História 1996-01
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1996-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az USA és Kelet-Európa, 194858 ..................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4 2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Alexandrosz, a fáraó .............................................................................................................. 7 2. Képek .................................................................................................................................. 10 3. ...................................................................................................................................................... 14 1. Az 1994. évi francia nyelvtörvény ...................................................................................... 14 2. Képek .................................................................................................................................. 17 4. ...................................................................................................................................................... 20 1. Necpáli Zsófia házassága .................................................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 21 5. ...................................................................................................................................................... 24 1. Másfél évtized emlékei ....................................................................................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 25
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az USA és Kelet-Európa, 194858 FIGYELŐ BORHI László Az USA és Kelet-Európa 1948–1958 A kelet-európai szovjet zóna összeomlása után immáron történettudományi kérdés: vajon Kelet-Európa és ezen belül Magyarország milyen helyet kapott az Egyesült Államok stratégiai és politikai céljaiban? Hogyan helyezkedett el a térség a két világhatalom politikai és gazdasági küzdelmeiben? Milyen amerikai belpolitikai mozgások határozták meg a külpolitikai stratégiát? Egyáltalán, milyen messzire volt hajlandó elmenni az Államok a kelet-európai önállósulási törekvések támogatásában? Borhi László hosszú amerikai levéltári kutatások után vállalkozik e kérdések megválaszolására. A kelet-európai régió sohasem tartozott az Egyesült Államok külpolitikájának prioritásai közé. Kivételt ez alól csak Lengyelország képezett, melynek sorsát stratégiai fontossága és az óhaza sorsáért aggódó amerikai lengyelség belpolitikai súlya miatt Washington a többi kelet-európai országénál nagyobb figyelemmel kísérte. I. A hidegháború kora, 1948–56 A második világháborút követően Washington kénytelen-kelletlen elismerte a Szovjetunió „döntő szavát” a kontinens keleti része sorsának meghatározásában. Abban reménykedett, hogy Moszkva tartózkodik majd annak szovjetizálásától. Az amerikai vezetés azt szerette volna, ha a legitim szovjet biztonsági igények elismerésének fejében a kelet-európai országok bekapcsolódnak a kontinens gazdasági vérkeringésébe, elősegítendő nemcsak saját, hanem Európa egészének gazdasági újjáépítését. Mindez azonban ellenkezett Moszkva céljaival, amely Kelet-Európát önnön gazdasági-politikai érdekszférájának tekintette, és kiépítette saját kizárólagos gazdasági hídfőállásait. Ellenséges tömb 1947-ben a Szovjetunió és a befolyása alatt álló európai országok elutasították a Marshall-tervben történő részvételt. Majd Prágában puccsszerű kommunista hatalomátvétel történt. Ekkortól Washington ellenséges országok szinte monolit tömbjeként kezelte a szovjet szféra országait. Az Egyesült Államok kelet-európai politikáját a Nemzetbiztonsági Tanács NSC 58/2. sz. dokumentuma körvonalazta, amely 1948-ban készült el. Ez abból indult ki, hogy Kelet-Európa jelentősége felértékelődött az Egyesült Államok számára, mivel „Európa szívéig terjeszti ki a Szovjetunió hatalmát”. Ezért a dokumentum szerint az Egyesült Államok stratégiai célja, hogy felszámolja a kelet-európai kommunista rendszereket. Persze az elemzés készítői nem ringathatták magukat abban a hiú reményben, hogy mindez egyik napról a másikra elérhető. Ezért rövid távon beérték volna „nemzeti kommunista” rezsimek kialakulásával, amelyek a Tito-féle Jugoszláviához hasonlóan szembekerülnének a sztálinista rendszerekkel. A diplomáciai és politikai presszió alkalmazása mellett két fő eszköz állt rendelkezésre a fenti célok megvalósítására: a gazdasági, ill. a lélektani hadviselés. Az előbbi gazdaságilag akarta életképtelenné tenni a szovjet zóna országait, míg az utóbbi éltetni akarta azt a reményt, hogy belátható időn belül sor kerülhet a kommunista diktatúrák felszámolására. Gazdasági hadviselés A gazdasági hadviselés (economic warfare) politikáját 1948 márciusában léptették életbe abból a célból, hogy csökkentsék a Szovjetunió hadipotenciálját és gazdasági problémákat, ill. ebből fakadóan politikai feszültségeket okozzanak a szovjet tömbön belül. Ezt úgy kívánták elérni, hogy megtiltották a stratégiai jelentőségűnek minősített nyersanyagok és a csúcstechnológiát képviselő gyártmányok exportját a fent említett térségbe. Kezdetben ezt a politikát annak szem előtt tartásával kellett végrehajtani, hogy fennmaradjon a kelet– nyugati kereskedelem az Európai Rekonstrukciós Program (Marshall-terv) sikere érdekében és hogy az Egyesült Államok a stratégiai fontosságú nyersanyagokat (irídium, mangán, platina) kaphasson a Szovjetuniótól. Természetesen a fenti célok és a kiviteli korlátozás ellentmondott egymásnak. 1950-ig érdekütközés esetén a kelet–nyugati kereskedelem fenntartása előnyt élvezett az embargóval szemben. A koreai háború kitörése után 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
azután egyértelműen a kiviteli korlátozás került előtérbe. Az Egyesült Államok egy sor exporttilalomra vonatkozó törvényt hozott, az amerikai diplomácia pedig azon buzgólkodott, hogy nyugat-európai szövetségesei is csatlakozzanak az embargóhoz. Az utóbbiak jobban rászorultak a Szovjetunióból, ill. a kontinens keleti feléből érkező termékekre (fa, szén, gabona, mangán), mint a tengerentúli nagyhatalom. Ezért hajlamosak voltak olyan cikkek szállítására a szovjet tömb országainak, melyeket Washington embargó alá helyezett. Vagyis – amerikai vélemény szerint – hozzájárultak a szovjet katonai erő növeléséhez, emiatt feszültségek keletkeztek a nyugati országok, ill. az Egyesült Államok között. 1953 nyarán Dwight D. Eisenhower elnök az embargó politikájának enyhítése mellett döntött. Ennek eredményeként csökkentették az összes nyugat-európai ország számára érvényes tiltó (CoCom-) listán, ill. az Egyesült Államok saját fekete-listáján szereplő termékek számát. Eisenhower döntését több tényező motiválta. Egyrészt az embargós politika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami a szovjet zóna országainak gazdasági összeomlását és a szovjet katonai potenciál fékentartását illette. Másrészt a gazdasági háború érezhetően rontotta a nyugat-európai országok életszínvonalát, amiért az utóbbiak az amerikai politikát tették felelőssé. Az elnök azzal számolt, hogy az embargó lazítása hatására nő majd a nyugat-európai életszínvonal, ezzel javul a szövetségesek kapcsolata, tehát erősödik a nyugati szövetségesek összetartása. Ezt követően – paradox módon – növekedésnek indultak a kelet–nyugati kereskedelmi kapcsolatok: a tiltott termékek számát csökkentették, de kivitelük ellenőrzését megszigorították, ugyanakkor a szabadlistás áruk kivitele megnövekedett. Az 1950-es évek végétől pedig a kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzött erősítésétől, nem pedig csökkentésétől remélték a kommunista rendszerek fellazítását. A fellazítás, lélektani hadviselés A fellazítást szolgálta a lélektani hadviselés (psychological warfare) politikája is, amely a kommunista rendszerekkel szembeni ellenállást, a diktatúrák felszámolásába vetett hit táplálását tűzte ki célul. A lélektani hadviselés fő eszközei a Nyugatról sugárzó rádióadók, az Amerika Hangja (Voice of America), a State Departmentnek alárendelt Szabad Európa Rádió (Radio Free Europe) voltak. Az utóbbi számára 1951-ben készített kézi-könyv szerint a kelet-európai népek egy világháborútól remélik országaik felszabadulását, ugyanakkor a rádióadó hullámhosszain megszólalóknak óvakodniuk kellett attól, hogy nyugati katonai intervenciót ígérjenek hallgatóiknak, de hangsúlyozniuk kellett, hogy „nem jöhet létre tartós béke, amíg a Moszkva befolyása alatt álló rendszerek megdöntésére sor nem kerül, és amíg a szovjet imperializmus árhullámát ilyen vagy olyan módon arra nem kényszerítették, hogy elvonuljon hallgatóink földjéről”. 1956-ban azonban bebizonyosodott, hogy a remények ébrentartása és a hiú ábrándok táplálása közötti választóvonalat nem sikerült mindig betartani. Egyes műsorkészítők felelőtlen ígéreteket tettek közönségüknek. A rádióadások tartalmának összeállításakor figyelembe vehették és felhasználhatták a vasfüggöny mögötti elégedetlenségről szerzett információkat, melyeket emigránsok kihallgatásával vagy az onnan érkező magánlevelek elolvasásával és tartalmuk feldolgozásával szereztek. Az utóbbiakat tehát nemcsak a hazai belügyi szervek bontották fel, hanem az Ausztriában működő ún. Civil Cenzúra Csoport is. Egy másik, különös módja volt a lélektani háborúnak a léggömboffenzíva. Az ún. „Prospero-hadművelet” keretein belül 6500 léggömböt küldtek csehszlovák területre 12 millió röplappal, melyeken a következő üzenet volt: „a rezsim gyengébb, mint gondolnátok, a remény a népben rejlik”. A ballonok meglehetős irritációt okozhattak a csehszlovák vezetésnek, mert a légierőt is felhasználták azok megsemmisítésére. A Magyarországon „bevetett” léggömbök ellen a Rákosi-rezsim számos alkalommal tiltakozott. Az amerikaiak a légballon-hadművelet leállítását aduként igyekeztek felhasználni eredmények kicsikarása érdekében. A pszichológiai hadviselés keretein belül nemcsak békés lépések merültek föl, mint pl. élelmiszercsomagok osztogatása Kelet-Berlinben az ottani alacsony életnívó leleplezésére, hanem harcias intézkedések is. Ide tartozott az ún. Kersten-féle kiegészítés, amely 100 millió dollárt juttatott a szovjet zónából érkezett menekültek katonai megszervezésére. 1952 és 1955 között 60 ezer önkéntes kapott volna katonai kiképzést. A legjobbakat pszichológiai, illetve nem hagyományos harci tevékenységben kívánták felhasználni. Végrehajtása azonban megbukott az amerikai katonai vezetés ellenállásán. Hasonló ok miatt nem került sor az Eisenhower által elrendelt Önkéntes Szabadság Alakulat (Volunteer Freedom Corps) felállítására sem. Egymás elpusztítása, 1949–1953 A hidegháború legfagyosabb időszaka az 1950-es évek elejére esett. A CIA úgy vélte, hogy Moszkva „végső célja egy olyan kommunista világ megteremtése, amelyet a Szovjetunió ural”. Megállapította az amerikai hírszerzés, hogy a szovjet hadsereg képes lenne a kontinentális Európa, valamint India és Pakisztán kivételével a
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Közel- és Közép-Kelet lerohanására. Nem zárták ki a világháború lehetőségét sem, amelyet a feltevés szerint Moszkva indítana el. A State Department Politikai Tervező Osztálya úgy foglalt állást, hogy a szovjet–amerikai „konfliktus nem oldható meg véglegesen, amíg egyik vagy másik döntő vereség, vagy ezzel egyenértékű belső változás útján meg nem semmisül”. Egy esetleges fegyveres összecsapás esetén a szovjet rendszer megdöntése lenne a cél. Mindkét fél részéről nagy erővel folytak a nukleáris-rádióaktív, biológiai, kémiai fegyverek kifejlesztésére vonatkozó kísérletek. Az ezekre vonatkozó morbid feljegyzések között akad szinte mosolyt fakasztó is: az amerikaiak galamb által célba juttatható gabonapenésszel is kísérleteztek. A Republikánus Párt 1952-es választási győzelmekor új doktrínát hirdetett meg Kelet-Európa politikáját illetően. Ez a „felszabadítás”, illetve a „visszaszorítás” elve volt, amely a Truman-féle „feltartóztatás” doktrínát váltotta volna fel egy agresszívabb politikára. A gyakorlatban viszont az új politika nem hozott különösebb változást. Elismerte a State Department, hogy „nem dolgoztunk ki konkrét javaslatot vagy programot” az amerikai stratégia megvalósítására Kelet-Európában, bár Washington „nem fogadja el állandó állapotként a kelet-európai nemzetek rabszolgaságát”. Az NSC 174/2. sz. 1953-ban készült dokumentum szerint az Egyesült Államoknak „alapvető érdeke” volt, hogy „felszámolja a Szovjetunió domináns befolyását a csatlósok fölött” . Ennek érdekében katonai eszközöket használni továbbra sem lehetett. Helyette, az addig használt eszközök mellett, melyek közül a gazdasági hadviselés háttérbe szorult, felmerült egy újabb lehetőség. A felszabadítás, finnlandizálás Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után valamelyest javult a nemzetközi politikai légkör, így előtérbe kerülhetett a tárgyalásos rendezés. A State Department Politikai Tervező Osztálya által kidolgozott koncepció szerint a Szovjetunió biztonsági okoknál fogva tartja megszállva Kelet-Európát, az egy fajta „cordon sanitaire”-t képez a Nyugattal szemben a Szovjetunió számára. Tehát a szovjetek kivonulását Moszkva biztonsági igényeinek szem előtt tartásával lehet elérni. Az Egyesült Államoknak el kell ismernie Oroszországnak azt a legitim követelését, hogy „európai szomszédai nem lehetnek nyíltan és aktívan ellenségesek vele szemben, és nem vehetnek részt a biztonságát hátrányosan érintő cselekményekben” . A Szovjetunió kivonná csapatait Kelet-Európából, ahol szabad választásokat tartanának. Az új kormányok szabad kezet kapnának kül- és belpolitikájukban, de biztonságpolitikájukat alá kellene rendelniük Moszkva érdekeinek, csak vele köthetnének biztonsági szerződést. Státusuk tehát Finnországéhoz hasonlítana. Továbbá garanciát kellene adni Moszkvának a német fenyegetés újjáéledése ellen, „így összeegyeztethető lenne a szovjet biztonsággal a vasfüggöny visszavonása a Szovjetunió 1939-es határai mögé”. Az osztrák államszerződés 1955-ben történt aláírása és Ausztria ezzel járó semlegesítése felcsillantotta a reményt a tárgyalásos rendezésre. Dulles külügyminiszter az 1955 őszén megtartott genfi konferencián négyszemközt felvetette Bulganyin szovjet miniszterelnöknek, hogy Moszkva adjon lehetőséget KeletEurópának a finn modell alapján történő fejlődésre, ezzel párhuzamosan pedig biztosította a szovjet politikust, hogy az Egyesült Államok „nem kívánja, hogy a Szovjetuniót ellenséges országok gyűrűje vegye körül”. Bulganyin azonban nem volt hajlandó tárgyalni Kelet-Európáról. 1956-ban bizonyos változások fogalmazódtak meg az amerikai külpolitika irányelveiben. Ezek közül a leglényegesebb, hogy immár nem tömbként, hanem országonként megkülönböztetve kívánták kezelni a kelet-európai régió országait, másrészt már nemcsak a kormányokkal szembenálló tömegekre kívántak hatni, hanem a kormányokra is, hogy azok a nemzeti, sőt az amerikai érdekeket is figyelembe vegyék. Előtérbe került az evolúciós folyamatok támogatása a forradalmi változásokkal szemben. Oly módon kellett az érintettek számára ábrázolni az „elégedetlenség okait, hogy azok nemcsak forradalmi úton változtathatók meg, hanem a csatlós rezsimek is korrigálhatják őket”. Mindez nem volt jó előjel a magyar forradalom előestéjén. II. Enyhülés és forradalom, 1956–58 Ezúttal nem kívánjuk részletesen elemezni az 1956-os magyar forradalomra adott amerikai választ, csak az Eisenhower adminisztráció stratégiáját próbáljuk nyomon követni. Ez utóbbit az október 31-én elkészült NSC 174. sz. dokumentum tartalmazta. Eszerint Magyarországon és Lengyelországban megalakíthatóak a „nemzeti kommunista” kormányok. A magyar forradalom esetében három alternatíva kínálkozott: nyomásgyakorlás az ENSZ-en keresztül; a felkelők nyílt vagy titkos fegyveres támogatása, annak elérése, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak Magyarországról, amely semleges státust kapna. Lengyelország esetében viszont javaslatot tett a dokumentum a kapcsolatok javítására Varsóval, a lengyel kereskedelem nyugati irányú átállítására, a gazdasági segélynyújtásra, a kapcsolatok bővítésére. Az utóbbi lépéseket Magyarországnál csak arra az esetre ajánlották, ha a „varsóihoz hasonló független kormány” kerülne hatalomra. Magyarország kapcsán a szovjet beavatkozás elhárítása volt a cél. Ezt nyomásgyakorlással, illetve azzal kellett elérni, hogy biztosítják a szovjet vezetést: Washington nem tekinti Budapestet lehetséges szövetségesének, továbbá javasolni lehetett Magyarország semlegesítését, mellyel párhuzamosan kivonnák az amerikai csapatok egy részét Nyugat-Európából. 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A fenti elképzelés szellemében az amerikai külügyminiszter október 27-i dallasi beszédében kijelentette, hogy Amerika „nem tekinti potenciális szövetségeseknek” a kelet-európai országokat. Charles Bohlen moszkvai követ hasonló nyilatkozatot tett a szovjet vezetésnek október 29-én, és felajánlotta Magyarország semlegesítését. Eisenhower október 31-i beszédében elmondta, hogy „megkíséreltünk eloszlatni minden olyan alaptalan félelmet, miszerint a Kelet-Európában létrejött új kormányokat potenciális katonai szövetségeseknek tartanánk”. Abból a feltevésből indult ki az amerikai politika, hogy a Szovjetunió biztonsági okokból tartsa megszállva Kelet-Európát, mely elgondolás mögött az az elterjedt feltevés húzódott meg, hogy a szovjet expanziót a nyugati fenyegetés váltja ki. Ha tehát Moszkva „legitim” biztonsági igénye kielégítést nyer, elkerülhető lesz katonai beavatkozása, sőt, Magyarország a függetlenségét is visszanyerheti. Harold Stassen, az elnök tanácsadója futólag elmondta: „az oroszoknak lehetőséget kellett adni, hogy visszaadják a magyar függetlenséget és szuverenitást azzal, hogy biztosítjuk őket, Magyarországot nem vesszük föl a NATO-ba”. Washington beérte volna egy „nemzeti kommunista” kormánnyal, amely az evolúció útján válna teljesen demokratikussá. A magyar 1956 Mivel néhány napig a Moszkvában és Budapesten gyűjtött információk alátámasztani látszottak az amerikai politika helyességét, valóságos eufória uralkodott el Washingtonban. Úgy vélték, hogy a háború utáni időszak legjelentősebb eseménye zajlik a vasfüggöny mögött. A november 1-jei Nemzetbiztonsági Tanács ülése csak röviden foglalkozott a magyar kérdéssel, hiszen Bohlen aznap azt jelentette, hogy „a szovjetek... nem készülnek katonai akcióra” . Holott az erről szóló döntés akkorra már megszületett a Kremlben. Felmerül a kérdés, hogy milyen körülmények korlátozták az amerikai politika választási lehetőségeit? Először: valószínűleg felkészületlenül érték a budapesti események a washingtoni politikusokat, az első előrejelzés egy esetleges budapesti robbanásról szeptember 26-án került John Foster Dulles asztalára. Nehezítette a tájékozódást a magyar fejleményekben, hogy október 27-ig nem volt rádiókapcsolat a budapesti követség és a State Department között. Másodszor: bár vitatható az az állítás, hogy a szuezi válság „háttérbe szorította” a magyar eseményeket, az kétségtelen tény, hogy nehéz volt fellépni a Szovjetunió ellen, amikor az Egyesült Államok szövetségesei katonai erőt alkalmaztak a Közel-Keleten. Harmadszor, és ez a lényegesebb, az amerikai adminisztráció a Nagy Imre-kormányt nem tekintette a korábbihoz képest megfelelő alternatívának. Dulles október 29-én úgy vélte, hogy a „jelenlegi kormánnyal aligha akarunk szóba állni”. A katonai beavatkozást – bár született az atombomba bevetésére javaslat – elvetették, mivel egyöntetű álláspont szerint világháborúhoz vezetett volna. Ezzel szemben a lengyelországi válság kapcsán komoly formában felmerült a katonai erő alkalmazása arra az esetre, ha a Szovjetunió fegyveres beavatkozásra szánta volna el magát. Ebben az esetben még a lengyel hadsereg részvételére is számítottak volna. Az amerikai vezetés tudatta a Kremllel, hogy „eltökélt az erő alkalmazására a Szovjetunió ellen, ha az az ENSZ-célok megvalósítása érdekében szükségessé válik, mely célok a lengyel függetlenség helyreállítására vonatkoznak” . Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy az 1956-os amerikai politikában érvényesült az egyes kelet-európai országok eltérő fontossága az Egyesült Államok számára. * 1956 után az amerikai–lengyel kapcsolatok látványosan fejlődtek, elsősorban kereskedelmi téren. Az ötvenes évek végétől hasonló javulás állt be Washington és Bukarest viszonyában is, hiszen ekkor már a szovjet zóna országai egyedi elbírálásban részesültek. Ennek tudható be, hogy az illegitimnek és Hruscsov bábkormányának tartott Kádár-rezsimmel szinte szóba sem álltak 1958-ig. Washington követelte a megtorlások beszüntetését, a politikai foglyok szabadon bocsátását, ENSZ-megfigyelők Magyarországra küldését. Az amerikai vezetés mindent megtett, hogy a magyar kérdés az ENSZ napirendjén maradjon. A magyar kormány kezdeményezésére 1958-tól megkezdődtek a tapogatózó tárgyalások a magyar–amerikai viszony normalizálására, de ebben áttörésre csak 1962-ben, a politikai amnesztia meghirdetése után került sor.
2. Képek
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Alexandrosz, a fáraó MŰHELY Alexandrosz, a fáraó Nagy Sándor Egyiptomban Mind a történészeket, mind a közgondolkodást különösen érdekelték a kiemelkedő egyéniségek életútjai, nem utolsósorban haláluk és temetkezési körülményeik. Nagy Sándor kétségtelenül a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt és tevékenységét – valamint sírját is – sok legenda és homály övezte, övezi. Kákosy László, a nemzetközileg ismert magyar egyiptológus most Nagy Sándor egyiptomi útjáról, temetéséről és sírjáról szól. A Perzsa Birodalom és a Makedónia vezetése alatt álló görög államok háborúja már két éve tartott, amikor Kr. e. 332-ben Nagy Sándor (Alexandrosz) hadai megérkeztek Egyiptom határához. Alexandrosz túl volt egyik döntő győzelmén, az isszoszi csatán (Kr. e. 333), Türosz hosszú, nehéz ostromán és Gáza bevételén. Az előző két év harcaihoz képest Egyiptom elfoglalása sima diadalmenet volt, a hatalmas, gazdag ország minden ellenállás nélkül került a kezébe. A keleti határon Péluszionnál ujjongó tömeg várta, és talán a lakosság hangulata is közrejátszott abban, hogy Mazakész szatrapa belátta az ellenállás céltalanságát, és Memphisszel együtt az óriási királyi kincseket is átadta az ifjú hódítónak. Memphiszben tanúsított magatartása még inkább emelte népszerűségét Egyiptomban. Mint Arrianosz írja, áldozatot mutatott be az Ápisz bikának és a többi istennek, nyilván a memphiszi istencsaládnak, Ptahnak, Szahmetnek és Nofertumnak. Apisz, a termékenység jelképe, Egyiptom legősibb istenei közé tartozott, tisztelete az I. dinasztiáig nyúlt vissza. Késői kultusza idején, mint jósisten is nagy népszerűségnek örvendett. Alexandrosz gesztusa nyilván a perzsa és a makedón hódítás közti eltérést is ki akarta emelni, hiszen az egyiptomi nép tudatában Kambüszész bevonulásához az Ápisz-gyilkosság emléke is tapadt. Ha van történeti alapja – és ez semmiképpen sem zárható ki – annak a későbbi hagyománynak, mely szerint Mernphiszben az egyiptomiak Ptah trónusára ültették Alexandroszt, mint az ország királyát, vagyis fáraóvá kiáltották ki, érthetőbbé válnak a későbbi események irracionális vonásai. Memphisz mindenképpen nagy hatást gyakorolhatott rá, fontos feladatai, állandó belső nyugtalansága azonban hamarosan továbbindulásra ösztönözték. A görögöktől jól ismert kanóboszi Nílus-ágon haladt észak felé, útközben bizonyára nem mulasztotta el, hogy megtekintse a milétosziak egyiptomi gyarmatvárosát, Naukratiszt. A tengerpartot vizsgálva a nagy stratéga éleslátásával ismerte fel, hogy a már Homérosztól megénekelt Pharosz-szigettel szemben a terep szinte önmagát kínálja egy nagy forgalom befogadására alkalmas, könnyen védhető kikötő alapítására. Ez az ötlet a kis Rakote települést szinte egy csapásra világtörténeti fontosságú hellyé tette, hiszen a király szokása szerint nem várt terve kivitelével, hanem nyomban megkezdte az új kikötő, Alexandria alapításának munkálatait. Zarándoklat a sivatagba Hátra volt még az egyiptomi tartózkodás legromantikusabb, józan katonai és politikai megfontolások szemszögéből ma is nehezen magyarázható epizódja: zarándoklat a sivatag mélyébe, a Sziva-oázisba, Amon jóshelyére. Egy olyan időpontban került sor erre a vállalkozásra, amikor Dareiosz Kodomannosz katonai ereje – bár súlyos csapások érték – még korántsem volt megtörve, és a hátbatámadás veszélyét sem lehetett teljesen kizárni. Jó oka lehetett Alexandrosznak, hogy Kr. e. 331 tavaszán elindult Amon meglátogatására. Ha tényleg végrehajtották Memphiszben a fáraóvá emelés rítusát, szükségesnek érezhette egy másik nagy isten jóváhagyását, ha viszont nem történt meg ez a szertartás, annál inkább vágyakozhatott a kultikus dicsfényre. A jól felszerelt csapatnak sem volt egyszerű megközelíteni az istent. Arrianosz, Plutarkhosz és Curtius Rufus egybehangzóan Amon csodáinak tulajdonítják a szerencsés megérkezést. Hirtelen támadt eső frissítette fel az eltikkadt katonákat, majd amikor eltévedtek, hollók és – Arrianosz szerint, – kígyók vezették őket a helyes útra. Az esők tavasszal gyakoriak Észak-Egyiptomban, és a madármotívum valóságtartalmát a cikk szerzője is tanúsíthatja, aki első szivai útja alkalmával csak hallotta a károgást, másodszor viszont látta is a varjúhoz vagy hollóhoz hasonló madarakat a pusztában. A szivai isten, Amon (a görög forrásokban Ammón), a thébai Amon egyik formája volt. A thébai „istenek királya”, akit már Hérodotosz Zeusszal azonosított nemcsak egy teokratikus állameszme teológiai megfogalmazását testesítette meg, hanem oraculumairól is nevezetes isten. Amon nevéhez (az „Elrejtett”) jól 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
illett a messzi sivatagi kultuszhely. Sziván kívül más, Egyiptomhoz közelebbi oázisokban is voltak templomai. Természetének sokoldalúsága lehetővé tette, hogy a sémi népek Baál–Hammónt lássák benne. A szivai Amon nem ember vagy kos formájú volt, mint thébai ősképe, hanem – mint Curtius Rufus írja – alakja leginkább egy köldökhöz hasonlított, tehát anikonikus formában tisztelték. A sivatagi út nehézségeinek legyőzése – ha isteni segítséggel is – szintén Alexandrosz fölényét mutatta a perzsákkal szemben, hiszen a görögök és az egyiptomiak jól emlékeztek Kambüszész Sziva ellen kiküldött seregének katasztrófájára. Az oázis papjai nyilván jó előre értesültek a makedón uralkodó jöveteléről és felkészültek fogadására. Az oázis központjában (ma: Aghurmi), egy szikladombon álló oraculum-templomban történt meg az ünnepélyes aktus, Alexandrosz isten-fiúságának kinyilatkoztatása. A rítus természeténél fogva részleteiben nem válhatott nyilvánossá, amit a király a szentély belsejében hallott. Annyi bizonyos, hogy a legöregebb pap isten fiának szólította; nyilván ez volt az, amit Alexandrosz hallani akart. Hogy teljesen biztos legyen a pap szavainak értelmezésében, feltette az ellenőrző kérdést, hogy apja (II. Philipposz) valamennyi gyilkosa megbűnhődött-e már? A válasz egyértelmű volt: Sándor atyja isten volt, ő ellene nem lehetett merényletet elkövetni, Philipposz gyilkosai viszont már elnyerték büntetésüket. Elhangzott az a jóslat is, hogy Alexandrosz lesz a világ ura. Ennyit tudott meg környezete és az utókor arról, amit a király hallott, de volt a beszélgetésnek egy titkos része is, melyre a király anyjához, Olümpiaszhoz írt levelében célzott, azt ígérve, hogy hazatérése után csak neki fogja ezt feltárni. Rövid életében azonban hazatérésre már nem volt lehetősége. Arrianosz szerint Sziva után újra Memphiszbe ment, Curtius Rufus viszont úgy tudta, hogy a tengerpartra vonult és ekkor alapította Alexandriát. Véleményem szerint az Arrianosz és Plutarkhosz által megőrzött hagyományt kell hitelesnek elfogadnunk, ezt támasztja alá az események logikája. Memphiszben fogadta a görög államok küldöttségeit, kegyes uralkodóként teljesítette a kéréseket. „Zeusz királynak” szóló áldozata egyúttal Amon előtti hódolat is volt. Megszervezte Egyiptom új közigazgatását, majd egy utolsó monumentális művel tette emlékezetessé látogatását: hidat veretett a Níluson és azon átkelve elhagyta Egyiptomot, ahová évek múlva csak teste tért vissza. Számos emlék viseli Alexandrosz fáraó nevét és hivatalos címeit: Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Amon kedveltje, Ré választottja, Ré fia, Alexandrosz, aki élettel van megáldva, mint Ré mindörökre. Nevét, mint a fáraókét, az ovális névgyűrűbe, a cartouche-ba írták. A következő évek nagy mérkőzése idején Egyiptom békés hátországként élte megszokott életét. Mozgalmasabb évek csak Alexandrosz halála után (Kr. e. 323) következtek. Hová temették? Nagy Sándor Babilónban, világbirodalma fővárosában hunyt el fiatalon, alig 33 éves korában, máig is tisztázatlan, hogy természetes halállal távozott vagy megmérgezték. Egyiptomiakat és káldeusokat bíztak meg holtteste bebalzsamozásával, akik hét nappal a halál után is annyira frissnek találták a testet, hogy alig mertek hozzáfogni a mumifikáláshoz. Végül, miután aranykoporsóba fektették, meg lehetett kezdeni a temetés előkészületeit. Csak Kr. e. 321-re készült el a pompás halottaskocsi, melyre ráhelyezték a bíbor-takaróval fedett koporsót, egy aranytrónust és Nagy Sándor fegyvereit. A sok talány, mely a király egyes tetteinek motívumait eltakarja előlünk, tovább kíséri a holttestet is. A menetet Ptolemaiosz, a király hadvezéreinek egyike és életrajzírója Memphiszbe irányította. Az Alexandrosz halála utáni nagy osztozkodásban – melynek során a diadokhoszok saját uralmuk alá rendelték az egyes tartományokat, országokat – Ptolemaiosz Egyiptomot kapta meg. Alexandroszt valószínűleg a szaqqarai nekropoliszban, mely a memphiszi sír-mező centrális részében van, temették el ideiglenesen. Végakaratát, mely szerint atyja, Amon mellett kívánt nyugodni Szivában, nem teljesítette Ptolemaiosz, aki először Egyiptom szatrapájának nevezte magát, majd Kr. e. 305-ben felvette a királyi címet. Alexandrosz itteni nyughelyét – amely valószínűleg makedón típusú ún. klinés sír lehetett, benne a holttest egy ágyszerű emelvényen nyugodott – eddig nem sikerült megtalálni, és nem tudjuk azt sem, mikor történt meg átszállítása az alexandriai mauzóleumba, melyet szémának vagy szómának neveznek a források. Alexandrosz sírja 1995 elején hirtelen szenzációs aktualitást nyert, amikor egy évek óta Szivában ásató görög régésznő, Liane Szuvaltzi bejelentette, hogy megtalálta a sírt a sivatag egy Meraqinak nevezett lelőhelyén, a Sziva-oázis központjától nyugatra. Már múlt századi kutatók leírtak ezen a helyen egy ún. dór épületet, ennek módszeres feltárását kezdte meg néhány éve Szuvaltzi. Magam is megnéztem a helyet 1995 februárjában. Sajnos a régésznő nem volt jelen, de az expedíciójában dolgozó egyiptomi régész felügyelő megmutatta az 51 m
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hosszú építményt, mely valóban egyike az oázis legfontosabb emlékeinek. A feltárás még korántsem fejeződött be, de világosan kivehető egy monumentális kapu, mely egy tengelyben elhelyezkedő építményekhez (kápolnák) vezet. A kapu előtt eredetileg két oroszlán állt, de ezek ma egy raktárban vannak. Az épület ledőlt tetejét triglyphoszos és metopés díszekkel látták el, az egyik párkányon nyolcágú rozetták vannak, és az egész építményt oroszlánfejekkel ellátott fal vette körül. Egészében görög stílusú alkotással állunk szemben, bár a régészeti felügyelő szerint egy napkorongot ábrázoló reliefes kő is volt a kapu felett. Az előkerült görög feliratok kérdésében teljes publikálásuk előtt nehéz állást foglalni, annál is inkább, mivel egy görög akadémikusokból álló küldöttség szerint a római császárkorból valók. Az egyiken Nerva és Traianusz neve fordul elő és az „örök Zeusz” templomára történik utalás. Egy másik állítólag Alexandrosz megmérgezésére céloz. A „hivatalos” görög tudomány elutasítja annak lehetőségét, hogy Nagy Sándor sírjáról van szó. A botrány ízű ügyet különös nacionalista felhangok is kísérték, így Szuvaltzi egy nemzetközi sajtókonferencián csak görög újságírók kérdéseire válaszolt. Minden sajtópolémiától függetlenül senki sem vonhatja kétségbe a szivai ásatás jelentőségét. Véleményem szerint az eddigi eredmények alapján annyit lehet állítani, hogy vagy egy Zeusz–Amon tiszteletére emelt templomról van szó, amelyben Alexandroszt is tisztelték, vagy egy kenotaphiumról (jelképes sírról), amely azért épült, hogy legalább ilyen formában tegyenek eleget a király rendelkezésének, hogy az oázisban kíván végső nyughelyet magának. Az ókori történeti hagyomány szinte teljesen egységes abban, hogy Alexandrosz sírja valóban abban a városban volt, Alexandriában, amelyet ő hozott létre, mely az ő nevét viselte, s ahol a lakosság alapító félistenként tisztelte. Alexandroszt a sors iróniájaként az a Ptolemaiosz fosztotta meg aranykoporsójától, aki az ő nevét viselte. X. Ptolemaiosz, (I. Alexandrosz), hogy fizetni tudja zsoldosait, Kr. e. 89-ben kiemeltette az aranykoporsót és egy üveg- vagy kristály- (A. Adriani értelmezése szerint alabástrom-) koporsóba helyezte át a testet. Az alexandriai sír a római korban is nagy tiszteletben állt. Octavianus, mikor Antonius és Kleopatra legyőzése után bevonult Alexandriába, meglátogatta Alexandrosz koporsóját, azanydiadémot helyezett a fejére és virágokat szórt rá. Caligula császár kiemeltette Nagy Sándor páncélját, és azt viselte különböző ünnepségeken. Septimius Severus, aki hosszabb utazást tett Egyiptomban, a szémába hordatta az egyiptomiak szent könyveit, és a sírt lezáratta. Fia, Caracalla újra felnyittatta, bíborköpenyt és értékes ékszereket helyezett belé. Ez az utolsó konkrét adat a sírra vonatkozólag. Mint Johannész Khrüszosztomosz konstantinápolyi pátriárka egyik beszédéből kiderül, az ő korában, tehát a 4. század második felében, már nem ismerték a sír helyét. Valamelyik 3. századi ostromnál vagy Aurelianus, vagy Diocletianus alatt kellett elpusztulnia. Nagy Sándor „utóélete” A város lakossága mindmáig nem tudott belenyugodni a nevezetes emlék eltűnésébe. A 16. század elején Leo Africanusnak egy kis, szentélyszerű épületet mutattak Iszkander vagyis Nagy Sándor sírjaként. A király az arab világban is nagy tiszteletben állt, alakja Zulgarnayn (Kétszarvú) néven bevonult a Koránba is (18. szúra). Ennek a névnek is egyiptomi eredete van, mivel Amont kos képében is megjelenítették, ahogyan egyes fáraók, úgy Nagy Sándor is elnyerte az istenítésnek ezt a szimbólumát. Utódai pénzérméket is vertek, melyeken Alexandrosz csavart kosszarvakat visel. Egyiptom lakosságát élénken foglalkoztatta a fáraóvá, isten fiává emelt hős egyre inkább legendássá váló élete. Kalliszthenésznek, Sándor kísérőjének neve alatt maradt fenn a római császárkorban keletkezett ún. Sándorregény, mely Izlandtól Jáva szigetéig számtalan változatban és nyelven maradt fenn. Kopt nyelvű töredékeit is ismerjük. A Pszeudo-Kalliszthenész-féle történet legrégibb formájának szerzője nyilván egyiptomi volt, ezt tanúsítja az első rész, mely II. Nektanebosz fáraó fiává tette Alexandroszt. A népi képzelet nem nyugodott bele a fáraó rejtélyes etiópiai eltűnésébe és a Sándor-regény már úgy tudta, hogy a perzsák elől Makedóniába menekült, és mint nagy varázsló tűnt fel a királyi udvarban. Mágikus praktikák és egy ügyes színjáték segítségével – kosfejű kígyóvá, tehát Amonná maszkírozta magát – elnyerte Olümpiasz, II. Philipposz felesége szerelmét, így lett Nagy Sándor „igazi” apjává. Olyan jóslatokról is tudni vél a regény, miszerint az egyiptomiak azt várták, hogy utolsó nemzeti királyuk egyszer megifjodva fog visszatérni hazájába, és ezt a hiedelmüket felírták Nektanebosz egyik szobrának a talapzatára. Alexandrosz Egyiptomba érkezésekor magára ismert ebben a szövegben. A legendáknak van egy máig nem kielégítően megmagyarázott régészeti emléke. Napóleon egyiptomi expedíciója idején az alexandriai Attarin mecsetben (hajdan Athanasziosz bazilika) víztartó medenceként használtak egy hieroglifákkal kivésett pompás kőszarkofágot, melyet Nagy Sándor koporsójának tartottak. A franciák veresége után a győztes angolok hadizsákmánya lett, s ma a British Museumban őrzik. A hieroglifák 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megfejtése után az derült ki, hogy nem Alexandrosz, hanem H. Nektanebosz számára készült. Hogyan, honnan került Alexandriába, miért hitték Alexandrosz koporsójának – erre egyelőre nincs válasz. * Alexandria népe számára napjainkig ugyanúgy mesék, álmodozások tárgya Nagy Sándor sírja, ahogyan az Alföld népe kereste Móra Ferenc idejében és keresi ma is Attila sírját a Duna–Tisza táján. Időnként kósza hírek reppennek fel arról, hogy a széma maradványainak a Nebi Dániel mecset alatt vagy közelében kell lenniük, a város központjában. Mint a legutóbbi események mutatják, nemcsak a laikusokat, hanem a tudomány embereit is vakmerő szellemi kalandokra csábítja a téma varázsa.
2. Képek
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az 1994. évi francia nyelvtörvény KÖZÖS DOLGAINK GAZDAG Ferenc Az 1994. évi francia nyelvtörvény Államnyelv és a kisebbségek nyelve A hazai politikai érdeklődés középpontjában áll: kell-e és szabad-e az államnak polgárai számára törvénnyel előírni egy nyelv, az ún. államnyelv használatát. Közép-Európa soknemzetiségű régiójában nem jelenti-e ez az állam területén élő kisebbségi nemzetek kultúrájának fokozatos visszaszorítását, halálos ítéletét? A párhuzam – szóbeszédben, érvelésekben – a francia nyelvtörvény. Ennek történelmi előzményeiről és megszületésének körülményeiről ír a francia történelem és politika szakembere. Hosszú hagyománya van Franciaországban, hogy a francia nyelvet állami eszközökkel védik és terjesztik. Az abszolút monarchia évszázadaiban az igazgatási és adóztatási igények voltak elsősorban az inspiráló motívumok. I. Ferenc villers-cotterets-i rendelete 1539-ből való, amelyben a jogi dokumentumokban és a törvénykezésben a francia nyelvet (egész pontosan a francia nyelv Párizsban és környékén beszélt dialektusát) tette kötelezővé. Ekkortól például érvényes végrendeletet csak francia nyelven lehetett íratni. A francia forradalom radikális változások sorát eredményezte, de ami a nyelvi egységesítő törekvéseket illeti, csak az érvelés változott. A dinasztiák iránti lojalitást a forradalom a politikai legitimáció új formájával váltotta fel, középpontba helyezve a népfelség elvét. A jakobinusok felfogása értelmében a politikai egység a nemzeti egységen alapszik, amelyet nem oszthatnak meg regionális vagy bármely más elkötelezettségek. Bár a francia forradalom vezetői jól tudták, hogy az akkori Franciaország lakosságának csak kisebb része beszél franciául, de ezt a helyzetet gyorsan meg kívánták változtatni. Grégoire abbé szerint a nyelvi asszimiláció a minimum, ami a köztársaság állampolgáraitól elvárható, de például Bertrand Barere de Vieuzac alapjaiban ítélte veszélyesnek a nyelvi különbségeket a francia nemzeti közösségben. Hírhedtté vált mondása szerint „a föderalizmus és a babona bretonul, az emigráció és a forradalom elleni gyűlölet németül, az ellenforradalom olaszul, a fanatizmus pedig baszkul beszél”. Megejtő egyszerűséggel tehát azt javasolta, hogy „Törjük össze a rombolásnak és a tévedésnek ezen eszközeit!” Iskola, hadsereg Minden szándék dacára a nyelvi egység megteremtése meglehetősen lassan haladt. A 19. század második felében Franciaország lakossága nyelvileg még egyáltalán nem volt egységes. 1863-ban például az elemi iskolások több mint 10%-a nem beszélt franciául. Az iparosítás és a szakképzés igényei ekkortól gyorsították fel a nyelvi homogenizáció folyamatát, s a III. Köztársaság idején Jules Ferry nevéhez fűződik a központosított, szekularizált és republikánus mentalitású iskolarendszer megszervezése (1881–82). E folyamatot rendkívül heves, politikai inspirációjú viták kísérték, bár a vitákat az állam és az egyház elválasztásának kérdései uralták, s szinte egyáltalán nem, vagy alig esett szó arról, hogy az oktatás nyelve kizárólagosan a francia lett. A Franciaországban őshonos kisebbségek (bretonok, elzásziak, baszkok stb.) nyelveit kiszorították a közoktatásból, s az iskolákban e nyelveket használó tanulókat büntetéssel sújtották. A francia nyelv kizárólagosságához az oktatási rendszeren kívül erőteljesen hozzájárult a hadsereg sorozási rendszere, valamint a tradicionális falusi közösségeket szétbontó urbanizáció is. A 20. század elejére a francia nyelv használata a republikánus patriotizmus egyfajta szinonímája lett, amelyet csak fokozott a francia nyelvnek a diplomácia nyelveként való használata, valamint a gyarmatosítás következtében bekövetkezett világméretű elterjedése. Kisebbségi igény Az ország területén beszélt nyelveket és a kisebbségeket jogilag nem létezőnek tekintették. A második világháború során a németek megkísérelték feléleszteni a franciákkal szemben felhasználhatónak ítélt, az identitásvesztés határán álló kisebbségeket, de e kísérletek nem jártak eredménnyel. Legfeljebb annyiban, hogy a világháború után mindennemű kisebbségi igényt egyszerűen reakcióval és szeparatizmussal vádoltak meg. Csak 1951-ben került sor arra, hogy az ún. Deixonne-törvényben lehetővé tegyék – önkéntes alapon – heti egy órában a „helyi nyelvek” tanítását. A gyakorlatban senki nem vette komolyan ezt a törvényt. Nem adtak ki hozzá végrehajtási utasítást, és nem gondoskodott senki a kisebbségi nyelveket oktatni képes tanárok képzéséről sem.
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A francia politikai elit alapjaiban ellenséges volt és maradt az etnikai pluralizmussal szemben. A baloldal érzéketlenségét a marxizmus magyarázza (zavarta ugyanis az osztályharcot), a jobboldal, különösen a gaulleisták pedig a francia nemzet politikai egységét féltették mindenfajta kisebbségi megnyilvánulástól. Így érthető, hogy a magát liberálisnak valló Valéry Giscard d’Estaing minden habozás nélkül írta alá az 1975-ös nyelvtörvényt, az 1994-es törvény közvetlen elődjét. A szocialisták 1981-es győzelme után néhány ponton változás következett be. Az egyik magában a szocialisták felfogásában rejlett, ami értelmezésük szerint magában foglalja a „különbözőség jogát” (droit a la différence). A ’80-as évek közepén már olyan javaslatok is felmerültek, hogy a francia közoktatásban tanítani kellene a kisebbségek nyelveit is, beleértve a bevándoroltakét is (arab). Messzemenően nagyobb hatást gyakorolt azonban a kisebbségek lehetőségeire a szocialisták decentralizációs programja. Eredendően ezt aprogramot a szocialisták a francia közigazgatás százados, merev centralizáltságának oldására indították útjára. Az önrendelkezés, a helyi közösségek erősítésével kívántak ugyanis radikális lépést tenni a politikai célként megfogalmazott önigazgatás ideája felé. Azonban hamar megindult az inga visszafelé is. Az első cohabitationtól (1986) a kormányra került RPRUDF-koalíció egyszerűen félretolta a szocialisták etnopluralista megközelítését, helyette mind több szó esett a francia nyelv védelméről. A veszélyeket elsősorban nem a Franciaországban őshonos kisebbségek, hanem a bevándoroltak és a nemzetközi kommunikációs csere oldaláról látták. De míg ez utóbbi főként a tudományos élet, az ipar, a tömegkommunikáció és az oktatás dimenziójában jelentkezett, addig az előbbi széles körű politikai visszhangot is kapott a Le Pen vezette Nemzeti Front megerősödésével, amely elsősorban az Észak-Afrikából bevándoroltak által nagyobb mértékben lakott déli régiókban szerzett az idegenek kiűzésének jelszavával népszerűséget. Alkotmánymódosítás és új törvény 1992 júniusában a Nemzetgyűlés és a Szenátus együttes ülésén került sor az V. Köztársaság alkotmányának módosítására. A módosítás egyetlen mondat bevételét jelentette az alkotmány első cikkébe. Ez a mondat a következő: „A köztársaság nyelve a francia.” A logikát, amely az államnyelv deklaratív alkotmányba illesztéséhez vezetett, jól illusztrálja egy néhány hónappal későbbi törvényjavaslat indoklása: „Napjainkban a nyelvünk integritását fenyegető veszélyek határainkon túlról származnak: a francia nyelvet védeni kell az idegen nyelvi kifejezések túlzó használatával járó degradálódástól. Meg kell erősíteni mint az oktatás és a munkavégzés nyelvét nemzeti területeinken egy olyan pillanatban, amikor a csere világméretűvé szélesedése miatt a világ országai kulturális és nyelvi uniformalizálódáson mennek át” – fejtette ki Jean Chabonnel képviselő a „francia nyelv használatáról” beterjesztett törvényjavaslatában. A Nemzet-gyűlés különböző bizottságai – felhasználva a legkülönfélébb szakmai és társadalmi testületek véleményét – 1994 közepére öntötték végleges formába a javaslatot, s a „francia nyelv alkalmazásáról” szóló törvényt 1994. augusztus 4-én fogadták el. A törvény jogi szempontból értelmezhetetlen deklaratív kijelentéssel kezdődik, miszerint „a francia nyelv Franciaország személyiségének és örökségének alapvető eleme” , s azzal folytatódik, hogy a francia nyelv ennélfogva az oktatásnak, a munkának, a kereskedelemnek és a közszolgálatnak a nyelve. Privilegizált összekötő kapocs a frankofón államok között (1. cikk). Minden megjelölésben, üzleti ajánlatban, használati utasításban, az áruféleségek, termékek vagy szolgáltatások garanciafeltételeinek leírásában, továbbá a számlák és nyugták adásánál használata kötelező (2. cikk). A közvélemény tájékoztatását szolgáló feliratok és hirdetmények ugyancsak francia nyelven írandók (3. cikk). Amennyiben külföldi termékről vagy szolgáltatásról van szó, az idegen nyelvű szöveget francia fordításnak kell kiegészítenie, amelynek ugyanolyan jól „láthatónak, hallhatónak és értelmesnek” kell lennie, mint az eredetinek. A közszolgálatot képviselő jogi személyek, illetve a velük kapcsolatban álló természetes személyek közszolgálati tevékenységük során kötött szerződéseiket – tárgyuktól függetlenül – franciául kell elkészíteniük. E szövegek nem tartalmazhatnak olyan idegen kifejezéseket, amelyeknek van francia megfelelőjük (5. cikk). A francia állampolgárok vagy szervezetek által szervezett franciaországi rendezvényeken, kollokviumokon minden részvevőnek joga van franciául beszélni, és az összejövetel programját és dokumentumait franciául kell közzétenni. Amennyiben eleve más nyelvű a rendezvény, a fent említett dokumentumokat fordítással vagy francia nyelvű összefoglalóval kell kiegészíteni. Az oktatás, a vizsgák, az írásbeli dolgozatok és disszertációk nyelve mind az állami, mind pedig a magánoktatásban a francia, kivéve az idegen és a regionális nyelvek oktatási intézményeit, illetve egyéb speciális eseteket, amelyek alól az illetékes minisztériumok adnak mentesítést (11. cikk). Egyébként ez az első pont, ahol a nyelvtörvény említést tesz a regionális (azaz kisebbségi) nyelvekről. A törvény ezenkívül rendelkezik azon módosításokról, amelyeket az új törvény életbeléptetése következtében végre kell hajtani a munka törvénykönyvén, valamint más, kapcsolódó rendelkezéseken. Felsorolja a törvény betartását felügyelő szerveket, a jogsértést követő büntetéseket is. Ez utóbbiak közvetlen büntetésekből, valamint bizonyos előnyök (pl. állami támogatás), kedvezmények és támogatások megvonásából állnak (15–19. cikk). 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az alkotmánybíróság döntése Az 1994. évi új francia nyelvtörvény élénk viták közepette készült el, s ezek nem csillapodtak később sem. Közel 60 képviselő kérte a törvényjavaslat alkotmánybírósági vizsgálatát, amelynek eredményeképp a testület hét ponton ítélte megváltoztatandónak a törvény szövegét. A törvény 2., 3., 7., 9., 10. és 12. cikkelyének egyes pontjait ellentétesnek ítélték a francia alkotmány, az Emberi és Állampolgári Jogok Nyilatkozata, a hatályban lévő büntető törvénykönyv, a munkatörvénykönyv, s több, Franciaország által is aláírt nemzetközi egyezmény (mindenekelőtt az Európai Unió) különböző dokumentumaival. A francia nyelv tisztaságán és kizárólagosságán őrködőket különösen érzékenyen érintette az, hogy kifogásolták a megjelölések, feliratok, használati utasítások stb. kizárólag francia nyelvű közzétételét. Pedig kellő figyelmeztetést jelenthetett volna a törvényt szövegezők számára az, hogy az 1975. évi törvény több ponton betarthatatlannak bizonyult. Rendelkezései, illetve szankcionálásai a komikumot súrolták. E törvény érvényességének utolsó évében, 1993-ban 356 jogsértést jeleztek, de ezek nyomán mindössze 15 elmarasztalás történt. Valószínűleg igaza van a Francia Tudományos Akadémia főtitkárának, Maurice Druonnak, aki a francia nyelv védelmét mindenekelőtt az Európai Unióban, de szélesebb nemzetközi színtéren is elsősorban oktatási és tudománypolitikai eszközökkel véli megvalósíthatónak. A nyelvtörvény elfogadása után néhány hónappal, 1994. december végén 44 képviselő terjesztette be a „regionális nyelvek és kultúrák oktatására” vonatkozó törvényjavaslatot. A beterjesztők indoklásukban nyíltan utaltak az 1994. évi nyelvtörvény diszkriminatív jellegére, jogi és politikai tarthatatlanságára. Az előbbi tekintetében az a probléma, hogy Franciaország alkotmányosan privilegizál egy nyelvet anélkül, hogy említést tenne más, létező nyelvek státuszáról, míg az utóbbi kapcsán mindig felmerül, hogy Franciaország mindmáig nem ratifikálta az Európa Tanács regionális és kisebbségi nyelvekre vonatkozó chartáját. További kritikaként fogalmazódott meg, hogy míg a francia nyelvtörvény kétségbeesetten küzd az angol nyelv térhódítása ellen, addig a küzdelem jogi eszközeivel a másik oldalon likvidálják a Franciaországon belüli ún. „regionális nyelveket”. A törvényjavaslat előterjesztői pontosan tudták, hogy már alig vannak támogatható nyelvi kisebbségek: az elemi iskolásoknak mindössze 1%-a beszél valamilyen kisebbségi nyelvet (1993). Bár gimnáziumban második vagy harmadik idegen nyelvként választható kisebbségi nyelv is – érettségit engedélyeznek a baszk, breton, katalán, korzikai, gall, okszitán, elzászi és moselli nyelvekből –, de tanárokat ezek oktatásához csak részben biztosítanak. E gondok enyhítésére a törvén) javaslat előterjesztői egy speciális minisztériumközi központ felállítását javasolták. E központ feladata lenne megőrizni a kisebbségek nyelvén íródott kulturális anyagokat, kiadni a kétnyelvű tanulmányokat, és gondoskodni szótárak és egyéb kiadványok publikálásáról. Nehéz értelmezés Nem egyszerű minősíteni a nyelvi identitás védelmére irányuló legújabb francia erőfeszítéseket, különösen nem, ha a megfigyelő Közép-Európából teszi azt. A francia nyelvpolitikának ugyanis több olvasata van. Az egyik értelmezés az európai nemzetfejlődés tipológiájából fakad. Jelesül abból a tényből, hogy a francia népnemzeti modell az egyik alapminta Európában, amely több mint két évszázados fejlődés után immár ott tart, hogy alkotmányban rögzíti: az ország állampolgárai nemre, fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül egyenrangúak. Olyannyira, hogy a státuszukat leíró citoyenneté (állampolgárság) és a nationalité (nemzetiség) ezen értelmezés szerint egybeesik. Ezen alkotmányjogi formula ismételt hangoztatása azonban minden jel szerint azt a felismerést is tükrözi, hogy a valóság egyre kevésbé gyömöszölhető be a jogi kategóriák tartályaiba. Bár a maga 3,7 millió bevándoroltjával (a lakosság 6,4%-a) Franciaország az európai mezőny közepén helyezkedik el, de speciális vonása a helyzetnek, hogy e populáció mintegy 40%-a a Maghreb országokból érkezett. Az iszlám közösségek egyik jellegzetessége ugyanis, hogy nem kívánnak identitásuk alapvető elemeiről lemondani, amely viszont alkalmazhatatlanná teszi az állampolgárság–nemzetiség azonosságán alapuló formulát. A Franciaországon belüli regionális nyelvek és kultúrák újbóli felfedezése tehát eléggé kényszeredett lépésnek tűnik az arab nyelv iránti igény ellensúlyozására. Ráadásul a francia mintát előszeretettel alkalmazzák Európa középső és keleti felén, ahol eddig a történelmi előfeltételek, részben, vagy teljes egészében hiányoznak. A népnemzeti modell jogi formuláinak átültetése a nemzetfejlődés korai fázisára jellemző körülmények közé katasztrofális hatással jár mind a nemzeti akarat érvényesítésre, mind a nemzeti önmegvalósításra nézve. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy a Franciaországot gyötrő gondok más természetűek, mint a Közép- vagy Kelet-Európában megjelenők. Kontinensünk fejlettebb, nyugati felén a nemzetállamok történelmi fejlődésük újabb fordulópontján állnak, ahol a klasszikus nemzetállami szuverenitásokat egyik oldalról az integráció malmai koptatják, másfelől pedig a kommunikációs műholdakon érkező információáradat teszi próbára. Franciaország defenzívába szorult, s kiutakat keres. A regionális identitások újrafelfedezése is ennek része. 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Végül pedig utalni kell egy mind gyakrabban feltett kérdésre. Közelebbről arra, hogy melyik ország hajlandó – és képes – Európából, illetve Európa nevében fellépni az angolszász áradattal szemben. Ha eltekintünk a belső gondjaiba elmerült Oroszországtól, mindig mindenki Párizs felé tekint. Franciaországot a második világháború után pontosan a nemzeti önmegvalósítás gaulle-ista programja vitte abba az irányba, hogy a tradicionális függetlenség–szuverenitás elemekből a legtöbbet megőrizze. Gazdasága integrált, mint a többi európai unióbeli országé, de egyedül a franciák fejlesztették ki és tartották fenn a hadiipar teljes vertikumát, beleértve a nukleáris képességeket is. Franciaország az az ország, amely az Öböl-háborúból nemcsak azt a konklúziót vonta le, hogy a demokráciák képesek egy agresszort megállítani, hanem azt is, hogy önálló műholdas felderítés nélkül megvakul a francia vezérkar. Ezért vette rá partnereit a Nyugat-Európai Unióban egy önálló műholdas felderítő rendszer kifejlesztésére, mert ily módon kerülhető el a helyzet, hogy kizárólagosan az amerikaiaktól függjenek. Egyedül a francia védelmi „Fehér Könyvben” olvashatunk a biztonság teljessé tétele kapcsán a kommunikációról, mint új típusú biztonsági kockázatról. S egyedül Franciaország volt az, amely az elmúlt évek GATT-tárgyalásai során késhegyig menő küzdelmet vívott nemcsak a mezőgazdaság, hanem az audiovizuális ipar védelme érdekében is. Az információ ugyanis – lehet idézni a klasszikusokat – hatalom. A francia identitás védelme ebben az értelemben az európaiság védelme, s Párizs – szerintem – Európa nevében beszél.
2. Képek
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Necpáli Zsófia házassága HORDALÉKOK CSUKOVITS Enikő Necpáli Zsófia házassága Lányszöktetés a középkori Magyarországon A kutató történész fiókjaiban évek alatt gyűlnek azok a cédulák, amelyekre a korszakban egyedinek számító eseményeket írja fel. Csak úgy magának, mint érdekességet. És soha nem illeszti azt monográfiáiba vagy tudományos tanulmányaiba. Annál inkább baráti és kollegiális beszélgetések tárgyai ezek a történetek kávézásoknál, teázásoknál vagy éppen borozásoknál. Szerkesztőségünk arra kérte kollégáinkat: levéltári, könyvészeti forrásaikból kihámozható ilyen történeteket bocsássanak szerkesztőségünk rendelkezésére. A középkori forrásokban – még a késő középkoriakban is – ritka az olyan leány vagy asszony, akinek életéről legszűkebb családi kapcsolatain (apja, férje, gyermekei neve) kívül bármit is megtudhatunk. Emiatt számít becsesnek az a néhány oklevél, amely Necpáli Balázs lányáról, Zsófiáról a Just család levéltárában fennmaradt a 15 század második feléből. Necpáli Balázs több mint egy tucat falu egyedüli, ill. félbirtokosaként a tehetősebb köznemesek közé számított. Birtokai két egymástól meglehetősen távol eső tömbben, a Felvidéken (ezek közé tartozik a névadó Necpál falu is), valamint a Tiszántúlon terülték el. Balázs nem viselt semmilyen országos tisztséget, hadjáratban sem tüntette ki magát, ily módon adományokat sem szerzett. A kezén lévő javakat kivétel nélkül apjától örökölte, s minden reménye megvolt arra, hogy halálakor fiaira örökítheti. 1465-ben azonban egy török martalóc csapat otthonát feldúlta, feleségét, György, László és Erzsébet nevű gyermekeit elhurcolta. Az egyedül maradt családfő nem tudta kiváltani őket, így néhány évnyi sikertelen próbálkozás után a töröktől nem fenyegetett felvidéki birtokaira költözött, és új házasságot kötött. Fia azonban már nem született: amikor 1479-ben meghalt, csupán egy kiskorú leány, Zsófia maradt utána. Az ország szokásjoga szerint az ősi birtok – és Necpáli Balázsnak csak ilyen volt – fiágon öröklődött, leányoknak csak a birtok negyedrésze, az úgynevezett leánynegyed járt. Az is bizonyos eseteket leszámítva (pl. ha nemes lány nemtelenhez ment férjhez) nem természetben, hanem pénzben. Necpáli Balázs apjának, Demeternek három fiútestvére volt, közülük egy a papi hivatást választotta, a másik kettőnek csak lányai voltak. A birtokok így a család távolabbi rokonaira szálltak volna, ha Necpáli Balázs másként nem rendelkezik. A halállal fiúörökös vigasza nélkül szembenéző nemes két okból térhetett el a szokásjog diktálta öröklési rendtől: vagy kölcsönös örökösödési szerződést kötött egy másik (általában távoli rokon) nemesi családdal, vagy megpróbálta vagyonát leányának (ill. leányainak) biztosítani. Ez utóbbira többféle legális lehetőség állt rendelkezésére: vagy szabad rendelkezési jogot kért a királytól, melynek birtokában arra hagyhatta vagyonát, akire akarta, vagy az uralkodóval fiúsíttatta leányát; aki a királyi kegy jóvoltából fiúként örökölhette az apai vagyont, vagy a leány férjét tette örökösévé. Necpáli először kölcsönös örökösödési szerződést kötött Bethlen Gergellyel és Domonkossal, egy évvel később, 1479-ben azonban megváltoztatta akaratát. Zsófia – akit a források először 1473-ban, egy-két évesen említenek ekkor még, kiskorú volt, így a halálát közeledni érző atya nem csupán birtokai átörökítéséről, hanem biztos támaszról is gondoskodni kívánt lánya számára. 1479. március 8-án a turóci konvent tanúbizonyságával fiává fogadta Végles vár urának, Just Andrásnak fiát, Jánost, és – ahogy az oklevélben is fontosnak tartották leszögezni – „a római egyház rítusa szerint” eljegyezte vele Zsófiát. Birtokait az ugyanazon a napon kiállított másik oklevél szerint 2000 aranyforintért elzálogosította Just Andrásnak, fiának, Jánosnak és János jegyesének, azaz saját leányának, Zsófiának. A zálogösszeget másnap felemelték 6000 forintra, Zsófia pedig „az ország nemeseinek szokása szerint” jövendőbelije házába került, neveléséről a továbbiakban leendő anyósa, Borbála gondoskodott. Necpáli Balázst március végén már néhaiként említik a források, özvegye pedig néhány évvel később új házasságot kötött. A kislány érdekeit ettől kezdve a Justok képviselték, ők viselték gondját a birtoknak is. 1486 augusztusában a nagykorúvá vált Zsófia megerősítette az apja által gyermekkorában kötött eljegyzést: a turóci konvent előtt Just János feleségül választotta Zsófiát, Zsófia pedig férjéül választotta Jánost. A házasságkötés azonban egyelőre elmaradt, noha a menyasszony kora ezt már lehetővé tette volna – az oklevelekben Zsófia továbbra is Necpáli Balázs hajadon leányaként szerepelt. Valószínűleg Zsófia halogatta az 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
esküvőt, vagy azért, mert nem akarta összekötni életét a közös fedél alatt alaposan megismert Just Jánossal, vagy már akkor más jövendőbelit szemelt ki magának. Az mindenesetre tény, hogy vonakodásának híre egészen a királyi udvarig jutott. 1489. augusztus 19-én Mátyás király parancslevelet küldött Just Andráshoz: mivel tudomására jutott, hogy Zsófia apja elhatározásával szemben máshoz akar feleségül menni, Just András adja át a leányt annak a rokonának, akihez ő költözni akar. A költözés azonban nem ment zökkenőmentesen: augusztus 23-án, vasárnap Cecei Máté liptói ispán tucatnyi familiárisa, valamint egyéb fegyveresek rárontottak a Justok kezén lévő necpáli kúriára, szétszedték a kerítést, betörték a kapukat, az ott talált napszámosokat megverték, és a ház felgyújtásával fenyegetőztek, ha Borbála asszony nem adná ki nekik Zsófiát. A támadásban két rokon nő, Hatnai Rafael özvegye, Erzsébet és Hatnai Zsigmond leánya, a hajadon Margit is részt vett. A sikeres akció után Zsófia az ő házukba került, a fegyveres támadás azonban nem az ő ötletük volt. Az akció kitervelője Cecei rokona, Koromházi Korom Bálint volt, aki hamarosan feleségül is vette Zsófiát. Házasságuk minden bizonnyal szerelmi házasság volt. Korom Bálint néhány falunyi vagyona mind a Necpáliakétól, mind a Justokétól elmaradt, Zsófia választását tehát anyagi érdek semmiképpen nem indokolta. Az apja halála előtt kötött zálogszerződés értelmében ráadásul családi öröksége is a Justok kezén maradt, és a későbbiekben sem sikerült visszaszereznie. Zsófia szíve választottja, Korom Bálint pedig a fegyveres leányszöktetéssel vállalt nagy kockázatot kedveséért. A hoppon maradt Just János élete hátralévő néhány évére (1495-ben már néhai) II. Ulászló király apródjaként a királyi udvarban talált vigaszt, a Just András és Korom Bálint közti harag ellenben halálukig tartott. Az ifjú pár a zálogjogon birtokolt Blatnica várába költözött, innen intézett számos fegyveres és bírósági támadást Just András és birtokai ellen. Amennyiben Necpáli Zsófia az apai szándék szerint felcseperedve férjhez megy Just Jánoshoz, élete semmiben sem különbözött volna a többi nemeslányétól. Azzal azonban, hogy az apja életében kötött eljegyzést felbontva, szabad akaratából szerelmi házasságot kötött, s ráadásul fegyverrel ragadták ki a necpáli kúriából, minden bizonnyal hosszú időre nyújtott ideális pletykatémát a Turóc megyei nemesi udvarházak lakói számára.
2. Képek
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Másfél évtized emlékei NYÍLT TÉR FITOS Vilmos Másfél évtized emlékei Mostanában írva a visszaemlékezéseimet, sokat foglalkozom az életem különböző szakaszaival. 1931-ben érettségiztem a Lónyay utcai Református Gimnáziumban. Magyar tanárom: Kiss Sándor irodalomtörténész volt, aki gondolkodása miatt csak jóval oklevelének megszerzése után kapott tanári állást Ravasz László református püspök segítségével. Hetedik és nyolcadik osztályos koromban én voltam a gimnázium önképzőkörének ifjúsági alelnöke, ill. elnöke, Kiss Sándor pedig a tanárelnöke. Így szoros szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. A kölcsönös bizalom tette lehetővé, hogy Kiss Sándor olyan könyveket adjon a kezembe, mint pl. Kodolányi János ifjúkori írásait. Ez a szellemi befolyás egész életemre kihatott, és így én a mai napig a harmadik oldal balszárnyán folytattam a harcaimat a különféle mozgalmakban, szervezetekben. Érettségi után felvettek az Eötvös Kollégiumba. Az Eötvös Kollégium nagyon nagy követelményeket támasztott, így minden időmet a tanulásra, a szaktárgyaimra (történelem–latin szakos voltam) kellett fordítanom. Közben a kollégiumban modern nyelveket is tanultam: németet, franciát és oroszt. Az orosz nyelvet Zsirai Miklós finnugor nyelvészprofesszor, egykori Eötvös-kollégista tanította. Egyszer aztán – 1932 tavaszán – az orosz nyelvet tanuló társaimat letartóztatták, és egyetemi kommunista szervezkedés címén elítélték. Nekem nem voltak kapcsolataim a Rajk László által vezetett kommunista szervezkedéssel, így én elkerültem a letartóztatást, de ettől kezdve a rendőrségen úgy tartottak nyilván, mint „kommunistagyanús, baloldali felforgató elemet”. Másodéves koromban körülnéztem az egyetemeken, hogy ott milyen diákszervezetek tevékenykednek. Két nagy csúcsszervezet fogta össze a különféle irányú, különféle érdekköröket képviselő egyetemi és főiskolai szervezeteket: a Magyar Nemzeti Diákszövetség és a MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége). A Magyar Nemzeti Diákszövetség volt a reprezentatívabb (ide tartozott a Turul Szövetség is), a MEFHOSZ a demokratikusabb. A húszas évek legvégén, a gazdasági világválság kezdő időszakában, a nagy szélsőjobboldali diákszervezetben: a Turul Szövetségben kialakult valamiféle ellenzéki mozgalom. Ez a mozgalom a Turul hivatalos ellenforradalmi, soviniszta, irredenta és hangsúlyozottan antiszemita irányzatával szemben németellenes, antifasiszta és balfelé hajló, népi irányzatú volt. Politikai szemléletét, állásfoglalásait a nagy triász: Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond, valamint József Attila, s a népi írók szellemisége határozta meg. Szerepe volt ennek az ellenzéknek a kialakulásában a Bartha Miklós Társaságnak is. A Turul-ellenzék megszervezői és első vezetői: Halka Sándor orvostanhallgató (már 1929-ben), Roboz Zoltán gyógyszerész, Jászai Lajos iparművész (Jászai Mari unokaöccse), Kovács Imre közgazdász hallgató (a későbbi falukutató író és politikus), valamint Barcza Gedeon debreceni bölcsész (a későbbi sakkbajnok) voltak. Az ellenzék nyomására 1933 őszén a Budapesten tartott XIV. Követtáboron (küldöttközgyűlésen) Roboz Zoltánt választották meg a Kulturális Ügyosztály és Jászai Lajost a Nemzetvédelmi Ügyosztály vezetőjévé, Kovács Imre Roboz Zoltán munkáját segítette. Hozzátartozik az előzményekhez, hogy a harmincas évek elején a Turul-ellenzék megerősödésével egyidejűleg a kommunista párt, ill. Rajk László beléptette a kommunista egyetemi hallgatókat a különféle egyetemi szervezetekbe, és különös hangsúllyal a Turulba. Így lépett be akkor a Turul Szövetségbe pl. Béki Ernő, Zöld Sándor és Kállai Gyula. A Turul-ellenzék a szegényparasztság és a munkásság felé tájékozódott, föl akarta osztani a nagybirtokot, hirdette a Duna-völgyi népek barátságát, állást foglalt a népi kultúra és az abban gyökerező magas kultúra mellett. Így lelkes híve volt Bartók és Kodály művészetének.
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1933 őszén azután az Eötvös-kollégisták közül hatan, rajtam kívül Ablonczy György, Borsányi Károly, Borzsák Jenő, Porga Lajos és Schütz Ödön beléptünk a Turul Szövetség Budapesti Bölcsészek Árpád Bajtársi Egyesületébe, hogy erősítsük a Turul balszárnyát. A Turul-ellenzék igen erőteljes harcot folytatott az egyetemi és főiskolai felvételek társadalmi megkülönböztetése ellen a szegényparaszt- és munkásszármazású fiatalok fölvételének nagyobb arányáért. Így kerültem kapcsolatba 1935-ben Porga Lajos révén a Tandíjreform Bizottsággal, s bár nem tudtam, hogy ez a kommunista fiatalok fedőszerve, a bizottsággal együtt lebuktam. Ez a kapcsolatom megerősítette a politikai rendőrségen azt az álláspontot, hogy én „kommunistagyanús, baloldali felforgató elem” vagyok. Így egyetemi tanulmányaim elvégzése és tanári oklevelem megszerzése után tanári állást nem kaptam. 1935 végén beléptem a Dénes István által vezetett Magyar Földműves és Munkáspártba, mely kifejezetten baloldali párt volt, Weisshaus Aladár szocialista népmozgalmának fedőszervezete. Kun Béla Dénes István pártjáról 1936-ban írt tanulmányában úgy nyilatkozott, hogy az olyan politikai erő, melynek gyökere van a falu dolgozó népe soraiban. A pártot különben – minden taktikázása ellenére – éppen baloldali jellege miatt később fel is oszlatták. Én a párt ifjúsági szervezetének vezetője és a pártvezetőség tagja voltam – szoros kapcsolatban a weisshausistákkal. 1936 végén részvételemmel újjáalakult a Bartha Miklós Társaság (BMT), az a szervezet, amelyből a népi írók csaknem mindegyike elindult. Akkor én lettem a BMT főtitkára, majd 1938-ban ügyvezető elnöke. Közben 1937. március 15-én Budapesten megalakult a Márciusi Front. Ennek előkészítésében nagy szerepe volt azoknak a népi íróknak, akik az újjáalakult BMT-nek is tagjai voltak. A BMT összejöveteleit, előadásait a Centrál kávéházban tartotta. Ugyanott folytak a megbeszélések a Márciusi Front ügyében is. Nem véletlen, hogy a Márciusi Front megalakulása után a Centrál kávéházban a BMT választmányi ülésén a vezetőség javaslatára a társaság egyhangú határozattal csatlakozott a Márciusi Fronthoz. A népi mozgalom különféle szervezetei összekapcsolódtak. Ez áll a Turul Szövetség ellenzékére is. A Márciusi Front tömegbázisa nemcsak Debrecenben, hanem máshol is a Turul Szövetség népi ellenzéke volt. 1938 februárjában átvettem a Magyar Élet nemzetpolitikai szemle felelős szerkesztését és ezt a feladatkörömet hat éven át, 1944 januárjáig elláttam. Szerkesztésem ideje alatt a Magyar Élet következetesen balfelé haladt. A Magyar Élet volt különben a népi irodalom és népi mozgalom legnagyobb példányszámban megjelenő havi folyóirata. A negyvenes évek elején már csaknem 10 ezer példányban jelent meg, és átfogta a népi irodalom minden árnyalatát. Írtak bele rendszeresen pl. Sinka István és Nagy István, Erdélyi József és Darvas József, Németh László és Veres Péter. De megjelentek a folyóiratban Szabó Dezső és Móricz Zsigmond írásai is.
2. Képek
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
