História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1997-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1997-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Egy keresztény úrfiú életútja: dr. Zeõke Szõke Pál ............................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Egy keresztény úrfiú életútja: dr. Zeõke Szõke Pál ÉLETUTAK ZEŐKE SZŐKE Pál Egy keresztény úrifiú életútja „Elaludtam az akasztófát” A család Egy régi okirat szerint családunk a „Zeőke” nevet viselte, és 1579-ben kapott nemességet. Ez tipikus székely „dolog”, hogy egy paraszti sorban élő család nemes volt. Egyébként a nemesi oklevélben „Galgóczi Zeőke” név áll. Édesapám 1884-ben Erdélyben, Csíkszeredán született, kilencvenkilenc éves korában halt meg. Apai nagyapám kovácsmester volt Csíkszeredán. Édesapám Csíksomlyóra járt a ferencesek iskolájába. Érettségi után feljött Budapestre, a Posta Takarékpénztárnál hivatalnok lett. Lakást vett ki Óbudán, majd hamarosan megnősült. Én a Kiscelli utcában születtem 1914. január 27-én. Ekkor apám már tisztviselő volt, ledoktorált, bekerült a Földművelési Minisztériumba, és belépett a Független Kisgazdapártba. Ott ismerkedett meg Nagyatádi-Szabó Istvánnal, aki földművelési miniszterré történt választásakor őt vitte magával titkárául. Gimnázium, jogi kar A Várba, a Királyi Katolikus Gimnáziumba jártam iskolába. Humán érdeklődésű voltam. Érettségi után, 1932ben beiratkoztam a jogra. Ekkortájt furcsa dolgok történtek Európában, amit sehogy sem tudtam megérteni. Nem is tudom, hogyan lett egy keresztény, Budapesten élő magyar úrifiúból 1932-ben antináci?!... Szerettem volna valami gyakorlattal, textillel kapcsolatos szakmát, ipart tanulni, de akkor Magyarországon erre a szakmára felkészítő iskola nem volt, csak Németországban lehetett volna tanulni. Így a cseh Szudétákban, Reichenbergben jártam technikumba. Volt ott egy kocsma, belső terme már Németországhoz tartozott. Én oda soha nem mentem be, mert ahogy oda benéztem, horogkereszteket láttam... Egyetemi éveim alatt beiratkoztam a Szent István Bajtársi Szövetségbe. Tagjai „pimasz, agresszív, királypárti, Hitler-ellenességű” egyetemisták voltak. A vezetésbe főleg katolikus egyetemisták kerültek, de volt köztük néhány protestáns is. Pallavicini Gyuri volt előttem a korábbi vezér. Ebben az időben már nagyon erős volt a nyilas párt és a hozzá hasonló jobboldali pártok. Ekkor foglalta el Hitler Ausztriát meg a cseh Szudétákat. Nem tehettem mást, összegyűjtöttem az embereket, jártam az országot, és próbáltam a hitlerizmus, a nácizmus, a nyilas mozgalom ellen tenni, ami csak erőmből tellett. Lengyel menekültek Miután elvégeztem az egyetem jogi karát, ledoktoráltam és 1938-ban a Városháza közjogi ügyosztályán helyezkedtem el. 1939-ben augusztus elején jöttem vissza Lengyelországból a szabadságomról, s ekkor már jött az első lengyel menekültáradat. A lengyelek menekítése két-három éves tevékenység volt, egészen hazánk német megszállásáig. Az Egyetem téren a menza hozzám tartozott, s ott 170 embernek tudtam kosztot adni. A lengyel menekülteknek volt újságjuk, amit el kellett juttatni Kassára, mert ők nem mertek csomagot vinni. Viszont Kassáról – Szlovákián át – már ők vitték tovább az újságot. Különben százhúszezer lengyel Magyarországról tovább tudott menni, és ők állították ki a közismert lengyel hadseregcsoportot. Úgy szoktam mondani, Magyarország a világtörténelemben három alkalommal avatkozott be a nagypolitikába: először, amikor megállította a török–mohamedán hódítást; másodszorra, amikor a II. világháborúban átengedte hazánk területén a lengyel hadsereget, s ezzel döntő módon hozzájárult a szövetségesek győzelméhez, s harmadszorra 1956-ban!... A német megszállás után engem is „keresgéltek”! Volt, amikor az ismerősöm textilüzletében, a pult alatt lapultam. Kihúztam a régi szöveteket, és azon aludtam. De nekem az utcán semmi bajom nem lehetett. Kevés embernek volt akkoriban olyan papírja, mint nekem, ugyanis az ügyosztály, ahol dolgoztam, adta ki azt a bizonyos igazolást: „Zsidónak tekintendő vagy nem?” Mivel én bent voltam, kértem olyan igazolást, amin nemcsak ez volt, hanem az igazolás hátlapján a következő: „Őmaga, szülei és nagyszülei valamennyien kereszténynek születtek és keresztény vallásban éltek”. 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A Magyar Társaskör tagja voltam, jó barátságban Rassayval, Kovács Imrével, Parlagi Gyurival, Pallavicini György őrgróffal, Pálffy Géza felsőházi taggal, Kornfelddel. Az egyik illegális lakóhelyem a mai Külügyminisztérium épületének egyik manzárdlakása volt, ugyanis azé a zsidó barátomé volt ez a lakás, akivel a cseh Szudétákban, Reichenbergben tanultam (Reiter Gyurié). Jó meleg volt a manzárdszobában, és elaludtam. Pedig a Hitelbank személyzeti osztályának vezetőjével – Frankovics Ferivel – kellett volna találkoznom. Annál is inkább oda kellett volna mennem, mert kértek tőlem kétnyelvű menlevelet. Ez a menlevél orosz–magyar nyelvű igazolás volt a Magyar Nemzeti Ellenállási Front pecsétjével, aláírással. Ez 1944 novemberében volt. Megyek be Frankovics Ferihez és kérdem tőle: „Ferikém! Ne haragudj, hogy elkéstem! Kell-e neked menlevél?” Közben Frankovics Ferihez bejött az én emberem, Lhonecz Gyula – az Árhivatalban dolgozott –, és mondta, hogy jóban van Tartsay Vilmossal. Mondtam neki, menjen el arra a megbeszélésre, amit Tartsay Andrássy úti lakásán tartanak. El is ment. Becsöngetett. Kinyílt az ajtó, berántották, kapott két frászt, és revolvert nyomtak az orra alá. A többieket már összeverték. Ez volt az az eset, amikor lefogtak szerencsétleneket. És akkor kellett volna magammal vinni azt az ötven darab szovjet igazolványt. Hát klassz akasztófát kaptam volna! Úgyhogy, elaludtam az akasztófát! Mert ezt az ötven darab szovjet igazolványt sehogy sem tudtam volna „kimesélni”! Ezek közül egyet – az enyémet – a mai napig is őrzöm. Visszatérve a Tartsay-lakáson lefogottakra, majd később halálos ítéletükre: megtudtam, hogy mikor temetik Nagy Jenő ezredest, Tartsay Vilmos századost és Kiss János altábornagyot. Ugyanis miután kiadták a három holttestet, fölravatalozták őket a Kerepesi úti temetőben. Én ekkor még illegalitásban voltam, de úgy gondoltam, mivel ismertem Tartsay Vilit, legkevesebb, hogy elmegyek elbúcsúzni a temetésére. Be is mentem a temető ravatalozójába. Ott feküdt a három akasztott ember. Odajött hozzám a temetői alkalmazott és azt súgta a fülembe: „Uram! Most már menjen el! Mindjárt jönnek a nyomozók! Mert ki szoktak ilyenkor jönni! És ha Ön nem rokon?!... Menjen el!” Én kicsit... magamat is ott láttam... negyediknek! Ekkor, 1944 karácsonyán már harcok voltak Budapesten. Az ostrom alatt sokan megriadtak, és hitványnak bizonyultak. Nagyon érdekes ember volt például Pálffy Géza gróf, felsőházi tag, akivel majdnem bátyi viszonyban voltam. Tiszabőn volt egy kis birtoka. Sokan bujkáltak nála: többek között Wesselényi Miklós, Fedor Ágnes, Auer Pál és lengyelek. Én voltam az összekötője; Budapestről jártam le hozzájuk. Minden nap repülőjárat volt Kijev és Olaszország között, és Magyarországon erre a repülőgépre senki sem lőtt! Pálffy Géza „irányította” a gépet! Ennek ellenére a szerencsétlent elhurcolták az oroszok, és a Gulágon halt meg, mert angolszász kapcsolata volt. A kisgazdapártban A háború befejezése után bementem a kisgazdapártba Auer Pálhoz, és elmondtam neki, hogy dolgoznék. Így kerültem a Kisgazdapárt Nemzetközi Titkárságára, ahol kaptam egy szobát, titkárnőt, pecsétet és levélpapírt. Először mandátumokat kellett szétosztanom azoknak az Ideiglenes Nemzetgyűlésből, akik nem voltak Debrecenben; olyan embereknek mint Varga Béla, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc. Különféle ügyekben kaptam megbízatást (pl. a szovjet nagykövethez – Puskinhoz – kellett mennem). Dicsérettel tettem le a közigazgatási vizsgát, tehát szakmailag nagyon jó voltam. 1945 decemberében kineveztek Komárom–Esztergom vármegye főispánjának, és 1946 augusztusáig végezhettem ezt a munkát. Még a kommunisták is hozzájárultak ahhoz, hogy ott polgári ember legyen a főispán, hiszen az ottani lakosság nem katolikus része is tiltakozott volna amiatt, ha Esztergomba nem polgári beállítottságú főispánt neveznek ki. Mindszenty mellett Kötelező, de egyben természetes volt tartanom a kapcsolatot Mindszenty hercegprímással. Ez fontos volt mind a kormányzat, mind a hercegprímás részére, és én boldogan tettem ennek eleget. Nekem – hívő katolikusnak – magánlátogatóként természetes volt, hogy megcsókoljam a hercegprímás gyűrűjét; de mivel az állam és az egyház egyenrangú, azért – ha hivatalos látogatásra került sor – mindig kezet fogtunk, tehát kézfogással üdvözöltük egymást. Rendszeresen jártam hozzá, és környezetével is jó kapcsolatba kerültem. Komárom–Esztergom vármegyében senki nem merte elvállalni a megyei pártelnökséget, hiszen ez a megye a „klerikális reakció fészke” volt. Így került sor arra, hogy még mielőtt kineveztek főispánnak, megválasztottak megyei kisgazdapárti elnöknek. Főispán, kormánybiztos

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Én voltam a közellátási kormánybiztos is. Meg kell mondanom, hogy ez ügyben semmit sem tudtam tenni. Fő feladatom – e minőségemben – a megyében élő szovjet katonai alakulatok élelemmel való ellátása volt. A helyi lakosság élelemmel való ellátásáról pedig szó sem volt! De nem is lehetett! Egy év sem telt el, és leváltottak. Betelt a pohár. Az első „csepp” az volt, amikor főispánná való kinevezésem előtt megüzentem titkáromon keresztül, hogy aki az avatás előtt engem látni akar, jöjjön el a kilenc órai katolikus istentiszteletre, mert ott fogok térdelni, és gyónás után pedig áldozok! Erre az esztergomi ferencesek temploma zsúfolásig megtelt! A második „csepp” az volt, amikor a felszabadulási ünnepség megtartására kértek fel, én tartottam az ünnepi beszédet 1946. április 4-én Esztergomban, a Vak Bottyán Házban. Mondom titkáromnak, Honárkay Rudinak: „Menjünk fel Pestre, mert holnapután lesz az ünnepség, és vételezzünk zászlókat: szovjetet, amerikait, angolt és franciát!” Azért kellett ez a négy zászló, mert úgy gondoltam, hogy ennek a négy nagyhatalomnak köszönhetjük felszabadulásunkat. A titkárom később elmondta: jött Bjelouszov szovjet megbízott, de sarkon is fordult!” 1946 májusában jönnek hozzám a szovjetek, hogy adjak nekik krumplit. Mondom nekik, nincs régi krumpli, el van vetve, és új még nincs. Erre megparancsolták, hogy az elvetett krumplit vegyük ki a földből, ami ekkor mogyorónyi nagyságú volt. Amikor a szovjet átvevő – az ellátásos tiszt – meglátta, elkezdett káromkodni, és kiöntette az egészet a földre. Aztán később megtudtam, hogy a SZEB elnöke átiratot intézett a magyar kormányhoz, hogy engem – politikai okokból – váltsanak el. Szemben a kormánnyal De emlékezetes maradt számomra a következő eset is. Jönnek hozzám az emberek és azt mondják: „Tudja-e főispán úr, hogy Komáromban, az igmándi erődben mi van? Ott sínylődnek azok a magyarok, akik Nyugatról visszajöttek. Leszedik őket a vonatról, beteszik szerencsétleneket az igmándi erődbe, és utána kontrollálják őket. Megnézik a hónaljukat, hogy SS-ek voltak-e, vagy nem németek-e, vagy magyar állampolgárok, de német származásúak. Akik nem tartoznak a felsoroltak közé, azok is ott sínylődnek! Az erőd tele van fiatal srácokkal, és azt is mondják, hogy viszik őket tovább, majd a Szovjetunióba.” Hát elhatároztam, ezt bizony megnézem. Elmentem az igmándi erődbe, amely félig földalatti építmény volt. De nem engedtek be, mert magyar fegyveres rendőrök álltak kinn a bejáratnál, a karjukon nemzetiszínű karszalag. Megjelenik egy rendőrszázados (az illetővel évek múltával szerény állásomban találkoztam; ahol ő lett a vállalat igazgatója, és még aznap elbocsátott). Azt mondta, hogy nem enged be az erődbe. „Mi az, hogy nem enged be! Hát én vagyok a magyar kormány!” „Nem lehet – válaszolta –, mert a belügyminiszter elvtárs megtiltotta!” „Ne vicceljen! Én vagyok a főispán, Rajk pedig a miniszter! Ő magának tud parancsolni. De Rajk László csak egy tagja a kormánynak, amelynek én a megbízottja vagyok.” A rendőrszázados majd megpukkadt a méregtől, de azért beengedett. Hát, amit én ott láttam, az egyszerűen hallatlan – infair – volt! De tehetetlen voltam. Azonnal a kormányhoz, a miniszterelnökséghez fordultam telefonon. Ez is a „rossz pontjaimat” szaporította! A kormányhoz átirat ment a szovjetektől, hogy három főispánt politikai okokból hívjon vissza a kisgazdapárt: Andrássy Dánielt, Vidovics Ferencet és dr. Zeőke Pált. Főispánságom megszűnte után visszamentem a hivatalomba dolgozni, és próbáltam a pártot segíteni mint az óbudai kisgazdaszervezet elnöke. Köztisztviselő, Mindszenty-per Egy alkalommal, amikor már a Fővárosi Tanácsnál dolgoztam, ismeretlen férfi keresett fel, és zsebéből előhúzta az igazolványát: „A politikai rendőrségtől jöttem! Miért kell magának pártoskodni? Ugye szeretné az állását megtartani? Vagy pártelnök, vagy főjegyző!” Így legközelebb, amikor bementem a kerületi kisgazdapártba, lemondtam elnöki tisztemről. 1948-ban lemondtam a politizálásról is, mert úgy döntöttem, ha ilyen erős hatalom részéről jött a „kívánság”, a kenyeremet választom. Munkahelyemen egészen addig békén hagytak, amíg a Mindszenty-perben – az ún. „Sárga könyvben” – meg nem jelent, hogy „Zeőke Pál azért lett főispán, mert Mindszenty akarta”. És két nap múlva eltávolítottak állásomból. 1948-ban tartóztattak le, de az Isten különleges ajándéka volt, hogy ekkor súlyos tüdővészt kaptam. Amikor a János Kórházban feküdtem, két zsidó kommunista orvos kezelt. Úgy „falaztak” nekem, hogy az nem is lehet igaz! A Mindszenty-per idején a kórházi folyosón egész nap, egész éjjel hallottam a csizma kopogását. Ugyanis, amikor jött a fehérköpenyes felülvizsgáló orvos, a lábán csizma volt! A kórházból sikerült észrevétlenül eltűnnöm, Mátraházára mentem – ahol valaki „befogadott” –, majd onnan barátomhoz Szilsárkányba kerültem. Aztán kiváltottam a halászengedélyt, és elmentem a Hanságba, mert át akartam menni a határon. Ugyanis ilyen igazolvánnyal közlekedhettem a környéken.

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Megfigyelés alatt Végül azonban nem sikerült átmennem Ausztriába! Hazatértem, és itt-ott állásba kerültem. A Textilgépalkatrész Egyesülésben dolgoztam két-három évig. Aztán szólt valaki, hogy a Herbáriához keresnek műszaki embert, ahol gyógynövényekkel foglalkoztam. Egyszer csak hívat az igazgató – jámbor, jólelkű parasztfiú, de jó „káder” – és azt mondja: „Fel kell mondanom Önnek!” „Miért?” – kérdeztem meglepve. „Nem mondhatom meg. Egyet tehetek: egy hónapra kap megbízást.” Az ÁVO folyamatosan figyeltetett. Elérhető helyen voltam, így megtaláltak, és sűrű időközönként faggattak, leginkább a Gyorskocsi és a Csengery utcában. 1952-ben megnősültem. Amikor feleségem megtudta, hogy havonta egy hónapra hosszabbítják meg munkaviszonyomat, bejelentkezett Dobi István kormányfőnél. Aztán hívatott munkahelyi igazgatóm, és munkaszerződésemet fél évig meghosszabbította. Egyébként Dobi István Komárom megyei elnök volt akkor, amikor én Esztergom megyei elnök és Komárom–Esztergom megye főispánja voltam. Sokszor együtt jártunk gyűlések-re. Nem volt ő rossz ember! Nem volt tartása, nem volt elég intelligens ahhoz, hogy tudja, ő mint kormány-, majd államfő, mint politikus mit tehet, és mit nem!... Fontos emlékem, hogy megyek 1956 nyarán a Kossuth Lajos utcában és jön velem szembe Nagy Imre (főispán koromban a főnököm volt), és azt mondja: „Szervusz! Hogy vagy? Gyere el egyszer hozzám az Orsó utcai lakásomra!” Egy szép napon el is mentem hozzá. Láttam ott sok embert, és néztem az arcokat, s azt mondtam magamban: „Én ezektől úgy félek, hogy nem igaz! Ezek csupa pártkorifeusok! Én ide többet nem jövök! Nekem semmi közöm hozzájuk! Én kisgazdapárti vagyok! És pártonkívüli vagyok! Itt egy államtitkár meg kommunista... Dehogy jövök én ide!” És többet nem mentem el Nagy Imréhez. Mert egyszerűen féltem a vezető kommunistáktól, és féltem azoktól is, akik akkor ott voltak Nagy Imre lakásán. 1956 1956 őszén megtudtam, hogy újjászerveződik a kisgazdapárt. Október 26-án – ahogy a Semmelweis utcába érek – látom, hogy nagy tömeg áll a kisgazdapárti székház előtt. Sikerült valahogy előremennem, s kopogtam az ajtón, s amikor kinézett Bejczy Sanyi és meglátott, beengedett. Ott volt Oláh Elemér (akkor ő a XIII. kerületi kisgazdaelnök s a Fővárosi Adóhivatal tisztviselője). „Én most fölmegyek! Elfogadsz főnöknek?” – kérdem Oláh Elemértől. Rögtön elkezdtem a szervezést, s elküldtem azokat az embereket beszédet tartani, akik jelentkeztek a pártközpontban. Én mondtam meg, hova menjenek. A Zsigmond téren – a szomszédban – lakott Dr. Rácz Jenő volt pénzügyminiszter, aki nagyon kedves barátom volt. Nyelvzseni volt! Én a „kulimunkát”, a szervezést csináltam, ő és Varga István – az FKGP fő közgazdásza – tárgyalni kezdtek arról, ki milyen miniszter lesz. Mondanom sem kell, hogy 1956 decemberében „sietve” kirúgtak állásomból (műszaki vezető voltam a X. kerületi Kézműipari Vállalatnál). Így munkanélküli lettem! A barátom betett az EKISZ-hez, ahol csak egy hónapig dolgozhattam. Aztán összetalálkoztam egy parasztpárti ismerősömmel – ő volt az OKISZ Profil Iroda igazgatója –, s itt kaptam állást. Ennek az irodának az volt a feladata, hogy a kevésbé fejlett, szocialista szintről a magasabb állami iparba kellett a fontosabb szakágakat „átprofilíroznia”. „Hagytak élni” Ezután már hagytak élni! Ilyen tessék-lássék feladatokat bíztak rám! A Természetbarát Szövetségben viszont tekintélyem volt. Tudták, ha kimennek az erdőbe, velem összetalálkoznak, akár a Sátoros-hegyekben, akár a Budai-hegyekben! Egyszóval, szükségük volt rám!... Az interjú hosszabb változatát Sári Katalin készítette 1993 áprilisában. (A szerk.)

2. Képek

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.