História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1997-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1997-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Vlagyivosztoktól Kabulig ..................................................................................................... 1 2. ........................................................................................................................................................ 3 1. Út az adósságcsapdába .......................................................................................................... 3 2. Képek .................................................................................................................................... 5 3. ........................................................................................................................................................ 9 1. A zöld forradalom évei Magyarországon .............................................................................. 9 2. Képek .................................................................................................................................. 12 4. ...................................................................................................................................................... 15 1. Mosonyi Emil levele, 1994 ................................................................................................. 15 5. ...................................................................................................................................................... 16 1. Kapcsold az ötödik sebességet... ......................................................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Vlagyivosztoktól Kabulig PÓK Attila Vlagyivosztoktól Kabulig 1974. június 24–július 3. Nixon amerikai elnök látogatása a Szovjetunióban. Több együttműködési megállapodást, valamint a föld alatti nukleáris fegyverkísérletek korlátozásával kapcsolatos egyezményt írnak alá. A két ország diplomáciai kapcsolatba lépése (1933) óta 105 államközi megállapodást írtak alá, ebből 41-et a legutóbbi két évben. Kissinger külügyminiszter szerint: „a fegyverkezési versenyről ezen a szinten valaha tartott legrészletesebb megbeszélés zajlott le, olyan adatok hangzottak el, amelyeket nemrég még a hírszerzési szabályzat megsértésének nyilvánítottak volna.” november 23–24. Ford amerikai elnök Vlagyivosztokban tárgyal a szovjet vezetőkkel. Többek között megállapodnak abban, hogy a stratégiai nukleáris rakéták és nehézbombázók maximális számát mindkét országban 2400-ban határozzák meg. Egy nyilatkozatában Ford elnök hangsúlyozza, hogy ez lényegesen kevesebb, mint amit egy ellenőrzés nélküli, átfogó fegyverkezési verseny hozna magával. 1975. július 15–24. Közös szovjet–amerikai űrutazási program (Szojuz–Apolló-űrrepülés). 17-én a két űrhajó utasai kölcsönösen meglátogatják egymást. augusztus 1. Helsinkiben harminchárom európai ország, valamint az Egyesült Államok, Kanada legfelsőbb szintű vezetői vesznek részt az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróülésén, amelyen 100 oldalas záróokmányt írnak alá. A New York Times szerint „Ford elnök és Kissinger külügyminiszter úgy tekinti a finnországi utazást és az európai biztonsági okmány aláírását, mint ami előmozdítja az amerikai–szovjet enyhülést.” 1976. május 28. Ford amerikai elnök Washingtonban és Brezsnyev, az SZKP főtitkára Moszkvában, egy időben, szovjet–amerikai szerződést írnak alá a békés célú, föld alatti nukleáris robbantásokról. Nem hajtanak végre 150 kilotonnával nagyobb hatóerejű különálló robbantást és több mint másfél megatonna összhatóerejű csoportos robbantást. Kölcsönösen lehetővé teszik egymásnak az ellenőrzést. 1979. június 15. Bécsben Carter amerikai elnök és Brezsnyev szovjet államfő aláírja a hadászati támadófegyverek mennyiségi és minőségi korlátozásáról szóló SALT-II. megállapodást. (A második világháború óta ez a tizedik szovjet–amerikai csúcstalálkozó.) Részlet Carter elnök hazaérkezése után tartott kongresszusi beszédéből: „Amikor még az Egyesült Államok egyedül rendelkezett nukleáris fegyverekkel, Truman elnök nemzetközi fennhatóság alá kívánta helyezni az atombombát. Eisenhower elnök javasolta először a nukleáris kísérletek ellenőrzését. Kennedy elnök idején jön létre a részleges atomcsend egyezmény. (1963. augusztus 5.) Johnson elnök a stratégiai fegyverekkel bővíti a tárgyalások témakörét (1964. augusztus 31– szeptember 10.), Nixon elnök kötötte meg a történelmi jelentőségű SALT-szerződést (1972. május 22–29.), Ford elnök tárgyalásainak eredménye a vlagyivosztoki megállapodás (1974. november 23–24.). Ez egy élő, megszakítás nélküli folyamat.” december 27. Afganisztában bejelentik, hogy megdöntötték H. Amin rendszerét. Az afgán kormány nyilatkozata szerint az ország területi épsége, nemzeti függetlensége és az áprilisi forradalom vívmányainak megvédése érdekében gazdasági, politikai és katonai segítségért fordult a Szovjetunióhoz. A szovjet kormány teljesítette kérését. Január végéig kb. 85 000 szovjet katona érkezik Afganisztánba. Az Egyesült Államok a szovjet csapatok Afganisztánba vonulása után azonnal leállítja a Szovjetunióba irányuló gabonakivitelét, megtiltja az olajfeltáráshoz szükséges technológiák exportját és az 1980-ban esedékes moszkvai olimpia bojkottját javasolja. Ugyanakkor felújítják a fegyverszállítást az Afganisztánnal szomszédos Pakisztánba. A NATO főtitkára Josef Luns, január 1-jén kijelenti, hogy Afganisztán az első, nem szovjet blokkhoz tartozó ország, ahová a Szovjetunió a nemzetközi jog durva megsértésével csapatokat küldött. 1980. január 23. Carter amerikai elnök kongresszusi beszédéből: A II. világháború vége óta Amerika állt a többi ország élére, szembenézve a növekvő szovjet hatalomból eredő kihívással...

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

– az 1940-es években mi vállaltunk vezető szerepet az Atlanti Szövetség létrehozásában, válaszképpen a szovjet elnyomásra, kelet-európai birodalmának konszolidálására és a Nyugat-Európára ebből származó fenyegetésre, – az 1950-es években segítséget nyújtottunk ahhoz, hogy feltartóztassuk a további szovjet kihívásokat Koreában és a Közel-Keleten, és ennek érdekében újra felfegyverkeztünk, – az 1960-as években szembeszálltunk a Berlin, valamint a kubai rakétaválság körüli szovjet kihívásokkal, s azután arra törekedtünk, hogy bevonjuk a Szovjetuniót a hidegháborún való túllépés a konfrontációtól való távolodás fontos feladatába, – az 1970-es években pedig három amerikai elnök is folytatott tárgyalásokat a szovjet vezetőkkel, megpróbálván véget vetni a nukleáris fegyverkezési hajsza fokozódásának... A jelenleg Afganisztánban levő szovjet csapatok által fenyegetett térség hatalmas stratégiai jelentőséggel bír: itt van a világ exportálható kőolajának több mint 2/3-a ... függőségünk a külföldi olajtól nemzetbiztonságunkat fenyegető, nyilvánvaló és közvetlen veszély." február 22. L. Brezsnyev, az SZKP főtitkára beszédéből: „Az USA jelenlegi vezetése egyértelműen az enyhülés aláásására és a nemzetközi helyzet kiélezésére törekszik.” Forrás: Pók Attila: A nemzetközi élet krónikája, 1945–1997 című, a História Könyvtárban a könyhétre megjelenő munkája alapján


