História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 2002-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Rendszerváltás: a Gonosz és a Jó .............................................................................. 1 2. ........................................................................................................................................................ 2 1. Átalakulás Kínában ............................................................................................................... 2 2. Képek .................................................................................................................................... 5 3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Kronológia (Kína, 1978-2001) ............................................................................................ 10 4. ...................................................................................................................................................... 11 1. Átalakulás Mongóliában ..................................................................................................... 11 2. Képek .................................................................................................................................. 14 5. ...................................................................................................................................................... 20 1. A kiigazítások kora Kubában ........................................................................................ 20 2. Képek .................................................................................................................................. 21 6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Kronológia (Kuba, 1989) .................................................................................................... 26 7. ...................................................................................................................................................... 27 1. Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról ................................................................. 27 2. Képek .................................................................................................................................. 31 8. ...................................................................................................................................................... 35 1. A Magyar Hiszekegy születése ........................................................................................... 35 2. Képek .................................................................................................................................. 35 9. ...................................................................................................................................................... 41 1. Hitvallás .............................................................................................................................. 41 2. Képek .................................................................................................................................. 42 10. .................................................................................................................................................... 43 1. Sz ........................................................................................................................................ 43 11. .................................................................................................................................................... 44 1. A Fasori Gimnázium újraindítása ....................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47 12. .................................................................................................................................................... 50 1. Alföldi kubikosok ............................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 51 13. .................................................................................................................................................... 56 1. Kubikosok Endrõdön .......................................................................................................... 56 14. .................................................................................................................................................... 57 1. A legõsibb civilizáció .......................................................................................................... 57 2. Képek .................................................................................................................................. 59 15. .................................................................................................................................................... 61 1. Mint Makó Rómától ............................................................................................................ 61 2. Képek .................................................................................................................................. 62 16. .................................................................................................................................................... 65 1. Magyarország és szomszédai .............................................................................................. 65 17. .................................................................................................................................................... 67 1. A hettiták világa .................................................................................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 69 18. .................................................................................................................................................... 78 1. Amenhotep thébai sírja ....................................................................................................... 78 2. Képek .................................................................................................................................. 79

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Rendszerváltás: a Gonosz és a Jó JELENIDŐBEN GLATZ FERENC Rendszerváltás: a „Gonosz” és a „Jó” Kínai naplójegyzetek Itt, Kínában minden fogalom más értelmezést nyer. A dolgoknak – élelem, víz, lakás, bicikli, autó, ruházat – egész más az életben a fontossági sorrendje. Az emberek is más rendben élnek. Kapitalizmus a gazdaságban! De kommunizmus a politikai berendezkedésben. Ez utóbbi hasonló ahhoz, amit Magyarországon ismertünk 1949– 56 között. Kérdezzük, mit jelent itt a rendszerváltás? Mert a helybéliek szerint igenis van „rendszerváltás”: piacgazdaság, árubőség bizonyos cikkekben, világra nyitottság. Mi nehezen fogadjuk el érvelésüket. De csodáljuk, bámuljuk teljesítményeiket, életfilozófiájukat. Tanulság: tanulmányozni kell az Európán kívüli diktatórikus rendszereket, összevetni azokat közép-európai rendszerekkel. Másik tanulság: ma már kevés az, hogy a történész tanulmányaiban a kommunizmus üldözötteinek oldalára álljon, elítélje a diktatúrát. Ma már kevés az, hogy a történész kimutassa a kommunista rezsimek uralmi rendszereiben azt, ami számunkra elfogadhatatlan (diktatórikus módszerek, emberi szabadságjogok csorbítása, osztályuralom bevezetésének kísérlete, kultúrrombolás stb.), tehát azt, amiről még nem kell sem magunkat, sem mást meggyőzni. De ma már fel kell tenni a kérdést – amit itt Kínában naponta felteszünk magunknak –: miért foganhattak meg a 20. század elején százmilliók fejében kommunisztikus eszmék? Európában és itt, Kínában. És miért tudta ezen kommunisztikus eszméket (osztály nélküli társadalom, kizsákmányolás megszüntetése, szociális egyenlőség, az állam beavatkozása a szegények mellett adminisztratív eszközökkel stb.) összefogni egy politikai mozgalom? Rendszerbe foglalni. Közép- és Kelet-Európában – de Kínában is – már a múlt század elején, NyugatEurópában a második világháború idején, az Európán kívüli világban az 1950–60-as években. Van mit tenni: vizsgálni kell a 20. századi kapitalizmus sok kicsiny zsákutcáinak – mind a termelésben, mind a társadalompolitikában, kultúrában – labirintusát. Vizsgálni a rendszert, amire „váltunk” mi éppen most KözépEurópában, s amire váltanak – mondják, részben – itt a Távol-Keleten. Mert igenis a liberális kapitalizmus hiányosságai és feloldatlan szociális, valamint nemzeti ellentétei szülték a múlt század elején a diktatórikus mozgalmakat. (Egyik oldalon fasiszta, másik oldalon kommunisztikus mozgalmakat.) Az emberek saját szemükkel látták a feloldatlan konfliktusokat és nyúltak a kollektív erőszak eszközeihez. Hitlert „Weimar szülte”, a liberális demokrácia, Sztálint a kelet-európai, illetve ázsiai nyomorúság. És ugyancsak a szociális-etnikai konfliktusok szülték a Távol-Kelet, Afrika vagy akár Kuba kommunista vezéreit Maótól Castróig. Milyen rendszerre váltunk most, a szovjet megszállás után? Vissza az 1945, az 1938 előtti rendszerekhez, amelyek egyszer már működésképtelennek bizonyultak? Itt, Kínában mindenki előre akar lépni, nálunk sokan hátra. Vizsgálni kell az 1990 utáni új rendszer hiányosságait is. Nehogy rükvercbe, visszafelé váltsunk rendszert. Vizsgálni kell az új rendszert többek között azért is, hogy elkerüljük az újratermelődő diktatórikus szélsőségeket. Amelyeket már e rendszer 1938 után kitermelt. Mi lett a világkommunizmus eszméjével a Szovjetunió hanyatlása és összeomlása után? Hogyan illeszkedik a magyar, a közép-kelet-európai rendszerváltás a világkommunizmus 20. század végi bukásába? Miért tekintették sokan kezdetben azt megváltást-hozónak? Miért kellett e kommunisztikus eszméknek elbukniuk? Hogyan ábrándultak ki e százmilliók – akik korábban ezt a célrendszert elfogadták, eredményességében hittek – a kommunista rendszerből s az eszméből? Tudományos kérdés. Mint ahogy az is tudományos kérdés, vajon a liberális kapitalizmus „hibái”, „konfliktusai” eltűntek-e a 20. század végén? Azok a szociális vagy uralomtechnikai konfliktusok, amelyek a világ különböző szegletében keletkeznek, kitörnek, valóban az emberi „Gonosz” megjelenései? Csak most a kommunista maszk helyett, vagy amellett afrikai, arab, koreai és isten tudja milyen „jelmez”-ben jelennek meg? Van mit tenni: kutatni, gondolkodni, lehetőleg előítéletek nélkül. A zsidó-keresztény kultúrkörből örökölt sok évszázados kíváncsisággal.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Átalakulás Kínában JORDÁN Gyula Átalakulás Kínában 1978–2001 Kínában az 1970-es évek végén kezdődő reformidőszak eredményeként a világot időnként ámulatba ejtő hatalmas gazdasági, társadalmi változások mentek végbe, ezek azonban nem vezettek rendszerváltáshoz. Kína fejlődése annyiban is eltér a kelet-európai és a szovjetunióbeli átalakulásoktól, hogy éppen az 1988–92 közötti években lelassult, megtorpant a reformok és a külvilág felé való nyitás folyamata. Kína átalakulásával kapcsolatban két alapvető, egyelőre azonban csak nehezen vagy részben megválaszolható kérdés merül fel. Az egyik, amelyik kicsit inkább a múlt felé mutat: miért maradhatott fenn Kínában a kommunista rendszer, miért nem került sor ott is a rendszer összeomlására? A másik kérdés inkább a jövő kilátásait kutatja: Kína gyakorlata megcáfolja-e a kommunista rendszerek reformálhatatlanságáról szóló állítást? Vagyis Kína modelljét fogja-e adni az eddig megismertektől eltérő, életképes kommunista rendszernek? Szocializmus „kínai jellegzetességekkel” Logikailag a reformok feladatai Kínában lényegében azonosak azzal, amivel a volt Szovjetunióban és KeletEurópában szembe kellett nézni: megküzdeni az utasításos tervgazdaság alapproblémáival (az állami tulajdon nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag meghatározott árak, amelyek nem tükrözték a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, rossz elosztási hálózatok stb.). A kérdés tehát az, hogy Kína miért tudta, tudja ezeket eredményesebben kezelni, elkerülni a rendszerváltást? Az egyik – ellentmondásos – tényező a kínai vezetés által is a „katasztrófa tíz éveként” emlegetett „kulturális forradalom” (1966–1976). Ez egyrészt csődközeli helyzetbe juttatta a gazdaságot, másrészt alapvetően kikezdte a rendszer legitimitását. (A hatékonyság csökkenését jelzi, hogy az egységnyi állóeszközre jutó nyereség 1957hez képest közel 50%-kal csökkent. Elhanyagolták a műszaki korszerűsítést, az iparban a berendezéseknek csak 5%-a állt az 1970–80-as évek fordulójának szintjén, 75%-a az 1950–60-as évek színvonalát képviselte. A reálbér 1957-hez képest közel 12%-kal csökkent, a fogyasztás rovására szinte végig nagyon magas szinten tartották a felhalmozási rátát stb. A kínai vezetés tehát a többi országnál előbb, ám szinte elkerülhetetlenül került szembe a változtatás kényszerével: meg kellett erősítenie a párt, a rendszer legitimitását a kínai tömegek előtt. A különböző szocialista rendszerek alapvető azonosságaik mellett lényeges eltéréseket is mutattak. Ezek döntő módon befolyásolták a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. A legszembetűnőbb a termelési szektorok arányának a különbsége: míg Kínában az aktív népesség 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Egy további, a reformidőszak lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Kína számára nagy előnyt és kihasználható húzóerőt jelentett, hogy rendkívül kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró, gazdag és az anyaországhoz kötődő emigrációval rendelkezik. (Az ún. tengerentúli kínaiak gazdagságát és tőkeerejét jelzi, hogy az 1990-es évek elején Malajziában kb. 29%-nyi kínai népesség a nem földalapú magántőke 61%-át birtokolta, Thaiföldön a 10%-nyi 81%-ot, Indonéziában a 3-4% kínai több mint 70%-ot. Ez a háttere annak, hogy a Kínába máig beáramló több száz milliárd dollár működőtőke befektetésnek mintegy 60%-a kínai eredetű.) Nem elhanyagolhatók azok a különbségek sem, amelyek az alapszintű társadalmi szervezetekben, különösen a családi és rokonsági struktúrákban találhatók. (Kínában a szocialista időszak inkább megerősítette a legtöbb családi köteléket, a mezőgazdaság kollektív szervezetei látens módon jórészt a rokonsági kötelékek mentén szerveződtek) A maoista évtizedekben a tervezés, a beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális decentralizációja alakult ki, mint bármely szocialista ország esetében. A kínai gazdaság ezen decentralizációja képezi a kínai reformok működésének egyik fontos strukturális tényezőjét. A kínai vezetés a rendszer fennmaradásával kapcsolatban hivatkozik arra, hogy Kína viszonylag hamar szakított a szovjet típusú gazdaságpolitikával. (Ebben az összefüggésben nagyvonalúan átsiklanak azon tény felett, hogy az ennek jegyében 1958–61 között végrehajtott „nagy ugrás” gazdasági katasztrófához, éhínséghez, legalább 30 2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

millió ember halálához vezetett.) A kínai vezetés és a propaganda természetesen szívesen tulajdonítja a sikereket a vezetők érdemeinek, hangsúlyozva óvatosságukat, rugalmasságukat és alapvető pragmatizmusukat. Ez a megközelítés ugyanakkor nem adhat számot a kudarcokról, és különösen arról nem, hogy a kínai vezetésben sokáig nem volt konszenzus a reformok céljára, ütemére és alkalmazott módszereire vonatkozóan. (Természetesen azon az általános célon túl, hogy a rendszert megerősítsék és Kínát gazdag és erős országgá és világhatalommá tegyék. Az utóbbi célt illetően mindig is egyetértett a mindenkori kínai vezetés Szun Jat-szentől Csang Kaj-seken át Mao Ce-tungig és Teng Hsziao-pingig.) A felsorolt különbségek, egyéb tényezők és sajátosságok mellett, segítenek megmagyarázni a többi szocialista rendszerhez hasonló sors elkerülését. Reformidőszak, 1978–1989 A kínai reformidőszak kezdetét az 1978. decemberi központi bizottsági üléshez kötik. Mao halálát (1976. szeptember 9.) kétéves hatalmi küzdelem követte, melynek során az ortodox maoista erőkkel szemben Teng Hsziao-ping reformelkötelezettségű, a változtatások szükségességét felismerő csoportja került túlsúlyra. Szakítottak a balos politikával, az osztályharc hangsúlyozása helyett a gazdasági fejlesztést helyezték a középpontba, a bezárkózás és önizoláció helyett meghirdették a külvilág felé való nyitást, a bekapcsolódást a világgazdaság vérkeringésébe. A reformfolyamatot a fokozatosság, a vezetés nagyfokú pragmatizmusa jellemezte, amelynek lényegét szemléletesen fejezte ki az „átkelni a folyón, kitapogatva a köveket” metafora. Ez azt jelenti, hogy nem elméleti tételekből, sémákból indultak ki, hanem kísérleteket folytattak, és siker esetén a megoldást általánosan elterjesztették. Esetenként a bevált gyakorlathoz utólag kerestek valamilyen elméleti igazolást, de a legtöbb esetben máig elegendőnek érzik annak kijelentését, hogy megfelel a „kínai színezetű szocializmus” vagy a „szocializmus kínai jellegzetességekkel” építésének. (Emellett nem határozzák meg kielégítően, hogy szerintük mi a szocializmus, sem azt, hogy melyek ezek a kínai jellegzetességek.) A ma általánosan hangoztatott „szocialista piacgazdaság” mint célmegjelölés csak az 1990-es években, több mint egy évtizednyi reform után került megfogalmazásra. A mezőgazdaság átalakítása Az átfogó gazdasági reformokat a mezőgazdaságban indították, ami indokolt és szerencsés lépés volt: az akkor közel egymilliárdos népesség táplálása nemcsak ellátási probléma volt, hanem hatalmi-politikai kérdés is. A parasztság termelési aktivitása, egyéni érdekeltsége felkeltésével ugyanis itt lehetett jelentősebb központi ráfordítások nélkül eredményt elérni. A reformokat megelőző két évtizedben a kollektív, kommunagazdálkodás keretei között a mezőgazdaság teljesítménye nem volt képes lépést tartani a népesség növekedési ütemével, így az ország évente nagy mennyiségű gabona importjára kényszerült. A reformok lényegét az egyéni gazdálkodáshoz való visszatérés képezte: a kommuna földjét felosztották művelésre az egyes parasztgazdaságok között, és a paraszt a kollektívával kötött szerződésben vállalta a kollektívával és az állammal szembeni kötelezettségek teljesítését, miközben teljes felelősséget, ugyanakkor szabadságot nyert az egész termelési folyamat felett. Ezért nevezik ezt családi felelősségi rendszernek. A öld tulajdonjogát azonban nem kapták meg a parasztok, az a kollektíváé maradt. A kötelezettségek teljesítése utáni termékmennyiséggel a paraszt szabadon rendelkezett, felélhette, értékesíthette. A szerződéseket 15 évre (a hosszabb megtérülési tevékenységi területeknél – pl. gyümölcstermesztés, erdészet – 30 évre vagy még hosszabb időre) kötötték, amivel a parasztokat befektetésre kívánták ösztönözni, illetve ezzel is „üzenni”: ez nem ideiglenes, hanem hosszú távra tervezett politika. Bár a termelés eszközei nem változtak, a munkát továbbra is ugyanazokkal a kezdetleges eszközökkel végezték, az egyéni érdekeltség érvényesítése gyors és látványos eredményeket hozott. Mind a hozamok, mind a termelékenység ugrásszerűen emelkedett. Míg az 1978-at megelőző 26 évben a mezőgazdaság teljesítménye évi 2,6%-kal nőtt, 1978 és 1987 között évi 6,5%-kal. Az étkezésben alapvető szerepet játszó gabonafélék megtermelt mennyisége az 1978. évi 305 millió tonnáról 1984-re 407 millióra növekedett, ráadásul kisebb vetésterületen. A növénytermesztésen kívül gyors fejlődésnek indult az állattenyésztés, halászat, erdészet és a különböző melléktevékenységek. Gyorsan növekedett mindezek következtében a parasztok jövedelme, falun valóságos „fogyasztói forradalom” bontakozott ki. A parasztok jobban kezdtek táplálkozni, ruházkodni, tartós fogyasztási cikkeket és termelőeszközöket vásároltak, és rengeteg új ház épült. A teljesítményt, a hatékonyságot és érdekeltséget középpontba állító termelési felelősségi rendszer azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy falun rendkívül nagy arányú, 30–50%-os a munkaerő-felesleg. Ennek a hatalmas tömegnek a városokba áramlását a politikai vezetés szerette volna elkerülni, és „a földet hagyjátok el, ne a falut” jelszó jegyében a helybeni foglalkoztatást szorgalmazta. Százezer számra jöttek létre a falusi és mezővárosi 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ipari, építőipari, szolgáltató, szállító vállalatok, sok millió embernek nyújtva foglalkoztatást és jövedelmet. (Mára mintegy 130 millió főnek.) Az 1980-as években ez vált az egész kínai gazdaság legdinamikusabban fejlődő szektorává, bruttó teljesítményértéke már 1987-ben meghaladta a mezőgazdasági teljesítmény értékének 50%-át. Az 1980-as évek második felében azonban a mezőgazdaság dinamikus fejlődése megtorpant, az 1990-es évek elején pedig válságjelenségek mutatkoztak. Ebben számos ok játszott szerepet: az állami beruházás a szektorban drasztikusan visszaesett, szélesre nyílt az árolló, túlzott helyi adóztatás, a káderek visszaélései és nem utolsósorban az, hogy a parasztok nem kapták meg a föld tulajdonjogát. 1992–93-ban tucatnyi tartományban került sor nagyméretű parasztmegmozdulásra. A kritikus helyzet okainak egy részét az 1990-es években sikerült korrigálni, de a mezőgazdaság továbbra is az egyik legproblematikusabb és legtörékenyebb szektor maradt. A falusi változások nagy társadalmi mozgásokkal, átalakulásokkal jártak együtt. A falu életében új hatalmi szereplőként megjelentek az újgazdagok, újjáéledtek a klánok, teljesen új foglalkozási ágak tűntek fel, megnőtt a társadalmi mobilitás. Különösen a tengerparti tartományokban, de a belső területeken is jórészt megszűnt a világtól való elzártság, a rádió, a tévé, az utazások révén az emberek egyre tájékozottabbak lesznek. Városi reformok A mezőgazdaságon kívül az átfogó reformok a gazdasági élet valamennyi területét érintették A szélesebb értelemben említhető városi reformok csak némi késéssel, az 1980-as évek közepén indultak. A kínai ipar 1952 és 1983 között imponáló, évi 9,8%-os növekedést mutatott, de egészében a termelékenység, hatékonyság, az ösztönzési rendszerek számos problémával küzdöttek, mivel az ipari struktúrát a szovjet rendszer után modellezték. A központosított tervgazdálkodás viszonyai közepette az állami vállalatok a felülről kapott tervek végrehajtói voltak, nyereségük teljes befizetésére voltak kötelezve, beruházásaikat, bér- és egyéb kiadásaikat, esetleges veszteségeiket a költségvetés fedezte. Ezt kiegészítette a központosított anyagellátás és munkaerőelosztás. A vállalatok így gazdálkodásukat tekintve az irányító szervek függelékeivé váltak és teljesen felelőtlen helyzetbe kerültek. Bár az átfogóbb vállalati reformok csak 1984-től indultak, a reform gyakorlatának megfelelően már 1978–79-től kiterjedt kísérleteket folytattak. Ezek az anyagi ösztönzés – a maói időszak elítélt módszere – érvényesítését jelentették profitmegtartási, majd profitadózás és különböző premizálási lehetőségek formájában. A reform a vállalatokat önálló, piaci körülmények között működő, a kormányzati beavatkozástól független gazdasági egységgé kívánta alakítani, amelyek felelősek nyereségükért vagy veszteségükért. Célul tűzték ki és elkezdték az árellenőrzés fokozatos megszüntetését, ami viszont inflációs jelenségekhez vezetett. Viszonylag széles teret nyitottak a magánvállalkozásoknak (1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magántulajdont), így egy gyorsan bővülő magánszektor jött létre, egyre komolyabb versenyt támasztva az állami vállalatoknak. Gazdasági nyitás Gazdasági, társadalmi hatásait tekintve a reformokkal azonos jelentőségű volt a nyitási politika, az ismételt bekapcsolódás a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe. Gyors ütemben nőtt Kína külkereskedelmi forgalma, változott exportjának és importjának struktúrája. (Az 1980-as években fontos bevételi forrás volt a fegyvereladás is.) Számos intézkedést tettek a külföldi működőtőke minél nagyobb arányú bevonására: különleges gazdasági övezeteket hoztak létre, tengerparti városokat, területeket nyitottak meg, új törvényeket hoztak. Az 1990-es évek elejéig azonban nem sikerült számottevő külföldi működőtőkét vonzani. Nem tudták megvalósítani azt az elképzelést sem, hogy a nyitás folyamatát ne kísérje a nyugati hatások, eszmék, ideológiák beáramlása, ezért vissza-visszatérő kampányokat indítottak a „burzsoá liberalizmus” és a „szellemi szennyeződés” ellen. A reformok lefékeződése, 1989–1992 Az 1980-as évek végére komoly feszültségek és válságjelenségek jelentkeztek a reformálódó új, és a még vele együtt élő régi gazdasági, társadalmi viszonyok közötti ellentmondások nyomán. Az infláció megugrott, óriási méreteket öltött a korrupció, a hivatalnoki nyerészkedés, a társadalom tűrőképességét erősen próbára tevő mértékben megnőttek a jövedelemkülönbségek. Széles tömegek rohamosan vesztették el hitüket a kommunista eszmékben. A feszültségekre legérzékenyebben az értelmiség, a diákság reagált, amely már az 1980-as években is többször petíciókkal, tüntetésekkel adta jelét elégedetlenségének. Különösen ezekre a rétegekre voltak hatással a kommunista világban tapasztalható változások (peresztrojka, glasznoszty). Ráadásul 1989-ben számos történelmi esemény kerek évfordulója is volt: a nagy francia forradalomé, az 1919. évi kínai „május 4.” mozgalomé és a forradalom győzelme 1949-ben. Ezen tényezők együttesen vezettek 1989 tavaszán a diákok és


értelmiségiek demokratikus megmozdulásához (a reformok megállítására törekvő konzervatív erők ellen is tiltakozva), amely a június 4-ei Tienanmen téri mészárlásba torkollt. A hivatalosan máig ellenforradalmi lázadásnak minősített megmozdulás kizárólag városi jelenség volt, a kínai társadalom elenyésző kisebbségét érintette. Jelentős társadalmi visszhangja ellenére leszögezhetjük, hogy Kína nem állt egy rendszerváltás küszöbén, a véres leszámolás nem ennek veszélyét hárította el. Kínát – viszonylag rövid ideig életben tartott – szankciókkal sújtották, a reformok üteme a jelentős konzervatív nyomás hatására is lefékeződött. A reformok visszavonására azonban nem került sor. Már akkor világossá vált, hogy a kínai vezetés kényszerpályára került: hatalma fokozódó mértékben a gazdasági prosperitáshoz kötődik, ehhez pedig a reformok és a nyitási politika folytatására volt szükség. A reformok 1992-től vettek újabb lendületet, amikor – a szocialista rendszerek összeomlása által is ösztönözve – Teng Hsziao-ping a reformpolitika minél gyorsabb ütemű folytatását ígérte. Kijelentette, hogy a piacgazdaság nem egyenlő a kapitalizmussal, sôt a kapitalista módszerek bátor alkalmazására szólította fel népét. A reformerők új lendületre kaptak, a gazdaság fejlődése meglódult és a fejleményeknek a külvilág is bizalmat szavazott, többek között azzal, hogy 1992-ben több működőtőke áramlott az országba, mint a megelőző időszakban összesen. Reformálható rendszer? Az ország mára óriási változásokon ment át nemcsak a gazdaság teljesítményét, hanem az emberek gondolkodását, magatartását tekintve is. A legkevesebb változás a politikai rendszer területén következett be: a kezdettől fogva hangoztatott politikai reformok messze elmaradtak a gazdaságiak mögött. A gazdaság jelentős része már piacgazdasági, lényegében kapitalista elvek szerint működik – autoritárius irányítás mellett. Amíg a gazdaság prosperál, az emberek nem foglalkoznak a politikával (a vezetés szinte sugallja is az apolitikus magatartást), és a vezetés feltételezi, hogy támogatni fogják a „szocializmust”. Nemcsak az ideológia szerepe értékelődött le, hanem a szocializmusba, a marxizmus-leninizmusba vetett hit is megrendült. (Ennek ellensúlyozására alkalmazza a vezetés egyre intenzívebben a nacionalizmust.) A változások érzékeltetésére egy példa: Teng Hsziao-ping 1986-ban még úgy vélte, hogy a reformok során egyesek ugyan előbb gazdagodnak meg, mások később, de milliomossá nem válnak a szocialista rendszerben. (Ehhez képest ma már valószínűleg ezrekben mérhető a kínai dollármilliomosok száma) Csiang Cö-min pártfőtitkár 2001. július 1-jén, a párt megalapításának évfordulóján már azt jelentette be – szentesítve a már időnkénti gyakorlatot –, hogy „egyéni vállalkozók” (valójában tőkések) is felvehetők a pártba. A kommunista rendszer(ek) reformálhatóságát, a kínai rendszer sorsát, fejlődési perspektíváját illetően néhányan a reformokat pesszimistán ítélik meg, és azt állítják, hogy az igazi nehéz, nagy feladatok (az állami vállalatok problémái, a gazdasági struktúra átalakítása, foglalkoztatás stb.) még hátravannak. A túlnyomó többség inkább arra utal, hogy Kína jó úton halad és egyre inkább felesleges és kiüresedett díszítő elemmé válik a piacgazdaság elé illesztett szocialista jelző. Optimális esetben Kína azonos utat járhat be gazdaságilag, mint sikeres szomszédjai, a „kis tigrisek”. (Azok is jórészt autoritárius politikai hatalom mellett érték el eredményeiket, és egy fejlődési szakasz után következett be bizonyos demokratizálódás.) Kínában is a folyamat kísérője lehet a párt hatalmának leépülése, egy – ázsiai sajátosságokkal rendelkező – demokratikusabb rendszer létrejötte. Vagyis Kína sem szolgál példaként a szocialista rendszer reformálhatóságára, hanem – kedvező esetben – a folyamat elvezethet a rendszer lassú, békés átalakulásához.

2. Képek






1. Kronológia (Kína, 1978-2001) FARKAS Ildikó Kronológia 1976. szeptember 9. Meghal Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt KB elnöke. A kialakuló hatalmi harc győztese Hua Kuo-feng, ő lesz a KB elnöke és a miniszterelnök. Kinevezése után államcsínykísérlet vádjával letartóztatják az ún. négyek bandáját, a kulturális forradalom négy legfőbb vezetőjét, köztük Mao özvegyét. 1979. január 1. Kína és az Amerikai Egyesült Államok felveszik a diplomáciai kapcsolatokat. 1979. április 3. A kínai kormány bejelenti, hogy nem hosszabbítja meg az 1950-ben aláírt, 1980-ban lejáró szovjet–kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1981. december 1. A Kínai Országos Népi Gyűlésen Csao Ce-jang kormányfő bejelenti a gazdasági élet újjászervezésére vonatkozó 10 elvet. (1. A mezőgazdaság gyors ütemű fejlesztése. 2. A fogyasztási cikkeket gyártó iparágakat gyorsabban fejlesztik, mint a nehézipart. 3. Az olajat a vegyipar dolgozza fel, vagy exportálják, tüzelőanyagként a nagymennyiségű szenet használják fel. 4. A közlekedési hálózat modernizálása. 5. Új üzemek építése helyett a régieket kell modernizálni. 6. Pénzügyi fegyelem. 7. A külkereskedelem fejlesztése. 8. A tervezés és a piaci szabadság összekapcsolása. 9. A nevelés reformja, fő hangsúllyal a szakmai képzésen. 10. Az életszínvonal gyors emelése.) 1986. december 5. E naptól diáktüntetések zajlanak több vidéki városban és Pekingben. (Diákképviselők demokratikus választásáért, illetve a sajtószabadságért.) A hatóságok eleinte nem avatkoznak be, csak a december 19–20-i sanghaji, több tízezres, általános demokratizálást követelő tüntetés után tiltják be a megmozdulásokat, amelyek azonban tovább folytatódnak. 1989. május 15–18. Gorbacsov személyében 1959 óta először látogat a legmagasabb szintű szovjet vezető Kínába. Gorbacsov bejelenti, hogy csökkentik a szovjet–kínai határon állomásozó szovjet csapatok létszámát. 1989. május 17. A 40 évvel azelőtti kommunista hatalomátvétel óta a legnagyobb, mintegy egymillió fős kormányellenes tüntetés zajlik Pekingben. A kínai vezetés megoszlott a tüntetésekkel kapcsolatban: a kompromisszumra hajlók és a kemény fellépést követelők vitájában az utóbbiak kerekedtek felül. 1989. május 20. Bevezetik a rendkívüli állapotot, mozgósítják a hadsereget. 1989. június 4. A pekingi Tienanmen (Mennyei Béke) téren a legnagyobb befolyású kínai politikai vezető, Teng Hsziao-ping parancsára tankok és katonai szállító járművek rohanják meg a mintegy 100 ezer főnyi ülősztrájkoló, főleg diákokból álló tömeget. A halálos áldozatok számát 3600-ra, a sebesültekét 60 ezerre becsülik. A vérfürdőt követően mintegy 120 ezer embert tartóztatnak le, egyes források szerint augusztus elejéig 34 kivégzésre kerül sor. 1989. június 24. Leváltják posztjáról a KKP főtitkárát, Csao Ce-jangot, aki március elején tárgyalt a tüntető diákok képviselőivel. 1993. március 9. A Kínai Országos Népi Gyűlés alkotmánymódosítást fogad el. Az alkotmány továbbra is a marxizmus-leninizmus és Mao Ce-tung eszméit tartja irányadónak. Gazdasági célként a szocialista piacgazdaság megteremtését jelöli meg, de nem használja a tervgazdálkodás fogalmát. 1997. február 19. Meghal Teng Hsziao-ping, a kínai reformok kezdeményezője.


1. Átalakulás Mongóliában KOVÁCS ATTILA ENDRE Átalakulás Mongóliában 1986–1992 Mongólia, a Szovjetunióhoz hasonlóan, 1986-ban a reformok útjára lépett. A Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka Mongóliában öörølên baiguulalt(átalakítás) néven jelent meg. A reformfolyamat a gazdaság átalakítására vonatkozott, társadalmi-politikai változások elérése még távlati célként sem szerepelt. (Igaz, megfigyelhető némi politikai tisztogatás a központi bizottságban, a régi, cedenbali* időkből maradt, reformokra képtelen kádereket fokozatosan lecserélték, nyugdíjazták, helyükre Batmönx** emberei kerültek). A mongol rendszerváltás fontos pillére volt a nyíltság (il tod) is, ami az átalakítás kiváltotta társadalmi feszültségek levezetését, a reformok felgyorsítását kívánta elérni. Hatására hamarosan néhány bátrabb és a reformok iránt jobban elkötelezett politikus a szocializmus gazdaságának bírálatát is megkockáztatta. A későbbiekben ezt nyíltabban folytatták, mivel szovjet részről nem volt semmilyen negatív visszhang. A bírálatokban K. Jardiixan*** járt az élen, aki először mondta ki, hogy az új cél a demokrácia építése (1988. december). Külpolitika A Szovjetunió, megváltozott Ázsia-politikája eredményeként, fokozatosan kivonult Mongóliából mind politikailag, katonailag, mind gazdaságilag. M. Gorbacsov vlagyivosztoki beszédében (1986. július) bejelentette a szovjet csapatok részleges kivonását Mongóliából. Ez a szovjet–kínai viszony normalizálásához vezetett, ugyanakkor a mongolok Kínától való évszázados félelmeit élesztette újjá. Mongólia ezért, alig két héttel Gorbacsov bejelentése után, felvette a kapcsolatot az amerikai diplomatákkal. 1987. január 27-én a két ország diplomáciai kapcsolatot létesített. Ezzel párhuzamosan a kínai–mongol viszony javulása is megkezdődött. 1989re Mongólia rendezte kapcsolatait Kínával, illetve a nem szocialista világ több országával is. Gazdaság A mongol gazdaság a szovjet gazdaság függvénye, annak kiszolgálója volt. Mongólia adta a nyersanyagot, a Szovjetunió a technológiát, a felszerelést és a szakembereket. Mongóliában az iparosítási erőfeszítések ellenére továbbra is az állattenyésztés tette ki a gazdaság legnagyobb hányadát. Az állatállomány száma azonban stagnált az 1970-es évek végétől kezdve. (Ennek oka többnyire a rossz szervezés, az állatbetegségek és a szabadban tartott állatállományt megtizedelő rendkívül hideg tél volt.) A mezőgazdasági termelés háromnegyedét kitevő állattenyésztés nemcsak az ország ellátásához nélkülözhetetlen, hanem fontos eleme volt a külkereskedelemnek is, a bőr- és nemezcikkek exportja révén. Mongólia gazdasága teljes egészében a KGST-től függött, nemcsak az iparcikkek tekintetében, hanem az élelmiszer-behozatal terén is. Az ország külkereskedelmének 92%-át KGST-országokkal bonyolította le, ebből több mint 80%-ot a Szovjetunióval. A gazdaság átalakítása, szovjet mintára, a túlközpontosított szocialista gazdaság decentralizálásával kezdődött (1986. január). Harcot hirdettek a korrupció és a túlburjánzott bürokratizmus ellen. A reformintézkedések csak a párt felső vezetésének erős ösztökélésére indultak el. A tervezett intézkedések azonban nem hozták meg a kívánt eredményeket. Elsősorban azért nem, mert a reformok túl későn kezdődtek el. Másodsorban, azok végrehajtása csak részben történt meg. A politikai ellenzék szervezkedése A gazdaság átalakítását célzó reformok sikertelensége és a nyíltság eredményeként a társadalmi feszültség tovább nőtt az 1980-as években már komoly gazdasági nehézségekkel küzdő Mongóliában. 1988-ban részben a már említett társadalmi elégedetlenség miatt, részben a Kelet-Európában elindult változások hatására titokban létrejöttek az első „másként gondolkodó” csoportok, amelyek egymástól elszigetelten tevékenykedtek. Ezek vezetői a Kelet-Európát megjárt, az ottani változásokat megtapasztalt fiatal értelmiségiek közül kerültek ki.


1989 decemberében a Mongol Értelmiségiek 2. Országos Konferenciáján megalakult az első ellenzéki csoport, a Mongol Demokrata Szövetség (MDSZ). Az alakuló gyűlésen kidolgoztak egy, a politikai reformok felgyorsítását szolgáló programot. December 10-én, az első tömeggyűlésen kb. 200 résztvevő előtt felolvasták tizenhárom pontos követelésüket, amit az „egypárt”, a Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) KB-nak és a Nagy Népi Hurál (NNH), azaz a küldöttgyűlés soron következő, nyolcadik ülésszakára is eljuttattak. A hatalom 1990 januárjáig megpróbálta figyelmen kívül hagyni a történteket. A hallgatás oka a vezetésen belüli hatalmi megosztottság volt. Az MNFP KB-ban ugyanis két csoport létezett: az egyik a főtitkár, Batmönx vezette mérsékelt, a másik Namsrai, az NNH helyettes vezetője, az MNFP KB titkára és a PB tagjavezette csoport a keményvonalas, az erőszakos fellépést támogatta. A politikai életben többnyire a Batmönx vezette csoport dominált, ami az események békés megoldásához nagyban hozzájárult. A kezdetben csak egy csoportot jelentő, demokratikus változásokat követelő mozgalom kiszélesedett és az MDSZ mellett megalakult decemberben a Szociáldemokrata Mozgalom, 1990 februárjában az Új Haladás Mozgalom, és mindennapossá váltak a békés demonstrációk. 1989 decemberében még csak pár száz, 1990 januárjában pár ezres, februárban pár tízezres, márciusban már százezres tömeg vett részt az ellenzék demonstrációin, s az MDSZ-ből 1990 februárjában létrejött az első ellenzéki párt, a Mongol Demokrata Párt. A mongol ellenzéki csoportok február végén megállapodást írtak alá, amelyben közös fellépést határoztak el a demokratikus folyamatok felgyorsítása érdekében. Eközben az MNFP és annak ifjúsági szervezetén belül is megalakult a reformok felgyorsítását követelők csoportja. Sztrájkok, tüntetések 1990. március elején a felfokozott, várakozásokkal teli hangulatba robbant be a mongol adósságot bejelentő Izvesztyija cikk (az orosz napilap közzétette a Szovjetuniónak tartozó országok listáját, amelyen Mongólia 10 milliárd rubel tartozással szerepelt), ami újabb lökést adott a demokratikus mozgalomnak. Tömegtüntetésekre került sor, háttérbe szorítva most már minden ideológiai különbséget, egyesítve a mongol társadalmat. Március 4-én a négy ellenzéki erô közös gyűlést szervezett és petícióban követelte az MNFP KB lemondását, a párt és a kormányzó hatalom különválasztását, a párt rendkívüli gyűlésének összehívását, az Ideiglenes Hurál három hónapon belüli felállítását, s azt, hogy ebben az ellenzéki erők egyenlő jogokkal vehessenek részt. A tüntetők a kormánynak három nap határidőt adtak a válaszadásra, amit az nem tartott be. A tiltakozás március 7-én reggel az MDSZ tíz képviselőjének a Szühebátor téri (Ulánbátor) éhségsztrájkjával kezdődött, de hamarosan több ezres tömeg gyűlt a térre, szolidaritását kifejezve. A következő nap (március 8-án) a minisztertanács elnöke, D. Sodnom és helyettese, Byambasüren a négy ellenzéki erô képviselőivel kerekasztal-megbeszélést kezdett, amit a televízió és a rádió egyenes adásban közvetített. Ugyanebben az időben 15 közgazdász és jogász (az MNFP belső ellenzékének tagjai) nyílt levelet írt a párt vezetőségének a párt központi lapjában, az Ünenben, követelték a helyzet békés rendezését, az ellenzékkel történő kiegyezést, a párt KB azonnali lemondását. Eközben gyűléseket, sztrájkokat szerveztek számos megyeszékhelyen is. Az ország egyes gyáraiban figyelmeztető munkabeszüntetésekkel fejezték ki a fővárosi tüntetők iránti rokonszenvüket. Politikai demokratizálódás Március 9-én este a tárgyalások eredményeként megszületett a megállapodás, elfogadva a követeléseket. A KBn belül a kisebbségben lévő konzervatív káderek ismét megpróbálták az eseményeket karhatalmi beavatkozással megállítani, de a reformokat elindító Batmönxés támogatói elutasították ezt. Március 12–14. között tartották az MNFP soron következő ülését, amelyen a főtitkár és a KB valamennyi tagja lemondott. A gyűlésen határozatot hoztak az alkotmány 82., a párt vezető szerepét kimondó cikkelyének törléséről; kizárták Cedenbált a pártból; az 1960-as években nacionalizmus és a párt bomlasztása ürügyével elítélteket rehabilitálták, és 1990. április 10-re kiírták a párt rendkívüli kongresszusát.


Március 21-én tartották a Nagy Népi Hurál (NNH) 8. ülésszakát, ahol a vezetőséget leváltották. Az ülésen törvényt alkottak a parlamenti választásról, a külföldi beruházásokról, illetve határozatot hoztak a törvényhozásban és az államvezetésben tapasztalható törvénysértések kivizsgálásáról. Az ülésen az ellenzéki tömörülések képviselői megfigyelőként részt vehettek. Május 12-én tartották az NNH soron következő ülését, ahol elfogadták a párttörvényt, az elnöki rendszer bevezetését, és július végére kiírták a választásokat. Többpárti demokrácia Mongóliában 1990. július 29-én tartották az első többpárti, demokratikus választásokat, ahol az NNH 430 képviselőhelyéért hat párt 2400 jelöltje szállt versenybe. A képviselői helyek 84%-át az MNFP jelöltjei nyerték el, második helyen, messze lemaradva, az MDP jelöltjei 3,8% követték. Az Országos Kis Hurál (KH), a kétkamarás parlament állandóan működő szervezetének 53 helye az MNFP és az ellenzék tagjai között 62 : 38%-os arányban oszlott meg. A választási eredmények ellenére az MNFP vezetője, G. Oøirbat bejelentette, hogy pártja abszolút többsége ellenére az ellenzék vezetőivel közösen tervezi a kormányzást. Az újonnan választott Nagy Népi Hurál szeptember 3-án tartotta első ülését, ahol P.Oøirbatot választották Mongólia elnökévé. A Kis Hurál* első ülése szeptember 13-án kezdődött. Ezen megszervezték a kormányt, a minisztériumok számát 11-re csökkentették. A KH feladata a demokratikus állam, társadalmi és gazdasági átalakulás törvényi kereteinek megalkotása (elsősorban az új alkotmány megszövegezése) és az ellenőrző hatalom gyakorlása volt. Privatizáció, gazdasági reform 1991-ben megújították a polgári jogot, engedélyezték a magánvagyont, törvényt alkottak az állami adóról, a privatizációról, a termelőszövetkezetekről és a bankokról. Megkezdték a privatizációt a „kis privatizációval”, ami a kisvállalatok és az állatállomány privatizációját jelentette. (Ennek során 1992-ig az állatállomány 54,6%át, 1996-ra 98%-át privatizálták.) 1992-ben indult a „nagy privatizáció” a nagyvállalatok magánosítása, de a mai napig nem történt jelentős lépés ennek megvalósítására. 1991-ben megkezdték az árliberalizációt. A szovjet kivonulás és a vitatott államadósság miatt megszűntek a Mongóliának nyújtott gazdasági segélyek, tőzsdespekulációkon az ország elvesztette valutatartalékának nagy részét, miközben a szovjet–mongol kereskedelemben áttértek a dollár alapú elszámolásra. A KGST megszűntével a mongol termékek elvesztették piacukat, az áruhiány miatt be kellett vezetni a jegyrendszert, a munkanélküliség aránya elérte városokban az 50%-ot, s az infláció 325%-ra ugrott. Új alkotmány 1992. január 13-án a Nagy Népi Hurál elfogadta az új alkotmányt. Ebben a Mongol Népköztársaság nevét Mongóliára módosították, egykamarás, 76 tagú parlamentet hoztak létre, és megerősítették az elnöki rendszert. 1992. április 23-án az MDP (Mongol Demokrata Párt), az MNHP (Mongol Nemzeti Haladás Pártja) és az MZP (Mongol Zöld Párt) választási szövetséget kötött. 1992 júniusában tartották a második demokratikus választásokat a módosított választási rendszer alapján. A választópolgárok 95,6%-a vett részt a szavazáson. Az MNFP 70 helyet szerzett meg a 76 tagú parlamentben, a fennmaradó 6 hely az ellenzék jelöltjei és a függetlenek között oszlott meg. (A parlamenti helyek többségi elv szerinti eloszlása azonban nem tükrözi az ellenzéki pártok támogatottságának arányát, mivel az MNFP csak a szavazatok 56,9%-t szerezte meg, a többit az ellenzék különböző pártjai.) * A mongol rendszerváltás fontos előzménye volt, hogy Mongólia külső nyomásra – a Szovjetunió ösztönzésére – 1984-ben leváltotta régi vezetőjét, Cedenbált,és helyére egy nyitottabb, önállóan cselekedni képes mongol vezetőt, Batmönxöt tette, aki nekilátott a gorbacsovireformok mongóliai változatának. A mongol politika irányítói sem látták azonban előre, hogy az elindított gazdasági változtatások nem állnak meg az eredetileg kijelölt célnál – a szocialista gazdasági rendszer hatékonyabbá tételénél –, hiszen azok csakis a politikai rendszer megváltoztatásával együtt érhetnek el eredményt.


Fontos periódusa a mongol történelemnek ez, mert a többpárti választási rendszer bevezetését, és így a demokrácia alapjainak letételét eredményezte Mongólia számára. Az 1990-es évek elején Mongólia megtette a kezdeti lépéseket a piacgazdaságra való áttérésre is. A meghozott intézkedések kiváltotta gazdasági nehézségek csak 1994-től kezdve mérséklődtek. * Jumjaagin Cedenbal (1916–1991) 1952-től 1984- ig volt Mongólia sztálinista típusú párt- és állami vezetője. ** Jambiin Batmönx (1926–) 1984-ben lett az MNFP főtitkára. Ő indította el a mongol reformfolyamatot. 1990 márciusában lemondott. *** Jardiixan az MNFP KB Szociológiai Kutatóintézetének osztályvezetője, a párton belüli ellenzék vezetője volt.

2. Képek







1. A kiigazítások kora Kubában BORHIDI KATINKA A „kiigazítások” kora Kubában 1989–2000 Köztudott, hogy a kubai gazdaság Achilles-sarka az energiahordozók hiánya. A különben természeti adottságokban igen kedvező szigetországnak szene egyáltalán nincs, kőolajkincse pedig a nemzeti szükséglet 10%-át sem fedezi. Az energiahordozók hiányát évtizedekig a szovjet kőolajszállítmányok pótolták. A Szovjetunió gazdasági összeomlása után azonban az évi 35 millió tonnás szovjet olajszállítmány 1990-re alig 4 millió tonnára esett vissza. (A Mexikói-öböl gazdag olajmezői ugyan Kuba oldaláról is megcsapolhatók lennének, de ehhez igen költséges tengeri furások kellenének, ám ennek kiadásait az amúgy is komoly gazdasági gondokkal küzdő ország költségvetése nem tudta vállalni.) Gazdasági összeomlás Kínálkozott volna egy lehetőség a szigetország számára, hogy üzemanyaghiányán saját erejéből enyhítsen, nevezetesen a brazil modell alkalmazása: a cukortermelés nehezen értékesíthető többletét motorhajtásra alkalmas alkohollá alakítsák át, és üzemanyagként használják fel. Ezt a lehetőséget azonban a kubai gazdasági szakemberek elvetették. Az égető üzemanyaghiány miatt 1993-ban Kubában megbénult a közlekedés, a szállítás, az elektromos árammal működtetett gyárakban leálltak a gépek. Ekkor vált szállóigévé a havannai sofőr mondása: „Rummal is megy a busz!” – csak jóval lassabban. De a kombájnok és a kamionok számára már kevés volt a rum is. A cukornádaratást ismét kézi erővel kellett végezni és az ültetvényekről igásállatok vontatták be a termést a gyárba, a leszüretelt gyümölcs és zöldség pedig a ládákban rothadt meg, még mielőtt elszállíthatták volna. További súlyos gond volt, hogy Kuba exporttevékenységének 70%-a irányult a Szovjetunióba és további 15%-a a KGST-országokba, így ezek összeomlása a legnagyobb cukorsziget számára a piac katasztrofális beszűkülését és ezzel egyetemben az exportfüggő kis ország komoly gazdasági válságát vetítette előre. Ráadásul Kuba nemcsak kőolajban kapott meghatározó fontosságú gazdasági támogatást a cukorért cserébe, hanem még 3 milliárd dollár értékű, készpénzben nyújtott gazdasági segélyt is. A helyzetet súlyosbította a nagymértékű cserearány-romlás is. Mindezek hatására 1989 és 1994 között elmélyült Kuba gazdasági válsága, nemzeti összterméke a 35%-ára esett vissza 1989 és 1993 között. A KGST megszűnése (1991) nemcsak benzin-, hanem alkatrészhiányt is eredményezett, ami számos ipari létesítmény bezárásához és a nemzeti össztermék további csökkenéséhez vezetett. A helyzetet rendkívüli mértékben súlyosbította az amerikai embargó is, ami megakadályozta Kuba pénzpiaci csatlakozását és a nemzetközi áruforgalomba való bekapcsolódását. 1994-ben az állami szférában dolgozók 14 havi fizetése mögött már nem volt árufedezet. A pénzkibocsátást felére csökkentették és az árszínvonalat állandó szinten tartották az infláció megfékezésére, a többlet-vásárlóerő pedig az informális szektorba áramlott. (Az informális szektorba főleg az idegenforgalmi szolgáltatás s a hozzákapcsolódó egyéb tevékenységek értendők, de ide tartozott a lopás, az orgazdaság és a valutaüzérkedés is.) A többlet-vásárlóerő kiáramlása gerjesztette az árakat, ugyanakkor serkentőleg is hatott a kereskedelemre. Ez természetesen a reáljövedelmek inflációjához vezetett, s különösen a legálisan foglalkoztatottak bérét és megélhetését sújtotta, míg az informális szektor számára búsás nyereséget hozott. Ekkor egy dollár 100 sőt 120 pesót is ért, míg a havi átlagkereset mindössze 200 pesó volt. Ezt a válságállapotot csak a mezőgazdasági termékek piacának megnyitása tudta feloldani, ami több korábbi sikertelen kísérlet után 1994 októberében következett be. A piac hirtelen bővülése a nemzeti valuta rohamos megerősödését vonta maga után: 40 pesóra esett vissza a dollár árfolyama. De nemcsak a valuta, hanem a jegy nélkül kapható élelmiszerek ára is mérséklődött. Az élelmezési szektor fellendülése minden tekintetben követendő példának bizonyult. A külföldi tőke gazdaságélénkítő szerepe Kuba már az 1980-as évek elejétől igyekezett enyhíteni a szorító gazdasági helyzeten, aminek eszközeként az egykor virágzó turizmus fellendítése látszott a legalkalmasabbnak. 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Felújították Havanna régi szállodáit és kanadai tőkével két új hotel is épült a tengeri homokjáról legendás hírű Varaderoban. A kubai vezetést azonban zavarta, hogy a külföldi turisták ezrei szembesülnek a kubai lakosság – nagy erőfeszítéssel leplezni kívánt – egyre nyilvánvalóbb nyomorával. Ekkor született meg a Kuba körül elhelyezkedő kis szigetek, a cayok turistaparadicsommá fejlesztésének ötlete. 1987-ben már teljes kapacitással működött Cayo Largo és fejlesztés alatt állt Orientében Cayo Saetía. 1995-től újabb nagyarányú fejlesztésen ment keresztül a szállodaipar. A nagy összegű beruházások jelentősen megnövelték a sziget turisztikai vonzerejét. 1980 és 2000 között az ország látogatottsága megharmincszorozódott: 70 ezerről 2-2,2 millióra nőtt a turisták száma. A turizmus mellett a stratégiai iparágak – a telekommunikáció, a szállítás és a cukorgyártás – is nagyarányú tőkeberuházásokhoz jutottak. Már nemcsak a kanadai, hanem a nyugat-európai, japán és ausztrál tőke is áramlott az országba, sőt szerényebb beruházásokkal Mexikó, Kolumbia és Chile is bekapcsolódott Kuba gazdasági életébe. A külföldi tőkéről szóló 1995. évi törvény hatására 1998-ban már 360 vegyes vállalatot tartottak nyilván, de jelen voltak a nemzetközi társaságok és a teljesen külföldi tulajdonú cégek is. A privát szektorban a nagyvállalatok mellett egyéni és családi vállalkozások is megjelentek. Az előbbi elsősorban a kiskereskedelemben, az utóbbi pedig a vendéglátóiparban nyert egyre nagyobb teret. Csak az oktatás és az egészségügy maradt meg kizárólagos állami tulajdonban, hogy fenntarthassák azok ingyenességét. A külföldi tőkebefektetések nyomán fellendülő termelés maga után vonta a GDP növekedését, ami a pesó további erősödéséhez vezetett. A gazdasági növekedés mutatója jelentősen javult: az 1995. évi 1%-ról 2000 júniusára 7,7%-ra emelkedett. Engedmények, kivándorlás, demokratizálódás Az 1990-es évek elején a kubai vezetés igent mondott a gazdasági szerkezetváltásra, ellenben elutasította a politikai rendszerváltozást. Igaz, ideológiai téren történtek engedmények. 1985-ben a „legfőbb vezér”, Fidel Castro, a vele készített riportkötetben kívánatosnak nevezte a keresztények közéleti szerepvállalását. A kötet hatására egy év alatt háromszor annyi felnőtt-keresztségre került sor a fővárosban, mint korábban az egész ország területén. A Vatikán azonnal válaszolt a vallás gyakorlásának engedélyezésére: 4 új főpapot nevezett ki a pápa Kubába, hogy minden idők leghatékonyabb missziója vehesse kezdetét a szigetországban. Az egyház legalizálása nyomán került sor a bezárt és elhanyagolt kegyhelyek felújítására. 1991-ben újra megnyílt a közel 400 éves havannai katedrális (a világörökség része) és Kuba készült a pápalátogatásra. A gazdasági válság kivándorlási hullámot gerjesztett. Több mint egymillió személy vándorolt ki az USA-ba. Őket a rezsim természetesen ellenforradalmároknak – helyi szóhasználattal „gusanóknak”, azaz férgeknek – bélyegezte, akikkel tilos volt kapcsolatot tartania bárkinek. Ez a hivatalos álláspont 1994-re megváltozott és a lassan beinduló külföldi beruházások hatására Kuba felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokban élő kubai emigráns kolóniákkal. Most már évente tartanak találkozókat, habár a gazdasági kapcsolatok létesítését az amerikai bojkott még mindig lehetetlenné teszi. Kilátások, kétségek Ma már nemcsak politikai szövetségest lát a rezsim a kivándorlókban, hanem potenciális beruházókat is, akik szívesen telepednének haza és teremtenének munkahelyet honfitársaik számára. A radikálisabb kubai emigránsok viszont, akik korábban támogatták a kivándorlók ügyét és a menekültek befogadása mellett törtek lándzsát, ma arra buzdítják az USA vezetőit, hogy fegyveres beavatkozással döntsék meg Castro egyeduralmát. (Clinton elnököt egyenesen nyúlnak nevezték a miami csúcson 1994-ben, mert a Castro-rezsim ellen csupán gazdasági szankciókkal mer fellépni.) Castro inkább bebörtönzi politikai ellenfeleit, minthogy egyeduralmából engedjen. Az ellenzékkel szembeni gazdasági retorziók: szabadság- és vagyonvesztés, valamint a család és a barátok zaklatása a nép szemében egyre inkább aláássák a rezsim iránt érzett bizalmat. Ma már Kuba népe is akarja a rendszerváltást, sőt Castro hajdani elvtársai között is vannak nem kevesen, akik szervezik a földalatti ellenzéket. A gazdasági szerkezetváltáshoz még sok külföldi beruházóra van szükség, akiket azonban csak egy pluralista parlamentáris demokrácia keretében működő piacgazdaság tud az országba vonzani. Az a politikai bizonytalanság, amit a „legfőbb vezér” háta mögött tátongó hatalmi vákuum okoz, egyre nagyobb óvatosságra inti a külföldi beruházókat. Az amerikai blokád ellenében pedig semmiféle nemzetközi segélyhez nem juthat Kuba népe, pedig azok pótolhatnák az egykori Szovjetuniótól kapott milliárdokat.

2. Képek 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.





1. Kronológia (Kuba, 1989) BORHIDI Katinka Kronológia 1989. december Castro bírálja a „kapitalizmusba való békés átmenetet” a többi szocialista országban, és a szocialista tábor eltűntével egy „békeidőszakon belüli különleges periódus” szükségességéről beszél. 1990. március Javaslat a Kubai Kommunista Párt (KKP) IV. kongresszusának 1991 októberében való megrendezésére. Napirendi pontok: a kubai szocializmus és demokratikus intézményeinek tökéletesítése; a kiigazítás időszerűvé válása. Az „elsődleges gazdasági feladat” meghatározása, amelyben a gáz-, víz- és villamosenergia-szolgáltatás rövid időszakokra való szüneteltetéséről döntenek. A pártapparátus átalakítása a tisztviselők létszámának felére csökkentésével, közvetlen és titkos szavazás a tisztségekről. október Castro „háborút” indít a korrupció, az erőforrások elterelése és a nem megfelelő hatékonyság ellen. Az „élelmiszerprogram” beindítása, illetve egy „második programé”, amely a biotechnológiát, a gyógyszeripart és kutatást célozza meg. november A párhuzamos piac megszüntetése. december A „békeidőszakon belüli különleges periódus” elfogadása. Takarékossági intézkedések – a szociális és exportszektorok prioritásával. A külkereskedelem átalakítása. A nyersanyagok növekvő újrafelhasználása. 1991 április Castro: egypártrendszerünk van, és nincs szükségünk piacgazdaságra; a vegyes vállalati forma csupán egy speciális problémára adott speciális válasz. október A KKP IV. kongresszusa. Határozat a Kubai Gazdasági Fejlődés jóváhagyott prioritásairól: élelmiszertermelés korszerűsítése és a tudományos kutatások fontosságának megtartása. A tervezés javítása az adminisztráció újjászervezésével. A külföldi beruházások és a külkereskedelem kiterjesztése. Az árfolyamok áttekintése és az állami kiadások ellenőrzése. 1992. január Az „Energiaterv” meghirdetése. Az állami és magánfogyasztás csökkentése. A benzin felhasználásánál a mezőgazdaság preferált helyzetben. július Az alkotmányügyi reform meghosszabbítja az 50-es Rendeleti Törvényt (1982): nagyobb teret enged a külföldi beruházásoknak. Környezetvédelem, vallásszabadság, képviselők választása a Nemzetgyűlésbe titkos szavazással. október Néhány termék ára emelkedik. 1993. január Az élelmiszeradagok kiterjesztése a tojásra és a cukorra. augusztus A dollárral való rendelkezés legalizálása. A hazai beruházások további ösztönzése. A külföldre utazás engedélyezésének könnyítése. szeptember A magánkezdeményezések körének 150 új kategóriával való szélesítése. Vita a Nemzetgyűlésben az adminisztratív ellenőrzés hiányáról, a fiskális nehézségekről, illetve az ellenőrzésről a hatékonyság növelése és a gazdasági bűntények számának visszaszorítása érdekében. Független szövetkezetek (UBPC-k) alapítása a mezőgazdaságban az állami szövetkezetek többségének helyettesítésére. december Felhívás a „munkásgyűlések” számára a gazdasági „alapelvek és javaslatok” megvitatása ügyében, hogy úrrá legyenek a „pénz túlkínálata” okozta problémákon, az 1994. májusi Népgyűlésre való előkészületek jegyében. Forrás: Morris, Emily: Gazdasági reformok Kubában. Eszm(e)élet, 1996. 153–164. o.


1. Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról MŰHELY ÁDÁM Magda Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról Történetírásunk 1976 óta „trianoni sokk”-nak nevezi azt a lelki megrázkódtatást, amely a magyar társadalmat érte az 1920. évi békeszerződéssel. 1976 óta foglalkozik történetírásunk e máig ható sokkhatás feldolgozásával. Az MTA Történettudományi Intézete 1986 óta folytatja a trianoni békekötés előzményeit kutató francia levéltári anyag feltárását. (A hatalmas munkát elsősorban Ádám Magda, részben Ormos Mária, Litván György, Romsics Ignác végezte, illetve végzi.) Ezeket az iratokat terjedelmes kötetekben teszik hozzáférhetővé munkatársaink. Az alábbiakban közzétesszük Ádám Magda cikkét, amely a határokról szóló döntést előkészítő bizottságok iratanyagainak áttanulmányozása után íródott. Ehhez kapcsolódik a Magyar Hiszekegyről szóló forrásközlés, amely mutatja a „trianoni sokk” egyik első megnyilvánulását. A győztes nagyhatalmak az első világháború utáni területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni: az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét. A Párizs környéki békerendszer, noha lényegében ezekre az elvekre épült, súlyos igazságtalanságokat eredményezett. A győztesek ugyanis ezt a két elvet érdekeik szerint alkalmazták külön, illetve együttesen. Ez az eljárás Magyarország számára tragikus eredménnyel járt. A Monarchia ama nemzetei, amelyek a győztesek oldalán kerültek ki a háborúból, a nemzeti összetartás jogán, rendelkezhettek hovatartozásukról. A magyarságtól ezt a jogot (a soproni népszavazást leszámítva) megtagadták. Magyarország helyzetét tovább súlyosbította az, hogy a győztes nagyhatalmak a kis szövetségeseik stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokon alapuló területi követeléseit is magukévá tették, ami további magyarlakta területek elcsatolását jelentette. E politika következtében az „ezeréves” történelmi múlttal rendelkező Magyarország elvesztette területének két-, lakosságának egyharmadát. Ehhez hasonló mértékű csonkítást egyetlen vesztes állam sem szenvedett el. Ma már az elfogulatlan nemzetközi történetírás, így a francia is, elismeri ezt. I. Szigor Magyarországgal szemben Felvetődik a kérdés, hogy miért? Mi ennek az oka? Erre a kérdésre sokféle választ szoktak adni. Vannak, akik a magyarok iránti gyűlölettel magyarázzák a trianoni határok létrejöttét (itt mindenekelőtt Clemenceau-t szokták említeni). Mások ezt Kun Béla kommunista hatalmának tulajdonítják. Eléggé elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a döntéshozók nem ismerték jól a térséget. Ezek a válaszok azonban nem adnak tudományos magyarázatot a feltett kérdésre. Az alábbiakban felsorolunk néhány releváns tényezőt, amelyek Magyarország ily nagymérvű megcsonkításához vezettek. Első helyen kell megemlíteni a magyarországi nemzetek gyűléseit (1918. október 29.: Zágráb, október 30.: Turócszentmárton, december 1–2.: Gyulafehérvár), melyen az elszakadás mellett döntöttek. Jóllehet, ezek nem mindig zajlottak le jogszerűen, mégis jelentős tömegek önrendelkezéséről döntöttek. A Legfelsőbb Tanács is elfogadta a határozatokat, noha tagjainak tudomása volt az azokkal kapcsolatos visszaélésekről. Magyargyűlölet? Antikommunizmus? Szerepet játszott-e Trianon létrejöttében a magyargyűlölet? Kétségtelen, hogy a békekonferencia közvetlenül a négy és fél éves borzalmas háború befejezése után kezdte meg munkáját. Naivitás lenne azt hinni, hogy tagjai azonnal megszabadultak azoktól az előítéletektől és a gyűlölettől, amelyet az ellenséges államok iránt éreztek, és hogy ezek nem nehezítették a tárgyilagos döntések meghozatalát. Vonatkozik ez a legfelsőbb vezetésre éppúgy, mint a különböző bizottságokban működő tagokra. Nyilvánvaló tehát, hogy egy-egy nemzet iránti szimpátia vagy antipátia hatással lehetett, s volt is egy-egy döntésre (különösen akkor, amikor vitás kérdésekről volt szó). Vitatom azonban, hogy pusztán a szubjektív szempontok határozták volna meg a döntési folyamatot. A Magyarország iránti gyűlölet (a Tanácsköztársaság időszakát leszámítva) nem volt nagyobb mértékű, mint a többi legyőzöttel szembeni. 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kun Béla, illetve a Tanácsköztársaság iránti politikai-ideológiai ellenszenv ismét nem lehet ok. Köztudomású ugyanis, hogy Kun Béla hatalomra kerülésekor a trianoni határokat a határmegállapító bizottságok – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – már lényegében kijelölték. A Clemenceau és magyar származású menye rossz viszonyáról szóló legenda sem visz közelebb bennünket a probléma megértéséhez. Clemenceau valóban nem szerette a magyarokat és politikai vezetőiket. De semmivel sem szerette jobban a román Brătianut. Sőt, ha valakit gyűlölt a közép-európai politikusok közül, akkor az a román miniszterelnök volt. Mégis kész volt teljesíteni területi követeléseit, hiszen Románia – olaja és geopolitikai helyzete miatt – fontos volt Franciaország számára. Valós ok: Németország Clemenceau Németország ellensúlyozására is alkalmas és a hagyományos keleti szövetségest – Oroszországot – pótolni képes Közép-Európa megteremtésére törekedett. Románia és Csehszlovákia megerősítését, „életképessé tételét” fontosnak tartotta. Még azon az áron is, hogy egy másik államot, Magyarországot, életképtelenné tesz. Hogyan vélekedtek ezekről Franciaország szövetségesei: az USA, Nagy-Britannia és Olaszország? Vajon, Clemenceau-hoz hasonlóan tudomásul vették, hogy Magyarország határait szomszédai érdekeihez kell igazítani? A közelmúltban publikált határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei arról tájékoztatnak, hogy ebben a kérdésben az álláspontok nagyon is eltértek. A Legfelsőbb Tanács A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. A konferencia szervezői eredetileg nem tervezték ez utóbbi bizottságok felállítását, a határkérdéseket a tanácsokban kívánták megvitatni és eldönteni. A bizottságok felállításáról csak később döntöttek, miután 1919. január végén, ill. február elején Beneš, Brăòianu és Vesniå írásban benyújtották a Legfelsőbb Tanácshoz területi követeléseiket (az igény jogosságának bizonyítására több tucatnyi valótlan adatot tartalmazó memorandumot és feljegyzést csatoltak). Lloyd George javaslatára a Legfelsőbb Tanács úgy döntött, hogy szakemberekből álló bizottságokat hoznak létre, amelyek tanulmányozzák a három állam területi követeléseit, és javaslatokat tesznek az új határokra. W. Wilson amerikai elnök szükségesnek tartotta, hogy a bizottságok konzultáljanak azokkal a népekkel, akiknek a problémáival foglalkoznak (az amerikai elnök korábbi álláspontjából arra lehet következtetni, hogy ez a vesztesekre is vonatkozott). Ezt azonban Franciaország és Anglia – akárcsak Wilson korábbi hasonló gondolatait – visszautasította. Határmegállapító bizottságok A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket, Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, Brăòianut és Pasiåot hallgatták meg. A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak. A szövetséges hatalmak két-két delegátussal képviseltették magukat. Tagjai között voltak földrajzi, történelem- és katonai szakértők, akik – ahogy ez a jegyzőkönyvekből kiderül – kitűnően ismerték a térséget, annak etnikai összetételét, közlekedési hálózatát. A bizottságoknak a felelősségteljes munka elvégzéséhez azonban rendkívül kevés idő állt rendelkezésükre. A felsőbb fórumok sürgették a javaslatokat, az összefoglaló jelentéseket, a békekonferencia munkáját jellemző kapkodás pedig akadályozta a kérdések megfontolt és alapos vizsgálatát. Ezt a felületességet tükrözték a bizottságok zárójelentései, amelyek rekordidő – négy, illetve nyolc hét alatt – készültek el. II. A cseh-szlovák határok A Csehszlovákia és Magyarország közötti határ kérdése az ún. csehszlovák ügyekkel foglakozó bizottság hatáskörébe tartozott. Az elnöke J. Cambon ismert francia diplomata, a francia békedelegáció tagja volt. Az albizottság alelnöke le Rond francia tábornok volt. A bizottság feladata alapvetően abban állt – hangsúlyozta az elnök –, hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait kijelölje. A szövetséges érdeke


A bizottságok egyik kiindulópontja elvben a térség etnikai helyzetevolt. E kérdésben a legfrissebb, 1910. évi statisztikai adatokra hivatkoztak, amelyeket saját érdekeik szerint „értelmeztek”. A bizottságok elnökei kaptak azonban egy másik eligazítást is: bármilyen legyen is az etnikai összetétel, kis szövetségeseik gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontjait figyelembe kell venni, s határnak lehetőleg a Dunát kijelölni. Ez utóbbi elképzeléssel valamennyi küldött egyetértett, a március 3-i ülésen ezt egyhangúlag el is fogadták. Az amerikai és az olasz küldöttek sokáig nem akarták figyelembe venni a gazdasági, közlekedési és stratégiai „tanácsot”, ellenezték a határ menti, döntően magyarlakta területek elszakítását. Seymour amerikai küldött rámutatott arra, hogy a csehszlovák követelések teljesíthetetlenek, mert ez nagyszámú magyar elcsatolását jelentené. A csehszlovák memorandum mindössze 500 ezer magyar elcsatolásáról beszél, Beneš a meghallgatáson már 860 ezret emlegetett. Valójában egy milliónál több magyar sorsáról van szó, hangsúlyozta az amerikai küldött, majd kijelentette: „Az amerikai küldöttség véleménye szerint a Csehszlovák Köztársasághoz csatolandó magyarok száma már veszélyes határértékhez érkezett, s e szám további emelése veszélyt jelentene a csehszlovák kormányzat stabilitására.” Elismerte ugyan, hogy Csehszlovákia gazdasági fejlődéséhez biztosítani kell különböző területekkel való összeköttetését, ezt azonban más módon, új vasútvonalak építésével, és a meglévők, pl. az Ipoly vasút, nemzetközivé tételével javasolta megoldani. Az etnikai elv Az olasz küldöttek támogatták az amerikai álláspontot. Ellenezték a néprajzi elvek gazdasági és stratégiai szempontoknak való alárendelését. „Eme [stratégiai] elvnek figyelembevétele – hangsúlyozta Salvago Raggi márki – messzire ragadhat bennünket.” „Ilyen alapon miért ne vehetnénk el egyéb magyar területeket is?” „Belátom, hogy az olyan népességet, amelynek nemzetisége nem állapítható meg egyértelműen, inkább barátnak, mint ellenségnek juttatunk, ám abban az esetben, amikor az illető népesség csaknem teljes egészében ugyanolyan etnikumú, mint a környező területek lakossága, akkor a védelmi elvnek hátrébb kell szorulni.” Megengedhetetlennek tartotta, hogy a 95 ezer magyar lakosú Csallóközt elcsatolják. Cáfolta Beneš állítását, miszerint a szigeten 50-60 ezer magyar él. Az amerikai–olasz együttműködésben kezdettől némi zavart okozott Kárpátalja hovatartozásának kérdése. Amíg az amerikaiak ezt a stratégiai szempontból értékes területet Csehszlovákiához kívánták csatolni, addig az olaszok arra törekedtek, hogy az lehetőleg Magyarországnál maradjon. A bizottság – hosszú vita után – a franciák és az angolok által támogatott amerikai álláspontot fogadta el. Ez volt Seymour egyetlen komolyabb győzelme. A bizottságban egyre inkább elszigetelődött, s március 7-én, az albizottság utolsó ülésén, a Csallóköz kérdésében képviselt álláspontját feladta. Cserébe a franciák és az angolok elfogadták azon javaslatát, hogy az Ipoly völgyében haladó vasútvonal (nemzetközi ellenőrzés alatt) Magyarországnál maradjon. Az angol küldöttek szembehelyezkedtek kormányuk és mindenekelőtt Lloyd George, az angol békedelegáció vezetője álláspontjával, amivel lényegében a francia elképzelések diadalmaskodtak. Angol–amerikai–olasz ellenállás A brit miniszterelnök a határkérdésben mindvégig síkraszállt az etnográfiai elvek betartásáért. A határmegállapító bizottságokban azonban az angol küldöttek nem tartották magukat ehhez, ellenkezőleg: a néprajzi elveket más szempontoknak rendelték alá. Számukra, a franciákhoz hasonlóan, az volt a fontos, hogy biztosítsák Csehszlovákia gazdasági életét, megadva nekik mindazokat a közlekedési utakat, amelyek ehhez szükségesek. Sir Cook és Sir Eyre Crowe angol küldöttek Magyarország stratégiai gyengítését képviselték. A brit küldöttek magyarellenes magatartása azzal magyarázható, hogy a magyar határ kérdésében ellentétek voltak Lloyd George és tanácsadói, illetve a Foreign Office és szakemberei között (a küldöttekre az utóbbiak befolyása érvényesült). Az angol miniszterelnök, a Csehszlovák Bizottság 1919. március 8-án kelt összefoglaló jelentését értetlenül fogadta, hiszen a küldöttek egyhangúan megszavazták, hogy a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához kerüljön. Ennek hatására írta meg híres fontainebleau-i memorandumát, amelyben elemezte a határmegállapító bizottságok hibás eljárását, és figyelmeztetett a várható súlyos következményekre. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.” Lloyd George ezekkel a sorokkal akarta felhívni a Legfelsőbb Tanács figyelmét a határmegállapító bizottságok elhibázott eljárására. Azt remélte, hogy ezzel befolyásolni tudja majd a Legfelsőbb Tanács végső döntését,


valamint a román és a jugoszláv ügyekkel foglalkozó bizottság további munkáját. Reményei azonban nem váltak be. III. A román határ Románia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország határainak kijelölése egy másik, az ún. román és jugoszláv ügyek bizottsága hatáskörébe tartozott. A bizottság elnöke Tardieu, Clemenceau munkatársa, Franciaország későbbi miniszterelnöke, illetve külügyminisztere volt. „Ellenségünk: Magyarország” A bizottság 1919. február 8-án kezdte meg működését. Feladata nehezebb volt, mint a csehszlovák bizottságé, hiszen három állam határát, a román– magyar, a jugoszláv–magyar és a román– jugoszláv határt kellett kijelölnie. Az utóbbi feladat bizonyult a legnehezebbnek, hiszen itt két győztes utódállam határairól volt szó, s egyik igényét sem lehetett a másik rovására kielégíteni. Erre utal Laroche francia küldött megjegyzése, amellyel a bánsági terület felosztásának alapos mérlegelésére hívta fel a küldöttek figyelmét. „Erdélyben megvan az a lehetőségünk, hogy a mérleget szövetségesünk, Románia javára, azaz ellenségünk, Magyarország kárára billentsük, de a Bánságban, ahol két szövetségesünk áll szemben egymással, ezt nem tehetjük meg.” Sir Eyre Crowe angol küldött ugyancsak hangsúlyozta az etnográfiai elvek differenciált kezelésének a szükségességét, amikor kijelentette, hogy másképpen kell kezelni a román–jugoszláv, s másképpen a román–magyar etnográfiai problémákat. Az előbbi esetben törekedni kell arra, hogy mindkét félnek igazságot szolgáltassanak. „Az utóbbi esetben természetesen szövetségesünket, Romániát és nem ellenségünket, Magyarországot kell előnyben részesítenünk.” Ígéretek 1916-ban A bizottság jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a nagyhatalmi álláspontok hasonlóak voltak, mint Csehszlovákia esetében, csak az ellentétek még hangsúlyosabban nyilvánultak meg. Románia legnagyobb támasza ez esetben is Franciaország volt. Küldöttei, és mindenkelőtt maga az elnök, Tardieu, síkraszálltak a román követelések teljesítéséért. Miközben érvénytelennek tekintették az 1916. évi titkos egyezményt, amelyet Anglia, Franciaország és Olaszország kötött Romániával, és amelyet Románia megszegett azáltal, hogy a központi hatalmak oldalára állt, szívesen teljesítették volna az abban rögzített ígéretek többségét. Ezek között szerepelt többek között az, hogy Románia az antant oldalán történő hadba lépésért Debrecenig terjedő határokat kap. Clemenceau nyilvánosan elhatárolta ugyan magát a titkos szerződéstől, ám a gyakorlatban mindent megtett azért, hogy a franciák által Romániának tett ígéreteket teljesítsék. Két kivétellel: az egyik a Bánság, a másik a román–magyar határ. Mindkét esetben csökkenteni akarta a Romániának ígért területeket. A Bánságot meg akarta osztani a szerbekkel (amiről a szerződésben nem volt szó), a Debrecenig kijelölt román határt pedig egy kissé keletre tolni. (Rekompenzációként Romániának Besszarábiát kívánta adni.) Tardieu, a bizottság elnöke, az utóbbival a jelek szerint nem érthetett egyet, hiszen a bizottságban kifejtette: „Noha szükségesnek tartja az 1916-os szerződés revízióját, de az nem módosítható Magyarország javára.” A bukaresti titkos egyezmény ellen legerélyesebben az USA képviselői léptek fel, ugyanis Amerika a háború alatt kötött titkos egyezményeket nem ismerte el. Clive Day amerikai küldött a bizottságban bejelentette, hogy az amerikai küldöttek nem kívánnak tárgyalni olyan szerződésről, amelynek aláírásában kormányuk nem vett részt, ezzel összhangban azt is ellenezték, hogy a bizottság tárgyaljon az abban foglaltak teljesítéséről. Az olasz küldöttek, a többiektől eltérően, érvényben lévőnek tekintették a titkos bukaresti egyezményt. Bejelentették, hogy „Erdély és a Bánság vonatkozásában az olasz küldöttség a Romániával 1916-ban megkötött szövetségi szerződést általánosságokban is érvényesnek tekinti”. Az olasz küldöttek álláspontja a következőkkel magyarázható: 1. Az olasz kormány érdekelve volt abban, hogy a háború alatt kötött titkos egyezményeket teljesítsék, hiszen az antanthatalmakkal 1915-ben hasonlót kötött. A szerződés Olaszországnak az Adriai-tengerparton jelentős területeket ígért. 2. A bánsági területből, amely a szerződés szerint Romániának járt, nem kívánt juttatni legnagyobb ellenfelének, Szerbiának sem.


3. Magyarország vonatkozásában viszont a szerződést enyhíteni szerette volna, ezt azonban óvatos formában tette, hiszen Romániával való viszonyát meg akarta őrizni. Egyedül az USA... Az első bizottsági ülésen, amelyen a román kérdést vitatták meg, a küldöttek megállapodtak abban, hogy Románia Erdélyre vonatkozó követelései sok szempontból túlzottak, el nem fogadhatók. A Magyarország számára a legkedvezőtlenebb javaslatot most is a franciák terjesztették elő, ők ajánlották a legnagyobb területet Romániának. A vasúthálózatok zömét Romániának kívánták biztosítani, függetlenül attól, hogy magyar többségű népesség lakta területen haladtak. Ezt Laroche francia küldött gazdasági és stratégiai érvekkel támasztotta alá. Az amerikai küldöttek javaslata sokkal keletebbre húzta meg a román–magyar határt. Seymour hangsúlyozta, hogy a stratégiai megfontolásokat háttérbe kell szorítani, és mindenekelőtt az etnikai és gazdasági szempontokat kell előnyben részesíteni. Hasonlóan nyilatkozott az USA második küldöttje, Clive Day is: „Az amerikai küldöttség az etnikai határvonalat támogatja, mivel nézete szerint ez a határ tartósabb.” A brit delegáció azt az utasítást kapta, hogy a román területi követeléseket a saját értékítéletük szerint vitassák meg. A saját értékítéletük pedig, akárcsak Csehszlovákia esetében, nagyon közel állt a franciákéhoz. Sir Crowe és A. W. Leepper angol küldöttek a stratégiai és gazdasági szempontokat részesítették előnyben az etnográfiai elvekkel szemben. Így érthető, hogy a vasutak hovatartozásának kérdésében általában Laroche álláspontját támogatták. Eredetileg az angol küldöttség az egész Bánságot Romániának szánta, s nem volt hajlandó elfogadni a román követelések olyan mérséklését, amely Magyarország számára területi engedmények- kel járt volna. Az olasz küldöttek tartózkodtak a konkrét javaslattételektől, de tudtul adták, hogy a francia–angol javaslat közelebb áll hozzájuk, mint az amerikai. Hamis adatok Hosszú viták után, 1919. február végén–március elején a küldöttek álláspontjai közeledtek egymáshoz. Mindkét oldal valamit engedett. (Az amerikai küldöttek végül készek voltak figyelembe venni gazdasági, sőt stratégiai szempontokat is.) A bizottság március 11-i ülésén a küldöttek megvitatták az albizottság által készített beszámolót, amely az egész román határra vonatkozott. Az Erdélyre és Bánátra tett javaslatot a bizottság egyhangúlag elfogadta. A Baranyában húzódó magyar–jugoszláv határról szóló vitát későbbi időpontra halasztották, amelyre a magyar Tanácsköztársaság létjötte miatt nem került sor. Ennek következtében a bizottság az összesítő jelentést a Legfelsőbb Tanácsnak csak április 6-án nyújtotta át. Tardieu május 8-án beszámolt a Külügyminiszterek Tanácsa előtt az általa vezetett bizottság munkájáról. Hangsúlyozta, hogy a román követelések elfogadása következtében mindkét oldalra nagyszámú idegen kerül, 600 ezer magyar román uralom alá, 25 ezer román pedig magyar uralom alá. Ezeket az adatokat Brăòianu közölte a bizottsággal. Valójában az elcsatolásra szánt területen 1,5 millió magyar élt. * 1919. május 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa jóváhagyta a cseh-szlovák és román–jugoszláv határmegállapító bizottságok jelentéseit anélkül, hogy azokat felülvizsgálta volna. Ezt azért nem tette meg, mert a jelentések egyhangúakvoltak, és mert abból indultak ki, hogy szakemberek tették a javaslatokat. Így kerültek vizsgálat nélkül a Legfelsőbb Tanács elé, ahol szintén egyhangú döntéssel elfogadták azokat. Megszülettek a trianoni határok. S ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló határmegállapító bizottságok meghatározó szerepet játszottak.

2. Képek





1. A Magyar Hiszekegy születése VONYÓ József A Magyar Hiszekegyszületése Aligha volt a 20. századnak még egy eseménye, mely olyan szerteágazó és mély hatást gyakorolt a magyar társadalom életére és a közgondolkodásra, mint a trianoni béke. Nemzedékek sorának nézeteit, a legkülönbözőbb áramlatokhoz tartozó politikai pártok, társadalmi egyesületek programjait befolyásolta. Nemcsak a békekötés kérlelhetetlen tényei hatottak, hanem az a revíziós propaganda is, mely több mint húsz éven át naponta érte az ország valamennyi korosztályát. A revíziós jelmondat iskolai füzetek és tankönyvek borítóján, közintézmények falára, ajtajaira erősített, domborított vagy zománcozott fémtáblákon, napi és hetilapok oldalain stb. került mindenki szeme elé az első osztályos elemi iskolástól az aggastyánig, a néhány elemit végzett falusi paraszttól a nagyvárosi polgárig, értelmiségiig. Alig volt a korszakban hivatalos rendezvény, ünnepség, ahol nem hangzott el a Magyar Hiszekegy. Az ország megcsonkítása elleni tiltakozás tekintetében a kormány keze meg volt kötve. Helyette és támogatásával társadalmi egyesületek léptek fel a Magyarország számára kedvezőtlen és igazságtalan békefeltételek ellen, majd a területi revízió érdekében. Különösen az 1918 végén alakult Területvédő Liga, illetve a Védő Ligák Szövetsége. E szervezetek már 1919 decemberében, majd 1920 tavaszán, különösen májusban tiltakozó gyűléseket és felvonulásokat szerveztek a tervezett béke ellen, melyeket még nagyobb tömegeket mozgósítva ismételtek meg június 4-én. Alig száradt meg a tinta a trianoni békeokmányon, az Urmánczy Nándor vezette Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima/fohász, illetve jelmondat megfogalmazására, mely alkalmas „a revans eszméjének ébrentartására”. A bírálóbizottság elnökévé a nagy tekintélyű Rákosi Jenőt kérték fel. A pályázat ténye és eredménye, a díjnyertes művek szövege ismert. A célokat tekintve nem kevésbé tanulságos a pályázati hirdetés, illetve a bírálók jelentésének szövege. Urmánczy Nándornak a főispánokhoz írt levele önmagában is igazolja, hogy a kormányzat támogatta az egész akciót. A Védő Ligák Szövetsége aligha fordulhatott volna ilyen kéréssel a kormány megyei megbízottaihoz az őket felügyelő belügyminiszter engedélye nélkül. A pályázat nyertese, „a Felvidék egy »elszakadt leánya«”, Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna, két leány anyja, régi abaúji nemesi család sarja. Apja gömöri főispán volt, férje pedig honvéd ezredes. Háborús visszhangok címmel már korábban jelent meg – „a haza iránti rajongás, a családi élet szeretetének melege és a hit” által áthatott – verseskötete. Nevét azonban a pályadíj elnyerése tette ismertté. Különösen radikális jobboldali körökben érdeklődtek felőle. A Gömbös Gyula által szerkesztett MOVE című lap 1920. október 10-i száma terjedelmes interjút közölt vele. Ez a figyelem késztethette arra, hogy háromsoros, díjnyertes fohászát tizenöt szakaszos verssé formálja, melyet 1921-ben közölt egy Irredentacímű – Heltai Jenő és Herczeg Ferenc írásait is tartalmazó – 24 oldalas „könyvben”. Művészi színvonalról aligha beszélhetünk a vers kapcsán. Az ima és a jelszó azonban kétségtelenül hatásos volt. A siker titka éppen az egyszerűség. A Budapesti Hírlap1920. szeptember 12-i kommentárja szerint: „Ehhez nem kell kommentár. Ezt megérti a gyermek, ettől megdobban az aggastyán szíve.”

2. Képek







1. Hitvallás Papp-Váry Elemérné Hitvallás Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ez az én vallásom, ez az én életem, Ezért a keresztet vállaimra veszem, Ezért magamat is reá feszíttetem. Szeretném harsogni kétkedő fülébe, Szeretném égetni reszketők lelkébe, Lángbetűkkel írni véres magyar égre: Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, Ezzel porba zúzod minden ellenséged, Ezzel megválthatod minden szenvedésed. E jelszót ha írod lobogód selymére, Ezt ha belevésed kardod pengéjébe, Halottak országát feltámasztod véle. Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, Munkás, ki ezt vallod, boldog jövőd veted, Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved. Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vittél, Polgár, ki ezzel kelsz, új hazát szereztél, Magyar — e szent hittel mindent visszanyertél! Mert a hit az erő! Mert aki hisz, győzött, Mert az minden halál és kárhozat fölött Az élet urával szövetséget kötött. Annak nincs többé rém, mitől megijedjen, Annak vas a szíve minden vésszel szemben, Minden pokol ellen, mert véle az Isten! Annak lábanyomán zöldül a temető, Virágdíszbe borul asz eltiport mező,


Édes madárdaltól hangos lesz az erdő. Napsugártól fényes lesz a háza tája, Mézes a kenyér, boldogság tanyája, Minden nemzetségén az Isten áldása. Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő. Magyar, legyen hited, s tiéd az országod, Minden nemzetek közt az első, az áldott, Isten amit néked címeredbe vágott. Szíved is dobogja, szavad is hirdesse, Ajkad azt rebegje reggel, délben, estve, Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában!

2. Képek


1. Sz Sz. 721-1920 „Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország.” Méltóságos Főispán Úr! A vezetésem alatt álló Védő Ligák Szövetsége az irredentizmus célját szolgáló imára és jelmondatra pályázatot hirdetett, melynek eredményét a lapok már ismertették, sőt a Budapesti Hírlap és a Magyarország vezető cikkben foglalkozott jelentőségével. A mostani súlyos időkben a közigazgatásnak első rendű feladata az irredentizmus ápolása, a CsonkaMagyarország gondolatába való bele nem nyugvás hirdetése, a revans eszméjének ébrentartása, – egyszóval az ezeréves Magyarország területi épségéért folyó küzdelemre előkészített lelkekben a hangulatnak kitöréséig való fokozása. E cél megvalósítását szolgálja a Szövetségünk által megkoszorúzott ima és jelmondat is. Az a kérésünk, méltóztassék a közigazgatás üléseit, a törvényhatósági bizottság közgyűléseit, nemkülönben a választmányok és bizottságok üléseit a „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában! / Ámen.” imával megnyitni, „Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország.” jelmondatunkat pedig az összes főispáni kiadványokon alkalmazni mindaddig, míg az ország területi épségét vissza nem szereztük. Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Budapest, 1920. szeptember 15. Urmánczy Nándor s. k. elnök


1. A Fasori Gimnázium újraindítása SZEMTANÚ FRENKL Róbert A Fasori Gimnázium újraindítása 1952. június 30–1989. szeptember 2. A kultúrpolitikai rendszerváltás egyik leglényegesebb eleme az iskolaalapítás monopóliumának feloldása, a magán-, illetve egyházi iskolák szabadságának visszaadása volt. Ezt 1990. januárban az oktatási törvény módosításával biztosította a Németh-kormány. Ennek bejelentése történt meg 1989. szeptember 2-án, az 1989/90-es tanév országos megnyitóján, melyet a miniszter az újraindított Evangélikus Gimnáziumban tartott. Az állam és az evangélikus egyház között 1948 decemberében létrejött egyezmény alapján az egyháznak joga lett volna két középiskolát – Budapesten a Deák térit és a Fasori Evangélikus Gimnáziumot – működtetni. 1952ben azonban ezt a két gimnáziumot is államosították. Harminchét éven keresztül a Magyarországi Evangélikus Egyház – mely egykor az ország egyik legjelentősebb iskolafenntartója volt – nem működtethetett közoktatási intézményt. 1989. szeptember 2-án volt harminchét év után az első ünnepélyes tanévnyitó az újraindított fasori gimnáziumban. Az esemény a rendszerváltozás folyamatának a része lett, hiszen az egyházi ingatlanok, közte az iskolák visszaadását-visszaállítását szabályozó törvény majd csak 1991-ben, a demokratikus parlamenti periódusban születik meg. A Fasor újraindításának politikai jelentőségét hangsúlyozta, hogy Glatz Ferenc művelődési miniszter a fasori ünnepség keretében nyitotta meg az 1989/90-es tanévet. A legendás iskola tetszhalála Állami, politikai erőszak kifejezője volt 1952-ben az a döntés, amely az egyezmény ellenére megfosztotta maradék iskoláitól az egyházat, és állami, politikai döntés született 1988 januárjában arról, hogy az evangélikus egyház újraindíthatja a Fasort. Hogy sok esetben mennyire esetlegesek voltak a diktatúra döntései, nem volt mögöttük stratégia, azt az mutatja, hogy az államosítás után több mint egy évig nem dőlt el, mi lesz a fasori épület sorsa. A gimnázium megszűnte után már csak a Sopronból felköltöztetett Evangélikus Teológiai Akadémia működött egyházi intézményként a kezdetektől egyházi tulajdonú épületben. 1953. október 6-án született meg az a jegyzőkönyv (MM irattár 199/16/53), amely rögzítette az Evangélikus Teológiai Akadémia és a Pedagógus Továbbképző Intézet (OPI) helycseréjét. A 18 részletkérdést tartalmazó megállapodás kimondta: a „Gorkij fasor 17. sz. épület a pesti Evangélikus Egyházközösség tulajdonában marad és a Pedagógus Továbbképző Intézet veszi használatba, érte bért nem fizet”. A sors iróniája, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémiát később új otthonából, a Lendvay utcából is kitették, éppen az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) költözött az épületbe. (Amelyet szintén a Németh-kormány számolt fel 1989 júniusában, a művelődési miniszter javaslatára.) Világiak a Fasor mellett De mikor, hol és miért döntöttek a Fasor újraindítása mellett? Az iskolát az egyháztól vették el, csak az egyház kérhette vissza. Az evangélikus egyházat kellett tehát lépéskényszerbe hozni, mivel az akkori egyházvezetésnek, feltehetőleg az ÁEH-val való konzultációk által megerősítve, ilyen szándéka nem volt. 1984–85-ben, a Diakónia szerkesztőbizottsági ülésein többször szóba került a Fasor ügye, elsősorban Jánosy István és id. Fasang Árpád tartották ébren a kérdést. Petri Gábor, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora, aki akkor az Elnöki Tanács tagja is volt, a Fasori Öreg Diákok Baráti Kör első elnökeként, majd Cselőtei László professzor, országgyűlési képviselő, a második elnök exponálta magát az ügyben. Rajtuk kívül még Szentágothai János, az MTA elnöke, szintén az Elnöki Tanács tagja, volt a Fasor-ügy szőnyegen tartója az 1980-as évek derekán. Káldy Zoltán püspök mindennek ellenére kevés esélyt látott az iskola visszaszerzésére. 1986–87-ben változott a helyzet. Az evangélikus egyházban színre lépett „Testvéri Szó” mozgalom egyik legkiemelkedőbb, maradandó sikere volt az iskola újraindítása. Egyben indikátora a társadalmi-egyházi változásoknak. 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A Testvéri Szó 1985 őszén kezdtünk lutheránus értelmiségiek – lelkészek és nem lelkészek – beszélgetéseket az egyház állapotáról, a teendőkről. 1986. március 17-én a csoport 10 lelkész és 9 nem lelkész tagja írta alá a Testvéri Szó nevet kapott iratot. A tömör, mindössze kilencvennyolc sorból álló irat harmadik fejezete összegzi a közegyházi teendőket. „Egyházunk jelene és jövője szempontjából rendkívül fontosnak tartjuk, hogy más felekezetekhez hasonlóan, legyen saját középiskolája.” 1986. november 20-án került sor az evangélikus egyház háromévente esedékes közgyűlésére, ahol a közgyűlés határozatainak 8. pontja kimondta: „A közgyűlés az országos egyházi felügyelő vezetésével szakértő bizottságot küld ki a Fasori Gimnázium visszaállítása, illetve egy új evangélikus gimnázium és kollégium felépítése reális lehetőségeinek felelős megvizsgálására ...” Az egyházi vezetés aggályai A Fasor-ügy a világi sajtóban is megjelent. 1986. november 30-án, vasárnap reggel 9 órakor a Kossuth Rádió egyórás műsort sugárzott „Egy gimnázium, amely már csak a szívekben él” címmel. Az egyház vezetői azonban még mindig húzódoztak. A lelkészi kar többsége, ha nem is volt a Fasor újraindítása ellen, de nem is támogatta azt. Aggályai elsősorban anyagi természetűek voltak. (Utólag tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy a fenntartások nem voltak alaptalanok. Egy iskola költségvetése meghaladhatta volna az egyház akkori egész költségvetését.) Nemcsak a helyreállítás, az újraindítás fedezetét nem látták, a működési, fenntartási költségek forrását is megkérdőjelezték. Lényegében a „nem lelkészek” tartották szőnyegen a kérdést az egyházban. 1986–87 történéseinek volt azonban egy másik vonulata is. 1986 tavaszán és a nyár elején az Állami Egyházügyi Hivatal még egyértelműen negatívan értékelte a Testvéri Szót, és ennek megfelelően irányította az egyházvezetést. 1986 őszén azonban megváltozott a Testvéri Szóval kapcsolatos állami magatartás. (Része volt ez feltehetően a párt egyházpolitikájában beállt változásnak. És a gorbacsovi politika kihatásának. Ennek nyomán született meg az állásfoglalás arról, hogy árnyaltabban kell közelíteni a másként gondolkodókhoz.) Az Állami Egyházügyi Hivatal taktikája 1986. október végén felhívtak Miklós Imre egyházügyi államtitkár titkárságáról, hajlandó lennék-e egy informális beszélgetést folytatni az államtitkár úrral? Az egy és háromnegyed órás beszélgetésen (1986. november 5.) főleg Miklós Imre beszélt, elemezte az egyházi helyzetet, méltatta az állam hozzáállását. Hangsúlyozta, hogy a Testvéri Szót belső egyházi ügynek tekintik, melynek legjelentősebb követelései teológiai, illetve egyházszervezeti jellegűek. Én rákérdeztem a Fasorra mint állami vonatkozású ügyre. Miklós Imre kifejtette, hogy nem lát esélyt az iskola újraindítására, sőt a maguk részéről határozottan ellenzik. Úgy vélik, több feszültséggel, gonddal járna – az egyháznak is –, mint előnnyel. Azután váratlanul elmosolyodott, és így szólt: „Engedje meg professzor úr, hogy magánemberként hozzátegyek ehhez valamit. Azért csak próbálják meg. Annyi minden történik manapság, változnak a dolgok, sosem lehet tudni. Próbálják meg.” Ettől a beszélgetéstől kezdve mozgásba jöttek a dolgok. Bár az ÁEH egyrészt az evangélikus egyházvezetés, másrészt a nagypolitika irányába közel egy évig következetesen ellenezte a Fasor újraindítását, de nem vette le a napirendről. Az új állami stratégia kiindulópontja Nagy Gyula püspök 1986. november 10-én kelt levele az ÁEH-hoz, amely alapján halványan állítható, hogy az egyházvezetés lépéseket tett a gimnázium visszaszerzése érdekében. 1986. november 24-én Miklós Imre levélben fordult Köpeczi Béla miniszterhez, hivatkozva Nagy Gyula levelére. „Az egyházi vezetés számára megnyugtató lenne, ha a volt fasori evangélikus gimnázium ügye véglegesen lezárható lenne. Ennek érdekében kérem Köpeczi Elvtárs szíves intézkedését, hogy a Művelődési Minisztérium illetékesei tárgyaljanak Dr. Nagy Gyula evangélikus püspökkel az Országos Pedagógiai Intézet által használt épületek tulajdonjogának rendezéséről, illetve elfogadható bérleti díj megállapításáról.”


A minisztérium persze szerette volna megtakarítani az anyagiakat. Drecin József államtitkár 1987. február 5-én Miklós Imréhez írt levelében annak megvizsgálását javasolta, hogy az Evangélikus Egyház igénye 1953-ban nem nyert-e kielégítést a Lendvay utcai épülettel. 1987. január 16-án Miklós Imre Szigorúan Titkos! 0017/6/1987 sz. feljegyzést küldött Lakatos Ernőnek, az MSZMP KB Agit. prop. Osztálya vezetőjének. Ebben a következőkben összegezte az ÁEH álláspontját: „Új egyházi középiskola létesítése ügyében fokozódó nyomás nehezedik a református és az evangélikus egyház vezetőire. Ennek egyik oka, hogy egyes egyházi csoportok ezúton is szeretnék megújítani az egyházak elvesztett kulturális szerepét. [...] Hivatalunk az egyházi vezetőket arra orientálja, hogy meggyőző érvekkel mutassák be, az egyháznak – a jószándékú pénzügyi felajánlások ellenére – nincsenek olyan anyagi eszközei, amelyekkel újabb középiskolák felállítását és folyamatos magas szintű működését biztosítani tudnák. Mivel e kérdés nem csupán egyházpolitikai ügy, szükségesnek tartjuk, hogy az érintett állami és társadalmi szervek a jövőben hasonló kezdeményezésekre egyeztetett álláspontot alakítsanak ki és egységes szemléletet tükröző válaszokat adjanak.” Ezután levélváltás következett a püspök és a miniszter között, amelynek eredménye: a tárca „anyagi eszközeink szűkössége és intézményeinek elhelyezésének krónikus gondja miatt” nem látott reális lehetőséget az újraindításra. Döntés „magas szinten” 1987 tavaszán hosszú betegség után elhunyt Káldy Zoltán püspök. Betegsége idején egy ízben, halálát követően ismét kéretett Miklós Imre. Először inkább orvosként kérte a véleményemet a beteg püspök életkilátásairól, a Fasorról csak annyit mondott, hogy tudomása szerint dolgozik a bizottság. Újabb beszélgetés következett a püspökjelölésről, amelyen a Fasorról pozitívabban nyilatkozott. Tájékoztatott arról, hogy az OPI is foglalkozik egy esetleges másik telephely gondolatával. Ugyanakkor szkeptikus volt, lenne-e az egyháznak valóban pénze az iskolára? Úgy éreztem, hogy továbbra sem támogatják az iskola visszaadását. Az egyházban időközben felgyorsultak az események. Döntés született arról, hogy nemcsak a Déli egyházkerület megüresedett püspöki állását töltik be, hanem kiírják az egyházkerületi felügyelői választást is. Ez a tisztség már hosszabb ideje nem volt betöltve. Több jeles vezető értelmiségi visszautasította a felkérést, elfoglaltságra, illetve – bizalmasan – az állammal való kapcsolat bizonytalanságára hivatkozva. Nagy Gyula felkért – közli, hogy egyeztette az ÁEH-val –, vállaljam el az egyházkerületi felügyelői jelölést. (1987. október 24-én iktattak be Harmati Bélával együtt a zsúfolt Deák téri templomban.) Az ősz folyamán sport-, illetve egészségügyi eseményen módom nyílt a Fasorról szót váltani Berecz Jánossal, illetve Csehák Judittal. (Berecz János volt a vezetője az egyházi ügyekben is illetékes Agit. prop. Bizottságnak.) Nem zárták ki a Fasor újraindításának a lehetőségét. Annyi volt a kérdésük, valóban olyan jelentős-e az ügy iránti figyelem külföldön is, várható-e értékelhető adomány a külföldön élő volt diákoktól. A kedvező belpolitikai hatásról nem volt kétségük. Feltételezhető volt, hogy az ÁEH ellenkezése ellenére magas szinten is hajlanak a Fasor visszaadására, mert más csatornákon érkező információk ezt szorgalmazzák. Az utolsó fontos mozzanat Miklós Imre beszámolója az Országgyűlés 1987. téli ülésszakán (december 17.) az állam egyházpolitikájáról. Ehhez kapcsolódott, politikailag természetesen még jelentősebb volt, Berecz János PB-tag, KB-titkár felszólalása, ami csaknem nyitást jelentett egy új, liberálisabb egyházpolitika felé. Szentágothai János felvetette az iskola újraindításának a lehetőségét. 1988. januárban kérette Miklós Imre Nagy Gyulát és közölte vele: újraindíthatjuk az iskolát, megszületett a magas szintű politikai döntés. Újraindítás 1988. február 19-én zajlott le az iskola újraindítását rögzítő megbeszélés Köpeczi Béla miniszterrel. Megállapodás született egy közös bizottság felállításáról, amelyben képviselteti magát a Művelődésügyi Minisztérium, az Állami Egyházügyi Hivatal és a Magyarországi Evangélikus Egyház. A bizottság feladata a fasori (akkor OPI) épület átadásával kapcsolatos kérdések megvitatása és az erre vonatkozó ütemterv kidolgozása volt. A bizottság március 16-án tartotta első ülését. Ennek emlékeztetője nem utal arra a drámai pillanatra, amikor az ülés elején Bai László (ÁEH) felvetette, hogy az egyház még nem döntött arról, visszakéri-e az iskolát, vagy


más megoldást választ. Harmati Béla kijelentette, hogy az egyház lehetőleg 1989 szeptemberében újra akarja indítani az iskolát. Efelől nincs kétség. Ezzel lezárult a vita. Az egyházi apparátusban is volt kétely, ami – sok rossz tapasztalat nyomán – csak akkor oszlott el, amikor az első, 30 millió forintos átutalás megérkezett a minisztériumtól az épület átalakítási költségeire, mely végül 90 milliót igényelt. De a döntést követően – ilyen volt a korszak – ez már nem jelentett problémát. Azért sem, mert az akkori miniszter (Glatz Ferenc) és az államtitkár (Stark Antal) fenntartás nélkül az ügy mellé álltak.

2. Képek




1. Alföldi kubikosok ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK BALÁZS György Alföldi kubikosok A földmunkásság kialakulása, 1860–1906 Az alföldi kubikosok* az 1850-es évektől az Osztrák–Magyar Monarchia és Európa számos államában az árvízvédelmi, belvízmentesítési munkálatoknál, műutak és vasutak, továbbá a nagyvárosok és ipartelepek, utak, járdák, szennyvízcsatornák stb. építésénél írták be nevüket a történelembe. Három nemzedékük közel egymilliárd köbméter földet mozgatott meg puszta emberi erővel, kezdetleges munkaeszközökkel. A föld e munkásai a Duna, a Tisza, a Körös, a Maros és azok mellékfolyói mentén, védgátak övezte völgyekben, valamint a mélyebb fekvésű vízjárta területeken a belvízlevezető csatornahálózat megépítésével 6,8 millió kataszteri hold földet tettek szántóföldi művelésre alkalmassá, mentettek meg a víz további pusztításaitól. Maradandó alkotásaik közé kell még sorolni az ország 70 ezer kilométernyi műút- és 45 ezer kilométer hosszúságú vasúthálózatát. Kiegészítő munkából főfoglalkozás A kubikosság kialakulását természeti, gazdasági és társadalmi körülmények mozdították elő, s ez a népréteg a szegényparasztság soraiból vált ki. A kubikosság kialakulása a 18. század derekán kezdődő, nagyszabású vízi munkálatokkal, a 19. század közepétől pedig az országos jelentőségű ármentesítésekkel, folyamszabályozásokkal, út-, vasút- és középítkezésekkel függött össze. Nem csekély ösztönzést adtak ehhez az 1830., s főleg az 1844. és 1845. évi árvizek. A megyék sorra küldték fel panaszaikat s az árvédelmi munkálatokkal kapcsolatos helyi terveiket a Helytartótanácsnak. A kubikos réteg tehát ott fejlődött ki a leghamarabb, ahol a legádázabb küzdelem folyt a természeti erők, nevezetesen a víz ellen. A kubikosság kialakulásának másik tényezője a mezőgazdaság átalakulásában keresendő. Az 1870–80-as évektől, a kapitalizálódó nagybirtok gépesítése következtében egyre több mezőgazdasági munkás vált munkanélkülivé. Az addig csak kiegészítő foglalkozásként kubikoló parasztok így arra kényszerültek, hogy a kubikolásra mint főfoglalkozásra váltsanak át. Az Alföldön ezen kívül még egy további tényező is szerepet játszott: a lókapa bevezetésével, majd általános elterjedésével megszűnt a szegényparasztok, mezőgazdasági munkások megélhetésének a részesművelésből fakadó forrása, így ők is a kubikolásra kényszerültek. Ármentesítés Az ármentesítés első évtizedeiben azonban még nem beszélhetünk kimondottan kubikosokról, noha nagy tömegek vállalták e munkát, de csak kisegítő munkásként, lehetőleg lakhelyük közelében, rövid időre. Aki tehette, megmaradt a kaszánál, kapánál és az eke szarvánál. A földtől még teljesen el nem szakadt, de már főfoglalkozásának a földmunkát tekintő kubikosság kialakulását a vállalkozói rendszer és a szabad bérmunka elterjedésének időszakára, az 1860-as évekre tehetjük. A törzsgárda ekkor már nem alkalmi munkát lát a kubikolásban, hanem keresetként számít rá. A legfontosabb mezőgazdasági munkának (aratás, csépelés) ugyan még mindig alárendeli, de a kevésbé fontosakat (pl. kapálást) már elhagyja a kubikolás kedvéért, és nemcsak helyben, hanem néhány napi járóföldre eső vidékeken is vállalja a földmunkát. Az 1870-es évek közepétől a „második kubikosnemzedék” számára a kubikolás már főhivatás, olyan szakma, amely tízezreknek jelenti a szinte kizárólagos megélhetési formát. A kubikosság döntő többsége az Alföldön, főleg Csongrád, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyékben, vagyis az árvizek által leginkább veszélyeztetett területeken élt. Szeged, majd az 1879. évi nagy árvizet követően Szentes lett a kubikosok központja, rajtuk kívül Csongrád, Mindszent és Szegvár, Békés megyében Békésszentandrás és Szarvas voltak a jelentősebb kubikoscentrumok. Városépítés Az 1870-es évektől, az ipartelepítés és a városépítés felgyorsulása következtében megnőtt az igény és az érdeklődés a kubikosok iránt, s így számuk ugrásszerűen növekedett: az 1890-es évek elején 200 ezer főre


becsülték e réteget. (Az adatok azonban csak megközelítőleg pontosak, mert a kubikosokat a korabeli statisztikai felvételek külön nem tartották nyilván. A kubikmunkát ugyanis sohasem nyilvánították szakmának, így a különböző összeírások alkalmával mindig oda sorolták őket, ahol éppen dolgoztak: ha a mezőgazdaságban, akkor napszámosként, ha pedig út-, vasútépítésnél vagy tereprendezésnél munkálkodtak, akkor meg segédmunkásként vették nyilvántartásba őket.) Bandák, szervezkedés A mezőgazdasági és ipari munkások között átmenetet képező kubikosok bandákban dolgoztak. A bandák élén a bandagazdák álltak, akik közvetítettek a munkaadók és a munkások között, vezették a munkanaplót, de nem rendelkeztek kiváltságokkal. A századforduló idejére 5–10 főből álló bandák alakultak ki, amelyek a későbbiek folyamán 30–120 főre duzzadtak, de azután visszatértek a 8–16 fős felálláshoz. A banda tagjait a bandagazda válogatta össze rokonai, ismerősei köréből annak alapján, hogy milyen munkabíró s milyen szorgalmas volt az illető. Becsülete és helye a bandában annak volt, aki szorgalmasan dolgozott, s kellő erővel rendelkezett. A kubikosokat munkájuk végzése során a vállalkozók, a különböző alvállalkozók és a munkaközvetítők gyakran kihasználták. A szentesiek ennek kivédésére már 1891-ben létrehozták a Kubikosok Szövetkezetét, amelynek célja a közvetítők kikapcsolásával történő munkaszervezés volt. 1897 januárjában tartott értekezletükön a mezőgazdasági munkásokkal együtt követelték, hogy az akkordmunkát szüntessék meg, s helyette minden munkáért napszámot fizessenek. Munka- és életkörülmények A kubikosok élet- és munkakörülményei más földmunkásoknál is keményebbek, mostohábbak voltak. A Csongrádi Hírlap 1897 tavaszán arról számolt be, hogy a kubikosok helyzete az utóbbi időben rosszabbra fordult. Korábban tavasztól kezdve őszig naponta 2 forintot kerestek, újabban viszont csak 1 forint 50 vagy 1 forint 20 krajcárt. Ennek okát a cikk írója abban látta, hogy „a talicskás napszámosokat háttérbe szorítják a kordés munkások. Mivel ily módon könnyebb munkát végeznek, így kevesebb díjazásban is részesülnek. Másrészt a vállalkozók nyerészkedési vágya is sújtja a munkásokat, s ilyen vállalkozók nemcsak, hogy nem fizetik méltányosan a kubikosokat, hanem mindenféle módot kieszelnek a munkásnép megsarcolására.” Ilyen visszaélés volt az ún. „jancsi bankó” kibocsátása is. Ott, ahol nagyobb kubikmunkák folytak, barakkokat állítottak föl a munkásnép élelmezésére. Volt eset, amikor maga a vállalkozó vagy a megbízottja állította föl. A nagyobb haszonszerzés érdekében a munkásokat nem készpénzzel, hanem az általuk kibocsátott jeggyel, vagyis „jancsi bankóval” fizették ki. Ezeket a jegyeket a kubikos csak a barakkban vásárolhatta le. „Hol mindent kétszer annyiért szerezhetett be – írja a Csongrádi Hírlap –, mintha a piacon készpénzért vásárolhatna. Így azután nem csoda, ha az ... összes nyári keresményét a barakkosnál hagyja.” Nem egy alkalommal a kubikosok önhibájukon kívül kereset nélkül maradtak, vagy fizetségükben megrövidültek. Erre példa az a 400 csongrádi kubikos esete is, akik 1898. nyár elején a Vas megyei EgyházasKeszőre szerződtek földmunkára. A vállalkozó vízi csatorna építésére 176 csongrádi kubikost el is szállított, akiket azután alaposan becsapott, mert a vízállás miatt nem dolgozhattak, és sem élelmezésükről, sem hazaszállításukról nem gondoskodott. A kubikosok ezért panaszos levéllel fordultak Hegyi Antal csongrádi plébánoshoz, aki ügyükben a képviselő-testületi ülésen interpellált, s a községi elöljáróság a helyzetet kivizsgálva táviratilag 500 forintot küldött hazaszállításukra. A Vasban rekedt 176 ember az aratási keresettől is elesett, úgyszintén az a 224 kubikmunkás, akik a megkötött szerződésben bízva aratást nem vállaltak. Így a 400 földmunkáscsalád kevesebb gabonával – mivel csépelésre esetleg még szerződhettek –, avagy fejadag nélkül nézett a tél elébe. Előfordultak olyan esetek is, amikor a kubikosok nem fogadták el a munkáért felajánlott bért. 1899-ben például 700 csongrádi kubikos utasította vissza a Moravica-csatorna építésénél fölkínált munkalehetőséget, mivel kevesellték az élelmezéssel járó napi 50–80, illetve az élelmezés nélküli 70–90 krajcáros napszámot. A magyarországi kubikosság gazdasági érdekeinek hatékonyabb megvédésére végül is az 1906. január 7-én megalakult Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségébe tömörült, s e szervezeten keresztül próbált jogainak, követeléseinek érvényt szerezni. * A kubikos név a német Kubikmeter (köbméter) szóból ered, illetve a kubik szó továbbképzett alakja. Eleinte a kubikmunkás, kubikos ember alakban volt használatos, később a kubikos név terjedt el.






1. Kubikosok Endrõdön Kubikosok Endrődön Elmentem kubikosnak, mer itthon nem vót munka. Háromezer ember menekűt el a húszas évekbe Endrődrű oda, ahun munkát tanátak. (...) Könyörtelen élet vót. Ásó-lapát-csákánnyal elindútunk, én egyszer 370 kilómétert gyalogoltam Majoros Vendel komámmal, mire végre Ajkán kaptunk munkát. (...) Az út szélin aludtunk. Lefeküdtünk, becsavartuk magunkat a pokrócba, oszt ott aludtunk, ahun ért bennünket az este. Bejártuk az egísz országot a kubikostalyigával. Nemigen tanánánk olyan kövesutat ebbe az országba, améken endrődi kubikos ne dógozott vóna. Muszaj vót, menni kellett a munka után. (...) Talicska, csákány, ásó, lapát kellett, ez vót a szerszámunk. Egy kenyér, szalonna, krumpli, hagyma, laskatészta, tarhonya, bogrács, meg hát takaró. Énnekem vót bundám, azt hordtam mindég. A talyigát énrám szegény édesapám hagyta rám, piszkos nagy szentesi talyigát. Mer ha kicsi vót a talyiga, szögelni kellett az ódalára deszkát, hogy több férjen bele. Mer mindenkinek vinni kellett egyformán, nem mindegy vót, hogy ötven kilót visz valaki egyszerre, vagy hetvenet. A kubikosok olvasott emberek vótak, összejártak az olvasókörökbe. Vót egy olvasókörük a Hatház utca sarkán, ők vették meg azt a nádas házat 1930-ba. Édesanyám meg édesapám még veszekedtek is, mer egy mázsa búzát kellett beadni, hogy közösen meg tudják venni azt a kis régi épületet. Akkoriba a Táncsics-féle földmunkás mozgalom alakított egyleteket, annak az alapszabálya szerint működtünk. Vótunk vagy százan tagok, de járt oda vagy kétszáz ember. Télen meleg vót, lehetett komázni, beszégetni, biliárdozni, kártyázni. Az öregebbek még politizáltak is, minket, fiatalokat nem érdekelt a politika, csak a biliárd, meg a munka. Mer mikor gyütt valaki, hogy neki kubikos ember kell, az ide gyütt a munkásegyletbe. Akkor megadta a címet, oszt mentünk. A kubikosok bandába dógoztak. Nem vót jó, ha túl nagy bandába dógoztak. Egy jó kubikos banda 10-15 emberbű áll. (...) Összeszoktunk, közös vót a sorsunk. Egy jó kubikos bandába nem vót könnyű bekerűni, nagyon megnézték, hogy kit vesznek be. Együtt kapták a munkát, együtt kapták a bért is, ha valaki nem bírt dógozni vagy nem akart, akkor a többinek kellett helyette dógozni, mer amit elvállaltak, azt el kellett végezni. Vót egy bandagazda, akit elfogadtak, aki becsületes vót, aki el tudott számolni. Az tartotta számon a teljesítményt, az beszélt a munkaadóval. Én bandagazda vótam, de nekem csak százszázalékos embereim vótak mindég. Én ott magam körű nem tűrtem meg másfajta embert. Szerettem a rendet, szerettem a szorgalmat. Aki lusta vót, azt elkűdtem. Olyan emberekkel dógoztam, hogy nem vót szükség parancsolgatásra. Aki nem ilyen vót, azt el se vittem. Mink kint főztünk a bográcsba a barakk előtt. Vót egy szolgafa, arra vót ráakasztva a bogrács, abba főztünk. Ha tudtunk, vittünk egy kis szalonnát, kenyeret, laskatésztát, tarhonyát. Főztünk paprikás krumplit, meg pirított laskalevest, pirított tarhonyalevest, meg hát sütöttünk krumplit. Betyárost is főztünk, meg kudarit. A kudari, az tészta meg krumpli összefőzve, mikor elfővi a levit, akkor zsírt alá, megsütni. Ez vót a kudari. (...) Aki egy hétre ment, az elvitt egy kila szalonnát, meg vereshagymát. Vót, hogy egymás előtt is szégyelltük a szegénységüköt. Kitettük a szalonnát, egy kicsit ettünk belülle, akkor visszatettük, hazavittük. Sokszor dógoztunk vereshagymán meg kenyéren. A kordés kubikos, az gazdagabb vót, mint a talyigás kubikos, mer annak vót lova is, az húzta a kordét. A kordé, az olyan láda forma, két kereke vót, az elé vót befogva a ló. A kordét a kubikosok telehányták főddel, fél köbméter is belement. Akkor a ló elhúzta a fődet a kordéval oda, ahová kellett. Akkor ott a kordés kihúzta hátú a súbert (hátsó deszka), elő kiakasztotta a kordét, akkor az hátrabillent, hátú kivágódott a főd, kifolyt egy csomóba. A kordés kubikosok is vándoréletet éltek. Legtöbben az ármentesítő társulatná dógoztak, gátakat fejeltek. A kordés felvállalta a munkát, akkor rakodó munkásokat vett fel, megmondta, hogy egy köbméter után mennyit ad. Sokkal többet a kordés kubikosok se kerestek, mint a talyigás kubikosok. (Föld nélkül... Amerikások, kubikosok, summások, eltelepültek. Összeállította: Hornok Lajosné Németh Eszter. Gyomaendrőd, 1998)


1. A legõsibb civilizáció HÍREK FARKAS Ildikó A legősibb civilizáció? A régészek ma már nemcsak a szárazföldön, de a tengerek mélyén is keresik az ősi civilizációk nyomait. Legutóbb India partjai mentén, a nyugat-indiai Szúrat közelében, a Cambay-öbölben indítottak kutatásokat, miután az elmúlt év során a hangradar jelzései alapján emberi építmények meglétét feltételezték a tengerfenéken: lépcső, udvar, fürdő és templom maradványait azonosították. Ráadásul a helyszín közel van egy másik, tengerbe süllyedt ősi település, Dwaraka lelőhelyéhez. Kezdetben azt feltételezték, hogy a tengerbe merült település a kontinensen legkorábban virágzott harappai civilizáció (Kr. e. 2500 körül) része lehetett. A felszínre került leletek (fa- és edénydarabok) C-14 kormeghatározó vizsgálata azonban a tárgyakat mintegy 9000 évesre datálta! Az eddigi nézet szerint a legősibb városokat a sumérok emelték Kr. e. 3500 körül DélMezopotámia területén, de ha a mostani indiai felfedezés helytállónak bizonyul, az azt jelenti, hogy az Indusvölgyében már Kr. e. 7500 körül létezett városi civilizáció. Természetesen további alapos vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy ebben a kérdésben a régészek állást foglalhassanak. Leonardo hídterve A reneszánsz művész-feltalálóját saját korában álmodozónak tartották, aki idejét haszontalan és megvalósíthatatlan tervekre pazarolja. Idővel azonban Leonardo da Vinci nem egy tervéről kiderült, hogy – bár némi módosítással – mégiscsak megvalósítható. 1502-ben II. Bajazid szultán, az Oszmán Birodalom uralkodója felkérésére Leonardo elkészítette egy híd tervrajzát. A szultán Konstantinápolyt szerette volna az Aranyszarv-öböl áthidalásával Pera városával összekötni. A 260 méteresre tervezett híd akkoriban az egyik legnagyobb ilyen építmény lett volna. Leonardo a szultán és tanácsadóinak legnagyobb megdöbbenésére egy hatalmas boltíves hidat tervezett, amelyet a megbízók instabil építménynek ítéltek, és soha nem építettek meg. Hat évvel ezelőtt egy norvég művész, Vebjorn Sand egy kiállításon látta meg Leonardo rajzát, és úgy ítélte meg, hogy a terv kivitelezhető. Igaz, csak 109 méteresre építették, és nem kőből, hanem lemezelt fenyőfából, de a konstrukció meglepően stabilnak bizonyult, köszönhetően széles talapzatának és a kettős boltív szerkezetnek. Oslo egyik kerületében 2001 októberében maga Sonja királyné avatta fel a nagyon is modernnek látszó hidat. A norvég művész most azt tervezi, hogy eredeti méretében, kőből is felépíti a hidat Amerikában. Felújítják az egri várat Az egri vár legnevezetesebb történelmi emlékhelyeink egyike. Mintegy félmillió látogató keresi fel évente az „Egri csillagok” regény és film jól ismert helyszínét. A Dobó István vármúzeum többször bizonyult az év leglátogatottabb múzeumának. Azt már talán kevesebben tudják, hogy Egerben látható ezen kívül Európa egyik legnagyobb megtekinthető erődrendszere, amely azonban az utóbbi években nagyon rossz állapotba került. Emellett életveszélyessé vált a kazamata és a székesegyház romterülete, ezért azok már jó ideje zárva voltak a látogatók elől. Ez évben, a nevezetes 1552. évi ostrom évfordulóján azonban megkezdődhet a vár általános felújítása. Egerben az állami tulajdont gondozó Kincstári Vagyonigazgatóság, a műemlékvédelmi hivatal, valamint az ingatlant használó megyei önkormányzat és Eger városa összefogásával teremtették elő a 120 millió forint önerőt a Széchenyi-terv nyertes pályázatához, amelynek segítségével idén elkezdhetik az akár egymilliárd forintba is kerülő teljes rekonstrukciót. A munkálatok áprilisban kezdődnek, és a tervek szerint novemberig tartanak majd. A felújítás során megerősítik az északi külső és a nyugati várfalat, valamint a délkeleti fülesbástya megsérült szakaszait. A megújuló Dobóbástyában új kiállításokat rendeznek be, és konferenciatermet is nyitnak majd. A várban található székesegyház az Árpád-házi királyok alatt az ország legnagyobb temploma volt, ám az 1552. évi ostrom idején, mint a várban található legnagyobb célpontot, rommá lőtték. Itt a felújítás egyes falrészek rendbe hozását jelenti. Az átalakítás után a romterület alkalmas lesz színházi előadások és egyéb rendezvények megtartására azáltal, hogy a megmaradt falak közt nézőteret, fedett színpadot alakítanak ki. 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vízi erőmű Kínában A vízi erőművek állítják elő a világszerte felhasznált összes energiamennyiség 20%-át. (Norvégia energiaszükségletének 99%-át, Új-Zéland 75%-át fedezi a vízi energiából.) A vízi erőmű a többi energiatermelő erőművekkel összehasonlítva tiszta, nem szennyezi a környezetet, nem termel veszélyes hulladékot, és olcsó. A vízi erőművek 90%-os hatásfokkal működnek, míg a leghatékonyabb hőerőművek is csak 50%-ossal. A megújuló, „újra felhasználható” vízi energia vonzó alternatívát jelent a veszélyes gázokat kibocsátó, gazdaságtalan működésű hőerőművekkel és a veszélyes hulladékot produkáló, biztonsági problémákat is felvető atomerőművekkel szemben. Miért van mégis, hogy az utóbbi időkben elsősorban a nagy vízi erőművek, gátak építése többször is erős tiltakozást váltott ki a lakosság körében? Az ellenzést több forrás táplálta: a természeti környezet, a helyi lakosság életfeltételei és a kulturális örökség iránti aggodalom. A nagy gátak létesítése gyakran több százezer ember életfeltételeinek drasztikus megváltozását jelenti. (Egy nemzetközi szervezet számítása szerint eddig világszerte mintegy 40 millió embernek kellett gátépítés következtében elhagynia lakóhelyét.) A víztározók építése megváltoztathatja az adott terület ökológiai rendszerét, vízhálózatát, ehhez kapcsolódóan az élővilág teljes rendszerét. (Magyarország éppen a természeti környezet védelme érdekében lépett vissza a bősi erőmű megépítésétől.) A harmadik szemponthoz szorosan kötődik a régészeti, történelmi és egyéb kulturális értékek védelme. 2001-ben nemzetközi felháborodást keltett, hogy Törökországban egy kétezer éves, római kori mozaikjairól nevezetes város (Zeugma) romjai fölé terveztek egy víztározót. Kínában jelenleg a világ legnagyobb vízi erőművét építik. A Jangce folyó „Három Szurdok” nevű nevezetes szakaszán, Jicsang város közelében 1994-ben indult az építkezés, és a tervek szerint 2009-re készül el a gátóriás, amely a kínai nagy fal után a második olyan emberi építmény lesz a Földön, amelyet a Holdról is látni lehet majd. A hivatalos adatok szerint is több mint egymillió embert kell a gát üzembe helyezése előtt kitelepíteni. Mintegy 1100 települést önt majd el a víz 2009-ig, a gát megépítéséig, köztük rengeteg műemléket. A vízzel elborítandó térségben található Dacsang városa, melynek történelmi épületeit a tervek szerint teljes egészében elköltöztetik, mégpedig úgy, hogy az ősi épületek cserepeit és tégláit a szétbontás előtt egyenként jelöléssel látják el, majd egy másik helyen újra felépítik a házakat. 118 épület „elköltöztetését” tervezik, a többi építményt fényképeken őrzik meg az utókornak. A tervezett gát térségében most folyik a régészeti munka, több mint ezer régész dolgozik napi 24 órában mintegy 200 ezer négyzetméternyi területen a legfontosabb műemlékek megmentésén. Mindennek költségeihez hozzátéve a kitelepítésekkel járó költségeket és az „emberi tényezőt”, a költözködéssel, életformaváltással járó nehézségeket, valamint a nagyarányú természetátalakítás esetleges következményeit, megérthetjük az óriási méretű vízi erőművek körül folyó viták eredetét. Kémek és atomtitkok Csak jóval a hidegháború vége után kezdett a nyilvánosság apránként értesülni az Egyesült Államokban folyó tudományos kutatás – elsősorban az atombomba kifejlesztése – körüli titkok megszerzése érdekében a második világháború alatti és utáni években űzött szovjet kémtevékenységről. Az 1990-es évek második felétől jelentek meg az USA-ban azok a könyvek (J. E. Haynes-H. Klehr: Venona: Decoding Soviet Espionage in America, 1999; J. Albright–M. Kunstel: Bombshell: The Secret Story of America’s Unknown Atomic Spy Conspiracy, 1997; T. Y. Nova: Secrets, Lies and Atomic Spies, 2002), amelyek első ízben foglalkoznak ezzel a mindeddig szigorúan titkosan kezelt témával. 1995-től Daniel Patrick Moynihan szenátor kezdeményezésére kezdték nyilvánosságra hozni a „Venona-akták” néven ismertté vált anyagot: ez volt a fedőneve annak az akciósorozatnak, melynek során a beszervezett amerikai kutatók (!) rejtjeles üzenetekben küldték Moszkvába információikat, még az atombombáról is, így segítve a Szovjetunió atomhatalommá válását. Az elvileg feltörhetetlen kódot azonban az amerikaiaknak sikerült megfejteni az 1950-es évek elején, de ezt – és az egész Venona-ügyet – egészen 1995-ig titokban tartották. Az atombomba megalkotásának terve, a „Manhattan-program” a világ kiemelkedő tudósait gyűjtötte össze. Közülük a kódolt jelentések hármat neveztek meg mint „adatszolgáltatót”: Klaus Fuchs, David Greenglass és az akkor fiatal Ted Hall. Az utóbbi fiatal kutatót nem a szovjetek szervezték be, hanem baloldali idealista meggyőződéséből maga kereste a szovjet kapcsolatot. Az orosz kémjelentésekben már a háború alatt szovjet ügynökként szerepelt. Az FBI ugyan nyomozott utána és megpróbálták bíróság elé is állítani, de mivel a Venona-ügyet titkosan kezelték, a titkos kémjelentéseket nem használhatták fel ellene bizonyítékként. Ted Hall 1999-ben, megbecsült tudósként Angliában hunyt el. Tettét idős korában beismerte, de nem bánta meg, úgy vélte, az emberiség érdekében cselekedett. Néhány baloldali érzelmű tudóstársával úgy gondolták, a világra veszélyes lenne, ha az Egyesült Államok egyedül birtokolná az atombombát, és segíteni akartak a Szovjetuniónak, hogy Amerika egyenrangú ellenfele lehessen. Tettük azonban – bármennyire is idealista motívumok mozgatták őket – gyakorlatilag hazaárulás volt. 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A nyilvánosságra hozott Venona-ügy amellett, hogy új fényt vethet a második világháború utáni szovjet– amerikai viszony történetére, számtalan további kérdést vet fel mind a kutatóknak, mind az érdeklődőknek. Miért tartották az amerikai hatóságok titokban az egész ügyet akkor is, amikor már a szovjetek is tudták, hogy kódjukat megfejtették? Miért kerülték el az igazságszolgáltatást a valódi „adatszolgáltatók”, miközben sokkal kisebb súlyú vétekért pl. Ethel Rosenberg halállal bűnhődött? Az 1950-es évek Amerikájában, a kommunistaellenes hisztériában miért nem használták fel a nagyon is komoly – igaz – kémkedési ügyet a Szovjetunió elleni propagandában?

2. Képek



1. Mint Makó Rómától KALÁSZATOK TÓTH István György Mint Makó Rómától Érdek és jámborság a hódoltsági katolikusok világában Nagy izgalommal gyülekeztek Makó és a város tőszomszédságában álló Szentlőrinc falu katolikus lakói 1673. február elsején a helyi iskolamester, Makói István házához. A makói elöljárók és az egész katolikus közösség nevében szép latin levelet írtak, amelyet Rómába, a missziókat összefogó szentszéki hatóság, a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak címeztek. A makói katolikus iskolamester által nem éppen cicerói, de mégis gördülékeny latinsággal írt levélben a makóiak papot kértek a kardinálisoktól. Írásuk fontosságát az adja, hogy a török hódoltságból csak kevés olyan levelet ismerünk, amelyben a hódoltsági katolikus közösségek fordultak közvetlenül Rómához. Nemzetiségi és vallási viszonyok Az ugyanahhoz a plébániához tartozó két szomszédos település, Makó és Szentlőrinc katolikus kérvénye a két település nemzetiségi és vallási viszonyaiba is betekintést enged, és – ami a hódoltsági települések esetén különösen ritka – pontos demográfiai adatokkal is szolgál. A 16. századi Makón (élő protestáns és katolikus felekezetekről, korántsem békés együttélésükről keveset tudnánk, ha 1588-ban meg nem látogatja őket Sziszeki Márk jezsuita atya. A nagyváradi jezsuita rendházból a misszionáriust ugyan a gyulai katolikusok hívták át a hódoltságba, de ő ekkor Makóra is eljött. Makón katolikus plébános nem volt, de két protestáns pap, egy református és egy unitárius is élt itt, akik sűrűn vitáztak egymással. Erre jó alkalmat adott, hogy a makói templomot közösen használták, „egyikük a templom egyik oldalán, a másik a templom másik oldalán prédikált”, minden rosszat elmondva a másik felekezetről. A horvát jezsuita misszionárius azonban talált itt katolikusokat is bőséggel, szerinte a lakosságnak mintegy negyede maradt meg a pápa vallásán. Makón azonban nem volt katolikus pap, ezért még a legöregebbek sem hallgattak katolikus prédikációt, és így pl. keresztet vetni vagy miatyánkot imádkozni sem tudtak. Sziszeki Márk azt javasolta, hogy a jezsuita rend létesítsen missziós központot Makón – ebből azonban nem lett semmi. A továbbiakban a makói katolikusokkal a jezsuiták helyett a szegedi magyar és a temesközi bosnyák obszerváns ferences misszionáriusok törődtek – nem is eredménytelenül. A közeli szegedi obszerváns ferences kolostor ide is kijáró barátainak munkája eredményeképpen a helyzet alaposan megváltozott a 17. század második felére. 1673-ban, amikor a makóiak a bíborosokhoz fordultak, Makón és Szentlőrincen, a két település közös katolikus plébániáján már 560 katolikus és 220 református háztartás élt, azaz a katolikusok ekkor már jelentős többségbe jutottak. A makói katolikusok azonban nem könnyen találtak papot veszélyes plébániájukra. Makó és Szentlőrinc 1653-ban a belgrádi misszióspüspök, a bosnyák ferences Benlich Máté kereste fel Makót és Szentlőrincet – leírása az itteni katolikusokra vonatkozó legfontosabb 17. századi forrásunk. „Megérkeztünk Szentlőrincre és Makóra, ezek két nagy falu, a Maroson túl, a folyó partján, ahol Szent Lőrinc szép temploma található, amelynek megvan a szükséges felszerelése a szertartásokhoz, itt és a többi helyen a szegedi ferences atyák szolgáltatják ki a szentségeket, és mindezekben a falvakban vannak licenciátus prédikátorok, azaz világi emberek, akik prédikálnak, keresztelnek, esketnek. Itt misét mondtunk, prédikáltunk, és megbérmáltunk 145 férfit és 127 nőt, összesen 272 személyt. Ugyancsak itt visszatérítettünk négy Kálvin- hitű személyt, akiket meg is bérmáltunk. Ezenkívül felszenteltem egy harangot, és sok megátalkodott embert, akik sok éve nem gyóntak, meggyóntattam. Ezeknek a helyeknek nagy szükségük volna plébánosokra, akik tudják a horvát és a magyar nyelvet.” A püspök tehát igen szép templomot talált Szentlőrincen, plébánost azonban nem, itt és a környéken licenciátusok működtek – ezek a „félpapok” a hódoltsági katolicizmus jellegzetes intézményét jelentették. Püspöki engedéllyel, ahogy erre a nevük is utal, láttak el világi ember létükre bizonyos papi teendőket.


Benlich prédikált és gyóntatott, mivel pedig a bosnyák misszóspüspök magyarul nem tudott, ez azt jelenti, hogy a makói és a szentlőrinci katolikus lakosság jó része értette a horvát nyelvet. A két település tehát mind nemzetiségi, mind pedig vallási szempontból kevert lakosságú volt. Makó és Szentlőrinc katolikus lakói között mind magyarok, mind pedig délszlávok voltak. A magyar anyanyelvű katolikusok a szegedi alsóvárosi templom és kolostor (a hódoltsági katolicizmus legfontosabb „végvára”) obszerváns ferences szerzeteseitől vártak lelki vigaszt. (Ennek a kolostornak a gvárdiánjai töltötték be a 17. században a magyarországi száműzetésben élő csanádi püspökök vikáriusainak tisztét is.) A makói és szentlőrinci délszláv katolikusok viszont a Maros folyó túloldalán, a Temesközben Krassóvár központtal működő bosnyák obszerváns ferences misszió hittérítőihez fordultak. Mindkét tábor illetéktelen betolakodónak tekintette a másik nyelvén prédikáló ferenceseket. A kétféle ferences misszionáriusok nemcsak a nyelvükben, de a szokásaikban is igencsak különböztek: a barna ferences csuhában járó magyar barátokkal szemben a bosnyákok rikító piros, világi ruhába öltözve és felfegyverkezve jártak. Erre a török megszállta Boszniában pápai kiváltság jogosította fel a ferenceseket, akik világi álruha és fegyverek nélkül aligha maradtak volna életben a török alatt élő Balkán útjait járva. (A puskával, szablyával, vörös ruhában járó ferences barátokhoz a magyar katolikus hívek nem voltak hozzászokva, megbotránkoztatónak találták őket.) A csanádi püspök jobbágyai A makóiak és szentlőrinciek 1673-ban a római kardinálisoknak írt levele hivatkozott arra, hogy milyen régóta nincsen már papjuk, és mennyire vágyakoznak erre – ezt bizvást el is hihetjük nekik. Amikor viszont azt írták, hogy a püspöküket sohasem látták, nekik csak névleg van püspökük – nos, ekkor a makóiak már igencsak letértek az igazmondás ösvényéről. Az igaz, hogy a csanádi püspökök mint főpásztorok a makóiak és a szentlőrinciek lelki üdvével a hódoltság idején módfelett keveset törődtek, azon túl, hogy a szegedi gvárdiánokat vikáriusaikká nevezték ki. Másrészt azonban a makóiak és a szentlőrinciek a kívántnál bizonyára jóval nagyobb mértékben érezték a püspökük jelenlétét a hódoltság szívében is, amikor a püspököt illető tizedek és a püspök által igényelt földesúri jövedelmek behajtásáról volt szó. Erdődi Pálffy Tamás csanádi püspök az 1650-es években végvári katonákkal frissítette fel a marháikat a „püspöki birtokon” legeltető makóiak emlékezetét. 1680-ban a csanádi püspök azzal fenyegette meg Szentlőrinc lakóit, hogy ha az őt illető tizedeket sürgősen be nem fizetik, akkor a füleki végvár katonáit szabadítja rájuk. Az sem véletlen, hogy éppen 1673-ban fordultak papért a római Kongregációhoz Makó és Szentlőrinc hívei. Ugyanebben az évben, 1673-ban Makó bírája és esküdtjei felküldték követeiket Pozsonyba, ahol megegyeztek a Magyar Kamarával, amely magát Makó földesurának nyilvánította, és megígérte, hogy a továbbiakban évi száz tallér adó fejében megvédi a makói és szentlőrinci lakosokat a két települést magának igénylő bármely más földesúrtól. A csanádi püspökök ugyanis a 17. század folyamán végig küzdöttek – a persze török földesúrnak is adózó! – Makó és Szentlőrinc birtokáért, míg az itteni lakosok éppen ellenkezőleg, azért harcoltak, hogy ők a király csekély adót fizető szabadosai, ne pedig a csanádi püspök jobbágyai legyenek. Amikor tehát a hódoltsági mezőváros lakói közvetlenül a római bíborosokhoz fordultak, hogy tőlük kérjenek misszionáriust, akkor lelki ínségük mellett nagyonis evilági törekvések voltak a fellépésük mozgatórugói: a katolikusok szerettek volna megszabadulni a rajtuk a szegedi ferencesek segítségével tizedet követelő csanádi püspöktől, aki ezen felül még a világi földesuruknak is tekintette magát, és ilyen címen is adót kívánt tőlük. A bíborosok a bécsi nunciustól kértek információt, majd a Kongregáció jegyzőkönyvei szerint többet nem tárgyalták a makóiak kérését – magyarán szólva az ügy elaludt a római missziós hatóságnál. Puszta Makó határában A makóiak kérése azonban más okokból hamarosan amúgy is aktualitását vesztette. Amikor a makóiak és a szentlőrinciek 1673-ban közvetlenül Rómához fordultak, hogy katolikus papot kérjenek, akkor nem sejthették, hogy a török uralom már a végéhez közeledik. 1699-ben Magyarország nagy része, így Makó környéke is felszabadult a török alól. Szentlőrinc falu azonban ezt már nem érte meg. Ez a népes falu túlélte a hódoltság két évszázadát, a tizenöt éves háború után is újratelepült, az elhúzódó visszafoglaló háború és a tatárok pusztításai azonban végeztek a településsel: 1686-ban a tatárok feldúlták Szentlőrincet, amely az ezt követő években teljesen elpusztult, még az egyszer már újraépített temploma sem maradt meg. Szentlőrinc faluból puszta lett Makó határában. Szentlőrinc falu sok évszázados létezésének ezért az egyik utolsó dokumentuma az a bíborosoknak írt levél, amelyben István iskolamester a két településen élő katolikus hívek nevében papot kér a szentlőrinci templomba.




1. Magyarország és szomszédai RÉTI György Magyarország és szomszédai A magyar vonatkozású olasz diplomáciai iratok között kutakodva találtam rá De Facendis prágai olasz követ jelentésére a Magyarország és a Kisantant három országának a romániai Sinaiában, majd Genfben 1937-ben folytatott tárgyalásairól. A Kisantant Sinaiában megrendezett tanácskozásán Bárdossy László akkori bukaresti követ (későbbi miniszterelnök) terjesztette elő a magyar javaslatokat, amelyekről ezután a Népszövetség genfi ülésén részt vevő Kánya magyar, Antonescu román, Krofta csehszlovák külügyminiszterek és Purics jugoszláv fődelegátus tárgyaltak egymással. Természetesen vannak eltérések az akkori és a most folyó tárgyalások között, de számos hasonló vonás is kimutatható: – már 1937-ben is a magyar nemzetiségű kisebbségekkel való bánásmód képezte a Magyarország és szomszédai közötti fő problémát, – akkor is Románia mutatta a legkisebb hajlandóságot e kérdés rendezésére, – akkor is felmerült a külföldi munkavállalók korlátozásának kérdése (igaz, hogy román részről), – a belpolitikai megfontolások akkor is nagymértékben befolyásolták a külpolitikai döntéseket. 1937-ben nem sikerült megoldást találni. (Az 1938. évi bledi megállapodás csak írott malaszt maradt.) Csak remélni lehet, hogy a Csehszlovákia kettéoszlásával azóta ötre növekedett szomszédos és sorsközösségben élő ország mostani vezetői bölcsebbek lesznek, és tartós megoldást találnak az országainkat megosztó kérdésekre. Mert csak így juthatunk el az egységes és demokratikus Európába. DOKUMENTUM De Facendis prágai követ jelentése Ciano külügyminiszternek Prága, 1937. október 6. Krofta tájékoztatott engem arról, ami Genfben történt a Magyarország és a Kisantant között folytatott ismert tárgyalások során. Nem került sor megállapodásra, mert Románia nem akart semmit sem megkötni; Csehszlovákia, Jugoszlávia, sőt, maga Magyarország kedvező álláspontja ellenére sem. Amint Excellenciád előtt ismert, el kellett volna készíteni Magyarország számára egy ellenjavaslatot a kisebbségekkel való bánásmódot illetően. A Prága által javasolt formula, az Antonescu által kívánt változtatásokkal és enyhítésekkel végül is elkészült. Mégis, a Kányának való átadásról szóló döntés pillanatában, amit Krofta és Purics támogatott, Antonesu szembeszállt ezzel, mondván, hogy jelenleg lehetetlen engedményeket tenni a kisebbségeknek. Azt is kilátásba helyezte, hogy a megállapodás Magyarországgal meggyöngítené a Kisantant összetartását, amelyet éppen ezen ország ellen hoztak létre. Krofta, hogy bebizonyítsa neki a Budapesttel való enyhülés előnyeit, szembeállította ezzel azt, hogy ha a Kisantant, amely negatív programként, azaz a magyar követelések elutasítására jött létre, most olyan pozitív és építő jelleget nyerhet, amellyel nehéz szembehelyezkedni. Persze nem lehet számítani arra, hogy a meg nem támadás magyar részről történő kinyilvánításáról szóló megállapodás – aminek elsősorban morális jelentősége lenne –, megszüntetné a magyarok revíziós szándékait. Ugyanakkor Krofta, kollégájának védelmében, felhívta a figyelmemet Antonescu kényes helyzetére, aki sorsának bizonytalansága közepette maga mögött láthatja Titulescu árnyékát. A kisebbségekkel szembeni engesztelhetetlenségnek ez a bajnoka nagy figyelemmel kíséri a bukaresti kormány minden intézkedését, hogy árulásról kiabálva támadásba lendülhessen. Összegezve, Kánya – aki jóindulatot tanúsított, és félretette a Bárdossy által Sinaiában előterjesztett speciális követeléseket – Kroftával beszélve nem mutatott ellenállást egy csupán általános jellegű biztosíték elfogadásával szemben a kisebbségi kérdésben. Úgy hagyta el Genfet, hogy semmi sem dőlt el, és megállapodott abban, hogy diplomáciai úton folytatják majd a tárgyalásokat. Időközben Genfben olyan incidens történt, amely fokozta Antonescu bosszúságát, és további ürügyként szolgál szembenállásához. A román hatóságok ugyanis kiadtak egy dekrétumot, amely kötelezi a munkaadókat, hogy a 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem román származású munkavállalók száma ne haladhassa meg a húsz százalékos határt. Ezen intézkedés ellen a Népszövetséghez fordultak, amelynek titkársága úgy döntött, hogy sürgősségi sorrendben vitatja meg a kérdést. Antonescu, akit a titkárság nem informált, a továbbiakban csak nehezen hagyta kiengeszteltetni magát Avenol úr bocsánatkérésével. Mindez megerősítette a román külügyminiszter Budapest iránt táplált ellenérzéseit, amelyek elsősorban és láthatóan belpolitikai természetű megfontolásokból származnak. Forrás: Olasz diplomáciai dokumentumok (DDI), 8. sorozat, VII. kötet, 488–489. old.


1. A hettiták világa TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! PÁLFI Zoltán A hettiták világa Kr. e. 1900–800 Az ókori civilizációk egyik jelentős birodalmát alkották a hettiták, de létük, államuk és kultúrájuk nyomaira csak a 19. században bukkantak. A tudósok több elméletet állítottak fel eredetükre és nyelvükre vonatkozóan, ezek közül az egyik legjelentősebb Bedâich Hroznÿ nevéhez fűződik, aki 1915-ben cikkében azt állította, hogy az Anatólia szívében néhány évtizeddel azelőtt fellelt táblák nyelve az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik. Két évvel később megjelentetett könyvében részletesen ismertette e nyelv szerkezetét, és az általa elvégzett szórokonításokat. A nép, amelynek nyelvét megfejtette, Kr. e. a II. évezredben Kis-Ázsiában hozott létre jelentős birodalmat. A hettiták nyomai Anatóliában, Ankarától 150 km-re található a mai Boghazköy falu, ennek közelében fekszik az egykori hettita főváros, Hattusas. A város romjait 1834-ben fedezte fel egy francia utazó. Mivel a rommező meglehetősen nagyméretű volt, eleinte a görög-római időszak valamelyik városával próbálták azonosítani. Az 1880-as években azonban A. H. Sayce olyan szobrokat talált, amelyek mind stílusukban, mind a rajtuk lévő piktografikus, azaz képírásban megegyeztek az Észak-Szíriából már ismert és nagy területen fellelt alkotásokkal. Ezt az írást Sayce a Biblia és az akkor már megfejtett egyiptomi szövegek alapján hettitának nevezte el. Néhány évvel később kerültek elő az első ékírásos agyagtáblák, némelyikük a már ismert akkád, némelyikük viszont egy ismeretlen nyelven íródott. E nyelvet hol hettitának, hol ékírásos hettitának nevezték el, megkülönböztetendő a hettitának véltpiktografikus írástól. 1906-ban Büyükkale nyugati lejtőjén mintegy 2500 táblát találtak, köztük II. Ramszesz fáraó és III. Hattusilis hettita király szerződésének szövegét hettita nyelven. E táblákból kiderült, hogy a várost Hattusasnak hívták. A következő években felszínre kerültek az erődítés egyes részei, valamint néhány nagyobb épület, amelyek egy része biztosan templom volt. A két világháború miatt a rendszeres ásatások csak 1952-ben kezdődtek el Kurt Bittel irányításával, és a mai napig tartanak. Hattik, hettiták, hurrik Nem ritka jelenség a történelemben, hogy egy népet máshogy neveznek szomszédai, mint ők saját magukat. Ez történt a hettitákkal, akik „külső” nevüket az előttük itt élt hattinéptől örökölték. (Ők magukat Kanis város másik nevéből, Nesából nesaiaknak hívták.) A hattik, akik Anatóliát a hettiták előtt lakták, több kisebb királyságot alapítottak a Kr. e. III. évezred végére (közéjük tartozott Hattus). Az ezredforduló tájékán áramlottak be az indoeurópai népcsoportok, melyek közül a hettiták voltak a legnépesebbek. Amikor Kr. e. 1900 körül az asszír kereskedők megélénkülő tevékenységével együtt az írásos emlékek is megjelentek a térségben, néhány fejedelemségnek már biztosan hettita uralkodója volt, mint ahogy az agyagtáblák névanyagában is felbukkantak indoeurópai, köztük hettita nevek. I. Hattusilisnek (Kr. e. 17. század második fele), az első hettita királynak, akinek saját írásos emléke maradt fenn, adminisztratív központja már Hattusas volt. Hattusilis idejében a királyság hihetetlen gyorsan terjeszkedett dél és kelet felé: hamarosan már az észak-szíriai területeket fosztogatták. Fia, I. Mursilis érte el a legnagyobb sikert: Kr. e. 1595-ben elfoglalta Babilónt. Visszavonuló seregét azonban megtámadták a hurrik (egy keletebbre élő, vitatott eredetű nép), őt magát hazatértekor meggyilkolták, és az ezt követő trónviszályok és a hurrik támadásai miatt a hettiták uralma egy évszázadra lehanyatlott. A korábban kis királyságokban élő hurrik a Kr. e. 15. század elején létrehozták egységes államukat, Mitannit, amely folyamatos terjeszkedésével (Észak-Szíriában) másfél évszázadra a térség meghatározó hatalmi tényezője lett. Több más államhoz hasonlóan a hettita trónra is hurri származású dinasztia került. A nagyhatalom


A hettiták újbóli felemelkedése a Kr. e. 15–14. század fordulóján Tudhalijassal kezdődik, aki korábban elveszett területeket foglalt vissza. Igazi nagyhatalommá azonban I. Suppiluliumas (Kr. e. 1344–1320) tette a királyságot a 14. század második felében. Ezen időszak nemzetközi viszonyait az Egyiptomban, a reformer Ehnaton fáraó székvárosában, Ahet-Atonban (Tell el-Amarna) előkerült akkád nyelvű levéltárból ismerjük. A Mitanni lehanyatlásával kialakuló légüres szíriai térbe a hettiták nyomultak be, és dinamikus déli terjeszkedésük közvetlenül fenyegette az egyiptomi fennhatóságot. Így lett a kezdetben jó kapcsolatokat ápoló két állam a hettiták megerősödése miatt ellenség. Kr. e. 1275-ben a híres kádesi csatában ütközött meg II. Ramszesz és az akkori hettita király, II. Muwatallis serege. Az egyiptomi források természetesen a fáraó győzelméről számoltak be, de ez a „győzelem” valójában a bekerített Ramszesz kitörését és fogságba esésének elkerülését jelentette. Az ellenségeskedésnek egy harmadik hatalom, a felemelkedő középasszír birodalom fenyegetése vetett véget. II. Ramszesz és az új hettita király, III. Hattusilis belátta, hogy közös érdekük egy szövetség létrehozása, és ezt 16 évvel a kádesi csata után házassággal is megpecsételték (a fáraó elvette a hettita király egyik lányát, Kr. e. 1259). Hiába kötöttek azonban a hettiták Babilónnal is megállapodást, az asszír hadsereg zsákmányszerző hadjáratai során a hettita területekre tett betöréseit nem tudták megakadályozni. A következő király, IV. Tudhalijas már csak nyugatra tudott terjeszkedni: elfoglalta Ciprust. A „tengeri népek” vándorlása IV. Tudhalijas két fia volt az utolsó hettita uralkodó. Kr. e. 1200 körül a hettita városok, köztük Hattusas is, elpusztultak egy nagy népességmozgás során, amelynek végére átrendeződött Elő-Ázsia hatalmi térképe. E mozgás része volt a „tengeri népek” vándorlása, amely az egész Mediterráneumot érintette: összeomlott a mükénéi civilizáció, Egyiptom elveszítette a Földközi-tenger keleti partvidékét, és mozgásba lendültek az előázsiai népek. A hettiták nevét több Anatóliában és Szíria északi területén fekvő kisállam örökölte („újhettita államok”), amelyek azelőtt a hettita birodalom meghódított területei vagy vazallus államai voltak, és a hettita birodalom bukása után önállósultak. Ugyanakkor megtartották a hettita hieroglif írást, és képzőművészetükben, vallásukban is erősen kötődtek a hettita ábrázolásmódhoz és hitvilághoz. Az újhettita államok hettitákkal rokon luwi népessége egész Észak-Szíriában elterjedt, és az Izráellel szomszédos területekre is eljutott – így került a hettita népnév a Bibliába. A független fejedelemségek korszakának az újasszír birodalom terjeszkedése vetett véget a Kr. e. 8. század második felében: a népesség elvegyült más népekkel, s nyelvük lassan feledésbe merült. A hettiták kultúrája A nagyhatalom fővárosa, Hattusas építészetileg is méltóvá vált rangjához. A legnagyobb építkezések IV. Tudhalijas nevéhez köthetők (Kr. e. 1240–1220). A város falain belüli szintkülönbség természetes módon különítette el az alsóvárost: az evilági királyság központját a felsővárostól: az isteni szféra területétől, ahol 30 templom helyezkedett el. A két világ közötti átmenetet az alsóvárosban a két főistennek szentelt legnagyobb templom biztosította, amelyet mesterséges teraszra építettek. Itt rengeteg agyagtáblát találtak, akárcsak az alsóváros másik legnagyobb építményében, a fellegvárban. A vár is több teraszra épült, a házakat kiugró tornyos, kazamatás erődítésekkel vették körbe. Voltak lakónegyedek, fogadóépület és adminisztratív részleg is, levéltárral. A templomnegyed utcáin burkolás és csatornázás nyomait fedezték fel. Az egész várost a fellegvárhoz hasonló erődítés vette körül, díszes, nagy kapukkal. A hettiták kultúráját leginkább a fennmaradt szövegekből ismerjük: akkád nyelvű orvosi szövegek, mezopotámiai típusú két- és többnyelvű szójegyzékek, saját eposzok és vallási szövegek maradtak ránk. A hettiták mindennapi használatra a mezopotámiai ékírást vették át, de rituális célra egy hieroglif írást alkalmaztak, melyet ma hettita-hieroglifnak hívunk. (Ennek megfejtése csak akkor sikerült, amikor egy Karatepe nevű lelőhelyről előkerült egy kétnyelvű – föníciai–hettita-hieroglif – felirat.) Képzőművészetükben is nagyban támaszkodtak a mezopotámiai hagyományokra, de hettita jelleggel ruházták fel alkotásaikat. A hettita társadalom élén a király állt, de megőrződött a korábbi tanács szerepe is, különösen az ítélkezésekben. Vallásukban a viharisten és az ún. arinnai napistennő kultusza dominált. A vallási szertartásoknak nagyon fontos szerepet tulajdonítottak, előfordult, hogy még hadjáratot is félbeszakítottak emiatt. *


A hettita írásos emlékek a legkorábbi indoeurópai nyelvű civilizációt mutatják be nekünk. Tanulmányozásuk azonban nemcsak az indoeurópai nyelvek fejlődésére vethet fényt, hanem hozzásegíthet a Kr. előtti évezredek történetének, kultúráinak, nagyhatalmi politikájának, gazdasági és kulturális kapcsolatrendszerének jobb megértéséhez is.

2. Képek










1. Amenhotep thébai sírja GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK KÁKOSY László Amenhotep thébai sírja A vezetésem alatt álló thébai magyar ásatási misszió 1997–98-ban tárta fel Dzsehutimesz sírpiramisát. Az ElKhokokha domb kiemelkedő pontján álló, a sírt mintegy megkoronázó építmény már messziről felhívta a látogatók figyelmét a nemesek temetőjének egyik legpompásabb sírtemplomára, Dzsehutimesz nyughelyére. Míg a fáraók ekkor már nem építettek kőgúlákat maguknak – a Királyok Völgye szűk sziklasírjait biztonságosabbnak tartották –, a magas rangú tisztségviselők, a hivatalnoki apparátus kulcspozícióban lévő tagjai, sőt később egyes kézművesek is – mondhatjuk nyugodtan, státusszimbólumként – piramisokkal kezdték ékesíteni sírjukat. Dzsehutimesz, aki többek között Amon templomának fő jószágkormányzója, Amon magtárainak felügyelője és királyi írnok volt, Théba leggazdagabb emberei közé tartozott a Kr. e. 13. században, II. Ramszesz (1279–1213) uralkodása idején. Így rangjához méltó, kb. 15 méter magas piramist emeltethetett, dél felé néző festett fülkével. Az építmény alsó részét találtuk meg, a gúla csúcsa valószínűleg már az ókorban megsemmisült. A piramis felfedezése volt az utóbbi öt év egyik fő eredménye, de ezzel párhuzamosan folyt egy másik érdekes objektum feltárása is, mely egy valamivel korábbi időszak temetkezési szokásaihoz szolgáltatott érdekes adatokat. Amenhotep sírja közvetlenül szomszédos Dzsehutimeszével, annak keleti oldalán vágták bele a sziklába. A föld feletti részt ásatásunk kezdete óta (1983) ismertük, de az egyéb munkálatok miatt érdemben csak 1997-ben foghattunk neki a feltárásnak. A fordított nagy T-betűhöz hasonló alaprajzú sír hosszanti helyiségében a vakolat nagy része lehullott a falakról, de egy helyen megtaláltuk a sír gazdájának nevét: ... hotep. A szó első része tehát hiányzott, de ezt a maradványok alapján könnyű volt kiegészíteni Amenhoteppé, és ezzel egyúttal fontos támpontot kaptunk a sír építési idejére vonatkozólag. A névből ugyanis szándékosan vakarták ki az első tagot, mely Amon isten nevével azonos, az összetétel miatt hangsúlytalanná vált második magánhangzóval. A csonkítás az Amarna-reform idején történt, amikor a monoteizmus első prófétája, Ehnaton fáraó (1355–1337) a régi vallás megtestesítőjének, a gyűlölt Amonnak az emlékét azzal akarta megsemmisíteni, hogy a templomfalakon éppúgy, mint az obeliszkek csúcsán és a sírok rejtett kamráiban, igyekezett eltüntetni az „istenek királyának” a nevét. Amenhotep sírja tehát az Amarna-reformot megelőző időből való, stílusa és a talált tárgyak alapján 1400 körül készülhetett. Amenhotep „az első papi részleg elöljárója” volt, ami a hierarchiában tisztes, de nem kiemelkedő pozíciót jelentett. A templomokban a szolgálatot négy papi részleg látta el rotációs alapon, havonkénti váltásban. Amenhotep feleségét Baketnek hívták. Eltérően más thébai tisztségviselők feleségeitől, akik közül sokan például az „Amon énekesnője” címet viselték, Baketnak nem volt semmiféle hivatalos rangja, tehát mint a „ház úrnője”, a háztartást vezette. A temetkezőhely a sziklasír bejáratától nyugatra kiképzett kútszerű aknában volt, melynek falából öt oldalhelyiség nyílt. Feltárása komoly technikai nehézségeket okozott. Gerendákból készült ácsolatra egy csigát függesztettünk a törmelékkel teli kosarak felhúzására. Bár a sírt eredetileg csak a házaspár részére tervezték, a leletek alapján bizonyos, hogy később többen temetkeztek ide, részint még az Újbirodalom korában, részint Ptolemaiosz vagy a római uralom idején. Amenhotep sírja a XIX. dinasztia idején (Kr. e. 14. század) két hatalmas szomszédot kapott: nyugati oldalán az óriási méretű Dzsehutimesz-sír épült meg, keletre Nebszumenu ugyancsak tekintélyes nagyságú nyughelye. Nebszumenu megcsonkította Amenhotep sziklasírjának előterét, udvarának egy részét is bitorolta, és valószínűleg a síraknát is felhasználta egyes családtagjai temetkezőhelyéül. Amenhotep sírját – mint az egész thébai nemesi temetőt is – már a fáraókorban többször kirabolták. Az első nagy rablási hullám IX. Ramszesz (1123–1105) alatt károsította meg a thébai temetőt, amikor – a papiruszokon fennmaradt bírósági vizsgálati akták szerint – szinte valamennyi tisztségviselő sírja áldozatul esett a pusztításnak. A magyar misszió leletei közül kiemelkedik a fából készült, élénk színekkel kifestett usébti szobor (magassága 20 cm), mely Menmaatréherszehepe, az „ajtónálló” nevét viseli. Mivel ún. baszilofor névről van szó, vagyis ez esetben a név eleje (Menmaatré) I. Széthi király hivatalos neve, biztos, hogy az illető a XIX. dinasztia idején élt, tehát vagy Amenhotep leszármazottja, vagy Nebszumenu családtagja, illetve rokona volt. Az usébti szobrok a mágikus beállítottságú egyiptomi túlvilághit jellegzetes termékei, varázsszobrocskák, melyeket azért helyeztek a halott mellé, hogy helyette – vagy pontosabban: az ő képviseletében – elvégezzék a túlvilágon előírt kötelező munkákat. Mivel az usébti a halott nevét viseli, és a magasabb művészi színvonalon álló darabok portrészerűek,


voltaképpen azonos az elhunyttal, aki nem akarja magát mentesíteni a munkakötelezettség alól, viszont mégsem a maga fizikai valójában kell dolgoznia, hanem helyettesítő szobrocskák képében. Egy miniatűr hajómodellnek (hossza 13,2 cm) az elhunyt túlvilági átkelését kellett segítenie. Egyiptomban mutatható ki először az az elképzelés, hogy a lelket egy révész szállítja a holtak országába. Már piramisfeliratok, majd a koporsószövegek is foglalkoznak ezzel a témával, az Újbirodalom idején pedig a Halottak Könyve 99. fejezete ad részletes leírást a révésszel folytatott párbeszédről. Talán a görög-római mitológia Charónjának előképét láthatjuk itt az egyiptomi halotti irodalomban. Az Óbirodalom piramisai mellé hatalmas bárkákat helyeztek el, Tutanhamon sírjában pedig egész flottát találtak kis méretű vitorlásmodellekből. A sírba temetettek egyike életében festő-írnok lehetett, erre utal az a fából készült paletta (hossza 15,9 cm), melynek a középső vájatában még egy írónád is megőrződött. A felső részen lévő négy bemélyedés tartalmazta a festékdarabokat. Háromban még helyén van a fekete, vörös és sárga festék, a negyedikben zöld festéknyomok láthatók.

2. Képek








História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents