Tandari Éva
Járom az utam... I. kötet
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Járom az Utam. Járom, amiként bárki más, megvívva a magam kis, és nagy harcait – önmagam ellen. De most nem erre akartam kitérni, a Föld útja nem olyan fontos, és a kicsiny-hatalmas földi gondok és harcok nem olyan lényegesek... nem is lehetnének azok, mert elvesztik fontosságukat, jelentőségüket. Ma, most legalábbis mindenképp, mint mindig, amikor Drága Vezetőmmel Útra kelhetek. S most, amiként ígérte, hosszú kihagyás után ismét Útra kelünk, s akkor újra érezhetem: Otthon vagyok. Otthon, hisz nem ez a Föld, nem ez a félelmetes világ: az ÚT maga az én Világom, az Út Fent és lent közt. Igaz, most nem, vagy nem teljességgel akként indulunk Úti célunkhoz, amiként tettük ezt eddig, hisz az Út célja részben maga is e mély világ-képzet része, és mégsem az, de nem is a Fent Világának része... – ha egy kicsit inkább már ahhoz tartozik is. Tibet hegyei közé indulunk, bár nem maga Tibet a Cél. De ha ott meg nem állunk egy kicsinyke időre, nem leszek képes teljességgel átvenni azt a rezgést, azt a Szellemi hullámot, amely közelebb segít jutnom az Út tényleges Céljához, az Elrejtett, a Hegyen épített Városhoz: Shambhallához, az Új Jeruzsálemhez. Ma még csak a felkészülés napja van: összekötözöm Lelkem kicsiny batyuját, bele kötve elmém és szívem égő vágyódását, izzó Szeretetét, azt, amit e „világtalan világ-képben” oly sokszor próbáltam meg átadni, és oly sokszor próbáltam azt hiába...! E végtelennek tűnő sötétségbe zárkózott világ nem az, ahol a Szeretet Erejét kérnék, és nem az, ahol élni hagynának bárha egyet is a Tiszta Álmok, a Valós Látományok közül — Ti is, és én is tudom, milyen ez a világ, a „mi világunk” – amely nem miénk mégsem, mert nem lehet az, mert nem engedik, hogy azzá legyen, hogy bárha percekre, vagy akár csak egy elillanó pillanatra is igazán annak érezzük, kimondva már békés, és hálatelt szívvel: Igen, Otthon vagyok, e Világban, s e Világ lakói közt Haza érkeztem. Haza csak akkor, és ott ér a Teremtett Szellem, ahol azt, és akként fogadják tőle, amit, és amiként az Szellemjogán adni tud, mint Teremtőjétől kapott Igaz Örökséget. Haza csak az érkezik, aki Szívének talál Otthont ott, ahová érkezett. Minden más valóság csak börtön, amely magába zárja, elzárva a Szellem, s a Lélek elől az Éltető Levegőt: a SZERETET mindenkor áramló, és mindenhol Éltető Tiszta Leheletét, az Istennek könnyű és könnyítő, öröm-illatú Sóhaját... Ma elkészítem tehát az én kis batyumat: Szívembe, elmémbe, Lelkem titkos kis zugaiba rejtem el mindazt, amit vinni akarok, s ami nem más, és nem több tán, mint az, amit egykor magammal hoztam. Azt viszem, amit itt senki sem kért, hogy zsákom kis rekeszeiből már ott szórjam a szélbe, ahol értik is, és érzik is annak Igazát. Nem önmagamból viszek, nem földi énemet akarom ott sem másokra szórni: az az eltelt félszáz év alatt lassan épp oly kemény és hideg, olykor tán gunyoros: öngúnnyal teli maszkot öltött, mint amilyen hideg és kemény és gúnyos maszk van e világon is. De azt az Énemet viszem, amely az Istené: s abból török le mindenkinek egy kicsiny darabot: mindenkinek, aki kéri, vagy akár nem is kéri, de jó szívvel elfogadja, tán egy kicsit szánón is, ha megérzi: honnan, s miért vittem magammal azt, amit itt nem, vagy már csak megkésve lehetett volna Szívek és Lelkek, megfáradt Tudatok és Öntudatok felé nyújtanom. Készülök tehát, készítem Lelkemnek zsákját, már jó előre kiszórva abból a port: fájdalom és keserűség porát: ne vigyem magammal azt is, be ne szennyezzem véle Istennek Új Városát. I. A felkészülés — Új Útra hívlak kedves, amiként magad is mondtad. Új Útra, amely a mi számunkra nem új, ha csak nem abban, hogy amit látsz, érzel és hallasz, ismét, már a Várossal kapcsolatban is híven Testvéreink elé kell tárj, hogy érezzék és lássák, merre vezet tovább az Út, amely Haza: s akkor már igazán Haza vezet. Magam tisztítom meg szíved és lelked, és magam tisztítom ki az elmédbe íródott szomorú emlékeket is, azokat, amelyeket magad nem tisztíthattál ki magadból, hogy könnyű légy egészen, könnyű, és szabad, legalább azon néhány óra alatt, amit (ha a magad jelenlegi útja, s a földi Út értelmében vállalt és szükséges többi munkánk is engedi) mellettem tölthetsz, míg a Város felé tartunk, s akkor is, amikor már a Város utcáin, terein lépdelünk. Mert most én is melléd lépek, ha csak képletesen is, hisz a Valóság Törvénye értelmében te magad sem léphetsz a Városba, legalábbis mint fizikai személy, nem. De mint Szellemi Erő: látogatunk el a Városba, hogy más Testvéreink Szellemével, pontosabban Szellemi Énrészével értekezzünk, hogy megtudd tőlük azt, amit tudnod kell, s hogy ők is megtudják tőlem azt, amit tudniuk szabad, hisz a Percet ők maguk is várják, ahogy a te jelenbéli világod lakói, tán annyi különbséggel, hogy ők mindannyian várják a Nagy Pillanatot, és tudják is, hogy mit várnak, míg a lenti 2
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet világban csak kevesek azok, akik igazán készülnek, s még ők is inkább csak sejtik, vagy csak halványan érzik: de nem tudják mi az, amire készülniük kell. S épp azért kell most Útra kelnünk, hogy ezt megmutassuk nékik. Ezt is, és azt is: milyen ma az Élet A Városban, s milyen lesz (ha csak lassan is) az Élet azon a Földön, amely a Felemeltetettek Új Földje, Új Otthona lesz mindaddig, míg egy-egy Út végére nem érnek. Tudom, kedves: nem könnyű feladat a te világodban élve igazán felkészülni az Útra, hisz ezer a Feladat, mi megköti az elme szabad szárnyalását. De ha igazán reám bízod magad, mindenkor, amiként eddig is tettem: az Én Erőmmel emellek, és Szeretetemmel fedem el előled mindazon gondokat és gondolatokat, amelyek megkötnének és visszahúznának. Csak akként kell tenned, amiként eddigi Útjainkon is tettél: emelkedj fel mellém, s hagyd, hogy Szeretetem lágy szellője kifújjon belőled minden gondot és idegen gondolatot, s ha már megmártóztál, és feltöltődtél a Fent Világának Szeretet-áramában, együtt ereszkedünk alább, csaknem teljességgel a te jelenlegi szintedig, hogy azon induljunk és haladjunk. Tudom azt is: nehezen szánod rá magad, hogy leírd az általam átközvetített szókat, vagy azt, amit látni, és hallani fogsz, s ezt is megértem. Az a világ, amelyben most jársz, nem, vagy csak nehezen fogadja el azt, ami a Valóság Világából elébe tárul, s még azt is, ami bár szintúgy a fizikai világ-képzetekről adatik elé, de tükörként szolgálhat számára, amelyben megláthatja és megismerheti a maga sötétségét. Könnyebb szívvel fogadják, ha valamely rendkívülit, valami hihetetlent tárnak eléjük, olyasmit, ami nem kötelezi őket semmire, de a Mindent ígéri elérhetni, s akár egyetlen szemvillanásnyi idő alatt. Azt, ami csodás képességek birtokosaivá ígéri őket válhatni anélkül, hogy jelen „képességeiket” legalább megkísérelnék meg, és kitisztítani magukban és magukból, hogy egy árnyalattal közelebb emelkedjenek az Isteni Törvényhez. Mi azonban nem mutatunk, és nem is mondunk semmi ilyest, hisz nem fedné a Valóságot: meséket, hamis álomképzeteket pedig minek írnánk le, arra már elégnél is többen vállalkoztak, és vállalkoznak mindenkor: tegnap, ma, s még egy ideig a Holnapok során is. Igaz, amit te kell leírj, épp úgy hihetetlen lesz sokak számára, mert a tisztátalanság világában a Tisztaság mindenkor hihetetlennek, s ekként hiteltelennek is tűnik. Kinek azért, mert nem akarnak közeledni ahhoz, kinek pedig azért, mert a sok keserű megtapasztalás végett már hinni sem merik: ilyen is lehet az Élet, ilyen egyszerűen szép, nemes és nemesítő. Mert bizony, sok ma a csaló, és még több a megcsalatkozott, s akár megkeseredett ember a Föld színén. És mégis le kell írd azt is, amit mondok, azt is, amit mint a Város Lakóiban megfogalmazódott érzést, vagy gondolatot átáramolni érzel szíveden, lelkeden és elméden, s még mindazt is, amit majd e másik Világban: Shambhalla Városában hallasz és látsz, de még azt is, ami mint érzés és gondolat; benned magadban fogalmazódik meg. Az Út tehát, amiként látod, nem csak Út lesz, de ismét, ahogy mindenkor, egyben munka is. Azt is tudom: már fáradtnak érzed magad, kicsit tán félsz is egy újabb munkába kezdeni: elég terhet jelentenek számodra az egyszerű, a földi értelemben vett mindennapok is. De ne feledd: ott is, a Föld színén is mindenkor melletted és véled vagyok, és segítelek és emellek: el ne ess, meg ne üsd magad az elébed kerülő Sors-kövekben, hisz ma már segíthetlek, akként, oly óvatos oltalmazón, ahogy azt Utad korai szakaszán tiltva volt megtehetnem: bárhogy akartam is... Tudom azt is: ma már egy-egy Útra is nehezen szánod rá magad, mert fáj a visszatérés, a Fent Világa utáni, nyomasztó sötétség... de te is tudod, hogy mi nem magunkért: sokakért kell hogy dolgozzunk... Ugye, emlékszel még ez Út kezdetére? Milyen nehéz volt, hisz már az Út kezdete előtt ki akart vetni magából a közeg, a Világ: nem rajtad, és még csak nem is rajtam múlott, hogy az Út végül mégis Valósággá lehetett: és ismét csak nem teéretted, és nem énérettem, de ismét csak sokakért kellett, hogy ekként legyen. S amiként az Út kezdete, akként annak minden métere is sokakért adatott nékünk: néked is, és nékem is, s ha magunkért nem vállalnánk is: másokat nem hagyhatunk cserben, hogy el ne vesszenek, de hogy Életük legyen az Úrban... II. Az Indulás Lassan éjfél: ez a nap is véget ér, bár ez a tény az én szempontomból nem számít. Számomra nincs éjjel, és nincs nappal: a kettő közti különbség valahogy egybe mosódik, tán csak annyi választja el egymástól a két napszakot, hogy az éj mindig a nyugalom, s a munka ideje, míg a nappal a nyüzsgésé, az egymással keveredő erő-áramlatoké. De az éj, kiváltképp a kései órák mindig megnyugtatják háborgó lelkemet. 3
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Szeretett Vezetőm mellettem-vélem van, várva, hogy a gondok és gondolatok elcsitultával már Reá, és csakis Reá tudjak figyelni. Reá, és az Útra, amelynek érzem édességét, amiként érzem... – már most érzem előre fájdalmát is, a visszatérés fájdalmát, valahogy akként, amiként a viharok szelét érzi a vándor... Még néhány utolsó mozdulat, szükséges teendő: a cicám érzi, hogy nem véle foglalkozom, hát előadja a szokásos műsorát. Kimegyek, elé teszem az ételt, aztán ismét a gép elé telepszem, és mintha eltűnnék még önmagam elől is: nem érzékelem sem a külső világot, sem önmagam, s lényegében tán azt sem, hogy gépelek: az a valaki már nem Én vagyok. Egy tárgy, egy eszköz, amely felé néhány gondolati és érzelmi hullámot továbbítok, de amely spontán működésre van állítva. Látom a betűket, és mégsem látom, csak érzem, amint emelkedni kezdek, mind feljebb és feljebb, mintha köröttem nem volnának falak, fölöttem nem volna plafon, még egy emelet, háztető... És nincsenek is: a Valóság értelmében nincsenek, csak a végtelenbe nyúló, s mind tisztábbá és ragyogóbbá váló Erő-áramlatok, amelyekben úszom, mind feljebb és feljebb. Nem a Kozmikus térben emelkedem, és mégis: érzékelem a Csillagok szikrázó fényét — megannyi Ős-tisztaságú szerelmi vallomás... — a Hold sápadt sugárát, amely mint folyékony ezüst ömlik a Földre, át a Kozmikus tereken, aztán már azt sem érzem, és önmagam sem érzékelem, beleolvadok a reám váró Fény-sugárba, amely a legszélső légköri, majd Kozmikus gyűrűkön is túl emel: már a Végtelen egy pontja felé, oda, ahol oly gyakran álltunk már meg imádott Vezetőmmel. Nem tudnám megfogalmazni, hol vagyok, mert a pont nem mérhető semminő földi mértékkel. Nem lehet kilométerben, fényévben, sem parsecben kifejezni, mert a távolság nem, vagy inkább nem csak térben: a Fényben lesz igazán érzékelhetővé. Azt mondják, a Kozmikus Tér sötét és néma... – ez nem igaz, a Kozmikus Térben végtelen sokaságú Fény-ív és milliárdnyi Fény-szikra ragyog, s a Fény-ívek s a Csillagok zenéje valami csodálatos harmóniába olvadva a Szférák zenéjeként simul körénk. Már Vezetőm mellett lebegek a Végtelenben, és cseppet sem csodálkozom azon: miként lehet, hogy az imént is, még amikor a Föld színén voltam, mellettem volt, és most is, e véghetetlen magasságban is Mellé érkezem... sőt: ha egy pillantást vetek az alant maradt eszközre, ami valójában az én fizikai értelemben vett testem, ott is Őt látom: a magam mögött hagyott Én-szikra mellett áll, gondosan betakarva azt is, hisz az is Én vagyok, s mert ez ekként van, számára Énem azon része, amely most Mellé érkezett, s az, amelyet a test Tudata mellett kellett hagynom (hogy a „gép” ne maradjon gazdátlanul, s hogy legyen kinek leközvetítenem mondandónkat), egyként fontos és lényeges, mert egyként magán viseli a kiteljesedett ÉN erejét, amely viszont magában hordozza A Szellem engramját. E kép aztán el is tűnik, egyébként sem volt több, és nem is volt más, mint egy felvillanó gondolatfoszlány, amely még addig sem élt bennem, míg a gondolatot alááramoltattam eszközöm felé: írja le, mutassa meg azoknak is, akiknek a könyv készül. De már ismét nem létezik az eszköz, azaz az imént magára hagyott fizikai test sem, ha homályosan érzem is egyes mozdulásait. Már csak Ő van, Drága Vezetőm, aki magához ölel, s még feljebb emelkedik, már ekként: önmagába ölelve semmi kis lényemet, hogy a Végtelen Mindenségben úszó Isten-szeretet áramában lebegve töltekezzünk, míg mindent ki nem tisztít bennem és belőlem a Boldogság: a Szellem Boldogságának semmihez sem hasonlítható édessége. Lebegünk, s még most nem szólunk, gondolatunk és érzésünk egy, mert eggyé válva úszunk a Mindenség-sugárban. Percek telnek el ekként? Vagy órák, napok? - nem tudom, de nem is érdekel. Nem vagyok: Létezem, már a SZÓ magasabb rendű értelmében, magában a Létezésben teljesedve ki, s a Létezés-tudattal töltekezve be. Semmi kis lényem megnövekedett, kiáradt, mintha a Mindenséget akarná magába zárni, miközben akként bújok meg mégis Vezetőm Fény-köpenye alatt, mint kicsinynél kisebb madárfi a fészek mélyén... Most ismét mozdulunk, de már nem feljebb emelkedünk: egy árnyalattal lejjebb ereszkedünk, hogy megszokott pihenő-pontunkon álljunk csak meg ismét. Önfeledt örömmel üdvözlöm a helyet: gondolataimmal megérintem, megsimítom az ismerős Erő-áramlatokat, amelyekkel, és amelyek közt most lebegünk, akként szólaltatva meg azokat, amiként a művész a hárfának húrjait. Vezetőm egy kicsiny ideig engedi, hogy játsszam, amiként a gyermekek, majd erősebben magához vonz, jelezve: szólni kíván, hát reá figyelmezzek... 4
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet — Tudtam, hogy ekként lesz, kicsim. Tudtam, hogy bár több munkát is terveztünk egyszerre megkezdhetni, Testvéreink, és a te kicsiny szíved vágyódását kell kövessük, s elsőként ezt az Utat kell végig járjuk, hogy amiként azt mondtam, és mondtad nékik te magad is, megmutassuk: mi is a Cél, mi az, amiért fel kell hogy vállalják a harcot, s mindazt a ma még földi, és emberi Tudatuk számára érthetetlennek, s egy bizonyos fokig tán értelmetlennek vélt szenvedést, amely a Nagy Ugrást megelőzi. Mert bizony, még lesznek olyan történések, amelyeket az emberi értelem nem szívesen vállal, még akkor sem, ha elméletben tudója lehet azok okának és miértjének. A történések erősen felgyorsultak, de ezt magatok is érzitek és tapasztaljátok, s ez nem csak ma van ekként, de még inkább ekként lesz a közeli Holnapok során. Ekként, és ezt ti is érzitek, és érezni is fogjátok, még akkor is, ha nem a magatok szenvedése lesz az, amelyet mind nehezebben fogadtok el: a mások szenvedései, gyötrelmei. Azok a szenvedések, testi és lelki és tudati fájdalmak, amelyek előtt magatok is tehetetlenül kell álljatok, akként, hogy nem segíthettek, nem enyhíthettek azok szenvedésén, akiket szenvedni láttok. S még csak nem is azért, mert hogy ne volna kezetekbe adva a segítségadás módja, hisz ha csak kicsinyben is, de már bírhattok és bánhattok az Erővel. De azért, mert akinek ti kellene átadjátok az ÚR által elküldött Segítséget, maguk zárják el magukat attól hitetlenkedéssel, gyanakvással, bizalmatlansággal, mert nem tudják, vagy csak nem merik elhinni, hogy ténylegesen is akként van, amiként azt az ÚR is megmondotta: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Ján. 14.12) Mindez azonban nem tart hosszú időn át, s amiként mondtam, épp azért, mert az emberi milyenség végett még inkább felgyorsultak az események, így sok történés, ami majd csak későbben lett volna meg, meglesz mégis már a közeli holnapok során, hogy sokak számára Vizsga-lehetőséggé legyen, s hogy végezetül elválasztassék egymástól az ocsú s a tiszta búza. És kellett már végetted is, hogy ekként, mindahány más munkánkat félre téve, s minden más tudati és Szellemi áramlattól is külön választva tegyük meg ezt az Utat: csituljék cseppet elméd fájdalom-szülte lázadása, s viseld még a földnek terhét és súlyát, hogy amit még átadnunk enged és rendel az Úr, igazán és maradéktalanul átadassék a ma, és a Holnapok emberének. Igazad van, amikor azt mondod: oly kevés az, aki érti is, és el is fogadja azt, amint intelemként, segítő szándékkal elmondatok véled: de igaza van Iluskának is, amikor azt kérdi: mi gondod véle? Mindenki azt, és annyit fogad el, amire, és amennyire nyitott, s ha szándékkal bezárja az intő szó előtt az ő elméjét, annak bérét is maga kell elvegye, amiként maga vette; – avagy vetette el a Tanítást, vagy akár az intelmet kezedből. A ti tekintély-tiszteleten alapuló világotok bizony még azok értelmét is megköti olykor, akik akként vallják: ők nem azt nézik, ki szól, hanem azt: mit mond... mert sok ilyen van, magad is találkozhattál vélük, s nem egy ízben. De mint mondtam, igazán nem tiszted, hogy meggyőzni igyekezz bárkit is: amit át kell adj, azt átadod, s akkortól a Tanítások és az intelmek fogadása kinek – kinek egyéni joga, amiként joga bárha minden egyes szó elvetése is, hogy igazán az ő hitük szerint legyen nékik örömük és üdvösségük s ha akként választanak, keservük... Mindez azonban itt és most lényegtelen. Most csak te vagy, és csak Én vagyok, és csak az Út van, amelyet az ÚR Kegyelme és Szeretete végigjárnunk engedett. Jöjj hát: nézd, az ÚT maga hív bennünket. Vezetőm e szavak után még szorosabban magához vont. Elindultunk, s most mind lejjebb és lejjebb ereszkedtünk. Hamarosan érzékeltem a Földet: messziről figyelve akként tűnt, mint valami káprázatos, kék ékkő, amely méltóságteljesen és békésen forog a Mindenség tenyerén... – aztán ahogy mind közelebb és közelebb értünk, a kép megváltozott. Már csak a kékséget láttam: békességnek nyoma sem volt sem a Föld-test körüli Kozmikus Térben, sem a Föld légterében, magán a Földön pedig még kevésbé. Mielőtt ismét átjárta volna semmi kis lényemet a fájdalom, a szomorúság, Vezetőm egy halvány szinttel feljebb emelkedett, magával emelve engem is, és egy lágy Szeretet-hullámmal elcsitította az alant látott kép okozta fájdalmat. Most akként éreztem: a kezemet fogja, s úgy vezet, mint egy járni tanuló gyermeket. Elmaradtak alattunk az ismert tájak, el az egyes városok, s kevéssel utóbb már a hatalmas hegyek felé szálltunk. Az elébem táruló kép elámított: bár korábbi Utamon itt éltem, Tibet zord, mégis fenséges hegyei közt, mégis áhítattal figyeltem a Csodát. Jártam már, nem is egyszer, sem nem kétszer Shambhallában is, de az általam használt Útvonal nem ez volt, nem a fizikai síkon, még csak nem is 5
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet annak közelségében jutottam el a Városba, így a kép még számomra is új, és csodálatos volt, annak ellenére is, hogy tudtam: ma már Tibet sem az a békés és érintetlen pont, mint volt ezer évekkel korábban. Itt is harcok nyoma látszik mindenütt, és porig égetett kolostorok megfeketedett falai ágaskodnak az Ég felé, mintegy vádló felkiáltójelként... Egy szinttel ismét feljebb emelkedtünk, s egy kissé visszább léptünk az IDŐ-síkon, egy olyan pontra, amelyen a kolostorok még álltak: alant a Kolostor-kertben szerzetes testvérek munkálkodtak, növényeiket gondozták, s a kolostor-kertek rejtett zugaiban s a nagy Ima-teremben az aggok forgatták áhítatba merülten ima-malmaikat. Köröttük olykor ifjak, vagy gyermekek ültek, s akkor az ima-malom pihent: az aggok oktatták a köröttük térdeplő ifjú boncokat. Mindez azonban inkább csak mint valami múltból bennem maradt emlékkép vetítődött elém, bár a látott kép nagyon is élethű volt: még a növények illatát is érezni véltem, s hallottam a növények közt szállongó rovarok szárnyának zúgását... A kolostoroktól távol (távol a magam fizikai Jelenétől is) álltunk meg. A hegyoldalban néhány ősidőkből megmaradt épület romja látszik, s most mindenütt mély-zöld fű nő, egy-egy futó növény buzgón igyekszik a falakra kapaszkodva mind feljebb és feljebb emelkedni, hogy mind többet szívhasson magába az áldott Napfényből, amely itt fenn, e rideg hegyi világban oly kevés időn át árasztja éltető melegét az alsó világra. Már teljességgel leereszkedtünk, a Föld felszíne fölött lebegünk, még mindig a közeg láthatatlan tartományában maradva, akként, hogy mi jól láthatunk alant mindent, de magunk nem vagyunk láthatóak. Ember-szem számára legalábbis nem, mert azért a Szellemi Látással bírók érzékelik Jelenlétünket: néhány néma, csak gondolatban felküldött üdvözlő szó száll Vezetőm felé, s Ő válaszol azokra helyettem is, érezve megilletődöttségemet, s a Föld csodái fölött való ámulatomat. Mert e táj valóban maga a Csoda: magas, hófödte hegycsúcs oldalán állunk, alattunk mélyen a völgy nyújtózik, ezer színnel üdvözölve az oly rövid nyár-eleji reggelt, a távolabbi hegyoldalban kicsiny, mozgó pontok látszanak, bizonnyal kecskék, vagy jakok legelnek ott, még mintha a pásztoruk jelenlétét is érezném, bár őt magát nem látom, tán a fűben üldögél leterített köpönyegén, maga is a Nap csókját élvezve, amiként a mind kisebbé olvadó hó-foltok helyén előbújó gyönge fűszálak, parányi sárga és fehér virágok, lassan éledő, kurta törzsű fák, s a millió rüggyel ékes, a hegy oldalához lapuló bokrok: olyanok, mint az oltalomért anyjukhoz simuló gyermekek... — Indulnunk kell, kicsim, már várnak reánk... – hallom Vezetőm hangját. Bár... nem tudom, hogy valóban a hangját hallom, vagy gondolatai érnek el Szellem-tudatomhoz, ám ez lényegében szinte egy, a szó, és a Gondolat e ponton azonos érzetet ad, és szerepe is azonos, azt hiszem, ha szól is Vezetőm, csak végettem teszi, hisz én, ha most Mellette vagyok is, csak szavak formájában kell megfogalmazzam közlendőmet a magam mögött hagyott test Tudata számára, még akkor is, ha Szellem-énem egy szikrája az, amely azt átveszi, s a Tudat felé átközvetíti. Ezzel most a Tudat feladatát teszem könnyebbé, mert a test, amelynek Tudatát használom, egy kissé megviselt, nem azt az érzetet adja számomra, mint amikor teljes, vagy inkább akként fogalmazok: a számára megszokott egészségi állapotban van. Gyengébb, és valahogy bizonytalanabb, ami egy kicsit engem is zavar, még akkor is, ha ténylegesen is függetlenítve vagyok tőle Vezetőm mellett – és mégis, hisz ma még egyéb Feladatok is várnak rá, pontosabban reám, de a feladat elvégzéséhez ismét vissza kell majd lépnem a testbe. Vezetőm gondolatai közt is ez bukkant fel: érzem, amiként egy erőteljesebb Gondolat-hullámot küld útjára, amely Gondolat-hullámra a Shambhallában várakozó Segítő Szellem-testvér is hasonló formában válaszol. Aztán Vezetőm ismét magához vonz, s átölel, betakar energia-köpenyével, majd egy szemvillanásnyi idő alatt egy másik Valóság-képzetbe emelkedünk. Utunk most az általam is ismert, csodálatos fenyves fölött vezet: boldogan pillantok le a hatalmas, sudár fenyőkre, a fenyők közt futó kis patakra: egy szarvas-család pihen a partján, a hatalmas agancsú hím épp szomját oltja, a pázsiton nősténye pihen, s a közelükben két gida ugrál, még fel-fel bukva, látszik, hogy még igazán csöppek, még tán nem is futnak, csak élvezik a majdani sebes vágták, kecses szökellések ígéretét inaikban – izmaikban – csontjaikban: egész kis Valójukban, és élvezik a Létet, amelyet e Világképzetben már nem fenyeget sem vadász, sem vadállat. Hamarosan meglátom a Tisztást is, amelyet magamban csak „az én Tisztásom”-nak nevezek abban a másik Világban, s csak gondolatban, azt a Tisztást, amelyen a Föld szája van, s ahová magam is gyakran 6
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet jártam. Innen fentről, ha csak a távolból is, de már látni A Várost: a házak arany-kupolája meg-meg csillan a lenyugvó Nap fényében... Ezzel lényegében megtettük az Út első szakaszát: már amellett a Segítő Testvér mellett lebegünk, akivel Vezetőm csak az imént tudatta: hamarosan érkezünk... A következő gondolat már ismét akként ér utol, hogy a saját fizikai közegemben vagyok, a test Tudata mellett, ahonnan nem sokkal korábban kiemelkedtem. Most is érzem Vezetőm Jelenlétét, de ez valahogy... – mégsem ugyanaz a Jelenlét, most mintha elszakadt volna a köldökzsinór, amely kettőnket összeköt. Tudom, hogy ez nem ekként van, nem is lehetne ekként, de egy pillanatra mégis belém hasít a fájdalom. Ez az a kín, amely végett ma is oly nehezen kezdtem el az Utat, amely végett minden másba bele fogtam: csak kiemelkedni ne kelljen, hogy ne kelljen elviselnem a visszatérés keserű fájdalmát – de kellett mégis, hogy elinduljunk, amiként kellett az is (és kell ez után is, minden nap, amíg számomra a földi Út véget nem ér), hogy ismét a magam – építette testbe lépjek, amely nélkül nem végezhetem el a még reám váró Feladatokat. Beteg Testvérem vár gyógyító Erőre, s a vízre, amelybe a Teremtő EGY-ség, és mindahány Szellem-testvérünk gyógyító erejét áramoltatják, ismét csak a magam semmi, gyarló eszközén át. Tán ez utóbbi gondolat az, amely némileg megnyugtat és Erőt ád, hisz Atyánk, Krisztusunk és az Áldott Anya abban a kegyben részesítettek, hogy rajtam keresztül küldik a Föld színén élő Testvérekhez az Ő Végtelen Szeretetük Erejét. Nem is tudom, valaha is ki tudnám-e érdemelni, hogy méltónak és alkalmasnak tartanak e Feladatra. Nincs hát okom, és jogom sem lázadni... – és mégis: fáj, hogy a sűrű és sötét közeg újra körém záródik, fáj, valami iszonytató kínnal éget a szűk, és tisztátalan elemekből álló börtön érzete: a test, s annak mindahány eleme, még a Tudat kínja is mintha bennem égne... – vagy a Tudatban ég az én kínom? – nem tudom, most nem vagyok képes megfogalmazni, tán megkülönböztetni sem a kettőt... Vezetőm csitító és bátorító szavakat küld felém, lassan megnyugszom, vagy inkább beletörődöm a szükségszerűen elébem állt helyzetbe. Tudom, hogy Ő sohasem hagy magamra, és tudom, hogy az Áldott Anya is segít... megkísérlem hát kitépni magam a hirtelen reám törő fájdalom-hullámból, hisz amíg az ég bennem, nem kezdhetek hozzá ahhoz a Feladathoz, amely ma még reám vár. Vezetőm Gondolathullámába kapaszkodom, abból töltekezem: — Ne szomorkodj, kicsim, hisz tudod, hogy sohasem vagy magad. És tudod azt is, mert nem lehet nem tudnod: nékem is fáj, ha szomorúnak látlak. Érezd, amint megsimítom Lelked, és elméd, és érezd, amint a Föld színén végzendő Feladatokat is véled végzem, hogy mindenkor megtámogassam erődet: ne érezd a mindennapok súlyát, ne érezd, csak mindenkor Szeretetemet... *** III. Úton a tisztás felé Mire az első szavakat leírnám, már ismét Vezetőm mellett vagyok, ott fenn, a hegyek közt, ahol tegnap is álltunk. Mellettünk ama „másik Világ” küldötte, azaz az elénk küldött Segítő, vagy inkább akként mondom: Kísérő Szellemtestvér. Ő tudja, hogy egy időre vissza kellett lépnem a magam jelenébe, és a magam fizikai testébe, és tudja azt is, milyen mély fájdalomként élem meg a testbezártságot, a „távollétet” Vezetőmtől, még akkor is, ha e „távollét” ténylegesen is csak ekként, tehát idézőjelben, és csak részlegesen, egy bizonyos értelemben része a Valóságnak, még az én valótlan valóságomnak is... – és mire e pár szót leírom, a földi Tudat fájdalma ismét visszaránt, egy mélyebb rezgésszintre: ma már semmiképp sem folytathatjuk az Utat, mert a fájdalom mintha minden csepp erőt kiszippantott volna belőlem. Fáradtnak és meggyötörnek érzem magam, és olyan álmosság tör rám, amilyet már rég éreztem: még a gép monitorját sem látom, nem még a betűket... – lezárom a gépet azzal, hogy talán majd hajnalban, hisz másfél – két óránál többet úgy sem alszom általában. *** És most mosolygok magamon: milyen szépen elterveztem hogy hajnalban... – és lám: ismét este van. Igaz, korábban kezdek készülni az Útra, mint egyébkor, s most még a fájdalom sem érezteti megkötő 7
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet erejét. Igaz, hogy most is felállok, beindítom a mosógépet, de ez szinte csak ösztönös mozdulatok sora. Lélekben azonban már Úton vagyok, s hogy ismét visszaülök a gép elé, már érzem is, amint testem és a testnek Tudata, s Én magam, az, aki, és ami a Valóság értelmében vagyok, már nem egy, sőt: mintha semmi közöm sem volna a fizikai értelemben vett Út során használt eszközökhöz. Távozóban még visszapillantok az eszközre, de semmiféle közösséget nem érzek vele, nem érdekel, hogy mögötte zúg a mosógép, valahol fúrják a falat: az ott van, s az „ott” valótlan Valóságához tartozik: Én magam már ismét Vezetőm mellett lebegek, s a Segítő testvér mellett. Mindketten mosolyogva figyelik örömömet, amelyet a Szabadság végtelen boldogsága ad... Aztán Vezetőm jelére a Kísérő Testvér elindul, s mi követjük. S csak most döbbenek meg igazán! A Város, amelyre én mindeddig akként gondoltam, mint Valós képre, egyszeriben eltűnik, elillan, helyén Erő-áramlatok, vékonynál vékonyabb Energia-szálak és halvány ezüst színben tündöklő, s az alant hagyott Világhoz mérten tündöklő tisztaságú Energia-felhőcskék sokaságát látom, amelyek először még mintha ténylegesen is a Város házait formáznák, majd lebegni, hullámzani kezdenek, mintha fellegek, vagy szélfútta füst-pamacsok volnának, s egy erősebb energia-áramlat végül felkapja, és magával sodorja mindet, s mi ott lebegünk az „üressé” lett Térben, amely nem Tér mégsem a szó szorosan vett értelmében, mert érezhetően nincsenek határai. A Végtelenben lebegünk, vagy inkább úszunk, s már azon vagyok, hogy megkérdezzem: merre, hová tartunk, de hogy a Segítő Testvér magabiztosan halad előttünk, inkább nem kérdezek semmit. Lebegek Vezetőm mellett (vagy inkább valamiképpen benne magában, de ez itt és most már teljesen természetes...), és töltekezem a Fent erejével, akként vonzva azt magamba, ahogy az éhező veti rá magát az elébe tett ételre: valami telhetetlen mohósággal, mint aki nem tudja még felfogni: mindig ehet, ha éhes... Nékem magamnak is furcsa ez a mérhetetlen vágy, ez a kiüresedettségi érzet, hisz naponta érzem és Élem az Erőt, amely testemet élteti, s még fizikai értelemben vett Létemet is irányítja és biztosítja. Aztán ez a telhetetlen mohóság alábbhagy, eltűnik belőlem, már nem érzem a kényszerítő vágyat az Erő magamhoz vonzására, s egy kissé (hogy nagyon földiesen fogalmazzak) szégyellem is magam mohóságom végett, majd Vezetőm Szeretet-hullámát érezve az is eltűnik, feloldódik bennem és számomra. Nincs, nem létezik, mert Itt semmi kellemetlen érzésnek, s még azok árnyékának sincs helye, mert nincs szerepe. Tudom, Szellemi Tudatommal bizonyosan tudom, hogy a test Tudatának feláramló érzését vonzottam magamhoz egy pillanatra, amellyel, amiként mondtam, kell, hogy egy bizonyos fokig összeköttetésben maradjak. De már ez is lényegtelenné lesz, s mert még magasabbra emelkedünk, olyan magasságba érve, ahol már a Tudattól nem áramolhat felém sem érzés, sem gondolat: már csak én áramoltathatom a Tudat felé a bennem megfogalmazódó Érzéseket és gondolatokat. Vezetőm mosolyát érzem: helyeslést érzek gondolati energiái révén felém áramolni, de most tényleg csak az érzés száll felém, nem konkrétan megfogalmazódott Gondolat, nem is a Tudat számára megfogalmazott szavak. Ez a kép marad meg bennem: Vezetőm édes mosolya, amelyre bennem is mosoly születik meg feleletül. Aztán már ismét az Útra figyelek, már nem az Energia-áramlatokra, bár továbbra is érzékelem azokat. De már azok mibenlétét igyekszem megfogalmazni a Tudat számára. Azt, miként értem azt, hogy Shambhalla, amelyet én mindeddig létező Valóságnak éreztem ott, azon a ponton, amelyen megálltunk, s amelyről ma tovább indultunk, mégsem az adott pont létező része. A választ most a kísérő szerepét vállalt Segítő Szellem testvér adja meg: – Az a Fényív, amelyet most magunk mögött hagytunk, s A Város ama képe, amelyet nagyon helyesen létezőnek éreztél mindeddig, ténylegesen is az, aminek a korábbiakban érezted, mert a felemelkedő Szellemi Én-résznek a Valóságához tartozik. Amíg fizikai, vagy fél-fizikai testben járod Utad, legyen bármely szint, amelyen testbe öltöztél, a test maga is beírja a maga rezgésenergiáját az Én-részbe. Ez az a bizonyos jelenség, amelyről nemrég írtatok Péter Testvérünkkel. Pontosabban, ez is része a jelenségnek. Amikor a testből kiemelkedsz, az Én-rész csak az általa elérhető magasságig emelkedhet fel, amely magasság nem azonos akkor, ha a test energiáját magaddal hozva egyedül indulhatsz el, s akkor, ha Péter testvérünk Szellemi Erő-áramlatának részeként indulhatsz ugyanarra a pontra. Ne feledd: minden, de minden energia még a ti Valótlan Valóságotokban is, s mert ez ekként van, s mert most Péter Testvérünk magasabb rendű Tudatának képét érzékelhetted, nem is lehetett volna az Energia-halmazt mint tényleges értelemben vett fizikai elemet, tehát fizikai formában látott képet érzékelned, azaz „látnod” akkor, amikor 8
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet már nem a magad, de Péter Testvérünk „szemével” nézted ugyanazt a képet. Most Shambhallát mint Energia-halmazt érzékelted, akként, amiként azt Péter Testvérünk, s én magam is érzékelem az adott szinten, míg ha egyedül emelkedhetsz fel, a földi Tudatnak megfelelő formában látod A Várost, s annak mindahány lakóját is. Akkor tehát nem teljességgel azt a képet érzékeled, amely a Város tényleges képe: csak azt, amely már a Szellemi Én-rész érzékelési szintjének, s egy bizonyos mértékben még a földi értelemben vett látásnak is megfelel. S ez is ekként van rendjén: az Úton lévő Szellemi Követ a Tudat által irányított test szemével „lát”, s a Tudat számára természetes és megszokott kép fogalmazódik meg benne, még akkor is, ha ő maga, mint Szellemi Követ, tudja, hogy amit lát, a Tudat által érzékelt vízió, amely a Valóság értelmében nem létezik, mert nem is létezhetne. És létezik mégis, mert kell, hogy a Szellemi Követ azon víziókba lépve gyűjtsön megtapasztalásokat, amelyeket már mint Energiát hoz vissza, s már akként áramoltatja át azokat a felsőbbrendű ÉN-be is. A Valóság értelmében persze a Város sem létezik, amiként nem létezik a ti Földetek egyetlen megnyilvánulási formája sem, és nem léteztek ti magatok: Úton járók sem, legalábbis mint fizikai személyek, nem. Az Út kezdetén látott kép lényegét tekintve nem az adott szinten: a te magasabb energia szintre emelkedett Szellemi Tudatodban „vált semmivé” akkor, abban a pillanatban, amikor beolvadtál Péter Testvérünk Erő-áramlatába, s mint Szellemi Erő, átvetted (ha csak egy bizonyos fokig is) annak magasabb rezgését. A magasabb szint értelmében az alsóbbrendű Energia-tartományban lévő dolgok már csak mint Energia léteznek, még akkor is, ha az Asztrál-világokban tartózkodók, ha alápillantanak, azok fizikai formáját kell érzékeljék. Még testeitek is csak energia-halmazok, s azokat mi magunk csak a Szellemi Bölcsesség és a Szellemi Akarat révén érzékelhetjük akként, amiként ti, tehát mint ténylegesen is létező testeket, amelyekben Utatokat járjátok. És kell is, hogy képesek legyünk akként is érzékelni, hisz ha nem ekként volna, nem is nyújthatnánk közvetlen formában segítséget egyetlen fizikai személynek sem, mert a fizikai test azt az energiát, amelyet az Én-résznek leközvetíthetünk, nem volna képes magába zárni, s még csak elviselni sem. Kell tehát, hogy külön támogathassuk a testet, annak Tudatát, és ismét külön az Én-részt, amiként kell, hogy a Lélek-szálat is külön oltalmazhassa az Őriző Szellem Testvér, amely (amiként már ezt is leírtátok) mindenkor kiemelt és fokozott oltalom alatt áll. A test, a Lélek-szál és a Szellemi Követ tehát mint egymáshoz kapcsolódott, ám lényegét tekintve külön - külön energiamezők léteznek a Valóság értelmében, s a testet, annak teljességét is egy másik Energia-mező, a testburok, vagyis az ezüst-aura zárja össze, megfogalmazva azok időleges látszat-egységét. Minden Energiaburokba zárt test rezgésképlete más és más, mert más a Szellemi Követ rezgésképlete is. A testet adó energia-halmazon, a Lélek-szálon és magán a Szellemi Követen lévő, még megtisztítatlan energiákat még ezen túl, külön – külön is érzékelheted ha a magasabb szintről tekintesz alá, tehát tudod mi az, amit egyegy Úton járó még mint fizikai terhet kell viseljen, és megtisztítson, s mi az, amit már a magasabb rezgésszinten álló, tehát a test nem fizikai Energia-mezejében kell megtisztítson valamely fizikai történés révén az Úton járó, mert a Fent szemével, a Szellem Bölcsességével látsz, így mindahány, még a Lefelé vezető Úton tisztátalanná tett, s a Szellemi Követ által magával vitt energia-elemet érzékelheted. Az Én-rész ezzel szemben csak azt, és annyit érzékelhet, ami, és amennyi az adott Úton megtisztítandó Energia benne magában, vagy a maga eszközében, míg a Tudat még ennél is kevesebbet: csak a test és a Lélek, és persze: önmaga tisztátalanságait képes látni és felismerni. Már, ha képes erre. És ennek is megvan a maga szerepe. A Tudat kezdetben csak a maga, és a fizikai test egyes tisztátalanságait érzi, és ismeri fel, így csak annak megtisztítására törekedhet. A Szellemi Követ viszont már a Tudat által fel nem ismerhetett lelki-szellemi értelemben vett tisztátalanságokat is felismeri, s azok megtisztítása felé vezetheti a Tudatot, s a Tudat által irányított testet is. Ez az oka annak, hogy gyakran olyan, látszólag értelmetlen nehézségeket, vagy akár szenvedéseket is fel kell vállaljon, és el kell viseljen a test, amelyek miértjére nem talál választ akkor sem, ha úgy érzi: az Önismeret legmagasabb fokán áll. Lényegében persze ez ekként is van: de csak tudati értelemben, vagyis a Tudat csak önmagát ismeri, legalábbis a ti szinteteken. De nem ismeri a magasabb rendű Én-egységet, tehát az Én-részt, így sem annak tisztátalanságait, sem az azok megtisztításához rendelkezésére álló Erőt nem ismeri, vagyis ténylegesen is csak a legalsóbb szintű önismerettel bír, míg a Szellemi Követ önismeretét már nem tudhatja magáénak. Azt a Szellemi Követ kell kibontsa, és megélje önmagában, akként, hogy a megéléshez maximális fokon használja a Tudatot és a testet. S ezért olyan fontos és lényeges, hogy a Tudat tényleges önismeretre tegyen szert. Amíg a Tudat nem képes megismerni önmagát: lehetőségeit és korlátait, erőit és gyenge, 9
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet vagy még tisztátalan pontjait, azok használatára és/vagy megtisztítására sem vállalkozhat, s mert önmagát nem képes megtisztítani, nem lehet segítségére a Szellemi Követnek sem abban, hogy az is megismerje a maga lehetőségeit, korlátait és nem lehet képes arra sem, hogy a magával vitt, megtisztításra váró Szellem-tudati elemeket felismerje. A fizikai test megtisztításán, és ez is természetes, nem a higiéniai értelemben vett tisztításra: a test tisztátalan vágyainak megtisztítására, azok teljes és végleges feloldására gondolok, amely nem mehet végbe a Tudat magasabb rendű Akarata nélkül, azzal viszont maga a Tudat nem bír, addig legalábbis nem, amíg csak a test kiszolgálójának szerepét tölti be. Ahhoz, hogy a test tisztátalan, vagy túlzó kívánságait, vagy akár már követelő erejű késztetéseit a Tudat elvethesse magától, kell, hogy kész, és képes legyen elfogadni az Én-rész instrukcióit: s akkor itt be is zárult lényegében a lánc. Amíg a Testtudat nem kész, vagy nem képes a magasabb rendű, tehát a Szellemi Követ Tudatától érkezett instrukciókat elfogadni, be sem töltheti a saját, már magasabb értelemben vett szerepét, vagyis nem lesz képes a test késztetéseit a testben és önmagában is felül írni, mert nem tudja önmagát különválasztani a fizikai testtől, az eszköztől, enélkül viszont az Én-rész sem kezdheti meg a benne lévő, s az Út értelmében magával vitt tisztátalanság-elemek megtisztítását. Vagyis, ha a Tudat nem követi az Én-részt, s a test érdekeit nem helyezi a háttérbe a Szellemi Követ érdekeivel szemben, a Szellemi Követ Útja sem lehet sikeressé, mert az maga sem tudja betölteni a felsőbbrendű ÉN-től kapott instrukciókat. A Tudat, mint mondtam, maga nem lehet tisztában a Szellemi Követ céljaival és szándékával, mert nem láthatja a Szellemi Követben lévő, s megtisztításra váró tisztátalanság-elemeket, és nem ismerheti meg a maga teljességében az Életfilmet sem, ezzel szemben a Szellemi Követ nagyon is jól látja: mi az a Tudatban és a testben, amit meg kell tisztítson ahhoz, hogy a maga tényleges feladatának elvégzését is megkezdhesse. A Tudatban lévő tisztátalanság-elemek lehetnek a neveltetés során beléíródott elemek, de lehetnek olyan tisztátalanság-elemek, amelyek valamely, még a korábbi Utak egyikén megfogalmazott eszközben is megvoltak, s mert annak révén nem kerültek kitisztításra, az Én-rész maga kell az azok megtisztítására alkalmas történések, vagy bizonyos élethelyzetek felé vezesse a testet, felvállaltatva azzal, s persze a Tudattal is azon történéseket, amelyeknek révén a tisztátalan késztetések először is beíródnak a Tudatba, amelyből ezt követően ismét csak a test segítségével igyekezhet kitörölni azt az Én-rész. Amiként látod tehát, minden mindennel összefügg: a Tudat függ az Én-résztől és a testtől, a test függ a Tudattól és az Én-résztől, s az Én-rész függ a testtől, s annak Tudatától. Amíg a tudati energiák nem tiszták, a Szellemi Követ Tudata sem lehet az, de ha a Szellemi Követ nem áll a Tudat rendelkezésére, a Tudat sem ismerheti meg önmagát, s ekként fel sem vállalhatja a maga szerepét. Legalábbis a magasabb rendű értelemben vett szerepét nem. Amikor a Szellemi Követ valamely magasabb szintre emelkedhet, abban mindenkor jelen van a testnek a Tudatnak rezgés-energiája is, s mert a test a ti szinteteken még meglehetősen besűrűsödött energiaelemekből áll, ezek súlya lesz az, amely megkötve tartja az alsóbb szinten, vagyis ez lesz az, ami a magasabb szinten való tisztánlátást lehetetlenné teszi, elfedve még az Én-rész elől is a magasabb szintet egy bizonyos fokig. Így a Szellemi Követ csak részleteket érzékelhet, de nem a magasabb szint teljességét. Valahogy akként tudnám ezt igazán megfogalmazni számodra, mint a ti szinteteken látható színeket: az alap-színeket, s azok néhány árnyalatát már képesek vagytok érzékelni, azaz látni: de hol van az még a színek teljes és tökéletes skálájától?! Eddig, ha Shambhallában jártál, magad is a Szellemi Tudatod révén megfogalmazott képet láttad, ami azonban nem teljességgel ad képet még néked sem A Városról, még akkor sem, ha Vezetőd mellett járva léphettél arra a szintre, amelyen A Város megfogalmazódott, mert a te jelenleg használt Szellemi Erőd nem ad lehetőséget a kép teljességének kibontására. Vagyis csak egy bizonyos értelemben láthattad A Várost, míg annak egyes részei a te Szellemi érzékelési tartományodon is kívül maradtak. Már csak így: Vezetőd Szellemi Tudatára kapcsolódva, Szellem-valójába olvadva érzékelheted ugyan úgy a Várost, amiként azt Ő maga érzékeli, már látva és tudva, hogy a fizikai képzet sem más, mint az Energiaáramlatok egy bizonyos formában való megnyilvánulási formája, amely azonban ettől eltekintve is megmaradt, és megmarad mindenkor annak, ami: vagyis, más és más rezgésszintű Energiáknak az adott szinten érzékelhető áramlata. Az energiákra, és ez is természetes, a Kozmikus Tér energiái is hatnak, vagyis azok is megadják az energia-áramlatok lehetséges formába való rendeződésének alapját egy bizonyos Erő-szál mellett. Ezt a formába rendeződött energia-halmazt módosítja tovább a Szellemi tudat, 10
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet már beillesztve azok mindösszességét a maga energiaszintjének megfelelő formációba, mindenkor azt, és annyit érzékelve a teljes képből, aminek és amennyinek érzékelésére ténylegesen is alkalmas. Eddig Énrészed erejét használtad, amelyet Vezetőd Ereje támogatott meg. Most Vezetőd Ereje emel, így magasabb szinten fogod érzékelni A Várost, s mert ez ekként van, lényegesen nagyobb rálátással is fogsz bírhatni, mint eddig bármikor... Miközben Segítőnk ezt elmondta, folyamatosan haladtunk, bár nem tudnám földi szavakkal megfogalmazni: miképpen. Nem a Hang, nem is a Fény sebességével utaztunk, ami természetes, hisz lényegében nem a Térben utaztunk, s azt, hogy Utunk milyen mértékben vezetett az Időben, vagy milyen mértékben volt független attól is, ismét csak nem tudom. De mind erősebbnek éreztem a bennünket körülvevő Fényt, ami arra engedett következtetnem, hogy a Fényben haladunk. S azt hiszem, ez is természetes, hisz nem kötött bennünket semmi sem a Térhez, sem az Időhöz: nem fizikai eszközzel haladtunk, amelyet, épp azért, mert fizikai elemekből áll, megköt az anyagelemek szintje, de nem is a Gondolatot megfogalmazó Tudatban haladtunk, így a képzelet korlátai sem köthettek bennünket, amelyeknek még akkor is gátat szabnak az ember-lét Törvényei, ha azokat semmi, vagy szinte semmi sem kötheti meg. És mégis, mert azt a közeget, amelyben haladtunk, magát a Végtelent nem érti meg, egyszerűen nem éri fel a gyarló emberi elme, mert nem érti azt meg, csak a Szellem, amelynek sajátja, Lét-eleme, természetes közege a Végtelen Mindenség. Nem is tudom, hogy lehetne azt megfogalmazni: a Mindenségben haladunk, a Fény mind tisztább tartományaiban, mégis olyan magabiztosan és határozottan közeledve Célunkhoz, mint az a gépjármű vezető, aki egy évek, vagy évtizedek óta ismert úton halad fényes nappal, akkor tehát, amikor látja is a már ismert, vagy inkább tudott útvonalat, az út menti fákat és házakat. Egy meghatározott Energia szinten suhantunk, amely mind magasabbra vezetett, s már jó ideje némán száguldtunk, amikor az előttünk haladó Szellem Testvér lassított, majd egy ponton megállt, s érezhető várakozással fordult Vezetőm felé. Kevéssel később mi is megálltunk, s most Vezetőm volt az, aki magyarázni kezdett, csak röviden, de számomra teljességgel érthetően: — Amiként megfigyelhetted, lényegesen magasabb rezgéstartományhoz tartozó Fény-ívben haladtunk, mint az szükséges lett volna. Ennek oka te magad voltál: akartam, hogy még az előtt érhessünk el A Városig, pontosabban a városhoz közel lévő erdőig, mielőtt a fizikai szinten lévő eszköz kimerülne. Magad is tudod: csak egy bizonyos mennyiséget képes egyszerre leírni, aztán károsodik. Fárad, és a Tudat nem lesz kellő energiaszinten ahhoz, hogy az alááramoltatott információkra koncentráljon, s az eszköz maga is kimerül, fájdalmat jelez, ha túlzottan megterheljük. Most azonban lejjebb ereszkedünk, egy olyan szintre, amelyen A Várost is, s a körötte lévő erdőket is láthatod. Ez sem az a szint, amelyen magad szoktál a Tisztás felé közeledni, még ez is lényegesen magasabb Fény-tartomány lesz: az a szint, amelyen maga A Város tényleges értelemben van. Nem akként, mint ahogyan a ti szinteteken szokták érzékelni Testvéreink, inkább akként fogalmazom, hogy azon a szinten, amelyen a Segítő és Oktató Szellemtestvérek érzékelik, ha A Városban vállalhatnak feladatot. Ahogy Kísérőnk mondta, akként van, és te magad, mint szellemi Követ, mint Úton járó nem volnál képes ezen a szinten érzékelni A Várost, mert az Én-rész benső önenergiája nem teszi ezt lehetővé. De most az Én Erőmmel támogatom meg Szellemi Tudatod energiáját, hogy láss, érts, s hogy mindent elmondhass azon Testvéreinknek is, akik maguk nem lehetnének képesek ekként bepillantást nyerni A Városba, annak mindennapi, egyszerű Életébe. Most valamivel lejjebb ereszkedünk, s a tisztás mellett állunk meg, de most még nem megyünk be sem az erdőbe, sem A Városba. Kell, hogy a test s a Tudat egy időre megpihenhessen, s ehhez időlegesen te magad is vissza kell térj a test Tudata mellé. Én itt is, és természetesen ott is véled és melletted vagyok: nincs okod tehát arra, hogy szomorkodj, még akkor sem, ha nyomaszt a test, a Tudat és maga a közeg, amelyben ma élned engedtetik az Úr Leghatalmasabb Akaratából. E rövid magyarázatot követően valóban ereszkedni kezdtünk. A legfényesebb energia-ívek eltűntek a közelünkből, s helyükön más, már kevésbé káprázatos Fény-ívek bukkantak fel a „semmiből”. Számomra legalábbis akként tűnt, hisz korábban nem voltak sehol, majd egyszeriben elébünk kerültek, betöltve előttünk a látóhatárt. Tudtam, hogy nem a Fény-ívek változtak meg: az én Szellemi Erőm lett egy fokkal gyengébbé, azért érzékelem a változást akként, amiként, és tudtam azt is: sem Vezetőm, sem a Segítő 11
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Szellemtestvér számára nem olyan formán fogalmazódik meg az adott szint, mint az én számomra, hisz Ők a Tökéletes Szellemi ERŐ birtokosai mindenkor. Ők tehát továbbra is látják az iménti, magasabb rezgéskörön lévő Fény-ívet csak úgy, amiként látják és érzik is az alacsonyabb rezgéskörben úszó Erőáramlatokat is, már akként, amiként azok a maguk tényleges pompájában és ragyogásában vannak, akként tehát, mint A Teremtő Szeretet Ős-tisztaságú Erő-áramlatait. Csak én magam nem tudom azok teljességét érzékelni, mert a Tudatban, s még a Szellemi Én-rész Tudatában sem lehet meg az ehhez szükséges Erő, anélkül viszont ez is és az is, vagyis én magam teljességgel széjjelégnék, vagy feloldódnék a mérhetetlen energia áramlatban. IV. A tisztás élete Hamarosan A Város közelében, az erdei tisztásnál, afölött lebegünk, s nékem ismét csak van min csodálkoznom. Ismerem, sőt, mondhatom, hogy igen jól ismerem az erdőt: és mégsem ismerem. Ezt az arcát legalábbis nem, mintha nem is ugyan az az erdő volna. A fák hatalmasak, szinte az égig érnek, de ágaik csaknem a talajnál kezdtek nőni, és szinte roskadásig telve vannak tobozokkal. A fenyőillat az egész réten mint valami bódító lepel terül szét, a lágy, késő délutáni szél belevegyíti a rét milljom virágának illatát. Az ágak közt az Élet ezer hangja szól: megszámlálhatatlan fajtájú madár dala: némelyik csaknem a legalsó ágakon rakta fészkét, így még az alig is kikelt, örök-éhesen tátogató madár-fiakat is látom, a magasabb ágak közt mókus, és néhány, számomra szintén ismeretlen, leginkább valami erszényes majmocskához hasonló, de mégsem a majomfélékhez tartozó állatka ugrál egyik ágról a másikra, csőrükben valami kis, sárga bogyót szorongatva. Talán valami eleség, amelyet eltesznek télire... – gondolom. Vezetőm mosolyogva igazít ki: — Nem az, kedves. Nem eleség, és kiváltképp nem télire szánt eleség. Itt nincs tél, legalábbis abban az értelemben, abban a formában, ahogyan te a telet ismered. A Természet persze itt is megpihen, de ez nem a ti hóval és faggyal járó téli időszakotokat jelenti. Itt sosincs fagy, a Természet nem „hal meg”: tényleg csak megpihen. Akkor, amikor a fák már megteremték az az évi magvakat, amelyek az erdő minden állatának elégséges eledeléül vannak, s a madarak és a pokánok (ők azok a kicsiny majomra hasonlító, erszényes – csőrős állatkák) túl vannak a kicsinyek felnevelésének első időszakán, ahogy az erdő többi Lakója is. Mert itt is vannak medvék és szarvasok, a nálatok ismert vaddisznók, sünök, és szinte mindenféle állat, de amint láttad, olyanok is vannak, amelyeket ti nem ismertek. Vannak, amelyek a ti világotokban még a ragadozók közé tartoznak: itt már nem azok, szelídek és békések, amiként az erdő mindahány lakója is az. A ti szinteteken részben az élelem-hiány, részben a vad, durva emberi gondolatok, szándékok, cselekedetek végett támadnak, s ahogy az ember mind durvábbá válik, úgy lesznek a köröttük élő Lélek-lények is mind vadabbakká. Igaz: ott a félelem energiája is működik bennük, s ezalatt a saját félelmüket csak úgy kell értsd, mint az emberi rettegést. Az állat természeténél fogva retteg – és az ember is természete végett kell, hogy rettegjen. Az állat nem eredendően gyilkos, és nem is a rosszindulat vezeti: az embert a rosszindulat, a szeretetlenség vezeti sokak megöléséhez, s itt is egyként kell értsd a szó szerinti gyilkolást, és a mások Élethez való Jogának megsértése, az életlehetőség ellehetetlenítése révén elkövetett gyilkosságot, mert hisz ez is, és az is a szenvedést és a halált adja, s nem csak a maga fajának, nem csak ember-testvéreinek, de mindahány természeti lénynek, s még magának a Földnek is. Itt, amiként mondtam, ilyen nincs. Az emberi Gondolat és Akarat a Bölcs Szeretet jegyében fogalmazódik meg, s már ez hatja át a Föld légterét, s magát a Földet is, s annak mindmegannyi élőlényét. Nem igaz, amit az ökológiai egyensúlyról, a természetes kiválasztódásról mondanak a ti szintetek „tudósai” az állatok ragadozó ösztöneinek magyarázatául: az csak a magatok szintjének félig sem helyén való áligazsága, amely mögé az ember akarja elrejteni a benne élő gyilkolási vágyat. Az állat nem támad rá élőlény-társaira, ha nem kerül kétségbeejtő kényszerhelyzetbe. Márpedig ha az emberi gondolat és akarat energiái nem mérgezik a Földet, s a Föld vizeit és légterét, a Föld kész és képes is annyi táplálékot teremni, amennyi az élőlények mindösszességének elegendő táplálékot biztosít, s még az új növénynemzedék biztosításához szükséges magvakat is megtermi. S mert a magvakat sem mérgezik a légtérben lévő ártó energiák, az új csemeték az anya-növényhez hasonlatos tulajdonsággal bírnak. Ezekkel táplálkoznak a Föld állatai, és eszükbe sem jut, hogy másképp éljenek. A párválasztás sem az erősebb jogának eldöntése révén megy végbe: itt nincs satnya, terméketlen nőstény, és nincs erőtlenebb, vagy 12
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet erősebb hím. Egyformán egészséges és erős mind, hisz testükben nincs jelen fogantatásuktól a rettegés energiája, s minthogy maguk sem más élőlények testével táplálkoznak, a halál-energiát sem vonzzák testeikbe, s az utódok sem azt szívják magukba már még nem is csak az anyatejjel, de anyáik méhében, amiként az a ti szintetek állatainál, azok többségénél van. Nézd meg azt a pillangót: milyen kecsesen száll, ha nem is tudva, de ösztöneiben érezve és élve, hogy nem kell tartania semmitől, amiként más, a növények beporzásáért felelős rovarnak sem... – De a pillangó hernyója mégiscsak ragadozó egy bizonyos formában, hisz a növények, tehát más Lélek-lények levelét pusztítja... – bukkan fel bennem egy újabb szomorkás gondolat, amelyre már Kísérőnk küldi el a maga gondolat-hullámát feleletül. - - Ez sem egészen akként van itt, amiként gondolod! Jöjj, lépjünk át e szint egy másik Valóságképzetébe, hogy jobban megfigyelhess mindent, amit mondok, hogy ne csak értsd, de te magad is lásd mindazt, amit elmondok. V. A változás Mire mondata végére ért, valami furcsa, az iménti állapotunktól eltérő, bár nem ismeretlen változást érzékeltem. Először nem voltam képes beazonosítani az érzést, s az elém táruló képet, ami nem is csoda. Annyira hihetetlen, vagy inkább elképzelhetetlen volt a változás, hogy nem hittem a saját érzékelésemnek. A fűben heverésztünk, s mindhármunkat mint testekben létező személyeket éreztem, már nem kívülről és felülről figyelve három, a mi szintünk alatti tartományban lévő személyt, de belülről... eltartott néhány percig, míg rájöttem: most ténylegesen is valamiféle testekben vagyunk. Végig pillantottam magamon: a megszokott, vagy csaknem a megszokott képet láttam, mintha az alanti Világképzetben hagyott testemben lettem volna, de egy korábbi testemben, éspedig itt, ebben a Másik Világban. A magas, puha fűben feküdtem, fejem kis föld-halmon pihent... Egy kissé oldalt fordítottam a fejem, abban a hiszemben, hogy csak én kellett keresztül menjek e hirtelen változáson, de nem. Baloldalt, a szívem felőli oldalon Vezetőm régtől ismert, mosolygó arcát láttam: haja lágy hullámokban keretezte arcát, hatalmas, mély-barna szeme vidáman, kedvesen ragyogott, és mosolya egyszerre volt vidám és megnyugtató. Homlokán a jóság, a Szeretet, a végtelen szelídség és a Bölcsesség Tiszta ereje fénylett, bal kezét feje alá tette, míg jobbjával a kezemet fogta. Aztán a másik oldalamra pillantva egy szőke, még szinte gyermek-arcú férfiút láttam, aki tán épp gyermeki szépsége, egyszerű, tiszta ártatlansága végett volt ismerős... – bár lehet, hogy sohasem is láttam. És mégis, ennek ellenére is valahogy... nem is ismertem, ez nem teljesen helyes kifejezés: egyszerűen tudtam őt: tudtam Létezését, Valóságát, tudtam Világát, érzéseit, tudtam Őt mindenestől, ahogy az anyák tudják a szívük alatt hordott, édes magzatot. Ő is mosolygott, és mosolya is lágy volt, ártatlan és gyermeki, és tudtam azt is: ő sohasem ismerte meg a félelmet, ha megismerte is a szomorúságot. Azt a szomorúságot, amelyet mindahány Teremtett Szellem megismert, a végettünk érzett, a mi szenvedéseink adta szomorúságot, azt, amelyet a segítő szándék és a tehetetlenség ad, de amelyet már megfogalmazódása, felbukkanása pillanatában old a Krisztus mindenek felé áramló, Igaz Szerelme, annak bizonyossága, hogy a szenvedő sokkal hatalmasabb támogatást kap, mint amelyet ő valaha is remélhet, vagy mint amilyen támogatást a szenvedők végett szomorkodó valaha is képes lehetne megadni. Mintha a szenvedőben már a Gyógyultat is látnák, meglátva bennük a Megváltó Örök-tiszta Erejét, amely egyedül alkalmas gyógyírként végül minden szenvedőt fel, a Végtelen Boldogság Honába emel... Lassan elcsitultak aztán bennem mind, e gondolatok, s valahogy megszokottá vált a megszokhatatlan, a Valóság-idegen létezés állapota, mint amikor testet vettem a Föld színén. Elsőként akkor is az értetlenség ébredt fel bennem, majd hogy megéreztem, vagy inkább ismételten is felfedeztem A Célt, a legteljesebb nyugalom állapotában kezdtem hozzá a test kiépítéséhez. Addig éltem e furcsa, megkettőződött Lét-érzetben, míg a test egyes történései el nem fedték bennem és előlem A Valóság Világát, hogy akkortól az váljon számomra is tudottá és természetessé, ami a Fent Világában a leginkább természetellenes. Valahogy ekként igazodtam bele most is egyik pillanatról a másikra a megváltozott Lét-állapotba, elfogadva a tényt, hogy Vezetőm és Kísérőnk is testbezártan hever mellettem, bár hogy testeink, vagy 13
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet amit annak érzékeltem, mennyire voltak ténylegesen is anyagi testek, vagy mennyire voltak csak a képzeletem szülöttei...? – ezt sem tudhattam, ha azt tudván tudtam is: a fizikai Lét-állapot, legyen az bárha a legsűrűbb fizikai test-képzetet adó szinten megnyilvánuló Lét-forma, nem más, és nem több: káprázat. A Szellem önmaga számára megfogalmazott és végig álmodott, s minden szinttel vadabbá váló álmai, amelyek akár a Mélység-képzet rémálmaivá is válhatnak: de Valósággá nem lesznek, mert nem lehetnek egy percre sem. Azok számára legalábbis nem, akik „Ébren” maradtak, s csak az alvók álmát figyelik szánón, amelyből ők nem adhatnak számukra Ébredést, mert azokból az Álmokból ki-ki csak maga ébredhet, amiként maga választotta az Álmot is. VI. A pillangó élete Miután ténylegesen elfogadtam a látott képet, mint megváltozott Valóság-képzetet, Kísérőnk felénk fordult, s kissé felemelkedve egy bizonyos pontra mutatva megszólalt: – – Nézz csak arra, ott, arra a hatalmas kék virágra... – oldalt fordultam, s magam is felemelkedtem kissé, hogy a megadott irányba figyeljek, miközben Kísérőnk további szavait vártam, aki folytatta is mondandóját – Ha egy fél pillanatig várunk, megláthatjuk azt a pillangót, amely az imént bújt be az egyik virág szirmai közé. Még csak helyet keres magának, ahol ivadékát biztonságba helyezheti. Ha a hely megfelelő számára, nyálával megjelöli: el ne foglalja más pillangó, vagy egyéb bogár. Aztán egy kis időre elszáll, s míg ő távol van, mi közelebb mehetünk anélkül, hogy megzavarnánk tevékenységében. Azt szeretném, ha látnád, amit mondok, méghozzá egészen közelről. A pillangó, amelyről szólt, kisvártatva csakugyan kidugta kis csápjait, mint aki körbe vizsgálja a környéket, majd egy kis nekirugaszkodással hirtelen a levegőbe emelkedett. Mi is felálltunk, s közelebb mentünk a virághoz, de még most nem léptünk oda egészen. Úgy egy méterrel távolabb, egy nagyobbacska kőre telepedtünk, amelyen ülve felülről láthattuk a virágot, s a tisztás egy részét is. Még szinte el sem helyezkedtünk, az iménti elszállt pillangó visszatért, s csakhogy alaposabban megfigyeltem, vettem észre, hogy lábai közt valami parányi csomagot cipel. A virág kitárt kelyhe fölé szállt, majd elsőként a lábai közt szorongatott, alig köménymag nagyságú és formájú csomagot ejtette bele a virágkehelybe, aztán maga is leszállt, s buzgón rendezgetni kezdte a kicsiny csomagot: minél biztonságosabban ékelődjék be a bibék közé, ki ne fújja onnan azt a lágy szellő. Aztán hogy a csomagocskát teljes biztonságba helyezte, egy kis ideig még csápjait illegetve álldogált az egyik szirmon, majd egy-egy lágy szárnyemelintés után, amely akár köszöntés is lehetett, ismét felszállt, egy-két kört tett a virág fölött, majd mint aki egyenesen a Napba vágy felszállani, magasba röppent: követtem pillantásommal, míg el nem nyelte előlem a távolság. Akkor ismét felálltunk, s Kísérőnk vezetésével a virághoz mentünk, amely, mintha maga is óvni kívánná az imént belé helyezett kis valamit, félig bezárta addig kitárt szirmait, gondolom az alatt a néhány másodperc alatt, míg én az egyre távolodó pillangó útját követtem figyelemmel. Kísérőnk egészen közel lépett a virághoz, és óvatos mozdulattal félre hajtotta az egyik szirmot, aztán hívó mozdulattal intett: lépjünk közelebb, nézzük meg, amit mutatni akar. Közelebb léptünk tehát, és bekukkantottunk a virág kelyhébe. Egy parányi, sárgás-fehér pontot láttam, amely tényleg olyan volt, mint a kömény magja: hosszúkás, csak láthatóan vastagabb, és még azt is érzékelhettem, hogy valami van a puha külső burkolatba rejtve. Valahogy képtelen voltam ezt a tetszetős kis puhaságot az általunk, tehát az én jelenbeli világomban ismert hernyóval azonosítani, inkább már a pillangó bábjához hasonlított, amiként az is volt. Ezt viszont már csak Kísérőnk szavaiból tudtam meg: – – Valóban, ez a pillangó bábja. Itt, ebben a Világban, ezen a szinten nem akként kezdi meg életét a pillangó, amiként az a ti szinteteken van, hisz amiként mondtam, itt már nem volna törvényszerű, hogy egy élőlény a másik élőlény kárára formálja meg a maga testét, vagy a maga második fejlődési állomására lépjen. A lepke mama nem akként cselekszik, ahogy a ti szinteteken, de már egy ideig gondozza is ivadékát, s ez még akkor is így van, ha most e virágkehelyre bízta az utódot: őrizze és ringassa azt, míg megnövekedik, s már maga is mint kicsiny pillangó, megélheti a másod-születés Csodáját. A kis gombolyag ugyanis az: az utód bölcsője, de itt már a nőstény és annak párja együtt készítik el a megszületett kicsinyeknek a gubót, amelynek belseje elegendő táplálékot ad a kis hernyónak a növekedéshez. Általában két – három, egyforma külsejű, s még a régi, tehát az általatok is ismert formában születő kis hernyót hoz világra a nőstény, de mielőtt ez bekövetkezne, a hímmel közösen egy fa 14
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet ágának tövében annyi nektárcseppet raktároz el, amennyire az ivadékoknak életük első napjaiban szükségük lehet. Aztán, ha a kicsik már világra jöttek, a nektárcseppek mellé helyezik őket, csápjaikkal fogva meg a kis, magatehetetlen testecskéket, s felváltva járnak ismét élelemszerző útra. Ez alatt viszont nem csak maguk táplálkoznak, és nem csak a kicsinyeket táplálják, de a későbbi történéshez szükséges nektárt is begyűjtik. Ez általában két nap, de legfeljebb három. Ezt követően egy-egy kicsi testének bebugyolálása következik. A szülők a saját nyálukat némi finom porszemmel szilárdítva még a pókfonálnál is vékonyabb és erősebb szálakat fonnak, és ismét csak csápjaikkal forgatva az ivadékot, lábukkal gondosan körbe tekerik csaknem az egész testecskét, épp csak a légzőnyílásokat és a szájat hagyva szabadon. Ez a belső burok, eköré csepegtetik a nektárcseppeket, amelyekre ismét szálacskákat tapasztanak, már nem az ivadékot tekerve körbe a szállal, hanem a nektárcseppecskékre fektetve azt, szorosan egymás mellé, hogy a táplálék a burok belsejében maradjon. Ezek a szálak már hosszában húzódnak, végig a test teljes hosszában, méghozzá meglehetősen lazán, részint azért, hogy az ivadék mozoghasson, és könnyedén hozzáférjen a táplálékhoz, amelyet jórészt az elülső, tehát a szájnyílás mellett halmoznak fel, részint hogy a test későbbi növekedéséhez is legyen elég tér, s hogy a növekedő utód által termelt salakanyag is abba, tehát a burokba ürülhessék. Ennek felfogására külön kis „zsákot” képeznek, amely nagyjából meg is telik, mire az ivadék a növekedés és az átváltozás folyamatának végére ér. Hát, nagyjából ennyi, amit erről tudnod kell, ha meg akarod érteni: miként gondoskodik az utódjáról az a semmi kis lény, akit ti még mint ivadékgondozásra képtelen, s még ivadék formájában meglehetősen sok kárt okozó lényt ismertetek meg. Itt már gondoskodik az utódjáról, s nem csak most, hanem a későbbiekben is. A lepke mama ugyanis szinte másodperc pontossággal visszatér, akkor, amikor az ivadék levetni igyekszik a köré épített bábot, majd engedi, hogy az a hátára telepedjen: ekként viszi egy másik pontjára a rétnek, oda, ahol erősebben süt a Nap, és megvárja, míg a csemete megszárogatja, és kipróbálja szárnyait. Amiként mondtam, nem egy, de több ivadék is van, de a már kifejlett utódokkal csak a nőstény, és az azonos fajhoz tartozó, de abban az évben ivadékot nem nevelő többi nőstény gondoskodik, vagyis a „nagynénik”, vagy a korábbi években született testvérek, hisz az anya maga csak egyet lehet képes gondozni és oktatni. Mert bizony, itt már oktatják is az utódot, hisz annak is tudnia kell, mikor mely virágot kell beporoznia, melyik az a terület, amelyen tevékenykednie kell, hogyan kell elkészítenie éji szállását, hogyan kell majd maga is az ivadékokról gondoskodjék életük első szakaszában. Annál is inkább kell, hogy mindezeket megtanítsák néki, hisz ezt nem hozhatta magával mint ősi ösztöni késztetést, mert az ösztön-állományban még a ti korotoknak megfelelő kép él. Az tehát, amelyben az ivadék maga kell megkeresse a táplálékát, és maga kell bebábozódjék, amiként kikelve is maga kell megtalálja a maga élelmét, és maga kell megtalálja azt a növényt is, amelyen megpihenhet. Igaz: itt már nem fenyegeti őket semmiféle veszély, de azért mindőjüknek megvannak a maguk pihenőhelyei, ahol fajonként összegyűlnek alkonyattájt, s ahol társukat is megtalálják, akivel maguk is az utódlásról gondoskodhatnak, hogy fennmaradjon a faj. Lépjünk most tovább egy kissé az Időben, hogy lásd azt is, amikor az anyák, és az anya-szerepre vállalkozó többi nőstények a tisztás napfényes oldalán gyülekeznek össze, már a hátukra kapaszkodott kis pillangókkal. Aztán egy pihenő-fát is megnézünk: felejthetetlen látvány, számodra különösképp, hisz ehhez hasonlatos csodával a magatok világában még nem találkozhattál, ha már láthattad is a Fent Világának Energia-áramlatát. Nagyjából arra hasonlítanak azok a képek, azok a Lét-pillanatok, amelyeket még meg szeretnék mutatni, mielőtt a mai napot is lezárnátok Péter Testvérünkkel, hogy aztán már a gyógyító-órákkal folytassátok a munkát. Elléptünk, vagy inkább kiemelkedtünk a kis virág mellől, s ugyanabba a pontba, csak egy másik Időegységbe tértünk. A kettő közti különbséget inkább csak a Nap állásából érzékelhettem, hisz a tisztás csak olyan volt, mint amilyen az imént. De a Nap most még alig is ébredt, sugarai még fel sem szippantották a hajnali harmatot, amelynek minden cseppje mint parányi ékkő ragyogott a fák ágain, a hosszú, élénk-zöld tűlevelek közt, a zsenge fűszálakon, s a virágok még bezárt szirmain. Csodás kép előtt, vagy inkább magában a képben álltunk, magunk is részévé válva a képnek, s most nem éreztem, hogy testben volnék, mintha az imént viselt test semmivé – köddé foszlott volna. Éreztem, hogy vagyok – vagyunk, és éreztem a köröttem lévő Világ millió Létét is, mintha én magam éltem volna minden fában, minden ágban, mindahány fűszálban, s mintha én őriztem volna kelyheimben mindahány belé rejtezett, szunnyadó kis 15
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Életet. De mintha minden egyes harmatcsepp is magam volnék, és én volnék a harmatcseppben magát néző Napsugár is... Szédült, szinte forgott köröttem a Világ, minden pontján jelen voltam egyazon időben – miközben Vezetőm és Kísérőnk közt álltam, Lélekben megmámorosodva, megittasodva a Csodától. Akként éreztem, ennél szebbet, ennél tündökletesebbet már nem mutathat nékem Kísérőnk, ám hamarosan ráébredtem hogy ez még csak a kezdet, csak a bevezető volt. A Nap-csókolta virágszirmok lassan megnyíltak, még nem teljességgel, épp csak annyira, hogy a Nap melege beáramolhasson a kehely mélyére, amelyből millió és millió, megszámlálhatatlan fajtájú és színű bogárka röppent ki, hogy megkezdje zúgó – örvendő énekét, megkezdve a napot, és ébresztve az erdőnek is minden népeit. Hamarosan nem csak a bogárkák zúgása – zümmögése hallatszott, de az általuk felébresztett madárkák álmoskás csicsergése is, majd e gyengébb hang-együttes beleszövődött az apróbb és nagyobb lábak és paták dobbanásával, szarvastehenek elnyújtott bőgésével, hímek életvidám harsány kiáltásaival felcsendülő, hajnali, erdőt és rétet Élővé varázsló koncertbe. Még mintha a tisztás túl-felén csörgedező patak is bele-bele csacsogott volna a maga cserfes módján: ezernyi üvegharang csengés-bongását hallottam, majd lágy szellő suhant át a fák, bokrok ágai közt, megsusogtatva a néma fűszálakat, s mintha maga az Ég is dalolni kezdett volna... Ámulva szívtam magamba a Csodát, és nem voltam képes betelni a látvánnyal. Már nem csak hallottam, de láttam is az erdő kis és nagy állatait: inni jöttek a patak partjára, majd önfeledten hancúroztak a tisztáson, végül ismét a fák közé futottak, hogy éhüket a fák tövében nőtt növényekkel csillapítsák. Csak néhány maradt künn a tisztáson, de valamiért azok is csak a tisztás egyik, az erdőhöz közelebb eső részén legelésztek, vagy (mint a kis pokánok is) a bokrok bogyóit eszegették. VII. A kispillangók születése Aztán hamarosan azt is megtudtam, miért nem legelnek mindannyian a tisztáson, s miért csak a tisztás azon egy területén álltak neki legelni. Úgy egy órája lehetett már, hogy a Nap első sugarai ébresztgetni kezdték az alant lévő Világot. A tisztás ama oldalán, ahol mi magunk is ültünk, ahogy korábban is, a kősziklán várakozva a virág közelében, a levegő mintha mozgó virágokkal telt volna meg: mind nagyobb és nagyobb csoportban a tisztás százféle pillangója gyülekezett, majd a kis, élő „felleg” megindult, s ellepte a tisztást. Szinte mindahány virág mellé leszállt egy, ahogy az általunk megfigyelt pillangó is a kék virág mellé, amelyben mintegy jelre, mozogni kezdett a báb, amelynek vékony szálai alatt már halványan kivehettük a kis pillangó formáját, színeit. A vedlés épp csak néhány másodpercet vett igénybe. A kicsi először két törékeny lábacskáját nyújtotta ki a gubó elülső részén, majd két kíváncsi csáp, s végezetül egy aranyló színű fejecske bukkant elő. A test további része szinte kicsusszant, ahogy a két első láb nekirugaszkodott, s egy fél perc sem kellett, az utód világrajövetele befejeződött. A közelben várakozó felnőtt csak ekkor emelkedett fel. Leszállt a virág szirmára, amely egy kissé meghajlott a súlya alatt, így a nőstény háta, és az erőtlen ivadék lába egy magasságba került. A kicsi megtette azt a néhány lépést, amely kettejüket még elválasztotta egymástól, s a nőstény hátára mászva kis karmos lábaival megkapaszkodott a szárnyak tövénél nőtt néhány szőrszálban, aztán fejét lehajtva, láthatóan álomba is merült a kimerültségtől. A nőstény csak ezt várta. Amikor a kicsi már a hátán volt, csápjaival óvatosan kiemelte a használaton kívülivé lett bábmaradványt, s egyszerűen kidobta a kehelyből. Ösztönösen követtem pillantásommal a báb útját, és tán nem is csodálkoztam olyan nagyon, hogy a virág alatt kis fekete hangyákat látok, amelyek azonnal neki is láttak a gubó felbontásának. Szálakra szedték a kis gumót, s mire készen lettek egy szál lebontásával, mellettük termett egy másik kis hangya, amely felkapta, s a boly felé vonszolta a lefejtett szálat. Volt, hogy ketten emelték fel, s akkor lényegesen gyorsabban is haladtak, de olyan is volt, hogy a szállító munkás maga is segített a bontásban is. Pillanatok alatt eltűnt ekként az imént még „lakott” gubó, s gondolom, nem csak ez az egy, de mindahány. Ismét a két pillangóra figyeltem. A nőstény, miután a gubót kívül tudta a virág kelyhén, még a kiszóródott ürülék-szemcséket is kitisztogatta, aztán a levegőbe emelkedett, és visszatért oda, ahonnét az imént érkezett, vagyis oda, ahol az előbb még az anyák és nőstények gyülekezője volt a levegőben. Most is hasonló kép tárult elém, mint akkor, csak most nem a levegőben kavargott az ezerszínű, élő felhő, hanem a fűszálakon, a Föld színén, vagy egy-egy kisebb 16
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet földrögön: kit meddig vitt el kedves terhével a gyenge pilleszárny, odáig repült, aztán az utolsó pillanatban ki itt, ki ott landolt, de mindenképp, s mindegyikük ott, azon a részén a tisztásnak, ahol a reggeli Nap fénye a leginkább ragyogott: s még mintha a Nap is arra törekedett volna, hogy még erősebben áramoltathassa édes, meleg sugarait a Földre, a most született kis lényekre, amelyek második Születése lényegében az ő közreműködésével lesz teljessé. A kicsik, miután a megszületés fáradalmát kipihenték, felemelték fejecskéjüket, s jobbra – balra tekintgetve szárnyacskáikat próbálgatták, de lehet, hogy még csak azért igyekeztek mozgatni őket, hogy gyorsabban száradjanak... Nem tudom mi volt a mozdulat tényleges oka, hisz az is lehet, hogy csak gyönyörködni akartak benne, hisz kis fejük mozdulatából akár erre is következtethettem volna. Ez sem tartott hosszú időn át. Alig fél óra telt el, s az első, a legerősebb ivadék felemelkedett, még bátortalanul, s csak a föld fölött próbálgatva a repülési tudományát, de már szállt, s ez a merszet is megadta néki. Mind feljebb és feljebb emelkedett, míg végül egy magasságba került a fölötte repkedő kifejlett anyával, amely ekkor megfordult, és elindult, hogy virágtól – virágig vezetve az utódot, sorra – rendre megmutassa néki: mely virág az, amelynek nektárjából éhét csillapíthatja, s melyik az, amelyen virágport kell gyűjtenie, s azt hová, mely másik virághoz kell eljuttatnia. A történéssor olyannyira magáért beszélt, hogy Kísérőnk magyarázatára már szinte nem is volt szükség. Mind több és több kicsi emelkedett fel, s anyáik, vagy az anya szerepét vállalt más nőstény vezetésével végezetül mind elindult, hogy a Holnapok Törvényeit megtanulja. Bár, amiként mondtam, a látott kép ékesszólóan beszélt, mégis szívesen hallgattam Kísérőnk szavait: – – Amit most láthattál, tehát a történést záró képsort, a ti szinteteken lévő pillangók ösztönösen tudják. Azt, hogy mely virág ad számukra élelmet, és melyeket kell beporozniuk, e kicsiknek sem kell tanulniuk. De ez lehetővé teszi számukra a közvetlen, s már-már azt is mondhatnám: akaratlagos kontaktust, az anya és az ivadék közti együvé tartozás kifejeződését. Ekként itt már lehetetlen, amiként más élőlényeknél sem fordulhat elő, hogy az anya és az ivadék közösen hív létbe új utódot, amiként az is, hogy a hím a saját testvérének apjává legyen. Az még itt is előfordul az alsóbbrendű lét-formák esetében, hogy az egy szülőpártól született ivadékok lesznek később egy párrá, de a magasabb rendű létformák egyedeinél ez is elképzelhetetlen. Így a genetikai torzulás is elképzelhetetlen, ami a ti többszörösen „túlnemesített” állataitoknál oly gyakori, s amely az egy alomból, a saját testvértől, vagy a saját ivadéktól fogant utódok közt nem is csodálni való, ha a ti szinteteken már nem jár is olyan mértékű mutálódással a jelenség, mint azokon a mélyebb szinteken, ahol már az ember nevű lény sem természetes úton, bár még a természetes testsejtekből fogan. Itt már, ahogy mondtam, ennek nyoma sincs, s ezt segíti elő, pontosabban ezt előzi meg ez a közeli kontaktus is, amely ugyan csak az anya, és annak egyik utódja közt jön létre ekként, de mégis beíródik az utódba az idegen nőstény jelenlétének hatására is, mintha az a tény, hogy az egy idősebb, az ivadék pedig egy fiatalabb egyed, magában elégséges volna a különbség megjegyzésére. Ezen túl persze a pihenőhelyek is mások a kifejlett egyedek, és az ivadékok számára, amelyek csak az első napokban keresik az idősebbek társaságát, aztán a magukhoz való, a vélük egy időben világra jött egyedek mellett maradnak, amiként az anyák is a maguk generációjának közelségét keresik. Itt az ivadék az első évben még nem választ párt, viszont amikorra eléri az ivarérett kort, az idősebbek eltűnnek. Az erdő mélyére szállnak, tudva, hogy Lét-idejük lejárt. Mindenkitől távol, egy-egy bokor aljában alusznak el, hogy többé fel se ébredjenek. Haláluk nem halál a szó általatok ismert értelme szerint, hisz ténylegesen is álomba merülnek, ha már nem is valamely fán, vagy egy virág szirmai közt, hanem egy – egy bokor levelei közt térve nyugovóra, amelyből nem ébrednek fel többé. Távozásuk éjszakáján az utánuk következő nemzedék elfoglalja az „öregek fáját”, s az ő helyüket a fiatalabbak foglalják el: itt ez jelzi a Természet körforgását. A fák, a bokrok ezzel szemben nem hullatják el lombjukat, s a fűszálak, a virágok is esztendőn át ékítik a mezőket s a réteket: és van mégis egy bizonyos értelemben vett ősz, amikor a fák öreg levelei távoznak, akkor, amikor az új lombozat kifejlődött. Ekként térnek pihenőre a kicsiny fűszálak is, s a virágok. Az ősz tehát egyben tavasz is, a távozás nem válik olyan szomorúvá, mint amikor nálatok tér nyugovóra a Természet. Itt az év minden szakában találhatsz kicsiny fiókákat a fészekben, mindenkor más és más faj költ, s akkor azok kicsinyeitől hangos a hajnali erdő. De ezt megfigyelheted a Természet mindahány más lényénél is. Az őzek itt nem az évszak szerint választanak párt, így a kicsinyeik is más és más korúak, s nem ritkaság a két újszülött sem. A vadmalackák azonban nem hatosával, vagy még nagyobb számban születnek: legfeljebb két apróságot hoz világra a koca is, így ő maga sem merül ki olyan mértékben, mint a ti vad, és házi malacaitok, amelyek szinte a végkimerülésig szoptatják 17
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet kicsinyeiket, s az még véletlen sem fordul elő, hogy a kicsik, éppen mert sokan növekednek egy időben anyjuk méhében, csenevészek, gyengék, vagy akár életképtelenek volnának. A két újszülött erős és egészséges, és hamar megtanul önállóan is táplálkozni, így az anya e téren is tehermentesítve van, ha a kicsik még hosszan mellette nevelődnek is. Hosszabban, mint a ti erdeitekben, hisz lényegesen több az is, amit meg kell tanuljanak ahhoz, hogy tényleg felnőtté váljanak, olyan erdő-lakókká, akik ismerik és képesek is megtartani az erdő íratlan Törvényét, amely a Tiszta Természet Törvénye, tehát a magasabb fokú Természeti Törvény. Ennek, s ezt is fölösleges tán mondanom, két fő szabálya van. Az egyik, a fontosabbik az élőlény-társak élethez való jogának Törvénye, amely nélkül nem volna, mert nem lehetne harmonikus az erdő élete. A másik a gazdaságos felhasználás törvénye. Ez talán hihetetlenül hangzik, különösképp, ha számításba vesszük, hogy nem gondolkodni képes elmével bíró lényekről: csak egyszerű erdei állatokról és növényekről van szó. De mégis ekként van, s ez a második legfontosabb Törvény, amelynek nagyon is körülhatárolható „cikkelyei” vannak, amelyeket minden erdőlakónak ismernie kell, és persze, be is kell tartania. E Törvény ismeretét is a szülőtől tanulja meg az ivadék, amint azt a pillangók esetében is megfigyelhetted. A törvény, és célszerűség elméletét takarja lényegében e második Törvény. Minden anyag, amely a természetben van, vagy amely a természeti lények testeinek életritmusa, a befogadó és eltávolít rendszerének periodikus működése révén a természetbe, tehát a talajba, a vízbe, vagy a légtérbe kerül, értéket képvisel, ha nem is az azt kibocsájtó, de más élő szervezetek számára. A növény termését az állatvilág tagjai fogyasztják el, amelyek testében az a szervezet belső égési folyamatának következtében átalakul. Ez ekként van mindahány, fizikai lények által lakott bolygón, így ezzel magatok is tisztában vagytok. De a ti szinteteken, s a tiétekhez hasonlatos szinteken ténylegesen is csak ti vagytok ezzel tisztában, s nem azok az élőlények, amelyek által a természet részévé lesz a testükből spontán mód távozó anyag, amelyet legfeljebb területeik jelölésére használnak fel, s még arra is csak néhány faj egyedei. Az imént említett vaddisznó például akár járás közben is elpotyogtatja a testében feleslegessé lett anyagot, ott, azon a ponton, ahol épp van, még akkor is, ha ezáltal nem hogy nem jut el a salakanyagban még megmaradt táperő ahhoz a növényhez, amelynek ez volna a legideálisabb trágya, de esetenként olyan növényekre kerül, amelyeknek kifejezetten ártalmára van a benne lévő sav mennyisége, vagy ereje végett. Tudom, hogy ez nem épp a legérdekfeszítőbb téma, de kell, hogy ezt is elmondjam, hogy ténylegesen képet kapj a Természet, s a Természeti lények fejlődéséről, s e fejlődés végett bekövetkezett, nem fizikai értelemben vett átalakulásáról. A Természet lényei itt már egy bizonyos helyre vonulnak félre, ha annak szükségét érzik, éspedig minden faj más és más területre, vagy inkább úgy határolom be, hogy más és más növényekkel sűrűbben benőtt területre, amely növények épp a számukra szükséges trágyázás következtében képesek egyes helyeken jobban, más helyeken kevésbé növekedni. Akár akként is fogalmazhatnék, ha egy kissé tréfásan akarnám eléd vázolni a történést, hogy a táplálék felvételt követően az állatvilág tagjai a maguk „ültetvényeire” mennek, hogy azt gondosan megtrágyázzák, noha az ekként „kezelt” növényeket szinte kivétel nélkül más élőlény fogja fogyasztani, mint akinek jóvoltából az oly dúsan terem. És mintha vetésforgó rendszerben ügyködnének, akként haladnak egy bizonyos területen. Az állat mindig kicsit odébb szabadul meg terhétől, s ahol korábban „ügyködött”, az eső által fölbe mosott trágya hamarosan megmutatja hatását. A korábban még kicsiny, vagy akár még a földből ki sem bújt növény egy-két nap alatt megnövekedik, s más élőlények táplálékává lesz. Ha egy bizonyos területet az a másik faj lelegelt, a „kert” trágyázását végzők ott folytatják, s akkor az előzőleg látogatott területet kerülik, hogy a növény ott is felnövekedhessék. S ez így váltakozik az erdő minden rejtettebb kis tisztásán, akár a fák közti kis térségeken, és minden állatfaj ismeri a maga területét, amelyen az a növény található, amelynek növekedését az általa a talajra juttatott trágya segíti a leginkább. Az őzek a szamárkóróhoz hasonlatos, csak sokkal lágyabb szárú, s dúsabb levelű növények közé járnak, a vaddisznó családok az igénytelenebb és tűrőképesebb bogáncsok közé, míg az emberszabású majmokhoz hasonló emésztőrendszerrel bíró kis pokánok a tisztás és az erdő közti, dúsan termő fűben intézik az intéznivalóikat, gondosan el is kaparva a földre juttatott emésztési végterméket, amelyet, mint mondtam, a gyakori, de rövid időn át tartó eső cseppjei mosnak bele egészen a földbe, s juttatnak el a növények gyökeréig. Vannak persze olyan állatkák is, amelyek továbbra is a fákon maradva könnyítik meg testüket a szükségtelenné lett tehertől, ezeknek viszont ez is a dolguk: közvetlen formában táplálják a fák gyökereit, de a kis hangyák is előszeretettel cipelik bolyaikba némelyikük „termékét”, akár azzal a céllal, hogy a még benne lévő tápanyagot az utolsó szemig kibontsák, akár azzal a céllal, hogy a boly belső és fölső falát erősítsék meg a készen nyert 18
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet anyaggal. A pillangó bábjának szálait például ezért cipelték olyan buzgalommal. A szálakban maradt nektárt még kis szívókáikkal felhabzsolják, aztán a szálat a boly falába tapasztják, vagy ha már sokan vannak egy bolyban, egy új boly alapjának kiépítésénél használják. A kikelt kis pille ürülékét is elhordják a virágok alól: ezzel tapasztják egymáshoz a szálacskákat, hogy a szellő el ne fújja azokat. Amiként látod, minden mindennel összefügg itt is, de míg a ti szinteteken még a Természet is „megtanult” diszharmonikusan működni, itt minden fűszál is betölti a maga szerepét. S ez ekként is van, ahogy azt mindjárt magad is megfigyelheted. Mert az imént még csak a kis pillangó születését mutattam meg: most viszont elindulunk, átsétálunk a tisztáson, hogy egységességében láthasd a történéseket. Egy pillanatra szinte ijedten villant eszembe: Lehetetlen, hisz akkor rá kell lépjünk a virágokra, fűszálakra: oly sűrűn nőnek egymás mellett... Lehetetlen, hisz a növényeken végigpillantva látom az imént figyelt kis pillangót, s az ezernyi apró bogárkát, és olyan érzésem van, mintha egy mester készítette, ezer-szín szőnyeget néznék, egy aprólékos és precíz munkával készített, s életre kelt szőnyeget, amelynek most mindahány kis eleme és mindahány színe és színárnyalata életre kelt, hogy mozdulni, lélegezni: LÉTEZNI kezdjen már igazán. Ha rálépek, e kis Életek semmivé lesznek, semmivé lesz e csodás, Létező Világ... Még végig sem cikázott bennem az aggódó gondolat, már éreztem Vezetőm csitítgató – nyugtatgató gondolathullámát: — Ettől egy pillanatig sem kell tarts, nem fogunk kárt okozni, még csak kényelmetlen, vagy kellemetlen érzetet sem egyetlen élőlénynek sem. S nem csak azért, mert a legkisebb fűszál is félrehajlik utunkból: erre itt még nem képesek a növénykék, mert még itt sem teljes és tökéletes a kommunikáció a Szellemmel és a Lélek-elemmel bíró lények közt. De a legkisebb, a leggyengébbnek látott fűszál is olyan erős, hogy tényleg csak elhajlik: de nem törik, még csak meg sem roppan, így az életnedv keringése is folyamatos marad testecskéjében. Ezen felül: mi magunk még csak nem is vagyunk valóságos testekben, ha számodra akként tűnik is. A te gondolati – akarati képeidet öltöttük magunkra, bár a saját tényleges, tehát a valamikori földi test-képzeteinket vettük fel, hogy követve benső vágyódásodat, a szemedbe pillanthassunk, s te is lásd arcunkat, szemünk pillantását, mosolyunkat. Mert ez volt szíved és Szellemtudatod vágyódása, mert a földi Tudat egy pillanatnyi áthúzása rögződött meg ebben is és abban is. S mert vágyódásod érthető, jogos, és semminő Törvénybe nem ütközik, szívesen és boldog örömmel teljesítettük azt. De ezek a testek, anyagukat illetőleg nem részei egyetlen fizikai valóságnak sem. A tiéd sem, s a miénk nem is lehetne, de itt és most a Gondolatok energiájából építettük fel a Szellemi Érzékelés Valóságának megfelelő testeket, hogy egy-egy számodra, mint fizikai testben Úton lévő személy számára szükséges történés részeivé legyünk, amiként te magad is részesévé leszesz majd azoknak. De ismétlem: ez csak e látszat-valóság része, amiként azok lesznek mind a történések is, amelyekre azért van szükség, hogy a magatok fizikai testhez szokott képzete értelmében fogalmazhasd meg a történéseket, amelyeket testvéreink elé kívánunk tárni általad. Mint Szellemi történést, természetesen mindazt átéled – átéljük, amit meg kell mutatnod, így az csak fizikai értelemben véve lesz csupán a látszat-valóság része, mert a szellemi úton megszerzett élményeket nem minden esetben lehetnél képes még te sem földi – emberi nyelven megfogalmazni, lévén a szó nem egészen az, mint az érzések diktálta gondolat, vagy a gondolat nyomán megszülető érzés. Ez is az oka annak, hogy amit meditációs Útjaidon mondok, szavakba önteni nem, vagy nem teljességgel tudhatod, hisz meditációban érzed, azaz Szellemi érzékeléssel „fogod” mondandómat, s ahogy mondtam, az érzés, és kiváltképp a Szellemi értelemben vett, magasabb rendű inspirációs érzés és/vagy gondolat nem teljességgel fejezhető ki minden esetben földi szavakkal. Kell tehát, hogy amit el kell tudj mondani Testvéreinknek, tapasztalatként is érezd, amit pedig csak néked akarok megmutatni, vagy amit csak véled akarok átélni, megmarad a Szellemi érzékelés szintjén, amely a mi közös „nyelvünkön”, az érzés-hullámok révén fogalmazódik meg benned is, és bennem magamban is. Ekként tehát még csak nem is mindent fogsz tudni átadni azon élményekből, amelyeknek részesévé lehetsz, de kell, hogy ismét, s már fokozottabb energiákkal erősítselek: legyen még erőd és kitartásod a földi értelemben vett Út folytatására...
19
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet VIII. Az erdő élete – ott... E gondolatok útján átközvetített közlés után (amelynek tán nem is annyira valamely információ átadása, mint inkább Szellemi, és földi Tudatom megnyugtatása volt az elsődleges célja és szerepe), Kísérőnk vezetésével elindultunk, s most Kísérőnk halk, lágy szavait hallottam, amint a fűszálak és a kicsiny virágok közt lépdeltem: – – Ez a tisztás ugyanaz, mint amely fölött magad is el szoktál haladni akkor, amikor a Föld Szájához igyekszel a beteg testvérek testeiből kiemelt negatív energiát rejtő kis gömböddel. Így, ilyen közelről még nem láttad, nem is láthattad volna magát a tisztást, amiként nem ismerhetted meg közelről az erdőt, s az erdő népének életét sem. Most ezt is, és azt is megmutatom, s magad is látni fogod: ez egy bizonyos értelemben véve átmenetet képez a ti világotok erdőinek, tisztásainak, vagy akár rétjeinek élete, s az ennél is magasabb szinten lévő erdők és rétek élete közt. S ez utóbbiak említése során már azokra az erdőkre, tisztásokra, rétekre gondolok, amelyeknek kis és nagy lakói már maguk is megkezdték a visszaigazodást, vagyis már maguk is mint fél-fizikai testben élő Lélek-elemek járják a maguk Útjait, mind tisztábbá és tisztábbá téve a magukhoz vonzott Lélekelemeket, s ekként a Kozmikus Világ-lélek teljességét is. Az itt élő állat, és növény-egyedek még teljességgel fizikai testekben élnek, de testeik elemei az ember által gondolati – akarati formában megfogalmazott minden egyes negatív energiától megtisztult fizikai elemekből állnak. Ez azt jelenti, hogy a ti szinteteken még létező, és sajnos: nagyon is erős hatást adóan létező negatív elemek itt nem léteznek, így nem adhatnak gyilkos késztetést egyetlen Lélek-lénynek sem, míg a ti világotokban még a kicsiny katicabogár, vagy a kecses és kedves fecske is a ragadozók vad és torz életmódját folytatja, s éppen azért, hogy a ti szintetek más negatív gondolati – akarati és persze cselekedeti energiáiból megfogalmazódott, s a növény, az Állat, vagy akár az ember-világ tagjaira veszélyessé válható kártevőktől, a parazitáktól igyekezzenek megszabadítani (legalább részben) a Földet. Természetesen a rovarevő madárkák mindegyike ezen fáradozik, bár akként tűnik: hiába. Hiába, mert míg számukra lassan élhetetlenné, elviselhetetlenné tette az ember a Földet, nagyon is elősegítette a kártevők szaporodását és fennmaradását, a szüntelen vegyi ártalmak révén irtva a madarakat, s az apróbb, rovarevő állatokat, míg ugyanazon vegyszerek révén (mintha szándékoltan tenné!) mind erőteljesebb mutálódásra és asszimilálódásra késztette a kártevőket, amelyeket így már nincs, ami megfékezzen. Természetes ellenségeiket az ember pusztítja ki, a vegyszerekkel szemben immúnissá válnak: csak az ember és a Léleklények nem válnak immúnissá azokkal szemben, így a kártevők, s a légtérben lévő baktériumok és vírusok könnyebben támadnak az ember, s a Léleklények ellen is. Azt hiszem nem mondok sem újat, sem valótlant, ha azt mondom: Tudósaiknak inkább ez utóbbiak ellen kellett volna fordulniuk, s nem most, de már rég: nem egymás ellen, de a Létüket lényegét tekintve nem is olyan kis mértékben fenyegető kártevő ellen, amelyek ellen egyébként csak a Tiszta Szeretet erejével lehettek volna képesek igazán sikeresen felvenni a „harcot”: s ezt sem most kellene megkísérelni elkezdeni, amikor a Föld-test minden pontján nyüzsögnek, de már rég: a Kezdetek kezdetén. Ám most egy kis időre feledkezzünk meg a ti szintetekről: ne keserítsék meg szívedet az amúgy is tudott hibák és hiányosságok, s éppen most, amikor azt akarom megmutatni: merre fog haladni az emberiség. Kezdetben természetesen még a Felemeltetettek világában sem teljességgel ekként fognak végbe menni a dolgok, amiként azt majd láthatod, hisz kell egy bizonyos, bár meglehetősen rövid átállási idő, amíg a Tudatból is kitisztul minden negatív gondolati és akarati emlékkép, vagyis míg az ember elfelejti mindazt a rosszat, amely a Nagy Ugrást megelőzően része volt mindennapi életének. Akkor, egy rövid időn át a természeti katasztrófákról ad majd hírt a médiák soka: későbben már a károsult Földrészek megsegítéséről, a helyreállításról, az Új Világ építéséről. Az lesz az a korszak, amikor a Felemeltetettek Közössége kimondja a Teljes Békét, s megszűnik a fegyverek gyártása, amelyek léte még mint tudati – ismereti elem létezni fog a Felemeltetettek tudati képei közt. S mert már senki sem akar támadni senki ellen, a filmeket is aszerint fogják megrostálni: mennyire alkalmasak a korábbi Korszak embertelen vadságának felébresztésére, s milyen fokon az Élet védelmének már igazán való megtanítására. Vagyis a Természet-filmek kerülnek előtérbe, s ami az Élet Törvényével ellentétben áll, egyszerűen megsemmisítésre kerül. A fegyvergyárak ugyan mint építmények megmaradnak: de korábbi rendeltetésüket igen gyorsan, mert igen szívesen felejtik el a Felemeltetettek, így a gyermekek már csak mint bútorgyárat, ruhagyárat, vagy épp játékgyárat fogják azokat megismerni, mit sem tudva arról; 20
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet milyen célt szolgáltak nemrég ugyanazok az épületek. Nem egy kaszárnya lesz sport-építménnyé, ahol nem a ti fogalmaitok szerinti, győzteseket és veszteseket „termelő” sportrendezvények: csak az egészséges életmódot elősegítő játékos megmérettetések lesznek, amelyeken ki-ki önmagát kell legyőzze, a maga mértékében nyújtva az önmagától „elvárt” teljesítményt. Sok, nagyon sok fogalom eltűnik, hogy még mint szó is törlődjék a népek nyelvéből, s helyüket a még régebbi, még az első emberiség Fénykorában használt és élt Fogalmak váltják fel. Azok, amelyeket a ti szinteteken még csak mint üres frázist puffogtatnak a politikai hatalom után törekvők. Itt, ezen a szinten már tényleges Valóság a Testvériség, az Egyenlőség, a Szeretet, amelyek alapja és kiindulópontja A Krisztus-gyemeki Hit. Az a Tiszta Hit, amelyet ti magatok igyekeztek megtanulni, már nem is mint Hitet (s éppen azért, mert már maga a szó, a megfogalmazás üressé és tartalmatlanná lett: de mint Bizonyosságot, amely a gyermeki reáhagyatkozás, az Istenbe vetett Bizalom egyedül biztos Útja. Miközben Kísérőnk szavait hallgattam, lehajtott fejjel lépdeltem, s egyszerűen képtelen voltam a köröttem zajló Élet kis és nagyobb történéseire figyelni. Mert bizony, ha nagyon földi szavakkal akarom megfogalmazni a bennem kélt érzéseket, azt mondhatnám: szégyenkezve és pironkodva, s valami mély és feloldhatatlan, és tehetetlen fájdalommal kellett hallgassam szavait: minden szó annyira igaz, és minden szó annyira jogosan vádló volt koromra és fajomra: az emberiség teljességére nézve...! Már csak Vezetőm egy nagyon egyszerű, és nagyon emberi mozdulata emelt ki a körém záródni készülő, szégyenkező szomorúságból. Kísérőnk szavai után ugyanis megállt, s karomat megfogva engem is megállni késztetett, majd szembe fordított magával, s lágy, gyöngéd mozdulattal megsimította hajam, aztán arcomat, mint egy kisgyereknek, végezetül rám mosolygott, majd szavak nélkül szólt: — Ne szomorkodj kicsim. A te korotok a Megmérettetés kora, amikor ki-ki abból, és akként tesz vizsgát, amiből az számára a leginkább szükséges. De ez már az utolsó átmeneti kor: a viharok után, ahogy az mindenkor van is, kisüt majd a Nap, hogy felszárítsa az esőnek is, a könnyeknek is minden cseppjét. Avégett pedig ne szégyenkezz, amiről nem tehetsz, s amiről még oly sokan nem tehetnek: akinek akkor, a Nagy Megmérettetés Korát követően szégyenkeznie kell, majd szégyenkeznek. Szégyenkeznek, s aztán, ha kissé megkésve is, de Ébredni fognak ők maguk is. Az egész annyi csak mint egy-egy kurta perc a Végtelen Mindenség Óráján, vagy még annyi sem, s ha letelik a Perc, mind Haza térnek azok is, akik ma tán még azt sem tudják, mert nem akarják, vagy nem merik tudni: Honnan is indultak egykoron. Hát ne szomorkodj, és ne szégyenkezz: lásd meg, milyen szép Az élet! Gondolatok formájában Szellemi Tudatomig érő szavai, vagy a mozdulat volt rám inkább hatással? Nem tudom, csak azt, hogy hirtelen világos lett köröttem minden, s valamiképp mintha bennem is Fény ébredt volna. Mint amikor elveszik a szem elől a fekete, mindent sötétnek láttató kendőt, s az Elme ráébred: hisz Reggel van! Hisz süt a Nap, és dalolnak a madarak, és dalol a szél, a patak: dalol maga A Világ, Az Élet... Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy a kép, amelyet Kísérőnk elém vázolt az általam (is) élt Korról, s a Kor emberiségéről, a tarthatatlan, mert az Élet ellen vallott „Kor-eszmékről”, igaz: éspedig szégyenletesen igaz. De tudtam azt is, hogy Vezetőm minden szava is igaz, hisz jártam már Mellette a Végtelen Boldogság áramaiban, és látván láttam oltalmában A MESTERT: Az Újjászületés URÁT és EGY-IGAZ ZÁLOGÁT, hát nem lehet, hogy ne volna Vezetőm minden egyes szava is igaz! Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza Reá, majd kissé távolabb álló Kísérőnk után indultunk, aki maga is mosolygott, ha mosolyában még éreztem is az imént felelevenített kép szomorkás árnyékát. De szavai már néki is nyugtatgatóak voltak, mintha megdöbbentette volna a bennem felébredt érzés-áramlat: – – Péter Testvérünk minden szava igaz... – ha igaz még most mindaz is, amit én mondottam. De csak azért elevenítettem fel egy pillanatra a ti korotok egyes képeit, hogy még-inkább érezhesd e másik, már magasabb szint Valóságát. Itt és most még csak a Természet lényeinek Valóságát, amelyet a te elhagyott Világod Természetének megismert képéhez tudhatsz viszonyítani, aztán besétálunk magába A Városba. Azt már nem tudnád teljességgel a magad Világához mérten nézni, hisz évek óta afféle remeteségbe vonultan élsz, így nincs, és nem is lehet közeli rálátásod a magatok Világára. Kellett, hogy ez ekként legyen, mert Vezetőd, és az ÚR, s még az Áldott Anya akarta, hogy oltalmazva légy a külvilágtól, legalábbis amennyire ez lehetséges, hisz egyes hírek azért téged is elérnek, és meg is gyötörnek... Az az ismeret viszont, amelyet ekként a magad koráról megszerezhettél, nem ad teljes képet, akkor sem, ha 21
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet bőven volt alkalmad megtapasztalásokat szerezni az Út korábbi szakaszában. Azon emlékképeket egészítettem ki, s már ezek összességéhez hasonlíthatod azt, amit e Másik Világban eléd enged tárnunk az ÚR... E szavak után ismét elindultunk: éreztem az Energia-kapu jelenlétének Erejét, tehát ténylegesen is azon a tisztáson voltunk, amely fölött oly gyakran elhaladtam, amikor az Én-rész egy kicsiny szikrájába lényegülve már Föld-Anyácska segítségét kértem a begyűjtött energiák megtisztításának hatalmas, és számomra kivitelezhetetlen, megvalósíthatatlan Feladatában. De most csak éreztem az erő-csatorna, tehát a Föld szájának közelségét: látni nem láttam, s bár ez egy kissé meglepett, nem kérdeztem, hisz sem Vezetőm, sem pedig Kísérőnk nem tért ki rá. Így elfogadtam, hogy most nem szükséges ezt tudnom és értenem, s ha szükséges lesz, úgy is választ kapok kimondatlan maradt kérdésemre is. Miután ezt ekként elrendeztem magamban, már tényleg a köröttem lévő Világra igyekeztem figyelni, ami persze nem volt nehéz dolog. Most értettem meg csak igazán, mire gondolt kedves Vezetőm, amikor azt mondta: még a fűszál sem törik meg testeink alatt. Valósággal ekként volt. A kis, élénk zöld fűszálak nemcsak hogy nem törtek: meg sem hajoltak, amikor közöttük léptünk, pedig látszólag rajtuk jártunk. Ez azonban csak káprázat, csak az általam látott, az én szellemi Érzékelésem szerinti kép volt, míg Vezetőm és Kísérőnk továbbra is akként láttak mindent: az erdőt, a tisztást, a fű, és virágszálakat, a kicsiny bogarakat, pillangókat, még a nagyobbacska követ is, amelyen korábban megpihentünk, s engem, de még önmagukat is, amiként az a Valóság értelmében, a maguk Szellemi Valóságának érzékelési szinte szerint volt: mindent mint más és más rezgésszintű, és ekként más-más rezgésképlettel bíró energia-halmazt érzékeltek. Tudták: mely Energia milyen fokon tér el az Ős-tisztaságtól, s milyen szinten volt képes visszaigazodni abba. De ettől függetlenül képesek voltak az általam látott képet is, de még a Szellemi Tudatomban megfogalmazódott gondolatot is látni, s ez utóbbit is mindkét formájában, tehát akként is, mint Szellemi energiát, és akként is, mint számomra és bennem még tán nem is teljességgel megfogalmazódott képet. Ezek némelyike, mire a Gondolat ténylegesen is képi formát ölthetett volna bennem, már elém is állt, így azt magamban is, és magamon, azaz Szellemi „testemen” kívül is érzékeltem egyazon pillanatban, mintha maga a Gondolat vált volna Valósággá előttem. Érzékelési tartományom megnövekedett: akként éreztem, mintha egyik pillanatban még a tisztás egy pontján volnék, hogy lépésről – lépésre haladjak a virágok, fűszálak közt, míg a másik pillanatban egységében éreztem az egész tisztást, mintha egyszerre volnék jelen mindahány pontján. Minden fűszálat éreztem külön is, és minden virágot, minden kis bogárkát, apró állatot, de éreztem mindegyiküket összességében is, mint egy kiterített energia-paplant, vagy egy puha, lágyan remegő energia-felleget, mint egy érezhetetlen és tán érinthetetlen selyem-takarót, amely széjjel bomolva, s teljességében szétterülve, ugyanakkor egyetlen kicsiny ponttá zsugorodva létezne köröttem, és ugyanakkor bennem is, s mintha én magam is minden egyes pontján akként volnék jelen, mint aki csak ott van, de akként is, hogy mindahány pont fölött ott lebegek, betakarva, s egyben magamba zárva a teljességet, amely maga is elfed, mert hatalmas, s amelyet én magam is elfedek, mert hatalmas vagyok. Mintha a közeg is, és én magam is egyszerre, egyként élnénk meg a hatalmas – parány állapotot, s mintha ezek az arányok pulzálva váltanák egymást, mégis egy időben létezve a közegben is, és bennem is, mintha... – mintha... S ahogy a szavak után kutatok Tudatomban, ismét Vezetőm hangját érzékelem: — Látod kicsim, mondtam, hogy lesz olyan, amit nem, vagy nem teljességgel fogsz tudni megfogalmazni a magatok szintjén, s a magatok nyelvén! Ezt az érzést ténylegesen csak érezni, csak megélni lehetséges: de már pontosan szavakba önteni, úgy, hogy más is érezze ugyanazt, amit te érzel... – lehetetlen. Mintha a hegynek akarnád elmondani: miként érzi a Felleg teljességében önnön parányiságát annak egy kicsiny eleme, élve a Teljességet és a parányságot is egy azon időben. A szikla csak önnön szikla-létét éli, így azt ismeri: s azt, hogy a felleg, vagy annak egy eleme miként éli meg önmagát, már nem lehetne képes megérteni és átérezni, hisz nem éli meg. *** Nehezen szántad rá magad kicsim, hogy ismét mellém emelkedj: de ez is így van jól. Vagyis, ha nem is egészen így, de ez is természetes, és szükséges is: kell, hogy néhány versben is megmutasd önmagad, bensőd, s a benned élő fájdalmat azoknak, akik értik és érzik is: miért él benned e fájdalom, hisz nem önmagadért: éppenhogy érettük kell azt érezd és viseld. Ám amiként azt is megmutattam, s már nem is 22
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet egyszer, akként is van, s ha nem ma, és ha nem holnap: egy percen mind Haza térnek, azok is, akik ma még késlekednek a Hívó Szót hallani. Tudom, és érzem azt is: attól tartasz, csak költői fantáziának fogják érezni szavadat s szavamat: s már ezt is mondtam, és ez is akként van, hogy ki-ki annak kell érezze szavainkat, és annak is fogja érezni azokat, aminek már igazán képes érezni, még akkor is, ha kifelé, színleg mást mond és mást mutat. De csak kifelé tehet fel álarcot, s csak a mellette – körötte élőket tudhatja hamissággal elámítani! Sem az Úr, sem mi magunk nem fogunk mást látni és mást vélni, mint ami valójában benne él, ha százszor leplezni igyekszik is azt. Ti még nem látjátok a maszk alatt rejtező Valódi Arcot: Mi már látjuk, és ez is ekként van rendjén, amiként az is, hogy te mindenkor reánk kell hagyatkozz, hogy ha csak egy-egy percre, egy-egy pillanatra is, de enyhülhessék szíved, Lelked, elméd és Szellemed fájdalma. Mondtam már azt is: akként kell éld (és megéld) az életet, mint amikor az otthonodban egyik helyiségből a másikba mégy: az ajtó, s ezt tudod is, mindenkor nyitva áll, s ha feladatod egy percre a másik helyiségbe rendel is, Mi mindenkor ott vagyunk a nyitott, vagy néha félig behajtott ajtó túloldalán. S most, ha kissé megkésve is, folytassuk az Utat, amelyet te magad is, ha félsz is tőle, vagy inkább a visszatéréstől, oly igen vártál. A tisztás ezer színét, végtelen pontjait megmutattuk – vagy inkább igazán mondhatjuk akként: megmutattad, mert az iménti részben igazán a költő szólt, szólva arról, amiről szólni sem lehet, és elmondva az elmondhatatlant, megmutatva a megmutathatatlant, amelyet csak az fog érteni, látni és érezni, aki valóságosan is Szívével és Lelkével száll fel a szavak könnyű, s mégis oly súlyos szárnyain. Időzzünk el még egy kissé a tisztáson, aztán, amiként azt Kísérőnk ígérte, az erdőnek mélyére megyünk, hogy ott is megfigyeljük az Életet, mielőtt a Városba térnénk. Vezetőm e szavak után kézen fogott, s újra akként vezetett, mint mi egy félve lépő kicsiny gyermeket. Az igazat megvallva, tényleg nehezen szántam rá magam az Út folytatására: és mégis, tudtam valami ismeretlen Tudással, hogy nem tudok nem menni, nem tudom nem folytatni Mellette az Utat. Nem, semmiféle kényszer-érzet, vagy a hamis kötelesség-tudat: egyszerűen nem tudok nem Otthon lenni, márpedig Otthon csak Mellette vagyok. A Föld, ez a mi Földünk oly fura, oly idegen maradt mindmáig, még akkor is, ha itt is Benne és Általa, s az ÚR Kegyelme által élek... – de ennyi azt hiszem, épp elég a magam személyes érzéseiről, hisz azt, ami bennem él, ha százennyit írnék is, nem mutathatnám meg igazán, hisz a Szó, ha költő tollából születik is, csupán csak szó marad, amelyen nem látszik a Lélek könnyének csillogása, és nem látszik a Szellem kínjának lehulló vércseppje sem, ha az elhagyott Otthonért, ha a sötét falak mögé, készakarva, önmagát elrejtő és bezáró Testvérért hull is; ez is és az is... E gondolatok egy időre még a Földhöz kötnek, a test elméjében marasztnak, aztán megrázom magam: már a Valóságban, és akkor Ébredek is. Ébredek, éspedig Itt, e Másik Világban, s ahogy visszapillantok, mintha az alant „ébren” töltött idő valamiféle zavaros, fura álom volna, amely bár édes és kedves színeket is adott, mégiscsak álom, amelyből mindenkor oly jó... oly édes és boldogító az Ébredés. A tisztás szélén állunk, s hogy magamhoz tértem, Kísérőnk lassan elindult. A tisztás zsongott köröttem – mellettem, s valamiképpen bennem magamban. Az Élet ezer hangja töltötte be: a kis pillangók maguk is kecsesen és könnyedén szálltak, még anyáik – pártolóik vezetésével, s látható élvezettel lakmároztak a virágok feléjük tárt kelyhének nektárjából, észrevétlen tanulva meg a rájuk váró feladatot is egyben. A tisztás, hogy a hajnali harmat már felszállt a Nap meleg sugaraival, s az enyhe szellővel, teljesen felébredt. A folyócska partján vízi állatok serege zsivalygott, s a légben szálló illat-árban megszámlálhatatlan bogárka zúgott és zsongott, mint valami véget nem érő, Élet-igenlő imádság, melynek ünnepélyes hangja bizonnyal az Istennek trónusáig szállt mámorosan és önfeledten. Magam is úszom ebben az édes illat, és dal-áradatban, s most valahogy nem érzem, hogy testben volnék, mintha nem lépnék, de a bogárkák közt szállnék a reggeli szellővel, túláradó boldogságban és öntudatlan tisztaságban. A kék és sárga és izzó vörös virágok nékem is intenek, engem is hívnak, és a bokor-ágak felém is tárják ezernyi karjukat, a kis patak nékem is csacsogja messzi tájakról magával hozott Üzenetét, és a tisztás fölött elszálló parányi felleg mintha épp az ő szavait kívánná alátámasztani. A Nap bújócskát játszik közben, maga elé húzva olykor egy-egy kicsinyke felleget, s a tisztás melletti erdő hűs árnyakkal 23
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet hívogat, ígérve: feltárja előttem mindahány titkát és szépségét, ha pilledten a Napnak mind tüzesebbé váló csókjától, árnyai közé lépek enyhet keresve. Az erdő lényei, akik a korai órán még az Élet tiszteletének megilletődött csendességében figyelték a tisztás túlfelén az Élet indulását, az alig is megszületett kis pillangók első, ügyetlen szárnycsapását, majd a megmámorosodott, üde, még ide-oda csapongó szálldosását, már visszahúzódtak a fák hűvösébe, kicsinyeiket oktatni, vagy csak megpihenni az ágak alatt, sétálni a zörrenő, fáradtan aláhullott tűleveleken... A tisztás szélén haladtunk, és mégis: egyként voltunk ott, s egyazon pillanatban mindenhol, még a víz mélyén játszó halacskák közt is, amelyek testeik ezüstjét megmutatni olykor fel-fel vetődtek a habok fölé. Ismét a mi világunk jutott eszembe, hisz ezek a kisebb – nagyobb halacskák nemcsak hogy nem igyekeztek elrejtőzni a folyócska kövei közé, amikor a vízi madarak a habok közt ringatóztak, de még mintha direkt incselkedtek volna azokkal: közvetlen előttük, vagy mellettük ugrottak fel, s vetették magukat vissza a habok közé... – és a madarak, amelyek a mi vizeinken azonnal lecsaptak volna a könnyű zsákmányra, egyet sem kaptak el, egyet sem faltak fel a kis vakmerők közül, sőt: még mintha maguk is élvezték volna a játékot, láthatóan színlelt riadalommal úsztak tova, hogy egy váratlan pillanatban visszafordulva, s a kristálytisztaságú víz alá bukva most ők kergessék meg a halacskákat: aztán a játék menete ismét, és ismét fordult, míg ezek is, és azok is bele nem fáradtak a hancúrozásba. Akkor aztán a kis szárnyasok a partig eveztek, s a partra totyogva a fűszálakat kezdték csipegetni, a halacskák pedig a kövek közé úsztak, ahol bizonyára álomba ringatta őket a folyónak lágy ringása. Egy pillanatig e képeken tűnődtem, összehasonlítva őket a mi világunk egyes képeivel, de hogy a vízparton álló állatkák a füvet kezdték csipegetni, egy újabb kérdés is felbukkant bennem. Vajon azok a fűszálak, amelyek csak nemrég, szinte a szemem láttán bújtak elő a földből, még itt sem részesednek az Élethez való jog oltalmat adó Törvényének erejéből? Azok itt is csak azért születnek, hogy eleséggé legyenek az erdők minden népének? S a virágok: vajon azok a növény evő állatok, amelyek természetüknél fogva is ekként táplálkoznak az ősidők kezdete óta: vajon azok is áldozatául lesznek más Lélek-lényeknek? Vagy az ő szerepük itt is, amiként a mi világunkban, az, hogy testeikkel biztosítsák más lények életét? Ahogy e gondolatok igazán megfogalmazódtak bennem, egy kis szomorúság kerített hatalmába. Arra gondoltam, hogy ha ez ekként van, az éhes őzek esetleg olyan virágot is lelegelnek, amelynek szirmai közt egy, még meg sem született kis pillangó bábja, vagy más, esetleg csak pihenni behúzódott bogárka rejtezik... - de mire igazán a végére értem volna e gondolatnak, Kísérőnk válasza is elérte Szellemi Tudatomat: – – Lásd, ez sem akként van itt, mint amiként azt gondolod. Az állatvilág minden tagja már kicsinységétől tudja: hol, és mely fűszálakat legelheti le, és melyek azok, amelyeket még élni kell hogy hagyjon. Ha jobban megfigyeled, a kis szárnyasok a víz partján csak a már teljességgel felnövekedett, s ekként tápanyagban dúsabb fűszálat csipegetik, míg a zsenge, apró fűszálakat érintetlenül hagyják. S még az öregebb fűszálakat is tényleg csak lecsipegetik, nem kihúzzák a földből, így azok gyökere a földben marad. S ennek is meg van a maga nagyon is fontos oka. A déli órák itt is nagyon melegek, viszont ahogy látod, a hajnali harmatot gyorsan felszippantják a Nap sugarai. Így a zsenge kis fűszálak ki vannak téve a hőségnek, ami még akkor is megterhelő számukra, ha majd minden nap hull némi csapadék. Ez azonban kevés volna ahhoz, hogy az épp csak kibújt fűszálak, s a virágok ne fonnyadjanak el időnek előtte. Az elöregedett fűszálakat, amint mondtam, a kis madár-félék csipegetik le a vízparton, míg a tisztáson a kis, és nagyobb növényevők rágják le, de azok is csak a fű szárát. A gyökér viszont, a magába szívott nedvességgel együtt a földben marad. Erre fonódnak rá a zsenge fűszálak és a virágok vékony gyökerei, szinte teljesen behálózva a „gazdátlanná” lett, de nedvdús gyökereket, amelyek, merthogy a maguk hajtásának már nem kell feláramoltassák a bennük lévő nedvességet, a földbe áramoltatják, így a kis hajszálgyökerekbe, amelyek a nagyobb, nedvdús gyökér és a föld-elemek közt vannak. Ez a Természet egyik hatalmas Csodája: semmi sem vész kárba, mindent a lehető legcélszerűbb, és leggazdaságosabb formában hasznosít a Természet, amelynek minden élőlénye tudja a maga szerepét és feladatát. Az elöregedett növény táplálékául lesz az erdő s a tisztás növényevő lakóinak, amelyek fajuk szerint táplálnak más és más növényt az emésztési végtermékkel, így a növény új, zsenge hajtásai is felnövekedhetnek, biztosítva a maguk mindenkor egyéni szaporodási módján az utánuk következő nemzedéket, amelyeket még táplálnak is ekként, tehát az állatok által tehermentesített gyökérzetben lévő nedvességgel biztosítva az új nemzedék nedvesség-ellátását. S ez napról – napra, hétről hétre, esztendőről 24
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet esztendőre ekként zajlik, szüntelen körforgásával tartva egyensúlyban a Természetet. Ám ez csak az egyik kép, amelyből még csak a növényvilág örök körforgását ismerheted meg. Az állatvilág tagjai közt ez is másképpen meg végbe, amiként az természetes is. Itt már, ahogy megfigyelhetted, az Állat-világ tagjai sem törnek egymás ellen, még akkor sem, amikor az öreg állatok Lét-idejük végére érnek. Menjünk tovább, s hagyjuk magára egy kissé a tisztást, s annak minden élőlényeit, és figyeljük meg az erdő életét. Ehhez ismét szükségszerűnek érzem, hogy egy új nap elejére lépjünk vissza, hogy az első perctől figyelhesd meg a nap teljességét, s még az éji órákat is. Mert azért még itt is vannak éjszakai életmódot élő állatok, ha ezek élete is más már, mint volt az a ti szintetek valótlan Valóságában, abban, amely e képhez mérten már valóban egy távoli Múlt csupán, egy olyan Múlt, amelynek, amiként eddig is láthattad, e Másik Világban úgyszólván már nyoma sem maradt, vagy csak igen halvány, inkább csak jelképes nyoma... Mire Kísérőnk az utolsó szót is kimondta, megváltozott köröttünk minden. Azt, hogy még épp csak hajnalodik, nem volt nehéz kitalálnom, hisz még alig is tűntek el az éji árnyak, s a Nap első sugarai is csak kezdtek óvatos-kíváncsin bekukucskálni a fák, bokrok ágai közt. Azt viszont már, hogy ez egy másik nap kezdte, mint amelynek az imént lehettünk tanúi, a történések megváltozott voltából tudhattam csupán. Most nyomát sem láttam annak az ezer-szín, élő virág-takarónak, amelyet az előbbi képben láttam, s amely a pillangók szárnyának egybe függő takarója volt, nem a tényleges, a tisztáson nőtt virágok, hisz amikor a kicsiny pillangók szárnya megszáradt, a tisztás ama oldalán az általunk csodált kép egyszerűen felemelkedett, s mintegy vezényszóra, a szemünk láttán tört széjjel ezer és ezer, apró, de önmagában is gyönyörűséges színű szilánkra. A képben, ebben, amelyet most figyelhettünk, a tisztás népe alig is ébredezett, s még az erdőben élő madarak közül is csak egy-kettő köszörülte torkocskáját, készen rá, hogy megkezdje hajnali koncertjét. Ám bizonnyal ez lehetett a Jel: hamarosan ezer és ezer, apró torokból zendült fel a hajnali, erdei koncert sokszínű dallama. Hogy milyen madárkák lakták a fenyvest, nem tudom, de nem is tudhatnám, hisz nem csak a fák ágai közt, de a bokrokon, s még a bokrok alján is láttam fészkeket már az erdő szélén is, olyan fészket is, amilyet a mi fenyő-erdeinkben nem hiszem hogy láthatnék. Mintha itt már nem volna szerepe annak: mely madárfaj mely erdőben él, - gondoltam, s most Vezetőm volt az, aki felelt gondolatomra: — Jól véled. Itt, lévén hogy a tisztások s még a rétek is minden madárka számára biztosítják az élelmet, amely már nem valamely rovar, hisz kártékony rovar itt már nem létezik, de egyik vagy másik, dúsan termő bokor termése, vagy a virágok kipergett, de a földbe be nem került magocskák, a ti világotok bármely madara megélhet akár a fenyvesekben, akár a tölgyesben, bükkösben, de még az akác-erdőkben is. Számtalan olyan fa is van, amelyet ti már nem is ismertek, amelyekről csak a kövekben talált lenyomatokból tudjátok, hogy valaha is léteztek a Föld színén, és persze, olyan madárkák is, amelyek szintén csak a távoli Múltak emlékei voltak már akkor, amikor az ember nevű élőlény meg sem kezdte fejlődését, legalábbis a ti fogalmaitok szerint. Mert mint Szellemi Követek, már Útra kelhettek, hogy az anyag-elemek szintjén a földi Lét részeivé és részeseivé legyenek valamely Óriás-víz mélyén, de még csak ez, és ennyi volt a szerepük, s nem több. Amiként az a ti korszakotokban, az imént elhagyott Valóságban is van, mindahány madár egy számára kedvező élőhelyet választ, s ahhoz igyekszik ragaszkodni is, ám itt már nincsenek konkrét határok, amelyek megszabnák, mely faj hol lehet képes megélni. S mert a madár-félék itt csupán egyszer választanak párt, akivel évről – évre költenek, arra sincs kifejezetten szükség, hogy az azonos fajhoz tartozó egyedek külön kolóniát alkossanak. A hegyek közt, a völgyekben szinte mindahány faj ivarérett ifjai összegyűlnek, s párt választanak, aztán elindulnak, s egy számukra tetszetős helyen fészket építenek, amelyet a további években csak kijavítgatnak ha szükséges, és kibélelnek, mielőtt a tojó lerakná a tojásokat. Nem ritkaság, hogy a kis sas-fióka, s a galamb-fi egymás mellett, egy-egy sziklafal oldalában található üregben nevelkedik fel. Ilyenkor persze nem építik a szülők a fészket, hisz azt a Természet maga adja, csak kibélelik, többnyire a maguk puhább tollával, száraz, és földre hullott falevéllel, fűszálakkal, mohával, vagy akár az egyes fákon lévő, s a már érett gyümölcsről leváló, leginkább a pókháló szálához hasonlatos, de még annál is finomabb, és lényegesen tartósabb, tehát kevésbé málladozó szálakkal. Ezeket a szálakat is olyan gyümölcsfák termelik, amelyek a ti Földeteken ismeretlenek. A növény amikor a virágzáson túl van, s már kicsiny termését kezdi érlelgetni, ilyen szállal burkolja azt körül, s a kis burok mindaddig tágul, és vastagodik, míg a gyümölcs meg nem érik. A szálacskák szerepe a Nap fényének, pontosabban a napfény hőjének magába szívása, amelynek csak 25
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet fényét engedi át a gyümölcshöz, de már a hőt mindenkor a burok szabályozza, amiként biztosítja a gyümölcs számára a nedvességet is. A burok felső szálai átengedik a harmat, és esőcseppeket, s azokat a belső szálak szívják fel, tartalékolva a gyümölcs számára, a külső szálak pedig ugyan így tartalékolják a nap-meleget, így minden egyes gyümölcs afféle kicsiny melegházban növekedik. Amikor a gyümölcs elérte a teljes érés állapotát, a burok száradni kezd, s akkortól az alsó szálak szerepe megszűnik, s a külső szálé is csak a gyümölcsérést követő néhány napon át marad ugyanaz, tehát a hő-kiegyenlítés. Mielőtt az érett gyümölcs lehullna, a burok teljesen leválik róla. Ez jelzi az erdő népének, hogy a fa felnevelte a maga gyermekét, s mert hogy már visszavonta a felneveléshez kiáramoltatott Élet-energia fel nem használt részét az ág adott pontjáról, a gyümölcs már leszedhető és fogyasztható. Amelyet nem szed le a fák népe, természetesen lehull, s akkor azt az erdő, s a tisztáson élő más, nem fán élő, és a fára feljutni sem tudó lakója fogyasztja, táplálva véle a már nagyobbacska, de még önálló életre képtelen kicsinyeit is. A megszáradt, s a gyümölcs-testről levált burkot a szél hordja szét, a hátára veszi, s viszi, míg valamely madár meg nem ragadja, hogy fészkébe vigye. Akkortól a fészek melegét óvja és őrzi, de a nedvességet már nem szívja magába, vagyis az alsó réteg, hogy korábbi szerepe megszűnt, víztaszító hatásúvá lesz. Ez kerül a fészekbe felülre, s a másik réteget, amelyet szálanként húz le csőrével a madár-pár, a fészek aljába, hogy melegen tartsa a tojást, vagy a már kikelt fiókákat. Vezetőm szavait követően Kísérőnk elindult, s egy keskeny ösvényen az erdő mélye felé indult. Mi természetesen a nyomában haladtunk, s bár még mindig csak félhomály volt, kiváltképp a fák és bokrok sűrűjében, könnyedén haladtunk is. Menet közben az erdő hangjait hallgattam, teljesen belefeledkezve a madárdal, s az erdő számtalan neszének figyelésébe. Nem is csoda tán, hogy amikor egy vékony ág mezítelen karomhoz ért, kis híján felkiáltottam ijedtemben: olyannyira elmerültem a hangok áramában, hogy elfeledkeztem arról: hol vagyunk. Természetesen a szükséges óvatosságra gondolok itt, amelyet a magunk erdeiben élve korábban megszoktunk, hisz ott még számtalan veszély leselkedik az óvatlanra, a rovaroktól kezdve a kígyókig: egyikük csípése – marása sem kellemes, akkor sem, ha az attól való félelmem azokban az években is megmaradt félelemnek anélkül, hogy történéssé lett volna. Jó, néhány vöröshangya meg-megcsípett, akár hogy óvakodtam a közelükbe kerülni, de komoly sebeket nem kellett elszenvednem. Állatoktól legalábbis nem... Vezetőm ijedelmemet látva felkacagott, talán hogy a felbukkant, fájdalmas emléket feledtesse, annak súlyát oldja bennem, majd azt mondta: — Ne félj, kicsim! Itt nem kell ijedezned. Sem pókot, sem egyéb, a ti világotokban még nagyon is durva ragadozó életmódot folytató rovart, vagy bármely veszélyes állatot, kiváltképp csúszó-mászót itt hiába keresnél, nem találnál. S itt már nem csak az állatvilág, és nem csak a növényvilág: más sem lehet ártásodra, amiként senki más ártására sem, soha, semmilyen körülmények közt. Ez a Világ tényleg más Világ, mint az, amely emlékeivel még ide is utánad nyúlt egy pillanatig... Szavai közben megálltunk, aztán tovább indultunk, már ismét akként, hogy a kezemet fogta, s bár az ösvény tényleg meglehetősen keskeny volt, egymás mellett haladtunk, most egy ideig szavak nélkül: csak Vezetőm csitító – megbékítő Szeretet-hullámai szálltak felém, amelyekre nem tudtam magam is nem a Szeretet tiszta érzésével válaszolni. Kísérőnket egy hatalmas fenyő alatt értük utol, s ahogy visszatekintettem, még láttam a tisztást is: már meglehetősen világos volt, míg itt, a fák közt mintha megállt volna az Idő, hogy tovább őrizze az Éjszakát. Csaknem teljesen sűrűnek érzékeltem a levegőt, de ez persze csak képletesen értendő, csak sötétsége végett éreztem akként, mintha egy mély-szürke falban állnék, amelyben a fa, amely alatt megálltunk, csak egy fokkal sötétebb árnyalatnak tűnik. Nem tudtam még rendesen kivenni, így azt sem tudtam: milyen magas, inkább csak éreztem azt is, hogy a fenyő még társai közt is hatalmasnak számít. Talán korábbi Útjaim emléke sugallta ezt, hisz ahogy elsuhantam a fenyves fölött, mindenkor éreztem és láttam: ezek a fák sokkal, de sokkal nagyobbak, dúsabbak és szebbek, mint amilyen fenyőt valaha is láttam. Ez a kép villant elém, s egy gondolat még: hirtelen arra is ráébredtem: miért érzem most úgy, hogy csaknem teljesen sötét van, holott az imént már csaknem tisztán kivehettem a fákat, a bokrokat, ha az ösvény két oldalán lévő lehullott tűleveleket, s a növényzetet még nem láthattam is. Nem köröttem: valamiképpen bennem magamban van ez a sötétség, a kellemetlen, nyomasztó emlékek sötétsége. Megráztam magam, hogy lerázzam magamról a reám telepedett szomorúság maradék morzsáit is, s tényleg: utána mindjárt világosabbnak tűnt a erdő is, bár alig is egy-két másodperc telt el a felismerés és a 26
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet történés közt. Vezetőm és Kísérőnk most úgy tettek, mint akik nem figyeltek fel a bennem lezajlott változásra, az energia-hullámzásra, magam pedig igyekeztem mielőbb túljutni rajta, így hamarosan csak úgy láttam az erdőt, s annak mindahány részletét, amiként ők maguk is látták. S már én mosolyogtam reájuk, kicsit még szégyenkező, de nyugodt mosollyal, mire Kísérőnk beszélni kezdett. Nem rólam, vagy az iménti történésről szólt: a fa magasba vesző csúcsa felé mutatott, s azt mondta: – – Ott, a fa egyik legmagasabb ágán, az ág-villában egy nagy fészek van. Egy sas rakta oda a fészkét, egy hatalmas, öreg sas. A párja már távozott mellőle, s az Élet Törvénye már nem engedi, hogy az elöregedett nőstény új párt válasszon, hisz számára a tojásrakás, a fióka nevelés ideje elmúlt. Általában az egyedül maradó kevéssel később maga is távozni szokott, ez a nőstény azonban már vagy öt éve él egyedül. Afféle remete, bár hol ilyen, hol olyan madárral osztja meg a fészket, ha az hosszabb útra indult, s már nem ért vissza idején a maga fészkébe. Volt, amelyik heteken át élt az öreggel, s csak amikor a párválasztás ideje elérkezett, hagyta őt magára, hogy betöltse a Természet Törvényét. Az egyik helikopter vezetője szokta figyelni az Öreget, azt mondja, még kis tigris-kölyköt is látott mellette, amelyet (s ezt többen is mondták) olyan óvatosan vitt a fészekbe, mintha egy gyenge tojást fogna kemény csőrei közt. Szinte hihetetlen, mintha már a Holnap árnyékát vetítené előre ez az egyetlen madár! Igaz: más madár is vállalkozik olykor arra, hogy más szülők kicsinyét gondozza, de hogy egy teljesen más állat-faj kicsinyének gondozására nem gyakran vállalkoznak, hisz a madár az madár, a tigris viszont emlős. Máig rejtély, hogy volt képes etetni a kicsit, de alighanem valamely tápláló nedvet adó ágakat dugott a kicsi szájába, amelyekből az kiszopogatta a folyadékot. Nem lehetett másképp. Végül ágról – ágra szállva csalta maga után, úgy, hogy mindig az ág alá repült: le ne essen a kis ügyetlen, úgy vitte le a földre, de még ott is gondját viselte, míg az maga is meg nem tanult enni és pihenő helyet készíteni. A kölyköt aztán az egyik erdőőr vitte magával, amikor ivaréretté cseperedett, hogy a maga fajához kerülve társat választhasson. Mert ha a madarak együtt laknak is, akár olyan formában is, hogy bármely Földrész, mondjuk a délen élő madár képes északi, vagy északi madár a déli erdőkben élni, az emlősök még kell, hogy a maguk korábbi Hazájában élhessenek, hisz amiként már erről is tudsz, mert írtatok is róla, a negyedik Fény-kör első Fény-ívében a nagy ragadozók még nem teljességgel tértek át a növényevő életmódra. Ez a szint, ahol most vagyunk, az, ahol a folyamat teljességgel végbe megy, vagyis a most világra jött kicsinyek már nem, szülőik azonban a vemhesség idején még olykor vadásznak, ha csak ritkán is. De már tényleg csak a nagy ragadozók: az oroszlán, a párduc, a tigris. Amint láttad, vagy majd látni fogod, a kisebb ragadozók – már nem ragadozók ezen a szinten sem. A kisebb testű élőlények már nem támadnak más élőlényekre, és nem is volna rá szükségük, hisz a növényvilág számos olyan növényegyedet ad, amely kielégítő táplálék a számukra, s mert hogy megfelelő mennyiség is áll az állatok rendelkezésére, a korábbi vadság teljességgel eltűnt belőlük. Talán az is természetes, hogy ehhez elsősorban arra volt szükség, hogy ezeknek a vadon élő állatkáknak az ember mellett élő rokonai hagyjanak fel a ragadozó, vagy a mindenevő életformával, s váljanak teljességgel növényevőkké. Ez a folyamat azonban hamarabb lett Valósággá, semmint azt gondolnád, amiként az a Felemeltetettekkel együtt a magasabb szintre kerülő állatok esetében is lesz majd. Amint az ember tudati – akarati képei közül kitisztul a mindenevés, mint kényszerítő kép, s már annak emléke sem marad meg az emberben, a mellette élő állatok is igazodni fognak, éspedig lényegesen könnyebben, mint maga az ember, talán épp azért, mert az állat nem a saját Tudata révén vált ragadozóvá, vagy mindenevővé. Így természetes, hogy nem is a maga akaratát követve kell azzal felhagyjon: a mellette élő ember gondolati – akarati energiáiból merít, s amilyen energiát merít, abból fogalmazódnak meg benne is a maga „akarati” elemei, meghatározva az állat viselkedési elemeit is. A már helyesen nevelt állat kicsinye is a helyes magatartásforma alapját veszi át a szülőtől örökségképpen, s azt is tanulja meg kicsinységében, így ha az ember nem ad rá okot, attól nem, legalábbis ritkán, s csak kis mértékben tér el. Így egy-két generáció, s a kisebb ragadozók maguk is ráhangolódnak az ember mellett élő fajtársak, vagy fajta-közeli rokonok viselkedési kódjára, hisz már azokat a Lélek-elemeket vonhatja magához az utód, amelyek megtisztítását az ember mellett élő állatok megkezdték, s a maguk Lét-ideje alatt teljességgel, vagy csaknem teljességgel el is végezték. A párválasztás is hasonlóképp békés körülmények közt meg itt végbe, annál is inkább, mert nem a hím, hanem a nőstény választ párt, s itt nem akként van a nőstények és a hímek aránya sem, mint a ti szinteteken. Általában mindkét nemhez azonos számú ivadék érkezik, tehát kiegyenlítetté lett a nőstények és hímek aránya, s mert nincs gyenge, életképtelen egyed, a „természetes kiválasztódás” is szerepét vesztette. Annál is inkább, mert itt már nem is annyira az egyed: az egyed által 27
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet megtisztítandó Lélek-elem a fontos, s azt egy gyöngébb fizikai testben csak úgy képes megtisztítani a Lélek-lény, mint egy erősebb testben. S ez a fontos, ez az elsődleges. Ám most menjünk tovább, egy kicsit beljebb, majd menet közben még elmondok egy-két érdekességet, amit szóban (pontosabban: gondolati úton) már korábban is mondtam, s mondtad te magad is egy-egy Testvérünknek. Tovább indultunk, s néhány lépés után Kísérőnk ekként folytatta magyarázatát: Amiként mondtam, a nagy testű madarak csőre csak olyan erős, kemény, mint az a ti szinteteken is van. Ennek ismét csak kettős szerepe van, s ezek egyike itt is a táplálkozás. A kisebb madarak, s ez is természetes, nem lehetnek képesek a nagyon vastag héjú gyümölcsök feltörésére. A sas vagy a héja például előszerezettel töri fel a kókuszt, vagy az egyes gyümölcsök erős héját, ami után a gyümölcsöt lecsipkedték a magról. De szerepet kaptak a Természet gyógyításában is, így például a keményebb fafajták testéből ők távolítják el az elkorhadt, elöregedett részeket, majd a kivájt fatörzsbe gyógyító füvet hordanak: van, és hozzá nem is ritkaság, hogy az ekként „kezelt” és gyógy-erejű fűvel teli hordott üregekbe kisebb madarak, vagy apró gyíkocskák költöznek, kihasználva a kész „fészek” előnyét, s még utódaikat is ott nevelik fel, az illatos gyógynövényben költve ki a tojásokat. Ez a történés és jelenség ismét csak az állatvilág egyedeinek mind szorosabb, más és más fajokon belül kialakult kapcsolatára utal. A kis élőlény már nem retteg a nagyobb állat által hátra hagyott, s mindahány fajnál jellegzetes, egyedi szagtól: nyugodtan beköltözik, ha a fűszálakon érzi is a „ragadozó” testmirigyéből kiáradt, vagy a nyálával a fűszálakra jutott szagát, tudva: az nem bántja, s nem is magának építette a „fészket”, így semmi baj nem származik abból, ha ő azt családostul birtokba veszi egy időre. Hasonlóképp vájják ki a nagy madarak a hegyek szikláinak erősebben porladó rétegeit, amellyel a szikla-omlást akadályozzák meg, nagyobb köveket, vastagabb ágakat hordva a résekbe, amelyek közé ismét csak náluk kisebb állatok költöznek, akár hosszabb időre, akár csak egy-egy éjszakára, ha kinn éri őket a sötétedés. Elmélázva, s tán egy kis hitetlenkedés-félével hallgatom Kísérőnk szavait, azon tűnődve: le merhetem-e írni azokat, nem fogják-e Testvéreink merő fantáziálásnak tekinteni, elvetve esetleg minden mást is, amit eddig leírtam, csak azért, mert azok mögött is a költőt... – vagy csak az álmodozót, a fantasztát fogják gyanítani e nem mindennapi történés olvastán. De hosszan nem töprenghetek ezen: Kísérőnk szava megtöri a közénk ereszkedett, s az erdő ezer-egy, kisebb – nagyobb nesze ellenére is tökéletes Csendet: – – Tudom, mert nem lehet nem tudnom: ez a ti valóság-képetekhez mérten ténylegesen meseszerűen hangzik. Itt azonban, s az ennél is magasabb szinteken nem az, sőt: a magasabb szinteken mindinkább a Valóság részévé lesz, hisz amiként ti magatok, akként a ti korábbi, meg a lefelé vezető Úton megfogalmazott gondolati – akarati energiáitok fizikai formába „öltözött” produktumai, azaz a Léleklények is mindinkább vissza kell, s vissza is fognak ekként igazodni a Szeretet Törvényrendszerébe, annál is inkább, hisz a Lélek-eleme-ket, vagyis a Szellemi Követ által tisztátalanná tett Szeretet energia elemeit hivatottak fokról – fokra megtisztítani, mindenkor azon mértékben, amilyen mértékben a Szellemi Követ képes felismerni és megélni is a Szeretetet, annak egyedül való fontosságát, LÉT-adó, és LÉT-formáló, megtisztító Erejét. Semmi nincs a Szereteten kívül, és semmi nincs a Szeretet nélkül. Pontosabban csak a „semmi” van, ami csak azon mértékben válik mindinkább Valamivé, amilyen mértékben a Mindent elvető Szellemi Követ felismeri, s már Éli is A TEREMTŐ EGYSÉG BÖLCS SZERETETÉT. És amilyen mértékben képes azt megélni önmagában, olyan mértékben lesz az Valósággá mindabban is, ami körül veszi, s mert ezt gyakorlati úton még csak mint testben járó képes felismerni és megélni, azaz megérezni, kell, hogy az egyes Kegyelmi Utak során mellé kerülő Léleklények legyenek azok, akiknek segítségével „jelzést” kap arról: hol tart a Visszavezető Úton. S ez a ti korotokban is ekként van. Nem egyszer, és nem kétszer esnek olyas történések, amelyek korábbi Utak tisztátalan elemeit hivatottak jelezni, de gyakran az adott Út során, a tudati energiáitok közé égett szeretetlenségre figyelmeztetnek a Lélek-lények. Ilyenkor nem az ő viselkedésükben: önmagatokban kell elsőként megkeresni az okot, persze, abban az esetben, ha a Lélek-lény egyébként, természete és neveltetése révén békés, hisz nagyon is gyakori, hogy a gazdi milyensége tükröződik vissza a Lélek-lényben. Amiként a te cicád is: a korai életévek megtapasztalásai jelentkeznek most, s többnyire olyan történésekkel kapcsolatban, amelyek számára feszültséget, félelmet adnak, vagy olyan személyek megjelenésekor, akik az adott pillanatban felébresztik benne a korai évek egyik vagy másik kellemetlen, vagy akár már keserves emlékét. Az állat nem gondolkodik: viszont érez, s mert nem gondolkodik, benne a gondolatot is az érzés helyettesíti. A „spontán” felbukkanó gondolatok bennetek sem minden ok és előzmény nélkül bukkannak fel. Kell, hogy legyen valami előzetesen a Tudatba íródott ismeretelem, amelynek révén a későbbiek során, esetleg 28
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet valamely történés révén, azzal kapcsolatosan, de akár attól teljességgel idegennek maradóan, nem adekvátan felmerül egy kérdés, egy gondolat az agy tudatalatti agyi tartományából, akár mindjárt a kérdés egyedül helyes és logikus válaszával is. Ugyan ez a folyamat figyelhető meg érzelmi szinten a Léleklényeknél, s ezen belül is az állatvilág egyes fajainál. Kísérőnk e szavak után ismét elindult, s miközben követtük, Vezetőm még hozzá tette: — A bennetek élő harmóniára a Természet lényei is harmóniával válaszolnak, s a bennetek – köröttetek lévő káoszra is az annak megfelelő módon. A tudati kép, az akarati Energia vetül ki, és fogalmazódik meg ekként. A ti szinteteken, s az általatok „Jelennek” megélt időben nem csakis és kizárólag az általatok megfogalmazott gondolati-akarati kép köszön vissza. A nagyobb, tehát már Globális méretű történésekben legalábbis nem, de az előttetek élt Nemzedékek évszázados gondolati – akarati, s persze érzelmi, azaz Lélek-energiáit is érzékelitek, mert ezek a Föld légteréből felfelé áramolva elérték a Szellemi Gömböt, amelyről a negatív energiák mindösszessége visszacsapódik mint a Szellemi Gömb energiájával nem harmonizáló, a Szellemi Gömb számára rezgés-idegen, tehát taszító, hatás-ellenhatás kapcsolatba került energia-tömeg. Az a mérhetetlen mennyiségű negatív energia csap le most reátok, amelyet ezer évek alatt feláramoltattatok, felhalmozva azt a Föld légterében. S nem mondhatjátok még azt sem, amit oly gyakran hallani, ha e kérdés szóba kerül: „...nem mi voltunk, hanem eleink: miért, hogy mi kell annak elvegyük bérét, amit ők fogalmaztak meg...” – azok ugyanis, akik ma egy-egy történés elszenvedői, korábbi földi Útjaik során bizony, hogy maguk fogalmazták meg azt, ami ma reájuk kell, hogy köszönjön! Aki ma fogalmazza meg a szeretetlenség, vagy már a gyűlölet, az Élet elleni bűn, vagy vétség, a harácsolás, a törtetés (stb. stb.) révén a maga negatív energiáit, lényegében elsősorban tényleg önmagának fogalmazza meg azt, mert e negatív energiák beépülnek a testet körül vevő energia-burokba, s az energia-burok maga fogja a benne lévő energiához hasonlatos energiát magához vonzani: ekként lesz lehetségessé, hogy a jelen Út egy bizonyos, jobbára korai éveiben megfogalmazott karmikus elemek is letisztításra kerülhessenek ugyanazon Út későbbi szakaszán, ha arra a Kegyelem módot és lehetőséget ad: ne avégett rekedjen meg a Szellemi Követ a maga Útján, s ne a most begyűjtött karmikus elemek kössék az alsóbb szinthez, ha azon elemeket megtisztítva a Kegyelem végül mégis a Felemeltetettek közé tartja méltónak emelkedhetni. Ám térjünk vissza ismét a ti korotokból e Másik Világba, s e másik szintre. Akként van, amiként azt az imént Iluskának elmondtad: valóban nem csakis és kizárólag Shambhallát, de azon egyetlen Városon keresztül az adott szint teljességét meg kívánjuk mutatni egy kissé közelebbről is. Amint az nyilván való, nem azt a Shambhallát, pontosabban nem teljességgel azt mutatom meg, amelyet egy-egy feljebb emelkedni tudó Testvér láthat benső, azaz Szellemi látással, de azt, amelyet már korábban is megmutattam, egy másik munkánk kapcsán, ha akkor és ott csak egy rövid kis képet adtam is a Városról, s a Város Életéről. Még most egy kicsiny ideig az erdőben időzünk, hogy lásd az erdőnek Életét, és le is írhasd azt, amit látsz, s azt még, amit mint magyarázatot az egyes képekhez fűzünk, s csak aztán indulunk el, hogy a tisztásra visszatérve, s azon át haladva a Város felé vezető Útra lépjünk. De azt hiszem, jó lesz kissé megszaporázni lépteinket: Kísérőnk már messze jár. Valóban: annyira bele merültünk e témába, hogy észre sem vettük, de mire Vezetőm magyarázata végére ért, már csak kettesben voltunk az ösvényen, amely kevéssel távolabb elkanyarodott: már nem az erdő szélén vezetett, de mind mélyebben hatolt be az erdő közepe felé. Követtük hát az ösvény jelölte utat, amely tulajdonképpen nem is volt igazi ösvény, legalábbis nem olyan formán volt az, ahogy azt a mi erdeinkben megszoktuk. Vagyis: ahogy az oda látogató turisták és kirándulók megszokták, hisz mi, akik magunk is csak akként jártuk és laktuk az erdőt, amiként az erdőnek vadjai, inkább ismertük e nem ember-kéz alkotta utacskákat, s nem is igyekeztünk, hogy a mások által használt utakat keressük, hisz nekünk is, amiként az erdő tényleges vadjainak, tanácsosabb volt kerülni az emberek közelségét. Afféle vad-csapa volt amin haladtunk, amely az erdei állatok lábainak nyomát őrizte, az erdő mélyéről a kis patakig, ahová inni járt a sűrű népe. Itt már ugyan nem kellett rejtőzzenek, s nem is mindenkor rejtőztek el, de a mindennapi értelemben vett Életük mégiscsak az erdő sűrűjéhez kötötte őket, ahogy az embert kötik az egymás mellé rendezett házak, s a házakból álló városok. Ki itt, ki ott éli igazán a maga életét, ha ez is, és az is átlépi, s már teljességgel a maga akaratát követve a két, egymástól olyannyira eltérő létközeg (itt már nem is igazán létező) határait, hogy egy kevésnyi időt a másik lét-forma közelében töltsön, annyit csak, amennyit szükséges, vagy amennyihez igazán kedvet érez. 29
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Hamarosan ismét megláttuk Kísérőnket. Egy sűrűbb, bokrokkal benőtt területen állt, s előre hajolva figyelt valamit, amit mi nem láthattunk mindaddig, míg mellé nem értünk. Akkor viszont magunk is tanúi lehettünk az általa figyelt történésnek: a bokrok közt, a bokrokról lehullott levelekből, vékony ágakból készült vacokban egy fialás után lévő, s a fialástól még kimerült nőstény, és két, még teljességgel vak róka-kölyök feküdt, a hím valahol messzebb lehetett: én legalábbis nem éreztem közelsége energiáját. A róka-mama az oldalán feküdt, két csöpp, tán ha öklömnyi kicsinye sem igyekezett még a tejtől illatozó emlők felé, tehát maga a Csoda, a világra jövetel Csodája csak egy-két perccel azelőtt mehetett végbe. Rajtunk kívül közel – s távol nem volt teremtett lélek, s mintha az erdő is visszafojtotta volna egy pillanatra a lélegzetét, hogy egy cseppnyi némasággal köszöntse az Életet, a Végtelen Csodát, amely, mint mindig és mindenütt, itt, és most is az Isten Szeretetének félreérthetetlen jele, s az Isten Boldog mosolyát tárja minden halandó, s mindahány Szellemi Követ és Lélek-elem elé. A Csend azonban csak egy pillanatig tartott: aztán a szorgos ténykedés halk neszezése váltotta azt fel. Valahol kismadár csiccsent, állat-lábak surrogása hallott, fenyőtű roppant parányi lábak nyomán, egy pokán valami magot, vagy gyümölcsöt ejtett le: szinte kacagó hangot hallatott, aztán hallani lehetett azt is, amint lesiet, hogy felvegye az elpotyogtatott eleséget: tán ő is kicsinyének szánta azt. Valahol egy szarvasbika erőteljes hangja harsant: nősténye távolabbról felelt rá a maga mély és lágy, elnyújtott bőgésével, amellyel tán nászra hívta, de tán már a megszületett kisgida mellé, amelyet itt közösen nevelt a két szülő. Sün mocorgott valahol nem messze tőlünk: az is valami gyümölcsöt lelt, azt rágcsálta, szinte hallható volt pici fogainak egyenletes munkája. A fák ágai közt, fenn a magasban szél susogott, mint aki mesél az erdő kis, és nagyobbacska lakóinak, bizonnyal távoli világok híreit, egy kissé kiszínezve, mint a messzi földről érkezett vándor teszi, ha értő, és kíváncsi hallgatóságra lel útjában... Mindezek a hangok, és mindezek a gondolatok és érzések is egy szemvillanásnyi idő alatt futottak végig bennem, tán nem is Szellemi tudatomban, de inkább Lelkemben, miközben továbbra is a lassan eszmélő anya-állatot, s a két magatehetetlen apróságot figyeltem. A nőstény már kinyitotta fáradtan lehunyt szemeit, s már a kicsinyeit kezdte nyalogatni, szinte a nyelvével tuszkolva őket a tejtől csöppenő emlők felé. A két kis semmiség, ahogy a tej szagát igazán megérezték, olyan buzgó mohósággal vetették magukat az emlőkre, mint akik többé el sem akarják azokat engedni, míg ki nem növekednek a szopós korból. A mama egy ideig még nyalogatta – tisztogatta őket, aztán felemelte fejét, s szemében a minden Anyák örök-büszke Boldogságával nézett ránk. Szemmel láthatóan nem zavarta a közelségünk, sőt. Ha nem tudtam volna, hogy az anya is, mint mindahány Lélek-lény bír a Szellemek érzékelésének képességével, azt hihettem volna: észre sem vette, hogy a közelében vagyunk, hisz amiként mondtam, lényegét tekintve nem testben voltunk: csak az én kedvemért fogalmazott meg magának valamiféle energia-testet Vezetőm is, és Kísérőnk is, amely (a magam testével együtt) csak az én Szellemi Tudatomban nyilvánult meg akként, mint a fizikai „valóságban” viselt testek. De a Valóság értelmében és a magam Szellemi Követének energia-képében, Vezetőm és Kísérőnk a maguk Szellemi Erőinek kivetített energia-képében voltunk jelen. S mégis: a róka mama olyan boldog örömmel emelte ránk pillantását, hogy ha nem tudom, hogy ténylegesen is lát bennünket, ebből mindenképp tapasztalhattam volna. Aztán a mama figyelme megosztottá lett. Részben a kicsinyeit ügyelte, részben valahová a hátunk mögé figyelt, az út távolabbi pontjára: a párját várta, már eltikkadva a szomjúságtól, s a fialás közben fellépő kis láztól, ami természetes, s mégis megterhelő, kiváltképp ha a történés első ízben zajlik a fiatal nőstény életében. A test még nehezebben egyenlíti ki az erőfeszítés, s a nyugalmi állapot közti különbséget, s nehezebben von el a test más pontjairól nedvességet, hogy a nyelv alatti nyálmirigyek termelését ismételten beindítsa, így az anya-állat kell, hogy valami folyadékhoz jusson, éspedig hamar, hisz a szoptatás még fokozottabban sietteti akár a test teljességének kiszáradását is. Hogy honnan fog innivalót szerezni anélkül, hogy alig is megszületett kicsinyeit legalább egy kis időre egyedül ne kéne hagynia, nem tudtam, ám hamarosan e kimondatlan kérdés válasza is megérkezett, éspedig a hím személyében. Kísérőnk, látva az anya-állat pillantását, intett, mire egy kissé félre húzódtunk az ösvényről, be a bokrok közé, hogy szabadon hagyjuk az utat az érkező előtt, akinek sietős mozgását magunk is mind közelebbről hallottuk. Nem rejtőztünk el, erre semmi szükség nem lett volna, de azt akartuk, hogy a hím egyenesen párjához siethessen. Hogy ez mennyire helyén való, és milyen könnyebbség volt a hím számára is, csak akkor tudtuk meg igazán, amikor a kanyarulatban feltűnt a kis termetű állat, amint egy nagyobb, lédús levelekkel teli ágat vonszolt. Már-már azon voltam, hogy elébe sietek, és segítek a nehéz ág szállításában, ám Vezetőm ismét megfogta a kezem, csak fejével intve némán: hagyd, ez az ő feladata 30
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet e történésben. Hagytam tehát, és nem bántam meg: amint a hím a vacokhoz ért, az anya állat ismét felemelte a fejét, s halkan mormogva hagyta, hogy a büszke, boldog „apa” arcához dörgölje nedves orrocskáját, ami olyanképpen festett, mintha arcon csókolta volna hitvesét. Az anya válaszul képen nyalintotta a lelkes hímet, ami bizonnyal egyenértékű náluk valami nagy-nagy dicsérettel, mert a hím kétszer is körbe szaladta a bokrokat, s ekként persze bennünket is, örömében aprókat vakkantgatva, mint valami boldogságban úszó kölyökkutya. Nem tudom az általa produkált hangot máshoz hasonlítani, mint a kiskutyák önfeledt vakkantásához. Aztán ismét párja mellé futott, s még közelebb vonszolva az ágat, szaggatni kezdte róla a leveleket, amelyeket egyenként párja elé hordott, épp csak nem a szájába rakosgatva azokat, hogy a nőstény kiszívhassa a bennük lévő nedvességet. Aztán a már kiszívogatott leveleket kezdte elhúzogatni: egy távolabb álló fa tövébe vitte mindet, egy olyan helyre, ahol melegen sütött át az ágak közt a nap, majd széjjelteregetve otthagyta mindet, s végezetül leheveredett a vacok mellett, hogy ő is megszaglássza és körbe nyalogassa csemetéit. Mi is tovább indultunk, bár túl messzire nem mentünk. Magunk is a nap sütötte fa mellé léptünk, s most a megrágcsált leveleket figyeltem: vajon miért hordta ide a hím? S miért hajigálta őket ennyire széjjel? Az egész erdőben volt valami megfogalmazhatatlan rend, amelyet, úgy tűnt: minden élőlény igyekszik betartani, s ez a kis lény most mintha szándékoltan széjjel hányná a szükségtelenné lett leveleket, megbontva az erdő rendjét, mint valami rendetlenkedő turista, aki az uzsonnát a szabadban fogyasztja el, majd a szendvicsek szalvétáit a fűbe szórja, elcsúfítva azzal a Természetet, amely pedig az ölén ringatta őt is, amiként a maga Gyermekeivel teszi. Hogy mennyire helyén való volt ez a gondolattársítás is, ismét Vezetőm szavaiból következtettem: — Hát, bizony kicsim! Nagyon is akként fest a kép, ha itt más van is a kis állat cselekvésének hátterében. A természet lényei tudják Tisztelni a Természetet. S nem is a Törvény megszegése volt a kis hím cselekedetének hátterében, de éppenhogy a Törvény, amely nem tűr és nem fogad el semmiféle pazarlást. A már nedve nagyobbik részétől megfosztott levél a napon tovább szárad, így megfelelő lesz a nőstény számára az alom ismételt kibéleléséhez, amikor a kicsinyek által bepiszkított leveleket el kell távolítsa. Ezt a ti erdei lényeitek is ekként teszik, ha nem teljességgel is. A madár kiszórja a fészekből a fiókák test-salakját, s az emlős, ha arra módja van, más helyre költözteti kicsinyeit. Itt a fészeklakók kénytelenek a fészekben lévő salakanyagot csak úgy kidobni a fészekből, de már az emlős nem a kicsiket cipeli: az elhasználódott almot cseréli ki alattuk, s ezt is közösen végzi a hím és a nőstény. Az anya a vacok másik sarkába telepíti a kicsinyeket, s míg a hím ügyel rájuk, az anya gondosan kitisztítja a vackot, majd újra béleli, éspedig ezekkel a levelekkel, s mindazzal, amit a hím korábban a közelben felhalmozott. Aztán a kicsiket visszatelepíti a tiszta vacokba, s melléjük fekszik. Ezzel az ő szerepe e téren befejeződött. A kiszórt, tisztátalan almot a hím szállítja el a megfelelő helyre, s vagy elássa, vagy ha van a közelben hangyaboly, otthagyja, s akkor a salakanyag és a levél maradványok felbontása a hangyák feladata. Igaz, nem csak feladata, de érdeke is, hisz a kicsinyek emésztési folyamatának végterméke még bőséggel tartalmaz általuk hasznosítható tápanyagot, amelyet kis föld alatti raktáraikba cipelnek, s a levél számukra is fogyaszthatatlan részeit kicsinynél is kisebb darabokra rágva a maguk tojásai számára készülő bölcső bélelésénél hasznosítják. Ha a róka a földbe temeti a használt almot, a növények szívják ki a még benne lévő nedvességet, felbontva ekként lényegében a teljes levelet. A felbontatlan részeket a föld mélyében élő nagyobb állatok viszik el, s akkor ők használják fel azt, a maguk ős-természetének megfelelő módon. Ekként, legalábbis hasonló módon megy végbe minden Élet-kezdet az erdő, s a tisztás lakói közt is. S amiként már a pillangók megszületésénél is megfigyelhetted, ezen a szinten már képes arra az állatvilág mindahány lakója, hogy ne csak ne semmisítsék meg más lények életét, de tiszteletben is tartsák azt a legelső pillanattól. Vagy mi másra következtethetne bárki is, amikor látja: milyen óvatos tisztelettel húzódnak félre, s gyűlnek össze a tisztás túlfelén az egyes élőlények, az Életbe lépés jogának már-már tisztelet-teli alázatával? Vagy nem megtehette volna bármely kicsiny, s még játékos kedvű őzgida, vagy kicsiny rókakölyök is, hogy a mozgó, színes pillangók felé rohanva megkergesse őket, akárcsak azért is, hogy játékra ingerelje – hívja valamelyiket? De bizony, hogy megtehette volna, és rendes körülmények közt meg is teszik. De az Életbelépés itt már a génekbe íródva vált szent és sérthetetlen Pillanattá... amiként az Életből való kilépés, a Távozás magasztos és mindenkor felemelő pillanata is az. Szent és sérthetetlen, Istentől való JOG, Szellemnek és Lélek-elemnek Ős-törvényű JOGA, amelyet megakadályozni, megkötni, megnehezíteni nincs joga, 31
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet egyetlen más Élőlénynek sem, kiváltképp nem valamely durva, erőszakos, vagy akárcsak óvatlan cselekedettel... S talán ez köszön vissza, vagy ebben köszön vissza a Teremtő EGY-ség ŐS-TÖRVÉNYE, amelyet a másik munkánkban kezdtünk fejtegetni: a TEREMTŐ EGYSÉG soha, semmilyen körülmények közt nem semmisít meg semminő LÉTET, tehát már az Embrió-szellemek LÉTÉT, és a LÉTHEZ való, magától A LÉTEZŐTŐL, A LÉTTŐL: ISTENTŐL kapott JOGÁT sem. Még a Teremtő ERŐ-elemekből, s a Szellemi Gondolat és Akarat Erejéből Lét szintre lépett Elemi Szellemek Létét sem semmisíti meg ISTENÜNK: ekként viszont ehhez, tehát a LÉT megsemmisítéséhez semminő formában nincs, és nem is lehet „joga” egyetlen TEREMTMÉNYNEK sem! Tudom, most az az anya jutott eszedbe, amiként sokaknak másoknak is eszébe fog jutni, aki önkezével segítette át leukémiás kislányát a Másik Világba. Az ő történésük olyannyira extrém, s olyannyira csak a történés két érintettjére, és magára A TEREMTŐ FIÚ ISTENRE tartozik, hogy a történés fölött senki sem mondhat ítéletet anélkül, hogy ne önmaga fölött mondana ítéletet! Az ÚR a minősítési Törvény mindmegannyi „paragrafusát” és „Törvény-cikkelyét”, azok megfogalmazásától a végrehajtásig a Maga egyéni JOGÁNAK tartotta, s tartja fenn, amely Jogot még az ATYA sem vitatta, és nem is vitatja el TŐLE soha örökkön, hisz Ő: A FIÚ volt az, aki mint fizika testbe öltözött ISTEN-SZEMÉLY tudójává és megtapasztalójává lett a kísértésnek: akkor is, amikor a sátán küldötte kísértette meg ŐT a pusztaságban, és akkor is, amikor Szíve szerint segítségére lett volna annak a nyomorult, embernek a szó földi értelmében alig is nevezhető párának, akivel, és akiért izzó, keserves könnyeket sírt. És akkor is engedhetett volna a kísértőnek... akkor, ott a Gecsemáni kertben: de nem tette, mert ott, és akkor önmagára vonatkoztatta, és Élte az Általa megfogalmazott Minősítési Törvényt, azt a Törvényt, amelyet csak Ő TUD, és csak Ő ismer igazán és teljességgel. De térjünk vissza az iménti képekhez, s most figyeljük meg azt is: miként kezdődik az Élet egy kis őzgida számára, aztán azt is: miként ér véget az Út egy Lélek-lény számára itt, ezen a szinten. Kevéssel beljebb mentünk az erdőbe, már elhagyva az eddig követett ösvényt. Úttalan utakon léptünk, és most tényleg léptünk, tehát tényleg akként éltük meg az utat, mint fizikai személyek, tán azért, hogy az élmény még valóságosabb, még „igazibb”, s persze: még édesebb legyen. Előttem Kísérőnk haladt, mögöttem szeretett, kedves Vezetőm és oktatóm, hogy vigyázzák semmi kis létem és lényem, nem az erdőnek állataitól, de a magam ügyetlenségétől. Az út csúszós és egyenetlen volt, helyenként egy-egy tán vaddisznók túrta mélyedéssel, amelybe ismét csak a nedves – csúszós fenyőtűk, s a sűrűben már megszámlálhatatlan sokasággal nőtt bokrok levelei hulltak, amelyek alatt én nem érezhettem volna meg a mélyedést, hisz azok látszólag csakúgy az út szilárdságával bírtak, mint a ténylegesen is szilárd talaj. S még a földesebb részek sem voltak teljességgel veszélytelenek, legalábbis számomra nem, mert az erdő fáinak – bokrainak gyökereit nem láttam. Az égig érő fák itt már teljességgel egymásba fonták dús, karcsú ágaikat, így az erdő mélye csakugyan homályban maradt, s még a bokrok ágait is úgy kellett olykor széthúzni, hogy valamiképp továbbhaladhassunk. Valahogy az volt az érzésem: a kis bokorágak szándékosan, incselkedőn fonódnak össze előttem, s ebben is lehetett némi igazság, hisz alig is fél pillanattal előbb Kísérőnk még akadálytalanul jutott át köztük, de mire lába nyomába léptem volna, már nem követhettem Őt ugyanolyan könnyed-szabadon. Igaz, egy tövis sem akadt sem öltözékembe, sem bőrömbe, még kibontott hajam szála sem akadt fenn azokon, amiként az természetes lett volna, de ha meg nem sértettek is, át sem engedtek egykönnyen, de elébem álltak és egymásba fonódtak, mint akik azt mondják, vagy inkább csak sugallják: maradj itt... maradj velünk, mi majd gondodat viseljük és elrejtünk – betakarunk, ha jő az éj... Minthogy magam sem akartam fájdalmat okozni egyetlen ágacskának, de még egy levélkének sem, türelmesen bontogattam őket magam előtt, így ha csak lassan is, de haladtunk. Vezetőm mögöttem lépdelt, s bár időnként segélykérőn pillogtam hátra, csak mosolygott, és hagyta: hadd boldoguljak. Később már nem is nagyon nézegettem vissza, annál is inkább nem, mert az igazat megvallva, magam is élveztem a játékot. A bokrok levele oly puha, oly bársonyos volt, mintha egy kicsiny gyermek arcocskáját simítottam volna, hát persze, hogy nem bántam ha újra és újra összekapaszkodtak előttem. Kevéssel később egy, az általam már ismertnél lényegesen kisebb tisztásra értünk. Itt kicsiny időre megpihentünk. Ugyan nem éreztem fáradtságot, mégis élveztem a pár percnyi pihenőt. Egy kisebb dombon ültünk, s én Péter vállának dőlve, lehunyt szemmel hallgattam az erdő hangjait. A madárkák 32
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet önfeledt csicsergését, a lágy szélben zizzenő levelek surrogását, magát a szelet, gyöngéd simítását arcomon, bőrömön, a Föld semmihez sem hasonlítható illatát, a fenyők gyanta-szagát, a Nap csókját... Nem tudom, meddig tartott ez az önfeledt, elmélyült állapot, csak azt, hogy egyszerre valahogy furcsán kezdtem érezni magam. Valami hiányzott az eddig hallgatott, vagy inkább csak hallott, lelkembe áramló hangokból, aztán egy újabb, addig létező hang tűnt el, míg végül szinte a tökéletes Csend vett körül bennünket. kinyitottam szemem, s kérdőn pillantottam Péter arcára. Nem mertem magam sem megtörni a váratlan született Csendet, így csak felhúzott szemöldökömmel kérdeztem: mi történt? Vezetőm ismét mosolygott, de szólni ő sem szólt, csak némán a kicsiny tisztás túlsó felére mutatott. Pillantásommal kinyújtott jobbját követtem. A tisztás másik oldalán körülbelül derék-magasságú, kicsivel tán magasabb bokrok sorakoztak, szinte szabályos, egyenes vonalban, majd egyetlen bokor a többitől külön, nagyjából egy, másfél méterre állt, s amellett ismét egyenes vonalban még néhány dús, ágas – lombos bokor. Ha jól láttam (nagyjából mintegy harminc – negyven méterre lehetett a tisztás ama oldala) az a fajta bokor volt, amelynek egy ágát a fialás után lévő nősténynek hurcolta oda a párja, hogy az ágban lévő nedvvel csillapíthassa szomját. De nem csak ezt figyeltem meg, sőt: elsősorban nem ez állt érdeklődésem középpontjában, hanem egy csodálatos agancsot hordó őz-bak. A bokrok mellett állt, feltartott fejjel, mint aki a levegőt szimatolja, vagy a légben úszó hangokat ügyeli. Nem sokkal később egy rövid, érezhetően hívogató bőgés hagyta el torkát, amelyre egy másik, egy alig hallható, de érezhetően fájdalom-teli nyögés, s egy újabb, szinte csitítgató hang volt a felelet. Nemsokára az utóbbi hangok kibocsájtóit is láttam. Két, a baknál lényegesen kisebb nőstény lépett elő a bokrok takarásából: oly parányinak, oly törékenynek látszottak a délceg, erőteljes hím mellett, hogy ha akarom, azt is hihettem volna: tán a kölykei. De persze, nem a kölykei voltak. Az egyik, amelyik elsőként lépett ki a bokrok mögül, láthatóan a szenvedő hang „tulajdonosa”, a nősténye lehetett, amelyet egy másik, lényegesen karcsúbb testű nőstény kísért, vagy tán nem is akként mondanám, hogy kísérte: inkább mintha támogatta volna. A távolból teltebbnek látott nőstény ugyanis meglehetősen bizonytalanul és félve lépdelt, de tán inkább csak óvatosan, ami indokolt is volt, mert szinte minden lépésnél megingott egy picit. Már-már felálltam, hogy a segítségére siessek (bár hogy mit, és miként segíthetek én egy őznek, magam sem tudtam volna megmondani...), amikor a hím eléjük lépett, s a bentebb álló bokor előtt kettőt toppantott a mellső lábával, még bólogatott is szép formájú, agancsos fejével, aztán megfordult, s egy szökkenéssel eltűnt a bokrok közt, be az erdő sűrűjébe. A két, magára maradt nőstény addig a pontig lépdelt, ahol a hím dobbantott, majd az elől lépdelő leheveredett a bokrok alatt nőtt fűbe, míg a másik mellette állt, s a környéket pásztázta pillantásával. Bizonnyal nem valamiféle veszélyre gyanakodott, legalábbis viselkedése nem volt sem riadt, sem túlzottan óvatos, inkább csak jelzést adott mozdulataival az erdő más népeinek: nem jöhettek közelebb, míg az ivadék meg nem születik. Minket láthatóan nem méltatott figyelemre, s ebből következtettem arra, hogy Vezetőm és Kísérőnk ismét magasabb szintre lépett, s Vezetőm engem is a magasabb szintre emelt, tehát már ismét nem mint fizikai személy vagyok jelen én sem a történés közelében. Így kellett legyen, mert az őrködő őzsuta még akkor sem rezzent meg, amikor kevéssel közelebb mentünk, hogy jobban láthassam, amit a bokrok ágai amúgy eltakartak volna előlem. A nőstény az oldalán feküdt, s időnként meg-meg rándult, de egyébként ő is nyugodt volt. A hasa akként domborodott, mint egy kisebb fajta hegy, s időnként hullámzani kezdett, ahogy a megszületni készülő gida mind lejjebb furakodott a szülőcsatornában, aztán ismét mozdulatlanná lett, s akkor az anya-állat szeme is lecsukódott egy-egy pillanatra. A mozgások mind gyakoribbá váltak, a nőstény lélegzete felgyorsult, kapkodóvá lett, a végén már érezhető fájdalommal zihált, s újra és újra szinte teljes testében összerándult. A másik nőstény, tán a heves zihálást hallva megfordult, majd teljesen a szenvedő mellé lépett, s letérdelve puha, bársonyos orrával mintha masszírozta volna a szenvedő oldalát, hogy segítse a gidát a lefelé vezető út utolsó centimétereinek megtételében. Ahogy a mi világunkban simogatják egy szülő nő hasát, akként simogatta ez a tudatlannak mondott állat is a szenvedőt, olykor halk, és nagyon mély hangon búgva: nem bőgve, mint egyébkor, csak egy érdekes, búgó hangot hallatva, amely bizonyára csitítgatás, vigasztalás, és megerősítés akart lenni, mint amikor mi azt mondjuk a szülő nőnek: semmi baj, még egy kis kitartás, mindjárt meg lesz a baba... Hogy mennyire ekként volt, mi sem igazolja inkább, mint az, hogy hamarosan, egy nagyobb fájdalomhullámot követően, hogy a „bába” szerepét vállalt nőstény picivel hevesebben dörzsölte végig, most már arcának teljes felületével, aztán homlokával a szenvedő oldalát, kibukkant két, előre nyújtott patácska, két, csenevész, vékonyka láb, egy parányinak tűnő fejecskével. Ezt ismét egy lélegzetvételnyi szünet 33
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet követte, s a következő fájdalom-hullámnál a „bába”, aki már csak homlokával nyomta lefelé az eldeformálódott hasfalat, egy utolsó, minden eddiginél határozottabb mozdulatot téve fejével, világra segítette a kicsiny gidát. A mozdulat céltudatos voltát tán az jelezte a leginkább, hogy milliméterről milliméterre nyomta mind lejjebb és lejjebb a homlokát, egy pillanatra sem hagyva félbe a megkezdett mozdulatot, s amikor már előbbi testhelyzetében nem tolhatta volna tovább az anya-állat testéből kifelé haladó testecskét, feltérdelt két mellső lábára, s akként folytatta, anélkül hogy szünetet tartott volna. A mozdulat a vajúdó nőstény oldalától befelé, a hasa alja felé ívelt, s amikor a kicsi már világra jött, a burkot is hasonlóképp segítette kilökődni a végtelenségig kimerült nőstény testéből. Hogy ez is rendjén kijött, az újszülötthöz lépett, s a köldökzsinórt elharapva gyengéden, de határozottan nyaldosta a csöppség pofiját, mindaddig, míg az valami nyekergés-félét nem hallatott, jelezve: megkezdte a normális, szabályos levegővételt. Ezt követően a bába az anya-állat fejéhez lépett, majd ismét mellé heveredve annak arcát – szemét kezdte nyalogatni, de valami végtelen gyengédséggel és kedvességgel. Ismét azt a fura, búgó hangot hallatta, mire az anya felemelte a fejét, s a lábai közt heverő csöppségre pillantott. Most ő is hallatta hangját, de ebben a hangban már nem csak a fájdalmat: a Boldogságot is hallottuk, amiként hallotta azt a hím is, s az erdőnek közelben élő népe is. A kicsi, tán anyja hangjára megpróbált lábra állni, de persze, ez még nem igazán akart sikerülni. Ismét a másik nőstény volt az, aki felállt, s mellé lépve segíteni igyekezett neki, majd hogy a kicsi már állt, s az első reszketeg lépéseket is megtette, újra megnyalta, mint aki azt mondja: – Jól van, most pihenj, elég lesz egyelőre ennyi is. Látjuk, hogy ügyes és erős kölyök vagy, de most pihenj le. A kölyök vékony lábacskái ismét megroggyantak, de már akkor anyja mellett állt, s mert a tej képződése is rendjén megindult, az illatot követve a tőgyet is megtalálta. Úgy vetette rá magát, mint valami kis pióca: s akkor már anyja nyalogatta – tisztogatta, míg a másik nőstény egy fél lépéssel odébb lépett, bizonyára azért, hogy helyet adjon a visszatérő hímnek. Az akkor is, s mindvégig az erdő szélén állt (jól kivehető volt alakja, csodás agancsa a fák törzsei közt), s mint egy megbeszélt jelre, a másik nőstény mozdulására egy szemvillanásnyi idő alatt párja mellett termett. Először a kölyköt nézte meg, s ez természetes is, aztán nősténye fejéhez lépett, lehajtotta a fejét, s kedveskedve nyaldosni kezdte érdes nyelvével. Minthogy agancsától nem fért volna el másként a bokorágak mellett, a nőstény feje búbjánál állt meg, azt kezdte nyalogatni, majd mellé heveredett, s nedves orrát a nőstény orrához dörgölte. Olyan érzésem volt, mintha gyengéden megcsókolta volna, megköszönve néki a fiat, az új Életet, s mintha vigasztalni akarná az elviselt szenvedésért. Aztán a bokor legalsó ágáról harapdált le egy vékony ágat, és szó szerint asszonya szájába tette: épp csak nem mosolygott örömében, ahogy figyelte, mint szívja ki abból a nőstény a kínzó szomjúságát enyhítő nedvességet... Nem mondhatom, mert sajnos: nem minden esetben mondható el, és mégis azt kell, hogy mondjam: viselkedése olyan igazán emberi, olyan megható, gyöngéd volt, hogy képtelen voltam meghatottság nélkül figyelni. – – Az anya, és a két mellette lévő felnőtt ezt követően néhány napig a tisztás közelében maradnak – mondta Kísérőnk – addig, míg a kicsi meg nem tanul biztonságosan állni és járni. Azt követően viszont visszatérnek az erdő sűrűjébe, a korábban használt tanyára, s akkor más nőstény foglalja el a helyet, amely, ahogy az gondolataid közt fel is bukkant, afféle „szülőszobának” számít. Több ilyen aprócska tisztás is van, van, amelyik még ennél is kisebb. A nőstény mellett itt már csaknem minden esetben van egy másik, egy tapasztaltabb, öregebb nőstény is, ami, mint láttad, nem is annyira az őriző szerepét kapja, annál is inkább, mert amint azt már Péter Testvérünk is mondta, itt nincs olyan élőlény, amely veszélyt jelenhetne akár a kiszolgáltatott, s a szülés folyamatától végtelenségig elgyengült anyára, akár a még magatehetetlen utódra. Még a burkot sem viszi el, és nem falja fel egyetlen, a ti szinteteken, a ti erdeitekben (és tegyem hozzá: a ti Tudatotokban) még ragadozónak számító állat sem. Azt az első, s a Boldogságban, az együttlét öröm-mámorában töltött percek után a hím kaparja be a földbe, valamivel távolabb, s amikor a föld magába szívta a nőstény vércseppjeit, ismét az erdő „tisztaság-őrei”, azaz a kis hangyák bontják fel, hogy amit csak lehet, hasznosítsanak abból. A vér cseppjeit viszont már egyetlen élőlény sem veheti magához, tehát nem használhatja fel, mert a Törvény már tiltja, még számukra is, hogy a bármiként kiáramlott testnedvet a maguk testébe építsék. A Városban, ha arra mindenképp szükség mutatkozik, a Felemeltetést követő első korszakban mód van a ti világotokban is ismert 34
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet transzfúzió alkalmazására, de később ez teljességgel szükségtelenné válik, hisz sem olyan betegség, sem olyan baleset nincs a magasabb szinten, amelynek során bárki is ekként kellene tanúságot tegyen a benne élő emberségről. Erről is szólt már Vezetőd, így épp csak néhány szóval ismétlem meg, amit Ő már elétek tárt: a transzfúzió során nem egy esetben éppenhogy ti: többiek tehettek bizonyságot arról, milyen fokon értitek, és milyen fokon vagytok képesek Élni a Valódi Szeretet Törvényét. Sajnos, és ez bizony, igen nagy szégyen a ti korotok emberére, de már még ezt a történést, tehát a véradást sem a Szeretettől vezéreltetve, nem embertársaitok Létben maradhatását segíteni kívánva: gyakran csak a „kiváló véradó”nak „kijáró” dicsőségért, vagy (és ez is gyakori, s nem kevésbé szégyenletes!) anyagi megokolásból vállalja az, aki vállalja. Holott ezen már ti is túl kellett volna hogy jussatok... amint sok más egyéb, a Törvénybe rég be nem illeszthető történésen is. De mert most nem a ti korotokat, még csak nem is a Felemeltetettek korát, s nem a Felemeltetettek számára Valósággá váló Várost akarjuk megmutatni, hanem azt a szintet, amelyhez Shambhalla ténylegesen is tartozik, s amelybe a Nagy Ugrást követően, egy bizonyos korszak elteltével A Város emeltetik, e kérdésnél nem is időzöm tovább. Amit mondanék, mondhatnék egyáltalán, magad – magatok is igen jól tudjátok, éspedig minden, vagy csak nem minden egyes Úton járó, aki a ti Jelenetekben él, ha nem is akként, amiként élnie kellene: így az én szavaim ismét csak azokban okoznának szomorúságot, s tán szégyenkezést, akik már Élik A Törvényt, míg akik máig annak ellenében igyekeznek; nem élni, csak visszaélni, s érvényesülni, épp úgy figyelmen kívül hagynák, amiként figyelmen kívül hagyták és hagyják az ÚR Tanításait, s mindazt is, amit rajtad keresztül közvetíthet le Péter, vagy az Áldott Anya, s azt is, amit pedig az ÚR igyekszik ismét, már a ti korotok sajátosságait is figyelembe véve leközvetíteni, hogy Életetek legyen. Amint mondtam, e kérdést itt félbe szakítjuk, s amiként azt is ígértük, az Élet kezdete után az Út végét is megfigyelheted, amiként megfigyelhetik majd azt Testvéreink is a te közreműködéseddel. Erre azonban már holnap térünk rá (legalábbis a ti fizikai szintetek értelmében), mert ma még gyógyítani is akartok Péter Testvérünkkel és az Áldott Anyával, vizet is ígértetek Iluskának, ami azt jelenti, hogy be kell illeszkedj egy kicsiny időre a másik szint Jelen-képzetébe, Tudatod mellé, hisz enélkül nem lehetsz képes ama másik szinten is elvégezni, ami reád hárul, mint kedves és fontos Feladat. Kicsiny időre tehát félbe szakítjuk az Utat, de természetesen nem köszönünk el, hisz mint mindig, most is melletted maradunk. Péter is, és én magam is, hogy mostantól én vállaljam a Segítő Szellem szerepét a gyógyítás során. *** IX. A Távozás Kertjében Menjünk tovább Testvéreim, hogy megfigyelhessük az Érkezés után a Távozást is. Azt, amely legalább annyira fontos és magasztos Pillanat mindahány élőlény esetében, mint az Érkezés, de amelynek – akként tűnik – fontosságát, és ezzel együtt a méltóságát is feledte és sutba dobta a ti szinteteken az ember. És talán nem mondok valótlant, ha azt mondom: ez utóbbi is a ti szinteteken már csak az állatvilág tagjai közt figyelhető meg, mintha azzal, hogy a Tudatosodás magasabb szintjére értetek, elvesztettetek volna valamit, valami igen fontosat abból, amit akként nevezünk: humánum. Már még csak nem is az Élet tiszteletéről, és nem a Szeretetről szólok, amely tulajdonságok meglétét az ember nevű lény oly szívesen vindikálja magáénak mint a „magasabb rendű faj”: s amelyet mégiscsak az olyannyira lenézett – lebecsült „vadállatok” mondhatnának a magukénak, ha egyáltalán eszükbe jutna azzal kérkedni, hogy ők még ismerik és élik is a Humánum e legalapvetőbb Törvényét. Az ember, ha embertársa távozni készül, gyakorta a legalapvetőbb tiszteletet sem képes tanúsítani: az állat, ha halni készül, félre vonul, és élőlény-társai tiszteletben tartják a Szabad Távozáshoz való jogát, azt a legbenső igényét mindahány Úton járónak, hogy amiként maga volt az Érkezés pillanatában, tehát a testet öltés pillanatában, akként maga lehessen akkor is, ha már az Út véget ér, s az Úton járó Szellemi Követ, vagy a Lélek-elem Távozni kíván. Pedig ez nem is a Lélek-lények, de bizony, a Szelemmel bíró ember számára volna nagyon fontos. No, nem arra gondolok, hogy akként kellene cselekednetek, amiként azt egyes Mexikói indián-törzsek tagjai cselekedték egykoron, akik a már erőtlen, elaggott szülőket valamely hegy tetejére vitték, vagy amiként más törzsek tagjai cselekedtek, akik egy-egy szikla-barlangban hagyták azokat, hogy a Természet ősi 35
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Törvénye beteljesedjék fölöttük. Ez sem volna helyén, és rendjén való, hisz ha az állat világ tagjai közt ez természetes is, nem az, és nem is lehetne az a Szellemmel bíró ember esetében. A ti szinteteken az elefánt félre vonul, ha az Utolsó Perc Hatalmát érzi, és társai tiszteletben tartják azon igényét, hogy egymaga akar kilépni az Életből. Csak amikor már érzik, hogy a Távozó átlépett azon a bizonyos „Kapun”; mennek utána, hogy elbúcsúztassák, s a maguk szokásai és lehetőségei szerint eltemessék. Ti, emberek, vagy teljességgel magára hagyjátok haldoklóitokat, s akkor a távozni készülő Én-rész a Tudat félelmével kell szembe nézzen ahelyett, hogy az Út eredményeit összegezhetné, megadva a Tudatnak, és elfogadtatva azzal a már csak az utolsó percekben – pillanatokban megszerezhető Felismeréseket, amelyek épp ennek révén válhat(ná)nak az Én-rész által magával vihető Kincsekké, vagy mindenáron, már a legdurvább erőszakkal is visszatartani igyekeztek a Kapu előtt állót, megkötve a Felfelé vágyakozó Én-részt. Nem tudjátok, fogalmatok sincs arról: micsoda kínokat kell elviselnie az ekként megkötözött Én-résznek! Nem tudjátok, mert véges emberi elmétekkel nem láthatjátok: micsoda szenvedést okoztok a felsőbbrendű ÉN-nek is, amelynek már nem áll módjában több energiát leközvetíteni Én-része felé, amely azonban továbbra is igyekszik a Távozáshoz szükséges energiatöbbletet magához vonzani az ÉN-ből. Ha igen durván akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: a test erőszakos „életben tartásával” a Törvényesen távozni készülő és kívánó Én-részt ölitek meg újra és újra, elszenvedtetve azzal a „pokloknak” minden kínját. Igazán mondom, tanulhatnátok, még ebben is az állatvilág egyes tagjaitól: az imént említett elefánttól, a delfintől, s más, a Szabad népek törzseihez tartozó állatoktól, de még a kicsiny rágcsálók némelyikétől is, ti, a magatokra oly büszke „Teremtés koronái”... Nézzük meg hát, miként távozik itt, a negyedik Fény-kör tényleges szintjén, annak már mindahány Fény-ívében egy-egy Léleklény, hogy igazán értetté lehessen, amit mondani akarok. Kísérőnk e szavakat követően ismét elindult, s mi követtük. Magam ismét csak nem kis szégyenkező szomorúsággal, hisz amit Kísérőnk mondott, bizony: szóról szóra igaz. Magam nem, vagy tényleg csak érintőlegesen kerültem még szembe a Halállal, nem lépett az Útra senki a közelemben, (s ezzel nem azt mondom, hogy a hozzám közelebb állók közül. Ez nem volna igaz, és nem is volna logikus, hisz ember vagyok, de a közelemben még senki sem lépte át azt a bizonyos Kaput: én már csak a Távozás keserű, mert az itt maradók számára mindenkor keserű és szenvedtető hírét tudhattam meg előbb vagy utóbb.). De azt magam is tudom, ha ismét csak hallomásból is: milyen fokon él vissza az ember a technika és az orvostudomány ezer és egy eszközével még e téren is. Nem az emberi méltóságot kérem számon: nem! Az ÉLET méltóságát, amely semmivé lesz, ha nem adatik meg mindannyi Élőnek a Halál méltóságához való JOG is. Lehajtott fejjel lépdeltem tovább, gondolataimba merülten, s mint már annyiszor, a saját Távozásom jutott eszembe. A gondolat még épp csak felbukkant bennem, már éreztem amiként Vezetőm gondolata áramlik Szellemi Tudatomba: — Ne rémítsen meg semmiképp a Távozás gondolata kicsim! Igaz: nem teljességgel helyén való az az elképzelés, ahogy te a magad Távozását „eltervezted”, de hát magad is tudod, hogy az nem is akként megy majd végbe. Tudom, hogy nem félsz magától a Távozástól, nem is erre akartam utalni, amikor azt mondtam: ne rémítsen meg annak gondolata, de arra, hogy aki Távozik, lényegében a magasabb rendű Újjászületés egy, mindenkor, vagy csaknem mindenkor magasabb rendű LÉT-állapotot adó fokát éli meg. A fizikai szint látszat-életéből az Élethez, de már a Valós: a Szellemi Élethez mindinkább hasonlatos állapotba lép fel. Tudom, hogy ezt is tudod, amiként azt is tudom, mi az, ami a Távozásban olyannyira megrémít. A távozó földi Tudatának félelme, amelyet akkor és ott már szinte lehetetlenség feloldanod, ha a Távozás előtti halálfélelmet nem váltja fel a Bizonyosság, a Szellemi Felismerés, amely épp e magasabb rendű LÉT igazságát adja. Ez, s a Távozó, vagy inkább már az eltávozott közeli hozzátartozóinak fájdalma az, amelyet nem tudsz, és ma még nem is tudhatsz feloldani, legalábbis nem teljességgel. Ettől akarnád megóvni azokat a Testvéreket, akik közel állnak hozzád akkor, amikor azt az álmot szövögeted: valahol messze-távol, egy erdő rejtekén lépsz át ama földi világból Mellém, hogy Távozásod senkinek se okozzon fájdalmat. De igen, a fájdalom mindenképp valós tényként realizálódna bennük, s nem csak akkor, ha az Utad véget ér, s akként távozol, de akkor is, ha ismét menekülni akarsz, s akként hagysz újra magad mögött mindent és mindenkit, aki a Föld színén ma melletted, véled van, hogy új Utakon keresd 36
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet azt, ami most és ott a tiéd, ahol jelenleg vagy. És ezzel sem azt akarom mondani, hogy akkor Én ellépnék mellőled, hisz azt is tudod, hogy erre magam sem lehetnék képes, hisz miként a kéznek ujjai, vagy az ujjak egyes ízei; mi egymáshoz tartozunk. De el kellene hallgassak, hogy némán szenvedjem én is a te szenvedéseidet, és éljem benned és általad a te, Sorsodul választott életedet. Minderről azonban már gyakran szóltam véled, s még szólok is, hogy félelmeidet és kétségeidet csitítsam és eloszlassam. A Távozás itt, e szinten már nem teljességgel az, ami a ti szinteteken, még a Lélek-lények esetében sem. Itt már az Egység érzetet éli meg a Távozó és az utána maradó, ha még nem is a legteljesebb fokon is. Az ember távozása – és ez is természetes –, ezen a szinten is más, és mégis szinte teljességgel azonos, mint a Lélek-lényeké, azzal a különbséggel, hogy itt, ezen a szinten az emberi tudat és a Szellemi Tudat egyként készül fel a nagy Eseményre, egymást megtámogatva, éspedig minden értelemben. Egy halódó embert is megfigyelünk a későbbiekben, így ezt sem részletezem ennél bővebben, itt és most legalábbis még nem, hisz lesz rá alkalmunk. S mert olyannyira elszomorított annak gondolata, hogy egy szívednek oly kedves őz távozását kell esetleg megfigyelned, amikor csak az imént figyelhetted meg annak Érkezését, egy másik állatot kísérünk át a Kapun, amely a Fent és a Lent határmezsgyéje közt van. Aztán később, már a következő kötetben még tovább is kísérjük a már kiemelkedett Lélek-elemet, hogy megfigyelhesd annak Visszatérését a Kozmikus Világlélekbe. Ezzel kapcsolatban megfigyeljük egy hasonló lény távozását a ti szinteteken is, s akkor választ adok arra a kérdésre is: hogyan, s milyen Törvény szerint tér vissza a fizikai síkok valamelyikére, avagy marad a Kozmikus Világlélek teljességében egy-egy, valamely Útról visszatért Lélek-elem. S még ezt sem ma, és nem most: nem vagy valami jó állapotban, így most én magam javaslom: pihenj, s hamarosan találkozunk, hogy most téged gyógyítgassalak egy kicsit. Nem rontottad el a gyomrod (nálad az szinte a lehetetlenséggel volna határos, amennyi táplálékot magadhoz veszel!) de valóban egy vírust „gyűjtöttél be”, amelyet nem árt kitisztítanom tested teljességéből... *** Ha megkésve is, de induljunk el utunkon: amit a mai nappal kapcsolatban mondani kívántam, már elmondtam: tegyünk pontot (legalábbis egyelőre) a történés végére, hogy már teljességgel az Útra figyelmezhessünk. Az erdőnek az a része, ahová most megyünk, teljességgel ismeretlen előtted, amiként mindenki más előtt is, hisz oda, arra a részre csak egyszer megy el, aki ennek érzi idejét, és vissza egy Lélek-lény sem tért onnan. Ember nem is járt még arra, mert tudják valami kimondatlan Tudással: az a Titkok Földje, a Távozás Kertje, ahová nékik lehet a legkevésbé okuk vagy joguk lépni. De még csak a közelbe sem mennek, mert ha nem láthatták is, azért tudják, érzik az Távozó Lélek-lények energiáját, amelynek ereje be van íródva ott minden rögébe a földnek, s még minden fába, minden bokorba, és mindahány szélben hajladozó fűszálba is. Mi sem jelenlegi formánkban közelítjük meg a helyet, de egy kissé feljebb emelkedünk, s mint Szellemi Erő, lebbenünk azon kis térség fölé, majd ha már láttuk, amit látnunk kellett, visszatérünk ide, hogy egy-két dolgot el is mondjak. Ott nem tudnék véled szólni, mert ott sem szónak, sem gondolatnak, még a mi Szellem – tudati Gondolatainknak sincs helye... Mire szeretett Vezetőm végére ért szavainak, már emelkedtünk is, s ahogy mind feljebb értünk, testképzeteinket adó energiák akként váltak le rólunk, mint valami köd-fátylak, rétegenként maradva el, s épülve be ismét a Föld egyes légköri gyűrűibe, amelyekből merítve azon testeket megfogalmaztuk magunknak. Ez, bár tán már ezt a korábbiakban is mondtam, mindenkor ekként megy végbe, ha a Föld valamely megnyilvánulási pontján kell ideiglenes jelleggel, s nem a szó konkrét formájában vett testet öltsünk. Az elérni kívánt pont felé haladva a légtér mindahány rétegéből is magunk köré vonzunk egy bizonyos mennyiséget, s ha nem is jelenünk meg az ott élők látható tartományában, mi magunk inkább érzékelhetjük azt, amit az adott szinten Úton lévő Testvérek érzékelnek, így inkább megtudom érteni őket magam is, aki (s ez talán természetes is) egy bizonyos értelemben a magam megszokott fizikai közegéhez hasonlítom a számomra ismeretlen közeget, így megfogalmazhatom magamnak az azonosságokat és a különbségeket. Persze, ez a megkülönböztetés csak a szintek közti: s nem az Úton járók közti különbségre vonatkozik, még akkor is, ha ez utóbbiak másságát is meg kell ismerjem, és meg is kell értsem, el is kell fogadjam, hisz bárhol járja is Útját a Szellemi Követ, azért csak Úton járó ez is, és az is. Úton járó, aki 37
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet egykor letért a Tökéletes Tiszta Szeretet akaratának Útjáról, s itt már az Ős-bűn terhét viseli mind, mindaddig, míg a Mennyei EGY-ség szintjére vissza nem emelkedik. Egy kicsiny ideig még lebegünk, mindinkább eltávolodva az erdőben lévő kicsinyke tisztástól, majd egy pont fölé érve megállunk, s lejjebb ereszkedve alápillantunk. – – Megérkeztünk... – mondja Kísérőnk, s én nem akarok hinni a szememnek. Azt vártam volna, hogy valami kopár és sivár, színtelen és rideg pont fölött fogunk megállni, amelyen a tájéknál is kopárabb sziklák meredeznek, de nem! Az alant látott kép szebb volt, mint bármely táj, amit valaha, valahol is láttam a Föld, vagy bármely más bolygó színén, amelyeket Vezetőm mutatott nékem egy-egy meditáció előtt vagy után. E pont, amely fölött most lebegtünk, szintén egy tisztás volt, de az egyetlen olyan tisztás, amelyet három oldalán magas, délceg szikla-ormok öleltek körbe, míg a negyedik oldalon a magas fák közt egy parányi tó vize csillant meg a Nap fénylő sugaraiban. A sziklák szinte mindegyikén megszámlálhatatlan barlang-bejáratot láttunk, egyik a talajjal egy szinten volt, míg mások feljebb, olyik szinte teljesen az orom alatt tátotta hatalmas, fekete száját felénk, mintha el akarna nyelni, magába akarna zárni, sőt: mintha a Világot is fel akarná falni egy-egy orom a maga végtelen sokaságú, hatalmasra kitátott szájával. Leginkább valamely mesének a díszletére emlékeztetett a kép, s a kitárt torkú sziklaüregek láttán az ásítozó óriások jutottak eszembe, amelyeket egy gonosz varázslat sziklákká változtatott. Nem tudom, mennyire volt helytálló a hasonlat, de nem is igazán értem ré e kérdéssel törődeni, mert Kísérőnk, már csak Gondolatai útján, ismét magyarázni kezdett, miközben még lejjebb ereszkedtünk, egészen addig, míg szinte már a talaj fölött lebegtünk. Itt még inkább elébem tárult a sziklák közé ékelődött kis tisztás, a millió és millió virág, a pompás, erős fűszálak, amelyek az Élet ujjongó Boldogságát tükrözték: nem az Elmúlás szomorúságát idézték. Még az a kis gyanú is megvillant bennem: tán nem jó tisztásnál álltunk meg, s ez a hely az Új Élet kezdetének egyik legpompásabb színtere, míg a Távozás Kertje valahol máshol rejtezik. Arra az oldalra lebbentünk, ahol a sziklák álltak, részint, hogy jobban láthassuk a sziklák bejáratát, részint hogy teljesebb rálátásunk legyen a tisztás mindahány pontjára, kezdve a sosem látott szépségű, karcsú fenyőktől a legkisebb, alig született fűszálig. Mert e pontról mindent láttunk, és mintha mindent egyszerre egy azon pillanatban láttunk volna. Kísérőnk Gondolat-hullámait fogadva tűnt csak fel egy igen különös dolog: bármilyen délcegen – sudáran álltak is a fák, bármilyen dúsan hajoltak is le a bokroknak ágai, bármilyen káprázatos volt is a millió és millió, más és más színben és színárnyalatban pompázó virág, sem egy pillangót, sem egy kíváncsi katicabogarat, sem egy fűszálak közt bolyongó, elkószált hangya-fit nem láttam. Még mintha a tóban sem érzékeltem volna a kicsiny halak jelenlé-tét... A szikla-odúkban sem mozdult senki és semmi, s a hegyoldalak ténylegesen is élettelenül állták a Nap sugarainak mind hevesebbé váló támadásait... Hirtelen kezdtem megérezni: miért hívják ezt a csodás, és látszólag Élettel teli helyet a Távozás Kertjének. A növényvilág tagjain kívül senki sem járt erre, nem élt itt, s ők is, tehát a növényvilág e félreeső tisztáson élő tagjait éltető Lélek-elemek is vállalást teljesítettek bizonyos értelemben, amikor egy-egy itt földet ért magocskát választottak maguknak Úti Öltözetül, amelyet aztán akarati erőik révén késztettek gyökeret ereszteni, s felnövekedni. Rajtuk kívül azonban egyetlen Lélek-lény sem került ide: az Állat-világ tagjai közül is csak azok közelítették meg e helyet, akik érezték: az Út számukra véget ért, s akik eljöttek ide, hogy megpihenvén, itt, a csöppnyi tó partján, vagy valamely szikla-odúba rejtezve vegyenek búcsút ettől az árnyékvilágtól. De még mintha a madarak is más útvonalon repültek volna: egy sem repült át a kis tisztás felett, a Csendet tehát még egy szárnycsapás, vagy egy bogár zümmögésének halk neszezése sem törte meg. És mégsem volt élettelen e Világ, sőt: valami olyan csodás dallam zsongott, mintha maga az Élet dalolná a maga meghamisíthatatlan ősi Dallamát, és e dalban mindahány virág, minden egyes fa és bokor, de még a legkisebb fűszál is, s még maga a Föld is benne élt és benne dalolt... A Távozás, a felsőbb Világba lépés Csodáját mondta el e dal, de már elmondta az Újjászületés, s a Visszatérés, az Ősi EGY-ség Ígéretét is, egy olyan nyelven szólva, olyan dallamot dalolva, amelyet nem érthet más, csak az, aki Innen és Túl áll, közvetlenül ama bizonyos Kapu két oldalán. A beszédes, kifejező és Ígérettel teli némaságban valami nem egészen odaillő, mégis a Természet részét képező hang szövődött bele a dalba. Lassú, méltóságteljes léptek hangja, amelyekben egyként érzett a kérdés, és annak felelete, mintha a közeledő önmagától kérdezte volna: valóban ezek az utolsó, s a 38
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Legelső előtti percek? Tényleg ide kellett jönnie, vagy megcsalták ösztönei? Valóban át kell lépje a Kaput, hogy más öltözetben majd visszatérjen újra és újra, mindaddig, míg az Utak mindösszessége el nem fogy a Szellemmel bíró lény, az ember előtt? Ösztönösen kutatni kezdtem gondolatban a nesz forrását, s a felém áramlott, nem is gondolatok: inkább csak ösztön szintű érzelmi energiák forrását, s mert fentről figyelhettem a tisztást, látva ekként az erdőszél egy részét is, hamarosan meg is láttam a tisztás felé közeledő lényt. Egy csaknem teljességgel fogatlan róka közeledett, egy kopott bundájú nőstény, már rég túl az utolsó fiak felnevelésén is. Szinte elgondolkodva lépdelt, meg-meg állva, mint aki megpihen a Nagy Út előtt, hogy a két Világot elválasztó Kapu előtt számba vegye emlékeit: a hosszú éveket, a megszámlálhatatlan almot, az egyesével vagy kettesével világra hozott kölyköket: ha a róka mosolyogni tudna egyes emlékképek felidézésekor, tán mosolyogna is, csak úgy magában, magának, s a kedves emlékeknek, amelyek lám: ide is elkísérték, ide, ahová Élő nem kísérheti el a másik Élőt, aki már egy kicsit a Másik Világhoz tartozik, mire igazán e tisztásra ér... A róka mind közelebb ért, és mintha gondolatai iránya is megváltozott volna. Talán furcsa így fogalmaznom, de az állatban felbukkanó emlékképek oly erősek, oly határozottak és körvonalazódottak, hogy nem vagyok képes csak érzéseknek mondani őket: inkább már a tudattalan, ösztönösen megfogalmazódott gondolati képekhez sorolom, amely a mi szintünkön csak az emberi elme adománya, legalábbis a mi mai tudásunk szerint, hisz azt, hogy mi realizálódik egy-egy Távozás előtt álló Lélek-lény agyában, az agynak a mi Tudatosodott agyi állományunkhoz hasonlatos, ha az út teljességében csak csökkentett energia szinten is működő, de a Lélek-elem utolsó Erő-szikrái révén egy magasabb működési szintre emelkedett egységében, még soha, senki sem volt, s nem is lehetett volna képes kikutatni és kimutatni. Az öreg róka lassan elérte a tisztást. Az utolsó lépéseket, ha lehet, még lassabban tette meg, mint az erdő széléig vezető út egyes lépéseit, így azok tán az út egészénél tovább tartottak, legalábbis látszólag. A tisztásra lépve viszont mintha új Erő költözött volna a megfáradt testbe, annak izmaiba, inaiba. Mintha az egész állat valami Csoda folytán megifjodott volna: lépései erőteljesebbé és határozottabbá lettek, holott előtte épp csak vonszolta törődött testét, amely most erőteljesebbnek látszott, mintha ifjúi erővel telt volna meg: még kopott, fakult szőre is fényesebbé és dúsabbá vált, s szemei valami ismeretlen derűvel csillogtak. Az orra, amely az imént száraznak látszott, most nedvesen csillogott, és szinte örömmel ügetett az egyik dús bokor felé, mint aki már előre kiválasztotta magának a helyet ezen az ismeretlen tisztáson, ahol megpihenni vágy... A bokor aljába érve egy pillanatra megállt, s fejét hátra vetve beleszimatolt a levegőbe, aztán a földet szaglászta egy kis ideig, majd rendes szokása szerint elkészítette a maga utolsó vackát: ki tudja hányadik vackot már életében, amely után már több pihenő helyet nem készít. Nem kapkodott, ahogyan bizonyára sohasem kapkodott életében: kellő gonddal igazgatta el a leveleket, fűcsomókat, amelyeket mintha e célra fújt volna együvé a szél. Ezután egyszer – kétszer körbe forgolódott a maga tengelye körül, ahogyan az is szokása volt, végül leheveredett a bokor tövében, s szemeit lehunyva, érezhetően várt. Ha nem is tudatosan, de várta Azt, Ami, vagy Aki lenyúl érte, hogy a test agya, és a Lélek-elem közti összekötő szálat elvágva, kiemelje a Feladat, az Út végére ért Lélek-elemet a testből, ki a fizikai Világból, annak légteréből, hogy végül a Kozmikus Tereken át oda juttassa, ahová annak a Törvény értelmében jutnia kell. Fejét két első mancsára hajtva, és szemeit lehunyva feküdt egy darabig, de később, tán úgy egy órányi idő múltán ismét felállt: s akkor már újra az a megfáradt, öreg Lény volt, akinek még az erdőben láttam. A kis tóhoz ballagott, néhány kortyot ivott a kristálynál tisztább vízből, s egy ideig állt a parton, mint aki a lassan aláereszkedni készülő Nap utolsó sugarait akarja még egyszer – s már utószor megnézni a víztükörben. De nem várta meg a naplementét. Csendeskén visszaballagott a bokor alá, ismételten elhelyezkedett, szemeit lehunyta, és többé nem mozdult. Még azt sem láttam: lélegzik-e még egyáltalán, így akként véltem: már nem is él. De élt még, s erről egy nem várt pillanatban győződtem meg: érzékeny fülei hirtelen megmozdultak, s csak egy általa hallott Zaj forrását követték, aztán az állat ismét felállt, s most újra teljes szépségében csodálhattam meg testét. A szőre ismét fénylett, s mintha visszanyerte volna elvesztett színét is, izmai szinte duzzadtak, s megfeszültek a bőre alatt, mutatva egykor volt, ifjúi erejüket, a hegyes fogacskák egy pillanatra kivillantak, és szemeiben az iméntihez hasonlatos, már-már boldog fény csillant: és ez volt az utolsó pillanat, a testi lét utolsó fellángolása. Aztán a szemek fénye lassan eltűnt, megkopott: nem egyszerre, de akként, amiként az izzó zsarátnok parázsló fénye kopik el, ha 39
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet vékony rétegekben rászóródik a szél kavarta hamu. Fokozatosan lett mind halványabbá a csillogás, s ahogy a fény lassan megtört a szemekben, ahogy a tekintetben kialudt az Élet lángja, a test is lassan öreggé és kopottá és erőtlenné lett, olyanná, mint volt még csak az iménti fellángolás előtti pillanatban is. Aztán a test lassan, mint valami szándékoltan lelassított felvételen, lerogyott, vagy inkább lehanyatlott, vissza a vacokra, a fej még elhelyezkedett a kinyújtott mancsokon, az újra szárazzá lett orr-gomb még valamit szimatolni akart, a szemek még körbe jártak a tisztáson, mintha valamit még látniuk kellene: de már nem vett szimatot az orr, és a szemek sem látták a környezetet, nem látták, csak azt a Valakit, akinek megláthatásáért és megtapasztalásáért a Lélek-elem e Tisztás felé késztette lépni a megfáradt testet. A Halál Hírnökét, amely csendesen ereszkedett le a lassan megdermedő test fölé, és halk Gondolattal magához vonzotta a Lélek-elemet. Aztán a test többé nem mozdult. Már érezhetően nem volt lélegzet, a félig nyitva maradt szemekből már nem áradt ki az élet halovány fénye sem. A Természet viszont azonnal mozdult, s megkezdte a maga feladatát. Szinte szemmel láthatóan lopakodtak a gyökerek, a fűszálak, a kúszó növények, hogy két – három nap alatt teljességgel befedjék az elhagyott, gazdátlanná lett testet, mintha a Lélek-lények egyik csoportja ekként adná meg a Végtisztességet a másik csoport egy képviselőjének. A test fizikai értelemben vett halálának pillanatában megszámlálhatatlan róka ügetett az erdőt a tisztástól elválasztó, szemnek láthatatlan, de a Lélek elemek által jól érzékelhető határ e két, egységességében is különálló Világot elválasztó vonala felé, aztán az érkezők ott megtorpantak, s fejüket felvetve halkan, panaszosan nyüszíteni kezdtek: búcsúztatták az Öreget, némelyik tán épp az anyját, vagy anyjának anyját búcsúztatva ekként, s még mintha az erdő fái is, bokrai is hangosabban susogtak volna a meg-meg lebbenő szélben: bizonnyal ők is az Ismeretlen Ismerőst köszöntötték, s az Ismeretlennel távozót búcsúztatták... Egy percig tartott a történés-sor? Kettőig? Vagy órákon át? – nem tudom, csak azt, hogy a Lélek-elem kiemelkedését követően magunk is némán lebegtünk az elhagyott, s már ismét élettelennek látszó Tisztás fölött, mielőtt újra felemelkedtünk volna. Tán mert gondolataim révén még a tisztáson lévő test mellett időztem, talán más okból, de akként éreztem, egyszerre, egyazon Időben vagyok két, egymástól eltérő ponton. Láttam, a szó szoros értelmében láttam és végig figyelemmel kísértem, amint a testet lassan benövi a fű, a kúszó növények sokasága, s a test, mint gazdátlanná lett fizikai elemek halmaza némán belesüpped a Föld testébe, és figyelemmel kísértem ugyanakkor azt is, ahogy az imént kiemelkedett Lélek-elemet egy Segítő Szellemtestvér gyengéden beburkolja, s már ekként gondoskodva emeli mind feljebb és feljebb, mindaddig, míg a Kozmikus Világ-lélek egy megadott szintjéig nem értek. Akkor aztán a Kísérő Szellem-testvér távozott, s a kiemelkedett Lélek-elemet egy másik Segítő Szellem Testvér vette pártfogásába. Egy kissé szokatlannak éreztem a képet, hisz amiként mindenki más, magam is akként tudtam (legalábbis földi szintű Tudatommal), hogy csak a Szellemi Követet kísérik a Segítő Szellem-testvérek, s csak az kell az adott Út megkezdésekor magáénak tudhatott szinten lévő Asztrális Világ-képzet Érkezési oldalára emelkedjék. Hogy ez mennyire nem ekként van, már Vezetőm gondolati úton átközvetített szavaiból – mondataiból tudhattam meg: — Valóban, kicsim: ez a nagyon is téves elgondolás él sokak tudatában. Talán ez az oka annak, vagy ez is az egyik oka annak, hogy még mindig oly kevesen képesek a Valódi Szeretet Szavát követve felhagyni a Lélek-lények legyilkolásával, és Lélek-testvéreik testének felfalásával. Nem tudják, egyszerűen nincs tudati képük arról: miként értem azt, hogy a Lélek-lényekben épp úgy Testvéreiteket kell látnotok és szeretnetek, mert nem értik, nem tudják azt sem: miként viszonyulnak a Missziós Szellem-testvérek a fizikai szintek valamelyikére induló, vagy onnan kiemelkedő Lélek-elemekhez. Ha tudnák, ha igazán képesek volnának a ti szintetek lakói megérteni, vagy inkább megérezni: mennyire egyként élik a Szeretetet a Szellemi Követekkel, s a Lélek-elemekkel szemben az Ős-tisztaságukban megmaradt Missziós feladatot vállalt Testvérek... —...akkor is ugyan ennyi Lélek-elem emelkedne ki hasonló módon a Föld légteréből, mint így, s ma, a ti Jelennek megélt korszakotokban még több is, mint a korábbi korszakok bármelyikén! Mert ma, amiként mondtam, és nem is egy alkalommal, már nem csak az ember falja fel Lélek-lény társai testét, de már még a kifejezetten növényevő életmódhoz szokott Lélek-lények sokaságát is legyilkolt Testvéreik testének 40
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet elfogyasztására kényszerítik, elvágva azokat a szabad Természettől, ahol még választhatnának a tiszta, és az ember által ekként is (!!) tisztátalanná tett táplálék közt. A levágásra „gyártott” Lélek-lényeknek adott tápokba más Lélek-lények feldolgozott testét keverik, így még a kifejezetten növényevő Lélek-lényeket is kannibalizmusra kényszerítik. Erről is, s még ennek mérhetetlen veszélyeiről is szóltam már, így itt épp csak megemlítettem, azon mértékben, amilyen mértékben azt a téma megkívánta. A most kiemelkedett Lélek-elem, amiként az mindenkor van is, s amiként az a Szellemi Követ esetében is van, a maga tisztasági fokának megfelelő Lélek-energiák közé emeltetett: s ezt kell, hogy egy kicsit bővebben is kibontsam, hogy testvéreink is érthessék. Annál is inkább, mert amikor azt mondom: Kozmikus Világlélek, sokan még azt gondolják: a Világ-lélek egységes szintű tisztasági szinttel bíró Lélek-energia halmaz, amely megmaradt mindenkor a maga tökéletes Ős-tisztaságában. Ez azonban nem teljességgel ekként van, s éppenhogy a mind mélyebb szintre süllyedt Szellemi Követek végett nem. Amiként a Szellemi Követek mindegyike, akként az általuk tisztátalanná tett Lélek-energiák is más és más fokon sűrűsödtek be, ekként azok is, amiként maguk a Szellemi Követek, más és más Kozmikus szinten képesek megnyilvánulni, mert az adott szinten tartózkodó Szellemi Követ csak a maga szintjének már és még megfelelő rezgésszintű Lélek-energia fényét tudja elviselni. És itt ismét elmondtam valamit. Azt, hogy a Szellem a magába fogadott Lélek-energiát fedte le mindinkább önmagában és önmaga elől, s az ÉN is a Szellem által már a „kritikus ponton túl” elfedett, azaz besötétített Lélek-energiát tudhatta csak magához vonzani. Hogy ezt teljességgel kibonthassuk, kell, hogy visszalépjünk egy kurta magyarázat erejéig a korábbiakban, más munkánkban leközölt Tanítások elejére, tehát az alapokhoz... Az ATYA MAGA A SZERETET. Ekként viszont az Atya Isten-képmása, azaz A FIÚ is csak ugyanaz a Tökéletes SZERETET lehet. Az Atya, és A FIÚISTEN Önvalóját, benső Lényegét áramoltatja egymás felé mindenkor, tehát a Lét-lényegüket adó SZERETETET. Az Atya és a FIÚ közt ÉLŐ SZERETET: A SZENTLÉLEK, Amely maga A TEREMTŐ FÉNY, hisz A TEREMTŐ EGYSÉG ÖRÖKTŐL FOGVA MAGA A SZERETET. E SZERETET, tehát a Szentlélek Energiasugarai a Végtelen Mindenségben áramlanak Öröktől fogva, s Mindörökkön az ATYA és A FIÚ Bölcs, TEREMTŐ AKARATÁT követve, mert minden ebből a Szeretetből keletkezett, és ebből áll, és enélkül semmi nincs. Amiként az természetes, s amiként az a Nap sugarainál is tapasztalható, minél távolabb ér A Szeretet Fénysugara A Teremtő EGY-ségtől, tehát A TEREMTŐ SZINTTŐL, annál kevésbé érzi annak erejét a Teremtmény, bár az is mindenkor a maga szintjének megfelelő, legteljesebb és legtökéletesebb, általa már és még el, és befogadni tudott Fényt érzékelheti, s azt vonzhatja magához. A kis Embrió-szellem, a Bébi-szellem avagy a Szelem-gyermek más és más rezgésszintű, de ugyanolyan TÖKÉLETES LÉT-ERŐT vonz magához, mint a Szellem-lény, vagy a Szellemi személyek, de míg ez utóbbiak már a legmagasabb rendű Bölcsességet is magukhoz vonzhatják, a kicsinyek még csak a maguk kicsinységének megfelelő Bölcsesség birtokosaivá lehetnek, mindenkor olyan fokon ismerhetve fel a Szeretet Teremtő Fényét, amilyen szinten arra a bennük lévő Bölcsesség révén képessé válnak. Amilyen szinten képesek egyáltalán felismerni már meglévő Bölcsességi erőik révén a Tökéletes Teremtő Szeretet Fényét, olyan mértékben töltekezhetnek is ama Fénnyel, amely a LÉT EREJE (ez a ti szinteteken is az a bizonyos lelkierő, amely igen helyes kifejezésként fogalmazódott meg a magyar nyelvben...), amilyen mértékben töltekeztek e LÉT-erővel, olyan mértékben lesz módjuk a Teremtő Akaratot is megismerni és betölteni. Tehát ez esetben is minden mindennel összefügg, a három Teremtő Elem egymás nélkül nem viszi sem előrébb, sem feljebb a Teremtményt, viszont a három együttes megléte mind közelebb és közelebb emeli ahhoz a Mennyei szinthez, vagy inkább állapothoz, amelyben maga is hasonlatossá válhat Teremtőjéhez, vagyis már maga is megteremtheti a maga kicsiny, majd szintenként mind nagyobb és nagyobb Világait. A Mennyei szinteken tehát a mindenkor Tökéletes SZERETET árama adott, örök, egyenletes és egyetemes, hisz A TEREMTŐ EGY-ség SZERETETE mindenkor TÖKÉLETES, mert az maga A TÖKÉLETESSÉG. 41
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet A SZÓ azonban: Tökéletesség, nem csak a Teremtő Szeretet tökéletes voltára utaló kifejezés és kinyilatkoztatás, de vonatkozik a Teremtő Bölcsességre is, amely megfogalmazója a Teremtő Akaratnak, amelynek nyomán a Teremtő Szeretet a TEREMTŐ EGY-ségből kiáramoltattatott az Időknek kezdete előtt. A Teremtő Bölcsesség a legmagasabb fokon természetesen A TEREMTŐBEN magában van jelen, amiként A TEREMTŐ AKARAT is, hisz a TEREMTŐ, az ATYA ÖN-megfogalmazása a legnagyobb rendű Bölcsesség, amelyet a BENNE Örökkön meglévő TEREMTŐ AKARAT révén nyilvánított ki, megfogalmazva az IGÉT: VAGYOK. E BÖLCS AKARAT ÉL A FIÚBAN is, Aki szintén megfogalmazta Önmagát, s még az Atyához viszonyított szerepét, az Atyával való Kapcsolat lényegét is: ÉN vagyok AZ, AKI VAN. A „VAGYOK”, tehát az IGE megfogalmazódása pillanatában különvált egy bizonyos fokig, s egy bizonyos értelemben annak Megfogalmazójától, és EGY-S-ÉG-ességében is külön, önálló ÉLETRE kelt, megmaradva mégis Örökkön az EGY-S-ÉG-ben, mint a Megfogalmazó tökéletes része, Szülöttje. „Született, de nem teremtmény, az Atyával Egy lényegű”... – mondjátok a Credóban, és ennél pontosabb, lényegre törőbb megfogalmazásban nem is írhatta volna le a Közleményt az a Testvérünk, aki annak vételéért és leírásáért érkezett egykor a Föld színére. De vajon hogyan, miképpen születhet egy nem fizikai testtől, de a Legmagasabb rendű TUDATTÓL valami, ami nem „teremtmény”? Mi a különbség e két szó, e két fogalom közt: Szülött, és teremtmény? A Szülött az, ami én vagyok, mert a magamban hordott elemekből lép LÉTBE. A Teremtmény is belőlem van ugyan, de nem a magamban őrzött, hanem a rajtam kívül való, tehát az önmagamon kívülre helyezett elemekből emelem LÉTBE. A Bennem lévőt nem lehet nem megszülnöm, ha az idő elérkezik, s ha az, akinek meg kell, hogy szülessék testemből, teljességgel elérte azt a fejlődési szintet, amelyen azt mondhatom: ez már azzá lesz, annak fog születhetni, ami én magam is vagyok. Ez az ember esetében is ekként van. A kihordott magzatot nem lehet nem megszülnie az ő szülőjének, s amikor az megszületik, fizikai formájában is azzá lesz, ami az ő szülője: emberré. A Teremtő Atya is ekként „hordozta” magában A Fiút, Aki egyben Ő maga is volt, tehát az Atya, A Tökéletes ISTEN, hisz A FIÚ csak akkor lehetett igazán Tökéletes, ha hasonlatossá lett az Ő Szülőjéhez, az Atyához, vagyis mint az Atya tökéletes mása, született meg az Atyától, Akivel, és éppen a teljes és tökéletes hasonlóság révén azonosult is, Tökéletes Teremtő Istenként születve meg, mert csak akként lehetett Azzá, ami az Ő Szülője is volt mindenkor, s lesz is Örökkön örökké. Amikor egy költő verset ír, szavai Életre kelnek a papíron, Életre keltve azt az érzést, amelynek kifejezéséért a vers egyáltalán megfogalmazódott a költő elméjében, azaz agyában, magában a Tudatban, amelyet Tudatot a vers megfogalmazása közben az a bizonyos érzés vezérelt, amelyet a maga bölcsességi, tehát tehetségi szintjén, s a maga Akarata nyomán versbe öntött. A Szó, a vers megszületett, Életre kelt, és egy bizonyos értelemben függetlenedett szerzőjétől, magába zárva mégis a költőt, a költő Léleklényegét, természetesen abban az esetben, ha az „újszülött” ténylegesen is a költő legbensőbb érzéseit hordozza. (S ezt sem véletlen írattam a mondat végére! Ma már, és már igen rég óta, amióta a mélység, s a mélységben a szó, a beszéd egyáltalán létezik, s amióta a szó már nem az önkifejezés eszköze, de már fegyver az ember kezében, nem minden esetben mondható el, hogy a vers leírója ténylegesen is a benne élő érzéseket fogalmazta meg. Ehhez ugyanis az szükségeltetnék, hogy a vers íróját ne az érdek, ne a valakinek – valakiknek megfelelni akarás: de ténylegesen is a benső Én-érzet, vagy ha úgy tetszik, a benső ISTEN-ÉRZET, Isten-felismerés vezesse, s ekként a Szellemi Követ, vagy a Szellemi Követet s a Tudatot egységbe kapcsoló Lélekszál LÉT-rezdüléseit fogalmazza meg. Az kellene, hogy ténylegesen is a benne megszületett érzéseket, s ezen érzésekben Önmagát: ne a mások igényét és akaratát írja le az, aki tollat fog. Csak ekként tudhatná a maga ember-énjét és a maga Valós ÉN-jét megmutatni, ekként tudhatná szívének - lelkének titkolt kis zugait láthatóvá tenni, és csak ekként tudná a Fent Világában élő Testvérek Üzenetét is igazán Életre kelteni a költő, tisztítva és emelve ekként mindazokat is, akik érezni, és érteni is tudják a szavakba zárt Valóságot.) Egy rövid, félig-meddig nyelvészeti eszmefuttatással hadd folytassam gondolataim érthetővé tételét drága gyerekeim. 42
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet A TEREMTŐ Önmagát fogalmazta meg, megfogalmazva Bölcs Akarata révén a SZÓT, Amely az IGE, A FIÚ. A Vagyok önmagán kívülre helyezte, „kimondta”, vagyis önmagában, ISTEN-TUDATÁBAN, annak TELJESSÉGÉBEN kiáramoltatta A SZÓT, AZ IGÉT, mint ISTEN-TUDATI ENERGIÁT, amelyről megfogalmazta: VAN. Tehát önmagáról megfogalmazta, hogy van, majd ezt a „VAN”-t, mint Gondolatot külön választotta a gondolat megfogalmazódási pontjában, azaz önmagában, s már a különálló gondolati ERŐRŐL is megállapította: A VAGYOK VAN. Ekként ismét megfogalmazta Önmagát, de már nem önmagában keresve és találva meg önmagát, de az önmagáról megfogalmazott, Felismerés-szülte SZÓ-ban, megfogalmazva ezzel azt is, hogy Benne, mint LÉTEZŐBEN a SZÓ maga is LÉTEZIK. Az ATYÁBAN megfogalmazódott KÉP A FIÚ, AKI az Atya tökéletes ÉN-KÉP-MÁSA, kivetülése az ATYÁBAN, mint tudati – akarati ERŐ, amelynek Felismeréséhez a Teremtő Szeretet Bölcs Akarata volt az egyedüli ÚT. Az ATYÁBAN, mint Tökéletes EGY-ben tehát megszületett az Ige, s mint Felismert és elismert ERŐ, betöltötte megfogalmazóját, Aki a megfogalmazás tényével betöltötte ŐT magát. Ekként létezik az Atyában A Fiú, és A Fiúban Az Atya, s mert az Atya felismerte és elismerte A Fiút, s mert a Fiúban e Felismerés lényegében az Atya Ön-felismerése fogalmazódott meg, a Fiúban rezgő Ön-felismerés ereje, amikor az Ige önálló Teremtő ERŐ-elemmé lett, szintén önállóvá, A FIÚ Ön-felismerésévé lett, amely egyben az Atya felismerése is volt. A Fiú, AKI A VAN A VAGYOK-ban és A VAGYOK által, maga is megfogalmazta, kijelentette Önmagáról: VAN: s ezzel a maga Lét-állapotát is megfogalmazta, azt, hogy van, de megfogalmazta az Atyáról is, hogy Ő is Van. A VAGYOK tehát egyben a VAN is, mert hisz a „VAGYOK”; azaz az Atya Önmagáról állapította meg, hogy VAN, Létezik, mert Ő Maga A LÉTEZÉS. Ekként viszont a FIÚBAN is ugyanúgy megtalálható az ATYA: az ATYA VAGYOK-ból kiáramlott VAN-eleme, hisz az a VAN - Ő maga az Atya teljességében: amiként az Atya is a „VAN” a Fiú teljességében. A VAGYOK, kivetült, hatványozódott önmagában, de már e kifejezésre juttatott benső Ön-kép másféle rezgéssel telítődött mint a korábbi ISTEN-TUDAT gondolati – érzeti energiája, hisz a Gondolat Igévé lett, s a kétféle Isten-tudati elem EGY-ségében is más rezgésének együttes erejéből megfogalmazódott A VAN. A Vagyok és A VAN közt A Tökéletes Teremtő ERŐ volt, s maradt is mindenkor a Kapocs, az ÖSSZEKÖTŐ SZÁL, s ez a szál a Teremtés okául és alapjául, egyedülvaló Feltételéül szolgáló Szeretet, amely azonban nem létezhetne a Teremtő Bölcsesség és a Teremtő Akarat nélkül, hisz e kettő nyomán fogalmazódhatott meg a „VAGYOK”-ból a „VAN”. E kettő nélkül az Atya nem tudhatja megfogalmazni Önmagát, nem fogalmazva meg ekként A Fiút sem, viszont A FIÚ nélkül a Teremtő Szeretet sem áramolhat ki, megmarad az ATYA teljességében, abban az Ős-formájában, amelyben volt, létezett mindenkor. A Fiú az Atya tökéletes képmása, ekként viszont természetes, hogy maga is a Tökéletes Bölcs Teremtő Szeretet Akaratával bír. A Benne megfogalmazódó Önfelismerésbe azonban már a „VAGYOK-” – ból való eredet felismerése mellett annak oka is megfogalmazódik. A VAN tudja, hogy attól, és azért VAN, mert a VAGYOK Bölcs Akarata az volt, hogy LEGYEN: s ezzel a Fiú Tökéletes Bölcsessége, Önmagáról megfogalmazott és Kinyilatkoztatott Ön-felismerése révén a LEGYEN is megfogalmazódott. A Fiú Teremtő Bölcsessége, amelyet Ő Maga is Akarata révén ébresztett fel Magában (megfogalmazva, és egyben el is fogadva Önmagát az Atyában és az Atyát Önmagában), megfogalmazta, és LÉT szintre emelte a LEGYEN-t, amelyet az ATYA és a közte megfogalmazódott SZERETET emelt Valóság szintre. A Teremtő EGY-ség teljességének, tehát a Teremtő Bölcsességnek, a Teremtő Akaratnak és a Teremtő Szeretetnek első Szikrája is megfogalmazódott, s akként lépett LÉT-be, mint ahogyan az Atya Egyetlenjeként LÉTBE lépett A FIÚ. De A FIÚ Ön-felismerése nyomán megfogalmazott első Szikra a Teremtő EGY-ség „közös szülötte”, amely már egy bizonyos távolságban volt, és marad is mindenkor az Atyától, lévén az Atya EGYETLENJE fogalmazta meg, s nem közvetlenül az Atya, ha Ő töltötte is azt be a Közte, és a Fiú közt áramló Szeretettel, azaz A Szentlélekkel. A további, s mindenkor a Bölcs Szeretet Akarata révén kiáramoltatott ERŐ-elemek már nem közvetlen mint Teremtmények fogalmazódtak meg, de mint Teremtő ERŐ-elemek. Az Elsőd-teremtmények LÉT-be lépése nem az Ige kimondása révén, nem spontán történésként ment végbe még akkor sem, ha a Teremtő 43
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Szeretetben a Teremtő Bölcsesség, és a Teremtő Akarat Erő-elemei is kiáradtak, és folyamatos kiáramlásban vannak mindenkor. Ezek azok a Mindenségben áramló Teremtő Energiák, amelyeket a „Legyen” megfogalmazója; A FIÚ emelt Bölcs Teremtő Akarata szerint EGY-S-ÉG-be, tovább folytatva az Atya Alkotó – Teremtő művét, amelynek első és EGYETLEN SZÜLÖTTJE — Ő MAGA, AZAZ A FIÚ. A „Legyen” tehát A VAN, vagyis A FIÚ ISTEN önmegfogalmazásának első „zsengéje”, amely A VAN, vagyis A FIÚ ISTEN Önfelismerése révén megfogalmazódott „LEGYEN”-ből „LETT”, már akként, hogy Benne volt az Atya Gondolata, és A Fiú Akarata, amelyeket az Atya és A Fiú közti SZERETET kapcsolt egybe. A VAN, és a „LEGYEN” hasonlóképp viszonyul egymáshoz, mint a VAGYOK és a VAN, azzal a lényeges különbséggel, hogy a VAN az Atya Akaratát fogalmazta meg, amikor megállapította, hogy azért, és attól VAN, mert A VAGYOK Akarata az volt, hogy Legyen, megfogalmazva ezzel a maga Gondolatát is: Van, mert az Atya Akarata az volt, hogy Legyen. A FIÚ bír a Maga erejével, az Atya, a Vagyok Bölcsességével, és a kettejüket összekapcsoló Szeretet Erejével, de nem akként kapcsolódik a Vagyok-hoz, amiként Belőle: gondolati – akarati Erejéből létbe lépett Teremtmény, a „Legyen”, mert Benne a Teremtő TELJESSÉGE, annak TÖKÉLETES TÜKÖRKÉPE van meg: a Teremtmény ezek következményének erejét viseli részben, s a következmény felismerésének erejét másodlagos, de egyazon mértékű benső Erőként. Hogy is fogalmazzunk, hogy igazán értetté legyen, amit mondani akarunk? Az Érzés az Ok, a Gondolat az Okozat... A Szeretet mindenkor az Ok, a Szeretet kiáramlása a Gondolat, a Cselekedet pedig már az Ok és az Okozat eredménye, vagyis a Szeretet és a Gondolat másféle, nem csak érzelmi – tudati megnyilvánulása, azaz következménye. Ez a „másféleség” az Atyában és a Fiúban, tehát az Okban és az Okozatban egyként ÉLŐ Teremtő Akarat ereje révén vált nyilvánvalóvá, már egy bizonyos konkrét formát adva az Akarat Isten-tudati energiájának, amely Isten-tudati Erőt a Szeretet mozdította Gondolat mozgatott meg. Az Atya az OK: a FIÚ az Okozat, s a „LEGYEN”, tehát a FIÚ első zsengéje már e kettő egymáshoz való viszonyának, az OK-nak és az OKOZATNAK a magyarázata, e magyarázat kivetülése, elsődleges kiáramlása, amelyet aztán természetes folyamatként követett a Teremtő ERŐK végtelen mennyiségben való áramlata. Az első, LÉT szintre emelkedett Teremtményt ugyanis több, végeláthatatlan sokaságú Teremtmény követte. Ezek már a Mindenségben áramló Teremtő ERŐ-elemekből, azok megszámlálhatatlan sokaságából emeltettek LÉT szintre a Felismerés Törvénye értelmében. A Mindenség-elemek közt, s ez is természetes, az Atya, A Fiú, és A Lélek Ereje, s későbben már a „LEGYEN” első zsengéi is megjelentek, aki mindenkor arra törekedett, hogy az őt megfogalmazó, megteremtő FIÚ Tökéletes Bölcs Szereteti – akarati energiáihoz hasonlatos Energia-elemeket fogalmazzon meg, megfogalmazva ekként a maga kicsiny Világát A Mindenségben. A FIÚ mindenkor megmaradt az ATYÁBAN, hisz AZ ATYÁVAL EGY LÉNYEGŰ, mert az ATYA Önmagában fogalmazta meg ŐT, mint Önmaga hasonmását, Ön-kijelentését, amely a VAGYOK-érzet más, már nem csak érzelmi, de akarati fokon is kinyilvánított formában való megélése révén és végett különült el az EGY-ségen belül is, lehetővé téve, hogy a Mindenkor ÉLŐ Teremtő SZERETET ne egy Végtelen pontban koncentrálódjon, hanem a szó tényleges értelmében is áramolni kezdjék, mindkettejük Akaratának irányát követve, az Atyától A Fiú, s A FIÚTÓL az ATYA felé. A „LEGYEN” is megmaradt Teremtője, LÉT-be hívója mellett, Aki a FIÚ Akaratát követve és betöltve a teljes EGY-ség, mert hisz A FIÚ gondolati – akarati Erejét emelte fel, ismerte fel, és töltötte be az Atya Bölcsessége A Teremtő Szeretet, azaz a Lélek Erejével. Ekként viszont, és ez is természetes, az az ERŐ, amelyet a FIÚ első zsengéje megfogalmazott, szintén maradt megfogalmazója, tehát a „Legyen” közelében, hisz annak benső rezgésképét viselte magán. A Vagyok és a VAN közt a Bölcs Szeretet Teremtő Akaratának ereje élt, és Él mindenkor, de ez az ERŐ áramlott s áramlik Bennük és „Köröttük” is, mert ez töltötte be A MINDENSÉGET, amely szintén maga A TEREMTŐ EGYSÉG, hisz a TEREMTŐ EGY-ség EREJÉBŐL áll (s ezért is van idézőjelbe téve a 44
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Köröttük szó, hisz a Mindenség körül lehetetlenség bárminek is léteznie, hisz a Mindenség maga A Végtelenség, amelyen kívül semmi nincs ami létezhetne, hisz nincs „rajta kívüliségi állapot”...). Ezt a Teremtő Energiát törekedett tehát a maga módján, s mindenkor a maga Bölcsességi – akarati mértéke szerint a Teremtő Szeretet Törvénye értelmében megfogalmazni a „Legyen” is, amely megfogalmazott Teremtő Elemek azok Tökéletesedettségének legfelsőbb fokán maguk is a Mindenségbe áramlottak, akkor, amikor azon kis Teremtő Erő-parányok elérték a kívánt rezgésszintet, amely lehetővé tette számukra, hogy a Mindenség-elemek közé kerülve létezzenek, mint a LÉT részei és részesei. A Tökéletes, s mégis más és más rezgésszintű Mindenség-elemeket a Fiú emelte fel az Embriószellemek szintjére: Ő rendezte azokat EGY-S-ÉG-be a Tökéletes Bölcs Teremtő Akarat nevében és Ereje révén. Az Atya mindenkor felismerte az EGY-ségbe rendezett Teremtő Elemekben A FIÚ Bölcs Szeretettől vezérelt Teremtő Akaratát, s mert Az a Maga Teremtő Akaratával egyező volt, Bölcs Szeretete ereje révén ismét egy magasabb rezgésszintre emelte a FIÚ Gondolataiban megfogalmazódott kis Teremtményeket, vagyis betöltötte azokat a LÉLEK erejével, amiként a FIÚ töltötte be a Kezdetek előtt az Ő ELSŐ GONDOLATÁT. A Legyen, majd az utána megfogalmazódott, és LÉT szintre emelt, majd felnövekedett elsőd Teremtettség Szellem-gyermekeinek mindegyike is tehát a Bölcs, Teremtő Akarat Szeretetének kiáramló EREJÉBŐL, annak egy-egy Teremtő Energia-eleméből fogalmazódott meg, s mindenkor kicsinységének és növekedésének mértékében lehetett képes érzékelni a Szeretet Fényét, amelyből a benne élő Bölcs Akarat révén volt képes meríteni. S ez a Bölcs Akarat a Teremtő Szeretet megélési képességének mértékében növekedett benne, mind közelebb emelve a kicsiny Teremtményt Teremtőjéhez, aki így magasabb szinten volt képes érzékelni, magába zárni, és kiáramoltatni is a befogadott Fényt, már maga is arra törekedve egy bizonyos szint elérését követően, hogy mind több és több, a Tökéletes Teremtő Elemekhez hasonlatos Energiát áramoltasson A Teremtő EGY-ség, s ekként A Mindenség felé. Így a Teremtő ERŐ-elemek még tovább gyarapodtak, s mert ez ekként van, nem lehet, és nincs is igazuk azon Testvéreinknek, akik azt mondják: A Tökéletes Teremtő EGY-ség nem növekedhet: de igen. Növekedhet, és növekedik is, de nem térben, és nem Tökéletességében: e kettő növekedik, teljesedik ki még inkább Benne magában, így A TEREMTŐ EGYSÉG mindenkor Önmagában hatványozódik, amellett, hogy Bölcs Teremtő Akarata a Tökéletes Szeretetben kiteljesedett, amiként volt az a Kezdetkor, s már a Kezdetek előtt. Ha úgy tetszik, mondhatom azt is: a Teremtő mind magasabb és magasabb fokon jelenti ki Önmagát, már EGY-ségében nyilvánítva ki a TEREMTŐ TELJESSÉGET, tehát az Atyát, A Fiút és A Szent Lelket. Amiként mondtam, a Teremtő Erő-elemekből Lét szintre emelt Teremtmény mindenkor a benne élő Bölcs Teremtő Szeretet Akaratának mértéke szerint lesz képes érzékelni a Teremtő FÉNYÉT. Ekként van ez a ti kicsiny, gömbbe zárt „Mindenség-elemetekben” is: hisz ott is a Tökéletes Isteni Szeretet Lelkének, tehát a Szentléleknek Ereje áramlik a Teremtő Szent, Bölcs Akaratából! Azonban a Szentlélek Erejének érzékelése már megfordított formában működött a Szellemi Követ lefelé vezető Útján, mint volt az a Mennyei szinten, vagy mint ahogyan a már Visszafelé vezető Úton van. És nem azért, mert a Teremtő Fény vált gyengébbé, vagy halványabbá: nem! A Teremtmény vált mindinkább vakká annak megláthatására, érzékelhetésére. Minél inkább eltávolodott a Szellemi Követ a Mennyei Szinttől, annál gyengébb TEREMTŐ FÉNY elviselésére vált képessé és alkalmassá, mert annál inkább elfedte, azaz besötétített önmagában a Mennyei Szint mértékéhez viszonyítva a korábban magába zárt SZERETET- FÉNYT. S mert önmagában elfedte, már kiáramoltatni is csak azt az elfedett, azaz besötétített Fényt lehetett képes, amit még ő maga érzékelni tudott önmagában, s amelynek, mint Valóság-teremtő ERŐNEK használatára még képes volt. Aztán a már kiáramoltatott Fényt is sötétebbé tette önmagában, s ezzel egy újabb, egy még inkább besötétült Fény érzékelési tartományába kényszerítette önmagát, míg a korábban kiáramoltatott Fény-elemek, tehát Teremtő Szeretetenergia, vagyis Szentlélekenergia-elemek a maguk kiáramoltatási pontján, azaz szintjén maradtak. (E kérdésről azonban már korábban is, s több helyütt is szóltunk, így itt nem ismétlem el a már leközvetített Tanítást a maga teljességében.) Ezek a szintek tehát, amiként mondtam, a Lélek-energia esetében csak úgy rétegeződtek, mint a Szellemi Követek által megfogalmazott gondolati – akarati energia, s mert hisz egyik a másikától 45
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet elválaszthatatlan. A gondolati – akarati energia szinteket az adott szintnek megfelelő rezgésmagasságú, azaz Fény-erejű Lélek-energiák töltötték be és fel. Lényegében tehát amikor azt mondom: Fény-kör, vagy Fény-ív, a Szellemi Követ által megfogalmazott gondolati és akarati energiák vonzáskörében ragadt Szentlélek energiáknak az adott szinten a Szellemi Követ által még érzékelhető szintű Fény-erejére akarok utalni, amely FÉNY-energia, tehát Lélek-energia éppen a gondolati és akarati energiák révén és végett válik „sötétebbé”, vagy „világosabbá”: amellett, hogy azok leárnyékoló ereje nélkül mindahány Fény-körben és azok Fény-íveiben is megmaradtak a maguk Ős-tisztaságában. A Fény-elemekhez, tehát a TEREMTŐ SZERETET, A SZENTLÉLEK kiáramoltatott Energiaelemeihez minden szinten a TEREMTŐ BÖLCSESSÉG-nek, és A tényleges értelemben vett, TEREMTŐ AKARAT-nak a Szellemi Követben még meglévő, s a Szellemi Követ által kiáramoltatott energia-elemei kapcsolódnak. Amilyen mértékben a Teremtmény a Bölcsességi és akarati energiákat tisztátalanná tette a Bölcsesség elvetése, s a maga másféle akarati ereje révén, olyan mértékben fedte el maga elől – önmagában is, és önmaga számára is a Teremtő Szeretet Erejét. Tehát a Szellemi ÉN-kép, s mindahány szellemi Követ is a maga, már az ŐS-TISZTASÁGTÓL eltérő, s mind nagyobb és nagyobb mértékben tisztátalanná tett akarati és Bölcsességi energiáival fedte el a ti kicsiny „gömbötökbe” magával vitt Lélek-energia Fényét, s ezt ekként cselekedte mindahány, a Tökéletestől mind nagyobb mértékben eltérő gondolati – akarati energia kiáramoltatásakor, már nem csak önmagában fedve el mindinkább a Fent Világában magáénak tudhatott Fényt, de önmaga körül is elfedve a Teremtő által alááramoltatott Kegyelmi Erő-sugarakat is, amelyek természetesen ott is a Szentlélek Tökéletes sugarai, amiként az a Mennyei Szintek mindegyikén is van. Amilyen fokon e Szeretet-sugár fényével együtt áramló Bölcsességet a maga eltérő irányú „bölcsességi” elemeivel felcserélte a Szellemi Követ, hogy már csak a maga hibás akarati energiáját kövesse a Teremtő Bölcs Akaratának követése helyett, olyan mértékben fedte el maga elől a Teremtő Szeretet Erejét, annak Fényét, amelyet csak a Teremtő Akarat mindinkább való, ismételt elfogadása és követése, azaz betöltése révén tehet ismételten és igazán Tisztává, Fényessé önmaga számára, s önmagában, és persze, önmaga körül is, mindenkor a Benne lévő Fény erejével harmonizáló Fény-körbe léphetve fel ismét. A Bölcs Akarat fel, és elismerése, annak mindinkább való betöltése révén tehát a Fényt, a Teremtő Szeretet, azaz a Szentlélek Erejét tisztítja meg önmaga számára az, aki azt korábban elfedte, azaz tisztátalanná tette önmagában, a maga tisztátalanságaiba burkolva Azt, ami tökéletes és Tiszta mindenkor ama sűrű és sötét burok alatt is. Ekként fogja megtisztíthatni a ti kis Gömbötökbe áramoltatott Kegyelmi Lélek-szálat, azaz a Kozmikus Világ-lélek mindahány Erő-elemét is a Szellemi Követ, éspedig akként, amiként azt korábban „tisztátalanná”, elfedetté tette: vagyis fokról – fokra, mindahány szinten a szint értelmében feloldandó tisztátalanság-elemeket oldva le arról. Ebben a hatalmas Feladatban segítenek a Lélek-lények, akik, mint korábbi munkánkban már elmondtam, mindenkor a missziós Feladatra vállalkozhatott Elemi szellemek, amelyek a Teremtő Erő-elemekből, s a Szellem utolsó, s ekként az ÉNkép első gondolati energiáiból léptek létbe, amely energia-együttes biztosította számukra, hogy alámerítkezve, segítségére legyenek a Szellemnek, a Szellemi ÉN-nek, vagy a mind kisebb és gyengébb energiával bíró Szellemi Követeknek, azok valamelyikének. S amiként az is természetes, mindahány szinten az adott szintig elfedett Lélek-energiából merítve, abba burkolózva indul Útra egy-egy Elemi Szellem, hogy az adott szinten, a szintnek megfelelő Lét-formába illeszkedve az adott tartomány részévé legyen. Az egyes szinteken, s ez is különösképp érvényes a ti szintetekre, a Szellemi Követben még élt egy bizonyos fokig a korábban, még a Szellem által a Mennyei Szinteken magához vonzott Bölcsességi, és Tiszta akarati Erő. De élt ugyanakkor mindahány, a Visszafelé vezető Úton az adott szintig érintett, majd már elhagyott szinteknek megfelelő energia is, s mert ez ekként van, azok mindegyike kiáramlott abból, s a Légtérbe kerülve, alapjául lett azon fizikai testeknek, amelyek a más és más tisztasági fokú energiákból fogalmazódtak meg, s álltak. Amilyen tisztasági fokkal a kis Elemi Szellem által betöltött (vagyis maga köré vonzott) Lélek-energia bír, olyan tisztasági szintű gondolati és akarati energiákból besűrűsödött, azaz materializálódott energiákat vonhat magához, s ezek tisztasági foka mindenkor egy bizonyos Léleklény testének megfogalmazását teszik lehetővé számára. 46
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet A ti szinteteken, még a nagyon távoli Múltban a majd csak a későbbiekben emberré lett lény tudati, tehát Bölcsességi és akarati energiái a legteljesebb, vagy csaknem a legteljesebb mértékben besűrűsödött energiákként áramlottak a Föld légterébe, mert akként álltak csak rendelkezésére a Szellemi Követnek is. Ekként viszont az adott szinten csak a Tudatosodásra még alkalmatlan agysejtek révén is csak hasonlóképpen áramoltatta ki a még benne maradt Bölcsességi és akarati, tehát tudati Energiákat, mint tette azt korábban, még ténylegesen is Szellemi Erő-elemként, a lefelé vezető Út során mindaddig, míg képessé nem vált megállni, felismerje eltévelyedett voltát. Az adott szinten megfogalmazott, legtisztátalanabb gondolati – akarati energiákból viszont csak bizonyos tulajdonságokkal bíró Léleklények jelenhettek meg, hű tükörképeiként a Szellemi Követnek, mindenkor abban a mértékben fordulva a testek alap-elemeit, azaz a gondolati és akarati energiákat megfogalmazó és kiáramoltató Szellemi Követ, s az általa használt eszköz, azaz a fizikai test ellen, amilyen mértékben a Szellemi Követ fordult a Teremtő Bölcsesség, és a Teremtő Akarat ellen, elvetve magától a Teremtő Szeretetet is. És ez mindahány szinten ekként van. Mindenkor az adott szinten lévő Szellemi Követek tisztasági fokának mértékében, annak megfelelően fog egy-egy Elemi Szellem valamely Lélek-lény testébe öltözni újra és újra, ami azt jelenti, hogy kezdetben a szint legalsóbb rendű gondolati – akarati energiáit vonzza magához, majd ha azt már megtisztította, egy újabb Út során, már más fizikai test-formát öltve mindaddig járja Útját, míg az adott szint legmagasabb rendű, azaz a legtisztább Lélekelemmel bíró lényei közé nem érkezhet. Ha e Lélek-lény csoport tagjai közt is végig járhatta Útját, az adott Lélek-elemmel együtt lép már egy magasabb Fény-ívbe, ami azt jelenti, hogy az Út végén már maga a Lélek-elem is, amelyet az Elemi Szellem megtisztítani vállat, a Kozmikus Világ-lélek egy magasabb rezgéssel bíró rétegébe emelkedik, s későbben már onnan indulhat új Útra. Nem ritka, ha egy-egy Lélek-elemet csak egy bizonyos szintig vállal fel valamely kicsiny Elemi Szellem (vagy Szellemi Elem, e kettő egy és ugyanaz), s aztán a részben megtisztított Lélek-elem a Kozmikus Világlélekben, annak megfelelő rezgésszintű áramában marad, hogy más, akár valamely Útra készülődő Szellemi ÉN magához vonzza azt Én-része számára, ez esetben természetesen már nem mint Lélek-elemet, de mint megnyújtott Lélek-szálat használva, ha a Kegyelem e könnyebbséggel is segíteni kívánja a mélységből kiemelkedni nem tudó Én-rész feladatát, Útját. Lényegében tehát ez az oka annak, hogy a Lélek-elemet csak úgy a Szellemi Segítők emelik ki a fizikai szintről, részben már a ti szinteteken is segítve annak kiemelkedését, de a kiemelés teljességében már csak itt, e magasabb szinten nyújthatva segítséget a Lélek-testvérnek, ahogy az a Szellemi Követek esetében is van. A ti szinteteken ugyanis a Szellemi Követ is maga kell kiemelkedjék a Tudat mellől, kiemelkedve ekként lényegét tekintve a fizikai szintről is, még akkor is, ha abból még csak félig emelkedik ki, hisz ő még visszalát, még megkísérelhet kommunikálni az alant maradottakkal, míg a fizikai síkon maradók már nem látják, és nem is hallják őt. X. A „Távozás Kertje” - itt A ti szinteteken, s már erre is utaltam, teljességgel másként megy végbe ugyanez a fentebb megmutatott történés. Bár tudom: munkatársamnak fájdalmat okoz a két, egymástól oly hatalmas mértékben eltérő jelenet megmutatása, azért mégis akarom, hogy megmutassuk a történést akként is, amiként az a ti szinteteken, a ti erdeitekben megy végbe, éspedig ismét nem a vadász szemével nézve, hisz azt magatok is ismeritek: szinte minden ok és indok, vagy inkább álok és álindok elétek lett már tárva az egyes vadászok elbeszéléseiben, azokban, amelyekben valahogy mintha „elfelejtették” volna megvizsgálni: mit érez az utolsó Lét-másodpercig űzött és üldözött Lélek-lény, mit érez az a másik Léleklény, aki a Szellemmel bíró ember parancsára Lélek-lénytársát kell üldözze, s akár széjjel is tépje... – amiként a Távozás mindahány lehetséges formáját is elfeledték megvizsgálni, a Távozó szemével látva az éhezés gyötrelmét, az éhhalál könnyebbséget adó utolsó utáni, első Szabad Pillanatát, vagy a Szellemi Követek tisztátalan gondolati – akarati energiái révén bekövetkezett tűz, víz okozta történések révén bekövetkezett pusztulás iszonyatos perceit... De nem most: most nem is folytatjuk munkánkat, elég volt már e pár szót is leíratnom, így e keserű cím-szavak kibontása estére marad... 47
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Ma is épp úgy, akként kezdjük meg Utunkat, amiként tegnap tettük. Vezetőm épp úgy várja, hogy Mellé emelkedjem, s hogy ez megtörtént, csakúgy felemelkedünk megszokott pihenőpontunkra, ahogyan tegnap, s ahogyan eddig mindenkor, tán annyi különbséggel, hogy Kísérőnk jelenlétét most nem érzékelem. De nem is csodálkozom ezen, hisz Ő a Fent Világához tartozik, mi viszont most nem oda indulunk. A magam fizikai értelemben vett szintjére, ahová ő csak akkor, és akként ereszkedhetne alá, ha itt vállal Utat, mint Missziós Szellem. Ennek viszont igen csekély a valószínűsége, több okból is, amely okok épp annyira kötik meg, mint amennyire szabaddá teszik mégis, hisz Ő nem volt, nem is lehetett soha testben járó: a mi szintjeinken legalábbis nem. Ennek magyarázata túlontúl hosszú volna, nem is érzem a késztetést, hogy itt és most írásban is kibontsam, hisz a könyv nem a Missziós Szellemek hierarchikus rendjének, s ezen renden belüli Törvényrendszerének megmutatását célozza: az is érdekes kérdéskör volna, de nem a Ma emberének való még, hisz még az „Itt” és „Most” Törvényeit sem vagyunk képesek felismerni, s mint Felismertet; megvalósítani a maga teljességében. Sőt: ha egy kicsit őszinte akarok lenni, úgyszólván sehogy... Mindenki mást, és másként akar megvalósítani, mint amit, és amiként megvalósítania kellene, mintha mindenki akként akarna kibúvót keresni a maga tényleges Feladata alól, hogy mást igyekszik megvalósítani. Mást, amit Szellemi értelemben fontosabbnak, magasabb szintűnek érez és vél, mit sem törődve azzal: számára, tehát Valós ÉN-je számára csak az lesz, mert csak az lehet igazán fontos, és igazán értékes, aminek megvalósításáért a Föld színén testbe öltözött a Szellemi Követ. Más, még ha száz-annyira magasabb rendűnek érzett – tudott történés, vagy Szellem-energetikai Feladat csak értéktelen semmi, hiábavaló próbálkozás marad, mert annak tényleges véghezvitelére nem közvetít le sem az asztrális szinten maradt felsőbbrendű ÉN, sem a Fent Világának Lakói közül senki többletenergiát mindaddig, míg a Szellemi Követ a maga tényleges Feladatát be nem végezte. S bizony, e Feladatok többsége még nagyon is szorosan kötődik a fizikai szinthez, a fizikai testhez és annak Tudatához, hisz hát még mint fizikai személyek: sem vagyunk képesek élni... csak csupán visszaélni minden egyes kezünkbe adott lehetőséggel! Nem a Szeretetet valósítjuk meg, nem azt igyekszünk a mi szintünk mértékében a legteljesebb fokon megvalósítani, akként, amiként azt az ÚR Tanításait követve már tennünk kellene: sőt! S éppen e Feladatok helyett igyekszünk olyas cselekvéseket elvégezni, amelyekhez, amiként mondtam, sem az ÉN, sem a Fent Világának képviselői nem adnak, mert nem adhatnak többletenergiát, így azon cselekedetek ténylegesen is csak látszat-cselekvések lesznek, látszat-eredményekkel, vagy olyan eredményeket adva, amelyekhez nem a Fent, de a lent világa adja az energiát, s amely eredmények ekként inkább lesznek ártására, semmint szolgálatára a mellettünk – vélünk Úton lévő Testvéreknek. S hogy ez mennyire ekként van, arra Vezetőm szavai adnak még inkább visszaigazolást, Aki ekként folytatja félbeszakított, éspedig erős szégyenkezéssel félbeszakított gondolataimat: — Bizony, akként van Kedves, amiként az most benned gondolattá vált. Mindenki, vagy csaknem mindenki, még akár az Úton járók is akként igyekeznek a maguk tényleges Feladatát elhárítani, hogy más Feladatok mögé bújnak, abban bízva: az ÉN, vagy az ÚR nem kéri számon rajtuk azt, aminek Valósággá változtatásáért a Föld színére érkeztek, s amire ekként, tehát a nem számukra rendelt Feladat szinte már magukra kényszerítetten való felvállalása végett „nem volt idejük és energiájuk”... Ez természetesen hamis kifogás, hisz a látszat-cselekvés sohasem lesz azzá, amivé a valós Feladat elvégzése lehetne, így azt nem is veszi figyelembe az Úr az el nem végzett feladat tükrében. Hogy egy nagyon földi hasonlatot mondjak: nem adhattok kabátot annak, aki éhezik csak azért, mert ti akként vélitek: azzal többet adtatok néki, hisz ez még csak igaz sem volna. A kabátot kapott Testvér attól még ugyanúgy éhezik, mint kabát nélkül... Tudom, hogy a hasonlat már-már gyermeteg, annál is inkább, mert még csak nem is mindenkor a fizikai cselekvések azok, amelyekben nem akarjátok megtalálni azt, ami reátok várna. Vagyis... megtalálni mind megtaláljátok, hisz a Feladat maga keres meg mindőtöket, de már annak betöltését ki-ki maga kell felvállalja. S ez fizikai értelemben csak úgy igaz, mint Szellemi értelemben. Aki a maga fizikai szintű Útját nem képes teljességgel járni, s a maga Feladatát nem képes elvégezni, hiába akar más Útján járni, s a más Feladatát elvégezni: a maga Életében kudarcot vall, amit a maga bőrén fog érezni is. Épp így nem léphet Szellemi Feladat felé az, aki a földi értelemben vett Feladatát nem képes elvégezni, de nem nyúlhat más Szellemi Feladat után sem, ha csak egy bizonyos Feladat elvégzését kell megtanulnia, csak azért, mert ő maga akként érzi: a „kisebb” feladatot már „tudja”, így a nagyobbat is felvállalhatja, mert meg van benne az erő ahhoz is. Nem! Nincs, és nem is 48
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet lehet meg benne az Erő, mert ha csak a kisebbnek megélt Feladat elvégzését, vagy legalábbis megtanulását vállalta az Én-rész, Erőt is csak ahhoz fog leközvetíteni számára az Őr-szellem, s ha a nem néki rendelt Feladat után nyúl, akár még azt az Erőt is vissza kell vonja, amelyet a Szellemi Követ felé addig leközvetített, már hagyva, hogy a magáról megfeledkezett Testvér a maga kudarcán okuljon, s ébredjen. Van, mert a jelen korban már kell is, hogy legyen olyan Út, amelynek során a fizikai szintű Feladat mellett valamely nem fizikai, tehát már ténylegesen is Szellemi Feladatot is felvállalhat az Úton járó, s akkor a két, egymástól eltérő, de egymással mindenkor szinkronizáló Feladatot egy időben kell elvégezze a Szellemi Követ és a földi szintű Tudat, s persze, a Tudat irányítása alatt álló test. Ez esetben is érvényes, hogy az adott Feladat a kötelező, éspedig a Feladatok mindegyike, még akkor is, ha a Szellemi Feladat érdekesebbnek és látványosabbnak tűnik a Tudat előtt, mint a maga fizikai szintű Feladata. Aki a maga Útján, a körötte élőkkel kell megtanuljon teljes harmóniát megteremteni, a fizikai szintű Feladat mértékében vállalhat, vagy inkább kaphat már nem fizikai Feladatot is, akként, hogy az előbbenit kell megélnie a maga teljességében, s az utóbbit gyakorolnia már a lehetséges Holnapok értelmében és érdekében. A kettő, és ez is természetes, nem felcserélhető, nem végezhető a Szellemi értelemben vett Feladat a kisebbnek érzett fizikai szintű Feladat rovására. Aki a maga Életében nem képes rendet tenni, s a körötte, tehát a véle együtt élőkkel nem tud egy igazán kiteljesedett harmonikus kapcsolatot létesíteni, nem, vagy csak elvétve tudhat magasabb rendű Feladatot is vállalni. Annál is inkább nem, mert a környezeti energiákban lévő disszonancia az illető személy fizikai testében is jelentkezni fog. Aki nem tud „fellélegezni”, aki a saját családjában rejtőzni kényszerül, ténylegesen is fulladni fog, s akár huzamosabb időn át, ha az ok tudati – lelki, vagy akár Szellemi eredetű. Van, persze, hogy van olyan Testvér, aki a fizikai test betegségeit vállalásként veszi fel, vagy önmagáért, valamely karmikus elem megtisztíthatásáért, vagy másokért: de ez mindenkor nyilvánvalóvá is lesz, ha másképp nem is, akként, hogy a betegség a körülményektől teljességgel függetlenül, vagy azok ellenére is megmarad, mint a fizikai test terhe. Hogy ki mely okból viseli a maga betegségét, azt már nagyjából kikövetkeztethetitek, ha hajlandóak vagytok igazán őszintén megvizsgálni magatokat: Utatokat, Testvéreitekhez fűződő kapcsolataitokat, s mindazt, amit az Önismereti leírásban elétek tártunk. Többségében a kisebb, de krónikussá váló, s már az Út egy bizonyos szakától jelentkező betegségek hátterében a kapcsolatok folyamatos hibás volta áll: így azokat kell a megfelelő formában rendeznetek ahhoz, hogy a testi tünetek is elmúljanak. De sajnos nem egyszer, és nem kétszer figyelhettétek meg (akár önmagatokon, akár másokon), hogy az, aki a környezetében nem képes megteremteni a harmóniát, nem arra fog törekedni, hogy e hiányosságot pótolja: egyszerűbbnek és kivitelezhetőbbnek érzi, hogy figyelmét más, a családon kívüli, a családtól teljességgel független Feladat felé fordítsa. Vagy más Testvérek gondját – baját igyekszik orvosolni a maga, és a maga családjának gondja – baja helyett, vagy olyas Szellemi cselekvéseket igyekszik megvalósítani, amelyek révén ismét csak kívül helyezheti önmagát és figyelmét a maga tényleges gondjain, s ha a gondok a környezetben sokasodnak, vagy sokasodni látszanak, mind magasabb rendű Feladatok elvégzésére fog törekedni, hogy eredményesnek érezhesse magát, s hogy legalább önmagának elmondhassa, önmagával elhitethesse: „azért nem tudok a családommal harmonikus kapcsolatban élni, mert a „feladatom” nem teszi lehetővé, hogy a kisebb, és csak földi feladatokkal is foglalkozzam.” A családi történések mellett, ha valamely Szellemi Feladatot is meg kel tanulnotok Valóság szintre emelni, a Feladat semmiképp sem lesz nagyobb, mint amit a magatok Feladata elvégezni enged. Tudom, mert nem lehet nem tudnom, hogy sokan, és nagy előszeretettel fogják ezt félremagyarázni közületek, akként, hogy a földi szintű Feladatot csakis és kizárólag az anyag-világ adta feladatokra degradálják le: holott egyáltalán nem azokra gondolok! Nem az anyagi háttér megteremtése ugyanis az elsődleges földi Feladat: de bizony, a Családi harmónia megteremtése, a kölcsönös bizalmon alapuló, és a kölcsönös őszinteségen nyugvó Szeretet-kapcsolat megteremtése és megélése. Ez az elsődleges, és ez a fontos Feladata mindahány Úton járónak, s annak oka, hogy többségében családon belül kell ezt elsőként megvalósítani, éppen az, hogy elsőként kicsiben kell azt megtanulnotok, és azokkal szemben, akikkel szemben e téren már korábban is kudarcot vallottatok! Azt ugyanis egy nem mondhatja közületek, hogy „véletlenül” él épp azok mellett, akikkel egy Családot alkot: minden Szereplő szerepe adott, és mindegyikkel meg van a magatok tényleges Feladata, s mert a számadás közel, a legsürgősebben megoldandó feladat van a leginkább közel helyezve az Úton járóhoz, 49
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet hogy elsődleges jelleggel tudjon azzal foglalkozni, ami számára is a leginkább sürgős, ami a leginkább vissza húzza a Felfelé vezető Úton. Ehelyett azonban azt látom, éspedig igencsak szomorúan látom azt, hogy aki nem fizikai történésekben keres kibúvót, hát Szellemi értelemben vett Feladatok mögé igyekszik rejtőzni, mind nagyobbnak érzett Feladatot akarva magára venni: hátha akkor nem veszi számításba az ÚR, hogy a „kicsiny”, földi feladatban kudarcot vallottak restségük, vagy gyengeségük végett... Aki a maga fizikai értelemben vett Feladata mellé konkrétan és határozottan megmutatva vállalhatta fel a nem fizikai Feladatok valamelyikét, s ennek ellenére is valamely más, nagyobb Feladat után tör, kell, hogy maga igyekezzék elgondolkodni azon: mi ennek az oka. Ha egy kicsit is őszinte magához, meg kell hogy tudja találni azt a másik Feladatot, amelyet nem akarván felvállalni, elrejteni igyekszik e másik, e nagyobbnak vélt Feladat mögé. S ha már ezt meg tudta találni, fel tudta ismerni, kell, hogy a ténylegesen is reá váró Feladatot igyekezzék végre felvállalni és elvégezni: nem elhagyva eközben természetesen a másik, a kisebbnek érzett Szellemi Feladatot sem, hisz amiként már ezt is mondtam, nincs kisebb, és nincs nagyobb Feladat! Feladat van, amelyet kinek – kinek akként kell felvállalnia, amiként azt az Úr reá bízta. Nem a más feladatát kell mindenáron felvállalnotok, amiként azt is mind gyakrabban látom: a magatokét, ha az kevésbé tűnik is számotokra fontosnak vagy hangzatosnak. Aki a víz energiázásának Feladatát kapta, nem azért kapta azt, mert kisebb vagy gyengébb, mint más Testvérek: de azért, mert az Út egyéb jellegű Feladatai mellett annak megtanulására és elvégzésére nyílik lehetősége. Pontosabban: ezért is, és azért még, mert a Holnapok értelmében azt a Szellemenergetikai műveletet kell mind tökéletesebb fokon begyakorolja, s nem mást, még akkor sem, ha érezni véli magában ama másik Feladat elvégezhetésére is az erőt, hisz az a Feladat hárulhat reá a Holnapok során is, amit kapott, s nem az, amit ő magára akar venni! E kérdés taglalását azonban itt és most nem folytatom, részben azért, mert még visszatérek rá, ha nem is e kötetben, részben pedig azért nem, mert már így is meglehetősen eltértünk jelen témánktól. De kellett, hogy e kis kitérőt tegyem, annál is inkább, mert a MAG-oknak szóló munkánkat csak kevesen, ténylegesen is csak a MAG-csoporthoz tartozók vehetik kezeikhez, s azt az „Internet” oldalain sem találhatják meg más Testvéreink... És kellett még azért is, hogy e kis kitérőt tegyem, hogy érezzétek: mennyire inkább kész ma az ember olyas Feladatokkal foglalkozni, amelyek nem járnak a Jelen során látható - visszaigazolható eredményekkel azon Feladatok helyett, amelyek eredményét pedig már a magatok korában is érezhetnétek, de amelyeket lényegesen nehezebb volna megvalósítanotok: holott azok igazán „kicsiny”, csak fizikai szintű Feladatok volnának... S ezek egyike volna a Természet védelme, amelynek legelső lépcsőfoka éppenhogy a Lélek-lények védelme volna. S itt a többezer-szám legyilkolt Lélek-lényekre épp úgy gondolok, mint a téli erdőkben éhező Lélek-lényekre, vagy akár az egyes családok mellett élő, vagy inkább csak vegetáló, és Szabadságuktól teljesen megfosztott, alig fél-egy méteres láncokon raboskodó, s minden tekintetben kiszolgáltatott Lélek-lényekre. A mesterséges körülmények közt tenyésztett, legyilkolásra ítélt Léleklényekről itt már akár ne is szóljak: oly gyakran szóltam már, hogy itt és most e legdurvább, s a Lélektestvéreitek ellen elkövetett legdurvább bűnt akár meg sem is kell, hogy említsem... De amiként ígértem, megmutatjuk néktek a fentebb láthatott történést másképpen is: akként, amiként az a ti erdeitekben végbemegy, éspedig több szemszögből figyelve meg ugyanazt a Történést: a Léleklények távozását, azon Lélek-lényekét, akik (mint az imént látott képen is) épp úgy azért érkeztek a Föld színére, hogy az általatok: Szellemi Követek által tisztátalanná tett Kozmikus Világlélek megtisztításának véghetetlen nagyságú és fontosságú Feladatában segítségetekre legyenek... A rovar-világ tagjairól itt és most nem szólunk, hisz azok, amiként mondtam, nem tartoznak a Léleklények közé, még akkor sem, ha szerepük és feladatuk értelmében az imént megmutatott kép tanúsága szerint a magasabb szinten is találkozhattatok azok egyik – másik fajtájával, mint például a pillangókkal, és a hangyákkal. E kettőn kívül lényegében már csak a méhek találhatóak meg az adott szinten, s azok is magasabb Lét-formába emelkedve, vagyis akként, hogy csak hasznára: s nem ártalmára vannak a vélük élő mindahány Élőlénynek, legyenek azok bárha Szellemmel, avagy Lélek-elemmel bíró élőlénytársaik. Hogy mi a szerepük, és hogy melyek a jó, s a kevésbé jó, vagy akár már ártalmas tulajdonságaik a ti Világotokban, magatok is tudjátok, tehát szükségtelen volna mondanom. De nem is róluk: már 50
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet kifejezetten a Lélek-lényekről van szó... bár...: ha csak a gombostűre tűzött pillangókra gondolok, bizony: még e téren is bőven volna mit mondanom, s ezt, gondolom, magatok is belátjátok. De tényleg nem a rovar-világ képviselőire akarok rátérni: a nagyobb, már ténylegesen is Lélek-elemmel bíró lényekre. S hogy a fentebbi témához igazodjunk, maradjunk is a rókánál. annál is inkább, mert azon egyetlen faj szinte mindahányat megtestesíti: szenvedéseiben, harcaiban, egész milyenségében legalábbis, hisz úgyszólván mindahány Lélek-lénynek része van ugyanazon harcokban és szenvedésekben, így a védekezési reakcióik is egyformán erősek kell legyenek, ha élni, vagy inkább csak túlélni akarnak, s ezt biztosítani akarják ivadékaiknak is. De nézzük akkor már ténylegesen is a képet, amelyet ígértem, s amelyet a ti Világotokból vetítünk elétek. Egy szinttel ismét lejjebb ereszkedtünk: s a magunk Fény-ívébe lépve hamarosan feltűnt a Kozmikus Térben a Föld: a Kozmosz ékessége, a Kék bolygó, amely most is, mint mindig, oly békésnek, oly tisztának tűnt... innen, a messzeségből figyelve. Aztán közelebb érve a kép megváltozott. A bolygó körüli Kozmikus Erőszálak már maguk is valami kaotikus képet mutattak, s ahogy erősebben koncentráltam, érezhetővé vált a Szellemi Burok köré csapódott negatív erő-halmaz, éspedig nem is annyira a külső, a Kozmikus Tér felé eső részen, de a Burkon belül, a Föld-testhez közelebb eső oldalon. Tehát még csak nem is a Kozmikus térben lebegő negatív energia volt az, amelyet sűrűbbnek és sötétebbnek érzékelhettem, de az, amely negatív energia-halmaz a Szellemmel bíró ember révén áramlott a Szellemi burok, tehát a Föld Szelleme felé annak ellenére, hogy a Kozmikus Terek mindegyikében kifejti ártó, és átkos hatását az ellentét, s annak ellenére, hogy a fekete lyukakból szinte árad az antianyag-részecskék sokasága: az ellentét negatív energiájának mindenre kihatással lévő árama, amely behálózza a teljes Kozmoszt, annak mindahány, a negyedik Fény-kör alatt található Energia-tartományát. A Szellemi Burok alá ereszkedtünk, majd a Föld légköreit is magunk fölött hagytuk. Ugyan nem ereszkedtünk le teljességgel a Föld színére, megmaradtunk a lényegesen tisztább energiákból álló légköri gyűrűkben, de a kép, amelyet látni akartunk, ekként is teljességgel láthatóvá vált, mintha az az egyetlen erdő, amelyet Vezetőm megfigyelőpontunkul kiválasztott, időlegesen mindenestől felemelkedett volna az általunk használt magasságig. És hirtelen akként éreztem, mintha az erdő szélen állnánk: csak úgy, ahogyan nem rég ama másik erdő szélén, egy kis tisztáson. Itt azonban mintha más színe lett volna a levegőnek, a Nap felkelő sugarainak, és más, „sűrűbb”, durvább hangja lett volna a fűszálak, bokorágak közt surranó szélnek is. Furcsa volt, idegen és Lét-ellenes valahogy az egész közeg, mintha minden egy pillanatot tükrözött volna, egy pillanatot, amelyet a tisztás, s a tisztás körüli erdő népe is megérzett, s rettegéssel várt, a mindennapok apró kis neszei ellenére is valami halálos némaságban. Mintha a kis neszek, meg-meg villanó, hajnali hangok nem is léteztek volna igazán ebben a valamit, valami rettenetest váró némaságban... Az erdő széli tisztáson, ott, ahol magunk is lebegtünk földi szemnek láthatatlan Erőként, kevéssel érkezésünk után valami oda nem illő, idegen hangok törték meg az ébredező erdő, s a tisztás csendes nyugalmát, megtörve az álmukban mozduló állatok okozta kis neszek egyenletességét, megzavarva az alvó fűszálak, az alig is csobbanó patakocska csendes békességét. Néhány kivehetetlen emberi szó, kutyák izgatott morranása, egy-egy majdnem csendes, szinte figyelmeztető jellegű ugatás, amelyre mindahányszor sziszegve adott parancsszó volt a válasz: – Kuss, te Cézár! Riad a vad... – és Cézár (vagy Borzas, Villám, Leila, Sumi, stb. stb.) lehasalt és elkushadt, mert a Parancs kiadatott a Hatalmas: az ember által, aki élet és halál ura; számukra, és a vad számára legalább is. A halk fecsegés tovább folyt: s a vad nem riadt, nem kellett, hogy riadjon. Ébren volt mindahány, mert ha nem tudták is, valahol zsigereik mélyén érezték a Veszedelmet, amely, amiként minden évben, most is elérte őket, hogy Létük ellen forduljon. Az alig-élt őz-fi, s a kicsiny róka kölykök, bár még magát a Létet sem ismerték, ismerték mégis a Rettenetet, az ősöktől génjeikbe oltott Haláltudatot élve meg, reszketve anyáik oldalán. A hímek most távol voltak, egy-egy akadt csak, amely a nőstény, és a kölyök közelében ütötte fel tanyáját: a rókák közt tán erősebb volt a kapocs, az őzek közt gyengébb: de a Félelem, a Rettegés egyként ébredt fel mindőjükben. Azt a rettenetet élték meg, amelyet... 51
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet – amelyet az ember lábainál lapuló ebek is éreztek, ha ők már egy kissé másképpen is, valahogy akként, amiként a frontra hurcolt katonák, akiknek ki van adva a parancs: ölj! Ölj, vagy halj meg te magad... Hogy miért, kiért kell ölniük avagy halniuk? A kopók és a közkatonák esetében az teljesen mindegy: az Ítélet így is és úgy is egy: aki nem tud, vagy nem akar ölni, azt megölik, akár az ellenség, akár az, aki ölni küldte. A szabotázs itt is és ott is egyazon retorziót vonja maga után, s nem mondhatja azt ez sem, és az sem: nem ölök meg senkit, mert akit ölnöm kéne, épp úgy Élni akar, mint én magam... A vadászat épp úgy háború, amiként a háború is vadászat: s a vadászatban is, és a háborúban is van, aki a parancsot adja, és van, aki azt végre kell hajtsa, hogy az, aki a parancsot kiadta, végül learathassa a maga nagyon is, és mindenkor kétes(?) értékű babérjait, azt a győzelmet érve el, amely soha, semmilyen körülmények közt nem lehet győzelem: vereség. Az emberséggel és az emberiességgel, a humánummal szemben vívott harcban ugyanis csak vesztes lehet az, aki a maga győzelmét vívja ki. Az Élet elleni BŰN minden esetben vereség, amelyet a Szellem szenved el a Tudat ellenében, vagy a Lélek-elem - önmaga ellenében. Igen: az ölés ténye még abban az esetben is bűn, ha azt nem ember, de állat hajtja végre. De nem az állat: ismét csak az ember bűne, akinek lelki energiáira, tehát érzelmi – akarati energiáira a Lélekelemmel bíró lény csak akként tud felelni, amiként egy hű tükör felel bármely emberi grimaszra. S ha az ember nevű lény az Élettel szemben vág torz, s már emberinek nem is nevezhető fintort, annak válasza is csak hasonló lehet, és lesz is. A Lélek-lények azonban nem, vagy csak ritkán fordulhatnak szembe azzal, akinek torz fintorát magukon viselik mint milyenség-jegyet: ekként egymás ellen fordulnak, de mert az Ős-természetben semmi sem lehet ok nélkül, az emberi viselkedési elemek beépülnek a Lélek-lények mindennapjaiba: s az ember gyilkos ösztöne vadász-ösztönné, terület védelemmé, az utódok, a pár védelmévé módosul: ám attól még csak úgy azonos az ember gyilkos késztetésével ez is, és az is, amelynek csak addig van létjogosultsága, amíg az „emberi” milyenség a LÉT részévé teszi az adott szinten. A Lélek-lények ösztön-világa mindenkor az emberi Akarat tükre, ekként az ember bukása és az ember, tehát a Szellemmel bíró lények szégyene, ha a köröttük – vélük élő Lélek-lények az alsóbb szintnek még megfelelő viselkedési elemben megrögzülten élik mindennapjaikat. Hogy ez mennyire igaz, és mennyire ekként van, a másik Világ képei igazolták, ahol ugyanezek az Élőlények nem gyilkolnak: sem élelem szerzés, sem egyéb indokkal, okkal, mert a magukhoz vonzott energiákban már nem ennek késztetése van, így nem ezt kell visszatükrözzék az ember-világ felé. Miközben e kérdések futottak át elmémen, a kép változott, mintha visszaigazolni akarta volna gondolataimat: mind több és több vadász gyűlt össze az erdő szélen, a kis tisztáson. Mire a Nap igazán ébredt, már vagy tucatnyian voltak: vadászok, hajtók, s megannyi, vadászatra idomított kutya. A másik oldalon, a tisztáson túl, az erdő mélyén a megszámlálhatatlan, rettegő állat: kis, és nagyobb vadak, Tudattalan Tudatukban a kimondatlan, mert szavakba nem önthető kérdés: ki ellen jönnek ma a „teremtés koronái”? Ki lesz az, aki ma már nem láthatja a naplementét? Kinek marad üresen az erdőben kicsiny vacka? S akit ma a Holtak birodalmába utasít a „nagy”, a „fenséges” ember: vajon hagy-e maga után még felneveletlen, esetleg életképtelen árvát, s ha igen: hányat? És azokkal a kölykökkel mi lesz, akik anyáik nélkül kell maradjanak, kitéve mindahány veszedelemnek? A vadászok aztán elfoglalták lőállásaikat, a hajtók megindultak, s kürtökkel – kereplőkkel verték ki rejtekükből a reszkető inú vadat: kutyák soka vette űzőbe azt, akit a rémület futásra ingerelt. Még csak egy-egy puska dörrent, szinte csak jelképesen, előre vetítve dörrenések százát, amelyek mindegyike Halált kiált majd az erdő s a mező kis és nagy lakóira. A hajtók után a kutyákat is elindítják, s azok, már az emberi gondolatokból átvett ölési lázban hörögve vetették be magukat az erdő sűrűjébe. A fiatal, még tapasztalatlan kutyák inkább csak az öregebbek példáját követik, amelyek egy, az ember számára érthetetlen és megérthetetlen jellel adják az ifjabbak tudtára: vagy megindulsz a nyomon, a vad csapáján, s akár az életed kockáztatása árán is felhajtod a vadat, vagy ellened fordul a gazda haragja, s akár fegyvere is, hogy a te életedet oltsa ki az, akit szolgálnod rendelt a sorsod... 52
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet A fiatal kutya nemrég még a házban aludt, akár mindjárt a gazda gyermekeinek szobájában, s a gyerekekkel játszott: és ma már vérengző fenevaddá kell legyen a „szerető gazdi” parancsszavára, vérengző fenevaddá, aki Léleklény-társa nyomát kell kövesse, hogy halála árán életet vegyen magának. Életet, s esetleg néhány elismerő szót, amelyet nem saját, tényleges tulajdonságaiért kap: a hűség, az igaz, és tiszta Szeretni-tudás már nem érdem az ember szemében, már egy-egy kedveskedő mozdulatért sem kap dicséretet mint korábban, akkor, amikor még... De már azt a kort is felednie kell, ha élni akar, ha meg akar maradni amellett az ember mellett, akit kicsinységétől megszokott, és akit kicsinységétől megtanult mindenek ellenére is igazán Szeretni, és önfeláldozó hűséggel szolgálni. Már csak a számára mindenkor idegennek maradó vadságért, a gazdi legdurvább gondolatainak és Élet-ellen irányuló akaratának betöltéséért kaphat kétes értékű dicséretet, amely ekkor még, az Út kezdetén inkább gúnyként hatna, ha az állat képes volna akként gondolkodni, amiként az ember. Nem, nem a gazdi: a gazdi maga sem tud már EMBER-ként gondolkodni, mert ha tudna, nem kényszerítene állat ellen mozdulni egyetlen mellette élő állatot sem. De hisz hát a maga fajtársát sem kíméli, azt is részessé készteti válni az általa „helyén és rendjén valónak” nevezett vérengzésben, amelyet csak ő: az ember képes „szükségszerűnek” kikiáltani, csakhogy igazolja valamiképp a benne élő vérszomjat... Ahogy a frontra küldött katonát kábítják a pálinkával, akként kábítják a kutyát is a hars vezényszavakkal. Hiába: a kutya számára a parancsszó máig a legerősebb kényszerítő erő, amelynek hallatán csakúgy elveszti az önkontrollt, mint a pálinkával elbódított elméjű katona. Azt már, hogy a vérszagra miként kell reagálnia, a „kiképzési idő” alatt megtanították neki. Akkor, amikor meg kellett tanulnia más, hozzá hasonlatosan kiszolgáltatott, s mindenkor fegyvertelen Lélek-lények ellen mozdulni akkor is, ha számára ok nélkül kell azt megcselekednie. Akkor, amikor pedig erre sem az önvédelem, sem a fajfenntartási, táplálkozási, vagy az ivadék-védelmi ösztön nem okot. A rabságra ítélt kutyák fajtársaik: más Lélek-lények vérének szagától megvadulva, már szinte lázas mámorral vetik be magukat a sűrűbe, felzavarva minden élőt, hogy azok kevéssel később élettelenül hulljanak a földre, Halálra nyitott szemükben a Lélek-lény társnak szánt utolsó, kérdéssel: Miért? Miért teszed, miért fordulsz ellenem – ellenünk, hisz csak olyan része vagy magad is az Állatvilágnak, mint én, és mindahány Fajtársam...?! Miért segédkezel abban a gyilkosságban, amellyel még csak nem is érthetsz egyet? A kutya persze nem érti: már nem érti a kérdést, a kimondatlan, s csak a felhajtott, s a vadászok valamelyikének egy lövésével Halálba küldött Lélek-lénytárs néma vádját. Nem érti, mert megtanulta, hogy csak az ember parancsszavát van joga megérteni, mert számára az a Holnap. Az a Holnap, amelyet csak más Lélek-lények Holnapjáért vehet meg, magának, és egy későbbiekben Lét-be hívandó Utódnak, aki Holnap kell megtanulja az ember törvénytelen Törvényét: a gyilkolás törvényét, ha élni akar, s ha maga is Létbe akarja hívni a maga utódait... A hajtók által felvert vadak egy része rémülten ugrik ki a rejtekből, hogy inuk szakadtából rohanni igyekezzenek a Halál elől, amely a semminél alig is nagyobb golyóval, vagy akár söréttel érkezik testükbe, amely golyó, és amely sörét mindenkor százszor gyorsabb, mint a legfürgébb szarvas, róka avagy nyúl, és százszor fürgébb, mint megannyi madár... Az öreg róka nem mozdul, meglapul rejtekében. Sok éves tapasztalattal vár, tudva: nem lehet fürgébb, mint a golyó, nem lehet gyorsabb, mint a sörét. Ugyan nem tudja, mi a golyó, mi a sörét, de tudja, mi a Halál, amely a dörrenések nyomán jár, hogy magával vigye az erdő – mező ifjú, s már vén lakóit egyaránt. Az öreg róka nem mozdul: vár. És nem csak a tapasztalat-adta bölcsesség parancsát követve vár: ő egyébként is, már hajnal óta vár, már testében – csontjaiban érezve a Halált. Nem! Nem ezt a nemtelen Halált érezte meg, nem volt halvány sejtése sem arról, mi készül ismét erdő – mező népe ellen. A saját Halálát várta, azt a Halált, amely minden, az Út végére ért élő után kinyújtja irgalmas kezét, s amelynek hívását, ha már ténylegesen is az Út végére ért valamely élő, oly jól esik elfogadni... A jól végzett Út, az elvégzett munka utáni megpihenést jelentő Halált várta, amelynek nesztelen lépteit követve még egy pillanatra tán tétován megáll a Távozó Lélek, s visszapillant, majd elégedetten folytatja Útját, az utolsó, s már nem testi formában megteendő Utat, még érezve a fiakban a Folytatást, de már 53
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet érezve valamiképpen azt is: ez így, ekként van rendjén, hisz amit tennie kellett, megtette: ennél többre már nem volna ereje, hát ideje, hogy átadja helyét a fiataloknak: kölykeinek, és kölykei kölykeinek: a következő Nemzedékeknek, hogy azok is elvégezhessék azt, amiért érkeztek, mielőtt értük is el jő az Örökös Vándor, aki hol itt, hol ott hajol le egy-egy Lélekért, hogy pihenni hívja őket egy-egy Út végén. Tán ezt érezte az öreg: bár mondani nem mondta volna akkor sem, ha valós, a mi fogalmaink szerinti Értelem adatik néki, mert ezt minden, a Törvény értelmében, s a Törvény szerint Távozó csak érzi: ki nem mondja, mert erre nincs, és nem is lehetne úgy igazán szó. A benső megelégedettséget, a Tiszta Út tudatát csak érezni lehet: sem érteni, sem kimondani, és nem is volna szükséges, mert mást jelent a SZÓ a Távozónak, és ismét mást az itt maradónak, de semmiképp sem jelenti azt, ami érzés valójában takar, mert azt nem az ösztön, és nem az Elme: a Lélek és a Szellem érzi, mert csak azok képesek teljességgel látni, felmérni, és elbírálni is az Út mindahány történését, látva, tudva és érezve a Legelső LÉT-villanást csakúgy, mint ezt az utolsót: a Boldog Érkezést és a békességes Távozást, amelynek joga Istentől adatott minden Útra indulónak. A TÖRVÉNY szerint. De az embert itt nem érdeklik a Törvények, hacsak nem a maga kicsinyes, emberi (?) törvényei, amelyeket nem is próbál az Isteni TÖRVÉNYBE illeszteni: inkább azt kényszeríti a maga kicsiny, és gyakran kicsinyes földi törvényecskéi alá, tán abban a hamis hitben, hogyha a maga törvényei alá kényszeríti a Leghatalmasabb TÖRVÉNYEIT, már felül is múlta ŐT: A HATALMAST... A Törvény szerint az Öreget megillette a békességes, nyugodt és elégedett Távozás, a minden Születéssel együtt járó, Ős-örök JOG. Egy kimondatlan Tudással tudta ezt ő maga is: hát csak várt, már nem is igazán figyelve a körötte zajló, tán már százszor is meg, és túlélt történésre. Valami halvány gondolat még felébredt benne, a menekülési ösztön gyenge késztetése, de nem mozdult, nem érezte, hogy mozdulnia kellene, hisz hát ez az egész már nem rá tartozik, ő már nincs is itt igazán: kinek volna érdeke, hogy most, az utolsó percekben, az utolsó lélegzetvételnél háborgassa? –...és mégis mozdulnia kellett! Mozdulnia kellett, mert az ember rabszolgája, az önmagából kivetkezett, lélektelenné aljasított kopó csaholása egyértelmű Parancsot adott ösztön-rendszerének: mentsd, ami még a tiéd, mentsd, ha lehet a békés Távozás Jogát, az utolsó Lét-villanást, hogy az Emlék, amelyet távozáskor magaddal vihetsz, ne a legsötétebb, ne a legkegyetlenebb Emlék legyen... Az Öreg, ahogy az ősi Életösztön szava rendelte, mint felhúzott idegről a nyíl: akként pattant ki a rejtekről, amelyet ő is (mint a korábbi képben látott fajtársa) utolsó rejtekül készített magának, s még néhány méteren át rohant is: aztán léptei meglassúdtak, fogytán volt törődött testében az erő, az utolsó erő-morzsa, amelyet a két Világ közti Határ átlépéséhez tartalékolt. A kopó a nyomában lihegett, majd beérte. Az Öreg egy tétova gondolat-foszlányszerű érzés-hullámot küldött az üldöző felé: hagyj, hisz minek már... – mire az üldöző, mint valami őrjöngő megszállott csak azt sugallta: muszáj, az ember... muszáj, az „ember”.... Tán a Sors rendelése, talán csak a véletlen adta történés... a két lövés szinte egyszerre csattant a kétcsövű ismétlő puskából, s a rosszul beidegződött mozdulat, majd a két, csaknem egy időben esett lövés után először az üldöző bukott fel: csak aztán az Öreg. Néhány pillanattal később a fegyveres ember is a két test mellé ért, s egy másik, egy fegyvertelen. Az, aki fegyver nélkül volt, azt gondolta: – Szegény állatok, miért kellett... és miért így, hisz ennek is, és annak is alig valami lehetett már hátra... Az, aki a fegyvert viselte, aki a gyilkos lövéseket leadta, ekként gondolta végig ugyanazt a történést: – No lám! De hát... – ezért sem kár, meg azért sem: vén volt már mindkettő. Ennek a bőrét már ugyan nem teszem a szobámba. Reves, vén jószág volt, ki tudja, hogy húzta eddig is... Aztán meg: ez a kutya sem ért már egy hajítófát sem! Ez is vén volt, mint ez a másik dög: jól megtalálták egymást! No, majd veszek egy másik kutyát, ez meg jól megfér magának egy gödörben ezzel a kivénhedt szukával. Már nem fogják egymást bántani... – és engem sem fog dühíteni ez a vénség, már rajtam röhögött az egész vadásztársaság, hogy ragaszkodom hozzá. Más már (mondta múltkor is a Pista) rég lelőtte volna, hisz már csak kenyérpusztítónak jó, haszon már nincs azon, amit még tud... A két Lélek-elem, egyik a másik után, vergődve igyekezett kiszabadulni a testből, ki a Föld légköréből, az alsó légrétegekből is, ám hosszan hiába: fogva tartotta mindkettőt a vadász utánuk küldött sötét, 54
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet később már inkább csak közönyös gondolatainak ereje, aztán, hogy ezek a gondolatok mind elszálltak – elillantak, a vadásztársaság többi tagjának gunyoros szavai kötötték őket a lassan kihűlni készülő testekhez. Azok ugyan már a vadászt vették célba, de a gúnyos hangok teljes érzéketlenséggel méregették a zsákmányt is, a kopót is: hisz illik is mindkettő az öreg Imréhez... a puskát még megtalálja, de kopót, vadat már nem lát: minek is jár még ki, a vadászat nem öregeknek való sport... Ez utóbbi szavakat ugyan csak egymás közt susogták a fiatalabb vadászok, az öreg Imre szemébe egy nem mondta, meg ne bántsák, hisz hát: jó vadász volt fiatalabb korában, s ha szeret lőni, miért ne mehetne velük? Igaz, hogy a kutyája hajítófát nem ért, a vadról sem tudta megállapítani: megér-e egy golyót, de azért még mindig elsőre talált mindkét lövése... – hát nem szóltak, még inkább vigasztalták, aztán hogy rájöttek: az öreg nem vár vigaszt, azzal is felhagytak. A kihozott tartalék kutyák közül vett maga mellé egy másikat, emezt pedig otthagyta: majd a hajtók valamelyike elássa ha vége a mulatságnak... Ennyi volt csak a két Élet: egy mit sem érő mulatság része, amely nem ér többet egy flaska bornál, amiért a hajtó elföldeli azokat, egy verembe vetve mindkettőt, hisz a hajtó számára is csak annyit ért egyik, mint a másik: semmit, legfeljebb tényleg azt a flaska bort. A két Lélek-elem aztán kiszabadult a gondolatok sűrű hálójából, de csak lassan emelkedtek felfelé. Húzta őket az a betöltetlen maradt Utolsó Pillanat, az, amelyet nem élhettek meg, és nem élhettek át, legalábbis nem akként, amiként az a TÖRVÉNY szerint megillette volna ezt is, és azt is. Hogy melyik Lélek-elem volt a kopóé, és melyik a Távozni készülő agg rókáé? Így, már testeik nélkül nehéz volna megmondani. Ez is, és az is szürke volt az utánuk küldött gúnyos gondolati és érzelmi energiáktól, s mindkettő súlyos volt az Út ezernyi terhétől. Egyiket az űzöttek ezernyi kínja, a szenvedések, a fiak elvesztésének, majd a társ egy korábbi vadászaton esett halálának energiája festette be szürkére, a... – a másikat is az űzöttek, az űzött rabok megannyi kínja festette szürkénél is sötétebbre, s a szenvedések soka: az Út kezdetén Barátjának érzett ember egyszerre rabtartóvá vált, akinek kegyeit csak vérrel vehette meg, más, legyilkolt Lélek-lények vére árán, s aki párját és ivadékait is akként adta és vette, mint bármely más használati tárgyát, mit sem törődve azzal: ő maga, mármint a kezei alatt „szolgáló” kutya ragaszkodik-e a maga társához, ragaszkodik-e alig is világra jött kicsinyeihez. Az öreg rókának legalább ez megadatott: ő szabadon választott Társat, s az utódokat maga nevelhette az Életre. No, nem a Valóság értelmében vett Életre, nem arra a LÉT-állapotra készítve fel őket, amelyben az Élet valóban Kincs, amelyet senki sem akar erővel elvenni tőlük, s amelyet ők maguk sem vesznek el erővel másoktól: és mégis, egy sokkal szabadabb Életre, mint amilyen a „hatalmas” szolgálatára kényszeredett rabnak: a kopónak megadatott. Mert ez is ekként van: a kopó születése okán és jogán van rákényszeredve az ember szolgálatára, az emberére, aki csak azért, és csak attól „hatalmas”, mert az ő kezében van a fegyver, az ostor és az élelem egyaránt. A róka is ismerte ugyan a fegyvert, de nem ismerte az ostort, s az élelmet maga szerezte meg magának és ivadékainak, akként, amiként azt a maga szülőitől tanulta. Ismerte a félelmet, sőt: a rettegést, de nem ismerte a rabságot, a szolgaságot, a kényszert, legfeljebb a Természet, a túl, és továbbélési ösztön kényszerítő szavát. Azt, amelyet követve a kopó őse is egykor az ember mellé szegődött, s amelyet az ember akként rabolt el tőle... – mint bármi mást is, akár a maga fajtársa: más ember kezéből elrabolt már a hosszú évezredek alatt... E kép után egy kissé feljebb emelkedtünk, s ha valamikor, hát most éreztem igazán a szégyent, hogy... – ember vagyok. Vezetőm megérezhette komor gondolataimat, mert kedves - lágyan átölelt, s halkan azt mondta: — Ne keseregj kicsim! Ma már nem ilyen... pontosabban: nem csak ilyen az ember. Azt a szintet ugyan nem értétek még el, amelyet a negyedik Fénykörbe emelkedettek a magukénak tudhatnak, de azért már annak is vannak nyomai, hisz a negyedik Fénykörből is érkeztek sokan, akik az alsóbb szinteken állók közül is többekre hatottak az imént látottnál lényegesen tisztább eszméikkel. Hány, de hány állatorvos van, aki tényleg a beteg állatok gyógyítását tűzte ki céljául, nem a meggazdagodás, de a segítő szándék által vezéreltetve? Hány lelkes állatbarát van, aki a téli erdőket járja, hogy élelmet tegyen ki a didergő állatoknak: ha csak egy köteg szénát, vagy egy pár maréknyi magot is, de valamit mégis, amivel segíthet nékik a Tavaszt elérhetni. S a városaitokban is: hányan vannak, akik ha csak titkon is, de etetik a mások által el, és kitaszított Lélek-lényeket, s a városokba szokott madarakat? Amennyire helytelen úton jár az 55
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet ember, annyira törekszik is már néhány, hogy a helyes Út felé közeledjék, azon Út felé, amelyen nincs emberi, vagy nem emberi Élet: csak ÉLET van, amely mindenképp, és mindenek felett oltalmazást kell nyerjen. Tudom, hogy az előbbi még a megszokottabb azon a szinten, amelyen jelenleg magad is Úton vagy: de már annak ellentéte is Valósággá lett, s mint létező viselkedési elem, beíródott a Globális Tudattárba csak úgy, mint a Kozmikus Tudattárba, így a későbbiekben mind többen lesznek, akik a helyes irányt képesek lesznek megkülönböztetni a helytelentől, s már képesek lesznek a helyes irányt választani is, akár lemondások árán is, vagy vállalva, hogy mások nevetség tárgyává tegyék őket ezért. Csak idézd fel gondolatban: hányan vannak, akik a Lélek-lények iránti Tiszta Szeretettől vezéreltetve hagynak fel a gyermek korukban beléjük nevelt húsfogyasztással, s máris nyugodtabbá lesz fájó lelked. Annál is inkább, hisz ezek az „Úttörők” a későbbeni Új Földön már nem gúnyolni, de segíteni fogják egymást a Lélek-lények körüli teendők elvégzésében. Menjünk vissza egy kicsit a ti erdeitek egyikébe, de most egy téli erdőbe, hogy egy másik képet is megfigyelhessünk, mielőtt már ténylegesen is visszalépnénk a magasabb szintre. S azért mondom most, hogy ténylegesen, mert az a kép, vagy inkább képsor, amelyet most mutatok néked, azt az érzetet keltheti benned is: már nem is a magatok szintjét, nem a ti Világotokat látod... XI. A téli erdőben: itt... de másképpen Ismét lejjebb ereszkedtünk, és szinte a lélegzetem is elállt: olyan csodálatos kép tárult elénk. Egy hatalmas hegy oldalában álltunk meg, ahol a frissen hullott hó úgy ragyogott az óriás fenyők megannyi ágán, mint a legcsodásabb ékszer, mintha valami láthatatlan Kéz ezüst és gyémánt-porral szórta volna be az ágakat, s a fák közti kicsiny bokrok minden ágait, de még a földet is, amerre csak elláttunk. A szűz hó káprázatos ragyogását semmi sem törte meg: a hajnali órán egyetlen élőlény sem látszott, csak a büszkedélcegen álló fák mindenütt, s a fák közt szinte védelmet keresően megbújó bokrok soka. Alig hajnalodott, a Nap épp csak kinyújtotta első, álmos sugarait a Föld felé, s tán még azokat is csak azért, hogy teljes pompájában csodálhassuk meg az éj-órák szülöttjét: a hófödte tájat, a káprázatos ragyogást. A csillagok lassan mind kihunytak, alig egy-kettő villant még tétován, a Hold maga is párnái közé rejtezett, de igazán még nem volt reggel, itt legalábbis, az erdőben még nem: az éjszaka madarai ugyan már elrejtőztek, de a Hajnal hírnökei még nem kezdték meg dalukat, így a Fény ellenére sem volt igazi a reggel. Valahol a sűrűben mégis halk, óvatos neszezés támadt, mint amikor valaki loppal halad át az alvó fák közt. Egy egészen picit feljebb emelkedtünk, hogy rálátásunk legyen ne csak az erdőszélre, de a kis, hófödte erdei útra, s az apró tisztásra is, amelyen túl ismét az erdő fáit láttuk, s ezeken túl egy kis városka, vagy inkább csak nagyobbacska falu házait. Még a házakba is beláttunk: ott is aludt még szinte mindenki, alig egy-kettő volt, ahonnan valami fény szűrődött ki a leeresztett redőnyök, a betámasztott spaletták mögül. Tán Születést, vagy épp Halált virrasztottak, csak csendesen: el ne riasszák akár egyiket, akár a másikat. Hisz bármelyik jön is, mindenképp a Törvény értelmében jöhet csak ez is és az is, amely Törvény ellen nem lehet apelláta. Itt, ebben a Világban amely már az ember világa, legalábbis nem, mert a Törvényt e kérdésekben nem az ember szabja meg. Az Élet, amely megköveteli Szavai tiszteletét, s amely, ha olykor csak megkésve is, de számon kéri minden meg nem hallott, figyelmen kívül hagyott szavát attól is, aki az Érkezést, s attól is, aki Távozást akarja a maga kicsinyes emberi törvénye szerint irányítani... A Csend azonban, amiként az erdőben, itt sem volt teljes, nem volt tökéletes. Ott óvatos lépések nesze törte azt meg, itt az izgatott készülődés parányi neszei. Egyszerre figyeltük mindkét pontot, ahonnan a neszek érkeztek: az erdőben gyors, de óvatos emberi léptek alatt roppant egyet-egyet a szűz hó, az emberek lakóhelyén olykor ajtó nyikkant halkan a sarokvasakon, zsák durva szövésű anyaga zizzent amikor kibontották, s akkor is, amikor a teli zsákot valaki a hátára vette. Az erdő felé haladó léptek még súlyosak voltak: a kifelé tartó lépések már könnyűek, s valahogy felszabadultak és vidámak. De emberi léptek voltak ezek is, és azok is: a hosszú-nagyokat lépő lábak neszezése közt néhány apró lépés tippenéstoppanása hallik: gyermek-lábak, izgatottak, óvatosságukban is óvatlanok. Olyika egészen kicsiny emberpalántára vall, s mindezek közt néhány, tán hajnali álmából riadt négylábú toporgásának majdnem az erdők vadjáéval vetekedően óvatos zaja, mintha az ember mellé szegődött állatban a Természet ősi 56
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet óvatossága ébredne fel a szürkületben. Hideg van, a lehelet csendeskén párállik az Útnak indulók körül, mintha ködfátyolba akarnának burkolózni a settenkedők: ne lássa őket avatatlan szem, se más emberé, se az erdőnek lakóié, ne lássa őket más, csak Isten, Akinek nevével ajkukon neki vágnak az erdő felé vezető Útnak. Minthogy az Út, s maga a történés itt, a kis emberi településen indul, figyelmünk inkább ide irányul, innen követjük figyelemmel: mi fog történni. A neszek, megmondom őszintén, kísértetiesen hasonlítanak a hajnali vadászatra indulók készülődéséhez, hát egy kis tamáskodással idézem fel magamban Vezetőm iménti szavait: „az a kép, vagy inkább képsor, amelyet most mutatok néked, azt az érzetet keltheti benned is: már nem is a magatok szintjét, nem a ti Világotokat látod...” – hisz hát a vadászat, a gyilkolás... annyira a mi világunk „emberére” jellemző mindmáig! (Magam is szégyellem ezt kimondani, még végig gondolni is, ám a tény, a szomorú és szégyenletes tény attól még tény marad.) Ám ez a történés tényleg másképp folytatódik, mint azt várnám. Ugyan most is többen indulnak útra, és most is gondos felkészülés előzi meg az indulást, most is a már ismert zsák kerül elő (legalábbis ahhoz hasonló, amelybe az iménti képben a kisebb vadak legyilkolt testeit gyűjtötték egybe a vadászok mögött haladó szolgák)... De most más emberek indulnak, és a zsák is más: már igazán emberi Célt szolgál. Néhány férfi és asszony, két-három kisebb – nagyobb gyerekecske készül, és indul útra, még visszafordultukban parancsolva vissza a nyomukba szegődő kutyákat, akik szinte sértődött méltósággal bújnak vissza házikóikba, csak magukban, vagy egymásnak mormogva: – Jó - jó. Hisz értem én, megriad az erdő népe... De hisz nem én tehetek arról, én még sosem fordultam egyikük ellen sem, sem fegyverrel, sem anélkül: hát nem én rontottam el a renomét... Ez, ha valósággal is ezt gondolták magukban, bizony: ekként is van, és volt is. Tudja ezt az ember, annak asszonya, és tudja a lassan felnövekedő gyerekecske is, vagy ha nem, hát hamar megtanulja. A kutya, ha az ember mellett van, a Természet Gyermekének szemében csak úgy Fegyver, ahogy a puska is az, a csapda is az: ha ennek sem, és annak sem adott is külön nevet az erdők Szabad népe, csak egy szóval illetik azokat, vagy inkább egy, ösztönszerű érzéssel: Veszély! Veszély...!! Ha a kutya csak maga megy az erdő népei közé, legfeljebb néhány halk, vagy valamivel hangosabb, kissé tán gúnyos morranást kap: szolga... De ha az ember mögött, vagy előtt lohol kilógó nyelvvel, már ő sem csak „szolga”, de „Veszély”, amely elől az erdő gyermeke csak úgy kell rohanjon, inaszakadtából, mint a másik: a dörrenő Halál elől, mert az ember mellett az egymagában veszélytelen kutya is Halállá lesz, vagy lehet. Az ember tehát visszaparancsolja a négylábút, aki kényszeredetten vedlik vissza önkéntes Útitársból egyszerű házőrzővé, aztán a kis csoport tényleg elindul. Elől egy magas, vékony csontú fiatal fiú ballag, szinte öreges járással, meghajlott háttal: hátán a zsák alaposan meg van rakva, hát nem is lehet szálfaegyenesen haladnia, bár kívülről nem lehet látni: mit rejt a zsák, mi az, ami súlyával szinte az egész embert a földbe nyomja. Pontosabban a magas hóba, amely ezen egyetlen éjen csaknem lábszár-félig hízott a Föld fázó teste fölött, jótékonyan betakarva azt, s az emberi település túlfelén lévő szántó földjében ekként az alvó magocskákat is. Az ember lába mélyen a hóba süpped: a többiek már az ő nyomába igyekeznek lépni, s a gyerekek a felnőttek nyomába: már amelyik képes akkora hatalmasakat lépni, vagy inkább szökellni, s amelyik nem, azt vagy visszafordítja anyja, vagy sem, akkor csak megmosolyogja, s hagyja hogy az apróság el-el pottyanva igyekezzék a nyomukban maradni, fél szemmel azért oda-oda pillogva: le ne maradjon a gyerek. A legkisebbek persze gyorsan kifáradnak a magas hóval való viaskodásban, s akkor azok karra kéredzkednek. Az apák, a nagy és erős férfiak kapják fel azokat, mint szél a semmi kis hópihét, s akként is emelik magasba a kis csöppséget, morogva valamit a rakoncátlan kölykökről, akiknek ilyenkor még az ágyban volna a helyük, de ez tényleg csak a megszokásadta, felnőttes morcogás, nem igazi harag, nem is lehetne az, hisz most valami szép, valami igazán jó történik, amit jó, ha mielőbb megtanul a gyerek, hogy tudja, és értse is. A kis csapat hamarosan már az erdő útján jár: pontosabban ott, ahol az utat gyanítják, hisz itt, a fák közt már még annyira sem láthatják a hófödte utat, mint addig. És mégis könnyedén haladnak: a fák mintha maguk is mutatni akarnák az irányt: meg-meg hajolnak ahogy az ágaikra telepedett hó súlya mozdulni kényszeríti hajlékony, karcsú törzseiket a legkisebb szélben is. A tisztáson túl, pontosabban a tisztás túlfelén, már kicsit bentebb, a fák közt, ahol az erdő folytatódik, végre megáll a csoportot vezető ifjú ember. Megérkeztek: néhány deszkákból tákolt 57
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet felépítmény jelzi: célhoz értek. A hátrébb haladó asszonyok válláról lekerül a rongyokba bugyolált csomag: egy-egy kisebb lapátot, ócska seprűt cipeltek, s most, mint vendéget váró gondos háziasszonyok, tisztítgatni kezdik a cölöpökből tákolt építménybe rejtett, vagy csak egy-egy fa törzse közé erősített vályúkat, s azok környékét. A szél tele fújta hóval szinte mindet, a kisebbeket csak úgy, mint a magasabbakat, hát kell is, hogy gondosan kitakarítsák: ne fagyjon meg, amit belé szórnak. A már megtisztított, alacsonyabb etetőkbe a férfiak hátán lévő zsákokból hamarosan takarmányrépa, morzsolt, és csöves kukorica, valami kis kapavágta, s otthon is a disznók elé adott burgonya, a magasabbakba pedig néhány köteg széna kerül, az etetők elé pedig valami kis töredék szalma: hadd pihenjen meg az állat, ha már jóllakott, mielőtt tovább megy a maga kifürkészhetetlen útjain. A nagyobb gyerekek az apák vállán ülve ügyeskednek (egy-egy még a csúszós faágakra is felkapaszkodik), s kis odúkat varázsolnak az ágakra, vagy az ágak közé, amelyekben mindenféle olajos magvak vannak, mások szalonna darabkákat, faggyút tűznek, vagy épp kötöznek az ágra. Hamarosan végeznek a munkával, s elégedetten nézik a kis „éttermet”. Tudják, ó, persze, hogy tudják: nem sok az, amit az erdő éhezőinek adhattak, de hát egyszerre nem hozhattak többet, ahhoz az útra hullott hó még nagyon is friss volt: de a következő csoport, akik az ő nyomukon jöhetnek el idáig, s már nem kell az út kitaposásával is gondoljanak: ők már majd jobban felpakolnak, nem csak hátukon, de kis kézi saroglyákon is hozva az eleséget az erdő éhezőinek: halkan jőve el csak ők is, s ismét csak így, még most, a hajnali szürkületben, hogy tettüket ne lássa senki, akire nem tartozik, ne tudjon arról más, csak az erdőnek népe, s még isten, Aki számon tart minden titkon esett jót s rosszat, amit ember-gyermekei cselekesznek egymással, s bármely Testvérükkel, akikkel egy bolygón, egy ponton, s egy korban élhetnek, hogy tanulják és gyakorolják az ÉLET egyedüli Törvényét: a mindenek felé nyújtható, s ekként nyújtandó Igaz Szeretet Törvényét. Aztán a kicsiny ember-csoport hamarosan távozott. Bár volt, aki szívesen maradt volna a hideg ellenére is, hogy megfigyelje az erdő népének örömét, de ez nem volt lehetséges. Még nem: még az erdő népében nagyon is élénken élt az emberről megfogalmazott kép, amely ösztönös óvatosságot diktált, így (hacsak nem valami fa tetejéről, vagy a faágak közé épített leshelyről), nem figyelhették meg: mint érkeznek a Szabad nép gyermekei, hogy kivegyék részüket a Szeretet-adta lakomából. Így hát csendesen, ahogyan jöttek, s ahogyan ténykedtek, újra az útra igazították lábaikat, már üres zsákokkal, összegöngyölt, s együvé kötözött rongyokkal, szerszámokkal a vállukon szép csendesen hazaballagtak. Még most, az első reggelen épp félúton szembe találkoztak egy másik kis csoporttal: akkor aztán kicsiny időre megálltak, néhány szót váltottak, s a két csoport ismét különváltan folytatta a maga Útját. Ki még az etetők felé haladva, ki már haza, hogy a kandalló mellett ülve tán azon elmélkedjenek: milyen más is lehetne a Világ, ha csak a Szeretet irányítaná annak minden ő történéseit az emberek, s az Állatok Világaiban... — Hogy ez mennyire ekként van, maguk is tudják, ha gondolataik még csak ekként, csak néma elmélkedéseik közben fogalmazódnak is meg, amiként tudod te is, én is, és mindazok is, akik olvassák majd e sorokat, sőt: azok is, akik nemcsak hogy nem olvassák, de nem is élik, mert nem akarják élni, csak az előbbi, az Élet Törvénye elleni durva történést, ellene támadva ilyen – olyan indokkal az Életnek, mint akiknek valósággal is nincs fogalmuk arról: KI AZ, AKI egyedül dönthet, és dönt is Élet és Halál joga és oka fölött. Sajnos, máig szégyenletesen kevés az, aki a most látott történés részese és megvalósítója: viszont sok az, aki ezt a Törvényt, az Élet és Halál Törvényét figyelmen kívül akarja hagyni... – mondta Vezetőm, szinte a gondolataimat mondva ki hangosan is – s aki ölni akar, hogy hatalmát megmutassa, az mindig is talált, s még azon a szinten sokáig fog is magánok okot találni arra, hogy vad és durvakésztetésének legalább önmaga, és embertársai előtt valami elfogadható magyarázatát adja. S mert az ember megölésére nem, legalábbis nem mindenkor találhat okot vagy mentséget már még az ember sem, hát azokat gyilkolja, akiket nem, vagy alig is véd földi törvény, s ha védi is: nem fordulhat panasszal senkihez, ha bántalom éri... Jó: tudom, a ti vadászaitok is tesznek ki etetőket, és tesznek ki valami kis eleséget is: de sokkal többet, felmérhetetlenül és számotokra képzelhetetlenül többet ártanak az állatok legyilkolásával, mint amennyi hasznot adhat egy-egy etető felállítása, hisz az Erdőnek népe nem, vagy alig is merészkedik bárha azok közelébe is, hisz azokon az ember: a „Veszély” szaga van, amelytől túlontúl jól megtanultak rettegni... Nem igaz, hogy a Természet védelme, az „állatállomány minőségének megóvása” a célja egy-egy vadász munkájának! Az állatállomány tökéletes volt és egészséges, míg az ember meg nem mérgezte az 58
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet állatok körül a levegőt, a vizeket, az eleségükül lehető növényeket! Ha igazán az „állatállomány érdekében” akarna cselekedni az ember: először is a gyűlölet-energia megfogalmazásának és kiáramoltatásának megszüntetésével, valamint a környezet szennyezésének megszüntetésével kellene azt tennie, nem a „gyenge példányok” fegyveres lemészárlásával, amelyhez még „Szentet” is állítottak maguknak, mintha bárki is a FENT Világából valaha, akármilyen ok, vagy álok alapján „védnökséget” vállalna bárminő GYILKOSSÁGBAN! Sem a vadászok által „Szent Hubertus”-ként ismert Testvér, sem soha, egyetlen Teremtett Szellem nem vállalta, s nem is vállalhatta volna semminő körülmények közt egyetlen, más Élőlények legyilkolásával járó foglalkozás védelmét sem, mert ezt nem is engedné A TÖRVÉNY, hisz aki gyilkosságban akarna bárha csak ekként is részt vállalni, nem is lehetne a Fent Világának, de még a ti világaitok magasabb szintjének Lakója sem! Még a negyedik Fénykörbe sem léphetne be, mert szándéka terhe, mint ólom súlya húzná azt le, a ti szintetekre, vagy még az annál is mélyebben lévő Fénykörökbe... „Szent Hubertus” neve nem más, mint cégér azok számára, akik az ellentét késztetését kívánják betölteni: sikeréhük kielégítése, vagy anyagi megokolásból, s ez esetben is az ok, vagy ál ok már teljességgel mellékessé is lesz, hisz mindenképp A Szeretet Törvénye, s még a nagyon is egyszerű emberi értelemben vett Humánum Törvénye ellen vét mind, aki bármely, Szellemmel, vagy Lélekkel bíró ÉLŐLÉNY-TÁRSÁRA fegyvert képes fogni. Aki igazán A Törvény betöltése felé akar haladni, előbb, vagy utóbb, de fel kell eszméljen, fel kell ébredjen ezen Igazságra, és ezen Igazságban: amiként az lesz is, éspedig mindenképp. S ha már az ember, s mindahány bolygónak is Szellemi Én-résszel bíró Úton járója képessé lesz Felébredni ez Igazságban, az állatok sem fordulnak többé egymás ellen, s az ember ellen még kevésbé. Ez azonban már a negyedik Fény-kör Törvényei közt lesz Valósággá, még akkor is, ha az imént látott kép ténylegesen is része a ti Világ-képzetetek Valóságának is, hisz amiként mondtam, a ti Világotok az átmenet, amely egyként foglal magában jót és rosszat, hogy az Útra lépőnek mindenképp adottá legyen a Szabad Választás megélése. Hogy ki, melyiket választja, az már „csak” a Szellemi Követ Ébredtségi szintjén, s persze, a környezeten, a környezetben élők példáján múlik, amelyet azonban a Szellemi Követ által irányított Tudat elvethet, vagy akár el is fogadhat, legyen az jó, vagy rossz. S épp e Lehetőség, a Szabad Választás korlátlan Lehetősége az, ami végett a ti szintetek, és a ti Világképzetetek az utolsó Vizsga színhelyévé lett. Aki győz, aki kész, és már képes is A Szeretet Törvénye szerint élni és cselekedni, akként ítél majd önmaga fölött, s aki csak a durvaságra, az önszeretetre, tehát az önzésre hajlik, akként. Mert ezt is mondtam már: nem Isten: a Szellem ítél önmaga fölött, a Szellemi Követ bünteti önmagát a korábbi Út cselekedeteinek mértéke szerint, mert ő kell ítéljen önmaga fölött, éspedig teljesen őszintén, az EGYETLEN TÖRVÉNY mértékét véve alapul, hogy a tettek mindenkor és mindenképp megteremhessék a magukhoz illő gyümölcsöt is. Mindezekről is gyakorta szóltunk már, de kellett, hogy itt és most is elismételjük a korábban már elmondott TÖRVÉNYT, amelyet (sajnos) úgy érzem, még sokan nem értenek a maga teljességében. De most haladjunk tovább. Lépjünk vissza az imént elhagyott, magasabb szintre, hogy már valósággal is a Városba vezesselek. Most még ugyan ténylegesen is csak belépünk a Várost rejtő Energia-körbe, de már a Várost, s a Város mindennapjait már a következő kötetben mutatjuk meg Testvéreinknek, hisz e kötet lassan – lassan a végére ér. Ma, most viszont még a Városig sem vezetlek el, mert kell, hogy megpihenj. Későre is jár, s még szemed is kezelésre szorul: kell, hogy egy kissé fizikai értelemben is megpihenj... XII. Út az erdőn át Ma tehát tovább megyünk kedves: ehhez elsőként vissza kell térjünk az erdőbe, a kis tisztásra, ahol jelen Utunkat megkezdtük. Tudom, hogy megint fáradtan indulsz el, s ennek még-csak nem is annyira az őszi időszak teendői az okozói: de a gondolat, az érzés, ami a ti szintetek egyes képei, s a Shambhallai erdőben látott képek közti különbségből fakad. A „milyen volna most a Föld, ha...” – megválaszolatlan kérdése, amely nem megválaszolatlan mégsem, hisz Shambhalla képei már a ti Holnapjaitokat vetítik előre. Ami ma, a ti jelenetek során van, az a pillanatnyi kép: s hogy abból mikorra értek el arra a szintre, ahol 59
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet Shambhalla a Valóság értelmében áll, már csak rajtatok múlik. De egy nem is olyan távoli Pillanaton mindahány, ma még alsóbbrendű szint Lakói is felérnek arra, s még annál is magasabb szintre, mert ez a Törvény: a Visszatérés Törvénye, az Örök és állandó Fejlődés Törvénye. Tudom: az adja a fájdalmat benned és számodra, hogy mindez még távoli, s tenéked hol itt, hol ott kell lenned, így a két, egymástól olyannyira különböző Világ-képzet energia szintjét is egyként kell viseld. S míg az egyik kép felemelő, a másik, kiváltképp a másik, a magasabb szinthez mérten, lehangoló, sőt: olykor elkeserítő. Belátom, nem könnyű a két Világ közt lebegni, hol itt, hol ott állapodva meg egy-egy időre, még így sem, hogy csaknem teljességgel eltávoztattalak az általad is élt Jelenből, legalábbis egy bizonyos értelemben, hogy a mi külön kis Világunkban őrizzelek... De épp ezért nem is lehetetlen, annál is inkább, mert megismerhetted az alsóbb szintnél is mélyebb tartományokat, és ismered a Shambhallánál is magasabb szinteket is. Így teljességgel tudod, hisz nem lehet nem tudnod, hogy a „ti” szintetek sem annyira lehangoló, amiként még Shambhalla sem olyan elérhetetlenül magas. Ezen felül és ezen túl pedig azt is tudod, hogy mindaz, ami ma olyannyira valóságosnak tűnik, nem több, és nem más: a Szellem álma, akkor is, ha azt maga a Szellem is akként éli meg, s mindahány Szellemi Követ, mint a legteljesebb Valóságot. És ez is ekként van rendjén, hisz ha nem ekként volna, ha az egyes szinteken esett történéseket nem élnétek meg a maguk teljességében akként, mint a legvalóságosabb Élet egyes történéseit, ha nem tapasztalnátok meg ezen Álom-képek teljes fájdalmát, és nem élnétek meg a Reménység, a Bizalom teljességét is: egy nem volna tán, aki Ébredni igyekezne. Így viszont, kiváltképp annak biztos Tudatában, hogy mindaz, amit átéltek, nem más, mint álom, s annak tudatában, hogy mindahány, rémítőbbnél rémítőbb álom addig tart, amíg a Szellemi Követ képessé nem lesz egy másik, már egy szinttel magasabban lévő Fény meglátására ébredni; mind többen és többen lesznek, akik igazán Ébredni akarnak, s mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ez mielőbb Valósággá legyen számukra. Olyasféle ez, mint amikor a Tudatban valamely nyomasztó, és nagyon is élethű álomkép fogalmazódik meg, s a Tudat tudja is, hogy álmodik, és szeretne is, de még hosszan nem tud kimenekedni a számára terhes és fájdalmas álom képei közül. Akkor mindent el fog követni, hogy valamiképp kiragadja magát az álomképek közül, s ismét a Valóság képei közé emelkedjék. Ez azonban csak lassan, fokozatosan megy végbe: már érzékeli a Valóság egy-egy apró részletét, felismeri a szobát, amelyben álomba merült, az ágyat, néhány régtől ismert bútort, de még azokat is az álomképek közt látja csak, így még csak azt sem tudja igazán: mi az, ami a Valósághoz tartozik, s mi az, ami az Álom része. Az Álom, és a Valóság közti Utak, tehát a mi Útjaink célja és lényege éppen az: mind többeket késztetni arra, hogy Ébredni akarjanak, meglátva álom-képeik közt egy másik, már inkább Valóság-közeli képet, hogy azok fényében ismerhessék fel, és meg a Valóságot, s már azok mértéke szerint igyekezzenek ama másik Képhez emelni a maguk Látszat-valóságát. S most jöjj, kedves: indulnunk kell, Kísérőnk már bizonnyal vár reánk... Valóban: Kísérőnk a tisztáson volt, s ugyanazon a kövön ülve várakozott érkezésünkre, mint amelyen korábban a kis pillangó születését figyeltük. Háttal ült nekünk, de közelségünk energiáját azonnal érzékelte, legalábbis egészen bizonyosan, mert amint a magasabb szintre értünk, felállt, és felénk fordult, bár azt nem tudhatta: mely irányban, hol lépünk be a Fény-ívbe. Felállt, megfordult, ránk mosolygott, de nem jött közelebb: megvárta, míg mi közelítjük meg, s ahogy már előtte álltunk, csak kedvesen mosolygott, bólintott üdvözletképpen, s már fordult is vissza, hogy előttünk haladva mutassa az Utat, amely a tisztáson, majd egy ideig ismét az erdőn át a Városba vezet. Lassan, szinte feltűnően lassan haladtunk át úgy a tisztáson, mint az erdőn, mintha Kísérőnk azt akarta volna, hogy e Másik Világ képei kitöröljék Szellemi Tudatomból a korábbi képeknek még az emlékét is. Én legalábbis erre gondoltam, s igyekeztem is töltekezni e Másik Világ mezőjének és erdejének semmihez sem hasonlítható békéjével: az egymásból születő, és egymásba áramló színek káprázatos kavalkádjával, a mező kis Lakóinak halk zsongás – búgásával, zümmögésével, alig is hallható neszezésével, majd az erdő madarainak dalával, s a nagyobb vadak hangjaival, a szél susogásával, amint az ágak – bokrok közt mesélt valami Lét-előtti, lágy mesét, az erdőn is átfutó patakocska cserfes-kíváncsi csacsogását - loccsanását amint a part mentén heverő kisebb-nagyobb köveknek ütközött. Aztán egy 60
Tandari Éva: Járom az utam… I. kötet elhaladó, s a tisztás felé tartó őz-családot figyeltem, megállva néhány pillanatra, majd egy szorgos pokánmama sürgés-forgását: kicsinyét tanítgatta épp, aki az odú peremébe kapaszkodva figyelte anyját, majd félénken kimerészkedett, ám ennél többre még nem futotta az alig összegyűjtött bátorságból, így csak az odú peremébe kapaszkodva lógott, és addig siránkozott, míg anyja a segítségére nem sietett. Akkor a kis bátortalan kölyök az erszénybe került, s már ismét jól is volt minden. A pokán-mama már az erszényből kikandikáló kölyökkel szökkent tovább, hogy egy távolabbi ágról valami piros bogyót szedjen, amelyet a kölyök mellé szórt az erszénybe. Így az etetés gondját is letudta, s bizonnyal a rejtekbe is vitt, hogy a maga kis éléstárát gazdagítsa általa: ne kelljen esős időben is kimerészkednie, hogy szinte mindig éhes kicsinyét jóllakassa. Néhány madár szállt el mellettük csivitelve: erre ismét kinézett a kölyköcske, és csőröcskéjét pattogtatva felelni igyekezett a maga igencsak sajátos hangján, aztán sietve vissza is bújt, hogy folytassa a táplálkozást az anyai test e különleges rejtekében. Egy órán át, ha tartott az út, legalábbis, addig tartott volna, vagy még addig sem, ha nem haladunk szándékolt lassúsággal, így azonban már lassan nyugodni készült a Nap, mire az erdő mind ritkásabban álló fái mögül az Út egy távolabbi pontján felbukkant A Város: Shambhalla városa... Vége az első kötetnek... (2005. szept. 30)
61
Tandari Éva
Járom az utam... II. kötet
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet I. A Város – távolból Az erdő szélénél álló, utolsó fák közt ismét megállunk: a lélegzetem is eláll a gyönyörűségtől: egy lépést nem tudnék most tovább menni! A lassan lenyugvó Nap sugarai ott ragyognak a házak tetején, s ettől úgy látszik innen, a távolból, mintha két Nap lángolna egyszerre: egy a Föld színén, s egy az égen, csak az alanti kicsivel fényesebben és ékesebben, mint maga az Égi Nap, amely már lassan – lassan elveszti erejét, míg a Város, amelynek arany bevonatú, kupolás tetői a sugarak fényét verik vissza, mintha még szebben, még káprázatosabban tündökölne. De valahogy mintha még az ég is kékebb volna a Város fölött, mint itt, az erdő fölött, amelynek felszálló párái is a fák, és az égbolt közt rezegnek, egy parányit elhomályosítva az eget... – vagy csak az én szememet homályosítják el az elragadtatás, az ámulat akaratlan könnycseppjei...? Nem tudom, ez is lehetséges és az is, de az sem lehetetlen, hogy mindkettőnek szerepe van ez érzéki csalódásban. Nem tűnődöm rajta: épp csak átvillan tudatomon a gondolat, a kérdés, s már el is engedem, hogy teljességgel átadhassam magam a látványnak. Öntudatlanul is Vezetőm keze után nyúlok, s úgy állok Mellette, mint egy ámuló kisgyerek, aki először lát csodába illő játékoktól, villogó neonlámpáktól ékes kirakatot, vagy inkább úgy, mint egy nagyon kiéhezett gyermek, aki elé végre leteszi egy jóságos, irgalmas KÉZ az olyannyira áhított ételt: szeretné is azonnal elvenni, hogy egyszeriben befalja, de fél is: hátha csak tréfa, az, amit lát, nem az övé, vagy nem is létezik az étek, csak kínzón mardosó éhében álmodja azt... Ekként vagyok én magam is: egyik kezemmel Vezetőm kezét fogom, az erős, és biztonság-tudatot adó Kezet, s a másikkal legszívesebben magamhoz ölelném, szívembe zárnám, egyszerűen egy gyors, mohó mozdulattal szívem legtitkosabb rejtekébe gyömöszölném az elébem táruló képet: ne vehesse azt el onnan senki. Senki, aki egy tisztátalan gondolattal, durva érzéssel, vagy akárcsak egy meggondolatlan, hibás mozdulattal is beszennyezhetné azt. A könnyek már gáttalanul peregnek arcomon, de ott peregnek szívemen is. A látott kép, a csodás Város mellett felvillan a magam Világának képe: a füstös és piszkos sikátorok, kopott és fertőzött utcák és terek, bűntől és szennytől és durvaságtól megfeketedett városok sokát is látom, ugyanabban a pillanatban, amelyen a Város távoli képét csodálom, s a két, egymás mellett érzékelt kép közötti kontraszt olyan erős, és olyan eleven, hogy szinte fizikai értelemben vett kínt érzek: s akkor már hangosan zokogok fel, mire Vezetőm gyengéden magához von, s a vállára húzza könnyázott arcomat. Egy ideig némán vár, míg kissé csillapodik könnyeim árja, aztán egy kicsit eltol magától, de nem enged el. A vállamat fogja jobbjával, és bal kezével az arcomat simítva, halkan azt mondja: — Ne sírj, kicsim. Tudom, hogy a két kép, amelyeket egyszerre láttál, s az azok közti mérhetetlen különbség több, mint fájó, és több, mint elkeserítő. De ne csak azt lásd: milyen most a ti városaitok soka, hanem azt is: milyen lesz, s nem is olyan hosszú idő múltán. De hisz hát tenéked magyarázzam? Tudod magad is, hogy ekként van, akkor is, ha most még az imént érzett kép a ti szintetek valósága. De az a kép már nem marad hosszan a Valóság része, még a lenti világok látszat-valóságáé sem. A Nagy Ugrást követően, amikor az ember, a Felemel-tetettek, és azok utódai már Shambhalla: az Új Jeruzsálem lakóitól tanulnak Élni, városaik mindinkább hasonlítani kezdenek a magasabb szint egyéb lakóhelyeihez, majd teljességgel olyanná lesznek, mint maga A Város: ez a csodás kis Ékszer, amely ténylegesen is mint drága ékkő ragyog a Föld testén, kivetítve fényét minden más érzékelési tartományba is. Mert ez is ekként van, hisz az Álmodók mind e Város egy-egy kicsiny szikráját igyekeznek megvalósítani az alsóbb szinteken, s a felsőbb szintek mindmegannyi Csodája e Városból indult. E város képeit igyekszenek vászonra vinni a festők, s a Város hangját álmodják dalba a zeneszerzők: e Városét, hisz ez a Célja mindahány alsóbb szintnek, és ez az alapja, a kiinduló pontja mindahány magasabb szintnek is. Ha akarom, akként is mondhatom, hogy ez a szint a fizikai Világok közepe, hisz ekként is van. Ide tart, és innen indul még feljebb az ember, azaz a Szellemi Követ: álljon bármely pontján az alsóbb szinteknek, s legyen már bármely magasabb szinten. Aki a negyedik Fénykör legalsó Fényíve alatti Szellemi Tartományokba valaha is alámerészkedett, mind erre a szintre törekszik visszatérni, mert itt szerezheti meg azt a többletet, amely nélkül sem előrébb, sem feljebb nem léphet. Mint amikor az óvodából kikerülő gyermek az első osztályba lépve a tudomány legelemibb szikráit gyűjti magába: amit itt tanul, a Visszaemeltetés hatalmas Pillanatáig elkíséri, ha mindaz, amit itt megtanult, egyre magasabb és magasabb rendű Bölcsesség-elemmé érik is a Szellemi Követben. De megmarad abban, mert az az alap, amelyből, és amelyre építheti a magasabb rendű Tudást. Amit itt látsz, s amit még látni fogsz, az 63
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet alapja annak, amit a felsőbb szinteken láthattál, de egyben a csúcspontja is annak, ami szépséget a ti szintjeitek bármelyikén láthattál eddig, s láthatsz még eztán is, akár egy-egy újabb meditációs Utunk során. De most induljunk: a Város vár... II. A Városban Vezetőm energiája akként hat rám, mint valami jótékony szer: Lelkem és Szellemem megnyugszik, bár most még a test, s a test Tudata megkötve tartanak a fizikai síkon. S még-csak nem is a test újra és újra felbukkanó, s már meglehetősen változatos betegségei zavarnak: azokkal eddig sem sokat törődtem, most sem igazán érdekelnek. De a kis, és nagy keserűségek, az értetlenség kőfalai azok, amelyek újra és újra elém állnak, mintha valaki szándékoltan megkötni igyekezne: fel ne emelkedjék Szellemem. A magam értetlensége épp úgy zavar, de ez talán érthető is: oly sok az, aki nem, és nem akar Ébredni, nem, és nem hajlandó ellépni önmaga, és Isten közül, ha száz-annyi Tanítást ismerhet is meg... – ez az értetlenség, amely talán nem is igazán értetlenség, mint inkább a Tudat kényelmességéből fakadó hárítás, nemtörődömség, vagy a Tudat önhittségének terméke az, ami már szinte naponta bizonyossá lesz előttem és bennem, s ennek megszámlálhatatlan jelei mind-mind olyan mély, és ellökhetetlen fájdalmat adnak, amelyekkel én, az egyszerű, földi ember nemcsak hogy megbirkózni nem tudok, de még csak nem is tudok mit kezdeni. De mire mindezt leírom, kedves Vezetőm Szeretete méginkább betakar, és most nem én emelkedem: de érzem, amint Ő emel, hogy miután feltöltődtem a Fent Világának semmihez sem hasonlítható édességű Szeretet-ármában, igazán Útra keljünk, s elinduljunk, onnan, attól a Szellemi Energia-ponttól folytatva Utunkat, ahol azt három nappal korábban félbe szakítottuk. Ismét (azaz: még mindig) az erdő szélén állunk, aztán már nem is állunk, de kéz a kézben A Város felé indulunk, követve Kísérőnket, aki az imént, hogy Péter vigasztaló szavait hallgattam, néhány lépéssel előrébb ment, s most, megérezve hogy mi is elindultunk, tovább haladt A Város felé vivő úton. Tán ha egy fél órai út: még annyi sem, s már a Város legszélső házainál járunk. A hatalmas kőfalnak, ami képzeletemben körülvette a várost, nyomát sem látom, s most ezen sem csodálkozom. Természetellenes is volna, ha a Város és az erdő közt bármiféle, az Életenergiák szabad áramlását megkötő, mesterséges építményt emelnek, márpedig ha az erdőnek népét, a Természet lényeit szándékoltan kirekesztik az életükből, mindennapjaikból, s még életterükből is a Város lakói, egyben az Élet tiszta Energiáinak is gátat emelnek. Pontosan úgy, ahogy a mi sokemeletes panel-borzadályainkban, ahol alig egy-egy tenyérnyi zöld jelenti csak az Életet: minden más csak mesterségesen megalkotott, ember által kigondolt, hideg és lélektelen tárgy (legyen az akár egy „modern”-nek titulált, s a Természet Csodáját semmiképp sem helyettesítő köztéri szobor), amelyben nincs is, mert nem lehet, csak az ember mindenkor lényegesen gyengébb és tisztátalanabb energiája, ami majdhogynem elégtelen ahhoz, hogy Életet: s már a Szó magasabb rendű értelmében vett Életet biztosítson a betonkolosszusokban lakó emberek, s azok gyermekei számára, mert ha minden meg van is azon beton-tengerben, egy valami nincs, vagy épp csak nyomaiban, éspedig a tenyérnyi terekre, vagy a betonjárdák szélére kényszerített növényekben van meg. A Lélek, amely nélkül egy nincs, aki igazán Élne, nem csak vegetálna a mi városaink lakói közül, mert ha testi kényelmüket megtalálják is, nem találják meg (igaz: nem is igazán keresik!!) a Lélek és a Szellemi Követ „kényelmét”... S mielőtt ismét borússá lenne kedvem a hirtelen felidéződött képek láttán, a házak közé lépünk. A házak közé, amelyek a maguk energiájával feledtetik az imént felbukkant képeket, magukhoz vonzva, s mintegy: magukba fogadva tekintetemet, hogy azon keresztül adják át fájó lelkemnek a maguk Tiszta Szeretet-energiáját. Igen, itt akként érzem: maguknak a házaknak a Szeretetét érzem, maguk a házak azok, amelyek igaz Szeretettel fogadják magukba azokat, akik bennük élnek, s ez ekként is van. A házak energia-köpenye legalábbis erről tanúskodik. Itt nem egymás mellett állnak a házak, s egy pillanatig azt gondolom, tán csak azért, mert még A Város külső területén, azaz a szélén vagyunk, de nem. Vezetőm szavai arra engednek következtetni, hogy helytelenül gondolom. A Város (s ezen a szinten már minden 64
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet más Város is) teljességében ekként épült, s így minden egyes ház a maga külön Erő-terében létezik. Nem „áll”, de a szó szoros értelmében is létezik: él, és lélegzik, magához vonzva és ki is áramoltatva a Szeretet energiáját, azt a Szeretet energiát, amely a benne lakozók Szíveit egymásba kapcsolja. Hogy mennyire ekként van, mint mondtam, Vezetőm szavaiból is tudhatom: — Bizony, kedves: ismét hatalmas a különbség, ami a magatok városainak imént benned felbukkant képe, s A Város közt van! E Város házai valóságosan is Élnek, mert az Élet jegyében fogalmazták meg, és építették fel azokat lakóik, s még csak nem is akként, amiként a ti házaitok épülnek. S még csak nem is az imént elmédben megjelent beton-katasztrófákra, de akár a kis, falusi házakra gondolok, amelyek mindegyikét is verejtékes munkával, gyötrődve készítik el lakói, vagy a mások verejtéke árán felépült házakba költöznek, hogy már „csak” a ház költségeinek terhét viseljék a ház minden kövének, minden téglájának energiái közé égve mint „saját” terhet, de viselve egy bizonyos fokig az építőmunkások verejtékének terhét is, hogy az építés során a házfalakba akarattalanul is beépített egyéb formátumú, tehát már nem fizikai értelemben vett negatív energiákról ne is szóljak. Az építőmunkások gondolati – akarati – indulati erőire kívánok itt utalni, amelyek közé a ti építőiteknél oly gyakori, s nem egyszer a munka közben elfogyasztott alkohol hatására kimondott durva szavak energiáját csak úgy sorolhatjuk, mint a mások irigységének energiáját, azokét, akik nem tudnak annyi pénzt összegyűjteni, hogy saját házat építhessenek, vagy építtessenek maguknak. Mert ez is kor-jelenség abban a másik Világban, amiként még sok más is, aminek itt, Shambhallában már nyomát sem fogjuk találhatni. De most hagyjuk kicsiny időre félbe az összehasonlítást: először lépdeljünk végig Kísérőnk vezetésével A Város utcáin és terein, hogy kellőképp kigyönyörködhesd magad az eléd kerülő Csodákban, s aztán még ráérünk a fontosabb pontokra külön is visszatérni, hogy egy-egy képet közelebbről is megmutathassak, s el is magyarázhassam, amit mutatok. Engedd hát el mindazt, ami még Szellemi Tudatodat a fizikai test világához köthetné, hogy már csak Itt légy egészen: Vélem, Kísérőnkkel és A Várossal, amiként mi magunk vagyunk Véled, és csakis Véled... Míg Vezetőm szavait hallgattam, egy kissé ismét lassúbbra fogtuk lépteinket, de most Kísérőnk is lassabban haladt, hát nem maradtunk el Tőle olyan nagyon. Hamarosan utol is értük, s éreztem, hogy egy halvány árnyalattal magasabb rezgésszintre emelkedtünk. Kérdőn pillantottam Péterre, s Ő mosolyogva felelt kimondatlan maradt kérdésemre: — Kell, hogy egy kissé megemeljük Szellemi rezgésszintedet, hogy ne csak a házakat, és ne csak a házak közt élő Lélek-lényeket, de mindezek energia-burkait és érzékelni tudd. Ekként sok minden érthetőbbé lesz számodra, ami előtt enélkül értetlenül állnál, mint a ti szinteteken szokatlan kép, vagy történés előtt. Menjünk kedves, s már menet közben inkább meg fogod érteni azt, amit most szavakban elmondtam... Tovább mentünk tehát, s szinte az első lépés után megértettem, legalábbis részben: mire gondolt az imént kedves Vezetőm. Eddig ugyanis csak az egymástól távolasan épült házakat láttam, s azt még, hogy a házak közt mintha maga az erdő s a tisztás is folytatná a maga Életét: megszámlálhatatlan fa, bokor, és mindenféle fajtájú és színű virág állt, szemre szinte össze-vissza, mintha csak találomra ültette volna azokat az, aki ültetőjük volt, vagy mintha a Természet a maga kedve és szokása szerint terjeszkedett volna, mit sem törődve a maga Világába épített házakkal. Most viszont már a házak körüli erő-mezőket is láttam, éspedig akként, mint a házak természetes tartozékait. Mintha azokat is előre eltervezetten építette volna a ház köré a házépítő, csak éppen másféle, valami áttetsző, anyagtalan anyagot használva munkája során. Ezekbe az erő-mezőkbe mindahány Lélek-lény, tehát minden egyes fa, bokor és virág energia-teste akként illeszkedett bele, hogy azok erősítsék a ház egy bizonyos pontjának energia-burkát, miközben a ház adott része a mellé került növény energia-burkának rezgését erősítette. Egymásra hatva, s egymást erősítve rezgett egymás mellett, és valamiképpen egymásban a ház, s a ház körüli Lélek-lények energiaburka, összességében adva ki a ház teljességének Erő-terét. Ha egy virág, vagy akár csak egy kicsiny fűszál is hiányzott volna egy-egy bizonyos pontról, s ezt bizonyosan éreztem: a ház teljes Erő-terének rezgésszintje felborul, ha nem is ellehetetlenítve, de egy bizonyos mértékig megnehezítve a házban élők, de még a ház körül élő többi Lélek-lény életét is. Amiként a házban élők mindegyike is része volt a maga energia-testei révén és által a ház Erő-terének, élve is a házban, de éltetve is a házat, annak lakóit, s a ház körül élő Lélek-lényeket is. Ez egyes erő-ívek tehát egymást erősítve és megtámogatva léteztek, 65
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet megsokszorozva a maguk ereje által a többi erő-ívet, s egyben maguk is felerősödve azok által. A házak lényegében nem nagyok, bár azt sem mondanám, hogy alacsonyak, vagy kicsik volnának. A házak körül álló fák lombjai épp a háztető fölé borulnak, mintha a lombok még külön is be akarnák fedni a házat, beburkolva annak teljességét a maguk másféle, tehát még a fa törzsének energiájától is eltérő energialeplébe. S ez is ekként volt. Jól megfigyelhető, amiként a házak körül álló fák lomjának energia-fátyla egészen a föld színéig alááramolva betakarja, szinte oltalmazza a ház egészét, s még a ház falához közel élő, s akár a ház falára felkapaszkodó, gyengébb energiával bíró növénykéket is, azoknak is átadva a maguk erejéből. Eközben a fák törzsei közt áramló energia, amely mint mondtam: más rezgésszintű volt, mint a ház, vagy a lomboknak a házat is befedő energia-köpenye, akként hatott, és bizonyára akként is szolgált a házak körül, mint valami energia-kerítés. A törzsek energia-burkai egymásba olvadtak, s mert hogy a fal, s a falakat körbe vevő, a lombok energiájából alááramló burok energia-színe más volt, mint a törzsek valamivel sötétebb energia-köre, nagyon pontosan be lehetett határolni a ház belső energia-terét, azt, amely a házban élők energiájára is közvetlen hatással volt attól az energia-tértől, amely már a kert energiája, vagy a kert határát jelző, más és más fafajták törzsének egymásba olvadó energiájából fogalmazódott meg, kevéssel a másik ház kertje körül megfogalmazódott erő-buroktól. A két, a kerteket egymástól elválasztó energia-mező közti, s már valamiképpen „vegyes”, tehát igen sokrétű energiával feltöltődött sáv volt a tulajdonképpeni járda, az, amelyen mi magunk is haladtunk, s amely ekként a mi energiáink lenyomatát is magához vonzotta, magába zárta, és megőrizte. Itt már jól láthatóan meg lehetett ugyanis különböztetni mindhármunk más és más energiájának színeit is, s hogy egy pillantást vetettem hátra, amiként az a Vezetőmtől érkezett instrukcióban volt is, mindhármunk energiájának lenyomatát, emlék-elemeit ott láttam vibrálni az úton, amerre elhaladtunk, a számtalan másféle energia fölött. Ezek az energia-elemek aztán később beépülnek a többi energia-elem közé, majd lesüppednek, beszívódnak a Föld-testbe, hogy fölöttük más úton járók energiái lebegjenek egy ideig, ugyanúgy, ahogy most a mi Jelenlét-energiáink. A kerti növények is akként bújnak ki a földből, hol szinte szorosan egymás mellett, hol egy kissé távolabb egymástól, hogy erősíteni tudják egymás energia-burkait. Az ekként is megerősített burokban maga a növény lényegesen gyorsabban fejlődik, és sokkalta nagyobb is lesz, mint a mi kertjeink növényei. Amiként a mi szintünkön, itt sem minden növény képes egymással harmonikusan együtt rezegni, s ha egymáshoz nem illeszkedő energiát kiáramoltató növények növekednének egymás mellett, az eredménye is hasonló volna, vagyis csak kis, csenevész növények nőnének, ami ezen a szinten már szinte lehetetlen. Itt minden tökéletes: legalábbis a mi szintünk növényeihez képest, ideértve természetesen a mi szintünkön „extra” nagyságúnak látott növényeket is, amelyek itt az átlagos nagyságnak sem felelnének meg. A szinte vadon, tehát teljességgel szabadon növekedő dísznövények és az úgynevezett konyhakerti növények egymástól kissé távolabb nőnek, de nem azért, mert ekként ültették őket. Vagy nem csak azért: azért is, s ez is természetes, de azért is, mert a növény már a földben megérzi, hol a legideálisabb megkezdenie a növekedést, hol vannak a föld felső rétegeibe áramolva a számára megfelelő rezgésszintű energiák. Ha egy gyümölcs, vagy egy zöldség magja a dísznövények közé hull, nem ereszt gyökeret, vagy ha gyökeret ereszt is, kicsiny hajtását csak távolabb, a hajtás, s a későbbi növény számára megfelelő energiákkal telt ponton fogja a felszín felé küldeni. Ekként akár nagyobb távolságokban is lehet egymástól a növényke, és annak gyökérzete, legalábbis egy ideig, mert a hosszan elnyúló, föld alatt helyet kereső hajtás maga is hajszálgyökeret ereszt, s akkor a magból lett elsődleges gyökérzet egy bizonyos része idővel elhal, majd le is válik a felszín alatti hajtásból lett gyökérrendszerről, hogy akkortól mint természetes növényi trágya, más Lélek-lények táplálékául legyen. Az út, amelyen lépünk, később egy ponton kiszélesedik, s a házak közt lépve is akként érzem, mintha ismét a tisztásra értünk volna. Itt már mások az energiák, és más az energiák színe is, még ugyanazon növények esetében is, mintha maguk a növények is tudnák: itt, ezen a ponton más szerepet töltenek be, más a feladatuk, mint a házak közt. Itt a fák lombjának energiamezői nem lefelé áramlanak, hisz nem egy-egy házat burkolnak körbe, de magasan fent áramlik, és olvad egybe az általuk kiáramoltatott energiák összessége, mintha valamiféle sátortetőt formáznának a tér egésze fölött. Az energia-lepel alatt (nem tudom másképp a mi földi fogalmaink szerint kifejezni a légtérben rezgő, végtelen finomságú energia-burkot) virágok sokasága: megszámlálhatatlan formában, és fajtában, s valami olyan káprázatos szín, és illat-kavalkádban, hogy a lélegzetem eláll a gyönyörűségtől. A tér széle telis-teli van virágokkal, s a virágok közt épp úgy a pillangók százaival, mint volt az a tisztáson is, s a virágok közt néhány könnyű, 66
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet előttem ismeretlen anyagból készült pad: nem fa ezeknek az anyaga, bár tapintásuk hasonlatos a fáéhoz, nem is műanyagból vannak, bár könnyűségük vetekszik a legkönnyebb műanyagéval. De nem is műanyagot: habszivacsot mondanék inkább: igen, azt hiszem, ez utóbbi áll a legközelebb érzetben az igazsághoz: mintha igen jól megmunkált, s valami vékony faburkolattal, vagy inkább famintás tapétával fedett hungarocell-padok volnának, csak persze sokkalta szilárdabbak, olyan stabilak, mintha acélból készültek volna. És mégis olyan könnyűek, hogy egy kétéves csöppség játszva odébb viheti, ha épp arra támad kedve. De persze a kicsinyeknek eszébe nincs semmi ilyesmi, más az, ami leköti figyelmüket, hisz a tér épp az ő kedvükért létesült. Ekként a tér közepe természetes anyagokból álló játékszerek sokaságát tárja elénk, és eléjük is. Van fa-mászóka, amelyet nem a kivágott fák hideggé lett testéből készítettek: maga a fa nőtt olyan érdekes formájúra, hogy természetes mászókává lett, s mintha a Természet ekként is kedvezni akarna a kicsinyeknek, az ágakat sem a megszokott érdes, s a nedvességtől könnyen síkossá váló kéreg, de valami puha, jó fogást adó felhámréteg borítja, valami olyasmi, ami jó fogást, biztos tapadást ad a még ügyetlen gyermek-kezecskéknek, elősegítve a kicsinyek harmonikus mozgásának kialakulását. A játszó-házak szintén élő fák: a két, egy gyökérrendszerből nőtt törzs fölé és köré akként borul a lombsátor, hogy természetes tetőt és falat képez a két törzs fölött és körött, s a két törzs közt nőtt, dús fű kellemes ülést, vagy akár heverészést enged. Tudom, mert amikor utunkban idáig értünk, egy nagyobbacska játszó-házban mi is leültünk, majd le is heveredtünk, hogy egy kissé megpihenjünk, hát magam tapasztaltam, hogy ekként van. A lombozat illata egy kicsit az ánizséra hasonlít, amely teljességgel betölti a kis zugot, a fa törzsének kérge viszont ugyanolyan puha tapintású, mint a mászófáké, mintha bársonnyal volna bélelve, ekként is elejét véve a különböző karcolásoknak és horzsolásoknak, amelyekkel a mi világunk kicsinyei oly bőven vannak ékítve már egy bizonyos kor után. — Itt nincsenek efféle sérülések, legalábbis igen ritkák, s a sérült gyermek szülei egy-egy simítással el is mulasztják a testen keletkezett sebet, ami által már a seb keletkezése percén elejét veszik mindenféle fertőzésnek. Igaz, itt már olyan baktériumokat sem találna a legjobb mikroszkóp sem, amely a test szövetei közé kerülve gyulladást, vagy bármilyen fertőzést okozhatna. De azért egy seb mégiscsak kellemetlen, égető érzést adna a gyermeknek, (amiként ad is még a ti szinteteken), így az esetleges kisebb sebek keletkezése után a szülők azonnal orvosolják is a bajt. Egy egyszerű, könnyed kézmozdulattal kiegyenlítik, kisimítják a gyermek bőre fölötti energia-mezőt, a korábbi szintre állítva vissza annak rezgésszintjét, s a sebesült felhámréteg, amely a maga alsóbbrendű rezgésképletével mindenkor a test energia-burkának magasabb szintű rezgésébe illeszkedik bele, mint valamely tökéletesen szabott „öltözékbe”, azonnal visszalép a korábbi, a megbomlott energia-állapotába, ismét teljességgel beigazodva az energia-burok egységes erőelemeibe, azok áramába. De amiként mondtam, itt igen ritka a sérülés, s ha mégis bekövetkezik, a történés valamire fel akarja hívni vagy a gyermek, vagy a szülők figyelmét, akik a seb meggyógyítása után az ok kiderítésére kell fordítsák figyelmüket. Komolyabb baleset viszont már tényleg nem történik ezen a szinten, s az nem is volna természetes. Amiként idefelé jövet megfigyelhetted, itt már nem száguldoznak mindenféle járművek az utcákon, mint van az még (egy igen kicsiny ideig) a ti szinteteken, így az olyas jellegű balesetek eshetősége is kizárt. No, nem mintha itt nem volnának járművek! Vannak, de nem ott, ahol a Város lakói élnek, és kiváltképp nem ott, ahol nap mint nap járnak. Még erre is visszatérünk, amikor az utazást, a közlekedést figyeljük meg. Itt és most azonban még csak a Város szépségeit és egy-egy érdekességet akarunk néked megmutatni, mint amilyen a pad, vagy ezek a játszó-házak is. Induljunk tovább, most egy olyan park felé, amelyet még csak most készítenek, hogy lásd: hogyan készülnek a padok, s hogy hogyan növekednek a megfelelő formájúra a mászókák, vagy ezek a kisebb – nagyobb játszó-házak. S még ez utóbbival kapcsolatban is lesz min csodálkoznod. Nem mondom el előre, mert talán el sem hinnéd, vagy ha te elhinnéd is (hisz éppen te miért is ne tennéd) Testvéreinkben keltenének szavaim valami kis hitetlenkedő ámélkodást. Így inkább majd megmutatom, s te leírod nékik a magatok szavaival, az általatok használt – megszokott megfogalmazás szerint azt, amit a magad szemével látsz, s amiről magad győződhetsz meg. Vezetőm szavai után felkerekedtünk, és továbbmentünk: hasonló utcácskákon haladtunk, mint amely a térre vezetett, s a házak is mintha hasonlítottak volna az eddig látottakhoz. De tényleg csak hasonlítottak: nem voltak „egyen-házak”. Mindnek más és más volt egy kicsit a formája, az elrendezése, és más volt az energia-képe. Mert amiként a növényeknek, maguknak a házaknak is meg volt a maguk energia-képe, s itt, a Város tényleges szintjénél is egy halvány árnyalattal magasabb rezgésszinten haladva jól 67
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet megfigyelhető és megkülönböztethető volt a ház energia-képe. Minden fal minden egyes eleme más és más energia. Ezen energiák összessége adja egy-egy „tégla”, vagy kőkocka, vagy fa-lemez anyagát, amelyek ekként természetesen nem a mi fogalmaink szerint elkészített téglák, nem a mi szokásaink szerint kifaragott kőkockák, és nem is az erdő fáinak, vagy a faültetvények fáinak legyilkolt testéből készített fa-lemezek, hanem a légkör energia-elemeiből megfogalmazott építőanyagok. Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, s azt hiszem, a mi teljességgel materiális beállítottságú világunkban még nehezebb elhinni is, de valósággal is ekként van. Itt nem a légtér szennyezésével égetik ki a téglát, és nem a hegyek egységes arculatának megbontásával „termelik ki” a kőkockák alapjául szolgáló kőtömböket, nem is valakik verejtékes munkája nyomán lesznek azok kész építőkövekké, s amiként mondtam, nem az élő fák legyilkolása és feldolgozása révén lesznek épületfákká: tetőszerkezeti elemmé, azaz ácsgerendává, zsindellyé, vagy akár tornáccá, ablak-záró spalettává, stb. stb.; de a gondolati – akarati energiák révén a Kozmikus térből levonzott, s a Föld légterében, valamint magában a Földtestben lévő energiák ötvözéséből, amelyet a gyermekek már az iskolában, sőt: egyes dolgokat már az óvodákban megtanulnak. Ezen energiák természetes módon harmonizálnak egymással egy-egy építő-elemen belül, de az egyes építő-elemek is harmonizálnak mindahány más építőelemmel. Az egyes téglák elkészítéséhez azonos energiákat vonnak egybe, s az egyes téglákhoz összességében is az egymással leginkább együtt rezgő energia-elemeket fogják egységbe rendezni, így a házak falában lévő mindahány tégla is harmonizál egymással, ami azt is jelenti egyben, hogy e harmonikus rezgés-elemekből álló épületelemek képesek egy-máshoz illeszkedni, egymáshoz tapadni. A téglákat tehát nem habarcs tartja össze, mint a mi világunkban: a rezgésenergiák közti harmónia, amely vonó hatást ad, a mi világunkban érvényes taszító hatással ellentétben. Ha ez nem ekként volna, ha nem egymással diszharmonikus egymásra-hatással bíró elemekből készítenénk a téglákat, nem volna szükség azok égetésére sem: anélkül is időtálló építőelemeket kapnánk. Ekként viszont a téglák még így is, még az égetéses eljárás után is csak egy ideig bírják: aztán az egymáshoz nem illeszkedő elemek közti, s a tűz energiája révén beléjük íródott egységes energia megszűnik, s a taszító hatás mindinkább érvényesülni fog, vagyis a téglák ismét alkotó elemeikre hullnak, azaz porladni kezdenek. S mert a tűz, amelynek energiája ezt az ideiglenes egységességet megadta az építőanyag egyes, a Természetben egymáshoz nem illeszkedő elemei közt, maga szünteti meg, vagy inkább kódolva át az egyes energia-elemek korábbi, természetes rezgésképét, a felhasznált anyagok elemei többé nem is illeszkednek vissza korábban volt rezgésszintjükre sem. Egy új, addig nem létezett energia-képet hozott létre az ember a más és más rezgésenergiákkal bíró elemek égetéses ötvözése révén, amely elemek nem illeszkednek aztán sehová. A Föld-testbe kerülve élettelenné teszik a földet, a légtérbe kerülve azt szennyezik még inkább ártva ekként a Föld mindahány Élőlényének, amelynek légzés révén a szervezetébe kerül. S ez a fogalom, tehát a légzés a Föld minden egyes élő szervezetére érvényes, hisz a víz állatai a vízben a maguk módján, és a maguk Természet-adta szokásai szerint lélegeznek, amiként lélegeznek az erdő állatai, és lélegeznek: azaz... csak lélegeznének a fák, a bokrok, a virágok, még a legkisebb fűszál, a völgyek mélyén élő moha, s a hegyek oldalán, vagy a hegytetőn élő zuzmó is... Még maga a Föld-test is lélegezne, de lassan már teljességgel csak így: feltételes módban lélegeznének, ha nem lepné el őket az egyre inkább urbanizálódó ember a maga szennyével, amelyek közt nagyon is fontos szerepet játszik a porló – málló épületek építőelemeiből a légtérbe került, s a légáramlatokkal szállongó kőpor. Ennek veszélye itt nincs: pontosabban; itt már, ezen a szinten ennek veszélye sincs meg, mert amiként mondtam, az építőanyagok már magukban is az egymással harmonizáló energia-elemekből állnak, s ezen építőelemek mindegyike is harmonizál egymással. Ezt természetesen még az ezen a szinten élő Testvérek sem akként fogalmazzák meg magukban, tehát tudati képeikben még nem akként jelenik meg a tégla elkészítéséhez magukhoz vonzott elemek képe, amint az a Valóságban van, tehát mint energia-kép: de mint anyagelemek. Ők tehát továbbra is az anyagelemeket, vagyis az adott energiák fizikai szintű kivetüléseit, a bizonyos anyagokból álló téglát, vagy a szükséges fa-lemezt vetítik ki maguk elé, mint számukra szükséges elemet. Ahhoz, hogy már ténylegesen is az energiát érzékeljék, még magasabb szintre kell lépjenek: de ez legalább már a kezdet, s már ez is lényeges változás a mi szintünkhöz mérten, ahol még a szükséges elemeket is meg kell szerezze, és egy bizonyos kémiai eljárással a számára szükséges állagúvá kell formálja az ember, ahogy az a tégla esetében van. Vagy más élőlények: a fák százezreinek és millióinak legyilkolása árán juthat csak hozzá, 68
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet ahogy az az ácsgerendák, s egyéb épületfák, s még nagyon sok, fából készült használati tárgy esetében is van. Most, e két képet egymás mellé vetítve ismét felsóhajt bennem az a másik, a földi „énem”: – Istenem, de messze... milyen mérhetetlenül messze vagyunk bárha csak a Kezdettől is, nem még attól a ponttól, ahol az energia maga lesz otthonunk anyagává, attól a ponttól, ahol az energiából megfogalmazott lakóépületek már nem is a Föld-testen, de más energia-áramlatok közt, a felhők szintjén, a légkörben állnak, épp oly szilárdan és biztonságosan, amiként ma... – nem, nem a mi világunk könnyen összeomló épületei, de már Shambhalla házai állnak a Föld-testen... E gondolatok, s ezt tán mondanom sem kell, ismét a Föld színén, az általam is használt szinten lévő Tudat felé késztetnek fordulni: vagyis visszahúznak, vagy inkább visszarántanak, s mert ez ekként van, Vezetőm is azt javasolja, hogy mára hagyjuk félbe a munkát: a Tudat fájdalma nem ad rá lehetőséget, hogy igazán könnyű legyek és Szabad, viszont a Tudat-adta rabságban lehetetlen a jelenleg látott, s a mi „valóságunktól” oly nagymértékben eltérő képeket igazán élethűen ábrázolni, megmutatni. Ehelyett egyéb földi teendőkkel foglalkozunk, mielőtt ismét magasabb szintre emelkednénk, de akkor már a gyógyítandó Testvérek érdekében... *** Ismét este van, a munkálkodás ideje, így újra felemelkedem, hogy szeretett Vezetőm mellett töltődjem a Fent végtelen Szeretet-áramában, mielőtt visszalépnénk az előző éj óráján elhagyott képhez. Ez, földi értelemben persze nem tart tovább, mint ameddig a mondat leírása tart, de az Idő, mint mondtam, ITT nem játszik szerepet. Ami ott, alant pár perc, ITT lehet akár egy egész emberöltő, s ami ott egy évezred alatt megy végbe, ITT akárha egy pillanatig sem tart. Ismét drága Vezetőm mellett állok, már Shambhalla városában. Mosolyog, hatalmas, mély-barna szemeivel szemembe néz, de nem említi tegnap éji szomorúságomat, még annak okát sem, sőt: érezhetően kerülni igyekszik minden olyan témát, ami még inkább megnehezítené mostanában amúgy is nehéz helyzetemet. Ehelyett inkább ismét elindulunk, akként, amiként azt korábban is tettük, vagyis úgy, hogy Péter kézen fog, s úgy vezet, de most már más részére A Városnak, s más Csodák felé. Mert ekként van, valósággal is Csodák tárulnak elém, ahogy a Város belseje felé közeledünk. Ha a Város szélén álló házak szépek voltak, ezek egyszerűen káprázatosak. A házak már nem csupán egyszerű, egy szintes építmények, de mintha a Mesék birodalmából átemelt kis kastélyok volnának, kicsiny álompaloták. Ezeknek a tetejét láttuk a távolból, amint a városszéli házak fölé emelkedve megcsillannak a Nap fénylő sugaraiban, egy második, a valós Napnál is ékesebb Nappá varázsolva ámuló szemeim előtt A Várost. S most ugyanazt a Csodát egészen közelről szemléljük, egy kisebb magaslaton állva, de most mintha nem a lenyugvó, de a felkelő Nap sugarait tükröznék vissza mind az arany borítású tetők, s a hónál is fehérebb házfalak. Az a pont, ahol most állunk, lényegében nem teljességgel ismeretlen, hisz az Új Föld színén láthatóvá váló Városban már látott – megismert Érkezési Csarnok közelében van. Az az építmény, amely a Felemeltetettek szintjén, már a harmadik és a negyedik Fény-kör közti ideiglenes Kegyelmi ponton van, s ahová a Nagy Ugrás későbbi szakaszában felemelkedő Testvérek érkeznek, ha a Túlélők közt a Nagy Ugrást követő első percekben még reájuk háruló Feladattal végeztek. Erről a történésről, s magáról az Érkezési Csarnokról már akkor is írtunk, érzem is Vezetőm gondolatát: — Hagyd most e kérdést, kicsim! Aki olvasta azt a könyvet, emlékezni fog az épületre, aki pedig még nem olvasta... – nos: hát ideje lesz, hogy elolvassa, rengeteg az, amit abból megtanulhat, amire viszont itt már nem térünk rá. Ekként teszek tehát: az alant hagyott test tudatához nem küldök az épületről ismételt információt, ehelyett az ébredező házakra figyelek. Mert a házak, amiként az emberek, maguk is álomba merülten várják az éj óráinak elmúlását, s hogy a Nap ébred, egymás után világosodnak ki az ablakok. Van, ahol a ház asszonya nyitja ki a spalettát, vagy húzza fel a redőnyt, de olyan is van, és nem is kevés, ahol maga a spaletta válik teljességgel áttetszővé mint az üveg, vagy akként, mintha a spaletta, vagy a redőny egyszerűen megszűnne létezni. 69
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Egy kis kíváncsi értetlenséggel pillantok fel Vezetőmre, de hogy nem érkezik magyarázat, ismét a házak küllemét csodálom meg. A falak, amint az imént mondtam, hónál is fehérebbek, s ahogy közelebb megyünk, már az apróbb részleteket is láthatom. A kapuk fölött mindahány házon más és más, szintén valami fehér anyagból kifaragott, s gazdagon színezett díszt látok: kő-girlandokat, mintha szőlő fürtjei volnának, rózsát, s más, a mi világunkban nem létező, nagy szirmú virágok kelyhét, apró madárkákat, amelyek virágzó ágakon ülve, fejecskéjüket az ég felé tartva láthatóan dalolnak. Másutt szintén ismeretlen, s leginkább valami kedves kis majmocskákhoz hasonlatos lényeket ábrázol némelyik kő-mintázat, de van, ahol az Erő-áramlatokat, a spirális Íveket ábrázolták, vagy Tejútrendszereket azok mindahány Napjával, s a Napok minden egyes bolygójával és csillagával. Ezek az ábrázolások persze már túlontúl bonyolultak, semhogy a mi fogalmaink szerinti szobroknak nevezhetném őket, s mégis művészi alkotások, eszembe is villan: mennyi időbe telhet, míg egy ilyen kőplasztikát elkészítenek annak alkotói?! Egy-egy ilyen komolyabb homlokzati dísz több ezer, apróbb – nagyobb elemből áll, s minden egyes elem külön-külön is mesteri módon van kifaragva, hisz még az egyes bolygók felszínének sajátosságait, a hegyvonulatokat és folyókat, lapályokat és sivatagokat, vagy akár a Tengereket is jól felismerhetően ábrázolta a mű elkészítője, és szinte bizonyos vagyok abban, hogy az adott Naprendszer adott bolygójának hiteles képét látom, amelynek alapján akár tájékozódni is tudnék, ha arra a bizonyos bolygóra kellene mennem valami okból. Hát egy-egy ilyen „térkép” elkészítése ebben a formációban... – nem kevés időt vehetett igénybe. Hirtelen arra gondolok, hogy nem is volna lehetséges azt egyetlen emberi élet alatt elkészíteni, legfeljebb abban az esetben, ha egy ilyen több ezer elemből álló, s több négyzetméter felületet beborító Kozmosz-részlet elkészítésére egyszerre több művész is vállalkozott, de bizonyára még együttesen is hosszú éveken át dolgoztak munkájukon, mire az a jelenlegi formájában elkészült. Ahogy egy komoly szobor-csoportot ábrázoló kompozíció esetében a mi világunkban is van... – tűnődöm, de a gondolat ismét elébem hoz néhány, a mi szintünkön „modern alkotás”- nak titulált borzadályt, amelyekre pedig azt mondják: azok szobrok, vagy épp domborművek... Mit szólna egy-egy olyannak az elkészítője (s itt szándékoltan nem írok alkotót...!), ha ezeket a domborműveket látná, akárcsak a legegyszerűbbet, mondjuk egy élethűen megmunkált madárkát az ággal, amelyen ül! A madárka minden egyes tolla, de még a parányi tollpihék is olyan pontosan, olyan élethűen vannak ábrázolva, hogy már-már attól tartok: a madárka egyszer csak gondol egyet, és felszáll a kéklő égre, hogy ott jól megformált, bár parányi csőrével dalolni kezdje a Nap, s az Élet Ősi Himnuszát... Tűnődésemből Vezetőm szava rebbent fel. Az egyik ház előtt állunk: lakói már elmentek hazulról, így a ház maga félig elsötétített roletták mögött szinte várakozón szundítani látszik, érezhetően békesség, és nyugalom odabent az úr, nem csak most: egyébként is. A mi szintünk egyes házaiból is szinte árad a benn uralkodó légkör energiája, van, amely mellett szinte borzadó lélekkel halad el az úton járó, ha a ház maga még új, és szemre tán tetszetős is, és van, amely mellett oly jól esik egy pillanatra megállni, ha a ház már öreg, és roskatag is. A házak Lelke az, ami más és más, s másként is hat ekként a mellettük elhaladók lelkére, tudati erőikre. Én legalábbis igen gyakran éreztem e hatásokat még a hajléktalanok örök-vándorló életét élve. Hogy ez mással is ekként van-e, vagy sem... – máig nem tudom, még a magam fajtától sem kérdezhettem volna meg anélkül, hogy rám ne sütötték volna a (nem is rossz szándékkal mondott) bélyeget: habókos álmodozó... — Ez is igaz, kicsim: és nem lett volna igazuk mégsem azoknak, akik a bélyeget reád sütik! A házaknak igen is van Lelkük. Ott, a ti szinteteken ugyan még csak kevesek azok, akik képesek azt megérezni, és megérteni is: itt már a kicsiny gyermekek is tudják, hogy ez ekként van. Téged még megmosolyognak, vagy erősebb esetben akár ki is nevetnek, vagy a hátad mögött kigúnyolnak, ha ezt állítod, s akkor is, ha a házfaltól, vagy az ajtóféltől, esetleg valamely berendezési tárgyadtól bocsánatot kérsz, ha neki mentél. A házak, s az egyéb tárgyak lényegében a benne élők Lélek-energiáit, vagyis azok lelkierőit vonzzák magukhoz és magukba, s mert azok is energia-elemekből állnak, miként az emberi test, vagy maga a Lélek, s a Szellem; egy bizonyos fokig be is épül a falak közt áramló, s a falak anyagelemeit adó energiaelemekbe szívódó energia, így a falak, s a ház benső tárgyai is bizonyos fokig és egy bizonyos formában hordozóivá lesznek lakóik lelki - szellemi és tudati energiáinak, amelyet mindenkor meg is érez az, aki igazán nyitott lélekkel jár a falak mentén, vagy a falak, s a tárgyak közt. Amiként azt magad is 70
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet megfogalmaztad már egy korábbi, még szépirodalmi jellegű munkánkban, a házak szólnak, és mesélnek, kiváltképp az öreg házak, azok pincéi és padlásai, de beszélnek és mesélnek az öreg bútorok, az emeletre vezető lépcsők is. Ez ekként van itt is, ha itt már a házak, amiként azt is látod: nem épülnek olyan magasra, mint a mélyebb szint házai. Itt alig néhány háromszintes épület van a Város teljességében. Az egyik ez, az Érkezési Csarnok, a másik az Egészségház. De már a Templomok is, amelyek pedig a legmagasabbnak tűnnek, csupán két szintet foglalnak magukban, míg a lakóházak egy szintesek. Többségükben legalábbis, s csak kevés az, aki két szintesre fogalmazza meg a maga házát, s azok sem nyúlnak olyannyira az Ég felé, mint a Templomok kupolás teteje. S akik a két szint szükséges, és tervszerű volta mellett döntenek, ténylegesen is nem hivalkodásból: az egyes helyiségek elrendezésének célszerűbb kialakíthatásáért döntenek úgy. Például az a magasabb ház, amely az utca túlfelén áll, kissé távolabb. Egy festőművész háza, akinek mindenképp szüksége van arra, hogy műtermébe kellő fény jusson be. Ez esetben természetesen a felső szint maga a műterem, és egy kiállító terem, amelyeknek tetejére csak az éji órákban borul a többi háznál megfigyelhető födém, míg a nappal óráiban, amikor a művész valamely alkotásán dolgozik, a födém olyanná lesz, mint a legvékonyabb üveg: szinte érzékelhetetlen, amellett, hogy épp oly szilárd, mint a többi ház teteje, s mert az üvegszerű anyag maga is öntisztító, mindig ragyog, és teljességgel átengedi a Nap fényét. Az is természetes, hogy a művész maga határozza meg: a műterem mely részére essen a több, s melyre a kevesebb fény, milyen erősségű fényre van szüksége, s ezt maga is éri el, éspedig a tető borításának alkalmankénti, és szükség szerint való megfogalmazása, vagyis gondolati – akarati energiái révén való újrafogalmazása révén. Mert a tetők is, amiként a házak falát adó építő-elemek, gondolati – akarati úton vannak előállítva. S még a kapuk fölötti ékességek sem akként készülnek, amiként az gondolataidban megfogalmazódott, s még csak nem is egészen olyanok, mint amilyeneknek itt, ezen a szinten érzékelheted őket, de még annál is tökéletesebbek és még annál is szebbek! Ezért is mosolyogtam magamban, amikor a domborművek készítőinek munkáján tűnődtél: nem akként van, amiként gondolod! Szó nincs alkotó csoportról: egyetlen ember, vagy egy család tagjai mindahánynak a megfogalmazói, a megalkotói, és még csak nem is művészek: egyszerű, hétköznapi foglalkozású emberek, s azok családja. Az ő tudati képeik jelennek meg a falakon, a kapuk fölött, de akár a ház más, bármely tetszőleges pontján, akár a ház falán kívül, akár bent, az épületen belül. Ezen kívül és ezen túl, még a legkisebbnek tűnő épület is szinte pillanatok alatt átalakítható két, vagy akár többszintes épületté, s ha a ház tervezői, tehát annak használói nem jöttek volna rá már rég maguk is: mennyire szükségtelen a túlzottan magas épületek elkészítése, akár felhőkarcolókat is készíthetnének bármely egyszintes épület helyén, s akár egyetlen nap egyetlen órája alatt. De nem teszik, mert nemcsak hogy szükségtelen, de nem is célszerű túlságosan eltávolodniuk a Föld-felszíntől, ahol másféle energiák áradnak a Föld teljességén, mint az adott légköri réteg magasabban levő légrétegeiben. Minthogy még az e szinten élők teste is jobbára fizikai, azaz anyagelemekből álló test, szükséges, hogy a Föld-test anyagi eredetű energiái áramolhassanak a testsejtekbe. Részben egészségügyi okai vannak ennek, de arra a gyógyítás ismertetésénél még visszatérek, így itt nem bontom tovább a kérdést. Annál is inkább nem, mert nem itt: a ti szinteteken van nagy szerepe a gyógyításnak, így a Föld-energia sem itt, hanem ott működik, vagy akár csak működhetne gyógyító erőként, ahogy azt a Föld egyes népei máig tudják és használják is. Itt, amiként mondtam, nincs komolyabb fizikai betegség, s ami előadódik is, inkább figyelmeztető jellegű, s a tudati – akarati energiák révén gyógyítható. Legalábbis egy bizonyos értelemben, mert míg a megbetegedett testsejteket részben még itt is kell, hogy gyógyítsák, a betegség okát kell elsődlegesen kiderítsék és megszüntessék: ahogy az a ti szinteteken is szükséges és célszerű volna, és persze: lényegesen célravezetőbb is, mint a sejtkárosító szerek mindösszessége. Ám amiként mondtam, erre itt és most nem térünk ki bővebben, hisz későbben úgy is vissza kell térjünk e kérdésre is. Ehelyett maradjunk inkább még egy kicsit a házak megfogalmazásánál, s az általad megcsodált díszek készítésénél. A házakat kezdetben a már ismert formában megfogalmazott építőelemekből építették, csak úgy, ahogy a ti szintetek építői. Később azonban már nem az építőelemeket fogalmazták meg, de magukat a kész házakat. A kapuk fölötti ékességek viszont csak később kerülnek a kapuk fölé, éspedig apránként, mondhatni: elemenként, akként, hogy a házban élő (vagy élők) tudati – akarati erőinek legtisztább, legszebben ragyogó energia-elemei megjelennek az általuk kívánt ponton, tükrözve nem csak a Gondolatot, hanem a Gondolat megfogalmazását sugalmazó érzés tiszta, nemes voltát, s a Gondolat rezgésfokának energiaszintjét is. Ezek összessége rendeződik formába az Akarat erejének hatására, s egy71
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet egy ilyen elem megfogalmazása épp csak egy pillanat, az a pillanat, amikor az „alkotó” a legmagasabb emelkedettségi fokon van. Akkor a Tudatában, olykor csak elrejtetten élő kép látható valósággá válik, megjelenik a ház azon pontján, amely a gondolati képpel a leginkább harmonizál, tehát ott, ahová az a leginkább illik. (Képzeld el: milyenek volnának a ti szintetek házai, vagy akár a legdrágább bútorokkal berendezett Otthonok is, ha az ott élők gondolati – akarati energiái már ott is a látható valóság részeiként jelennének meg, „ékítve” az egyes házak – otthonok falait! Ha soha, semmi másból, abból mindenképp következtetni lehetne a ti szinteteken élők érzelmi – értelmi erőinek meglehetősen szélsőséges és kaotikus voltára! Így csak a lakásokban tartott Lélek-lények adnak valamelyes tükörképet a lakó – lakók – milyenségéről, s még ezek sem minden esetben, mert nem minden otthon energiái alkalmasak a növények létben maradására még akkor sem, ha az ott élők gondolati – érzelmi erői tiszták, hisz egy-egy ház nem csak általuk, de sokak által lakott, így az energiák sem csak egyfélék, s még a házakat sem mindenkor a pozitív erővonalak mentén építik fel, de ott, ahol épp egy tenyérnyi helyet találnak. Hogy ez mennyire nem helyén való, magatok is gyakorta érzékelhetitek hatásaiban is...) E képek tehát spontán mód készülnek, legalábbis többnyire. Mert természetesen lehet szándékolt formában is valamely díszítő elemet megfogalmazni, éspedig akként, hogy az a kép, vagy egyéb díszítő elem megfogalmazását végző testvér szándéka szerinti ponton jelenjék meg, épp úgy, ahogy a használati tárgyakat is szükség szerint fogalmazhatja meg magának bárki. De fel is bonthatja azokat akként, hogy az eszköz megfogalmazásához bevonzott energia-elemeket egyszerűen visszaközvetíti azok korábbi helyére, abba az energia-hullámba (vagy magasabb rendű energia-elemek esetében erő-ívbe) amelyről gondolati – akarati úton elvonta azokat azzal a szándékkal, hogy a maga tényleges Bölcsességi szintje mértékében egységbe rendezve, már kész használati tárgyat nyerjen. Ezek azonban olyan dolgok, és olyan történések, amelyeket még hiába is mutatok meg, s te hiába is írod le azokat: nem, vagy csak nehezen fogják tudni Testvéreink elképzelni, mert azok mindegyike is a ti szintetek valótlan Valóság-elemei közt elképzelhetetlennek, sőt: irreális képzelgésnek fognak tűnni. Pedig ezek egyike például az a folyamat, amelynek véghezvitelére kevéssel odébb épp most kezd felkészülni egy fiatal férfiú. A család új kis taggal fog gyarapodni, így szükségessé lett, hogy a ház is nagyobbá legyen. No, igen ám: de hogy fogja azt kibővíteni, ha azt akarja, hogy a maga ház, vagy akár csak a ház körüli kert ne lógjon be a mellette lévő ház energia-terébe? – gondolhatják most testvéreink, s erre is csak azt felelhetem: igen egyszerűen, és gyorsan, alig néhány perc leforgása alatt. Amiként mondtam, itt már nem az egyes építőelemeket: magát a házat fogalmazzák meg. Ekként fogalmazzák meg annak további részeit is, ha arra szükség van, éspedig úgy, hogy a ház energia-burka, és a mellette lévő ház energia-mezője nem csak nem olvad egybe: még csak egymáshoz sem ér, s még a kettő közti gyalogjáró is megmarad a maga érintetlenségében. Ezt akként érik el, hogy a már kész házakat nem Térben: Időben mozdítják, megmozdítva ekként egy-egy hajszálnyit a bolygó teljességét is, előrébb és feljebb lépve az Idő-síkon, úgy, hogy a Föld-test maga is emelkedik, s ekként a Föld-elemek, s a Föld légterének energia-elemei is nagyobbakká lesznek: viszont a házak, amelyek még az előbbeni Idő-egység részeiben megfogalmazott anyagelemekből állnak, nem mozdulnak az Idő-síkon. Megmaradnak abban a Kozmikus Lét-pillanatban, amely a házak alkotóelemeinek rezgéssűrűségét jogossá és Valósággá teszik, de amelyet a Föld, s annak minden eleme túllép, egy másik Idő-elembe emelkedve át, amelyben maguk a Föld-elemek is nagyobbak, mert a már meglévő anyagelemek energia-képletébe egy többlet Időenergiaelem épül be. Vagyis, ismét az elemek egymáshoz viszonyított távolsága, s ekként az anyag-sűrűség fog változni az Életenergiával telítettebb Föld, és Lég-elemekben, míg változatlan marad a Föld testét adó energiaelemek rezgésszintjétől eltérő, más rezgésszinten álló egyéb anyagelemekre. Sem a házak alacsonyabb rezgésszintű energia-elemei, sem az emberi, az állati, vagy a növényi testek mindenkor magasabb rezgésszinten megnyilvánuló energia-elemei nem változnak, így a Tér anélkül fog növekedni, hogy az ténylegesen is Térbeli növekedésnek számítana, még akkor is, ha az anyagelemek egy része egy árnyalattal magasabb Tér-Idő rendszerbe kerül átemelésre. Már a ház alapzatát ekként készítik el, tehát a Föld-elemek egy másik Tér-Idő síkra való áthelyezése révén. A házhelyül kijelölt földterületet egy fokkal alacsonyabb rendű Idő-egységbe léptetik vissza, miáltal az adott területen lévő anyagelemek besűrűsödnek, azaz kisebbekké lesznek, míg a köröttük lévő más anyagelemek változatlanok maradnak. Ekkor ugyanaz a jelenség áll elő, mint amikor egy gyapjú 72
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet szövetnek egy pontjára ráteszitek a forró vasalót: az adott területen a szövet kisebbé és sűrűbbé válik, vagyis összezsugorodik, olyas érzetet adva, mintha a szövet azon pontján egy mélyedés volna. Ennek is meg van a maga oka és előnye. Az ekként készített öltözék egyes pontjain az anyag sűrűbbé lesz, aminek következtében az anyag az adott ponton kevésbé engedi át a hideget, vagyis melegebbé lesz, jobban óvva mondjuk a veséket a hűvös időben. A korábbi rezgésszintre visszaléptetett Föld-elemek is (ha ezek nem is valamely hő-hatásra) kisebbekké lesznek, csak úgy zsugorodva össze, mint a fokozott hő-hatásnak kitett gyapjú, s csak úgy egy mélyedés érzetét adják: és azzá is lesznek, éspedig a kívánt mélységben. Az ekként besűrűsödött anyag-elemek aztán tömörebbek is, vagyis a szintnek már ténylegesen megfelelő anyagelemekből készült építőanyagot, s az abból készült házat is biztonsággal képesek lesznek megtartani, fokozottabb biztonsággal, mintha az alapzat is a szintnek megfelelő rezgéssűrűségű, azaz tömörségű anyagelemekből állna. Ám ezekre a történésekre sem térünk ki ennél részletesebben, hisz ez sem a ti szintetek Valóságának része. Igaz: amit itt és most megmutatunk, és megpróbálunk megmagyarázni is, szintúgy nem a ti szintetek ismeretelemeit tartalmazza majd, de mert azt akarjuk megmutatni: hová, merre halad az emberiség fejlődése során, kell, hogy ezeket is Testvéreink elé tárjuk, megkockáztatva, hogy kevésnél kevesebb lesz, aki igazán megérti, amiként azt is, hogy soknál is több lesz, aki megvalósítani igyekszik azt, ami a ti szinteteken még megvalósíthatatlan, anélkül, hogy ténylegesen is tudná: mit is akar megvalósítani igazából. Mindezek mellett, s ez is természetes, olyan dolgokra is kitérünk, amelyeket viszont nemcsakhogy meglehetne: már rég meg is kellett volna valósítanotok, s ezek nem gyakorlati, tehát nem fizikai, de humán ismereti elemek, amelyeket a Szeretet révén valósíthattatok volna meg, s nem most: már réges-rég, s akkor most egy teljesen más, egy sokkal magasabb szintű Bölcsességelemekre épült Világot mutathatnánk meg néktek akkor, amikor a magatok világát ismertetem... A házak építéséről azonban itt és most elég ennyi: legalábbis ami az elméleti részét illeti a kérdésnek. Mindjárt odaérünk, s akkor te mondod el Testvéreinknek amit a magad szemével látsz... Továbbmentünk hát, s néhány méteres könnyű séta után elértünk arra a pontra, amelyet Vezetőm jelzett. Tényleg akként volt, amiként mondta: a leendő apa már a ház megnagyobbításának előkészületeivel foglalkozott. (S nem véletlen mondom, hogy amiként Vezetőm mondta: mi magunk ugyanis – én legalábbis – nem láttuk a készülődő fiatalembert, hisz a házak eltakarták. De Vezetőm – és bizonnyal Kísérőnk is – Szellemi látással látta is, amint a ház mellett áll...) Kevéssel távolabb, még a fiatalember energia-terén kívül megálltunk, onnan követtük figyelemmel a történést, s Vezetőm már az elején, halkan odasúgta: — A történés lényegében nem most, s nem itt a ház mellett vette kezdetét. A fiatalember már a házban, még asszonya mellett megkezdte a felkészülést. Meditációs szintre emelkedve az Őrszellemtől, s az Érkező Őrszellemétől kért, és kapott is instrukciókat a tervezett háznagyobbításra vonatkozóan. Milyen Élet-feladattal érkezik a gyermek, s ehhez milyen jellegű lakószobára lesz szüksége. Az Életfilmet ugyanis, miként az a ti szinteteken is van, már kicsinységében elkezdi megvalósítani az Érkező, tehát az Úton járó, és nagyon nem mindegy: milyen alapokat kap a szülői háznál. De most figyeld magát a történést: elsőként itt, ezen a szinten, aztán visszalépünk a történésben, hogy a magasabb szintre emelkedve is végignézzük a folyamatot. Majd akkor megérted, és el is mondom, miért kell, hogy két aspektusból láthasd ugyanazt a történést... Miközben Vezetőm szavait hallgattam, a fiatalembert figyeltem. Magas, inkább szikár, semmint telt ember volt, úgy a harmincadik éve körül járt. Éreztem asszonya közelségét is, de lehet, hogy csak az asszony iránti törődő Szeretet energiáját érzékeltem a fiatal férfi gondolati és lelki energiái közt: ezt még nem tudhattam megállapítani, de mert hogy nem volt lényeges, nem is foglalkoztam a dologgal. Annál is inkább nem, mert hisz Vezetőm szavaiból tudtam, hogy a fiatal asszony is a közelben, a házban tartózkodik. Így szinte természetes volt, hogy a férfiú gondolati energiáiban is erősebben van jelen, amiként abban is biztos voltam, hogy az asszonyka a házból támogatja meg férje gondolati -–akarati energiáit a maga erőivel, ekként véve ki a maga részét a Szellemi munkából. A fiatalember a ház felénk, tehát az út felé eső oldalánál letelepedett, csak úgy egyszerűen a fűbe, és láthatóan erősen koncentrált. Amikor a meditációs állapotot, vagy szintet elérte, az egész ember szinte lebegni látszott. Valahogy akként vibrált a kép, mint amikor valamit vagy valakit akként figyelünk, hogy az illető tárgy, vagy 73
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet személy, és köztünk a levegő páratartalma megnövekedett volna: a test körvonalai mintha elmosódottabbakká váltak volna, s valahogy hullámzott, vagy inkább rezgett az egész kép. Kezdetben még csak a férfiú testét érzékeltem ekként, e megváltozott fizikai állagúnak, aztán mintha a ház fala kezdett volna el imbolyogni: már-már attól tartottam, a mind erősebben hullámzó fal ledől, és maga alá temeti a fiatal férfit, de nem: amikor a fal már erősen vibrálni látszott, a férfi teste körül megszűnt az energia-hatás, s a férfi teste akkortól olyan formán látszott, mint annak előtte. Mozdulatlanul, és látható koncentrált állapotban ült, lehunyt szemmel, majd egy idő múltán (még mindig lehunyt szemmel) felállt, és néhány méternyit eltávolodott a háztól, hátrafelé lépdelve. Csak apró, óvatos léptekkel haladt, s az út, amelynek túl-feléről a jelenetet figyeltük, mintha ugyanolyan tempóban „hátrált” volna: bár magunk nem érzékeltük, hogy mozdulnánk, vagy hogy az út mozdulna a lábaink alatt. És mégis! Ha a ház homlokzati részéhez viszonyítom a magunk helyzetét, jól érzékelhettem, amint távolabb kerültünk a homlokzattól, s a ház túlfelén álló fáktól, mint voltunk korábban. Aztán a férfiú megállt, s előtte, már kinyújtott kezei előtt valami, a levegőnél sötétebb folt kezdett feltűnni: a fal volt az, a ház új fala, amely mind jobban és jobban felismerhetővé vált. Először még csak akként tűnt, mintha a levegő egy adott területen egy fokkal átlátszatlanabbá, „piszkossá” vált volna. A mögötte álló házat alig láttam: és hamarosan már egyáltalán nem is láttam, helyette egy ingatag, de mindinkább megszilárduló, egyenletes sík felület bontakozott ki szemeim előtt. Kevéssel később a felület széleinél erősödött meg a levegő vibrálása, miközben a sík felület egyre szilárdabbá, és egyre felismerhetőbbé, és természetesen már teljességgel átlátszatlanná is vált. Egy új falfelület bontakozott ki a férfiú kezei előtt, kinyújtott ujjai érintették is azt, s mintha az éppen az ujjak érintésétől vált volna teljességgel szilárddá, és mind fehérebbé is, míg végül egy kész, s már hófehér színben ragyogó, úgy három és fél méter magas, öt méter széles fallá lett az ember és a ház közt. A fal szélein tovább erősödött, majd az iméntihez hasonlóan enyhült a levegő vibrálása, míg végül a ház, és az új fal közti oldalfalak is elkészültek, vagyis teljességgel stabillá váltak. Ezt követően a három, már egymáshoz tartozó falfelület felső szélénél figyelhettem meg ugyanazt a légköri jelenséget, s ennek nyomán néhány perc múlva a ház teteje is megfogalmazódott. Még később a ház oldalában egy kis felület, már külön életet élve csak maga kezdett el vibrálni: hamarosan ott egy ajtó, és végezetül az ajtó két oldalánál egy-egy ablak formálódott ki: az ablakok üvegei a történés kezdetétől számítva alig fél óra múltán vidáman csillogtak a napsütésben, s a szobába vezető külön bejárat halvány barna ajtaja kitárva hívogatta a férfiút, aki örömmel lépett be a gyerekszobába. Már odabent folytatta a munkát: még a plafont, s egy kisebb válaszfalat kellett megfogalmazzon, afféle galériát, mielőtt a bútorzat elkészítéséhez is hozzá lát, de ahhoz már asszonyával együtt, aki a másik szobából épp akkor lépett be, amikor a fiatal ember is a házba lépett. A nyitott ablakon át még láttam, amint boldogan összeölelkeznek. Az asszonyka vonásain már erősen látszott, hogy a szülés is kezdetét vette, így épp időben készült el az új szoba: hamarosan megérkezik Lakója is, az új Úton járó, hogy belakja, s a maga személyiségével Életre keltse azt már igazán. Most még a szülők személyiség-jegyeinek energiája, s a gyermekvárás boldog izgalma és öröme töltötte meg a szobácskát, de már halványan az Érkező Szellemi Én-részének energiáját is ott érezhettük a falakban, s a gondolatok nyomán egymás után megjelenő bútorokban. Hirtelen az volt az érzésem: a Szellemi Követ előre „kipróbálja” a tárgyakat: a csöppnyi ágyacskát, a pólyázó asztalt, a járókát, s még mintha a játékszerek csengés-bongását is hallani véltem volna, amint a Szellemi Követ azokat is megérinti, mintegy: birtokba véve, s betöltve azokat már a maga energiáival. — Emelkedjünk most feljebb, kedves. Nézzük meg: miként zajlott le e történés a Valóság értelmében... Egy rezgéskörrel feljebb emelkedtünk, de most nem az Úton járók fogalmai szerint, tehát nem akként, hogy az ötödik Fény-kör magasságában lévő fél-fizikai testekben való Létbe-lépést lehetségessé tevő Világok energia-síkjaiba lényegültünk bele, hanem azok asztrál-világ béli energia-áramába léptünk át, tehát egy olyan Szellemi áramlatba, amelyre az adott Fény-körben lévő, de már Úton járó Testvéreknek nem, vagy csak meditáció során lehet rálátása, s még akkor is csak egy bizonyos fokig. (Itt legalábbis, az ötödik Fénykörben, amiként egy bizonyos Fény-ívig még a hatodik Fénykörben is: mindaddig, míg a lefelé vezető Út során megbontott duális EGY-séget meg nem éli, meg nem valósítja az ÉN, vagyis már az ÉN két, egymástól különvált ÉN-fele. Akkortól ugyanis már semminő fizikai elemet nem épít be testébe az Útra induló ÉN, s ha kell is, hogy a maga Világ-képzetében még bizonyos test-képzetet viseljen, azt már a Lélekenergiából, és a maga Szellemi energiáiból fogja kiépíteni. Ez azonban még a 74
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet most megmutatni kívánt szintnél és annak egyes képeinél is távolabbi történés: itt és most még csak értelme sem volna felidézni: olyannyira távoli...) Feljebb emelkedtünk tehát, s már a magasabb szintről figyeltük ugyanazt a történést, éspedig annak kezdeti pontjától. Most a házban meditáló férfiút is láttam, mint fizikai személyt, de láttam a felemelkedett Én-részt is, amiként a maga Őrszellemétől, s az Érkezni kívánó gyermek Őrizőjétől megtudja: miként célszerű és tanácsos megformálnia gondolati képei közt a ház tervezett, új részét ahhoz, hogy az minden szempontból ideális legyen az Érkező számára. Amikor az instrukciókat az Őrszellemek az Én-rész felé átközvetítették, érzékeltem azt is, amiként a kapott instrukciókat az Én-rész a test Tudata felé továbbította a megnyúlt Lélekszál segítségével. A Lélek-szál, vagy az Életszalag maga ezüst színben tündökölt: a kapott információ, amely a Lélekszál energia-elemein alááramlott, halvány lila, és középkék színű energia-folyamként áramlott alá, beleszövődve az ezüst-szalagba, annak energia-elemeibe. A Tudat Nap-sárga színben, szinte „kinyitva”, azaz nem elfedett formában várakozott, maga is megemelkedett rezgésszinten, majd hogy az Én-rész által leközvetített információkat fogadta és magába zárta, vissza illeszkedett korábbi rezgésszintjére. Ez lényegében az Én-rész meditációs Utazásának, vagy kiemelkedésének végét is jelentette, tehát az Én-rész is vissza kellett térjen a Tudat mellé, amelyben az információnak megfelelő elemek: a falak, az ajtók, ablakok képe és mérete, azok elhelyezkedése, valamint a szükséges berendezési tárgyak fizikai képe mint tényleges fizikai képek voltak raktározva. Az Én-rész konkrét fizikai képeket nem őriz, mint Szellem-tudati képet, csak az egyes képek rezgésszintjét és a rezgéselemek színképét képes elraktározni, nem képi, hanem energia-formában. A Tudatban viszont meg van a tárgyak fizikai értelemben vett képi formája, ahogyan azokat a szem a látó-ideg által korábban az agy, s az agyi látás-központok révén a Tudat felé továbbította. A Tudat tehát az Én-rész által érzékelt és befogadott energia-képeket „fordítja le” a maga nyelvére, s azokat teszi „látottá”, ami által ő maga is, tehát a Tudat is akként azonosítja, dekódolja az Én-rész által leközvetített színképeket, mintha maga az Én-rész is magát a falat, vagy a tárgyakat „látta” volna. (Így, ekként közvetítődnek át a Szellemi „látással” érzékelt Szellemlények, vagy Szellemi személyek, ekként lesz „látottá” az Áldott Anya, vagy akár A Mester is a Tudat számára, amelyben már a tudati kép: nem az Én-rész által érzékelt színkép jelenik meg.) A kép Szellem-tudati formában történő megfogalmazódását és átközvetítődését követően, amikor is már a tudati kép is megszületett, a férfiú Én-része is visszatért a Tudat mellé, vagyis kiemelkedett a meditatív állapotból, kiemelve a Tudatot is. Az újólag magához vonzott energia azonban nem csak a Tudat: a test teljességének energia szintjét is megemelte, megemelve a testet körül vevő aurarétegek energia szintjét is, így most azok színe is mássá lett, egy új árnyalattal gazdagodott: az ezüst-aura egy fokkal vastagabbá lett, ami érthető is, hisz a Szellemenergetikai művelethez szükséges többletenergia egy része abban halmozódott fel, de a szivárvány-aura is megváltozott. Az imént átközvetített Szellemi információ, tehát a kapott instrukció mint új Bölcsességi elem épült be, természetesen a már érzékelt halvány lila, és középkék színekkel, s ezek közt egy vékony arany-szállal, ami a Szellemi Őrizők ajándéka úgy a leendő apa, mint az asszony, és az érkező Testvér számára. Ez utóbbi részben az apa szivárványaurájában marad, részben azonban átközvetítődik a Szeretet révén az asszony, s majd az újszülött szivárványaurájába is, lényegében a hármójuk Szeretet-egységét is, Szeretet-kötelékét is jelezve úgy a Látók, mint a Szellemvilág képviselői felé. Ez az aranyszál ma is jelen van a szülők és a gyermekek közt mindaddig, míg a Szeretet-kötelék ténylegesen is ÉLŐ. De ha a Szeretet meghal, meghidegül a szülők, vagy a gyermekek szívében, az aranyszál azon része is, amely a hideggé lett szívet kötné a másik szívhez, visszatér annak ajándékozójához, tehát az Őriző Szellemhez, mert a legmagasabb rendű Szellemi Szeretet nem él meg, nem marad meg a hideg, érzéketlen, Szeretet nélkül való szívben. Még akkor sem, ha az illető továbbra is mímelni igyekszik a Szeretet meglétét, akár még önmagával is elhitetve, de mindenképp elhitetve azt a Szeretetből már kihullott szülő-társsal, vagy akár a gyermekkel, vagy a gyermeki szív hidegsége esetén a szülővel vagy szülőkkel, mert ha a föld mindahány emberét elámítja is az, akiben meghalt a Szeretet, nem ámíthatja el a Szellemvilág bárha egyetlen Képviselőjét, mert nem ámíthatja el magát A Szeretetet, vagyis Istent, Akinek egy Kegyelmi Szeretet-szálát adja a Szellem, aki a maga Szeretetéből merítve adja azt át, abból a Tiszta Szeretetből merítve, amelyet követve egyáltalán vállalkozott arra, hogy Missziós Útra induljon valamely mélybe hullott Testvérért. 75
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Miután az előkészületek megtörténtek, s a fiatal férfiú Én-része visszatért a Tudat mellé, a magával vitt energia a test körüli energiamező színképét is megváltoztatta. Feltöltötte, felerősítette, így a test teljességének energia szintje megemelkedett, amint az iménti kis kitérőm előtt mondottam. A test, mint fizikai elemhalmaz megmaradt a korábbi erő-tartományban, de már a test körüli aurák az Én-rész szellemi tartományába kerültek. E két, egymástól eltérő rezgésszintű energia egymásra hatása a testet magát is, s még a Tudatot is egy olyan felfokozott állapotba hozta, amely a nagyobb aktivitást igénylő feladat elvégzéséhez mindenképp szükséges volt. A test tehát maga is energikusabbá lett, s ez megadta számára a késztetést a tervezett cselekvés mielőbbi megkezdésére. A férfiú tehát haladéktalanul hozzá látott a tervezett háznagyobbításhoz. A ház mellett ismét meditációs szintre emelkedett az Én-rész, de ezúttal egy másfajta rezgésszintre emelkedett. A kapott instrukciók szerinti mértékben és mennyiségben magához vonzotta a Kozmikus Tér, s a Légtér energiáit, amelyeket a már meglévő házfal melletti térre áramoltatott át, elsőként a Földtest energiáira hatva, azokat módosítva, hogy a ház alapjául szolgáló területet előkészítse. Aztán a további, magához vonzott energia-hullámokat akként közvetítette egymásra, amiként a kőműves helyezi egymásra a téglákat, mindaddig, míg a fal el nem éri a kívánt magasságot. Amikor a Kozmikus energiából, és a Légtér energiájából megfogalmazott fal elérte a kívánt méretet, a Föld-energia bevonzása, s a magasabb rezgésszintű energiákból álló fal felé való átáramoltatása révén lényegében besűrítette, mintegy „materializálta” az energia-fal teljességét. Az, már a Föld-testben lévő alsóbbrendű energiákkal is ötvöződve lassan sötétebbé vált, majd mindinkább besűrűsödött, ami fizikai értelemben azt jelentette, hogy az energia-fal mindinkább az adott szint látható tartományának részévé vált, vagyis láthatóvá lett. Az energia-átáramoltatást addig folytatta a férfiú, míg a fal el nem érte a kellő szilárdságot, vagyis míg az addigi ezüst-fehér színben rezgő energia halvány, majd mind sötétebb szürkévé, végül enyhén barnássá nem vált, mint maga a Föld. Ez azonban csak itt látszott ekként, tehát csak a mi számunkra vált Föld-színűvé a fal, míg ott alant a fal elemei közé épült magasabb rendű energiák végett vakító fehérségűnek látta aki rápillantott, mert az adott szint saját energiájánál magasabb rezgésszinten lévő energia felülírta a szint energiáját, egy bizonyos értelemben a láthatatlan tartományba utasítva azt, szinte ráépülve az alsóbbrendű energiákra, amelyek épp úgy megkötötték a magasabb rendű energiaelemeket, amiként a magasabb rendű energia-elemek tartották megkötve az alsóbbrendű energia elemeit. Ekként az energiák lényegében eggyé kovácsolódtak, szinte egymásba olvadtak, s minden, már ekként egységbe rendeződött energia-elem megkötve tartotta maga mellett a többi, hozzá hasonlatos formába rendeződött energia-elemet is. A ház e vegyes energia-képe aztán stabilizálódott, s harmonikus egységbe olvadt a már korábban megfogalmazott energia-egységekkel, ami által úgy látszott, mintha a most elkészített falak összenőttek, összeolvadtak volna a korábban elkészült falakkal. Mire a folyamat a végére ért, az Én-rész többletenergiája, s még a testburkokba átáramoltatott többletenergiák nagy része is elfogyott, már csak annyit őriztek meg a test körüli energia-burkok, amelyeket a Tudat kellett magához vonzzon az új épületrész benső terének kiépítéséhez, s a bútorzat megfogalmazásához. De ez utóbbihoz már a társ, tehát az asszonyka tudati erőinek egy bizonyos részére is szükség volt, amelyeket a hamarosan bekövetkező történés, az anyává válás Boldogságának ereje sokszorozott meg. Az asszonyka ebből merített tehát, és meríthetett is, hisz ezen energia-áramlat szinte kimeríthetetlen volt, mint minden tiszta, Igaz és felhőtlen Boldogságé. Ahogy a ház fala lassan az adott szint Valóságának részévé vált, a bolygó teljességét is mintha egy nagyon halvány ezüst-pára borította volna be egy pillanatra, majd hogy ez ezüst-pára eltűnt, akként éreztem, mintha a bolygó teste valamiképp megnövekedett, kitágult volna. Lényegében ez is történt, annak ellenére, hogy a Kozmikus térből levonzott energia-elemek csak a Föld egy bizonyos pontján kellett beépüljenek a légtérbe. S épp ez volt a dolog lényege, hisz a beépült Kozmikus energiák révén a légtér nem telítettebbé lett, hanem kitágult, hisz a Kozmikus térből levonzott energiák helyére mindenképp kellett, hogy a Föld légterének energiái áramoljanak át. A Föld-test viszont mindenkor betölteni igyekszik a maga erő-köpenyét, vagyis a légköri gyűrűket, s mert a Föld-testbe magába is a Kozmikus energiák magasabb rezgésszintű elemei, s a magasabb légköri gyűrűk energiái áramlottak, a Föld-elemek rezgésszintje is egy másik, egy árnyalattal magasabb rezgésszintre emelkedett. Ez az energia-elemek növekedését is jelenti mindenkor, s mert a Tér elemei már adottak, az Idő-elemekbe fog beilleszkedni a megnövekedett energiák mindegyike a Kozmikus TÉR-IDŐ síkján. Ekként a bolygótest teljessége megmarad a maga Kozmikus Terében, de annak egy másik Kozmikus Idejébe lép, egy-egy „másodperccel” tovább lépve a végtelennek tűnő Kozmikus Időben. 76
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet A történés e formában való megfigyelése után ismét visszaereszkedtünk az adott szintre, tehát Shambhalla szintjére, magába a városba, az iménti pontra, hogy folytassuk megkezdett utunkat. A ház, mint mondtam, már készen állt, ám a környéken nem látszott, hogy bármiféle változást okozott volna az a körülmény, hogy a Föld, mint Kozmikus elem, egy Kozmikus másodperccel előrébb lépett. De hogy mégis volt változás, ismét Vezetőm szavaiból tudtam meg: — Bizony, hogy van, éspedig nem is kismértékű változás, éspedig nem csak a Föld színén, de a Kozmikus Térben, pontosabban a Kozmikus Terek mindösszességében, hisz azáltal, hogy a Föld-test előrébb lépett egy Kozmikus másodperccel, egyben feljebb is emelkedett, ha csak egy hajszállal is, amiként az mindenkor is van, hisz a Föld-test a ti Világ-képzetetekben is ekként haladt mind feljebb és feljebb, anélkül, hogy észre vette volna az ember. Mert az ember valóban nem vette észre a változásokat: annál sokkal jobban el volt, és el is van foglalva – önmagával. Ezzel szemben a Lélek-lények nagyon is észrevették, s mert ez ekként van, ők mindenkor az adott rezgésszintnek már és még megfelelő milyenséget vették is magukra, s amely élőlények már nem illeszkedtek az új, a megváltozott rezgésáramba, megszűntek létezni az adott szinten, hogy egy másik, a maguk szintjének még megfelelő rezgésívben bukkanjanak fel, mint új állat, vagy növényfaj. Pedig lényegében ez a folyamatos és fokozatos emelkedés tette lehetővé, hogy az alsóbb szintekről kiemelkedjék a Föld, mint Kozmikus elem, még akkor is, ha az egyes fényívekben való emelkedés nem járt olyan hatásokkal, olyan fizikai kísérőjelenségekkel, mint lesz az majd a Nagy Ugrás során, annál is inkább, mert e folyamat még tényleg nem ugrás, csak emelkedés volt, amiként ma is az, s még egy kicsiny ideig, s egy bizonyos, az adott Fénykörön belüli szintig az is marad. Az egyes Fény-körök közti átemelkedés ugyan akkor is, mindenkor meghozta a maga kisebb – nagyobb történéseit, azokat, amelyeket az ember még a bolygó természetes változásának tudott be, s annak vall és érez mindmáig, ami helyén való is, épp annyira, mint amennyire nem helyén való, hogy még csak meg sem kísérlik kikutatni annak okát: miért kell, hogy egy Kozmikus térben keringő test újra és újra szülje önmagát. Mi ennek a háttere, az indító oka, és főképp: mi ennek a tényleges, nem csakis és kizárólag fizikai eszközökkel és formában mérhető és kimutatható eredménye, következménye, s ezen következmények mire köteleznék az embert...?! A nagyobb mértékű emelkedések, amikor a bolygótest már nem egy-egy Fényívben haladt, a Fény-ív alsó és felső rezgésszintje közt emelkedve, de az adott Fényív, vagy már a Fénykör határát kellett átlépje, mindenkor komoly fizikai, légköri és Kozmikus jelenségek voltak megfigyelhetőek (vagyis kezdetben még csak lettek volna, ha az ember már elérte volna azt a fejlettségi fokot, hogy képes lett volna efféle megfigyeléseket végezni...!): a kis, és nagyobb (ha nem is a legnagyobb, tehát nem a Globális mértékű) jégkorszakok, a ti feljegyzéseitekben is már szereplő Noé-korabeli hatalmas áradásokhoz hasonlatos „özönvizek”, a ti történelmi korotokban már rég csak mint geológiai emlék: ismertté lett vulkanikus tevékenységek, amelyek újra és újra átformálták a Föld arculatát, energia, és hő-háztartását, tehát a bolygó meteorológiai sajátosságait és adottságait is megváltoztatva. Ekként változott újra és újra, s változik ma is az egyes Földrészek földrajzi helyzete, ha számotokra nem, vagy alig is érzékelhetően, de műholdjaitok és egyéb technikai berendezéseitek által már kimutathatóan, amiként változik, s már általatok is érezhetően a Föld teljességének éghajlata, ami nem csak a ti életkörülményeitekre van hatással, de megszabja azt is: mely földrész mely Léleklényeknek ad otthont, biztosítva azok létfeltételeit. Természetes az is, hogyha az ember nehezen alkalmazkodik a klímaváltozáshoz, még nehezebben alkalmazkodik a Lélek-lények sokasága, s ez nem egy faj eltűnéséhez, vagy más, eddig ismeretlen fajok kifejlődéséhez vezet, amely új fajok a régiek mutálódása révén „keletkeznek”, mindenkor tükrözve az emberi milyenséget is, mint Globális Szellemi összképet. Ez azonban, ha máig megfigyelhető és létező folyamat is, már csak rövid ideig lesz az, hisz amiként mondtam, most nem csak arról van szó, hogy a bolygó, s annak mindahány, Szellemi Én-résszel avagy Lélek-elemmel bíró élőlénye egy Fény-ív határát, vagy már akár az adott szint legfelső fényíve, s a következő Fénykör alsó Fény-íve közti határt kell átlépje. Ez a történés egyik lényegi eleme, a másik viszont az, és épp ez utóbbi végett lesz a várható történés minden eddiginél nagyobb a Föld teljességének életében, az, hogy a mélység birodalmának felső határát is most lépi át a bolygó, hogy a Fent Világához vezető Úton maradjon a Szellemi Gömbbel az, ami már a jelenlegi szinten is a Fent Világa felé tud 77
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet haladni, s a mélység fennhatósága alatt álló szinten maradjon az, ami egyébként is a mélységhez tartozik, mert ahhoz is akar tartozni. Ezt is elmondtuk azonban már számtalanszor, s több Utunkon meg is mutattuk, így itt és most e kérdést sem bontjuk tovább. Annál is inkább nem, mert ezen a szinten már a Globális Egység, tehát a Föld, annak Szellemi burka, és minden Élőlénye egyként emelkedik mind feljebb és feljebb, s mert már nem szükségeltetik, hogy a mélység vonzásköréből kiszakadjék, a ti igen közeli Holnapjaitok során várható történések, de még a ti közelebbi, avagy távolabbi Múltatok során esett történések bekövetkeztével sem kell hogy számoljanak. Ha csak nem akként, hogy a Föld-test maga is mind tisztábbá lesz, amiként a légtér, s a felsőbb légköri gyűrűk is, hisz mind tisztábbá lesz az a Kozmikus Tér is, amelybe a Föld-test fokozatosan átlép, vagy inkább átúszik. Mint amikor a vihar-zónából a hajó átsiklik egy minden oldalról védett folyóba, hogy már azon haladva közelítse meg a biztonságot, s az Otthont jelentő Kikötőt: akként halad már e szinten a Föld teljessége, Istenünk által óvva és vezetve, s az ellentét támadása-adta viharok mindösszességétől, de még annak lehetőségétől is mindörökre megszabadulva... Tudom: ismét olyast írattam le véled, ami fájdalmas vágyódást szül szívedben: szeretnéd, ha már a Föld teljességét (már a Harmadik emberiséget, s még a mélység mindahány rabját és szolgáját is értve ezalatt) ha még nem is Otthon: de legalább már e Békesség felé vivő Folyón láthatnád haladni... ez azonban még odébb van. Odébb, még akkor is, ha valóságosan is akként lesz, amiként mondtam, s egy percen mind: még maga Satana is Vissza: HAZA tér... S hogy e fájdalmas, bár rég tudott és ismert képet magad mögött hagyhasd, menjünk is tovább. Az imént, pontosabban korábban, amikor még csak a házak közt vezető utakról szóltam, említettem, hogy itt már nem létezik olyas jellegű közlekedési baleset, amilyen a mélyebb szinten, a „ti” világotokban százával és ezrével történik nap mint nap akárcsak egyetlen Földrészen is. Mondtam ennek okát is, azt tehát, hogy bár itt is vannak járművek, azok nem ott közlekednek, ahol az emberek nap mint nap járnak. S hogy ez milyen szinten igaz, Kísérőnk megmutatja. Jöjj hát, induljunk, s hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, hisz ez a szint az „ő” munkaterülete, vagyis itt vállalt Feladatot az Úton járó Testvérek mellett. III. A közlekedés Kísérőnk, aki eddig csendesen lépdelt mellettünk, egy kissé mintha felélénkült volna. No, nem mintha eddig nem lett volna kellőképp élénk, de szemlélődő hajlandóságú lévén, inkább hátra maradt egy kissé, és hagyta, hogy Vezetőm magyarázzon, nem vette át a kezdeményezést. Most viszont ismét az élre állt, s hogy egy szinttel feljebb emelkedtünk, hamarosan el is értünk a Város másik felébe, ahol egy, a mi szintünkön is ismert, afféle remiz állt: hasonló külsejű épület, mint amit magunk is megszoktunk, legalábbis formára, mert a falai ennek az épületnek is hófehérek voltak, és teteje aranylemezekkel borított, amiként a Város bármely más épületéé, ellentétben a mi remízeink piszkos-szürke, s nem egyszer málladozó falaival, kormos tetőivel. Mintha nem is valamiféle járművek tárolására szolgált volna. Igaz, a járművek is teljességgel mások voltak, mint a mi zajos és füstöt okádó közlekedési eszközeink, legalábbis ránézésre, mert amikor oda értünk, egyik sem ment éppen. Csendesen és békésen pihentek, de már az irodákban megkezdődött a napi munka. Az alsó szinten bizonyára a járművek vezetői várakoztak az egyik nagyobb teremben, ahol az aznapi munkára szóló információkat megkapták, az emeleten (gondolom) a forgalomirányítók gyülekeztek, hogy egyeztessék az útvonalakat: mely járatra hány járművet kell küldjenek, egy-egy jármű esetében a várható napi forgalmat tekintve milyen menetidővel kell számoljanak, s még számtalan, ehhez hasonló kérdést beszéltek meg, aztán ki-ki az irodájába ment, ahonnan közvetlen kapcsolatot teremthettek az egyes vezetőkkel. Azok ekkor kapják meg a napi útvonalra, és a kiviendő járműre vonatkozó információkat: addig csak egymás közt beszélgetnek, többnyire az időjárásról, vagy a magánéletükben esett, vagy várható változásokról, s más személyes kérdésről, olyan családias hangon, hogy ha nem tudom, hogy kollégák szavait hallom, azt hihettem volna: egy nagy család tagjai jöttek össze, hogy egy kicsit elbeszélgessenek a maguk dolgairól egymással. Az arcokon itt sem feszültséget, sem indulatosságot, sem morcosságot, vagy kialvatlanságot nem láttam, ami azt hiszem természetes is. Aki efféle munkát végezhet, semmiképp sem valamilyen formájú kényszernek 78
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet engedve végzi azt, mint a mi szintünkön, ahol a magasabb kereset lehetősége motiválja elsődlegesen a pályaválasztókat, s csak aztán a pálya szeretete (ha ez utóbbi még létezik egyáltalán!). Ahogy az utasítások, információk megérkeztek, a vezetők a számukra kijelölt járművekhez indultak, s én azt vártam volna, hogy azokat a szerelőktől veszik át, akik a karbantartást végzik, ahogy az a mi szintünk előírásai szerint van, ám nem ez történt. Vagy már elvégezték az esetleg szükségessé vált szerelési munkákat, vagy a vezetők maguk ellenőrzik a járműveket, vagy csak azokat a járműveket engedik ki a forgalomba, amelyeken nem volt javítani való – gondoltam, ám Kísérőnk szavaiból hamar rájöttem: mennyire nem ekként van: – – Itt nincs hibás jármű, így szerelni sem kell azokat, ha erre gondolsz! Nincs is szerelő műhely, amiként takarító személyzet sincs, s nem csak azért, mert az utasok mindegyike személyes ügyének tekinti, hogy a jármű tisztaságára ügyeljen, mert hisz ez ekként van ugyan, de az eső okozta lábnyomokat, vagy a sarat nem háríthatják el, legalábbis nem teljességgel, még akkor sem, ha gondosan megtörlik cipőik talpát, mielőtt a jármű belsejébe lépnek. Mert ekként van, ám attól még a cipőtalp nedves marad, így ha mást nem is, valamennyi nyomot mindenképp hagy a jármű padlóján mindaz, aki igénybe veszi a személyszállítási eszközök valamelyikét. Azok a járművek, amelyeket itt látsz, épp úgy öntisztító anyagokból készülnek, mint az utak és a város belső területének utcái - útjai, ha nem is ugyanabból az arany-ötvözetből, mint az utak és az utcák. Ennek is meg van persze a maga oka. A járművek nagy része (ma már legalább is) nem az utakon, hanem az utak fölött halad, ami viszont kivitelezhetetlen volna, ha az utak és a járművek egyazon rezgésszinten volnának. Nem is akként emelkednek az utak fölé a járművek, amiként a légpárnás megoldás hívei gondolnák, ha valami hasonló történik is. A különleges ötvözésű arany-lemezekkel borított utak, és a járművek aljának borító lemeze közt antisztatikus hatás lép fel, amelyet az egyes megállókban a mágnes-kerekek kiengedésével közömbösít a vezető. Amikor a kerékkioldó kart visszahúzza, a kerekek ismét a jármű gyomrába kerülnek, ami a mágnes-hatás megszűnésével jár, s a jármű ismét feljebb emelkedik, hogy a földtől elszakadva, hangtalanul, és por-mentesen suhanjon a következő megálló felé. Az egyes járművek „hajtóanyaga” az utas közönség együttes gondolati – akarati energiája, amelyet a vezető vonz magához, hogy már ez összesített energiának a hajtóművek felé való átközvetítése révén hozza lendületbe a járművet, s tartsa is azt mindenkor az optimális haladási szinten és sebességben, egészen a következő megállóig. A Vezető által összegyűjtött gondolati – akarati energia egy kis energia-tárolóba, ha úgy tetszik: trafóba áramlik, amely mindenkor annyi energiát áramoltat át a jármű hajtóműve felé, amennyire annak ténylegesen is szüksége van az imént említett utazási paraméterek eléréséhez és megtartásához, a többletenergiát pedig elraktározza a gépek aljában lévő kisebb telepekben, hogy a jármű akkor is tökéletesen működjék, ha nincs, vagy alig is van utasa. Már kísérleteznek a Kozmikus energia által működtetett járművekkel is, ami az energia-telepek beépítését is szükségtelenné teszi, de ha még egy ideig nem lehet kivitelezni és gyakorlati formában megalkotni a szerkezetet amely által a Kozmikus energiák egy része spontán mód bevonzható a Föld légterébe, egy konkrét, meghatározott pontra, nem okoz gondot. Tudom: most arra gondoltál, mi van akkor, ha a jármű mindahány kis energia-telepe kimerül, és nincs, akinek energiáit a vezető bevonzhatná, hogy a járművet üzemképes állapotban tartsa. Az utazóközönség gondolati energiáit igazság szerint nem azért vonzza magához a járművezető, mert nincs módjában máshonnan a megfelelő rezgésszintű és rezgéserősségű energiát magához, s ekként a jármű motorjához megszerezni, csak mert ez ekként könnyebb, egyszerűbb. De ha végképp nem volna hosszabb időn át utasa valamely járműnek, a Globális energiák összességéből meríthet a vezető. Legalábbis e szint saját energiáiból, azokból, amelyeket e szint emberisége áramoltat a Föld légterébe mint tudati – akarati energiát. Ezek, amelyeket itt látsz, azok a járművek, amelyeket mindennapi használatra terveztek, mint tömegközlekedési járművet, s ezek az adott szinten, de már nem magán az úton, tehát nem közvetlenül az útburkolaton haladnak, hanem, amiként mondtam, afölött, ha nem is nagy magasságban. Az úttest maga nem véletlen van itt is több sávra osztva: a belső sávokon a járművek, a külsőkön itt is a ti szinteteken is ismert kerékpárok haladnak, de azok sem akként, amiként az a ti szinteteken van, s mert a közlekedési kultúra szerves részévé lett az emberi viselkedésnek, az emberek benső Törvényének, itt már kerékpáros balesetek sincsenek. Ugyan a kerékpárok továbbra is az útburkolaton haladnak, de mert a gépek anyaga, s a kerekek anyaga is mássá lett, s mert az útburkolat anyagául használt arany-ötvözet elemszerkezeténél fogva tökéletesen időtálló, az utak kopása sem következik be, amiként nem lesz az út töredezetté, de még csak porossá sem. Így a kerékpárosoknak még az előttük kerekezők által felvert port sem kell 79
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet belélegezniük, mert hisz nincs por, amit felvernének. S mert a gépjárművek hajtóanyaga nem valamely fizikai elem, környezetszennyezést sem okoznak. Mindazonáltal az emberek, ahol csak lehet, és amikor csak lehet, gyalogosan közlekednek, ami a testek megváltozott volta végett nem hogy nem olyan fárasztó hosszabb táv megtétele esetén sem, mint a ti szinteteken, de nem is olyan lassú, mint a ti szintetek emberének átlagos gyalogos haladási sebessége, amellett, hogy gyalog sem siet senki, és sehová. És mégis: lényegesen kevesebb időtartam alatt tesznek meg egy bizonyos távolságot, mint amennyi idő alatt a ti szintetek átlagos gyaloglási sebességre képes, erős és egészséges embere megteszi ugyanazt a távot, és még csak el sem fáradnak, legyen a táv bármilyen hosszúságú. De azért természetesen a város túlsó felébe, vagy más városokba itt, ezen a szinten sem indulnak el sem gyalog, sem kerékpárral. Itt azonban már nem csak olyan járművek vannak, amelyek a város fölött haladnak: olyanok is, amelyek még csak nem is ugyanabban a rezgés-ívben közlekednek, mint amelyen maga A Város épült, de annál magasabb, vagy akár alacsonyabb rezgésszinten. A hosszabb utak, tehát a nagyobb távolságok megtételére ezeket használják, s ezek már kizárólagos jelleggel a Globális szintű gondolati erővel működnek még akkor is, ha az úti célt mindenkor az utas határozza meg a maga akarata, vagy inkább szándéka szerint. Ezek a járművek kisebbek, s csak az indulási, és a cél-állomások színhelyén, valamint az utazás szüneteiben vannak a Város tényleges szintjén. Ezek „tól – ig” haladnak, azaz köztes állomások nélkül tesznek meg egy – egy szükségszerinti Utat. Az utas nem mindenkor ugyanaz, és nem is mindenkor csak egyetlen személy, így a járművek nem egy-egy ember tulajdonai, és nem is egyforma méretűek. Ha egy kisebb munkacsoport vesz igénybe efféle külön járművet, vagy egy kirándulásra induló, de nagyobb távolság megtételét tervező család, gondolati úton a megfelelő méretű járművet igényelheti, csak úgy, mintha ti telefonon rendelnétek egy szükségessé lett járművet, talán azzal a nagyon is fontos különbséggel, hogy itt bárki igénybe veheti a járművek bármelyikét, míg a ti szinteteken erre csak annak nyílik lehetősége, aki meg tudja fizetni a bérleti, és/vagy a fuvardíjat... Amiként mondtam, ezek a járművek csak úgy a köz tulajdonai, mint a tömegközlekedési járművek is, így bárki és bármikor használhatja azokat: és mégsem jut eszébe senkinek, hogy ezek valamelyikét használja akkor, ha az nem feltétlen szükséges csak azért, hogy elkerülje a tömegközlekedési eszközöket. S nem csak azért, mert itt már ismeretlen a túlzsúfolt jármű: egyszerűen azért, mert itt az emberekben oly mértékben él az összetartozás érzése, hogy nem hogy kerülni igyekeznének, de inkább még hogy keresik egymás társaságát. Itt elképzelhetetlen, hogy viták, veszekedések robbanjanak ki egy-egy jármű utasai közt, amiként elképzelhetetlen az is, hogy akár a legkisebb, utazó gyermekhez is ne szólna minden utas szeretettel, és a minden egyes EMBERNEK kijáró Tisztelettel, legyen az akár a legidősebb utasok valamelyike is. Az is természetes, hogy a gyermekeknek sem jut eszébe, hogy egy tiszteletlen szóval, vagy akárcsak gondolattal megbántsanak bárkit is, így az utazás ténylegesen is a nap kellemes színfoltja. Ahogyan az a „vásárlástól” kezdve az olvasótermekben töltött idő, vagy bármely más perce is minden napnak, és pusztán csak azért, mert itt már eszébe sem jut senkinek, hogy megkeseríteni igyekezzék mások napját csak azért, mert néki magának kevésbé jó a kedve, mert valamit nem tudott megoldani, felismerni, mert lassabban halad valamely munkájában, semmint azt szerette, vagy remélte volna. Mert itt is van, hogy egyes dolgok nem úgy sikerednek, ahogy azt valaki eltervezte, ám ezért senkinek sem jut eszébe másokkal éreztetni a maga csalódottságát. De a csalódottság, ahogy felbukkant valakiben, többnyire el is múlik, és éppenhogy az ismerős – ismeretlen utastársak, vagy a szembe jövő gyalogos barátságos, nyugodt arcvonásai láttán, esetleg egy még alig is tipegő csöppség édes mosolyától, egy-egy öreg bölcs, mindent értő bólintása nyomán... Ezek mind-mind olyan gyógyszerek, amelyek a Tudat fájdalmának gyógyítására szolgálnak, s a csalódottság mindenkor a Tudat, de nem a Lélek, és nem a Szellemi Követ „betegsége”, vagyis könnyen, egyszerű földi körülmények és történések révén gyógyítható is. Az esetleges mélyebb, már tudati és lelki szenvedések, a gyász okozta fájdalom esetén is sok az, aki igyekszik mind többet emberek közt lenni, hisz az elvesztés fájdalmát csak az Igaz Barátok közt oldhatja a Tudat, itt azonban már csak Barátok vannak: sem idegen, sem ellenlábas, sem rosszakaró, de még csak közömbös, vagy unott arcot sem látsz, akárhogy keresnél is. S akiben az elvesztés fájdalmát érzik égni (s látják is az illető Testvér aurájában) mindenkitől számíthat egy-egy barátságos kézszorításra, egy bátorító, megnyugtató mosolyra, amiként még az sem ritka, ha egy kis csöppség totyog oda a gyászoló elé, két kis karját felé nyújtva ölbe kéredzkedik, s kicsiny fejét a szomorú ember vállára hajtva, s kedvesen 80
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet gőgicsélve – gagyarászva, a maga nyelvén mond vigaszt a szenvedőnek, csöpp szíve Igaz Szeretetét adva annak: bárha sosem is látta, s tán később nem is látja majd többé... És azt hiszem, nem mondok valótlant ha azt állítom: ez az egyik olyan dolog, ami a leginkább hiányzik a ti szinteteken! Pedig épp ez az, amire oly hatalmas szükség volna, hisz ezek: a baráti kézszorítás, egy mosoly, egy-egy kedves szó, egy Igaz Szeretet-megnyilvánulás: ezek azok a kicsiny, egy fillérbe sem kerülő, mégis oly végtelen hatalmasságú, és felbecsülhetetlen értékű „Lélek-tapaszok”, amelyektől a sebzett Lélek s a Tudat megnyugszik, s már erőit kiegyenlítve tudja azt mondani bárha még könnyein át is Istennek: – Legyen meg a TE AKARATOD... De nem akarlak ismételten is elkeseríteni, így inkább foglalkozzunk tovább a járművekkel s az utazással. Az még ezen a szinten is kivitelezhetetlen, legalábbis a szinten élők többsége számára, hogy mindenféle jármű nélkül valamely más rezgés-ívben mint fizikai személyek közlekedjenek. Ne feledd, ez még csak a negyedik Fény-kör, annak is egy alsóbbrendű Fényíve, s a fizikai testek teleportáció révén való közlekedéséhez még az e szinten élőknek is sok-sok Bölcsességelemet kell ismételten is kibontaniuk, megismerniük és megvalósítaniuk ahhoz, hogy a helyváltoztatás spontán, csak gondolati úton végbemehessen. Ugyan meditációban bárki képes lehet a Föld-test más pontjaira átlépni, amiként többen képesek a bilokációra is, ez azonban még nem teszi lehetővé az egyes személyek által a Föld más pontjára átközvetített Én-hologram számára (még az utóbbi Szellem-energetikai művelet sem), hogy egyszerre végezzen valamely fizikai cselekvést igénylő feladatot itt is, és ott is. A kivetített Én-kép képes lehet tárgyalni, vagy irányítani egy folyamatot, egy mások által végzett cselekvéssort, de csak szóbeli, tehát tudati – Szellemi munkálkodásra képes, és arra is csak addig, míg a hologramot kibocsájtó Tudat, és a Tudatot irányító Én-rész vissza nem vonja kiáramoltatott energiáit. Azt követően a hologram egyszerűen felbomlik, vissza áramlik kibocsátójához, s az illető személy képe megszűnik az adott pont látható tartományában. A hangot még utána is érzékelhetik egy ideig a célállomáson tartózkodók, ha a Tudat, vagy a Szellemi Követ szándékában az áll, de a test-képzetet már nem látják. Ez utóbbihoz egyébként is lényegesen magasabb rezgésszintű Szellemi energia megmozgatására van szükség, mintha csak a hangot közvetíti át valaki egyik pontról a másikra, magasabb frekvencián áramoltatva át gondolati úton sugallt mondandóját. Ez azonban már a magasabb szintű gondolatátvitel, amelynek egyszerű alapjait az óvodások és a kisiskolások is elsajátítják. (S most majdnem azt mondtam: hasonló szerepet tölt be az ő életükben, mint a ti kisgyermekeitek életében a mobiltelefon, amelyen keresztül egy bizonyos mértékig ellenőrizni tudjátok gyermekeiteket. Amiként a ti gyermekeitek ki, és bekapcsolhatják a mobiltelefont, akként „kapcsolhatják” ki és be e szint gyermekei a maguk „tudat-radarját”, amelyre a szülők ráhangolódhatnak, hogy kommunikálni tudjanak a gyermekkel, ha annak szüksége van tanácsukra, vagy akárcsak a közelség-érzet megteremtődésére. Az itteni kicsinyek és szülőik közt ugyanis a szülő – gyermek kapcsolat ismét meglehetősen erőssé válik, dacára annak, hogy a ti szinteteken érezhetően veszített fontosságából. Ti még tán akként vélitek: ez a fejlődés velejárója, holott ez sem igaz: sőt... De mert e kérdésre még Péter testvérünk a későbbiek során ki akar térni bővebben is, magam nem szólok róla többet.) Amikor arról szólt Péter: a tömegközlekedési eszközök a kerekek, és az út közti mágneses hatás következtében képesek a földfelszínre ereszkedni, nem a ti fogalmaitok szerinti mágneses hatásra gondolt, így ti magatok se gondoljatok arra, amiként az „antisztatikus” szó alatt se az elemek egymásra gyakorolt taszító hatását kell értsétek, legalábbis nem akként, amiként az a ti szinteteken van. Az út burkolatának elkészítéséhez megfogalmazott anyagok rezgésszintje az, amely oly mértékben eltér a járművek alján található lemezek anyagának rezgésszintjétől, hogy azok taszító hatással vannak egymásra, s éppen a két anyag egymástól nagymértékben eltérő rezgés-hulláma közti különbség végett. Ezzel szemben a kerekeket, szám szerint tizenkettőt mindahány járművön, ugyanabból az aranyötvözetből fogalmazzák meg, amilyenből maga az út is készül, itt tehát az anyag-ötvözetek azonos rezgésszintje az, amely vonó erőt gyakorol a kerekekre, s ezek révén természetesen a jármű egészére is. Ehhez még talán tudnotok kell azt is, hogy ezek az anyagok nem csak elemszerkezetük végett vonzzák vagy taszítják egymást, de eltérő Kozmikus TÉR-IDEJÜK végett is. Amikor gondolati – akarati energiával az anyag megfogalmazásához szükséges elemeket a légtér, a Föld-test és a Kozmikus Tér 81
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet elemei közül magukhoz vonzzák, csak részben nyernek azonos elemszerkezettel bíró anyagot, mint amilyennel például az arany a ti szinteteken bír, így ez az arany már nem is ugyanaz, mint amelyet ti a ti szinteteken a folyók vizéből vagy iszapos homokjából kimostok, vagy amelyet a hegyek kövei közt lelt arany-telérekből kibányásztok. Itt már az arany egy része a Kozmikus Térből bevonzott energiaelemekből áll, amely energia-elemek, lévén hogy azok a még itt is erősen fizikai elemekből álló világképzetbe kerülnek át a Kozmikus Terek magasabb rezgés-íveiből, maguk is már eleve a légtér elemeivel ötvöződnek, azaz kapcsolódnak. Ehhez az elem-párhoz kapcsolódik hozzá a föld testében elemi szinten mérhetetlen és kimeríthetetlen mennyiségben megtalálható harmadik anyag, amelynek révén az elem-pár hasonlatossá lesz az általatok is ismert aranyhoz, ha annak tulajdonságaitól ezen új (legalábbis számotokra mindenképp új, hisz máig ismeretlen!) ötvözet tulajdonságai teljességgel eltérőek is, mint a ti szintetek aranyának tulajdonságai. Ez az ötvözet, amely javarészben titán (Ti), és az általatok még nem ismert cizónium (Ci) (a platinához /Pt/ hasonló tulajdonságú) elemeiből áll, csak részben tartalmazza azt az elemet, amelyet ti aranyként (Au) ismertek, ezért annak vegyjele sem csak a megszokott Au: Au3Ti + Ci. Tudom, ezt még hiába is íratjuk le, nem volnátok képesek a képlet alapján nyerhető elemet előállítani, mert a cizóniumot semmi mással nem tudjátok pótolni. Amiként mondtam, annak tulajdonságai csak részben hasonlatosak a platina tulajdonságaihoz, részben, és bizony: döntő részben azonban eltérnek attól, éppen azért, mert nem a légtér, nem a Föld-test, s nem is a közvetlen Kozmikus Tér elemei közé tartozik, de mert a platinával rokon bizonyos fokig, kellett, hogy azt említsem fel mint példát. Ettől eltekintve ha bárki, akárha a legjobban felszerelt laboratóriumban is azzal próbálkoznék, hogy a platina tulajdonságait megváltoztatva már e megváltoztatott tulajdonsággal bíró elemet igyekezzék a fentebbi képlet alapján a titánnal és az általatok ismert arany elemeivel ötvözni, ezer évig is kísérletezhetne, s mégsem nyerné azt az elemet, s azt az anyagot, amelyet itt már egyszerű gondolatenergiával állít elő Shambhalla, s e szint bármely más városának lakója, éspedig akár már az iskolás gyermekek is! De nem is az elem kémiai leírásának ismertetése volt a szándékom, még akkor sem, ha mint különlegességet (legalábbis a ti számotokra különlegesnek számító információt) le kellett írassam. Ez az arany ötvözet, éppen könnyű hozzáférhetősége, és kiváló tulajdonságai végett megszokottá lett. Ezzel borítják a házak tetejét, mert annak ellenére, hogy a Nap sugaraitól ragyog, magába is szívja a reá eső napsugarat, így a házak energia-ellátását teljességgel biztosítja anélkül, hogy a tetőszerkezet túlságosan átforrósodna. Vagyis mindenkor csak egy bizonyos fokig telítődik hőenergiával, amelyet a házban lévő energiamegőrző telepekhez vezetnek az azonos anyagból készült vezetékek, amely telepek az éji órákban is biztosítják minden ház energia-ellátását. Ez persze csak az egyik, s még csak az egyszerűbb formája az energia-ellátás biztosításának, hisz ma már minden ház fel van szerelve olyan energia-radarokkal is, amelyek közvetlenül a Kozmikus Térből képesek levonzani a szükséges energiát. A nagyobb épületkomplexumok (óvodák, iskolák stb.) energia-ellátásához már csak ez utóbbit használják, bár a tetőszerkezet ezek esetében is a megszokott arany-ötvözetből kerül megfogalmazásra, éppen annak könnyű, egyszerű és gyors kivitelezhetése végett. Míg egy nagyobb iskola tető-elemeit heteken át több ember kell a tető-szerkezetre rögzítse a ti szinteteken, itt négy ember szükséges csupán, akik egyszerre kezdenek koncentrálni a tető négy különböző pontján, aminek eredményeképpen egy óra leforgása alatt a teljes födém elkészül. Az ekként nyert arany-ötvözet másik kiváló tulajdonságának köszönhető, hogy sem a házak tetején, sem az utakon nincs por. (Az, hogy szemét, vagy egyéb hulladék nincs, az emberek tisztaság utáni vágyának eredménye, s ez bizony, a ti Városaitokban is megvalósítható volna...) Sokáig sorolhatnám még az ötvözet előnyeit, hisz ezeknek köszönhető, hogy járás közben a gyalogos talpa és a járda-test közt nem keletkezik súrlódás, így a járda sem kopik, és a járás is lényegesen könnyebbé válik, s ez a kerékpárok kereke, és az úttest esetében is ekként van. De mert vége – hossza nem volna, ha az anyag minden egyes tulajdonságára ki akarnék térni, egyelőre elég is lesz ennyi, amit elmondtam. Az úttest, és a járművek alsó lemezének anyaga közti energia szint eltérése adja tehát azt a bizonyos taszító erőt, amely a jármű-testet annak utasaival együtt a földfelszín fölött mintegy harminc – ötven centiméterrel készteti lebegni. Az utazóközönség gondolati – akarati energiája az, amely elindítja, és haladni készteti a járművet a kívánt útvonalon, s a „motorban”, annak energia-telepeiben felgyülemlett többletenergia segíti visszatérni a garázsba, vagy ahogy ti hívjátok: a remízbe. Az úttest, és a kerekek 82
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet anyaga közti vonó-erő az, amelynek következtében a jármű a kerekek kiengedését követően az egyes megállókban, s a nap végén a remízben a talajra áll, s ott is marad. De most visszaadom a szót Péter testvérünknek, hisz sok az, amit ő kell elétek tárjon, már akként, hogy a jelen szint, s a ti szintetek, a ti világotok közti különbségeket is (ha csak részben is) megmutatja, hisz ez utóbbit én nem ismerhetem oly kimerítő alapossággal mint Ő, s éppen munkatársa, azaz Évi révén. *** — Bizony, kicsim, még igen sok mindent meg kell hogy mutassak, kezdve a gyermekek világrajövetelétől és oktatásától az öregek távozásáig szinte mindent, amit a ti szintetektől nagymértékben eltérően csinálnak Shambhalla városában, s úgy általában: ezen a szinten. Azt azért még így pótlólag hadd tegyem hozzá, mert van, aki nem érti: miként értem azt, hogy Shambhalla jelenlegi szintje, amikor ők egyes korábbi könyvekből, s a mi néhány munkánkból is akként emlékeztek, hogy Shambhalla, azaz az Új Jeruzsálem a Nagy Ugrás során a Szellemi Gömbbel és a Felemeltetettekkel együtt emelkedik feljebb, ugyanarra a szintre, amelyen maga a Szellemi gömb is meg kell álljon. Ez ekként is van: de azt is mondtam, hogy csak addig időzik Shambhalla városa, és annak mindahány Lakója is az adott szinten, amíg a Felemeltetettek, s azok még, akik ott, a köztes Erő-ívben a Felemeltetettek leszármazottaiként a harmadik és negyedik Fény-körök közt megfogalmazott Kegyelmi Fényívben kell elérjék már teljességgel is a negyedik Fénykörbe való beemelkedéshez szükséges Ébredtségi szintet, át nem lépik azt a határt. Az első, és a második generációra gondolok itt, mert a harmadik generáció oktatását már a második generáció a közéjük érkező Missziós Útra vállalkozó Testvérek segítségével maga is képes lesz elvégezni, s akkor Shambhalla, amelyhez hasonlatossá válik addigra az Új Föld mindmegannyi városa is, mint Energia-egység, eltűnik az adott szintről, hogy a maga tényleges szintjén jelenjék meg, azon a ponton, amely a Törvény szerint is megilleti. Vagyis a Város, s annak mindahány lakója a negyedik Fénykör tényleges szintjére emeltetik át, amit valahogy akként tudhattok elképzelni, mintha az Új Föld egy Holnapi időpontjába lépne át. A Város lakói nem, vagy alig is fogják érzékelni a változást, hisz ők már ma a negyedik Fénykörnek mindenben megfelelő körülmények közt élnek, hisz amiként már ezt is mondtam, csak a Város maga: s nem annak lakói tartoznak még egy bizonyos fokig a ti Fénykörötökhöz. A Város Lakói egy-egy Missziós Útra vállalkozhattak, hogy a maguk valós Szellemi Ereje révén megtartsák a Várost a ti szinteteken anélkül, hogy ti magatok a magatok szintjének tisztátalan elemei révén teljességgel a magatok szintjére vonzhatnátok azt. Ekként a Város ténylegesen is csak azok számára lesz láthatóvá, akik maguk képesek annak rezgésszintjére emelni Szellemüket: de már akik magát a Várost akarnák a maguk alsóbbrendű szintjére levonni, pillantást sem vethetnek arra, nem még hogy a közelébe férkőzhetnének. Pedig ilyen jellegű próbálkozások is vannak, éspedig a gyors meggazdagodásra vágyók részéről, akik mindenáron Shambhalla aranyát, és egyéb, földi értelemben vett kincseit akarnák a magukénak tudhatni, persze, mint mondtam, mindhiába. Ahogyan ígértem, kezdjük a Város életének, mindennapjainak részletes ismertetését a kicsinyek megszületésével. Azt már láttuk: miként készül fel a kis Jövevény fogadására a szülő-pár. Menjünk vissza ugyanabba az utcába, ugyanahhoz a párhoz, s kísérjük figyelemmel az Érkező életét, megszületésétől a Távozásáig. Azt hiszem, ekként lesz a legegyszerűbb megmutatnom egy Út mindahány állomását, közben persze az Út során előadódó mindahány történést, s azok körülményeit és velejáróit is megmutatva. Először is figyeljük meg: miként vállal gyermeket egy fiatal pár ezen a szinten, szemben azzal a történéssel, amely a ti Érkezésteket is megelőzte. Legalábbis többségetek Útja ekként kezdődött: a földi szempontokat figyelembe véve. (Ezzel azt akarom mondani, hogy az Utat az Érkező, tehát a Szellemi Követ tudottan és akarva vállalja a ti szinteteken is...) Kevéssel Vezetőm szavai után ismét ott álltunk ama ház előtt, amelynek bővítését csak az imént figyelhettem meg. Most, ebben a képben a ház még olyan volt, mint a bővítés előtt, ami természetes is, hisz a most megfigyelni kívánt történés lényegesen korábbra tehető időben, s e percek tették szükségessé amazt a későbbi, bár már megfigyelt történést... Most nem ház külsejét, vagy nem csak azt láttuk, de a ház belső részébe is beláttunk, mintha nem is volnának, vagy épp üvegből volnának csak a falak. Az a fal legalábbis, amelyen át a fiatal párt figyeltük. 83
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet A nappaliban ültek, egymás mellett. Az asszonyka férje vállára hajtott fejjel, lehunyt szemmel ült, s akként tűnt, mint aki valamit, vagy valakit vár. Férje hasonlóképp elmélázón ölelte át, majd egy idő múltán halkan megkérdezte: – Te is azt érzed, kedves, amit én? Lehet, hogy elérkezett végre a Perc, amikor a mi kis Vendégünk kopogtatni kíván szíveink ablakán? Az asszonyka először csak néma, piciny főbólintással válaszolt, s ha lehet, még szorosabban bújt férjéhez, már akként súgva, vagy inkább csak lehelve a szavakat: – Igen. Tudom, hogy jön... sőt: már itt is van, már reggel éreztem, hogy nem ketten vagyunk a házban, az asztalnál. Valami édes fuvallat érintett meg, olyan Boldogságot adva, amelyet még sohasem éreztem: hát ebből tudom, hogy Ő már itt van. Itt van, s csak a testre, s a mi elhatározásunkra vár, arra, hogy mi magunk is hívjuk. Hívjuk, ahogy eddig, csak most még inkább, már nem csak gondolatban, de igaz szándékban, és igaz Szerelemben is eggyé olvadva, amelynek Ő maga is része, és részese kell legyen ezen a várt – remélt, és megismételhetetlen napon. Itt van, és amilyen igazán mi vártunk Rá, akként vár most Ő is reánk... Több szó nem is esett. Mindketten tudták: kire vártak, ki az, aki ma végre megérkezett, ha még nem is mint fizikai személy, de már test nélkül is mint Valós Létező, egy új kis Úton járó, akiben nem csak gyermeket kapnak az Úr kegyelméből: egy új Testvért is, aki épp az ő példájukon és az ő segítségükkel tanulhat meg, és tanul is meg Élni a részéül adott Kegyelmi Út minden percében és percével, hogy az a leginkább Értékké legyen számára. Számára, s mindazok számára is, akik közé érkezik, s még annak számára is, akit ő fog hívni egy percen a maga párjával, amiként most őt hívják azok, akik kezdettől, amióta egymás mellé vezette őket az Út, tudták és várták Őt. Amiként a fiatalok, akként az Érkező is tudta: kapcsolatuk, az a tény, hogy épp akkor, és éppen egymás mellé érkeznek, nem a véletlen műve, nem a Sors szeszélyes játékának felfogható történés, de a Kegyelem Istenének akarata és engedélye révén lesz Valósággá. Tudták, és akarták maguk is kezdettől, hisz már az Út megkezdése előtt bennük élt ez a Tudás, ahogy benne él ma még az érkezni, testbe öltözni kívánó Jövevényben is, ha már az Út megkezdése után e Tudás elfedődött is a test Tudata előtt, hogy már csak az Én-rész őrizze azt mindaddig, míg a Perc valóságosan is el nem érkezik. S ez a Perc most volt, mert most kellett lennie. Az alkonyi Nap mind gyengébbé, lágyabbá váló sugarai még egyszer végigpásztázták a szobát, megérintve, és megsimítva a fiatal párt is, akik még egy órával később is egymást átölelve ültek, ugyanott és ugyan úgy, ahol, és ahogyan az imént is. Már nem szóltak, egymáshoz legalábbis nem, de a bennük áradó Boldogság mindinkább összekapcsolta őket, amiként egységbe kovácsolta őket az imádság is, amellyel Isten áldását kérték. Néhány órával előrébb ugrottunk a történésben. A fiatalok ismét egymás kezét fogva fohászkodtak Istenhez, de már azért, hogy a kis Jövevény megérkezését, testbe öltözését megköszönjék az Úrnak. Imájuk végén a Kicsihez szóltak, végtelen nagy szeretettel és Boldogsággal, aki maga is igyekezett anyja szíve felé áramoltatni a maga Boldogságát, tudva: apja szíve is érzi azt, mert e két szív, ahogy mindenkor, most is együtt dobban, s most érte dobban egy kicsit izgatottabban, meghatottabban mint eddig... Ekként megy hát végbe itt, ezen a szinten a gyermek, éspedig minden egyes gyermek vállalása és megfogamzása. Ezzel szemben a ti szinteteken még azok sem lehetnek tudói: mely pillanatban fogant meg az anya méhében a gyermek, akik akarják, előre eltervezetten vállalják, és várják is a nagy eseményt, annak bekövetkezését, mert a Szellemi Én-rész még nem tudja átközvetíteni a maga érzéseit a test Tudata felé. Amint az imént mondtam, maga a Szellemi Követ már eleve akként kezdi meg Útját a ti szinteteken is, hogy az Életfilmben szereplő történések közt a majdan születő gyermekek is szerepelnek. Vagyis az Énrész tudja: mikor kell várja az Érkezőt, amiként tudja azt is, ha annak Szellemi Én-része indulásra kész. A Tudat ezzel szemben nem képes azt előre érzékelni, mert nem érzi a születendő Gyermek Szellemi Énrészének közelségét, és pontosan azért, mert ez ekként van, még nem is érzékelhetné, hisz az csak a két test fizikai formában történő részleges és időleges egyesülése pillanatában, vagy akár valamivel ennél is későbben indul el a maga szintjének, s a testbe öltözés színterének megfelelő rezgésmagasságon lévő Asztrális világképből, hogy csak a legmegfelelőbb pillanatban érkezzék. Sem előbb, sem később, mint 84
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet amely pillanat a legideálisabb annak a két testsejtnek az egyesítésére, amelyekre néki magának szüksége van ahhoz, hogy azokat egységbe vonva megfogalmazhassa, tehát kiépíthesse a maga fizikai eszközét, azaz a leendő testét, annak alapját. Igaz: azt követően, tehát a fogamzás tényleges pillanata után sem érzi a fogamzás bekövetkeztét még az anya sem (még akkor sem, ha ezt egy-egy Testvérünk oly falsul igyekszik állítani és elhitetni önmagával, és persze: másokkal is!), éspedig hosszan, olykor nem is napokon, de heteken át még azt követően sem, egészen addig, míg a fizikai test egy másik funkciójának hiánya tudottá, vagy inkább sejtetté nem teszi, hogy valami változás történt a testben. És még ennél is véletlenszerűbb a történés azok esetében, akik nemcsak hogy nem tervezik meg: mikor vállaljanak gyermeket, de még csak nem is igazán érdekli őket a testi egyesülés várható eredménye, vagy ha érdekli is, csak akként, mint egy esetlegesen bekövetkezhető, s akár a maguk döntése alapján ki is küszöbölhető mellékkörülmény, amely oly mértékben sem fontos és lényeges számukra, mint mondjuk egy cipővásárlás megtervezése, vagy a másnapi ebéd megbeszélése a történés másik szereplőjével. Tudom, hogy ez ekként megfogalmazva meglehetősen profánul hangzik, de sajnos ekként van. A testi egyesülés ott, azon a szinten még nem az utódok Létbe hívását szolgálja: a legjobb esetben is az a célja, hogy a valósággá lett Szellemi, vagy még csak lelki és tudati egységet (amely ismét csak részleges, érintőleges, és gyakorta csak ideiglenes egység!) a testi egységgel is teljesebbé tegye, mert a Tudat és a test idegrendszere még csak ekként képes megélni a Teljesség, a Kiteljesedettség s a valós EGY-ségbe olvadás bárha csak halvány árnyának érzését is. Vagyis, a testi formában vett egyesülés csak a másiknak, s az önmagatoknak szerzett öröm-érzés egy formája, a tisztább esetben, míg a durvább esetben csak az élvezetek hajszolásának egyik lehetséges, és a legkönnyebben elérhető eszköze, amely esetenként annyit sem ér szemetekben, mint az alkohol, vagy a bódító szerek fogyasztása, s annak következményei. Ez bizony, bármilyen nagy szégyen a korra, s az emberre, ekként van. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy csak akkor szabad, és csak akkor kell a házastársi „jogokat” gyakorolnotok, ha egy új Életet kívántok létbe hívni, hisz ez, amiként mondtam, nem is lehetséges, mert ti még nem vagytok képesek megállapítani: mikor kíván közétek érkezni egy-egy Testvér. Azt sem mondom, hogy a történésre az agy idegi hálózatának nincs szüksége: nagyon is tisztában vagyok a ti idegi berendezésetekkel, és azzal is: miként magyarázzák a „szabad szerelem” (amely inkább szabados és gátlástalan!!) hívei, kiváltképp a pszichológusok (és egyes pszichiáterek is) a testiséget, annak szükséges és kikerülhetetlen voltát mint „gyógymódot” tüntetve fel, amely „az agyi ideg-állomány túlfokozott voltának enyhítését szolgálja” – hogy kellőképp szaknyelven fogalmazzak. Tehát mindezzel is tisztában vagyok, amiként azzal is, hogy sokan ténylegesen ezáltal vélik levezethetni a Tudatban s az idegrendszerben felgyülemlett feszültséget. Azzal is tisztában vagyok, hogy a ti szinteteken még valóban a Szerelem betetőzésének érzését közvetíti felétek: Tudatotok felé az együttlét: és mégis azt mondom, hogy szükséges és üdvös volna, ha végre ténylegesen is külön tudnátok választani a testet, a tudatot, az agy vegetatív (ösztön szintű) idegműködését a Szellemi Követ tényleges céljától, amely szeretné ezt is, azt is és amazt is a maga tényleges rendeltetésének megfelelően használni. (Persze: ezen intelmet sem néktek kellene vennetek, amiként oly sok más, ezt megelőző intelmet sem, hanem azoknak, akik a testiségből mintegy sportot űznek, akként használva ki testüket is, amiként minden mást, csakhogy önmaguk örömére és kedvére éljenek, mit sem törődve azzal: lesz-e, és milyen következménye lesz szabad(os)ságuknak.) Hány, de hány Szellemi Követ Kegyelmi Útja szakadt félbe ekként és evégett már annak tényleges megkezdhetése előtt! Hány, de hány magzatgyilkosság esik ma is, és minden nap, minden órában a Föld színén! (Ha egyébben nem is, ebben még a Mars lakói is jobbak, mint a ti szintetek Föld-lakói: ott ugyanis egyetlen egy magzatot sem gyilkoltak meg mindezidáig, s ez még akkor is fel kéne hívja a figyelmeteket valami igen fontos dologra, ha csak a gyilkolás e formájának ismereti hiánya az ok, s az, hogy minden egyes újszülöttre szükségük van, hogy... – gyilkos háborúikat folytathassák...) Sokan hivatkoznak arra: „ez az Élet velejárója...” – amiként arra is hivatkoznak, ha a következményekre terelődik a szó: „nem szülhetek a mai világban nyolc – tíz gyereket...”: e szavak, és e mondatok azt hiszem a ti számotokra épp úgy ismertek, mint az én számomra, vagy az ÚR számára. 85
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Az ÚR tudja: milyen az ember. Tudja, hogy állhatatlan és gyenge, s nem csak hitében, de akár a legegyszerűbb, leghétköznapibb földi dolgokban is, amelyeket a Tudat révén irányított test követeléseinek megfékezése révén képesek lehetnétek mindinkább A Törvénynek megfelelő formában megvalósítani, megélni. S mert tudja, és mert nem akar több gyilkosságot, amiként nem akarja azt a Szeplőtelen tisztaságú Áldott Anya: Szentlélek Mária sem, az ÚR Kegyelme által engedtetett meg, hogy a nem kívánt következményeket bizonyos humánusabb formákban megelőzzétek. Nem az, hogy a következményt: vagyis a már megfogant kis Életet megsemmisítsétek, hanem hogy megelőzzétek a következmény bekövetkeztét. De lépjünk tovább e mindkettőnk számára kellemetlen és fájdalmas témától kedves: még visszatérünk rá a későbbiekben, de most kell, hogy a te Tudatodban is megpihenjék a legyilkolt Kicsinyek sokasága, s az „anyák” oly gyakran tapasztalt közömbössége, vagy már-már cinikus vállrándítása-adta, égő fájdalom, amiként kell, hogy én magam is túllépjek azon, hisz a nap mindahány percében én látom a visszalökött, eltaszított Testvéreket, amint az Őriző Szellemek segítik őket az asztrális szintig, ahol a fájdalomtól aléltan hullnak a gyógyító Szellemtestvérek karjába, hogy gyakorta csak hosszas, kómához hasonlatos állapotot követően legyenek képesek eszmélni, már a Visszatérés pillanatáig őrizve a nemkértség, az ellököttség okozta, mély sebeket... ** A várt gyermek tehát, akinek Én-része jelezte érkezését, megfogant, s növekedésnek indult az anya méhében. A készülődés ideje már ekkor megkezdődik, ha nem is fizikai értelemben. Nem akként tehát, hogy a fizikai értelemben szükségessé lehető dolgokat kezdte összegyűjteni a leendő szülőpár, hanem a lelki – Szellemi kincseket igyekezett összegyűjteni, s már az anya méhében fejlődő magzat felé is a lehető legnagyobb mértékben átközvetíteni. Az imák már a gyermekért is szóltak és szálltak, s természetesen azért: képessé legyenek Őt a maga Valós Feladatának betöltése felé segíteni minden szóval, gondolattal, érzéssel és cselekedettel. Hogy mi a leendő gyermek Életfeladata, ha nem is annak minden részletében, de a lehetséges szintig már az első percben megtudhatták a szülők, éspedig magától a születendő gyermektől, annak Én-részétől, akivel a szülők Én-része az adott szinten képes kapcsolatot teremteni. Igaz, hogy ez már a ti szinteteken is ekként van, de a ti Én-részetek, mint mondtam, még nem tudja a megszerzett információt Tudatotok felé átközvetíteni, s nem is tudhatja, hisz nincs meg a két, nem fizikai testelem közt az ehhez szükséges harmónia. Már ha a Tudat képessé lesz az Én-rész irányítása alá helyezni magát, e kép is megváltozik, erre viszont teljességgel már a magasabb szinten fog sor kerülhetni. Így viszont ti még nem tudhatjátok, amiként nem tudja azt maga a gyermek sem: milyen Életfeladattal érkezett. (S ez még akkor is igaz, ha a gyermek olykor ráérez is erre, erős hivatás-tudatot érezvén: ám hogy ez mennyire csalóka tud lenni, magatok is nem egyszer tapasztalhattátok...) Ez a tudatlanság az oka annak, ha a szülő mindenáron a maga elképzelését igyekszik (ha csak finoman is) elfogadtatni a gyermekkel, de annak oka is ez, ha hagyjátok a gyermeket: hadd tévelyegjen, hisz majd csak megállapodik valahol... De ismét csak lépjünk tovább, már e kérdéstől is: magatok is tudjátok mindezt, így akinek eddig hiába volt e tudás, annak ezután is hiába lesz, ha ennél bárha százszor többet is szólnánk a kérdésről... Amint mondtam, a leendő szülő-pár igyekszik felkészülten várni a gyermeket, megszerezve számára, s ekként persze önmaguk számára is mindazon Szellemi Kincseket, amelyre mindenképp szükségük lesz ahhoz, hogy a gyermeket annak tényleges Útján vezessék, biztosítva, hogy a számára megjelölt Bölcsesség-elem megszerzése felé haladhasson. Ez természetesen csak részben az ő feladatuk, hisz a gyermekek itt is, ahogy mindahány, még fizikai, vagy fél-fizikai testben végigjárható Út során kell, hogy oktatásban részesüljenek. Az már csak a magasabb szinteken válik ténylegesen lehetséges történéssé, hogy a gyermek már mint a szintnek megfelelő Bölcsesség-elemek birtokosa érkezzék az őt gondolati – akarati úton, de már Szellemi Gondolatok és a Szellemi Akarat útján Létbe hívó szülőpár mellé, s akkor már kifejezetten azzal a céllal és feladattal, hogy az ÉN-fél által addig megszerzett Bölcsességeket új 86
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Felismerésekkel bővítse. E szint azonban még Shambhalla tényleges szintjétől is messze... – igen messze van, ha nem is olyan mérhetetlen és felfoghatatlan messzeségben, mint a ti szintetek Shambhalla szintjétől, annál is inkább, mert a ti szintetek, és Shambhalla szintje közt még létező Valóság a Kapu, az a határvonal, amely alatt az ellentét is hallathatja szavát a Tudatban. Ez itt, s a magasabb szinteken már nem létezik, így az átmenet, a szintek közti emelkedés is lényegesen könnyebb, gyorsabb és egyszerűbb még akkor is, ha az Úton járó már olyan Bölcsességek kibontására és megvalósítására vállalkozhat, amelyek kibontásához a Föld ma élő, mindannyi tudósa és gondolkodója együvé rendezett tudása is elégtelen, kevés és gyenge volna. A leendő szülőpár tehát egy bizonyos fokig ismerőjévé lesz annak: mely Életfeladat betöltéséért érkezik a gyermek, s ennek ismeretében maguk is igyekeznek az adott bölcsesség-elemet megismerni, hogy legalább a kezdeti lépéseknél segíthessék őt. Ez semmiképp sem volna kivitelezhető, ha a szülő-pár teljességgel más irányú Életfeladatot kell megvalósítson, és akkor sem, ha a hasonló, de egymástól mindenképp eltérő Életfeladatot nem tudják épp oly fontosnak és lényegesnek érezni, mint a maguk Életfeladatát. Gyakori, hogy a kis Érkező Életfeladata a szülők mellék-feladatához, vagy kedvelt időtöltéséhez kapcsolható, s ez nagymértékben megkönnyíti a szülők és a gyermek dolgát is. Az már csak igen ritkán fordul elő, hogy egyazon párnak három gyermeke is szülessék, hisz a gyermekek vállalásának kora is a szülők teljes aktív korszakához köthető, és egy gyermek mindenkor kell, hogy egy felnőtt teljes odafigyelését élvezze. Ha valamelyik nagyszülő a szokottnál hamarabb marad magára, mert Útja (esetleg épp egy harmadik gyermek érdekében) hosszabb, mint a véle élő társ Útja, vagy ha a nagyobb gyermekek, és a későbben születő harmadik közt nagyobb korkülönbség kell legyen (valamelyikük Feladata érdekében, ha a nagyobb gyermekek egyike, vagy akár mindkettő a pedagógusi pályát választja hivatásául), a szülőpár a termékenységi kor vége előtt ismét részesedhet a gyermekáldás semmihez sem fogható Csodájában. Az viszont már semmiképp sem történhetik meg, hogy az Út egy bizonyos szakaszán túljutott emberpárhoz érkezik utód. Annál is inkább nem, mert a gyermeket vállalók maguk is végzik a maguk Életfeladatát, s a két feladat egy időben való felvállalására, s azok maradéktalan betöltésére csak egy bizonyos korig képes az ember, amiként az a ti szinteteken is van. S ez még akkor is igaz, ha a ti szintetek embere ezt titkolni igyekszik akár még önmaga előtt is. Mert titkolni igyekszik, és vagy agyon hajszolja magát, ami a test erőinek ideje-korán való teljes kimerülését, s a test korai halálát adja, vagy a feladatok egyikét sem fogja teljesen, csak félig-meddig elvégezni. Hogy ez mire vezet, mutatja a rosszul, vagy sehogy sem nevelt fiatalok, és az alig-elvégzett munkák, a slendrián mód legyártott, s akár már újólag használhatatlan árúk: a sehogy sem záró ajtók – ablakok, a fűtésre – hűtésre alkalmatlan készülékek, hordhatatlan lábbelik és egyéb öltözékek, vagy akár a fogyasztásra alkalmatlan élelmiszerek tömkelege, hogy csak a legköznapibb dolgokat idézzem. Ezek a jelenségek itt ismeretlenek, mert aki gyermeket nevel, az a gyermek nevelésével foglalkozik, aki pedig egyéb irányú feladatot végez, azzal kell törődjék. S most hivatkozhatnátok ismételten a magatok körülményeire, arra, hogyha csak egyikőtök járna dolgozni, hogy a másik a gyermeket nevelhesse, nem tudnátok a legszükségesebbet sem előteremteni: és ebben igazatok is volna. Olyan helytelen és igazságtalan a Föld minden javainak elosztása, és olyannyira helytelen magának a Földnek használata is, hogy avégett e fentebb említett, gyakorta hallott indok ténylegesen igazzá lett. Ez azonban, amiként minden más is, csak rajtatok: embereken múlik! Jó, tudom azt is, hogy csak kevesek azok, akik a Föld javainak elosztásáért felelősek, és azt is tudom, hogy a Föld területi felosztását ti is már ekként örököltétek eleitektől: és mégis... Nem a Föld alkalmatlan arra, hogy bőséggel ellássa mindennel a testén élő mindahány Gyermekét, és nem is az Istennek rendelése, hogy egyazon bolygón oly szemet bántóan álljon egymással szemben a jólét és a teljes nyomorúság! Az emberen múlott, és múlik is, és aki azt kapta feladatául, hogy mindinkább eltörölni igyekezzék e rút, múlt-béli örökséget, el is kell, és el is fog számolni az Út végén mindazzal, amit az ÚR Kegyelme reá bízott: sáfárkodjék azzal akként, amiként azt a Törvény: a Tökéletes Szeretet Törvénye néki is rendeli. S hogy ezt is meg lehet valósítani, s nem csak képzelgés az, hogy olyan emberek álljanak egy-egy Ország élére, akik nem a maguk mások rovására történő meggazdagodását tűzték ki céljukul, éppenhogy a ti Országotokban nyert bizonyságot, s nem is olyan nagyon a Múltba tekintve vissza... Ám mert semmiképp sem szándékszom holmi politikai fejtegetésekbe bocsájtkozni, s nem szándékom az sem, hogy néven nevezzek bárkit is akár a pozitív, akár a (sajnos: sokkalta gyakoribb!) negatív példa kedvéért, ismét tovább lépünk, már e kérdéstől is. 87
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Amiként korábban megmutattuk, mire a szülés perce elérkezik, már a gyermek számára szükséges élettér, s még az egyes használati tárgyak is készen várják, s ez a tény magában is megadja a már kifejlett magzat Én-részének a jelet: az Út megkezdéséhez minden adott. Ha maga a testecske is teljességgel alkalmassá lett az Út megkezdésére, a szülés megindul. Egy pillanatra lépjünk mi is közelebb, hogy érzékeltethessük a folyamatot: miként születik meg a gyermek itt... aztán azt is megnézzük: miként vállalják - várják ott, a ti szinteteken a gyermeket, s miként megy végbe a gyermek világrajövetele... IV. Egy Új Élet kezdete – ott... Mire Vezetőm végére ért szavainak, a magasabb szintre emelkedtünk, s mire ezt is leíratom a földön maradt eszközzel, már a házban vagyunk. Már olyan szinten sem érzékelem, hogy testben volnánk, mint az imént, pedig már az imént sem voltunk a szint érzékelési tartományában: most mégannyira sem vagyunk ott, mert ismét egy szinttel feljebb léptünk, olyan magasságba, amelyen már sem az anya, sem a születendő gyermek Én-része nem érzékelheti Jelenlétünk Szellemi energiáját. Amint korábban már említette Vezetőm, amikor a mi szintünkön születő Gyermekek érkezéséről szólott, akként van itt is, s a legnehezebb pillanatokban itt is egy halvány szinttel feljebb kell emelkedjék úgy a Gyermek, mint az anya Én-része, mert a történés még itt is olyannyira része a régmúlt Korszakok atavisztikus történésének, hogy annak már sem itt, sem a mi szintünkön nem lehet közvetlen részese egyetlen Ős-tisztaságú Szikrával bíró Szellemi Követ sem. Feljebb emelkedtünk tehát, s már ekként lényegültünk be az alanti képbe, csak mintha a lég-elemek részei volnánk magunk is. Kísérőnk egy kissé hátrébb maradt, mint aki fél végig nézni egy fizikai test születésének bizony, még e szinten is vérrel és szenvedéssel járó folyamatát. Hogy ez ekként van-e, vagy sem... – nem kérdezem, és Ő nem mondja, s mert később már Ő is mellettünk lebeg, nem is volna értelme feltenni a kérdést. Tudom, hogy igen fiatal Szellem, de ez így kimondva nem fedi a valóságot a mi fogalmaink szerint, tehát nem a mi értelmezésünkben véve fiatal, hisz Fent nincs IDŐ, így nincs KOR sem, így sem „fiatal”, sem „öreg” Szellem nincs: csak Szellem, csak Teremtmény van, Aki a Végtelenben és az Örökkönvalóban ÉL, ekként Végtelen és Örökkönvaló maga is... Az iménti (tehát a korábbi) képben akkor léptünk egyet egy másik kép, s egy másik magyarázat felé, amikor a leendő apa a házba lépett, már az új szoba bejáratát használva, hogy asszonyával a födém, s a gyermek számára szükséges tárgyak megfogalmazását megkezdje. Mostanra a födém is kész, de már még a kicsiny ágyacska is a helyén áll, s minden, a gyermek számára szükséges ruhácska is, de még a kis üvegek, s a színes játékok is Őt várják. Az asszony a gyermek szobájában áll, s gyengéden érinti meg a csöpp ingecskéket, a pólyát, majd kezébe veszi az egyik apró játékot: egy kedves kis őz-figurát, s gondolatban már tán mesél is a kicsinek. Bizonyára így van: látom gondolatai halvány rózsaszín energia áramlatait, amelyek közé olykor egy-egy halvány szürke pamacs vegyül. Ezt egy kicsit nem értem, hisz az asszony arcvonásai nem változnak, ugyanazt a benső békességet érzem, mint előtte, hát Vezetőmhöz fordulok, s szavak nélkül küldöm felé a kérdést: – Mi ez? Miért, hogy a Szeretet lágy hullámai közt mégis a fájdalom kis szürke gomolyait látom? Vezetőm mosolyog, tudja, hogy én tudom, milyen is a mi szintünkön a szülés kínja, s tudja, hogy akként véltem: itt, ezen a szinten is teljességgel azonos, nem csak hasonló a történés. Aztán szavai értetté tették számomra ezt is: — Itt valóban van még némi nyoma a ti szinteteken ismert szülési fájdalomnak, de ténylegesen is csak nyoma van annak. A test ugyan még itt is fizikai test, de hát itt már a fizikai elemek sem akként veendőek, mint a ti szinteteken! Itt maga az anyag lényegesen több Szellemi Energia-elemet zár magába, vagyis kevésbé sűrű, így nemcsak hogy könnyebb, de lazább elem-szerkezettel is bír, ami azt is jelenti, hogy a fizikai elem-halmazok, vagyis a testek, annak ellenére, hogy erősebbek, mint a ti szinteteken, egyben rugalmasabbak is. Így az asszony teste könnyebben tágul, míg a gyermeké egy kicsit összébb húzódik, s mindezt a magasabb szintre lépett Én-részek utasítására, amelyek, ha ki kell is emelkedjenek a testek Tudata mellől, mégis inkább részesei és irányítói a történésnek, mint a ti szinteteken, ahol még a testek és a Tudatok egymásért, de egymás ellenében is folyó harca megy végbe. Itt, e szinten már a testek 88
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet sem egymás ellenében akarnak életben maradni, de egymást segítik ugyanabban, s ebben a folyamatban a Szellemi Követ is részt vállalhat. A ti szinteteken még az anya teste is, s a magzaté is a legősibb ösztönök egyikét: az Életösztönt helyezi előtérbe, s a történés során a gyermek Tudatából is, s az anyáéból is csak a Tudatalatti agyi tartományba mélyen bevésődött, ősi menekülési ösztön késztetései bukkannak elő. Az anya teste a tudatalatti agyi tartomány késztetésének engedve szabadulni akar a benne lévő, s már csaknem egészében idegen fizikai elem-halmazzá lett testtől, hogy a maga létben maradását biztosítsa, míg a magzat teste a tudattalan agyi tartomány ősi ösztönét követve fogságából akarna szabadulni, egy olyan közegből, amely számára akkor és ott már nem több, és nem más, mint az Ős-emlékben felbukkant, s a test köré záródó csapda, amelyből menekülnie kell, ha Élni akar. Itt, ezen a másik szinten viszont az anya és a születő-félben lévő gyermek tudja egy tudatlan Tudással: együtt kell Életben maradniuk, s ezt csak együtt érhetik el, egymást segítve és támogatva. A ti szinteteken még az anya is, és a születő-félben lévő gyermek is Élni: vagy inkább túlélni akar, éspedig bármilyen áron: akár a másik szereplő élete árán is. Az is természetes, de ez is, és mindkettő az adott szintnek megfelelő történés-elem, amely aztán oldódik, elillan az anya tudattalan agyi tartományából a ti világotokban is. Pontosabban ismét visszasüllyed oda, ahonnan kiemelkedett, hogy továbbra is rejtve maradjon a Tudat elől mindaddig, míg egy újabb, hasonló történés ismételten a felszínre nem hozza, elfedve egy időre az agy tényleges, tehát a már Tudatosodott agyi tartományát annak minden elemével együtt, amely nem része a menekülési folyamat spontán cselekvés-együttesének. Itt, ezen a szinten a test a Tudat, míg a Tudat a Szellemi Követ irányítása alatt áll a történés teljes időtartama alatt. Még a meg sem született kicsié is, akinek éppenhogy ez lesz az egyik elsőként megszerzett tudati ismereteleme, amelyre nem csak akkor fog visszaemlékezni, ha maga kerül hasonló helyzetbe, de az Út teljességén megőrzi azt, hisz hát itt sem csak leány-gyermekek születnek, akik idővel maguk is anyává lesznek (vagy lehetnek), de fiúk is, akik viszont csak közvetve résztvevői egy-egy szülésnek, ahogy az a ti szinteteken is van. Mert már a ti szinteteken is sokan vállalnak bizonyos feladatot, amivel megkönnyíthetik a vajúdó asszony, s a gyermek dolgát, de míg a ti világotokban ez a ritkább, itt már mindenképp részt vállalnak a szülésből az apák is, akként, amiként azt a most megfigyelt képben is látni fogjuk. Az anya Szeretetének kis rózsa-fellegei közt a testi fájdalom halvány-szürke energia-felhőit látod, amely fájdalom ezerszer gyengébb, mint a ti szinteteken, a sűrű fizikai elemekből álló testek esetében többnyire van, s mert a test sejtjei más elemekből állnak, a születés még csak nem is olyan „véres” esemény, mint azt a ti szülőszobáitokban megszoktátok. De figyeld a további történéseket, hogy értsd: mire gondolok, hogy le is írhasd mindazt, amit látsz, s én csak akkor szólok, ha mindenképp kell, hogy valamely képet el is magyarázzak... Figyelmem ismét a szobában zajló történés, s az asszony felé fordult. Ő még ekkor is a gyermek szobájában állt, a kiságy mellett, s szinte láttam amint elméjében már az ágyacskába képzeli a gyermeket. Egy-egy játékot vett kezébe, ám úgy tűnt: ez inkább spontán, semmint akaratlagos cselekvés, amiként az tétova, elmélázó mozdulataiból látható is volt. Épp csak kezébe vette a játékot, s már vissza is tette, hogy egy másikat fogjon, vagy csak érintsen meg, aztán a csöppnyi ruhácskákat rendezgette, bár azok teljességgel rendben várták, hogy használatba vegyék őket. A másikszobába pillantottam, ahonnét halk neszek szűrődtek át e másik, valamivel kisebb szobába. A férj rendezgette az ágyat, majd hogy mindennel elkészült, halk zeneszó csendült: a férfi egy kellemes, lágy tónusú dalt tartalmazó kazettát helyezett a lejátszóba, s a zene nyomán a szoba megtelt valami édes, megnyugtató, de ugyanakkor megerősítő vibrálással. Ezt követően átment a másik szobába, s asszonyát karon fogva gyengéden az ágyhoz vezette. Lefektette, ő maga pedig leült az ágy mellé készített, támla nélküli székbe, amelyből könnyen elérhetett bármit, amire szüksége volt, vagy lehetett az elkövetkezendő percekben. Mert én magam ugyan nem éreztem akként, hogy a várt esemény közel volna, az asszony fájdalmaiból legalábbis nem tudtam volna erre következtetni, mégis tudtam, hogy csak néhány perc, de legfeljebb egy fél óra, és a gyermek ténylegesen is megkezdi Útját a Föld színén.
89
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Az asszony kényelmesen feküdt, s csak az aurájában időről – időre megjelenő halványszürke árnyék jelezte: a fájások már gyakrabban jelentkeznek, majd állandósulnak, ami azt is jelentette egyben, hogy a magzat már a szülőcsatorna utolsó szakaszához ért. A lágy dallam, s a dallam nyomán a szoba légterében vibráló, halvány rózsaszín fény szemmel láthatóan megnyugtatta a vajúdó nőt, s a férfi jelenléte biztonságérzetet adott néki. A levegőben kavargó színes energia-nyalábot figyelte, de figyelte a gyermek felől érkező jeleket is, hogy pontosan azt tudja tenni, amire a kicsinek a leginkább szüksége van. Ha kellett, kicsivel gyorsabban lélegzett, ha arra volt szükség, hosszú – mélyeket sóhajtott, hogy a kis test oxigénellátását tökéletesen biztosítsa, majd ismét a megszokott légzésre váltott. E változásokat a férj egyegy értő – bátorító kézszorítása kísérte. Aztán egy idősebb asszony érkezett, az, aki feladata értelmében a szüléseknél szokott segédkezni. Vagyis egy bábaasszony-féle, aki inkább csak felügyelte a férj, a leendő apa mozdulatait, hogy tanáccsal szolgáljon, ha arra szükség van. Nem vette át az irányítást, és nem is akart mindenáron bölcsnek látszani: egyszerűen csak jött, ott volt, fokozva ezzel a szülők biztonságérzetét. Ő maga is a vajúdó nő közelében helyezkedett el, s mert valóban ez volt a legtöbb, amivel csak segíthetett, áhítatos imába merült, imában kérve az Úr, és az Áldott Anya megtámogató oltalmazó Szeretetének erejét úgy az anyára és a születendő gyermekre, mint a férjre. Az asszony légzése egyik pillanatról a másikra megváltozott. Kicsit kapkodóvá lett, s akként tűnt, mintha a gyermek csak e másik nő érkezésére várt volna: a szülés folyamata felgyorsult. A magzat elérte a szülőcsatorna alját, fejecskéje már a szeméremcsont magasában volt, vagyis bármelyik pillanatban kibukkanhatott, hogy a fejet kövesse a kis test is. Az apa az előkészített sterilizáló oldatban kezet mosott, majd példáját az imént érkezett asszony is követte, de már a gyermek szobájába csak az apa ment át, hogy a kicsi számára szükséges ruhákat a nagyobbik szobába vigye. Az idősebb nő a csöppnyi kádat készítette elő. A fürdetéshez szükséges víz már felforralva hűlt az edényben, már csak át kellett önteni a kádba, a pólyázóra hamarosan az imént látott, az asszony által újra és újra megérintett – kézbe vett ruhadarabok kerültek, s a meleg, puha pólya. Ezt követően a férj többé nem mozdult el asszonya mellől, s bizony, nem is lett volna rá ideje. Alig tért vissza a gyermek ruhácskáival, megkezdődött a kitolási szak. A magzatvíz egy része már korábban távozott: most a többi is mind erősebben kezdett szivárogni. Az asszony légzése mind gyorsabbá és gyorsabbá vált, majd a férj egy néma jelzésére mély, erőteljes nyögésben végződő sóhajtássá lett. E sóhaj, majd a nyögés a magzatvíz mind erőteljesebb iramban való távozását is jelentette, s az így nedvessé tett úton lassan kibukkant a gyermek feje. Még épp csak a fejtetőt lehetett látni, aztán a következő mély sóhajnál teljességgel kibukkant a fejecske. Mire a harmadik sóhajt követő nyögés is elhalt, a kicsiny test teljességgel kicsusszant, vagyis a Világrajövetel befejeződött. Az idősebb asszony a kádba töltötte a vizet, majd a víz hőfokának ellenőrzése után ismét befedte azt, már úgy, a kádban, a kád áttetsző fedelével, és tovább várakozott. Eközben az Én-részek mint valami kicsiny, káprázatos csillagok megjelentek a szobában, azon a szinten, amelyen a fizikai testben élők nem érzékelhették őket, de amelyen ők sem érzékelhettek bennünket, s visszahelyezkedtek a maguk eszközének Tudata mellé, a kisagyban lévő, s ideiglenesen elhagyott pontjukra, megnyújtva egy kissé a Lélekszál egyik, a felsőbbrendű ÉN-nel való kapcsolatot biztosító részét, megrövidítve a másikat, amely az agy Tudatosodásra alkalmassá tett agyi tartományával való összeköttetést biztosította. Lényegében ez volt az a pillanat, amelyen maga a Születés ténylegesen is Valósággá lett, amiként ez volt az a Pillanat is, amikor a csöppség első hangocskái hallhatóvá lettek, bizonyítva hogy a spontán lélegzetvétel beindult, vagyis a testecske önálló életet kezdett. Ekkor az apa elvágta a köldökzsinórt, s a gyermeket anyja mellkasára fektette, annak szíve felől. Az asszony reszkető kézzel, érthető, de sohasem igazán kifejezhető Boldogsággal ölelte magához a kicsiny testet. Ekként maradtak egy pár percig: a baba, aki az imént halkan jelezte: él, és teljességgel egészséges, az ismerős szívdobbanást hallva ismét elnyugodott, elaludt. Az apa néhány percig hagyta, hogy anya és gyermeke megpihenjen, de mert még a magzatburok is el kellett távozzék, s már annak jelei is megmutatkoztak, hogy a szülés e végső fázisa is kezdetét vette, elemelte a gyönge, törékeny testecskét az asszony mellkasáról, hogy megfürdesse és felöltöztesse. Mialatt ő a gyermeket rendezte, az idősebb asszony maradt az anya mellett, hogy a magzatburok távozását megvárja. Ez sem tartott tovább néhány percnél. Amikorra a burok is „megszületett”, az apa megfürdette és felöltöztette, majd az ágy melletti pólyázó asztalra fektette a fiúcskát, és visszalépett az ágy mellé. Most az asszony arcát, szemét mosta meg, és kedves, boldog szavakat súgva átöltöztette, majd hogy az asszony testének többi részét is megtisztította, gyengéden kiemelte az ágyból, s mindaddig a karjában tartotta, míg az idősebb nő áthúzta az ágyat. Ezt követően ismét lefektette az asszonyt, s a csöppséget 90
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet mellé fektetve kis ideig némán várakozott: az anya és a gyermek mély, de rövid álomba merült. Nem sokkal később az asszony kinyitotta a szemét, s a kezét nyújtotta férje felé, míg a másikkal az ébredező gyermeket vonta magához. Az idősebb asszony még ott volt, s most az ágy fejénél állt, mint valami őriző angyal: s már ekként fordították szívüket együtt az ÉG felé, hogy némán, szavak nélkül megköszönjék az Új Életet, a drága kis csöppséget, Isten nékik küldött Ajándékát. Amíg imájukba merültek, a gyermek is felébredt egészen, de olyan csendes volt, hogy véltem: ő maga is fohászkodik, hogy megköszönje az Utat az Úrnak... – amiként az bizonyára volt is, hisz az Én-rész ott is, amiként itt is a legcsodásabb Kegyelmi Ajándék birtokosává lesz minden egyes Út során, s amiként itt, akként ott is tudója ennek a hatalmas Kegyelemnek. A néma, áhítatos ima végén teljességgel a gyermek felé fordult a szülők minden figyelme: s most már őt köszöntötték, bár még őt is ekként: csak szavak nélkül, gondolataik és érzéseik útján mondva el néki: mennyire várták Érkezését, mennyire boldogok, hogy közéjük érkezett, hogy része, és részese lesz Útjuknak, életüknek, s hogy mennyire hálásak Istennek, amiért ők lehetnek azok, akik az Úton megteendő, első lépéseknél segítségére lehetnek. Nem ígértek sem a gyermeknek, sem egymásnak, és kiváltképp Istennek semmit, és nem tettek nagy, hangzatos fogadalmakat sem: erre ezen a szinten nincs szükség, hisz amiként Isten látta, és látja mindahány gondolatukat és érzésüket, akként látták azt ők maguk, és a gyermek is ugyanazt, ha a gyermek még nem is Tudata, de Én-része révén érzékelte azokat, amiként érzékelte már a legelső előtti percen: csak úgy, ahogy az a mi szintünkön is van. E percen, e képnél ismét Kísérőnk halk, magyarázó szavait hallottam, hát helyesebbnek láttam a magam gondolatai helyett már az Ő szavaira ügyelni: – – Amiként láttad, a szülés lényegében az apa közreműködésével zajlott le, aki mellett ténylegesen is csak a kisegítő szerepet vállalta egy idősebb asszony. Ez az idősebb asszonytöbbnyire valamelyik nagymama, vagy más nőrokon, aki aztán egy időre a család mellett is marad, hogy az anya és a gyermek mellett ténykedő apa segítségére legyen. A gyermek gondozását ugyanis a kezdeti napokban – hetekben mindenkor az apa vállalja. Ő fürdeti, és ő teszi tisztába is a csöppséget, és ő viszi az asszony mellé, ha a kicsi megéhezik... – tehát minden történésből részt vállal. Igaz, itt már a kicsinyek a kezdeti perctől beigazodnak a család mindennapi életébe, ami azt jelenti, hogy az éjszaka számukra is a nyugalom, s a nappal a fejlődés időszaka, vagyis nincsenek „zűrös”, átvirrasztott éjszakák, amelyeket kimerült nappalok követnek. Ez nem csak az asszony kissé legyengült szervezetének regenerálódása, de a tejkiválasztás szempontjából is igen fontos. Az is igaz, hogy a szülés itt nem jár együtt az anya testének oly nagy mértékű roncsolódásával. Sem vágás, sem más, művi beavatkozás nem vált, s itt már egyetlen esetben sem válik szükségessé, amiként a gyermek kihordásának idején sem áll elő semmiféle komplikáció. Ezek mindegyike a ti világotok része, a ti szintetek olyas történése, amely az Út valamely korábbi, vagy egy régebbi Út egyes történéseire utal vissza. Hol az anya fizikai teste nem hajlandó befogadni a számára „idegennek maradt” testet, annak másféle rezgésszintje, vagy az Én-részek közti összeférhetetlenség végett, vagy a magzat nem akar a testben maradni ugyanezen okokból, vagy azért (és ez sem ritka még a ti szinteteken), mert a környezet, amelybe érkezett, nem olyan, mint amilyennek ő az asztrális szinten végigjátszott „próba-úton” érzékelte, s a testbe öltözött Én-rész akként érzékeli: mégsem lesz képes megbirkózni azzal a Feladattal, amelynek betöltését pedig már felvállalta, s amelynek betöltését lényegében meg is kezdte a testet öltés pillanatában. Ott ugyanis, tehát az asztrális Világ-képekben ahogyan azt Péter testvérünk már korábban is mondta, akként járja végig a felvállalandó Út főbb állomásait a Szellemi Követ, tehát az Én-rész, hogy az Út tényleges végigjárásául kijelölt szint tényleges milyensége, annak durva és tisztátalan elemei nem válnak teljességgel érzékeltté az Én-rész számára, mert a fizikai világokban lévő legdurvább tudati – lelki elemek nem lehetnek igazán részei az Asztrál-világok „indulási” oldalának. Azok mindegyike csak a fizikai világokban, vagy a mélységükben, a bűneikben megrögzültek által „lakott”, s már az Érkezési oldalhoz tartozó Asztrális Világok része, amelyről az Út kezdete előtt álló Én-résznek csak akkor lesz konkrét fogalma, ha valamely korábbi Út során megtapasztalta az adott negatív elemet. S még ekkor is csak az emlék-energia halvány visszfénye köszön vissza, vagyis az Én-rész ténylegesen is csak az Életfilm főbb mozzanatait ismerheti meg, „plusz – mínusz” ráhagyással kalkulálva ki a szükségessé lehető erő mennyiségét, a várt történések, azaz Sors-elemek lehetséges körülményeinek figyelembe vételével, de semmi esetre sem akként, hogy a lehetséges körülmények közül a majdan ténylegesen is bekövetkezőt látja előre, hogy azok mindegyikére felkészüljön. Az Út tehát csak főbb vonalaiban, a legfontosabb 91
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet eseményeiben lesz ismertté, amelyeket tehet könnyebbé, de el is nehezíthet úgy a környezet, mint maga az Én-rész, amely mindenkor reagál magára a környezetre, annak mindahány változására, s a mellette – véle élők milyenségére és változására is. S ez is természetes, hisz szabad Út-megválasztási Jog adatik a Tudatnak is, s a lehetőségek nem egyfélék, de akár végtelen számúak is egy-egy esetben. A nagy eseményt követően az asszony néhány napon át pihent, s addig a férj, és az imént látott, idősebb asszony látta el a kicsit is, és az asszonyt is. Aztán a férj ismét dolgozni kezdett, bár továbbra is csak csökkentett munkaidőben, hogy minél többet lehessen együtt a család. Az szinte természetes, hogy a nagymamák valamelyike, vagy egyik – másik nőrokon, az tehát, aki a szülés alatt is jelen volt, továbbra is az anya és a gyermek mellett tartózkodott. Ez kiváltképp az első időkben volt fontos, hogy az anyának ne kelljen a gyermek és a háztartás közt megosztania figyelmét. És most nézzük meg ugyanezt a történést a ti szinteteken is. Tudom, hogy már igen sok mozzanatnál párhuzamot vontunk a két szint azonos történései közt, s mégis azt javaslom: menjünk vissza teljesen az elejére, s még annál is korábbra, mint ahogy a történést itt és most megfigyeltük. Annál is inkább, mert a párválasztásra e másik, magasabb szint történései közt még visszatérünk: viszont akkor és ott már nem szeretném a megmutatni kívánt képet a ti szintetek képeivel lerontani... Ahogy Kísérőnk mondta, akként is történt: ismét ereszkedni kezdtünk. Most azonban még egy kis időre megállított minket Péter a mi szokott pihenő-pontunkon: — Kell, hogy töltődj egy kissé, mielőtt ismét a ti szintetekre érünk, kedves. A most látott képek, s a ti szinteteken megmutatni kívánt képek közti kontraszt oly nagy, hogy nehezen viselnéd el, kiváltképp azért, mert még csak nem is a kiemelkedő szépségű: de a mindinkább általánossá váló történések közül emelünk ki egyet, hogy megmutassuk Testvéreinknek is. Mert természetesen nem csak ez a kép állhat elétek a ti szinteteken sem, ott is vannak igazi Nagy Találkozások, amikor ténylegesen is két, egymás mellé rendelt személy kerül egymás mellé: de még ekkor sem a duális társak, ők csak igen ritka kivétellel lesznek a ti fogalmaitok szerint is Társakká, s még ekkor sem egy, hanem két, egymással éles ellentétet adó történés részesei lehetnek. Amiként mondtam, ha valamely Missziós feladatra vállalkozhatnak a tiéteknél magasabb, bár még ekkor sem a legmagasabb szintek valamelyikéről induló duális társak, a Kegyelem módot adhat nékik, hogy a Föld színén is igaz Társakként vállalhassák az adott feladatot. Jobbára azonban ma még, és az adott szinten nem a duális felek, legfeljebb az egy Szellemcsaládhoz tartozók közt figyelhető meg valóban harmonikus kapcsolat. Ám ettől függetlenül van, és éppen a duális felekben az Ősi EGY-ség megbontását követően felbukkant ellentétek feloldása érdekében engedtetik meg az Úr által, hogy az alacsonyabb szintekről (a harmadik Fénykör valamely Fényívéből) Kegyelmi Útra induló Én-részek felsőbbrendű ÉN-jei (tehát az ÉN-felek) akként írhatják meg az Életfilmet, hogy Én-részeik az Út egy szakaszától annak végéig egymás mellett járjanak végig egy Utat. Ennek célja az, hogy az Én-részek közti egyenetlenség, ellentét-érzés legalább részben oldódjék. A kapcsolat fizikai formában ezen esetekben, s már ezt is mondottam, az a bizonyos se vele, se nélküle kapcsolattá lesz, vagyis az együvé tartozó, de továbbra is egymást okoló Én-résszel bíró személyek mint fizikai emberek sem képesek meglenni sem egymás nélkül, sem egymás mellett: így többnyire az együttlét mellett döntenek újra és újra. Magad is hallottál már olyan történésről, hogy a házasfelek többször is elválltak, aztán ismét összeházasodtak: nos, ez az a bizonyos se vele se nélküle – kapcsolat. Ha együtt vannak, egy kevésnyi időn át békésen, sőt: már-már boldogan élnek: aztán a korábbi ellentét ismét kiéleződik, s a házasfelek minden lehető eszközzel gyötrik egymást, és persze önmagukat is, hisz ez esetben a másiknak adott szenvedést egy bizonyos formában a szenvedtető fél is érzi, megéli. Nem egyszer, ha a házastársi kapcsolat mindvégig megmarad, akként, hogy az Út elején az egyik fél a szenvedtető, viszont az Út második felében ő maga lesz a szenvedő féllé, s a másik fél válik a szenvedtetővé. Így kopik ki lassan mindkettőjükből az Utak hosszú során át felgyülemlett indulatok egy része, és így ismerik fel az egymás mellett lévő, bár egymást már csak az Út végén felismerni képes Én-részek: a bukás-történetben mindketten egyaránt voltak vétkesek, és mindkettejükben egyként van jelen az a negatív energia, amelynek vonzása végül is az Ősi EGY-ségállapot megbontásához vezetett: nem egyikük, és nem másikuk a hibás, de mindketten, éspedig egyazon arányban, így egyként is kell törekedjenek a magukra vett tisztátalanságok megtisztítására ahhoz, hogy az Ősi Duális EGY-séget ismét 92
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet megteremtve, már képessé legyenek visszaemelkedni mint gondolati Kép: a Szellembe. Hogy ez hány, de hány Úton kell végbemenjen mire Szellemi értelemben Valósággá lesz, nem kell hogy mondjam: szintek sokaságát tette meg a lefelé vezető Út során ez is és az is, így visszafelé is legalább ugyanannyit kell megtenniük, s némelyiken több egymást követő Utat is végigjárva, mindaddig, míg a korábbi, még a mélység vonzáskörébe eső szinteken megfogalmazott karmi-kus elemeket is ki nem tisztítják önmagukban. A magasabb szinten sem mindenkor kerülnek egymás mellé az ÉN-felek Követei, viszont itt már minden egyes párválasztás a Törvény értelmében, tehát a legtisztább Szeretet jegyében, s az egymással Feladatot vállalók közt lesz valósággá, amiként az utódok is ekként, tehát a ténylegesen is egymáshoz „rendelt”: tehát az egyazon feladat más-más szerepeit felvállalt személyek mellé érkezhetnek. Arra már ismét csak a mégmagasabb szinteken nyílik lehetőség, hogy már csak a Duális Társak, tehát az egymáshoz tartozó ÉN-felek kerüljenek egymás mellé, már a fél-fizikai testben is Társakként járva végig egy-egy Utat: ez azonban egy későbbi történés, amelyre ekként a későbbiekben, már a magasabb szintek ismertetésénél térünk ki. Mert a következő szinteket, s még a magasabb Fénykörök bizonyos Életképeit is megmutatjuk, részben, hogy a te kis szíved vágyódásának engedjek, részben azért, hogy egy konkrét, és mindenképp elérhető, bárha kissé még távoli Holnap-kép álljon reménytelenségre hajló testvéreink elé, hogy tudván tudják: van CÉL, éspedig igazán elérhető Cél, amelyért azonban fel kell vállalják a Mának is minden ő harcait és szenvedéseit, éspedig akként, oly alázatos béketűréssel, amiként azt az Egyetlen Ártatlan Áldozat: az ÚR KRISZTUS vállalta, és viselte is el teérettetek: mindőtökért. Most töltekezz tehát a Végtelen Szeretet Erejével, aztán tovább indulunk, hogy a mélyebb szint képeit is megmutassuk, s amiként e magasabb szint képeit a maguk Valóságában mutattuk meg, azokat is a maguk valóságában mutatva meg. Ígérem: utána ismét visszaemellek ide, hogy a Szeretet Árama kitisztíthassa belőled még az emlékét is a fájó képeknek, hogy többé ne emlékezz azokra, ne emlékezz másra, csak mindenkor a Szeretetre... V. Rövid intermezzo... Egy ideig elcsendesedve lebegtünk az édes áramlatban: olyként éreztem, ahogy a lágy, s mégis biztonság-tudatot adó Erő-hullámokban ringatóztam Drága Vezetőm és Kísérőnk társaságában, amiként tán a tenger vizében ringatózó, épp csak megszületett halacska érezheti: minden a maga helyén és rendjén van, s minden tökéletesen az, aminek lennie is kell, nincs semmi és sehol, ami ne illeszkedne a Törvénybe: Isten Szeretetének Örök Törvényébe. Szellem-elemem mintha megtelt, kiteljesedett volna, s már ekként: egy bizonyos fokig az Őstökéletességi állapot érzetében lebegek, vagy inkább áramlok magam is a Végtelenben, amiként a Kegyelmi Szeretet-áramlat lágy, édes energiasugara, betöltekezve az Erővel, és betöltve önmagammal az Erőt, mintha az Erő – én magam volnék, elvesztve Én-ségemet, hogy már mint Isten-szereteterő áradjak a Végtelenben – önmagamban, hisz az Isten Szeretete maga a Végtelenség, az Örökkönvalóság, s már e Szeretet részévé válva magam is Végtelen vagyok és az vagyok Örökkön, miként van Örökkön A Szeretet... Az ERŐ: a Végtelen SZERETET ŐS-TISZTASÁGÚ EREJE árad, és hullámzik vélem, s én együtt áradok és hullámzok véle – benne – általa, része vagyok és az részem és egészem: önállóan, elkülönülten már nem is létezem, mert a LÉT-érzet megszűnik az Erő-áramlaton kívüli lét mindahány formájának és történésének ismereti képével együtt. A LÉT, és az ERŐ is egybeolvad, EGY lesz, és egymás nélkül nem létezhet, és én magam sem létezem, nem is létezhetnék a LÉT EREJE nélkül, mert más Lét-állapot viselésére, elfogadására, érzékelésére képtelen vagyok, mert ezt ismerem csak, ismerve és meg és fel és elismerve azt magamban, és abban magamat... – minden más eltűnik, nem létezővé válik, amiként én is csak e LÉT-állapotban ÉLEK: de itt ÉLEK a SZÓ legteljesebb, legtökéletesebb értelmében, kiteljesedve és tökéletesedve, mert Teljes és Tökéletes a LÉT, amelynek része, és részese is vagyok, s amely részem és egészen is egyszerre... Úszom, lebegek e végtelen Erő-áramban, e Boldogságban, amely egyszerre ad teljes öntudatlanságot és épp oly teljes, mert a LÉT-ben s a LÉT által kiteljesedett TUDATOSSÁGOT, már így, csak nagy 93
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet betűkkel írva le a SZÓT, a Szellemi Tudat állapotát, amely akként hatalmasabb mint akár a legkiteljesedettebb földi tudati állapot, amiként a semmi vakondtúrásnál hatalmasabb a Föld bármely óriás-hegye... Lehetetlen leírnom azt az érzést, és lehetetlen leírnom a fájdalmat is, amikor ki kell szakadnom e LÉTállapotból, e Végtelen és Teljes Boldogságból... Vezetőm mellettem lebeg, amiként Kísérőnk is: csak Vezetőm Ős-szeretete és végtelen Bölcsessége segít újra és újra, mint mindig, valahányszor meg kell éljem e történést: ne a kiszakadás, a kitaszítottság, ne a semmibe-hullottság érzetének fájdalmát őrizzem meg magamban a LÉT-érzetből való kilépést követően, de ténylegesen is töltődjem a magamba zárhatott ERŐ-vel, amely segít a további Úton: segít elviselhetni önmagam, a közeget, amelyben vagyok, s amelyből az Út értelmében egy kevésnyi időre kiki emelkedem, a közeget, amelybe most ismét csak a jelen Út értelmében, a Feladat elvégezhetése érdekében ismét vissza kell lépjek, ha most nem is akként, mint amikor a magam Útja értelmében kell ott tartózkodnom: csak mint Erő, mint Szellemi Én-elemem egy kicsiny, Útra indult egysége, még nem a Tudat mellett maradt Én-szikra mellé térve vissza, tán nem is egészen abba a korba, legalábbis nem arra a napra, és nem arra a pontra, amelyen az Én-szikrát, s a Tudatot, és persze a fizikai eszközt, vagyis a testet hagytam. Vezetőm Bölcsessége aztán egy bizonyos fokig elfedi előlem s bennem, mint egyszerű Úton járóban a Végtelen LÉT-érzet emlékét, amelyet egy percre engedett a maga teljességében is megélnem, s most akként, hogy azt a Tudat felé is át tudhattam közvetíteni: ha csak halvány árnyában is, de rajzolja elétek... mert tényleg csak egy igen halvány képet vetíthetek elétek ekként, hisz nem is volna lehetséges azt a Tökéletes EGY-ség-érzetet, a Mindenség érzését, a Végtelenség-tudat meg, és átélését leírni... Hisz miként is, mily szavakkal volna lehetséges valaha is az Istennek Szerelmét leírni, megmutatni, s ha csak gyengén, halvány árnyában is, de éreztetni, hogy értsétek, tudjátok, érezzétek azt, amit én magam érzek... – nem is érzek: élek, ha a Fent Végtelen Szeretet-áramába olvadva magam is e SZERETET részévé válok, azzá lényegülök, bárha csak percekre is visszanyerve ÖN-LÉTEMET, azzá válva ami VAGYOK: ami mi magunk vagyunk mindannyian, legyünk bármely pontján a MINDENSÉGNEK, azzá lényegülve, ami A Valóság értelmében a Teremtett SZELLEM: ISTEN ÖRÖK SZERETETÁRAMÁNAK EGY ÉLŐ SUGARÁVÁ, Amely a Mindenségben lebeg, s amelyben a Mindenség árad és áramlik... Még áradok, hullámzok a Végtelenben, aztán mintha Végtelen lényem korlátok közé kezdene szorulni: már érzem korlátaimat, amelyek mindinkább gúzsba kötnek, megfosztanak Végtelenségemtől, majd kezdem elveszteni ÖRÖK-LÉT-tudatomat: olyan, mint amikor a felfokozott tudati állapotot lassan, fokozatosan, de félreérthetetlenül és kikerülhetetlenül kezdi felváltani az eszméletvesztéses állapot, az Itt és Most sűrű és nehéz érzése telepszik rám, belém, de most nem érzek fájdalmat, pontosabban amit érzek, nem fájdalomként élem meg, ettől óv meg Drága Vezetőm Bölcsessége és Szeretete. Csak egy fura, eufórikus állapot marad bennem: tudom, mily mélységből emelt ki Vezetőm Szeretete, s hogy mely Magasság erejével töltekezhettem. Nem a lefelé-hullás iszonyú fájdalmát élem meg, bár az is megmarad bennem, de már csak mint halvány Szellem-tudati kép, mint benső érzés: a felszínre már a másik kép kerül, a Boldogság-érzet, amit a szakadék mélyéről a Napfényre ért virág érezhet, ha egy pillanatra megmártózhat az addig csak messziről, vágyakozva nézett Fénysugárban... *** — Ideje volna indulnunk kicsim, mert sok még, amit meg akarnék mutatni. Igaz: most ismét vissza kell léptesselek egy kis időre a magad Jelen-képébe, részint, mert még más Feladat is várna reánk, részint mert az iménti élményt is fel kell dolgozd magadban. Ha te magad már, mint Szellemi erő, képes vagyis az erő szinteket megfordított sorrendben érzékelni, a mélységhez viszonyítva az Ajándékba kapott Erőt, s azt a semmihez sem hasonlítható élményt, amelyet az imént megéltél, a Tudat nem képes ily könnyedén elengedni, s az nem képes még, csak a Valóság képéhez viszonyítani azt a szintet, amelyben jelenleg van... – vagy, mint testben járó, földi ember. A test Tudata még csak az elvesztés fájdalmának nyomát őrzi, s mert a Tudat az, amelynek használatával a Feladatunkat végrehajthatjuk, kell, hogy abban is átminősítsük a képet, s azzal is el tudjuk fogadtatni: nem a veszteséget kell a Jelen értelmében megélnie és feldolgoznia, de bizony: a nyereség érzetét, azt a pluszt kell megérezze, amelyet az Úr Kegyelméből 94
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet kaphatott. Magad is tudod, hogy ez nem megy könnyen: a Tudat máig lázad a megismert LÉT, s a fizikai szintű létállapot közti különbség végett, ha egy bizonyos formában tudja is: mint test, csak ott, és csak akként élhet, ahol, és amiként. Hogy is magyarázzam, hogy Testvéreink is értsék... Ha egy alsóbb kaszthoz született, mondjuk a páriák közt világra jött Indiai egy napra a brahminok életét élheti, tudva, hogy ez csak egy napig engedtetik meg néki, s aztán vissza kell térjen a maga kasztjába, a korábbi életmódba, mindenkor érezni fogja a veszteséget, kiváltképp akkor, ha tudja: Isten szemében ő maga is ugyanolyan, mint a brahminok, akik közt ő mégsem kaphat bizonyos elháríthatatlan körülmények végett helyet, csak ekként, egy gyorsan elröppenő napig. Az a tudati ismeret, hogy Isten szemében ő is épp olyan, mint azok, akik közé egy napig tartozhatott, nehezebbé teszi elfogadnia, hogy vissza kell lépjen az alsóbb kasztbéliek közé, mint abban az esetben, ha e Törvény, tehát az Egyenlőség Isteni Törvénye nem élne a Tudatban. Akkor a Tudat is könnyebben fogadná el, hogy egy napig élhette csak valami különös Csoda folytán a magasabb szintbéliek életét, mint így, hogy tudja: mindenki ama „magasabb kaszt” tagja, és nincs semmi különbség, csak az, amit az ember megfogalmazott, hogy határvonalat húzzon önmaga, és Testvérei közé... – és talán még e hasonlat sem teszi igazán értetté, amit mondani akartam, de most nem is igyekszem ennél jobban kibontani a kérdést, mert ahogy mondtam, ma még egyéb teendők is várnak reánk. A ti szintetek ígért képsorait már majd holnap... pontosabban ma, (hisz éjfél már jócskán elmúlt) de már az esti órákban mutatjuk meg, s magyarázzuk is meg Testvéreinknek... VI. Párválasztás – itt... Kis kihagyás, néhány napos kényszer-szünet után ismét folytatom Utamat drága Vezetőm társaságában. Kísérőnk csak eddig tartott velünk, csak a maga szintjével még harmonizáló Pihenőpontig engedtetett jönnie, viszont a mi Mélység-szintünkre már nem merülhetett alá, hisz az még Shambhalla szintjénél is lényegesen alacsonyabb Fény-ív részét képezi. Hogy miért nem léphet a negyedik Fény-kör szintje alá, nem szükséges itt és most kibontanom, bár Vezetőm, ha csak néhány gondolat-hullámmal is, de értetté tette azt számomra. Ám amint mondtam, most nem erre kell figyelnem, és néktek sem, kedves Testvéreim... A mi szintünk felé haladunk, hamarosan ismét felbukkan előttünk a Föld, pontosabban a Föld-testnek a mi érzékelési tartományunkhoz, azaz a mi TÉR-IDŐ-FÉNY szintünkhöz tartozó képzete. A bolygó, mint mindenkor, távolról, és nagy magasságból nézve (még a fizikai értelemben vett magasságból is) békésnek, csendesnek látszik, s oly szép, oly szívet – lelket melengetően gyönyörű, hogy elszorul a szívem arra a gondolatra: mindez csak csupán látszat, a távolság mindent megszépítő káprázata, ami már közelről nézve... – és itt csak felsóhajtani tudok, hisz ismerem a mi Földünket, és tudom milyen, amiként tudom azt is: milyennek kellene lennie, és hogy olyan is lehetne, ha az ember... – és itt ismét elhal minden szó, minden gondolat bennreked, s már tán nem is a szomorúság, de az arcot pirító szégyen az, amely végett a szó s a gondolat meghal, mielőtt igazán meg merném fogalmazni azokat magamban... Vezetőm, megérezve keserű gondolat-foszlányaimat, ismét szorosan von magához, mintha a maga erejéből kívánna átáramoltatni belém, s ez ekként is van, hamarosan érzem is segítsége jótékony, megnyugtató – elcsendesítő hatását. Várnám, hogy magyarázatot ad, értetté teszi e számomra érthetetlen fájdalom-érzést, amelynek szerintem nem teljességgel indokolható e hirtelen, és e heves felbukkanása, hisz hát ismerem Földünket, és ismerem... sajnos, túlontúl is jól ismerem az embert. Nem az egyes embereket, egyáltalán nem vagyok jó emberismerő: magát az emberi fajt ismerem összességében. A nagy egészet, amely bár részeiben ilyen is, és olyan is, nagy általánosságában mégis inkább elkeserítő és megdöbbentő... De Vezetőm most nem szól, nem magyaráz, csak kedvesen rám mosolyog, s száll tovább, mindinkább megközelítve a Földet. Bár akként vártam volna, most nem a saját Jelenembe térünk vissza, mégis ott léptünk be a Fény-körbe, a mi Tér-Idő pontunknál, így hamarosan az általam is ismert képek tárultak elém. Egy halk, megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy legalább nem a magam Városában 95
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet léptünk be az adott tartomány azon energia-körébe, amelyen mi mindent látunk, hallunk, s egy bizonyos mértékig szinte fizikai érzékelésként érzünk is, de egy másik, általam kevésbé ismert Városban. No, nem mintha ez bármin is változtatott volna: a tények mindenképp tények maradnak, s az adott nemzet karmikus csoport-terheit sokasítják avagy csökkentik, a történések milyensége szerint. A város alig valamivel másabb, mint az, amelyben fizikai testemben magam is élek. Az utcák csak úgy piszkosak és rendezetlenek, a házfalak szürkék és bűzösek a járművek okádta füsttől, a parkokban megtépkedett bokrok, késsel megroncsolt kérgű fák, a repedezett padok némelyikén fáradtan, olykor ittasan hortyogó hajlék nélküli nyomorultak, a bokrok takarásában utcára hajított, nem egyszer beteg állatok: kutyák és macskák vegyesen, mintha a nyomor eltörölte volna a korábban beléjük nevelt ellenszenvet, megfogalmazva (legalább köztük!) a bajtársiasságot, az egymás iránti szánalmat, amelyet a padokon alvókból mintha mindinkább kiölne ugyanaz a nyomor... Egy, a park sűrűbben bokrokkal teleültetett része felé vezet Péter, egy eldugott padhoz. Egy fiatal férfi, vagy inkább még csak fiú ül a padon, s egyre az órájára pislog. Szemmel láthatóan vár valakit. Itt egy pillanatig rálátásom lesz egy korábbi történésre: egy zajos discóban találom magam, fiúk és lányok vegyesen, valami erőszakos, harsány zene-förmedvényre rázzák magukat. Nem merem azt mondani, hogy „zenére”, vagy azt, hogy „táncolnak”: egyiknek sincs köze sem ehhez, sem pedig ahhoz. Egy kóla – bor – kávé-pecsétes terítővel borított asztal mellett néhány fiú ül. Harsányan beszélgetnek, egymás szájából véve ki a szót csak úgy, mint a cigarettát. A cigaretta – a beszéd témájával és módjával ellentétben – bizonnyal nem közönséges: füves cigaretta lehet, azt szokás ekként, egymás után szívni, s ez annál inkább biztos, mert hisz a koszlott ronggyal borított asztalon még két, csaknem tele cigarettás doboz is hever: nem volna rá szükség, hogy egyazon cigarettát többen szívjanak, annyira egyébként sem tűntek szegényeknek, hogy ekként kelljen spórolniuk a cigarettával... A beszéd témája alapjában véve nem lett volna sem szokatlan, sem durva, hisz hát fiatal fiúkról volt szó: miről beszéltek volna, ha nem a meccsekről, és a teremben eléjük kerülő lányokról. A beszéd stílusa, és a beszélgetés tárgyának kibontása és részletezése volt az, amely közönségessé tette minden szavukat, megmutatva: mi van Tudatukban, ha csak a felszínen is. Mert azért volt köztük olyan is, akinek Tudata mélyén tisztább, nemesebb gondolatok fogalmazódtak meg, de azt szándékoltan Tudata legmélyére űzte: nevetségessé ne legyen társai, pontosabban a „haverok” előtt. Most egy pillanatra megkavarodott a teremben úszó, sűrű füst: enyhe légáramlat mozdította meg, s ez azt jelentette, hogy valaki belépett a helyiségbe. Így is volt: két helyes kis fruska libegett be az ajtón, már a küszöbről kiáltva oda az ismerősöknek, kezükkel is intve, hisz tudták: a hatalmas zajban úgysem értené szavukat az, akinek szánva volt, el sem ér annak füléig – elméjéig. Hamarosan a füst mozdulatlanná dermedt: szinte vágni lehetett volna, s a két leány már elvegyült a sokaságban. Egyikük, egy tán ha tizenhat éves, szőkére festett, s valami lehetetlen és meghatározott tincsekkel „ékített”, és valami iszonytató, alpári módon kipingált arcú, már-már szándékoltan elrútított kislány egyenesen a hangosan „beszélgető” fiúk asztalához ment, s egy üres széket kerítve közéjük telepedett. A szokásos köszöntés után kezébe kaparintotta a többiek által csaknem egészen csonkig szívott cigarettacsutkát, s még két mély slukkot sikerült belőle szívnia: aztán egyenesen a parkettára hajította a csonkot és rálépett, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. És ez is volt: itt legalábbis, nem is tette szóvá senki. A szokatlan, inkább csak valami helytelenül értelmezett vagányságból leszívott két slukk hamarosan meglátszott a lánykán. Vonásai ellazultak, s az arca olyanná lett, mint a nyers, keletlen, de már a sütéshez kipingált kalács tésztája. Szavai kissé botladoztak, s egy-egy fél mondat után kontrollálatlan vihogás-féle bugyogott fel belőle, miközben a mellette ülő fiú vállának dőlt. Szemmel láthatóan megártott neki a szer, de ezt semmiképp sem vallotta volna be. A fiú, aki maga is csak nemrég érkezett, még szinte józan volt, legalábbis a többiekhez képest, akik már néhány sört, egy pár pohárnyi vörösbort, s jó néhány „preparált” cigarettát elfogyasztottak. Egyikük épp a következő kört rendelte, már a gyerek-lányt is számolva a rendelésnél, a másikuk az asztal alá rejtett kézzel a következő cigaretta „felturbózásán” fáradozott. Az óra alig tizenegyet mutatott, a disco ezen az estén is nyolckor nyitott, de már egyetlen igazán józan fiatalt sem lehetett volna találni: már a lemezlovas is kapatos volt, s erre mind vadabb, mind trágárabb, vagy ahogy itt mondták, mind „lazább” konferáló szövegéből következtethetett az, aki egy kicsit is ismerte. A sör hamar megérkezett, már a 96
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet cigaretta is kézről kézre járt: a lány mindinkább elvesztette uralmát önmaga fölött. Felállt, s bizonytalan, de kellőképp kihívó, kacérnak szánt mozdulatokkal táncolni kezdett, csak úgy egymagában, kezével hívogatva a vele szemben ülő, számára ismeretlen fiút. Nem azt, akinek az imént nekidőlt, azt már ismerte, ez azonban még új volt, számára legalábbis, hát ezt „kóstolgatta”. Nem eredménytelenül: a fiú is felállt, s kevéssel később már a parketten tomboltak, mindinkább a hullámzó tömeg közepe felé sodródva. Aztán egy kicsivel később a kör széle felé igyekeztek kerülni, s alig tíz perc, tehát vagy két szám után a fiú elillant a helyiségből. Ő ült most itt, e félreeső padon, és a lányt várta. Ugyan még alig öt perce, hogy meglógott a „zenés szórakozóhelyről”, de már sokallta a várakozást: nem volt hozzászokva, hogy egy „kiscsajra” ennyit várjon. Érthető hát, hogy egyre ingerültebben nézte az óráját, s minél gyakrabban nézte, annál ingerültebbé lett. De aztán a lány is megérkezett, most is vihogva, mint egy elméjében háborodott, aztán köszönés nélkül leült a fiú mellé. Az első csók után a fiú már állt is fel, s a lányt a vállánál fogva a padra fektette, vagy inkább a szó szoros értelmében lökte, amit az egy újabb vihogással vett tudomásul... – és itt ki is emelkedtünk a történésből, oly durva, oly taszító és lélektelen volt az egész, hogy semmi értelme nem lett volna bárha egy pillanattal is tovább várni, esetleg abban reménykedve, hogy a lány észbe kap, és legalább tiltakozni próbál... – oly egyértelmű, oly törvénytelenül törvényszerű volt az egész, hogy dőreség lett volna bárha ennyit is elvárni a tán ha tizenhat éves lánytól. Egy óra sem telt el, s ugyanezen a padon egy másik fiú ült, aztán kevéssel utóbb egy harmadik, már még csak nem is ugyanabból a társaságból: de a lány mindenkor ugyanaz volt, amiként ugyanaz volt a történés is. E későbbi történéseket mi csak mint egy-egy felvillanó pillanatképet láttuk, legalábbis a fiúk várakozását, a leányzó érkezését, mert a folytatást már még mint pillanatképet sem kívántam látni, mintha azzal, hogy nem látom, meg nem történtté, be nem következetté tehetném azt, amiről pedig tudtam, és bizony: a kölyöklány helyett is szégyenkezve tudtam, hogy ugyanúgy bekövetkezett, ahogy az első esetben... Egy kicsivel feljebb emelkedtünk, s Vezetőm újra átkarolt. Bevallom, erre most minden oka meg is volt, még így, e jelenlegi alakomban is épp csak nem szédelegtem, s valamiképp mintha fura émelygés szorította volna a torkom, s a könnyek: a szégyen könnyei, amelyek az iszonyodó undor, és a tehetetlenség könnyeivel keveredve mintha Szellemi Erő-énem arcán akartak volna végigperegni, ha a döbbenet utat engedett volna azoknak. Ezt az arcát én sem ismertem korom ifjúságának: pontosabban elméletben, hallomásból ismertem, de nem teljességgel voltam képes hitelt adni a szavaknak, inkább valamiféle rosszindulatú rágalomnak tudtam be azokat, semmint konkrét tényeknek, amelyeket szemtanúk mondanak el... — És ez még csak az egyik formája ma a „társkeresésnek”: ha egy kicsit összeszedted magad, egy pár ehhez hasonló erkölcsi szintű történést még megmutatok, hogy a későbbi képek is érthetővé legyenek számodra. Igaz, már ez utóbbi történéseket ténylegesen is csak néhány kép keretei közé zárva mutatom meg, mert ezek már messze meghaladnák tűrőképességed határait, s még csak nem is ma: de már holnap. Ha nem ismernélek, azt kellene mondjam, hogy reakciód engem is meglep. De mert ismerlek, s mert tudom a jelen Utad mindahány történését, amelyek egyike-másika még csak nem is lett volna törvényszerű, mint Sors-elem, nem mondhatom ezt, hisz a Tudatba s a Lélekbe égett szenvedések nem csak érthetővé, szinte törvényszerűvé teszik érzékenységedet. És kellett mégis, hogy ezt a korra nagyon is jellemző, s ha más és más formában is, de nagyon is gyakorivá vált történést a lehető legteljesebb mértékig eléd tárjam, hisz nem egy, és nem két olyan Testvérünk van, akik maguk is ilyen korban lévő leánykát nevelnek. Kellett, hogy a történés megmutatásával, s majd a többi történés felvillantása után ezek lehetséges, és szintén jellemző következményeinek megmutatásával fokozottabb óvatosságra intsük őket. Az ilyen korú leánykákat ugyanis már elég nagyoknak vélik ahhoz, hogy egyedül, vagy egy-két, hozzájuk hasonló korú leánnyal ilyen helyekre engedjék, mit sem sejtve: ezek a helyek olykor nem is olyan ártatlan helyek, mint amilyennek a gyermek eléjük vázolja, s persze, nem is tudhatva, mert a lánykák akként indulnak el, hogy a másiknál töltik az éjszakát, mert az közelebb lakik a szórakozóhelyhez... Talán érdekes volna egyszer azt is nyomon követni: az a kislány, akiről úgy tudják, hogy a barátnőjénél alszik, ott van-e egyáltalán, kiváltképp akkor, ha a barátnő is azt mondja: eme 97
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet kislányhoz megy aludni... De azért ne félj, nem nyomozunk utána, nem akarlak még inkább meggyötörni. Inkább most pihenj, s fürödj egy nagyot, hogy az elénk állt kép emlékét is lemosd magadról: ne maradjon az teher rajtad, ne kössön meg, ha már meditálni kezdesz, amikor is egy ennél lényegesen, hasonlíthatatlanul tisztább Világba emellek... *** — Folytassuk tehát tegnap félbeszakított utunkat, kedves. Ugyan ma valóban csak néhány oldalt írunk, mert a földi teendők soka igen kimerített, még akkor is, ha igyekeztem mindenben segítségedre lenni akként is, hogy Erőmből áramoltattam át tenéked, mégis: egy beteg fizikai test csak nem bír annyit, mint egy egészséges. Arról nem is szólva, hogy az ellentét, mint mindig, most is igyekezett megnehezíteni a dolgunkat, így ha ki nem fogott is rajtunk, mégis a szükségesnél több energiát veszítettél, tehát ma valamivel kevesebbet írunk, hogy több időd legyen töltekezni mellettem. Amiként tegnap mondtam, most csak néhány képet villantunk fel azon kapcsolatteremtési – párválasztási módokból, amelyek a leginkább jellemzőek az általatok élt Jelenre, s persze az adott pontra, azaz a Földre, már a Föld csaknem minden pontját értvén ezalatt. Ismét egy szinttel lejjebb ereszkedtünk, s most egy családi ház kertjébe láttunk be. A kertben, egy fatörzsből készített kerti asztal mellett négytagú család ült: apa, anya, s a két, már nem gyermek korú gyermek. A fiatal férfiú úgy húsz esztendős lehetett, húga tán ha tizenöt. A beszélgetés épp a leány sorsa, jövője körül forgott, hol az apa, hol az anya, hol a korát meghazudtolóan komoly arcú fivér vette át a szót, míg a fiatal leány csak hallgatott. A beszélgetés az új, már nem egészen fiatal körorvosról folyt, s a szülők és a báty véle kapcsolatos észrevételeiből állott, amelyek akként záporoztak a fiatal lány fejére, mint valamely megfellebbezhetetlen szentenciák: – Meg kell fognod! ha valaki, ez az igazán jó parti. Negyven éves is épp csak elmúlt, és már mindent megszerzett, amit akart: kocsija, szép háza van... – így az apa, mire a hasonlóképp gyakorlatias gondolkodású, de máig a maga egykor volt szegénységére emlékező, s csak a szegény lány szemével látó, s elméjével ítélő asszony megtoldotta: – ...tehenei vannak, mindjárt kettő is, meg disznók, és szép nagy kertje... Jó zsíros földű kert az, abban aztán minden megterem majd neked, ami a konyhára kell! A testvér, aki már másféle értékrendben nőtt fel mint az asszony, maga is hozzá fűzte a maga véleményét: – Nyaralója van, és minden évben külföldre megy... a haveromtól tudom, eddig az ő falujukban volt körorvos... – De hát alig fiatalabb, mint apa... – vetette ellene egy félszeg félmondattal a leány, ám gyorsan lehurrogták: – Mit számít a kor? Becsületes, rendes, nem is ronda, hát elleszel vele... Meg kell fognod, ha nyugodt életet akarsz magadnak, és persze majd a gyerekeidnek... Azt már egyikük sem tette hozzá: „...és nekünk is, hisz hát egy ilyen jómódú rokon csak segít...” – de gondolták, éspedig szinte egyszerre szállt fel elméjükből az azonos gondolat-hullám megegyező, s mind sötétebbé váló energiahulláma. Hogy a leány mit gondolt, persze nem tudhatták: az csak lehajtott fejjel ült, s néma maradt, mint aki beletörődik a családi döntésbe. Mi ettől függetlenül láttuk az ő gondolatait is: egy teljességgel más személy köré fonódtak e gondolatok, egy kocsi, és ház, és nyaraló, és egzisztencia nélküli, csaknem véle egy idős fiú köré, aki a közeli kisvárosban lakott, s aki ártatlan, még igazán tiszta betűkkel volt szívében felírva. Gondolataiban őt szólította meg, tőle igyekezett volna segítséget kérni, bár maga is tudta: mindhiába. A szülők, és a rámenős, sőt: akár a tettlegességig durva testvérbáty ellenében néki nem lehet szava és nem lehet érzése sem. Arra már, hogy hogyan, s miként kell a számára kiszemelt férfiút „megfognia”, az asszony, vagyis a tulajdon szülőanyja „okosította ki”, s a lány úgy másfél hónap múltán jelezte: számon lehet kérni a „gaz csábítót”, meg lehet fenyegetni, hogy lecsukatják fial korú megrontásáért, ha...
98
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Pedig nem ő volt a leendő gyermek apja, akkor sem, ha ő is elveszítette a fejét, amikor a csinos, és koránál mindenképp érettebbnek látszó kis fruska (az anyai okításnak megfelelően) szinte rákapaszkodott a kávéházban, s a falutól távolabb eső városba, egy szállodába csalta egy-két kurta pásztorórára. Azt ugyan nem tudta, hogy a kislány valójában mennyi idős, de elhitte, amit mondott, hisz tényleg épp csakhogy megkapta ezt a körzetet. Még csak nem is ismert mindenkit személyesen, azt pedig, hogy kinek – kinek az életkorát firtassa, nem tartotta szükségesnek, hisz hát majd megtudja, ha a szükség a rendelőjébe vezeti őket. Ezen felül a falu lakói közül nem kevesen jártak át a szomszéd faluba, ha orvosra volt szükségük, pusztán csak azért, mert ott születtek, s onnan kerültek át ide, e másik faluba. Az ottani orvos kicsiny koruktól ismerte minden betegségüket, gondjukat – bajukat, s hát a megszokás az megszokás... — Ez tehát ismét egy újabb módja a „párválasztásnak”. A lány, látva: mindenképp az orvos lett számára kiválasztva, az után a bizonyos szállodabéli történés után azonnal kedvesét kereste meg, s anélkül, hogy bármit is magyarázott volna, néki is odaadta magát. A fiú, s ez is szinte természetes, ezek után azonnal megszakította még a köszönő viszonyt is kettejük közt, viszont keserűségét még aznap este megosztotta a legközelibb barátjával: – Azt hittem, tiszta, rendes lány, akit nem lehet csak úgy megkapni... és lám! Még csak nem is én voltam nála az első... Amiként a fiú keserűsége természetes volt, annyira nem lehetett természetes (ha szintén a „bevett szokások” közé tartozik is), hogy másnap már a barát kezdte kerülgetni a kislányt, aki úgy vélte: ha már mindenképp meg kell legyen a nem kívánt nász, legalább kipróbál még néhány fiút, legyen mire emlékeznie az idősödő, s már enyhén kopaszodó férj oldalán. E gondolat hátterében ismét csak ott volt a kamaszos dac, s a szakítás fájdalma is, s ez, ha nem indokolja is, mindenesetre egy bizonyos fokig érthetővé teszi a kislány magatartását. Ez után több mint egy héten át járta a városka utcáit, s hol itt, hol ott aludt, mikor hová vetette a véletlen, s persze, mindahányszor más és más fiú karjában érte őt az éj. A szülők erről természetesen nem tudtak, de ha tudnak is: nem igazán érdekelte volna őket, hisz a „nagy esemény” árnyékában ilyen csekélység még csak nem is volt fontos és lényeges számukra. A kelepce fel lett állítva, s az áldozat akként sétált bele, mint az óvatlan kisegér a maga preparált csapdájába. Ahogy a kislány hazament, a szülők a nőgyógyászati lelettel együtt kísérték őt az orvos házához, hogy követeljék: tűzze ki az orvos az esküvő napját, ha már ilyen szégyenbe hozta az „ártatlan kislányt”... Nézzünk meg néhány másféle, szintén igen gyakori esetet is, de ezeket már tényleg csak tőmondatokban idézve fel. Annál is inkább, mert ezek többsége olyannyira jellegtelen, banális, hogy egy-két tőmondatnál nem is érdemel többet, mert maga a történés sem ér többet azoknál... Üzemi étkezde. Hosszú sorban állnak a munkások. Férfiak és nők vegyesen. A kiszolgálás lassú, unatkoznak. Megszokott, hogy valakit kipécéznek, és így vagy úgy ugratni kezdenek. Két fiatal most a kiszemelt céltábla, két csendes, új dolgozó. Nem ismerik őket, nem tudnak róluk semmit. Épp csak pár szót, ami az öltözőben illendőségképpen el szokott hangzani. Köszönés, néhány sablonos mondat: szia, hol laksz, mit csinálsz meló után... – s a válasz: semmit, megyek a másik melóhelyre, azután haza... – ennyi, nem több, s ez már unalmas. Unalmas a két fiatal is. Egy valaki elhatározza, hogy felhecceli a fiút, cukkolni kezdi a lánnyal: – Tetszik a kis szőke, mi? Nem kell tagadni apuskám, talán már jártok is... Nézd, ide is pillog, ha csak óvatosan is... na, nyögd már ki, mi van köztetek? – valaki felkapja az utolsó mondattöredéket, tovább súgja a mellette – mögötte állók felé: a két „új” egy pár lesz, járnak, vagy valami ilyesmi. Lehet, együtt is élnek, csak nem beszélnek róla... — és a pletyka szép lassan tovább terjed, árad és hullámzik, s mind nagyobbra dagad. Végül a két fiatal fülébe is eljut, akik szinte sorsszerűen sodródnak egymás mellé, olyan „mindegy” alapon. Nincs idejük társat keresni, magányosnak érzik magukat, miért is ne próbálják ki egymást, ha már úgy is azt hiszik hogy... aztán hamarosan az utód is jelzi: érkezni kíván. A kapcsolat nemcsak hogy kihűl addigra, fel sem forrósodott igazán, hisz mindkettejük számára csak a „természetes biológiai szükségletet” jelenti a másik. A gyerek végett mégis összeházasodnak, hogy egymás mellett éljenek... – no, már nem biztos, hogy egy egész életen át, mint volt az hajdan, de ameddig bírják. Aztán ha egyikük életében felbukkan valaki más, aki iránt legalább egy szemernyi vonzalmat érez, a semmilyen 99
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet kapcsolat felbomlik, s a házasság gyümölcsei: a gyermek, vagy gyermekek a csonka családban felnövekvők számát gyarapítják. Igaz, nem minden esetben végződik válással a dolog, hisz „modern emberek”, akik a nyitott házasságot is elképzelhetőnek tartják, s mert ez ekként van, a másik fél is keres, és többnyire talál is magának valakit: s akkor egyik jobbra, a másik balra lép félre, miközben középütt, tehát a közös lakásban, a gyerekek előtt igyekszenek egymáshoz jó képet vágni, mintha azt hinnék: a gyerekeket megtéveszthetik. De nem, a gyerek tényleg csak kicsi, s nem ostoba, amellett, hogy tökéletes „radarja” van. Azonnal érzi a változást, a nem rendjén való történést, s ezt igyekszik a maga módján jelezni is. Ha kicsi, ismét bepisil, és az ujját szopja, vagy felsír az éj kellős közepén, esetleg betegessé, érzékennyé válik, ha nagyobb, a tanulmányi eredménye romlik, s a viselkedése lesz „minősíthetetlen”. Holott nem a gyerek viselkedése a minősíthetetlen: éppenhogy ő minősíti a szüleit a maga ilyen vagy olyan változásaival, s e jelzésekre a szülőknek kéne elsősorban odafigyelniük. — Ismét más: a fiatal szerelmes lesz. Ez eddig természetes, és szép is. Egy bizonyos pontig. A Szerelem a ti szinteteken a tudati, majd a lelki erők teljes harmóniába olvadása mellett a testek harmóniába olvadását is jelenti, és ez is természetes, hisz ez a faj fennmaradásának fizikai szintű záloga. Az viszont nem teljesen természetes, hogy az első, még bizonytalan érzéseket adó Szerelem halvány jelére, amely a testek biológiai érettségét jelző vágyat is magával hozza, már akkor az ágyban köt ki a két gyakorta alig serdült fiatal, ha sem a tudati, sem pedig a lelki EGY-ségről nem beszélhetünk, annál is inkább nem, mert e kettő elengedhetetlen feltétele a tudati és a lelki érettség, amely szinte mindenkor később lesz valósággá, mint a fizikai testek biológiai érettsége. A felbukkanó testi vágy az, amit a fiatalok oly gyakran kevernek össze a Szerelemmel, még akkor is, ha e testi vágyon túl valójában még a Szeretet, vagy akár a barátság érzése sem ébredt fel köztük, vagy csak igen halvány nyomaiban. A két, csak a test vágyát követő fiatal igyekszik kiégetni magából a még kormányozhatatlan, irányíthatatlan érzéseket, de nem önfegyelemmel, s nem a felgyülemlett energiák más, pozitív módon való levezetésével, mondjuk sportolással: de akként, amiként azt a filmekből (ha nem épp a szülőktől!!) megtanulták, vagyis az ágyban, egymás, és önmaguk, s esetleg egy nem kívánt gyermek rovására játszva a felnőttet. S ebben még akár a szülők is segédkeznek: a fiúk óvszert kapnak „hisz már szinte kész férfi vagy”, a lányoknak fogamzás gátló tablettát írat fel az anya: „hogy baj ne legyen”, mit sem törődve azzal, mennyi ártalmat szenved a gyerek, s nem csak fizikai, de mentális értelemben is. Nem önmérsékletre intik, nem a tisztaság utáni vágyat ébresztik fel benne, nem a józan megfontoltságot oktatják néki: a látszat-szabad-ságot adják a kezébe, amivel aztán azt kezd... – amit a maga éretlen elméjével, és még labilis, s a kamasz korban még nagyon is ingatag (és sérülékeny) érzelmi erőivel egyáltalán kezdeni tud. Hány, de hány ilyen „szabadságban” élő lány kerül a nőgyógyászati műtőkbe, hogy a nem kívánt gyermektől megszabaduljanak! És hány, de hány leány lesz későbben asszonnyá, aki e fiatalkori, vagy még csaknem gyermekkori történés következtében sohasem lehet Anyává. És hány, de hány van: megszámlálhatatlanul sok, aki anyává lesz ugyan, de ismét csak a maga példáján neveli később a maga gyermekeit, épp oly hibásan, amilyen hibásan őt magát nevelték, csak azért, mert fogalma sincs, mert nem volt, aki megtanította volna néki: hogyan kell egyáltalán egy gyermek, s kiváltképp egy serdülő-félben lévő gyermek tudati – akarati és lelki erőit irányítani, hogy azok ténylegesen is a helyes irányban, és a helyes formában fejlődjenek ki! Számtalan „stresszes” ember épp e kiforratlanság, e kiformálódatlanság következtében lett „stresszes”, s ha egy igazán jó pszichiáter a múlt képei közt keresgél, szinte mindahány esetben meg is találja ennek, vagy egy hasonló történésnek a nyomát a Tudat s a lélek mélyén egyaránt. A társ, a pár megválasztásának, éspedig a nagyon is helytelen formában történő párválasztásnak e néhány megmutatott lehetséges változat csupán a töredéke, épp csak kóstoló: de elég is ennyi. Azt hiszem, ezekből már ki lehet következtetni a többit is, amelyek közt a tényleges Társ érkezésének kivárása oly ritka, mint a fehér holló, s épp a fentebb említett okból. Ritka, de szerencsére még létező Valóság az is. Mert azért nálatok, a ti szinteteken is van igaz, és a Törvény értelmében való párválasztás, hiszen van igazán szép és felemelő, tiszta Szerelem, amiként van hűség is. 100
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet S itt és most nem a templomi oltár előtt tett eskü kötelező volta végetti hűségre gondolok, nem arra tehát, amikor csak a kényszernek engedve képes hűséges maradni az, aki az eskü szavát kimondta, annál is inkább, mert a közeli múlt során még az eskü szavát sem a Szív szavának késztetésére adták a házasulandók, de bizony, nagyon is gyakran a család, vagy a már kényszerítő körülmények végett, és nem egyszer úgy, hogy már a „holtomiglan – holtáiglan” kimondásakor több volt a gyűlölet az esküszót adók szívében, mint a Szeretet: még akár a legáltalánosabb értelemben vett Baráti szeretetet is értvén a Szeretet szó alatt. De még a ténylegesen is élő Szerelem nyomán kélt eskü sem biztosíték arra, hogy az egymáshoz nem illő, s tán nem is teljességgel megfontoltan házasodó felek közti Szeretet megmarad, mert hisz akár a leglángolóbbnak érzett Szerelem is kihűl, s nem is egyszer sajnos anélkül, hogy a Szerelmi lángolás helyét a Tiszta Szeretet venné át. A Szerelem még ott, azon a szinten bizony nem más, mint a Tudat egy gyorsan elillanó, önámító, önzsongító „kámfora”, amely a testi vágy és a tudati érzetek összessége, amelyek együtthatása nyilvánul meg testi és tudati, s akár lelki érzetként egyaránt. Ám a testek egymásra találását a heves vágy kihűlése jellemzi, s ha ez bekövetkezik, márpedig előbb vagy utóbb, de mindenképp bekövetkezik, a Szerelem módosul, vagy fogalmazzunk inkább úgy: átminősül. Ha azonban a pusztán testi vágy mellé nem társul a tudati és lelki EGY-ség érzete is, a Szerelem nem minősül át Igaz Szeretetté: legfeljebb megszokássá, ami ismét csak valamely tudati kényszer, amelynek nem érzelmi, de többnyire értelmi háttere van. Ez szokott bekövetkezni akkor, ha a házasulandók nem, vagy csak felszínesen, felületesen ismerik egymást, csak a kellemes, a kedvező tulajdonságát ismerve meg leendő házastársuknak. Ez a körülmény lényegében többnyire adott, éspedig több okból is, olykor még abban az esetben is, ha az esküvő előtt már egy bizonyos ideig egy fedél alatt élt a házasulandó pár (amint ezt a te eseted is igazolja). Abban az esetben következik be a nem kívánatos változás, ha a házasulandók egyikében, vagy akár mindkettejükben az a hamis kép fogalmazódik meg, hogy az esküvő után mint „birtokon belülit”, nem kötik ugyanazok a viselkedésbéli szabályok, vagy fogalmazzuk úgy: elvárások, amelyekhez a házasságkötést megelőzően igazodott, s már élhet akként, amiként a kapcsolat „törvényesítése” előtt nem mert élni. Vagyis olyan, tán nem is egészében új „szokásokat” vesz fel, amelyeket azelőtt gondosan került. Lehet, hogy ebben a szülői házból hozott mintát igyekszik követni, mondván: „hisz hát apám/anyám is ezt csinálta”, ám az sem kizárt, hogy ténylegesen a maga korábbi, még legénysége idején felvett szokásait éli meg és ki ismét, hisz „már megteheti, már ő az úr a háznál...” – s ez sem ismeretlen jelenség a te utadban sem, hisz erre utaltam az imént... De mindettől eltekintve, igaz az a mondás, hogy csak lakva ismerszik meg a másik: az ember ugyanis sohasem csak ilyen, vagy csak olyan: ilyen is és olyan is. Jó, és kevésbé jó, esetenként egyenesen kellemetlen szokásai lehetnek. Ha a kezdeti időben még lángoló Szerelmet nem váltja fel a valódi Szeretet, amely az empátia-készséget, a „másság” elfogadását is magában foglalja, a kezdetben lángoló, majd lassan – lassan kihűlő érzelem nyomán nem marad semmi, amiben még megfogódzhatna a Tudat s a Lélek. Sőt: rossz esetben tényleg csak a semmi, vagy akár már az értetlenség nyomán megfogalmazódó harag, s abból későbben a gyűlölet, vagy az egyes szokások iránti undorodás marad, amely nem lehet alapja egyetlen kapcsolatnak sem, ha az az oltár előtt tett esküszó végett fennmarad is. A Szerelem akkor Igaz, és akkor Valós, ha a testi vágy mellett a Tudat és a Lélek vágyakozása is teljes és feltételek nélküli. Vagyis, ha a Tudat és a Lélek igaz EGY-ségre tud törekedni és jutni, amellett, hogy (s amint mondtam, ez a ti szinteteken még teljességgel törvényszerű) a testi egység megteremtésére, a fizikai értelemben vett, s a ti szintetek mértékében lehetséges egyesülésre is vágyik és törekszik az egymást szerető két fél. Azt is említettem már: a két fél egyesülési vágya lényegét tekintve, tehát ha ennek Szellemi okát vizsgáljuk, nem más, mint a duális EGY-ségét megbontott ÉN-fél vágyakozása önnön másik FELE után. Ezt a bizonyos „ÉN-PÁRT” keresi, és igyekszik megtalálni az Én-rész késztetésére a Tudat is, amely a testnek továbbított késztetés nyomán vágy bárha csak egy-egy felvillanó pillanatra is megélni az EGY-ség érzetét, amelyet ott, azon a szinten csak a test révén vél elérhetni, legalábbis mindaddig, míg a magasabb rendű Tudatosodottsági fokot el nem éri. Kezdetben, az ős-időkben a testi kapcsolat csak a faj fennmaradását szolgáló, ösztön szintű cselekedet volt, amely még a test vágyát is csak a hímben ébresztette fel. Később, a már ténylegesen is értő, és érző 101
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet emberben is a test vágya volt az elsődleges fontosságú elem, s ahhoz, ha csak lassan is, de csatlakozott a magasabb rendű érzelmi elem: a Szerelem érzete. Ez utóbbit, mert hogy gyakorta ellenkezett a másik, a tudati fejlődés velejárójaként kifejlődött értelem-adta késztetéssel, elnyomni igyekezett... nem is annyira magában, mint inkább a szülőknek hosszú időn át kiszolgáltatott utódban, azaz a gyermekben a szülő, az értelem-mutatta érdeket helyezve előtérbe a Lélek s a Szellemi Követ-mutatta érzelem helyett. Mára ez is megváltozott, s az értelem mellett végre az érzelem is szót kapott (legalábbis többnyire, hisz máig sok az érdekből, a „józan ész szavát követve” kötött házasság). Tehát a Tudat, a Lélek, és a test együttes késztetése adja ma az alapot, erre és ebből épül fel egy-egy párkapcsolat, bár a Tudat még máig alá van rendelve a testi érzetnek. Ennek kell megfordulnia akként, hogy először a lelki és a tudati EGY-ség szülessék meg, s ez, mint természetes következményt szinte magával hozza az EGY-ség fizikai értelemben vett kiteljesítésének vágyát is. Vagyis az igaz Szerelem először kell megszülessék a Lélekben és a Tudatban, s csak eztán a test vágyában, hogy amikorra a test vágya mérséklődik, elcsitul, a lelki és a tudati EGY-ség kiteljesedve fennmaradjék. Jó, igazuk van azoknak is, akik akként vallják: a ti Világotokban még az a néhány pillanat az, amely felvillantja számotokra az elhagyott EGY-ség adta Végtelen Boldogságot. Én sem mondok, mert nem mondhatok mást, mert nem volna teljességgel igazam: amíg a Lélek és a Szellem nem képes oly magasságokba emelkedni, addig valósággal is ekként igyekszik megélni legalább egy pillanatig az Égi Boldogság bárha halovány árnyát, amely után a Tudat s a Szellemi Követ egyként vágyakozik. De az még nem a Mennyei szinteken maradt Testvérek által megélt, s a TEREMTŐ EGY-ség Szeretetével kiteljesedett Boldogság, s nem is élhetnétek meg azt, hisz azt a leírhatatlan, kifejezhetetlen gyönyörűséget, mámoros Boldogságot elviselni nem volna képes, de alkalmas sem se a Tudat, se a Lélek, sem az önmagát elfedett Szellemi Követ. Az a Végtelen Boldogság egyszerűen kiégetné a földi agyat, annak minden érző idegszálát, de a Lélekszálat s a Szellemi Követet is, pontosan akként hatva e nem fizikai testelemekre, amiként a viselhetetlen fájdalom hatna azokra. Nem véletlen mondtam tehát azt sem a korábbiakban, hogy Istenünk sem nagyobb örömöt, sem nagyobb szenvedést nem enged megélnetek, mint aminek viselhetésére valóságosan is alkalmasak vagytok. Ez fizikai értelemben is érvényes Törvény, hisz amíg a Szellemi Követ, s az őt a felsőbbrendű ÉN-nel összekötő Lélek-szál saját energiái gyengék, a Tudat, s a földi agy ideghálózata, de még a fizikai test ideghálózata számára sem tudhat olyan mennyiségű energiát átközvetíteni, ami a magasabb rezgésszinten lévő érzések viselésére képessé és alkalmassá tenné egyiket is és a másikat is, tehát a Tudatot is és az agyi idegrendszert is. (S ez a fizikai fájdalmak/gyönyörűségek esetén is ekként van, hisz lényegében azokat is a Tudat kell elviselje, mert nem a test sejtje fáj, vagy érez örömet: mindahány testi érzet is a Tudatban realizálódik, s lesz viselhetővé avagy elviselhetetlenné, s ha ez utóbbi következik be, az agyi működés fog leállni, az agy nem közvetít át tovább Lét-információt az idegszálakon át a testnek: nem a test fogja beszüntetni a működést, az agyat is erre késztetve. Nem véletlen, hogy a halál-állapotot csak az agy működésének teljes leálltakor jelenti ki az orvos, s nem megfordítva...) A Tudat a test ideghálózatához épp úgy hozzá van kötve, mint az Én-részhez, ami azt jelenti, hogy a testi érzetek és a Szellemi érzetek egyként hatnak rá. Ez utóbbiakat a Lélek-szál révén jelzi a Tudat felé a Szellemi Követ, s az agyi idegszálak révén a fizikai test. S mert ennek már tudói vagytok, kell, hogy megtanuljátok különválasztani is a kettőt, annál is inkább, mert a magasabb szinten már a tudati és lelki egység megélése előzi meg a testi egység iránti vágy felbukkanását. A még magasabb szinten, ott tehát, ahol már a test „közreműködése” nélkül születnek meg az utódok, a test vágya mint Törvénybe nem illő, s már szükségtelen érzet; el is tűnik, hisz maga a test is anyagtalanná: félig lelki elemekből, s félig Szellemi elemekből álló egységgé lesz, amelyek a közeg lényegesen tisztább energiáit vonzzák magukhoz, amely által az adott szint érzékelési tartományának részévé lesznek. Vagyis a testek már alig is tartalmaznak fizikai értelemben vett anyagot, így a Lélek és a Szellemi Követ egyesülése, azaz teljes harmóniában való együttrezgése nyomán a gondolati-akarati energia révén fogalmazódnak meg az utódok. Még később az utód a két, egymásra talált ÉN-fél egyesülését követően az EGY-ségét visszanyert ÉN egyedüli „testelemét” adó Lélek-energiából „fogan és születik”; vagyis a hozzá legközelebb álló, a véle egy Szellem-családhoz tartozó Szellemi ÉN-képmás mellett fogalmazódik meg, méghozzá akként, hogy egyazon pillanatban jelenik meg a két, egyesülés előtt álló ÉN-fél, amelyek a megfogalmazódás pillanatában maguk is EGY-ségbe rendeződnek, s „lesznek egy testté és egy lélekké” – hogy az Írás szavait idézzem. 102
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Ez a szint, és ez a történés azonban még messze: sajnos nagyon is messze van. A ti jelenlegi szintetekhez mérten legalábbis, és bizony, olykor akként vélem és érzem: ma messzebb van, mint volt akárcsak ötven, vagy harminc évvel ezelőtt, s holnap még a mainál is messzebb lesz... – s ez mégis, ha szomorú is, de ekként van rendjén, hisz a pár megválasztása, s az utódok LÉT-be hívása az Utak Törvényének egyik legfontosabb pontja (A MESTER és ÚR Akarata és engedélye után következik!), amelynek során ismét csak vizsgát tehet mindahány Úton járó a Föld színén, hogy „elválasztassék egymástól az ocsú s a búza”... Ugyan egy kicsit most én is „fejre állítottam” a történések sorrendjét, hisz az utód megszületését már megmutattam, azonban az azt megelőző párválasztás kérdésére nem tértünk ki. Így talán egy kissé ziláltnak, rendezetlennek, vagy akár logikátlannak fogjátok érezni a kötetet, hisz az lett volna a megszokott, hogy a két szint egyező történéseit egymás után mutassam meg. De akként éreztem: kell, hogy a ti szintetek párválasztása előtt egy, a magasabb szinten induló Élet kezdetét mutassam meg, amely folytatása a párválasztásnak, viszont szükségesnek és fontosnak éreztem azt is, hogy közbeiktassam a fentebbi fejtegetést is. Nézzétek tehát ezt most el nékem is, és kis munkatársamnak is: ígérem, a folytatás nyomán, későbben magatok is rájöttök ennek okára és fontos voltára. Most tehát nézzük meg: hogyan, s miként zajlik a párválasztás Shambhalla városában, s úgy általában azon a szinten, s ezt követően megmutatom azt is, milyen következményei vannak vagy lehetnek a ti szinteteken esett párválasztásnak, vagyis azt: miként indul egy új Élet a magatok világában... VII. Párválasztás – ott... — Amiként mondtam kicsim, most ismét Shambhallába térünk. Jer hát, s emelkedjünk vissza a mi pihenőpontunkra: Kísérő-testvérünk már régóta várakozik reánk... Való igaz: ismét késedelmesen kezdem a munkát, ami mindenkor azt is jelenti: az Utat kezdem csak megkésve szeretett Vezetőm oldalán. Ő viszont pontosan tudja ennek okát, épp oly pontosan, mint én magam, így tudom: megjegyzése valóban csak közlés, nem dorgálás akart lenni. Ezt az a végtelen, lágy Szeretet-hullám is megerősíti, amellyel mindahányszor körbeburkol, s az a kissé szomorkásnak tűnő félmosoly, amely mintha az Út megkezdésekor és a napi Utak végén kikerülhetetlenül reám törő fájdalom visszatükröződése akarna lenni kedves arcán. Ugyan ez is fura, ekként írnom le, hisz Ő lényegében nem akként személy, amiként vagyunk mi magunk: s én mégis akként látom, és akként érzékelem, mint valamely ember-testvéremet, legalábbis bizonyos esetekben, hisz máskor a maga tényleges Szellemvalójában látom, mint kiteljesedett, káprázatos Fényt, mint valamely csodás ezüst-energiafelleget. Hirtelenjében nem találok megfelelőbb hasonlatot, nem találok földi fogalmat, amellyel ez utóbbi érzékelést jellemezhetném, de azt hiszem, ez most nem is fontos, és nem lényeges: a könyv, s az Út nem erről szól, nem ennek megmutatása szándékával adatik elém, s ekként elétek sem... Már emelkedünk, s hozzá meglehetős gyorsan, mintha Vezetőm a bennem lévő vágyat követve szabná meg haladásunk iramát. Hamarosan ismét a nemrég elhagyott pihenőponton vagyunk: Kísérőnk valóban ott várakozik, hisz most ismét az „Ő Világába” indulunk, arra a szintre tehát, amelyben Ő vállalhatott Missziós feladatot az ÚR kegyelméből s az ÚR leghatalmasabb engedélyével. Bár itt, ezen a szinten, s úgy egészében véve a Szellemi szinteken nincs távozás, így nincs érkezés, amiként nincs távollét sem, mégis mintha a viszontlátás örömének energia-hullámát érezném felénk áradni. Magam is viszonzom, éspedig teljes szívemből, hisz valóban boldog vagyok, hogy látom, s annak is, hogy tudom: reám is várt, amiként Péterre, valóban akként, mintha egyenrangú volnék drága Vezetőmmel, pedig én csak egyszerű Úton járó vagyok, míg Péter... – most, e sorok leírása közben valami enyhe feddést érzek Vezetőm felől, de figyelmen kívül hagyom, s ebben valami kis szerepe az ideiglenesen elhagyott test Tudatának is van, azoknak a tudati érzeteknek, amelyek rendre áramlanak felém: Szellem-énem felé is mindenkor, ha a Tudat mellett vagyok. Ezen én magam nem tudok változtatni, a test Tudata pedig még csak meg sem 103
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet kísérli, így most magam sem törődöm véle. Csak egy halvány árnyalattal inkább elhatárolom magam az alant hagyott testtől és a testi Tudattól, gondoskodva arról, hogy csak a rajtam keresztül áramló Közlések vételére legyen elégséges az energiája, de se testi érzetet, se egyéni gondolatot ne fogalmazzon meg. Mielőtt kiemelkedtem, a test bizonyos rendellenességeket jelzett a Tudat felé: most ezeket sem érzékeli a Tudat, mert őt magát is elválasztom egy erősebb energia-fátyollal a testtől: pontosabban megfogalmazva az agy egymástól elkülönülten is működő tartományait fedem el egymástól: az érző ideghálózat ne legyen képes a test bizonyos fájdalom-jelzéseit tartalmazó információkat a Tudat felé áramoltatni, a magam munkája, s a magam közlendője közé szőve azokat. Mindez természetesen nem tart tovább, mint ameddig leíratom a testtel, s még addig sem, így a következő pillanatban már meg is feledkezem a testről, s annak Tudatáról is: már Én vagyok „én”, s csak az Én érzéseim és gondolataim léteznek, amelyeket alááramoltatok egy tőlem távol álló, számomra idegenné lett eszköz felé, amely a maga feladatát végzi, amiként végzem és is a magamét. S az én feladatom most az, hogy mindenben Drága Vezetőm utasításait igyekezzem követni, s az Ő magyarázataira ügyeljek: semmi más, ha csak nem a Végtelen Boldogság mindinkább való megélése, ami viszont a legdrágább Feladat, Istenünk véghetetlen Szeretetének Kegyelmi ajándéka, s én újra akként szívom teli Szellem-testem minden sejtjét, minden parányi elemét a köröttem-mellettem-vélem áramló SZERETET energiájával, mint valami kis szivacs, vagy mint egy betelni nem tudó, mohó kis pióca... Vezetőm és Kísérőnk értő mosollyal figyelik mohó boldogságomat, s türelmesen várják, míg egészen betöltekezem a FENT VILÁGÁNAK Szeretet-energiáival. Közben persze Ők maguk is mellettem lebegnek, s oltalmaznak: túl magasra ne merészkedjek önfeledt boldogságomban, hisz amiként mindennek és mindenhol, ennek is, s itt is meg vannak a maga Törvényes korlátai és határai. Kevéssel később ismét Úton vagyunk, s akkor már ténylegesen is Shambhalla városa felé haladunk, abba a Fény-körbe, és abba a Fény-ívbe, amelyen Shambhalla városa van, mint Szellemi Energia-egység, a Város mindahány Lakójával együtt. Ismét a tisztás felé tartunk, s hogy a tisztás szélére érünk, egy pillanatra megállunk. A szokott módon lesz „emberré” mellettem Vezetőm és Kísérőnk, amiként egy bizonyos testformát veszek fel magam is. Szokásomtól eltérően most végigpillantok magamon, de nem az elhagyott test formáját látom, ha valamiképpen hasonló is ahhoz jelenlegi testem. Inkább akként fogalmaznék: azt az arcomat és azt a testformát látom viszont, amelyet én belül érzékelek, mint testi milyenséget akkor, amikor a Tudat mellett vagyok, s az teljesen más, mint amit a Tudat érzékel, ha a test fizikai szemén át érzékeli önmagát, ha olykor tükörbe pillant. Igaz: ez is mellékes és lényegtelen, így nem is időzöm e gondolat mellett sem, annál is inkább, mert érzem: Vezetőm szólni kíván. Most a tisztás szélén, egy keskeny kis ösvényen lépdelünk. Vezetőm, mint oly gyakran, lágyan átkarolja a vállam, akként vezet maga mellett, s halk, de érthető hangon magyaráz: — A párválasztás itt, e szinten már lényegesen közelebb áll a Törvényhez, mint azt a ti szinteteken megfigyeltük. Itt ugyanis már valóban csak az egymáshoz rendelt személyek kerülnek egymás mellé, s ezt nem úgy kell értsd, hogy az Úr, hanem hogy az Út, s az egyes Életfeladatok által egymás mellé rendeltek, akként, amiként az Életfilmet a felsőbbrendű ÉN megírta a maga Útra küldendő Követe; vagyis az Én-rész számára. Ez lényegében a ti szinteteken sincs másként. Az Életfilm mindenkor jelzi: kivel van közösen megoldandó Feladata az Úton járó Én-résznek, s az a Feladat mibenlétének megfelelő formában való kapcsolat kialakítására fogja a késztetést megadni a test Tudatának is. Ezt a Jelet azonban a Tudat ott még gyakorta félreérti, mert még nem tanult meg közléseket fogadni a maga felsőbbrendű Én-jétől, azaz az Én-résztől, annál is inkább nem, mert el sem fogadja annak létét, vagy ha már létét képessé vált is elméleti formában elfogadni, a felőle érkező utasításokat vagy javaslatokat még nem képes a maga akarati képei elé helyezni. Vagyis, ha elfogadta az Én-rész létét, ha nem, mindenképp a maga késztetését fogja betölteni, azt, amelyet az eszköz, azaz a test számára elfogadhatónak és előnyösnek talál, annál is inkább, mert még önmagát is a testtel azonosítja, mintha a test a saját folytatása, kivetülése volna, nem pedig egy általa használandó és irányítandó fizikai elem, amelyet Akarata révén kell az Én-rész céljainak betöltése felé vezetnie. Ami a testnek jó, arra a Tudat akként gondol: „Nékem ez jó, ez kedvező”, míg ami a testnek kellemetlen, arra is akként, hogy az néki magának kellemetlen. Holott csak az eszköz kerül ilyen vagy olyan helyzetbe, s az eszköz az, amely az idegszálakon keresztül a fizikai érzékelési tartományban megnyilvánuló történéseket az agy megfelelő pontjai felé közvetíti, amelyeket a Tudat kell lefordítson a maga egyéni, s már nem fizikai „nyelvére”, éspedig nem akként, amiként azt cselekszi, hanem akként, 104
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet hogy nem azt veszi alapul: a történés hasznára van-e a testnek, hanem azt, hogy a történés hasznára van-e, avagy ártalmára a Szellemi Követnek. De mert fogalma sincs: mi is a Szellemi Követ tényleges Célja, s nem tudja, mi annak Feladata, nem is képes beleilleszkedni az Én-rész értékrendszerébe, s mert ő maga, mint különálló, nem fizikai testelem nem létezik, csak a test értékrendszerét fogja elfogadni és megélni. A Tudat ugyanis csak az összekötő elem a Szellemi Követ és annak eszköze, a test között, amelyre mindaddig szüksége van az Én-résznek, míg közvetlen módon nem irányíthatja a testet. Márpedig addig, míg a Szellemi Követ és annak eszköze közt oly mérhetetlen az energiaszint különbség, erre nem, pontosabban csak így, tehát e közbeiktatott közvetítő révén van módja az Én-résznek, mert a tőle magától érkező késztetés, mint Szellemi Erő-áramlat a lényegesen sűrűbb és durvább, erősen besűrűsödött energia-elemekből álló test teljességét kiégetné. Amiként mondtam, Shambhallában már maguk a fizikai testek is lényegesen tisztultabb energiaelemekből állnak, azon túl, hogy aki már erre a szintre ért, képes a Tudatot a maga Akarata szerint irányítani, így szinte közvetlen módon és mindenképp a maga tényleges Célja felé irányítva a test teljességét is. S hogy ezt a ti szintetek nyelvére fordítsuk le: az itt élők Tudata már képes a maga Akaratát az Én-rész Akarata alá helyezni, és képes mindenkor az Én-rész magasabb rendű Akarata szerint vezetni a fizikai testet. Ez az egyik igen lényeges és fontos, döntő fontosságú oka annak is, hogy a negyedik Fénykörben, s már annál feljebb a haladás irama oly végtelen mód felgyorsult; legalábbis az alsóbb rezgéstartományokban való haladáshoz képest. Amellett, hogy amiként már nem egyszer mondtam, itt már az ellentét sem éreztetheti a hatását, vagyis már nem lehet képes maga is utasításokat küldeni a Tudat felé: s ez is ekként van rendjén, hisz ezen a szinten a Tudat az Én-rész erejével él, mert annak rendelte alá magát, tehát már az Én-rész energiája érvényesül benne, fölötte és általa. S amiként már ezt is mondtam, az Én-rész ereje és annak Akarata a Szeretet Akarata, amelynél nagyobb Erő nincs, nem volt, és nem is lesz soha örökkön. S mert ez ekként van, a Szellemi Követ már Tiszta akarati energiáját Satana ereje gyenge és elégtelen volna nem csak felülírni, de akár elgyengíteni is. Ez a lényegi különbség az, amelynek révén a Fal megfogalmazódott az alsó, és eme magasabb szintek között. Mindaddig, amíg a Tudat még képes a maga Akaratát az Én-rész Akarata fölé helyezni, az Én-rész nem méltó, mert nem is kellőképp erős a magasabb szinten testbe öltözhetni. Ám ismét elkanyarodtunk egy kissé a tervezett-ígért magyarázattól, kedves. De nem nagymértékben, hisz e magyarázat nagyon is összefügg azzal, amit mondani, majd mutatni is akarok. Az ÉN tehát megírja a maga Én-részének Életfilmjét. Ebben természetes módon már akkor szerepel a majdani társ, amiként szerepelnek a leendő gyermekek is, annál is inkább, hisz a társ, s a majdani gyermekek Én-részeinek Életfilmje is be kell, és be is fog illeszkedni mindazok Életfilm-elemei közé, akikkel közös Feladatot, vagy közös, egymás mellett végigjárandó Utat kell megtegyenek. És ez is ekként van már a ti szinteteken is, még akkor is, ha ott még gyakran, és akár meglehetős nagymértékben képes az Én-rész eltérni a néki írott Életfilmtől, a tudati akarati irány szerint módosítva az Utat, vagy annak egy részét. Nem véletlen, hogy ti még nem lehettek képesek a spirituális asztrológiából sem kitudni a magatok Útjának mindahány történését, legalábbis nem akként, mint konkrétumot: csak mint lehetséges változatot, amely mellé még számos, bár az eredeti tervtől nem nagymértékben eltérő változatot is találhattok. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy adott történés, amely mint lehetséges Sors-elem a Kozmikus Térképben megtalálható, az esetek többségében be is következik, legfeljebb nem akként, s nem olyan kimenetelt adva, mint amiként, s amilyen eredménnyel az eredeti, tehát az asztrológus által „talált” képlet mutatná. A te betegséged is, a mostani rosszulléted: mindenképp várható volt az együttállások alapján annak bekövetkezése, de az eredményét nem tudhatja kiszámítani senki száz százalékos biztonsággal. Végződhetett volna másképp is, akár halállal is, de lehetett volna a szokásos, enyhébb lefolyású rosszullét, az a fájdalom és gyengeség-érzet, amely már olyannyira állapotszerűvé lett számodra, hogy nem is figyelsz rá... Itt, e magasabb szinten már az Én-rész maga tudója az Életfilmnek, s mert a Tudat az Én-rész irányítása alatt vezeti a testet, természetesen az Életfilmnek megfelelő formában és irányban fogja azt vezetni. Így itt már mindenképp azok fognak találkozni, akiknek találkozniuk kell, s az Én-részek, az ÚT tényleges Utasai egymásra ismernek. S mert ez is ekként van, az Én-rész a maga örömét és boldogságát áramoltatja a Tudat felé, ha az kerül elé, akit az Út megkezdése előtt Társául választott. S itt már az Én-rész öröme 105
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet mindenkor valós és jogos, hisz nem valamely karmikus elem kiegyenlítéséért kell egymás mellé kerüljön éppen az a két Úton járó, aki, de valamely új Felismerés közös megszerzéséért. S nem is az egymástól oly nagymértékben eltérő Én-részek, de az egy Szellem-családba tartozók kerülnek egymás mellé. Ha még mindkét ÉN-fél e szinten van, természetesen ők fognak egymás mellé kerülni: akkor viszont az a tény, hogy ők lényegében duális társak, nem is egyszer mind az Út végeztéig fedve marad előttük. Csak tán a Boldogság-érzet ébred fel bennük egy fokkal erősebben, mint azon Testvérekben, akik nem duális társukkal járják az adott Utat. De a tényleges, Tiszta Boldogság mindenképp jellemzője egy-egy ilyen típusú Találkozásnak, s éppen ez az, ami megkülönbözteti ezt a fajta Találkozást az összes többi, mindenképp szükséges és fontos Találkozástól. Mert nem csak azzal van Feladata egy-egy Úton járónak, aki az Út teljességére társául lesz, s ez természetes is, hisz a Feladatok, amiként az minden egyes szinten van is, (még a Mennyei Szinteken is) végtelen számúak, s ezek mindegyikét nem oldhatja meg az Úton járó (s még az Ős-tisztaságában megmaradt Szellem sem) csak a maga duális társával. Kell tehát, hogy a Találkozások bekövetkezzenek, de kell az is, hogy ezek tényleges miértjére ráébredjen az Úton járó. Egyéb esetekben, ha valamely Felismerés kibontása végett kell egyes Találkozások bekövetkezzenek, még csak nem is mindenkor kap olyan egyértelmű Jelzést az Én-rész, mint akkor, amikor a tényleges Útitárssal találkozik. Mint mondtam, ez a típusú Találkozás egy addig nem érzett Boldogságot ad, s nem csak az Én-résznek, de a Tudatnak is, amely már spontán mód veszi és éli is meg az Én-rész érzéseit. Így a Társak mindenkor felismerik egymást. Az érdekesség talán az, hogy itt, s egyéb fél-fizikai testet adó szinteken nem csak akkor ismerhetik fel egymást az Én-részek, ha egymás mellett végigjárandó Utat vállalhattak fel, sőt, amiként mondtam, ebben az esetben gyakoribb, hogy már csak az Út végén ismerhetik fel egymást a már Visszatérő Én-részek. De akkor is egymás közelébe kerülhetnek, s akkor is felismerhetik, vagy inkább megérezhetik egymást, ha az Út értelmében más-más Társ mellett kell leéljék az életüket. Itt viszont már eszébe sem jut senkinek, hogy az Út értelmében választott Társat elhagyja, csak mert a maga duális társa mellett akarja az Út további részét végigjárni, hisz ez már ellenkeznék a Törvénnyel. Emellett nem is igazán volna erre módjuk, mert akik egy szinten vannak, s egyazon időben kelnek útra, azért adott esetben, tehát ha a Feladat jellege ezt lehetségessé teszi, itt is mint szülő-gyermek, vagy mint testvérpár fognak egymás mellé kerülni. Ez persze Itt szinte mellékes, lényegtelen: itt ugyanis, ezen a szinten nyoma sincs, és nem is lehetne a féltékenységnek, így ha az ekként egymás mellé került duális társak ténylegesen is felismerik, vagy mondjuk úgy: beérzékelik egymást, az nem a Tudat gyötrő fájdalmát, de a Boldogság egy addig ismeretlen formáját fogja adni. Azt az örömet és azt a Boldogságot, hogy a véle-egy PÁR is halad a Vissza vezető Úton, azon az Úton, amely az EGY-ség, s az elhagyott OTTHON: a TEREMTŐ Szíve felé vezet. Ettől függetlenül azonban ez is és az is a maga Útján fog tovább haladni, ha egy kicsit jobban törekedve is a Duális Társ megtámogatására, mint tette azt korábban. Ezt a történést itt szükségtelen volna több változatban is leíratni, mert itt már ténylegesen is csak a külső körülmények változnak. A Találkozás kimenetele azonban mindenkor azonos, hisz az Úton járók mindegyike vágyik itt is a Boldogságra, s azt csak az Életfilmben szereplő Társ mellett lesz képes megtalálni és megélni is, még akkor is, ha a maga Duális társa is a közelébe kerülhet valami oknál fogva. Itt, ezen az Úton csak akkor lehet igazán boldog a két, egymáshoz tartozó FÉL, ha az Út értelmében ténylegesen is egymás mellett kell éljenek, ám ha ez nem ekként van, és mégis megkísérelnék, nem lehetnének boldogok. Igaz, ha ekként tennének, még az adott szinten sem lehetnének, mert ez azt jelentené, hogy a Tudat ismét az Én-rész fölé kerekedett, s a maga Akaratát helyezte az Én-rész magasabb rendű, Szellemi Akarata fölé, mert az Én-rész Akarata A Törvény, éspedig itt és most az Út Törvényének legteljesebb mértékben való betartása. Ezen felül és ezen túl az Én-rész nem adna késztetést a Tudatnak az Életfilmben szereplő Társtól való elszakadásra, mert az Én-rész tökéletesen tudatában van annak: nem lehetne igazán Boldog, mert az adott Út során magával vitt energia nem harmonizálna a maga teljességében még a Duális társ energiáival sem. Csak az Életfilmben ténylegesen is mellé rendelt (éspedig az önmaga, tehát az ÉN által kiválasztott) Társ energiái azok, amelyekkel a benne lévő, a magával vitt energiák igazán és teljességgel együtt tudnak rezegni, megadva a maga, mint Szellemi Követ, a Lélek-szál, a Tudat, s egy ideig még a test teljes és tökéletes harmóniára való képességét.
106
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Amiként az előbb mondtam, egy-egy ilyen Találkozás lényegét tekintve nem: csak a történést illetőleg változik, ám mert maga a történés mindenkor igazán szép és felemelő, azt javaslom: figyeljünk meg egy ilyen Találkozást... * A kép, s köröttünk is minden egy pillanat alatt megváltozott. Az imént még szinte vakítóan sütött a Nap: most lassan alkonyodott. A rét s az erdő népei lassan nyugodni tértek, az éj állatai ébredeztek: ki-ki a maga ősi rendje szerint. A fák is mintha altatót susogtak volna, s e lágy dal hallatán a rét virágkelyhei lassan, puhán bezáródtak, magukba zárva minden beléjük rejtezett parányi Életet. A patakocska volt csak, aki továbbra is a maga cserfes-csacska módján futott át a réten, az erdőben lelve csak némi enyhet, ahol is meglassúdott addigi gyors futása az avarral borított, maga építette partok között. Vezetőm, s a Kísérő Testvér közt állok, lágyan Vezetőm vállának dőlve. Csodálom a lenyugvó nap édes bíborát, a fák árnyékba merülő ágainak halvány sziluettjét, élvezem a lágyan lehulló alkony illatát, a föld testének illanó páráit, a fenyőtűk üde leheletét, a beszédes csendet, lábaim alatt a fű puha bársonyát: az Életet, amely mintha most épp annyira volna elmúlófélben, mint megszületőben, egymásba foglalva Kezdetet és Véget. A pillangók alvófáinak milliom színe úgy tűnik el a reájuk ereszkedő szürkületben, ahogy a vásznon hal el lassan a film végét jelző felirat, amelyet követően még szinte várna és vágyna valamit, valami kis folytatást a szív, a lélek, s tán maga a filmbe feledkezett elme is... Nem mondja bár Vezetőm, de tudom: egy pár évvel korábbi időpontra léptünk vissza, hogy a már ismert fiatal pár történetének kezdetét is megfigyelhessük. E képben még szinte gyermekek mindketten, a már anyává lett asszony, s az apává lett férfiú is. Ez a kép, és ez a történés azonban még csak a Holnapok távolában része mindkettejük Útjának. A leány most tán tizenhat esztendős, álmodozó szemű, helyes kis fruska, a fiú már valamivel komolyabb, magas homlokú, gondolkodó típus, olyasforma ifjú, akire ama másik világban; a magam elhagyott Világában azt mondanák: száraz, számító emberré lesz majd, akitől távol áll az álom, a költészet, s minden, ami a tudományos gondolkodásmóddal bárha hajszállal is ellenkezik. Pedig nem ekként van, az ő esetében legalábbis nem, s tán e szint egyetlen fiataljának esetében sem, mert nem is lehetne ekként, hisz a Szeretetre, a szépségre mind egyként vágyakoznak, amiként vágyakoznak arra a másik szint ifjai is, még akkor is, ha olykor titkolni akarják mások – s tán még önmaguk előtt is, és akkor is, ha minden erejükkel elnyomni igyekszenek azt magukban. Mert ott még ilyen is van, de az Élet, s az Élet folytatásának, továbbörökítésének ősi vágya mindőjükben él, ha valóban csak az ősi genetikai ösztönök szintjén is, s nemcsak mint fizikai, de mint tudati késztetés is, élve, éltetve ekként a fajt, az emberiséget is. Itt, ezen a szinten már egy nincs, aki ne merné nyíltan felvállalni a Szeretet s a Szépség utáni igaz vágyakozását, és egy nincs, aki ne igyekezne a természetben megkeresni azt, ami az Igaz Szépség és a Valódi Művészet, az a Művészet, amelyet maga a LÉT varázsol az ember, s megannyi Lélek-testvére köré is, s amelyhez foghatót ember nem volna, s nem is lehetne képes alkotni, mert amit a Természet alkot meg, az Maga Az Élet, a Valóság, amelyhez mérten minden földi alkotás mesterkélt és élettelen marad, hisz nem mozdul, ha akként érzik is, és nem dalolja a maga Ős-időktől is dalolt Himnuszát: legfeljebb gyermeteg dalt dúdol, ha az Elme olykor Himnusznak érzi is a semmi kis dalt... A Természet lényei közé jött sétálni a leány, tán hogy a lelkében ébredező Tavasz párját megkeresse, de tán azért, hogy a szívében éledt Dalt maga is a Természet Ősi Dalába szője... – ki tudja. Senki, hisz nem láthat bele senki, még itt sem egy fiatal leány szívébe s lelkébe, csak csupán Isten, és Isten még senkinek sem mondta el, senkinek sem fecsegte ki soha örökkön a Titkot, amelyet egy ifjú Szív és Lélek rejtekén látott s olvasott. A fiú csendesen, gondolataiba merülten lépdelt: útja szintén az erdő felé vezetett, bár eredetileg nem ez volt az úti célja. Igaz, maga sem tudta, hová, merre vágy menni, csak elindult, hogy a nap végén egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Sok tanulni valója volt, egy kissé fáradtnak is érezte magát, hát nem is bánta, 107
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet hogy lábai szinte ösztönösen az erdei útra léptek, bár az erdő csendje egy kissé meglepte. No, nem mintha a város hangjai kellemetlenek, vagy zavaróak lettek volna: egyébkor legalábbis nem zavarták, hisz az a hang nem is nevezhető igazán zajnak – és mégis. Az erdő, kiváltképp az elnyugvó erdő s a rét csendjéhez mérten még az is zajnak tűnt most számára. Igazi, mély Csendet áhított, amelyben megmártózik szív és Lélek, Tudat és Szellem, hogy töltekezzék, s hogy a Csendben elmerülve megvizsgálja önmagát, helyére téve minden gondolatot, érzést, tervet és vágyat. S ezt a Csendet a város, amelyen az emberi élet ezer apróbb-nagyobb hangja van, nem adhatja meg egy városlakó számára, amiként az erdőnek lakóját is csak egy másik közeg, esetleg épp a város hangjai képesek megajándékozni a Csend érzetével és tudatával, egy másik közeg hangjai, amelyek eltérőek az elme számára megszokottól, s éppen újszerűségükben hordozzák a Csend-érzet adta enyhet, nyugalmat. Lassan lépdelt csak, s már örült, hogy az erdő felé vezették léptei: napok óta nem járt már kint, holott szokása volt, hogy egy-egy órára a Természet lényei közé lépjen, megmerítkezve az Ő Világukban, s egy kicsinykét tán ott is hagyva közöttük mindenkor önmagából, s a maga Világából. Csupán egy-egy felvillanó Gondolatot, néhány emlékfoszlányt, amelyek a Tegnapokból bukkantak fel az erdő s a rét csendes neszeinek hívó, ébresztő szavát követve, hogy nyomuk vesszen a fák, s parányi fűszálak közt, mint egy elgurult gombnak, színes gyöngyszemnek amely akkortól a fák s a fűszálak birodalmának részévé lesz... A leányka léptei már kifelé vezettek az erdőből, a fiú még befelé, az erdő közepén lévő tisztás felé haladt. Egyazon úton mentek, egymással szemközt, bár csak az utolsó pillanatban vették észre egymást, akkor, amikor kevésnyi híján egymásnak ütköztek a leszálló alkonyatban. De nem a mind erősebbé váló szürkület: gondolataik végett nem ügyelték az utat, bár ez is lényegtelen. Nem mondhatni, hogy akár a leány, akár a fiatalember megijedt volna az elé bukkanó másik ember láttán: itt erre már semmi oka senkinek, még az erdő állataitól sem kell rémüldözzék senki, a legkisebb gyermek, vagy a legidősebb, már gyenge felnőtt sem, amiként az erdő állatai sem rémülnek meg, ha ember közelségét érzik. A két fiatal épp csak megállt, hogy egy baráti összemosolygás, egy üdvözlő szó után kikerüljék egymást, továbbhaladva a maguk útján, a leányka már hazafelé tartva, a fiú a tisztás felé lépdelve, amiként az szándékuk szerint volt. Megálltak, s már szólni kellett volna, de csak az ösztönösen felvillant, s mind édesebbé és szívbélibbé váló mosoly ragyogott arcukon. Igaz, ezt nem láthatták volna a mind mélyebbé váló sötétben, amiként egymás arcát sem láthatták: és látták mégis, egy titkos benső látással a Mosolyt, az egyetlen Mosolyt, amely csak nékik szólhat, s amelyet ők is csak annak lehetnek képesek Szívére sugározni, aki... Ezt így, ekként egyikük sem gondolta végig, s nem is gondolhatták volna, nem tudták még, mit jelent a szó: Szerelem. Csak a Mosolyt érezték szívükben, s a Mosoly-adta Boldogságot, amelyet megfogalmazni, szavakba önteni nem lehet, nem is lehetett még soha: csak érezni, vagy inkább megélni és tovább árasztani, hogy Éljen... Éljen a Szó legtisztább, legtökéletesebb formájában, hogy éljen általa a Föld is, s mindaz, aki és ami csak a Föld színén él. Nem tudom, meddig álltak így, egymással szemközt, amiként ők maguk sem tudták. De aztán mozdulni kellett, s a lány egy pillanatra lehajtotta fejét: úgy mozdult, s akkor mozdult az ifjú is. Szó még mindig nem esett közöttük, még a megszokott köszöntést sem voltak képesek kimondani, mintha attól félnének: egy szó elég, és elillan a Varázslat, s ők egyedül maradnak az erdő kis ösvényén. Ekként is léptek el egymás mellett: még mindig némán, s már csak szíveikben őrizve az újszülött Mosolyt, s ama másik Mosoly emlékét is, amelyet csak éreztek, s amelynek léte mégis biztos volt bennük, mintha csak a kezükbe vehették volna, mint valami váratlan kapott, csodálatos Ajándékot. A válasz-mosoly egybe forrt a Szíveikben született Mosollyal, titkon egybe forrasztva a két ifjú szívet, anélkül, hogy ennek tudatára ébredt volna akár egyikük, akár a másikuk. Akkor és ott legalábbis még nem tudták, ha valamiképp titkon érezték is. Egy-két lépésnyire távolodtak csak el egymástól, aztán hirtelen mindketten megálltak, mintha valami titokzatos szál kötötte volna őket össze, amely nem engedte továbblépni őket. Megálltak hát, és ismét szembefordultak egymással, s akkor végre a fiú megtörte a csendet, csak halk szóval, szinte suttogón, mint aki fél, hogy az óvatlan hang összetöri a Varázstükröt, mielőtt az a Valóságba emelkedhetne: – Szervusz. Azt hiszem, még nem találkoztunk. Ilyen későn még legalábbis nem. De épp azért, mert ilyen késő van, tán nem árt, ha visszafordulok magam is, hogy ügyeljek reád, meg ne botolj a fák gyökerében, az ösvény kis gödreiben, bajod ne essék valamiképp... 108
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet A leány épp csak egy halk „Szervusz”-szal viszonozta a köszöntést, s egy néma bólintással fogadta a fiú által felajánlott kíséretet, amelyet az persze épp úgy nem láthatott, ahogy az imént a Mosolyt sem látta. És tudta mégis: a leány szívesen veszi szavait is, társaságát is. Karon fogta, mintha a tulajdon kishúga lett volna, s oly óvatos-oltalmazón vezette, ahogy egy védtelen kisgyermeket, vagy egy idős édesanyát vezet a szülő, vagy a tiszta szívű, szerető és törődő gyermek. Az úton eztán már egy szó nem esett köztük, és mégis beszélgettek, csak szíveikkel szólva, kérdezve és válaszolva egymásnak, s mire kiértek az erdőből, s már a Város felé vezető, kivilágított útra tértek, ha nem tudtak is egymásról semmit, mégis ismerték, vagy inkább érezték és értették egymást, mert érezték és értették egymást szíveik. Amit még ezen felül tudniuk kellett egymásról, alig néhány szó: a név, az életkor, a cím, ahol élnek, az érdeklődési kör: csupa földi, s a Szellemi Követ késztetése nyomán felébredt Szíveik hangja és szava mellett mellékes semmiségnek tűnő információ, amit a leány szüleinek házáig érve néhány szóban el is mondtak egymásnak, miközben érezték: nem azt mondják, ami az igazán lényeges és fontos, mert az még csak érzés, vagy csak halvány sejtés formájában készül megfogalmazódni bennük, elméik mélyén, hogy híven tükrözhessék vissza a Tudat által megformált szavak Szíveik szavát, amelyek az első pillanatban meg- és felismerték egymást, s egymásban önmagukat. — Lényegében ez, és ennyi itt egy igazi, Nagy Találkozás első néhány pillanata. Legalábbis nagy vonalakban, hisz amiként mondtam, maga a történés itt is más, és másként megy végbe, de annak érzelmi és értelmi, tehát lelki–szellemi és tudati háttere mindenkor egy és ugyanaz. Az első Találkozást követően a két fiatal természetes módon, minden mesterkéltség és rafináció nélkül keresi a másik társaságát, álokok, és minden tisztátalan, hátsó gondolat vagy szándék nélkül. A két fiatal egymáshoz való közeledését, annak vágyát a szülők tiszteletben tartják, amiként tiszteletben tartja azt a környezet egésze is, s ahogy az természetes is, itt már nyomát sem találni a vagyoni vagy a társadalmi helyzet miatti szülői tiltásnak, de a más (faji, politikai, stb.) indok alapján esett tiltásnak sem. Azt ugyanis a szülők is nagyon jól tudják: a Szív mindenkor az Én-rész szavát, vagy inkább sugallatát követi, s a Szellemi Követ csak akkor szól, csak akkor jelez, ha igazán azzal kerül szembe, akihez tartozik, akivel egy Utat tervezett járni, tehát akinek Szellemi lenyomata benne magában is megvan, amiként az ő szellemi lenyomata, mondjuk úgy egy igen erős hasonlattal: Szellemi fotója megvan ama másik Szellemi Követben, amely, ahogy már korábban is mondtam, nem mindenkor a duális társ, de mindenkor az Úti Társ. Az Útra induló Én-rész ugyanis magába zárva viszi a későbbeni Társ Szellemi Én-részének engramját, s ennek alapján fog ráismerni arra az egyetlenre a milliók, vagy akár milliárdok közt is, akihez tartozik, akivel egy Úton kell lépnie a Cél felé, s nem csak itt, de a ti világotokban ez ugyanígy van. Az Én-rész annak az Egyetlennek a szellemi lenyomatát ismeri igazán, aki hozzá tartozik, s ez még akkor is így van, ha már a hasonló engrammal bíró Én-részek közelségére is átközvetít a Tudat felé bizonyos energiahullámokat, amelyet a Tudat akként érez, mint valamely csalhatatlan Jelet, s mert a hasonló engrammal bírók többen is felbukkannak az illető személy közelében, az a ti szinteteken még nem, vagy csak ritkán képes csak azt az egyet kiválasztani, amely igazán hozzá tartozik az Életfilm értelmében. Mert nem a duális társ közelségét jelzi az Én-rész a ti szinteteken sem, s még itt, Shambhalla szintjén sem azzal a bizonyos, s csak az Út értelmében vett Társnak közelségét megmutató Jellel, de annak közelségére, akinek engramját az Életfilm értelmében írta be az Én-részbe az ÉN, ezzel is igyekezve az Út sikerét biztosítani. Természetes, és ezt nem is kellene, hogy mondjam, itt is találkoznak másokkal is a fiatalok, mielőtt a maguk tényleges Úti Társával találkoznának, hisz ők is a maguk korosztályának tagjai közt mozognak és élnek elsősorban. De itt már képesek kivárni, míg az az Egy eléjük-melléjük kerül, akivel az Utat végig kell járniuk. Itt, Shambhallában, s úgy általában: a negyedik Fénykörben megnyilvánuló Városok és falvak egyikében sincsenek felvillanó, majd gyorsan elhamvadó „szerelmek”, és nincsenek könnyen tragédiába fulladó, megfontolatlan módon, csak a testi vágy megélése érdekében létesített párkapcsolatok, vagyis itt már a tényleges Szabadságot: nem a szabadosságot élik meg a fiatalok, így igazán tisztán kerülnek be a házasságba. Ez egy sor későbbi bonyodalomtól, vagy akár tényleges tragédiától óvja meg őket, de megóvja őket attól is, hogy Igaz Önbecsülésükben törést szenvedjenek. Szemben a ti szintetekkel, ahol ez az önbecsülés már még mint kifejezés is holttá lett, eltorzult, eltorzítva már előre a TÁRS iránti későbbi megbecsülést, annak fogalmát is. 109
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Vagy mi másra volna visszavezethető a már szinte „törvényszerűvé” lett házasságtörések, s az ennek nyomán esett válásoknak sokasága? Aki önmagát nem becsüli, mert nem tudja: mi is az, amit igazán becsülhetne, és becsülnie kell önmagában, nem fogja tudni becsülni házastársát, de akár még gyermekeit sem, hogy a szülők megbecsüléséről akár már ne is szóljak. A szülők, ha önmagukban nem tudják a tisztaságot becsülni, önbecsülés híján mást sem fognak tudni becsülni ekként viszont nem taníthatják meg erre gyermekeiket sem, így azok már eleve akként nőnek fel, azt tanulják, hogy ne becsüljenek senkit és semmit. Legalábbis a Valós Értékeket nem fogják tudni becsülni, hisz még csak nem is tudják: mi is az a Valós Érték, ami bennük épp úgy megvan születésük pillanatától, s amelyre igenis vigyázniuk kell; ne herdálják el, ne mocskolják be, ne szórják a szelek szemébe, mint sivatagi vándor szórja a homokot, mit sem törődve azzal, merre fújja azt a szél, s mit hoz annak helyébe. * Itt, Shambhallában tehát épp úgy szövődnek barátságok, és gyakran egy egész életre szóló barátságok a fiatalok közt: ám a Szív csak egyszer szólal meg, mert a Szellemi Követ már csak egyszer közvetíti a Tudat felé a maga félreérthetetlen jelzését, így az, ami a ti szinteteken már szinte elképzelhetetlen, legalábbis a ti országaitokban, itt a benső Törvény értelmében megszokott és természetes. (Mert azért még vannak olyan országok a ti szinteteken is, amelyeknek lakói ragaszkodnak a Tisztasághoz, ha ott is csak a leányok tisztaságát tartják is fontosnak, hisz a fiú gyermek, s a férfiú épp oly szabados életet élhet ott is, amiként azt a ti országaitok fiai és leányai teszik...) Ekként zajlik tehát a Shambhalla városában élők közti Nagy Találkozás, amely egy-egy Új Élet kezdetét előzi meg, amelynek történetét már megismerhettétek. Most viszont, amiként ígértem, nézzük meg azt is: milyen következményei vannak vagy lehetnek a ti szinteteken esett, s korábban megmutatott találkozásoknak, vagyis azt: nagyjából hogyan indul, mi az alapja egy Élet elindulásának a másik szinten, amelyet már olykor én magam is szégyellek akként leíratni véled: a ti szinteteken... VIII. Egy Új Élet kezdete – itt... Azok a történések, amelyeket mint a ti szintetek párkapcsolatainak kezdetét megmutattunk, egy valamiben egyeznek. Sem ez, sem az nem a Szellemi Követ, de még csak nem is a Szív szavát követve lettek egy-egy ember, vagy egy-egy emberpár életének eseményeivé. A nemtörődömség, vagy ennek ellenkezője: a nagyon is odafigyelő számítás volt oka és alapja. Ha egy-egy ilyen történés már mint tényleges testi kapcsolat is valósággá lesz, a pár több megoldás közt választhat. No, itt nem a Törvény által elétek adott megoldásra kell hogy gondoljatok, mert az csak csupán egyetlen megoldást ad. Ezzel szemben az emberi (?) leleményesség több választási lehetőséget is az egymás mellé kerülők elé tár. Vagy valamely módon igyekeznek elkerülni a nem kívánatos „gyermekáldást”, amely tényleg nem egy esetben csak ekként, tehát csak idézőjelbe téve lesz Áldássá egy-egy pár számára, vagy a már megfogant gyermeket fosztják meg Életétől, mit sem is törődve néhány igen fontos körülménnyel. Az előbbi, s ezt már mondottam, az Úr végtelen kegyelme révén, s éppen a magzatgyilkosságok elkerülése végett adatott kezetekbe, mert az ÚR ismeri az embert, így tudja: mennyire állhatatlanok, fékezhetetlenek vagytok érzéseitekben csak úgy, amiként vágyaitokban és cselekedeteitekben. Ahol ma még a szerelem forró heve lángolt, holnapra tán nincs más, mint közöny, ha nem éppen a korábbi, lángoló szerelemmel egy hőfokon lobogó gyűlölet: s akkor a megfogant magzat is gyűlöltté lesz úgy az asszony, mint a férfiú szemében, s mint ilyen, nem kívánatossá válik. S akik a nem kívánttá lett gyermektől kívánnak igen rövid úton megszabadulni, azokat a körülményeket hagyják figyelmen kívül, s a maguk hibásan s csak emberi okok alapján megfogalmazott érdekeit tartva szemeik előtt pont azokkal nem törődenek, amelyek pedig a legfontosabbak (volnának). Elsőként azzal nem törődenek, hogy minden egyes ÚT, a magzaté csakúgy, amiként a maguké is, az ÚR Krisztus felbecsülhetetlen értékű Kegyelmi Ajándéka. 110
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet A másik, amit figyelmen kívül hagynak, az az, hogy minden, már megfogant magzat ÉL, éspedig a szó teljes, és Szellemtani értelemben tökéletes formájában, hisz éppen hogy a Szellemi Követ az, aki a szükséges sejtek összevonása révén Valóság szintre emeli a fogamzást, mint biológiai történést. Vagy-is a Szellemi Követ közreműködése nélkül nincs fogamzás, viszont ahol már a fogamzás bekövetkezett, a Szellemi Követ kezéből tépik ki az Úrtól kapott Kegyelmi Utat, ami csaknem egyenlő azzal, mintha e Kegyelmi Ajándékot egyenesen az ÚR arcába vágnák... – és éppen azok, akik maguk is akként kapták a maguk Útját, mint az Úr megismételhetetlen és felbecsülhetetlen Ajándékát, amely nékik is akként adatott a fizikai sík értelmében, hogy egy másik személy, a nékik életet adó édesanya egy percen felvállalta: testet enged nékik testében, Életet Életében. A harmadik, ami többnyire bekövetkezik egy-egy párkapcsolat esetén, az az, hogy a nem kívánt gyermeket világra hozza az asszony. Nem kell mondjam, milyen „szeretet” várja ekként a még meg sem is született gyermeket, amiként azt sem: milyen légkörben fog felnövekedni. De még a Szerelem nyomán kélt párkapcsolatok esetében is szinte „véletlenszerű” mindahány gyermek megfoganása, így ha a már tudott, vagyis a már megfogant magzatot felvállalják is a leendő szülők, éspedig ez esetben többnyire nagy boldogsággal vállalják, majd igaz örömmel várják is a csöppség világra jövetelét, a testbe öltözni kívánó Én-részt nem várják, és nem is fogadják, hisz tudomásuk sincs érkezéséről, vagy akár még puszta létéről sem, hisz nem ismerői a Szellemvilágnak sem. Ez a kor-szellemnek, a korábbi évek materialista szemléletének köszönhető, de köszönhető a többszörösen „megreformált” Írásnak is, amelyből csak alig pár száz éve, tehát az 1700-as években töröltek ki szinte mindent, ami csak egy kicsit is utalt a Szellem létére, mint az emberi LÉT első, és egyedülvaló Isteni eredetű elemére. A papság immáron hosszú-hosszú évszázadok óta maga is e tudatlanságba taszítva készül a maga hivatására, még akkor is, ha abban a bizonyos breviáriumban szó esik az egyik legfontosabb Igazságról, nevesen arról: az ember nem csak testtel, és nem csak Tudattal, de Lélekkel és szellemmel is bír. Azt, hogy Lélekkel bír, még csak-csak elfogadják, akár vallják is, ám aki ennél is továbblép, s a Szellemi Tanítások ismertében az emberről mint Szellemmel bíró lényről szól, akár a szószékről átkozzák ki, mintha ők maguk nem is értenék: mit olvasnak abban a breviáriumban, amelyet pedig naponta kötelezőszerűen vesznek a kezükbe... A Szellemi Követ tehát az Út megkezdésekor (csak úgy, amiként az Út végén) teljességgel társtalan, magányos marad, mert a Tudat a maga benső késztetését követve nem kész, és nem képes arra, hogy feljebb emelkedjék, arra pedig még kevésbé, hogy az Érkezőt fogadja. Így az Én-rész teljesen észrevétlenül érkezik, s ez még akkor is így van (a ti szempontjaitokat figyelembe véve legalább is), ha a Szellemi Követek közt lényegét tekintve a legelső Pillanattól, s már azt megelőzően él a Kapcsolat. Ám még a szülők Én-részei is csak a testi kapcsolódás iránti vágyképet: nem az Érkező, tehát nem a gyermek iránti Szeretet képét, és nem annak erejét fogják tudni az Érkező felé közvetíteni, s akkor még jó, ha e nagyon is sivárnak maradó energiában legalább a gyermek utáni vágy egy halvány szikrája benne rezeg... Van, és nem is kevés a ti korotokban, aki már tudója és ismerője a Testet öltés folyamatának: és még ők sem lesznek képesek fogadni a testet öltésre érkezett Én-részt. tudati – akarati és lelki erőikkel legalábbis nem, mert a ti szinteteken még nem abban a percben, és gyakorta még csak nem is azon a napon történik az Érkező testet öltése, vagyis a kis test megfoganása, amelyen a párkapcsolat valósággá lett, ellentétben Shambhallával, ahol már a testi egyesülést megelőző napokban kérik, hívják, és fogadják is a leendő szülők az érkezni kívánó Testvért. Az tehát már nem csak akkor indul útra az Asztrális Világkép adott Indulási oldaláról, amikor a számára szükséges sejtek egymás közelébe kerültek: annál lényegesen korábban. A leendő szülők, s ott már ez is természetes, tudják: mikor érkezik el annak ideje, hogy egyáltalán hívják a megszületendő gyermek Szellemi Én-részét, így a fogamzás semmiképp sem véletlen, de nagyon is terv, és Törvényszerűen fog bekövetkezni. A születendő gyermek Én-része, s a leendő szülők Én-részei már a szülők Tudatával egységben várják a Nagy Pillanatot, amely ekként, hogy a szülők közelében várakozó Én-rész is a beteljesülés pillanatában végzi el a test alap-elemeinek egymáshoz vonzását, s ölt testet az anya méhében, ténylegesen is a beteljesülés pillanatának mondható, mert a három, akkortól még szorosabban egymáshoz tartozó Én-rész megemelkedett rezgésszintű energiái egymásba fonódnak, kiteljesítve egymást, s egymásban önmaguk, 111
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet ami által a már létező fizikai testek, az agyi idegek, s az agy teljessége is a lehetséges legmagasabb rezgésszintű energia-állapotba kerül, betöltekezve és betelve a Szeretet véghetetlen édességű erejével. Lényegét tekintve erre vágynak a ti szinteteken is mindazok, akik a testi boldogságot keresik, s még azok is, akik már valóban a gyermekáldás lehetségessé válásáért létesítenek kapcsolatot, hisz az adott pillanatban a gyermek utáni vágyat szinte törli a Tudatból a beteljesülés utáni, erős vágyakozás. Ezen felül és ezen túl azonban még egy eleme van a ti szinteteken esett fogamzásnak: nem csak azt nem tudhatjátok teljes pontossággal, mely percben fogant meg a megszületendő gyermek, de azt sem tudjátok, hogy végül is ki lesz az Érkező, s hogy mely Életfeladat elvégezhetése érdekében jön, amiként azt sem, hogy mi lesz a szülők Feladata (már Szellemi értelemben) a gyermekkel, pontosabban annak Én-részével szemben. Még azok sem tudják, akik már képesek elfogadni azt a tényt, hogy nem csak a testnek adnak Életet, de az Én-résznek is, akként, hogy rendelkezésére bocsájtva egy Utat; már a Valós ÉLET felé segítik azt lépni, vagy inkább Visszalépni. Ennek meglátására már csak a Tibeti Őriző Testvérek, a lámakolostorokban élő egynémely Szerzetes testvérek, a Tibet hegyei közt, a sziklabarlangokban rejtetten élő remeték némelyike, s a Föld és vízmélyi energia-bázisokon tartózkodó, és persze a Shambhallában Feladatot vállalt Missziós Szellemtestvérek nyerhetnek rálátást. Még a magasabb szinten élő, s a szülői szerepkör vállalására alkalmassá lett személyek sem tudják annak minden részletét teljes bizonyossággal, de mert hogy ott, azon a szinten az Én-rész már nem karmikus elem megtisztításáért érkezik, a leendő szülők nagy vonalakban ismerői és tudói lesznek a gyermek Szellemi értelemben vett feladatának, így annak is: miként, és mivel segíthetik őt a leginkább, hogy a számára szükségessé lett Felismerést mielőbb megszerezhesse, hogy aztán más Felismerések kibontását is megkezdhesse, amelyeket teljességgel már ismét egy következő Út során fog tudni kibontani. Ezek mindösszessége hiányzik a ti szinteteken, s ekként hiányzik a leendő szülők tudati energiája is a kis test megfoganása, azaz a Szellemi Én-rész testet öltésének pillanataiból, mint többletenergia. S ha ez érvényes a várt, és elfogadott gyermekek esetében: mennyivel inkább igaz a nem várt, a nem kért, a valamiféle külső kényszernek engedve világra hozott gyermekek esetében. Hogy így milyen energiákat meríthet Útja kezdetén az ekként testet öltő Én-rész, tán nem is kell mondjam, amiként azt is szükségtelen ismételten is megmutatnom: milyen „élet” vár egy nem kívánt gyermekre, s bizony, sajnos gyakorta (és bizony, mind gyakrabban!) még azokra is, akiket akartak, vártak, s kezdetben szinte a legtökéletesebb Szeretettel vettek körül, hisz a szülők a mindennapi harcok taposómalmában gyakran el is felejtik: milyen szeretettel várták a gyermeket. Kiváltképp akkor, ha az még csak be sem váltja a hozzá fűzött reményeket, vagyis nem olyan tulajdonságokkal fog bírhatni, mint aminőt a szülők (vagy a rokonság) vártak. De mert már erről is meglehetős sokszor, és sokat írtunk, lépjünk vissza Shambhallába, annál is inkább, mert a ti szintetek e történései meglehetősen keserű emlékeket ébresztenek, s nem csak bennem, aki látván – látom mindazt, ami ezt a „kezdettelen kezdetet” követi, de munkatársamban is, aki maga is a nem kívánt gyermekek életét élte: hogy hogyan s miként, szintén tudjátok. Most tehát ismét visszatérünk Shambhallába, hogy egy ember Útjának egy-egy mozzanatát is megfigyeljük, az újszülött kortól a felnőtt korig. Nem mondom, hogy mindahány részletre kitérünk ekként, hisz az nem is volna lehetséges, de főbb vonalakban végig vesszük a felnövekedés teljes folyamatát, esetenként már az adott történést egybe vetve a magatok szintjének hasonló történésével, hogy érezzétek a kontrasztot. Ezen felül, és ezen túl még a Shambhalla szintjénél valamivel magasabb szintek hasonló történéseire is rátérek, ha csak egy-egy rövid információ erejéig is, hogy az ötödik Fénykör történéseit, s a két legfelső szintet már a ti szintetektől, s még a negyedik Fénykörtől is függetlenítve mutathassam meg a későbbiekben, amilyen szintig azt megmutatnom egyáltalán engedtetik az Úr által.
112
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet IX. Pillanatképek innen – és Onnan Ismét emelkedjünk hát feljebb kedves, annál is inkább, mert erősen szükségeltetik, hogy megnyugtassam fájó, zaklatott elméd: ne vigyünk magunkkal semmit, ami visszavethetne, még mielőtt a Város Fényívébe lépnénk. Jöjj hát, s bízd magad reám egészen, hogy kitöröljem elmédből és lelkedből mindama sárrögöket, amelyeket az ellen, kihasználva az általad is lakott szint erősen deprimáló voltát, és kihasználva elméd és lelked megváltozott energiaállapotát, álnokul reád hintett. Mondtam már, ne ügyeld szavát, hisz szándéka, amiként az kezdettől is volt, hogy elkeserítsen, amiként szándéka az is, hogy (épp ez által) teljességgel ellehetetlenítse vállalt Feladatunk végzését. Emelkedjünk hát fel a mi pihenőpontunkra: add a kezed, s hagyatkozz reám, engedd, hogy most én emeljelek... Kevéssel később éreztem a megszokott pont közelségének erőt és biztonságot adó energia-áramát, s az iménti keserűséget mintha tényleg elveszítettem volna valahol a Kozmikus térben. Könnyűnek, szabadnak és tisztának éreztem magam, holott csak az imént is éreztem az ember-lét adta minden tisztátalanságot, mintha a Múlt minden súlya és terhe, kis, és nagy hibája, vétke és minden bűne egyszerre robbant volna ki valahonnan az agyam tudatalatti tartományának egy titkos, rejtett rekeszéből, vagy mintha a Globális Tudattárból zuhant volna rám ezek mindösszessége, s nem most, de korábban, hogy most megtelepedjék elmémen, szívemen és lelkemen egyaránt, újra élesztve bennem a szégyen s a bűntudat-adta, mély fájdalmat. Most azonban már könnyű, szabad és súlytalan vagyok, s ha mosolyogni még nincs is erőm, és talán merszem sem az iménti, s már napok óta gyötrő tudati – lelki kínokon, a torkomat szorító keserűséget sem érzem. Egy ideig lebegünk, úszunk az erőáramlatban, majd hogy már Szellemi elemem teljességgel megszabadult a reá rakódott, sűrű és szürke fájdalom-portól, ismét elindulunk. Mintha ezt is szándékoltan tenné, hogy ebben is kedvemre tegyen, drága Vezetőm az általam is használt Utat választotta, így az ismert és oly igen szeretett fenyves képe tárul elém. Ismét, mint már oly sokszor, fentről látom a hatalmas, szinte a fellegekig is felnyújtózkodó fákat: szinte kedvem volna lenyúlni, hogy megsimogassam ágaikat, csúcsaikat... Aztán aláereszkedünk, de most nem a tisztáson állunk meg: a hatalmas, gyönyörűséges fenyők közt ereszkedünk alá a közeg energia-terébe, így a fenyő kissé fanyarkás, mégis kellemes illatát érzem meg elsőként. Mélyeket lélegzem: a levegő oly tiszta, hogy szinte harapni lehet, s ha nem akként volnék most jelen, mint ifjú leány, azt mondhatnám: megfiatalodom tőle... ez utóbbi gondolaton persze muszáj elmosolyodnom, hisz szellemi Tudatommal tudom, hogy a magam világa értelmében már semmiképp sem vagyok fiatal, s még a középkorúak közt is inkább a rozogák, semmint az energikus emberek közé tartozom. Itt viszont ez sem számít, de nem is része e szint Valóságának, s valamiképpen kicsit mintha már inkább itt érezném magam otthon, mint az elhagyott Világ-képzetben. Mire mindez végig pereg bennem mint gondolat, már az erdő fái közt lépdelünk. Előttünk kedves Kísérőnk, mellettem imádott Vezetőm: mi kell még a békéhez, a boldogsághoz...? Szokásommal (ti. földi szokásommal) ellentétben szinte álmodozón lépdelek, s bizony, ha Vezetőm nem fogja a kezem, tán el is esem a kiálló gyökerekben. De ismét kézen vezet, így nem érzem szükségét, hogy az utat ügyeljem. Inkább a fák susogását, az egymáshoz érő tűlevelek zizzenését, a madárkák csendes zsinatolását hallgatom: bizonnyal a délelőtt eseményeit tárgyalják egymás közt. Az őzek ilyenkor pihennek, őket most nem látom, de egy kis sünt igen: nagy buzgalommal szedi kicsiny lábait, épp előttünk iparkodik át az utacska túl felére, tüskéin valami gömbölyű, piros gyümölcsöt cipelve: gondolom, a csemetéknek viszi, azért is siet, hogy idején betömje az éhes szájacskákat... Hamarosan már ismét a Városba vezető úton lépdelünk, magunk mögött hagyva egy kis időre az erdőt. De most tényleg csak egy kis időre: amíg a Városi élet képeit figyeljük, már nem ereszkedünk alá, nem lépünk vissza az alsóbb Fény-tartományba. Egy bizonyos értelemben és formában legalábbis nem, hanem az erdőben, s a tisztáson maradunk, egy kis erdei lakban, amelyet idő közben „varázsolt” oda Vezetőm: legyen hol az éj óráit eltöltenünk. A gyógyításra várók már innen kapják meg a számukra szükséges és az 113
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet ÚR által engedélyezett energiát, amiként a delejes energiával tisztított - feltöltött vizek egy részét is itt készítjük el, aztán a magam földi világa egy bizonyos mértékig ismét magához vonz, és ez is természetes, hisz az ottani teendők is reám várnak: és mégis, egy bizonyos mértékig itt maradok, tehát egyszerre létezem itt is, és ott is. Ezt persze még én magam sem teljességgel értem, vagyis: érteni értem, csak nem tudom akként megfogalmazni az alant hagyott test Tudata számára, hogy az mások számára is teljességgel érthetővé, vagy akárcsak elképzelhetővé, kiváltképp pedig hihetővé legyen, így aztán ezt már meg sem kísérlem. Megelégszem azzal, hogy magát a tényt íratom le a Tudattal, a Tudat irányítása alatt álló testtel akként, amiként azt Vezetőm elébem tárta, hisz tudom azt is: ha szükséges, és lehetséges is lesz, Ő maga fog visszatérni e kérdésre, hogy kimerítő magyarázattal szolgáljon. Addig csak örülök a ténynek, hogy ha abban a másik Világban leszek is egy bizonyos értelemben, nem leszek ott mégsem egészen, sőt: a Valóság értelmében egy kicsit inkább itt leszek, semmint ott, éspedig drága Vezetőmmel együtt. Kedves Vezetőm halkan magyarázta csak mindezt, s az utolsó szavakat (amelyeket mint a magam érzéseit és gondolatait közvetítettem le a test Tudata felé) már a város utcáit járva fogalmazom meg magamban, hogy azt is a Tudat felé küldjem. Ám hosszan nem időzhetem a magam gondolatai közt: hamarosan ismét az elé a ház elé érünk, amelynek építését korábban figyelemmel kísértük, s amelyben a gyermek születésének is tanúi lehettünk, mielőtt azt a kis Szellemi - tudati kerülőt megtettük a másik világ-kép, s a jelen szint egyes képei felé. Az asszony most a kertben ült, egy kényelmes nyugágyban, karján a kicsivel. A gyermek békésen aludt, láthatóan kellemesen érezte magát. Bizonyára csak nemrég szoptatta meg az anya, s hogy az „alsóbb régiókban” is rendben volt minden, a csöppnyi test megelégedetten pihent. A kedves kis arcocskán egyegy édes kis félmosoly, bájos fintor bukkant fel olykor, a kezecskék ökölbe szorítva a fej mellett, a pólyán nyugodtak. A Tudat kevésnyi képe láthatóan tiszta és zavartalan volt, a Szellemi Én-rész egy kissé kiemelkedett. Csak ahogy e Gondolat megfogalmazódott bennem, érzékeltem, hogy nem csak a csöppség: az édesanya Én-része is kiemelkedett, ha csak egy hajszálnyit is a Tudat mellől, annak ellenére, hogy az asszony nem aludt. Sőt: nagyon is éber volt, s egy bizonyos felfokozott tudati állapotban várakozott. (E tudati történésnek is inkább csak az energia-képét érzékeltem, hisz az asszony épp oly nyugodt volt, mint korábban, s félig lehunyt szemmel ő is pihent, ha, amiként mondtam, nem aludt is. És mégis érzékeltem a Tudat egy másféle állapotát, hisz más energiahullámokat bocsát ki nyugalmi, általános, és ismét más energiahullámokat felfokozott állapotban. S nem csak a tudati energia rezgésszintje lesz mássá, de az energia színe is megváltozik mindahány esetben.) – – Az asszony és a kicsi közti energiaáramlást figyeld! – mondta Kísérőnk, majd még hozzá tette: valamiről beszélgetnek, bár az energia-színek alapján még itt sem lehet tudni, legalábbis nem lehet pontosan tudni: miről... No, ne akként értsd, hogy gondolati úton kommunikálnak: a kicsi Tudata még nem képes a Gondolatenergiák kiáramoltatására, sem azok továbbítására, még akkor sem, ha az Én-rész a Tudat felé közvetítené a maga gondolati képeit. Mert ez sem ritka, sőt: már a ti szinteteken is az Út kezdetének velejárója, ám mert hogy a Tudat még nem bír saját ismeretelemekkel, így nem is lehet képes önálló gondolati képek megfogalmazására sem, ahhoz viszont szintén erőtlen még, hogy az Én-részből származó, s a Tudat számára még idegen Gondolatot tovább küldje, vagy hogy az anya Tudatából felé áramló, számára szintén ismeretlen gondolati képeket és információkat fogadni és elemezni, azaz megérteni tudná. És mindettől függetlenül mégis beszél egymással anya és gyermeke, de nem akként, mint anya és gyermeke: mit két Úton járó Szellemi Követ, hisz ez az igazság. A Szellemi Én-részek kommunikálnak, éspedig akként, hogy az asszony Tudata annak Én-része felé közvetít át információkat, ehhez az Én-rész hozzá teszi a maga véleményét, majd már ezt az egyesített információt közli a gyermek Én-részével. Persze, ezek még most a legegyszerűbb közlések, hisz nem csak fizikai értelemben kell szokja és megismerje egymást anya és gyermeke: a két magasabb rendű, nem fizikai tudati, azaz agyi elem is össze kell szokjon még akkor is, ha már az Út megkezdése előtt is egymás közelében voltak. De az anya Énrésze már inkább telítődött a Tudat s a test energiáival, és a fizikai létet adó közeg, azaz a környezet, az adott szint energiáival, amelyek az Én-rész által bevonzott információkkal együtt áramlanak az Én-részbe, 114
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet míg a kicsi Én-része még ment mindettől ami természetes is, hisz a történés, azaz a jelenlegi Út értelmében épp hogy csak megérkezett. Az egyetlen ismeretelem, ami az anya és a gyermek Én-részében s már mindkettejük Tudatában is egyként (bár még más és más fokon és formában) jelen van, az a Szeretet érzése: ezt közvetíti a két Énrész egymás, s a maga fizikai eszközének Tudata felé is, így a gyermek legelső, már a maga teljességében megszerzett tudati ismereti eleme a Szeretet lesz. Az anya Tudata annak Én-részén keresztül ekkor, már ebben a zsenge korban igyekszik elvetni a magvát a legmagasabb rendű Szeretetnek, az Istenszeretetnek, amely kicsiny magocska később spontán módon csírázik ki, s szökken szárba minden kicsiny gyermekben, mert e magocskát a szülők, a környezet, s maga az Én-rész is táplálja és dédelgeti. De a környezet: a családtagok, a gyermek közelébe kerülő Lélek-lények, s még az Otthon szeretetének alapját is ekként közvetíti át a gyermek Tudata felé az anya, amiként ezen az úton tanulja meg a gyermek a Testvéri, azaz a felebaráti szeretetet is. Nem véletlen, s ha majd visszatérünk a már megmutatott játszótérre, vagy ha a kicsinyek közé, az óvodába vezetlek el, magad is megfigyelheted, milyen természetes a kicsinyek közt az egymás iránti szeretet, s még számtalan olyan vonás, amelyet a ti szinteteken már az óvodásokban is oly hiába keresnél: ezért, vagy azért, de sajnos valóban hiába. Ezt megelőzően azonban térjünk ki arra is egy pillanatra: hogy történik ezen a szinten az anyakönyvezés, s a kicsik megszületésekor természetes hivatalos formaságok, hisz ezek mindegyike is létező, és gyakorta bizony ingerültségek sokát adó jelenség a ti Világ-képzetetekben is. Az általatok is ismert hivatalos elintézni valókból ugyan nem sokat találhatsz itt, mert ezek mindegyike csak az alsóbb szintek bürokratikus rendszerének melléktermékei, de azért itt is kell, hogy a gyermeket anyakönyvezzék, amiként kell, hogy az egészségházban nyilvántartsák. No, nem azért, mert hogy oly gyakran fordulnának elő a ti szinteteken ismert gyermekbetegségek: azok, mint mondtam, itt már nem léteznek, mert nem léteznek az azokat okozó – kiváltó negatív energiák sem. De a felnőtt társadalomnak idejekorán fel kell készülnie a cseperedni kezdő gyermek óvodabeli fogadására csak úgy, amiként már felkészülten várják őket később az iskolákban is. S ez bizony, akármilyen furcsán, és számotokra hihetetlenül hangzik is, ekként van, és ennek nagyon is logikus a magyarázata. A gyermek érkezéséről a népesség-nyilvántartóban (és minden hivatalos intézményben) már a kicsi megszületése előtt tudnak, s még csak nem is azért, mert a megváltozott állapotban lévő asszony jelzi a gyermek érkezését a munkahelyén. Ezért is, hisz a másállapotban lévő asszonyt különleges bánásmódban részesíti e szint mindahány társadalmi formája. De ezen túlmenően az Oktató – Vezető avagy Segítő feladatot vállalt Testvérek (mint én magam is) már a kezdeti időben jelzik gondolatátközvetítés útján az erre kijelölt személyek felé: mely családnál várható a gyermekáldás. Ez tehát a mi feladataink közé tartozik, de épp így mi kell jelezzük azt is, ha valaki fizikai erőinek már nem teljességgel van birtokában, amiként azt is, ha valaki hamarosan távozni fog a fizikai szintről, hogy erről is, és arról is idején gondoskodhassanak a Föld bármely Országának illetőleg Városának vezetését vállalt személyek, akik épp annyira politikusok, mint amennyire mégsem azok, és épp annyira hivatalnokok is, de ezt sem a ti fogalmaitok szerint értve. (De mert erre később még visszatérek, itt és most lépjük is át a kérdést...) Itt, Shambhallában tehát, s ezt jól érezted, már még ebben az értelemben sem esik semmi „véletlenül”, így nem fordulhat elő, hogy a leendő anyának vagy apának személyesen kell végigkilincselnie az ilyenolyan hivatalokat mindenféle segélyek, s a más jellegű juttatások megszerzéséért, amiként az sem fordulhat elő, hogy valaki erői teljes kimerüléséig dolgozzék, az pedig már semmiképpen, hogy a magukra maradó idős emberek akként lépjenek át a fizikai Világból a Másik Világba, hogy életük utolsó idejére csakugyan teljes magányosságba kényszerülnek, s nincs, aki bárha egyszer is rájuk nyitná az ajtót, ahogy az ma még a ti szinteteken van. Amiként az sem fordulhat elő, hogy bárki is nyomorogni kényszerülne csak azért, mert a munka végzéséhez szükséges erői megcsappantak: itt, ezen a szinten mindenki egyként megkapja, éspedig nem „hivatalból”: emberségből azt, amire szüksége van, vagy lehet, s még azt is, amit csak szeretne megkapni. Ez persze már a ti Világ-képzetetekben is ekként lehetne, s nem csak ma, nem csak most, de bizony: kezdettől, ha kezdettől nem az önzés, nem a harácsolás, nem a bírvágy, de a Szeretet motiválta volna az 115
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet emberi Tudatot. S mindezzel nem elkeseríteni akarlak, magad is tudod, hogy ez ekként van, hisz nem is egyszer írtátok le Péter Testvérünkkel, már még e kötetben is: A Föld már ma megadja minden Gyermeke számára mindazt, amire annak szüksége van vagy lehet: így már csak a Humánum, az igazságos elosztás elve hiányzik ahhoz, hogy megszűnjék az éhínség, a nyomor, s ha a Föld testét a célszerűség elvén osztanátok fel, megszűnne az otthontalanság is. De mert tényleg nem akarlak elkeseríteni az alsóbb szinten élők embertelenségének felidézésével, térjünk is vissza az imént megkezdett témához. Itt, Shambhallában tehát (s persze e szint bármely más Városában, falvában) már kezdettől tudják: ki az, aki gyermeket vállalhatott az Úr Kegyelméből, s mindenkor a kismama foglalkozásától teszi függővé úgy a vállalat, amelynél dolgozik, mint a népesség nyilvántartó hivatal: rábízza-e annak eldöntését, meddig akarja végezni korábbi munkáját, vagy ők kell értesítsék, amikor gyermekvárási szabadságra jogosulttá válik. A munkavállalást egyébként (foglalkozási ágtól függetlenül), csak a gyermek kihordásának hatodik hónapjáig engedélyezik, viszont épp így a foglalkozástól függetlenül dönthet úgy maga a kismama is már akár a legelső percben, hogy nem folytatja addigi munkáját, s a gyermek megszületéséig már csak a gyermek érkezésére való felkészülést tartja szükségesnek és fontosnak, így ennek érdekében otthon tölti a szülésig fennmaradt idő teljességét. Lényegét tekintve ez is, és az is teljesen helyén, és rendjén való, hisz amiként a ti szinteteken, úgy itt is más és más minden ember, s itt a jogok és lehetőségek elbírálásánál az anya és a gyermek érdekeit helyezik előtérbe. Olyan persze még nem fordult elő, hogy a gyermeket váró asszony pusztán hivatásszeretetből, vagy anyagi okok végett berzenkedett volna a gyermekvárási állományba vétel ellen, amiként az sem, hogy valaki a hivatása (ti úgy mondanátok: foglalkozása) iránti ellenszenv végett a legelső perctől a gyermekvárási állományt választotta volna. Ennek egyik oka az, hogy itt már a Bölcsesség irányítja az Akaratot, s ez segít a legoptimálisabb döntés meghozatalában mindahány asszonynak, a másik ok pedig az, hogy még arra sem volt példa, hogy valaki olyan hivatást (foglalkozást) kellett volna vállaljon, ami nem néki való, vagy amit nem végez szívesen. (Erre, tehát a hivatás megválasztására későbben még szintén visszatérünk, így erre sem áldozunk itt több időt.) Az sem eshetik meg, ami a ti szinteteken bizony nemcsak hogy gyakori, de akár a ti törvénytelen törvényeitek kényszerű és megszokott következménye, hogy az anyagi ok felülírja a Bölcsességet. Itt ugyanis a gyermekvárási állományba vett asszony csak úgy megkapja a korábbi munkavégzésért járó illetményt, s még inkább, mert az Anyaság mindenkor a legmagasabb rendű Hivatás, amelynél fontosabb és szentebb nincs. S mert hogy az imént kiejtettem egy számotokra is ismerős szót: „illetmény”, hadd jelezzem már most: itt nem pénzbeli illetményre kell gondolj, amiként nem arra gondolok én magam sem. Itt, ezen a szinten ugyanis rég ismeretlen a pénz, mint valami ellenértéke: ám hogy mit értettem e szó, e fogalom alatt, szintén később mondom el... A gyermek tehát már megszületése előtt, alig valamivel foganása után ismert – várt személlyé lesz minden egyes hivatalos helyen. Az anyakönyvezés csak úgy a megszületés percében történik, ahogy az a ti szinteteken is van, de történik azt megelőzően még egy sor egyéb esemény is, ami viszont a ti szinteteken még ismeretlen. Először is az illetmény-elosztó hivatal számításba veszi az asszony megváltozott állapotát, így a gondolati úton még meg nem fogalmazható (legalábbis az adott szinten sem megfogalmazható), de szükségessé lett dolgokat igyekszik mielőbb házhoz szállítani. Ezek egy része olyan technikai berendezés, amelyekre korábban nem volt szüksége a párnak, de amelyeket bonyolult technikai rendszerük végett ők maguk nem tudnának megfogalmazni. Egy parányi, „egészség-őr” elnevezésű készülék például több, egymástól eltérő funkciót ellátó mini-komplexum, amelyben szinte mikroszkopikus méretű szerkezetek (a ti nyelveteken mikrocsipek) vannak. Ezt a kis készüléket az anya magával hordja, többnyire a csuklójára erősítve, mint valami kényelmes karkötőt. A kis szerkezetek jelzik a test, s a magzat testének mindenkori fizikai állapotát, jelezve a testek energiaigényét, a vitamin, fehérje vagy ásványi só igényt, de jelzi azt is, ha az anya elfárad, s a test evégett jut energiahiányos állapotba, s akkor egy-két órára le kell dőljön. 116
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet (Ezt természetesen a munkahelyén is megteheti a kényelmes, igény szerint egy, vagy két személyes pihenő-szobák valamelyikében, ahol a halk, lágy zene magában is megnyugtatja és felüdíti úgy az elmét, mint a fizikai testet.) Azt, hogy valamely ténylegesen is komoly rendellenesség lépett fel az anya, vagy a magzat testében, itt már nem kell jelezze a kis készülék, mert ilyesmi itt nem történik: sem azért, mert ez egyikük vagy másikuk Életfilmjében mint karmikus elem az Út kezdete előtt beírattatott, hisz miként mondtuk, itt már nincsenek karmikus elemek, sem azért, mert a genetikai torzulás magával hozza a történést: itt ugyanis már nincsenek hibás gének sem, s éppen ez a szerepe annak a bizonyos többletkromoszómának, amelyet már magatok is észlelhettetek nem is egy gyermek kromoszóma-állományában. S most akkor e kérdésre is térjünk ki egy egészen kicsit, mert hogy közületek is sokakat érdekel. A nemrégiben „felfedezett” huszonötödik kromoszóma tényleges szerepe és feladata az, legalábbis a kezdeti időszakban, a Felemeltetést, vagyis a Nagy Ugrást követő évtizedekben, hogy a többi kromoszóma esetleges örökletes, vagy már az Út során esetlegesen bekövetkezett elváltozásait korrigálja. Az szinte természetes, hogy a ti szinteteken még nem, vagy nem teljességgel tölti be a néki szánt szerepet, mert a Szellemi Követ még csak a következő kromoszóma szükséges voltának megfogalmazásáig, s a többletkromoszóma kiépítéséig jutott el a fejlődés, a ti nyelveteken a Szellemi evolúció Útján. Az viszont már, hogy a kromoszóma tényleges funkcióját, rendeltetését is megfogalmazza, s a Felismerés nyomán „beprogramozza” az új testelemet, már a következő Ébredtségi állomás lesz, a következő Felismerés, amely gyökereiben változtatja meg az emberi testet, kiküszöbölve annak korábbi genetikai hibáit. Vagyis a hibás géneknek az optimálistól való eltéréseit korrigálja az újonnan megfogalmazott kromoszóma, amely a genetikai kutatások máig sötét foltjait megvilágosítja. Ezen felül és ezen túl az új kromoszóma bármely gén-állományt képes az adott fajon belül szinkronba hozni a faj egy másik genetikai törzsének génállományával, de képes a korábbi genetikai torzulások öröklődését is elhárítani. Ekként sem Dawnkórosság, sem epilepszia, sem egyéb betegség nem örökítődik át, nem közvetítődik át a harmadik Fénykörből kiemelkedők, és a már a negyedik Fénykörben megszületett utódok közt. S mert ezt is, ha csak érintőlegesen is, de említette Péter Testvérünk, hadd mondjam el: miként tűnik el ezen betegségek mindegyike is azon Testvéreink fizikai testeiből, akik a már meglévő betegséggel élve emeltetnek a magasabb szintre. Annál is inkább szükséges ezt tudnotok, mert a ti szinteteken éppen hogy a fizikai testek meggyötrésével igyekszik eltéríteni benneteket az ellentét az Úr Útjáról, a betegségtudatba, s a szenvedésbe burkolva a Tudatot: ne legyen az képes az Úr Szavára ügyelni, és ne legyen képes a Tanításokat fogadni, ne legyen képes más egyébre, mint szenvedésre, s a szenvedéstől való menekülés vágyának megfogalmazására, s a menekülési mód kutatására. Először is csak néhány igen szűk mondatban térjünk ki arra a bizonyos többletkromoszómára, és annak szerepére ahhoz, hogy igazán megértsétek: micsoda hatalmas Kegyelmi Ajándékot tartogat a Felemeltetettek számára az ÚR. Ugyan munkatársunk nem egy született génsebész, még csak nem is valami híres biokémikus, de azért megkísérlem leíratni véle a legszükségesebbeket ahhoz, hogy értsétek a kérdés válaszát: A kromoszóma lényegében a DNS, azaz a géntérkép őrizője: ahol a kromoszómában már eleve valami okból hibás gén-térkép szerepel, a test RNS-állománya is hibás aminosav-láncokat hoz, vagyis hozat létre a magával vitt hibás információk alapján, amelyekből ismét hibás testelemek, azaz fehérjék lesznek. Ha viszont valamely sejtállomány hibássá lesz, a test bizonyos értelemben és fokon beteggé lesz. Ezt a hibás gén-térképet átörökítheti utódaiba az ember is (ahogyan ma még a Lélek-lények is): s éppen ennek megakadályozása az új kromoszóma feladata. Az, aki akként emeltetik fel, hogy a test valamely fehérje-állományának amino-láncolata már eleve hibás, annál a sejtbe, közvetlenül magába a sejt DNS-e mellé egy Kegyelmi Erő-elem kerül: ez lehetetlenné teszi azt, hogy a DNS-ből az RNS-en keresztül a hibás amino-lánc tervrajza jusson tovább a testbe, vagyis az RNS már a legoptimálisabb terv szerinti amino-láncot fogja felépíteni akkor is, ha addig a hibás kód szerint reprodukálta a test működéséhez, azaz annak életben maradásához szükséges sejtet, vagy egy adott sejt-család valamely részét, elemét. Ez a záloga és egyedüli biztosítéka annak, hogy a Felemeltetettek testében korábban már hibásan megfogalmazott, azaz kiépített fehérjék amino-lánca is helyesen fog működni, azon felül és azon túl, hogy a beépült Kegyelmi Erő-elemet mint 117
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet többletkromoszómát örökíti át a megszületendő utódba az, aki e Kegyelmi Ajándékban részesült, vagyis az utód már eleve védetté lesz minden örökletes betegség ellen. Tudom, hogy ez egy kissé érthetetlennek, vagy akár értelmetlennek hangzik, és lehetetlennek látszik, de lehetséges mégis, mert a Kegyelmi Erő eleme mindenkor hatalmasabb erőt képvisel, mint az a bizonyos többlet-kromoszóma, így a már hibás működésű sejteknek az optimálistól való eltérését is spontán mód, és azonnal korrigálja. Ekként lesz lehetségessé az, hogy a már meglévő betegségek egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnnek, semmivé lesznek, mert ott, azon a szinten már nincs sem szerepe, sem pedig helye azoknak a betegségeknek, amelyeknek azonban a ti szinteteken még igenis komoly és fontos szerepe van, éspedig éppenhogy a Szellemi Követ érdekeit szolgálva. Térjünk azonban vissza a gyermek érkezését megelőző történésekhez, hiszen nem csak akként veszik számba azt, ha valamely családhoz gyermek érkezhet, hogy az anyát kiemelt bánásmódban részesítik, de akként is, hogy már a gyermek megszületésekor nyilvántartásba veszik: mikor érkezik, s mikor éri el azt a kort, amikor is valamely gyermekközösségbe kell kerüljön. Vagyis már előre felkészülnek arra, hogy a megszületendő gyermek óvodás lesz, így még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a gyermek nem a számára legmegfelelőbb óvodába kerül, amiként az sem, hogy a Város túlfelébe kell elhurcolni nap mint nap a kicsiny gyermeket. Ez is csak a ti szinteteken létezik, mert az óvoda, mint intézmény, még nem képes (és persze, nem is lehetne) kikalkulálni: ennyi gyermek jár ide, ennyi született, tehát három év múlva ennyi és ennyi gyermek lesz, aki távozik az óvodából, iskolába kezd járni, és azok helyére ennyi és ennyi érkezik. Itt már ekként vezetnek statisztikát minden egyes óvodában, s erre a ti szinteteken azért nincs lehetőség, mert: 1; a születés tényéről nem értesülnek az óvodák vezetői 2; a szülők gyakori esetben változtatnak lakást, így hiába is készülne fel az egyik lakókörzet a gyermek fogadására, ha az idő közben elköltözik szüleivel... És ez csak két nagyon is gyakori és fontos tényező, amely viszont Shambhallában, s általában: ezen a szinten ismét csak nem létezik! Itt ugyanis már a legelső percen értesül a gyermek érkezésének várható időpontjáról a lakókörzet azon óvodája, amely a leginkább alkalmas arra, hogy az Életfilmnek megfelelő foglalkozás keretében oktatni kezdje a kicsiny gyermeket, ha az elérte a szükséges kort. Mert itt már ezt is, tehát az Életfilmet is figyelembe veszik, az pedig, hogy a szülők elhagyják addigi Otthonukat hogy nagyobb lakásba költözve a gyermek számára is elegendő életteret biztosíthassanak, a fentebb látott kép alapján szükségtelen, így nem is szokott bekövetkezni. Legalábbis csak igen ritka, kivételes esetekben, annál is inkább, mert hisz mindenki azon a ponton fogalmazza meg a maga Otthonát a Városban, ahol akarja. Ez utóbbit azért is szükségesnek éreztem még hozzá fűzni, mert az imént, ahogy már a könyv elejének átolvasását és ellenőrzését végezted, láttam az elmédben felbukkanó kis értetlenséget, amikor a város szélén álló, s a város szívében megfogalmazott házak közti különbségre felfigyeltél. Nem, itt már nincs, és nem is lehetne szerepe az anyagi oknak akkor, amikor valaki meg akarja határozni: milyen házban kíván élni, s azt, hogy a belvárosban, vagy a város szélén élne a legszívesebben. Itt is, és ott is megfogalmazhatja a maga otthonát, éspedig olyan házat tervezve és építve magának, amilyenre vágyik, s amilyenre igazán szüksége is van (márpedig itt már senki sem akar nagyobb házat, mint amilyenre ténylegesen szüksége van, ahogy az a ti szinteteken megfigyelhető, csak azért, mert a mellette lévő ház nagyobb). Itt, aki az erdő közelében akar élni, megteheti, s aki a város szívében akar élni, az is megteheti. Sőt, olyan is van, ha nem is gyakori, aki jobb szereti az erdő magányát, vagy valamely hegy ormát: s akkor ők ott fogalmazzák meg a maguk házait, akár a házat, s a legközelebbi várost vagy falut összekötő utat is megfogalmazva hozzá, a könnyebb közlekedés érdekében. A közlekedést természetesen ők is inkább kerékpárral oldják meg, de ők épp úgy rendelhetnek akár naponta egy-egy autót, ahogy bárki más, ha azt érzik szükségesnek. És tán már mondani sem kéne, olyannyira természetes, hogy ők sem élnek vissza: épp csak élnek e lehetőséggel, ahogy mindenki más is Shambhallában. S most térjünk vissza egy kicsiny időre még a kertben látható képhez, hisz amit a következő kötetben meg kívánok mutatni, lényegében erre az első képre épül rá. A gyermek, és az anya közti, s a ti szinteteken még csaknem teljességgel ismeretlen eszmecsere, s ez is természetes, elsősorban a családba való teljes beilleszkedésben segíti a gyermeket. Az apa gondolatban 118
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet való felidézése, s a kép energiája a gyermek Tudata felé áramlik, egy másféle, új szín-képet adva a már meglévő tudati energiák összességéhez. Az apa-kép energia lenyomata természetesen már a magzati szakban megjelenik az agy Tudatosodásra alkalmas agysejt-állományában, de a kép már csak a világrajövetelt követően kell teljességgel realizálódjék. Vagyis a már megszületett kicsi agysejtjei bizonyos érzelmi energia-színeket őriznek, amelyek az apa közelségét, a méhen belül hallott hang energiájának színképét, de még az apa által kiejtett szavak energia-képét is magukban foglalják. Ezek teljesednek aztán ki, s lesznek ismereti elemekké az apa fizikai értelemben való megismerésének energiája révén. Vagyis az apa fizikai megjelenése életre kelti a méhen belül az agysejtekbe íródott energia-elemeket, felerősítve azok színét, s meghatározva az apa és a gyermek későbbi kapcsolatát, megadva annak alapját. Ez természetesen már a ti szinteteken is ekként megy végbe, csak lényegesen lassabban, mert az anyák még nem tudják az apa-képet a gyermek Tudata felé közvetíteni annak érkezésekor, legalábbis nem olyan fokon, hogy a kicsi már élete első napjaiban képes legyen az apa jelenlétére, de már közeledésére is reagálni, mert hisz az anyák még nem képesek a maguk tudati képét a saját Én-részeik felé sem indirekt formában átközvetíteni, vagy megfordítva: az Én-rész szellem-tudati képeit a Tudathoz ekként eljuttatni: hogy közvetíthetnék át akkor azt az újszülött Én-része felé? De még ez is ekként van rendjén abban a nagyon is másféle világban, mert ott kell is, hogy egy bizonyos átmeneti idő elteljen a magzati szak, és az egyes személyek fel, és megismerése közt. Az apák ugyanis igen sok esetben nem veszik valami lelkesen tudomásul a gyermek várható érkezését, sőt. S épp ez az, amiért fentebb kiemeltettem véled azt a pár szót: „az apa által kiejtett szavak energia-képét is magukban foglalják.” Ha ennek a ti szintetek lakói tudatában volnának, tán nem is akként reagálnának a várható Gyermekáldás hírére, ahogyan az megfigyelhető, ami még akkor is lényeges volna, ha a megszületendő gyermek Énrésze nem a szavakat, de a gondolatokat érzékeli, mert ez esetben a szavak energiája lesz más, s a Tudatba, magába az emberi agyba azok energia-lenyomata: még nem az Én-rész által érzékelt gondolati energia-lenyomat épül be. Ami viszont sok esetben ekként beépül, több, mint rémítő: olykor egyenesen elkeserítő! Vezetőm most egy kicsiny időre átveszi a szót Kísérőnktől, s valami mély szomorúsággal azt mondja: — S még csak nem is a ti szinteteken élők előtt lesz az tudottá: a magasabb szint, s mi, akik a Fent Világának lakói vagyunk, még inkább ismerői vagyunk ennek a tudati reakciónak, hisz Előlünk nem rejthetitek el a hamis szavak alá a tényleges érzést, annak energia-képét, amiként nem rejthetitek el azt sem a magatok, sem a leendő gyermek Én-része elől sem! Ekként ha ti nem is mindenkor: mi érzékeljük, és bizony, döbbenten érzékeljük, hogy gyakran valami érthetetlen dühvel fogadják a hírt, mintha asszonyuk legalábbis valamiféle bűnt követett volna el ellenük, vagy mintha a puszta létével a háttérbe akarná őket szorítani már a legelső percen a még alig is megfogant gyermek... – és a magzat első, nem tudatos ismereti képe ez lesz az apáról, ami a mi nyelvünkre lefordítva azt jelenti, hogy a magzat Tudatosodásra alkalmas agyi állományának első színképeiben a legsötétebb színek fogják képviselni az apát. Ha a már megszületett gyermek agyi állományában a magzati szakban beépült energiák színképének elhalványulását megelőzően ébredhetne fel a Tudatban a fizikai szintű megismerés képessége is, az természetesen a gyermek és az apa közti kapcsolat további milyenségére is rányomná a bélyegét, hisz a gyermek az agyi színképnek megfelelő reakcióval felelne a megismert kép felbukkanására, vagyis mindahányszor hangos-görcsös sírással jelezné az apa közelségét, vagy akár még csak közeledését. Kell tehát az a kis átmeneti idő, míg a Szellemi Én-rész el tudja fedni más fizikai értelemben vett megismerések energia-színeivel a kezdeti sötét színképeket: az anya közelsége-adta örömérzet, a szopás öröme, a jóllakottság megelégedettség-érzete, a tiszta, száraz pelus érzékelése nyomán ébredt elégedettségi érzet energia-színeivel, amelyhez az anya hangjának színe, valamely kellemes, lágy dallam energia-színe, s egyéb, az újszülött által érzékelt kellemes történés energia-színe is társul, elfedve a kezdeti magzati szak mindahány sötét energiáját, amelyek ekként az agy tudatalatti agyi tartományába szorulnak vissza, hogy akár egy életre elfedetten maradjanak, s a Szellemi Követ távozásakor megsemmisüljenek a Szellemi Követ, s ekként a felsőbbrendű ÉN számára is. De most visszaadom a szót Kísérőnknek, hisz lényegében az ő tiszte, hogy e kérdéseket már e magasabb szint értelmében kibontsa... 119
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet – – Amiként mondtam, ez a fajta reakció itt, a magasabb szinten, tehát Shambhallában, s a negyedik Fény-kör teljességében már lehetetlen: a leendő szülő-pár együtt hívja, együtt fogadja a még meg sem fogant gyermek Szellemi Én-részét, hogy a véle, s az őrszellemekkel egyeztetett időpontban a Nagy Pillanat, a Szellemi Követ testbeöltözése is lehetségessé legyen. Eztán együtt óvják a szülők a már megfogant magzatot, és együtt is fogadják a megszülető gyermeket, akként is, mint édes, s akkor már ténylegesen is, tehát érzelmi – értelmi szempontból Édes, szívüknek - Lelküknek – elméjüknek Kedves gyermeküket. A ti szinteteken többnyire az apa nem, vagy nem akként várja a gyermek megszületését, mint az anya, s ez az eltérés (ha nem a teljes elfordulásról van szó) valahol még érthető is, ott még legalábbis, hisz a leendő apa kapcsolata sem olyan a gyermekkel, mint az anyáé. Így számára a már megszületett csöppség szinte teljességgel idegen, mert ha „vér is a véréből”: nem „test a testéből”. Az anya a legelső perctől érzelmi síkon látja gyermekét: az apa értelmi oldalról figyeli, így az anya számára gyönyörű újszülöttben akár nem is lát még egyebet, mint egy ráncos – vörös bőrű kis csúfságot, később pedig egy nyűgös kis koloncot, akitől nem lehet aludni, aki miatt nem járhatnak szórakozni, aki végett késik az ebéd vagy a vacsora... - s még sorolhatnám. Tudom, hogy ezek nagyon száraz, és nagyon is földi képek, de bizony, ekként van az esetek legalább nyolcvan százalékában, egy ideig legalábbis, míg a baba bőre bársonyossá nem lesz, míg meg nem szokja, hogy az éj alvásra való, s míg ki nem nyílik a Tudata olyannyira, hogy a körötte lévő világ szemlélése is el tudja szórakoztatni, s lefoglalja, felszabadítva ekként az anyát, aki az ő gondozása mellett a háztartással is kell foglalkozzék. Shambhallában, amiként már mondtuk, a kicsik kezdettől különbséget tesznek az éj és a nappal között, s a háztartás gondját a kezdeti időben egy-egy idősebb nőrokon veszi le az anya vállairól, aki így teljes figyelmével a kicsi felé fordulhat. Ha ez nem ekként volna, még azon a szinten sem volna ilyen közeli, és ilyen harmonikus a kapcsolat az anya és a gyermek közt, mert még Shambhalla szintje is messze-távol van attól a szinttől, amelyen már a kicsinyek is bírnak kezdettől a gondolatok útján való kommunikáció képességével, amely ha nem helyettesíti is teljességgel a személyes kontaktust, némiképp pótolja mégis, mert a kicsi, és a ház másik felében tartózkodó szülők közt folyamatos kapcsolattartást biztosít. Még később (s ez már az negyedik Fénykör magasabb rendű Fény-íveinek történései közé tartozik), a kicsinyek akár a munkahelyén lévő apával is képesek állandó kapcsolatban maradni, s ez még akkor is fontos, ha az anya a gyermek iskolaértetté válásáig otthon marad, s akkor is, ha a kiscsecsemő kor egy bizonyos értelemben lerövidül, hisz azon a szinten már nem a Tudat, de teljességgel az Én-rész irányítja az agy fejlődését, vagyis a kicsinyek lényegesen hamarabb tudnak bizonyos dolgokat, mint a ti szinteteken, vagy akár Shambhallában, vagy a negyedik Fénykör alsórendű Fényíveiben. S most végezetül ismét térjünk vissza a gyermek fogadásának kérdéséhez, ha már nem is annak hivatalos oldalát vizsgálva tovább. Az talán természetes, hogy a fiatalok szomszé-dai értesülnek a gyermek érkezéséről, épp úgy, ahogy a szülők rokonai. Az viszont itt szintén természetes, hogy ha Szeretetüket, és Szeretet-üzeneteiket elküldik is, eszébe nem jutna sem egy szomszédnak, sem egy rokonnak, hogy baráti – rokoni szeretetből, vagy akár csak az „illendőség kedvéért” már a következő nap ajtóstul rontson a házba, megzavarva a szüléstől még gyenge anyát, vagy akár az újszülöttet, hogy a teendőkkel bőségesen ellátott apáról és a család mellett lévő nőrokonról ne is beszéljünk. A ti szinteteken ez tán az egyik olyan dolog, ami a leghelytelenebb, még akkor is, ha ez legalább némi nyomát tartalmazza a szeretet-érzésnek, az együvé tartozásnak. A szüntelen jövés-menés azonban nem csak mint történés meríti ki a szülőket, s még a kicsit is. Ez csak az egyik része. De az otthonaitok energiái is megváltoznak, éspedig nem előnyös értelemben, mert a számtalan, más és más rezgésszintű energiák keverednek egymással, megbontva a lakás saját, tényleges energia-áramlatait, aminek eredményeként a baba nyűgös lesz, az apa ingerült, s az anya tejkiválasztása csökken, vagy még csak meg sem indul. Még tán szerencse, hogy a végtelenségig megviselt – elgyötört anyát a kórházban tartják legalább az első néhány napban, bár mára már ez sem egészen megoldott, hisz a kórházak is szabadulni akarnak a szülésen túljutott anyukáktól: lábadozzék otthon, kell az ágy a következőnek...
120
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet Az tehát, ami a ti szinteteken a szeretet (vagy olykor csak a kíváncsiság) adta – tapintatlanság, itt, ezen a szinten már elképzelhetetlen, igaz: az is elképzelhetetlen volna, hogy a baba idegen helyen jöjjön világra, s ne ott, abban az Otthonban, amelyben élni fog. S most felvetődhet bennetek a kérdés, amiként bizonyára sokakban fel is merül: – Mivé lesz ekként a családi együvé tartozás, a barátság, a jó szomszédi kapcsolat... – ám erre csak azt felelhetem, hogy ezek mindegyike megvan, és meg is marad anélkül is, hogy ennek ilyes külső jegyei volnának. A Szeretet-kötelék ugyanis itt már nem attól függ: meghívták-e X-et vagy Y-t valamely eseményre, s hogy az elfogadta-e a meghívást: ez is és az is csak a ti szintetek „érzelmi-tudati sallangja”! Ezen túlmenőleg, s ez is természetes, a kezdeti egy-két hónap elteltével, akkor tehát, amikor a fiatal szülők akként érzik helyén, és rendjén valónak, maguk hívják meg a szomszédokat, s a rokonokat is „baba-nézőbe”, de még akkor is mindenkor csak egyet-egyet, akik nem mint vendégek érkeznek: de ténylegesen is mint olyan személyek, akik szíveik Szeretetét akarják átadni a szülőknek és a csöppségnek is: és ez is ekként van rendjén... Ám van itt még valami, amiről még nem esett szó, de ami ismét csak igen fontos színfoltja a kicsinyek megszületésének, s ez a csöppnyi emberpalánták, és a Léleklények kapcsolata. Itt már, ha megfigyelted, nem élnek a házban, vagy a ház körül fogságban tartott állatok: a ti háziasított állataitok mindegyike visszanyerte Szabadságát, s visszatért a Természetbe, amelyből egykor a ti távoli őseitek kiszakították őket. És ez tán ismét meseszerűen fog hangzani, de valóságosan is ekként van, s az ismét Szabaddá lett Léleklények továbbra is fenntartják a kapcsolatot ember-barátaikkal, mintha nem is ők lettek volna azok a sokat szenvedett lények, amelyek már csaknem genetikai örökségként hozták magukkal a rabság-ismeretet (vagy akár teljességgel is akként, ahogy az a kis rab madárkák esetében is van). A kezdeti időszaktól fogva, akkortól tehát, amikor a Felemeltetettek a Shambhallában élő Tanítók segítségével ismét lakhatóvá tették a Föld-test teljességét (ez mintegy tíz – tizenöt esztendőbe telt), s már nyugodt szívvel engedhették szabadon a fogságban élő állatokat, még hosszú időn át gondoskodtak azokról, amelyek nehezebben igazodtak vissza a maguk korábbi Ős-közegébe. Ez természetesen a folyamatos közeli kapcsolattartást is lehetségessé tette, amely azonban minőségében napról napra változott, s lett a hátrányos helyzetből kiszabadult Lélek-lények és a korábbi rabtartók közti, valódi Tiszta Barátsággá. Az első utódok aztán már e szabadon és önként felvállalt Barátságot közvetítették át utódaikba is, ami fokozatosan felülírta és kiiktatta a korábbi rabság-ismeretet. A második – harmadik generációban (fajtól függően) aztán már csak a Szeretet-érzet élt, s a Barátság lett mind tisztább, mind közvetlenebb a Szellemi Én-résszel, s a Lélek-elemmel bíró Föld-lakók közt, olyannyira, hogy a Léleklények olykor be-be látogattak ember-barátaikhoz, akár még otthonaikba is teljes nyugalommal és biztonságérzettel lépve be, ahogy az emberek is felkeresték négylábú, vagy akár tollas kis barátaikat az erdőben, vagy a réten: ott, ahol az illető Lélek-lény élte a maga életét övéi közt. És az „emberi akarat” végett oly hosszú időn át szenvedő, raboskodó Léleklények e nem is olyan távoli utódai, ha emberbarátaik otthonában a várt gyermek megszületett, épp úgy felkeresték a családot, mint a rokonok s az ismerősök, bár ők inkább csak benső ösztönükkel érezve meg: mikor a leginkább helyén való a „látogatás”. S ahogy ez a Felemeltetettek utódai esetében ekként van,ekként van a negyedik Fénykörben is, annak mindahány Városában é falvában. A kicsi megszületését követően először csak a ház melletti kertbe látogatnak el, s épp csak jelezték ember-barátaik felé: Itt vagyok, tudom, hogy öröm ért, és azt szeretném, ha tudnád: én is örülök a te örömödnek... Az állat ugyan továbbra sem tudta, és máig sem tudja ezt ekként, ilyen pontosan megfogalmazni, hisz nem bír a beszéd adományával, amiként gondolati úton sem közvetítheti át érzéseit az emberi Tudat felé, s éppen azért, mert ő, azaz a Lélek-lény nem bír az ehhez szükséges tudatosodással, de a viselkedésével, a minden szónál, és minden telepatikus úton továbbított Gondolatnál ékesebben és édesebben beszélő kis kedvességeivel: egy-egy boldog, játékos mozdulattal, a test-beszéd ezernyi jelével mégis elmondhattaelmondhatja mondandóját, amelyet később, amikor a gyermek nagyobbacska lesz, magatartásával is „igazol”. A kicsiny gyermekek mellé szinte naponta érkezik egy-egy olyan állat, amellyel a gyermek eljátszadozhat, így a kicsikben éppenhogy ezáltal ébred fel a Lélek-lények iránti Szeretet, olyan egyszerű és közvetlen módon, ahogy a szülők szeretete ébred fel a mind fejlettebbé váló Tudatban is. Ezt is, és azt 121
Tandari Éva: Járom az utam… II. kötet is úgy nyitja ki magában a kicsinyek Tudata, mint a Világ legékesebb virágát a Napnak édes sugara, s ez ténylegesen is ekként van, mert ezt is és azt is a gyermek felé áradó Szeretet Napfénye éri, amelynél édesebb és éltetőbb Fény nem volt, és soha örökkön nem is lesz, mert a Szeretet – Maga Az ÉLET, mert A SZERETET – Maga ISTEN, AKI AZ ÉLET...
122
Tandari Éva
Járom az utam... III. kötet
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet – Folytassuk megkezdett Utunkat, de már az eddigiektől eltérően akként, hogy itt maradunk e szinten, Shambhallában, hogy már itt vessük egybe a megfigyelni kívánt történéseket, s az Élet minden jelenségét is a magatok mélyebb szintjén, s a magasabb szinteken esett hasonló, vagy azonos történésekkel anélkül, hogy időközben ténylegesen is mindannyiszor visszatérnénk a ti szintetekre egy-egy példa kedvéért. Igaz: a magasabb szintekre azért fel fogunk emelkedni, hogy Testvéreink is láthassák a Célt, amely felé közeledniük kell, de már a ti szintetek ismételt felkeresését nem tartjuk minden esetnél szükség, és célszerűnek: sem én magam, sem Kísérőnk, sem pedig az ÚR, aki elé tártuk a kérdést, Reá bízva annak megoldását. Magad is láthatod, amiként láthatják Testvéreink is: nem véletlenül kell, hogy ekként mutassam, és magyarázzam a történéseket: mindannyian úgy véljük, s az Úr maga is akként ítélte meg: szükségtelen hogy mindannyiszor kitegyelek ama mérhetetlen szomorúságnak, amit a magasabb szint, és a mélyebb szint történései közti eltérés ad – adott számodra, így ha alá is kell ereszkedjünk olykor, nem szükséges ekként tennünk mindahányszor. Ezen felül és ezen túl most lényegében azokra a mindennapos történésekre kívánok rátérni, amelyek a Föld mindahány Országában is más és másként zajlanak, s amelyeket magatok is tapasztalatból ismerhettek: ki-ki a maga Hazájának az adott történésen belüli változatában. S azt tán mondanom sem kell: ezek mindegyike, ha nem is azonos mértékben, de eltér attól, amelyet ideálisnak éreznétek magatok is, attól, amelyet itt Shambhallában fogtok láthatni. Azt azért már most előre kell hogy bocsájtsam: még amit Shambhallában fogsz láthatni is, épp csak a kezdet, amely épp úgy szinte semmi a magasabb szintek hasonló történéseivel szemben, amiként semmi a ti szintetek mindannyi történése, pontosabban azok megoldása ahhoz mérten, amiként az adott történések itt, Shambhallában elintézésre, megoldásra kerülnek. Ezt ugyan már a gyermeket vállalható szülők esetében is megfigyelhetted, hisz az sem akként működik itt, mint a ti szinteteken, s még itt sem működik akként, amiként a magasabb szinten az valósággá lett. Nézzük is meg kezdetnek e két szint azonos történését, már akként, hogy egybe tudd vetni azzal a képpel, amely itt, Shambhallában elébed tárult. I. A gyermek várása, fogadása Azt, hogy hogyan, milyen előzmények nyomán vállal gyermeket egy-egy szülő-pár a ti szinteteken, ha csak részben is, csak egy, éspedig nem is a legkedvezőbb, nem a legideálisabb, de talán a legjellegzetesebb aspektusból vizsgálva a kérdést, már Testvéreink elé tártuk. Azt viszont, hogy milyen körülmények közt várja a gyermeket a másállapotban lévő kismama, még nem említettük, s azt is épp csak érintettük: milyen fogadtatásra számíthat a gyermek, s itt és most földi értelemben, hisz arra már, milyen fogadtatásra számíthat a testet öltött Szellemi Én-rész, szintén, s erre már meglehetősen kimerítően kitértünk. Igaz: mindezeket még egyáltalán nem mutattam meg a magasabb szint értelmében, így most mindkét, tehát az alacsonyabb, s már a magasabb szint hasonló történéseit fogjuk egymást követően megvizsgálni, éspedig akként, hogy a mélyebb szint más és más lehetséges változatát is megvizsgáljuk. Mert amiként mindenben, ebben is több lehetséges változat közt választhat az, aki gyermeket vár, s olykor nem is az választja a lehetséges legrosszabb megoldást, aki Isten ismerete nélkül, vagy akár Isten tagadásában él, ahogy nem mindenkor az fogja a legtisztább lehetőséget választani, aki akként vallja magáról: buzgó, Istenfélő keresztény... (s még erre: az Istenfélelemre is kitérünk, ha majd csak későbben is, már a kicsinyek nevelésének kérdésénél!). A Föld színén vizsgálódunk tehát. A gyermek megfogant. Van, ahol a könnyelműség eredményeképpen, mint a párkapcsolatok megismerésénél elsőként mutatott ifjú leány esetében, aki végül még csak azt sem tudhatta bizonyosan: ki a megszületendő gyermek apja, van, ahol a rideg számítás következményeképpen, mint a számításból csábító, majd bosszúból több ifjúnak is magát odadobó leány esetében (s ő sem lehet bizonyos abban, ki a gyermek apja, ha az apaszerepre kiszemelt férfiú erről nem tud is). Az sem ritka, amikor a közönyös, és valósággal is a „biológiai szükséglet” meg, és kiélése végett egymás mellé keveredett gyári fiatalok kapcsolatából (vagy hasonló, a megmutatottal egy-értékű kapcsolatból) fogan meg a magzat, és van, és szerencsére nem is kevés, hogy a tényleges, a valós Szeretet és Szerelem szavát követő történés gyümölcseként fogan a gyermek. Azt hiszem, már lényegében maguk a párválasztási 124
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet formák is elárulják, a legtöbb esetben legalább is: hogyan, s miként fogja fogadni a tényt a másállapotba került nő, s az, aki a megfogant gyermek apja, vagy feltételezett apja. De azért említsük fel (s már a párválasztás formáitól is különválasztva) az egyes legjellemzőbb reakciókat, ide értve természetesen a hivatalok és a munkahelyek reakcióját is. (Azt hiszem, nem tévedek túlságosan, ha azt mondom: e tekintetben ama bizonyos rendszerváltás óta visszább léptetek, s nem is kevéssé: amiként még sok más egyéb tekintetben is...) Az egyik lehetséges reakció, s most függetlenül attól: az asszony/leány, vagy a férfiú reakciójáról van-e szó, az, amelyet már említettem: minek nékem/nékünk gyermek, inkább kifizetjük a kért összeget, s le van tudva a gond... Van, hogy csak a férfiú gondolkodik ekként (akár már a házasságon belül is!), míg a gyermeket váró asszony inkább megtartaná a magzatot, s van, hogy mindketten ekként gondolkodnak. Még az sem ritka, hogy az asszony „intézkedik”, s csak aztán vallja be férjének (vagy barátjának): túlesett egy beavatkozáson... – mert az ő számára, s az ő szemében ez esetben a magzat meggyilkoltatása nem több, és nem is másabb, mint egy közönséges, bár kellemetlen „beavatkozás”, amelyet, ha hívőnek vallja magát, hát legfeljebb meggyón, mielőtt áldozni menne... Azt hiszem, e történéseket szükségtelen volna minősíteni, az előző kötetben (s már számtalan esetben) szóltam a magzat meggyilkolásáról: itt és most hadd ne ismételjen önmagam. Még tán az a legszebb, amikor a gyermek megszületése mellett kardoskodó szülő képes meggyőzni a másikat, aki ezzel ellentétes döntést kíván, a legszörnyűbb viszont az, amikor a környezet (a szülők, vagy az oktatók) határoz a magzat és az anya felől, s akként gyilkoltatják meg a magzatot, mit sem törődve azzal: a gyermekétől megfosztott, többnyire fiatal leányban is mit gyilkolnak meg éppen. A másik lehetséges változat, amikor a leendő szülők egyszerűen csak tudomásul veszik: lesz egy gyermekük. Sem harag, sem öröm, sem bárminő indulat vagy érzés: csak egy tény megállapítása és elfogadása, lehet, hogy számukra még csak nem is a legkedvezőtlenebb tény, legalábbis ideiglenesen, mert az állam, ha nem is sokkal, de mégis valami kis gyermeknevelési segéllyel támogatja az anyát, aki addig esetleg munkát sem tudott szerezni, vagy tudott volna, de nem akart: ez utóbbi esetben a gyerek éppen hogy alibiként fog szerepelni, vagyis tán még jó is, hogy megfogant. És bizony, ez a történés sem csakis és kizárólag az alsóbb szinten iskolázott néptömeg tagjai közt figyelhető meg: nagyon is sok, agyonkényeztetett fiatal lány igyekszik ezen megokolásból megtartani a (tán éppen hogy „véletlen” fogant) gyermeket, mondván: ha szükséges, hát majd anyámék vigyáznak rá, míg egy kicsit szórakozom, a rendőrség meg nem köthet belém hogy nem dolgozom: hogy dolgozhatnék, ha egyszer Gyes-en vagyok... Ugye, ez sem ismeretlen számotokra? Hány, de hány ilyen „anyuka” kerül elétek s akár nap mint nap, aki, míg a baba pici, tán még élvezi is az új szerepet: csak amikor már nagyobbacska lesz a gyermek, lesz számukra teherré, mert kötődik, mert minden hová vinni kell, így mindent lát, tud és mindent ki is kotyog, főként az/azok előtt, aki/akik előtt a leginkább nem kellene. A nagyszülők már a nagyobbacska gyermeket nem mindenkor merik vállalni, mert rakoncátlan, eleven, „olyan mint a csík”, s ők már nem elég erősek, és nem elég gyorsak ahhoz, hogy vigyázni tudjanak rá: inkább nem vállalják, nehogy baja essék, és éppen őnáluk... – igazuk is van, hisz ha az ő tisztük volna a kifogyhatatlan energiával bíró gyermekek nevelése, bizonnyal ők hoznák azokat a világra, s nem a jó erőben lévő fiatalok... – és ezt egyáltalán nem véletlen írattam még e kis eszmefuttatás végére: akinek szól, érteni fogja. Ha akarja. A ritkább, de szerencsére azért nem olyan ritka történés az, amikor a házastársak (vagy akár a hivatalos papír nélküli együttélést választó párok) egyként akarják a gyermeket: ők végtelen boldogsággal fogadják az esemény, a magzat megfoganásának bekövetkeztét. Az asszonyka boldogan súgja meg az Édes Titkot, s a férfiú örömtől reszkető kézzel vonja magához, már nem csak asszonyát, de gyermekét is ölelve. Ám ez még csak az első lépés a gyermek vállalásának útján, hisz a gyermeket ki is kell hordani. Ezt viszont már egyáltalán nem könnyíti meg a társadalom, sőt! Kevés a munkalehetőség, így ha egy asszony másállapotba kerül, azt időben igyekszik elmarni a főnök, hogy új munkaerőt vegyen fel helyette, akire hosszabb távon lehet számítani, aki nem megy közben betegállományba, mert émelyeg, gyenge, nem ül le munkaközben mert elfáradt, vagy felment, illetőleg leesett a vérnyomása, stb. stb.: vagyis akire nem kell 125
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet fokozottan tekintettel lenni, aki nagyobb munkabíró képességgel rendelkezik, és aki később sem marad távol munkájától mert beteg a gyermek, s még sorolhatnám. Ezen túl nem egyszer az a nagyon is nyilvánvaló megfontolás húzódik meg a főnöki reakció hátterében, hogy az adott munkakör állandó és folyamatos továbbképzést igényel, márpedig ha az asszony gyermekgondozási szabadságra megy, a gyermekével fog törődni, s nem azzal, hogy folyamatosan képezze magát az adott foglalkozási ágon belül. Így viszont a gyermekgondozási szabadság végén már nem bír azzal a képzettséggel, ami a munkakör betöltéséhez akkor szükséges lesz, viszont ha a cégtől megy gyermekgondozási szabadságra, annak lejártával a cég vissza kell vegye, hisz állományban van, ha nem is aktív állományban. S ez csak az egyik aspektusa a hivatali hozzáállásnak. Hogy a munkatársak hogy segítik, avagy nem segítik, esetleg még igyekeznek megnehezíteni a mindinkább domborodó pocakkal dolgozni járó asszonyka dolgát: ez az adott személyektől függ, s az ő emberi milyenségüket tükrözi, s minthogy minden ember más és más, egyénileg fog változni a történés is, így erre sem térek ki bővebben. Ami a kismamák ellátását illeti: hát Ég és Föld a különbség Shambhalla, és a ti szintetek közt! S ez még akkor is így van, ha ebben azért már némi előbbre lépés tapasztalható, legalább is a távolabbi múlthoz viszonyítva. De még mindig a kismamának kell kilincselnie, ha valami külön juttatásra jogosulttá válik, hosszú órákat ácsorogva a mindenféle hivatalok előszobáiban, mire egyáltalán elismerik a jogosultságát, amiként órákon át várakozhat a gondozóban, s ha kismama tornára szeretne járni, mert annak érzi szükségét, nem egyszer bizony borsos összegeket kell kifizetnie „terembérleti díj” gyanánt, s persze a gyakorlatokat vezető tanárnak is. Ez utóbbi, ha nem is mindenkor kötelező, de illendő, vagyis a tornát vezető személy nagyon is gyakran maga jelzi (ha szinte tapintatosan is, épp csak célozva rá), hogy igenis elvárja a külön juttatást. Hogy ezt is hogyan jelzi, s hogy hogyan jelzi elégedetlen voltát a juttatásról „megfeledkezőkkel”, ismét nem kell mondjam. Shambhallában már elképzelhetetlen, hogy egy várandós asszonyt úgy, akként vessenek alá bármikor is orvosi vizsgálatnak, amiként azt a ti szinteteken teszik, ez azonban még a két szint közti, s a technikai felszereltségben is megmutatkozó különbség számlájára írhatjuk. Azon túl persze, hogy Shambhallában az „orvos” a magzat Szellemi Én-részével is képes kommunikálni, hisz ezt tanulta, erre készült, s hát ki volna igazán a megmondhatója annak: hogyan érzi magát a méhen belül növekedő kis test, mint annak jogos birtokosa, azaz az Én-rész?! Jó: talán természetes, hogy a ti szintetek orvosai, s éppen a szint milyensége végett még nem tartanak itt. Azt viszont már semmiképp sem írhatjuk a ti szintetek értelmében sem a szint milyenségének számlájára, ha egy várandós asszonnyal akként beszél az orvos, vagy akár annak asszisztense, mintha az valamiféle bűnt, vagy erkölcstelenséget követett volna el pusztán azzal, hogy állapotos mert lenni! (És az is igaz, hogy ez sajnos nem csak ebben a szakágban, de az orvosi pálya szinte mindahány szakterületén megfigyelhető. Hivatkoznak ugyan arra: az orvosok fáradtak, s ezért ingerültek. De érdekes módon ugyanaz az orvos, aki a körzetben még ingerült, kevéssel később, a magán-praxisához tartozó, jól fizető beteggel nemcsak hogy nem ingerült, de szívélyes, udvarias, készséges...) Ezen túl, ha a fiatal pár azt akarja, hogy a megszületendő gyermek érkezésére minden szükséges holmit meg tudjanak venni, hát igencsak dolgoznia kell mindkettőnek, hogy a mindennapi szükségesen, tehát a megélhetésen felül még arra is megkeressék a pénzt. Az asszony még akkor is eljár dolgozni, ha szíve szerint már megpihenne, hogy már csak magzatával törődjék, a férfi nem különben, s ha az asszony munkaviszonya a fent említett okokból, vagy bármi másért megszűnik, a férfi lesz az, aki éjt nappallá téve kell „hajtson”, mert a lakbér, az áram, a fűtés, vagy akár még az albérlet is pontosan ugyanannyi, mint volt korábban (sőt: ha albérletben élnek, a bérleti díj esetleg több is lesz!): azokat mind fizetniük kell, ha nem akarnak utcára kerülni, márpedig nem akarnak, kiváltképp nem akkor, amikor már a gyermek is csaknem megérkezett. A férj tehát még több munkát vállal, így ingerülten és fáradtan ér haza, ami azt is jelenti, hogy nem csak a még meg sem született gyermekkel, de már asszonyával sincs úgyszólván semmilyen kapcsolata. Egy gyors „szia” este és reggel, de ezen felül már csak a reggelente sietve lenyelt kávé, este is csupán a vacsora, fürdés, esetleg kezdetben egy gyors hitvesi ölelés, s már gyakran a tévé elől rángatja el az álomba kábult férfiút az asszony, aki nem mondhatja el: mit csinált a baba, mennyit mocorgott, tán még azt sem tudja a férj: megmozdult a baba, vagy hogy mikor, mert az asszony ugyan elmondja, de a férj túlhajszolt elméje nem érti, nem fogadja be az információt. Megszokottan hümmög ugyan valamit, 126
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet megsimogatja a növekvő pocakot, de tán egy gondolatot sem képes igazán az asszony, vagy főként a baba felé küldeni, aki, mint az előző kötetben már mondtam, az ő szemében még nem valós létező személy, legalábbis nem akként, mint az anya szemében és tudatában: majd csak lesz azzá, ha megszületik. Hogy akkor hogy fogja tudni fogadni? Ez már szintén nem egyértelmű: nem is egy apuka van, aki épp úgy akarta, hogy a gyermek megfoganjon, mint az asszony, de aki a magzati szak, tehát a gyermek kihordásának végére olyannyira kimerül, hogy fásultan fogadja a szülés megkezdődését, lezajlását, s még akár a gyermek megszületését is, hacsak nem valami mély harag ébred benne (akaratlanul és tudattalanul is) a gyermek iránt, aki végett két – háromszor annyit kell gürcöljön, aki végett már semmi másra nincs ideje, ereje, mint volt korábban, mert minden erejére szüksége van, hogy bírja a tempót. Ez a munkába járó asszonyok esetében sem ritka, de az ő tudati - lelki tompultságukat akként fújja el a szülés, s a gyermek első Élet-igenlő hangocskája, mint semmi kis hópelyhet a szél... Nos, nagyjából ez, és ennyi, amit a ti szinteteken gyermeket várók, s a Shambhallában gyermeket várók mindennapjaihoz tartozó történések vizsgálatakor szembe kívántam állítani egymással. Ugyan kitérhetnék még arra a nem is kevéssé megdöbbentő viselkedésre, ahogy a kismamákkal szemben embertársaik viselkednek mondjuk a tömegközlekedési eszközökön, az áruházakban és az élelmiszerboltokban, de nem teszem: ugyanúgy viselkednek, amiként bárki mással is, legyen az kismama, gyermek, vagy hajlott hátú agg, vagy akár- melyik embertársuk: ebben tehát még csak nem is tesznek különbséget ember és ember közt, s ha valakit csak egy hajszállal is gyengébbnek éreznek maguknál, hát annál inkább nem... II. Gyermekvárás a magasabb szinteken S most, ha csak nagy vonalakban, csak néhány szó és kép erejéig is, de nézzük meg a gyermekvárást a magasabb szinten is, azon a szinten, ahol még egy bizonyos fokig fizikai testben járják Útjukat testvéreink, de ahol már az utódok létbehívása sem akként történik, amiként a ti szinteteken, vagy itt Shambhallában. Ismét emelkedni kezdtünk, de most nem a megszokott pihenőpontunk felé indultunk. Erre most nem volt szükség, nem kellett, hogy a szokott módon töltekezzem az Erővel, hisz először is nem a magam tényleges, tehát fizikai értelemben vett világából indultam, másodszor a magasabb szint felé vezető Út energiái teljességgel alkalmasak voltak rezgésszintem emelésére. Percről – percre éreztem: mint leszek mind könnyebb, mind légiesebb, s ebből arra következtettem, hogy a magasabb rezgésszintű energia Szellemi elemeim közé épült be, miközben tényleges Szellemi erő-testem mindahány sejtjét is, azaz elemét is fel, és betöltötte az Erő, mintha a magasabb szint Ős-tudata mindahány Szellemi energiaelemembe is beépült volna, valahogy akként, amiként a Kegyelmi Erő elem épül majdan be a Felemeltetettek kromoszóma-állományába, felülírva mindazt, ami abban hibás, a Törvénytől eltérő. Vezetőm megérezve gondolataimat, ekként magyarázta a történést: — Lényegében igazad van, helyesen érzed amit érzel, s a FÉNYBEN, azaz A TÖRVÉNYBEN emelkedünk, amiként abban emelkedik mindaz is, aki magasabb szellemi síkra lép, mert az a SZERETETBEN tudott egy szinttel feljebb emelkedni, és A SZERETET MAGA A TÖRVÉNY. Erről is már sokszor szóltam, de nem győzöm elégszer elismételni, hogy ne csak megjegyezzétek: egyszerűen beíródjék Tudatotokba: agyatok, de még akár testetek mindahány sejtjébe is, hogy már igazán tudjátok, és hogy már igazán Élni, és Éltetni is akarjatok az által, hogy Életetek legyen a Fényben, s a Fény által, mindenkor abban a mértékben, aminő mértékben ÉLETE van bennetek A SZERETETNEK, amely öröktől fogva, és örökkön ÉL. De szükségszerű lesz már az útra figyelned: hamarosan megérkezünk. Célállomásunk most a Vénusz nevű bolygó, annak is egy kicsiny városa, amelynek nevét, bár lehetne azt földi nyelvre is lefordítani: szükségtelennek érzem, mert az is volna, hisz ezzel az erővel bármely egyéb, az adott Fény-ívbe tartozó bolygóra felemelkedhettünk volna. Maga a történés ugyanis a helyszínektől függetlenül is egy, és ugyan az. E szinten már nem aszerint kerül egyik vagy a másik bolygóra egy-egy Úton járó, hogy mely Felismeréseket kell megszerezze: azokat már a negyedik Fénykör egyes Fény-íveiben megszerezte, s itt, az ötödik Fény-körben, annak mindahány Fény-ívében már csak a negyedik szinten megszerzett 127
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Felismerések, azaz Bölcsesség-elemek kiteljesítése, vagyis mind magasabb és magasabb szintre emelése, tökéletesítése folyik. Ugyan nem ereszkedünk be most sem az adott szint érzékelési tartományába (s ez természetes, a ti szinteteken sem tettünk ekként, hogy az adott szint energia-áramlását ne zavarjuk meg a magunk más rezgésszintű energiáival) de nem is volna szükséges: ekként is megfigyelhetjük a párok találkozásának pillanatát csak úgy, amiként a gyermek vállalását, kihordását, s még a kicsiny utód megszületését is. S hogy még pontosabban fogalmazzak, itt is csak egyetlen pár Nagy Találkozásának leszünk tanúi, s az ő útjuk egy-egy döntő és kiemelkedő fontosságú mozzanatát figyeljük meg, s ha egy-egy újabb kép megmutatásáért ismét felemelkedünk, szintén őket fogjuk felkeresni, ahogyan azt a Shambhallai pár esetében is tesszük, s tettük már eddig is. Hogy a ti szinteteken miért térünk el ettől a megfigyelési formától, nem kell mondjam: még egyetlen pár esetében is oly nagy a bizonytalansági százalék, hogy az szinte kimondhatatlan, hisz a lehetséges változatok soka áll elétek akár csak az Út legkisebb történéseinél is, így nem volna jellemző egyetlen pár útja az adott szint megfigyelése esetében. Így kell, hogy a ti szinteteken még a lehetséges változatokból emeljük ki a ti korotokra leginkább jellemzőeket, hisz még nem a Szeretet Törvényvilágában; az Igazság, és a Kegyelem Törvényvilágában járjátok Útjaitokat. Shambhalla lakói, s a negyedik, valamint az annál magasabb szinteken lévő Városok lakóinak mindegyike azonban már a Szeretet Törvényvilágába lépett, s ekként maguk is mindinkább betöltőivé lesznek a Szeretet Törvényének, amely a Szellem Törvénye. Ez lényegében azt jelenti, hogy mind kevésbé lesznek a testnek emberei, és mindinkább a Lélekben és a Szellemben élnek, s mert ez ekként van, minél inkább ki tudnak lépni a testből, vagyis mindinkább eltávolodnak mindattól, ami csak testi, annál inkább élnek abban, ami lelki és Szellemi, már e magasabb fokon élve meg ugyanazt, amit korábban még csak mint testi emberek élhettek meg. Az az ifjú pár, akit Shambhallában megfigyeltünk, még egyként élte a testnek érzéseit: vágyait és örömét, élve ugyanazt már lelki, és Szellemi fokon is. Akiket most figyelünk meg, már csakis Tudatban, Lélekben és Szellemben élik meg ugyanazt, mert maga a testi érzet semmissé, szükségtelen és sötét kísérőjelenséggé vált számukra, s a szint értelmében mindahány Úton járó számára egyaránt. És mégis: itt az egymáshoz tartozó Társak boldogsága hasonlíthatatlanul nagyobb, mint volt az még a korábbi szinten, Shambhallában ama ifjú pár esetében, hisz a Lélek és a Szellem már inkább egyesül az Isten Szeretetének Erő-áramában, magához vonva ama végtelen tisztaságú Erő egy bizonyos, számukra már elérhető részét, mint a Shambhallai fiatalok, akik még a Tudat s a test örömét élik mint elsődleges érzést, míg a lelki – Szellemi EGY-ség érzete csak mint halvány, de ott már valósággal is létező Fény bukkan fel bennük ugyanabban a pillanatban. Mindennek ismeretében már szinte szükségtelen is mondanom, hogy a ti szinteteken csak a test, és a Tudat éli meg az öröm-érzést, amelyet az agyi idegszálak, s a test bizonyos pontjainak érzékelési, azaz inger-tartományai fokoznak fel akként, hogy az bennetek a magasabb rendű Boldogság képzetét adja még akkor is, ha ténylegesen is nem más még, és nem több, mint az idegi központok reakciója egy bizonyos ingerre, amely azonban szükségeltetik mégis, hogy a faj fennmaradása, s ekként az adott szinten való testbe öltözés biztosítottá legyen számotokra és utódaitok számára egyaránt. (—Nem tudom, elég érthetően fejeztem-e ki magam. Tudom, hogy ezt sokkal egyszerűbben is le lehetett volna íratnom, de nem lehetett mégsem, s éppenhogy munkatársamnak az adott kérdéskörrel szembeni visszafogottsága végett. Akik ismerik, tudják ennek okát is, akik nem ismerik... nos: azok is megértik, mit akartam elmondani, így tovább is lépünk. —) III. Nagy Találkozás a Vénuszon S most ereszkedjünk lejjebb egy kicsit, hogy már ténylegesen is megfigyeljük a két ifjú találkozását. A történés maga lényegében nem sokban tér el a Shambhallában megfigyelt Nagy Találkozástól, tán csak annyiban, hogy a két fiatal nem „véletlenül”: de már tudottan indult épp akkor, és épp oda, amikor, és ahova, amiként tudták azt is: ki az, akivel találkozniuk kell, és persze: akivel találkozni is fognak.
128
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Lejjebb ereszkedtünk tehát, s amiként Vezetőm mondta is, az adott szint érzékelési tartománya fölötti szinten lebegtünk. Ez tulajdonképpen ekként elmondva egy kis félreértésre adhat okot, így pár szóval azt is elmondom: miként is esik egy-egy ilyen Jelenlét. Az adott szinten lévő megannyi tárgynak, személynek, minden Lélek-lénynek, s minden egyes gondolati – akarati, lelki és Szellemi Erőnek is meg van a magasabb szintű kivetülése. Ez minden bolygó, és bolygó-képzet esetében ekként van, ahol Útra indulhat a Szellemi Követ. A fizikai, fél-fizikai és anyagtalan energiák kivetülései, vagy fogalmazzam akként: energia-lenyomatai az adott szint közvetlen közelében, de már az adott szinten Úton járók számára érzékelhetetlen magasságban épp úgy megjelennek, mintha magán a fizikai (fél-fizikai) síkon járnánk, s a történések mint valamely hologram: játszódnak le itt is, de nem mint történések, hisz az egyes Úton járóknak, Lélek-lényeknek, avagy az egyes tárgyaknak is csupán az energia-képe van az adott szinten, amelyek mintha az adott testek/tárgyak fizikai vetületének energia-tükörképei volnának. A történések mint energia-hullámok jelennek meg e magasabb rendű kép-képzetben (nem tudok rá jobb kifejezést), vagyis, az egyes személyek stb. Energiaképei közt áramló, más és más rezgésszintű és színárnyalatú energia-hullámait érzékeljük, s ezeket „fordítja le” Szellemi Tudatom a test Tudata mellett az alsóbb szinten maradt Szellemi Egység számára, amely még tovább transzformálva, a Tudat számára érzékelhető gondolati képpé formálja a kapott energia-képet, s a Tudat már ezt a hozzá beérkezett, mindenkor erősen és többszörösen is letranszformált energia-képet kell felismerje, megértse, és földi gondolatokká alakítva a tudati ismeretek szerint a szókincs birtokában megfogalmazza, hogy az mindenki számára érthetővé legyen. (— Itt egy pillanatra félbe szakítom munkatársamat, hogy ezt is érthetőbbé tegyem számotokra: Az inspirációs médiumitás lényegében ezt jelenti. Minden egyes Közleményt ekként vesz az illető Testvér Szellemi Tudata, s ekként közvetíti is azt a test Tudata felé, amely ekként lényegében nem is annyira egy kész, szavakban megfogalmazott Gondolatot: egy színképet, egy gondolati energia-hullámot kap, amelyet ki kell elemezzen, meg kell értsen, és le is kell tudjon jegyeztetni az eszközzel, azaz a testtel, s többnyire azonnal. Itt egy kis eltérés tapasztalható a teljesen személyes, egyéni közlések, és a munka során leközvetített gondolati képek közt, nem mindenkor tartalmi, de minden esetben energia szint különbséget értvén ez alatt. Ám mert ez már a ti számotokra lényegtelen, e különbségre nem térek ki. Ha a földi szintű Tudat nem érti meg az Én-elem által átközvetített gondolati energiahullámot, ha nem képes azt dekódolni, az üzeneteket, vagy az egyes Tanításokat sem lesz képes lejegyeztetni a test, mint fizikai eszköz által. Ez a nehézségi fok a transz állapotban érkező Üzenet esetén hiányzik, ezért az lényegesen kivitelezhetőbb. Viszont meg van az a veszélye, hogy ha a médium (s itt ténylegesen is a Közlő Szellem által használt eszközt értvén e szó alatt) szókincse nem elég változatos, vagy ha a tudati ismeretek közt más, korábban megszerzett ismeretelem van rögzülve, s a Tudat nem képes a szükséges mértékben félre állni, a Közlést eszközlő Testvér nem, vagy csak nagy pontatlansággal lesz képes a maga közlendőjét leíratni az eszközzel, mert az mindenkor a Tudat rendelkezését fogadja el elsőként, s csak eztán a számára idegen gondolati képet. Ez az oka annak, hogy ma már csak ekként, tehát az inspirációs közlési módot választva dolgozunk, még akkor is, ha ez a Tudat érzékenyebbé válásával, s természetesen a földi agy idegi hálózatának nagyobb mértékű megterhelésével jár együtt. Ezeket vállalnia kell a földi szintű munkatársnak csak úgy, amiként a véle dolgozó Szellem-testvérnek, amiként vállalják is, s már az Út megkezdése előtt...—) Ha fizikai testben igyekeznék az adott szint energia-vetületébe illeszkedve megérteni az egyes történéseket, természetes módon mit sem értenék azokból, hisz még az egyes személyek testének energiavetületét sem volnék képes megkülönböztetni más személyek testének, vagy az egyes Lélek-lények, illetve a fizikai tárgyak energia-hologramjától, ha képes volnék azokat érzékelni egyáltalán. Ekként viszont csakúgy érzem és látom egy-egy történés mindahány szereplőjét minden esetben, ahogy a magam fizikai világának embereit, és csak olyannak érzékelem az adott közeget, annak minden tárgyával, növényével és virágával, megannyi kis, és nagy állatával, ahogy az adott szinten élők érzékelhetik azt. (E mondatot csak a könnyebb érthetőség kedvéért húztam alá. (a kötet lejegyzője)
129
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet De én anélkül érzékelem őket, hogy ők is érzékelhetnének engem, így semmiképp sem zavarhatom meg őket, és be sem avatkozhatom a fizikai síkon ténylegesen is zajló történésekbe. Igaz: azok nem is érintenek engem oly közvetlen módon, még akkor sem, ha az, ami szép, itt, az adott szintek energiaképében érzékelve igazán azzá lesz, s ami durva, még durvábbnak érzik, mert itt már teljes nyíltságában érződik ez is és az is, míg a fizikai világokban azokat a történéseket, amelyek durvák, többnyire elfedni igyekszik maga a cselekvő, s a cselekedtető egyaránt. Ekként azokat valóságosan is csak Isten látja igazán, s azok, akiknek megengedtetik az Úr által: Szellemi szemmel megfigyelni és meglátni is a tettek valós energia-tartalmát. Itt, az ötödik Fénykörben természetesen már nem kell semmiféle negatív történésre felkészülnöm, hisz itt már ilyen nincs, amiként az sincs, aki ilyes cselekedetet akarna végre hajttatni bárki Úton járóval, legyen az Szellemmel avagy Lélek-elemmel bíró lény. Nem is ilyes dolgokra figyelek tehát (egyébként sem ezeket szoktam keresni még a fizikai Világokban sem, ha ott még ezek állnak is elém újra és újra, meggyötörve Szellemi és földi szintű Tudatom egyaránt...): a köröttünk – mellettünk megjelenő Város képeit figyelem, s azokat, akik közt lépünk. A házak itt még szebbek, még káprázatosabbak, mint Shambhalla házai, s ha a Shambhallai házakat valahogy súlytalannak éreztem, ezek tényleg akként tűnnek, mintha nem is kőből épültek volna. Mintha simára megformált habból, vagy magukból a város fölött úszó hó-tiszta kis felhőcskékből készítették volna játékos Szellem-gyermekek, hogy valamiképp megörvendeztessék a mélységbe hullott, s már Haza felé igyekvő Testvéreiket, hogy ezzel is buzdítsák és bátorítsák őket: lépni tovább, előrébb, még feljebb és feljebb, már egészen a Fellegekig, s még tovább, a Végtelen magasába, az Atyának Szentséges Szívéig az Úrnak Útján. E gondolatok és érzések fogalmazódtak meg elmémben, s mintha ezek visszfényét láttam volna itt minden egyes Testvérem arcán is. Egy parkban álltunk meg Vezetőmmel, s a Kísérő Testvérrel, aki ide is elkísért bennünket, hisz ha a mélyebb szintre nem engedtetett is Néki alászállani, a magasabb szintre könnyedén felemelkedhet. S még lényegesen könnyebben is, mint én magam, vagy közülünk bárha egy is (s nem csak e szintre, de akárha csak Shambhalla szintjéig is), mert minket még erősen köt az Út, s a mi valós szintünk energiája, hogy a magunk gondolati – akarati energiáiról már ne is szóljak, amelyekben, ha egyéb tisztátalan nincs is, a félelem, a Mélység-tudat, a Teremtőtől való elfordulás bűnének felismerése, s e felismerés nyomán óhatatlanul megszülető bűntudat és bűnbánat: valami sötétlő árny mindenképp van, s ha ezek összessége nincs meg, akkor éppenhogy a felismerés hiánya az, ami a mélységben még megköti Szellemünk, s egész valónkat. (Én magam sem emelkedhetnék fel, ha Drága Vezetőm nem hajol le értem, s nem emel, hisz magam is csak egy vagyok közületek: Úton járó, aki az ÚR Kegyelméből felvállalhattam e Feladatot, de aki ettől függetlenül ugyanolyan voltam, s maradok, mint Közületek is egy: bárki más, sőt... Tán nem kell mondjam: mekkora Kegyelmi Ajándék ez mindőnk számára az Áldott Krisztustól, Égi Anyácskánktól, Teremtő Atyánktól, amiként azt sem kell mondjam: mekkora Áldozat ez Kedves Vezetőnktől, Aki újra és újra lehajol, hogy a sivatag por-tengeréből kiemeljen egy semmi kis porszemet, majd magasra tartsa: lásson az, hogy visszatérve elmondhassa a többi porszemnek azt, amit látott.) A park köröttünk mintha nem is park volna: inkább erdő, egy kicsinyke erdő, teli az erdei Élet minden megjelenési formájával. Még őzeket, kicsiny medvebocsokat is látni: épp az egyik bokor mellett, félig a bokor takarásában áll az őz, a bocsok a bokrok közti pázsiton hancúroznak, s bár a medve-mamát nem látom, érzem közelségének energiáját, vagyis ő sincs messze. Egy picikét megborzongok a gondolatra, hogy esetleg épp a hátunk mögött van, de Vezetőm nevetve megnyugtat: — Itt már még annyira sem kell tartanod tőle, ha tényleg mögöttünk van is, mint Shambhallában. Itt az állatvilág és az emberek szinte együtt élnek. Amiként látod, már csaknem teljességgel elmosódott a határvonal a város, és az erdő közt, vagyis nincs szerepe, és nincs fontossága: ki hol él, hisz ez is, és az is Isten Erejét hordozza, ha Lélek-elemmel, ha Szellemi erővel bír. Mert itt, e szinten már nem a Tudat, már még csak nem is annyira a Szellemi Én-rész, mint inkább a felsőbbrendű ÉN, tehát az ÉN-fél irányítja az eszközt, s az Én-rész már teljességgel a Tudat feladatkörét látja el. Ez persze nem jelenti azt, hisz nem is jelenthetné, hogy az ÉN-fél is részt vesz az Út tényleges végigjárásában, hisz még nem akként irányítja az Én-részt, amiként a ti világotokban (s egy bizonyos szint eléréséig még a negyedik Fény-körben is) az Én130
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet rész a Tudatot, a kisagyban helyezkedve el. Itt, amiként azt érzékelheted is, a Szellemi Követ, és a felsőbbrendű ÉN közt lévő Lélek-szál lényegesen erőteljesebb, ekként nagyobb mértékű, magasabb szintű összeköttetést enged a Felsőbbrendű ÉN, és az általa irányított Szellemi Követ közt. Ezzel szemben a Tudat és az Én-rész közt lévő Lélekszál lényegesen gyengébb, hisz a Tudat már csak a fél-fizikai testek vegetatív működéséért felel. Egyéb szerepe nincs, viszont az az agyi tartomány, amely korábban e feladatot végezte, már nem erre van kiképezve a Szellemi Követ által. Hogy is fogalmazzam... Arra az agysejt-csoportra, amely korábban a tudatalatti agyi állományt képezte, s a vegetatív idegrendszer működtetéséért volt felelős, itt már nincs, pontosabban nem abban a formában van szükség, mint azt a ti szinteteken megfigyeltük. Ezért az az agysejt-csoport lesz az, amelyet a Tudatosodásra alkalmas agyi tartomány helyett aktivizál az Én-rész, míg azt, amely most a Tudatos agyi tartomány feladatát látja el, a maga céljaira használja, így már a saját energiáival újólag feltöltött, s a korábbi Tudatos agyi tartomány együttes használatára képes. Ekként értettem azt, és erre gondoltam, amikor arról szóltam, hogy a magasabb szinten az agy mind nagyobb százalékát fogja használni az Úton járó. Ennek számos, számotokra ismét csak elképzelhetetlen, de nagyon is logikus következménye van, amelyre majd a gyermekek fejlődésénél is kitérek. Így itt csak annyit: a kicsinyek, éppen az egyes ismeretek befogadására alkalmas agyi állomány megnövekedett volta végett lényegesen könnyebben, és hasonlíthatatlanul többet képesek megtanulni, mint amit ti bárha egy életen át tanulva képesek volnátok befogadni a magatok agyi tartományával. És ennyi talán elég is e kérdésről, legalábbis itt, és csak egyelőre, mert e kérdésre a folyamatban lévő másik munkánkban is kitérünk – kitértünk, mert kell, hogy erről már valamivel bővebb információt is közre adjak. *** — Fájdalmas és keserves történés végett szakadt meg egy kicsiny időre Utunk, gyermekeim. – fordult Vezetőm kis szomorkás mosollyal felém, és a mellettem várakozó Kísérő Testvér felé (Aki akként karol most át, mint egy kishúgára ügyelő, szerető testvér-báty) aztán már nékem intézve szavát, ekként folytatta: — Lásd, kedves: akként van az, amiként ígértem is néked, és a súlyos betegségétől megszabadult cica már mint egészséges, s békés kis lény jelentkezett nálad, földi Otthonodban is. Igazad van, amikor azt mondod: csak a másoknak adott Szeretet az, ami igazán könnyebbséget ad egy-egy ilyen helyzetben: csak akkor lehetsz képes te magad is (amiként mindenki más is) a lelki – szellemi, és persze elsőként tudati fájdalom feloldására, ha másoknak örömet szerzel. Abban is igazad van, amikor úgy éled meg a történést, hogy most egy helyett sok Lélek-lénynek adod át a te kis szíved gondoskodó – törődő Szeretetét... – ez is ekként van, mert te nem egyet kell szeress, de mindeneket, amiként mindeneket szeret az Úr, a Teremtő Atya és a Szentlélek Mária, és mindeneket szeretnek mindazok is, akik a Mennyei szinteken maradtak, amiként azok is, akik mint Missziós Szellemek: közöttetek – köröttetek vállalhattak bizonyos Feladatokat azért, hogy mind Haza térjetek. Nem véletlen mondtam néked azt sem: több Léleklényt nem vállalhatsz fel, legalábbis az állatvilág tagjai közül (s itt és most a hozzád került csigákat még csak nem is sorolom a Lélek-lények csoportjához, de ennek okát te is tudod...): részben azért, mert a te létidőd nem elégséges, hogy egy Lélek-lényt kicsinységétől végigkísérhess Útján, részben azért, mert az egy elvon a soktól, megkötve, magához láncolva szíved minden ő Szeretetét, s gyenge kis testednek is minden ő erejét. Nem mondom kedves, mert nem mondhatom, hogy ezzel túl is jutottál az elvesztés-adta lelki és tudati fájdalmon. Ez ekként nem volna sem igaz, sem helyén, és rendjén való. De a fájdalom minden nappal, és minden órájával is ama napoknak csitulni fog, akként csitulva a Lélekben és az elmében, amilyen mértékben ismét engeded, hogy a Szellem Ereje vegye át az uralmat az elme gondolatai és a Lélek földi érzései helyett. Vagyis abban a mértékben, amilyen mértékben a földi értelemben vett szeretetet a Teljesség mértékében vett Szeretetben tudod kiteljesíteni, hogy már abban éld meg a Valós, a Mindenségben áramló Igaz Szeretetet, s ne csak a te kicsiny szíved szeretetét add, de már valóságosan is az Isten Szeretetét, amelynek épp úgy közlője és átadója vagy, amiként az vagyok Én magam is az Úr rendeléséből és Akaratából, az Ő leghatalmasabb és legszentségesebb engedélyével. Amiként erre kell készüljenek mindazok is, akik ma az Úton járnak, és mindazok is, akiket fájdalom, földi szintű veszteség ér: nem az egyben, de a Mindenekben kell gondolkodjanak, mert azzal a Szeretettel, 131
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet amelyet Istenünk mindenek felé küld, s áraszt, ők maguk is mindeneknek tartoznak, ha már az eggyel szembeni kötelezettségüket, Feladatukat teljességgel és híven bevégezték. Még e kérdésről szólok véled kedves, de már nem itt, még csak nem is a mindenkinek szóló munkáinkban, így itt és most haladjunk is tovább. Igaz: azt még ma sem várom, hogy ugyanannyit dolgozzunk, és ugyanannyit megmutassunk Testvéreinknek, mint tettük ezt korábban, hisz a seb még csak fel-fel fakad szívedben. De mert a munka maga is gyógyír, hisz a Szeretet nevében és jegyében végezzük vállalt Feladatunkat, kell, hogy egy kevésnyit az Út további részének megmutatásával is törődjünk, mielőtt a szokott módon magam mellé emellek, hogy akkor már Én gyógyítsam szíved. *** Most tehát menjünk tovább, s nézzük meg a maga valóságában: hogyan is megy végbe itt, már az ötödik Fénykörben, annak alsóbbrendű Fény-ívén egy-egy Nagy Találkozás, amelyre, mint fentebb említettem, tudatosan indul el mindkét szereplő, tudva: kivel, és hol kell találkoznia az adott időben... Feljebb emelkedtünk, s mert hogy most valamivel nehezebbnek, vagy fogalmazzam akként: sűrűbbnek éreztem magam, még fokozottabban éreztem szeretett Vezetőm segítségét, amiként éreztem Kísérőnk energiáját is. Tudtam: Ő is betakar Testvéri Szeretete lágy hullámaival, s ez még akkor is jólesett, ha tudtam azt is: nem is lehetne másképp, hisz Benne is a Végtelen Mindenség EGY-S-ÉG Tudata él, nem a mi kicsiny, emberi Tudatunk. Ezen túl éreztem földi Testvéreim Szeretet-áramát is, bárha most még csak nem is azon a szinten voltam és vagyok: és mégis, mintha a testnek Tudata áramoltatná felém a magába zárt, igazán Tiszta Szeretet erejét. Tudtam... – tudom azt is: a Tudat s a Lélek odalenn ezen erőkből merít, hisz azok valóságosan is nem mások, és nem többek, mint az ember gyenge, és kicsiny látókörrel bíró Tudata, s az oly könnyen sérülő, emberi Lélek, amelyeket máig megrémítenek az elébe álló, számára váratlan Sors-történések. Ez a Testvéri Szeretet is megtámogat, és erőt ad, szinte emel, így végül már szinte könnyedén emelkedem Vezetőm és Kísérőnk közt, ha most nem is a magam erejét használva, de akként, hogy Ők emelnek mindaddig, míg a megszokott pihenő-pontunkig nem emelkedünk. Kell, mindennél inkább érzem: mennyire kell most, hogy ekként is megmerítkezhessem a Teremtő Szeretetének végtelen áramlataiban: tán szégyen ezt leírni, de olyan mohón, olyan telhetetlen vágyakozással szívom, mind egyre csak szívom magamba az Erőt, mint valami kiszáradt szivacs-állatka, amely most úgy igazán teli akarja magát szívni az éltető vízzel... És most sem Vezetőm, sem Kísérőnk nem mosolyog meg mohóságomért, tudják annak okát, és értik is, hát csak várnak, míg teljességgel feltöltődöm, aztán még egy kevésnyi időn át csak lebegünk, tán hogy teljességgel kitisztulhassék az alant hagyott Tudatból is (legalább egy időre) mindaz, ami úgy éget és fáj, hogy amiként Szellemi elemem, akként a testnek Tudata, s még akár maga a test is csak az Útra, csak a Feladatra tudjon koncentrálni: igaz hívséggel tolmácsolhasson mindent, amit lát, s mindazt is, amit Drága Vezetőm, és a Kísérő Testvér „elmondanak”; azaz gondolati úton átközvetítenek felé. * S mire mindezeket leíratom a testtel, már ismét lefelé ereszkedünk, bár most természetesen nem a magam szintjére, nem is Shambhallába: az ötödik Fénykörbe, a Vénusz nevű bolygónak az adott Fénykör második Fény-ívében lévő, s az ama szintre emelkedettek érzékelési tartományában megnyilvánuló bolygó-képzetére, amelyet mi, vagy akár a negyedik Fénykörben lévő Úton járók nem, vagy csak hatásaiban érzékelhetünk, s mi még csak akként, hogy a lefelé tartó Szellemi Követ vonz magához az adott rezgésszintű Energia-áramlatból parányi energia-szikrákat, hogy használja azokat már a maga Bölcsességi és tisztasági foka szerint helyesen, avagy helytelen módon. A kép, amelybe alámerülünk, mint mondtam, hasonlatos Shambhalla képéhez, de valóságosan is csak hasonlatos, hisz itt a házakat már inkább a tisztultabb légköri energiákból fogalmazzák meg, azért is válik oly igen hasonlóvá a hó-tiszta fellegekhez, s mert a szándék is mindenkor egyenes és tiszta, a házak falai is tökéletesen egyenesek, simák, eltérően a fellegek felvert habhoz hasonlatos formájától, amelyek e város 132
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet fölött is ezer formában úsznak, mint valamely hatalmas Tengernek vízén a könnyű és karcsú, s mindenkor a tervező egyéni elképzelését, fantáziáját megmutató kis hajók. A házak közti növények elmondhatatlanul gyönyörűségesek, s akként tűnik, mintha mind – mind egyszerre virágoznék. Egy megfogalmazhatatlan, számomra ismeretlen eredetű tudással tudom: ez ekként is van, és talán egy kicsit még sincs ekként. Kérdőn pillantok Vezetőm felé, aki mosolyogva szól: — Lám, ismét a költő ébredt fel benned elsőként, a szépséget meglátó poéta, hogy utána a mindenre kíváncsi kisgyerek is felébredjék, aki mindennek tudni és érteni akarja okát is. S ez ekként van rendjén, enélkül nem is végezhetnéd a munkádat, mert amit látsz, el is kell tudd mondani, s már akként, hogy a látott, és tovább közvetített képet teljességgel meg is magyarázod Testvéreinknek: értsék ők is azt, amit néked értened engedtetik... A fák, és mindahány virág is itt egész évben virágzanak, egyik virágot a másik után bontva ki. Ha egy kicsit közelebbről is megszemléled a fáknak ágait, láthatod azt is: amely virág már elnyílott, annak helyén a termés kezd növekedni, majd hogy már a termés beérett, annak helyén ismét új virág nyílik. Jöjj, nézz meg egészen közelről is egy ágat, hogy leírhasd amit látsz... Közelebb lebbentünk az egyik hatalmas fához. A virágok illata bódító volt és édes, a virágok halvány rózsaszínű és fehér árnyalatokkal pompáztak, s valóságosan is akként volt, amiként azt Vezetőm elmondta: a virágok közt kisebb és nagyobb gyümölcsök ringatóztak a langyos, késő délutáni szélben: akként tűnt, mintha az anya ringatná karján kicsiny gyermekeit, nem is egyet, de mindjárt többet is, más és más korúakat, óvva mindőjüket: egy is le ne essék, baja ne történjék valamiképpen. Ismét Vezetőm magyarázatát hallottam: — Látod, a virágok közt is észlelhető valami kis különbség. Egyik még épp csak bimbó, a másik már bontogatja szirmait, a harmadik teljességgel kitárja azokat, s csókra nyújtja a Nap ékes sugarai felé, miközben a negyedik már lassan hervad, elnyílik, hogy amire a kis szirmok a földre érnek, a kicsiny termés is láthatóvá legyen. Persze, ez csak a mi szemeink számára látható még, a bolygón élők még nem látják a kis termést, ha tudják is, hogy az ott van, ahol az imént még a virág volt, mert a parányi, még érzékeny kis bogyót egy, vagy adott fajta esetében több zöld levél is fedi, részben azért, hogy délidőben megoltalmazza azt a Nap forró sugaraitól, részint pedig azért, hogy a kicsiny termést nedvességgel lássa el. Ha még közelebbről figyelsz meg egy egészen apró bogyót, a fedőlevelekre koncentrálva inkább, azt is láthatod, ahogyan a levél belső felületén a fa törzséből feláramló nedvesség, amely az ágakon át jut el a levélig, parányi páracseppekként buggyan ki a levél belső felületén. Ezt a Nap melege, már a fedőlevél külső lapjának melegítésével párává alakítja át, s ez a jótékony pára burkolja be a kicsiny termést. No, nem a nap teljes hosszán, hisz akkor hamar elrothadna a csöppnyi, gyenge bogyó. Csak a forróbb déli órák alatt: aztán, ha már a Nap heve alábbhagy, a pára ismét lecsapódik, részben a gyümölcs felületén, jobbára azonban a levélen, amelyről az alkony elérkezéséig az cseppenként pereg a földre ismét csak a száron keresztül, mintegy: ismételten is megöntözve a fa gyökereit. Ekként lényegében a fa önellátó, szinte azt mondhatni: magamagát locsolja. És ez is ekként van, még akkor is, ha a fa törzsén feláramlott nedvesség egy része a gyümölcsbe kerül, mert a fa többi, nem valamely kicsiny gyümölcs oltalmazására szolgáló levelén is láthatod, ahogy a kicsiny nedvesség-cseppek aláperegnek: ezek ugyanis a légtérből vonzzák magukhoz a párát, majd az, már a leveleken lecsapódva a hűvösebb esti légben, vízcseppé formálódnak, s az ágakon, majd a fa törzsén át a földre peregnek. Az éj órái alatt aztán a lassú körforgás ismét beindul. A lepergett vízcsepp a talajba szivárog, a gyökerek magukba szívják, és mire a Nap felkel, már meg is kezdik útjukat a fa törzsén át, már ismét felfelé: idején érjenek a fedőlevelekig, mire a Nap ismét hévvel csókolja az alanti Világot. A Természet bölcsessége rejtezik ebben, s az örök körforgás, az a tökéletes Élettani egyensúly, amely a mélyebb szinteken nem létezik. Nem, mert a légtérben áramló negatív energiák végett nem is létezhetne. És most még csak nem is annyira a vegyi anyagokra, mint inkább a hatalmas, és mind nagyobb mennyiségű gyűlöletenergiára gondolok, s arra a félelem-energiára még, amit a gyűlöletenergiát kiáramoltatók szülnek azok Lelkében és Tudatában, akik felé gyűlöletük elsősorban árad. Mert ténylegesen is csak elsősorban valamely ember egy másik ember gyűlöletének céltáblája és áldozata: másodlagos jelleggel viszont a gyűlölet ereje a minden fizikai világokban létező Természeti lények felé gyűrűzik tovább, már a félelem energiájával is terhelten, súlyosbodva az által. De térjünk inkább vissza az Itt és Most képeihez: ne szomorítsalak el se téged, se Testvéreinket a szükségesnél jobban, hisz hát... magatok is tudjátok: milyen az a Világ, amelyben ma éltek, tudjátok, 133
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet milyen volt pár száz évvel korábban, és sejtitek azt is: milyenné lesz a későbbiekben, az alatt a kevésnyi Idő alatt, amely még az emberiség rendelkezésére megmaradt a Nagy Ugrás pillanatáig... A Természet, pontosabban a növényvilág minden lénye ekként éli életét: továbbra is szeretve és szolgálva az embert, és szolgálva mindahány, az állatvilág tagjai közé tartozó Léleklény-társukat is. S ebből már azt is kikövetkeztetted, éspedig igen helyesen, hogy itt már egyáltalán nincs semmiféle ragadozó állat: és már réges-rég nincs, hisz már a negyedik Fénykörben áttértek mind a növényi táplálkozásra. Amiként azt már Shambhallával kapcsolatosan elmondtam, azon állatok, amelyek korábban, a ti szinteteken még ragadozók voltak, a negyedik Fénykörben lassan mindenevővé váltak, s mire ténylegesen is a negyedik Fénykör egyes Fény-íveibe értek, már kizárólag növényi táplálékot vettek magukhoz. Ebben tehát semmi új, vagy rendkívüli nincs. Annál inkább új viszont az, hogy azok az állatok, amelyek a ti szinteteken a növényevők közé tartoztak, itt, az ötödik Fénykörben már a légkörben lévő energiákat vonzzák magukhoz, s ezt már csak a testnedvek keringését biztosító vízzel egészítik ki, vagyis akár akként is fogalmazhatnánk, hogy a víz és a levegő az egyedüli táplálékuk. Ugyan még nem a Kozmikus Erőket vonzzák le, erre még csak az ember képes itt is, de a légkör energiái magukban is olyan tiszták, hogy elégséges energiát tartalmaznak egy nagyobb test létben tartásához is, mégpedig akként, hogy az nemcsak hogy létben marad, de teljes erővel bír, s amiként az ember, az állat sem ismer betegséget, erőtlenséget még az utódok hordásának, világra hozatalának, majd azok táplálásának idején sem. Mert az állatok kicsinyei még csak úgy szopnak, amiként az a ti szinteteken is van, s ez is természetes, hisz ők nem csak a testük létben tartására kell energiát szerezzenek mint a már kifejlett egyedek, de a meglévő sejtállomány gyarapítására is, vagyis a növekedéshez, ami mindenkor több energiát igényel, mint egy, már kifejlett test létben tartása. (S ez utóbbit természetesen a felnőtt élőlények és azok kicsinyeinek méret-arányos rendszere szerint értem, s nem akként, hogy a kicsinyek ténylegesen is több élelmet vesznek magukhoz, mint a felnőttek: a maguk méretéhez viszonyítva igen, ha az a mennyiség kevés volna is egy húsz-akkora testtömegű azaz súlyú felnőtt egyed számára...) Ennyi viszont még e kérdésről is elegendő, s a további fejtegetés helyett figyeld: mi történik az alábbi képben. Ismét lefelé kezdtem tehát figyelni, amiként azt Vezetőm mondta, s már nem a növényekre összpontosítottam, bár ez nem ment könnyen. Az a pont ugyanis, amelyet most figyeltem, még inkább tele volt a legkülönfélébb, szebbnél szebb növényekkel. De most nem magát a várost, hanem a várost is átszelő, majd a város szélénél elkanyarodó folyó partját figyeltük (e város ebben is hasonlít Shambhallára!). S ha valahol, hát itt igazán tombolt az Élet! A fák szinte minden, általunk is ismert, s még számos, a mi szintünkön nem létező fajtája megtalálható volt a parton, s a fák közt bokrok ezrei, virágok milliói: s mindezeken a madárkák egész rajai tanyáztak, fajtól és mérettől függetlenül. Volt a mi világunkban ismert sas, sólyom, s ezek mellett, vélük egyazon faágon a kicsiny, épp csak repülni kezdő galambfióka az anyjával, pacsirta és kolibri, és ezer-egy, a mi világunkban tán még nem is látott madár. Békés egyetértésben üldögéltek, ki-ki a maga szokása szerint mondva a maga mondandóját: ki csattogott, ki trillázott, ki halk-lágyan mintha csak patak csordogálna: akként csacsogott, de olyan is volt, aki a maga szavába, a maga egyéni nyelvébe más élőlények hangját keverte, akár még emberi szavakat is, amelyeket (természetesen) én magam a magam fizikai valóságában nem értettem: itt és most azonban értettem, vagy csak érteni véltem, amiként érteni véltem a madarak saját nyelvét, azoknak minden „szavát” is. De nem sokáig figyelhettem őket. A part két oldalán szinte egyszerre, csaknem egyazon pillanatban két ifjú emberre figyeltem fel. Egy fiatal leányra, s egy nála alig idősebb fiúra. Egyszerre értek a partra, s megálltak, pontosan egymással szemben, csak a part más – más oldalán. Egymást nézték, s a távolság ellenére is akként, mintha csupán egyetlen lépésre állnának egymástól. Ennek okát a testeiket körbe vevő energiaburokban véltem felfedezni, s Vezetőm néma gondolathullámából arra következtettem, ténylegesen is ebben rejlik a magyarázat. A két fiatal testét körbe ölelő energia-burok, ahogy a part felé közeledtek, szemlátomást erősödni, növekedni kezdett, majd mire az adott pontra értek, akként tűnt, mintha a víz fölött egymáshoz értek, egymásba olvadtak volna, hogy akkortól mint valami híd kössék össze a két egymástól meglehetősen nagy távolságra álló személyt. S ez is ekként volt. Kezdetben még csak egy elmosódó, bár meglehetősen széles, ezüstös színű energia-áramlatot láttam, amely széles hullámokban áradt a víz két partja közt, majd ahogy egymáshoz értek, s egymásba olvadtak, 134
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet mind határozottabbá vált az áramlat, s kevéssel később a bizonytalan, körvonalazatlan energiahullám helyén egy nagyon is konkrét, szinte kézzelfoghatónak, és szilárdnak tűnő, s már a szivárvány mindahány színében pompázó, kecses és könnyed energia-ív vált láthatóvá, amely összekötötte a két embert. Ugyan azt vártam volna, hogy valamelyikük egyszer csak rálép a két partot összekötő energia-hídra, s mint a mesében: átsétál a hullámzó víz fölött, egyszerűen a levegőégen át lépdelve, míg a másik parton várakozóhoz nem ér, de ez inkább csak a magam fantáziájának vágy-képe volt, míg a valóság ennél azért egy kissé prózaibb, mondhatni: hétköznapibb volt. A fiatal férfi a közeli híd felé indult: mozdulása tükörképeként mozdult az innenső parton álló leány is, s a közeli hídra lépve, egyszerre indultak meg egymás felé. Ahogy mind közelebb értek egymáshoz, a kettejük közt lévő energia-híd mind rövidebbé és mind fényesebbé lett: az egymás felé áramló energiák tömörültek, és a kölcsönhatás révén felerősítették egymást, majd ahogy a két fiatal már egymás előtt állt, mintha egy kicsiny, ékes csillag ragyogott volna kettőjük között. A lány természetes mozdulattal nyújtotta kezét, s a fiú ugyanolyan természetes mozdulattal vette azt lágyan a kezébe. Nem szóltak, hisz hát fölösleges is lett volna minden szó: a kis csillag, és szemeik mindent elmondtak nékik, amit szavakba önthettek volna, s azt is még, amire már egyetlen szinten, s még a Mennyeknek Országában sincsenek, mert nem lehetnek szavak... — A két fiatal tehát a Szellemi Követ által meghatározott időben és ponton találkozott, hogy többé el se hagyják egymást. Azon a percen, amikor a találkozóra indulnak, az otthonmaradó szülők maguk is tudják, amiként tudja azt a környezetükben lévő többi Testvér is: hová, s miért kell, hogy elinduljanak, s nem korábban, nem is későbben, de pont akkor, abban a percben, amikor ténylegesen is elindulnak, hisz az ötödik Fénykör e pontján már nem csak a fizikai testet, de annak energia-burkát is látja minden ember, amiként látják, és meg is értik azt is, ha a test energia-burkának megszokott színe megváltozik. Itt, ezen a szinten már ez is könnyíti a Szellemi Követ dolgát, hisz az Út minden fontosabb, bekövetkezendő változását jelezheti a Tudat, s ekként a fizikai eszköz, tehát a test felé is, amelynek működése a test körüli energiamező változásaihoz igazodik, mindenkor arra a szerepre, azaz feladatra készülve fel, amelynek esedékességét az aura színének változása előrevetíti. Az aura színe ugyanis nem egyszerre, nem hirtelen lesz mássá: amiként minden, ez is a fokozatosság elvét követi, hisz még maga a fizikai eszköz is fokozatosan fejlődve lesz alkalmas az egyik vagy a másik Feladatra. A kicsinyek testének fizikai értelemben vett létbeengedése talán az, ami a leginkább eltér a Shambhallában mutatott képtől. (S hogy már nem a mélyebb rezgéstartományokról szólok, azt hiszem, természetes...) A két fiatal, bár az imént azt mondtam: többé nem hagyják el egymást, fizikai értelemben mégis vissza kell még térjen kicsiny időre a maga családjához. És mégis helyesen mondtam mert akként is van, és magasabb rendű értelemben már az Út végéig együtt maradnak. Az a kicsiny, s általad csillagnak nevezett energia-pont, amely kettejük fölött ragyog, búcsúzásnál nem lesz ismételten energia-híddá, miként azt az imént gondoltad: két, egyenlő rezgésenergiákat magába záró még parányibb csillagocskává bomlik, s ezekben a kicsiny energia-csillagokban már az Útitárs energiái csak úgy benne rezegnek, amiként az illető személy saját energiája: s éppen ez az, amely végül is összeköti ezután kettejüket, hisz ha igen költőien akarjuk megfogalmazni, a Szellemi Követek által kiáramoltatott test-burkok révén már magukban hordozzák egymást, amellett, hogy az egyéni milyenségük egy részét is mint csakis rájuk jellemző személyiségi jegyet ki-ki megőrzi, megmutatva, tudottá téve a Társ előtt, de át nem közvetítve azt, hisz az a maguk más és más (bár egymáshoz már mindenkor közel álló) Szellemi természete, amelynek révén az egymás mellett végzendő, mégis más és más Feladatok végzésére alkalmassá lesz egyik is, s a másik is. Vagyis egy bizonyos fokig megőrzik individualitásukat, ami itt és most, s még egy bizonyos szintig természetes is, egészen addig, míg az egymás mellé kerülő duális ÉN-felek EGY-ségbe lépése be nem következik. Akkor viszont a két, egyértékű ÉN-fél teljességgel átáramoltatja mindahány Szellemi sejtjének jellemzőjét a duális társ Szellemi sejtjébe, akként, hogy közben magához vonzza és magába zárja a Duál-társ egyéni jellemzőit, s az ekként egységesített Szellem-sejtek a hasonlóság vonzástörvényének engedve olvadnak egymásba, s lesznek egyetlen Szellemi Energia-elemmé, mint voltak egykor, a Duális EGY-ség-állapot megbontását megelőzően. Hogy az EGY-ségbe rendeződött, azaz EGY-gyé lett, mondhatni EGYBEOLVADT ÉN-képeknek a Szellem által történt visszavonását követően hogyan, s miként lesz mégis maga a Teremtett Szellem 135
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet ismételten Duális Egységgé, még a következőkben kitérek rá. Itt és most még inkább csak a benned megfogalmazódott kérdést jegyezzük le, annál is inkább, mert ez a kérdés nem csak benned fogalmazódott meg. Mert benned is megfogalmazódott a kérdés, ha nem is akként, mint Mellettem lévő Szellemi képben, hisz e jelenlegi formádban természetesen tudója vagy mindennek (ha lázadsz is olykor ez ellen). De azt a kérdést írjuk le, amely a párhuzamban működő fizikai szintű Tudatban bukkant elő, éspedig teljességgel érthetően! Azt mondtam az imént: az ÉN-felek mindahány Szellemi Sejtje EGY-ségbe rendeződik, ami által az ősi, az elvetett Duális EGY-ség áll helyre. Ha az ekként, már teljességgel EGY-ségbe lépett ÉN-képet a Szellem visszavonja, az továbbra is csak mint EGY-séges kép létezhet, vagyis a Szellem csak akkor képes azt így, teljességgel egymásba rendeződve visszavonni, ha ő maga is mindahány szellemi sejtjében EGY, vagyis megbonthatatlan. Ezzel szemben a Duális EGY-ség, mint kifejezés arra enged következtetni, hogy a két, egy-értékű fél kapcsolódik egymáshoz valamiképpen, nem pedig arra, hogy egymásba lényegül, ténylegesen is EGY lesz az, ami addig mint Kettő volt ismert, ha csak mint két Fél szerepeltek is az eddigi munkáinkban. S most lássuk a kérdést, vagyis: kérdéseket... - Hogyan őrzi meg tehát az egyéniségét az EGY-ségben álló SZELLEM mindkét duális szereplője? - Lényegében akkor léteznek külön is, mint Isten által egymáshoz rendelt Szellem, avagy a kettő csak EGY-ségességében lesz Szellemmé? - S ha ez utóbbi az igaz: mi akkor, abban az állapotában a Szellem, azaz a Teremtmény, amikor valamely Feladat értelmében ki kell lépnie egy bizonyos értelemben a Duális EGY-ségből? Hisz nem ritka, hogy a Mennyei szinteken is más és más feladat elvégzését vállalva, a Mindenség más és más pontján kap Feladatot a Szellem-pár mindkét tagja. Vajon akkor is teljes értékű a Szellem, ha épp nem áll fenn a Duális EGY-ség-állapot a véle EGY-nek teremtett Duál-társsal? Nos, ezek a kérdések azok, amelyeket már egy másik kötetben is elkezdtünk kibontani, de mert a kérdés válasza még az eddigieknél is bonyolultabb, itt nem is áll szándékomban teljességgel részletezni, ha, amiként mondtam, mégis kitérek a kérdésekre, ha csak érintőlegesen, s épp csak pár szó erejéig is. A Szellem, amikor a Bébi-szellem szintjéről a Szellem-gyermekek szintjére emelkedik, tulajdonképpen az által lesz képes a magasabb Szellemi fokozatra emelkedni, hogy a kezdetben egymással szoros Szellemi Magként létező Duális társak képessé válnak felismerni önmagukban a Társat, s ez a Felismerés egy bizonyos benső távolságot ad a továbbra is zárt EGY-ségen belül. Ezt akként értsétek, hogy a kis bébi-szellem már nem akként éli meg, hogy a körötte áramló Teremtő Szeretet Erejét csak önmagában áramoltatja, de képes érzékelni a magához vonzott, s az általa addig érzékelt benső ÖN-EGY-S-ÉG-ben áramló energiában a Duális Társ egyéni energiáját is, s akkortól már szándékoltan küldi a más rezgésképlettel bíró Szellemi Tartomány felé is a magához vonzott Erőt. Tehát a LÉT, a passzív Létezésállapotból mindinkább az aktív Lét-állapot felé törekszik lépni, ami által a két, EGY-értékű Társ közti Szeretet-áramlat felerősödik, már gazdagabbá lesz a Szellem benső Szeretet-energiájával, amely továbbra is csak a spontaneitás elvén áramlik a Duális társak közt, de már áramlik, s minél inkább képessé lesz a kicsiny Teremtmény akarata révén is e Szeretet áramlatát a megérzett, bár teljességgel még fel nem ismert TÁRS felé áramoltatni, annál nagyobb hatásfokkal, mert az Akarat első kis szikrája révén, már annak erejével is gyarapodva a továbbáramoltatott Szeretet-energia is hatványozódni fog. Ekkor persze még nyoma sincs a Bölcsességnek a Duális felek Szellemi cselekedetében: és mégis ott van az már a maga Ős-tökéletességében, hisz a Teremtő Bölcsesség egyedülvaló Akarata a Teremtő Szeretet mindenek felé való áramoltatása. (És éppen ez az, amire gondolnotok kell akkor, amikor ekként imádkoztok: „legyen meg a TE AKARATOD”...!) Ezt a Teremtő Bölcsességet éli meg, és valósítja is meg a kicsiny Bébi-szellem, hisz az ő számára még a megérzett Duális Társ: – maga A Mindenség, amelyen kívüli LÉT-pontot még kicsinysége végett nem ismerhet. Kezdetben legalábbis nem, mert még ahhoz is növekednie kell önmagában, hogy felismerje önmaga Szellemi határait, s ráébredjen: a Teremtő Szeretet Ereje nem benne magában születik, nem ő maga annak megfogalmazója, de hozzá magához is egy rajta kívüli pontról áramlik, s ő maga már a rajta kívüli pontról magához vonzott ERŐT áramoltatja tovább a benne, – vagy inkább mellette lévő Duális Társ felé, amiként az is ekként áramoltatja felé a magához vonzott Energiát. 136
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Ha megfigyelted, ezen a ponton, vagy inkább ebben a Mennyei LÉT-állapotban még nem különül el egymástól az átadó és a befogadó Szellemi Erő, vagyis a Duál-pár mindkét tagja egyszerre befogadó is, és átközvetítő is. Ezt a Szellemi tulajdonságot egy bizonyos fokig aztán mindvégig meg is őrzi mindahány Teremtmény, amiként azt az általatok is ábrázolt, nem teljességgel a középvonalon elválasztott, ketté osztott Yin-Yang – kör is ábrázolja. Egy kis részt ez is és az is meg kell őrizzen a maga Duális társának Szellemi Jellemzőjéből, Szellemi alap-tulajdonságából, éspedig akként, hogy csak a számára Istentől adott Duális Társ egyéni Szellemi jegyét fogja hordozni ez is és az is, amely megadja számukra azt a közös rezgés-elemet, amely mindenkor összeköti őket, ha már képesek is megélni egy bizonyos fokig a maguk individuális Szellemi Természetét is. (S hogy nagyon leegyszerűsítsem a kérdést: a Duális társak magukban hordozzák egymás energialenyomatát, amely az összekötő szál kettejük közt, s amelynek révén a duális felek mindenkor felismerik egymást.) A legelső, s egyként elfogadott lázadó – tagadó, azaz már a Tökéletestől eltérő gondolati – akarati energia felbukkanása lehetetlenné tette, hogy a Duális társak a korábban megszokott formában eltávolodjanak egymástól. Ha tetszik, akként is fogalmazhatom, hogy a legelső tisztátalan Gondolat egy gömbbe zárta a duális feleket, s ez a gömb minden újabb tisztátalan gondolati – akarati elemmel egyre szűkebbé lett köröttük, mind kisebbé téve a számukra elérhető mozgás-teret a Mindenségben. Ekként a lefelé vezető Úton, de akkor még a Mennyei szinteken ereszkedve alá, a Szellem fokozatosan elveszítette azt a képességét, hogy Duális EGY-ségét megbontva két, EGY-értékű, s benső lényegét önmagában tekintve is Tökéletes Szellemi Erő-egységgé, azaz Teremtett Szellemmé váljék szét. Fokozatosan visszalépett a kezdeti Szellemi-tudati szintre, arra, amelyen még mint Bébi-szellem, a Véle és Néki Teremtett Duális társat is csak mint önnön részét volt képes érzékelni, azt a tudati szintet érve el ekként, amelyen a kicsiny Bébi-szellem még nem áramoltathatta Duális társa felé a magához vont Isteni Szeretet energia elemeit, mert a benne magában lévő Bölcsesség még nem adott bizonyos távolságot közte és a Duális társ közt, amely távon belül a magához vonzott Szeretetenergiát mozgatni tudta volna. S épp ez volt az oka annak is, hogy az önmagát ekként lefokozó, az önmaga által el, és befogadott tisztátalan gondolati – akarati energiából keletkezett energia-burok révén a Mindenség teljességében elkülönítő, önmagába, és önnön tisztátalan energiájába bezáródott, s a legalsó Mennyei szint rezgéskörébe alámerítkezve teljességgel egymáshoz tapadt SZELLEM-pár akként érezte: többé nem képes elegendő energiát magához vonzani, amiként nem képes a magához vont energia gyarapítására, hatványozására sem. Ez ekként is volt: a maga köré épített, s a Tökéletestől mindenképp eltérő energiákból álló gondolati – akarati erőkből megfogalmazott burok falán nem áramlott át a korábbi módon a Teremtő Szeretet Ereje (s minél inkább alámerítkezett, a burok fala annál vastagabbá lett, még inkább meggátolva a Teremtő Szeretet Erejének átáramlását), még akkor sem, ha az akkor is, amiként mindenkor a maga ŐSTÖKÉLETESSÉ-GÉBEN áramlott, s áramlik mindmáig is, és mindörökkön mindahány Teremtmény felé. Ezen felül és ezen túl nem csak önmaga záródott be a Teremtőtől elfordult Szellem-pár a maga fogalmazta negatív energia-gömbbe, de még ezen energia-gömbök is egy másik, egy nagyobb gömbbe záródtak be: ezt viszont már a TEREMTŐ fogalmazta meg a bűn útjára tért Teremtmények mindösszessége köré, mert a Teremtő EGY-ség ekként kívánta oltalmazni a HOZZÁ hív maradt Gyermekeit, a legmagasabb Szellemi rangra emelkedettől a legkisebb Bébi-szellemig, s még a LÉT szintre nem emelt Embrió-szellemeket, s a Teremtő Energia-elemeket is, mint Ős-tisztaságú Isteni erőelemeket: meg ne fertőztessenek a bűnbe lépett Testvérek által, s azok bűne révén. A bűn útjára tért Teremtmény tehát a legalsó Mennyei szintig haladt, önmagát fokozva vissza önmagában, már elveszítve a Duális érzetet is. Vagyis a legalsó Mennyei szintnek megfelelő energiaállapotba merülve, abba aláhullva a Duális Társak ismét csak önmagukat voltak képesek fel, és elismerni, megszűnt a kettejük közti energia körforgása, így a Szellem akként élte meg: ő önmagában áramoltatja az Erőt, s az a maga benső erejétől lesz több. De mert a legalsó Mennyei szint alá már nem léphetett mint Teremtmény, kellett, hogy kiáramoltassa, éspedig a Duális társsal együtt, azzal egy időben azt az önmagáról megfogalmazott ÉN-képet, amely hozzá hasonlatos, tehát amelyben a Duális Felek közt épp úgy nincs távolság, s amelyek ekként magában a Szellem-párban is egységes ÉN-képpé váltak. Az is 137
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet természetes, hogy mindkét Fél akként élte meg: ő maga az Egész, így az ÉN-képet is mint önmagáról alkotott EGÉSZET vetítette önmagán kívülre. Ez által vált az ÉN-kép egységes egésszé, és ez által vált az ÉN – képek szintje a legfelső, már nem Mennyei szintté, amely ismét be kellett záródjék a másféle rezgésenergiából álló gömbbe. A Szellem külön választotta a maga EGY-S-ÉG-esített ÉN - képét mindahány más ÉN-képtől a maga akarati – gondolati energiája révén, a történés, a Mennyei Szintekről való eltávolodás energiája (tehát az elsődleges csoport-karmát adó energia) viszont egyetlen egységbe zárta mindahány ÉN-képet is: s ezt a másodlagos energia-gömböt tágította Satana a Végtelen Mindenségben, akként vélve: magát a Mindenséget tágítja, de már a maga egyéni akarata szerint. Holott csak az általa megfogalmazott, s az őt követők által is elfogadott s ekként be is töltött negatív energia-gömböt tágította, ami azt is jelenti: a gömbben lévő, már a Tökéletestől eltérő energia vált mindinkább rétegezetté, vagyis töredezetté, de a gömbön kívül maradt Mindenség-energiák továbbra is megőrizték korábbi Tökéletességüket és folyamatos voltukat. S most ismét nem tudom: kellő érthetőséggel fejeztük-e ki magunkat, így egy kissé tovább bontom a kérdést. A Teremtő ERŐ a Mindenséget egy bizonyos, nem földi értelemben felfelé és kifelé tágítja: ekként az önmagában hatványozódik, s gyarapszik. Satana ennek – és mindennek az ellenkezőjére törekedett és törekszik, mint amit a Teremtő tesz, így ő a maga Mélység-szintjét lefelé, és befelé igyekezett, és igyekszik sűríteni, azaz koncentrálni. De a negatív energia, minél inkább eltávolodott az a Fent Világainak tökéletes rezgésszintjétől, annál inkább taszítja is azt, s önmagát is attól. Így Satana, minél inkább megfogalmazni, s későbben megélni igyekezett a maga sötét energiáit, annál mélyebbre, messzebbre vetette önmagát a Végtelen Mindenségben lévő Tiszta energiák mindösszességétől. Ahogy fokról - fokra haladt a maga Mélység-szintjei felé, úgy hagyta ott maga után mindahány, általa már elhagyott szinten a maga addig megfogalmazott Mélység-energiáinak lenyomatát, és ezekbe ereszkedtek alá aztán az ÉN-képek, majd az ÉN-felek, s végezetül ezek Én-részei, mindenkor addig a mélységszintig ereszkedve, amely energiákat a magukénak érezték, és elfogadták, magával az elfogadással fogalmazva is meg ugyanazt a negatív energiát önmaguk számára, amelynek lenyomatát a magukénak tudták érezni és vallani. Aki már a hatodik Fénykörben megállt, s az azalatt lévő energia-áramlatot képessé vált felismerni, és mint felismerten tisztátalant: képessé vált nem elfogadni, azaz megtagadni, azt nem is kötötte meg, csak az általa még elfogadott szint energiája, akként, hogy az alatta lévő, s egy fokkal sötétebbé lett Fénykör taszító, míg az általa elhagyott Fénykör, mint meglátottan Tiszta Erő, vonó hatással volt rá. Amíg a magasabb Fény-kört nem volt képes érzékelni és nem volt képes felismerni, csak a maga szintjén maradt, kitéve az alsóbb szint vonzásának, viszont megfosztottan a magasabb szint vonó hatásától, mert lényegében a benne ismételten felébredő Szellemi Bölcsesség révén nyílhat csak igazán rálátása a magasabb Fénykörre, s csak a Bölcsesség révén kinyíló Tisztább Akarat révén lehet képes élni is annak vonó hatásával. S hogy még érthetőbbé tegyem e képet: aki csak a rosszat ismeri, mert abba született bele, s abban is nőtt fel, azt is fogadja el, s azt az általa elfogadott, s ekként benne magában is meglévő, mert a közeg hatására kiformálódott milyenség energiájához hasonlatos energia fogja magához vonzani. Aki viszont már megismerte, és elfogadta a rosszat, de képessé vált későbben megismerni, és felismerni a jót, vagy legalábbis a meglévő rossznál jobbat is, és képes is lesz elvetni a megismert rosszhoz hasonlót, hogy a szintén megismert jó felé forduljon, akkor azt már a meg, és felismert, és elfogadott jó/jobb fogja vonzani, a vonó erő révén megadva számára a szükséges plusz energiát annak eléréséhez is. Tehát a maga értelmezése szerint, az önmagában még megőrzött Bölcsesség értelmében a Duális társak: az elfogadó és az átadó egyként úgy érzékelte: ő maga a teljesség, mert már nem volt képes érzékelni ez sem és az sem a maga Duális Társát (még akkor sem, ha az energiákat továbbra is áramoltatták egymás felé: de már ez is spontán történés volt, az átáramoltatás legalábbis, s már csak a bevonzás, tehát az elfogadás maradt tudatos cselekvés). Ekként viszont az ÉN-képet is mint egyetlen Szellemi Képet fogalmazta meg ez is és az is, s mert a Szellemi Tudat egyazon szinten, s egyazon elemmel bírt, a külön - külön, mégis EGY-ségben megfogalmazott ÉN-kép azonos, bár kettős benső erő-képpel, mondhatni: kettős benső lényeggel bírt. S 138
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet épp ez, a kettős benső Erőkép volt az, amelynek révén az erősen besűrűsödött energia-áramlatba aláközvetített ÉN-kép, miután a benne áramló energia-elemek közé egy bizonyos mélységszint után a lent tisztátalan energiái is beszivárogtak, hasonlóképp ismerte fel önnön kettősségét, mint ahogy a Bébiszellem ismeri azt fel, de ő még a Teremtő Szeretetnek a Szellemi Erő-elemek közé történő beáramlása következtében. Lefelé tehát egy hasonló, vagy csaknem teljességgel azonos jelenséget tapasztal a Szellemtől mindinkább eltávolodó ÉN, mint amit az elsődleges LÉT-érzetből már kiemelkedni képes, s a Teremtő EGY-ség felé, azaz a magasabb Fénykörbe lépő Bébi-szellem, csak míg a Bébi-szellem a pozitív, addig az ÉN-kép a negatív erő hatására éli meg ugyanazt az élményt. Tán nem kell mondanom: míg az előbbi, tehát a Bébi-szellemek „MI” Vagyok – felismerése boldogító, addig az ÉN-kép azonos felismerése meglehetősen negatív élményt ad, amelynek eredménye is hasonló. A kicsiny Szellem-gyermek mindinkább a felismert Társ iránti Szeretetet éli meg, s azt is igyekszik megvalósítani, mind magasabb fokon élve e Szeretetet, s e Szeretetben. Ezzel szemben a felismert ÉN-társ iránt csak az első pillanatban fogalmazódott meg a Szeretethez hasonlatos érzés: ám a Duális állapot megbontását követően hamarosan a harag, az elégedetlenség, a gyűlölet fogalmazódott meg mindkét ÉN-félben, ami az elfordulást, az eltávolodást, a más ÉN-felek felé való közeledést, s ekként a még csaknem tiszta Szellemi Energiák mind nagyobb mértékű keveredését adta, amelynek következményeképpen az egymástól eltávolodott ÉN-felek többé nem voltak képesek felismerni, megtalálni egymást. S mert az ÉN teljességének benső energiái is, amelyek lényegében még a Dualitását „elfeledett”, de ettől függetlenül azt a Valóság értelmében mindenkor megtartó Szellem-pár egységes energiái voltak: egy bizonyos, nem mértani felező alapján osztódtak, ez is, és az is birtokosa volt, bár más és más mértékben a Szellem mindannyi energiájának, s ekként ez is, és az is azt vélte: ő maga a Teljesség. S éppen azért, mert már az ÉN-kép is azt vélte: ő maga A Szellem, mindkét ÉN-fél is, amely önmagát a kiteljesedett Egésznek élte meg, a Szellem helyébe érzékelte magát. Annál is inkább, mert ezen a szinten már az ÉN-fél Bölcsességi szintje sem volt a kellő fokozatú, így a korábbi Duális EGY-ség állapotról a Duális Társtól való eltávolodást követően... – mit sem tudott. Ő, amiként a Duál-állapotát önmagában önmaga elől elfedő Szellem, Önmagát élte meg a Teljességnek: A Teremtménynek; holott annak már csak halvány árnya, s még ezen árnynak is csak a fele volt. Nos, talán egy kissé eltértem magyarázatomban a követni kívánt témától, s a kérdésektől, de nem oly nagymértékben. Amellett kellett is, hogy ekként tegyek, hisz e folyamatot kell megfordítsátok, éspedig éppen úgy, ahogy azt korábban tettétek: fokról lépve fokra, de már nem a lefelé, hanem a Felfelé, az Ősi EGY-ség, s ekként a Mennyei EGY-ség felé vezető Úton lépve, és haladva. **************** IV. Néhány „miért” – „azértje” Most idézzük fel tehát ismét az imént feltett kérdéseket, hogy egyetlen, s mégis mindahány kérdést is egységbe fogó választ adhassak azokra: „- Hogyan őrzi meg tehát az egyéniségét az EGY-ségben álló SZELLEM mindkét duális szereplője? - Lényegében akkor léteznek külön is, mint Isten által egymáshoz rendelt Szellem, avagy a kettő csak EGY-ségességé-ben lesz Szellemmé? - S ha ez utóbbi az igaz: mi akkor, abban az állapotában a Szellem, azaz a Teremtmény, amikor valamely Feladat értelmében ki kell lépnie egy bizonyos értelemben a Duális EGY-ségből?” E kérdések benső magva a Szellem duál-állapota, ennek mibenléte. A Teremtő Erő-elemekből EGYségbe rendezett Teremtmény maga A Szellem. A Szellem önmagában is tökéletes mása az ő Teremtőjének, hisz a Teremtő Bölcsesség, a Teremtő Akarat és a Teremtő Szeretet adja mindahány Teremtmény Szellemi „testét”: és mégsem tökéletes mása A Teremtőnek mindaddig, míg Duális EGYségbe nem emeli őket A FIÚ-ISTEN AKARATA, s ezen EGY-séget LÉT szintre nem emeli AZ ATYA BÖLCSESSÉGE a Harmadik ISTEN-SZEMÉLY: A SZENTLÉLEK EREJE által töltve be a két, EGYLÉNYEGŰVÉ emelt EGY-S-ÉGET! 139
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Az Atya ugyanis épp úgy magában hordja A Fiút, amiként A Fiú Az Atyát: és a közöttük mindenkor, Öröktől áramló Szeretet adja a két, önmagában is Tökéletes Isten-személy EGYSÉGÉT: A Szeretet Szent Lelke, Amely maga is mint az Atyának és A Fiú Istennek Tökéletes Energia lenyomatát őriző és hordozó Isten-Erő: Harmadik Isten-személlyé lett. A kicsiny Teremtménynek is kellett, hogy magában hordozza önmaga hasonmását, azt a Tökéletes Szellemi képmást, amelyet véle is a Teremtő Szeretet köt össze: s csak ekként válik igazán tökéletes másává a Teremtő EGYSÉGNEK: enélkül vagy csak az Atya, vagy csak A Fiú hasonmásává lehetne! A befogadó, és az átadó közti harmadik Szellemi Elem lényegében tehát a Szentlélek Erő, azaz a Szeretet. Ezáltal lesz a két EGY-értékű Szellem tökéletes EGY-séggé, vagyis ekként lesz a Teremtmény tökéletes hasonmása az ő Teremtőjének, beilleszkedve már teljeséggel a Mindenségbe, Amely Mindenség maga A Végtelen Teremtő. Erre utalt a Mester is, amikor az Ó-szövetség, s közelebbről Zsoltárok ama részét idézte: „Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Ján. 10.34, Zsolt. 82,6.) Jogos B. I. Testvérünk kérdése: hogyan élte meg Satana e kettősséget? Nos, erre csak azt tudom felelni: sehogyan sem. Sehogyan sem, lévén ő meg sem osztotta Duálegységét, s erre nem is lett volna módja, hisz ő nem vonhatott magához kívülről feléje áramló negatív energiát, hisz éppenhogy ő maga fogalmazta meg azt, s az őt követők az általa megfogalmazott negatív energia magukhoz vonzása következtében váltak képessé érzékelni önnön kettős voltukat. S éppen e Felismerés volt az, amely végett Satana veszélyeztetve érezte alig is megszerzett hatalmát, s amely Felismerés végett a Duál-egység megbontását, annak szükségességét és célszerűségét sugallta az elámított Testvérek ÉN-képei felé. Ha az ÉN-képek ekként, tehát már önnön duális létük ismeretében követik, hamarosan fölébe kerekedhettek volna. Az ÉN-felek által felismert kettősség ugyanis az ÉN-felek közötti távolság meglétét is jelenti, ami egyben jelenti azt is, hogy az ÉN-felek közti megnövekedett távolság végett azok több energiát voltak képesek termelni, mint maga Satana, hisz az Erő, legyen az pozitív avagy negatív, mindenkor a távolság mértékében növekedik. (Nem mindegy: egy méterről, vagy tízről hull le valamely tárgy: egyszerű fizikai ismeretelem...) Az Ős-tisztaságukat megőrzött Szellem-párok egymás közt, s későbben önmaguk, de már a megélt Duális EGY-ségben létező önmaguk, tehát a megélt, a megtapasztalt MI között és a köröttük lévő Szellem-testvérek, még későbben a MI-egység, a Szellemi EGY-ség, és a Teremtő EGY-ség felé áramoltatták a magukhoz vonzott, majd a már általuk is megfogalmazott pozitív energiát. Ők tehát nem a negatív, de a pozitív energiát áramoltatták, és áramoltatják mindenkor mind nagyobb és nagyobb sugárban, kezdetben még csak a saját Duális társuk felé, aztán a vélük egy Szellem-családhoz, majd a vélük egy Szellem-csoportokhoz tartozók felé is, végezetül a Mindenség teljességében igyekezve kiáramoltatni azt, akként, hogy eközben maguk is fogadják a Testvérek felől érkező Tökéletes Szeretetenergiát. Amilyen mértékben képessé válnak a magukhoz vonzott energiát elsőként a Duális társ, majd már Testvéreik felé áramoltatni, ugyanazon mértékben lesznek képessé azt a Teremtő EGY-ség felé is áramoltatni, s amilyen mértékben a Testvérek, és a Teremtő EGY-ség felé tudják áramoltatni, olyan mértékben lesznek képesek a Teremtő EGY-ségtől kapott Szeretet-energiát magukhoz is vonzani. A Szeretet áramlása ekként örök, folyamatos körforgás, amely nélkül nincs, mert nem lehetne ÉLET, hisz amiként mondtam, minden, ami nem mozdul, az pang, majd elhal, megsemmisül. Satana maga is ekként áramoltatja ki a maga fogalmazta negatív energiát, magához vonzva mindazon energiákat, amelyeket ti: Testvérei áramoltattok felé. S ebbe a ti negatív energiáitok mindösszessége, s a csatlósai által a ti fizikai Világaitokból elorozott energiák mindösszessége is beletartozik. Satana erejét tehát nem az önmagában, nem a maga Duális egységét adó ÉN-felek közti energia-áramlat: a maga megőrzött ÉN-képe, s a köztetek áramló energia adja, akként, mintha ő maga, és ti: az őt a mélység felé vezető úton követők, pontosabban az általatok kiáramoltatott harag, gyűlölet, irigység, törtetés: tehát 140
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet minden, a Szeretettel ellentétes energiáitok volnának egy bizonyos értelemben „duális társak”: és bizony, ez is ekként van! A ti mindahány negatív érzésetek, s az ezek nyomán esett cselekedeteitek, de még tisztátalan, Szeretet nélkül való gondolataitok is: mind-mind Satana benső energiáinak tükörképei, amelyek csak úgy áramlanak Satana felé, amiként Satana áramoltatja e bennetek lévő negatív energiák felé a maga energiáit, így a benne lévő negatív energia is hatványozódik, azaz gyarapszik, de a ti indulati, s egyéb, a Tökéletestől eltérő energiáitok is hatványozódnak, azaz gyarapszanak! Ha ingerültek vagytok, az ingerület energiája Satana energia-készletét gyarapítja, de mert az ingerület energiájához a hozzá hasonló energiák csatolódnak, bennetek magatokban is mind nagyobbá lesz az ingerültség: s ezt magatok is nem egyszer tapasztalhattátok. Viszont ennek ellenkezője is igaz, és minél inkább a Szeretet energiáját igyekeztek magatok körül, és Isten felé kiáramoltatni, annál inkább képessé is lesztek erre, mert a magatok kicsiny Szeretetének ereje az Isten Szeretetének erejét vonzza magához, még akkor is, ha a ti szinteteken még nem mindenkor képesek a köröttetek lévők maguk is a tőletek érkező Szeretetre szeretettel válaszolni, s éppen a szint milyensége végett nem. Sőt: gyakori, hogy a Szeretetre annak ellenkezője lesz a válasz, mert Satana gondoskodik arról, hogy ez ekként legyen, hogy a Tiszta, s éppen tisztasága révén a Szellemi Követet a magasabb szint felé emelő energia áramlását megkösse, megkötve annak kiáramoltatóját és „címzettjét” is a Felfelé vezető Úton: egy ne legyen, aki kimenekedhet a hatáskörébe tartozó energia-ívekből. Mert míg az alsó három Fénykörben még az ő negatív energiájának vonó hatása érvényesül, a magasabb szinten, tehát már a Negyedik, s az afölött lévő Fénykörökben, azok megannyi Fény-ívében az alsóbbrendű erő a taszító, s a felsőbbrendű, a Tiszta Szeretet ereje adja a vonó hatást, mégtovább, még magasabb szintre emelve a Szellemi Követet. Ám mert erről már korábbi munkáinkban is olvashattatok, nem részletezem tovább a kérdést. Ehelyett térjünk vissza ama fiatal párhoz, akiknek Találkozását az imént megfigyelhettük. A két fiatal tehát az Én-rész által adott késztetést követve elindult, s egy megadott ponton és időben találkozott. Ezt követően még egy kicsiny időre visszatértek a maguk családjai mellé, de a kettejük közti kapcsolat többé nem szakadt, mert a Szellemi Erők átáramoltatása, s magukba zárása végett nem is szakadhatott volna meg, hisz akkortól „magukban hordozták egymást”: az Úti társ szellemi erő-képének lenyomata a maguk Szellemi Erőiben is megmozdult, s ha úgy tetszik: életre kelt. Ezt követően hamarosan fizikai értelemben is egy párrá lettek, a két, egymáshoz tartozó Útitárs akkortól egy Úton haladva folytatta a maga egymáshoz rendezett Életfilmjét. Ebbe a közössé lett Életfilmbe természetes módon a gyermekek is bele voltak írva, ha az egymáshoz tartozó Társak alkalmat kaphattak gyermek, vagy gyermekek LÉT-be engedésére. A gyermekek fizikai testének megfogalmazása viszont itt másképp zajlik, mint ahogyan az a ti szinteteken, s még Shambhallában is történik. Mielőtt a történés érzelmi oldalát is megmutatnánk, kell, hogy annak mikrobiológiai oldalát is megkíséreljük legalább részben ismertetni. Amiként korábban már Kísérőnk mondta, akként is van, és kis munkatársam tényleg nem egy született mikrobiológus, sőt: de erről is elég itt ennyi. S mert a korábbi magyarázatot is Kísérőnktől vehette, ismét átadom néki a szót, és persze munkatársamat is: bontsa ki a kérdés eme oldalát, aztán a kérdés líraibb megközelítését már munkatársamra bízom... – – Amiként tudod, hisz már több ízben is szó volt róla, már ma vannak olyan gyermekek a ti szinteteken is, akiknek testsejtjében a megszokottól eltérően eggyel több kromoszóma található, mint a ti testeitek sejtjében. Lényegében ez a többletkromoszóma az, ami kiemelt szerepet játszik az ötödik szinten történő testet öltés folyamatában, hisz ez lesz az, amelyet a leendő gyermek Szellemi Én-része mozgósít, hisz a többletkromoszóma megléte ezen a szinten nem „véletlenszerű”, nem esetleges, de már mindahány embernél mint genetikai sajátosság szerepel. Itt ugyanis már nem az általatok ismert módon, de a Szellemi Követek révén történik a fogamzás, még akkor is, ha magának a fogamzásnak még a két, egymástól eltérő ivarsejt egybevonása révén kell bekövetkeznie. Ezeket az ivarsejteket a leendő szülő-pár gondolati – akarati energiája mozdítja, s emeli egy fokkal magasabb rezgésszintre mint amely rezgésszinten a leendő szülő-pár többi testsejtje van. Ehhez a szülők Szellemi Én-része kell a kettejük közt lévő tiszta Szeretet erejét a szülők akarati – gondolati irányának megfelelően használja, valahogy akként, amiként ti magatok áramoltatjátok az egyes növényekben lévő hatóerőket a homeopátiás szerek elkészítésénél a növény hatóerejét a későbbeni hordozó adalékanyagba, többnyire a tejcukor-oldatba, 141
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet amelyből az általad is ismert kis golyócskák készülnek. Azt hiszem, ez a leginkább helyes megközelítési mód, ha e Szellem-energetikai folyamatot értetté kívánom tenni számotokra, hisz a Szellemi Követ, azaz a leendő gyermek Szellemi Én-része is akként vetíti át a petesejt kromoszóma-állományához a férfierősejt kromoszóma-állományának energia-képletét, amiként ti vetítitek ki a készítendő szerbe a növényben lévő energiát. A leendő apa férfi ivarsejtecskéjében lévő többletkromoszóma energia-képlete közvetítődik át ekként a megtermékenyítésre váró női ivarsejtbe, annak többletkromoszómájához akként, hogy a petesejt saját jellemzőit a férfierősejt jellemzőivel párosítja, azaz vetíti egymásra a leendő utód Szellemi Én-része akként, hogy a leendő anya testén belül magához vonzza ezt is és azt is. Ez esetben már csak egyetlen férfierő sejtről, és egyetlen petesejtről beszélünk, ami szintén természetes is, hisz maga a Természet nem ismer sem fölösleges munkát, sem energia-pazarlást, s a szükségtelen sejtek megfogalmazása ez is volna, és az is. Annál is inkább, mert amiként az a ti szinteteken is van, a Szellemi Követ minden esetben adott, s a leendő szülők Szellemi Követei által már a leendő szülők testének megfogalmazásakor ismert a későbben leszülethető gyermekek kiléte is, így a Szellemi Követek már ezen ismeretek birtokában fogják a ténylegesen szükséges ivarsejteket is megfogalmazni. Az egymáshoz vonzott kromoszómák lényegében tehát akként lesznek egymáshoz illesztve, hogy a női sejt tényleges kromoszóma-állományához a születendő gyermek Én-része az apa férfi ivarsejtjének kromoszómáit mint energia-képet közvetíti át, a két szülő együttes gondolati – akarati energiáit, a maga gondolati – akarati energiáit, és a hármójuk közt már akkor, s már annak előtte is meglévő Szeretet energiáját használva, amelyek révén a női ivarsejthez vonzott kromoszóma-energia maga is anyagi részecskék halmazává lesz, s e két, már egy rezgésszintre igazított energia-halmazt illeszti egymásba, és tölti be önmagával a születendő gyermek Én-része. Nagyjából ennyi a folyamat biológiai része, így most visszaadom a szót és Évit Péter testvérünknek a kérdés más oldalának kibonthatása végett. A történés fentebbi leírása tán egy kissé túl száraznak tűnik számodra, kedves. Ezért is, és persze a benned lévő erős ódzkodás végett, hogy Kísérőnk nem bontotta ki még ennél is részletesebben a kérdést. Annyit viszont még én magam hadd tegyek hozzá: a férfierősejt ekként, tehát csak sejt-energia formájában való használata nem volna lehetséges, ha a Vénuszi, s persze: már az adott szint teljességén megfogalmazott testek a harmadik Fénykörben megfogalmazott testekhez volnának hasonlatosak. Külsőre persze nem sok lényegi eltérés tapasztalható (innen, e magasabb szintről, vagy a Fent Világaiból figyelve a két szintet legalábbis nem), de ami igazán fontos és lényeges, az nem is a testek megjelenési formája, hanem azok energia szintbéli különbsége. Az Ötödik Fénykörben Úton járó Testvérek teste már nem annyira sűrű, mert a test sejtjeiben lényegesen több a magasabb rezgésszintű, mint a sűrű fizikai elem, s így inkább nevezhetőek fél-fizikai, mint fizikai testeknek, ha a fizikai elemekhez még nem is a Szellemi, de a Lélek energiája csatolódik. A Szeretet energiája, amely a Kozmikus Világlélek Ereje, s amely már itt, e magasabb szinten inkább része a légtér, de a Kozmikus Tér energia-állományának is, s mert az emberi Tudat is a Szeretet által van elsődlegesen vezéreltetve, a Szellemi Követek is ezt vonhatják magukhoz, amikor a férfierő sejt kromoszóma-állományának lenyomatát megfogalmazzák. Az is természetes, hogy az Én-rész, amely az anya fizikai testébe, az anyaméhbe alámerülve kezdi meg a sejtegyesítés folyamatát, elsődlegesen a leendő anya Szeretet-energiáit használja, amelyhez a leendő apa Szeretet-energiái hasonlóképp csatlakoznak, amiként a két, egymástól eltérő ivarsejt csatlakozik egymáshoz. S épp ez utóbbi az, ami a történést olyan magas rezgésszintre emeli, vagyis olyan, már igazán tiszta Szeretet-áramlattá nemesíti, amely elengedhetetlen feltétele a teljes folyamatnak, hisz ha a leendő szülők nem volnának képesek az egymás iránti Szeretet lehetséges legmagasabb fokát elérni, tehát ha a Szeretet nem volna teljes és tökéletes közöttük, maga a folyamat meg sem kezdődhetne, hisz a leendő utód Szellemi Én-része éppen hogy e tiszta Szeretet-áramlatba merül bele már jóval a testet öltés előtt, hogy a számára megjelölt, s itt is a szülők Szellemi Én-részével egyeztetett időben ténylegesen is megkezdje a maga fizikai eszközének megfogalmazását. Az egymáshoz tartozó Útitársak közt e harmónia, amiként láttuk, a kezdeti pillanattól, s már az előtt: már az ő Útjuk megkezdése előttől adott. Ez a ti esetetekben is ekként van: és még sincs teljességgel ekként, mert itt is (amiként azt Shambhallában is megfigyelhettük, s mondottam is) csak a tényleges Úti 142
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet társ Szellemi energia-képe van a Szellemi Én-részbe kódolva, mint Társ: a többi Testvér ténylegesen is mint Testvér szerepel abban, így a Tudatban is. Mire Vezetőm e kis magyarázat végére ért, ismét Úton voltunk. Most a Vénuszi város belseje felé haladtunk, ismét egy halvány árnyalattal magasabb rezgésívben, mint ahol a város ténylegesen is áll, s még annál is, amelyen a Vénusziak szellemi Követei tartózkodnak. Itt ugyanis a Szellemi Követek nem csak az álom idején emelkednek ki a fizikai testből, de adott esetben akkor is, ha valamely magasabb rendű információra van szükségük, amelyet a Vezető Testvértől, az Őriző Szellemtestvértől, vagy akár a maguk felsőbbrendű ÉN-jétől kell lekérjenek akár a maguk számára, akár az irányításuk alatt álló Tudat, vagy a Tudat által irányított test számára. Ahogyan az Shambhallában is történt, most is egy egyszintes, bár az ottaninál lényegesen magasabbnak tűnő épület fölött álltunk meg. (Itt, amiként már Vezetőm is mondta, az emberek teste is más, mint volt az Shambhallában. Ez azt is jelenti, hogy nem csak könnyebb és légiesebb, nem csak karcsúbbnak és szinte törékenynek hat, de lényegesen magasabbnak is tűnik, amiként az is, hisz a test tényleges magasságához már hozzájárul a test körüli alsóbbrendű energia-burkok mindösszessége is, amelyeknek energiája részben táplálja magát a testet, részben a magasabb szintű feladatok elvégzéséhez szükséges energiát is biztosítja. S ezek az energia-burkok már rég nem az általunk is érzékelhető ezüst-aura és az elsődleges szivárvány-aura: ezeket a test már az adott szint felé vezető ÚT során betöltötte önmagával, magába lényegítve azok energiáit, ami által a test anyagtalanabbá lett. A mi elsődleges szivárvány-auránk fölötti, tehát annál magasabb rezgésszintű Szellemi és Lélek-energiákat tartalmazó másodlagos szivárvány-aura és az gyémánt-aura az, amelyek végett a test nagyobbá lesz, s amelyek mint a test nem fizikai (pontosabban már még csak nem is fél-fizikai), de különválaszthatatlan elemei szerepelnek. Erre is utaltunk már egy korábbi munkánkban, amikor arról szóltunk, hogy az egymás mellett elhaladó Testvérek még ezeket a nem fizikai test-burkokat is kikerülik, mert az ő számukra az mint tényleges test-elem nyilvánul meg, vagyis hozzátartozik a másik személy fél-fizikai testéhez csak úgy, mint a test tényleges elemei. A ház, amely fölött megálltunk, a nemrégiben látott, s azóta már ténylegesen is Társsá lett fiatal pár Otthona volt. A folyó parton esett megfigyelés, és a mostani kép közt tán ha három esztendő telt el. (S ezt sem a mi fogalmaink szerinti esztendőkként kell, hogy értsétek, hisz a mi Idő-ívünk, s a Vénuszi Idő-ív közt olyan hatalmas a különbség, hogy azt nem lehetne egy szinten említeni.) Akkor is, amiként most is, e kép megfigyelésekor is Tavaszt játszik a Természet. S ez is természetes, hisz itt, a Vénuszon mindenkor Tavasz, vagy inkább kora nyár van. A fák egyszerre hozzák virágaikat, miközben más virágaik lehullnak, hogy helyükön a fa termése kezdjen növekedni, más termés már félig, vagy teljességgel beérett, hogy lehullván ismét más bimbót növesszen az ág, amely hamarosan újra nyílik: a Természet örök körforgása, annak mindahány állomása egyszerre figyelhető itt meg, kivéve a téli látszat-halált, amikor is a fák, a bokrok a mi világunkban csupasszá és szinte élettelenné válnak, hogy csak a téli álom után kezdjék a Megújulást. Itt minden, és mindenkor a folyamatos Megújulást, de a Kiteljesedést is mutatja, egyszerre adva a Tavasz lágy simítását, de a Nyár édes csókját is mindennek, ami él. És itt minden, de minden teli van Élettel! A ház falán kúszóvirágok százai nyílnak, olyika nem is fizikai értelemben vett virág, de a házban élők Szeretetének kivetülő, s a külső Világban is megnyilvánuló édes és tiszta Virága, s persze: ez sem csak itt, még az Út elején álló ifjú pár házán, de mindahány ház falán látható, hisz mindnek falai közt a Szeretet él, mert az emberi Szív él ott, amelyben már rég nincs harag, nincs elégedetlenség, nincs értetlenség, és kiváltképp nincs gyűlölet sem, és félelem sem, csak a Szeretet. Az egymás iránti, s a Teremtő Isten iránti Szeretet, s mert az egymás iránti Szeretet nem csak a házban élőkre, de mindenekre is kiárad, kiárad az ténylegesen is, a maga Valóságában jelenve meg mint valamely ékes és csodálatos virág, amely a házak falain kúszik fel, mind feljebb és feljebb, mintha az Egekig akarna kúszni, az Istennek színe elé: de megtalálja az Utat a házak közt is, így a házban élők Szeretetének virágai más házakon is ott pompáznak. Ha igazán akarom jellemezni e bolygót, tán azt mondhatnám: a Virágok, a Szépség, a lágyság, a gyengédség (bár nem a gyengeség) bolygója ez, amely a bolygó legkisebb rögétől a bolygó fölött elszálló legparányibb fellegéig telítve van a Szeretettel. A két fiatal a ház melletti kertben van: egymás mellett állnak, s a Nap lenyugodni készülő korongját figyelik. Egymás kezét fogva állnak, valahogy akként, mint akik várnak valakit, vagy valamit. Ugyan már 143
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet alkonyodik, de nem érzem akként, hogy sötét volna. És nem is lehetne az, mert a két fiatal szívéből csak úgy árad, sugárzik az egymás iránti Tiszta Szerelem édes fénye. Nem a testek egymás utáni sóvárgásának heve ez, az nem, vagy csak ritkán fényesíti meg a szívet, mert az nem is a szívben ébred, és nem is abban lakozik: csak a sejtekben, s a sejteket összekötő idegszálakban mozdul, ekként nem is fénylik: valóságosan is csak vibrál, amiként a megbolygatott idegszál, ha elektromos impulzus éri. Itt a test vágya is a Lélek és a Szellemi Követ egymás iránti Szeretetévé nemesült át, s ez a testet irányító Tudatban is létjogosultságot nyert, így a Tudat sem a birtoklási vágyat: csak a Szeretetet éli meg, s azt közvetíti mindahány agyi tartomány, s a test ideghálózata felé is. A két fiatal teljesen nyugodt, sem feszültséget, sem a mi szintünkön még szinte kézzelfogható villamosságot nem érzem köröttük, sőt: erre utaló energia-változást sem látok a testeiket körbe ölelő aurában, amely pedig a test vágyától feltüzesedett Föld-lakók aurájában mindenkor igen erősen megfigyelhető. És mégis történik valami változás a két fiatalban. Először csak légzésük lesz egy kicsit gyorsabbá, ahogy egymás felé fordulnak, de itt ez is természetes: a végtelen Boldogság jele ez, amely mindenkor része életüknek, s amelyet bizony a mi szintünk embere csak ritkán, s csak bizonyos élethelyzetben képes érzékelni. A Lélek felfokozott állapota ez, amely most minden eddiginél erőteljesebbé lesz, s mert a Lélekenergiák mindinkább vonzzák egymást, akként tűnik, mintha a testek energia-burkai is mind közelebb érnének egymáshoz. S ez is ekként van: az egymás iránti végtelen Szeretet megnöveli az energiaburkot, s az először csak egymáshoz ér, mint két óvatos, finoman simítani akaró kéz, majd lassan egymásba áramlik, egymásba olvad, s hogy a két fiatal már fizikai értelemben is egymáshoz lép, hogy egy igazán tiszta, szerelmes csókban forrjanak össze, a köröttük lévő energiaburkok szinte egymásba lényegülnek, amitől mintha ők maguk is egyetlen testté lettek volna: holott csak ajkaik értek össze a csendeskén leszálló alkonyatban. A képbe hamarosan egy új, eddig nem látott szín vegyül: egy parányi csillagocska jelenik meg az egymást átölelve álló pár előtt. A fiatal nő már párja vállára hajtott fejjel, s lehunyt pillákkal áll, az ifjú férj maga is hunyt szemmel öleli szívére, mint aki attól fél: még el talál szédülni a végtelen boldogságadta, mámoros gyönyörűségtől. A kicsiny csillag mintha ezt a legédesebb, leghatalmasabb pillanatot várta volna, azt, amelyben a két Lélek s a két Szellemi Követ is szinte egymásba forr: s akkor lágyan aláereszkedett, majd a fiatal férfi korona-csakrájának, majd szív-csakrájának érintése után az asszonyka fölé lebbent. Őt már nem csupán érintette, de a szív-csakra érintése után ismét fölélebbenve a koronacsakrán keresztül beereszkedett annak testébe: figyelemmel kísérhettem e magasságból, mint helyezkedik el az asszony testében, a reá várakozó egyetlen parányi petesejtben, s azt is, miként áramoltatja a petesejtbe a férfiú test-sejtjéből magához vonzott energiát, s végezetül még azt: hogyan tölti be az ekként megfogalmazott, s a maga akarati és Szeretet-energiái révén egységessé tett sejt-párt önmagával, hogy megkezdje a leendő kis test kiépítését. — A fogamzás, a gyermek Én-részének Útja ezzel lényegében kezdetét vette. S most, a fentebbi sorok olvastán lesz talán olyan, ha nem is azok közt a Testvérek közt, akik most kezeikbe vehetik e kötetet, de a későbben hozzá jutók, vagy az ifjabbak közt, akikben megfogalmazódik az a kérdés: hol van az a gyönyörűség, ami a ti szinteteken kísérője a testek egyesülésének, ha lényegét tekintve itt maguk a testek még csak nem is kerülnek egymás mellé, legalábbis a ti szinteteken megszokott, s még a Shambhallában is létező formában nem. Nos, megnyugtathatom őket: a Lélek és a Szellemi Követek egyesülése, ezen nem fizikai test-elemek egymásba lényegülése az általatok ismert Boldogság százszorosát és ezerszeresét adja, s minél magasabb szinten egyesülhet lélek és Szellem, ez annál inkább ekként van. A test csak az idegszálak pillanatnyi feszültségkioldását éli meg akként, amiként: ám a Lélek-szálak, s a Szellemi Követek egymásra találása a Valós Boldogság kicsiny szikráit, káprázatos és tündöklő tisztaságú Ékköveit adja az Úton járónak, ami által a testi vágyakozás nyomán bekövetkező, s a test és az agy idegi hálózatának jelenségeként megérzetté váló érzet szükségtelenné, lényegtelen semmiséggé, jelentéktelen, alsóbb rendű test-érzetté válik, s nem is áhítja azt egyetlen Úton járó sem: sem az Úton lévő Szellemi Követ, sem az által használt fizikai eszköz, azaz a test, mert hisz annál lényegesen többet és hatalmasabbat élhet meg. S ez úgy a tudati érzésre, mint a Lélek és a Szellem Boldogságára egyként igaz, és igaz az is, hogy a nem fizikai testelemek által átközvetített érzések révén még maga a test is olyan boldogságot, olyan, már-már szinte valóságosan is Mennyei örömöt és gyönyörűséget érez, és mondhat a 144
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet magáénak, amely jócskán felülírja test idegi és tudati vágyának, s e vágy beteljesülésének mindösszes, általatok valaha is érezhető örömét. Ti, akik még ott, ama földi Világban jártok, elképzelni sem tudjátok, és nem is tudhatnátok: micsoda végtelen és hatalmas Boldogságot él meg akár csak egy Vénuszon élő Testvéretek is: hogy is lehetne akkor fogalmatok arról, miként éli meg a Mennyei szinteken maradt Szellem Testvér az ott részéül jutó teljes és tökéletes Egységbe olvadást? És ez is ekként van rendjén: a ti földi Tudatotok még képtelen is volna ama véghetetlen gyönyörűség bárha halvány mását is elviselni. A Tudat, s az agyi idegrendszer teljessége a lelki és Szellemi érzések összhatásától felbomlana, megzavarodna, s az Út végigjárhatatlanná, vagy értékelhetetlenné válna számotokra. Ezért is, hogy ti még csak azt, annyit, és csak akként tudjátok érezni és elviselni, amit, és amiként megéltek, s még azt is csak akkor élhetitek meg teljességgel és nyugodt lelkiismerettel, ha a bennetek ébredt vágyakozás elindítója a Szeretet: nem ténylegesen is csak a testi s az agyi idegek vágya, tehát nem az a gyakorta emlegetett „biológiai szükséglet”, ami valós bár, de épp azért valós, hogy ellene tudjon mondani az elme, kordában tartva magát a testet is, míg a Valós Szeretet szava nem írja felül az Értelem szavát. Nem tudom, képtelen vagyok ennél pontosabban megfogalmazni, de azt hiszem, ekként is érteni fogja az, akiben e kérdés felbukkan. S azt hiszem, ezek sem lesznek kevesen, mert ti még valósággal is azt élitek meg a testek egyik legnagyobb öröme, és gyönyörűségeként, ami, ahogyan már mondottam, azon a szinten még érthető, s még engedélyezett is a valósággal Tiszta kapcsolatokban, mert a fizikai Utak biztosítása még szükségessé teszi a kapcsolódás ama formáját. (S nem véletlen emeltettem ki ismét azt: a valósággal is Tiszta kapcsolatokban: mert ha ma sok az, később – sajnos – még több lesz, akik akár érzelemmentesen, szokásból, vagy szinte már sportot űzve létesítenek kapcsolatokat, mit sem törődve annak esetleges – fizikai avagy nem fizikai, azaz lelki-szellemi – következményeivel.) S most maradjunk is akár egy kissé még itt, e szinten, és e bolygón, hogy a gyermek megfoganását követően annak világra jöttét is megfigyelhessük. A gyermek-várás időszakát nem véletlen nem mutatom meg, és nem íratom le véled: ha a Shambhallában megmutatott kép meseszerűen hangzott, vajon miként hangzana a Vénuszon ugyanannak a történésnek a leírása? S mert a ti világotok még a Shambhallában megmutatott képtől is jócskán messzebb van, még e téren is (sőt: még a saját Múltatokhoz mérten is visszább léptetek, s ezt nem kell bizonygassam!) szükségtelen egy, még annál is magasabb szintű képben megmutatnom, miként is értelmezik a Vénuszon a gyermeket várókkal szembeni törődő – oltalmazó Szeretetet, s nem csak a már felnőtt Vénusziak, de a legkisebbek is, s még a Lélek-lények is. (Pedig... – még ez utóbbiaktól is bőven volna mit tanulnotok!) Itt és most azt követjük tehát figyelemmel: miként születik meg egy gyermek. Az ifjú pár, tehát a leendő szülők, s a helyszín is ugyanaz, így csak az Időben lépünk előrébb valamelyest. Itt, e szinten már nincs szükség arra, hogy a parányi magzat kilenc hosszú hónapon át fejlődjék az anyai testben, s ennek oka a Szellemi Követ ébredtségi szintjében csak úgy keresendő, mint a testek megváltozott voltában, ami egyben a test belső működési rendszerének megváltozott voltát is jelenti. Itt is ki kell ugyan építse a ti testeiteknek megfelelő mindahány belső szervet a Szellemi Követ, hisz még itt sem csak a prána-energiát vonzza magához az Úton járó, de e belső szervek lényegében már a ti szinteteken is a kezdeti, a legelső pillanatban, s már azt megelőzően is készen vannak. A Szellemi Követ tudati képei közt szerepelnek, mint az Út végigjárásához szükséges eszköz energia-képének része, amely képet az egymáshoz vonzott sejtekre, vagy inkább a sejt-párba vetíti a testet öltés legelső pillanatában, meghatározva a test formáját, belső elemeinek erősebb, avagy gyengébb, sérülékenyebb voltát, s még a kis test megszületése előtti, s mindahány azt követő fázisban betöltendő energia-lenyomatát is, azaz azokat az energia-testeket, amelyeket ti magatok is az elsődleges aurában „hordtok”, s amelyek mindösszessége mint védő burok borul a test köré, megerősítve az aura tényleges energiáját, míg fokozatosan be nem tölti azokat maga a fizikai test (természetesen a külső, s már a felnőtt testének védelmét adó energiaburkokat kivéve). A testet tehát hasonlóképpen építi ki a Szellemi Követ, amiként az a ti szinteteken van, de az önmagában kibontott test-képek betöltéséhez már lényegesen kevesebb fizikai elem magához vonzására van szüksége, s a test nem fizikai elemeit, a Lélekenergiát és a Szellemi erő-elemeket részben magával viszi 145
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet az Asztrál-síkról, s a Kozmikus Térből, részben az adott szinten vonzza magához a leendő szülőktől, s a légköri energiákból. Ez utóbit viszont már a test tényleges alap-elemeinek egymáshoz rendezése előtt megteheti, hisz amiként mondtam, nem a testet öltés pillanatában, de már azt megelőzően lép be a bolygó légkörébe, s lényegesen hamarabb ereszkedik is alá a felszín-közeli légköri gyűrűbe, így már az Út megkezdése előtt magához vonzhatja a számára később szükségessé váló energiákat. Igaz, hogy azokat a test-elemek egymáshoz vonzásának, majd betöltésének pillanatáig a mellette Feladatot kapó Őrizőnek kell feláramoltassa, de az a két sejt egymáshoz vonzásának pillanatában vissza is közvetíti azokat az Út kezdetén álló Szellemi Követ felé, amely ekként már a számára szükségessé lehető energiák mindösszességének birtokosaként kezdi meg a test energia-burkainak fél-fizikai elemekkel való betöltését, s ez ebben a formában lényegesen könnyebben és gyorsabban történhet meg, mintha a kis test egyes fejlődési fázisainak elérését követően kellene a test következő fejlődési fázisához szükséges energiákat magához vonzza a már Úton lévő Szellemi Követ. A ti szinteteken ugyanis még ekként fejlődik a kicsiny test: a Szellemi Követ részben az anya testéből von el energiát, éspedig azokat még mint fizikai elemeket vonva el az anya szervezetétől, részben a Kozmikus Tér energiáiból von magához, részben pedig a légköri energiákból, amelyek közé számíthatjuk a szülő-pár által, s a gyermekét váró anya környezetében lévő személyek által megfogalmazott érzelmi, s még a gondolati – akarati energiákat is. Itt, a Vénuszon a Szellemi Követ a már magával vitt, s az Őriző Szellem-testvér által a szükséges pillanatban leközvetített energiák mellé szintén a szülő-pár és a környezet érzelmi – gondolati – akarati energiáit használja a kis test kiépítése során, s mert ezek ezerszeresen tisztábbak, mint a ti szintetek hasonló energiái, a kis test kiépítése is lényegesen gyorsabban megy végbe, vagyis a kis test hamarabb lép át egyik fejlődési fázisból a másikba. Shambhallában még csak úgy kilenc hónapot vesz igénybe a gyermek kihordása, ám ez is érthető: a Szellemi követ ugyanis az adott szinten még épp csak kezdi megtanulni a nem fizikai elemek használatát a fizikai test kiépítésének folyamatában: a Vénuszra érkezhető Szellemi Követ már tudja, ismeri a folyamatot, így az már egy általa többször elvégzett műveletet fog ismételten is végrehajtani, legfeljebb annyi eltéréssel, hogy Útról Útra mind kevesebb fizikai, s arányosan mind több nem fizikai elemet használ a test kiépítéséhez, s a (még) szükséges belső szervek már meglévő energiaképének betöltéséhez. Azt tán már mondanom sem kell: itt, e szinten, s már Shambhallában sem fordul elő, hogy valamely Szellemi Követ testi, avagy szervi hibával bíró testet kellene kiépítsen, így e kérdésre itt még nem is térek ki: majd az újabb Shambhallai kép kibontásánál azonban kitérek erre is, ha másképp értve is a testnek hibáját, mint értitek azt még ott, a magatok szintjén, a magatok Jelenében, Múlt, és Jövő-képeiben egyaránt. A kis test tehát lényegesen gyorsabban fejlődik az anya méhében: a ti kilenc hónapotoknak pontosan a fele szükségeltetik a test teljes érettségi állapotának eléréséhez. Az anya, s az apa már kezdettől folyamatos kapcsolatban áll a gyermek Én-részével, s egy bizonyos fokon már a testtudattal is. Ez utóbbival még csak azon a fokon, ahogy ti magatok kommunikáltok az épp csak megszületett, vagy egykét hónaposnál nem idősebb újszülöttel, mert a test Tudata még csak azon a fokon képes az anya, vagy az apa szavaira, hangjára reagálni. De már képes, és ezt a szülők is képesek érzékelni, elsősorban természetesen az édesanya, de egy bizonyos mértékig az apuka is. A Szellemi Követtel való kommunikáció viszont ennél már lényegesen magasabb fokú, így a gyermek megszületése előtt birtokosává lesz olyan információknak, amelyek megszerzése a ti szinteteken a négy-öt éves kor betöltéséig szokott valósággá lenni. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Vénuszon született kicsinyek a kezdeti pillanattól állnak, járnak, beszélnek, vagy hogy már akkor bírnak a szobatisztaság, az önálló étkezés, öltözködés, stb. ismeretekkel, ahogy azt mások (a maguk elképzelését követve, s nem mint Szellemi Közleményt) elétek tárták. (Tán olvastatok magatok is ilyes „közléseket”...) Az anyaság első, legédesebb Pillanatait: az ártatlan, édes újszülött első kis Lét-megnyilvánulásait: a szopás örömét, a karra vett csöppség békés, édes álmát, s az alvó kis semmiség látását: mindezen igaz, és tiszta Boldogságot nem veszi el Istenünk sem a kicsinyektől, sem pedig az édesanyáktól, így ez csak azok képzeletében fogalmazódhat meg ekként, akik maguk nem élték, vagy nem élhették meg mindezen Örömöket. Hogy miért nem, már ismét több ágra bomlik mint felelet, de már nem is az ok a lényeges, hanem maga a tény, hogy olyan csodás Lét-pillanatokat igyekeznek nem létezőnek mondani, amelyek mindahány fizikai és fél-fizikai testeket feltételező és adó szint legcsodásabb, legédesebb pillanatai. 146
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet (Más persze a kérdés azokon a szinteken, ahol a gyermek, az Utód már nem mint magzat kezdi meg Útját: s mert néhány szóban erre is ki kell térjek, a Vénuszi gyermek megszületésének megmutatását követően a történés e részét veszem sorra...) A kis test tehát gyors, egyenletes fejlődésnek indult, hogy négy és fél hónap múltán teljességgel kifejlett, s az önálló Lét megkezdésére alkalmas testecskévé legyen. Emellett a Szellemi Követben is kinyíltak már az Út első szakaszán szükséges ismeretelemek, amelyeket viszont már csak akként közvetít át az Én-rész a test Tudata felé, mint a Tudat alatti agyi tartomány részét képező információkat. Az újszülött tehát akként tud bizonyos dolgokat, hogy maga sem tudja, hogy tudja azokat, de amikor az Út során azok elé állnak mint szükségessé lett ismeretek, a Tudat akként nyitja ki, és akként valósítja meg azokat a test révén, mintha mindig is akként élte volna meg az adott ismereti elemet. A legalapvetőbb ismereti elemek, amelyek csak mint spontán ismeretek a ti szinteteken is adottak, természetesen itt is azok, mint amilyen például a szopási ösztön. A magzat tehát alkalmassá lett arra, hogy megszületvén, valósággal is a maga életét kezdje élni. Ezt az anya és a magzat közti kommunikáció felerősödése, de az anya és a külvilág közti kommunikáció gyengébbé válása is jelzi. Az anya ugyanis már mindinkább befelé, a csöppség felé figyel, és Tudata helyett az Én-részével „gondolkodik”, vagyis az Én-rész egy időre átveszi az anya testének irányítását, s az Én-rész mást, és más mértékben tart elsődleges fontosságúnak, mint a test Tudata, ekként másra is fog reagálni, s más intenzitással, mint tette azt korábban a Tudat. Az utolsó napon az asszonyka olyan elmélázó, olyan szinte réveteg lesz, mint ki csak álmában mozdul, vagy mint aki egy másik közegben lebeg, ha testében a megszokott ponton lép is. Ekkor, ezen a napon már csak ritkán lép ki a házból, akkor is esetleg a ház kertjében ül le egy-egy órácskára, s mert megváltozott viselkedése mindenkor intő jel mások számára, hozzájuk sem jön senki: a leendő apa az csak, aki mellette marad, de ő minden lépését gondos szeretettel kíséri. Mellette áll, ha az ablakon túl a felhők játékában, Napfény-táncban gyönyörködik, kezét fogva ül mellette, ha a szobában üldögél egy, csak általa látott képen, vagy csak számára hallható hangon mosolyogva boldog önfeledten, s átkarolva, szinte a karján hordozza, ha egy kicsiny időre a kertbe lép, hogy aztán kevésnyi idő elteltével ismét a házba kívánkozzék. Többnyire a születendő gyermek szobájában szeret időzni, amiként a Shambhallában látott asszonyka, de a legfontosabb pillanatban ő is a maguk szobájában tartózkodik. Mellé már nem szükséges bábaasszony, sem egyik – másik nő-rokon jelenléte, hisz a szülés maga egészen más, a ti szinteteken még természetes és megszokott, külső kísérő jegyeket alig is adó történésként megy végbe. De inkább nézzük meg a te szemeddel: miként is történik a születés, a csöppség Életének kezdete. Az asszonyka, amiként az imént Vezetőm is mondta, az ablak mellett állt. Mellette az ifjú férj, aki mintha maga is átvett volna valamennyit az asszonyka révületéből. A gyermeknek előkészített szobában álltak, bal felől kicsiny szekrény, az asszony jobbjával a kiságyra támaszkodott: lazán és könnyedén, inkább csak érintve az ágyacskát, semmint ténylegesen is támaszt keresve, ujjai elgondolkodón babrálták az ágy szélét: gondolatai érzéseit követve valahol másutt, valahol messze, valahol Fenn jártak, mintha még mindig, még ezen a végtelen szépségű percen sem tudná elhinni: igazán gyermeket ad nékik az Ég, s hamarosan valóságosan is magához ölelheti azt a szívének-lelkének oly kedves kis csöppséget, akit eddig testében hordozott, Szíve alatt rejtegetve, mint egyedül valós, Ékes kincsét, Istennek Ajándékát... Aztán szeme egy pillanatra megrebbent: vártam, hogy tán a szülési fájdalom jelét fedezem fel arcának vonásain, testének önkéntelen rándulásán, de ennek épp az ellenkezője történt. Bár tartása eddig is egyenes volt, most mintha még egyenesebbé, még biztosabbá vált volna: s most szinte akként éreztem, nem a fiatal férj támogatja és oltalmazza őt, de ő az, aki a mellette szinte gyengének és elesettnek ható férfiút ügyeli. Arca valami végtelen szépséget árasztott, s két szeme olyan benső boldogság ékes tüzével lobogott, hogy most arra gondoltam: valamely Mennyei Látomást lát. Az egész asszonyka még szebbé, még erősebbé lett, s teste mintha egy jó arasszal megnövekedett volna, bár tudtam: a testét körülvevő energia-burok növekedett meg, s a test nem fizikai elemei közti távolság, ami által az anya-test nagyobbá, s egyben rugalmasabbá is lett. Néhány percig állt így? Vagy csak néhány pillanatig? Nem tudom: itt és most az Idő teljességgel elvesztette fontosságát, talán nem is létezett igazán, s a másodpercek, a percek, az elkövetkezendő fél, vagy egy óra egyetlen LÉT-pillanatban létezett, kiszakítva 147
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet magát a bolygó saját Idő-ívéből, de tán még az adott Fényívből is, hogy csak az az egyetlen LÉT-pillanat létezzen, önmagában áradva a Végtelenben és az Örökkévalóságban. Bennem, s az asszonyban legalábbis ekként zajlott a folyamat: eközben a fiatal férj már átkísérte asszonyát a gyermek szobája melletti hálóba, s a megvetett ágyba fektette valami olyan végtelen gyöngédséggel, aminőt még nem is álmodtam, vagy amelyet magam is csak álmomban, vagy a Fent Világaiban lebegve éreztem és tapasztaltam: de egyetlen, az Úr Kegyelméből és Kedves Vezetőm jóvoltából megismerhetett Világban sem. (Egy pillanat erejéig a magam fizikai eszköze által használt Tudatban felvillanó kép, s ekként a földi Tudat fogságába esem: igyekszem félresöpörni a feláramlott gondolatot, kitépve magam a Tudat fájdalmának szoros gyűrűjéből: most nem! – intek vissza, majd arra is kitérünk, arra az egyetlen mondatra, de most nem, most ezt a képet, és ezt a gyöngédséget akarom látni és érezni is egy bizonyos fokig, merítve az asszony érzéseinek áramából, amelyek nem csak a légtérben, de még itt, e szinten is valami mámoros kavargással áramlanak mint szédült táncot lejtő rózsaszirmok...) E kis pauzából Vezetőm Szeretet-hulláma ránt ki, visszaemelve elmerülni készülő Szellemi elemem az iménti képbe, s az iménti emelkedettségi fokra: már minden jól van ismét, már újra csak az asszonyt, s a mellette álló férfiút látom: a szobában most is halk, lágy zene szól, a szoba egészét kellemes, pasztell fény borítja, s mintha rózsa illatát érezném, de nem csak a levegőbe juttatott, mesterséges illatként: mintha az asszony testéből áradna az illat, amelynek gyengébb áramai a férfiú teste felől is áradni látszanak: a szoba saját energia-áramát erősebb és gyengébb rózsaszín energia-hullámok szelik át, amelyek egymáshoz érnek, egymásba fonódnak: a két energia-hullám közt egy halványkék kis sugár is fel - fel tűnik, s akkor hol erősebb, hol valamivel gyengébb ózon-illatot érzek a rózsa illata mellett: az már a születő-félben lévő gyermek mind valóságosabbá váló jelenlétét hivatott ekként is igazolni. Az asszonyka szeme hirtelen még inkább felragyog, s arcán valami földön túli Mosoly árad szét: aztán lehunyja szemeit, s két szeméből egy-egy Gyémánt-csepp: a szavakba nem önthető, képben és zenében ki nem fejezhető, meg nem mutatható, mert festő ecsetjére nem illeszthető, s a leglágyabb hangú hangszerrel is el nem mondható Boldogság ékes könnycseppjei, amelyeket egy alig is hallható hangocska kísér, mintha a kicsiny hang akarná elmondani azt, amire nincs, s tán a Végtelen Mindenségben még nem volt, s nem is lesz soha Szó: az Élet adásának mindent felülmúló Boldogságát, s a LÉTBE lépés végtelen Örömét mondja el szavak nélkül is az épp csak megszületett csöppség, az anya Boldogság-adta könnycseppjeihez maga is hozzá téve a maga Könny-gyémánt cseppjeit, amelyek az ő kis arcán sem az első lélegzetvétel fájdalmának: a Megszületés végtelen Boldogságának mindennél ékesebb és szívhez szólóbb Bizonyítékai. Az anya teste alá terített, hófehér lepedőn a szemem láttára lett Létező Valósággá a gyermek: az anyagi elemeket alig is tartalmazó magzati test a szoba légteréből vonja magához a számára még (és már) szükséges gondolati – akarati energiákat, magához vonzva a kedves tárgyak energiáinak is egy részét, a szülők által a gyermek Én-része felé átközvetített gondolati képekből már ismert tárgyakét, a szobában lévő növények energiájának egy részét, de még mintha a falakból is vonna magához bizonyos energiaelemeket a csöppnyi test, amely ekként alig egy perccel megszületését követően csak olyanná lesz, csak úgy fél-fizikai elemekből álló testté válik, amilyenek a szülőknek testei is: s akkor a fiatal apa karjára veszi a csöppséget, s amiként az a Shambhallai apa is tette, gyengéden az anya szívére fekteti. Néhány perccel később aztán ismét karjára veszi: itt már szükségtelen volna a fürdetés, hisz a kis testet sem vér, sem egyéb szennyeződés nem érte, mégis megfürdeti, hogy a vízben lévő Krisztusi Erő is a testecskébe áramolhassék, aztán megtörli a gyenge kis gyerekecskét, s felöltözteti. Az anya eközben félálomszerű állapotban van: a korábbi emelkedettségi állapotból lassan, fokozatosan térhet csak vissza a korábbi lelki – Szellemi – tudati állapothoz, s hogy ez a fokozatosság ténylegesen adott lehessen, a Szellemi Követ időlegesen le kell árnyékolja, le kell fedje a végtelen Boldogság állapotában lebegő Tudatot, hogy aztán ismét kiemelve azt e viszonylagos elfedettséget adó állapotból, abban Valóság maradhasson a Boldogság, de csak azon a fokon, ahol még Igaz Boldogsággá lehet számára a Valóság is... — Maradjunk magunk is még egy kicsiny időre ez emelkedett érzelmi állapotban: ne nyúljunk most vissza az írás közben felbukkant gondolathoz, hagyjuk kevéssel későbbre azt... Inkább nézzük meg: miként fogadhatnak gyermeket a még magasabb szinteken Úton lévő Testvéreink, hogy csak azt követően ereszkedjünk vissza ismét, még akkor sem a te jelenleg használt fizikai szintedig: csak Shambhalla 148
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet szintjéig. De még az ígért képet is csak holnap mutatom meg, hogy a megszerzett – elért emelkedettségi szintet megtartva lépj most át Mellém: elsőként megszokott pihenő-pontunkra emellek majd fel, s csak aztán kezdünk hozzá a gyógyításhoz is, mert kell, hogy magad is megpihenj kissé. Nehéz napok állnak most mögötted is, kell, hogy meríthess az erőből, amelyből meríthetned az ÚR engedi számodra... *** V. Útkezdet a Neptunuszon — Emelkedjünk hát ismét feljebb, s most még annál is magasabb szintre, mint amelyet tegnap elhagytunk. Amiként mondtam, ma egy olyan Fénykörbe lépünk, amelyen már nem fizikai, sem nem félfizikai, de már teljességgel „anyagtalan” testeket fogalmaznak meg az Útra induló Testvérek. S itt álljunk is meg egy pillanatra. Miért tétettem vajon idézőjelbe az anyagtalan szót, amikor a hatodik Fénykörbe ért testvérek valósággal is nem anyagi, s már még csak nem is fél-anyagi testeket mondhatnak a magukénak? A kérdés válasza több, mint egyszerű: azért, mert az ő testeik lényegét tekintve ugyanabból az anyagból állnak, mint a ti testeitek, hisz minden, de minden ami csak létezik, ERŐ: a Teremtő ERŐ elemeiből áll, csak az nem mindegy, milyen fokon sűríti azt be a Szellem a maga számára a maga által megfogalmazott negatív energiák révén. Amikor arról szólok tehát, hogy a hatodik szinten Úton lévő testvérek anyagtalan testekben léteznek, lényegében azt mondtam el, hogy az egyedül tiszta Teremtő Energiák már oly kis mértékben fedettek úgy az adott szinten, mint az adott szinten élők testeiben a tisztátalan gondolati – akarati energiák által, hogy a ti, még erősen besűrűsödött testeitekhez képest azok valóságosan is anyagtalannak tűnnek. A ti számotokra legalábbis, mert ti még a tudati energiáitok révén is őrzitek magatokban a sötétséget, s ekként a sötét érzékelésére vagytok is képesek, vagyis ti még az adott szinten a Szellemi Követek azon negatív képességét őrzitek, hogy csak a sötét energia-tartomány részét képező energia-elemeket képesek valósnak, létezőnek érzékelni. A Fent Világában élő, s Ős-tisztaságukban megmaradott Szellem-testvérek számára, és ez is természetes, a Neptunusz bolygó lakóinak testei is sűrű energia-áramlatoknak, energia-halmazoknak tűnnek, ahogyan ti magatok, legalábbis testeitek és Világotok, csak a más-más szinteken lévő Világok más és más színképpel, más színspektrumban jelennek meg. Az a fehér energia-hullám, amely a ti számotokra fehér, a magasabb Fénykörben egyáltalán nem az: a legjobb esetben is szürke, ha nem épp a ti feketétekkel egy-érzetű, vagyis a hatodik Fénykörben tartózkodók számára fekete, viszont ami ott, azon a szinten fehér, azt ti elképzelni sem tudjátok, amiként nem tudhatnátok azt érzékelni sem, vagyis meg sem látnátok, egyszerűen nem léteznék a számotokra: amiként nem is létezik, bár épp úgy köröttetek van, csak ti nem bírtok még a Tisztánlátás azon fokával, hogy érzékelhetni, azaz látni tudnátok azokat. Ha egy Neptunuszi Testvér a ti bolygótokra lép, épp úgy nem érzékeli ott a ti fizikai Világotokat, amiként ti magatok sem érzékelitek a Mars testén, vagy a Holdon lévő életet, s ennek oka nem csak abban keresendő, hogy ezen bolygókon más Fény-ívben, sőt: más Fény-körben jelenül meg a Lét-tartomány: és mégis ezt jelenti, hisz a mind tisztábbá, avagy tisztátalanabbá váló energiák sem egyazon Fényívben jelenülnek meg. Ami a ti Fénykörötökben még és már érzékelhető, még, vagy már nem érzékelhető egy Mars-béli, vagy egy Neptunuszi Testvér számára. A Fény, és az energia-színek tehát épp úgy egymáshoz tartoznak, hisz az energia-színek mindenkor az energia rezgésszintjének mértéke szerint változva lesznek fényesebbé, élőbbé, avagy sötétebbé, azaz „holtabbá”, attól függően: mely fokon nyerte vissza tisztánlátását a Szellemi Követ, vagy mely fokon maradt meg az ő vakságában, elfedve maga elől a Fényt, s a Fény színképeit is. Az asztrális Világokban ez a jelenség csak úgy megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy ott még ténylegesen is a Szellemi Követ az, amely a Fény bizonyos fokú érzékelésére képes, avagy képtelen, ami azt is jelenti, hogy a színek is más és másként, de az adott asztrális sík fizikai megfelelőjéhez képest lényegesen tisztábban és erősebben érzékelhetőek számukra. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a festő, aki Fent megálmodta, vagy esetleg meg is alkotta azt a festményt, amelyet aztán az adott asztrális szint fizikai megfelelőjén testbe öltözve is meg kíván alkotni, sosem lesz teljességgel elégedett a maga alkotásával, mert a művész, amikor alkot, mindenképp emelkedettebb állapotban van. A Tudat a Szellemi 149
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Követ irányítása alá, ihletett állapotba, azaz egy bizonyos mediális állapotba emelkedik: s akkor a Szellemi Követ által az asztrális Világban megálmodott, vagy ott már készen látott képet fogja látni, de amikor ismét a Tudat érzékeli a szem által közvetített festményt, a kapott kép nagyban el fog térni attól, mint amit ő megalkotni vágyott. Egy bizonyos Mélység-szint alatt a kérdés tovább bonyolódik. A Szellemi Követ, amely a maga Mélység-fokának megfelelő Asztrális Világban látja a maga képeit, már még csak meg sem is volna képes látni azokat a fizikai Világban, s éppen a fizikai világ sötétsége végett. Kell tehát, hogy a szint sötétségének megfelelő sűrűségű eszközt fogalmazzon meg a maga számára: s akkor már azon keresztül, mint valamely szűrőn át fogja látni azt, amelyet a maga tisztább volta végett nem láthatott. Mert, és ezt már mondanom sem kell, a Szellemi Követ mindenkor tisztább, mint maga a közeg, amelyben még feladata van (legyen az karmikus, avagy más eredetű és célú feladat) s ekként tisztább, mint az az eszköz, amelyet az adott szint értelmében használnia kell. A magasabb szinten már maga a Szellem, pontosabban annak ÉN-képe, jelen esetben, a most megfigyelni kívánt képben pedig az ÉN-fél az, amely a látás tényleges adományával bír: tehát számára nem szükséges az őt körülvevő energia-képek meglátásához valamely fizikai, vagy fél-fizikai eszköz, s ennek megfogalmazására módja sem volna. A „test” már csak a megtisztításra váró Lélek-elemeket, s a Szellemi erő elemeit tartalmazza, amiként maga a bolygó is, legalábbis a bolygó azon Fény-tartománya, amelyen az élet Valósággá lett. Mert a Neptunusz sűrűbb, még erősebben anyagi elem-halmazként a ti világotok érzékelési tartományának is részét képezi, de már az a Fény-kör, amelyen ott Élet van, semmiképp sem volna sem látható, sem bármely formában érzékelhető számotokra, ha csak nem lelki – Szellemi hatásaiban, amit viszont magatok is megtapasztalhattok, ha olykor ennek nem vagytok is tudatában, hisz még nem, vagy nem pontosan tudjátok: mely bolygó mely Fénykörének milyen hatása van vagy lehet a ti szinteteken élők tudati – lelki avagy Szellemi energiáira. A megfigyelni kívánt történés ekként a Neptunuszon játszódik: a hatodik Fénykörben, annak is a második Fény-ívén. Itt már a Tudat szerepe csaknem teljességgel megszűnik, annak helyét és szerepét az Én-rész vette át, így ha most mégis a tudati képről szólunk, már a Szellemi Tudat, s még pontosabban az Én-rész Szellemi Tudatának képeit értjük a szó alatt. Ezt inkább csak a mondandó könnyebb megfogalmazása, és könnyebb megértése kedvéért bocsájtom előre, hisz már ezt mint Közlést, korábban is mondottam, annál is inkább, mert ezen a szinten már az Én-rész törekszik beilleszkedni a magasabb rendű Szellemi képbe, azaz már az Én-rész kell elfogadja teljességgel a felsőbbrendű ÉN: s itt az ÉN-fél vezető szerepét, míg maga inkább a háttérszerep ellátását kell végezze. De az a feladat, amelyet korábban, még a ti szinteteken is, s még részben a negyedik Fénykörben is, annak általunk is megfigyelt második Fényívén, ahol Shambhallát találhatjuk, még egy bizonyos fokig a Tudat feladata, itt, s már az előzőleg megmutatott Vénuszi képben is az Én-rész feladatai közé tartozik, s ez mindaddig ekként van, míg valamely Test-képzet megfogalmazására egyáltalán sor kerül, legyen az fizikai, fél-fizikai, avagy már félszellemi test. Amiként mondtam, itt, a Neptunuszon már a fél-szellemi testet fogalmazza meg magának az, akit Útra enged indulni a Kegyelem Istene. Amiként azt egy korábbi munkánkban olvashattátok, akként is van, s itt, ezen a bolygón csak keveseknek adatik meg, hogy utódot hívhassanak Létbe, s persze ennek is meg van a maga oka: nem csak ezen az egy bolygón, de nagyon sok, a Neptunuszhoz hasonlatos, véle egyazon rezgéskörben álló bolygón kezdhetik meg Útjukat az ötödik Fénykörből már kiemelkedett Testvérek, így egy-egy bolygón lényegesen kevesebben élnek, mint a ti mai Földeteken, vagy akár Shambhallában, akár a Vénuszi városokban. E Testvérek sem csak egyetlen Utat járnak végig egy adott szinten, s amiként fentebb már erre is utaltam, akként is van, s aki valamely bolygón kezdte meg a Duális EGY-ség visszaállítása felé vezető, végső Útszakaszt, ugyanazon a bolygón kell is, hogy a hetedik Fénykörig érjen, ha mindenkor az adott bolygó más és más Fény-ív érzékelési tartományában megnyilvánuló, mind anyagtalanabbá váló testén is, mert a saját Szellemi energiái az adott bolygóhoz rendelik. Persze, ez sem véletlenszerűen választtatik ki az ÚR által! (E kérdésre azonban későbben, s nem is olyan sokára térek ki külön is, mert ez is lényeges és fontos, hogy a Nap testén Úton lévő Testvérekről írt, mókás „közleményt” is végre a helyére tegyük!) 150
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet A Társ megválasztása e bolygón csak úgy megy végbe, s már az Út megkezdése előtt, amiként azt Shambhallában, vagy a Vénuszon megfigyelt történés előtt mondottam, s nem csak azok esetében, akik utódot fogadhatnak, de minden más Úton járó esetében is. Itt már lényegesen gyakoribb, hogy az egymáshoz tartozó Duális társak kerülhetnek egymás mellé, hogy a lefelé vezető Út kezdetén köztük megfogalmazódott egyenetlenséget kitisztíthassák és elsimítsák, s akkor már oly formában, hogy tudói is annak: ki a másik személy, akivel egyazon Úton járnak majd, s mely egyenetlenség az, amely még kettejük közt megmaradt, lehetetlenné téve, hogy a tényleges Duális állapot megfogalmazását lehetővé tevő szintre érjenek. Lényegében ez az egyik legfőbb akadály a hatodik Fénykörben, hisz a Duális állapot megbontását követően, de még együtt tisztátalanná tett Teremtő Szeretet-energiákat csak akkor tisztíthatják meg, ha az azok tisztátalanná tételét követően közöttük is felbukkant ellenérzéseket sikerül feloldaniuk, hisz ezek időrendi sorrendben is a későbbi, azaz a mélyebb szinten esett történések közé tartoznak. Ha már ezen egyenetlenséget a helyére sikerült illeszteniük, vagyis már ismét megfogalmazódott köztük a Duális állapot megbontása után egy bizonyos szintig létezett harmónia, megkezdhetik a közösen tisztátalanná tett Energiák megtisztítását is, akár ismételten is egymás mellett vállalt Utakon, akár külön – külön, de mindenkor segítve, támogatva egymást egy bizonyos formában. Vagy mint távolabbi Úti társak, vagy mint közelebbi, akár rokoni kapcsolatban álló Testvérek, s ez mindaddig ekként van, míg mindahány tisztátalanság-elemet is meg nem tisztították, s ekként el nem érik a Duális Egység visszaállításának szintjét, amely azonban már ismét egy magasabb Fénykörben adatik meg mindőtöknek. A most megfigyelni kívánt Társak is, amiként az Shambhallában, s a Vénuszon is volt, tudták: ki lesz az, akit Úti társul adott nékik az ÚR, s amiként az a korábbi fiatalok esetében is volt, ők is a megadott időben indultak egy megadott pontra, hogy akkortól el se váljanak egymástól. Itt tehát ez is változott valamelyest. A két, egymás elé induló fiatal már a közös Otthonba tér, mert Egységüket maga az Ég rendelte, s így semmiféle külön ceremóniára, szertartásra nem volt, nem is lehetett volna szükség. A fiatalok szülei itt is tudják: hová, és miért indult el gyermekük, de ezen a szinten már nem csak tudják: látják is, amiként a fiatalok is látják szüleiket, ha nem is Fél-szellemi testeikben, de a kiáramoltatott Szellemi Erő-képben, amely szinte azonos szerepet tölt be, mintha maga a szülő kísérné el útjára a fiatalt, hogy azt Társa elé vezetve térjen vissza az őt kibocsájtó Szellemi Tudatba. A fiatalok tehát korántsem fordítottak hátat a szülői háznak, amiként vélnétek, sőt: tán még szorosabbá is lett köztük, s az őket LÉT-be emelő szülők közt a kapcsolat, mint azt bármely, eddig megfigyelt szint fiataljai elmondhatnák, csak épp a kapcsolat jellege, s a kapcsolattartás módja lett teljességgel mássá, olyanná, amely szükségtelenné teszi a korábbi kapcsolattartási formát, ha egy bizonyos fokig az is megmarad a szülők és a fiatalok közt. A fiatalok, amiután elérnek a Szellemi Tudatban benső képként megjelent helyre, az első pillanatban felismerik egymást, s ez is természetes, ekként volt ez az előző két történésben is. De itt már nem valamely külső jel, nem a Szellemi Követ valamely jelzése: minden egyes, félig Szellemi, de félig még Lélekenergiákból megfogalmazott testsejt reagál a Társ jelenlétére, s az ezek közti harmónia az, amely végett aztán el sem szakadnak egymástól, mert képtelenek is volnának rá. A kezdeti időkben legalábbis, míg a test Szellemi és Lélek-sejtjei közti rezgés-energia teljességgel egységessé nem válik, amit talán úgy tudnék megfogalmazni másképpen, mindaddig, míg a Társ jellemzőinek mindösszessége az adott személy Szellemi és Lélekenergia-elemeiben is nem kódolódik. Akkortól valóságosan is azt mondhatjuk: magukban, sejtjeikben hordják egymást, vagyis már akkor is együtt maradnak egy bizonyos értelemben, ha munkájuk végett, vagy egyéb okból egy időre külön kell váljanak. S ez a kapcsolódás már a teljes és tökéletes EGY-ség már nagyon is bizonyítható, bár még ekként is csak halvány mása. Ez az, amit a ti szintetek embere is keres, s még ennél is több, de még ezt, vagy ennek a legcsekélyebb árnyát sem vagytok képesek megvalósítani. Azok, akik e szinten Társaivá lesznek egymásnak, nem csak az ÉN-fél számára szükséges Feladatot végzik együtt, de minden másban is részesei a másikkal esett történésnek. Tudják, és érzik egymást akkor is, ha egyikük kis időre el kell váljon a másiktól, és Gondolatátviteli és energia-átközvetítés révén segítik is egymást. S még ennél is közelebbi kapcsolat fogalmazódik meg köztük akkor, ha elérkezik az a Pillanat, amikor is az ÚR Ajándékaként Utód létbehívására vállalkozhatnak. Ha eddig a pontig, s még ezt követően is teljesnek és szinte tökéletesnek volt mondható a Társak közti Egység, ezekben az órákban még inkább annak mondható. 151
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Az Út kezdetén ez esetben még maga az Útra induló sem tudja: engedélyezi-e számára, és Társa számára az Úr, hogy Utódot vállaljon, s ez is természetes, hisz épp ezért nevezik itt, e szinten már mindenképp Isten Kegyelmi Szeretet-ajándékának a gyermeket, mert az Úr ténylegesen is Ajándékként adja azoknak, akiket e célra Szeretete szavával megjelöl és kiválaszt. Már maga a Szó: az Úr Szava egy bizonyos eufórikus állapotot ad a leendő szülők számára. A Kiválasztott pár testének Lélek-elemei a Szó Erejétől, amelyet emelkedett állapotukban hallhatnak, halvány ezüstös színre váltanak, megtelnek a Végtelen Kozmikus Szeretet Erejével, míg a testsejtek másik elemei, a Szellemi Energia-elemek oly mértékben felerősödnek, hogy a két test hosszú napokon át szinte vibrálni látszik, mintha kicsiny energiaimpulzusok érnék a testsejtek mindegyikét. E tünemény lényegében a többi Úton lévő felé is jelzi: a pár az Úr Kegyelméből szülővé lesz. Ez azonban nem irigységet: őszinte és tiszta örömöt ad minden egyes Testvérnek is, akik akként örvendeznek együtt a Kiválasztott párral, mintha ők maguk volnának azok, akiket az Úr e Keggyel tüntetett ki. A szülő-párul kiválasztottak egy pár nappal a Szó elhangzását követően egy távoli, csendes helyre utaznak. S most ténylegesen is útra kelnek, bár minden esetben a maguk bolygóján maradnak. Ki egy csendes síkság közelében épült várost választ, ki a Tengerek valamelyikének partját, esetleg egy kicsiny szigetet, csak kevés az, akik a hegyes vidéket választják, itt, a Neptunuszon egyébként sincsenek a ti szintetek értelmében vett óriás-hegyek: azokhoz mérten inkább csak dombok, hegyecskék, legalábbis az adott paraméterek viszonylatában. Útra kelnek tehát, hogy néhány napot, vagy akár hetet csak kettesben töltsenek, távol a Világtól, s lehetőleg tényleg a legteljesebb, és legzavartalanabb magányba merülve, hogy kellőképp felkészüljenek a gyermek fogadására. A Csoda a Szó észlelése után úgy két héttel következik be. No, nem teljességgel spontán, ha ez akként tűnik is: itt is már a Szó elhangzásának pillanatában melléjük engedi az Úr a leendő gyermek Szellemi Követét, s az már az utazáson is, s mindvégig a leendő szülők mellett marad, egy szinttel magasabb rezgéstartományban, s annak is egy olyan Erő-áramában, amely csak a leendő szülők, és az érkezni kívánó ÉN-fél előtt van nyitva, de zárva marad mindenki más előtt. Az is természetes, hogy a gyermek Szellemi Követe, s a szülő-pár felsőbbrendű ÉN-je minden részletében egyezteti a test legideálisabb megfogalmazási formáját: mely nemhez tartozzék, milyen méretű, korú, milyen testfelépítésű a legcélszerűbb az Út végigjárása szempontjából az Útra készülő Testvér számára: de mindezeket az Út megkezdése előtt álló Szellemi Én-rész, s a szülők felsőbbrendű ÉN-je rendezi, míg a szülők a végtelen Boldogságban élik a napokat, s azok minden óráját is. De nézzük ismét, már a te szemeddel kedves: hogyan is lesz Valósággá mindez, hogy Testvéreink is láthassák, amit te látsz, és egy picikét tán érezhessék, amit a fiatal pár érez, s amit ekként te is érzel, ha már gyengén is, mert hisz téged magadat is csak az ő érzéseik kiáramló hullámainak csendes-kén áradó, hó-tiszta habja érinthet csupán, s nem maga a Valós Boldogság, amely bennük - közöttük él... * A két fiatal kevéssel előbb ébredt, s ahogy az máskor is volt, most sem voltak képesek elszakadni egymástól. Most egymás kezét fogva sétálnak a vízparton, látszólag a messzeséget, a játszin úszó felhőcskéket, vagy épp a víznek hullámait, a vízben játszadozó halacskákat figyelve, de csak egymást, s a reájuk váró Csodát látva és érezve. Olykor meg – meg állnak, s szinte ámulva nézik, mind egyre csak nézik egymást, mint akik maguk sem képesek elhinni: a Szeretett Társ, a Kedves vélük – mellettük van, létező Valóság, és létező Valóság a Csoda is, amelynek édes – boldog várása a Szeretett Társ szemében csillog, mint a maguk Boldogságának hű tükörmása. Olykor egymás felé lépnek, átölelik egymást, mint akik egymás érintésével is bizonyságot akarnak szerezni arról: amit megélnek igaz, nem álom, s nem is a káprázat játszik vélük. Ajkuk néha összeér, lágy, simogató csókban forr össze: ennél több nem történik, nincs is rá szükség, mert e gyengéd érintés, s e gyöngéd, inkább csak becézgető csók elegendő, hogy a legteljesebb és legtökéletesebb boldogság ezernyi ékes szikrája ragyogjon fel testeik körül, amely kis szikrák aztán akként kavarognak és áramlanak köröttük-mellettük-fölöttük, mint megannyi szikrázó gyémánt-porszem, vakító tisztaságú hópehely, mely nem hull le a földre, de a szellők szárnyán száll tova, fel, fel a végtelen magosba, tán egészen az Égig, hogy köszönve legyen azok által is az Úr Szeretete, csodás Ajándéka... 152
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Napokon át élnek ekként, ebben az igazán tiszta, Szívet és Lelket és Szellemet felemelő, kristálynál tisztábbá tevő mámoros szeretetben, szerelemben, Gyermekvárásban. A fiatal asszony arca és szeme, s minden mozdulata is már a legelső, csak kettesben töltött napon megváltozik: párján csak két nappal később figyelhető meg ugyan az a változás, s akkortól mindketten olyanná lesznek, mint akik ébren is egy csodálatos Álomban járnak, lassan, kissé tétován mozdulva, mind gyakrabban pillantva könny lepte szemmel, mámorosan valahová a Végtelenbe, s szinte érzem, hogy mire a Nagy Pillanat elérkezik, már szinte nem is a földön járnak, már nem látnak sem tengert, sem hullámot, sem más embert, sem házakat, semmit és senkit, csak egymást, s az egymás szemében látott, kedves kis Arcot, a Gyermeket, akinek Létbe engedéséért itt vannak, s Aki itt van vélük, maga is részévé és részesévé válva az ő Boldogságuknak. A Nagy Pillanat bekövetkeztekor a fiatal pár a szállásán van, behúzódva a kicsiny szobába. Nem alszanak, de ébren sincsenek tán: valami félálomszerű lebegésben egész egyszerűen csak Léteznek: úsznak a LÉT-tudatban, a Boldogságban, s gondolataikban elsőként egymást látják és érzik. Szemben ülnek egymással, csak úgy az ágy mellé állított széken ülve a férfiú, s az ágy szélén, az ablak közelében az ifjú asszony, s csak nézik egymást, s egymás szemében a mind erősebben kiolvasható Gondolatot, az egyetlen Gondolatot, amit most képesek egyáltalán megfogalmazni, az egyetlen, mindennél édesebb és csodálatosabb Gondolatot, amely hamarosan mint egy-egy tündöklő energia-felleg emelkedik fel, hogy aztán ismét visszaáramolva alakot, formát kezdjen ölteni, a Gondolatot, amelynek nyomán, s amelyből Szíveik, Lelkeik hatalmas Szeretetéből, és Szellemük legtündökletesebb Erejéből megfogalmazódik, megformálódik Az, Akit oly áhítva vártak, Az, Akit egymás szemében, s egymás szívében is már látván láttak: az Úr által mondott SZÓ nyomán közéjük érkezett Gyermek. * Talán az volna most a logikus, ha az egyes szinteken való Út-kezdetek leírását a legmagasabb szinten való „megszületéssel” folytatnánk. De épp azért, amiért magát a szót idézőjelbe tétettem, csak a fentebb írott egy kis részlet megígért, bárha rövid magyarázata után térünk ki a hetedik, s ekként a legmagasabb Fénykörre. Most tehát átemeljük a kérdéses részletet ide is, majd annak magyarázatát is olvashatjátok, mielőtt ténylegesen is tovább lépnénk. ** „Amiként azt egy korábbi munkánkban olvashattátok, akként is van, s itt, ezen a bolygón csak keveseknek adatik meg, hogy utódot hívhassanak Létbe, s persze ennek is meg van a maga oka: nem csak ezen az egy bolygón, de nagyon sok, a Neptunuszhoz hasonlatos, véle egyazon rezgéskörben álló bolygón kezdhetik meg Útjukat az ötödik Fénykörből már kiemelkedett Testvérek, így egy-egy bolygón lényegesen kevesebben élnek, mint a ti mai Földeteken, vagy akár Shambhallában, akár a Vénuszi városokban. E Testvérek sem csak egyetlen Utat járnak végig egy adott szinten, s amiként fentebb már erre is utaltam, akként is van, s aki valamely bolygón kezdte meg a Duális EGY-ség visszaállítása felé vezető, végső Útszakaszt, ugyanazon a bolygón kell is, hogy a hetedik Fénykörig érjen, ha mindenkor az adott bolygó más és más Fény-ív érzékelési tartományában megnyilvánuló, mind anyagtalanabbá váló testén, mert a saját Szellemi energiái az adott bolygóhoz rendelik. Persze, ez sem véletlenszerűen választtatik ki az ÚR által!” — Amiként mondtam, a Szellemi Követek által a lefelé vezető Úton megfogalmazott, s a Tökéletestől mindinkább eltérő tisztasági fokon megfogalmazott gondolati és akarati energiák a magukhoz hasonlatos energiákkal együtt rendeződtek a Teremtő EGY-ség által a Káoszba alááramoltatott Kegyelmi Erőszálak mentén. A Felfelé vezető Úton ki-ki ama bolygón kell az Út utolsó szakaszát megtegye, amelyben a lefelé vezető Úton általa, mint Szellemi Követ, azaz ÉN-kép, ÉN-fél által megfogalmazott, már tisztátalan gondolati és akarati energiák rezegnek, s éppen azért, hogy ki-ki a saját, korábban bemocskolt energiáit fokról – fokra megtisztítva haladhasson mind feljebb és feljebb, míg a Duális állapot megbontásának szintjét is el nem érte. 153
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Azt magatok is érzékelhetitek: minél tisztább, hogy akként fogalmazzak: minél légiesebb egy-egy anyagi részecske, annál inkább lesz az ténylegesen is légiessé, azaz könnyűvé. Egy zsák kőpor hasonlíthatatlanul nehezebb, mint egy azonos terjedelmű zsáknyi toll, vagy széna (stb.), ami azt is jelenti, hogy ha azonos súly elérésére törekedtek, kisebb térfogata lesz az azonos súlyú kőpornak, mint az azonos súlyú tollpihének, stb. Ezek azonban mindkét esetben fizikai elemek, míg a testeket adó elemek nem azok! A ti fizikai testeitek hasonlíthatatlanul sűrűbbek, súlyosabbak, és lényegesen kisebbek is, mint a Vénuszon születettek testei, s még inkább, ha a ti testeiteket a Neptunuszon LÉT-be lépettek testével hasonlítjuk össze. S ez a testelemek tisztasági fokát is jelzi. A ti testeitek, amint mondtam, épp úgy a besűrített Teremtő Energia elemeiből állnak, amiként a Neptunuszon Úton lévő Testvérek testei is, mert amiként már ezt is mondottam, akként van, és az egyedüli létezhető Teremtő „anyag” a Teremtő Erő, s azon kívül és azon túl egyéb anyag nincs, nem létezik a Valóság értelmében. De míg a ti test-elemeitek valóságosan is még az erősen tisztátalanná tett, s a bűnök és vétkek sokaságával leárnyékolt Teremtő erőelemekből állnak, addig a Neptunuszi Testvérek test-elemei a már lényegesen tisztább, bárha még ekként sem a legtisztább Teremtő Energia elemekből állnak. A Teremtő Bölcsesség, a Teremtő Akarat és a Teremtő Szeretet a ti szinteteken még oly erősen le van árnyékolva a magatok akarata, s a magatok, semminél még alig is valamivel több, s a Végtelen Tisztaságtól hatalmas messzeségben lévő kicsiny Szeretete, és bölcsessége révén, hogy az Útra induló Szellemi Követ nem is fogalmazhatna meg, csakis súlyos, és tömör testeket. A Neptunuszi Testvérek Szellemi Követei, amelyek már nem az Én-rész kicsinyded Bölcsességi – akarati és Szeretet-energiáit használva, de már az ÉN-fél hasonlíthatatlanul magasabb rendű, tisztultabb Erőit használva építik ki az Út végigjárásához szükséges eszközt, azaz a félszellemi testet, a szintnek, és a maguk tényleges Szellemi Erejének megfelelő energiákat vonzhatják magukhoz, azokat a még kevésbé besűrített Teremtő Erő-elemeket, amelyek az adott szint értelmében a rendelkezésükre állnak. De mert még ők sem mint a Szellem a Tökéletestől alig is eltérő Szellemi Erői léteznek, kell, hogy testeik bizonyos alakot, formát kapjanak az Út értelmében. Ha semmi egyébben, ebben az egyben valóságosan is igaza volt Darwinnak, s ténylegesen is a földi, emberi test-forma a legcélszerűbb, ekként a fél-szellemi, de félig még Lélek-elemekből álló testeket is az adott formában fogalmazza meg az Úton járó, járja Útját bármely Fénykörben, mindaddig, amíg, amiként az imént is mondtam, Utakat jár végig, amelyekhez valamely fizikai, fél-fizikai, avagy fél-szellemi testképzetre van szüksége egyáltalán. Nem arra akarok itt utalni, hogy az Asztrális Világképben is hasonló testeket viselnek az Út kezdete előtt, vagy egy korábbi Út végén lévő Szellemi Követek! Azok, amiként azt nevük is mutatja, valóságosan is Szellemi Energia-képek, amelyek a maguk Ébredtségi fokának megfelelő mértékben tükörképei az őket, pontosabban az Útra indított ÉN-képet megfogalmazó Szellemnek. Az asztrális szinteken csak az indulás előtti „próba-úton” fogalmaz meg magának a Szellemi Követ valamely testképzetet, de azt is csak a maga tényleges, még meglévő Szellemi energiáiból, így azok még teljességgel súlytalanok, még akkor is, ha azok színe azok tisztasági fokának mértéke szerint igazodik, avagy tér el a Szellemi Világosságtól, attól a Fény-állapottól, amelyben a Mennyei Szintek valamelyikén létezett maga a Szellem. A ti fizikai testeitek lényegét tekintve egyként tükrözik a magatok Fény-körét, s azon belül azt a Fényívet, amelyben Útra keltetek, de tükrözik már a Szellemi Követben meglévő Szellemi Világosság mértékét is, ha azt ti még a szint milyensége végett nem érzékelhetitek is. Minden egyes testsejtetek e kettő összetevőiből áll, ezt viszont már csak az asztrális Világokból alátekintő, a közöttetek Missziós Úton lévő, vagy a Fent Világából reátok pillantó Szellem-testvérek látják. (Nem véletlen, hogy az asztrális szinteken lévő azon Testvérek, akik még ott is a megtévesztő erőket kívánják a maguk besötétültségének engedve, annak mértéke szerint követni és szolgálni, pont azok felé küldik el a maguk tévinformációit, áltanításait, akik felé: ugyanis látják, kiben milyen erők és késztetések lakoznak, vagyis ki az, aki bizton vevő lesz mindarra, amit ők álnok mód, s álcázottan felé küldenek, mint „mediális üzenetet” avagy „tanítást”.) A Neptunusz azon Fényköre, amelyen az Élet az adott szint érzékelési tartományában megnyilvánul, lényegesen nagyobb, mint a ti szinteteken érzékelhető Föld-képzet, s még annál is hasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit ti, mint a Neptunusz általatok érzékelhető méretét megállapítottátok, hisz ti a magatok 154
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet érzékelési tartományában érzékelt bolygó-kép mértékét veszitek alapul, s nem a Valóság mértékével mértek. Ennek megfelelően viszont a bolygótesthez és a szinthez illeszkedő Teremtő Erő-elemek is „lazábbak”, vagyis akként nagyobbak, amiként nagyobb a tollpihe az azonos súlyú kődarabnál. Viszont amennyivel nagyobb, annál könnyebb is, hisz abban már alig is van a bűn útjára tért Szellemi Követek tisztátalan energiáiból. Ez azt is jelenti, hogy az ő testeik már inkább állnak Fényből, semmint a sötét és sűrű anyagból: s ha a Föld színére alááramló Fény maga súlytalan, miként volna lehetséges, hogy a Neptunuszon, vagy akár a ti Napotok testén Útra kelt testvérek testei súlyosak volnának, ha azok már a tisztátalanságtól megtisztított, a sötét erőktől ment, vagyis ismét Fénnyé nemesített energiákból fogalmazhatják meg a maguk testeit? Erről is elégséges itt ennyi, így, amiként fentebb mondtam, most figyeljük meg, hogyan, s miként indul Útra a hetedik Fénykör egy-egy lakója... * VI. Út-kezdet a VII. Fénykörben Ha megfigyeltétek, itt már nem azt írattam, mert nem is arról van szó: hogyan, s miként születik meg a hetedik Fény-körbe emelkedő Testvér. Ennek oka az, hogy valósággal is nem megszületésről, nem testet öltésről van szó. Ugyan itt is kell, az alsó Fényívekben legalábbis, hogy külső jelenség kíséretében történjék az adott síkra való Felemelkedés, de itt már valósággal is a Szellemi ÉN-fél járja az Utat, ekként ő maga vonzza magához azokat a Lélek-elemeket, amelyekre még szüksége van vagy lehet ahhoz, hogy az adott szint érzékelési tartományában megjelenhessen. A hatodik Fénykör második Fényívében való testbe öltözést az imént megfigyelhettük: a történés a hatodik Fénykör mind magasabb szintjein is hasonlóképpen megy végbe, azzal az eltéréssel, hogy a szülőpár érzelmi-szellemi-akarati energiáinak Hívó szavát követő ÉN-fél mind több és több Szellemi Energiát, s ezzel egyenlő mértékben mind kevesebb Lélekenergia-elemet kell beépítsen az ekként mind könnyedebbé, s mindinkább anyagtalanná váló test-képzetbe. A hetedik Fényívben is, annak alsó szintjén, vagyis az első Fény-ívben ekként, a már Úton lévő, s itt már mindenkor a szülői Feladatra vállalkozható Duális társakban megfogalmazódó Gondolat hívó szavát követi az, aki Útra indulhat, itt azonban már a Gondolat alkotó, azaz Teremtő ereje az, amelyet a maga Szellemi Erőivel tölt fel az Út kezdete előtt álló ÉN-fél, éspedig mindenkor akként, hogy egy másik, már szintén Úton járó Duális párnál az Útra érkezett Testvér Duális Társa is Lét szintre emelkedik. A hetedik Fénykör első két Fény-ívében tehát, amiként iménti szavaimból is kikövetkeztethettétek, még itt is a ti fogalmaitok szerinti gyermek szerepét töltik be az Érkezők, ám itt már teljességgel mást takar maga a fogalom, mint a ti gyermekeitek esetében. Ha a hatodik Fény-körben megfigyelt pár gyermeke a ti szintetek nagyobbacska gyermekének megfelelő Tudatosodottsági szinttel érkezett, itt még inkább elmondható ugyanez. Az itt érkező gyermek már semmiképp sem számítható gyermeknek. Az adott Út során megoldandó Feladat teljes Tudatában lévő Szellemi Követ, aki tisztában van azzal: mely tisztátalanná tett Bölcsességi elemet kell megtisztítania a Bölcs Szeretet Ereje révén, amiként tudja azt is: ki az, akivel az adott Bölcsességi elemet elfedte maga elől, tisztátalanná tette, s ekként megtisztítania szükségeltetik. A szülő-gyermek kapcsolat itt tehát átmódosul, s ha még nem tűnik is el teljesen, már inkább a Testvéri kapcsolat él a szülőkben s az utódban is, valahogy akként, mintha a ti szinteteken a nagyobb, vagy akár már felnőtt gyermek tanítgatná, segítené kisebb testvérét. Az adott szinten Létbe lépett gyermek az első perctől ön- és Én-tudattal bír, s azon a percen, amikor érzékeli Duális társa érkezését, szülőivel együtt elindul, hogy azt az általa megjelölt ponton felkeressék. A két Szellemi Követ akkor még csak ismerkedik egymással, hamarosan azonban eggyé lesz Útjuk, csak úgy, amiként az őket gondolati erőik révén a Lét szintjére emelő szülő-pár útja lett eggyé korábban. Itt, s ez is természetes, azt, hogy felkeresi Duális társát, már szintén nem a ti fogalmaitok szerint kell értelmezzétek, hisz nem akként kelnek útra, amiként ti, de már a bennük lévő Lélek-energia, s a Bölcs Szeretet erejével vetítik át a maguk Lélekelemből és Szellemi Erőből álló testeik hologramját a másik, a 155
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet későbben Lét szintre lépett Társ Szellemi Tudatába. Ekként ki-ki ott marad, ahol Lét szintre lépett, de a kapcsolat állandó és folyamatos marad a Duális társsal. Későbben, amikor a közeg értelmében valóságosan felnőtté válnak, a Lélekelemekből és Szellemi energia-elemekből álló test követi a Gondolatenergia képet, s betölti azt, s ekként az anyagtalan test ténylegesen is áthelyeződik a bolygó-képzet egyik pontjáról a másikra. A testről készült hologram e formában történő továbbközvetítése a mindennapok történései közé tartozik: itt már ekként végzi Feladatát mindahány Úton járó, s gyakorta még csak nem is a maga bolygóján, de más, távoli Világokban, akár a maga szintjénél mélyebb Fény-tartományhoz sorolandó bolygón vagy bolygóképzeten, de még ekkor sem a ti Mélység-szintjeiteken, tehát nem a harmadik, vagy az azalatt lévő Fénykörök valamely Fény-ívén. Ugyan ez is az ő Feladataik közé tartozhat ha az ÚR erre engedélyt ad, de csak az asztrális Világokban lévők vállalhatják fel, akik egy-egy ilyen Missziós Vállalással akár egész Fény-ívnyit is előrébb, azaz feljebb léphetnek, s ez még akkor is így van, ha a Dualitását megbontott ÉN egyik ÉN-fele vállalhatja csak az adott Feladat tényleges elvégzését, mert a hozzá tartozó Társ is segítségére van mindenkor a maga Szellemi Erőivel, ami által az Asztrális szintek legmagasabb síkjairól induló akként jelenhet meg valamely bolygó légköri gyűrűiben, mint már kiteljesedett, s a Szellem utolsó gondolati Erőinek, s ekként a Szellem még csaknem Ős-tisztaságú Bölcsességi – akarati és Szeretet-energiájával bíró Szellemkép, azaz ÉN-kép. Amikor azt mondom: az Asztrális szintek legmagasabb síkjairól, természetesen nem a ti hét Mélységkörötök legmagasabb szintjeire gondolok! A hetedik Fénykör ötödik Fényíve lényegében már mint Asztrális kép: nem létezik, és nem is létezhetne, ugyanis azon Testvérek, akik az adott szint negyedik Fény-ívéből is kiemelkednek, mindenkor azáltal lehetnek képesek a kiemelkedésre, hogy a hozzájuk tartozó ÉN-féllel közösen tisztátalanná tett energiák mindösszességét felismerték és megtisztították. Amíg ez be nem következik, ki sem léphetnek az adott Fény-tartományból, mert a bennük maradó tisztátalanság-elem végett nem volnának képesek elviselni a magasabb rezgésszinten lévő energia Fényét. Akik viszont már kiemelkednek, nem térnek vissza a korábban elhagyott Asztrális Világképbe: közvetlen formában csatolódnak fel a magasabb Fény-tartományba. S itt ismét meg kell álljunk egy kicsinyt, mert ismét mondtam valamit, amit talán nem teljességgel érttek. Azt mondtam, nem térnek vissza a korábban elhagyott asztrális Világképbe, s ez ekként is van, de nem csak a legmagasabb szintre emelkedettek esetében. A ti szinteteken még épp csak kezditek megtanulni: hogyan, s miként kell a Tudat átadja a test fölötti irányító szerepet az Én-résznek. A negyedik Fénykör első négy Fény-ívében már teljességgel és tökéletes mértékben meg kell tanulnia az Én-résznek a Tudat és a test irányítását, s a Negyedik Fénykör magasabb szintjein már azt is: miként illeszkedhet vissza ő maga is a saját Felsőbbrendű ÉN-je, azaz az ÉN-fél irányítása alá. Ugyanazt a Feladatot kell tehát elvégezze az Én-rész, amit előtte a Tudat elvégzett, s amiként az nem könnyű a Tudat esetében, nem az az Én-rész esetében sem, sőt! Tán még nehezebb is, mert a Tudat mint nem fizikai elem, lényegében akként létezik, hogy... – nem létezik, mert a Tudat önmagában, valamely Irányító Erő nélkül még csak ki sem fejlődhetik az agyban: nem még hogy hatalmat volna képes gyakorolni a test, vagy akár csak önmaga fölött. A Tudat azért van, azért lehet létező valósággá mégis, mert az Én-rész nemcsak hogy kiépítette a Tudatosodásra alkalmas agyi tartományt, de irányítja is azt, mindenkor a maga mértékében, tehát a saját erejéhez mérten, amiként ott, a ti szinteteken még irányítja azt az ellentét is, hol nagyobb energiát áramoltatva a Tudatosodott agysejt-csoportok felé, mint az Én-rész, hol kisebb mennyiségűt, legalábbis az Én-rész által a Tudat felé áramoltatott energiák mértékéhez viszonyítottan kevesebbet. Tehát a Tudat ekként hol a Szellemi Követ, hol az ellentét irányítása alatt áll, s amely parancs erősebben hat rá, olyas cselekedetek felé fogja kormányozni a fizikai testet is. A Tudat működésére a tudatalatti agyi tartományból érkező információk és késztetések soka is hatással van, ezen információkat vagy a test vegetatív működési rendszere, tehát a vegetatív idegrendszer, vagy ismét csak az Én-rész, vagy az ellentét mozdítja meg az agy tudatalatti agyi tartományában. Közvetlen módon a Tudat nem lehet képes arra, hogy a tudatalatti agyi tartomány előle elfedett információiból és/vagy ismereteiből merítsen. Ehhez is szüksége van arra, hogy az őt irányító Erő megmozdítsa azt az információ-csomagot, s esetenként akár ki is bontsa számára, amelyre az Út egyes történéseinél szüksége van vagy lehet, megmozdítva azon információkat is, amelyekre nem a test érdekében, hanem az Én-rész 156
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet érdekében van szüksége az Út további részében. Az is természetes, hogy ha valamely információt az ellentét akar a Tudatba emelni, akkor az Én-rész érdekeivel és céljaival ellentétes információt emeli ki, s azt közvetíti át mint benső késztetést az agy Tudatosodottsági szintre emelt, s az újabb tudati ismereti elemek elraktározására alkalmassá tett agyi tartományának. Ezt viszont maga a Tudat nem tudja, hisz a Tudat is, amiként az Én-rész, önálló egységnek éli meg önmagát, s meggyőződéssel vallja: Ő maga az, aki Van, és minden más az ő irányítása alatt áll, kezdve a fizikai testtől a tudatalatti, vagy akár a tudatfölötti agyi tartományig, s olykor még a nem tudatos, tehát a vegetatív rendszerű testműködés egyes elemeit is általa irányítottnak éli meg. Természetesen a Szellemi Én-rész egy bizonyos fokú szabad választási jogot kell adjon a Tudatnak: ez viszont csak azt, és annyit jelent, hogy a Tudat azt a késztetést fogja elfogadni, és a fizikai eszközzel is végrehajttatni, amely nagyobb erővel áramlik belé, vagyis, amely nagyobb nyomást gyakorol a Tudatosodásra alkalmassá tett agysejtek összességére. (Nem véletlen emeltem ezt ismét ki: a Tudat csak a szabad választási joggal élhet: Szabad Akarata ugyanis a Szellemi követnek, na és Satanának van! Erre is kitérek még későbben, ennyit viszont szükségesnek éreztem még ide is beíratni munkatársammal.) Ez is egy érdekes kérdés, tehát ezt is vizsgáljuk meg egy kissé közelebbről. A Tudat, amely lényegét tekintve nem más: maga is csak eszköz, képes mégis akként érzékelni önmagát, mint létező, nem fizikai testelemet, amiként képes a testtel is azonosulni, vagy legalábbis a maga eszközének érezni azt, amelyet neki mindenáron meg kell védelmeznie a maga léte érdekében. Ennek oka az, hogy amiként a Szellem „a maga képére és hasonlatosságára” fogalmazta meg a gondolati-akarati úton alááramoltatott ÉN-képet, akként a maguk kettős voltát felismerő ÉN-képek ÉN-felei is hasonló formában fogalmazhatták csak meg a maguk Én-részeit, hisz a duális egység megbontásával a Szellem által alááramoltatott energiakép, azaz az ÉN-kép hibás önfelismerése mindkét ÉN-félbe mint Szellem–tudati Örökség íródott be. Ekként viszont az Én-rész által, a maga fizikai síkon való képviselőjeként megfogalmazott Tudatban is kell, hogy nyoma legyen ennek a Szellem-tudati Örökségnek, hisz az Én-rész maga viszi azt magával, s ha a Tudatot valós eszközzé, tehát önmaga teljes jogú, cselekedtető helyettesévé kívánja tenni (márpedig a szint értelmében erre mindenképp szüksége van!), a legteljesebb mértékű szabadsággal kell azt felruházza: azzal a szabadsággal, amellyel az ÉN-fél ruházza fel őt magát is mindenkor, amikor önnön helyettese, képviselőjeként Útra indítja, s akként, amiként a Szellem ruházta fel az Atyától kapott Szabad Akarattal az önmagáról megfogalmazott ÉN-képet. A hiba lényegében nem abban keresendő, hogy az Én-rész is fel kellett ruházza a maga képviselőjét a döntés, és cselekvésképessé tévő szabad választási joggal: az, hogy aztán nem volt benne annyi erő, hogy az általa kívánt döntés és/vagy cselekvés meghozatala ill. elvégeztetése felé terelje a Tudatot, s a Tudat által irányított testet. Ha a Tudat képes volna ezt felismerni, és elfogadni is, a ti szintetekre leközvetített Tanítások alapján már mindenkor képes volna megállapítani azt is: mely benső késztetés az, amely az Énrésztől, s melyek azok, amelyek az ellentéttől érkeznek. Csak az a gond, hogy amely esetben a Tudatosodásra alkalmas agyi tartományhoz, azaz a Tudathoz elméletben eljut is az információ, miszerint nem ő, tehát nem a Tudat, hanem az Én-rész az Úton járó, s ekként a testet (rajta keresztül) joggal irányító, nem fizikai testelem, éppúgy ragaszkodni fog továbbra is a maga vezető szerepéhez, amiként az Én-rész ragaszkodott a lefelé vezető Út során ahhoz a benne megfogalmazódott téveszméhez, hogy ő maga az ÉN-fél, az ÉN-fél ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ÉN, s amiként az ÉN ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga a Szellem, tehát A Teremtmény. A lánc-sor tehát összeállt: a Szellem meg volt győződve arról: ő maga halad tovább az általa megkezdett úton. Ez az „ÉN magam” kódolódott mindahány ÉN-be, s ők már ezt „osztották ketté” a Duál-egység megbontásakor. Így az ÉN-fél is azt vélte: „ÉN magam”, s így tovább, egészen a tudatig. A Tudat viszont nem kódolhatta a testbe ugyanezt: ekként ő önmagát azonosította a testtel is, miszerint ő – a test. Ebből a tévhitből emelkedtek ki most apránként ti magatok is, fel, és elismerve, hogy a test csupán eszköz a Tudat „kezében”, és el, és felismerve azt is, hogy a Tudat is csak eszköz az Én-rész „kezében”. Azt hiszem, H. I. Testvérünk kérdése nagyon is helytálló és ide illő, így leírjuk magát a kérdést, s az arra adott Válaszomat is: 157
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet – Ha ez ekként van, ha a Tudat a Szellemi Követ és az Ellentét küzdőtere, s csupán a Szellemi Követ eszköze: hol van annak szabad választási joga? Van, éspedig nagyon is van szabad választásotok! A ti szinteteken ugyanis a Szellemi Követ energiáival feltöltött Tudat már képes felismerni és megkülönböztetni is a Szellemi Követtől érkező, de már az ellentéttől érkezett információkat is, mint valamely helyesen működő komputer, amely a hibátlan és a hibás feladatok közt különbséget tesz, megjelölve a hibásat. Ha mégis a hibás, a helytelen késztetést fogadjátok el, annak oka az Én-résztől érkezett információ és/vagy késztetés gyenge voltának tudható be, amelyet a test, tehát a sajátjának tartott eszköz védelmében a Tudat maga is felülírhat, de amelyet az ellentét is felülírhat, s ekként felül is ír a Tudatban. Ti viszont már az Írások, az ÚR Tanításainak és Parancsolatainak, s már a Szellemi Közléseknek is birtokosai vagytok, s mert ez ekként van, meg kell különböztessétek: mely késztetés az, amely a Tisztaság Útjára vezet, s melyik az, amely attól eltérő irányba visz, s még akkor is a Szellemi Követtől érkező, s mindenkor tisztább késztetést kell elfogadjátok és kövessétek, ha az gyengébben szólal meg bennetek, mint a másik, a tévútra, a bűnnek útja felé csábító késztetés. * Amiként mondtam, a negyedik Fény-kör negyedik Fényívén a Tudat és az Én-rész korábbi, ősi viszonya normalizálódik, s akkortól, ha még egy szintig megfogalmazza is a Tudatosodásra alkalmas agyi tartományt az Én-rész, az már ténylegesen is csak a néki rendelt feladatot fogja ellátni, vagyis feladatköre a test cselekedtetésére, de már csakis és kizárólag az Én-rész utasításai szerinti cselekedtetésére, valamint az alsóbb szintű ismereti elemek tárolására, s azok ismételten az Én-rész utasításai szerinti használatára korlátozódik. Ekkor viszont már az Én-rész is meg kell kezdje a maga „ÉN-ségéről” való lemondását, s lassan, fokozatosan be kell igazodjék a maga felsőbbrendű ÉN-jébe. Itt és most tán még azt mondjátok: ó, hát az már egyszerű lesz... – nem lesz az, hisz még a kisebb Erőkkel bírható Tudat sem egykönnyen mond le a maga vélt vezető szerepéről! Igaz, a magasabb szinten az Én-rész már nem kap hamis információkat az ellentéttől, így az ő „szerepátadása” valóban lényegesen egyszerűbb lesz, de egy időn át még akkor is a maga eredményének fogja érezni mindahány Bölcsességelem ismételten való Felismerését, s minden Út végén az ÉN-fél Tudásának teljessége kell, hogy végül őt magát is rávezesse az általa meghozandó Felismerésre, miszerint nem ő, hanem az ÉN-fél, vagyis az ő felsőbbrendű ÉN-je a fontos és lényeges, amelynek ő maga csupán egy kis része, szolgáló eleme, mondhatni: produktuma, amiként az ő produktuma volt a Tudat. Ez a Felismerés, s az ÉN-fél irányító szerepének elfogadása nagyjából a negyedik Fénykör ötödik/hatodik Fényíveiben következik be: de mire az Én-rész az adott szint legmagasabb, azaz a hetedik Fény-ívébe ér, mindenképp túl jut e Felismerésen. Így a negyedik Fénykör utolsó Fény-íve, s még az ötödik Fény-kör első két Fény-íve is már e Felismerés mind magasabb fokon való megvalósításának elsajátítására szolgál. Az Én-rész megtanulja elfogadni, majd mindenben kérni is az ÉN irányítását, s akkortól ő lesz az, aki azt végrehajttatja a testtel, míg a korábbi Tudat szerepe tovább módosul, s mindinkább háttérszereppé válik, majd végképp meg is szűnik: egy bizonyos értelemben legalábbis, hisz a mind anyagtalanabbá váló test agysejtjei is Szellemi energiákból fognak állani: s ez lesz tán a legnagyobb fordulópont a Visszatérés folyamatában! Az ötödik Fénykörben az Én-rész és az ÉN-fél teljes és végleges szerepcseréje megy végbe, s mire az Úton járó az ötödik Fénykör legmagasabb Fényívébe ér, az ÉN-fél is képessé válik arra, hogy a további Utakat már maga tegye meg. Ettől a ponttól tehát nem küldi Útra az Én-részt, így az megmarad az ÉN-fél teljességében, annak energia-egységében, bár a hatodik Fénykör ötödik Fény-ívéig még akként, hogy az erősen lefokozott agyi tartomány helyén lát el bizonyos feladatokat. A már csaknem teljességgel anyagtalanná vált test azon feladatait látja el, amely korábban még az Én-rész által megfogalmazott, s már az alsóbbrendű szerepet ellátó Tudat feladata volt. Az ÉN-fél által a korábbi Utakon kiközvetített, tehát Útra küldött ön-energiaegység: az Én-rész Szellemi energia-elemei ekként a fél-fizikai, s mind inkább anyagtalanná váló testnek az ÉN-fél által megszabott formában való irányítását végzik. Erre mindaddig szüksége van az ÉN-félnek, míg a test maga nem lesz teljességgel anyagtalanná, hisz ameddig tisztátalan, azaz anyagi elemeket tartalmaz, valamilyen szintű fizikai működést is produkál, s mert ezen a szinten már nagyobb Feladatokat vállal az ÉN-fél, kell, hogy a kisegítő elem végezze el helyette a számára, azaz az 158
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet ÉN-fél számára szinte lényegtelen aprómunkát, amelyet azonban már nem végeztethet el a Tudattal, hisz azt már nem fogalmazza meg Én-rész. Így az ÉN-fél e célra a korábbi Utak mindösszességének ismereti elemével bíró Én-részt fogja kiközvetíteni, de már csak e háttérfeladatokra, amelyek azonban ismét csak nem azonosak, hisz nem is lehetnének azonosak azon feladatokkal, amelyeket az Én-rész a Tudattal végeztetett el, vagy még korábban, még a ti szinteteken az alsóbbrendű agyi tartományokkal, tehát a tudatalatti agyi tartománnyal, és a vegetatív idegrendszerrel. Az Én-rész akkori Feladatairól még fogalmatok sem lehet: olyan magas rendűek azok, még akkor is, ha azon Feladatok azon a szinten nem többek, és nem is lényegesebbek, mint a ti szinteteken az anyagcsere biztosítása, vagy egyéb, valóságosan is csak a magatok fizikai testeinek működését biztosító „háttér-feladatok”, amelyeket a vegetatív idegrendszer spontán mechanizmusa biztosít, de amely nélkül az ÉN-fél Útja épp úgy lehetetlen volna, amiként lehetetlen az Én-rész útja a ti szinteteken e spontán fizikai működési elemek biztosítása, azaz meglétele nélkül. A ti szinteteken még a Tudat irányítja a testet, s az Én-rész és az ellentét igyekszik a maga iránya felé terelni a Tudatot, de már a vegetatív testműködési rendszer spontán, mondhatni: automatikusan működik. A Vénuszi képben már az Én-rész irányította a testet s a lefokozott, háttér-szerepet kapott Tudatot, s az Én-rész az Út végén be kellett számoljon az Útról, így kellett még az is, hogy az ÉN-fél az Oktató Szellem-testvér segítségével a következő Út feladatait is megírja, megszabja Én-része számára. A Neptunuszon megfigyelt történésben ezzel szemben már az ÉN-fél irányította a fél-szellemi, s félig Lélek-elemekből álló testet, s az azt kiszolgáló, már nem a ti fogalmaitok szerinti, de a korábban az ÉNfél által Útra küldött Én-elemből, azaz az Én-rész energia-elemeiből megfogalmazott „agyi tartományt”. Az ÉN-fél ekként a maga írta Életfilmet tölti be, így egy-egy Út végén nem szükséges az Asztrális síkon időznie: csak egy kicsiny időre kell felemelkedjék az adott Fény-ívből, míg a soron következő Bölcsességelemek kibontásának kívánatos sorrendjét egyezteti az Oktató Szellem-testvérrel, amelyeket már a következő Fény-tartományba átlényegülve fog kibontani, s amely Feladatot már akként kell felvállalnia, hogy önmagában kell megtisztítsa a tisztátalanná tett Bölcsesség-elemeket. Ennek révén lényegében azon Lélek-elemeket tisztíthatja meg, amelyeket az önmagában elfedett Bölcsességelemek elvetése révén tett tisztátalanná, s amelyeket ekként, tehát már megtisztítva ismét magához vonzhat, és vonz is, hogy benső Ön-lényegébe zárja azokat, pontosan akként, amiként korában kivetette azokat magából. S mert a Lélek Ereje mindenkor a Teremtő EGY-ség által kiáramoltatott Teremtő Szeretet Ereje, ez lényegében azt jelenti: amely Bölcsesség-elemet képes kibontani önmagában az ÉN-fél, ama Bölcsességelem elfedésével magától elvetett Szeretet-energiát vonzhatja magához Akarata révén, ami által ismét magasabb rezgésszintre emelkedik Szellem-energia-elemekből álló Valója, s emelkedik is mindaddig, míg a Duális EGY-ség ismételt visszaállításának szintjét is el nem éri. * S most lépjünk vissza egy kicsit e kérdéshez is: A Duális EGY-ség megbontása nem mehetett végbe csak akként, hogy a ÉN-kép még EGY-ségben álló mindkét tagja, azaz az ÉN-felek a Duális Társ energiáit vetették ki önmagukból. Ekként az addig egységes benső Szellemi energia-képet bontották meg, s ez még akkor is az addigi EGY-ség megbomlását eredményezi, ha az ÉN-felek még Szellemi energiákból álló sejtjei egy bizonyos fokig meg kell őrizzék a Duális Társ Ön-energiáinak lenyomatát. Ez adja, hogy az ÉN-felek nem csak ezzel vagy azzal a Szellemi adottsággal bírnak, de a másik FÉL energiáiból is magukban őriznek egy bizonyos mennyiséget. Ennek a jelenségnek kiemelten fontos szerepe van a ti világaitokban, amikor is azokat a „fordított testet-öltéseket” vállalja fel az ÉN-fél, s annak Én-része. Ha a Duális Társ energiái nem szerepelnének egy bizonyos mértékig a másik FÉL-ben is, erre sor sem kerülhetne, mert a befogadó szerepkörébe semmiképp sem volna képes beilleszkedni az átadó FÉL, s megfordítva, ha legalább részben nem bír a másik FÉL energiáival is. A Duális EGY-ség visszaállításakor az ÉN-fél tehát logikusan nem a maga energiáit fogja magához vonzani: a Duális Társ egykor benne létezett, s részben megőrzött energiáit, ami által a két FÉL energiaképlete azonos rezgésszintűvé lesz, kiegyenlítődik, s nem taszító, hanem vonó hatást fog gyakorolni egymásra. 159
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet VII. A Duális EGY-ség visszaállítása Bár ez a történés is még messze-távol van a ti szintetektől, mégis: figyeljünk meg egy ilyen történést, éspedig az azt megelőző szinten való felkészüléstől az általatok (nem éppen helyesen) Duális esküvőnek nevezett történés bekövetkeztéig. Amiként már mondtam, a hetedik Fénykör ötödik Fény-ívétől nem tér vissza az ÉN-fél az elhagyott Asztrál-világok egyikébe sem. Duális társával marad, már azzal együtt haladva, hogy a lefelé vezető Úton, még a Duális EGY-ség megbontását megelőzően elvetett Isteni Erőket fokonként felismerjék és ismét magukba zárják. Ezáltal folyamatosan és egyenletesen haladnak, s az egyes rezgés-ívek közti átmenetet csak a maguk benső rezgésszintje jelzi, amely az ismételten el, és befogadott Erő mértékében a Fény-ívek mind magasabb rezgésszintű energia-áramaival harmonizál, s épp ez a Szellemi energiák közti harmónia az, amely mind feljebb és feljebb, mind magasabb szintre vonzza az ÉN-képek mindösszességét, ugyanabban a haladási iramban késztetve azokat a felfelé való emelkedésre, amilyen iramban azok a lefelé vezető út első szakaszát megtették. A hatodik Fénykörben, s még a hetedik Fénykör alsórendű Fényíveiben is, amint az imént mondtam, az ÉN-fél által elvetett, az ÉN-fél által még a hozzá tartozó ÉN-féllel, tehát a maga Duális Társával együtt, de már nem a Duális EGY-ségben tisztátalanná tett Bölcsességelemek felismerése, s a Bölcs Szeretet Akaratának mind magasabb fokon való megélése révén való megtisztítása megy végbe. S éppen ezért, mert ezen Bölcsességelemeket a Szeretet mindinkább való elvetésének vágyát követve a Duális Társsal együtt rontotta meg, azaz fedte el önmaga elől s önmagában mindkét ÉN-fél, együtt is kell azt megtisztítsák, éspedig egymásban csak úgy, amiként önmagukban. Amikor az együtt, s már mégis külön tisztátalanná tett, elvetett és elfedett Bölcsességelemek mindösszességét megtisztították, már csak a korábbi, a Duális EGY-ség megbontása előtt besötétített FÉNY-elemek, azaz Teremtő Bölcsességelemek megtisztítását kell elvégezzék. S mert erre is csak akként kerülhet sor, amiként annak besötétítésére sor került, kell, hogy a Duális EGY-ség ismét Valósággá legyen az egymáshoz tartozó ÉN-felek számára. Ennek visszaállítására tehát a hetedik Fénykör alsóbbrendű Fényíveinek elhagyásakor kerül sor, ami egyben azt is jelenti, hogy a Duális EGY-ség visszaállításának szintjét elért ÉN-felek semmiféle testképzetet nem fogalmaznak meg a maguk számára. A hetedik Fénykör ötödik szintjén már az EGY-ség visszaállítására készülnek, s a következő szintre már akként emelkednek fel, hogy az adott szinten maradt, még együttesen kiáramoltatott energiákat együttesen is vonják ismételten magukhoz: s ez a közös Energia lesz az, amely az ÉN-felekben lévő Szellemi Energia-elemeket is egymáshoz készteti vonzódni, s amely által a Duális EGY-ség állapot visszaállítódik. Itt, ezen a szinten tehát már semmiképp sem volna alkalmazható a fogalom: születés, hisz az EGY-ség visszaállításáért érkezett ÉN-felek emelkednek fel ezen szintre – és mégis van valami, amit mi munkatársammal akként fogalmaztunk meg: SZÜLETÉS. Bizony, kedveseim, a felfelé tartó, s már a Duális EGY-séget ismételten is megfogalmazó Szellem-párok esetében is van „születés”: de az ő esetükben már nem valamely Szellem-testvér fog megszülethetni. Az ő Szellemi elemeik mindegyikének egyesülése révén a csillagok porához hasonlatos, káprázatos és kimondhatatlan szépségű energia-szikrácskák születnek meg, s lesznek a legmagasabb Fény-kör részévé. A Szellemi Erő születik meg itt, jeléül és bizonyságául is az Isten Szeretetének, s ez az Egyesülés, és ez a Születés a létező legnagyobb boldogság és gyönyörűség, amit a ti hét mélységszintetek egyáltalán tartogathat számotokra! Ehhez foghatót, vagy akárcsak ehhez hasonlatosat sem ti, sem más, még az EGYSÉG visszaállítását megelőző szinteken álló Szellemi Követ sem lehet képes még csak elképzelni sem, nem még azt megélni, mert még az EGY-ség visszaállítása előtt álló ÉN-fél sem volna elég erős e hatalmas Boldogság elviselésére: hogyan is lehetne képes arra bárki fizikai testben élő. És bizony, hogy egészen őszinte legyek, még ez, még a Duális EGYSÉG visszaállításától az ÉN-képben már a Szellembe való Visszaemeltetés Pillanatáig megmaradó hatalmas és szavakkal kifejezhetetlen Boldogság is csupán halovány árnya annak a Boldogságnak, amit a Mennyei Szinteken élő Testvérek a magukénak tudhatnak: ezzel viszont már ténylegesen is nem akarom fájdítani szíveteket, amiként az iménti kép érintésével sem ez volt a szándékom. Nem véletlen, hogy most nem engedtem meg munkatársamnak, hogy ő tárja elétek a maga megszokott irodalmiságával lefestve a megmutatott képet, 160
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet ha egy kicsit reménykedem is titkon: a mindenkor, és mindőtök által vágyott és keresett Boldogság ekként való, bárha csak érintőleges megmutatása is még fokozottabb igyekvésre késztet titeket: mielőbb Vissza, Felemelkedni az elhagyott Társ mellé, s már véle EGYSÉGBEN az elhagyott OTTHON: A TEREMTETTSÉG Szívébe, ahol már a teljes és tökéletes, és soha örökkön el nem múló, s meg sem is halványodó BOLDOGSÁG vár mindőtökre... *** VIII. A Visszatérés előtti szint A legalsó Mennyei Szintre való Visszalépés előtti szintre ér tehát a Szellem által megfogalmazott ÉNkép. Itt, e szinten már nem visel semminő test-képzetet: az általa megtisztítandó Lélek-elemek nem körötte áramlanak mint Szelem-tudati Erői által kivetített energia: benne magában váltak azok tisztátalanná, ekként magában kell is felismerje és megtisztítsa azokat. Az ÉN-kép benső tisztaságának mértékében emelkedik tehát, míg a mélységszintek legmagasabb fokát is el nem éri. Emelkedjünk fel egy kissé, hogy ismét te magad számolhass be arról a képről, amely itt eléd tárul. Ehhez azonban most erősen szükségeltetik, hogy egy kis időre a megszokott pihenő-pontra emeljelek: fáj benned a Lélek és elégedetlen, amiként lázad a Tudat is: kell, hogy a Szellem ereje az Isteni Szeretet Erejével támogattassék meg benned: legyen merszed és hited folytatni a megkezdett munkát... * Való igaz: önbizalmam és bátorságom ismét valahol a null-ponton lebeg amikor írni kezdek, nem is igazán érzem, hogy folytatnom kellene a munkát. De mert most Vezetőm emel, nem tudok nem Véle tartani. Véle, és Kísérőnkkel, aki lassan maga is ismerőjévé lett e tudati – lelki válságnak, amely minduntalan beköszön, amiként ismeri mind a kétség-szülte kérdéseket is, így azokon sem csodálkozik. Igaz: felelni sem igyekszik rájuk, a felelet jogát ismét meghagyja Vezetőmnek. De most még Ő sem szól, nem érzem, hogy szólna, viszont érzem, hogy mindinkább külön választani igyekszik földi Tudatomat a Szellemi Tudattól, elfedve egyiket a másika elől, nem hosszú időre, csak míg a földi tudat „ki nem kapcsol”: vagyis míg abban a háttérbe nem szorulnak a kérdések, az önvád, az önmagammal szembeni, s érzetem szerint nagyon is jogos elégedetlenség, hogy helyet adjanak a Szellemi Szikrától érkező információknak, amelyeket néki, azaz a Tudatnak kell megértenie és földi szavakká formálnia, vagyis dekódolnia. Az ismert tudati „cselekedet”, vagy inkább folyamat valóban megnyugtatólag hat az agyi idegszálakra is, s bár a kétségek nem tűnnek el, ténylegesen is a háttérbe vonulnak, tán csak azért, hogy később ismét, s még nagyobb erővel felbukkanva még inkább meggyötörjék az elmét... De most ez még odébb van: most Vezetőm és Kísérőnk közt lebegek, messze a testtől, s ekként annak Tudatától is. Ahogy azt ilyen esetben tenni szoktuk, Vezetőm segítségével igyekszem az alant hagyott Tudat felé is átáramoltatni a magamhoz vonzott Energiából: még itt, e hatalmas távolságból is érzem, amint a Tudat lassan nyugalmi állapotba kerül, vagyis hamarosan alkalmassá válik arra, hogy a mellette maradt Szellemi Elem felé általam átközvetített információkat fordítsa, s legépeltesse a fizikai eszközzel. Maga a folyamat érdekes, de mert nem szükséges, nem kísérlem meg leíratni a Tudat mellett hagyott Szellemi elem révén, bár abban magában is megvan a folyamat egészének ismerete: nemrég bontotta ki számomra Vezetőm, s akkor a Tudat felé is elküldtem a kapott információt, természetesen ismét a Tudat és a test mellett maradt Szellemi elem felé közvetítve azt át egy másik pontról, ahol magam mint a testben lévő Szellemi Elem egy kicsiny, önállóvá tett Szikrája lebegek, ismét csak Vezetőm jóvoltából, az Ő Szellemi Erőiből meríthetve. De amiként mondtam, a folyamat, ha érdekes is, csak a Tudat kíváncsiságának kielégítését, s nem a tényleges Fejlődést adná bárkinek is, így nem bonttatom ki, s nem íratom le a Tudattal, mert szükségtelennek érzem. Bizonnyal Vezetőm is ekként véli: Tőle sem kapok ilyen irányú utasítást vagy javaslatot, bár most egészen más köti le figyelmünket. Kell, hogy minél inkább betöltekezzem a Fent Végtelenjének Szeretet-áramában, hát magam is arra törekszem, már teljességgel átadva magam a hasonlíthatatlan édességű Erőnek, amely minden Szellemi elememet átjárja, szinte kicseréli, betölti önmagával... 161
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Nem tudom, meddig lebegünk Fenn: lehet, csak néhány percig, de az sem kizárt, én most akként érzem, hosszú évek óta lebegek egyazon Erő-áramlatban amely lágyan ringat, s mint a folyóknak vize; mintha mesét súgna halkan, mesét az Ős-tisztaságú Világról, a TEREMTŐ EGY-ség végtelen Szeretetéről, s a kicsiny Teremtmények Teremtőjük, és egymás iránti Szeretetéről, amely szebb és hatalmasabb, mint a legtisztább Szerelem, mert az ön-érdek legkisebb szikrája sem rejtezik abban, nincs benne semmi, ami ne a Teremtő Szeretet tökéletes Tükörképét adná... — Lassan induljunk kicsim: lásd, amit mutatni akarok néked, hogy megmutathasd Testvéreinknek is, akik lényegében rajtad keresztül, a te „szemeddel” láthatják csak azt, ami földi szemnek amúgy örökkön láthatatlan... – szól Vezetőm, s akkor valóban elindulunk. De most nem lefelé: felfelé haladunk, s mert ez ekként van, hamarosan érzem, amint óvón betakar a maga Energia-köpenyébe, ahogy eddig is tette, ha túl mélyre, vagy túl magasra kellett emelje semmi kis lényem... * Megérkeztünk, s én ámulva nézem az elébem táruló Képet. Az egy szinten tartó ÉN-képek akként áramlanak idefenn, mint valami hatalmas, habkönnyű fellegek amelyek nem kezdődnek és nem végződnek: vannak és áramlanak, anélkül, hogy ténylegesen is látnám mozdulásukat. Olyan az egész, mintha önmagában áradna a végeláthatatlan energia-lepel, amelynek egyes részeit csak a résznek az egészben érzékelhető más és más színe választja el a többi résztől, bár az Egész továbbra is megőrzi változatlanságát. Ha egy akkora hegy tetején állnánk, amelyről alápillantva egy Országokat befedő felhőtakarót figyelhetnénk meg úgy, hogy annak szélét látjuk, tán érzékelhetővé válna, amit én látok most megfigyelőpontunkról. A megfogalmazhatatlan vastagságú energia-áramlat is, amiként a felhőpaplan, rétegenként látszik, s ezen rétegek mindegyike egy-egy Szellemi Gondolat-áram, azaz a Szellem által kiáramoltatott ÉN-képmás, amelyeknek „teste” éppen-hogy a Szellem Ön-létében, azaz még Szellem mivoltában utolsóként megfogalmazott, a Tökéletestől már nagymértékben eltérő akarati energiája, amely a Gondolat erejét segítette a Bébi-szellemek szintjénél is gyengébb, azaz a legalsó Mennyei Szint rezgés szintjét sem elérő energia szintre aláereszkedni. Most is a Szellemi Akarat ereje tartja még a legalsó Mennyei szint alatt e kiáramoltatott gondolati képképzeteket, amelyek éppen a Szellem akarati erejét követve önálló Életre keltek, időlegesen és részlegesen megfosztva a Szellemet attól, hogy ÖN-ÁLLÓ Léttel bírjon, amely ekként nem áll meg önmagában, azaz leárnyékolódva mintegy kívül kerül önmagán, hogy a maga fogalmazta Kép-képzetben „létezzen” tovább. A kiáramoltatott ÉN-képmásé lett ekként a Szellem önrendelkezési joga, s amilyen mértékben ezt képes felismerni, s amilyen fokon képes a Szellem felé haladni, hogy visszaadja annak a Szabad Útmegválasztás Jogát, olyan fokon emelkedik is mind feljebb és feljebb, míg a Fent Tiszta Világát a Szellemi Akaratnak a Tökéletestől eltérő Energiájától elválasztó Kegyelmi Erő Gömbjének falához nem ér. A Gömb falához érő, s azt érintő ÉN-képet egykor megfogalmazó és kiáramoltató Szellemet az ÉNképmásban áramló Szellemi Engram, azaz a maga Szellemi Energia-lenyomata emeli ki lefedett állapotából, és ez az Elsődleges Ébredés. A Szellem érzékeli a saját energiáját, felismeri azt, s ez a Felismerés megadja számára az Erőt: kiemelkedni a maga választotta, s leginkább az altatásos állapothoz hasonló kábulatból. De még csak azon a szinten emelkedik ki abból, hogy a számára legfontosabb Gondolat megfogalmazására képessé legyen, s nem azon a szinten, amelyen már cselekvő, vagy cselekedtető Energiát is a magáénak tudhatna. Ekként viszont ő maga nem vonzhatja magához egészen a kiáramoltatott Szellemi Képmást: ahhoz a Képmás lefelé vezető Útjának megkezdéséhez szükséges legelső Gondolatot kell önmagában egy másik, s ez esetben ismét a legelső, de már a bűnbánat, a megfordulás, s a Teremtő Szívébe, a Teremtettség EGYSÉGÉBE való Visszatérés vágyának első Gondolata révén felülírja és semmissé tegye. Ezt a Legelső Gondolatot lesz képessé a lefedettségi állapotból egy pillanatra, s még akkor csak részlegesen kiemelkedő Szellem megfogalmazni. Egy nem volt még, aki ne akarta volna, vagy Akarata révén ne lett volna képes a mélységet elvető, s a Fent Tiszta Világát választó Gondolatot megszülni önmagában. A Gondolat megfogalmazásának pillanatában az addig hatalmas ÉN-kép-képzet egy szemvillanásnyi idő alatt parányivá zsugorodik, s mire ezt ekként kimondom, vagy leírom, már át is 162
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet áramlott a Kapun, amely csakis és kizárólag az ő számára nyílt meg akkor és ott, azon a ponton, amelyre a Szellem a korábban kiáramoltatott Gondolatenergiát a most megfogalmazott, már Tiszta Gondolat Ereje révén vonzotta. Aztán a kicsiny Kapu ismét bezáródik, hogy kevéssel utóbb másutt fogalmazódjék meg ismét, már egy másik Szellemi Gondolat-szikrát engedve át magán az azt visszavonó Szellembe. A Szellemi Én-képmás a Szellem korábbi, még a negatív irány elfogadását célzó akarati erejétől megfosztva elveszti addigi, a mélységben megtartó erejét, és elveszti korábbi méretét is: parányivá válik, mint minden negatív irányú Erő, ha a Tökéletes Tisztaságú Erő vonzáskörébe jut, mert a Tökéletes Tisztaságú, s már ismét a Teremtő EGY-ség Bölcs Szeretetének Akaratát tükröző ERŐ felülírja a Szellem által korábban megfogalmazott, s e Bölcs Szeretetet elvető akaratának erejét. A Szellem, amikor a negatív gondolati Képet megfogalmazta, egyben a még rendelkezésére álló Erő teljességét, vagy annak csaknem teljességét is átáramoltatta a megfogalmazott ÉN-KÉP-MÁS-ba: ez adta, hogy a Tökéletes tisztaságú Gondolat révén még vissza nem vont Energia-kép oly hatalmas erőáramlatként szerepelt. De amiként az imént mondtam, a negatív erő csak addig lehet hatalmas, míg a Tökéletes Erő felül nem írja: s akkor megnyilvánul valós mibenléte és valós kicsinysége, megmutatva és igazolva: a bűn útjára tért Szellemnek a Teremtő EGY-S-ÉG Akaratától eltérő bárha leghatalmasabbnak tűnő akarati képe is csak semmi, csak parány. S ez a kis parányi gondolati – akarati elemekből megfogalmazott, és lényegét tekintve csak a Szellem vágyát követve hatalmassá növekedett energia-elem, mire a Kegyelmi Erő gömbjének falán megnyílik számára az a bizonyos Kapu, ismét tökéletes tisztaságú Erő-elemmé lesz, amely Erő-elemet a Szellem újra magába zár, hogy Szellemi Tudata kiteljesedjék, kiteljesítve, azaz Tökéletes EGY-séggé emelve ismét a Szellemet, a Teremtményt, amely akkor, azon a legelső Pillanaton még a maga Ősi Duális EGYségébe tömörülve Létezik. S ekként kell, hogy a Visszatért parányba zárt mindahány Emlékkép egy szemvillanásnyi idő alatt betöltse és megrázza a Szellem EGY-ségébe tartozó mindkét Szellem-társat, megadva számukra a Megtapasztalások mindösszességét, már ténylegesen is Ébresztve a Duális Szellempárt AZ IGAZSÁGBAN, s ekként az IGAZSÁGRA. A Felismerés ereje olyként rázza meg a Szellem teljességét, mint valamely erős elektromos szikra: s aztán a Szellemi parányban megmaradt Emlékképek mindösszessége kivonatik a Szellemből, kivonatik a Mindenségből, hogy többé az ne is létezzen máshol, csak a TEREMTŐ TUDATTÁRBAN, mint TEREMTŐ BÖLCSESSÉG-ELEM. A Szellem-pár tehát a közösen kiáramoltatott ÉN-képmás „testét” adó akarati - gondolati energia ismételt visszatérése pillanatában a mélységben megtett Utak mindegyikének Emlékezeti energiáit magába kell fogadja, meg kell tapasztalja, hogy igazán tudottá legyen számára: mennyire nem volt helyén való az az utolsó Gondolat, amely őt a Teremtőtől való elfordulás és eltávolodás felé vezette. Ez viszont azt is jelenti, hogy a Szellem-pár egy pillanat alatt éli meg mindazt, amit a Szellemi Követek kellett megéljenek, s egy pillanat alatt ismeri fel, és veti is el mindazon történéseket, amelyeket a Szellemi Követek, mint az ő, tehát a Szellem-pár teljes jogú képviselői megéltek. S csak az ezt követő Pillanat lesz a Felismerések mindösszességének Kinyílása a Szellemben, amely a Szellemi Ébredés Teljességét is jelenti egyben. A Szellem Ébred a Valóságban, s mert az Utak mindösszességét, s azok minden történését elvetette magától, elvetve a Mélység felé hívó SZÓ követésének vágyát is, ezek mindösszessége törlődik is Szellemi Tudatából, s arra a szintre emeltetik vissza az ÚR Kegyelméből, amelyen a mélység felé elhívó Első Gondolatot követni kezdte, vagy amelyen a mélység felé hívó Gondolat követésének vágya először felbukkant benne. Ekkor már tudja, hogy nem egy, hanem egy önmagában is EGY-S-ÉG-ben lévő PÁR, vagyis ismételten felismeri Duális Létét, s mert ez ekként van, a körötte - mellette áramló TEREMTŐ SZERETET EREJÉT is képesé válik ismételten magához vonzani, s Duális Társa, majd TEREMTŐJE felé is áramoltatni. Olyas érzés ez, mint amikor a tenger vizéből felmerülő fuldokló a Felszínre ér, és először szívja be az éltető levegőt. Semmihez sem fogható, minden képzelhető Boldogságnál, minden gyönyörűségnél szebb, éltetőbb, édesebb. S bár a Kegyelem, a TEREMTŐ EGYSÉG SZERETETE már kiemelte a Visszatért Teremtményből az azt egy pillanatra megérintő Emlékképek mindösszességét, s még azt a fájdalom-érzetet is elhomályosította, elfedte Irgalma révén a Szellemi Tudat elől, amelyet a Szellem az emlékek beérzékelésének pillanatában el kellett szenvedjen (amiként elszenvedték azt helyette az általa Útra 163
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet küldött Szellemi Követek, és még azok eszközei is), a Szellemben a minden korábbinál erősebb és hatalmasabb Szeretet és hála érzete fogalmazódik meg, hisz a Szellem-pár tudja egy kimondhatatlan és számára már ismeretlen eredetű Tudatlan tudással: Boldogságát, amiként Létét is a Kegyelem Istenének: Atyánknak, Krisztusunknak, és az Áldott Anyának: Szentlélek Máriának köszönheti, Akik Kegyelmi Ereje nélkül nincs, mert nem létezhet. Ez, és ez is természetes, már a Bűn követése előtt is ekként volt, ám akit valamely betegség meg nem támadott, amelynek nyoma egy bizonyos mértékig valamiképp mindenkor megmarad benne: nem is tudja, mily jó, és áldott az EGÉSZ-S-ÉG, s nem is tudja: milyen hálával tartozik ANNAK, aki őt az EGÉSZ-SÉG-ben megtartja. A Beteg-s-ég-éből kigyógyult Szellem-pár, ha nem emlékszik is betegsége mibenlétére, a maga Szellemi Emlékei közt annak valami halványnál is gyengébb lenyomatát meg fogja őrizni, éspedig a Megváltó Kegyelmi Szikra révén. Ama Megváltó Kegyelmi Szikra révén, amelyet Az ÚR minden egyes Teremtett Szellemnek osztályrészéül adott, de amelynek benső magjában csak a mélységbe hullottak őrzik annak halovány nyomát: hol, s miképpen adta azt nékik ÉLETE árán, mint Kegyelmi Ajándékot az ÚR KRISZTUS. * IX. De hosszú még az Út... — Lényegében ez, és ennyi az, amit a Visszatérésről tudnotok lehet és kell is, ha ma még csak elméletben is. Ám amiként azt fentebb is mondtam, hosszú még az Út, ami Odáig elvezet. Hosszú, s a ti szinteteken bizony erősen kacskaringós is, s az ellentét által elétek állított, s nem is egy esetben a Valós Útnál lényegesen könnyebbnek, tetszetősebbnek mutatott álutakkal tarkított. És éppen azért, mert az ellentét oly nagy erőket felvonultatva igyekszik mind többeket és többeket a maga fogalmazta álutakra csalni, s a maga fizikai eszközei révén megkötni is, engedtetett meg az ÚR által, hogy a Valóságba vezető Egyetlen Út már végső szakaszát is megmutassuk, ha még csak néhány felvillantott képben is. De amiként mondtam, az Út még hosszú odáig, s ez alatt is számos az, amit meg kell valósítsatok, és persze, fokozatosan meg is fogtok valósítani, ha nem ma, akkor holnap, vagy a távolabbi Holnapok valamelyikén, mert nem lehet, hogy vissza ne térjen közületek mind: még az a bizonyos utolsó egy is. Ennek megkönnyítését célozta, s célozza kicsiny ideig még e könyv, annak mindahány kötete, amiként ezt célozta minden eddig kezetekbe adott munkánk is, s mindaz még, amit eztán fogunk kezetekhez eljuttatni. Most viszont vissza kell térjünk kevésnyi időre ezen Út egy korábbi, még az általatok járt, s a ti legközvetlenebb Holnapjaitokat megmutató Történések leírásához, mert hisz az a természetes, és az a logikus, hogy ne csak a Célt: de a Célhoz megteendő következő lépéseket is megismerjétek, hisz azokat már ekként, mint ismert és tudott lépéseket könnyebben fogjátok megtehetni is. * A ti szinteteket, és a ti korotokat lényegében egy hajszál választja csak el a Felemeltetés Pillanatától. Ez persze nem azt jelenti, nem azt akarom ezzel mondani, hogy a szintek közti különbség csekély volna, amiként azt sem jelenti, hogy már holnap bekövetkeznék a Nagy Ugrás, hisz hogy a szint milyen, és milyenné lesz, magatok is érzékelitek, s hogy ténylegesen is mikor lesz az a Pillanat Valósággá, nem tudhatjátok, mert amiként azt az ÚR mondotta, bizony, akként van, és „nem tudjátok sem a percet, sem az órát”: így arra kell törekednetek, hogy a magatok szintjét mindinkább hasonlatossá tegyétek a Szeretet Ereje által ama magasabb szinthez, éspedig minden percen, hogy mindenkor készen álljatok, hogy számot adhassatok érzéseitekről, gondolataitokról, tetteitekről, amelyek alapján megmér mindőtöket AZ, AKI erre egyedül jogosult: AZ ÚR KRISZTUS. *
164
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet X. Pillanatképek innen – és Onnan S most ismét nézzünk meg néhány olyan kérdést, amelyeket már az előző kötetben is említettünk, csak most ismét akként, hogy nem csak a magatok szintje, és Shambhalla azonos történéseit figyeljük meg, de már azt is: hogyan történik az adott történés a magasabb szinteken. A párválasztáson és a gyermekvállaláson, tehát az Út kezdetének kérdésén túl még számos olyan történés van, amelyet a fizikai és a fél fizikai szintek mindegyikén meg kell valósítson az, aki már megkezdhette, és járhatja is az Utat. A könnyebbség kedvéért a legfontosabbakat mintegy „címszavakban” fel is soroljuk, aztán ezek mindegyikét egyenként is sorra vesszük. (Megmondom néktek őszintén, itt elsősorban munkatársamnak kívánok némi könnyebbséget szerezni, aki ismét kételkedni kezdett abban: képes lesz akként folytatni e kötetet, hogy a munka logikai láncolata is adottá legyen...) A gyermeket vállaló szülőkkel szembeni magatartást lényegében szintén kibontottuk, így már ténylegesen is csak a már megszületett kicsinyek növekedését, azaz a testbe öltözött Szellemi Követ Útjának legfontosabb történéseinek néhány számotokra is ismertebb – megszokottabb, tehát mindennapi elemét vesszük sorra. A kicsinyek oktatását, az egyes betegségek okát, s azok orvoslását, s még a helyváltoztatást vizsgáljuk meg, ha ezt már kissé másképp is, mint vélnétek... ** Ismét megszokott pihenő-pontunkon lebegünk, mint oly gyakran indulás előtt. Most viszont hosszabban kell időzzünk, hogy energia szintem a kellő rezgésre emelkedjék, s csak miután betöltekezem az Erővel, kezd magyarázni Szeretett Vezetőm: — Amiként tegnap ígértem, ma az általános értelemben vett történések megvizsgálásába kezdünk. A kicsinyek oktatását a magatok szintjén nem, vagy alig is kell megmutassam: sajnos magatok is ismeritek annak szinte minden állomását, amiként, s ez még inkább sajnálatos, ismeritek annak célját, szándékát is. Kiváltképp érvényes ez a reátok, felnőttekre nézve sem hízelgő kép a médiákon keresztül átadott olyas ismereti elemekre vonatkoztatva, amelyek átadását mindenkor és mindenképp csak az ellentét sugalmazza azoknak, akik az egyes műsorokért felelősek, s akiknek tudatában előtérben áll a pénz, szemben a Humánummal, a Tisztasággal, de még a legegyszerűbb formában értelmezendő erkölcsi érzékkel is. S innen már ténylegesen is nem akarom tovább részletezni a kérdést: aki nem tudója annak, milyen műsorokkal szennyezik ma akárcsak az egyes Tv-csatornákon keresztül is a kicsinyek még tisztának mondható Tudatát és Lelkét, ne e köteten keresztül szerezzen arról tudomást. (Talán elégséges, ha annyit még hozzá fűzök e kérdéshez: nem véletlen, hogy munkatársam Otthonában nem találtok Tv-készüléket, így még ezen „műsorokról” is csak hallomásból tud, bár a hír még ekként sem a Mi terveink és nem a Mi akaratunk szerint érte el amúgy is érzékeny idegrendszerét: s ezt tán ismét nem is kellene hogy mondjam, hisz ez volt oka annak is, hogy most hosszabb időn át kellett az Erővel töltekezzék ahhoz, hogy képessé legyen az Út folytatására, s a munkára...) Szerencsére nem csak a médiákon keresztül kapnak gyermekeitek oktatást, amiként az is igaz, hogy a médiákon keresztül sem csak a negatívumot tanulhatják meg a gyermekek. Viszont sajnos az is igaz, hogy a szülő hiába is igyekszik távol tartani gyermekét a durva, trágár szavakkal bővelkedő műsoroktól: ha nem a médián keresztül, hát a másik gyermektől, (vagy akár csak az utcákra – terekre lépve más felnőttektől!) fogja azokat hallani, s akár első hallásra meg is jegyezni, s ezt a lehetőséget már tényleg nem zárhatjátok ki a gyermek bizonyos kora után. Az iskolai tananyagként elsajátítható ismeretekről a ti szinteteken tényleg nincs mit mondanom: lényegét tekintve még csak az alap, és középfokú fizikai szintű Bölcsességelemeket tanítjátok a gyermekeknek, s bizony, csak kevés család az, ahol a hitbéli ismeretek elsajátítása mellett a gyermek ne tapasztalna, s ekként ne tanulna meg olyas értelmi – érzelmi elemeket is, amelyek viszont már mindenképp ellenkeznek mindazzal, amit mint Hit-tant (akár ugyanazon személyektől!) megtanulhatott. Ezzel arányosan viszont lényegesen kevesebbet tapasztalhat a Hit által helyesnek és szükségszerűnek mutatott cselekedetek mindennapi értelemben vett Valóság szintre emeléséből. Ebből logikusan azt a következményt fogja levonni, s mint tudati elemet el, és befogadni is a mindenre nyitott, s még igen képlékeny, tehát jól formálható és irányítható gyermeki elme, hogy a Hit kérdéseiről tudni kell, ma már szólni is lehet azokról, de azok nem köteleznek. 165
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet E kérdésnek azonban, amiként mondtam, jobbára mind ismerői vagytok, így inkább nézzük: hogyan s miként zajlik a kicsinyek oktatása a magasabb szinteken, s azt még: hogyan élik meg a mindennapok során e gyermekek azt, amit létük egyes helyszínein megtanultak. X. Oktatás a magasabb szinteken Itt sem az általános, vagy inkább nem elsősorban a ti fogalmaitok szerinti általános ismeretek elsajátítását akarom megmutatni kedves Kísérőnk segítségével, hisz az írás – olvasás ismeretének elsajátítása csaknem hasonlóképp megy végbe e szinten is, mint a ti szinteteken. De már a legfontosabb Bölcsesség-elem: a Szeretet megélését és visszatükrözését nagyon is fontosnak tartom megmutatni, hisz már ez az alap is hiányzik a ti Kicsinyeitek oktatási elemei közül. (S azt hiszem, itt is elég, ha csak az óvodások, vagy a játszótereken egymás mellé kerülő, gyakran még járni – beszélni is alig tudó gyermekek egymással szembeni viselkedésére gondoltok ahhoz, hogy belássátok: mennyi hiányosság van e téren (is) a gyermekek oktatásában...) Hadd kezdjem azzal: Shambhallában épp úgy léteznek a ti technikai szerkezeteitek, amiként a ti szinteteken, azzal a különbséggel, hogy Shambhallában már nyomát sem találjátok a műsorokban a negatív elemeknek. Ez is természetes, erről is szinte szükségtelen beszélnem, annál is inkább, hisz ott már a ti szinteteken még nagyon is szomorú valóság-elemként létező negatívumoknak nyoma sincs, s nem is lehetne, mert az adott szint már nem tartozik az ellentét ható-körzetébe. Amiként ígértem, Kísérőnk oldalán most megnézzük: mit, és miként tanulnak meg, és miként valósítják meg a tanultakat a kicsinyek itt, Shambhallában otthon, az óvodákban, az utcákon, s a játszótereken... Lejjebb ereszkedünk most, legalábbis ahhoz a szinthez mérten, mint amely szinten a pihenő-pontunk található, bár még ekként sem lépünk be teljességgel Shambhalla lakóinak érzékelési tartományába. Vagyis, ismét egy kicsivel magasabb rezgéskörben maradva lebegünk, ott, ahol mi mindent láthatunk és hallhatunk, de ahol mi nem válunk láthatóvá és hallhatóvá a Városban élő Testvérek számára. Csak a Tibeti hegyekben élő Őrizők, s a magasabb rendű Oktató – gyógyító láma-testvérek érzékelhetnék Jelenlétünk energiáját, ők viszont tisztában vannak Utunk okával és céljával, így háborítatlanul közeledhetünk Shambhalla városa felé. Amikor a Város fölé érünk, ismét afölött a ház fölött állunk meg, ahol nemrég is jártunk, s ahol az ifjú pár gyermek-vállalását, majd a csöppnyi gyermek megszületését követhettük figyelemmel. A korábban megfigyelt kép óta vagy másfél év telt el. Az akkor még újszülött csöppség már tipeg, ha nem jár is még teljes biztonsággal, s már csacsog is, bár többnyire még a maga egyéni „nyelvén” igyekszik megfogalmazni mondandóját. Azt, hogy a felnőtt számára értelmetlennek tűnő szófoszlányok s a gőgicsélés hátterében valós Gondolatok, s e Gondolatok nyomán megfogalmazott kérdések és közlések vannak, a kisgyermek tudati energiáinak színképéből nagyon is világosan láthatom. S nem csak én látom, és nem csak Kísérőnk, s nem csak Vezetőm látja, de látja azokat az anya is, aki mindenkor a színkép kielemzése révén képes ténylegesen is azt a feleletet adni a gyermeknek, amire a különös formában feltett kérdés vonatkozik, s azt az információt, amely által egy-egy jelenséget értetté tehet a gyermek számára. E képnél, és ezen információnál viszont ismét Kísérőnk veszi át a szót, hogy megmagyarázza, amit látunk: – – A gondolatok szín-képelemzésére tulajdonképpen mindkét szülő képes, hisz ők maguk is már nem egyszer ekként, gondolati úton kommunikálnak egymással (ha még nem is akként, hogy gondolati energiáik képét, annak hologramját a nagyobb távolságban lévő pár felé közvetítik át, mert azt még e szinten sem képesek teljességgel megvalósítani, ha egy-egy rövid információ átközvetítésére már képessé váltak is). De mert a kicsinyekkel e szinten is inkább az édesanya marad otthon, ő lesz az is, aki inkább ki kell bontsa magában azt a képességet, amely a gondolati energiák megértéséhez szükséges. Ez egy bizonyos fokig a telepátia, egy bizonyos fokig a más és más rezgésszinten megnyilvánuló gondolati energiák közti különbség fizikai formában, tehát bőrön keresztül történő érzékelésének már akarati úton elsajátított és irányított képessége, amelyhez még a gyermek Életfeladatának részbeni ismerete, s a gyermek egyéni érdeklődési irányának ismerete is járul, mint segítő elem. Ezek mindösszessége teszi 166
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet lehetővé, hogy az anya arra adjon választ, amit a kicsi kérdezni próbál, amellett, hogy ő maga ki is mondja a kicsi tudati képei közt megfogalmazódott kérdést, segítve a gyermeket a beszéd elsajátításában is, de a gondolatok szabatos megfogalmazásában és kifejezésében is. Ekként a gyermek sokkal gyorsabban tanul meg beszélni mint a ti szintetek gyermekei: és itt már a beszédet a tényleges, szóbeli kommunikációra, nem csak az egyes szavak kimondására értem. Nem véletlen tehát, hogy itt, Shambhallában a kicsinyek csak kezdetben keverik a tényleges szavakat a maguk hang-képzeteivel, viszont amit mint pontos információt kapnak, azt meg is jegyzik, és képesek is megfogalmazni, ki, és elmondani a későbbekben is, ha már nem is teljességgel a szülő szavaival, hisz ők maguk is hozzá csatolják a kapott információhoz a maguk egyéni véleményét, gondolatait, s már azt is teljességgel érthető formában, amiként a kérdést is ekként tanulták meg megfogalmazni. Néhány, még ekként feltett kérdést követően érezni és látni is fogod: mint fogalmazza meg a csöppség a Tudatában megrögződött szavakból a következő, mind komplexebb, mind világosabb kérdést, bár e képben még a tényleges szavakat a maga szóképzeteivel keverve, ami alatt azt értem, hogy a kicsi az általa a szavak közé kevert gügyögő hangok energiaképeit igyekszik az anya felé eljuttatni, tudva: anyja azokat is érti és érzi. (Mi itt és most nem írjuk le a beszélni még alig is tudó csöppség kérdéseit: csak az anya arra adott feleleteit, mert hisz az anya válaszaiból Testvéreink is következtethetnek magukra a kérdésekre, így csak a kötet terjedelmének szükségtelen növelését eredményezné azok lejegyzése.) Tehát a gyermek itt már anélkül tanul meg beszélni, s így kérdezni is, hogy előtte egyes szavakat külön memorizálna, és azokat csak mint valami kis magnetofon, értelem nélkül, a szó hangzásának, s nem a tartalmának kedvéért ismételgetne, ahogy azt a ti szintetek kicsinyei oly gyakran teszik. Mert bizony, a ti szintetek apróságai kimondják a hallott szót, még akkor is, ha nem tudják: mit takar, mit jelent. S bizony, akár olyan szavakat is, amelyek egyáltalán nem illőek egyetlen ember ajkára sem: nem még egy ártatlan és tiszta szívű csöppségére, de mert a szavak kimondásával (és szégyenszemre éppen a trágár, durva szavak kimondásával!!) derültséget váltanak ki a köröttük lévő felnőttekből, ismétlik azt újra és újra. Ismétlik, mert nincs, aki a sok, a gyermek szavain derülni képes felnőtt közül azt mondja: nem szabad... S ha mondja is: a ti szintetek kicsinyei, amiként azt gyakran magatok is teszitek, szinte örömmel ismétlik a tiltottat, s kerülik azt, ami viszont már igenis része volna (vagy lehetne) A Törvénynek: ismét-csak nem a földi törvényeket, de már az ISTEN TÖRVÉNYÉT értvén e Szó alatt... De nem akarlak elkeseríteni, így inkább menjünk egy kicsivel közelebb, hogy hallhasd: hogyan, s miként oktatja az édesanya a gyermeket. Most például a Természet szeretetére tanítja, ami itt, Shambhallában az egyik első, és legfontosabb ismereti elem, amelyet a kicsinyek épp úgy meg kell tanuljanak, ahogy a ti szintetek kicsinyei is meg kellene hogy tanulhassanak, hisz amiként az odaát van, még itt is szívesen szakít le a kicsiny gyermek-kéz egy-egy szál színes – illatos virágot, érdekesebbnek tűnő fűszálat, hogy oda vigye annak, akit szeret, s itt is szívesen kerget pillangót, mint számára ismeretlen, érdekes, magától mozgó „játékot”... S most én is azt javaslom: vedd át te a szót, hogy ismét magad mondhasd el Testvéreinknek, amit látsz, és amit hallasz... * Az asszony ugyanott, ugyanabban a nyugszékben ült, amelyben a korábbi képben láttam, akkor, amikor Gondolatai útján beszélt a karján pihegő csöppséggel. Azzal a csöppséggel, aki most a közelében totyogott a fűben: egyik kezecskéjében egy hosszú, színes szalagot lobogtatott a gyenge szél. Néhány lépés után megállt, majd lehuppant a fűbe, s kicsi kezét egy, a szalaghoz hasonlatos színű virág felé nyújtva gagyogott: mozdulata félreérthetetlen volt. Le akarta szakítani a virágot, hadd lobogjon az is, amiként a színes szalag. Szavait ugyan nem értettem, mert azok még tényleg nem szavak voltak, de a mozdulat magáért beszélt. Igaz, a mozdulatot az anya nem láthatta: varrása fölé hajolt, valami kis terítőt hímzett, amelyet ajándéknak szánt, hát törődő gondossággal készítette, s csak a gyermek hangját hallotta, de azonnal felelt néki, anélkül, hogy felállt volna, vagy felpillantott volna munkájából: – Ne bántsd őt, Amita, fáj néki, ha leszakítod... A kicsi kéz tétován megállt, majd a gyermek hol a virágra, hol a kezében tartott szalagra pillantva tovább magyarázott valamit a maga nyelvén, mire az anyja megrázta a fejét, s továbbra is a munkájára figyelve felelt néki: 167
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet – Nem, kicsim, a szalag az más. Az nem él, annak nem fáj, hogy nincs a földben mint a virág. Azt nem leszakítjuk ahhoz, hogy kézbe vegyük: azt a gyárban készítik, vagy ha kell, gondolatainkkal fogalmazzuk meg, ahogy a te szalagodat is. A virág épp úgy születik, és él, amiként az ember, csak az nem tud olyan sok mindent, mint az ember vagy az állatkák. Igaz, tud mást, amit mi, vagy az állatkák nem tudunk, de sok olyasmi van, amit mi tudunk, ő pedig nem. Érezni viszont ő is érez, és ha leszakítod, szenved, aztán meghal... A kis kéz, amelyben a szalag van, most mozdulatlanná dermed: a kicsi gondolati képei közt mintha a Születés pillanatát, s annak ellen-pólusát látnám felvillanni: – Igen, gyermekem. Aki meghal, itt, a Földön kilép az Életből, vagyis annak véget ér az élet. A fordítottját éli meg, mint amit te magad is megéltél, és nem is olyan rég. Ez a Természet Törvénye, de nem akként, hogy mi okozzuk bármely Élőlény-társunk halálát. Az Életét sem tőlünk kapta, hanem Istentől: hát a halált sem kaphatja tőlünk: azt is Isten szabja meg számára, meddig tart az Út, s mikor van annak vége. Hát ezért ne bántsd, és ne bántsd azért se, mert hisz te sem szeretnéd, hogy szenvedjen. Játssz véle kedvesen, simogasd meg ujjacskáddal a szirmait, mutasd meg néki a szalagodat, meséld el néki: hogy fogalmaztuk meg azt ma reggel, s ha akarod, később, ha a napocska már aludni készül, együtt megöntözzük. Tudod, számára a víz olyan, mint neked az étel, bármelyik étel. Ő azt eszi, és attól él... A kicsi gondolataiból eltűnt a számomra szokatlanul komolynak érzett kérdések színe: már azok helyét is az új játék örömének szivárványos színei vették át. A csöppség lehasalt a virágocska mellett, és ismét csak a maga nyelvén gagyarászott neki, miközben tényleg simogatni kezdte a virág szirmait, aztán a szárát, leveleit figyelte, s újra megszólalt, mire az asszony mellé lépett, s karra vette, már akként felelt néki: – A szára nem lesz olyan szép színes mint a szirmai, mert a szirma olyasmi, mint néked az arcocskád. Ő azt tartja a nap felé, de azt látják meg a kis méhecskék is, akik a mézet készítik. Leszállnak a színes szirmokra, de ha azok csak zöldek volnának, nem szállnának le, ha csak nem azért, hogy pihenjenek egy kicsit. Aztán tovább szállnának, más, színes virágot keresve. Attól függetlenül a szárát sem bántjuk, mert az is fáj neki, mert ha a szirma az arca, akkor a szára a teste, és a gyökere meg a lábai, amikkel a földben áll. De lassan készül lenyugodni a Nap: mindjárt haza ér a munkából apa is, így ha hazajött, együtt itatjuk meg a kis virágot. És persze a többit is, mindegyiket, amelyik a ház mellett áll, mert azokra az eresz végett nem jut reggel annyi harmat, mint azokra, amelyek a kert közepén nőttek... A kicsi még valamit kérdezett, alighanem az utolsó szóval kapcsolatosan, legalábbis a válasz első szavaiból erre következtettem, de mert hogy Kísérőnk ismét felfelé indult, magunk is követtük, így a választ már nem hallhattam. De Kísérőnk, megérezve kíváncsiságomat, elmondta a kérdést, majd a választ is: „– Hogy miért nem nőttek akkor ők is a kert közepére, ahová a többi virág? Hát azért kicsim, mert mi apával azt szerettük volna, ha a ház mellé is nő néhány növényke. Ők a mi Gondolatainkat követve nőttek ide, a ház mellé, hogy a maguk erejével növeljék a ház saját energiáját, és persze a miénket is, azokét, akik a házban élünk. Mi is vidámabbak vagyunk, és frissebbek is, ha ébredés után, amikor kinyitjuk az ablakot, e kedves kis virágokra pillanthatunk először. Rájuk, s még az eresz alá fészkelt madárkákra, vagy azokra, akik a fák ágain raktak fészket. Hogy miért nem visszük be a virágokat és a madarakat a házba? Azért, mert ott ők szomorúak lennének, sőt! Akár el is pusztulnának, és nem hogy nem lennénk jobb kedvűek látásuktól, de mindinkább elszomorodnánk, hisz tudnánk: miattunk szomorú és mi végettünk halódik a virág, vagy a kicsiny madárka. Az ő életterük a kert, a miénk a ház. Mi is ki-ki látogatunk a Természetbe, a kertbe is kimegyünk, viszont olykor az állatkák is bejönnek mellénk a házba, hogy meglátogassanak minket. Nem kényszerből: Szeretetből. A virág? A virág nem jön be, nem jöhet, hisz gyökerei a földhöz kötik. Ha kiemeljük őket, a gyökér megsérül, s a virág meghal, épp úgy, mintha leszakítanánk a gyökeréről...” – – Ezek voltak tehát a már nem végighallgatott kérdések, és ezek voltak azok feleletei, amelyekre kíváncsi voltál, s bizony, most szinte látom Testvéreink hitetlenkedő fejcsóválását. Nem értik, miként lehet, hogy ilyen értelmesen kérdez az alig másfél éves csöppség. Azon viszont még inkább elcsodálkoznának, ha azt mondanám: ugyanezek a kérdések a ti szinteteken élő kicsinyek gondolati képei közt is ugyanígy, ugyanilyen formában fogalmazódnak meg: kezdetben legalábbis, de mert nincs, aki megértse, kibontsa a gondolati energiák színképeit, nem is feleltek a kicsinyek kimondatlan maradt 168
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet kérdéseire, így a kicsinyek már akkor leszoknak egy időre a kérdések megfogalmazásáról, mielőtt még a Tudat igazán megtanulhatta volna annak módját a Szellemi Tudat instrukcióit követve. Amiként a most figyelt gyermek Gondolatainak energia-képét, annak áramlását láttad, akként van: a kérdések elsőként a Szellemi Tudatban fogalmazódtak meg, s ezen kérdéseket a Szellemi Követ átközvetítette a Tudat felé, ekként késztetve a Tudatosodásra alkalmassá tett agysejteket a mind aktívabb működésre. Az az agysejt, amelyet a szellemi Követ a magasabb rezgésszintű energiával töltött fel, lényegét tekintve ugyan olyan, mint bármely más agysejt, vagy a test bármely egyéb sejtje: izom-sejt, ideg-sejt, vagy a test felhámrétegének egy-egy sejtje: ha nem aktivizálódik, a benne lévő energia pang, majd elhal, semmivé lesz, s ekként lassan elhal maga az agysejt is. Ez lényegében annak a jelenségnek oka is, amelyet nemrég mesélt el néked az egyik Testvér, s amelyben a Szellemmel bíró ember, és az azzal nem rendelkező állat közti hasonlóságot, vagy már inkább azonosságot látta igazolva. Nem kell épp néked magyarázzam: mennyire nem volt igaza! Az a gyermek, akit apja bezárva tartott, s csak akként gondozott, mint valamely teljesen értelem és érzelem nélkül való állatot (bár még azokhoz is szól az ember) nem hallott emberi szót, s az ételt is akként adta be néki, hogy a gyermek még csak nem is látta, s a rabság színhelyéül szolgáló szobát is akként „almozta”, hogy a gyermek ne lássa se őt, se mást, természetszerűleg nem is fejlődhetett, mert az Én-rész energiáival bíró agysejt-csoport nem használhatta a belé áramoltatott többletenergiát. A szülő hibás, vagy inkább már betegségre valló viselkedése végett a követhető minta nem volt adott, amelynek követése céljából, s a követett minta nyomán való további fejlődési állomások elérhetése érdekében a Szellemi Követ a Tudat, azaz az Értelem kibontására alkalmas agysejt-állományt megfogalmazta. Így az lassan elvesztette a Szellemi Követ által beléáramoltatott energiák nagy részét, nem tartva meg, csak annyit, amennyit a test más agysejtjei is magukban őriztek. Így a gyermek végül nem bírt Tudatosodásra alkalmas agyi tartománnyal, és valóban hasonlatossá lett az állatvilág tagjaihoz, azzal a különbséggel, hogy azok eleve nem bírnak Tudatosodásra alkalmas agyi tartománnyal, hisz nincs Szellemi Követ, amely azt megfogalmazta volna, s a magával vitt Szellemi Erő révén magasabb rezgésszintre emelte volna, míg a gyermek ezen agyi állománya elvesztette a beléáramoltatott, de eredetileg, a Szellemi Követ testbe öltözésének pillanatától meglévő Erőt, s ha az EEG-készülék még jelezte is annak halvány nyomát, az már csak azt jelentette, hogy az agy ama részén más rezgésirányú: nem pedig azt, hogy több, vagy magasabb rezgésszintű energia volna jelen az agy adott agyi állományában. Az állatvilág tagjainál a hallott történésben szereplő gyermek esetében elerőtlenedett agyi tartomány tehát már az állat testének megfoganása pillanatában sem, vagy csak igen mérsékelt energiaszinttel létezik (kivéve persze a Föld egyedüli Fél-szellemi lényeit: a delfineket), míg az ember-szellem már eleve akként ölt testet, hogy az Út végigjárásához legfontosabbat: a Tudatosodásra alkalmas agyi tartományt megfogalmazza. De mert erre a kérdésre majd még az állatvilág megfigyelésénél, s a Szellemi Evolúció következő lépcsőfokának megmutatásánál egy másik kötet keretén belül külön kitér Péter Testvérünk, ennél többet nékem szükségtelen volna itt és most elmondanom. Ehelyett inkább lépjünk vissza az iménti képhez, pontosabban annak színhelyéhez, de már egy pár nappal későbbi időpontba, hogy lásd: miként éli meg a kisgyermek a gyakorlatban azt, amit anyjától az imént megtanult. Mert amiként mondtam, a gyermek nem csak hallgatja: itt már meg is tanulja, meg is jegyzi azt, amit hallott, s amint erre módja van, igyekszik a gyakorlatban is valósággá tenni, vagyis használni az újólag megszerzett ismereti elemet. No, még itt sem tudatosan, és nem akarattal: akként, amiként a helyzet elé adja, azaz a körülmények spontán ki, és felhasználása révén, de már mindenkor akként, hogy a Tudatba került információ pozitív irányú megélésére a Szellemi Követ fog utasítást adni az egyre inkább alárendeltté váló Test-tudatnak. Lényegében ekként, kicsinyenként tanulja meg a Tudat elfogadni az Én-rész irányítását, s ekként szokja meg annak elsőbbségét... Ismét lejjebb ereszkedtünk. Az iménti képben már délutánba hajlott az idő: most verőfényes reggel volt, az asszony épp érkezésünk pillanatában tárta szélesre a gyermek szobájának ablakát, majd karra vette a gyermeket, s ismét az ablak elé állt, hogy a kicsi ámuló – kíváncsi szemmel rámosolyoghasson az ébredező Világra. Néhány percig álltak ekként: közben az apa is belépett, s arcon csókolta mindkettejüket, aztán már hármasban figyelték tovább a fák, a kert, s a kicsiny madárkák, és bogár-világ ébredezését, korareggeli sürgés-forgását. Végül az apa szólalt meg: – Ma nem megyek dolgozni. Gondoltam, elmehetnénk az erdőbe. Az őzek kicsinyei is nagyocskák már, Amita jót játszhatna velük. Érett már a szeder is: abból is szedhetünk... 169
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Az asszony feleletül csak rámosolygott, s átadva a gyermeket, a szükséges előkészületek elvégzésébe fogott. Mire az apa felöltöztette a kicsit, a reggelihez szükséges eszközök (csészék, tányérkák, stb.) is az asztalon álltak, s az útra szükséges elemózsia is a kosárban várakozott. Kocsit nem kértek az Elosztóból, hisz úgy vélték: a busz útvonala éppen megfelelő, alig valamennyit kell gyalog menjenek, hogy az erdőbe vezető ösvényhez érjenek, onnan pedig már amúgy sem használhatnának, és persze nem is használnának semmiféle járművet, meg ne riasszanak valami óvatlan állatot. Miután a reggeli végére jártak, elindultak, s alig egy óra múlva már vidáman ballagtak a kis ösvényen. A kicsi előttük totyogott, maga szabva meg a haladási sebességet, de eszükbe sem jutott, hogy a minduntalan megálló gyermeket karra vegyék csak azért, hogy gyorsabban haladjanak, sürgetni sem próbálták: minek is tették volna, hisz az erdő vár, nem szalad el, s az a fél, vagy egy óra az ösvényen is épp oly kellemesen telik: jobbról is, balról is bokrok és virágok szegélyezik, hisz már az erdőhöz tartozik az is. Még egy öreg nyúl is felbukkant, csaknem az erdő szélénél: hát végette is meg kellett állni, míg a kicsi ismeretséget köt a tapsifülessel, aki aztán még az erdőbe is bekísérte őket, s csak aztán ment tovább, a maga dolgai után. Ugyan látszott rajta, hogy saját fiat már aligha nevel, de a maga fajtájának fiataljait mind együtt oktatják már az erdőnek népei is, így bizonnyal az Öregnek is volt feladata. Miután magukra maradtak, a fák közt kerestek alkalmas helyet, ahol letelepedjenek, aztán hogy letették a kosarat, s egy kissé megpihentek, ismét elindultak. Ők már tudták: hol, merre kell keresniük az őzeket, amiként azt is: merre ne menjenek, hogy a még fialás előtt álló, vagy épp előtte fialt állatok nyugalmát meg ne zavarják. Ugyan ez utóbbiak is szívesen látták, ha valamely kétlábú Barátjuk egy-egy rövidebb időre felkereste őket: ők maguk is ellátogattak a Városba ha ember-barátaik valamelyikének utódja született, de amiként ők sem mentek kicsinyeikkel míg az ember-gyermek nagyobbacska nem lett, hozzájuk sem vitték az emberek a kis, örök-mozgó gyermekeket: terhére ne legyen elevenségük a Nagy Pillanat előtt, vagy közvetlen az után álló anyáknak, s az ilyenkor érthetően izgatottabb hímeknek. De már a nagyobbacska őz-fiak szívesen hancúroztak az ember-gyerekekkel, csak úgy évődve – kergetőzve azokkal is, mint a maguk fajtája-béli társakkal, vagy ha a kis játszótárs még tényleg kicsi volt, mint Amita, hát hemperegtek, s a kis patak partjának füvén játszadoztak vélük végtelen óvatossággal. Számtalan játékot tudtak, amelyeket ők maguk is anyáiktól – apáiktól tanultak, hát mulatságban nem volt hiány. Néhány percnyi séta után az apa karra vette Amitát, s egy távolasan álló bokor felé mutatott. A „szülőbokrok” egyike volt, amelyben épp akkor született meg egy kis gida. Magát a gidát ugyan nem látták, eltakarta előlük a szenvedő mellett segédkező nőstény, de a hím káprázatos agancsát látták, amint fejét hátravetve épp készül, hogy hírt adjon a csodás történés bekövetkeztéről az erdő lakóinak. Hamarosan a hangját is hallhatták: először mély torokhangon búgott fel örvendő éneke, miként az orgona öreg-sípja, aztán egy árnyalattal magasabban, mint a pozanok hangja, aztán ismét lágyan, s kissé remegőn a végtelen Boldogságtól, s akkor olyként hatott hangja, mint a brácsa örömtől felsíró húrjának dalolása. Megigézve hallgattuk a Boldogság eme különös Himnuszát: ők alant, s mi egy szinttel magasabban, majd hogy a hang elhalkult, s el is halt az erdőnek fái közt, még hosszan maradtunk mozdulatlanul: ők is ott alant, s mi is idefenn. Végül az áhítatot maga a hím törte meg: mozdult, s hamarosan párja mellett volt, s orrát nősténye száraz, puha orrához dörgölte, majd a kölyökhöz lépett, s érdes nyelvével megnyalogatva már őt köszöntötte, aztán hirtelen hátat fordított, s eliramodott, hogy nőstényének nedvekkel telt ágat keressen, amiként azt mindenkor is tette, s nem csak ő, de az erdő szinte minden más fajának hímjei is. A kis család is tovább lépdelt, s az apa halk szóval magyarázta el mindazt Amitának, amit láttak, s amit én itt elétek tártam. De a magyarázat nem tartott soká: Amita hamarosan örömtől sivítva siklott le az apai ölelésből, hogy egy perc múlva már egy nagyjából félesztendős gidával hancúrozzék. A szülők megkeresték a gida szülőit, s a közelükben ültek le egy mohos kőre, s bár ők még nem értették egész pontosan az állati elméből kiáradó érzelmi képeket, kedves szavakkal köszöntötték a nőstényt, majd a hímet is, aztán a gidát dicsérték meg, s nem is hiába: mint minden utód, ez is tökéletes volt, aranyos, eleven és kedves. Az őz-szülők néha feleltek az emberi szóra, bár amiként mondtam, szavukat, azaz hangjelzéseiket nem értette, de érezte az ember, így ők is elszórakoztatták egymást, közben a fűben hempergő kicsiket nézték.
170
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Úgy egy óra, vagy tán kettő telt el azóta, hogy a két kicsi játszani kezdett: ezen is, és azon is látszottak már a jóleső fáradtság jelei, így az asszony melléjük lépett, s most ő vette karjára Amitát, s kevesen megsimogatva a kis őz-fi fejecskéjét azt mondta: – Mára elég lesz kicsikéim! Elfáradtatok, így most ennetek és aludnotok kell. De ha legközelebb kijövünk, ismét játszhattok: és ígérem, nemsoká újra eljövünk... Az őz-mama is felállt, s egy-két lépést kicsinye felé lépett, aztán lágy, búgó hangon hívta: a kisgida még egy pillantást vetett Amitára, s kevéssel később már anyja mellett volt, hogy pótolja az elvesztett energiát a tejtől illatozó tőgyből. A házaspár is visszafelé indult, oda, ahol az elemózsiás kosárkát hagyták, majd hogy megetették Amitát, lefektették az illatos avarba, épp csak egy vékony kis plédet terítve alá, s fölé egy még vékonyabb kendőt. Aztán maguk is ettek néhány falatot, s hogy Amita mélyen, békésen aludt, újra felálltak, hogy a közelben sétálgatva töltekezzenek a Természet szépségének látásával, az Élet Erejével. Amikorra a gyermek felébredt, már ismét mellette voltak, s hogy Amita nem kívánt enni, megitatgatták egy kis tejjel, aztán ismét elindultak. Most a kis erdei tisztások egyike felé tartottak: hadd ismerkedjék meg azzal is a gyermek. Ugyan már korábban is jártak itt a kicsivel, de csak rövid időre jöttek ki, hisz Amita akkor még igazán alig is érthette volna amit lát, később pedig, amikor az erdő népének többsége világra hozta a maga kicsinyét, éppenhogy az ő nyugalmuk végett nem jöttek. Mára viszont az akkor született kicsinyek is nagyobbacskák lettek, Amita sem olyan pici már, így nyugodtan tölthettek kint egy egész napot, amiként azt tervezték is. A tisztás széléhez érve Amita ismét szinte felsikoltott a gyönyörűségtől. Virágok száza és ezre bólogatott a szélben, s a virágok közt pillangók egész raja szálldosott, méhecskék röppentek virágról – virágra, s a nagyobb fűcsomók mellett eleven mozgású nyúlkölykök tanyáztak: hosszú füleik szinte incselkedőn álltak ki a magas fűből, míg anyáik s a bakok távolabb időztek, már inkább a maguk „felnőttes” dolgait tárgyalva élénk makogással. Közben persze pici orruk szüntelen a fűszálak közt motozott, a már Lét-idejük végére ért fűszálakat szemezgetve ki a még zsenge szálak közül, hogy csak azokat rágják le, de azokból igazi nyúl-szokás szerint sokat és fürge ajakmozgással, hol ide, hol oda ugrálva, amitől olyanná lettek, mint valami kicsiny, önálló életre kelt labdácskák. – Hiába, a Természet jóltartja gyermekeit... – mutatott mosolyogva az apa a kigömbölyödött pocakokra, de az asszony most nem felelt. A gyermeket figyelte, aki már mozdulatlanul állt a virág-tengerben, hát az apa is őt kezdte inkább figyelni. A kicsi tényleg szinte mozdulatlanná dermedve állt, és szemmel láthatóan tűnődött valamin (ezt Gondolatenergiái felfelé áramló színképén is láttuk). Aztán óvatosan lehajolt, majd le is guggolt egy kicsiny, s a szivárvány minden színében ragyogó virág mellé, még arra is ügyelve, hogy a többi virágot meg ne tapossa, s halkan beszélni kezdett hozzá, miközben csak úgy simogatta a parányi szirmokat, ahogy azt a kertben lévő virággal is tette. Elmondta néki: milyen szép, és azt is: miért nem szakítja le, hogy anyjának vigye, amiként először szerette volna: – Nem akarom hogy meghalj, hát nem téplek le. Tudom, hogy fájna, ha leszakítanálak, szép arcod elhervadna, és te meghalnál, és én nem akarom hogy meghalj, mert te is azért születtél, hogy élj. Hát nem bántalak, csak nézem, hogy milyen szép vagy, megsimogatlak, aztán megmutatlak anyának, meg apának is: hadd lássanak ők is, hadd lássák, milyen szép a szirmod, milyen a szárad... A kicsi itt egy kis szünetet tartott, s láthatóan más, számára is ismeretlen gondolat megfogalmazásán igyekezett, végül ki is mondta, amire gondolt: Azt ugyan nem tudom, milyen a gyökered, és szeretném is látni, hogy tudjam, de ahhoz ki kéne húzzalak a földből, és akkor mégiscsak meghalnál. Hát inkább nem is akarom látni a gyökered, de biztos az is ilyen szép, mint te vagy... – – Még hosszan hallgathatnánk: hogyan idézte fel a kicsi mindazt, amit megtanult, s hogyan fűzte hozzá a maga gondolatait, de szükségtelen. Ennyiből is láthatod: valóban nem csak megértette, de meg is őrizte Tudatában az anyjától hallott szavakat, s azokat egy-egy korábban hallott szóval ötvözte is, hogy a saját gondolatát is szavakká formálja. Az apa persze lerajzolta néki a gyökeret, akként, amiként azok a földben rejtőznek, és elmondott azokról is egy-két egyszerűbb tudnivalót, de már csak otthon, amikor másnap hazaért a munkából. Ugyan megtehette volna, hogy azonnal elmagyaráz egy-s mást a kicsinek, de az, miután tényleg megmutatta nékik a kis virágot, mire ők is kigyönyörködték magukat a Természet e kis 171
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet Csodájában, már rég a kis nyúl-fiakkal játszott, s már estig azokkal időzött. Egy-egy pillangó láttán még megállt ugyan, s engedte, hogy azok nyitott tenyerére szállva rendbe szedjék kecses csápocskáikat, ékes szárnyaikat, de figyelmét elsősorban a nyuszik kötötték le. Aztán haza kellett menni, s az esti tevékenységek nem adtak helyet másnak, így az említett magyarázat későbbre maradt. Amit a gyermekek itt megtanulnak a Szeretetről, az oltalmazó – gondoskodó törődésről, természetesen nem merül ki az állat és növényvilág iránti Szeretetről átadott ismereteknél, sőt. Elsősorban az egymás, tehát az embertársak iránti szeretetet kell megtanulnia itt is mindenkinek, még akkor is, ha az már spontán késztetésként nyílik ki Shambhalla, s e szint, és természetesen már mindahány, már ennél is magasabb szint szülötteiben. Mert ez is ekként van, ám ha az alapra, a spontán késztetésre nem épül rá a környezetben tanult – látott viselkedési minta, az alap meggyengül, s akár el is vész, amiként az oly gyakran figyelhető meg a ti szintetek kicsinyeinél. A gyermekek itt is, Shambhallában is olyan élőlényekkel szemben fogják megtanulni a Szeretet gyakorlati formáját, amelyek egy bizonyos értelemben gyengébbek mint ők maguk, hisz sem védekezni, sem menekülni nem tudnak az akaratlanul is ártani tudó kezecskék elől. S itt elsősorban a növényekre kell gondoljatok, s a menekülésre képtelen állatokra, mint amilyen a ti világotokban mondjuk a csiga. A gyermekek természetesen a szülők egymással szembeni, és a vele szembeni törődésén és Szeretetén, s a tőlük hallott szavak alapján alkotnak maguknak fogalmat arról: hogyan kell megvalósítaniuk a Szeretetet, s ezt, amikor náluk kisebb gyermekekkel kerülnek szembe, nagyon szívesen és nagyon ügyesen alkalmazzák is. A sírdogáló csöppség mellett egy nagyobbacska gyermek szinte felnőttként viselkedik: vigasztalja, megöleli, s ha kell, megtörli arcát – szemét, még az orrocskáját is. Mert azért a kicsinyek még itt is el-el pottyannak, s ha sérülés nem éri is őket, a történés maga meglepő, s akár ijesztő is lehet számukra, s akkor bizony megesik, hogy eltörik az a bizonyos mécses. Az már ritka, vagy szinte lehetetlen, hogy két kicsi összevesszen valamely játékszeren, de a közös játékot nem egyszer a nagyobb gyermek tanítja meg nékik, éspedig akként, hogy tudja is, hogy ő most tanítja a nálánál kisebbeket, s mert tudja, lényegesen komolyabban veszi feladatát, mintsem gondolnátok. A későbbiekben ezek a gyermekek már gondolkodás nélkül állnak az idősebbek mellé, hogy elvegyék kezükből a táskát, vagy elkísérjék egy darabon, ha azt valamiért szomorúnak, vagy akár csak gyengébbnek érzik, hogy szavaikkal, vagy a puszta jelenlétükkel segítsék, s amiként az a kicsinyekkel szembeni törődés esetében is van, ez is tényleges segítség, még akkor is, ha az illető felnőtt csak hajlott kora végett tűnik gyengébbnek a gyermek szemében. Az idős kor ugyanis még itt: Shambhallában is magával hozza a test elgyengülését, ha a gyengeség nem akként lesz is részévé az idős ember életének, mint a ti szinteteken, hisz itt már, amiként ezt is mondtam, nincsenek magányosságra kárhoztatott emberek, amiként az is kizárt dolog, hogy bárki is nélkülözni volna kénytelen csak azért, mert fizikai teste elerőtlenedett, s már alkalmatlan a korábban végzett munka ellátására. Az is kizárt, hogy valaki oly mértékben váljék gyengévé, hogy az a tényleges magatehetetlenséget okozná, ahogy az a ti szinteteken még megfigyelhető, hisz sem a test, sem a Tudat nem gyengül le abban a mértékben, mint a ti világotok idős emberei esetébe, lévén hogy ez is és az is a Szellemi Követ irányítása alatt áll, s a Szellemi Követ kezdettől lényegesen jobban gazdálkodik a testi s a tudati energiával, mint a ti szintetek emberénél az megfigyelhető, ahol is még a Tudat él (jobbára inkább csak vissza!) ezzel is és azzal is. Ezen felül és ezen túl a Szellemi Követ adott esetben a maga energiájával pótolhatja, vagy a Kozmikus Térből levonzott Erővel a test avagy a Tudat energiáit, ha valamely nagyobb megterhelést adó feladat azt szükségessé teszi, vagy tenné. S mégis: az idős emberek itt is gyakori vendégek a játszótereken, az viszont szintén elképzelhetetlen, hogy a padokon üldögélő öregek mellett ne volna mindenkor néhány gyermek is, akik kedvességükkel, csacsogásukkal, kacagásukkal megédesítik a perceket – órákat az idős ember számára. Ebben sem erőltetettség, sem kényszeredettség nincs: ahogy a szülők spontán, tiszta szívvel adják egymásnak is, s a gyermeknek is szívük Tiszta Szeretetét, akként adja azt tovább minden gyermek is: természetesen, örömmel, és kedvesen. És itt most hadd ne vonjak párhuzamot a ti szintetek gyermekei, és a Shambhallában élő gyermekek közt. Annál is inkább, mert ez lehetetlen is volna, hisz a ti szinteteken a gyermekek is olyanok, mint a felnőttek: ki erről, ki arról a szintről érkezve vesz testet, így ki ezt, ki azt viszi magával az Útra. Annyit talán még hadd tegyek hozzá mégis: a fentebbi sorokban azt olvashatjátok, hogy a Szeretet képességét, a Szeretni-tudást minden gyermek magával viszi az Útra, de ha az alapra, a spontán késztetésre nem épül rá 172
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet a környezetben tanult – látott viselkedési minta, az alap meggyengül, s akár el is vész. Ez is ekként van, hisz az Útra induló Szellemi Követben mindenkor benne van az elvehetetlen és elvethetetlen Isteni Szikra, s ISTEN minden egyes Szikrája is Maga A Szeretet: vagyis az Útra induló a Szeretetet viszi magával. Lehet, hogy élete végéig sem fog szert tehetni a magasabb fokú Bölcsességre, az sem kizárt, hogy nem fog kellő eréllyel, azaz akarati energiával bírni, de a Szeretet elfogadásának és továbbadásának képessége eleve adott mindegyik Úton járó esetében, s nem csak itt, és nem csak a magasabb szinteken: a ti világotokban is, de még a Mars szülötteiben is! (S hogy igazoljam állításomat, elég, ha csak arra utalok, hogy még a gyilkos is szereti, vagy szerette anyját, apját, kedvesét! Hitlerben is volt szeretet Braun Éva iránt, és viszont: pedig ha valaki, akkor Hitler igazán bebizonyította, mennyire kegyetlenné és embertelenné lehet egy ember...) A ti szinteteken is adott tehát, mint Szellemi Tulajdonság, a Szeretet: de hogy azt miként tanulja meg tőletek kibontani és megélni egy-egy gyermek, már rajtatok áll, mégpedig nem csak az egyes személyeken, vagy az egyes családokon: az emberiség teljességén! Ám sajnos, a kicsinyek elé táruló összkép még ma is több, mint siralmas, hisz a ti Földetek (tehát a ti érzékelési tartományotokban megnyilvánuló Föld-test), s már ezt is nem egyszer elmondtuk, több, egymástól akár lényegesen eltérő szintről indult ember-szellemek „gyűjtőhelye”, azok egyetlen Vizsgabolygója, ahol a Szellemi Követ maga fogja kibontani és megélni is mindazt, aminek kibontására és megvalósítására ténylegesen is meg van benne az erő, s a késztetés, ha ezek kibontásához megkapja azt a segítséget, megtámogatást is, amelyre szüksége van! Így aki arra hivatkozik: hisz nem ezt látja otthon... – nem minden alap nélkül mondja ezt. A Szeretet alap-elemeit mindenképp otthon fogja megismerni, és megtanulni is minden gyermek, így ha a későbben látott példák nyomán a durvább késztetések felé hajlik is, a Szeretet legelemibb szabályainak ismerete mindenkor megfigyelhető marad viselkedésében. Hallottatok már ti is olyan bűnözőről, aki valamely durva tette közepette, vagy közvetlen az után haza megy, és ölébe véve gyermekét mesét mond néki, s altatgatja, vagy tanul a nagyobb gyermekkel, mert ha a benne ÉLŐ Szikrát elfedte is a vadság, meg nem ölte azt benne, mert az örökkön megölhetetlen. Ugyan a példa sokatok számára ismeretlen, s talán nehezen elképzelhető, de azért nagyon is gyakori (annál is inkább, mert a bűnözők közül nem is egy az, akit a körülmények, s nem a saját tényleges vágya, nem a benső késztetés vitt arra az útra, amely a bűnnek útja. Ezt azonban ti még nem lehettek képesek megállapítani, hisz nem látjátok a Szellemi Követet, sőt: gyakran magát az embert sem /mert ez utóbbit nem is igazán akarjátok meglátni, csak mert számotokra kényelmetlen volna, ha látnátok is azt, akit néztek/ csak a cselekedetet, amelyet elkövetett...) Nos, nem állt szándékomban a bűnt pártfogolni, ha kissé akként tűnik is talán számotokra: épp csak a látott – tanult viselkedési minta fontosságára akartam volna rámutatni. (Annyit tán mégiscsak hadd fűzzek hozzá, inkább csak emlékeztetőül: magatok sem a bűnöst: csak a bűnt vethetitek el magatoktól, mert ha a bűn maga Isten ellen való is, mert nem Istentől való, a bűnöst nem vethetitek el, hisz a bűnös, csakúgy mint ti magatok, végső soron mégiscsak Istentől való, mert legfelső fokon ő is Isten Teremtett gyermeke, aki az Isteni Szikrával bír: miként ti magatok is...) Itt már, Shambhallában a gyermekek nem csak a szülői mintát, és nem csak a családi – baráti mintát, de az emberiség teljességének mintáját követik akkor, amikor a Szeretet megvalósítása felé haladnak. Annál is inkább ekként van ez, mert e szint már a Szeretet Törvényvilágához tartozik, a Szeretet Törvényvilágának alsóbbrendű Energia-tartományába, míg a ti szinteteken, ha immáron több, mint kétezer éve ÉL is A KEGYELEM TÖRVÉNYE, azért él még az IGAZSÁG TÖRVÉNYE is, így a ti szintetek még egyként tartozik ehhez is, és ahhoz is, s ma tán, a Nagy Ugrás előtti korszakban még inkább is, mint volt az a korábbi években - évtizedekben. De a Természet Törvénye, ha már mérsékeltebben is, létező Törvény itt, Shambhallában is, mert a testi természet, vagy pontosabb megfogalmazásban a testek egymásra-hatásának, s a testek ciklikus élet-rendszerének természete itt sem szűnt meg. Aki születik, az fejlődik is, s végezetül meg is hal, mert ez a Természet Törvénye, amely a Természeti elemekre (amilyenek a testek sejtjei is) mindenképp hatással kell, hogy legyen. S hogy milyenné teszik, vagy teszitek ti magatok egymás, és önmagatok számára az egyes Utakat, rajtatok áll, amiként áll e magasabb szint lakóin is... 173
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet De térjünk vissza a Shambhallai kicsinyekhez, s azok oktatásához. A humán-ismereteket nem csak a családban, és nem csak a játszótereken sajátítja el a gyermek. Itt is elérkezik az a bizonyos kor, amikor a gyermek más gyermekek közé, azaz közösségbe kell kerüljön, hogy más, már reál-ismeretek birtokosává is lehessen. Erre a gyermek negyedik életévében kerül sor, amikor is a ti óvodáitokhoz hasonló rendszerű közösség tagjává lesz. Itt viszont, ezekben az óvodákban nem a tudati energiák koncentrálását fogja elsajátítani, és gyakorolni a gyermek, nem a másokra, történetesen a vélük foglalkozó óvónőre való odafigyelést, nem a másik gyermekre való odafigyelést, és nem a megtanulandó kis versikékre való koncentrálást kell elsajátítsa: mindezt már élete első esztendeiben megszokta, hisz amiként őrá figyelt mindenkor a véle foglalkozó szülő, ő is figyelt a szülőre, mert számára ez vált a megszokottá, a természetessé. Azt, hogy a hallott ismereteket hogyan zárta el elméjébe, már az imént megmutattuk, e kérdésre tehát szükségtelen volna ismét rátérnem. Az óvodában viszont már olyan dolgokat is meg kell tanuljon a gyermek, amelyeket (ha találkozott is azokkal), nem sajátíthatott el a szülői háznál. Ezek közé tartozik írás és olvasás ismerete, amelyet lényegében már az első óvodai esztendőben el is sajátít mindegyikük, s még csak nem is ez a legfontosabb tudni, és megtanulni való. Itt ugyanis már lényegesen fontosabb a kommunikációs készség mindinkább való kifejlesztése, s ez alatt se a szóbeli párbeszédet, ne a szavakkal, vagy a test-mozgással való önkifejezést értsétek! Ezeket is megtanulta már élete első négy esztendejében: de a Gondolatok útján való kommunikációt, s úgy általában: magának a Gondolatenergiának a használatát tanulják, amely ismeret még a későbbi években is, tehát már az iskolák oktatási anyagában is szerepel, éspedig mind magasabb fokon. Kezdetben a kicsinyek közösen találják ki azt, amit egy valaki mint gondolati képet megfogalmaz elméjében. Ez a ti barkochba-játékotokhoz hasonlatos formában történik, akként, hogy a gyermekek kérdeznek, s az az egy felel, igennel avagy nemmel. Később két – két gyermek játssza ugyanezt, s akkor már szavak nélkül, úgy, hogy az egyik gondol egy bizonyos dologra, vagy fogalomra (bár kezdetben még inkább csak valamely egyszerű tárgyra) s a másik a szemben ülő gondolati energiáira igyekszik ráhangolódni, hogy a szemben ülő gyermek gondolatai nyomán megfogalmazódott kép az ő benső látóterében is felbukkanhasson. Ha ez megtörtént, kimondja az általa látott tárgy nevét, vagy igyekszik megfogalmazni a tárgy formáját, méretét, színét, tehát szavaival mintegy: lerajzolja, körülírja a látott képet, éspedig többnyire igen nagy pontossággal. Ezzel nem is annyira a Tudatot képezi az óvónő, mint inkább a Tudat és a Szellemi Követ közti kommunikációt teszi lehetővé, kinyitva a Tudatot az Én-résztől érkező információk felé, s képessé téve azt a Szellemi Követtől kapott információ el, és befogadására, azaz annak megértésére. Ennek hatalmas szerepe van a magasabb szinteken, így ezt a „tantárgyat” kicsinységétől tanulja, és gyakorolja is az Úton járó. És nem csak ezt tanulják meg a gyermekek: igaz, azt már az iskolákban kell megtanulniuk, de a Gondolatok útján megfogalmazott kép kivetítését is el kell sajátítsák, vagyis azt: miként lehetnek képessé a gondolati képet Akaratuk erejével a környezetükből bevonzott energiákkal betöltve megfogalmazni, s a maguk fizikai világának kézzelfogható részévé tenni. A tárgyak, amelyeket ekként fogalmaznak meg, épp oly használhatóak, mint azok, amelyeket a (még) létező gyárak gyártanak: s mert ez ekként van, a gyárak szerepe mind kisebb, s azok helyét a már általad is látott kis műhelyek veszik át, ahol többen koncentrálnak egyazon tárgyra, amely, miután megjelenik, s már a koncentráló személy előtt lebeg, végül ládákba, rekeszekbe kerülve jut el oda, ahol azokra ténylegesen is szükség van, vagy a Központi Elosztóba, ha az otthonokban használatos tárgyak valamelyikéről van szó. Az élelmet, s ezt is tapasztalhattad már, többnyire ugyan így fogalmazzák meg, így az asztalokon csak az étkészletet látod: de már az ételt az fogalmazza meg, aki el akarja azt fogyasztani. Ebben, mint mondtam, már hatalmas szerepe van annak, amit az óvodákban tanul meg a gyermek, vagyis a tudati, és a Szellemi tudati energiák egymásra hangolásának, s már ekként: egyesített ERŐ-ként való használatának. Ti magatok azonban mindettől még meglehetősen messze vagytok, ha már nem is annyira. Már képesek vagytok a Szellemi Tudat erejének használatára, ha még csak a ti szintetek energiájánál magasabb rendű Erők levonzásának céljára használjátok is azt, amely által a gyógyítás folyamatát végezhetitek, vagy a gyógyításra használt vizet tölthetitek fel a szükséges rezgésszintű és rezgés-összetételű energiákkal. Mert a vízbe nem csak egyféle: mind több és többféle, más és más rezgésszintű Erőket kérhettek, vagy vonzhattok le, s ez utóbbit már közvetlen formában, akarati Erőitek révén vonzva a magatok fizikai testébe, amelyen átáramolva az a vízbe kerül. Később, s már nem is olyan sokára a testeiteket tápláló energiák (a prána-energia) bevonzására is képesek lehettek: még nem mindannyian, de már lényegesen többen, mint ahányan ma képesek erre, bárha továbbra is csak az Őriző Szellem-testvérek, vagy az Oktató Szellem-testvér 174
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet segítségével, akik úgy a vizek energia-feltöltéséhez, mint a gyógyításhoz, illetve a testeitek energia szintjének megtartása céljából lekért energiákat a ténylegesen is szükséges mértékben fogják a vízbe, a beteg Testvér szervezetébe, vagy a magatok fizikai testébe, annak minden sejtjébe alááramoltatni mindaddig, míg ti magatok képessé nem váltok annak megállapítására: mely rezgésszintű energiából mikor, és mennyire van szükség, és amíg képessé nem lesztek ténylegesen is csak azt, és csak annyit magatokhoz vonzani, amikor, és amire, s amennyire azokból szükségetek van. De amiként mondtam, az Energiával való bánás, ha már adott is, még csak kevesek számára az, amiként az sem adatik meg, hogy a tárgyakat a magatokhoz vonzott energiákból fogalmazzátok meg, vagy azon Erők révén mozgassátok azokat, s éppen azért nem adatik meg ez még tenéktek, mert az ellentét ható szintjén vagytok, vagyis a kísértés hatalmasnál is nagyobb volna. Aki viszont visszaél a Tudással, mindenkor nagyobb vétséget, vagy már inkább bűnt követ el, mint az, aki az anyagi javakkal sáfárkodik Törvénybe nem illő módon. Erről is szükségtelen azonban többet szólanom: tudói vagytok magatok is a kísértés mibenlétének, s épp azért, mert olyannyira elanyagiasodott világban éltek, a kísértés nagyságát és veszélyét, s az elbukás nem egy formáját is ismeritek. Itt és most nem is azért említettem meg: mit, és miként tanulnak meg Shambhalla szülöttei már gyermekségüktől fogva, hogy bennetek a szükségtelen vágyakozást szüljék meg szavaim: de hogy tudói legyetek annak, hová, s merre tart Szellemi értelemben az, aki a Fent Világa felé törekszik közeledni. Hogy hová, s merre tart az, aki az anyagi világ, és az anyagi javak után tör, ismét csak szükségtelen mondanom: arról is tudtok, s nem is keveset... Ezen túl mindazt, s még annál is többet megtanulnak e szint gyermekei, ami a ti szinteteken is elsajátítható, s nem csak azért, mert e szint tudós elméi már nem arra törekszenek, hogy a tudományt elzárják a nagy tömegek elől. Ez is az egyik oka, hisz ellentétben a ti szintetek tudósaival nem arra törekednek, hogy a tudomány felfedezéseit olyan formában fogalmazzák meg, amelyet rajtuk kívül meg nem érthet senki, de a fő cél, a legfontosabb törekvés éppen ennek ellenkezője. Annál is inkább, mert amiként a ti szintetek tudósai, e szint tudósai sem tudhatják: az utánuk következő Nemzedék tagjai közül ki lesz az, aki a közérthetővé tett ismeret megszerzése nyomán tovább fejlesztheti valamely általuk felfedezett találmányt, vagy még tovább bonthat valamely tudományos tant, s akár olyan valaki, aki még csak nem is az adott tudomány művelője: akár egy egyszerű diák, aki célzottan visz magával Szellemi Énrészében egy olyan egyszerűnek ható mondatot, amely a tant nagyságrendekkel magasabb szintre emelheti. Köztetek is van, és nem is egy olyan gyermek, aki azzal a feladattal érkezett, hogy valamely találmányt átadjon az emberiségnek. Ezek közt olyan is van, aki olyan körülmények közé érkezett, s olyan körülmények közt kellett nevelkedjék, amely nem teszi lehetővé számára, hogy magasabb szintű tanulmányokat folytasson. Ezeket a gyermekeket éppenhogy a felnőttek kéne „felfedezzék”, és valós képességeinek megfelelő oktatásban részesítsék: de hol lesz ez valóság a ti szinteteken? Még a művészi adottságokkal érkező gyermekeket csak-csak képesek vagytok felemelni, ha még ezt sem mindenkor teszitek, ha az politikai, vagy más okból kényelmetlennek tűnik számotokra. De már ha valamely reál tárgyban mutat a gyermek a megszokottól eltérő, annál magasabb rendű készséget, tehetséget, épp csak elkönyvelitek a tényt, vagy ha a gyermek a többi tárgyban nem mutatja ugyanazt a képességet, mint csökkent értelműt kezelitek, s nem arra fogtok törekedni, hogy a ténylegesen is meglévő képességének megfelelő oktatást kapja, de arra, hogy azokban a tantárgyakban csikarjatok ki tőlük általatok megfelelőnek tartott eredményt, amelyekre a gyermeknek Feladata értelmében nincs, s azon az Úton nem is lesz szüksége. Shambhallában ez annyiból könnyebb, mert amiként már mondottam, a hivatalos intézményekben is vannak olyan Testvérek, akik tudják, mely gyermek milyen Életfeladat betöltéséért érkezett, s ha a feladat valóban kiemelt fontosságú, már kicsinységétől annak betöltése felé igyekszenek terelni a gyermeket, természetesen meghagyva néki is a szabad útmegválasztás jogát, azt tehát, hogy a Feladattól függetlenül is, a maga egyéni érdeklődésének leginkább megfelelő tantárgyat részesítse előnyben, hisz ha magát a Feladatot ismerik is, nem tudják: hogyan, mely irányból kell azt megközelítse a gyermek. De ezen túlmenően is több az, amit itt egy-egy gyermek elsajátíthat, s ennek oka már a Tudat, és a Szellemi Követ közti, mind szorosabb együttműködés, és az, hogy a Szellemi Követ az agy mind nagyobb százalékát emelheti ki mint Tudatosodásra alkalmas agyi tartományt. S mert ez is fontos és lényeges, ezt is kibontjuk egy kissé bővebben is. 175
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet A kicsinyek még csupán a Tudatosodásra alkalmas agyi tartomány hat – nyolc százalékát használják. A nagyobb gyermekek már akár ennek kétszeresét is képesek mozgósítani, s a felnőttek az agy húszhuszonöt százalékát, a ti szintetek maximálisan tíz-tizenhat százalékával szemben. S mert a tudati ismereti elemek már nem a fizikai, de mindinkább a Szellemi ismeretek felé tendálnak, természetes, hogy a Szellemi energiák gyakorlatbani használatát fogja eredményezni, s ez azt jelenti, hogy az általatok is elsajátított fizikai ismeretek továbbra sem kötik le, csak a Tudatosodásra alkalmas agyi tartomány mintegy ötven százalékát, míg a másik ötven százalékot a Szellemi Követ használja, bár még a Tudat közreműködésével, de már a Szellemi Bölcsességi elemek kibontására, s azok gyakorlattá tételére. A másik, s egyben a legfőbb tudnivalója e szint minden emberének, kicsinynek és felnőttnek egyaránt a HIT kérdése. Ez tán a legegyszerűbb, a leginkább kézenfekvő „tananyag” Shambhallában, de azért nézzük meg: hogyan, s miként ismerkedik meg Istennel, s ekként a Teremtés főbb kérdéseivel, s a maga, a Teremtettségben elfoglalt helyével egy-egy gyermek. Hogy a ti szinteteken, a ti világotokban miként találkozik a gyermek Istennel, mindenkor számos, egymással összefüggő körülménytől függ. Itt már, Shambhallában a Hit, vagy inkább a Bizonyosság teljességgel független mindentől: a születési helytől, az egyes Országok más és más, még egy bizonyos szintig (s éppen az agy más és más genetikai rendszere, s a népi kulturális örökség végett) itt is meglévő, bár már nem domináns vallási rendszerétől, hisz bármely módon szólítják is meg A TEREMTŐT, ugyanahhoz az Istenhez szólnak, Akinek mind egyként Gyermekei, legyen bőrük színe, vagy a használt nyelv más és más. Ez a ti világotokban is ekként van, jobbára hiszik, és hirdetik is, hogy EGY az ISTEN: csak míg Shambhallában ÉLIK is e TANT, a ti szintetekről ez még korántsem mondható el! Nem, mert ha mondják is, hogy EGY az ISTEN, az „EGY” fogalmát még mindig nem voltak képesek a helyére tenni, mintha képtelenek volnának megérteni: nem azt jelenti, hogy csak az az Isten a Valós, amelyet az ő hit-ágazatuk elismer: ténylegesen is AZ EGYETLEN, Aki minden egyes Teremtett Gyermekét egyként Szereti, nevezzék ŐT Allahnak, Krisnának, Jehovának, Jahvénak, avagy bárminő egyéb néven, mert ISTEN nem egy név, és nem egy vallási csoport szertartásának része: Ő AZ EGYETLEN VALÓSÁG. Shambhallában, s már ezen a szinten minden egyéb városban, s mindahány más bolygón is A Szeretet a kicsinyek létének oka és alapja, s minél magasabb szintre emelkedik a Szellemi Követ, ez annál inkább ekként van. Minél magasabbra képes emelkedni a Szellemi Követ, annál inkább kiemelkedik abból, ami a Szeretettől való elfordulás „produktuma”, vagyis eredménye, s ezen elfordulás kivetülése, abból tehát, ami az anyag, hogy mindinkább visszailleszkedjék Abba, amit elvetett, tehát ami A SZERETET, ami maga A SZELLEM, s még a legfelső szintig a Szellemi Erő. Minél inkább ki tud emelkedni a Szellemi Követ az anyagból, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy eszközét abból fogalmazza meg, s minél inkább beilleszkedik a Szeretetbe, eszköze is annál inkább fog állhatni abból. A SZERETET – ISTEN maga. Ekként az anyagból kiemelkedő Szellemi Követek mindegyike a Szeretetbe, tehát Istenbe illeszkedik bele, éspedig akként, hogy mindinkább ÉLI a Szeretetet: vagyis mindinkább ÉLI is önmagában Istent, s Önmagát ekként az Istenben, Aki A SZERETET. Amíg ti Istent névnek, felekezeti „tartozéknak” élitek meg, s csak a felekezeti (vagy faji, nemzetiségi, politikai) hovatartozás szerint érzitek egymást Testvérnek, vagy tagadjátok meg a más felekezethez (stb.) tartozótól az Istengyermeki, s ekként a Testvér titulust és jogot, nem is éltek valójában A Szeretetben, mert nem ÉLITEK a mindenek fölött való, és mindentől független SZERETETET, azaz nem ÉLTEK ISTENBEN, mert nem ÉLŐ bennetek magatokban sem AZ ISTEN, AKI MAGA A SZERETET. Ennél jobban nem tudom kibontani és megmutatni azt: mennyire eltévelyedettek vagytok a ti másféle „hiteitekben”: nincs másféle HIT: csak EGY a Hit is, mert EGY AZ ISTEN: s mert Szeretni is csak egyként tud az, aki igazán az Isten SZERETETÉT akarja megvalósítani, ha még csak kicsinyben is, s csak a maga gyarló, emberi módján, de már valóságosan is azt, s abban akar ÉLNI, ebben az egyetlen HITBEN fog élni, a feltétel nélküli SZERETETBEN, amely az ISTEN mindenek felé áramoltatott, sugárzó és tündökletes és felemelő és megtisztító Leghatalmasabb és legcsodálatosabb SZERETETE. Alapjában véve mindahány felekezeti irány egyetlen alap-elven nyugszik: Az ISTENI SZERETET az alapköve mindnek. De már az, hogy ezt a SZERETETET ki, milyen szinten képes a felekezetenként 176
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet változó mellékes elemek elé, és fölé helyezni, mindenkor a Szellemi Követ ébredtségi szintjétől függ. A ti szinteteken elsődlegesen még ti: felnőttek kell, hogy a minden újszülöttben mint elsődleges Szellemi adottság: meglévő Szeretetet felébresszétek és megerősítsétek a gyermekekben, azok mindegyikében (függetlenül már attól is: a saját gyermeketekről, vagy más gyermekeiről van-e szó). Ekként az Istenszeretetet is ti kell felébresszétek, és ÉLNI tanítsátok (és hagyjátok is!) a kicsiny gyermekben, mert hisz a Szellemi Követ, amelynek Szellemi Őstulajdonsága, a Szeretet képessége a minden egyes testet öltő Énrészben jelen lévő Isteni Szikra révén adatott, még nem képes, vagy inkább akként mondom: nem mindenkor képes maga ébreszteni a körülmények hatására könnyen fölébe kerekedő Tudatot. Ha a gyermek csak a haragot, a gyűlöletet látja, maga is haragot érezni, és gyűlölni tanul meg, akár az Én-rész minden igyekezete ellenére is. Ha a szülők, s a környezet is az Istentől való elfordulást oktatják a gyermeknek, azt fogja megtanulni, mert hisz amiként mondtam, mindenkor, minden egyes szinten a tanult és látott, megtapasztalt viselkedési minta az elsődleges kép, amelyet a gyermek követni fog, s csak kevés az, akit a Kegyelem segíthet, hogy a környezet minden káros hatása ellenére is rátaláljon Istenre még akkor is, ha ennek csak az ellenkezőjét látta és tanulta, sőt: akár még abban az esetben is (mert ilyen is van), ha a környezetében lévők maguk kényszerítik arra, hogy a látott viselkedési mintát kövesse. Nem kell, hogy bizonygassam, micsoda kényszerítő – nevelő erő a példa, vagy az elvárás: a ti negyven esztendőn át tartó Hit nélküli társadalmi rendszeretek igen jó bizonyság volt erre. És még csak nem is erre gondolok igazán, hisz ha ma, a rendszerváltás óta több is a templomba járó, a valódi hívők száma nem igazán lett több. Nem a templom ugyanis az Isten, és nem az imaház, nem a zsinagóga, és nem a nyakba akasztott kereszttől, nem a sábeszdeklitől, és nem a muzulmán imaszőnyegtől: a megélt, a megvalósított Tiszta Szeretettől lesztek Istennek Igaz Gyermekei, mert abban van AZ ISTEN. Shambhalla lakóinak Útja a Szeretet nyomán indul, a Szeretetből fakad, s a Szeretetre épül: így ők akkor is Istennel, és Istenben élnek, ha ritkábban mennek el a templomba, mint a ti szintetek embere, mert a megélt, és gyakorlattá tett Szeretet révén magukban hordják Istent, Isten legfontosabb legbenső LÉNYEGÉT: A Szeretetet. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos és lényeges ez: ezért is, hogy oly gyakran visszatérek rá, hogy igazán Lelketekbe és Szívetekbe és Szellemetekbe vésődjék: senki sem ÉL, ha nem ÉLŐ benne A SZERETET, mert a halott Szívben nem ÉL maga az ISTEN sem. Shambhalla, s mindahány, már magasabb szint lakói a Szeretetben növekednek, abban emelkednek, mert a SZERETET az ISTENNEK FÉNYE, az a FÉNY, amelyet a Szellem, majd a Szellemi Követ fokonként elfedett maga elől, elvetve magától a Szeretetet, amely az egyedülvaló TEREMTŐ ERŐ. Ezt mozdítja meg a Szellem mindenkor a maga elért Bölcsességi szintjén Akarata révén: e kettőt használva, amelyek mellett és fölött mégis az első, s az egyedülvaló minden egyes Teremtményben az az Isten-Erő, amelynek nyomán, és amelyből A FIÚ, az ATYÁNAK EGYETLENJE megfogalmazódott és megszületett az ATYÁBAN: A SZERETET. Atyánk mindenkor magában hordozta A FIÚT, mert magában hordozta ÖN-LÉNYEGÉT: A SZERETETET. E Szeretet Fényét fejezte ki Önmagában, kifejezve egyben Önmagát: VAGYOK. Ezzel lényegében azt mondotta: Vagyok, mert Szeretek, Szeretek, mert VAGYOK. Ezzel viszont megfogalmazta azt is: Szeretete Önmagában, de nem Önmagáért való, mert a Szeretet – önmagában nem él meg. Annak ki kell, hogy áramoljék, amiként áramlik minden ERŐ, mert ha az, aki szeret, csak önmaga felé képes áramoltatni a benne élő Szeretetet, már meg is öli azt, megölve, megsemmisítve Önmagát is. A Legelső KINYILATKOZTATÁSBAN már eleve benne volt AZ, AKI Az ATYA SZERETETÉNEK TÁRGYA: vagyis A FIÚ, Aki az ATYA SZERETETÉNEK ÉLŐ TÜKÖRKÉPE, pontos és tökéletes hasonmása, ÉLŐ és TÖKÉLETES hasonmása ekként magának az Atyának. (Ha egy kicsit felbontjuk a ti nagyon is találó magyar kifejezésteket, szavatokat, az első KINYILATKOZTATÁS, a VAGYOK szava is ezt tárja elénk: VAGY-OK: VAGY, mert az OK-ban, s az OK által LÉTEZEL. S az OK: mindenkor A TEREMTŐ, AKI MAGA A SZERETET) 177
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet S ez azt is jelenti: amiként az ATYÁBAN ÉL mindenkor A SZERETET, akként ÉL az A FIÚBAN is, és ÉL Az ATYA, és A FIÚ közt is, mint Harmadik ISTEN-SZEMÉLY. Ennek hű tükörképévé teremttetett minden egyes Teremtmény, de még ti magatok is, testbe zártan is, még testeitek minden kis sejtje, annak legparányibb része is ezt tükrözi vissza. Hogy pontosan értetté legyen, amit mondani akarok, tegyük át ide a MAGOK-nak szóló, harmadik kötet egy kicsinyke részletét, amely nem csak a MAGOCSKÁKNAK: mindeneknek fontos és szükséges tudnivaló: „Tehát itt is, amiként a ti fizikai világotokban, egyik a másikába fut vissza, egyik Szellemi Folyamat sem lesz megvalósítható a másika nélkül: minél inkább képes a Teremtmény befogadni a Szeretet Erejét, annál inkább képessé válik a benne is mindenkor tökéletes, mert hisz Istentől kapott, és Isten Bölcsességéből való Bölcsességet Akarata révén használni, ahhoz viszont, hogy még több Szeretet energiát vonzhasson magához, az akarata révén kell használja a Bölcsesség erejét, amire nem lesz képes a Szeretet Ereje nélkül. Ez tehát lényegében a Szellemi kettős spirál, vagy inkább az bizonyos a Möbius-gyűrű, ennek nyomát találjátok meg a magatok DNS-ében, mint fizikai vetületét az ŐS-ISTENI, a TEREMTŐ Természetnek. (Mert hisz a DNS-létra maga sem más, mint egy középen megszakított Möbius-gyűrű, megtartva annak spirális ívét, de elvetve annak folyamatos voltát. A DNS-létra lényegében magában letérképezi számotokra a Teremtő EGY-séget. A létra két ága a Teremtő Bölcsesség és a Teremtő Akarat, amelyekben akként áramlik a Teremtő Szeretet, hogy nem csak a létra egy-egy ágában áramlik, de a két ág között is, azokon a bizonyos létrafokokon keresztül. Így áramlik a Teremtő Bölcsesség is a létra másik ága felé, amiként a Teremtő Akarat is, ha visszatérünk a kicsiny Teremtményekhez, hisz ez is, és az is bír ezzel is és azzal is. De egyikükben ez, a másikukban az van meg elsődleges jelleggel, s e két elsődleges Szellemi Tulajdonságot adó Isten-Erő a Szeretet Erejével áramlik a Duális társ felé, amely ekként részesedik a másik Teremtő Elemből is, mint ŐStulajdonságból, s lesz az ekként néki is sajátjává, de már a másodlagos Szellemi Természetet adva néki. Amiként viszont ő maga nyerhetett a duális Társ elsődleges Isteni Jellemzőjéből, akként közvetíti át a saját Isteni Jellemzőjét ő maga is, és ismét csak a létrafokokon keresztül, vagyis a kettejükben is teljességgel meglévő alap-természet átközvetítése: A TEREMTŐ SZERETET átáramoltatása révén.” Minél magasabb szintre értek, kiemelkedvén a magatok ogalmazta sötétségből, annál kevésbé lesz testeitek anyaga is a sötétség-elemekből, viszont annál nagyobb mértékben fog állhatni a Fényből, a már ismét Felismert, el, és befogadott Fényből, az Isten EREJÉBŐL, A TEREMTŐ ERŐBŐL, azaz A SZERETETBŐL. Ez lényegében a ti tudományos ismereteitek szerinti megfogalmazásban azt jelenti, hogy a DNS két szála közti energia rezgésszintje lesz mássá, emelve a létra mindkét szálának energiaszintjét is, annál is inkább, mert az energia nem csak e szálak közt, de azokban is áramlik. Viszont az egyedüli valós Erő (azaz energia) a Teremtő Szeretet... Tehát amilyen fokon képesek vagytok ÉLNI a SZERETETET, olyan szinten fogtok ÉLNI ISTENBEN, az Ő EREJE; a SZERETET EREJE által. Minél inkább betöltekeztek A Szeretettel, annál magasabb FÉNY-tartományba tudhattok emelkedni, s testeitek anyaga annál kevésbé besötétedett energiákat fog tartalmazni. Akik arról igyekeztek szólni: a Felemeltetettek teste „Fénnyé lesz”, lényegében ezt akarták – ha nem tudhatták is pontosan kifejezni, megfogalmazni. Erről azonban itt és most elég is ennyi, annál is inkább, mert ez nem egy egyszeri történés lesz, nem is lehet, hisz a besötétülés sem egyszerre: fokonként esett, így csak akként is tisztulhat meg a tisztátalanná lett energiák mindahány eleme, amiként azt tisztátalanná tette a Szellemi Követ, tehát fokozatosan. A besűrűsödött testek, éppen mert a Tökéletestől eltávolodottak, működésükben is tökéletlenek, hisz mind kisebb mértékben tartalmazzák a Tökéletes Isteni erő elemeit, s mind nagyobb mértékben a tisztátalanná lett elemeket, amelyeket viszont a testek sejt szinten már (vagy még) megmaradt tisztább energia-elemei eltaszítani igyekeznek maguktól. Ez a ti világotokban inkább megfigyelhető: s ahogy közeledik a Nagy Ugrás pillanata, mindinkább azzá is lesz. Valahogy akként tudnám a test-sejtek tiszta, vagy már csak tisztább, és erősebben besűrűsödött elemeit, azok egymáshoz viszonyított helyzetét elétek vázolni, ahogyan az egyes bolygók esetében az van. Az alsóbbrendű Fénytartományokban lévő bolygók még csak belső magjukban őrzik a Kegyelmi Erőszál mindenkor tökéletes Tisztaságú elemét, amely körül az adott Fény-körnek, s ezen belül is az adott Fény-ívnek megfelelő rezgésszintű tisztátalan energiái 178
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet halmozódnak fel, megadva az illető bolygó fizikai testét. Ez esetben a bolygó magja igyekszik kitörni, arra törekedve, hogy levesse magáról a felszínen lévő negatív energia-halmazt. Ugyanez a jelenség egy magasabb szinten megfogalmazódott bolygó esetében megfordítva lesz érzékelhető, és a bolygó központi magja lesz a negatív, míg a felszín, tehát a bolygó mind anyagtalanabb teste a pozitív energiákból, s ekkor a külső pozitív energia-gömb kivetni igyekszik testéből azt, ami a saját rezgésszintjétől eltérő, tehát ami még sűrű és sötét, hogy Fénnyé legyen egészen, olyan kitöréseket „produkálva” amelyet a ti Napotok esetében is megfigyelhettetek, s már nem is egyszer, de igen sokszor. Ezt a jelenséget, ha csak kicsiben is, megfigyelhetitek a magatok fizikai testének sejtjeinél is. No, nem mindenkor mint fizikai jelenséget, de ha a sejtbe a maga szintjénél sűrűbb energia-elem kerül, a sejt csak úgy fog viselkedni, amiként maga a Nap viselkedik, vagyis kivetni igyekszik a belé került, s a maga tényleges rezgésszintjénél sűrűbb elemet. A történés az ellenkező esetben is végbe megy, de már mint Szellem-energetikai jelenség. A sejtbe áramló, s a sejt saját rezgésszintjénél magasabb rezgésszintű energia-elem levetni igyekszik magáról a külső, negatívabb elemekből álló sejt-részecskéket. Erre természetesen nem kerülhet sor, így a pozitív energia-elem parányi „berobbanásai” nem eltávolítják, csak kitágítják a külső burkot, ami által az mint energia-tömeg ritkásabbá válik. Ekként viszont a már nem a korábbi mértékben besűrűsödött, tehát nem az addigi fokon tömörült negatív energia-elem „ritkásabbá” lett parányai közt még több pozitív energia-elem áramolhat a már meglévő mellé. Ekként a sejt benső robbanásai is erőteljesebbé válnak, s a negatív energia-elemek közé lassan a benső magból kifelé szüremlő pozitív energia-elemek kerülnek, még inkább megnövelve a negatív energia-elemek közti távolságot, végezetül a nagyobb mennyiségben jelenlévő pozitív energia hatni fog a még meglévő negatív elemekre, s a maga irányára fordítja, azaz átminősíti, megtisztítja azokat is. Ez Szellem-energetikai „nyelvre” lefordítva azt jelenti, hogy az erősen besűrűsödött sejt-elemek közé kerülő Fény-elemi részecskék hatására a testsejtek elemeinek korábbi időbeni távolsága fog megváltozni. Minél inkább a mélységbe hullt a Szellemi Követ, annál inkább eltávolodott a Mennyei Szinteken Élő Teremtő FÉNYTŐL: vagyis annál kisebb mértékben tudhatta a Fény-elemeket, vagyis a Tiszta Teremtő Erő-elemeket felhasználni akkor, amikor a fizikai eszközt megfogalmazta a maga számára. Viszont mert a még rendelkezésére álló pozitív energia kevés lett volna számára a test, azaz az eszköz megfogalmazásához, a hiányzó FÉNY-elemeket mindenkor a maga fogalmazta Mélység-energiákkal kellett helyettesítenie, s amilyen mértékben hiányzott a pozitív energia, olyan mértékben kellett a még rendelkezésére álló tiszta energiát a tisztátalannal ötvöznie. Egy-egy parányi szikra viszont minden esetben rendelkezésére állt, s áll is a Szellemi Követeknek a maguk eszközeinek megfogalmazásához, egészen addig a szintig, amelyen még fizikai szintű Lét egyáltalán lehetségessé válik számára. A mélységben ezzel ellentétben már csak az adott Mélység-szint energiáiból fogalmazhatja meg a maga látszat-eszközeit, s ezekben az egyetlen pozitív elem a Szellemi Követ által soha örökkön el nem vethető Isteni szikra, amelyet a mélységbe hullt Szellemi követ már csak őriz: de nem használhat, bár amiként az imént is mondottam, el sem vethet magától. S nem véletlen írattam azt: látszat-eszköz: a Fent Tiszta Világa a VALÓSÁG VILÁGA: s amilyen mértékben attól eltávozott a Szellemi Követ, abban a mértékben lépett be a valótlan valóságba, s amilyen mértékben abban megmerült, olyan mértékben vált elérhetetlenné a Valóság Világának Energiája. Ekként tehát a fizikai síkok legalsó szintjét követő energia-körben már semmilyen fokon nem meríthet abból az Erőből, amely még a Valóság Világának Ereje, így a maga látszat-világának látszat-eszközeit csak a rendelkezésére álló látszat-energiákból fogalmazhatja meg, akként merítve azokból, amiként akarati és Bölcsességi erői még és már engedik számára. Minél inkább eltér valamely fizikai, fél-fizikai, avagy fél-szellemi test a Fent Tökéletességétől, annál tökéletlenebb energiákból fog tehát állni, s ez egyben azt is jelenti, hogy az adott testelemek tökéletlenségük mértékében válnak sebezhetővé, sérülékennyé, és annak megfelelően csökken azok léttartama is. Az első emberiség tagjai a tiéteknél még lényegesen magasabb Fény-tartományban álló Föld színén valósággal is több száz esztendei létidőt mondhattak magukénak, s betegséget alig is ismertek a számotokra már képzelhetetlen hosszúságú Lét-idő tartama alatt. A ti szintetekre aláhullott bolygó első, kezdetleges Elő-emberei tíz-tizenöt évig éltek, s amiként a Szellemi Követ ébredt, akként vált az általa elkészített eszköz létideje is mind hosszabbá, mert az ébredező Szellemi Követ a maga Ébredtségi fokának mértékében vonhatott magához a közeg tisztább energiáiból, amelyeket már beépíthetett a test sejtjeibe, a sejt-elemek közé, kiemelve azokat, s ekként a 179
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet test teljességét is a legalsó Fény-tartomány TÉR-IDŐ rendszeréből, már egy fokkal magasabb TÉR-IDŐ rendszerbe. Ti már ennél lényegesen magasabb kort érhettek meg: legalábbis ez mindeddig ekként volt, s a rendelkezésetekre álló átlagos életidő mind hosszabbá lett, mert a bolygótest, s a Szellemi Gömb, valamint az Úton járó mind magasabb Fény-tartományba emelkedett. Ez viszont magával hozta azt is, hogy a test elemei közti Időbeni távolság is megnövekedett. Most viszont, s éppen a Nagy Ugrást megelőző korszakban a Szellemi Követ továbbra is a számára már ismert, s elérhető tisztább energiáiból igyekszik megfogalmazni a maga fizikai eszközét, a Szellemi Gömb, s a Kozmikus Tér energiáiból is merítve: de már a test megfogalmazásához továbbra is szükséges, a légtér, s a bolygótestből magához vonható energiák rezgésszintje ismételten egy mélyebb, egy alsóbbrendű Fény-tartomány részévé lett, s éppen az emberi milyenség végett. A légtér energia-változása, s a Föld-test energiaképének erős torzulása a korábbi korok egyes negatív energia-elemeinek felbukkanását is eredményezte. Olyan energiák bukkantak fel ismét a bolygótestben, s a légtérben is, amelyek a légtér egyéb, negatív gondolati energiaelemeivel ötvöződve fizikai elemmé váltak, azaz besűrűsödtek, s amelyek már a korábbi évszázadokban is tömeges járványokat okoztak. Ezeknek a fizikai elemeknek elpusztítására az adott kor embere akkor feltalálta a szükséges szert, de azok a vakcinák az ismételten felbukkant virulens elemekre hatástalanok ma. Ti ezt akként fogalmazzátok: a kórokozók, a virulens elemek mutálódtak: ám hogy ez alatt mit kell értsetek Szellemi értelemben, magatok nem tudhatjátok. A negatív elemek egykor bírtak a megfogalmazódásnak, a jelenlétnek és a más negatív elemekkel való ötvöződésnek a Globális Tudattárba is beíródott képességével, amely képességek, mint negatív elemek, a ti szintetek fizikai elemeként realizálódtak, lévén hogy mindenkor tudati – akarati erőből álltak, amelyeket nem írt felül, s nem közömbösített a Szeretet energiája, annak elemei. Ezeket a „materializálódott” elemi részecskéket képesek is vagytok a mikroszkopikus méretű vírusok egyes részeiként beazonosítani. A jelenleg felbukkant hasonló vírusok viszont már nem csak a megfogalmazódás, a jelenlét és az egyesülés, de a megszűnésnek, s az ismétlődésnek, az adott vírusok újbóli megjelenésének történésenergiáját, annak szintén fizikai formában megnyilvánuló elemeivel is bírnak (ti. a magatok Tudatából kiáramló ismeretenergiák elemeivel), vagyis már ezekkel is ötvöződik az alap-elemként már ismert három, s a ti valóságképzetetekben vírusként (vagy baktériumként) megjelenő energia-halmaz, amelyek, lévén hogy ismét csak negatív energia-elemek, mert a félelem, a döbbenet, s a halál-tudat rettenete azok kiváltója, a már meglévő, és ismertté lett vírus erősebbé válását adták. Ezeken túl persze az magában is hat a fizikai testek elemeire, hogy a Föld-test és a légtér energiaelemei, legalábbis azok nagy része, amiként mondtam, ismételten egy Fény-perccel mélyebb energia-tartományba került, míg a Szellemi Gömb, amelyből a Szellemi Követ a test megfogalmazásához energiát vonzhat magához, már egy magasabb rezgés-körbe emelkedett. A testek sejt szinten ekként részben a magasabb rezgéskörhöz tartoznak, de mert a mélyebb, a sűrűbb energiákkal telt, s azokból álló rezgéskörben kell használnotok őket, ezekből is kell merítsen a Szellemi Követ, amikor a testet megfogalmazza. Az egymástól erősen, legalábbis a korábbinál erősebben eltérő rezgésszintű energiák viszont mára még inkább taszítólag hatnak egymásra, mint volt az korábban, s itt a taszító hatást szintén a kölcsönösség elvén értsétek, amiként az a bolygók esetében is van. A test sejtjeinek magasabb rezgésszintű elemei a bennük lévő negatívabb energiákat eltaszítani igyekeznének, mint számukra sűrű és durva energiaelemeket: ugyanígy viszont a légtérből és a Föld-testből bevonzott energiák is kitaszítani igyekeznének maguk közül a számukra idegenné vált, tisztább energia-elemeket, s ez a láthatatlan, legalábbis számotokra láthatatlan harc a testsejtek gyorsabb elfáradását, kimerülését, gyengébbé, és sérülékenyebbé válását is eredményezi, amelynek következménye, hogy a gyengébbé vált sejteket a korábbinál erősebbé vált virulens elemek könnyebben támadják, és könnyebben is győzik le. Vagyis a múlt betegségei visszatértek, s már erősebb formában, mint volt az korábban, s azokon túl is, még számos olyan betegséggel kellett, s még kell is szembenézzetek, amelyek máig ismeretlenek, tehát amelyek ellen még annyira sem tudhattok védekezni, mint a már ismert, bár mára már mutálódott vírusok ellen. Erről is írtunk már a korábbi munkákban, de mert amit akkor még csak mint előrejelzést leírattam Évivel: mára valósággá lett, amiként még majd lesz is, kellett, hogy már bővebben is kibontva a jelenséget, s annak magasabb rendű okát is, ismételten elétek tárjam, mint várható tényt. 180
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet S ha már a betegségek okozóiról szólottam, hadd szóljak néhány szót a betegségekről, s a betegek gyógyításáról is. XI. Betegség – Gyógyítás Azt, hogyan, s miként igyekszi a ti orvos-társadalmatok gyógyítani az egyes betegségeket, alapjában véve, s megközelítőleg magatok is tudjátok. A legkülönfélébb gyógyszerekkel, s többnyire csak tüneti kezelést adva, tehát nem a betegség okát kutatva, és nem azt orvosolva: az ok okozatának érzékelhető – tapasztalható megszűnését várva és remélve csupán, anélkül, hogy magának az oknak a megszüntetésére törekednének. Ez nem egyszer ideig-óráig tartó eredménnyel jár is, de ténylegesen is csak egy átmeneti időre lesz segítség, mert amíg az okot meg nem keresitek, és meg nem szüntetitek, az a valóságotok része marad, s ha nem ugyanabban a történésben is, tehát nem a már meggyógyított tünetet produkálva, akkor másképp, s esetleg sokkal komolyabb betegség formájában fogja jelezni ismét meglétét. Ugyan ti is eljutottatok már annak felismeréséig, hogy a test betegségének mindenkor van magasabb rendű, azaz lelki és/vagy Szellemi oka, de már csak akkor kezditek azt kutatni, ha a tüneti kezelések mindösszessége eredménytelen marad. S még akkor sem a tényleges Szellemi okot keresitek, hisz azt, hogy a fizikai, a tudati, s még esetleg a lelki okokon kívül és azokon túl Szellemi ok is szóba jöhet, nem, vagy csak elméletben, csak átvitt értelemben veszitek számításba. Az úgynevezett pszichológia (amely a pszichének s azon keresztül, azon túl, vagy inkább amellett és afölött a spiritnek, azaz a lelkeken keresztül a Szellemnek kikutatását, megismerését volna hivatott szolgálni), még mindig csak a tudati, s a Tudatalatti agyi tartományokban igyekszik keresni a választ olyan dolgokra, amelyek a tudat mögötti és a tudat fölötti agyi tartomány részét képezik mint a Szellemi Követ múlt Utakból magával vitt, vagy már a jelen Út során magára vett terhei, amelyeket nem helyez el a tudatalatti agyi tartományban, de mielőbb megtisztítani igyekszik: ne vigye azokat magával, ha az Út végére ért, ne legyenek (vagy ne maradjanak) azok karmikus elemként teher rajta – fölötte és számára. Ezeken az okokon kívül, s ez is természetes, az ellentét hatásait is megtalálhatnátok az egyes fizikai jelenségekben, tehát a betegségekben, hisz ti még a ti szinteteken mint sűrű fizikai testben élő személyek ennek is ki vagytok téve, s ma még inkább, mint a korábbi korszakokban élők, mert az ellentét ma már minden lehetséges, és olykor már szinte lehetetlennek tűnő eszközt is megragad, csak eltéríthesse Útjáról a Felfelé kívánkozó Szellemet, vagy hogy még inkább megkösse, magához láncolja azt, ha az csak tétlen szemlélőként akar átevickélni az Élet nevű Tengeren, abban a meggyőződésben, hogy ha rosszat nem cselekszik, hát nem bűn, ha nem cselekszik jót sem. De bizony, hogy bűn, mert a Szellemi Erő csak pang, s gyengül, s az ellentét egyik célja éppen hogy ez, mert már ennek révén is megkötheti az emberszellemek sokát a maguk Útjában, s mert a Szellemi Erő gyengébbé lett, akár még a maga irányára is fordítja, ha erre bárha egyetlen kis lehetősége is kínálkozik. Annál is inkább ekként van ez, mert ma már, s már egy jó ideje az ellentét sem csak az elámítás eszközével igyekszik megkörnyékezni benneteket, de a körülmények mindinkább való ellehetetlenítésével is ellenetekre tör, vagy akár akként, hogy a nyomorban élő, s éppen általa nyomorba taszított személy előtt felvillantja a jobb, vagy legalábbis a könnyebb élet lehetőségét, de mindenkor csak azt az utat tárva a szegénységétől szabadulni vágyó Testvér elé, amely a bűnnek útja... — Hány, de hány Testvérünk bizonyult már eddig is gyengének, amikor a kísértés elé állt, s még hány fog annak bizonyulni, mígnem az IDŐ betelik tefölöttetek...! S olykor (sajnos: nem is ritkán!) csak azért, mert a Szellemi Én-rész rest a magával vitt Erőt ténylegesen arra a célra használni, amely Cél elérhetésére azt a felsőbbrendű ÉN birtokába adta. Mert, s ezt sem kell már tenéktek mondjam, ez esetben a restség nyomán kélt bűn nem csak a Tudatot terheli, de bizony, magát a Szellemi Követet is, sőt: azt elsősorban, amely gyakorta csak azért lesz gyengévé, mert még mindig képtelen függetleníteni magát az eszköztől, azaz a fizikai testtől, s máig akként éli meg: önmagán segít, ha a test érdekeit helyezi előtérbe. Ennek oka, és ez is természetes, a Valós Ön, és ÉN-ismeret hiánya, amely lényegében minden mélységbe hullt, s már a fizikai világok alsóbbrendű Fénysíkjaira aláereszkedett Szellemi Követ legnagyobb „betegsége”. Bár e szót tán nem is kellenék idézőjelbe tétetnem, mert ez igazi betegség: a Szellem vakságából fakad, amely vakság végett 181
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet nem látja önmagát, így nem látja: mi, és mennyi a különbség önmaga és az általa megfogalmazott s használt eszköz, s mennyi a hasonlóság önmaga, s az általa elhagyott Isten közt. Nem látja, mert nem látja, nem ismeri fel (és akár el sem!) a benne ÉLŐ Isteni Szikrát, és nem látja a test Tudata ellen mozduló ellentétet sem. Ekként tehát éppen hogy e vakság a Szellem legnagyobb betegsége, amely végett nem képes, csak a testi késztetést követni. Egészen addig, míg a fizikai eszköz teljes és végleges meghibásodása végre fel nem nyitja, s meg nem tisztítja vakságából az ő szemeit, s akkor képessé lesz meglátni Istent: s ez már legalább egy parányi lépés, amelyet még számtalan kell kövessen, míg a Szellemi Követ valós Önismeretre tesz szert, vagyis nemcsak hogy meglátja Istent, de meg is érti az ÚR Teremtő szándékát, meglátja: hol, miként, milyen mértékben tért el ő maga ettől a Leghatalmasabb Szándéktól, s felismeri: mit, s miként kell cselekedjen, hogy ismét visszailleszkedjék e Teremtő Szándékba, már újra teljes és tökéletes részévé, Teremtményévé válva a Valóság Világának, azaz A Teremtettségnek, a Mennyei szinteknek. Míg e Felismerés, s az ennek nyomán ébredt, már tiszta Akarat is meg nem születik a Szellemi Követben, vakságának fogságában járja Útjait: s ha már megérett benne a Felismerés, az ellentét lesz az, aki ismét bezárni igyekszik az ő szemeit, s ha elkápráztatni már nem tudja, hát a megfélemlítés, az elrettentés, vagy a test meggyötrése révén az ellehetetlenítés eszközeit használva. Mindezek mellett persze az egyes fizikai betegségek nem egy esetben valamely figyelmen kívül hagyott dologra akarnak rámutatni. No, nem mindenkor valami nagy, és fontos dologra, lehet, sőt: gyakori, hogy pontosan a figyelmetlenségre, az óvatlanságra: s ez mégis hatalmas dolog, mert aki kicsiben figyelmetlen és óvatlan, aki egy hidegebb idő intő jeleire nem képes ténylegesen odafigyelni, és beteggé teszi magát: hogyan lehet képes odafigyelni, ha már az ellentét vihara közelíti meg, hogy beteggé tegye, s már nem fizikai testét, de Szellemét? A kisebb intő jelek mindenkor egy nagyobb történést hivatottak megakadályozni: s már a nagyobbak azok, amelyek hátterében fölöttes dolgokat kell keresnetek, mert azok mögött már valóságosan is az rejtezik. Vagy valamely karmikus elem, vagy egy-egy vállalás, vagy egy még meg nem tapasztalt ismereti elem: s ha ezek egyike van a betegség hátterében, ezek együttes szerepe az, hogy az alázatra, s az Istenre való reáhagyatkozásra tanítson benneteket. Nem mondom, mert dőreség volna azt mondanom, hogy a fizikai test betegségeit nem szabad, vagy nem kell gyógyítanotok, ha a Kegyelem Istene lehetővé tette/teszi számotokra annak gyógyítását. Azt sem mondom, hogy a fizikai test fájdalmát nem kell, vagy nem szabad a kezetekbe adott fájdalomcsillapító szerekkel enyhítenetek, sőt! Bizony, hogy kell, mert az ellentét nem is egy esetben éppenhogy a magatokra vállalt betegség e tünetének, tehát a testi fájdalomnak még inkább való felerősítésével kíván titeket megkötni Utatokban, mert tudja: aki a fizikai szenvedést kell viselje, a legritkább esetben képes a Szellemi Útra lépni, vagy azon haladni, mert a test szenvedésének viselésére kell fordítsa minden testi - lelki és tudati energiáját. A test szenvedéseit tehát lehet is, és kell is csillapítani, mert nem attól lesz betöltté a Vállalás, hogy még a szükségesnél is inkább engeditek gyötrődni az eszközt, hanem attól, hogy amit mindenképp el kell viselnetek, azt alázatos szívvel viselitek, és Isten iránti Valós Gyermeki Bizalommal és Szeretettel, legyen szó bármely vállalásról (karmikus, stb.). S ez esetben már még csak nem is fontos, legalábbis a ti számotokra: emberi Tudatotok számára: miért, vagy kiért kell viselnetek valamely betegséget, mert az csak a fontos: hogyan kell viseljétek azt. Akként, amiként az Ártatlan és Tiszta ÚR KRISZTUS viselte, nem Önmagáért, de teérettetek: mindőtökért viselve minden Ő szenvedését, s végezetül még halálnak keservét is, és éppen azok kezéből véve halált, akikért Ő azt felvállalta... * Az imént azt mondtam: a kisebb történések, tehát a még enyhébb lefolyású betegségek, vagy a kisebb balesetek mindenkor valamely nagyobb történést hivatottak megakadályozni. Ez ekként is van, azonban nem az a dolgotok (és már ezt is mondtam), hogy a legkisebb betegség hátterében is valamely nagy és igazán fontos Szellemi okot kerestek. Annál is inkább nem, hisz még az elme erőit sem vagytok képesek mindenkor akként használni, amiként azt kellene, vagyis nem mindenkor figyeltek oda, mit miként csináltok: oda sem nézve vágtok a késsel, vagy egyéb szúró – vágó eszközzel, kapkodva esztek hideget meleget, máshol jártok gondolatban, mint ahol a valóságban léptek, és eszetekbe sem jut, hogy a tényleges időjárásnak megfelelő öltözéket vegyétek fel. Ezek mindenkor meghozzák a maguk kisebb 182
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet gyümölcseit, amelyek ténylegesen is csak a fokozottabb odafigyelésre kell felhívják a figyelmeteket, arra tanítva benneteket, hogy a tudati erőket koncentráljátok. A nagyobb történések egy része is épp ebből a figyelmetlenségből ered, ha nem is mind: de a ti szinteteken még nem tudhatjátok mindenkor akként megkülönböztetni egymástól a történéseket: ez földi okokra, s az emberi mulasztásra vezethető vissza, azt az ellentétnek „köszönhetjük”, amazt magunk vállaltuk mint egyéni, avagy csoportos karmikus elemet oldó és megtisztító Sors-elemet. S mert ez ekként van, elsőként arra kell törekednetek, hogy a magatok egyéni, emberi mulasztásai végett bekövetkező történések: balesetek, meghűlések, törések vagy rándulások, vágások, égési sérülések (stb.) mind kevesebbszer érjenek benneteket, vagyis arra kell törekednetek, hogy mindenkor arra figyeljetek, amit éppen csináltok. Másodsorban viszont arra kell törekednetek, hogy a történés okától és annak mibenlététől függetlenül azok mindegyikét Istenbe vetett gyermeki bizalommal viseljétek, s nem lázadva, nem elégedetlenséggel szívetekben és elméitekben: de inkább akként, hogy szenvedéseiteket felajánljátok az Úrnak, akár a magatok bűneiért, akár valamely magasabb rendű Cél érdekében: a nyomorgókért, az árvíz sújtotta területek lakóiért, árvákért és aggokért, akár a Föld teljességéért... Ha ekként tudjátok felvállalni, s már igaz, gyermeki alázattal viselni is a betegségek, vagy valamely baleset-adta szenvedéseket, áldozatotokat mindenképp az Úr „oltárára”: A SZERETET OLTÁRÁRA tettétek, s ez tenéktek csak úgy javatokat szolgálja, miként javát szolgálja annak/azoknak, akiért/akikért szenvedésteket felajánlottátok, és javára válik a Föld teljességének is mindenkor, mert az ekként megfogalmazott pozitív energia a légtér részévé is válik, a bolygó teljességének javát szolgálva, szolgálva ekként a Holnapok egyikén bekövetkezendő Nagy Ugrás során a Föld-testen maradó túlélőket is, azok túl, és továbbélési esélyeit növelve. Természetes, hogy mind tudni szeretnétek: miért ér benneteket valamely betegség, vagy baleset: erre azonban, ha a földi okok mindenképp kizárhatóak, nem, vagy csak elvétve fogtok valóságosan is hiteles választ találhatni, mert a ti szintetek még nem érett arra, hogy az ott Úton lévő Szellemi Követek alá rendelt elme bepillantást nyerhetne az okokba. Maga a Szellemi Követ tudója ugyan, és ismerője az oknak, ám néki sincs joga, hogy a Tudat fejlettségi szintjét meghaladó Szellemi Ismereteket átközvetítse. Shambhallában ugyanez már lényegesen könnyebb, mert a Tudat maga is mindinkább képessé válik a Szellemi Én-rész irányítása alá helyezni magát, ami egyben azt is jelenti, hogy az illető fizikai személy mindinkább képessé lesz a Szellemi Követ „szemével látni”. Ti még épp csak érzékelitek a testeiteket, s a köröttetek lévő Lélek-lények, és a tárgyak testeit körülvevő energia burkokat, s azok színképének esetleges változásait: Shambhallában, s az annál is magasabb szinteken már nem csak látják, de képesek olvasni is az energia-burkokban, így már az esetleg bekövetkező, bár csak elvétve előforduló, s csak kisebb balesetek előtt tudják: valamit nem végeztek tökéletesen, aminek kellemetlen eredménye lesz, ha a hibás cselekvést meg nem igazítják. E kisebb történések inkább a nagyobbacska, tehát a már serdülőfélben lévő gyermekekkel esnek, hisz ők még Shambhallában is szívesen mennek a maguk egyéni, s olykor a szokottól eltérő útján, anélkül, hogy már képesek volnának minden egyes mellékkörülményt is figyelembe venni. Vagyis akár akként is fogalmazhatom, az ifjúság ott is kissé „forrófejűbb”, mint a kisebb, s még mindenben a szülők s a tanítók szavát követő gyermekek, vagy a serdülő koron már túllépett, tehát csaknem felnőtt korosztály tagjai. Ám még ez is ekként van rendjén, hisz az ifjúság lángja végül is az, ami a Holnap emberét égeti ki a Tegnapok gyermekében, átminősítve a gyermek kicsinyded vágyait, elképzeléseit, terveit, megérlelve a felnőtt már Cél, és Törvényszerű Akaratát. Ettől eltekintve itt már, amiként mondtam, ritka, ha valakit bárha csak kisebb baleset is ér, s az egyes betegségek, a legenyhébbek is Üzenet-értékűek. A kisebb megfázások itt már mindenképp valami komolyabb háttérinformációt hivatottak közölni, akár magával a beteggel, akár a szülővel/oktatóval, s a kisebb balesetek a hibás útmegválasztásra hívják fel a figyelmet. Más jellegű betegség itt már nem igazán van, s ez a kettő bőséggel elég is ahhoz, hogy a beteg, s annak hozzátartozói (ezek közé tartozik itt már az oktató, tehát a tanár is) felfigyeljen az intő jelre. Ekkor is elviszik a beteg fiatalt az orvoshoz, de annak (tehát az orvosnak) már eszébe sem jut, hogy csak magát a tünetet kezelje, sőt! Azzal fog a legkevésbé foglalkozni, bár az esetleges fájdalom, vagy a láz csillapítására mindenképp ad valami bio-gyógykészítményt. Elsősorban azonban a beteg auráját vizsgálja, s abból igyekszik megállapítani a baj valódi okát, annak gyökerét. No, nem akként gyógyít, hogy az aurában látott képet mindjárt közli is a beteggel! Nem, hisz akkor az nem fejlődik, de teljességgel reáhagyatkozik az orvosra, mondván: tehetek, amit akarok, s ha valamit elhibázok, majd az orvos megmondja, mit, és hol rontottam el... – ezt azonban egyetlen orvos sem 183
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet teheti meg, de már az ok ismeretében vezetheti a fiatalt, hogy az maga találja meg: mely cselekedetet, s miképp rontott el, amiként arra is maga kell ráébredjen mindenki, miképp hozhatja helyre az elkövetett hibát. Erre is írtunk példát is már a Láték új Eget és új Földet... – c. munkánkban, így itt nem írunk példát, mert szükségtelen volna. Annál is inkább, mert az ilyes jellegű megbetegedések Shambhallában, mint mondtam, igen ritkák, s az ennél is magasabb szinteken már szinte elképzelhetetlenek, s minél inkább lesz fél-anyagivá, majd fél-szellemivé a test, annál inkább lehetetlenné válik a test bármiféle betegsége, mert a test anyaga is mindinkább lesz a Valóságban is használt Szellemi Energia, így a valótlan valóságok világában használt testek fizikai elemei fölött érvényes Természettörvény már semmiképp, és semminő mértékben nem érvényesülhet azok fölött. * XII. Utazás, de hogyan? Azt hiszem kedveseim, a betegségekről egyelőre elégséges is ennyit tudnotok, annál is inkább, mert e kötet végén néhány szóban még a nem fizikai értelemben vett helyváltoztatást is szeretném még megmutatni, ha ezt már ténylegesen is csak néhány egyszerűbb információ formájában tárva elétek. Azt magatok is tudjátok, hogy ha a nem fizikai értelemben vett helyváltoztatásra gondoltok, tehát amikor Lélekben és gondolati úton, gyakorlottabb meditáló esetében a Szellemi Elem felközvetítése révén kel útra az, aki meditációs Utazásra indulhat az Úr kegyelméből, mindenkor csak Szellemi Vezetője kíséretében indulhat Útra. Még akkor sem akként, amiként a magasabb Fénykörök lakói, mert ti még jobbára csak a magatok szintjének megfelelő rezgéskörben tehettek rövidebb – hosszabb Utakat, vagy az annál alig is magasabb szinten lévő asztrális Világ-képek valamelyikére emeli az Útnak indulót az Őriző Szellem. Ez utóbbi még akkor is ekként van, ha az álom síkján, tehát a Tudat alvási szakában indul valamely Útra a Szellemi Énrész, amely mindenkor megtartja az összeköttetést a földi Tudattal. S lényegében ez utóbbi körülmény az oka annak, ha olyas képek épülnek be a Tudatba mint látott álomképek, amelyek révén és nyomán az álomból ébredő akként véli: a Mennyei szinteken – vagy akár a mélységek legmélyén járt, mert a Szellemi Követ a Tudatba épült ismereti elemek, tehát a Tudatban meglévő képek nyomán fogalmazza meg a leközvetítendő/leközvetíthető képek többségét. Ez természetes, hisz az általa látott képet hiába is igyekezne a Tudat felé áramoltatni: az még csak nem is érzékelhetne abból semmit, így ébredvén csak valami zavaros – kaotikus, vagy szerencsés esetben tartalmatlan kép-egyveleget őrizne meg az Én-résztől átközvetített információból. (S ez nem is olyan ritka! A Szellemi Követ gyakorta nem adhat át információt a test Tudatának a maga külön Útjain szerzett ismeretekből, s ilyenkor vagy teljességgel elfedi a Tudatot, s akkor azt érzitek: nem álmodtatok semmit, vagy a Tudatban lévő múltbéli, vagy a mindennapi történésekkel összefüggő képekből emel ki, akár csak találomra némely elemet, amelyekkel a Tudat elől elfedi azokat a képeket, amelyeket magával hozott, s amelyeket a Tudatfölötti agyi tartományban kell elhelyezzen.) A meditáció során, s még pontosabban fél-meditatív szintre emelkedve a Tudatba íródó képek, vagy kép-képzetek, s még az egyes információk többsége is a Tudatban lévő képekből, s az érzések s a tudati elemek mindösszességéből fogalmazódnak meg, amelyekből a Szellemi Követ maga emeli ki azt, amely a leginkább megközelíti az átadni kívánt, az általa ténylegesen is látott képet, vagy amelyekből az átadni kívánt információt a Tudatba vetítheti, mint Gondolatenergia-hullámot, vagy mint „hallott” információt. Ez, és ennyi az esetek többségében ma az a bizonyos Utazás, ha a Törvény értelmében kel útra az, aki erre vállalkozhat. Mert persze lehetséges a Törvénytől eltérő formában is útra kelni, de akkor a Tudatban már az ellentét által belé vetített kép fog realizálódni, s az mindenkor kedvezőbb lesz, mint a tényleges fél-meditatív, vagy relaxált állapotban megélt Utazás során látott képek, és ez is természetes. Ez esetben ugyanis az ellentét lesz az, aki a tetszetős, vagy akár a Tudat számára hízelgő képekkel elfedni kívánja a Tudat elől: hová, merre ragadta magával az óvatlan, vagy a tudati gőg végett kiszolgáltatottá lett Én-részt, s azt még: mit plántált bele, mely késztetéseket kódolta bele az óvatlanba, hogy annak révén már a maga iránya felé vezesse őt, tehát a Szellemi Követet csak úgy, mint annak földi eszközeit, tehát a Tudatot s a testet egyaránt. 184
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet A ti szinteteken tehát még ennek is megvannak a maga nem is kis veszélyei: nem véletlen, hogy ma, amikor az ellentét minden eszközzel ellenetek igyekszik támadni, akit lehet, s akit kell is, óva intünk a szükségtelen nyitás, s az inkább csak a Tudat számára érdekességnek számító „Utazgatás” megkísérlésétől. Ezen felül az Őriző Szellem-testvér, ha arra igazán szükség van, maga emeli meg a Tudat s a Szellemi Követ rezgésszintjét azon mértékben, hogy annak a magatok szintjének megfelelő asztrális Világok valamelyikére rálátása legyen. Ekkor többnyire kedves, megnyugtató képeket tár elétek, Tudatotok elé a Szellemi Követ: virágokat, békés és jámbor állatkákat, békés és mosolygós Testvéreket, vagy akár szíveteknek és elméteknek kedves tájakat láttok, s e képek célja és rendeltetése mindenkor az, hogy enyhet s pihenést adjanak néktek a mindennapok terhei közepette. Ezt tehát lehetővé teheti számotokra az Őriző Szellemtestvér, ha az Úr maga is ekként látja szükségesnek. Arra viszont, hogy a fizikai testeket is más pontra helyezzétek át, még magatok nem lehettek képesek, még akkor is, ha olykor előfordul hasonló jelenség. Mint mindennapi történést, csak a Tibeti Őrizők, a Tibeti láma-testvérek némelyike, s persze a Föld, és vízmélyi energia-kapuknál lévő, s missziós Feladatra érkezett Testvérek képesek megvalósítani a TérIdőben való közlekedés e formáját, még oly kicsinyben is, tehát egy Fény-íven, s egy Lét-másodpercen belül. Egy-egy Testvér ugyan (mint Pió Testvérünk) szintén képes volt erre, ha nem is akként, amiként az imént említett Testvérek, tehát nem állapotszerűen, nem rendszeresen: de már példaértékű jelenségként, hogy bizonyságot nyerhessen a Földnek népe arról, hová, merre fog haladni és fejlődni, ha a Tiszta Úton lép. Ugyanez a történés ismét mássá lesz a magasabb szinteken, s ennek jelei Shambhallában még inkább megfigyelhetőek. Shambhallában szintén nem fizikai értelemben indul Útra az, aki Útra indul (e nem fizikai értelemben), de ők már képesek az önmagukról megfogalmazott képet tovább küldeni. Még csak kicsiny ideig tarthatják meg a kiközvetített hologramot, s még csak az egyszerű információ-átadásra tudják használni, de már az első lépést megtették afelé a történés és Feladat felé, amelyet a magasabb, az ötödik és a hatodik Fénykör lakói vállalhatnak és végezhetnek. A negyedik Fénykörben, s még az ötödikben Fénykör alsóbbrendű Fény-íveiben is lényegében ezt gyakorolják: a maguk Szellemi képének kivetítését, méghozzá mind hosszabb időre, akként, hogy az továbbra sem végez semminő fizikai értelemben vett cselekvést, de a kiközvetített hologram révén egy, a Föld túlfelén folyó értekezleten tartózkodhat, vagy egy nehezebbnek bizonyuló fizikai történésnél lehet tanácsadó valaki anélkül, hogy Otthonából vagy a saját irodájából ki kellene mozdulnia. Az ötödik Fénykör magasabb szintjein azonban már ennél is tovább lépnek, de itt már nem is teljességgel azt értik hologram alatt, amit a negyedik Fénykörben, vagy az ötödik Fény-kör alsóbbrendű Fény-íveiben: a kiáramoltatott gondolati energia-képet ugyanis mindinkább képessé válnak betölteni nem csak a Szeretet erejével (amelynek révén a gondolati úton kiközvetített képmás lényegében láthatóvá lesz), de a mind magasabb fokú Bölcsesség erejével is Akaratuk révén, ami által a kiközvetített kép nem csak mint valamely vízió lesz látható, de csaknem akként, mint maga a tényleges személy. A kép tehát egy bizonyos fokig besűrűsödik, s ha cselekvővé még ekként sem válik, nem is annyira valóság-idegen, mint egy áttetsző hologram, amely egy energia-gömbben remeg s hullámzik míg el nem tűnik, ha a megfogalmazója visszavonja. E magasabb szinten megfogalmazott képmást is csak úgy vonja vissza az azt megfogalmazó Testvér, mint az egyszerű hologramot, de először a Bölcsességi, majd az akarati energiát vonja vissza, s a kép harmadik elemét, a Szeretet-energiát az adott ponton hagyja, már a címzett rendelkezésére adva azt, mint ajándékba adott többletenergiát. A hatodik Fénykörből már ténylegesen is Útra kelhetnek Testvéreink, hisz testük lényegében már nem, vagy alig is tartalmaz fizikai elemet. Ők viszont már rég nem csak a maguk bolygóján utaznak, de egyes Missziós Feladatért akár igen nagy távolságban lévő bolygókra is elmehetnek. Az érdekesség tán az, hogy amint a maguk bolygójára visszatérnek, az Út érdekében korábban elhagyott TÉR-IDŐ percbe lépnek vissza, ami azt jelenti, hogy az Út nem vesz el a maguk Létidejéből. S itt már azt sem a ti fogalmaitok szerinti értelemben kell vegyétek: távoli. Nem térben távoli bolygóra mennek el, vagy nem csak a Térben tőlük messze eső bolygókra, hisz azt már az ötödik Fénykör magasabb Fény-íveiben élő Testvérek is megcselekedhetik, ha az Úr, miként fentebb már mondtam, erre utasítást ad nékik, hisz Szellemi Erőik révén a maguk síkjának bármely bolygójára átközvetíthetik az önmagukról megfogalmazott hologramot: 185
Tandari Éva: Járom az utam… III. kötet de már a hatodik Fénykörben lévő Testvérek a TÉR-IDŐ síkokon képesek mozogni, így az alsóbbrendű Fény-tartományok közt mozoghatnak, mindenkor arra a szintre érkezve, amelyet az ÚR megjelölt számukra. S nem mint önmagukról kiközvetített hologram:de valóságosan is ők maguk, bár ők sem tetszés szerint mozognak a Fény-ívekben, hanem akként, amiként azt az ÚR szükségesnek tartja. Viszont a maguk Fény-ívében, s a maguk Fénykörében az általuk már elért szintig mindenkor tetszés szerint közlekedhetnek, ha akként érzik annak szükségét. Persze, egyiküknek sem jutott még eszébe, hogy fölösleges utakat tegyen meg, csupán kedvtelésből, viszont nagyon is sokan már az első pillanatban jelentkeznek valamely Feladatra, ha valahol annak szükséges voltát megérzik. Mert e Testvérek nem csak mint Utazók képesek kapcsolódni egy-egy távoli ponttal vagy szinttel, de gondolati-akarati energiáik révén is érzik azokat, így mindenkor azonnal értesülnek arról, ha valahol tényleg segítségre van szükség. S ennek is meg volt a maga nagyon is élő, és kézzelfogható bizonyítéka, éspedig éppenhogy a ti szinteteken, s a ti közeli történéseitek egyikénél. Annál a bizonyos cunaminál, amelynek oly sok ember esett áldozatul, de amelynél egyetlen Léleklény halott testét sem találhatták, de még csak sérült állatot sem lelhettek sehol. Ennek magyarázata, hogy a hatodik Fénykör magasabb Fényíveiben lévő Testvérek az Áldott Anya szavára már a történés bekövetkezte előtt az adott szintre, s az adott pontra érkeztek, majd amikor a szökőár elérte a kérdéses pontot, egyszerűen felközvetítették a Lélek-lények ezreit egy másik, egy ideiglenes Fény-körbe: bajuk ne essék csak azért, mert az ember óvatlan és önző mód tört már ismét ellenük, megsemmisítve a Természet-alkotta hullámtörőt, vagyis a part mentén korábban élt eső-erdőket, csakhogy a maga üzleti – anyagi hasznát keresse. (Ezt a történést érzékelte munkatársam is, aki persze maga sem mint történést érzékelte: de mint személyes kérését tárta ezt az Áldott Anya elé a magatehetetlen madárfiak védelmében, mit sem tudva arról: amit kért, már a kérés megfogalmazása előtt Valósággá is lett.) Ez, és ennyi lett volna még kedves Gyermekeim, amit a Szellemi értelemben vett Utazásról e kötet keretein belül elétek tárhattam. Tudom, nem sok, s ti többet szerettetek volna tudni e kérdésről, egyelőre azonban, e kötet keretén belül ennyi volt, amit e kérdésről mondani – mutatni kívántam, amiként ez, és ennyi az is, amit a magasabb szintekre ért Testvérek életéből és életéről elétek tárhattam, hogy egy gyors összehasonlítást végezzünk a magatok szintje, és a Holnap Tiétekké lehető szinten járó Testvérek élete közt. Mert amiként már nem is egyszer utaltam rá Drága Gyerekeim, akként is van, és e kis sorozat tulajdonképpeni célja az volt, hogy ha csak nagy vonalakban is, megmutassuk: hol áll most, és merre tart az ember, s az emberiség. Mert bizony, a Nagy Ugrás, és ekként maga Shambhalla is, már nagyon is „közeli” pont a ti Jelennek megélt pontotokhoz, viszont bármilyen közeli is A Város, senki ember-szellem el nem érheti azt, ha csak nem a Szeretetben élve, éspedig a Bölcs, Teremtő Szeretetet Akarva mindenkor, élete minden percében, s nem csak szavaiban, de Gondolatban, Érzésben és Tettekben egyaránt. E kis munkánk végén egy kevésnyi időre elköszönök tőletek, éspedig azzal, hogy néhány napon belül új munkáinkban: a Jelenések Könyvének magyarázatában, s a MAG-ocskáknak szóló, külön munkánkban ismét találkozunk: 2005. nov. 25. Vezetőtök, s az ÚR akaratából pásztorotok Péter, avagy „A Névtelen Szellem”
*********
186