1. Út az adósságcsapdába FÖLDES György Út az adósságcsapdába 1972–1978 Magyarországnak 1972-ben, az olaj- és energiaválság kitörése előtt 1,9 milliárd dollár adóssága volt. A következő öt évben ez az összeg – viszonylag egyenletes ütemben – évente hétszázmillió dollárral gyarapodott. 1978-ban, egyetlen esztendő alatt 2,3 milliárdos drámai romlás következett. Ezután újabb évi 700–700 milliós adósságnövekedéssel kellett számolni. A következő két évben, 1981–82-ben szigorú intézkedésekkel sikerült ezt az 1,4 milliárd dollárt eltüntetni, és visszatérni a négy évvel korábbi adósságszintre. A kiigazítás nem bizonyult tartósnak: 1983-ban helyreállt a már-már normálisnak tűnő, félmilliárdot meghaladó éves eladósodási ütem, majd 1985–86-ban 8,8 milliárd dollárról 15 milliárd dollárra nőtt a bruttó konvertibilis adósságállomány. Magyarországot vasmarok keménységgel zárta be az adósságcsapda. Az adósságnövekedés adatai önmagukért beszélő, száraz tények. Vannak előzményeik és lettek következményeik. A magyar társadalom többsége rövid távon haszonélvezője volt, hosszabb távon pedig kárvallottja lett ennek a folyamatnak. Kérdések sokasága merült és merül föl ma is a téma kapcsán. Leginkább a felelősség problémáját feszegették azok, akik politikai hasznot reméltek a választól. Elkerülhettük volna az eladósodást? Lett volna nélküle rendszerváltás? A történésznek a téma kapcsán a miértet és a hogyant érdemes vizsgálnia. Szélesedő szakadék Az eladósodás nem új keletű gazdaságtörténeti jelenség. Tartósan akkor került a tudományos és politikai érdeklődés középpontjába, amikor az energiaválság utáni kiigazító programok sikerhez vezettek a centrumországokban (USA, Japán, Franciaország). Amikor – ezzel éles ellentétben – az olajban szegény fejlődő országok sokasága elveszítette a felzárkózás reményét. Közülük többen hiteleket vettek fel gazdaságuk fejlesztése és/vagy társadalmi-politikai stabilitásuk megőrzése érdekében. Megfelelő belső reformok, feltételek hiányában azonban az egyenlőtlen csere, a külső piacok bizonytalansága és a külső segítség elmaradása miatt egy idő után ezen országok zöme már azért vett fel hiteleket, hogy fizetni tudjon a már felvett kölcsönökért. A hetvenes évek végétől a centrumbéli hitelezők készsége megszűnt az adósságteher alatt vergődő országok finanszírozására. Ezt a kényelmetlen feladatot igyekeztek áthárítani az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi pénzügyi szervezetekre: a Nemzetközi Valutaalapra és a Világbankra. E szervezetek működése azonban nem lehetett karitatív, segélyező jellegű. Hiteleket csak az adott ország gazdaságának vizsgálata után nyújtottak, és rendkívül drasztikus takarékossági intézkedéseket, ún. kiigazító gazdaságpolitikát követeltek cserébe. A két világszervezet vezetői és szakértői nem mondtak le a visszafizetésről, mert fenn akarták tartani a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását. Ez a szempont határozta meg hitelnyújtási tevékenységüket. Ezért nem merülhetett fel a tartozások elengedése és az erőforrások átcsoportosítása a gazdaságilag fejlett országokból a fejletlenekbe. Csak fizetésképtelenség esetén egyeztek bele az adósságtörlesztés átütemezésébe. A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére világossá vált: ily módon nemhogy szűkül, inkább csak szélesedik a szakadék az első és a harmadik világ között. Nem teljesült az a várakozás, amely a függetlenné vált gyarmatok felemelkedéséhez kapcsolódott. E felismerés szülte az Észak– Dél-problémát vizsgáló Brandt-bizottságot. De mi történt eközben a második világban, az államszocializmus régiójában? Itt az energiaválságot a kapitalizmus válságának vélték, amely eltakarja a kommunizmusépítés, az „utolérni és elhagyni” programjának kudarcát, és segíti az 1968. évi csehszlovákiai beavatkozás eszmei sebeinek gyógyítását. A kelet-európai kommunista pártok ekkortájt hirdették meg a fejlett szocializmust, mely szerint a tudományos-technikai forradalom vívmányainak alkalmazása lehetővé teszi a gyors gazdasági növekedést, a nagyléptékű beruházások megvalósítását és az életszínvonal emelését, többek között a szociális ellátások bővítése révén. Néhány év múlva változott a helyzet, és egy realistább megközelítés kezdett érvényesülni a gyakorlatban: az elhárítás és a védekezés gazdaságpolitikája. Ekkor nyert újra tért a két világpiac teóriája: a regionális, illetve a szocialista autarkia gondolata. A megvalósítás, a KGST gyökeres átalakítása és a nemzeti-állami kereteket szétfeszítő gazdasági együttműködés, a „keleti közös piac” valódi megteremtése viszont elmaradt. Ráadásul a világgazdasági fordulat másként érintette a természeti erőforrásokban gazdag Szovjetuniót, mint a többi országot. Sőt, köztük is lényeges különbségek mutatkoztak. Románia önálló gazdaság kiépítésére törekedett, Lengyelország a munkaképes lakosság gyors gyarapodása miatt – nyugati hitelekre támaszkodva – nagyszabású 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

beruházásokat hajtott végre, Bulgária, Csehszlovákia és az NDK pedig a szovjet piac igényeire építve kereste a megoldást. Magyarország külön kategóriába sorolható. Bár igyekezett megfelelni a szovjet elvárásoknak, nem szűkítette nyugati kapcsolatait, és a gazdaság szerkezetének átalakítására irányuló elképzeléseit az életszínvonal emelésének érintetlenül hagyásával – a tőkés országoktól felvehető hitelekre támaszkodva – kívánta végrehajtani. Már a gazdasági mechanizmus reformjának kidolgozásakor (1965–68) világossá vált, hogy a versenyképesség fokozásához nem elég a belső piac kényszere, nyitni kell a világpiac felé, élő kapcsolatba kell vele kerülni. E nyitást szükségesnek ítélték az ország külgazdasági viszonyrendszerének kiegyensúlyozása érdekében is. Az elgondolás fontos részét képezte az új lehetőségek feltárása, a külső erőforrások bevonása. Ezért már 1967-ben felmerült a magyar csatlakozás gondolata az IMF-hez és a Világbankhoz, bár a csatlakozási kérelem benyújtására a szovjet vezetés idegenkedése miatt nem került sor. A modernizációs jellegű hitelfelvétel tervét azok a közgazdászok, gazdaság-politikusok fogadtatták el Kádár Jánossal és az MSZMP felső vezetőivel, akik látták, hogy technológiai korszerűsítés, szerkezetváltás nélkül nem oldható meg a magyar gazdaság fejlesztése. Modernizáció nélkül nem küzdhetőek le a nemzetközi fizetési mérlegből eredő – éves–kétéves rendszerességgel jelentkező – feszültségek és hiányok sem. A „tervszerű eladósodás” A kidolgozott hitelfelvételi tervek egyrészt azokra a gazdasági teljesítményekre alapozódtak, amelyek az említett éveket jellemezték, másrészt a világgazdaság növekedésének előrejelzésére épültek. A felvevő piacok bővülése garantálni látszott a magyar termékek értékesítését és a hitelek visszafizetését. A sors iróniája, hogy a „tervszerű” eladósodás koncepciója akkor emelkedett hivatalos rangra, amikor 1973 őszén az arab–izraeli háború kitörése, illetve a nyomában fellépő olajválság gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: véget ért a majdnem három évtizedes világgazdasági konjunktúra. A fejlett országok a tempó visszafogásával, különböző takarékossági intézkedésekkel, a gazdaságtalan termelés visszaszorításával, az egymás közti integráció bővítésével és szerkezetváltást ösztönző politikával válaszoltak a kihívásra. Arról, hogy a keleti tömb miért nem ezt az utat választotta, már szóltunk. De az mégis magyarázatra szorul, hogy a külkereskedelmére érzékeny Magyarország miért csak öt évvel később, 1978 végén döntött a gazdaság kiigazításáról? Amikor éppen megindult a hitelfelvétel az új központi beruházások számára, amikor 1973-ban megkezdődött az export nagyobbik hányadát adó iparvállalatok kiemelése. Az új helyzet felértékelte a drága import kiváltását ígérő, importhelyettesítő ágazatokat, pl. az energetikát, a bányászatot. Az érintett vállalati menedzsment, az ágazati vezetők, a befolyásos területi, politikai erőcsoportok, akik természetesen az ágazatukban, illetve a területükön dolgozók érdekeit is képviselték, nagy nyomás alatt tartották az ország politikai vezetését. Az MNB pedig ebben az időben (1974–77 között) előteremtette a többletberuházásokhoz szükséges külső erőforrásokat. A politikai vezetés, élén Kádár Jánossal elkötelezte magát az életszínvonal rendszeres emelése mellett, és igyekezett elkerülni a komolyabb társadalmi megrázkódtatással járó fordulatokat, intézkedéseket. Ezért is bízott, és kellett bíznia önmagában és a világhelyzet Magyarország számára kedvező alakulásában. Ezért nem értékelte „árnyaltan” a Nyugaton lezajló recessziót, hiszen az csak fokozta a magyar export nehézségeit. A politikai vezetés az 1976–80-as terv elkészítése során a gazdasági növekedés ütemének fenntartása mellett döntött, és erre építve akarta megvalósítani a korszerűsítési-szerkezetváltási és a népjólét általános emelését megcélzó szociális programját. Az adott körülmények között ez kizárta az önerőre támaszkodás lehetőségét, a külső hitelfelvételek felfüggesztését. Ráadásul egy ilyen lépést egyet jelentett volna azzal, hogy Magyarország lemond a korszerű technológiák bevezetéséről. A csábítás: olcsó hitelek A korábbi elképzelései mellett kitartó politikai vezetés kezére játszott két külső körülmény is. Az első: a centrum-országokban is időt vett igénybe megfelelő gazdasági stratégia kidolgozása. A növekedés és a beruházás ütemének radikális csökkentése után hatalmas tőkék szabadultak föl, öltöttek pénzformát, és kerestek maguknak értékesülési lehetőséget. A legkézenfekvőbb az volt, hogy a tőkefelesleg majd a rendkívüli többletbevételhez jutott olajtermelő országokba áramlik. De ezek az országok, noha hihetetlen ütemben és mértékben bővítették fogyasztásukat és növelték beruházásaikat, nem tudták jövedelmüket teljesen visszaforgatni a gazdaságba. Inkább maguk is mint tőkeexportőrök léptek fel a nemzetközi pénzvilág porondján. Így a modern kori gazdaságtörténetben egyedülálló szituáció alakult ki: a hitelkamatok értéke 1975–77 között alatta maradt az inflációnak. Könnyen lehetett hitelezőt találni, könnyű volt elcsábulni... A második körülmény, amely lassította az új helyzet tudatosítását, az a KGST védőernyője volt, amely alatt továbbra is alkalom nyílt a nem korszerű, nem jó minőségű termékek eladására. Bár elfogadták a bukaresti 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

árelvet, vagyis azt, hogy a szocialista külkereskedelemben is érvényesítik a világpiaci árakat. Ám a konjunkturális és politikai indítékúnak tekintett ingadozások kiszűrése érdekében öt év átlagárait vették alapul. Ez a megoldás időt adott az újonnan létrejött árarányok kárvallottjainak. Így Magyarország is alkalmazkodhatott, sőt bizonyos többletbevételhez juthatott a szovjet származású kőolajtermékek reexportja révén. A védelemnek persze ára volt. Míg az egyik oldalról segített a stabilitás megőrzésében, addig a másik oldalról hozzájárult a szükséges fordulat elhalasztásához. A mérleghez hozzátartozik, hogy a változatlanul magas beruházási hányadból exportképes kapacitásokat is teremtettek, a mezőgazdaságban pozitív változás zajlott le, és az infrastruktúrában is sikerült valamelyest pótolni az évtizedes elmaradásokat. Növekedett az életszínvonal, és ezzel párhuzamosan átalakult a lakossági fogyasztás szerkezete. Kifejeződött ez a nagyarányú lakásépítésben is. A megvalósuló gazdaságpolitika hosszabb távon nem hozhatott kielégítő eredményeket, mert fenntartott egy elavult gazdasági-termelési, s ezen keresztül egy túlhaladott foglalkoztatási szerkezetet. De ami a legfontosabb, a világpiac nem ismerte el valóságosnak a magyar ráfordításokat, és a külkereskedelmi cserearányok drámai mértékben romlottak. A célkitűzések változatlanul hagyása mellett az ország külső adósságállománya évről évre súlyos összegekkel nőtt. Az új hitelek iránti igény miatt és a hitelhez jutási lehetőségek nehezülése következtében 1977–78-ban újra napirendre került az IMF-és Világbank-tagság ügye, de a kérelmet a szovjet vezetők rossz szemmel nézték, ezért az ismét az íróasztalban maradt. 1977: irány a világpiac 1976 végétől felgyorsult a kiút keresése, és 1977 őszén az MSZMP Központi Bizottsága új külgazdasági stratégiát fogad el, amely az exportorientáció jegyében a világpiachoz – és nem a szocialista piachoz – való alkalmazkodást tűzte ki célul. Ez a program helyes távlati irányokat jelölt ki, de alkalmatlan volt a válság konkrét kezelésére. Nemhogy enyhítette volna, hanem inkább fűtötte a beruházási kedvet. A következő évben ezért félmilliárd dollárral romlott a folyó fizetési mérleg, és hiánya jóval túllépte az egymilliárdos szintet. Még rosszabbul alakult az ország külső adósságállománya, amely több mint két milliárd dollárral emelkedett egyetlen év leforgása alatt. Igaz, hogy ebben kiemelkedő szerepet játszott a nemzetközi pénzpiac mozgásirányának megváltozása, a hitelek megdrágulása, a kamatszint növekedése. 1978 elején már láthatóvá vált, hogy ezen a pályán haladva az ország a szakadékba tart, fizetésképtelenné válik. A pénzügyi szakemberek ezt egyértelműen jelezték. Még egy félévnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az MSZMP vezetői belássák, elkerülhetetlen a gazdaságpolitikai fordulat. Nem lehet fenntartani a növekedés ütemét, vissza kell fogni a beruházásokat, és minden egyéb szempontot az egyensúly követelményének kell alárendelni. Ragaszkodás az „elért vívmányokhoz” A munkanélküliséggel járó szelekcióhoz és az életszínvonal visszavételéhez Kádár és a párt vezetői nem járultak hozzá, ragaszkodtak az „elért vívmányok” megőrzéséhez, a társadalmi béke megtartásához, a hatalmi viszonyok stabilitásához. Kezdetét vette egy új gazdasági reformcsomag kidolgozása. A kiigazítási politika egy két évtizedes jóléti periódus végét jelentette, melynek során egy lavírozó–egyensúlyozó politikai irányvonal érvényesült. Ez kivédte ugyan a rosszabb lehetőségeket, megállította az adósság növekedését, fenntartotta a társadalmi-politikai status quót, bátorította a reformtörekvéseket, de nem tudta megoldani az alapproblémát, nem alakított ki egy új, egészséges alapokon nyugvó fejlődési pályát.

2. Képek





1. A zöld forradalom évei Magyarországon ROMÁNY Pál A zöld forradalom évei Magyarországon Termelés és agrárpolitika a hetvenes években A hatvanas évek Amerikájából szervezett The Green Revolution – a zöld forradalom – nem volt hivatalos program a korabeli Magyarországon. A világ ismerte, értékelte, mert nyomában forradalmi változás ment végbe a szántóföldeken, a gabonatermesztésben. Az intenzív, új, rövid szalmájú, de bőtermő búza, rizs és más növényfajták előállítója, az Iowából indult Norman Ernest Borlaug Nobelbékedíjat kapott 1970-ben. Több ázsiai országban visszaszorult az éhezés, elegendő gabona termett, mert Borlaug „csodabúzáit” termelték. Magyarországon is téma volt a gabonaimport, a „kenyérgabona-kérdés” megoldásra várt. Az egy lakosra jutó búzatermés ritkán érte el a két mázsát. A „zöld forradalmat” tehát be kellett engedni, akár álruhában, akár kerülő úton. A Magyar Tudományos Akadémia is tiszteletbeli tagjává választja Borlaug-ot, miután már a világ sok országában megtették. És miután már régen nemcsak a „kenyérgabona-kérdés”, hanem a „húsprobléma” megoldásán is túljutott az ország. Azaz: 1980-ban. A hazai gabonahozamok sokáig stagnáltak a századforduló 11–12 mázsás színvonalán. Megmaradt a régi fajtaállomány is, akárcsak az aranykorona-rendszer, amit már egyedül Magyarország tartott meg a földminőség értékelésére. A harmincas évek végén valamelyest javultak az átlagok, főleg a kukorica esetében. A minőséggel nem volt baj. Ám az ország szántóföldjének mintegy a felét gabonatermesztéssel hasznosították, döntően búzával és kukoricával, így ennek termelése, mennyisége és minősége meghatározónak számított az egész mezőgazdaságra nézve. Ugyanakkor ezt a viszonylag egyszerű, a vetésforgóba, talajváltásba megfelelően beilleszthető termelési szerkezetet indokolták az ország természetföldrajzi adottságai, a termelési hagyományok és más feltételek is. De magasabb színvonalon, jobb hozamokkal, mint az elért 12–15 mázsás termés hektáronként. Századfordulói színvonalon A kollektivizálást követő években mintegy 30%-kal még csökkent is a búza vetésterülete. Helyére ipari- és takarmánynövények kerültek. A kukorica lett a magyar mezőgazdaság első számú szántóföldi kultúrája. A kistermelői (háztáji) érdekeltség is mellette szólt. A kukorica 1,2–1,4 millió hektáros területétől így elmaradt a búza területe. Az átlagtermés viszont nem javult olyan mértékben, hogy ellensúlyozhatta volna a terület csökkenését. Az agrártermelés színvonalának, benne a talaj termőképessége hasznosításának fontos mércéje a meghatározott területen elért terméshozam. A termésátlag jelzi, hogy intenzív vagy extenzív módon gazdálkodnak, miképpen találkoznak a biológia és az ökonómia törvényei, milyen az agrártársadalom érdekeltsége a hozamok alakulásában. Alacsony agrárnépsűrűség esetén általában extenzív agrárkultúra a jellemző, de Magyarország nem volt besorolható ebbe a kategóriába. A nemzeti jövedelem termelésének belső arányai is azt követelték, hogy a viszonylag gyorsan feltárható, megszerezhető mezőgazdasági előnyöket lehet és kell az ország javára kamatoztatni. Az évi 2 millió tonnát el sem érő búzatermés kenyérgabona-importra kényszerítette az országot, hiszen a „fejadag” nem állt rendelkezésre. (És a beszerzéshez szükséges valuta sem.*) A vetésterületet csak az ún. pénzes növények terhére lehetett volna növelni, ami a gazdaságok érdekeivel ütközött. A búza felvásárlási árának jelentős emelését a fogyasztói árakkal való közvetlen kapcsolat, illetve az érvényesített ár- és jövedelempolitikai kötöttségek akadályozták. A takarmánynövények (kukorica, árpa stb.) nagy területéhez a szövetkezeti tagság ragaszkodott, hiszen a háztáji állattartás, hízlalás „üzemanyaga” onnan volt biztosítható. Nem volt nehéz eljutni tehát ahhoz a felismeréshez, hogy csak a fajlagos hozamok, az átlagtermések növelése lehet a járható út Magyarországon. A mi szűzföldjeink – fogalmazódott meg programszerűen – a laboratóriumokban, a szakszerűségben, a többet tudó növény- és állatfajtákban vannak. És az új gazdasági mechanizmus, valamint az átalakított szövetkezetpolitika által nyitott új utakban. Áttörés a vezérnövényeknél 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kenyérgabonából való önellátást a hatvanas évek közepére ismét elérte az ország. Ez azért vált lehetségessé – alig növelt vetésterület mellett –, mert a búza átlagtermése meghaladta, Magyarország történetében először, a 20 mázsát hektáronként. Ezen a színvonalon maradt a termés 1970-ig. A 30 q/ha országos átlag 1971-ben született meg, amit a 40 mázsás termés 1977-ben követett. Tizenkét év alatt mind a hektáronkénti hozam, mind az országos termésmennyiség megkétszereződött. Ez utóbbi a 2,4 millió tonnáról 5,3 millió tonnára növekedett. A hazai fogyasztás kielégítése mellett bőven jutott exportra is. A nagy terméshozamok a búzát a legjövedelmezőbb szántóföldi növények közé emelték, érdemes volt növelni vetésterületét is. A nyolcvanas években már 1,3 millió hektáron folyt a termesztése, és 1984-ben átlépték országos átlagban az 50 métermázsás „álomhatárt”! A kenyérgabonához hasonló utat járt be a takarmánygabona-termesztés is. Fő növénye, a kukorica, a 20–25 mázsás átlagról 1975-ben jutott az 50 q/ha színvonalára, hogy 1982-re megközelítse a 70 q/ha átlagtermést. Más mezőgazdasági kultúrák is szerepet játszottak az agrárteljesítmények növekedésében, így a kertészet több ágazata, valamint az erdő- és vadgazdaság is. Indokolt megemlíteni, hogy amíg az 1951–1960-as évek átlagában 254 ezer tonna almatermése volt az országnak, az 1981–1990. évi átlag 1 millió 105 ezer tonna. Mindez megalapozta – főleg az állatállomány, a hústermelés növelése révén –, hogy a magyar agrárexport 1965 és 1975 között háromszorosára növekedjék. Az 1976. évi agrárexport – amikor a devizaforintban való elszámolás megszűnt – 45,6 milliárd forintot tett ki, majd 1988-ra meghaladta a 100 milliárd forintot. A magyar agrárpolitika nem választotta – nem választhatta – a termés növekedésének külterjes, a termőterület kiterjesztésében megjelenő módját. Voltak ugyan próbálkozások a rét-legelő területek csökkentésére, volt szigorítás a szántó művelési ág megváltoztatásában, a kisajátítási igények elbírálásában, de ezek együttvéve sem gyakoroltak érdemi hatást a földhasználat szerkezetére. A mezőgazdaságilag művelt terület folyamatosan fogyott. Főképpen az – egyébként örvendetes – erdőtelepítések nyomán, de az infrastruktúra bővítése következtében is. (Egy-egy új, 100 kmes autópálya előkészítése egy átlagos méretű állami gazdaság termőterületének feladásával kezdődött.) A magyar agrártermelés terjeszkedéséhez egy irányban volt korlátlan lehetőség: az élelmiszeripari feldolgozás mértékében, az érték, a minőségi színvonal emelésében. Termés és politika A hetvenes évek elején ígéretes fejlesztési programok indulnak az állattenyésztésben is, mind az állomány növelésére, mind a hozamok emelésére. A baromfihibridek – Bábolna, Bóly állami nagyüzemei és Hernád szövetkezeti gazdaságának szervezésében – országosan elterjednek. A tojástermelésben, valamint a brojlercsirke-nevelésben a két növénytermesztési ágazathoz hasonló mértékű, majd azt meghaladó növekedés, valóságos áttörés következik be. A változások hatása szerteágazó, s túlterjed az említett ágazatokon. Bizonyítottnak látszik, hogy a mezőgazdaság: világtermelés. A bezárkózás káros, a nyitottság, az új fajták, módszerek átvétele nélkülözhetetlen a korszerűsítéshez. A hetvenes évek közepén pl. a búza vetésterületének negyedén olasz fajtákat (San Pastore, Libellula), más részén krasznodári, azaz szovjet fajtákat találunk. A régi fajták viszont egy megszűnt termelési módhoz illeszkedtek. A kiváló Bánkúti-búza megdőlt, kézi kaszára és marokszedőre várt. Az új, intenzív búzáknak már kombájnból is más, nagyobb áteresztőképességű kellett, mint amivel a magyar mezőgazdaság rendelkezett. A kukoricacsőtörő-gépeket pedig felváltották a kombájnnal, ezzel együtt a technológiai sorba kellett iktatni a termény mesterséges szárítását. A kukoricafosztás romantikáját néprajzi eseménnyé tette a gép, amit nem ezért bíráltak a haladás ellenzői, hanem azért, hogy mi lesz, ha nem kap (!) az ország – a tőkés cégektől – pótalkatrész-utánpótlást... Politikai következményei voltak – már a hetvenes évek elején, majd később, hullámzóan, de mind nagyobb mértékben – a mezőgazdasági termelők közötti jövedelmi különbségek látható növekedésének is. A háztáji állattartás helyenként középüzemi méreteket öltött, a jól gazdálkodó kistermelők megbecsülésben, kitüntetésben részesültek, amit a társadalom, a sajtó és a politikai tényezők egy része nem titkolt ellenszenvvel fogadott. A „háztájizás” a gyanús jövedelemszerzés szinonimája lett ezekben a körökben. Vagy a „magas kultúrától” elforduló életmód nyilvánvaló – és elítélendő – jele. A mezőgazdasági kistermelésben alkalmazott, jobbára külföldi gépek, a takarmánybolt-hálózatból beszerezhető táptakarmányok, premixek (magyar különlegességként) továbbnövelték a vállalkozási és így a második gazdaságból származó jövedelemszerzési lehetőségeket. És sok helyen a hatósági szembenállást.


A termelés növekedésével együtt megjelentek a piaci zavarok, a különböző értékesítési „háborúk”. Különösen a könnyen romló áruknál vált tarthatatlanná a helyzet. Az ún. járulékos beruházások pótlása elkerülhetetlenné vált. A hetvenes évek közepére már egyértelmű, hogy az élelmiszer-feldolgozásnak prioritást kell kapnia a fejlesztésben. Az 1975–80 közötti időszakban 50 milliárd forintot szántak az élelmiszeripari beruházásokra. Minden korábbinál többet. A szegedi, miskolci húsipari fejlesztések befejezése, a kaposvári, bajai húsipari beruházások, a martfűi növényolajgyár, a kecskeméti bébiétel, a szabadegyházi izocukor és sok más üzem építése, korszerűsítése jelzi ezt az utat. „Nemzeti iparrá” lép elő a Mirelit, a hűtőipar. A Hajdúságba települ – lengyel kivitelezésben – egy új cukorgyár, a programba vett fejlesztésen fölül, mert a 4 milliárdos államközi magyar követelést ezzel teljesíti Lengyelország. Új élelmiszeripari kapacitásokat, hűtő- és tárolótereket, vágóhidakat létesítenek a mezőgazdasági és a fogyasztási szövetkezetek is. Általánossá válik a szakszövetkezetekben a borpalackozás, tagságuk termésének feldolgozása és forgalmazása. Megépül az ország – és a „szocialista tábor” – első termelőszövetkezeti sörgyára Martfűn, és Bábolnához kerül a Győri Baromfi-feldolgozó Vállalat. Megkezdődik tehát a vertikális integráció kiépülése. Ebbe illeszkedik a négy agráripari egyesülés szervezése is. A termelési rendszereknek elnevezett sajátos integrációs formára a horizontális kapcsolatok voltak a meghatározók. Az ún. rendszergazda (rendszerközpont) ellátta a piacszervezési, az anyag- és eszközellátási feladatokat (vagy ezek egy részét), előírta a termesztési, tenyésztési rendet, ellátta a termelőket szaktanáccsal, szolgáltatással. A készáru előállítása után elszámoltak. Mindezt kölcsönös érdekeltségi alapon. Bizonyos esetekben az jelentett kényszerpályát, hogy meghatározott gépekkel, fajtákkal csak a rendszergazda rendelkezett, és csak a vele szerződésre lépő partnerrel osztotta azt meg. Feltételeinek elfogadása árán. Végül is az látható, hogy a zöld forradalomnak csaknem minden fontos eleme alkalmazást nyert a magyar agrártermelésben. Két lényeges elem kivételével: az egyik a jövedelem- és tőkehiány fennmaradása, a másik a szabad földforgalom és a magántulajdon korlátja. Társadalmi hatása ezért is maradt el az egyébként lehetségestől. Az agrártársadalom – és illúziói A hetvenes években végbement az agrártársadalom és a falvak teljes átalakulása. A gyors falusi elvándorlás lelassult** – a hatvanas éveknek a felére –, néhány vidéken növekedés is mérhető volt a hetvenes évek végén. Tovább csökkent a községekben a mezőgazdasági keresők száma és aránya. Ez utóbbi alakulása jól szemlélteti a falusi társadalom alapvető és gyors megváltozását. A községi népességben a kollektivizálás előtti 58%-os „paraszti” arány 1980-ra már 30%-ot sem ért el. Mezőgazdasági termeléssel természetesen jóval többen foglalkoztak ennél, de úgy, hogy a biztonságos havi jövedelmet más munkahely garantálta a számukra, vagy a család egyik tagjának. Általánossá vált a vegyesfoglalkozású falusi család, a sok félreértést okozó statisztikai megnevezéssel: a kettős jövedelmű kategória. Ipari, szolgáltatási munkát végeztek sokan a mezőgazdasági nagyüzemek keretei között is, hiszen a regionális iparfejlesztés elmaradását az agrárgazdaság – saját hasznára is – igyekezett pótolni. Az ipari vállalkozás és bedolgozás a mezőgazdasági nagyüzemek életrevalóságának egyik mércéjévé – és támadási céltáblájává – lett. Jelentős jövedelemnövelő és életforma-alakító tényező lett Magyarországon az ún. mezőgazdasági kistermelés, amelynek ösztönzése 1976-tól kormányprogrammá vált. A szinte korlátozás nélküli egyéni állattartás, a fóliázás, majd a mezőgazdasági nagyüzemekből való termeléskihelyezés sokféle formája a szerződéses árutermelés új pályáit alakította ki. És kialakultak az illúziók is... Jogos a korabeli megállapítás, hogy: „az 1970-es években végighaladt a különböző társadalmi csoportokon az a felismerés, hogy gazdaságunk első és második gazdaságra való megosztottsága társadalmi berendezkedésünk tartós sajátossága. Ennek megfelelően alakultak át a családi és személyes stratégiák.” S valóban ez tükröződött már a szakmaválasztásban, a mezőgazdasági ismeretek iránt növekvő érdeklődésben is. Ez jelent meg abban is, hogy a mezőgazdasági foglalkozású aktív keresők között a közép- és felsőfokú iskolai végzettségűek aránya meghaladta – a nyolcvanas évek végére – a 27%-ot. Érthetően megnőtt a vidék kulturális fogyasztása, a sajtó-, tv-, rádió- stb. előfizetők, könyvvásárlók száma. Egyidejűleg megváltozott a falukép is. A falusi porták kereken 50%-án új, 1945 után épült házak állnak, és az egyszobás lakások aránya az 1949 évi 73%-ról 1980-ra 25%-ra csökkent. Helyükbe lépett a többszobás és mind több korszerű felszereléssel,


tartozékkal ellátott falusi ház. 1980-tól engedélyezik a magánszemélyek traktor- és teherautó-vásárlását is. „Ez a falu nem kert-magyarországosan, nem Dánia módján, de modernizálódni kezdett. A polgárosodás másfél évtizedes könyörtelen gépezete új helyzetet teremtett.” * Vö. Romány Pál: Hruscsov gabonaügyletei Magyarországgal. História, 1997/2. szám! ** Vö. Romány Pál: A költözködő falu. História, 1996/3. szám!

2. Képek




1. Mosonyi Emil levele, 1994 KAPOLYI László Mosonyi Emil levele, 1994 Jelen sorok írójának 1994. március 8-án módjában állt Mosonyi Emil professzorral megbeszélést tartani. Az ennek visszaigazolását tartalmazó levélből idézek: „Miután kielégítő áttekintést szereztem a dunai vízlépcsőrendszerrel (BNV) kapcsolatos eseményekről is, amelyek hosszú távollétem alatt– a ’70-es és a ’80-as évek elején – történtek, úgy érzem, hogy egy beszámolóval tartozom Neked, amelyben a legutóbbi tárgyalásokon kifejtett véleményedet megértem. Sajnos meg kell állapítanom, hogy a BNV gazdaságosságának korábbi »tálalása« nem volt kielégítő és gazdaságpolitikai szempontból szerencsés. Véleményem szerint – álláspontoddal megegyezően – a terv energiagazdaságossági hozamai mellett nem voltak érdemben kimutatva az egyéb népgazdasági előnyök, ami számos energiagazdaságossági szakember számára visszatetszést kelthetett, sőt keltett. Úgy értesültem – ezt persze ellenőrizni szeretném –, hogy a csehszlovák fél tárgyilagosabb arányban mutatta be népgazdaságának a várható hozamokat. Részletezve, az alábbiakra hívom fel szíves figyelmedet, abban a reményben, hogy ezzel az álláspontommal segítséget adhatok a BNV helyesebb gazdasági megítéléséhez. A BNV-nek a hajózás számára várható hozama nem volt kielégítően számszerűsítve, inkább csak minőségi jellemzésre szorítkozott az értékelés. Természetesen – az igazság kedvéért – meg kell jegyeznem, hogy 10–20 évvel ezelőtt még nem volt a magyar vízügyi szakembereknek kellő ismeretük arról, hogy a legutóbbi években üzembe helyezett Majna–Duna-csatorna milyen mértékben fog hozzájárulni az európai hajózás fejlődéséhez. Ennek a csatornának, amelynek segítségével egy 3500 km hosszú vízi út köti össze az Északi-tengert a Feketetengerrel, igen erős ellenzői voltak Németországban, akik az építkezés befejezését meg akarták akadályozni, erőszakos eszközöket is igénybe véve. Néhány évtizede tudjuk, hogy a Szigetköz már eredeti állapotában (tehát BNV nélkül) is degradációs állapotban van, ezt a kiszáradást csak műszaki beavatkozással lehet meggátolni, amelyekre akkor is feltétlenül sürgősen szükség volna, ha a BNV szóba sem került volna. De a BNV érdekében megépült a dunakiliti vízlépcső (duzzasztó- és hajózsilip), amellyel gravitációsan – tehát a teljesen ésszerűtlen szivattyúzás helyett – megoldható lenne a Szigetköz teljes és szabályozott vízellátása. Tehát: szerintem a dunakiliti mű építési költségeinek egy része a Szigetköz megmentésére, és nem az energiatermelésre hárítható. Ez számszerűsíthető! Végül a pozsonyi tározóból az energiatermelést lényegtelenül befolyásoló kicsiny vízmennyiségek kivételével új vízellátási és üdülési centrumokat lehetne létesíteni. Úgy éreztem, hogy ezzel a levéllel megerősíthetem közös nézeteinket a BNV jelentőségéről és a magyar fél részéről sürgősen teendő intézkedésekről.” E sorok írója a teljes levelet másolatban átadta a magyar kormány illetékes vezetőjének.


1. Kapcsold az ötödik sebességet... FRISNYÁK Zsuzsa Kapcsold az ötödik sebességet… Autók és autósok a hetvenes években „A kocsi érkezése legalább akkora öröm a magyar családban, mint egy újszülött világra jötte. Magyarországon az autósvilág a kisgyermekkoránál tart. De veszedelmesen következik a dackorszak, amikor a kisgyerek toporzékolni kezd, és nem engedelmeskedik többé szüleinek” – írta egy szociológus 1970-ben, abban az évben, amikor mindössze 213 ezer autó volt magántulajdonban Magyarországon. Az 1970-es évek hazánkban az autózás páratlan virágzását hozták magukkal. 1974-ben 462 ezer, 1980-ban 978 ezer, 1983-ban már 1,2 millió személyautót birtokoltak a magyar állampolgárok. Az autók számának dinamikus növekedése ellenére a Kádár-korszakban a személykocsi folyamatosan hiánycikk volt. A személygépkocsi-tulajdont és -használatot befolyásoló intézkedések döntő többségére a közlekedési tárcának nem volt közvetlen befolyása (importpolitika, árszabályozás, belföldi értékesítés, üzemanyagárak stb.). A személyautózás nem közlekedés-, hanem gazdaságpolitikai ügy lett. Az állam számára a személyautó iránti kereslet a lakossági vásárlóerő szabályozásának hatékony eszköze volt (kötelező előtörlesztés, a beszerzési árnál jóval magasabb eladási árak, a magas forgalmi adó az alkatrészeken, az üzemanyagon stb. révén). Az éves gépkocsiimport mértékét Magyarország a KGST autógyártó országaival kétoldalú szerződésekben rögzítette. A behozatalt a magyar fél termékekkel egyenlítette ki. Az autó a KGST-n belül ún. „kemény áru” volt. Az autógyárak elsődlegesnek a készárutermelést tekintették, ezért a pótalkatrész-ellátás háttérbe szorult. A krónikus hiány kényelmes helyzetben tartotta a szocialista autógyárakat. Az energiaárak meredek emelkedése ellenére változatlanul az 1950–60-as évek üzemanyagfaló típusai kerültek le a futószalagokról. Magyarországon az üzemanyagárak 1974-ben 40, 1975-ben 20%-kal nőttek. Az üzemanyag 1981-re az 1973-as árszinthez képest 2,3–3,2-szer magasabb volt. A KGST-országok közötti gyakorlat szerint nem a járművek gyártója, hanem az import rendeléseket feladó belföldi kereskedelem volt a felelős az alkatrészellátásért. Új autók vásárlása Magyarországon a személyautó-forgalmazás állami monopólium, a Merkur feladata volt. Új autót vásárolni alapvetően sorban állással lehetett, s a várakozás ideje alatt a vevő hitelezett az eladónak. A gépkocsiigénylőknek 1979-ig a vételár 30%-át kellett előlegként befizetni, s kb. 3 év múlva megérkezett a várva várt új kocsi. A megrendelők többsége gyakorlatilag csak az előlegként befizetendő összeggel rendelkezett, s a várakozási idő alatt gyűjtötte össze a még hiányzó pénzt. 1976-ban egy Trabant 46 ezer, a Zsiguli 80 ezer, a Skoda S-100 74 ezer, a Polski Fiat 58 ezer, a Dacia 90 ezer forintba került. A várakozási idő letelte után a vásárlókra már csak egynapos sorban állás és ügyintézés várt a Merkur telepein. A vevők a gépkocsiátadások körülményeit a korszakban folyamatosan panaszolták. Nem alaptalanul. Egy 1975ös vizsgálat megállapításai szerint a Merkur túlzsúfolt budapesti telepén az új autók több mint 30%-át kifogásolható állapotban adták át tulajdonosaiknak. A vizsgálat szerint elhanyagolták a motorok beállítását, a fékhatásméréseket, a gumiabroncsnyomások ellenőrzését, a futóműbeállításokat, az akkumulátorok savszintellenőrzését stb. Új autó megszerzésének másik formája a külön keret volt. Az MSZMP, a minisztériumok és más intézmények (szakszervezet, Népfront, helyi tanácsok, egészségügyi szervek stb.) évről évre szétosztottak a munkatársaik között azonnali autóvásárlási kiutalásokat. 1979-ben pl. az összes eladott új autó 9,6%-át így, a sorban állók megkerülésével értékesítették. A magyarországi autózás sajátosságainak vizsgálatával foglalkozó közgazdászok kimutatták, hogy a sorban állási idő megnyúlása a kínálat növekedését, a sorban állási idő lerövidülése viszont a kínálat csökkenését eredményezi. A hazai autópiacon 1974-ben a hiány az ún. alsó tűrési határon volt: az állam szempontjából (a lakossági vásárlóerő szabályozása) már túl keveset kellett várni az autóvásárlásra. Az ún. számított sorban állási


idő szerint 1974-ben Trabantra 1, Wartburgra 2,8, Skodára 1,6 évet kellett várakozni. Ekkor az állam mesterségesen visszafogta a kínálatot. Az autóhiány az ún. felső tűrési határához 1978–79-ben érkezett el. 1977. január 31-én a Merkur rekord megrendelést, 213 ezer gépkocsi-előjegyzést regisztrált. 1978 elején már 352 ezer igénylőt tartottak nyilván, s ez három és félszer több volt, mint amennyi gépkocsi a vállalat behozatali tervében szerepelt. A gépkocsi várakozási idő ezért igen erősen megnőtt. Már 4–5 évet is várni kellett egy új kocsira, hacsak a mindenáron autót vásárolni kívánó állampolgár nem vásárolt még kéz alól – kb. 20 ezer forint felárért – egy autókiutalást. (Ez akkor kb. 10 havi átlagbérnek felelt meg.) A számított sorban állási idő 1979. január elején Trabantra 7,2, Wartburgra 4,8, Ladára 6 év volt. Az állam a személyautókereslet megnövekedésére adminisztratív korlátozásokkal válaszolt. 1979. január 20-án elrendelték, hogy új személygépkocsik vásárlásánál előlegként a vételár 50%-át kell befizetni. A Merkurtól vásárolt új autót 3 évig csak a Merkurnak lehet eladni. Aki az 50%-os gépkocsivásárlási előleget nem vállalta, azzal a Merkur felbontotta a szerződést. A korlátozások következtében az átlagos várakozási idő majdnem a felére csökkent. Használt autók, ajándékkocsik Az állam adminisztratív korlátozásokat szabott a használt autók adásvétele elé is. Az új személyautók korlátozott piaca felfelé hajtotta a használt autók árát. Legkeresettebb a Trabant volt, melynek használt ára 1–2 évig magasabb volt az újonnani vételáránál. Használt autót kétféle módon lehetett vásárolni – egyrészt a Merkur valamelyik használtautó-telepén, másrészt az állam megengedte magánszemélyek egymás közötti adásvételét. A használtautó-piacokon magasabbak voltak az árak, de nagyobb volt a rizikó is. Az eladó kockázata: ha a használt autó tényleges értéke és a vételár között nagyarányú különbség állt fenn, a vevő eredményesen megtámadhatta a szerződést a bíróság előtt. A vevő pedig nem tudhatta, valójában milyen állapotú kocsit vásárolt meg. A számított sorban állási idő az év eleji rendelésállomány és az év közbeni értékesítés hányadosa. Azt mutatja, hogy a sorhoz utolsónak csatlakozó vevő hány év múlva kerül sorra, ha az értékesítés az adott évi szinten valósulna meg. Az üzemanyag-takarékos, divatos karosszériájú nyugati kocsi a legtöbb ember számára elérhetetlen vágy maradt. A devizatörvény értelmében csak a devizahatóság engedélyével lehetett külföldivel gépkocsiajándékozási, vagy -adásvételi szerződést kötni. Az autó nem maradhatott Magyarországon, ha tulajdonosa nem volt itt, magyar állampolgár ez idő alatt nem őrizhette, nem használhatta azt. Külföldi rokonok gépkocsit ajándékozni legegyszerűbben a Konsumex útján tudtak hazai családtagjaiknak: 1975-ben egy Trabant 601 Limousine vételára 1140 USA dollár volt, valamint 23 300 Ft vámot kellett utána fizetni – a vállalat a megrendeléstől számított 2–10 hét alatt szállította a kocsit. Hétköznapi pillanatok 1977-ben a Magyar Autóklub hivatalos lapja, az Autósélet körkérdéssel fordult olvasóihoz: írják meg, mibe kerül ma Magyarországon egy személyautó fenntartása. A beérkezett válaszokból kiderült, a Trabant a legolcsóbb népautó: „a Trabant ma már nem nehezen elérhető luxusnak számít”. A kocsi évi adója mindössze 1080 Ft, a kötelező biztosítás 460 Ft, a Casco havi díja (1500 Ft-os önrészesedés mellett) 105 Ft. A napisajtóban hétköznapi rémtörténetek jelentek meg az autósokat kihasználó, nagy borravalókat elfogadó szerelőkről, az alkatrészvadászatok sikertelenségeiről – pl. a fél éven át a Zaporozsechez homlokfalat kereső kétségbeesett autótulajdonosról – s a hiány vámszedőiről. Az alkatrészhiány, a kevés autószervíz kiszolgáltatott helyzetben tartották az autótulajdonost – a megbízható, a borravalóért megdolgozó autószerelő kincsnek számított. Gyakran baj volt a szervizek dolgozóinak hozzáállásával is: „nem mindegy, hogy fogadják az ügyfelet, meghallgatják-e kéréseit és nem nézik-e esetleg egy kezdő mazsolának. Az ügyfélnek is igaza lehet, még ha laikus is” – figyelmeztetett az Autó–Motor 1975-ben. Nagy divat volt a bütykölés: 1975-ben az Autó–Motor a „Hogyan tegyük komfortosabbá Trabantunkat?” témával is foglalkozott. Egy ötlet: a motorháztető belsejét burkoljuk be alufóliával – nem fogja a motor zavarni az autórádiót. Közúti balesetek után kártérítést az Állami Biztosító csak vagyoni kár után fizetett, mert az erkölcsi kártérítést összeegyeztethetetlennek tartották a szocialista jogrenddel. Az AB nem ismerte el az orvosoknak, mentősöknek, ápolóknak fizetett hálapénzt s a gépkocsiszerelőknek adott borravalót sem.


A biztosítási rendszer hátrányosan megkülönböztette a magánautósokat. Ha egy magánautó közületi gépkocsival összeütközött, a helyszínen tett elismerő nyilatkozatát a közületi gépkocsi üzemben tartója később visszavonhatta, de a magánszemély ezt már nem tehette meg. 1975-ben a Merkur ünnepélyesen átadta a százezredik Trabantot, felszerelték az első parkolóórákat a Vörösmarty téren (1 óra parkolás 5 Ft), s lehetővé vált a Saxonia nemzetközi expresszen Budapest–Drezda között a gépkocsiszállítás. 1977-től már negyedévenként sorsolták a népszerű autó-nyereménybetétkönyvet, kötelezővé tették a biztonsági öv használatát, s országszerte fényvisszaverő felületű jelzőtáblákat állítottak fel a főutak mentén. Szólt a kocsiban a rádió – pl. a Csúcsforgalom vagy a Kapcsold az ötödik sebességet –; a megpakolt csomagtartóban a telekről hozott zöldség, demizson; a hátsó ablakban bólogatós kutya, rafiából horgolt lábtörlők a padlón, a sebességváltó gombján plexibe öntött kisautó, matricák az ablakokon. A felpakolt és így kicsinosított autókkal megindult a népvándorlás, útra keltek a családok a víkendtelkek, a zártkertek, szőlők és a városok között. A magánautózás jellemzői az 1980-as évek közepére változtak meg jelentősen. 1986-ra a munkával, hivatalos utakkal, taxizással (a magántaxizás 1982-től engedélyezett) kapcsolatos igénybevételek meghaladták a kikapcsolódással kapcsolatos felhasználást. Így vált a személyautó a magyarországi megjelenésétől (1895) számított 90 év múltán, a magyar állampolgárok munkaeszközévé.

2. Képek






História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents