország nélküli Közép-Európa Uniót képzelt el, ami végül is a későbbi kisantant államszövetségben valósult meg. Ennek azonban semmi köze nem volt Masaryk eredeti, a térség minden nemzetét magába foglaló uniós elképzeléseihez. A Beneš-féle terv győzelméhez és történeti értékeléséhez hozzátartozik, hogy Masaryk másfél évtized múlva, Hitler hatalomra jutását követően, felmérte a súlyos helyzetet, belátta, hogy a fenti hármas szövetség nem tudja és nem is fogja megoldani Közép-Európa problémáit. 1933. IX. 27-én Marek prágai osztrák követtel a KözépEurópa helyzetéről folytatott beszélgetése során kijelentette: „Az adott helyzetben nem szabad maradni. Államaink és általában az egész Közép-Európa számára a legjobb, és lehet, hogy egyedüli jelszó lehetne, ha »mi hárman«: vagyis Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország újra egyesülnénk. Röviden szólva, létre kellene hozni egy új Ausztria–Magyarország-félét.” 1937: kéznyújtás a magyaroknak A harmincas évek elején Beneš kezdte felismerni, hogy Közép-Európa gazdasági összefogása a térség és Csehszlovákia érdeke. Míg a húszas években a leghatározottabban szembeszállt a nyugati integrációs törekvésekkel, most maga dolgozott ki egy közép-európai tervet, amely öt dunai állam: Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia és Románia gazdasági összefogását, egy preferenciális rendszer bevezetését tűzte ki célul. Magyarország megnyerésére nagy súlyt fektetett. Kész volt Budapestre utazni. A Beneš közép-európai koncepciójában bekövetkezett változás azonban későn jött. Későn jött, mert a húszas évektől eltérően – ez már nemcsak a közép-európai államokon múlott. A nagyhatalmi vákuum megszűnt. A közép-európai államok, győzők és legyőzöttek, egyre inkább kényszerpályán mozogtak. Németország – amely időközben gazdasági pozíciói révén befolyásos tényező lett a térségben – szembeszegült nem csak a Beneš, hanem az azzal majdnem egy időben született francia és brit integrációs tervekkel is. A közép-európai államok ugyanakkor a Németországgal való létfontosságú gazdasági kapcsolataikat féltették, ezért nem hagyhatták figyelmen kívül Berlin álláspontját.


Beneš csak 1937-ben kezdett komolyabban foglalkozni a közép-európai államok politikai problémáival. Az 1935-ös s 1936-os év eseményei rendkívül veszélyes helyzetet teremtettek Közép-Európa s mindenekelőtt Csehszlovákia számára. Németország befolyása a térségben továbbnőtt. Ebben a helyzetben a kisantant – Beneš kezdeményezésére – kezet nyújtott Magyarországnak. A román ellenállást letörve – azok hagyományos magyarellenességét visszaszorítva – hozzájárult, hogy a megbeszélések napirendjén a magyar kisebbségi kérdés is szerepeljen. A térségben lévő feszültség enyhítése szempontjából fontosnak tartotta a magyar kisebbség helyzetének a javítását. Azonban ez az elhatározás is későn jött. Későn jött, mert a magyar kormány az adott nemzetközi konstellációban a kisebbségi kérdésben tett engedményekért csak Jugoszláviával és Romániával kívánt megegyezni, s meg is egyezett, Csehszlovákiával azonban nem. Hiszen ezt Németország a leghatározottabban ellenezte. A kényszerpályán mozgó Magyarország ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Annál is inkább, mert ezzel elzárta volna az egyetlen lehetőséget a revízióra. Hitler ugyanis a tárgyalt időben csakis ez irányban – azaz Csehszlovákia irányában – támogatta a magyar revíziós törekvéseket. Jugoszláviával és Romániával szemben nem. Az előbbivel megegyezett, az utóbbival egy modus vivendi létrehozását javasolta. 1940: csehszlovák–lengyel konföderáció Beneš párizsi tartózkodása alatt foglalkozni kezdett a háború utáni Közép-Európa újjászervezésével. Egy esetleges konföderáció létrehozásával. Először egy csehszlovák–lengyel konföderáció gondolatával foglalkozott, amely kiindulópontja lett volna egy szélesebb szövetségnek. A csehszlovák–lengyel konföderációt hosszú távon ki akarta szélesíteni. Két szárnya lett volna. Az északi szárnyba Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és Ausztria tartozott volna. A déli szárnyba: Jugoszlávia, Románia, Bulgária és Görögország. Hasonló elképzelésekkel foglalkozott a Párizsban tartózkodó politikai ellenfele, Hodza is, aki konkrét lépéseket tett ebben az irányban. Felvette a kapcsolatot a Londonban tartózkodó lengyel Sikorskyval. Beneštől eltérően Hodza egy cseh–szlovák–lengyel konföderációra gondolt. Beneš és Hodza egymástól függetlenül tevékenykedett (külön bizottságokat hoztak létre), majd Franciaország megszállása után mindketten Londonba költöztek. Itt kibékültek. Hodza átadta eddig kiépített kapcsolatait Beneš, aki megkezdte Szlovákiával a konkrét tárgyalásokat egy cseh–szlovák–lengyel konföderációról. Megállapodtak abban, hogy kapcsolatba lépnek ama államokkal, amelyeknek sorsa azonos az övékével, s felkérik őket a csatlakozásra. Ez ügyből kifolyólag Beneš tárgyalt a Londonban tartózkodó Károlyi Mihállyal is. Úgy tűnt, hogy Beneš tanult a múltból. A lényeg: a vélt cseh–szlovák érdek. 1942-ben az angol–szovjet megegyezés után azonban Beneš felfogásában gyökeres fordulat következett be. Az angol–szovjet tárgyalásokon – amelyek Londonban és Moszkvában folytak – a britek nem követelték, hogy a szovjetek adják vissza Lengyelország 1939-ben megszállt keleti részét. Ezt pedig mind Beneš mind Sikorsky várták. Az angolok ezen engedékenységéből Beneš azt a következtetést vonta le, hogy a háború utáni Szovjetunió a térségben jelentős szerepet fog játszani. Ez pedig kizárja a kisállamok konföderációját. A Londonban tartózkodó Molotov ennek hangot is adott, amikor kijelentette: „A lengyel–cseh tárgyalások egy konföderációról sértik a Szovjetunió érdekeit.” Ebben a helyzetben Beneš látványos módon szakított Sikorskyval, elfordult tőle. Közeledni kezdett Sztálinhoz. A konföderációs elképzelésről lemondott. *** Millerand a kisantantról „Ez a politika – (a kisantantról van szó) – azzal a súlyos kellemetlenséggel járhat, hogy elszigeteli a magyar kormányt, amely elkerülhetetlenül megkísérelheti, hogy Németország oldalára álljon, s ott találjon támogatást. A mi mindennapi gondunk pedig éppen ellenkezőleg az, hogy elkerüljük a konfliktusokat, hogy a közeledés és az egyetértés elemeit keressük Közép-Európa különböző államai között. (Millerand körtáviratából – 1920 tavasza.)

2. Képek




1. Árterek, folyómenti települések. Magyar paraszti életmódmodellek EMBER ÉS KÖRNYEZET ANDRÁSFALVY Bertalan Árterek, folyómenti települések Magyar paraszti életmódmodellek Jelen számunk Ember és környezet rovatában két olyan tanulmány kapott helyet, amely részleteiben is megvilágítja – az agrárnépesség életmódjának, illetve az ország nehéziparának bemutatásával – a 18. századi Magyarország gazdasági és társadalmi állapotát. (A szerk.) A lakóház A lakosság állandó és ideiglenes telephelyekkel rendelkezik, állandó telepe is osztott, vagyis külön van az emberek szálláshelye az állatokétól, nemritkán tetemes távolságra egymástól. A lakóházak egy nemzetség, több rokon család falujában, az ármentes szinteken helyezkednek el, rendszerint még külön. Minden ház alapját mesterségesen fel is töltik. A kiválasztott ormókon, göröndökön, hátakon a házak alá emelt háztöltések földje valahonnan hiányzik: a házak alá bejövő mesterséges csatornák, fokok medréből vagy vízzel feltelő gödrökből, az úgynevezett ásványokból való. Ily módon e falvakban még ma is látható, az év nagy részében vízzel telt árok, tó veszi körül, néha csatlakozva a holtághoz, melynek hátjára, övzátonyára a falu települt. E vízfelületekből ugyancsak mesterségesen kialakított csatornák, fokok ágaznak szét az ártérbe, innen kap a falu alatti mélyedés friss vizet és halat a távoli folyókból is. A múlt században még nem egy helyen közvetlen a házak alatt ott ringott a csónak, amellyel a gazda távoli szállásait vagy szőlőbeli hajlékát közelíthette meg. A falubeli házakat a feltöltött alapra építik. Mivel ez a töltéstalaj nem szilárd, az egész épület nagy, egy darabban lévő gerendákra, talpakra épül föl. A gerendaváz közeit karókkal és vesszőfonással töltik ki és besározzák. Nagyobb, váratlan árvíz idején sem nagy a kár, a víz kimossa a sarat, a váz marad és újrasározható. A talpas házat szét lehetett szerelni és másutt újra felállítani. A lakóházak mellett nemigen tartottak állatokat, legfeljebb néhány gyenge növendéket, hátaslovat, fejőstehenet és a baromfiakat, nagy részük a vízre lejáró lúd és réce. A gazdaság vagyonát képező nagyállatok és sertések az ártérben legelnek, estére vagy télire különböző helyeken felállított ármentes szállásokra húzódnak be, ahol némi készített takarmány, szélvédő enyhely vagy istálló szolgál védelmül az időjárás ellen. Természetesen a szállásokon emberi tartózkodásra alkalmas kunyhók is vannak, többnyire nádból rakva. A szállásokon ritkán épültek nagyobb, szilárd falú épületek. A jószágot csak fészer, szélvédő palánk, nagy fák árnyéka védte a téli időjárás hófúvásaitól. Az ártérben több helyen is voltak felmagasított szénaállások, ahová a réteken levágott szénát gyűjtötték, és az állatokat télen ezekhez hajtották etetésre. Ezeket a szénaállásokat nemcsak fölmagasították, hanem mély árokkal és sánccal védték meg a szertekóborló marhák és lovak kártételétől. A „fok” Az ártér nem háborítatlan őstáj, hanem évszázados emberi beavatkozás, a természettel való tudatos együttműködés eredményeként kapta meg a 18. századi arculatát. A szeszélyesen kanyargó, nagy, széles völgyében számos ágra szakadó folyók árvizeit a múltban, egészen a 18. század végéig nem kívánták korlátozni, ellenkezőleg. Június–július hónapokban a Kárpát-medencei csapadékmaximum idején, és egyben a Alpok havasaiból is nagyobb mennyiségben érkező elolvadt hó következtében, a folyók vízszintje megemelkedett. A medret kísérő természetes gátakat, az úgynevezett övzátonyokat vagy hátakat mesterséges átvágásokkal, fokokkal megnyitották, és lehetővé tették a víz kiáradását az ártérre. Azon voltak, hogy mennél messzebb, nagyobb területet öntsenek el vízzel, hogy mennél több évközben elzárt holtág, tó, mocsár, lapos rét kapjon friss víz- és halutánpótlást. Ennek érdekében több helyen is átvágták a víz továbbjutását akadályozó emelkedéseket. Ezek a vízvezető csatornák gyakran több száz méter hosszan vezették a vizet a mélyebben fekvő részek felé. Áradáskor nemcsak a mélyebb holtágak, hanem a frissen elöntött alacsonyabb rétek, kaszálók is halastavakként működtek, melyekben a víz könnyen felemelkedett és kiváló körülményeket biztosított a halivadék fejlődésének. A víz szétvezetésével közvetve azt is elérték, hogy a vízszint magasságát korlátozták, nem 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

engedték meg, hogy az árvíz nagyobb erővel rontson ki az ártérre, hiszen a vízmennyiséget szétterítették az egész völgyben. A mesterséges csatornákon, átvágásokon apadáskor visszaereszthették a vizet a mederbe, és mivel az apadást megérezve a halak ösztönszerűen megindultak vissza a mederbe, csak le kellett zárni a rekeszeket a halak útjában, s ezzel kiszűrhették a nagyobb halakat, a kisebbeket pedig a vízzel együtt áteresztették a folyóba. Szemtanúk szerint nemegyszer olyan tömegű hal ostromolta a visszajutás reményében a rekeszek gerenda- és vessző-szerkezetét, hogy azt végül is összetörte, és ezzel megsemmisítette a rekeszt készítő parasztok reményeit. A fokok és csatornák hálózata egyben víziútként is működött, magas vízállás idején is lehetővé téve a közlekedést az egész ártérben. A természettel való együttműködésnek fő létesítménye a fok. Finnugor szó, mely már a 13. században sűrűn felbukkan a magyarországi latin nyelvű oklevelekben is, mint pontosan latinra le nem fordítható terminus technicus. Magyarázatként a következő latin megfelelő kifejezéseket találjuk mellette: canalis, parva aqua, rivulus, meatus, ostia, porta Danubii, piscina. A visszafolyó víz természetesen éppen a fokoknál volt a legkeskenyebb mederben, és így a legkönnyebben elzárható. A fokokat lezáró rekeszeken kívül az ártéri tavakban, holtágakban és a folyóban különféle más halászszerszámokkal halásztak a környék parasztjai – tehát nem hivatásos halászok –: gyalmos kerítőhálóval, különféle húzóhálókkal, emelőhálókkal, a laposabb vizekben felállított vejszékkel, varsákkal, szigonyozással és borító kosárral. Télen a jég alól is halásztak. E bőséges halfogási lehetőségek legendássá tették Magyarország halbőségét. 1308-ban egy francia szerzetes azt jelenti Európa bejárása után urának, a francia trónörökösnek, hogy a legtöbb hal Magyarországon van. Mátyás idejében már szólás az, hogy Magyarországon egy folyó egy rész halból és két rész vízből áll. A halzsákmány nagy részét szárítva, füstölve tartósították. Az élő folyóvíz mellékágaiban felállított szégyékkel, nagy rekeszekkel fogták meg a legértékesebb, nagy testű viza és tokhalakat, melyeknek húsát – még a 18. században is – lesózva, hordószám küldték adóba a királyi udvarba. Egy-egy viza elérhetett több mázsa súlyt is. Több falu ilyen sózott vizával rótta le egész évi adóját. A rövid ideig tartó elárasztás megtermékenyítőleg hatott a keményfa erdőkre, az azokban lévő gyümölcsfákra, kaszáló rétekre és legelőkre. A fokok biztosították a víz hiánytalan visszavezetését a laposokról, így a zöld felületeken nem maradt pangó víz, ami tönkretette volna a réteket és erdőket. Az erdő Az ártéri erdő a nomád pásztoroknak is a legtermészetesebb téli legelője, teleltető helye, téli szállása volt. A mocsaras erdők között, ha kisebb értékű is volt az aljnövényzet, a sásos fű, de a zsenge náddal együtt nagy havazások idején is elérhető volt, ugyanakkor a folyók mellé húzódó ember számára fontos élelemszerző forrás jelentett a téli halászat és vadászat. Évezredeken keresztül az európai kontinens Földközi-tenger körüli hegyvidékeiről télre lehajtották az állatokat – elsősorban a juhokat – a tengerbe szakadó folyók deltájába, mocsárvidékeire, s azok legelve vészelték át a telet, majd a hó visszahúzódásával párhuzamosan visszaindultak a magas hegységekbe. Kisebb léptékben a Kárpát-medencében is meg volt ez a vertikális mozgás a havasok, a Kárpátok hegyeiből le a Tisza és a Duna ártereibe, egészen a századfordulóig, illetve a trianoni döntésig, amikortól a vándorlást az új határok megakadályozták. Oklevelekből, emlékezésekből és helynevekből egyaránt kitűnik, hogy a középkori gyümölcsészet egyik legfontosabb központja az ártéri erdő volt. A nedvesebb mikroklíma elsősorban az alma és körteféléknek, valamint a szilvának kedvezett. Az egyes családoknak általában nem volt külön gyümölcsöskertje, hanem oltott, nemesített fáik szerteszét voltak a közösen használt erdőkben. Ez a gyümölcs nem volt olyan mutatós, szép, mint a mai piacon vagy boltban kaphatók, de Szentiván napjától (június 24.) egészen a következő év húsvétjáig mindig biztosították a friss gyümölcsöt. Az ősszel érő téli almák ugyanis elálltak a következő tavaszig, s voltak olyan fajták, melyek egyenesen csak erre az időre kásásodtak, puhultak meg, lettek fogyasztásra alkalmasak. Egy-egy családnak több mázsa almája is termett. Nagyrészben nyersen fogyasztották, más részét aszalták a szilvával együtt. A szilvából keszőcét vagy sűrű lekvárt is főztek. Zárt, magánbirtoklású gyümölcsösök csak a 18. század végén kezdenek kialakulni, amikor a földesúr megkezdi a közösen használt erdők kisajátítását, így azok alig kapnak lábra, máris elveszi tőlük az uraság; A kerti vetemények számára a télen a jószág egyben tartására szolgáló aklos, karámos magaslatok biztosították a jó trágyás földet, vagy az árvíz után a tófenekeket ültették be káposztával, paprikával, lennel, lencsével, hagymával és más veteménnyel. Nem véletlen, hogy a paprika és káposztatermeléséről híres magyar vidékeket éppen az ártérrel rendelkező falvak képezték (Szeged, Cece, Bogyiszló, Kalocsa, Mohács stb.). Ez a gyakorlat fennmaradt az ármentesítésekig, a 19. század végéig. 1767-ben egy belga utazó szó szerint ezt írja a Tiszamenti 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tószegről: „A tavat a Tisza táplálja. Gyakran jártunk a tó mellett, amely igen nagy, 4–5 mérföld kerületű. Amikor a víz visszavonul, az emberek káposztát ültetnek vagy szénát kaszálnak a helyén.” Állattartás A fentiek mellett is azonban az ártéri haszonvételek közt a legelső helyen az állattartás állt. Ez igencsak különbözött a későbbi állattartástól, fajtái, módja s célja szerint is. A fajták mára szinte teljesen kivesztek, és ezek a régi, alacsony parlagi lovak, nagyszarvú, nagytestű szürke magyar marhák és a vaddisznókhoz hasonló sertésék természetes, önmagukban szaporodni képes falkákat alkottak. A honfoglaló magyaroknak is ez lehetett az állattartási formája, a nyelvi anyag bizonysága szerint. A lovak nyáját máig ménesnek nevezik; ez azt is jelenti, hogy a falkában van egy mén, egy csődőr, vagyis az apaállat. Ugyanezt jelenti a konda szavunk („kintháló sertésnyáj”), melynek konta-ja (személynévként megmaradt Kont = vad/kan) van, pásztora a kanász vagy kondás. A marhákra vonatkozóan „ünöm” maradt fenn, ez a tehénnel lehet kapcsolatos, jelenti az összetartozó kis marhafalkát, gulyát, egy-egy család vagy rokonság nyáját, melyben az állatok is „rokonok”, sajátos bélyegeket mutatnak fel. Az ilyen falkát nem kellett és nem is lehetett úgy terelgetni, kutyákkal hajtani, mint a közelmúltban a csordára járó fejősteheneket. Nem is voltak szoros őrizet alatt, az ember csak messziről figyelte, hívta és látta el őket, ha szükséges volt. A hagyomány szerint napokig őrizetlenül hagyták az állatokat, azok pedig ezt megszokva összetartottak, együtt maradtak, még csak nem is keveredtek más jószágok közé. A kutyákat nem terelésre, hanem farkasok ellen használták. (Azért voltak fehérek, hogy a sötétben a farkasoktól jól megkülönböztethetők legyenek.) Az egész évben szabad ég alatt tartott állatok, lovak, ökrök, tehenek kiváló tűrőképességű, igénytelen és edzett állatok voltak, így ezekből lettek a legjobb katonalovak. Az ökröket, tinókat saját lábukon hajtották el a több száz kilométerre levő fogyasztókhoz. A 16. századtól kezdve nagy mennyiségű marhát exportált az ország egészen Nürnberg, Hamburg s más Rajna menti városokba és Észak-Olaszországba. Ez volt az ország egyetlen áruja, ami még a törökök megszállta területről is – bizonyos vámok lefizetése után – nyugat felé értékesíthető volt. Azért, hogy a tehén minél ellenállóbb borjút nevelhessen, nem is fejték őket. Mód sem volt fejni a szabadon járkáló állatokat, a tejnek pedig igen kevés értéke volt, piaca sokáig semmi. (Valószínű, hogy a magyar lakosság tejfogyasztását egy öröklött, genetikailag meghatározott sajátsága is akadályozta: a magyar lakosság nagy százaléka ugyanis nem tudja megemészteni a nyers tejet. Ez a tulajdonság kelet felé nő Eurázsiában.)

2. Képek





1. Vaskohászat és természetátalakítás. Magyarország, 1618. század HECKENAST Gusztáv Vaskohászat és természetátalakítás Magyarország, 16–18. század A diósgyőri vasmű alapítója, Fazola Henrik egri lakatosmester 1777-ben emlékiratban tekintett vissza az üzemalapításra. Előadta, hogy az a vidék, ahol a vasmű áll, tíz évvel korábban még „lakatlan, elvadult és út nélküli puszta vadon” volt. Szemléletesen számolt be bányakincseket kereső munkásságáról, amelyik „az említett vadonban többet kúszott, mint járt”, a puszta földön aludt, éhezett és szomjazott, elviselte az időjárás viszontagságait, nem egyszer „tépett és elrongyolódott ruhában, félig mezítláb, elcsigázva és kimerülten” tért haza. S amikor fáradozását siker koronázta, újabb nehézségekkel kellett szembenéznie „a mindaddig még lakatlan vidéken”: munkásai korhadt faviskókban kényszerültek táborozni a téli hidegben, s az élelmet négyórányi távolságból, a legközelebbi faluból a hátukon hordták fel. Mégis 1770 és 1772 közt felépült egy nagyolvasztó a hozzá tartozó frisstüzekkel és hámorokkal, két új település is keletkezett, az egyik a nagyolvasztó, a másik a hámorok mellett. Azóta mindegyik megkettőződött, s a mai Miskolc külterületén ott találjuk a Garadna völgyében Ómassát és Újmassát, a Szinva völgyében Felsőhámort és Alsóhámort. Nevük is azt tanúsítja, hogy születésüket a vasműnek köszönhetik. A diósgyőri koronauradalom erdőségeiben alapított vasmű keletkezéstörténete forrásokkal jól alátámasztható példája annak, hogyan hatol be a termelő ember bányákat nyitva és kohókat építve addig lakatlan területekre. Hasonló módon keletkeztek a Szepes–Gömöri Érchegység bányavárosai is addig ember nem járta vidéken, Gölnicbánya és Igló a 13. század második, Dobsina a 14. század első felében. A bányaművelés és a hozzá kapcsolódó kohászat mindenütt benépesíti a lakatlan vagy gyéren lakott tájat, kereskedelmi kapcsolatokat hív életre, új technikát honosít meg, városi kultúrát teremt: a természeti tájat kultúrtájjá alakítja át. A nélkülözhetetlen víz Egy magyarországi vasmű általában három, közös vezetés alatt álló üzemegységből tevődött össze: a bányából, az olvasztóból és a hámorból. Az olvasztó és a vele gyakran egybeépített hámor helyének megválasztásakor alkalmazkodni kellett a természeti körülményekhez, de legtöbbször alakítani is kellett rajtuk. Az olvasztókohó fújtatóit és a hámor kalapácsait a 14. század óta vízierővel hajtották, így vasművet ettől kezdve mindig folyóvíz mellé kellett telepíteni. Biztosítani kellett az egyenletes vízellátást és gondoskodni kellett arról, hogy a vízfolyásnak elegendő esése legyen a vízikerekek mozgatásához. Ezért a folyó vagy bővizű patak vizét legtöbbször egy erre a célra épített vizesárok vagy csatorna vezette a vasműhöz, arra is van példa, hogy a hajtó vizet egy erre a célra duzzasztott mesterséges tóban gyűjtötték össze. Így keletkezett a lillafüredi Hámori-tó is. Erre alkalmas folyószakaszokon több üzem is épülhetett egymás mellett. Így állt a Körmöcbánya melletti Turóc patakon 1431-ben egy fűrészmalom, egy gabonaőrlő malom, egy nemesfémolvasztó és egy vashámor egymás szomszédságában, a budafelhévizi királyi vashámort pedig a 15. század végén két gabonaőrlő malom fogta közre. Az ilyen szomszédság nem mindig volt jó szándékú: Dobsinán 1718-ban Lányi Pál olvasztója és hámora a Gölnic folyón úgy fogta közre a Pulszky-hámort, hogy annak tulajdonosa „kintelenittetett az hámort fülben hadni”. Többször megesett, különösen a korai nagyolvasztókkal, hogy az eredeti telephely alkalmatlannak bizonyult. Fazola is rosszul választotta ki 1770-ben az ómassai nagyolvasztó helyét: egyrészt kevés volt a hajtóvíz, másrészt túl közel került az olvasztó a Garadna patakhoz, úgyhogy az állandóan nedves talaj kedvezőtlenül befolyásolta az olvasztást. A nagyolvasztó áthelyezésének gondolata már néhány év múlva, 1777-ben felmerült, de csak 1813-ban valósult meg az újmassai (az ún. „őskohó”) felépítésével. (Itt a domboldalban még ma is láthatók a mesterséges vízvezető árok maradványai.) Vasban gazdag vidékek táji jellegzetessége a folyó menti olvasztók és hámorok sora. A gömöri Murány folyó mintegy 30–35 km-es felső szakaszán egy 1549. évi összeírás három mezőváros és négy falu területén 13 üzemben lévő hámort és 8 üzemben lévő olvasztót, valamint 11 elhagyott hámorhelyet és 13 puszta olvasztót sorol fel; ugyanitt 1782-ban 14 vasművet írtak össze. Az 1780-as években az ugyancsak gömöri Csetnek patakon kilenc vasmű volt egy kb. 20 km-es szakaszon, a Sajó felső folyása mentén pedig mintegy 60 km-en


tizenhat. Ugyanez idő tájt az erdélyi vajdahunyadi uradalomban a Govasdia és a Cserna vizén öt-öt vasmű sorakozott egymástól negyed- vagy félóra, kivételesen egy óra járásra. Eltűnik a csend Nyugat-európai leírások szerint a hámor kalapácsok lármája az addig csendes falvakat zajos őrültekházává változtatta át, s a vasgyártás piszka kipusztította a folyókból a halakat. A magyarországi források nem panaszkodnak sem a zajról, sem a környezetszennyezésről; igaz, a hazai vastermelés mennyisége is messze elmaradt a fejlettebb országok vasvidékeié mögött. A költő Gyöngyösi Istvánt, aki a vastermelő Gömör vármegye alispánja volt, nem a piszok és nem a lárma önmagában, hanem a látvány ragadta meg, amikor – tatár kovácsok álruhájában – megörökítette a megyéjének hámoraiban folyó munkát: Vas por szennye ülte hízott pofájokat, Szenek pozdorjája füstölte nyakokat, Sok szikra csípdezte fel türött karokat, Egy-egy pőröly telte bé fogott markokat. Ritkult a’ szakállok csapdozó tüzekkel, Éktelen homlokok pörsöllett szemekkel Orczájok varassult gyakor égésekkel, Merő fél ördögök kormos személyekkel. […] Zugnak a’ pőrölyök felemelt kezekben, Üti ki-ki; lehet mennél erőssebben, A’ munka és a’ tűz hevíti testekben, A’ repülő szikrák dongnak a’ műhelyben. [...] Üstökös csillagot minden ütés csinál, Sok ugrosó szikra szökdécsel a’ kohnál, Tüzes lidérczeket éjjel ha ki tanál, Itt minden fuvallós több szikrát ád annál. (Porából megéledett Phönix, II. könyv, III. rész) Ez a színes költői életkép is mutatja, hogy a magyarországi vasmű kirítt környezetéből; így érezhette ezt Gömör vármegye közgyűlése is 1714-ben, amikor úgy határozott, hogy a hámorban dolgozóknak munkahelyükön megengedi az egyébként tiltott dohányzást. Erdő és fakitermelés A vasgyártás két alapvető nyersanyaga a vasérc és a fa volt. A bányaművelés is rajta hagyta nyomait a táj külső képén, de még többet alakított a környezeten az erdőirtás.


Fát a bányászat és kohászat két célra igényelt: építőanyagnak és tüzelőnek. A vasműtulajdonos számára előnyt jelentett, ha saját erdei is voltak. Ez volt a helyzet a kamara és különböző nagybirtokosok esetében. Az is előfordult, hogy – mint a szepességi Jakubjánban vagy Tapolca mellett Hegyesden – egyenesen azért épült vasmű, hogy az ottani erdők fája kárba ne vesszen. Vasműtulajdonos kisnemesek, városi polgárok és jobbágyok a közeli nagybirtokok erdőiből szereztek fát, pénzért vagy vasért. Épületfára állandóan szükség volt, nemcsak bányaácsolat céljára, de magukban a vasművekben is, ahol szinte minden, ami nem érintkezett közvetlenül tűzzel, fából készült, a zsindelytetőtől és a falaktól kezdve a vízikeréken keresztül a kalapácsnyélig. És az épületfa sokszorosát fogyasztották el faszén formájában az olvasztáshoz. Az erdőtulajdonosok tőlük telhetően igyekeztek megakadályozni, hogy épületfából égessenek faszenet; ez utóbbi célra a hulladékfát, valamint cserfát, nyírfát szánták, tölgyet már csak végszükségben. A magyarországi vasművek faszénfogyasztása rendkívül magas volt, mintegy négyszerese a stájerországi vasművekének. A Garam-völgyi kamarai vasművek a 18. században 100 súlyegység vasérc megolvasztásához 390–817 súlyegység faszenet tüzeltek el. Kénytelenek voltak erre, mert más tüzelőanyag nem állt rendelkezésükre: kőszén- és koksztüzelésre irányuló kísérleteik – jó 150 évvel maradva el Anglia mögött csak a 19. század második felében sikerültek, így mindaddig érvényesnek vehetjük egy 1441. évi oklevél tömör megállapítását, hogy a szénégetők az erdőségeket kivágják és pusztítják. A vasércet és a faszenet a bányából, illetve az erdőből vagy szekéren vagy lovakra kötözött kosarakban szállították a vasműhöz, a faszenes kosarakat eső ellen ponyvával takarták le. Ezek a fuvarok mindenesetre hozzájárultak a helyi úthálózat kialakulásához. A késő középkorban és a kora újkorban a vaskohászat a településhálózat kiterjesztésével, az egyre rendszeresebb erdőirtással járult hozzá közvetlenül a természeti táj civilizáló átalakításához. De ennél is nagyobb jelentőségű volt közvetett hatásuk környezetükre azáltal, hogy elterjesztették gyártmányaikat, elsősorban vasszerszámokat. Mennyi vas? Arra a kérdésre, hogy különböző időszakokban mennyi vasat termeltek Magyarországon, nem könnyű felelni. A 16. századból, illetve a 18. század elejéről ránk maradt néhány szórványadat szerint egy vasolvasztó kemence hetenként kb. 1 tonna vasat állított elő. Hogy egy adott időpontban hány vasmű volt Magyarországon, bizonyos hibaszázalékkal még becsülni tudjuk, arról azonban fogalmunk sincs, hogy hány héten át dolgoztak egy esztendőben. Vajdahunyadon a 16. század első évtizedeiből háromtól tizenhét hetes évi termelési ciklusokról vannak adatok, a 18. század elején már általában 30 munkahéttel számoltak egy esztendőben. Rákóczi szenátusa az ország évi vastermelését 1706-ban mintegy 1600 tonnára becsülte; a valóságban ennél több lehetett, talán a 3000 tonnát is megközelítette. Az 1780-as években megbízhatónak látszó adatok szerint elérte a 9500 tonnát, tehát 80 év alatt több mint háromszorosára nőtt. A vastermelés azonban soha nem tudta kielégíteni az egyre növekvő igényeket. Az 1723. évi 121. tc. ugyan kimondta, hogy amint el lehet látni jó minőségű hazai vassal az országlakosokat; a vasbehozatalt meg kell szüntetni, de a törvény életbe léptetésére soha nem került sor, mert a benne meghatározott feltétel nem teljesült. Ami a magyarországi vasolvasztás technikai színvonalát illeti, a vízierővel hajtott olvasztókemencék (bucakemencék) – amelyekben az érc nem vált cseppfolyóssá, csak képlékennyé és így kovácsolható buca formájában került a hámorba – a 14. század első felében jelentek meg; vasöntésről – kizárólag Dobsinán – 1551 óta vannak adataink; a nagyolvasztók – amelyekben az érc cseppfolyóssá válik és csak további tűzkezelés, ún. frissítés után lesz kovácsolhatóvá – a 17. század végén jelentek meg és a 18. században terjedtek el. Bármilyen technikával olvasztották is meg a vasércet, az előállított félkész gyártmányt a hámorban dolgozták fel kereskedelmi áruvá. Rúdvas, vaslemez, szerszámok A hámorok a vasat legtöbbször rúdvas (sínvas) alakban hozták forgalomba. A rúdvasból vagy magában a hámorban, vagy önálló kovácsműhelyekben vaslemezeket, valamint mindenféle szerszámokat, ekevasat, ásót, kapát, sarlót, kalapácsot, szögeket, kerékvasalást, patkót, a 15. század vége óta konyhai eszközöket, üstöt, nyársat, kést, kanalat, továbbá puskacsövet, kardot, ágyúgolyót kovácsoltak, a bányavidékeken zúzóvasat és bányászszerszámokat is. A gyártmányoknak ez a nem túl változatos köre a továbbiakban nem sokat bővült. Egyes hámorok bizonyos árukra specializálódtak, erre utal pl. a szöghámornak, a kaszahámornak, a kapahámornak már a neve is. Az ilyesfajta specializálódásnak legtöbbször az volt az oka, hogy a hámoros sem


nagyobb tőkével, sem kiterjedtebb szakismeretekkel nem rendelkezett. Volt persze másfajta specializálódás is, mint a Gömör megyei acélhámoroké, amelyekben messze földön híres kardok készültek, vagy a mecenzéfi hámorosoké, akik országosan elterjedt mezőgazdasági szerszámokat állítottak elő. Szőlőmetsző kések és szőlőkapák Gölnicbányán készültek. Bizonyos technikai fejlődésre mutatnak a 18. század elején Szepesben feltűnő drótvonó- s a gömöri nyújtóhámorok. A vasöntés megjelenése és különösen a nagyolvasztók elterjedése magával hozta az öntöttvas áruk feltűnését. Az úttörők a 16. század végén feltűnő, nemegyszer művészi ábrázolásokkal díszített öntöttvas síremlékek és kályhalapok voltak, ezeket követték a konyhaedények, üstök, 1726 után a bányabeli vízemelő gépek alkatrészei. A Rákóczi-szabadságharc éveiben indult meg Magyarországon a bombaöntés. Minőség tekintetében mindezek a gyártmányok meglehetősen egyenetlenek voltak. Országos hírű volt a szepességi, dobsinai, a csetneki Erdélyben a torockói vas, de ha minőségi árura volt szükség, stájer vasat kerestek a fogyasztók. Az egyes vastermelő vidékeknek megvolt a maguk kereskedelmi körzete, s ez az államhatároktól függetlenül alakult. Az ország nyugati felét az osztrák tartományok, főleg Stájerország, látták el vassal, ezt a folyami szállítás a Dunán, a Murán és a Dráván nagymértékben megkönnyítette. A felső-magyarországi vas az ország keleti felében került forgalomba. A gömöri vas legfontosabb piaca Debrecen, általában a Tiszántúl volt, de a csetneki vas Erdélybe is eljutott. A szepesi vas volt évszázadokon át a galíciai Nowy Sacz vasiparának nyersanyagbázisa. A torockói és a vajdahunyadi vas rendszeresen eljutott a két román fejedelemségbe. És amikor a 18. század vége felé az udvari kamara fejleszteni kezdte a Garam vidéki vasgyártást, innen látták el Morvaországot és Osztrák-Sziléziát is. * Így és ilyen mértékben alakította át a vaskohászat részben közvetlenül, részben pedig közvetett módon a Kárpátmedence természeti tájait, egy kissé még a Kárpátokon túli területeket is. De ha természetátalakításról beszélünk, akkor az első hely a mezőgazdaságot illeti, az erdőirtást, és a 18. századtól kezdve új termőterületek felszabadítását az árterek és lápok kiszárításával‚ majd a folyószabályozással. A vaskohászat, amely csak egyes régiók külső képét alakította át, ehhez az egész országterületre kiható természetátalakító munkához is hozzájárult, szerszámokkal és különböző technikai segédeszközökkel.

2. Képek




1. A német lovagrend Poroszországban. Egy középkori szerzetesi militáns állam FIGYELŐ PÓSÁN László A német lovagrend Poroszországban Egy középkori szerzetesi militáns állam A 13. században, a pogány balti néptörzsek ellen vívott mintegy fél évszázados véres háborúban, a középkor egyik legsajátosabb berendezkedésű feudális államalakulata született meg: a német lovagrend állama, mely szervezettségét, erős centralizáltságát, szerzetesi-militarista jellegét és társadalmi struktúráját is tekintve, Európában egyedülálló volt. A német lovagrend belső szervezete Miután a szerzetes lovagokat nem szentelték pappá, így a lovagrendeknek saját belső papságra volt szükségük. Ez függetlenítette őket az egyházi hierarchiától, és hatástalaníthatta az ellenük esetleg fellépni kívánó egyháznagyok egyik legfontosabb eszközét, az exkommunikációt (kiközösítést). A választott elöljáró, a nagymester, ugyanis nemcsak a lovagok, csatlósok és szolgálótestvérek (e két utóbbi csoport nem nemesi származású), de a rendi papok felettese is volt. A fogadalomtételből következően a lovagrendek lényegében saját állandó hadsereggel rendelkeztek. Ez a haderő fegyelmezett, jól kiképzett volt, és az engedelmességi előírásnak köszönhetően csata közben is könnyen irányítható maradt. Harci értéküket még az is emelte, hogy alapelvük szerint csak a háromszorosnál nagyobb túlerő elől hátrálhattak meg. Európa országaiban – az Egyházi Államot leszámítva – a méltóság és a hatalom ekkor örökletes jellegű volt; a lovagrendeknél – a szerzetesi fogadalomtételből következően – nincs örökletes vezető réteg, dinasztikus hatalmi elit, hanem – s ez a német lovagrend államára is igaz – a főbb méltóságokat választották. A német lovagrend s egyúttal az állam élén a nagymester állt, aki emellett birodalmi fejedelmi ranggal is rendelkezett. A nagymester kezében igen nagy hatalom összpontosult. Megválasztásának módját többlépcsős közvetett választási rendszerrel szabályozták. Hatalmát azonban a fontosabb ügyekben korlátozta a rend legfőbb tisztségviselőinek tanácsa, a nagy káptalan. Ilyen ügyek voltak például a rend birtokainak elidegenítése vagy elajándékozása, a háború és béke kérdése, a szabályzat megváltoztatása, kiegészítése vagy érvénytelenítése, új tagok felvétele, kiadások feletti döntés stb. A nagykáptalan képes volt megbuktatni a nagymestert, ha az egyedül akarta gyakorolni a hatalmat. Ez történt például 1414-ben Heinrich von Plauen nagymesterrel. A nagymester után a rend öt legmagasabb méltóságát a Nagykomtúr (a nagymester helyettese), a Marsall (a haderő főparancsnoka), a Spittler (a Rend ispotályainak vezetője), a Trapier (a ruházat és felszerelés felelőse) és a Tressier (adók, pénzügyek kezelője) töltötte be. Ők alkották a nagykáptalan tagjainak döntő hányadát. Az Európa különböző területein lévő rendi birtoktestek élén 9 ún. Landmeister állt. Az Armenia, Görögország, Szicília, Apuleia, Németország, Ausztria, Poroszország, Livónia, Spanyolország elnevezésű közigazgatási egységekbe szervezett birtokok jelentették az anyagi bázist a Baltikumban harcoló poroszországi és livóniai testvérek számára. Miután 1309-ben a nagymester székhelyét Velencéből áthelyezték a Nogat melletti Marienburgba, a megnövekedett jelentőségű porosz területek Landmeistere is a nagykáptalan tagja lett. A német birodalom területén lévő rendi birtokok elöljáróját németmesternek hívták. Az egyes várak, rendházak és birtokok igazgatását ún. komtúrok (praeceptor) végezték, míg a rendházak papjainak elöljárója a prior volt. A renden belül a lovagok összességének gyűlése, a káptalan hatásköre általában csak a szabályzat megsértésével kapcsolatos ügyekre terjedt ki. Káptalani gyűlést csak olyan rendházban lehetett összehívni, ahol legalább 4 lovag volt még jelen a komtúron kívül. A káptalani üléseken a csatlósok és a szolgálótestvérek is részt vettek, de nem szavazhattak. A rend tisztségviselőit a nagymester és a nagykáptalan bármikor elmozdíthatta hivatalából, vagy tetszés szerint küldhette egyik rendházból a másikba, Európa bármely szegletébe.


Ez az arisztokratikus szervezeti felépítés természetszerűleg a hódítás révén megszülető poroszországi rendi államra is rányomta bélyegét. Ennek jellegére ugyancsak hatással lehetett a német lovagrend fő pártfogójának, II. Frigyes császárnak fejlett bürokráciájú, központosított szicíliai királysága. Egyházszervezet Poroszországban Poroszország 4 püspöksége (Kulmerland, Pomerania, Ermland, Samland) a rendi állam számára semmiféle hatalmi ellensúlyt nem jelenthetett. Egyrészt az ország területének kevesebb mint 1/3 része volt csak az egyház kezén, másrészt IV. Ince pápa engedélye alapján Poroszország püspökei a rend papjainak sorából kerültek ki. A püspökségek kanonokjai szintén vagy a rend papjai voltak, vagy pedig, ha a kanonoki testület az egyházmegye valamely papját kívánta tagjai közé választani, akkor az illető jelöltnek – amennyiben személyét a nagymester is elfogadta – be kellett lépnie a német lovagrendbe. Poroszországban az egyházszervezet csúcsain állók révén az egyház a rend része lett, megvalósult a középkori államegyház legtisztább formája. Az állam legfelsőbb irányító tanácsába, a nagykáptalanba a püspökök csak személyes képességük, rátermettségük alapján kaphattak meghívást. Rangjuk, méltóságuk önmagában – Európa többi országától eltérően – erre egyáltalán nem jogosította fel őket. Az állam adminisztratív teendőit a rend papjai intézték. Ők vezették a könyveléseket, irányították a kancelláriát, és a diplomáciai feladatok többségét is ők látták el. Az egyházszervezetnek az államigazgatásban betöltött jelentős szerepe miatt szüksége volt képzett klerikusokra, ezért minden komtúrnak, ill. rendháznak kötelessége volt kitaníttatni legalább egy teológust és egy jogászt. A lovagi haderő és az erős várrendszer mellett ez az inkorporatív egyház ugyancsak fontos szerepet játszott a rend poroszországi uralmának megszilárdításában. Társadalomszerkezet a német lovagrend államában A fegyveres térítéssel szinte egy időben a lovagok ösztönzésére nagyarányú paraszti-polgári betelepedés vette kezdetét Poroszországban. A telepítés alapjául Hermann Von Salza nagymester 1233. évi kulmi adománylevele (Kulmer Handfest) szolgált, mely nem egyszerűen csak város jog volt, hanem összegezte a nemesi és paraszti betelepülésre is vonatkozó privilégiumokat. A paraszti telepítést ún. lokátorok vagy soltészek végezték, akiknek birtoka adómentes lett, és akik általában valamivel nagyobb földet is kaptak, mint a paraszti telepesek. Többnyire ők voltak a falu bírái, s így megillette őket a bírság egy hányada. Kocsmatartási és malomállítási joggal is rendelkeztek. A későbbiekben a lokátorok egy része felemelkedett a kisnemesi rétegbe. A rend a falu számára közös adománylevélben rögzítette a jogokat és a kötelezettségeket. A telepesek telkeik (Hufe) nagyságának arányában cenzus fizetésével tartoztak. Személyükben szabadok voltak. Szükség esetén gyalogos katonai szolgálat is terhelte őket, valamint évi egy heti robot, amelyre a rendnek elsősorban a várépítkezéseknél volt szüksége. A nagy szabadsággal felruházott telepes falu felett a felülről kinevezett bírón és plébánoson keresztül érvényesült a földesúri akarat. A szabad papválasztást a lovagrend még a porosz városokban sem engedélyezte, csak a bíróválasztást. A városok mozgásterét – a privilégiumok ellenére – a rend saját ellenőrzése alatt tudta tartani, hiszen minden városban várral és helyőrséggel rendelkezett. A kereskedelem nagy szerepe miatt a városi vezetést a kereskedő gildék (céhek) tartották a kezükben. A 14. század második felétől az egyre jövedelmezőbb gabonakereskedelem terén a városoknak komoly konkurenciával kellett szembe nézniük: ebben maga a rend is érdekelt volt, s a legfőbb hatalom birtokában erős nyomást gyakorolt városaira. Például elővásárlási joga volt, és gyakran megszabta a felvásárlási árakat is. A grünwaldi vereséget (1410) követően a városok természetszerűleg szembefordultak a meggyengült lovagrenddel. Poroszországban személyre szóló adománylevéllel is történt telepítés. A megadományozott általában 10–40 Hufe közötti birtokot kapott, s ezzel együtt a jobbágyai felett bíráskodási jogot is. Az ilyen birtok tulajdonosát lovas katonai szolgálat is terhelte. A rend általában kis- és középhűbéreket adományozott. Nagyobb birtokadományokról csak elvétve szólnak a források. 1236-ban például Hermann Balk poroszországi Landmeister 300 Hufét adományozott egy Dietrich Von Tiefenau nevű nemesnek. Az adományokat katonai megfontolások indokolták: a hódítás kezdeti szakaszában minél több világi lovagot kellett ide csábítani. Ezért ekkor egy-két nagyobb birtokot is elidegenítettek. A konszolidáció előrehaladtával viszont főleg kishűbéreket adományozott a rend, s azokat is főleg a határterületeken. A kis- és középbirtokok adományozási gyakorlata következtében a német lovagrend államában a II. thorni békéig (1466) nem volt világi arisztokrácia. A 13 éves háborút követően (1453–1466) viszont a rend által behívott zsoldosvezérek az elmaradt zsold fejében nagybirtokokat kaptak. Ez vetette meg a poroszországi főnemesi réteg anyagi alapját. Ez az arisztokrácia az


állam elvilágiasodásának kezdetével, Friedrich Von Sachsen (1498–1511) és Albrecht von HohenzollernAnsbach (1511–1525) nagymestersége alatt már komoly hatalmi súlyra tett szert. A német lovagrend adományozási politikájában újszerű volt az, hogy a 15. század második harmadáig a kis- és közép hűbéreknél a nemesi származás nem volt feltétel. Csak a 16. századtól kezdődött meg a született nemes által birtokolt „lovagi föld” jogilag előnyösebb megkülönböztetése a hasonló nem nemesi birtoktól, az ún. „kölmern”-től. A grünwaldi csata után a városok mellett a világi nemesség is igyekezett kihasználni a rend meggyengült helyzetét. A központi hatalom megingása nagy lökést adott a porosz rendiség fejlődésének: 1414ben Michael Von Küchmeister nagymester kénytelen volt komoly privilégiumokat adni a lovagságnak és a városoknak. A 15. század első felében kialakultak Poroszországban is a világi rendek, de ez némileg eltérő volt az európai rendiségtől. Csak a városok és a világi középbirtokos nemesség szerveződött renddé. A világi arisztokrácia még hiányzott, az egyház pedig a német lovagrend része volt. 1440-ben a városok és a nemesek létrehozták a renddel szemben a Porosz Szövetséget. Miután a nagymester nem volt hajlandó elismerni a szövetséget s elrendelte annak feloszlatását, 1453-ban kitört a rendek felkelése és ezzel együtt a 13 éves háború Lengyelországgal, amely a rend poroszországi államának szétszakadásához vezetett. Nyugat-Poroszország lengyel uralom alá került. Poroszország germanizálása A fegyveres misszió és a meghódított pogány földeken való berendezkedés 1283-ban fejeződött be. Peter von Dusburg „Chronicon terrae Prussiae” c. krónikájában legalábbis ennél az évszámnál jegyzi meg, hogy „véget ért a háború a poroszokkal”. Ez idő alatt két nagy felkeléssel is meg kellett birkóznia a lovagrendnek. Az első porosz felkelésre 1242–1249 között került sor. Ezt a christburgi szerződés zárta le, amely szerződésben a lovagok kénytelenek voltak a meghódított poroszoknak a német telepesekkel azonos jogokat biztosítani. 1260– 1274-ben újabb felkelésre került sor. Ekkor már a rend sokkal erősebb, mint az első felkelés idején, és a felkelés elbukása után a poroszok az őslakos népesség nagy részét súlyos jobbágyi helyzetbe vagy pedig szolgai állapotba vetették. Csak a felkelésben részt nem vett néhány család őrizhette meg a christburgi szerződésbe foglalt jogokat. A felkelésekben a rend ellen harcoló porosz előkelő-harcos réteg e félévszázad alatt lényegében fizikailag megsemmisült. A 14. században újabb fordulat következik be a poroszok és a németek együttélésében és ugyanakkor a porosz parasztság jogállásában. Nagy arányokat öltött a városokba áramlás – amely a jobb meg élhetés ígéretén túl jogi emelkedést is jelentett – és a pusztásodás. A rend felfigyel e folyamatra és most már fő törekvése a munkaerő vidéken tartása lett. Egyrészt megtiltották, hogy a faluról beköltöző poroszok városi polgárjogot szerezzenek – azaz kevesebb értelme volt odahagyni a földet –‚ másrészt engedélyezte, hogy a poroszok is ráülhessenek a német Hufékra, s ezzel együtt természetszerűleg kedvezőbb jogállást is nyerhessenek. Különösen a ritkán lakott határterületeken szorgalmazta leginkább a parasztok ilyen érdekeltségét. Mindennek következtében a porosz eredetű, kedvezőtlenebb jogállású paraszti népesség társadalmi helyzetét tekintve jobb viszonyok közé került. Ez a jogi kiegyenlítődési folyamat kedvező feltételeket teremtett az asszimilációra, így Poroszország a 15. század végére germanizálódott, az őslakos poroszok nyelve s kultúrája felszívódott a betelepült németségbe.

2. Képek





1. Az 1990. május 20-i romániai választások KOCSIS Károly Az 1990. május 20-i romániai választások A Ceauşescu-diktatúrát megbuktató, forradalminak induló politikai eseményeket követően – több mint négy évtizedes egypárti uralom után – 1990. május 20-án tartottak elnök- és parlamenti (szenátusi és képviselőházi) választásokat Romániában. Választások, érvénytelen szavazatok A választásra jogosultak (az össznépesség 74,3%-a) az elnökválasztás során három jelöltre, a parlament alsó- és felsőházába kerülő képviselők és szenátorok esetében pedig pártokra adhatták le voksukat. A választás napjáig bejegyzett 88 párt és mozgalom közül 16-ot a legnagyobb romániai nemzeti- és etnikai kisebbségek alapítottak (3 magyar, 3 cigány, és 1-1 német, ukrán, orosz-lipován, görög, török, szlovák, szerb, bolgár, zsidó, örmény párt). A már csak a legidősebb generáció emlékeiben élő, történelminek nevezhető pártok közül csupán a Nemzeti Liberális Párt, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt és a Román Szociáldemokrata Párt éledt újjá. A több tucatnyi új párt és mozgalom közül sajátos helyzeténél fogva óriásként emelkedett ki a „forradalom” napjaiban – 1989. december 22-én – létrejött Nemzeti Megmentési Front. Ez a rövidesen párttá szerveződött politikai formázó az államapparátus és a hírközlő szervek birtokában erős hatalmi pozícióra tett szert a választások idejére. A gyenge, felkészületlen demokratikus ellenzékkel vívott egyenlőtlen politikai küzdelem során pedig – az általa ellenőrzött médiák révén – erősen hatott a romániai társadalom kevéssé tájékozott a „nemzeti színű” központi hatalomhoz szokott részére. 1990. május 20-án a választásra jogosult romániai állampolgárok különösen nagy arányban (86,2%) járultak az urnákhoz. Sajnos a parlamenti választásokon (Erdélyben az elnökválasztások esetében) európai tekintetben szinte példátlanul magas volt az érvénytelennek nyilvánított szavazatok aránya. Az elnökválasztás során épp a túlnyomóan vagy részben magyarlakta megyékben volt kirívóan magas (Szatmár: 16,7%, Szilágy: 10,3%, Kovász 8,8%, Hargita: 7,4%, Bihar: 6,5% stb.) az érvénytelen (illetve annak nyilvánított) szavazatok aránya, szemben az ó-romániai megyék 1,9%-os arányával. Hasonló volt a helyzet a képviselőházi választásoknál. Elnökválasztás, képviselőválasztás Az elnökválasztás során a Nemzeti Megmentési Front (Ion Iliescu), a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt (Ioan Ratiu) és a Nemzeti Liberális Párt (R. Câmpeanu) jelöltjei közül – a várakozásoknak megfelelően – Ion Iliescu nagy fölénnyel (85,1%-al) került ki győztesen. Iliescu győzelme az ó-romániai területeken volt elsöprő erejű (90,6%), Erdélyben már csupán (?!) 74%-ot szerzett. Két magyar többségű megyében (Hargita, Kovászna) pedig alulmaradt az RMDSZ által is támogatott R. Câmpeanuval szemben. Az etnikai, vallási, társadalmi, kulturális szempontból meglehetősen tarka romániai társadalom politikai tájékozottságának, iskolázottságának, a demokratikus kibontakozás esélyeinek megismeréséhez még jobb adalékot szolgáltattak a parlamenti választások eredményei. Tekintettel arra, hogy az egyes pártoknak a szenátusi és a képviselőházi választásokon elért eredményei között nincs lényeges különbség, így részletesen csak az utóbbival foglalkozunk. Az 1990-es romániai képviselőházi választásokon leadott érvényes szavazatok megoszlása a főbb pártok között (%-ban)

Párt

Erdély

Ó-Románia

Románia

Kormánypártok

56,9

81,0

72,9

Nemzeti Megmentési Front

46,3

76,4

66,3

Romániai Ökológiai

3,1

2,4

2,6


Mozg. Szövetség a Románok Egys.

5,7

0,3

2,1

Románia Agrárdemokr. P. 1,7

1,9

1,8

Ellenzéki pártok

43,1

19,0

27,1

RMDSZ

21,0

0,2

7,2

Nemzeti Liberális Párt

6,8

6,2

6,4

Nemz. Ker. dem. Parasztpárt

3,8

2,3

2,5

Román Ökológiai Párt

2,0

1,5

1,7

a 80 többi párt

9,5

8,8

9,3

A 396 képviselőházi mandátumért versenyre kelt pártok közül a hatalomban lévő Nemzeti Megmentési Front és kis szövetségesei (Romániai Ökológiai Mozgalom, Szövetség a Románok Egységéért és Románia Agrárdemokrata Pártja) országos összesítésben megsemmisítő vereséget mértek politikai ellenfeleikre, az ellenzéki pártokra (összes elnyert szavazataik aránya 72,9%). Pártok A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, mint a parlamenti választások második helyezettje, 7,2%-os országos eredményével nem tudta az össznépesség 9%-át jelentő magyarság szavazatainak teljes egészét begyűjteni. Szavazótáborát némileg gyengítette a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt és a Kolozsvári Magyar Független Párt is. Legnagyobb sikert – többé-kevésbé hasonlóan a magyar etnikai arányokhoz – Hargita (85,2%), Kovászna (77,1%), Maros (41,9%), Szatmár (38,1%) és Bihar (28,3%) megyékben ért el. A Nemzeti Liberális Párt, mely Románia legrégibb – a szovjet rendszer bevezetése előtt kormányzó – pártja, mindössze 6,4%-ot szerzett. Mint liberális-polgári párt természetesen a legtöbb támogatóra a leginkább urbanizált, erdélyi megyékben (Temes 17,9%, Arad 10,1%, Brassó 9,6%, Szeben 8,8%) és a fővárosban, Bukarestben (11,7%) sikerült szert tennie. Az ugyancsak történelmi Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt, a két világháború közötti kor másik domináns politikai tényezője is csupán régi énjének árnyékaként szerepelt (2,6%). Csakúgy, mint századunk első felében, legszámottevőbb sikereit egyes erdélyi megyékben (Krassó-Szörény, Temes, Szilágy, Kolozs) érte el. A kormányhű Romániai Ökológiai Mozgalom (2,6%) és az ellenzéki Román Ökológiai Párt (1,7%) természetszerűleg azon megyékben tehetett szert nagyobb befolyásra (5–7%), ahol a környezetbarátnak legkevésbé sem nevezhető nehézipar, főleg vegyipar működése már környezeti katasztrófával fenyeget, és ez ellen a lakóhelyéért aggódó helyi lakosság már tiltakozni mert (Szeben, Brassó, Krassó-Szörény, Fehér megyék). A Szövetség a Románok Egységéért nevű politikai mozgalom az Erdélyi Románok Egységpártjának és a Republikánus Pártnak a fúziójából jött létre. A Vatra Româneasca nevű, ún. „kulturális” szervezet politikai pártjaként rendkívül fontos etnikai politikai szerepet játszik Erdélyben. „A román Erdély védelmében” jelszó alatt kitartóan szítja az erdélyi románok veszélyeztetettség érzetét, az Erdélyre úgymond szemet vető szomszédos, ellenséges magyar állam-nemzet és az erdélyi magyarokkal szemben. Ezzel természetesen a különböző etnikumú, demokratikus pártok összefogását hiúsítja meg. Propagandahadjáratuk elsősorban a vegyes, magyar–román lakosságú Maros (34,4%) és Kolozs (15,9%) megyék félreeső falvainak tájékozatlan román lakosai körében volt sikeres. Különbség Erdély és Ó-Románia között 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az eddigiekből is kitűnt, hogy az ó-romániai és erdélyi választók politikai magatartásában éles különbségek voltak megfigyelhetők. A kormánypártok, főként a Front magabiztos ó-romániai győzelme (81%) és az ellenzéki pártoknak – a mostoha körülményekhez képest is – elismerést érdemlő, jó erdélyi szereplése (43,1%) mögött természetesen mélyreható társadalmi összefüggések rejlenek. Itt nem csak a szinte homogén román Ó-Románia és a vegyes nemzetiségű (román, magyar, cigány, német, ukrán, szlovák, szerb, bolgár, cseh stb.) Erdély közötti feltűnő etnikai különbözőségekre kell gondolni. Nagyon fontos szerepe van a két nagy országrész alapvetően eltérő történelmi fejlődéséből eredő, a népesség társadalmi magatartását, politikai viselkedéskultúráját alapvetően befolyásoló vallási tényezőknek is. Az ó-romániai területek 97%-ban a keleti kereszténységhez (görögkeleti valláshoz) tartoznak, a bizánci kultúrán nőttek fel. A 64%-ban a nyugati kereszténységhez (görög és római katolikus, református, evangélikus stb. egyházakhoz), a közép-európai kultúrához tartozó Erdély közötti politikai vonatkozású különbözőségek már régebbi keletűek. A görögkeleti vallás uralta régiókban nemcsak a vallási, hanem a világi politikai szervezetekben is erős hatalmi hierarchia épült ki, mely erős, tekintélyt parancsoló központi hatalmon és a vele szembeni feltétlen engedelmességen alapult. Ennek megfelelően az elmúlt évszázadok során a görögkeleti (ortodox) egyház jóval kevesebb figyelmet szentelt – a nyugati egyházakhoz képest – híveinek képzésére. Az erdélyi lakosság nagyobb politikai kultúrájához, tájékozottságához természetesen nagyfokú mobilitása, hagyományos külföldi kapcsolatai (főleg a németek, magyarok, szerbek esetében), lakóhelyeik földrajzi helyzete és abból eredően a szomszédos magyar (korábban jugoszláv) médiákkal való könnyebb kapcsolattartása is hozzájárult. Persze Erdély sem egységes a politikai magatartást tekintve. Az ellenzéki pártok – a hivatalos tömegkommunikációs eszközök segítségével folytatott kormánypárti propaganda ellenére – leginkább Erdély délkeleti felében és a nyugati, határszéli megyékben élő népességet tudták megnyerni. Jórészt ezek voltak azok a területek, ahol a nem román és az erdélyi származású román lakosság aránya, az interetnikus tolerancia, a politikai műveltség, tájékozottság a legmagasabb volt.

2. Képek




1. Egyiptom útja egy közel-keleti békéhez. A hikszoszok az ókorban LUFT Ulrich Egyiptom útja egy közel-keleti békéhez A hikszoszok az ókorban A közel-keleti konfliktusok az elmúlt évtizedekben a térségre irányították a világ közvéleményének figyelmét. Az etnikai vallási összeütközések történeti eredetére sajnos kevés figyelmet fordít az európai és a magyar közvélemény is. Ezt a hiányzó történelmi műveltséganyagot szeretné pótolni a szerkesztőség többek között azzal, hogy ilyen témájú cikkeket kér a szerzőktől. (A szerk.) A Közel-Kelet egyiptomi és a Nílus völgyétől keletre húzódó területein, ott, ahol századunkban is csak nagyon ritkán hallgatnak a fegyverek, a Kr. e. 18–17. században különös élességgel vetődött fel a különböző népek egymás mellett élésének problémája. Alsó-Egyiptomban, a Delta vidékén előbb csak beszivárgott, majd hatalmas lendülettel elözönlötte a földet egy keletről érkező, zömmel nyugati sémi fajtájú népcsoport, amelyet a meghódoltatott egyiptomiak hekau–haszut, görögösen elterjedt formában hikszosz néven emlegettek. A név jelentése: „a puszták fejedelmei”. Manethón egyiptomi pap, aki a Kr. e. 3. században görög nyelven megírta hazája történetét, így festi a hódítók ország foglalását: „... nem tudom, mi módon, ránk viharzott az isten, és váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek nagy bátorságra kapván, országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül, egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, másoknak gyermekeit és asszonyait rabszolgaságba hurcolták...” (Hahn István fordítása.) A hikszoszok támadásának sikere világossá tette, hogy Egyiptom biztonsága szempontjából alapvetően fontos a tőle keletre eső körzet, elsősorban Szíria és Fönícia szilárd birtoklása, vagy legalább az e térség feletti hatalmi befolyás más államokkal egyeztetett megosztása. Ezt a konzekvenciát azok az egyiptomi uralkodók érvényesítették külpolitikájukban, akik a hikszoszok uralmának megdöntése után kerültek az újra megerősödő Egyiptom élére. Théba felemelkedése A hikszosz uralom alá vetett vazallus egyiptomi fejedelemségek közül a Théba központú felső-egyiptomi állam kezdte meg a megszállók elleni fegyveres harcot a Kr. e. 16. században. Egy humoros hagyomány szerint Apóphisz, a hikszoszok királya mindenáron ürügyet keresett arra, hogy Thébát megleckéztesse. Ezért üzenetet küldött – egy újbirodalmi papirusz szerint – a thébai fejedelemnek, valószínűleg II. Szekenenrének, és ebben azt sérelmezte, hogy nem tud aludni a thébai vízilovak ordításától. Mivel Apóphisz székhelye több mint 700 kilométerre volt Thébától, nyilvánvaló, hogy az ottani vízilovak hangja aligha zavarhatta az ő álmát. A hamis ürüggyel hikszosz részről kiprovokált háborúban Szekenenré elesett, de utódai, Kamosze, majd I. Jahmesz sikerrel hajtották végre Egyiptom felszabadítását. A hosszan elhúzódó véres harcok egyik érdekes epizódja volt, hogy a hikszosz király a délebbre eső Núbia fejedelmét akarta szövetségeséül megnyerni, de az erről szóló levelet, illetve az azt vivő futárt Kamosze emberei elfogták. Így meghiúsult a két állam tervezett együttműködése, és ezt Théba ügyesen kihasználta. Fegyveres győzelmét két körülmény azonban alaposan megnehezítette. Az egyik a hikszoszok haditechnikai fölénye volt, amely lovas és harci kocsizó egységeikben testesült meg. Ilyen fegyvernemekkel az egyiptomiak ekkor még nem rendelkeztek, márpedig sík területen a gyalogos csapatok csak nagy véráldozatok árán győzhették le a hikszoszok mozgékony lovas erejét. A másik, a felszabadító harc szempontjából kedvezőtlen körülményt az jelentette, hogy az egyiptomi lakosság egy része a megszállók szolgálatába szegődött, és így nem lehetett rájuk számítani a fegyveres küzdelemben. Ám ezen nehézségek dacára is siker koronázta a Théba vezette függetlenségi harcot. Szíria és az egyiptomi Újbirodalom Théba felszabadító küzdelme és az e városból kikerülő uralkodó dinasztia országegyesítő tevékenysége következtében megerősödött egyiptomi Újbirodalom a már vázolt biztonsági tényezők miatt különös figyelmet szentelt Szíria területének. Az ott létező számos városállam állandó konfliktusban állt egymással, és az egység 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hiányát kihasználó szomszédos nagyhatalmak gyakran érvényesítették felettük befolyásukat. Egyiptom katonai behatolása Szíriába már a Középbirodalom korában megkezdődött, de nagyobb lendületet az Újbirodalom korszakának beköszöntével vett. III. Thotmesz (ur. Kr. e. 1479–1425), a 18. dinasztia kiemelkedő képességű királya, több mint tíz hadjáratot vezetett Szíriába, hogy ott olyan viszonyokat alakítson ki, amelyek megfelelnek Egyiptom biztonsági érdekeinek. Alapvető célja az volt, hogy ezen a térségen ellensúlyozza a babiloni állam, a Hettita Birodalom és az egyiptomihoz hasonlóan megújuló asszír hatalom befolyását. Egy levél, amelyet Burraburiaš babiloni király írt a Kr. e. 14. században a reformer egyiptomi uralkodóhoz, Ehnatonhoz, azt bizonyítja, hogy a nagyhatalmak olykor összefogtak egymással, és felismerve közös érdekeiket, nem tárgyaltak egymás vazallusaival. Burraburiaš a levélben atyjára hivatkozik, aki nem óhajtott tárgyalni az Egyiptomnak alávetett Xanaán (Kinahhi)-beliekkel, és kifejezi aggodalmát amiatt, hogy most Ehnaton – dacára a megállapodásnak – a Babilonnak szolgáló vazallus város küldötteit fogadta: „... az Aššur-beliek, az én alattvalóim, – én nem küldtem őket hozzád; ez az ő elhatározásuk. Miért mentek a te országodba? Ha szeretsz engem, ők nem kötnek semmiféle üzletet! Üresen bocsásd haza őket...” (Komoróczy Géza fordítása.) Ehnaton keleti politikája Ehnaton ( Amenhotep – ur. Kr. e. 1364–1347) az államhatalom erejét a nagy belső befolyásra szert tévő Amonpapság ellen fordította. A mai El-Amarna területén új fővárost építtetett, amelynek már a neve: Ahet-Aton (Aton Fényhegye) is kifejezte, túlságosan nagyratörő papsága miatt Amon helyett Aton, a Napkorong veszi át a főisten szerepkörét. Ez az úgy nevezett „Amarna-reform” elvonta a fáraó figyelmét a külpolitikától. Így Egyiptom keleti politikáját Ehnaton korában a passzivitás jellemezte, noha korábbi befolyását éppen ekkor kezdték újabb veszélyek fenyegetni Szíria és Fönícia térségében. A Szíria jelentős területei fölött gyakorolt egyiptomi fennhatóság fontos záloga volt például az Euphratész felső folyásánál fekvő Mitanni államával kialakított jó kapcsolat. Ezt Ehnaton atyja, III. Ámenhotep azzal is megerősítette, hogy nőül vett egy mitanni hercegnőt. A hettiták előretörésével azonban Mitanni végveszélybe került, és nemsokára el is bukott. Ezáltal megrendült Egyiptom szíriai befolyása is. Büblosz, a mai Libanon forgalmas kikötője, ez idő tájt Fönícia virágzó kereskedőállama volt. E városállam kormányzója már a Középbirodalom idején egyiptomi címeket viselt, amit az Egyiptomhoz való szoros kötődés jeleként kellett értékelni. Ez a helyzet az Újbirodalom korában sem változott. Ám az egyiptomi külpolitika Ehnaton uralma alatt bekövetkezett elerőtlenedése következtében Büblosz veszélyeztetett helyzetbe került. Egyre nehezebben tudta kivédeni a portyázó fegyveres csapatok támadásait, és a források szerint hiába számított Egyiptom hagyományos segítségére. Jellemzőek erre nézve Büblosz kormányzójának Ehnatonhoz intézett sorai: „Tudja meg a király, az úr, hogy Gubla (Büblosz), a király igazi szolgálója, a (király) apáinak napjaiban jó (helyzetben) volt. Most azonban, íme, a király kiejtette hűséges városát kezéből... Mint a madarak, amelyek hálóba vannak fogva, olyan vagyok én Gubla városában. Miért vonakodsz országod irányában?” (Komoróczy Géza fordítása.) Háború és béke A Büblosszal szembeni magatartásból is kitűnő közömbösséget csak az Amarna korszak után váltotta fel ismét aktivitás az egyiptomi külpolitikában. Ekkor a Ramesszidák révén megszerveződött katonai hatalom komolyan foglalkozni kezdett Egyiptom könnyen sebezhető ázsiai határvidékeinek problémájával. Éppen ideje is volt odafigyelni, mivel a hettiták rohamos térnyerése minden korábbinál nagyobb fenyegetést jelentett a Nílus-völgyi állam érdekeire. II. Ramszesz (ur. Kr. e. 1279–1213) volt az a fáraó, aki uralkodása ötödik évében Szíriába vonult, hogy megütközzék a már Egyiptomot is fenyegető hettita uralkodóval, Muwatallissal. A Quadesnél lezajlott ütközetben a cselt alkalmazó hettiták bekerítették Ramszesz csapatait, úgyhogy ezeknek csak súlyos harc árán sikerült elkerülniük a felmorzsolódást. Az egyiptomi feliratok által győzelemként ünnepelt csata lényegében egyik fél számára sem jelentett döntő katonai áttörést. Ennek következtében erőegyensúly alakult ki Szíria területén a hettita és az egyiptomi hatalom között. E vonatkozásban segítette Egyiptomot az a körülmény, hogy a Hettita Birodalmat trónviszály osztotta meg. Amikor pedig III. Hattusilis került a hettita trónra, egy felemelkedő harmadik állam, Asszíria hatalmi aspirációi érdekeik egyeztetésére késztették Ramszeszt és a hettita királyt. A két uralkodó Ramszesz országlásának 21. évében szerződést kötött egymással. Egyfelől kölcsönös segítségnyújtást szavatoltak egymásnak harmadik hatalom támadása esetére, másfelől – hasonlóan a babiloni


király és az egyiptomi fáraó közötti, általunk már említett korábbi megállapodáshoz – meghatározták az ütköző zónában lévő városállamok (a szövegben előforduló „szolgák”) tekintetében követendő elveket. Részlet a szerződésből: „Ha Hattusilis, a nagykirály, Hatti királya, vagy Ramszesz, a nagy király, Egyiptom uralkodója haragba kerülne a másik fél egyik szolgájával, vagy ha ők haragba kerülnének egy harmadik (személy) szolgájával, mert az bűnözik, vagy azok bűnöznek ellene, akkor te (Hattusilis) írsz Ramszesznek, a nagy királynak, Egyiptom uralkodójának, vagy én (Ramszesz) írok Hattusilisnak, Hatti királyának, testvéremnek erről, és akkor Hattusilis, Hatti királya, testvérem küldi gyalogságát és lovasságát, és ezek megsemmisítik azokat, akikkel ő (Hattusilis) haragba került, vagy én (Ramszesz) haragba kerültem.” A két nagyhatalom közötti megállapodás, amelyet dinasztikus házassággal is megpecsételtek (II. Ramszesz hettita hercegnőt vett feleségül), tartós békét biztosított a Közel-Keleten. Egyiptomnak sokáig nem kellett tartania Szíria felől semmiféle fenyegetéstől. Ez a kedvező stratégiai helyzet növelte Egyiptom védekező képességét az újabb veszély, a „tengeri népek” támadásának előestéjén.

2. Képek




1. Az öreg generális. Tisza Kálmán PÖLÖSKEI Ferenc Az öreg generális „Úgy beszél, mint egy óriás és úgy cselekszik, mint egy törpe…” Hamarosan megjelenik a magyar miniszterelnökök életrajzgyűjteménye. Ebből közlünk itt egy „darab”-ot. (A szerk.) A dualizmus korának több mint fél évszázadában, sőt a magyar történelemben is Tisza Kálmán töltötte be a leghosszabb ideig – 15 évig – a miniszterelnöki tisztséget, bár nem tartozott az államfő, Ferenc József szűkebb bizalmi környezetéhez. Pártja, a Szabadelvű Párt minden országgyűlési képviselőválasztáson döntő győzelmet aratott az ellenzék felett. Felmerülhet a kérdés: minek köszönhette az uralkodó ily tartós támogatását, s hogyan, milyen módon érhette el öt alkalommal is választási sikereit.* Magyar mamelukok Tisza Kálmán az uralkodó bizalmát azzal őrizte meg, hogy 1875-ben fenntartások nélkül elfogadta az Osztrák– Magyar Monarchiát, ragaszkodott a dualizmus adott rendszeréhez, s nem kérdőjelezte meg a széles uralkodói felségjogokat, kiváltképpen a hadsereg vezetésére vonatkozó törvényeket. Választási győzelmeit pedig sajátos kormányelnöki felfogásának és módszereinek köszönhette. Nem dolgozott ki nagyívű távlati terveket – ehhez hiányzott elméleti vénája is –‚ nem mérhető tehát Széchenyihez, Kossuthhoz, Deákhoz vagy Andrássyhoz. A hatalom megőrzésének azonban széles eszköztárával és változatos módszereivel rendelkezett. Jó érzékű politikus, rutinos szónok, ügyes vitázó volt. Híveit, pártjának vezető tagjait a különböző állami intézmények, közigazgatási egységek élére állította, ennek fejében azonban feltétlen engedelmességet követelt tőlük. Az erő, a furfang változatos formáit alkalmazta az országgyűlési képviselők megnyeréséhez is. Róluk írta Kerkápoly Károly, a neves közgazdász: „a legnagyobb részének szinekura (gond és munka nélkül élvezett jó állás – P. F.) az egész országgyűléskedés”. Tapintatosan, ám tudatosan kiépített mameluk serege vakon követte. A kortársak egyike találóan írta: „Tisza úgy beszél, mint egy óriás és úgy cselekszik, mint egy törpe.” Mamelukoknak eredetileg még a török hódoltság előtt az egyiptomi szultánok által vásárolt rabszolgákból kialakított testőrség tagjait nevezték. Leszármazottaik pedig már katonai arisztokráciaként jelentős befolyást gyakoroltak az államéletre, sőt a 13. században önálló mameluk szultánságot is alapítottak, amely 1517-ig állott fenn. Tisza Kálmán megbízhatónak tekinthető táborát tehát ígérgetésekkel, jövedelmező állások biztosításával, de ha kellett fenyegetésekkel, emberi és közéleti gyengeségeik, mulasztásaik számontartásával; zsarolással, végeredményben tehát az eszközök széles tárházának alkalmazásával tartotta a kezében. A parlamenti választásokon a különféle választási fogások – etetés, itatás, a választói névjegyzékek meghamisítása, a fegyveres erő alkalmazása stb. – is hozzájárultak „elsöprő” sikereihez. Ellenzékből kormánypárt Tisza Kálmán a pártpolitika alakulása, hullámverése nyomán szokatlan úton került a kormány élére. Előbb vált ugyanis a Deák és a balközép fúziójából születő kormányzó párt, a Szabadelvű Párt tényleges vezetőjévé, s csak ezt követően, 1875 októberében, kapta meg az uralkodó szokványos kinevezési okiratát: „Kedves Tisza, magyar miniszterelnökömnek kinevezem.” Időbe telt tehát, amíg éppen korábbi vitapartnereinek, a kiegyezést létrehozó Deáknak és Andrássynak végül is sikerült elérniük kormányelnöki megbízását. Előzőleg azonban még 1875. február 3-i nevezetes beszédében feladta, „szegre akasztotta” a kiegyezést bíráló 1868. évi bihari pontokat. A Szabadelvű Párt létrehozásával megerősödött a kormány bázisa. A vérátömlesztés lehetővé tette a szilárdabb kormányzás lehetőségét. A kormánypárt megerősödése mellett természetesen a gyors, nagyarányú gazdasági fejlődés, a civilizáció látványos térhódítása is kedvezett a kormányzás számára. Tisza élt ezekkel a lehetőségekkel is. Az 1880-as évek végéig könnyűszerrel megakadályozta a vele szemben álló erők megszervezését, szinte felmorzsolta a kiegyezési művel és a Szabadelvű Párttal szembeni elégedetlenkedők különben is gyengülő hadállásait. A 48-as közjogi ellenzék az ő miniszterelnöksége idején veszíti el maradék radikalizmusát is, és mindenféle számottevő tartás nélkül immár alaktalan masszaként olvadt a magyar politikai közéletbe. Az író, tudós és művész nagyságokat pedig baráti körébe vonta. Itt találhatjuk például Jókait, Mikszáthot vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezető tisztségviselőit. A kulisszák mögött


Mindazonáltal Tisza Kálmán politikai karaktere meghatározó, jellemző vonásainak megragadása nehéz történetírói feladat. Életművében ugyanis nehezen találhatók meg az eligazodási, tájékozódási pontok. S ő még a meglévőket is szinte tudatosan rejtette a kíváncsiskodó szemlélődők elől. Nem szerette felfedni kártyáit, s azt sem igen tűrte, hogy mások bepillantsanak rejtélyes játékműveleteibe. S ezt oly sikeresen tette, hogy a történetkutatókat is gyakran mellékvágányra csalta. Nem véletlen ezért, ha a maga kormányzati lépéseit indokló elemző írásai hiányoznak, hiszen mindig a napi praktikus teendők szabták meg cselekvésének mozgató rugóit. Egyik kortársa mondotta róla: „Olyan nagy ember volt, amilyen nagy csak lehet valaki igazi nagyság nélkül.” A rendelkezésünkre álló források alapján így nehéz feladat életpályája különös vonulatainak megvilágítása. Holott túlságosan is tevékenyen végezte mindennapos miniszterelnöki tennivalóit. Szorgos munkájában azonban a pillanat adta elhatározások játszották a főszerepet. Ezek pedig gyakran a fehér asztalok rendszeres baráti társalgásai közepette születtek. Az a nézet terjedt el róla, hogy nem is tekinthető igazán kiemelkedő képességű politikusnak, vagy miként ezt gyakran ismételgették, miniszterelnökségét az alkotások hiánya jellemzi. Mindkét vélemény nehezen tartható, hiszen a gazdasági élet látványos eredményei, a nagyarányú építkezések, a modern polgári törvényalkotás éppen ennek az időszaknak a termékei. Inkább arról van szó, hogy a maga alkata szerint kerülte a hangzatos nyilatkozatokat, a nyilvánosságot, és inkább a kulisszák mögött folytatta kormányzati tevékenységét. S miután merőben új elemeket sem a gazdaságpolitika, sem a közigazgatás, sem a külpolitika nem igényelt, szürkének tűnhet maga a miniszterelnök személyisége is. Felmerülhet természetesen a kérdés: vajon miért nem kereste az új utakat, megoldási módokat? A becsvágy hiányából, akaratgyengeségből vagy az új iránti érzéketlenségből. Úgy vélem, ez inkább abból a határozott meggyőződéséből következett, hogy a dualizmus és az azt követő kormánypolitika – az ő korábbi véleményétől egyébként eltérő – alapelvei helyesek, jól szolgálják Magyarország nemzetközi és a Monarchián belüli érdekeit. S az ettől való bármilyen irányú lényegesebb eltérés is kiszámíthatatlan veszélyeket jelenthet az ország jövője számára. A felfelé ívelő gazdasági fejlődés, valamint az Ausztria és Magyarország közötti felhőtlennek tűnő harmónia sem igényelt akkor számottevő változtatásokat. A gépezet karbantartása A kor, a dualizmus virágkora, tehát nem kényszerítette a kormányt újszerű döntésekre. A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához pedig éppen Tisza Kálmán személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbnak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett. Eközben őrizhette egyéni ambícióit, szenvedélyeiről – a tarokkról, a vadászatokról, a baráti társaságok nyújtotta egyéb szórakozásairól – sem kellett lemondania. A cigányzene is gyakran kísérte a nem is titkolt nótázásokat, Tisza Kálmán kedvenc dalát: „Vékony deszkakerítés, Átlátszik az ölelés, Ölelj babám kedvedre, Nem hányom a szemedre”. Ezzel együtt válhatott a hatalmi szféra elismert generálisává. A hatalmat kezében tartva, soha nem hozták zavarba az ellenvélemények, általában kivonta magát a viták gyűrűjéből. Szinte játszi könnyedséggel siklott át 1877-ben, sőt még 10 évvel később, 1887-ben is a vámszövetség meghosszabbítása körüli vitákon. A miniszterelnöki hivatal létszáma egyébként feltűnően alacsony volt, mintegy 30–40 között mozgott. Zömük fogalmazó és fordító volt. A belügyminiszterséget is hosszú ideig magának tartotta fenn, és így közvetlenül irányította a közigazgatás átalakítását, a belső rendfenntartó erők újjászervezését, főként a főispánok közreműködésével pedig az országgyűlési választásokat is. Jelentős szerepet vállalt azonban a Főrendiház újjászervezésében, szorgalmazta a korszerű ipartörvények, a cselédtörvény, továbbá a liberális jellegű büntető törvénykönyv megalkotását és parlamenti elfogadtatását. Az 1876. évi XX. tc. törvény útján főként a korábbi szabad királyi városok, a törvényhatósági jogú városok jelentős csökkentésével erősítette a centralizmust. Az 1886. évi XXII. tc. ugyanakkor megszabta a különböző szintű – megyei, törvényhatósági, rendezett tanácsú, nagy- és kisközségi – önkormányzatok szervezeti rendjét és működésük kereteit. 1881-ben pedig a megyei pandúri intézmény helyett megszervezte a községekben a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter felügyelete alá vont csendőrséget. Hogyha végül mérlegre tesszük Tisza Kálmán miniszterelnöki működését, akkor szembetűnő az a kettősség, ami kormányzatának jellegét, tartalmát meghatározta. Egyfelől ugyanis – 1848 nyomvonalán haladva – bővítette a liberális alkotások körét például az iparfejlesztés vagy a büntető anyagi jogi törvény elfogadtatása terén, másfelől azonban több vonatkozásban csorbította a hagyományt. Ide sorolható a feudális eredetű és jellegű nagybirtokrendszer megszilárdítása, a latifundiumok számának bővítése és védelme, a megyei hatalom kiterjesztése, a csendőrség létrehozása, s nem utolsósorban annak a vidéki korrupt közigazgatásnak a konzerválása, amely gyakran a jogszabályokat is negligálva felerősítette a helyi kiskirályok uralmát. A városokban így jelentőssé vált a civilizáció, a kultúra és az oktatás fejlődése, kiépült itt a civil társadalom, a falvak és a puszták azonban mindebből jórészt kimaradtak, tovább élt az elmaradottság, a parlagiasság. Népszerűség vagy miniszterelnökség 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Helyzetét, pozícióját azonban a véderőreform ingatta meg. A hadvezetőség, az udvar sürgetésére ugyanis a magyar kormány 1889-ben beterjesztette a parlamentbe a hadsereg létszámának növelését, a hadseregre fordítandó kiadások összegének növelését és egyéb „reformokat” tartalmazó javaslatot. Az utóbbiak között találhatjuk azt is, hogy a jövőben – a korábbi gyakorlattól eltérően – az egyéves önkénteseknek az 1868-ban életre hívott magyar honvédségben német nyelven kell letenniük a tiszti vizsgát. A magyar nemzeti sérelmek jegyében megkezdődött a küzdelem a törvényjavaslattal szemben. Tisza Kálmán is a támadások tüzébe került, mert – féltve népszerűségét – hajlott a nemzeti elvek bizonyos védelmére. Emiatt azonban Bécsben is kegyvesztetté vált. A népszerűség megőrzésének vágya tehát frontálisan összeütközött Tisza Kálmán soha nem titkolt hatalmi törekvéseivel. A feloldhatatlan konfliktus az úgynevezett „honossági ügy során záródott le. Az 1879: I. tc., a „honossági törvény” értelmében elveszti magyar állampolgárságát, aki tíz évnél hosszabb ideig külföldön tartózkodik, és nem kéri a Monarchia valamelyik konzulátusától állampolgárságának meghosszabbítását. A törvény 1889. december végén lépett volna érvénybe. A Függetlenségi Párt azonban új javaslatot nyújtott be, amely szerint Kossuthra nem vonatkozik az említett törvény. Köztudomású volt ugyanis, hogy a „turini remete” nem ismeri el magát Ferenc József alattvalójának. „Nagyon közel van az az idő – írta azoknak a városoknak, amelyek díszpolgárrá választották –‚ midőn az én polgárjogvesztésem keresztfájára reá fog illeni a »consummatum est« felhívás”. Az ügy nagy politikai viharokat kavart. Tisza Kálmán természetesen ellenezte a saját kormánya által kidolgozott és a parlamentben elfogadott 1879: I. tc. törlését, de hajlott a törvény olyan magyarázatára, amely szerint a díszpolgárságot viselők mentesülnének az említett kötelezettség alól. Kormányelnöki bukása után megőrizte ugyan képviselői mandátumát, de a napi politika világából visszavonult. Nagy feltűnést keltett, amikor az 1901. évi országos képviselő-választásokon régi kerületében, Nagyváradon vereséget szenvedett. 1902 januárjában mégis mandátumot szerzett. Két hónappal később azonban, 1902. március 28-án Budapesten elhunyt. * A miniszterelnökök kinevezése és felmentése ugyanis az államfő jogkörébe tartozott, az országgyűlési választásokat pedig az 1848:IV. tc. alapján egy ideig még 1867 után is háromévenként tartották, s csak az 1886. évi I. tc. szerint tértek át az ötéves választási ciklusokra. Először erre 1892-ben került sor. Igaz, az ötéves időtartamot azután csak 1896 és 1901 között tartották be.

2. Képek



1. Pesti emberek 100 évvel ezelõtt. Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten. III. rész ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK VÖRÖS Károly Pesti emberek száz évvel ezelőtt – III. rész Képzeletbeli utazó a 19. századi Pesten A házalók Hangos kiáltozásokkal verik fel a házak udvarainak nyugalmát a házalók: kopott ruhájú emberek ezek, nagy zsákokkal, melyekbe árujukat gyömöszölik. A falusi házalóval ellentétben a pesti házaló, a handlé, ahogy dallamosan elnyújtott kiáltásáról az egész város nevezi, nem csereáruval fizet, hanem készpénzzel, ami kivált az apróbb tartozásokba hirtelen belekeveredett, fizetni képtelen kisembereknél teszi őket népszerűvé. A jószimatú handlé azonnal megérzi ki az, akinek sürgősen szüksége van a pénzre: ilyenkor lenyomja az árat, és ha a boldogtalan nem akarja áruját eladni, akkor gondoskodik róla, hogy még aznap több kollégája is felkeresse – de azok sem ígérnek egy krajcárral sem többet a kínált holmiért. A handlék előszeretettel ruhára vadásznak: köztük ugyanis nagy számban vannak szabók vagy cipészek, akik hazatérve napi vándorútjukról sürgősen nekilátnak, és az ócska ruhákat kijavítják, kitisztítják, hogy azután jó áron adhassák el a használtruha-kereskedésnek. Maga is elnyomott kisember lévén a handléban olykor felébred a szolidaritás: óbudai handlékról járja a történet, hogy egy nyomorult szegényasszonynak, akinek adótartozás fejében árverezni kezdték szegényes holmiját, az együtt érző handlék mindent olcsón felvásároltak, és azután visszaajándékozták neki. Gázlámpa-gyújtogatók Nem csak reggel vagy este, a nagyvárosnak mindig megvannak a maga jellegzetes figurái. Este a város különböző pontjain kopottas ruhás emberek gyűlnek össze, hosszú bottal a vállukon, melynek végén benzinbe mártott kanóc ég: ezek a gázlámpa-gyújtogatók. Mindegyiknek megvan a maga körzete, és abban a percben, mikor a városháza tornyáról elhangzik a jelzés, szélsebességgel rohannak végig körzetükön, mely úgy van megállapítva, hogy mintegy negyedóra alatt végigrohanva rajta, Pest városának valamennyi gázlámpája kigyulladhat. Hajnalban ugyanígy járják végig lámpáikat gyorsan eloltogatva azokat, a délelőttöt a lámpák szükséges karbantartásával töltik, de így is marad idejük ahhoz, hogy a szegényes állással együtt járó sok szabadidőben bedolgozzanak a város gyáripari üzemeibe, szegényes fizetésüket javítandó. Éjjeliőrök Éjszaka járván a városban utazónk nem egyszer találkozik az éjjeliőrökkel. Többnyire idősebb emberek ezek, akik télidőben báránybőrös süvegekben, felhajtott gallérú köpenyekben járják a várost, és őrzik a kirakatokat és a raktárakat, havonként nyáron 10, télen 15 Ft-ért. Sokan persze másodállásban űzik ezt az ipart: s reggelre átvedlenek asztalossá, szabóvá vagy csizmadiává egészen este 10, (télen 8) óráig, amikor ismét megkezdik szolgálatukat. Városi rendőr, darabontok Kintornások, lámpagyújtogatók, gesztenyések, házalók, édességáruló gyerekek, tejeskofák, almaárusok, hordárok, utcai sorsjegyárusok, utcaseprők, konfliskocsisok: a pest-budai utcáknak e tarka-barka népe fölött ott őrködik, igyekezve rendet tartani közöttük a városi rendőr. A városok egyesítésének idején, 1872-ben a pesti rendőrség 147 ún. konstablerből és 250 darabontból áll. Előbbiek intézkedési joggal is felruházott, tulajdonképpen egészen alacsony fokú rendőrtisztviselők, feketével zsinórozott, kék uniformist hordanak, fekete nemezkalapot, rajta fehér forgóval és karjukon a város színeiből összeállított karszalagot. Nyakukon egy fémlemez függ, belevésett számmal, mely lehetővé teszi, hogy bárki, aki panasszal akar élni működésük ellen, ezt kényelmesen megtehesse. A darabontok alkotják a tulajdonképpeni rendőri végrehajtó őrszemélyzetet. Öltözékük hasonló a konstábleréhez, csak egyszerűbb, más a színe és más a zsinórzata – de az ő nyakukon is ott függ a számtábla, mely a polgár számára a jogbiztonságot jelenti a rendőrség esetleges túlkapásaival szemben. A város főkapitánya, Thaisz Elek úr a városházán székel: alárendelve három alkapitányság működik, a Lipótvárosi–


Belvárosi, a Ferenc–Józsefvárosi és a Terézvárosi, valamint a mezei biztosok: ők mezőrendőri feladatokat látnak el. Utazónk rövidesen tapasztalni fogja, hogy a rendőrök, akik különben jókötésű, jó megjelenésű emberek, nem örvendenek túlságosan nagy népszerűségnek a városban, még a polgárok részéről sem, akiknek pedig vagyonát és rendjét elsősorban védik. A vicclapok kedvelt figurája a rendőr, akit a kor kedvelt pesti élclapja, a Borsszem Jankó, ekkor keresztelt el Mihaszna Andrásnak – a név nem arra mutat, hogy viselői túlságosan népszerűek lennének. Néhány hét után utazónk meg is érti ennek az okát: a rendőrök durvák, gorombák, és állandóan éreztetik fensőbbségüket: elsősorban persze a szegényebb vagy legalábbis az egyszerűbben öltözött emberekkel szemben. Különösen haragszanak a konflisok és fiákerek kocsisaira: ezeket sűrűn megállítják és ellenőrzik, megvannak-e náluk a díjszabást feltüntető kiírások, és átadták-e ezeket a kocsiba beülő utasnak. Hamar áll náluk az ordítás, s könnyen kiszalad hüvelyéből a kard, hogy lapjával végigvágjon egy-egy, a tekintélyt kevésbé tisztelő ember hátán. Különösen a lovasrendőrök szeretik megkardlapozni az eldugult forgalomban a lovaikat hiába bíztató vagy elakadt kocsisokat. Mikor utazónk néhány hét múlva elképedve közli észrevételeit egy ismerősével, az maga is lemondóan tárja szét kezeit: sajnálatos dolog, hogy a rendőrök azt hiszik, hogy az ordítozás és az ütlegelés tartja fenn a tekintélyüket, ahelyett, hogy azt látnák, hogy mi az, ami lejáratja őket: a dohányzás a szolgálatban, azután a bizalmas beszélgetések és évődések a szolgálólányokkal, csinosabb szakácsnékkal vagy olyan kocsisokkal, akikkel valamilyen baráti kapcsolatban állnak. De persze őket is meg kell érteni – teszi hozzá utazónk ismerőse mentegetőleg: nyomorult a fizetésük, és nehéz a szolgálatuk: a lakosság jelentős része faluról alig néhány éve vagy néhány hónapja felkerült munkásember, azonkívül sok a gyanús elem, akik a szomszédos országokból szivárognak be ide: egyik a falujából, másik a külföldi nagyvárosok lebujaiból hozta magával a kés könnyebb kezelésének szokását, s egy-egy verekedés szétoszlatásánál bizony a rendőr is könnyen kaphat egy alapos szúrást az oldalába. Ez persze nem menti azt, hogy a város számos pontján húszszor is kirabolhatják az embert, amíg egy rendőr előkerül, miközben a város forgalmasabb pontjain, ahol úgyis elég ember jár, sűrűbb a rendőr is. Rendőrök ülnek a színházakban is a karzaton, hogy csendre intsék az odaszorult szegény embert, és hogy megakadályozzák az esetleges tüntetéseket – s ők vadásznak az utcán az engedély nélküli koldulókra. Mivel minden bekísért emberért 10 krajcár üti a markát, nem egyszer ártatlan szegény ördögöket is bekísérnek a főkapitányságra. No, és hogy arról ne is beszéljünk – teszi hozzá lehalkítva hangját utazónk beszélgető partnere – hogy razziákon elfogott, hazafelé siető bolti lányokat, munkásnőket a rendőrségen különböző fenyegetésekkel arra kényszerítenek, hogy valamelyik bordélyházba kötelezzék el magukat, vagy csatlakozzanak egy leánykereskedőnek a Balkán felé induló csapatához. Arról nem is beszélve, hogy ezek az urak nagy buzgalommal szedik a sápokat a nyilvánosházak, kávéházak, mulatók tulajdonosaitól; ennek fejében azután mindent elnéznek nekik. Utazónk zavartan hümmög: ő még nem tudja, amit mi már igen, hogy Thaisz Elek és Lüft Rézi az ötvenes évek végén besúgói jelentéseket írogattak a rendőrhatóságoknak, és azt sem sejti, hogy még 12 év kell ahhoz, hogy Thaisz lebukjék a fővárosi rendőrség éléről. Mindenesetre baráti – a nyugati nagyvárosok viszonyainak ismeretében – kevéssé tudja okolni épp a főkapitányt vagy a feleségét a prostitúció és mindenféle erkölcstelenség elharapózásáért; a maga részéről meg van győződve róla, hogy mindez jórészben természetszerűleg együtt jár a nagyváros alakulásával s a népesség hirtelen feltorlódásával. Hiszen Budapest növekvő népessége zömében szinte hónapok alatt szakadt ki olyan falusias környezetből, melynek életét évszázados törvények és szokások szabályozták. Így érthetőnek tartja, ha ezek a tömegek a nagyvárosba kerülve hirtelen egyedül, talajtalanul érzik magukat, s ráadásul otthon nélkül, a legnyomorúságosabb lakásviszonyok közé is taszítva nemcsak hogy könnyen áldozatául esnek az effajta bűnöknek, hanem egyenesen igénylik is az ezt nyújtani képes intézményeket. Ami persze a főkapitánynak és detektívjeinek korrupcióját éppúgy nem menti utazónk előtt, mint a rendőrök ugyancsak sokat panaszolt durvaságát sem az újdonsült városi nép faragatlansága – de mégis némileg magyarázni képes.

2. Képek






1. A tanácsköztársaság mai szemmel TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN HAJDU Tibor A tanácsköztársaság mai szemmel A politikai rendszerváltás az utóbbi esztendőben már jogosan vagy jogtalanul, de megkérdőjelezte a magyar történelem beállításának és a magyar történelem tanításának néhány alaptézisét. A História szerkesztősége feladatának tekinti, hogy ezekről a kérdésekről a tanároknak eligazító – ami természetesen nem jelent semmiféle hivatalos vagy egyedül üdvözítő álláspontot – szövegeket tegyen közzé. Ezeknek megírására vezető történészeinket, kutatóinkat kértük fel. A következő számokban rendszeresen és folyamatosan kívánunk ilyen tanulmányokat a tanárok számára megjelentetni. (A szerk.) Az a történelemtanár, aki most készül nyugdíjba, az egyetemen talán még azt tanulta az 1919-es tanácsköztársaságról, „a társadalom tehetetlensége hozta reánk a bolsevizmus szégyenét, történetünk örök mélypontját”. (Hóman–Szekfű Magyar történetének utolsó lapján.) De ha csak néhány évvel később végezte el az egyetemet, már azt tanulhatta: „A Tanácsköztársaság a magyar nemzet, a magyar munkásosztály küzdelmeinek az 1945. április 4-i felszabadulásig a legkiemelkedőbb fejezete.” (A magyar nép története, 1951) Igaz, hogy ezután ugyanebben a könyvben a tanácsköztársaság fő- és alhibáinak hosszú felsorolása következett, melyekben „súlyos felelősség terhelte Kun Béla külügyi népbiztost”, aki „összeszűrte a levet a trockistabucharinista áruló bandával”, nem is szólva az áruló szociáldemokraták aknamunkájáról. Szerencsére „Magyarországon a burzsoázia támaszát képező szociáldemokrata munkásarisztokrácia aránylag sokkal vékonyabb réteget képezett, mint Németországban és Ausztriában, és nem volt képes a forradalmi tömegek nyomásának ellenállni, képtelennek bizonyult visszatartani a munkásosztályt a hatalom átvételétől.” Akár a negyvenes, akár az ötvenes években kezdett tanítani, nem panaszkodhatott a tankönyvek és hivatalos instrukciók unalmas változatlanságára. Az idézettekhez hasonló szélsőséges zöldségek kikoptak ugyan az oktatásból, de az előírások kereszttüzében még az igazságok is féligazságok maradtak; 19 képe úgy hatott a magyar történelem képtárában, mint egy érdekes, de rossz helyre akasztott festmény. Most, hogy magyar utunk nagyot kanyarodott, visszanézve talán jobb perspektívából láthatjuk a magyar kommünt is. „Jó és rossz” forradalom A tanácsköztársaság 133 napja nem volt elkerülhetetlen szükségszerűség, de véletlen kisiklás sem. Igaz, nem folytatta a magyar történelem, társadalom évszázados hagyományait; hiszen győzelme éppen az addigi rendszer, a történelmi Magyarország elbukásának következménye s mint ilyen, értékrendjének tagadása volt. A fegyverszünet és Trianon közötti kétségbeesett nemzeti útkeresés alig 2 esztendejének egyik állomása volt; éppoly szabályos vagy szabálytalan, mint a többi. A két forradalom – az őszirózsás és a márciusi – egymásutánja szoros logikai egységet alkot, a tanácsköztársaság története mesterségesen különválasztva nem is érthető meg igazán. Éppen ezt, a forradalmi folyamat egységes voltát sokan vitatták. A hivatalos politika instrukciói nemcsak az 50-es években, később is el akarták választani tanácsköztársaságot a „polgári”, „nacionalista” őszirózsás forradalomtól. Igazi forradalmak (és nem puccsok) a néptömegek spontán megmozdulásával kezdődnek és folytatódnak. A nép pedig nem oly bölcs, mint amilyennek vezérei – képzelik magukat. Haragjában legkevésbé, márpedig a forradalmak a népharag szülöttei. Következésképpen a forradalmak történetét két nézőpontból kell vizsgálni: a felkelt nép, a tömeg pszichológiája és a pártok, vezetők taktikája nézőpontjából. Ami 1918–1919 vonatkozásában azt jelenti: a forradalmi nép, annak aktív része mindkét forradalomban azonos volt, eltekintve főleg a kisparasztság jelentős hányadától. A vezetők személyi összetételében is sok az azonosság, ettől függetlenül a két forradalom vezetése eltérő célokat követ, más politikát folytat, s ebben valóban az egységes forradalmi folyamat két szakaszosan ellentétes volta fejeződik ki. Csakhogy a forradalmi nép, sőt, ha különválasztjuk, az őt támogató értelmiség, diákság sem akart valami egészen mást 1919. márciusban vagy májusban, mint 1918 októberében – ezt ne tévessze szem elől, aki a „jó” forradalmat hermetikusan külön akarja választani a „rossz” forradalomtól. Az őszirózsa


A nép mindenekelőtt a háború azonnali befejezését kívánta 1918 októberében, a háború bűnöseinek és haszonélvezőinek megbüntetését, mégpedig „orosz módra”, és természetesen Magyarország függetlenségét. Abban mindenki egyetértett, hogy a háború fő bűnöse a Habsburg-ház, ezért fogadta általános lelkesedés a köztársaság kikiáltását. A nép azonban ezzel és a vezető politikusok cseréjével nem látta befejezettnek a rendszerváltozást – a rokkantakat, hadiözvegyeket, munkanélküliségre hazatért katonákat a hadiszállítók (vagyis a nagyiparosok, nagykereskedők) és a spekulánsok rovására akarták kielégíteni. A parasztság pedig a nagybirtokok felosztását kívánta. A népakarat csak akkor volt végrehajtható, ha pontos gazdaságpolitikai megfogalmazást kap. Ebben azonban nehezen született egyetértés, míg végre, 1919 februárjában a forradalmi kormány kompromisszumként elég mérsékelt földosztásra és elég radikális egyszeri vagyonadó kivetésére szánta el magát. Ezzel, mint más lépéseivel is, Károlyi Mihály, illetve az általa januárban kinevezett Berinkey-kormány (1919. január 11.) két tűz közé került. Nem csak a szélsőbaloldali ellenzék, vagyis a kommunista párt, de a kormányban résztvevő szociáldemokrata párt balszárnya sem érte be ennyivel, és a nagytőke szocializálását kívánta. A polgári osztályok és politikusok többsége viszont sokallta a Berinkey-kormány radikalizmusát, és az áprilisra kiírt választásokon a jobboldali ellenzéket támogatta volna, mely Lovászy Márton és Bethlen István zászlaja alatt gyülekezett. Miután a Berinkey-kormány társadalmi bázisa mindkét oldalról gyorsan fogyott, új orientáció kellett. Így Károlyi sajátos kombináció mellett döntött – a kormány újabb radikális lépéseket tett (nagyarányú béremelés, a földreform radikalizálása, állam és egyház szétválasztása, a régi megyei, városi önkormányzatok feloszlatása, gyárfoglalások tolerálása, majd a legnagyobb üzemek államosításának elvi kimondása, a tábornokok és ezredesek elbocsátása a hadseregből stb.), s egyben megkísérelte a kommunista párt szétverését, letartóztatva vagy száz vezetőjét és aktivistáját. (1919. február 21.) A társadalom válsága mindezek ellenére tovább mélyült, de azért mikor a „polgári” miniszterek felajánlották lemondásukat a március 17-i minisztertanácson, szociáldemokrata kollégáik maradásra kérték őket. 3 nappal később a hírhedt Vix-jegyzék felborította a politikai lépések sakktábláját. Károlyi Mihály bukása (1919. március) Ha egy mondatban akarunk felelni arra, miért vezetett a Vix-jegyzék a tanácsköztársaság kikiáltásához, ezt válaszolhatjuk: a világháború végén a nemzeti és szociális igazságtétel uralkodott a tömeglélekben; ahol a nemzet ügye diadalmaskodott, háttérbe szorította a szociális ellentéteket, ahol a hatalmon lévők nem tudták meggátolni a nemzeti katasztrófát, a népharag kettőzött erővel tört ellenük. S ha úgy véljük, hogy a magyar nemzeti katasztrófa volt a legszörnyűbb (az ukránoké s talán a macedónoké mellett) akkor logikusnak tűnik, hogy itt a szociális forradalom húzta le a mérleg serpenyőjét. Ezzel a talán bonyolultnak tűnő mondattal el akartuk kerülni, hogy a gyakori, de szimplifikáló kérdésfeltevésre kelljen felelni: a külső vagy a belső okok voltak elsődlegesek Károlyi Mihály bukásában? Ausztriának is súlyos csapást jelentett a birodalom felbomlása, de az osztrák társadalmi feszültségek mérsékeltebbek voltak, nem utolsósorban a parasztság polgárosult volta miatt. A lengyel vagy cseh munkásság sem volt kevésbé szervezett és szocialista, mint a magyar, de náluk a nemzeti egység megvalósítása hatott mérséklőleg a társadalmi ellentétekre. A magyar szociáldemokráciát viszont a kilátástalan nemzetközi és szociális viszonyok belekényszerítették egy bolsevista típusú forradalomba. Ennek persze egyik következménye az lett, hogy a magyar szovjet-kormány melyben a szociáldemokrata irányzatok együttvéve mindig többségben voltak – sokkal mérsékeltebb kül- és belpolitikát folytatott, mint moszkvai minta képe. Az első hetek lelkesedése. Március–április Az elmúlt évtizedek iskolájában a tanácsköztársaság tanításának bizonyos elemei annyira el lettek torzítva, hogy a nyílteszű tanulóban kételyeket váltottak ki. Két ilyen elemet emelnénk ki, nem mintha több nem lett volna. Az egyik a szociáldemokrácia szerepének és befolyásának aláértékelése, a másik a hadsereg kérdése. A szociáldemokrácia „aláértékelése” szinte megoldhatatlan feladat elé állította ama számos megye helytörténészeit, ahol nem is volt kommunista pártszervezet március 21. előtt. Az ötvenes évek Rákosi-féle szemléletében még inkább megkapta a szociáldemokrácia „méltó helyét”, amennyiben minden baj okozójának lett feltüntetve. Később inkább elbagatellizálták a szociáldemokrácia szerepét – ez a torz szemlélet hatással volt e sorok írójára is, főleg első könyveit tekintve. Ha a 133 nap időrendjében vizsgáljuk a: szocialista irányzatok erőviszonyait, két határpont adódik. Az április 16-i román támadásig a mérsékeltebb elem van túlsúlyban, a „vörös terror” ekkor még inkább szavakban, mint tettekben nyilvánul meg. Túlzott, de nem alaptalan optimizmussal írhatta Móra Ferenc április elején a Szegedi Naplóban: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna...” Nem véletlen, hogy számos nagy írónknak a forradalommal szolidáris, 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

egykor sokat idézett nyilatkozatai éppen e hetekből valók, a gazdaságpolitikai hibák: földosztás leállítása, túlzott szocializálás stb. ellenére. A „vörös terror”– tisztikar. Április–május A román, majd az ezt követő csehszlovák támadás után mind gyakoribbá váltak az ellenforradalmi szervezkedések, megmozdulások és a „vörös terror”, amely törvénytelen kivégzésekkel is járt, továbbá semmi konkrét cselekménnyel nem vádolt „burzsoák” túszul ejtésével. Betiltották a polgári demokratikus sajtót is. Májusban és júniusban a vörös terrornak több száz halottja volt, bár mértéke ekkor sem haladta meg az 1918. novemberi vagy 1919. őszi „rendcsinálásokét”. Az addig a forradalommal rokonszenvező művészek, tudósok többsége hátat fordította politikának. A szociáldemokraták és kommunisták együttműködése viszont ha nem is zavartalan, de jó volt egészen június közepéig. Konzervatív vagy mérsékelten szociális világnézete ellenére kitartott viszont a tanácsköztársaság háborúja mellett a tiszti kar nagyobb fele. Ezt indokolhatná a honvédelmi küzdelem objektíve hazai jellege önmagában is, de nem maradt hatás nélkül Böhm Vilmos Böhm Vilmos (1880–1949) Eredeti foglalkozása műszerész, 1913 és 1919 márciusa között az MSZDP vezetőségének tagja. A polgári demokratikus forradalom idején hadügyi államtitkár, majd hadügyminiszter. A tanácsköztársaság kikiáltásától kezdve előbb szocializálási, majd hadügyi népbiztos és a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Július végén bécsi követként tárgyal az antant megbízottaival egy polgári demokratikus kormány létrehozásáról. A Horthy-korszak idején emigrációban él (Bécs, Prága, Stockholm). 1945 végén tér haza és tagja lesz az SZDP vezetőségének. 1946 végétől Magyarország stockholmi követe. A „fordulat éve” után lemond, és nem tér vissza Magyarországra. főparancsnok és a hadügyi népbiztosok törődése a tisztikar érdekeivel és érzelmeivel. Szerepük a „vörös háborúban” nem akadályozta meg, hogy – kivéve a „legkompromittáltabbakat” (mint Stromfeld Stromfeld Aurél (1878–1927) Az osztrák–magyar hadsereg vezérkari tisztje. 1918 novemberében a Ludovika Akadémia parancsnoka, decembertől az MSZDP tagja, 1919 januárjában hadügyi államtitkár. Április közepétől előbb a keleti front, majd az egész Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé nevezik ki. Június 21-én lemond. A tanácsköztársaság bukása után a bíróság 2 év 9 hónapi börtönre ítéli. Szabadulása után az MSZDP baloldali ellenzékének vezetője. 1927 tavaszától megkezdi az MSZDP Rendező Gárdájának szervezését. , Tombor Tombor Jenő (1880–1946) Az első világháború végén vezérkari alezredes. A tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztosság vezérkari főnöke. A tanácskormány bukása után vádat emelnek ellene, és bár a bíróság felmenti, a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjazza. Ezután gyógyszerészi, majd vegyészmérnöki oklevelet szerez. Az 1930-as évektől újságíró, a Szabadság és a Magyar Nemzet külső munkatársa. 1945-ben rehabilitálják, vezérőrnagyi (később vezérezredesi) rangot kap. 1945 novemberében a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője. 1945 novemberétől haláláig honvédelmi miniszter. , Kerekess Kerekess József (1880–1961) Az első világháborúból alezredesként tér haza, majd a Ludovika Akadémia tanára lesz. Az I. vörös hadosztály parancsnoka (1919. május 21-én ez foglalja vissza Miskolcot). Stromfeld vezérkari főnök helyettese. 1919 júliusában betegszabadságra megy. A Horthy-korszak idején rangját elvesztette, később amnesztiában részesült. 1945 után nyugállományú vezérezredessé nevezik ki. ezredesek) – jónéhányan közülük tábornokok, miniszterek legyenek a második világháború előtt és alatt. Sajátos életútjuk semmilyen sémába nem illett bele – s ez a második eltorzított eleme a tanácsköztársaság tanításának, a tankönyvek, de még néhány tudományos munka is a műfajban szokatlan anonim hadtörténetírást művelt, s akit említettek ( Julier Julier Ferenc (1878–1946) Az első világháborúban vezérkari alezredes. A tanácsköztársaság idején a III. hadtest, majd a Vörös Hadsereg vezérkari osztályának vezetője. 1919. június 21. után vezérkari főnök. A tanácskormány bukása után bíróság elé állítják, és megfosztják tiszti rangjától. A két világháború között katonai szakíró. , Politovszky, Werth Werth Henrik (1881–1946) Az első világháború kitörésekor vezérkari százados, 1918-ben vezérkari alezredes, 1919. május 2-án a hadsereg-főparancsnokság megbízottja a román megszálló erőkkel való fegyverszüneti tárgyaláson. Ő a 7. Vörös Hadosztály parancsnoka. A Horthykorszakban a fővezérségen teljesít szolgálatot, majd a Honvédelmi Minisztérium Hadműveleti Osztályának vezetője. 1918–1941 között a magyar hadsereg vezérkari főnöke. Nyíltan németbarát, sürgeti a szovjetellenes háborúban való magyar részvételt. Horthy 1941. Szeptember 6-án leváltja, és helyére Szombathelyi Ferencet nevezi ki. , Békly) azt is csak azért, hogy a vesztett háború elmaradhatatlan bűnbakjainak tegyék meg őket. A győztes csatákat lelkesen méltatták – többnyire a győztes nevének említése nélkül. Pedig e hadjáratnak Stromfeld (és közvetlen munkatársai: Andorka Rudolf Andorka Rudolf (1891–1961) Az első világháború végén a 306. honvéd gyalogezred századosa. A tanácsköztársaság idején Stromfeld vezérkarának tagja. (Részt vesz a felvidéki hadjáratban.) Ezután belép a nemzeti hadseregbe, katonai attasé Prágában és Varsóban. 1934-ben a Vezérkari Főnökség 2. osztályának vezető helyettese. 1935–37-ben a Honvédelmi Minisztérium Elnöki B osztályának vezetője, 1939–41-ben vezérőrnagy, követ Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. Németellenes cikkei miatt a Gestapo 1944. március 22-én letartóztatta és Mauthausenbe hurcolta. 1945 után a Vasútforgalmi Vállalat tisztviselője, majd nyugdíjba ment. 1949–53-ig a kistarcsai táborban tartják fogva. 1956 decemberében a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvétel keretében fölmenti. , Lakatos Géza Lakatos Géza (1890–1967) Az első világháborúban hadnagyi rangban csapattiszt, később vezérkari 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

százados és a katonai akadémia tanára. Stromfeld vezérkarának tagja. A prágai magyar követségen katonai attasé, utána hadtest-vezérkari főnök és dandárparancsnok Budapesten. 1941-ben a kassai hadtest, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka. 1944. március–május között az I. hadsereget vezeti. 1944. augusztus 29–október 16-ig miniszterelnök. 1944 decemberében a nyilasok Sopronban háziőrizetbe vették. ) mellett jeles parancsnokai voltak Békési Béla alezredes, Ferjentsik Ottó alezredes, Rab Ákos alezredes, Bengyel Sándor százados, Gayer Jenő báró alezredes, Gorondy-Novák Elemér, Náday István – és persze Werth Henrik későbbi vezérezredesek. Az utóbbinak, mint Sztójay Dömének is, szerepe valóban ellentmondásos, de miért lenne ez akadálya tevékenységük objektív elemzésének? Reménytelenségben. Júniustól A másik időrendi határpont június közepe. Az északi hadjárat elakadása, a Clemenceau-jegyzékek, a bécsi forradalmi kísérlet kudarca jelzik a helyzet reménytelenre fordulását – s az ezt követő északi visszavonulás, a „ludovikás ellenforradalom”, a tisztikar jelentős hányadának visszahúzódása, a szociáldemokrata vezetők egy részének kiválása a kormányból és pártvezetésből. Június második felétől a tanácsköztársaság helyzete lényegében reménytelen volt. Azért csak „lényegében”, mert háborúban, forradalomban semmi sem biztos – az ellenfél is tévedhet, harcrendje megbomolhat. Akik a realitásokat akarták látni, azok június második felében, ha nem fordultak a tanácsköztársaság ellen, elfordultak tőle. Maradt a most már főleg kommunistákból és baloldali szociáldemokratákból álló vezetés, amely hitt a csodában, mert hinni akart benne, és azok a katonatisztek akik félig még reménykedtek benne. Ahogy más szociáldemokraták, Böhm vagy Garami abban hittek, hogy a győztes hatalmak választások nélkül megvédenek és elfogadnak demokratikus kormánynak egy szociáldemokrata kormányt – vagy ahogy képzett vezérkari tisztek hittek 1944-ben Hitler csodafegyverében, mikor már az utcagyerekek is nevettek rajta. Ha Kun nem hisz a világforradalomban – vagyis a csodában, június végén lemondhatott volna a hatalomról. Mi történt volna másképp? Életben maradhatott volna néhány száz vöröskatona, akik júliusban estek el, és a román hadsereg talán nem vonul be Budapestre, távozásakor pedig nem visz magával mindent, ami keréken gurítható. A trianoni határokon semmit sem változtatott volna, és az ellenforradalmat sem hárítja el – az utóbbit kiváltó okok júniusban ugyanúgy megvoltak, mint egy hónappal később. A bukás után megölt szocialisták elmenekülhettek volna – hontalan emigránsnak, hősi halottnak Spanyolország idegen földjén, vagy a Gulag fogolyjelöltjének.

2. Képek



1. Katonatisztek életrajza. Tanácsköztársaság KOVÁCS Éva Katonatisztek életrajza ANDORKA RUDOLF (1891–1961) Az első világháború végén a 306. honvéd gyalogezred századosa. A tanácsköztársaság idején Stromfeld vezérkarának tagja. (Részt vesz a felvidéki hadjáratban.) Ezután belép a nemzeti hadseregbe, katonai attasé Prágában és Varsóban. 1934-ben a Vezérkari Főnökség 2. osztályának vezető helyettese. 1935–37-ben a Honvédelmi Minisztérium Elnöki B osztályának vezetője, 1939–41-ben vezérőrnagy, követ Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. Németellenes cikkei miatt a Gestapo 1944. március 22-én letartóztatta és Mauthausenbe hurcolta. 1945 után a Vasútforgalmi Vállalat tisztviselője, majd nyugdíjba ment. 1949–53-ig a kistarcsai táborban tartják fogva. 1956 decemberében a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvétel keretében fölmenti. BÖHM VILMOS (1880–1949) Eredeti foglalkozása műszerész, 1913 és 1919 márciusa között az MSZDP vezetőségének tagja. A polgári demokratikus forradalom idején hadügyi államtitkár, majd hadügyminiszter. A tanácsköztársaság kikiáltásától kezdve előbb szocializálási, majd hadügyi népbiztos és a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Július végén bécsi követként tárgyal az antant megbízottaival egy polgári demokratikus kormány létrehozásáról. A Horthy-korszak idején emigrációban él (Bécs, Prága, Stockholm). 1945 végén tér haza és tagja lesz az SZDP vezetőségének. 1946 végétől Magyarország stockholmi követe. A „fordulat éve” után lemond, és nem tér vissza Magyarországra. JULIER FERENC (1878–1946) Az első világháborúban vezérkari alezredes. A tanácsköztársaság idején a III. hadtest, majd a Vörös Hadsereg vezérkari osztályának vezetője. 1919. június 21. után vezérkari főnök. A tanácskormány bukása után bíróság elé állítják, és megfosztják tiszti rangjától. A két világháború között katonai szakíró. KEREKESS JÓZSEF (1880–1961) Az első világháborúból alezredesként tér haza, majd a Ludovika Akadémia tanára lesz. Az I. vörös hadosztály parancsnoka (1919. május 21-én ez foglalja vissza Miskolcot). Stromfeld vezérkari főnök helyettese. 1919 júliusában betegszabadságra megy. A Horthy-korszak idején rangját elvesztette, később amnesztiában részesült. 1945 után nyugállományú vezérezredessé nevezik ki. LAKATOS GÉZA (1890–1967) Az első világháborúban hadnagyi rangban csapattiszt, később vezérkari százados és a katonai akadémia tanára. Stromfeld vezérkarának tagja. A prágai magyar követségen katonai attasé, utána hadtest-vezérkari főnök és dandárparancsnok Budapesten. 1941-ben a kassai hadtest, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka. 1944. március–május között az I. hadsereget vezeti. 1944. augusztus 29–október 16-ig miniszterelnök. 1944 decemberében a nyilasok Sopronban háziőrizetbe vették. STROMFELD AURÉL (1878–1927) Az osztrák–magyar hadsereg vezérkari tisztje. 1918 novemberében a Ludovika Akadémia parancsnoka, decembertől az MSZDP tagja, 1919 januárjában hadügyi államtitkár. Április közepétől előbb a keleti front, majd az egész Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé nevezik ki. Június 21-én lemond. A tanácsköztársaság bukása után a bíróság 2 év 9 hónapi börtönre ítéli. Szabadulása után az MSZDP baloldali ellenzékének vezetője. 1927 tavaszától megkezdi az MSZDP Rendező Gárdájának szervezését. TOMBOR JENŐ (1880–1946) Az első világháború végén vezérkari alezredes. A tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztosság vezérkari főnöke. A tanácskormány bukása után vádat emelnek ellene, és bár a bíróság felmenti, a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjazza. Ezután gyógyszerészi, majd vegyészmérnöki oklevelet szerez. Az 1930-as évektől újságíró, a Szabadság és a Magyar Nemzet külső munkatársa. 1945-ben rehabilitálják, vezérőrnagyi (később 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

vezérezredesi) rangot kap. 1945 novemberében a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője. 1945 novemberétől haláláig honvédelmi miniszter. WERTH HENRIK (1881–1946) Az első világháború kitörésekor vezérkari százados, 1918-ben vezérkari alezredes, 1919. május 2-án a hadseregfőparancsnokság megbízottja a román megszálló erőkkel való fegyverszüneti tárgyaláson. Ő a 7. Vörös Hadosztály parancsnoka. A Horthy-korszakban a fővezérségen teljesít szolgálatot, majd a Honvédelmi Minisztérium Hadműveleti Osztályának vezetője. 1918–1941 között a magyar hadsereg vezérkari főnöke. Nyíltan németbarát, sürgeti a szovjetellenes háborúban való magyar részvételt. Horthy 1941. Szeptember 6-án leváltja, és helyére Szombathelyi Ferencet nevezi ki.


1. Horthy Miklós Magyarország történelmi szerepérõl. Levél az angol királyhoz 1945 májusában KALÁSZATOK H. HARASZTI Éva Horthy Miklós Magyarország történelmi szerepéről Levél az angol királyhoz 1945 májusában Horthy Miklós két levelet küldött 1945 májusában Belgiumból Churchill miniszterelnöknek és a királynak. A külügyminisztériumi tisztviselő, Mr. Millard azonban úgy ítélte meg a helyzetet, hogy felesleges megkérni akár Churchillt, akár a királyt, hogy tekintsen bele a Horthy által írottakba. Ezt írta J. M Martin-nak a miniszterelnökségre: „Kedves Martin... Horthy, mint levele is mutatja, egy tökéletes békéltető, aki azt hitte, hogy országa számára nyereséges lesz, ha teljesíti a német kívánságokat, s abban a hiú reményben ringatta magát, hogy a németek majd betartják ígéreteiket. Amikor a jelen háború kimenetele felett már semmi kétség nem volt, és a német hadtestek kiűzése Magyarországról biztosnak tűnt, Horthy a budapesti német követet tájékoztatta, hogy az Egyesült Nemzetektől fegyverszünetet kér, tudván, hogy ez a közlése az ő azonnali letartóztatásához és internálásához vezet majd. Ezen a vonalon nem nyerheti meg a játszmát. Horthy úgy ír a királynak és a miniszterelnöknek, mintha mi még őt kompetensnek tartanánk arra, hogy képviselje a magyar nemzetet és kormányt. Ez természetesen teljes tévhit az ő részéről. Nem hisszük hogy szükséges kérnünk a királyt vagy a miniszterelnököt, hogy tekintsen bele Horthy levelébe, vagy bármi válasz szükséges lenne.” (1945. jún. 14. FO. R 9663/13337/21. Prem. 3. 226/3. PROO.) Horthy Churchillhez írott rövid levele 1945. május 19-én, így hangzott: „Excellenciád! Excellenciád talán lesz olyan kedves és tudomásul veszi mellékelt levelemet, amelyet a királyhoz írtam, és továbbítja azt, ha az Ön helyeslésével találkozik. Ha Excellenciád hosszú élettapasztalatom során szerzett olyan dolgokról akarna hallani, amelyekkel én közelről megismerkedhettem és amelyekről személyes véleményt alkottam, boldogan állnék rendelkezésre. Ha így történne, természetesen minden a legnagyobb diszkrécióval fog kezeltetni. Az Ön Horthyja.” (Uo.) Horthy Churchillhez illetve a királyhoz írott levele egyikhez sem jutott el. Mégis a „hosszú levél” jellemző kordokumentum és tükrözi Horthy felfogását 1945-ben. DOKUMENTUM Felség! Kérem, hogy drága idejéből szánjon egy csekély félórát az alábbi sorok elolvasására. Mivel most nemzedékek sorsáról kell dönteni, és a hosszú és igazságos béke mindenki leghőbb vágya, bátorkodom közölni Felségeddel az igazságot, és csak is az igazságot arról, milyen nehéz és szerencsétlen körülményekkel kellett megküzdenie a mi nemzetünknek. Ez, úgy érzem, kötelességem, mivel véleményem szerint az 1919-es békeszerződésnél Magyarország katasztrófájának oka az volt, hogy helyzetünket megtévesztően ábrázolták, s nem adták meg nekünk a tiltakozás és az igazság bizonyításának lehetőségét. Idézek Poincaré emlékiratából: „Clemenceau, aki gyűlölte az Osztrák–Magyar Monarchiát (anélkül, hogy ismert volna országunkat vagy nemzetünket*) leginkább Szerbia, Csehország és Románia igényeit akarta kielégíteni.” Az első világháború után sokat vitatták, hogy kirobbantásában ki volt a bűnös. Bizonyított tény, hogy a koronatanácsban a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István ellenezte a háborút. Mind amellett, százalékosan kifejezve, nemzetünket érte a legnagyobb veszteség és országunk több mint ezer éve birtokolt területeinek kétharmadát vesztette el. Európának ebben a részében nincs egyetlen nemzet sem, amely földrajzi és jól ismert kényszerítő okok miatt ne vett volna részt egyik vagy mindkét háborúban a többiek, csehek, szlovákok, románok, bulgárok, szerbek, osztrákok ellen. Magyarország is kénytelen volt ugyanezt tenni, de területet ő vesztett, méghozzá népszavazás nélkül. A felfegyverzett Ausztria–Magyarország Svájccal és – ha lehetséges – megbízható Romániával az oldalán, elég erős lehetett volna egy közép-európai semleges vonal létrehozására. A Clemenceau által lefegyverzett, ellenségekkel körülvett egyharmadnyi Magyarország erre képtelen volt. Elődeink elég liberálisok voltak ahhoz, hogy ne gátolják a bevándorlást, és az idegen nemzetiségek betelepültek, 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

mert itt biztonságot, jobb közigazgatást és jobb életfeltételeket találtak. Ha nem így lett volna, visszatértek volna hazájukba. Nem felel meg a valóságnak, hogy mindig el voltak nyomva. Bizonyítja ezt az a tény, hogy évszázadokon át megtartották anyanyelvüket, még a fővárostól néhány kilométernyire fekvő falvakban is. Minden alattvalónak egyenlő joga volt bármely pozíció elnyerésére, ha megfelelő képzettséggel rendelkezett. A német származású Wekerle háromszor volt miniszterelnök. Rőder honvédelmi miniszter, Werth vezérkari főnök, és az első világháború alatt a legmagasabb közügyi tisztséget a hercegprímási székben Csernoch bíboros, egy szegény szlovák földműves fia töltötte be. Mintegy 1000 szerb családnak 1400 körül mi engedélyeztük, hogy országunkba települjenek a török terror elől. Nálunk volt a legtöbb német, akiket az abszolutista osztrák kormányzat telepített magyar felségterületre, a legtermékenyebb földekre. – A román beszivárgás lassú folyamat volt. Propagandájuk azt akarta elhitetni a világgal, hogy ők voltak Erdély őslakói. Az igazság azonban az, hogy mielőtt a magyarok elfoglalták volna az országot, a román faj nem létezett. Birtokomban van egy 1696-ban készült térkép, amelyet a francia király egy követével küldött Erdély fejedelmének. A térképre ez van írva: „Erdélyben 5 nemzetiség található, magyarok, székelyek (ugyancsak magyarok), szászok, moldvaiak és oláhok, bár ezek közül a két utóbbi teszi ki a legkisebb részt és kevéssé ismertek.” – Az utóbbi 50 évben Erdély fővárosában a román kormány megnyitotta az „Alpina” bank egy fiókját, azzal az utasítással, hogy az ország minden használható földjét vásárolja fel és román parasztokat telepítsen oda. – A román állam 80 éves fennállása alatt minden szövetségesét becsapta. Azt a mesét terjesztették, hogy Erdély fele Hitler ajándékaként került vissza Magyarországhoz, holott az igazság az, hogy miután nem tudtuk tovább tűrni az állandó hivatalos provokációkat, valamint erdélyi honfitársaink bántalmazását és tönkretételét, előkészületeket tettünk az országba való bevonulásra. Mivel csapataik többsége, egy hódító háború elkötelezettjeiként, mélyen orosz területen tartózkodott, ismételten arra kérték Hitlert, hogy választott bíróság közreműködésével ő ossza fel Erdélyt. Mi ebbe, nem szívesen bár, de beleegyeztünk, csakis azért azonban, hogy elkerüljük a felesleges vérontást, és legalább honfitársaink egy részét mielőbb megszabadítsuk a további bántalmazásoktól. 1918 végén a frontról visszatért összes csapatot leszerelték a forradalmi kormány rendeletére: a trianoni békeszerződés pedig megtiltotta számunkra hadsereg fenntartását, a fegyvergyártást, tisztek és katonák kiképzését. A kisantant, amely kb. 3 milliós, jól felfegyverzett hadsereggel rendelkezett, gondosan ügyelt arra, hogy ebben a helyzetben tartson minket, és zavartalanul élvezhesse újonnan megszerzett területeit. Ebben a II. világháborúban fegyvertelenül nem volt lehetőségünk arra, hogy semlegesek maradjunk, földrajzi helyzetünk nem tette ezt lehetővé, hiszen Magyarország nagyon fontos volt Németország számára. Minden Romániába, Bulgáriába, Szerbiába és Görögországba irányított csapat- és hadianyag-szállítmánynak és a nagyon fontos román olajszállítmányoknak országunkon kellett áthaladnia. Nem kétséges, hogy azonnal lerohantak volna minket, ha semlegesnek nyilvánítjuk magunkat, s nincs egyetlen puskánk sem. Partizánharcok szóba sem jöhettek egy puszta és fátlan országban. Régi határainkon túl semmire sem tartottunk igényt; sőt, amikor Ausztria–Magyarország annektálta Boszniát [1908] mi visszautasítottuk, hogy azt Magyarország részeként fogadjuk el. Egyetlen törekvésünk volt, hogy megakadályozzuk a bolsevizmus beáramlását országunkba, amelynek doktrínáit egész népünk visszautasítja. – A teljes hadifelszerelést, amelyet a németektől lassanként megkaptunk, lelkiismeretesen kifizettük, míg a legtöbb termék, amit mi szállítottunk, kifizetetlen maradt, úgy hogy adósságuk néhány milliárdot tett ki. Annak az ürügyén, hogy megvitassuk az Oroszországban állomásozó négy hadosztályunknak a visszahívását – amelyet én sok hónapon át levelekben és a főhadiszállásra felváltva küldött hadügyminiszter és vezérkari főnök révén sürgősen hiába követeltem – meghívtak Hitlerhez, és fontos ok miatt ezt el kellett fogadnom. Megérkezésemkor a német csapatok váratlanul betörtek Magyarországra, és megszállták az országot, azzal az ürüggyel, hogy mi csatlakozni akartunk az ellenséghez. Amikor ezt tudomásomra hozták, tiltakoztam e hallatlan tett ellen, és azonnal távozni akartam, de hazatérésemet megakadályozták, hogy elegendő idejük legyen a megszálláshoz. Otthon alig volt néhány csapatunk, így nem gondolhattunk ellenállásra, különösen nem az én távollétemben. Legértékesebb vezető embereinket letartóztatták, az ország zsidóságát összeszedték, és a lehető legembertelenebb körülmények között Németországba szállították őket. Mindent elrekviráltak, raktárainkat a mi pénzünkön felvásárolták, és összes tenyészállatunkat elvitték. Tisztségemet csak Hitler kötelező ígérete ellenében tartottam meg, amely szerint, ha olyan kormányt nevezek ki, amelyben ő megbízhat, minden csapatot kivonnak Magyarországról, és szuverenitásunk így helyreáll. Berlini követünket, aki katonatiszt volt, kineveztem miniszterelnöknek, és bár a németek elégedettnek vallották magukat, ígéretüket nem tartották be. E mellett tisztségemben maradva lehetségessé vált a parlamentális forma fenntartása. Mivel a németek ellenőrzésünkre nagy létszámú erőket fővárosunkban és körülötte tartottak, nem pedig a románokhoz tartozó Kárpátokban, az orosz és román hadsereg megszállta Erdélyt. Látván országom teljes megsemmisülésének elkerülhetetlenségét, magamhoz kérettem a német követet és közöltem vele, elhatároztam, fegyverszünetet kérek. Egyidejűleg a rádión keresztül közleményben tájékoztattam a nemzetet. Meg voltam győződve, hogy ez a tett előbb vagy utóbb letartóztatásomat jelenti. A németek készen álltak a cselekvésre, és azonnal birtokukba vették a rádió- és telefonközpontot, úgy, hogy további rendelkezésre már nem volt lehetőségem. A németeknek több mint 600 tankjuk volt a fővárosban, s mivel az ellenállás reménytelen volt, nem kívántam feláldozni testőreimet. Így [a


németek] a királyi várat elfoglalták és kifosztották. Engem Bajorországba vittek, ahol egészen az amerikai csapatok bejöveteléig fogságban voltam. Hitler elrendelte egész családom lelövetését. Egyetlen megmaradt fiamat tőrbe csalták, és repülőgépen Németországba szállították. A Linz melletti koncentrációs táborba, az egyik legrosszabb hírű táborba, Mauthausenbe vitték, ahol számtalan magyart is őriztek. Hét hónapon át nem tudtam, él-e vagy meghalt. Az egyetlen ellene szóló vád nácigyűlölete volt, mert nem állt szóba közülük senkivel sem, és már kezdettől fogva megjósolta ennek a háborúnak a kimenetelét. Azt az embert, akit letartóztatásom után azonnal kineveztek miniszterelnökké, Szálasinak hívják, örmény származású. Megfosztották őrnagyi rangjától, és később a bíróság négyévi börtönbüntetésre ítélte. Nemzeti szocialista volt, aki a legkétesebb, főleg idegen származású elemekből alapított egy kis pártot, német tőke segítségével. Német segítséggel elnyert hatalma, káros funkciója szerencsére nem soká tartott. Csakis egy igazságos béke lehet tartós. Ezért sürgősen kérem, hallgassanak meg a békekonferencián. Minden kérdésre becsületesen akarunk válaszolni, amint ezt mindig is tettük. Leghőbb vágyunk lenne megszabadulni a német nemzetiségű magyar alattvalóktól, akik a leghálátlanabbul viselkedtek. Ugyancsak ma lehetne kicserélni az összes többi nemzetiséget. Erre sohasem lehetne találni jobb alkalmat, hiszen mindegyik szomszéd állam súlyos veszteségeket szenvedett, és szüksége van a maga embereire. Például 1919-ben 378 000 főnyi szerb kisebbség élt a Magyarországból nekik juttatott területen. Az elmúlt háború alatt a szerbek vesztesége ennek a számnak a többszörösére rúgott. Ez szintén segíthetné a közöttünk lévő baráti viszony megvalósítását, amely mindig őszinte és hivatalosan is gyakran kifejezett kívánságom volt. Trianon után nemcsak azért volt nagy az elkeseredés, mert elvesztettük országunk területének kétharmadát – magyar kultúrájú, egyetemekkel, színházakkal rendelkező városokkal, s főleg alacsony szinten élő parasztokból álló kisebbségekkel, de az elkeseredés fő oka az volt, hogy a megmaradt ország életképtelen volt, hiszen elvesztettük minden bányánkat, erdőségeinket, s szem só nélkül maradtunk. Elvesztettük egyetlen kikötőnket, Fiumét is, és egy nemzet nem élhet úgy, hogy nem tudja elérni a tengert. Ha elvesztett hegyeink minden erdőségét, folyóink forrásait letarolnák (a pusztítást az új tulajdonosok a nemzetközi Duna Bizottság tilalma ellenére már megkezdték!), semmi más nem maradna, mint szikes dombok, s ennek következményeként a földművelő országunkat évente elborító, ismétlődő árvizek. Ez a nemzet, egyedül hagyva az európai kultúra védelmében, évszázadokon át harcolva a mongolok, tatárok, törökök ellen, mindig meggyengítve és mégis soha le nem mondva kötelességéről, jobb sorsot érdemel. – Mindenki, aki ismeri népünket, láthatja, hogy miniszterként egy magyar sem gazdagodott meg. Korrupt emberek nem boldogulhatnak a mi légkörünkben. Amint mi mindig mondani szoktuk, csupán az angol és a magyar az igazi gentleman fajta. Felség, Önben is van magyar vér. Kérem, szenteljen egy kis figyelmet sorsunknak és bocsássa meg hosszú levelemet. Országának tartós boldogságot és sikert kívánok a világ sorsát jobbra fordító nagy munkájában. Őszinte híve Horthy * Horthy betoldása a Poincaré-idézetbe. (A szerk.)

2. Képek



1. A Polereczky-hõs. A Polereczky család NYÍLT TÉR – Olvasóink írják G. KABDEBÓ Györgyi A Polereczky-hős A helyzet az, hogy több mint 60 éve családkutatásba kezdtem, ami menetközben terebélyesedett nemzetközivé és történelmivé. Pusztán hálából nevelőapám iránt kezdtem bele a kutatásba, aki Anyám második férje volt. Kétéves koromtól nevelt engem, és egy csodálatos ember volt. Dr. Polereczky Endrének hívták, járási orvos volt Hatvanban. Úgy parentálta el a hatvani újság, hogy „meghalt a szegények apja”. Sohase beszélt a családjáról, csak a halála után találtam meg egy kis könyvet az egyik fiókjában, Jurkovich Emil írta, a besztercebányai Történelmi Társulat adta ki 1910-ben, és az volt a címe: A Polereczky család franciaországi ágáról. Ebből a könyvből kiderült, hogy Polereczky Mátyás, Rákóczi egyik őrnagya volt, és a bandériumával igencsak szutyongatta Pálffy generálist, aztán a szabadságharc bukása után két fia, András és ifjabb Mátyás, szinte gyerekemberként mint Rákóczi apródjai Franciaországba kerültek, amikor a fejedelem tárgyalni ment a franciákhoz, hogy segítsenek feltámasztani a szabadságharcot. (Persze) nem segítettek. Onnan Törökországba távozott a fejedelem, azokkal remélve szövetséget. A két fiú Bercsényi László keze alá került, aki pár év „oskolázás” után felvette őket a franciaországi huszárezredébe, amiben felverekedték magukat a generálisságig, a Szent Lajos-rend lovagkeresztjéig. Egyiküket, Andrást, felszólította a király, hogy állítson ki egy saját ezredet. Így azután volt Franciaországban öt magyar huszárezred, színtiszta magyarokból, vagyis emigrált kurucokból. A Rátky, Eszterházy, Bercsényi, Deák és Polereczky-huszárezred. A Polereczky-ezred sajátossága volt, hogy két karddal harcoltak. Egy kard az ellenségnek, a másik ugyanakkor az ellenség lovának. Hogy így hogy boldogultak a saját lovaikkal, azt csak ők tudták. A tarbes-i Huszármúzeumban ma is láthatók a Polereczky-huszárok egyenruhái, a két kardjukkal. No de ez már a további kutatásokból való, és ha minden feltárt adatomat megírnám, abból egy könyv lenne. Ott hagytam el a fonalat, hogy teljesen összeszűrtem a levet a dresdeni Történelmi Társulattal és elnöknőjével, Dorisszal. Mígnem egyszer elküldött nekem egy vastag borítékot, és benne a teljes dokumentációját „Jan” Polereczky szlovák szobrának, Yonkers, New York-ban. A kezdeti propagandamunkától kezdve az alapkőletételen keresztül, amikor még az ásó nyele is szlovák színekre volt festve, az Amerikai Hadtörténeti Intézet vezetőjének, General Collins-nak a gratuláló leveléig, amiben lelkesen gratulál annak a szlovák egyesületnek, amelyik a szobrot állította, hogy „Olyan nagy egyéniségek, mint Jan Polereczky volt, tudatosítják az amerikaiakban, hogy mekkora erőfeszítésbe került a függetlenségük elnyerése.” Mr. Cincik szlovák történész kongresszusi beszéde, amivel elbűvölte a szenátorokat, és amiben még Bercsényi Miklóst is áthelyezte Franciaországba, a fia, László helyett. Mélyenszántó kutatásokra hivatkozva még Franciaországban is, és Rosenheim-Molsheimben helyezte el Polereczky András huszárezredét, egy ezredet két egymástól meglehetősen távol lévő városban, ráadásul egyikben sem volt ezred, mert éppen a kegyvesztés miatt feloszlatott ezred újból kegybe kerülés miatti kárpótlásul Molshein katonai kormányzójának nevezte ki a király Polereczky András generálist, idősebb fiát, Ferenc Andrást pedig Rosheim katonai kormányzójának, és itt viselte a fiatalabb fiú, János László „a Király Hadnagya” tiszteletbeli címet. De ezek ezredek nélkül csak dotációk voltak és elég zsírosak, a városok minden foglalkozási ága adót fizetett a katonai kormányzóknak, akik ennek fejében megszervezték az ellátást, a biztonságot. Végül kivágott Mr. Cincik egy szívhez szóló mesét: „Amikor Jan Polereczky alól kilőtték az angolok a lovát, Yorktownban, és ő kiverekedte magát a rohanó angolok gyűrűjéből, utána azt mondta Washingtonnak: »Sir! A kalapunkat elveszíthetjük, de a fejünket azt soha!«” Tehát még Amerikában se szántott mélyen ez a Mr. Cincik, mert van a dresdeni Történelmi Társulatnál Polereckynek egy levele, amiben megírta, hogy New York alatt a White Plains-en, felderítés közben lőtték ki alóla a lovát az angolok. Azzal zárta a beszédét Cincik, hogy a győzelemkor ott állt a yorktowni harcmezőn egy délceg lovag a franciák közt. Rákóczi látványos egyenruhájában és szlovák volt! Fel is vésték a Congressional Recordba: Jan Polereczky a slovak who fougot in the war of independence. Legfeljebb az a mázlija lehetett ennek a Cinciknek, hogy egy könyvtárban a kezébe akadt Mr. Allen, helytörténész könyve, ebben írt egy kilőtt lóról, de azt nem írta meg, hogy hol történt ez az esemény. Mr. Cincik a legmegfelelőbb helynek Yorktown-t tartotta. Viszont közölt a könyvében egy levelet Polereczkytől, amit szerencsétlenül így írt alá: John Polereczky of Poleréka. Mr. Cincik frissen disszidálva Szlovákiából, annyit tudott, hogy az a Poleréka Szlovákiában tartózkodik, és ez elég volt neki, hogy a homlokára csapjon: ez a mi emberünk! És hipp-hopp, már állt is Jan Polereczky szobra. Ez a Cincik 1956-ban még kiadott egy könyvet


Csehszlovákiában, valamiféle néprajzi ásatásokról, ez a könyv megvan a Széchenyi Könyvtárnak, mindenféle cserepekről szól. És 1957-ben már állt is a Jan szobra. Ami mellesleg igen ronda, három egymásra dobált alacsony beton tömb, az egyikre rá van firkálva valami a szlovák múltról, a másikon a francia múltról, és a harmadikon az amerikai múltról. Elég későn jutott ez a szemét az elnöknő kezébe, akkor már vagy tíz éve folyt a szlovák propaganda. Én elkezdtem rohangászni ezzel a dokumentációval a Magyarok Világszövetségétől kezdve a Történettudományi Intézetig, hogy hát Uraim, maguk tudják, hogy a Polereczky magyar volt! Tudjuk, tudjuk, de most nem olyan a politika helyzet, hogy összevesszünk a szomszédunkkal azon, hogy kié a hős? Mondtam, hogy én tisztelem a jószomszédsági viszonyt, de ha a szomszéd rálép a tyúkszememre, én bizony felszisszenek, véletlenül Polereczky a tyúkszemem, nevelőapámat és féltestvéremet is így hívják. Ja, az más! – mondta valaki, ha jól emlékszem, a Magyarok Világszövetségénél. – Alkotmányunkban van egy cikkely, amelyik kimondja, hogy egy családtagnak jogában áll egy családtagot megvédeni egy hamis látszat ellen, az pedig, hogy Polereczky szlovák lett volna, egy hamis látszat, maga azt csinálhat amit akar, akár perelhet is. De segítséget ne várjon tőlünk. Mi nem kezdeményezhetünk semmit. Az megint más lenne, ha e magas amerikai fórum megkérdezne minket, hogy mi az igazság Polereczky körül. Akkor már válaszolhatunk az igazságnak megfelelően, azt, hogy magyar volt. De csak válaszolhatunk és nem kezdeményezhetünk. No, majd én megkérdeztetlek titeket! Gondoltam harciasan, és írtam General Collinsnak, az amerikai Hadtörténeti Intézet vezetőjének. Taglaltam a tényállást, mellékeltem is néhány magyarságot bizonyító dokumentumot, és kértem, hogy oszlassa el valahogy a szlovák legendát. No, aztán egy idő múlva a férjem feldúlva fogadott, egy borítékkal a kezében, és rám ripakodott: Hát kell ez neked? Tudod, mi a Néphadsereg Külügyi Osztálya? Az elhárítás! Most már lehet, hogy ott az aktád! Hát az a hülye General a lehető leghivatalosabb úton küldte a nyúlfarknyi és elutasító válaszát, amerikai követség, katonai attasé, az meg a Magyar Néphadsereg Külügyi Osztályához továbbította. Pedig megírtam a címemet. De azért hetykén a csípőmre tettem a kezem, és replikáztam a férjemnek. Mit mondott az egyszeri egér? Hol az a macska, hadd izéljem meg! Én egy kétszáz éves ügyet kotrok, ennek semmi köze a napi politikához! De azért olyan nagyon nyugodt nem voltam, mert közben elolvastam az Alkotmánynak azt a bizonyos cikkelyét, hogy egy családtag megvédhet egy családtagot egy hamis látszat ellen, de volt a végén egy kiskapu: „Amennyiben nem sérti az ország érdekeit.” A cikkelyek általában úgy vannak megfogalmazva, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. De ha már benne voltam és a mérgemben is, mert a General azzal utasított el, hogy mivel John Polereczky nem a kontinentális hadseregben harcolt, hanem a francia expedíciós hadseregben, hivatala nem kíván az ügybe belefolyni, hát azon melegében nekiültem és írtam a Generalnak egy olyan, de olyan levelet! Megírtam, hogy dear General, maga már belefolyt. Itt van a kezemben a maga lelkesen gratuláló levele a szlovákokhoz. A maga hivatala tehát olyan, hogy oda bárki felmehet az utcáról, és ha azt mondja, ez a mi emberünk, akkor maga rögtön az áldását adja? Ki se vizsgálja? Való igaz, hogy John Polereczky nem a kontinentális hadseregben, hanem a francia expedíciós hadseregben harcolt, de az amerikai függetlenségért! Még a maga mai függetlenségéért is dear General. Tudom, hogy Amerikában senki se törődik azzal, hogy ki honnan jött, ha megvan az állampolgársága, angolul beszél, dollárral fizet, akkor amerikai. Egyik tengerparttól a másikig. De ez vonatkozhat az utca emberére is, a maga szomszédjára, a maga borbélyára, még magára is Generális Úr. De egy szobor az utcán már történelem, és a történelem ne legyen meghamisítva és így tovább... Később megbántam ezt az éles hangú levelet, mert hátha az amerikai magyarok kezdeményeznek valamit, és ez a generál lehet olyan nagykutya, hogy elvághatja. Írtam neki tehát egy butuska kis női levelet, amiben bocsánatot kértem, írtam, hogy nagyon furdal a lelkiismeret, hogy megsérthettem valakit, akinek fogalma se lehet, hogy miért. Mert maga Generális Úr az amerikai szemléletben nőtt fel, de mi itt, Kelet-Európában, dacára az ezeréves történelmünknek, még egy kicsit barbárok maradtunk, mert nagyon adunk a hagyományainkra és ragaszkodunk hozzájuk, még ha elavultak is. Nem kívánom, hogy írjon nekem, mert amint az újságokból kiveszem, magának most sok dolga lehet (akkor volt valami virblijük Koreával vagy Vietnammal), de adja valami jelét, hogy nem haragszik rám. Mondjuk csúsztassa egyszerűen egy borítékba annak a korabeli festménynek a színes reprodukcióját, amin Washington áll a sátra előtt, és előtte görnyed Cornwallis angol generális parlamentere, és éppen aláírja a fegyvernyugvást. Ha ezt megkapom, tudni fogom, hogy nem haragszik rám. De kérem, a címemre küldje, és ne kerülőúton. Nem telt bele két hét, tehát csak futárpostával jöhetett, bedobtak nálunk egy vastag borítékot a követségről, és benne egy színes albumot, a Hadtörténeti Intézetük kiadványát a kétszáz éves évforduló alkalmából, híresebb amerikai csaták képeivel – minden jobboldalon, a balon a festő skiccei a túloldali kép részleteiről, és alattuk kérdések: állhat egy tiszt gyalog a legénysége előtt? Harisnyanadrág vagy csizma? Sárga kabát kék hajtókával, vagy fordítva? (Amikor pedig tudom Washington írásaiból, hogy a katonáinak kint volt a feneke a nadrágjukból, nem volt egy takarójuk, és véres nyomot hagyott a mezítlábuk a hóban, mert a Congress sohase akart elég pénzt megszavazni neki. Francia tisztek zálogosították el az otthoni birtokaikat, hogy kisegíthessék Washingtont. Steuben is tönkrement ezek miatt a kölcsönök miatt.) De az albumban olyan kackiásak voltak a katonák, mint egy-egy whisky-reklám. És sehol egy külföldi! Még a „nagy Lafayette” sem. De a lapok közt ott lapult a


Generál megint csak nyúlfarknyi levele, hogy dehogy is haragszik rám. Nagyon is megért, mint a Polereczky család egy tagját. Sok sikert kíván a továbbiakhoz. A fene egye meg! Semmivel sem segít a sikerhez... Így hát a magam módján köszöntem meg a küldeményt, írtam, hogy csak azt sajnálom, hogy abban a hősi korban nem élhettem Amerikában, mert olyan csinosak a fiúk! És én küldtem el neki a kért képnek a fekete-fehér reprodukcióját, mert csak az volt meg nekem, és írtam: látja General, ez az a kép, amit színesben szerettem volna megkapni. A kép jobb centrumában ott van Washington a sátra előtt, a bal centrumban ott van egy huszár lovon, Rákóczi-egyenruhájában. Az a huszár nem lehetett véletlenül John Polereczky, miután ő volt a Lauzunhuszárok parancsnoka, és a Lauzun-huszárokat érte az a megtiszteltetés, hogy az angolok fegyverletételénél széles körben álljanak a harcmezőn, és ebbe a gyűrűbe rakják le az angolok a fegyvereiket. De legalább a harag el lett boronálva. Néhány amerikai magyarnak vagy magyar egyesületnek sikerült megtudnom a címét, és szőnyegbombázást intéztem hozzájuk Polereczky magyarságát bizonyító okiratokkal; Jöttek is válaszok csőstől. Hat fiókomat levelezték tele melldöngetésekkel. Harcolni fogunk Polereczky János Lászlóért! Aztán nem történt semmi, csak egy pár stencilezett magyar újságocskában írtak valamit Polereczkyről. Magyarul, nehogy az amerikaiak megtudjanak valamit. Bezzeg a szlovákok. Mint ahogy New York utcái tele vannak szórva konfettivel Újévkor, úgy szórták tele Amerikát az angolul írt brosúráikkal, amikben hörögve szidják a magyarokat, hogy így-úgy elnyomták őket, hogy amikor Amerikába menekültek a magyar elnyomás elől, ott is csak alantas munkát végezhettek, mert otthon nem iskolázhattak, csak pásztorok vagy bányászok lehettek, úgyhogy Amerikában is alulról kellett kezdeni, míg azután az előbb érkezettek valamennyire segíthették az utánuk jövőket. Volt olyan brosúra, aminek a címlapján ott virított a Polereczky-címer, „a Slovak noble-man” felirattal. Mivel rajta volt a kiadó címe is, menesztettem oda is egy szarkasztikus levelet. Ne mondjanak már ellent önmaguknak! Ha a magyarok annyira elnyomták magukat, hogy csak bányászok lehettek, akkor meg hogy lehet, hogy olyan sikeres noble-man-el rendelkeztek, mint Polereczky? Egy másik brosúra címlapján a Polereczky-címer mellett ott volt a Hadik-címer is. Ezeknek gratuláltam legújabb választásukhoz, mert Hadiknak legalább nem kell szobrot állítani, mint Polereczkynek tették. Elég, ha egy nagyobb megrendelést küldenek a magyarországi Herendi Porcelángyárnak, ott szériában gyártják a nyalka Hadik-huszárokat. Így minden amerikai szlováknak lehetne otthon a lakásában egy hőse, akire büszke lehet. Persze a vételt keményvalutában, dollárban kellene lebonyolítani, de ha mi már hősöket exportálunk maguknak, akkor maguk járuljanak hozzá a valutaegyenlegünkhöz.

2. Képek




1. Beszélgetés Rákosi Mátyással ERÉNYI Tibor „Beszélgetés” Rákosi Mátyással 1953 tavaszán történt; március, Sztálin halála és az ismert hazai változásokat hozó június között. Mint fiatal munkatárs az akkori Munkásmozgalmi Intézetben dolgoztam. Szakterületem az 1867-től 1918-ig terjedő időszak magyar története, közelebbről munkásmozgalom-története volt. Kolléganőmmel, S. Vincze Edittel nemrég szerkesztettük sajtó alá a Magyar munkásmozgalom története (1848–1919) c. sorozat (MMTVD) 2. kötetét, amely az 1890–1900 közötti időnek számos forrásanyagát foglalta magába. Már megkezdődtek az 1954ben, a Szikra Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet nyomdai munkálatai. Igazgatóm, Réti László az egyik, feltehetően májusi napon (a dátumról nincs pontos adatom) hívatott és közölte, hogy másnap délután (a pontos időpontot is megmondta) Rákosi Mátyás meglátogatja az intézetet, és néhány kérdést megbeszél majd vele. (Az intézet archívuma és könyvtára szerveződőben volt, az előbbi politikailag fontos dokumentumokat még aligha tartalmazott. Rákosi látogatásának célja valamiféle kikapcsolódás is lehetett. Már korábban is került ilyesmire sor: szeretett régi könyvek, folyóiratok, újságok között nézelődni.) Másnap délután Réti értesített, hogy a „főnök” programja módosult, valamivel korábban jön. Szeretné neki készülő dokumentumkötetünk nyomdakész kéziratát bemutatni. („Lám, már itt tartunk!”) Menjek be a szobájába, hátha Rákosinak lesznek a korszakkal kapcsolatos kérdései. Szociáldemokraták és liberálisok Rákosi Mátyás fáradtan ereszkedett az egyik fotelbe, unott arccal fogadta Réti őt üdvözlő szavait és utalását az intézet vezetőivel való későbbi megbeszélésre. A kötet terjedelmes kéziratának megpillantásakor azonban megélénkült. Nocsak, és belelapozott a kéziratba. Nem kell azért felmagasztalni a szociáldemokratákat – mondotta. Bár a „régi” szociáldemokrata párt (a „régi” szót megnyomta; jelezve, hogy későbbi megjegyzései csak erre vonatkoznak) sokat tett a munkásokért és – a szakszervezetekkel együtt az életviszonyok javításáért; az „egyszerű emberekért”. (Az utóbbi szóhasználat meglepett. A nyilvánosság előtt Rákosi alig említett „egyszerű emberek”-et, szinte mindig „munkásosztályunkról”, „dolgozó népünkről” beszélt.) Ezért is álltam be közéjük már fiatalon – mondotta. Ismeretesek az akkori Magyarország politikai viszonyai (antidemokratikus választójog stb.). Az általános választójog kérdésének mértéktelen kiemelése azon legjobb esetben is túlzás volt vagy naivitás. Hogy majd egy demokratikus parlament minden kérdést megold! S különben is: hol van megírva, hogy az általános titkos választójog alapján okvetlenül demokratikus parlament jön létre? A szociáldemokrata vezetők közül többen (nem mindenki!) úgy vélte, hogy kapcsolatokat kell létesíteni a „viszonylag liberális” parlamenti ellenzékkel. Látom, sok dokumentumot közölnek erről a témáról. De hát az a helyzet, hogy a választójogi küzdelem, a parlament szerepének eltúlzása nem volt más, mint „parlamenti kretenizmus”, ahogyan „a jó öreg Marx” kifejezte magát. Egyébként is; ami a liberálisokkal való kapcsolatokat illeti: egyrészt maga a liberalizmus is felemás, Magyarországon pedig – most Rákosi ismert felfogását ismételte meg – igazi liberalizmus nem is volt, s ha volt is, nagyon gyenge. Felemelte hangját: „erről ne feledkezzenek meg. Majd hozzátette, ami pedig a későbbieket illeti...” Más témára tért át. Nyilván itt a szakszervezeti érdekvédelem mellett a kulturális munkáról is szó esik. Tudják – mondotta –‚ én a munkásotthonokban láttam először olvasó munkásokat. Fiatal koromban a szabadkai munkásotthonban egy szervezett munkás – ezt nem felejtem el – Marczali Henrik valamelyik írását olvasta. Nagy dolog volt ez! Marczali – akit később személyesen is megismertem – távolról sem volt marxista, hanem „liberális és hegeliánus”. De akkor is. Kiváló történész volt. Olvassák-e mostanság a történészhallgatók? Fordult felém. Ajánlott irodalom – válaszoltam. Ajánlott; tehát nem kötelező, válaszolt nevetve Rákosi. Nagyon helyes! A parasztmozgalmaknak nem sok időt szentelt. Agrárszocializmus? Látom, részletesen kommentálják. A szegényparasztok a latifundiumok ellenében egyedül – ez a tanulság – nem sokra mennek. A szociáldemokraták túlságosan sokat vitatkoztak – de rendszerint nem a legfontosabb kérdésekről. Taktikáztak – de rosszul. Egyébként: „akik nem készülnek forradalomra, azoknak nem kellenek szövetségesek”. Akkor még nem volt „marxizmus leninizmus”, amely az „opportunizmus”-sal megküzdhetett volna. Feljegyzéseim és emlékezetem (nyílván amennyire tudtam, figyeltem) szerint ezután Rákosi a Galilei-körről beszélt. Erről sem úgy, mint általában a nagy nyilvánosság előtt. Vegyes társaság volt ez – mondta. Volt ott – Gratz Gusztáv korabeli kifejezésével – „szociálliberális”, de persze voltak szocialisták is. Közülük többen később kommunisták lettek. „Már akik nem voltak szívbajosak.” Félretettek „elavult politikai és morális normákat”. Ezeknél a szavaknál kiült arcára a fölényes, diktátori mosoly. Meg is ismételte: „már akik nem voltak szívbajosak”, és nem igazodtak a régi „elavult” szociáldemokrata elvekhez. Némileg ellentétben az


előzőekkel viszont nagy respektussal hozzátette: jómagam a Galilei körben hallottam beszélni Adyt; „magát Adyt”. Ezután – visszatérve a kézirathoz – továbblapozott. Tisza, mindenütt; az – úgymond – autokrata Tisza (mármint Tisza István). Többen vélekedtek úgy akkoriban – tette hozzá –‚ hogy „aki Tiszát nem szereti, rossz ember nem lehet”. Volt benne valami, ámbár ha a későbbiekre gondolunk – tette hozzá. Nem fejezte be a mondatot. Elkezdte viszont a kötet utolsó oldalait lapozgatni. Hol van minderről szó? – kérdezte. Ez a kötet, válaszolt Réti „nem megy el” addig. A kővetkező kötetekben majd közöljük az idevágó dokumentumokat. Trianon és a munkásmozgalom Rákosi már a névmutatót nézegette. Sokat még ismertem közülük. Ni! az öreg Bokányi – mutatott a kéziratra. A hely névmutatónál még a szemöldökét is felvonta. Aggodalom töltött el bennünket. Akkoriban fel-feltűnt az a torz nézet, hogy a trianoni, ne pedig a történelmi Magyarország területére szorítkozzunk. Az elcsatolt területek munkásmozgalom történetének feltárását hagyjuk a „szomszéd elvtársakra”. Nem fogadtuk el ezt. A helynévmutató közölte a korabeli magyar város- és faluneveket, majd a jelenlegit, és utalt arra is, hogy az illető helység most melyik országhoz tartozik. Meglepő dolog történt, Rákosi nemcsak ezt nem kifogásolta, hanem tűnődni kezdett. Trianon, amelynek külső és belső okaival tisztában vagyunk – mondotta – (és a kéziratra bökött) nagy csapás volt a magyar munkásmozgalomra is. Gondoljunk csak arra: elcsatolták a pozsonyi, kassai, a temesvári „ipari zónát”, hogy csak a fontosakat említsem. S mennyi magyar került odaátra. Kiderült, mennyire vették komolyan a wilsoni elveket. „1918 őszére már minden eldőlt.” Tudnunk kell: Horthyék részben Trianonból éltek... Réti itt közbeszólt: de 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg soraiban Rákosi Mátyás is harcolt az intervenciósok ellen. Majd a második világháború idején... Rákosi elengedte a füle mellett a közbeszólást. Nyilván nem akart sem a tanácsköztársaság, sem a második világháború bonyolult témakörébe belebocsátkozni, holott a nyilvánosság előtt ezt sokszor megtette. Valamiféle megjegyzéssel élt végül a nemzeti kérdés fontosságáról és arról, hogy a szocializmus „ezt a problémát is megoldja majd”. Ezzel a „beszélgetés” (idézőjelbe teszem, hiszen szinte csak Rákosi beszélt) befejeződött. Réti intett a szemével, s én gyorsan elhagytam a szobát... Egyik későbbi (1955. tavaszi) látogatásakor Rákosi történeti kérdésekre már alig tért ki. Más gondolatokkal volt elfoglalva: hatalma teljes visszaállításáért küzdött. Meglepő megjegyzést azonban akkor is tett: arról beszélt, hogy az illegális kommunista párt a két világháború közötti időszakban „szinte sohasem tudott kitörni a szektasorból”. Nyomtatásban tőle soha nem olvastam ilyesmit. Mint ahogy arról sem, hogy „a történelemtudományt fontosnak tartom, de az abból levonható tanulságokat illetően valamelyest szkeptikus vagyok”. Beérhetjük a banális tanulsággal: ő sem mindig azt gondolta, amit nagy nyilvánosság előtt mondott. Sem urbánus, sem entellektüel Epilógusként megjegyzem. Egyszer, 1957 táján Horváth Mártonnal Rákosiról beszéltünk. Megemlítettem, hogy egyes visszaemlékezések szerint Moszkvában távolról sem volt előre eldöntve, hogy Rákosi nyeri majd el „a magyar nép bölcs atyjának” tisztségét. Gerő neve is felvetődött. Badarság – mondta Horváth Márton. Senki más nem jöhetett szóba. Már a háború elején lényegében világos volt az ebbéli helyzet. Egyébként – mondta nevetve – nekem Révai József egyszer arról beszélt, hogy Rákosi „küllemének” is volt szerepe ebben. A küllemének – kérdeztem hüledezve; hisz az közismerten előnytelen volt. Igaz, felelte Horváth Márton. De Révai arról beszélt, hogy „nem nézett ki kifejezetten” sem „urbánus”-nak, sem „entellektüel”-nek. Ezt nem lehetett sem Gerőről, sem Révairól elmondani. Bár, tette hozzá; Révainak voltak vezéri ambíciói, de reménytelenül, mert a Kremlben soha nem kedvelték „nyilván személyének bizonyos ambivalenciája miatt”. Horváth Márton is felhívta a figyelmet arra, hogy – legalábbis 1945–46-ban – Révai nem mindig volt „szinkronban” Rákosival. Valóban beszélt szovjet megszállásról; sőt a szovjet csapatok magyarországi viselt dolgairól is, amelyek „nehezítették” az MKP valódi térnyerését. Itt – a politikai életből tudjuk – lehet szó arról, hogy Rákosi mással (ez esetben Révaival) mondatta el azt, amit ő, a vezér, nem akart elmondani, de szemléleti különbségek is létezhettek. Ezután Horváth arról beszélt, hogy Rákosi magabiztossága bizonyos fokig pótolta a kedvezőtlen külső okozta hátrányokat. Gerőt és Révait elsősorban az értelmiség, a tisztviselő réteg értette meg. Rákosival ellentétben az „egyszerű emberekkel” nehezen tudtak szót váltani. Egyébként Rákosi – minden ellenkező állítással szemben – jó, kissé vidékies magyarsággal beszélt, soha sem „énekelt”, tisztában volt a magyar hangsúly szabályaival. No meg mindig gondosan öltözködött! Rendszerint szürke öltönyt viselt”, mellénnyel, fehér inget és bordó nyakkendőt. Ha akarta, megtévesztően, nagyon vonzóan tudott viselkedni – de erről már a História 1992/3. számában is olvashattunk. Ha politikai szempontból célravezetőnek látta, viszont – tehetjük hozzá – zord, félelmetes arcot mutatott. Ami az erkölcsi vonásokat illeti: számos „elavult politikai és morális normát” valóban félretett. Tudjuk, milyen következményekkel.

2. Képek 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Hozzászólás A. Oplatka és Stampa László írásaihoz TISZTELT SZERKESZTŐSÉG Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk 1992/4. számának levelezési rovatában közlik dr. Stampa László (Kanada) rövid hozzászólását Andreas Oplatka: A finn példa című cikkéhez. A dr. Stampa által közölt adatok – úgy vélem – némi pontosításra szorulnak, ami által a finn példa jobban érthetővé válik. Scholem Bolotowsky, aki a finnországi zsidóság háború alatti történetének egyik legjobb szakértője, elmondta, hogy a II. világháború éveiben Finnországban mintegy kétezer zsidó élt. Közülük kétszázan Németországból és Ausztriából menekültek, ők valóban nem rendelkeztek finn állampolgársággal. A menekültek közül 8 személy került a németek kezére. Heten közülük tragikus körülmények között haltak meg: a Helsinkiből Tallinba tartó hajóról a tengerbe dobták őket. A nyolcadik személy ma is él (Bécsben). A finnországi zsidók egyenjogúságának különleges példája, hogy a II. világháború alatt a finn hadsereg soraiban – ha úgy tetszik a németek fegyvertársaként – mintegy 300 zsidó harcolt. JÁVORSZKY Béla Kedves Szerkesztőség! Kérem, hogy pár soros írásomat a „Nyílt tér”-rovatban lehozni szíveskedjenek. Somogyi Elemér úr, volt hadifogoly írásával kapcsolatban, úgy érzem, feltétlenül meg kell említenem valamit. Gondolom, senki előtt nem titok, hogy a Nyugatot a Kelettől mindig is az választotta el, és még jó sokáig ez lesz a választóvonal, hogy a rendeleteket hogyan hajtják végre. Vagyis magyarul: ott ismerik a „hatékony ellenőrzés” módját, itt viszont nem. Nincs tehát eltérés Galickij úr és Somogyi úr nézeteiben. Amiket említenek, az mind volt, és volt mindennek az ellenkezője is. Persze ilyen esetben az arányok döntenek. Somogyi úr, én nem 25, hanem 46 hónapot voltam ott hadifogságban. Ellátásunk mindig annak a függvénye volt, hogy milyen hatékony az ellenőrzés. Egyszer három napon keresztül (egyszer a 46 hónap alatt) mindent megkaptunk, amikről Galickij úr írt. Utólag tudtuk meg, hogy olyan ellenőrzés volt, amikor az egész raktárat és a raktári könyveket is ellenőrizték. Erről ennyit. Törvényeink már megütik a nyugati mércét. Ha majd a végrehajtási utasítások is nyugatiak lesznek, és az ellenőrzések mindig, mindenütt rendszeresek, akkor majd távolodunk Kelettől és indulhatunk Nyugatra. F. P.


História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents