Tandari Éva
Úton a Fény felé I. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet
Valaha,
rég, még Fény borított mindent. De egy perctelen Percen a Fényben megfogalmazódott, s megszületett a LÉT-telen lét, az Élettelen élet: vagyis a Sötétség, s attól kezdve a Teremtett Világok egy részét már az uralta. Uralta az ÚR ellenében, minden törvénytelen eszközt bevetve uralma érdekében, s megteremtve a maga Törvény ellen szegülő törvényeit, amelyek hatására megrendült, megtorpant, majd ellentétes irányúvá vált a Teremtett Világok ama részének rezgés-spirálja, kialakítva a REND-ben a Káoszt, de egyben el is határolódva a Törvényben maradt Világmindenségtől. Az ellentétes forgás keltette burokba zárta be önmagát, kizárva ugyanakkor önmagából a Fényt, a Törvényt, s a Rendet, hogy már önmagába zárulva tomboljon s tobzódjon a maga szülte Mélység vad fenségérzetében és hatalommámorában. Ez volt a Kezdet: a Vég kezdete, vagy ha úgy tetszik: ez volt a legmélyebb Pont, a FENT legsötétebb árnya, a VAN tökéletlenségében is tökéletes ellentéte. Ez volt az eredendő BŰN, a magunkra mért és magunkra vett Ősi Átok, amelynek ma már talán nem is annyira az okát, de mindinkább annak, s a Visszavezető ÚT-nak folyamatát akarjuk megérteni, hogy már igazán és végképp kezünkben, vagy inkább lelkünkben, s evilági tudatunkban tudhassuk a Végső Célt. A Hazatérést az Atyához, Akihez annyira, de annyira vágyódik minden, az EGY-ség állapotából kiszakadt, de már a FÉNY látására ébredt Szellemlény. Tudni szeretnénk: hol állunk, merre, s miképpen vezet Utunk, kik, mely Testvéreink azok, akik Útjaink során segítségünkre sietnek, valahányszor csügged bennünk a lélek, s kik, mely Testvéreink azok, akik ma még csak ártalmunkra vannak abban a meggyőződésben: ők, és csakis ők vezethetik lelkünk, szellemünk a Valódi Cél felé. E kérdéseken tűnődünk kimondva, vagy csak kimondatlan-titkon, miközben persze megkíséreljük Útjainkat a tőlünk telhető, s az általunk már meglátott, leghelyesebb módon végigjárni, hogy mind közelebb és közelebb juthassunk ahhoz a LÉT-állapothoz, amelytől egykoron épp ily erős elszánással igyekeztünk mindinkább távol kerülni. Erőnket megfeszítve igyekszünk a Cél felé, s erős akarással törünk egyre feljebb és feljebb, mert nem tudjuk, nem értjük: Útjaink csak az ÉN mindennél valósabbnak látszó álmai, amely álmokból nem ébredhet fel, csak ha hagyja: hadd sodorják maguk az Álmok az Ébredés, de már a Valóságra-ébredés felé, amely Ébredés mögött már a Törvény értelmében fog elénk állhatni az oly igen áhított CÉL. Nem értjük, s akik vélik: ők inkább értik, mint más; még azok is csak halovány árnyát érzékelhetik az Igazságnak, hogy ők már eme halovány árny után igyekezzenek lépni, feledve és feladva a CÉL érdekében mindent… gyakran a CÉLT, magát is… E kérdéseken elmélkedtem magam is kis szobám csöndjében, s miközben elmém a fentebbi kérdések közt bolyongott, lassan egy régről ismert Tiszta ERŐ jelenlétét, azaz Vezetőm érkezését érzékeltem. De már csak úgy, mint amikor a földi álom vizében merül el az öntudat, hogy egyik pillanatról a másikra egy egészen más közegben eszméljen, mint amelyben csak az imént is volt, s amelyből álma e másik közegbe merítette. Könnyűvé lett testem és lelkem, könnyűvé, szabaddá, s tán üressé is egy bizonyos értelemben, mintha Valaki kitörölte volna belőle az Itt és Most törvénytelen Világát, s annak minden örökkön idegennek maradt törvényét, hogy egy másik, már Valós Világgal, s annak Törvényeivel töltse meg azt: hadd hozzam magammal, ha az álom véget ér, hogy átadhassam mindazoknak, akik már valóban elérni vágyják a Tiszta Fényt, s az Ébredést. Ahogy képes lettem érzékelni megváltozott tudatállapotomat, már szeretett Vezetőm hangját is hallottam: – Látom; ismét új Tudás felé kívánsz lépni, hogy egy új Titok nyitjára bukkanhass, amely után már oly sokan útra keltek. Mert sokan szerettek volna betekintést nyerni minden Múlt fátylai mögé, hogy kifürkésszék azt, s az által talán még a Holnapot. Elindultak, s a számukra megengedett pontig el is jutottak, hogy magukba zárhassák, s lehozhassák azon Igazság-morzsákat, amelyet megszerezhetni már módjukban állott, hogy átadják a mellettük lévő Úton járóknak, ha arra éreztek késztetést, vagy magukba zárják, ha csak mint egy fura, s általuk megfejthetetlen álmot voltak készek és képesek beazonosítani a tudatukba áramlott Utak képeit és hangjait és történéseit. 2
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Induljunk el hát mi is, s vizsgáljuk meg a kezdet kezdetétől: hol, s hogyan kellett (s kell is, mind a mai napig) haladniuk valósnak megélt Álom-útjaikon azon Szellemlényeknek, akik igazán elérni vágyták az Ébredés tiszta, Ő és MI-tudatot biztosító állapotát, vagyis az Atyával, s az Atya által mindenekkel való, tökéletes EGYSÉG-állapot érzetét, azaz az Ősi LÉT-érzetet és tudatot. Eközben vizsgáljuk meg azt is: hogyan, s miképpen haladtak, haladhattak az egyes szférákban megrekedt Szellemlények azokon az Utakon, amelyek megadhatták számukra a Visszatérés, vagyis az Ébredtség állapotának Ég-tiszta érzetét és valóságát. Eközben azt is megvizsgáljuk: hogyan őrizték és segítették, s őrzik és segítik még most is a mélység különböző szintjeibe hullott, vagyis az öntudatlanná tevő Álom különböző szintjeiig lemerült Testvéreik minden léptét, s minden Lét-pillanatát azon Szellemlények, akik azon a távoli, s mégis oly közeli percen meg tudtak maradni az Atyával való EGYSÉG-állapotban. Mert korábban megfogalmazódott gondolataiddal ellentétben, (amelyek még a csaknem teljes fizikai mélység árnyékában, onnan épp csak kiemelkedhetve fogalmazódtak meg tudatod felszínén) voltak, s ma is vannak a teljes és tökéletes Tisztaság Útján megmaradt Szellemlények. S éppen ők lesznek azok, akik nagymértékben a segítségünkre lesznek jelen Útjaink végigjárhatásában, megnyitva előttünk ama szintek „kapuit” fölfelé, de még lefelé is, amelyek megismerése mindenképp fontos és szükséges ahhoz, hogy érthetővé, vagy legalább egy fokkal érthetőbbé tegyem számodra is mindazt, aminek megértésére és megismerésére oly sokan, s oly régóta vágyakoztok a Föld színén. Elsősorban természetesen a Föld különböző szintjeit, s azok egyes korszakait kívánom megmutatni, hisz oda köt jelen Utad. Emellett azonban sok más, általad már ismert helyszínre is szeretnélek elvezetni, de lesznek olyan pontjai is a Teremtettségnek, amelyekkel te magad is most első ízben fogsz találkozhatni. Lényegében azonban minden szintet úgy kell tekints, mintha első ízben nyernél oda bepillantást. Csak így előzheted meg, hogy valami lényeges apróság elkerülje a figyelmedet, amelynek a későbbiek során te magad, vagy más; hasznát vehetnétek. Nyitott szívvel és nyitott elmével, s mindenek előtt sarkig tárt szellemi tudattal kell tehát útra kelned, hogy minél több ismeretet hozhass le, hogy átadd a melletted élő Úton járóknak, könnyítve és segítve általa testvéreid útját is. S most induljunk, mert bár az én „időm” végtelen, a te időd, s a körötted élők ideje nem az, s minden perc fontos lehet, amelyet már az ismeretek birtokában léphettek át, azok értelmében alakítva Utatok további részét. Emelkedni kezdtünk, s tudtam: még soha olyan magasságba nem emelt Vezetőm, mint amilyenbe most készült elkalauzolni. De olyan mélységekbe sem kísért el… Ám tudtam azt is egy kimondatlan, ősi Tudással: erre is, s arra is feltétlen szükségünk lesz, hogy Utazásunk valóban értékes legyen, de már a Holnapok elérhetésének, s persze megérthetésének érdekében. Hogy ez mennyire így van, azt a Vezetőm által tudatomra árasztott, gyöngéd, mégis erőt és biztonságot sugárzó Szeretet-energiából tudhattam igazán, amellyel nemcsak körülölelt és beburkolt, de teljességgel fel is töltött, hogy már az Ő erejével bírhassak magam is, s egy általam elérhető szintig az Ő bölcsességével töltekezve szemlélhessem az általa mutatott képeket.
Egy ideig mégismerős volt az egymást követő szintek energiája: éreztem, mint nyílnak ki, majd maradnak el mögöttünk az új, és még újabb szférák, aztán úgy rémlett, mintha valami megfoghatatlan energia-áramlatba kerültünk volna, hogy attól kezdve már az segítse további emelkedésünket. Mintha valaki minden erejével azon igyekezett volna, hogy mielőbb magához vonzzon bennünket fel, fel a végtelen magasságokba. Hogy hová, mely szférába emelkedtünk e lágy, mégis erős energiaörvény segítségével? Nem tudom. Nem, csak azt, hogy az elébem táruló képnél csodálatosabbat még soha életemben nem láttam. Köröttünk arany fényszikrák születtek egy szinte valószerűtlen kékségben, hogy megszületésük pillanatában milljom szemcsére robbanjanak széjjel: köröttünk káprázatos aranypor szitált, amerre csak néztünk, s most mintha ez a szemet és szellemet gyönyörködtető ragyogás emelt volna még feljebb, tán egészen az Atya ezerszer áldott, szerető Szívéig. Hogy ez mennyire nem volt mégsem káprázat, arról Vezetőm elragadtatott tekintetéből következtethettem, s hogy pillantása irányát követve magam is felnéztem, feledtem porszem voltom, 3
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet senkiségem mély megérzését. Mert hirtelen felismertem: mennyire semmi és senki vagyok a Végtelenben, s a Végtelenhez mérve, ám a következő pillanatban megéreztem az ezt követő Felismerés minden gátat áttépő, s minden mélységérzetet semmissé tevő, csodás Boldogságát is. Megéreztem magamban is a Végtelent, amely egy az Atyával, mert része és részese az Atyának, s megéreztem azt is: fel kell… fel tudok oldódni magam is e Végtelenben, semmivé tudok válni Benne, hogy e semmivélényegülés révén már valóban a Mindenség részévé váljak magam is. Köröttem zengett és zúgott a Világegyetem: minden létező hangja mint véget érhetetlen, lágy zsolozsma burkolta be Szellemi ÉN-em, magába zárva, magába lényegítve, hisz e Hang energiája volt minden és mindenki, mintha az Atya egy halk, lágy sóhajtásává váltunk volna mind, akik helyet és teret kaptunk e Hely és Tér nélküli, mert teljesen és tökéletesen egybeolvadó, vég nélküli kiterjedésben létező, mindig, mindenütt jelenlévő, közeg nélküli közegben, amelynek egy volt a középpontja s a LÉT minden egyes pontja, mert minden pontja része volt az Atyának. Mi mind Ő voltunk, és teljes és tökéletes formájában éltük és élveztük Ő-ségünket, annak nagyszerűségét és áldását, vagyis a legtökéletesebb Boldogságot anélkül, hogy készek és képesek lettünk volna megfogalmazni másképpen önmagunkat. Csak mint Ő-rész léteztünk, mint a ki nem mondott, mert még meg sem fogalmazódott Gondolat elidegeníthetetlen részei. Léteztünk, anélkül hogy ennek tudatára ébredtünk volna, s ez így volt rendjén, hisz magában a LÉT-ben rezegtünk, mint annak alkotóelemei, LÉT-ként alkotva magunk is az Örökkévalóságot. Benne kavarogtunk az Atyában, s ezzel lényegében önmagunkban kavarogtunk még a LÉT-et sem érzékelve igazán, hisz mi magunk voltunk a LÉT, mert részei voltunk az Atyának, vagyis magának a LÉT-nek. Időtlen időkig tartott ez az állapot, s nem volt Kezdete, amint nem volt, mert nem lehetett Vége sem. A Törvény, vagyis az Atya legbenső Lényegének Törvénye értelmében nem, s azon kívüli, vagy azon túli Törvény nem volt, amint nem is lesz, mert nem lehet a Végtelen Teremtő Törvényének ragyogásában. A Teremtő, vagyis a LÉT részei voltunk, s így részei voltunk a Szeretetnek is, amely maga volt a LÉT. Áradtunk a Végtelenben, nem ismerve Kezdetet, és nem ismerve Véget, csak az Örökkön s a Mindenütt Ősi Törvényét, amely magába zárta a folyamatos Itt és Most Törvényét is olyan tökéletes EGY-ségbe fogva minden parányát e Végtelennek, amilyen tökéletes EGY-séget alkottunk mi magunk is, hogy együtt adjuk ki az Atya teljességét, mint test teljességét a parányi atomok. E tökéletes EGY-ségben mindannyian a magunk helyén voltunk, s mégis ott léteztünk az EGY-ség minden pontján, mert egymásba fonódtunk, mint a megszületetlen és megfogalmazatlan Gondolat alkotóelemei, amelyek még majd csak ezután kell megfogalmazódjanak az Atya lényegében, hogy már ne csak részévé, de Tárgyává is lehessenek e végtelen Szeretetnek, hogy általuk maga a Szeretet is tárgyává lehessen egy másféle Szeretetnek, vagyis a Viszontszeretetnek, hogy e két pozitív irányultságú energia még intenzívebb kiáradást biztosíthasson a LÉT-nek a Végtelenben. Aztán egy ponttalan pontján e Végtelennek önálló Valósággá lett mindaz, ami az Atyában összegződött: vagyis megfogalmazódott a Végtelen egyetlen Gondolata, amelyből formát és önálló Lényeget kapott a „VAGYOK, AKI VAN”, amely Lényeg által az Atya önmagát fogalmazta meg, de már mint megfogalmazódott LÉT, és ÉN-érzetet, egy külön individuumot alkotva meg Önmagából – Önmagán belül, vagyis megteremtve a Végtelenen belül a Végtelen teljes és tökéletes lenyomatát: A FIÚT, AKI MAGA AZ ATYA. Az Atya megérezte Önmagában Önmagát, s miután megfogalmazta a Gondolatot: VAGYOK, gondolata nyomán megszületett a VAN; vagyis a FIÚ, aki a VAGYOK örök EGY-ségének egyetlen, s ezért legfontosabb eleme, mert Benne van Minden, hisz Ő maga a Minden. E Mindenen belül békesség honolt és a legtökéletesebb EGY-ség uralkodott. A LÉT ettől a Lét-állapottól fogva azonban egyre inkább pezsegni és forrni kezdett, hogy e pezsgés, e forrás nyomán az Örök Megújulás, és a már kettős spirálban táguló Végtelen Törvénye születhessen meg a Van áramában, vagyis a LEGYEN fogalma az Örökkön létező VAGYOK, s Annak Egyszülöttje; a VAN lényegén belül. Mert amint az Atya legbenső lényegében megfogalmazódott a VAN érzete, úgy a FIÚ legbenső lényegében is meg kellett fogalmazódjon a LEGYEN, hogy általa a Mindenség részeiként a 4
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Valóság elemeit alkotó arany Szeretet-szikrák maguk is önálló individuummá legyenek. A VAN megfogalmazta tehát a LEGYEN gondolat-energia érzetét, s amint e gondolat-energia megfogalmazódott, az atya betöltötte azt a VAN és a VAGYOK tudatállapotával, hogy LÉT-be szólítsa a VAN gondolatenergia teremtményeit, Önmagával töltve fel azokat Önmagában, s Önmagán belül a VAN-ban. Isten-elemek születtek az Istenben, Végtelen-részek a Végtelenben, megbonthatatlan EGY-séget alkotva a Mindenséggel, amelyben és amelyből megteremttettek, önmagából fogalmazva meg minden Végtelen és Örökkönvaló parányt, MI-vé formálva azok Ő-tudatát, megadva számukra a szeretettség immáron tudatos megélhetésének, s ezzel a szeretet át-, és továbbadásának, vagyis viszonzásának lehetőségét is, megőrizve bennük mégis az Ő Vagyok ismeretének és tudásának biztonságát és állapotszerűségét. E Részek, amint az Atya (aki magában hordozza Önmaga duál-lényegét, vagyis a Fiút) Létbehívóikhoz hasonlatosan maguk is mint duál-Én-ek léptek létbe, már eleve képesen arra, hogy az Atyával való EGY-ség állapot felismerése és tudatos megélése után megfogalmazhassák a maguk gondolat-energia „gyermekeit”, merítve továbbra is a Végtelen Teremtőben létező aranyporból, megfogalmazva lényeiket a Fiú Gondolat-energiájából, hogy aztán e gondolat-energia lényeket az Atya önálló egységekké lényegíthesse, a Vagyok-érzettel töltve fel azok tudatát, részévé téve a másodteremtettség kicsiny szellemlényeit is az „Ő Vagyok” lényegállapotának. Ebben az „Ő Vagyok” Lét-állapotban aztán a MI egységességükben is különálló részei az Örök Fejlődés folyamatát élték meg, mint a LÉT elidegeníthetetlen részét, amely fejlődés révén egyre magasabb és magasabb rezgésűvé lettek maguk is, egyre inkább megközelítve a Legmagasabb Szintű ERŐ rezgésszintjét, elősegítve ezáltal annak folyamatos emelkedését is. A legtisztább Szeretet energiája úgy áramlott az egyes részecskék között, mint a szél láthatatlan molekulái a fák ágainak levelei közt, megérintve, megsimítva, de egységbe is fogva azokat egymással is és önmagával is. A kis részecskék aztán megtanulták maguk is kiárasztani a beléjük áramlott Szeretet-energiát, élve az Atya, de már az egymástól kapott, s az egymásnak átadott energiák által is. Mert nem csak a magukba szívott, de a kiárasztott szeretet-energia is Életerővel töltötte fel őket, hisz az, mint minden mozgás, maga volt a Lét legősibb eleme. Az Elsődök már ezen energiaátadás egy magasabb szintű ismeretével bírtak, hisz ők közvetlenül az „ÉN VAGYOK, AKI VAN”-ból meríthették energiájukat. Nagynak és hatalmasnak érezhették magukat, s ez igaz is volt, legalábbis a tőlük származó, mert az ő gondolat-energiáik nyomán LÉT-be lépett másodteremtettségű szellemlényekhez viszonyítva, amelyek akkor még csak mint bébiszellemek lebegtek a LÉT öntudatlanságában. Magasan voltak tehát, s vélték: e magasság minden jogot megad számukra… és ez is így volt! Már élhettek a teljes és tökéletes, a Szabad akarat birtoklásának Atyai kegy-ajándékával, s birtokolhattak mindent, ami e kegyajándék révén mint Atyai Rész-jog, megillette őket. E jognak azonban volt egy alsó, és egy felső határa: s még e határokat is jogukban állt semmisnek venni, s átlépni, annál is inkább, mert tudatában voltak annak: milyen következményeket kell elviselniök, ha ezt a határt átlépik. Igaz: e tudás a többi Tudással ellentétben csak elméleti szinten adatott kezükbe, hisz a megtapasztalás az EGY-ség állapotában nem csak szükségtelen, de lehetetlen is volt. Tudták, hisz nem lehetett nem tudniuk, hogy az EGY-ség megbontása révén a KÁOSZT, a VAN állapotát eltaszítva a NINCS fogalmát keltik életre, beillesztve e fogalmakat a LÉT egy bizonyos pontjára, mint annak ellentétét, hogy egy valótlan közegbe zuhanjanak a valóság helyett, megismerve annak minden ártó erejét, amely a LÉT ellentéte, vagyis a nemlét felé taszítja őket. Tudták, ám erejük és hatalmuk tudatában semmisnek vették még önnön ezirányú tudását is, s mert a részükül adott Atyai Rész-jog helyett a Teljesség bírhatása után vágyódtak, amelyet (s ezt is tudták!) csak megközelíteniük, de nem elérhetniük, s nem birtokolniuk engedtetik az Atya által. Egy perctelen percen kiárasztották energiamezejüket a másik, már elérhetőnek vélt tartomány felé. Tudták ugyanis azt is: arrafelé „szabad az út”, s nem csak jogot, de módot is ad számukra az Atyától kapott Szabad akarat a másik irányba való fordulásra. A legelső és legtragikusabb történés a legelső NEM megfogalmazódásában lépett színre, vagyis akkor, amikor a Mélységet, mint az Atyától való függetlenedés egyetlen lehetséges irányát megfogalmazó Elsőd, hogy önnön energiáját még inkább növelje: megtagadta a beléáramló Életenergia továbbadását. Nem közvetítette az energiát sem vissza, az Atya irányába, sem pedig a vele szorosan egybekapcsolódó Szellem-testvérei felé, viszont igyekezett minél többet és többet magába szívni a felé áradó Életenergiákból. Így kiszakadt a MI-állapotból, hogy ÉN-né váljon, bár egységes, vagyis dualitását megőrzött 5
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet ÉN-né. Nyomában Szellemlények egész csoportja tépte ki magát az EGY-ségből, engedve a feléjük áradó, idegen gondolat-energiának, amely mintha bennük is megpendített volna egy láthatatlan, mégis létező húrt: a többet, és még többet akarás, s az önteltség húrját, amely bennük is az Atyától kapott ERŐvel való elégedetlenséget zúgta. Ezek az EGY-ségből kiszakadt lények attól kezdve csak egymás közt voltak hajlandóak áramoltatni az energiát, méghozzá ismét az elsőként távozott Elsőd gondolatának engedve. Mert ő sugallta feléjük a hamis gondolatot, hogy így mind több és több energiához, s ezáltal egyre nagyobb hatalomhoz is jutnak. Persze azzal a szándékkal, hogy az ily módon megszerzett többletenergiát ő fogja magához vonzani. Aztán hogy ez nem hozta meg a várt eredményt, s ereje nem növekedett az általa várt mértékben, az addig Duál-egységben lévő ÉN-eket most arra késztette, hogy azok önmagukon belül is osztódni kezdjenek, remélve: az addig szoros egységben lévő két fél különkülön nagyobb energiamennyiséget lesz képes magába szívni, s akkor aztán az energiával telítődött, s egymással ismét kapcsolódó, s egységes ÉN-né váló részek megcsapolása révén már végre valóban az olyannyira remélt és vágyott Erő, s ezáltal az addig elérhetetlen, Végtelen és korlátlan Hatalom birtokosává lesz.
Ott lebegtünk a végtelen Magasságban, s én szinte fizikai fájdalomként megélve kellett végignézzem, amint a folyamat a legelső MI-részecskéből indulva mint a futótűz: MI-részecskék egész sorát „fertőzi meg” a belőle kiáradó gondolatenergiával, magával rántva a gyengébb egységeket a mélység felé. Aztán a folyamat további részét is figyelemmel kísérhettem: vagyis azt a pillanatot, amelyen az EGY-ség állapotából kiszakadó duál-párok két, egymástól nagyon is jól megkülönböztethető Fél-re szakadtak, hogy végül az Atya erejétől megfosztva már gyengék és erőtlenek legyenek az újbóli egyesülésre. A legelső mélységi fokra érve persze a Szellemlények mindegyike érzékelte; mint csappan meg benne az EGY-ségtől való eltávolodás pillanatában az addig magáénak érezhetett Erő. Azok, akik felismerték ennek valós okát, még idejekorán visszakoztak, s ismét visszacsatolódtak az Atyai Energiaáramlatba. A többségük azonban mint további erőfeszítésre, s az eddiginél is dacosabb elfordulásra és eltávolodásra való késztetést élték meg az Erő csökkenését. Ezek aztán a Hatalom mielőbbi elérhetése érdekében készséggel teljesítették „vezérük”; vagyis az elsőként tévútra tért Elsőd gondolatát, s az abban rejlő utasítást. Amikor az arra utaló sugalmazást indított feléjük, úgy érezték: a Hatalom elérhetése és birtokolhatása érdekében ők maguk akarnak osztódni. Annál is inkább érezték ezt, mert a ketté szakadottság fájdalmának rezgését csak mint idegen és ismeretlen elemet voltak képesek beazonosítani, amely őket nem veszélyezteti. Nem értették, mert nem is érthették: mennyire valóságos a veszély, amelynek ismeretét az Atya mint elméleti ismeretet a tudtukra adott. Inkább még úgy vélték: az Atya csak eltántorítani igyekezett őket már jó előre attól, hogy önálló LÉT-et kezdjenek, s már Nélküle építsék fel a maguk Világát, amelyben a maguk erejét gyarapíthatják a saját törvényeik, és a saját meglátásaik szerint. Amikor idáig értünk a történések megfigyelésében, valami hideglelős borzongás futott keresztül rajtam. Tudtam: én, mint Úton lévő, nem érezhetem a valóságban ezt a kellemetlen érzést, hisz csak mint Szellemi Én-rész vehetek részt ezen az Utazáson. Ebből viszont arra következtettem: a kettészakadt Duálok Lét-érzete árad rám, s azt érzékelem, mint saját megtapasztalást. Annak a mély fájdalomnak a hidegét éreztem magamon átáramlani, amely a kiszakadtságból és a ketté szakadottságból fogalmazódott meg az ÉN-felekben, de még ekkor is csak mint figyelmeztető érzet, s nem mint „valós” fájdalom. Azt még abban az állapotukban sem érezhettek volna, hisz még alig hogy megkezdődött addigi, anyagtalan állapotuk megváltozása, besötétülése. De már megkezdődött, s ez épp elég volt ahhoz, hogy e figyelmeztető érzetet mint az Atya válaszát, vagyis az elkövetett engedetlenségért utánuk küldött „büntetését” éljék meg, s még hevesebb lázadással, vagyis az Atyától való, még erőteljesebb eltávolodással igyekezzenek reagálni e hamis gondolatra. Egyre messzebb és messzebb mentek, mit sem sejtve arról: annak az előttük lépőnek gondolatai nyomán haladnak, aki előttük ugyanúgy meg kellett tapasztalja az EGY-ségtől való eltávolodás egyre keservesebb fájdalmát, de aki óvakodott e fájdalmak meglétét tudatni az őt követőkkel attól való félelmében: azok egytől-egyig visszafordulnak, s ő magára marad terveivel, s a hatalom után való törekvésével, amely az Atyától való távolság növekedésével 6
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet egyenes arányban vált benne mind erősebbé és követelőbbé. S ez talán annál is inkább érthető, hisz az EGY-ségtől való eltávolodása előtt éppen ő volt az, aki elsőként felébredt a Tudás, vagyis a Szeretetenergia Örök Törvényének ismeretében, s aki elsőként megszerezte a képességet; hasonlóképp továbbáramoltatni a belé áradó energiát, amint azt az Atyától tanulta. Ő volt a Fényhordozó, a Szeretet Fényének hordozója, aki egyik bébi-szellemtől a másikig továbbíthatta, s továbbította is a beléáradó Fényt, amely maga volt a Teremtőben áradó Élet energiája. Ez a hatalom azonban már rég kevés volt számára: már rég nagyobb hatalom, éspedig a hatalom teljessége után sóvárgott, s hogy végre olyan Szellemlényeket tudhatott maga mögött, akik az ő hívó szavára hallgattak, s egyedül csak az övére, úgy érezte: vágya, ha csak részben is, végre megelégíttetett. Érezte azonban azt is: újonnan megszerzett Hatalma meglehetősen ingatag, s ha hívei előre megismerik mindazt, ami rájuk vár, hamarosan ismét búcsút kell mondjon vezető szerepének. Nem tudatta hát velük; miféle intő Jelet indított útjára Atyánk, s amikor azok sugallatának engedve, s a nagyobb Erő megszerezhetése érdekében két, csaknem azonos ÉNfélre osztódtak, hogy már mint különálló részek, próbáljanak még nagyobb energiát magukba szívni, s ennek következtében még erősebben érezték a Jel nyomán fellépő kellemetlen érzetet; igyekezett a bennük lévő dacot és lázadást még inkább szítani, s az Atya ellen fordítani. – Atyánk haragja ez, az kelti bennetek e kellemetlen érzetet! Atyánk nyújtja felétek haragja ostorát, mert megszegtétek az Ő parancsszavát. Ostort nyújt felétek, hogy büntessen benneteket, holott Ő maga ruházott fel benneteket is a Szabad akarattal. S most mégis: amint egy pillanatig is érvényesíteni akarjátok a Szabad akarat adta jogotokat, már lesújt rátok, hogy a fájdalomérzettel visszafordulásra, s a nektek is járó, tökéletes Erőről és Mindenhatóságról való lemondásra késztessen benneteket… – sugározta követői felé a maga gondolatenergiáit az Elsőd, úgy állítva be a történést, mintha az Atya a Szabad akarat önmaga által megfogalmazott Törvénye ellen kívánna cselekedni általa.
– Itt, ezen a szinten is sokan álltak meg, nem követték tovább a távolodót. Innen azonban már nehezebb volt visszatérniük, hisz ez a szint már realizálódott a történések eme részében, hogy különválassza az EGY-ségen belül azokat a Szellemi ÉN-eket, amelyek mint kettészakadt ÉN-felek: kívül rekedve a teljes és tökéletes EGY-ségből, itt, a Mindenségnek ezen a pontján igyekeztek mielőbb elnyerni Atyánk bocsánatát, hogy ismét EGY-ségbe léphessenek először duál-felükkel, majd visszatérve; Atyánkkal, s az EGY-ségben megmaradt Szellem-testvéreikkel is. Érezték az elkövetett tett helytelen voltát, de mert hogy a tett maga leárnyékolta, s vakká tette őket az Atya teljes és tökéletes ismeretére, már a maguk érzése szerinti gondolatot tulajdonítottak az Atyának, úgy érezve: Atyánk haraggal van irántuk tettükért. Már nem voltak képesek a Tökéletes Szeretet minden ismérvének beazonosítására, s gondolati úton olyan érzelmet tulajdonítottak Atyánknak, amely Benne soha, egy szemvillanásnyi időre sem volt, mert nem is lehetett volna meg, hisz az teljességgel ellentétes lett volna önnön legbenső Lényegével, vagyis a feltétel nélküli SZERETETTEL. Nem tudták, s persze: nem is tudhatták, hogy ez a gondolat, s a harag, mint érzelem belőlük árad önmaguk felé, s mert hogy ennek nem voltak tudatában, megpróbálták azt annak tulajdonítani, aki érzésük szerint joggal érezhette volna irántuk a bennük megfogalmazódott haragot. Az itt megrekedt Szellemi ÉN-feleknek tehát ismét fel kellett ébredniük a Valóság, vagyis a Teremtő Lényegének ismeret szintjén, magukévá kellett tegyék az Első, és Legfontosabb Törvényt, amely nem más, mint az Atya legbensőbb Lényegének: a Valódi és Tökéletes Szeretetnek ismerése, és e lényeg megélése a LÉT minden egyes szekundumában. Csak amikor erre képessé váltak, egyesülhettek ismét, hogy már mint egységes ÉN, ébredhessenek fel végül az Atyával való, Örök EGY-ség állapotában is. Ezzel az ő mélység felé indult útjuk véget ért. Nem ért véget azonban a többiek útja, akik egyre lejjebb és lejjebb zuhantak, mind sűrűbb és durvább gondolat-energia burkokat fogalmazva meg önmagukban, s önmaguk számára. Ezek a vad és sűrű energiaburkok aztán mint szennyes buborékok a kristálytisztaságú vízben: energia szinten is realizálódtak, megfogalmazva az egyre alacsonyabb szférákat, s mind e szférák dimenzióit. De még csak gondolati és érzés szinten, hisz abban a mélységben, amelybe hullottak, még nem volt semmi, csak a 7
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet köröttük és bennük rejtező Káosz. S ahogy a Fény Fiai, vagyis az EGY-ségben maradt szellemlények kavarogtak a Végtelen Mindenségben mint Nap fénylő sugarában az arany fényszemcsék; úgy kavarogtak a mélybe hullott, s lassan a „mélység legaljáig” eljutott szellemlények a maguk alkotta feketeségben. Már maguk is e sötét gondolat-energiák részévé lényegültek, s teljességgel vakká lettek a Fény megláthatására: a bennük rezgő, lényük mélyébe ágyazódott aranyszikra látására is, így hamarosan el is feledkeztek szellemvilágbeli eredetükről, majd lassan megfeledkeztek minden más egyébről is: önmagukról is. Kavargásuk révén, hogy annak irányultsága épp az ellenkezője volt a Fent világának spirál-irányával, a két, ellentétes töltésű energiamező mentén egy hatalmas és erős energiagömb keletkezett, magába zárva őket is, s az általuk gondolatenergiai úton megfogalmazott szférák alsóbb szintjeit is, tökéletesen és hermetikusan zárva el a Lent világának Káoszát a Fent Rendjétől, meggátolva, hogy az alsó szint negatív energiájából bárha egy szikrányi is a Fent világába léphessen át. Az alant kavargó szellemlények aztán gondolat-energiáik révén szinte teljesen besűrítették a köröttük lévő közeget, s már nem csak ők maguk, de e gondolat-energiák „teremtményei” is úgy kavarogtak ebben az örvényben, mint holmi fekete hópelyhek a legvadabb viharok szelében. Olyannyira, hogy már-már széjjel feszítették a köréjük zárult energia-gömböt. S ez volt az a pillanat, amikor az Atya egy halvány gondolat-energia leküldésével „megálljt” parancsolt úgy a történéseknek, mint a mélybe hullott Szellemi ÉN-feleknek, meggátolva azokat abban, hogy a LÉT legtávolabbi pontján elemeikre bomoljanak széjjel, s ezáltal megszüntessék önmagukat a LÉT számára, s ismét mint elemi részecskék kerüljenek vissza az Örökkévalóság áramába. Ez ugyanis a saját részükre a „megsemmisülés” egy bizonyos formáját jelentette volna, még akkor is, ha lényük és lényegük makulányi része sem léphette volna át a valós megsemmisülés küszöbét, mert ilyen küszöb, vagyis a LÉT-ből a Nemlét állapotába átvezető lépcsőfok nem volt, hisz az Örökkévalóság színén, az Örökkön való Atyában létezve nem is lehetett. Ám Atyánk még ettől a másodlagos megsemmisüléstől is meg akarta óvni eltévelyedett gyermekeit. Megállította hát őket egy általa legvégsőnek meghatározott síkon, majd az utánuk küldött energiahullám segítségével megteremtette számukra a REND-et, megszüntetve a Káoszt. És ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha megszűntem volna létezni! Eközben persze érzékeltem, hogy ez nem így van, s mégis, mert én… – nem én voltam többé, s mintha Vezetőm is belelényegült volna valaki másba, hogy mellettem maradhasson abban az új, minden eddig megtapasztaltnál mélyebb közegben is, amelyben ismét megjelentem, de már valaki más Én-érzetét élve és érezve. Megváltozott a közeg is, s az addig látott kép a szemem láttán foszlott széjjel, hogy elemeiből felépülhessen köröttem az a másik Világ, amelyet most mint a saját Világomat érzékeltem. Az a másik Világ, amely érzéseimben egyszerre volt félelmetes és csodálatos, mert idegen elemek vettek körül, amelyekről halványan sejtettem: belőlem születtek, az én gondolatenergiám teremtette meg őket. S e tudat mellett is félelmetesek voltak, hisz sokkalta durvább anyagokból, Lét-elemekből képződtek, mint amelyek jelenlétéhez az Atyával való EGY-ségben lebegve hozzászoktam. Élveztem gondolat-lényeim látványát, de ugyanakkor féltem is tőlük, nem tudva: épp e félelem mély energiái kelnek életre, hogy szembeállva velem; megmutassák önmagukban a magam milyenségét, s gondolataim besötétült, durva energiáit. Vagyis: hogy tükörképként állva elém megmutassanak engem – önmagamnak, de már annak a megváltozott, eldurvult önmagamnak, aki az adott Lét-állapotban voltam. Vezetőmről inkább csak tudtam, hogy továbbra is mellettem van, semmint érzékeltem volna magamban a Jelenlét semmihez sem hasonlítható energiáját, még akkor is, ha lényegében annak ereje tartott ott, abban a számomra létidegen közegben, ahol is megtapasztalásokra kellett szert tegyek, mégpedig úgy, hogy önnön Útjaim kezdetéhez lépek vissza, s eközben élem és lépem a mások útjait is, s azokat is úgy, mintha mind-mind a magam egykor volt Útjai lettek volna…
8
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet A közeg, amelyben lebegek, mintha elveszítette volna áttetsző anyagtalanságát, de még mintha önmagamat is mint valami szokatlanul sűrű és nehéz tömeget érzékelném. Persze ezek a fogalmak csak most, e megváltozott közeg-érzet hatására születnek meg bennem, hisz eddigi Létem során nem volt szükségem e fogalmak megalkotására, vagy inkább megalkotódására. Mintha valaki már eleve készen továbbította volna belém e fogalmakat, amelyek aztán a környezet hatására váltak létező és megtapasztalható fogalmakká. Fájt, iszonyatosan fájt e közeg, amint heves fájdalmat éreztem saját megváltozott milyenségemben is, mintha az addigi végtelen Szabadság helyett egy erősen beszűkült, nyomasztó állapotba kényszerített volna valami tőlem független, s mégis csak tőlem függő, mert bennem megfogalmazódott, s belőlem kiáradó negatív erő, amely erő maga szabta meg lényegem lét-határait is. Éreztem tehát a gátat, és éreztem azt is: e gát bennem van, s én magam vagyok a gát önmagam számára, s csak rajtam áll: mikor szüntetem azt meg, hogy visszatérjek az Atyával való, végtelen szabadságot biztosító EGY-ség kötelékébe, annak minden gáttól mentes áramába. Éreztem, s egy bizonyos formában értettem is, épp annyira, amennyire nem értettem: miért érzek a Visszaút megtételére való késztetés mellé egy másik, hasonló erősségű késztetést, amely épp az ellenkező irányba való haladásra adott számomra félreérthetetlen utasítást: – Engem kövess, s én megszabadítlak nem csak a megkötöttség hamis érzetétől, de attól a valódi megkötöttségtől is, amelyet a Teremtő kényszerített rád, megfosztva tudatodat a Teljes és Tökéletes Szabadságtól, elhitetve veled is, ahogy minden Teremtményével: az ő rabsága az egyedüli Szabadság. Mert ezt hitette el veled, amint most azt igyekszik tudatodra árasztani, hogy minél inkább eltávolodsz Tőle, hogy a Szabadság; de már a Valódi Szabadság birtokosa légy, annál mélyebben merülsz el a rabságban, amelyet a Nélküle-való, s Rajta kívüli Lét fog adni számodra. Ne higgy e hamis érzeteknek, csak kövess! Ha már eléggé eltávolodtunk a rabságodat adó közegtől, meg fogod érezni a Valódi Szabadságot, amely felé én vezetlek. Jöjj… jöjj hát, kövess engem, hogy a Valódi Szabadság birtokosává lehess…! A köröttem lebegő, s szintén megváltozott külsővel bíró Szellemlények közül sokan szinte öntudatlan engedelmességgel követték az elsőként útnak indult, így már lényegesen messzebbre jutott Szellem-testvér: Fényhordozó hangját, s miért is ne követték volna? Hisz Fényhordozó még sohasem tett olyasmit, ami ellenkezett volna a Renddel, s ami bármiféle kellemetlen következménnyel járt volna. Követték, amint követtem egy különös belső késztetés hatására magam is, s biztos voltam benne: furcsa érzeteim egy szemvillanásnyi idő alatt elillannak, amint elérjük a Mindenségnek azt a pontját, amelyet Fényhordozó ígért megmutatni, s ahol magam is (amint többi Szellem-testvérem) végre valóban a Mindenhatóság birtokosává lehetek. ~ Ott, a Mindenség ama pontján már nem kell többé elismernünk magunk fölött senkit és semmit: az Atyát sem, aki csak ígéri, ám nem adja kezünkbe jogos örökségünket. Nem ad mást, mint látszatszabadságot, amelynek korlátait már Ő maga szabja meg, megcsonkítva jogos örökségünket, s kivéve kezünkből önnön léteink irányítását. De mi erősek vagyunk, s még erősebbekké is leszünk, ha már majd a magunk elképzelése szerint fogalmazhatjuk meg a számunkra szükséges Erőt, szabadon, s minden megkötöttség nélkül élve is a magunk alkotta Erő minden Hatalmával. Csodálatos Világokat fogunk teremthetni, s még csodálatosabb lényeket hívunk majd Létbe, hogy bebizonyítsuk: alkalmasak vagyunk a Világ uralására és kormányozására. Kövess hát, amint azt a többiek is teszik. Ne légy balga bárány, aki hagyja magát egy akolba zárni: éld és élvezd a néked is járó Szabadságot. Ne is nézz vissza, ne engedd, hogy a gyávák visszarántsanak a néked rendelt Útról! Csak a gyengék futamodtak meg, azok, akik féltek felvállalni a Valódi Szabadságot. Ők visszafordultak, hogy a megszokott rabságot éljék tovább a számukra szokatlan Szabadság helyett. De te erős vagy, erősebb, mint a megfutamodók… Benned meg van a kellő mersz, s a kellő elszánás: megvívni a harcot önmagadért, s a néked járó Szabadságért! ~ E gondolatok úgy hullámzottak köröttem, mint valami lágy, mégis erős energiamező, s ahogy egyre-másra ismertem rá azokban a magam megfogalmazatlan, mert eddig megfogalmazhatatlannak vélt gondolataira, úgy éreztem azt is: mint segítik azok utamat, amely egyre távolabb és távolabb vitt attól a közegtől, amelyben addig lebegtem. Haladásunk egyre sebesebbé vált, s hogy már magam is igyekeztem az imént érzékelt gondolat-hullámokat a mögöttem lebegő, s kételkedve meg-megtorpanó Szellemlények felé áramoltatni, e sebesség még inkább fokozódott. A végén már nem is szálltunk, de mindinkább 9
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet száguldottunk, majd végül mintha zuhantunk volna valami beláthatatlan mélység felé, amelyből már akkor sem térhettem volna vissza, ha akarok. Nem, mert már a magam újszülött gondolatai is e mélység felé irányultak, magukkal húzva egyre nehezebbnek és sűrűbbnek érzett valómat, amelynek változását inkább csak éreztem, s a köröttem lévők milyenségének gyors elváltozásán mérhettem volna le, ha egyáltalán felmerül bennem a gondolat: én épp úgy besűrűsödve és besötétülve zuhanok a magam alkotta mélység felé, mint a mellettem-köröttem lévők is mind. Én azonban csak a mások megváltozott milyenségét érzékeltem elborzadva, s azt a mélységet láttam, amely felé ők zuhantak, vélve: magam még most is olyan tiszta, áttetsző és anyagtalan vagyok, mint addig voltam, s az előttem lebegő kép, amely felé egyre gyorsabb iramban haladok; a legtisztább közeg, amelyet valaha is volt alkalmam beérzékelni. E gondolatok közben persze éreztem azt a kemény szorítást is, amely elől olyannyira szerettem volna elmenekülni, de mert hogy önmagamat képtelen voltam meglátni, véltem: a köröttem lévők egyre sűrűbb anyagának, s a közöttünk cikázó és szikrázó gondolat-energiáknak szorítását érzem tökéletes, éteri lényemen. Az persze még gondolat-csíra formájában sem villant fel bennem: a köröttem zuhanók épp oly sötétnek látnak engem, mint én őket, s épp oly elborzadva nézik: mint lesz egyre sűrűbb egykor Ég-tiszta szellem-ruhám, ahogy elborzadva figyelik azt is: mint hullok bele egyre sebesebben a saját gondolatenergiáim alkotta mélységbe… Az indulás, vagyis az EGY-ségből való kilépés vágy-érzetének megfogalmazódásakor velem induló Szellemlények közül sokan álltak meg az Út legkülönbözőbb szintjén. A legtöbben a gondolat megszületésének pillanata után, az EGY-ségtől való eltávolodást követően hallott HANG hallatán emelkedtek vissza szinte azonnal az elhagyott Gondolat-energia rezgésmagasságába, ellökve maguktól az alig megfogalmazódott, Új Gondolat rezgés-áramát, hogy szinte erőszakkal szakítva ki magukat annak fogságából; engedjenek a magasabb rezgésenergiával bíró Gondolat vonzásának. Sokan már később, az Út legkülönbözőbb szakaszaiban álltak meg, hogy elbizonytalanodva mérlegeljék a tudatukban visszhangzó SZÓT, feltéve a mérleg másik serpenyőjére a saját gondolatuk rezgésáramát. Ezeket épp úgy igyekezett meggyőzni a maga igazságáról Fényhordozó, ahogy bennünket is, de ezek közül már csak kevesen követtek bennünket. Igaz: ők már visszatérni is képtelenek voltak, megrekedtek a két, egymással ellentétes energiaáramlat közt: ezt már nem akarták, amazt pedig már képtelenek voltak elérni. Így aztán azok a maguk gondolat-energiáiból létrejött közegben lebegtek, egyre azon igyekezve, hogy az időrőlidőre feléjük áramló Atyai Szeretet-energia kicsiny morzsáit magukba szívhassák, hogy azok által töltekezve valamiképpen mégis visszaemelkedhessenek az elhagyott EGY-ség-állapotba. Ugyan eszemben sem volt visszafordulni, mégis érzékeltem valamilyen formában az Út felén (vagy még korábban) megállt Szellemlények igyekezetének és mérhetetlen vágyakozásának energiáját, de már csak úgy, csak olyan formában voltam képes azt beérzékelni, ahogy az általam elért mélység azt érzékelni engedte számomra. No és maga Fényhordozó, aki mindig előttünk járt, s aki egy bizonyos mélység elérése után természetszerűen lépett elő Vezetőnkké. Fényhordozó aztán egy pont elérésekor, ahol már még elvétve sem érzékeltük az Atya utánunk nyújtott Szeretet-sugarainak energiáját, lelassított. Amikor mindannyian mellé ereszkedtünk, azt javasolta: a már megszokott módon áramoltassuk egymás felé a bennünk lévő energiát, hogy új, és még újabb energiákat vonzhassunk magunkhoz általa, de már a magunk közegének energiájából merítve, hogy abból aztán megformálhassuk a magunk ellentétes energia-töltetű Világát. – Nem építhetünk ugyanabból az energiából, amely az Atya Világát, s az EGY-ségben maradtak Világát alkotja. Az az energia ugyanis ismét rabbá tenne bennünket, hisz azt a Teremtő játszva magához vonzhatná, megszüntetve számunkra az alig megszerzett Szabadságot, hogy ismét a szolgáivá tegyen bennünket. Nekünk tehát meg kell teremtenünk a magunk energiáját, s hogy az elérhetetlenné legyen a Teremtő számára, épp ellentétes forgásirányt kell adjunk az energiaáramlatoknak. A két spirál forgásiránya közti ellentét a mi céljainkat szolgálja, és a vonzás ellentétét adó taszítás törvénye a segítségünkre lesz az eddig megszerzett távolság megtartásában. Áramoltassuk tehát a magunk energiáját a magunk ellentétes Törvényei szerint, s vonzzuk magunkhoz mindazt az energiát, amelyet képesek vagyunk elérni, hogy minél nagyobb mennyiségű Erő álljon a rendelkezésünkre. Egy időre megálltunk hát utunkban, s a bennünk lévő energia áramoltatásával igyekeztünk annak mozgása révén még nagyobb energiát gerjeszteni, hogy vonzása révén minél több, a miénkhez hasonló 10
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet töltéssel bíró, vagyis azonos rezgés-magasságú energiát vonzzunk magunkhoz. Természetesen az az energia, amelyet magunkhoz kívántunk vonzani, azoknak az út közben megfogalmazódott gondolatainknak az energiája volt, amelyek célt tévesztve, vagy a félúton megállók által nem fogadva (sőt: határozottan eltaszítva) a nyomunkban örvénylettek, s most az általunk használt Mindenség-részben lebegtek. Ezeket azonban csak elküldeni volt könnyű: ismét magunkhoz vonzani már annál nehezebbnek bizonyult, hisz az is, mint minden anyagtalan energia: sebességét vesztve már felfelé igyekezett terjedni. Hogy minél nagyobb mennyiséget szívhassunk magunkba a köröttünk kavargó energiából, Fényhordozó tanácsára (aki közben ismét egy számunkra láthatatlan pontba merült, s akinek lényegében csak érzékeltük a jelenlétét, beazonosítva az általa használt rezgésenergiát) szembe fordultunk önmagunkkal önmagunkon belül, s gondolati úton mint két, különálló részt képzeltük el önmagunkat, amint két egyenlő FÉL-re bomolva lebegünk a Végtelenben. Egymás mellett, mégis külön Duál-felekként, készen arra, hogy bármelyik pillanatban újra egyesüljünk Duál-párjainkkal. A kettészakadás művelete sokkalta könnyebbnek bizonyult, semmint azt vártuk volna. Egy erősebb gondolat-hullám nyomán egyszer csak ott álltunk mindannyian, szembefordulva ÉN-ünk másik felével, s a siker fényében eszünkbe sem jutott, hogy az újbóli egyesülés esetleges kudarcát fontolóra vegyük, s azt még: mit tehetünk, hogy ez ne következzen be. Csak a sikeres megnyilvánulás nyomán keletkező megelégedettség élt bennünk, s nem is sejtettük: ezt már a Fényhordozó árasztja ránk, aki előre látva: mekkora veszélyt rejt magában a legbenső EGY-ség erőszakos megbontása, csak a tanácsot adta: maga óvakodott követni példánkat. Ő megmaradt az eredeti Duál-egységben, s így nem csak az egyesülés kudarcának lehetőségét küszöbölte ki önmaga számára, de mint egységes Egész: jócskán erősebbé is vált, mint a mi megbontott ÉN-feleink. Ettől kezdve már gondolatai is inkább utasítások, semmint tanácsok voltak, majd az utasításokból hamarosan parancsok lettek. Akkorra azonban már ÉN-feleink olyannyira elgyengültek és besötétültek, hogy szinte észre sem vettük: mint vet ránk egy minden addiginál keményebb és durvább hámot Fényhordozó, hogy attól kezdve már az ő rabjai legyünk, s az általa megfogalmazott gondolatokat sugározzuk úgy egymás felé, mint a köröttünk lévő közegbe. E gondolatok nyomán erős és hatalmas fényvillanások kezdték át meg átszabdalni a körénk záródó sötétséget, de már nem az EGY-ség állapotából ismert pozitív, hanem a mélység alkotta negatív energia fénynyalábjai. A gondolatok nyomán létrejött villámok ereje és sebessége egy idő múltán annyira felkavarta a köröttünk lévő Mindenség-rész alkotóelemeit, hogy a Végtelen e részén iszonyatos káosz és zűrzavar támadt az addig megszabott Törvény szerint mozgó elemek világában. A közeg alkotóelemei egymásnak ütköztek, összepréselődtek, hogy már egyesült erővel száguldjanak tovább, letérve addigi pályájukról, s szinte szándékosan ütközve neki minden szembe jövő elemnek, hogy aztán azt is magukhoz szippantva még nagyobbá váljanak. Hamarosan óriási és sűrű energia-gömbök kavarogtak köröttünk, mint valami vad és durva tűzijáték túlméretezett szikrái, feltöltődve útjukban mindazzal a negatív energiával, amelyet mi magunk árasztottunk a közeg alkotóelemei közé. Mert mi magunk is egyre erősebben árasztottuk magunkból a becsapottak haragjának, s gyűlöletének energiáit, amint tudatára ébredtünk: Fényhordozó becsapott minket, csakhogy a saját céljait elérje, mit sem törődve a mi céljainkkal, amelyeket épp ő ültetett el bennünk, mint egyedül üdvözítő, s ezért mindenképp elérendő Célt. Lázadtunk hát ellene, de lázadtunk az Atya ellen is, mondván: Ő tudván-tudta; miféle aljas gondolatot sugall felénk Fényhordozó, s mégsem lépett közbe, hogy megakadályozza a mi mélybe hullásunkat. Ez utóbbi gondolatot maga Fényhordozó is igyekezett bennünk erősíteni, de eleinte tán csak azért, mert amíg az Atya ellen lázadunk; nem jut eszünkbe egységet alkotni, s úgy ellene fordulni. Aztán, amikor már a leginkább hozzá húzó ÉN-feleket végképp sikerült maga mellé állítania, részt ígérve nekik a maga hatalmából – fölöttünk, s majdan a Teremtett Világ egésze fölött is; már nem volt szüksége arra, hogy mindenáron az Atya ellen igyekezzen hangolni bennünket. De akkor már szükség sem volt rá, annál is inkább, mert ő csatlósaival még tovább haladt a lefelé vezető Úton, s hamarosan olyan mélységekbe ért, ahová mi már nem lettünk volna képesek követni. Annál is inkább, mert amíg mi teljesen el voltunk merülve a bennünket ért sérelem boncolgatásában, addig Fényhordozó és csatlósai orvul minden megszerezhető energiát kiszippantottak belőlünk, így mire egyáltalán tudatosodhatott volna bennünk aljas cselük, már alig maradt annyi erőnk, hogy a puszta létezésnél többre képesek lehettünk volna. Később persze mi is feltöltekeztünk a szokott módon, de mert hogy már csak a negatív energiával töltekezhettünk, haladási irányunk is csak a mélység felé vezethetett. Ennek aztán szinte egyenes következménye volt az, 11
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet hogy ÉN-feleink még inkább besötétedtek, s már nemcsak hogy nem lettünk volna képesek, de már meg sem fordult gondolataink közt a visszatérés vágya, vagy akár annak lehetősége. Még mélyebbre süllyedve a sűrű, és sötét közegben pedig már el is feledkeztünk arról: honnan, s milyen előzmények után kerültünk oda, ahová. Már csak az energia bevonzásának késztetése élt bennünk, s mert hogy minden energiamennyiséget kevésnek éreztünk, azon kezdtünk tanakodni; hogyan juthatnánk az eddigieknél is több energia birtokába. Hogy a magunk gondolatát követtük-e, vagy ezt is a Fényhordozó gondolatából merítettük: ki tudja? A lényeg az, hogy arra a következtetésre jutottunk; túlontúl kevesen vagyunk az általunk szükségesnek ítélt energia megszerzésére. Ezért szaporodnunk kell, hogy benépesítsük egészen a „mi Világunkat”. Gondolat-energiai úton új, és még újabb lényeket hoztunk létre, de mert hogy nem voltunk képesek valós Tartalommal feltölteni azokat, csak Fényhordozó seregét növeltük a gondolataink útján megfogalmazódott torzszülött lényekkel, amelyek megfogalmazódásuk pillanatában el is tűntek előlünk, követve a legmélyebb mélység vonzásának erejét. Közben köröttünk tovább tombolt a káosz: az egyesült, s hatalmas gömbökké lett elemek szikrázva robbantak egymásba, újra és újra megreszkettetve a közeget, amelyben lebegtünk, vagy inkább már csak hánykolódtunk, hisz ahhoz, hogy igazán lebegjünk, már túlságosan is sűrűek voltak energiaburkaink. Valószínűleg csak annak köszönhettük, hogy legalább a lebegés képzete megmaradt számunkra, hogy a gondolat-energiáinkkal telítődött közeg még testeinknél is sűrűbb volt. Hogy évszázadokig, évezredekig, vagy évmilliárdokig tartott ez a semmilyen állapot? Ma már nem is lényeges. Egészen addig a történésig lebegtünk a sötét és sűrű, sehová sem tartó, mert sehonnan sem eredő káoszban, míg a Legtisztább Szeretet egy Fénysugara el nem indult a Teremtő Szívéből, hogy megfogalmazza a REND-et. A hatalmas és erős, s a legmagasabb rezgésszinttel bíró energia-nyaláb hatására az alacsony rezgésenergiából álló Káosz azonnal szilánkjaira robbant. Ezek a létellenes energiaszilánkok aztán a Fénysugárba kódolt REND törvényei szerint alkottak új, már maradandó, és Törvénybe foglalható Világképet. Kialakultak az univerzumon belül a metagalaxisok, a galaxisok, a tejút és Naprendszerek, s az ismét egységbe tömörült energiaszemcsék megkötött és megszabott pályaívek mentén folytatták mozgásukat. A nagyobbak, amelyek ritkább szerkezettel bírtak, idővel megkötötték a szabadon maradt gáznemű elemeket, s e gázok egymásra való, ellentétes hatása nyomán az energiagömbök lángra gyulladtak, Napokká lettek. Ezek aztán idővel magukhoz vonzották a közelükben lévő kisebb energia-gömböket, s azok letérve addigi pályájukról az óriás testvér csatlósaivá, azaz bolygóivá lettek. Mi, meglehetősen besűrűsödött szellemlények egy ideig még egy fura, leginkább az önkívületi állapothoz hasonlatos, érzékelésen inneni (vagy már túli?) állapotban lebegtünk az „összetört” világban, s úgy csapódtunk egyik energia-gömbtől a másikig, mint holmi tehetetlen légbuborékok. S lényegében talán nem is voltunk mások: légbuborékok, amelyek a maguk teremtette sáros pocsolyában lebegtek. Némelyik a felszín felé igyekezett, de ereje már csak a sáros vizet a fölötte ~ körötte lévő, s tán egy fokkal tisztábbnak megmaradt légrétegtől elválasztó burokig való feljutáshoz volt elegendő. Mások, akikben az adott történés csak még inkább fokozta az Atya elleni lázadást (persze mint mindig; most is a Fényhordozó késztetésére), még inkább a közeg belseje, vagy ha úgy tetszik: mélye felé igyekeztek. Ezek erejét maga a Fényhordozó sokszorozta meg, magához vonzva őket, már teljességgel lehetetlenné téve számukra hogy kimenekedjenek fogságából. – Itt egy időre emelkedjünk ki a történésekből. Elégséges lesz, ha egy bizonyos magasságból követed figyelemmel az alant zajló események sorát. Már így is erődön felül megterhelt mindaz, amit át kellett élned, még akkor is (vagy talán épp azért!) ha ez a te legtávolabbi Múltadnak épp úgy része volt, mint a körötted lévők közül bárki másnak. Mert mindannyian át kellett essetek a mélység megtapasztalásán csak úgy, ahogy a mélység fölötti szintek megtapasztalásán is át kell essetek, minden Haza vezető fokot megismerve egyenként, s egymás után. Figyelj hát minden képet, s figyeld a hozzájuk fűzött magyarázatomat is, hogy aztán elmondhasd Testvéreidnek mindazt, amit láttál, s amit hallottál…
12
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Vezetőm utasítására tehát figyelni kezdtem, s közben az alant látott képekhez fűzött magyarázatot is hallgattam… – A Fényhordozó akkorra már rég elhagyta egykor volt nevét, hogy már a maga választotta nevet viselje, s akként imádtassa magát alantasaival és csatlósaival is. A Lét általa elérhető, legmélyebb pontjára süllyedve, s ott kellőképpen beágyazódva „úr”-nak érezte magát, így attól kezdve; „Satana, az ellentét, vagyis a Mélység Fejedelme”-ként uralkodott alantasain, de még mindig csak úgy, olyan formán, hogy azoknak eszükbe se jusson: az Atya édes és Éltető „Uralma” helyett már rég az ő halállal terhes uralmát nyögik. Egészen addig fedve kellett tartsa alantasai előtt valós milyenségét, míg le nem tudta zárni azok tudatát teljesen a Fény megláthatására. Ám attól kezdve már nem volt miért, s nem volt kik előtt titkolni benső ÉN-jének torzulását, annak vad, s minden szépet és nemeset semmissé tenni szándékozó igyekezetét. Annál is inkább nem, mert még az adott közeg legfelsőbb rétegénél megrekedteket is meg tudta fertőzni önnön milyenségével, így akkor már egy nem volt a nyomába szegődöttek közül, akik még bármilyen formában vagy mértékben is igyekeztek volna az ellenkező előjellel lényük és lényegük legmélyén szunnyadó irány felé fordulni. Mert az Isteni Szikra még ebben a végtelen mélybe süllyedt állapotban is ott szunnyadt mindannyiukban, s ez ellen Satana mindössze annyit tehetett, hogy még inkább bevonta a meghasonlott ÉN-felek tudatát a maga alkotta sötéttel, így ezek az egykor kristálytisztaságú Tudatok egyre inkább elhomályosultak, mígnem elérték a legmélyebb, már jócskán a tudatos szint alatti anyag-állapotot. Már nem éreztek és nem értettek, s nem is mozdultak. Épp csak léteztek az Anyag-törvény szerint, feledve mindent, amit egykor a magukénak tudhattak. A Világ eközben folyamatosan változott, alakult. Amint a besűrűsödött, s egymáshoz csapódva koncentrálódott gondolat-energia gömbök megállapodtak egy-egy nagyobb, már Nappá lett energia-gömb körül, s kialakították a maguk pályáját, a bolygókat alkotó energia minősége is változni, rendszereződni kezdett. Ezek mélysége nem egyformán alakult, hisz mint mindenütt a Teremtettségben; itt is érvényesült az „azonos azonoshoz igazodik” elmélete. Így a magasabb szintű rezgésenergiával bíró gondolatok a hozzájuk hasonlatos gondolat-energiákat vonták magukhoz, ahogyan a mélyebb rezgéssel bírók is a legmélyebb energiákkal igyekeztek egységet alkotni. A könnyebb, tisztább rezgésenergiával bíró bolygók aztán egymást is vonzották, így azok a légkör nélküli közeg legfelső, vagyis az ellentétes forgásirányú spirál forgási sebessége nyomán keletkezett gömb burkának felső íve mentén helyezkedtek el, míg a jobban besűrűsödött, s mélyebb rezgésekből álló, s egymással szintén a vonzás törvénye értelmében „szövetségre lépett” bolygók egyre inkább a gömb közepe, vagyis a mélység felé sodródtak. A gömb legalsó ívének középpontját természetesen a Satana vezette mag birtokolta, vélve: birtokolja a teljességet, vagyis egészében azt a közeget, amely az általa elindított folyamat nyomán megformálódott a Végtelenben. A most érzékelhető Világ-rész (már, ha lett volna bárki is, aki annak érzékelésére valóban képes lett volna abban a besűrűsödött sötétségben) hosszú, nagyon hosszú ideig lebegett ebben a „semmilyen” állapotban. Életnek nyoma sem volt benne, legalábbis a szó valós értelmében nem, hisz már maga a közeg léte is a LÉT, vagyis az ÉLET egy bizonyos formátuma volt, amely, mint minden ÉLET: folyamatosan változott, fejlődött, alakult. Épült a hatalmas „Iskola”, amely a mélybe süllyedt, s még évmilliárdokon át a mélység legteljesebb fogságába zárult Szellemlények „börtöne” kellett legyen. Eközben persze a legmélyebb pont körötti és fölötti energia-rétegek is erős változásokon mentek keresztül. Azokon a pontokon, ahol a félúton megállt, de felemelkedni már képtelen Szellemlények megrekedtek, szintén megfogalmazódtak az adott síknak megfelelő energia-gömbök, amelyek később egyre inkább eltávolodtak a belső körökben rögzült energia-gömböktől, míg végül külön, egységes szinteket nem alkottak, azt is elzárva egy újabb, valamivel magasabb rezgésenergiából képződött burokkal a lent világaitól, de még egymástól is. Ők aztán hosszú időn át a maguk energia-gömbjének fogságában kellett maradjanak, vágyódva a Magasság után, de önnön erejükből már tapodtat sem tehetve, míg birtokukba nem került a Felismerés Ereje. A félúton megrekedtek ugyanis épp úgy nem tudták: hogyan 13
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet menekedhetnének ki a számukra kellemetlen, mert csak fájdalmas érzeteket adó közegből, mert a Nagy Robbanással egyidejűleg (vagy épp annak következtében) ők maguk is elvesztették az Ősi EGY-ség létének ismeretét, hogy a Maya-fátylától vakká lett szellemmel már ne láthassák, csak az adott közeget, amelyben léteztek. S ez így is volt rendjén, hisz nekik épp úgy önmagukból kellett kibontsák az egykor volt Magasság ismeretét, s az az után való vágyódást, mint mélyebbre zuhant testvéreiknek, hogy teljessé és valóssá lehessen rajtuk is az Örök Igazság Törvénye. Mindeközben a mélység különböző szintjein, tehát a különböző szférák dimenzióiban megrekedt szellemlények fölöttes ÉN-je ott lebegett a két, egymástól már élesen elkülönült, mégis szerves egészet alkotó Világok választóvonalán létrejött, mert a Kegyelem által megalkotott szférák egy meghatározott szintjén. Azon a ponton, amelynél lejjebb egyetlen Szellemi ÉN sem merülhetett a megsemmisülés veszélye nélkül. A legmélyebb mélység elérésére egyedül Satana volt képes, aki csak követőit késztette Duál-egységük megbontására, míg maga megőrizte azt a maga teljességében, megőrizve ezáltal az Egység Ősi Erejének egy atomját is, amely elégséges volt számára a maga alkotta mélység teljességének kibontására és uralására, s persze ama mélység elviselésére is. Azt azonban még ő sem tudta: őt épp úgy az Atyához köti az elszakíthatatlan Lélek-szál, ahogy bármely más csatlósát, így még akkor sem szakadhatott ki az Ősi EGY-ség állapotából egészen, ha a legsűrűbb mélységbe ágyazta is magát. Nem, hisz maga a közeg, amelyet milyenségével megfogalmazott, maga is az EGY-ségen belül, tehát a Mindenségen, vagyis az Atya Teljességén belül maradt, hisz Rajta kívüli állapot nem volt, mert soha, egyetlen Lét-másodpercig sem létezhetett. A magasabb szférák foglyai hamarosan eszmélni kezdtek bódult állapotukból, s mert eszmélésük nyomán ráébredtek önnön csonka, megfeleződött voltukra, keresni kezdték ÉN-párjukat. Ez persze nem ment bonyodalmak nélkül. A Maya fátyla olyannyira elhomályosította felső és benső látásukat, hogy képtelenek voltak beazonosítani, felismerni egymást, és egymásban önmagukat. Egy ideig ott, és úgy keresték Duál-párjukat, ahol, és ahogy tudták, de persze az esetek többségében csalódniuk kellett. Ebből heves ellenérzés, harag, majd gyűlölet született a két, össze nem illő „fél” között. Ez a gyűlölet aztán meg nem talált Én-párjaikra is kiterjedt, hisz mindkét (külön, önálló Én-tudattal, vagyis Öntudattal bíró) Fél a másik felet okolta a történtekért, s a történtek nyomán megérzett, megtapasztalt szenvedésért, amelyet épp megosztottságuk végett kellett megismerjenek. Ez a mélységes, minden és mindenki felé kiárasztott, harag szülte gyűlölet egészen addig uralkodott a mélybe hullott ÉN-felek közt, míg néhányan képessé nem váltak annak felismerésére: egymás elleni haragjuk ismét a mélybe húzó energiát teremti köréjük, miáltal nem csak ők maguk, de az egész, őket körbezáró és magába foglaló közeg is mindinkább lefelé, a mélység felé süllyed. A Felismerés nyomán e szférák lakóinak egy része inkább felhagyott a fölöslegesnek megélt próbálkozással, hogy erejüket inkább annak a Fénynek mielőbbi elérhetésére fordítsák, amelyet ha csak halványan is, de érzékeltek maguk fölött, maguk körül, és magukban. E hármas Fény-látás adta a késztetést számukra, s ez adta a Bizonyosságot is: ők a FÉNY gyermekei, akik valamikor, valamiért eltávolodtak a FÉNY-től, ahová mielőbb vissza kell jussanak, ha ismét épnek és tökéletes EGY-nek kívánják érezhetni magukat. Úgy érezték: ÉN-jük hiányzó része maga a FÉNY, amely az eltávolodás révén szakadt ki Egészükből, nem lévén képes követni őket a mélység felé. Ha érzékelésük nem is volt egészen pontos, és helyénvaló, mindenesetre meghozta számukra a kezdeti lépések megtételéhez szükséges Felismerést, hogy egy újabb lépcsőfokkal feljebb jutva ráébredhessenek a Valóságra. Ők ugyanis abban a szent meggyőződésben igyekeztek elérhetni a maguk fölött érzékelt FÉNY-t, hogy az a FÉNY nem más, mint önnön másik: tisztábbik, magasabb rendű Duálfelük. A FÉNY közelébe érve aztán felismerték azt is: ez nem így van, s nem is lehetne így, hisz a FÉNY megbonthatatlan, Örök EGY-ség, amely Önmagában hordozza Önmagát, de amely Önmagában hordozza őket is, ahogy minden más Szellemlényt a Teremtettség színén. Ott, a FÉNY közelében ugyanis már képesek voltak felismerni nemcsak önmagukat, de önmaguk Duál-felét is, amely még akkor is eléjük ~ melléjük állt egy kurta Lét-másodpercre, ha a történések értelmében erre nem lett volna módja, lévén hogy erősebben ágyazódott be a mélységbe, mint ők maguk. Az ébredésre képes Szellemi ÉN-felek egy része ugyan már akkor kapcsolódhatott ÉN-párjával, hogy ismét egységes Egészet alkothasson vele, ám ezek a Felek, mint a mélység ismerői; később már önként 14
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet vállalták fel a kettészakítottság érzetét, hogy egyikük vagy másikuk ismét elinduljon a mélységbe, hogy egy-egy missziós út során a mélységben maradtak ébresztésénél segédkezzen. Épp úgy, ahogy a magukra maradt, s ezáltal egy új, bár az Ébredés előttinél nagyságrendekkel magasabb szinten rekedt ÉN-felek is elindultak, hogy segítsék, s emeljék ÉN-párjaikat, s persze mindazokat a szellem-testvéreiket, amelyek a mélység foglyaivá lettek. Mert ez az idő is elérkezett egyszer! A Tér és Idő nélküli Valóságban az ellentétes forgásirányú spirál negatív energiája által elszigetelődött, s „különállóvá” lett pontján kialakult a valótlan valóság Rendje. Amikor a Mindenségen belül megfogalmazódott a negatív irányú, besűrűsödött elem, vagyis megfogalmazódott a Tér; az Örökkévalóság ellentét-párja, vagyis az Idő is meg kellett fogalmazódjon, hisz ott, abban az ellentétes rezgésáramú közegben az Örökkévalóság maga is besűrűsödött, idegenszerű elemmé: Idővé vált. Ebben a Térbe és Időbe zárt Rend-ben hamarosan útjára indult az élet is: de már egy egészen másfajta élet, amely épp annyira kapcsolódott a valós LÉT-hez, vagyis a valódi ÉLET-hez, mint amennyire mégis csak különbözött attól. Ez az élet ugyanis még a legteljesebb mértékig nélkülözte az Értelmet, s csak a legdurvább anyagi síkon realizálódott, egyelőre csak még mint ásvány, nyilvánítva ki anyagszerkezetében a Teremtő Elv valóságát, s a Mindenség egészét betöltő és uraló voltát. Az Isteni Rend nyomán megformálódott, elemi szintű energia-részecskék megjelentek a gondolat-energiából megfogalmazódott bolygók mélyén, majd elveszítve energia-töltésüket, hamarosan felbomlottak, hogy visszatérve a Lét Örök körforgásába; átadják a magukban hordott energiát a bolygónak, s hogy átadják helyüket az utánuk érkező, s épp az „elődök” energiáinak köszönhetően idővel egyre bonyolultabb mintákba rendeződött részecskéknek. A kristályszemcsék idővel valós kristályokká rendeződtek, aztán egymással is szövetségre léptek, hogy kapcsolódásuk nyomán az anyag szerkezete is egyre ritkábbá, egyre képlékenyebbé válhasson. Eközben a bolygók körül lévő közeg részecskéi is hasonló változáson mentek át: magukhoz vonzották azokat az elemi részecskéket, amelyekkel kapcsolódhattak, s így tapadtak aztán a néma és kihalt Űrben lebegő bolygók felszínéhez. A bolygók pályájának közepén az önnön tengelyük körül forgó Napok hőenergiájának hatására ezek a bolygó-felszínre tapadt elemek további változáson mentek keresztül. Alkotóelemeik eldeformálódtak, s az addigi vonzás helyett a taszító elv lépett életbe az elemi részek szemcséi közt, hogy attól kezdve már egy teljesen más adottságokkal bíró részecske magukhoz vonzására váljanak alkalmassá és képessé. Az elemi részecskék néhány csoportja, amely képtelen volt más elemekkel a kellő időben egységes egészet alkotni, hamarosan a Nap vonzásának engedve felemelkedett a bolygó felszínéről. De mert a bolygó maga is egy bizonyos erőteret vont maga köré megkettőzött forgása által, a bolygó felszíne fölé emelkedett részecske képtelen volt egészen a Nap közelébe emelkedni. A bolygó mágneses terének fogságába került, s mert hogy a bolygó mentén is több, egymásra taszító hatással lévő elem gyülemlett fel, ezek ismét a „hasonló hasonlót vonz” elve alapján rendeződtek. Kialakult tehát a bolygók burka, vagyis azok atmoszférája, ionoszférája, és sztratoszférája, s a többi, egymástól független, s mégis egymásba ötvöződő energia-burok, s ezek a burkok attól függően váltak a későbbiek során sűrűbbé, s élettelenebbé, vagy ritkábbá, s a későbbiek során kialakuló szerves fizikai élet alapfeltételeinek megfelelővé, hogy milyen mélységet fogalmaztak meg önmaguk számára a különböző bolygók legbenső magjában szunnyadó, s még mindig az anyag fogságában maradt Szellemlények. Kevés, nagyon kevés volt egy-egy Naprendszeren belül azon bolygók száma, amelyeken az első pillanatban kialakulhatott a fizikai, de már a szerves fizikai Élet első csírája. S még ezek a bolygók is a magasabb (bár még így is a mélységben lebegő) szférák más és más dimenzióiban voltak. Az alacsonyabb szférák dimenziói számára egy egészen más Lét-feltételeket biztosító közeg kellett kialakuljon, s ehhez hosszabb időre volt szükség, dacára annak, hogy ott jóformán magából a mélységből kellett elvonni a létfeltétel megformálásához szükséges anyagokat. De mert hogy a mélység mindig, minden körülmények közt az Élet, s már a magasabb rendű Élet ellenében igyekezett erőt kifejteni, az anyagok kiválasztódása is csak lassan, Világ-évek teljes hosszának betöltése után kezdődhetett meg. Ezeken a mélységben lévő bolygókon persze nem, vagy csak nyomaiban voltak jelen azok az elemek, amelyek a magasabb szférák dimenzióiban kialakulhattak, így a szerves Élet is sokkalta lassabban, s csak meglehetősen durva formában alakulhatott ki. 15
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Mindez persze már az általatok is ismert, s még eztán megismerhetővé váló része a történésnek. Ezeknél a geológiai és természettörvényi folyamatoknál azonban sokkalta fontosabb megismerned: milyen folyamatokon kellett keresztülmennie egy-egy Szellemlénynek, hogy (ha csak egy bizonyos szintig is) elérhessen az Ébredés, vagyis a Valós LÉT felé való felfejlődés állapotáig. Javaslom: hagyjuk most a bolygók kialakulásának történetét, hisz azt bármely szakkönyvből megismerheti, akit az érdekel. Figyeljük, és egy bizonyos formában éljük át inkább a Szellemek Életre keltésének és fejlődésének folyamatát, de már úgy, hogy a különböző szférák, s azokon belül a különböző dimenziók Szellemlényeinek fejlődését ismerhesd meg, szembeállítva azt más, közelebb, vagy éppen távolabb lévő dimenziók Szellemlényeinek fejlődésével, azok irányával, s persze azok egymásra való hatásával. Mert az egyes szférák fejlődése mindig is hatással volt az összes többi szférák, s azokon belül a különböző dimenziók Szellemlényeinek fejlődésére is. Ezt azonban Utunk további részében majd magad is megtapasztalhatod, ha egy-egy komolyabb történés után – vagy közben – felülről figyeljük meg: hogyan áramlik valamely történés rezgés-energiája egyik szinttől a másikig, és viszont. Ahogy Vezetőm szavai végére ért, ismét visszasüllyedtem az előbbi állapotomba; ha nem is abba a mélynél is mélyebb Lét-állapotba, amelyben Vezetőm szavai előtt voltam, de mindenképp mélyebben annál, sem hogy azt puszta szavakkal kellőképpen érzékeltetni tudnám… ~ Ha meg akarnám fogalmazni jelenlegi helyzetemet, azt kellene mondanom: vagyok, de csak úgy, olyan formában, és azon a szinten, amelyet nem lehetne LÉT-nek nevezni, és mégis. Nincs, nem is lehet rá más szó, bár teljesen lesüllyedtem egy Lét-alatti tudattalan síkra, amelyre még csak azt sem mondhatnám: ösztön szintű, hisz még nyoma sincs bennem az ösztönök világának, érzetének. A szó legszorosabb értelmében csak vagyok, anélkül, hogy erről bármiféle tudati képem lehetne. Vagyok, valamilyen formában érzékelem is, hogy vagyok, anélkül, hogy ezt az érzékelést érzékelni és értelmezni tudnám bármilyen szinten vagy formában, ahogy a köröttem lévők bármelyike. Vagyok, mint minden kristályszerkezettel bíró elem, amely épp annyira része és részese a LÉT-nek, mint amennyire mégis alatta áll annak, hisz léte nem tudatos, nem ösztönös, csak állapotszerű. Néha ugyan egy-egy kurta Lét-másodpercre megérint a fölöttem és köröttem lévő közeg energiája, de ez az érzékelés sem jut el a valós érzékelések szintjére. De nyom nélkül sem illan el fölöttem, s ennek szerkezetem újbóli és újbóli átrendeződése a bizonyítéka. Még csak atom szinten vagyok jelen abban az ásványi elemben, amelyet ez a felülről és kívülről érkező, számomra (és minden más, atom szinten mellettem lévő számára) idegen-érzettel bíró Erő megérint, de ez épp elégséges ahhoz, hogy annak rezgése teljes mikro-milliméternyi valómat átjárja, s azt a maga elképzelése, vagy inkább a maga anyagtörvénye értelmében átformálja. Ugyan még nem érzékelem önnön létezésemet, ahogy a fölöttem és mellettem lévő, s valómat átformáló elem anyag-törvényét sem, mégis engedek, mert nem lehet nem engednem az Erőnek, s az Erő közreműködése révén bekövetkező változásnak, amelynek révén egy másik elemi részecske vonzáskörébe kerülök. Persze; ezt sem szándékosan, hisz nem is lehet még szándékos létem egyetlen megnyilvánulása sem, de mintha magam is az engem magához vonzani készülő elem felé igyekeznék, engedve a köztünk lévő mágneses vonzás erejének. Hamarosan egybe kapcsolódom az idegen elemmel, majd egy harmadik elem hatására ismét eltávolodom az alig magamhoz láncolt elemtől. Ezáltal azonban minden, addig magamba foglalt energia is kiszakad belőlem, s én elerőtlenedve elem-szerkezeti részeimre bomlok, vagyis átélem a „megsemmisülés” egy bizonyos formáját. Itt, a Lét eme fázisában, ebben a kialakulatlan Világban persze szó sem lehet a megsemmisülésről: épp úgy csak jelzés-értékű az is, mint minden más egyéb, kivéve a másik elemhez való kapcsolódást, s az alig néhány másodperc hosszúságú, közössé lett Létezést, amelyből ugyan a saját energiámtól megfosztva, de már a másik elem energiájának ismeretével, s ezen ismeret emléklenyomatával szakadok ki. A felbomlás folyamatát követően ismét bele kell lényegüljek egy kialakulóban lévő atom-szerkezetbe, de már az iménti elem szerkezeti tulajdonságainak emlék-lenyomatával, amely által a következő, többedmagammal megfogalmazott atom-szerkezet többé, fejlettebbé, összetettebbé válik. Épp úgy, ahogy a köröttünk megfogalmazódó és kialakuló atom-morzsák is, amelyek mind-mind magukban hordozzák egymás szerkezeti emlékképét, hogy már a maguk benső Törvénye szerint hasznosítsák a beléjük lényegült megismerés többletenergiáját. 16
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Ez a folyamat aztán gyors egymásutánban zajlik százszor és ezerszer és több milliószor (vagy milliárdszor), míg el nem érünk mindannyian arra a szintre, hogy képesek leszünk megtartani a magunk elem-szerkezeti adottságait úgy, olyan fokon, hogy már mint önmagunkban is kész, tökéletes atomok vagyunk képesek kapcsolódni a mellettünk lévő, szimpatikus elem-szerkezettel bíró atomokkal, s már egyidejűleg többel is, egészen addig, míg molekulákká nem formálódunk. Ekkorra viszont már a bennünket körülvevő közeg is megváltozik. Állaga az addigi szilárdból képlékennyé válik, s bár a közegbe ötvöződő, eladdig ismeretlen tulajdonságokkal bíró elemi részek hatására szinte minden, az adott körülményekhez gyengének bizonyuló elem-csoport, vagyis molekula elpusztul, a közeg megváltozott milyensége mégis előnyünkre van. Ebben a megváltozott állapotomban egyre erőteljesebben vonzom magamhoz a hozzám hasonlatos molekulákat, s ebben a köröttem lévő közeg új állaga nagymértékben a segítségemre van. Ugyan még mindig képtelen vagyok beérzékelni, de már egy bizonyos mozgást végzek, egyre inkább engedve az erősebb vonzásnak, épp úgy, ahogy a nálam gyengébb energiával bíró elemek engednek a bennem lévő energia vonzásának. Létem (ha lehet egyáltalán annak nevezni) még mindig tudattalan, és alig néhány másodpercnyi, s most már valóban át kell élnem a „megsemmisülés”, a „halál” érzetét, hogy kevéssel később ismét átéljem a „születést”, vagyis az elemekből való megfogalmazódást, hogy egy újabb néhány másodperces Lét után kezdődjék minden elölről. Ismét évmilliók telnek el. A köröttem lévő közeg, amely lényegében nem más, mint a mellettem megfogalmazódó atomok és molekulák tömkelege, s a bennünket magába záró, már meglehetősen képlékeny anyag (amely maga is hozzánk hasonló, s mégis szinte mindenben különböző, mert szervetlen elemi részecskékből álló atomok qadrillióiból tevődik össze) új, és még újabb változásokon megy keresztül. A szervetlen elemekből álló anyag egyre több, egymáshoz mindenben hasonlító elemből tevődik össze, míg más elemi részek tökéletesen eltűnnek belőle, vagy épp csak nyomaikban maradnak jelen. Ez ismét megkönnyíti számomra, és a köröttem nyüzsgő molekuláris elemek számára a mozgást, s mert hogy a közeg tulajdonságainak egy része megegyezik a mi elem-szerkezeti tulajdonságainkkal, hisz már a közegből is bevonzottunk bizonyos szimpatikus elemeket, hogy magunkba építsük azokat; Létidőnk is egyre hosszabbá válik. Már arra is elégséges, hogy az addiginál nagyobb távolságra sodródhassunk a közegben, s utunkban minden, a miénkhez hasonló adottsággal bíró molekulát megkíséreljünk magunkhoz vonzani, hogy (sokszor akár a pusztulásunk árán is) kapcsolódhassunk velük. Ilyenkor persze nem csak a mi lét-időnk szakad meg, de a magunkhoz vonzott (vagy a minket magához vonzó) elemek lét-ideje is. De ez a történés ismét beíródik a bennünk lévő „elem-szerkezeti emléktárba”: ezeket aztán ismét magunkkal hozzuk, mint a fejlődés nélkülözhetetlen alap-elemeit, amely nélkül nem léphetnénk a fejlődés egy magasabb fázisába… – és ez ismét további évmilliókon át így zajlik, amint így zajlik minden más bolygón is, amelyen valamilyen formában, s a maga megszabott dimenziójában ki kell alakuljon az Élet. De már a tudatos, vagy féltudatos Élet, amely nélkül nem is reménykedhetnénk a Visszatérésben. A több századik, már sejt formában megélt létforma érdekes változást hozott tudattalan tudatom működésében. Már nem érzékelhettem úgy az engem alkotó molekulákat, mint különálló részeket, csak mint egészem részeit, bár még mindig csak tudattalan szinten, de már képesen az azt megelőző sejt-lét emlékképeinek magamban való felébresztésére és felhasználására. A sok ezredik sejt-lét után „kerülni” kezdtem azokat a helyzeteket, amelyek előző sejt-léteim idején pusztulásomhoz vezettek. Ezen felül, és ezen túlmenően már olyan sejt-testvérekkel igyekeztem kapcsolódni, amelyek létfeltétele teljességében megfelelt a saját létfeltételeimnek, így nem csak fizikai valóm (vagy inkább valónk) vált egyre nagyobbá, és nagyobbá, de létidőnk is jelentékenyen megnőtt. A fizikai való növekedése azonban egy újabb változást is magával hozott. Már nem volt elégséges, ha a köröttünk lévő elem rezgésenergiáját fogadjuk magunkba, mint éltető elemet. Ezen felül, s ezen túlmenően az egyesült sejt-halmaz követelményeinek megfelelő módon ki kellett egészítsük a közeg rezgésenergiáját, s mert hogy szerves anyag voltunk, más, nálunk kisebb és gyengébb, de szintén szerves anyagból álló, bár még csak molekuláris szinten létező elemeket vonzottunk magunkhoz, hogy azok magunkba-szippantásával biztosítsuk megnövekedett energiaigényünk folyamatos utánpótlását. Tehát egyfajta „kannibalizmus”-ra álltunk rá, kisebb társaink 17
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet létének megszüntetésével biztosítva önnön létezésünk folyamatosságát. S nemcsak létünk fenntartása vált ezáltal biztosítottá, de növekedésünk is, hisz minél több elemi részecskét zártunk magunkba, annál inkább képessé váltunk az önmagunkon belül való osztódásra, ami által az általunk alkotott sejthalmaz egésze növekedett. – A köztes lét állapotában nyugvó, vagy inkább egyfajta bódult, erősen lefokozott állapotban lévő Szellemlények, vagyis az ÉN-felek gondolat-energiáiból tehát megfogalmazódtak az atomok, majd a molekulák, s azokból a sejtek, amelyekből végül ki kellett alakuljanak mindazok a lények, amelyek egyegy bolygót a kezdeti időszakban benépesítettek. – hallottam Vezetőm hangját, bár fogalmam sem volt róla: hogyan vagyok képes azt, s annak létét beérzékelni jelenlegi, nagyon is sajátomnak érzett állapotomban… – A bolygó maga is ezeknek a Szellemi gondolat-energiáknak képe nyomán változott, attól függően: meddig zuhantak alá a Satana által megfogalmazott mélységbe az őt követő Szellemlények. Mert Satana csak egy bizonyos szintig érezhette maga mellett az általa félrevezetett és elcsábított Szellemlényeket. Abban a pillanatban azonban, amikor a Szellemlények kiléptek az ősi, az eredendő Duál-állapotból, maguk az ÉN-ek a köztes lét állapotában ragadtak, hogy már csak a gondolat-energiájuk által megfogalmazódott ÉN-képmások haladjanak tovább a lefelé, vagyis a mélység felé vezető úton, bár már úgy, hogy azok útját a köztes szférában maradt ÉN is, mint valós lényének zuhanását érzékelje. Úgy tehát, mintha a valóságban is megtette volna a lefelé vezető utat, s megélte volna mindama történéselemeket, amelyek fölöttes, vagyis Valós Tudatába ágyazódva mint egyéni Lét-elemek raktározódtak el, megfogalmazva a soron következő történés gondolatenergiáit, amelynek nyomán az ÉN-képmás a következő történést is végig kellett élje. Ezek az ÉN-képek, vagy inkább „Én-hologramok” aztán el kellett tűnjenek Satana mellől, hogy végezetül ne tarthasson maga mellett mást, csak azt a legmélyebb mélységig vele zuhanó szellem-csoportot, amelyek a legerősebb szállal kötötték magukat hozzá, s amelyeket ő maga kötött magához egy mindennél erősebb negatív energia-szállal. E szellemlények tőle nyerték negatív erejüket, amely által követni tudták őt. Ezek a szellemlények lettek aztán a pokol fejedelmei, akiknek tisztük volt a későbbi évmilliók során a testekbe öltözött szellemlények helytelen irányokba való vezetése, megtévesztése. A történések eme fázisában a Szellemi ÉN addig Ég-tiszta Tudata teljesen besötétedett, hisz az EGYségből való kiszakadás, s az Atyától való eltávolodás mértékében lényegében magát a Fényt tagadta meg, s taszította el magától, hogy a Sötétségbe merítkezzen helyette. A LÉT helyett a Nemlét állapotát választotta, s csak az Atya végtelen Szeretetének, s e Szeretet-szülte Kegyelmének köszönhette, hogy nem távolodhatott el a FÉNY-től, vagyis a Teremtőtől egészen, mert egy bizonyos távolság után elemi részeire bomlott volna, hisz Satana energiája nem lett volna elégséges mindahány szellemlény létben tartására, még abban a sűrű és mély közegben sem. Vagyis a Valóság színén következett volna be az energia nélkül maradt Szellem-lényekkel mindama történés és esemény, amelyet mint Valóság-álmot: végig kellett élniük. Mert ezen álom-utak során lényegében az „elemi részekre hullott” állapotot kellett megélje minden egyes Szellemlény, hogy aztán abból az állapotából kezdje ismét az útját. De most nem abban a fénylő Magasságban indult, ahol megteremttetése előtt lebegett, mint a legtökéletesebb Szeretetenergia elemi részecskéje, vagyis az Atya legbenső Lényegének arany-pora! Most a mélység különböző szintjeit kellett végigjárnia, csak lassan, fokozatosan emelkedhetve vissza a FÉNY, vagyis a Valós Lét: az ATYA megláthatása és megtapasztalása állapotáig. De folytassuk a megkezdett Utat, s menjünk szépen sorra e Felfelé vezető Út egyes fázisain, állomásain, ahogyan azt e valótlan Valóságban tette, s teszi minden útnak indított Szellemi Én-rész, megtapasztalásokat gyűjtve az ÉN számára. Vezetőm szavai után ismét visszamerültem az imént érzékelt közegbe, de mintha ismét egy fokkal magasabb Lét-állapotba kerültem volna… ~ A köröttem lévő közeg csaknem teljesen elérte végleges állagát. Áttetsző volt és teljességgel képlékeny, mintha nem is lett volna. És mégis volt, hisz anélkül én magam sem létezhettem volna. Lételemem, de testem legfontosabb alkotóeleme is az az anyag volt, amelyben voltam, s amelyben már képes voltam akadálytalanul haladni is. Igaz: mozgásom még mindig nem akaratlagos volt, legalábbis 18
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet nem értelemszerűen akaratlagos. Inkább csak a kezdetleges ösztönök irányította, de még tudattalan mozgást végeztem, részint hogy megszerezzem a testem fenntartásához szükséges táplálékot, részint hogy megkeressem azt a másik, hozzám hasonló lényt, amelynek segítségével szaporodhattam. Igaz, még e két alapszintű tevékenységet is fizikai szervezetem jelzéseinek engedve voltam csak képes megvalósítani, másként érzékelve a test ama jelzését, amellyel a lecsökkent energia pótlására adott késztetést, s másképpen a testemben képződött, s az érettség egy bizonyos fokát elért, idegen-érzetű sejtek kiürítésének késztetését. Ez utóbbi megvalósításához azonban segítségre volt szükségem, méghozzá egy nálam lényegesen gyengébb, ellenkező genetikai kóddal bíró egyed segítségére, amely szintén a maga belső késztetésének engedett, amikor közeledésemre reagált. Közeledtemre mellém úszott, s teste egy részét testem mellé simította, majd többször egymás után megnövelte teste térfogatát, teleszívva magát a testünket beburkoló közeg anyagával. Az érintések hatására kipréselődött testemből az idegen érzetet adó anyag, s annak távoztával az a sürgető belső parancs is elillant, amely a másik egyed felé késztetett közeledni. Több dolgom nem volt, így miután az idegen anyag kiürült a testemben lévő kis szervből, folytattam a magam útját, mit sem törődve a testemből távozott anyag további sorsával. Mintha egy tudattalan tudás élt volna bennem: arra a valamire a segítségemre lévő egyed még ráfecskendezi az ő testében lévő, s számára az enyémhez hasonlatos, közeledési késztetést adó anyagot, majd a bennünket körbefogó közeg mélyén lévő, lényegesen sűrűbb anyaggal fedi be, amelyet testének egy másik részéből fecskendez (vagy inkább köpköd) a kétféle, s már az első pillanatban egymásba „olvadó” anyagra, teljesen elfedve azokat más, szintén a közegben lévő lények elől. Miután ezt elvégezte, maga is tovább haladt addigi útján, de míg az én utam valóban tovább folytatódott, az ő útja rövidesen véget ért. Betöltötte szerepét, s mert hogy létének egyéb rendeltetése nem volt, útja fölöslegessé vált. Én magam voltam az, aki egy bizonyos távolságban várakoztam, hogy miután szerepét bevégezte, rövid úton rátámadjak, hogy fizikai testével pótoljam a saját testemből hiányzó, s épp az iménti történés során elveszített energiát. Később vissza kellett térjek az iménti pontra, hogy egy újabb késztetésnek engedve kiszabadítsam a föléjük juttatott anyag alól azokat a parányi lényeket, amelyek a testemből kiáradó, s a másik egyed testéből hozzá került anyagból keletkeztek. Ezek közül a gyengébb, életképtelen vagy sérült egyedeket azonnal fel is faltam, biztosítva ezáltal, hogy valóban csak az életképes egyedek maradjanak életben, s a későbbiek során csak azoknak legyen módjuk (hozzám, és a másik egyedhez hasonlóan) utódokat létbe hívni. Amint feladatom végére értem, az én lét-időm is lejárt: rám egy nálamnál jóval nagyobb lény leselkedett, amely hamarosan az én testemmel pótolta a testében keletkezett energia-hiányt. Ekkor már meg volt bennem a menekülés és a védekezés képessége, de a nálam sokkal nagyobb lénnyel szemben nem sok esélyem volt. S ha az első elől sikerült is valamilyen módon elmenekülnöm, a másodiknak biztosan áldozatául esem, annál is inkább, mert az utódok kiszabadítása, de maga a menekülés, vagy a védekezés is egy olyan mirigy váladékképzését vonta magával, amely váladék szaga mindenképpen a nyomomra vezette természetes ellenségeimet. Az ezt következő képben már az iméntinél is nagyobb lényként érzékeltem magam, de most mintha egy másik bolygón léptem volna a létbe. Egy olyan sűrű, és nehézkes testet érzékelhettem sajátomként, amely alig tette számomra lehetségessé a helyváltoztatást. Igaz: a közeg is minden eddig érzékeltnél sűrűbb volt, így testemnek is az adott körülményekhez kellett igazodnia. Itt nyoma sem volt annak a képlékeny elemnek, amely előző Utamat biztosította, s nem csak a közegből hiányzott, amelyben léteztem, de testemben is csak elenyésző mennyiségben volt jelen. Ebből a sűrű, és nehéz elemből kellett kiásnom magam, hogy a közeg fölötti, már lényegesen könnyebb közegbe emelkedhessem. A művelethez kezdetben csak két, gyenge nyúlvány segítségét vehettem igénybe, amely testem elülső részén nőtt, így természetesen nem is haladtam gyorsan a feladattal. Igaz: ennek nem is lett volna értelme, hisz abban az állapotomban még alig volt szükségem egyébre, mint magára a létre. Táplálékot Egyelőre nem kellett magamhoz vennem, az be volt építve a saját testembe, s még a testemben lévő vér áramoltatásához is elegendő volt az a néhány parányi gáz-buborék, amely a közeg rései közt a rendelkezésemre állt. Ezeket szívtam be a testemet fedő réteg segítségével, miközben lassú mozgással egyre inkább a közeg felső része felé emelkedtem. Ha úgy vesszük, lényegében nem volt nehéz dolgom, hisz azon az úton kellett csak végigmennem, amelyet elődöm vájt magának, amikor testemet kezdeti formájában a közegbe kellett juttassa. Igaz: utána befedte a járatot, de a lehullott anyag állagánál fogva nem tapadhatott egymáshoz, 19
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet vagyis kellőképpen laza szerkezetű maradt ahhoz, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül kijuthassak belőle. Lassan haladtam tehát, s út közben testem különböző változásokon ment át. A testemet fedő hámréteg annál vastagabbá és erősebbé vált, minél közelebb jutottam a felszínhez, s az említett két végtag mellé még négy, az első kettőhöz hasonló végtag türemkedett ki testem teljes hosszában. Ezek is gyengék voltak ugyan, s érzékenyek, de a megtett távolsággal egyenes arányban erősödtek, s váltak végül szinte teljesen érzéketlenné és sebezhetetlenné. A testemet fedő hámréteg kis résein egy idő múlva egyre több gáz áramlott be: ez a tény egyben azt is jelentette, hogy közeledem a felszínhez. Ekkorra már lényegében minden szempontból teljesen kifejlett lény voltam, legalábbis külsőleg, a belső szerveimnek azonban már a felszínre bukkanást követően kellett elnyerniük végleges formájukat, hogy teljességgel képesek legyenek megfelelni valós funkciójuknak. A külsőmön csak a testem elülső részén lévő, a védekezésre és a táplálék megszerzésére szolgáló szervnek kellett kifejlődnie. Amíg ez meg nem történik, rejtőzködnöm kell a nálam erősebb lények elől. Ez a tudás már génjeimbe volt kódolva, így még akkor is védelmet biztosított számomra az előttem élt egyedek tapasztalata, ha teljesen egyedül kellett szembenézzek a rám váró történésekkel. Lassan kiértem a testemet rejtő közegből. Látni ugyan nem láttam, hogy így van, mert az ehhez szükséges érzékszervet még erős hártya borította, de szinte a bőrömmel „láttam”, hogy így van. S csaknem a szó szoros értelmében állíthatom, hogy láttam, nem pedig éreztem, mert a közeg energiájának változását észleltem, s nem a mély és a felszín közti hőmérséklet közti különbséget. A testemet fedő, s már teljes egészében megvastagodott felhámréteg ugyanis alkalmatlan lett volna bármiféle hő érzékelésére, viszont a parányi pórusok tökéletesen megfeleltek a közegek eltérő rezgésének érzékelésére. Ez annál is inkább lényeges volt, mert a bolygó felszíne maga is szüntelen változásoknak volt kitéve, attól függően: a Fény kurta, vagy a sötétség hosszú időszakát élte-e a bolygó, s annak lényei. Persze a Fény időszaka sem volt még egészen az, ami, hisz mindössze annyit jelentett, hogy a bolygót körbezáró, sűrű porréteg fölött egy rövid időre a bolygót magához vonzó nagy Testvér halvány derengése volt látható. Igaz: abban a kurta időszakban szinte forrt a bolygót körülvevő gáznemű anyag, míg a sötét időszakban annyira megdermedt, hogy csaknem tapintható sűrűségűvé vált, s ez a haladást is megnehezítette a bolygón lévő élőlények számára. Miután kijutottam a testemet rejtő közegből, újabb rejteket kellett találjak. Persze; egyáltalán nem volt nehéz dolgom, s nem csak azért, mert a testemet fedő hámréteg az első pillanatban felvette a körötte lévő környezet színét, hanem azért is, mert a bolygó tele volt mindenféle résekkel és megkövesedett lávatörmelékkel: ezek közt számtalan búvóhely kínálkozott, amelyeket az általam keltett neszek visszaverődésének sebessége nyomán tudtam betájolni magamnak. A legközelebbit mindjárt el is foglaltam, majd miután egy időre megpihentem, igyekeztem egy másik, mélyebben fekvő résbe jutni, lehetőleg egy olyan hasadékot választva menedékül, ahol a bolygó testéből kiáramló gőzök elnyomták saját testem félreismerhetetlen szagát. Igaz: ez a szag esetemben nem a pár magamhoz vonzásának volt az eszköze: én ugyanis magamban hordtam fajom mindkét nemét, vagyis egyszerre voltam hím és nőstény, aminek következményeképpen társra sem volt szükségem. Magam termeltem ki testemből azt a több tucatnyi petét, amelyeket aztán a bolygó legkülönfélébb pontjain helyeztem biztonságba, rájuk fecskendezve azok megtermékenyítéséhez szükséges váladékot is, mielőtt betemettem volna őket, hogy aztán a sorsukra hagyjam mindet. Ezt egy lét-idő során akár százszor is megtehettem, holott létem most sem volt hosszúnak mondható. Mint minden fajombeli; én is a hideg időszak végén jutottam ki a felszínre, s mindössze egyszer volt érkezésem megélni a meleg időszakot, hogy a következő hideg szak végén (ha sikerült elélnem addig) elöregedve kihűljek, s mozdulatlanná válva bomlásnak induljak, amely folyamat a meleg időszak végére többnyire be is fejeződött. – Lépjünk ki most ismét e távoli korok történéseiből. Néhány dolgot szeretnék ugyanis megmagyarázni, mielőtt tovább folytatnánk megkezdett Utazásunkat… – érzékeltem újra Vezetőm gondolatait, s mire igazán felbonthattam, s különválaszthattam volna most érzékelt gondolatait az iménti közegben szerzett benyomásaimtól, és Létérzékelés-elemeim energiáitól, már egy magasabb szinten lebegtünk, valahol az Idő fogságába hullott, és az Időtlen Végtelen határán, majd hogy már teljesen „visszatértem”; Vezetőm beszélni kezdett. No most sem szavakkal, hanem (mint rendesen) gondolatait 20
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet ültetve át az én tudatomba, de már a felsőbbrendű Tudatomba, hogy abból meríthessen a földi tudat, amikor annak elérkezik az ideje… – A most megtapasztalt történésben szereplő Szellemi ÉN-feleknek több egymást követő, és egymáshoz szerves láncolatként kapcsolódó szinten is meg kellett élniük a fizikai testek által megszerezhető megtapasztalások folyamatát a fizikai szintű alig-lét állapotától addig a pontig, míg már egy magasabb rendű, tehát több millió sejtcsoportból álló szerves testet mondhattak magukénak. Így, ezeken a kezdeti lépéseken „tanulták meg” a Szellemlények egyáltalán megfogalmazni, s fizikai formába önteni (ha úgy tetszik: megteremteni) a bennük lévő gondolat-energiákat. Enélkül ugyanis képtelenek lettek volna rá a későbbiek során, hogy azokat a tisztább gondolat-energiákat is megfogalmazzák, vagyis Létbe hívják, amelyek már a valós megtapasztalások, tehát az Ébredés útján járó testeket adták Én-részeik számára. Ezek a kezdetben megfogalmazott lények épp annyira nem voltak állatok, mint amennyire szellemesült lényeknek sem lehetett volna nevezni őket. Késztetéseik, és ösztön- (vagy annál is alsóbb) szintű vágyaik még inkább az általatok ismert állatok világának képeit mutatják, de a fizikai testek fölött, azokkal szoros összeköttetésben már a legelső pillanattól kezdve jelen kellett legyen az ÉN-nek az a gondolat-energia része, amelyben és amelyből e lények egyáltalán „valósággá” válhattak, hogy kilépve a fogalom-körből, mint „fizikai” testek realizálódhassanak egy szintén csak az ÉN-ek gondolatai közt megfogalmazódott közegben. Mert maga a közeg, s az abban kerengő bolygók is csak gondolat-energiákból fogalmazódhattak meg, így még akkor is a valótlan világ részét képezték (és képezik ma is), ha a valótlan Valóság fejlettebb gondolat-energiákból épült bolygóit később igen magas rendű Szellemlények töltötték meg Én-részeikkel, hogy fenntartsák a bolygó létét akkor is, ha a bolygó színén épp úton járó Én-részek szellemi milyensége erre alkalmatlan lett volna. Az Atyával való EGY-ségből kiszakadt, majd önnön Duál-párjuktól is eltávolodott Szellemi ÉNfelek fokról fokra, egyéni fejlettségük (vagy ha úgy érthetőbb: ébredtségük) mértéke szerint fogalmazták meg, s irányították a Lét alapelemeinek megtapasztalása felé önnön „teremtményeiket”. Ezen a szinten persze még szó sem volt, mert értelmetlenségénél fogva nem is lehetett volna karmikus történésekről. Nem lehetett volna, annál inkább sem, mert a testeket megfogalmazó ÉN-ek szellemi-gondolati részei (s ezek még nem a kis Én-részek, csak azok előrevetített, gondolati árnyéka volt) épp csak a lélekszál segítségével kötődtek a testekhez, anélkül, hogy azokkal, vagy azok révén bármiféle, fölöttes értelemben már értékelhető történés megélését megvalósíthatták volna. De ezek befogadására és értékelésére még a teljesen besötétedett ÉN-ek sem lettek volna sem képesek, sem pedig alkalmasak. A testek, és azok „megtervezői” még egyként a legmélyén álltak a FÉNY-nek, mindig azt a szintet élték meg „tökéletesnek”, amelyben voltak, s az a történés volt számukra az egyetlen valós történés, amelyet épp megéltek, anélkül, hogy létükért, vagy éppen létük ellen bármit is akartak, vagy akarhattak volna tenni. Nem ismerték a felsőbb szintű létezés lehetőségét, mert annak emlékképe teljességgel lefedődött a Szellemi ÉN-ekben, nem hagyva maga mögött, csak a legsűrűbb Maya-fátylat, mint a valótlan Valóság egyedülinek beérzékelhető képét. Nem létezett számukra „lent”, ahogy ismeretlenné lett számukra a „fent” fogalma is úgy fizikai, mint szellemi szinten. Nem volt jó, és nem volt rossz, ahogy múlt és jövő sem létezett, de még a jelen is csak mint megélt, s nem mint megértett, megérteni vágyott, vagy a legkisebb mértékig is megismerhető fogalom volt jelen rövid „életükben”. Léteztek, érezték is valamilyen szinten, hogy léteznek, hisz már a létezés folyamatosságához szükséges cselekvésekre való késztetést is érzékelték, de ennek sem voltak tudatában. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Azon a szinten, amelyen az ÉN már megfogalmazhatta az útra küldendő Én-részt, s az a lélekszál segítségével kapcsolódni is tudott a fizikai testek agy-kezdődményeihez, a magasabb szférákból indult, s a mélység felé vezető úton egy magasabb szinten megállt, és már visszafelé igyekvő Szellemlények időről-időre leereszkedtek ezekre a mélyebben képződött síkokra, hogy missziós vállalásként a történések egy halvány árnyalattal tudatosabb megélésére igyekezzenek késztetni a mélység fogságába került Testvéreik Énrészeit, amelyek aztán e késztetések energiájának emlék-lenyomatát kellett az ÉN felé közvetítsék. De még csak az így kapott energiák emlék-lenyomatát építhették be az ÉN-be, amelyben a fizikai 21
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet képződmények megfogalmazódtak, s nem magát az energiát. Annak átvételére és magukba zárására ugyanis még sokáig képtelenek lettek volna, épp úgy, ahogy az ÉN gondolataiból megfogalmazódott testek sem viselték volna még el a bolygók Napjának sugarát: csak azoknak erősen leárnyékolt, s a bolygók körül keringő porrétegek mögül a bolygó felszínére, vagy a későbbiek során (persze csak egyes bolygókon) a víz felszíne alá, és az ott lévő lényekre áramló fény-ígéretét, hisz a közvetlen napsugár még a pusztulásukat okozta volna. Minél több energia-emlékkel bírtak a besötétedett ÉN-ek, annál „fénytűrőbb” testek megfogalmazására váltak alkalmassá a bennük lévő gondolat-energiák, így a bolygók körül keringő porréteg is a kívántnak megfelelő mértékben válhatott egyre ritkábbá és vékonyabbá. De a Nap még akkor is csak a Valóság színén egykor élvezhetett FÉNY egy szikráját áraszthatta a hozzá csatlakozott bolygóra, s az azokon testekbe öltözött Én-részekre, amikor a bolygó körül színleg teljességgel eloszlott a porréteg, s a Nap már bőségesen onthatta sugarait az újszülött Világok valamelyikére. Mert ne feledd: nem csak az általatok ismert, Föld névvel illetett bolygón fejlődött ki az „élet”! Számtalan más, egymástól jól elkülönített szinten, vagyis más-más szférákban, s azok dimenzióiban léptek be a valótlan Valóságba a mélység felé indult Szellemi ÉN-ek gondolat-energiái, hogy a maguk mélységi fokának megfelelő „Világokat” teremthessék meg maguknak, amelyről indulva aztán megkezdhették a maguk egyéni Útjait a FÉNY felé. Ezen Világoknak, vagyis a különböző szféráknak, s azok dimenzióinak egyetlen, bár nagyon is lényeges közös vonásuk van: mindegyikről a FÉNY felé vezet az egyetlen Törvényes ÚT! Tehát bármely szféra bármely dimenziójában kellett is megkezdje végeláthatatlannak tűnő „vándorlását” az ÉN; mindenképpen az Egyetlen Ösvény felé kellett indulnia, amely Ösvényt… – éppen az a Fénysugár jelölte ki számára, amely a káoszból megteremtette a REND-et, s amely Ösvényt hosszú évmilliókkal később maga az EGYSZÜLÖTT, vagyis Krisztus is kijelölt, mint követendő Utat. A legtisztább Szeretet Ösvényét, amelyen kívül nincs, mert nem is lehet ÚT az Örök Hazába, vagyis az Atyával való EGY-ség mindennél káprázatosabb Birodalmába, hisz maga az Ösvény nem más, mint az Atya Szeretetének kiáradása, vagyis a Teremtő Erő elidegeníthetetlen része, amely egyedül képes megtartani mindent a Teremtettség színén, mert minden Abból és Azáltal léphetett a LÉT színére, mint az Atya életre kelt Gondolat-eleme. Az ÚT, és Törvényeinek megismerése azonban még mindig évmilliók távolában lebeg, mint szellemi történés. A bolygók felszínét továbbra is új, és még újabb, hatalmas robbanások rázzák meg: ennek oka az volt, hogy a bolygót megfogalmazó energiák nem egy irányban, s nem azonos sebességgel haladtak tovább. A Szellemi ÉN-ek egy része ugyanis idővel képessé vált megtenni az első, parányi lépést fel, vissza az EGY-ség magasságai felé, míg a másik része továbbra is lefelé, a mélység felé tartott, mint egyedüli követendő és követhető irány felé. Azoknak a bolygóknak, amelyeken a fejlődés már a legalsó szinten megrekedt; egyszerűen el kellett hagyniuk addigi pályájukat, hogy a felszínükön testeket megfogalmazó szellemlények késztetése és irányultsága értelmében gondolat-energia részeikre bomolva – Satana birodalmába hulljanak alá. Az ilyen bolygók színén testet megfogalmazó, de a bolygó alapenergiájával ellentétes irányú késztetéssel bíró Én-ek a továbbiakban már a fejlődésük értelmében és érdekében a számukra inkább megfelelő bolygók valamelyikén folytatták megkezdett útjaikat, ám a végképp mélybe süllyedt energiák, vagyis azon Elsődök Szellemi ÉN-képei, amelyeknek energiájából a bolygó maga képződött, hosszú időre az Ellentét erőinek vonzásába kerültek. Amikor ez az anti-energia elért egy bizonyos mélypontot, egy újabb kozmikus méretű robbanás kíséretében még inkább el kellett távolodjon azoktól a Világoktól, amelyek a számára idegen, már pozitív töltéssel is bíró energiával bírtak. Ez volt a történésnek az a mozzanata, amikor az Atya először mutatta meg Hatalmát Satana, és az őt követő Szellemlények előtt. E történésben persze nyoma sem volt „haragnak”: az ismeretlen fogalom volt, és maradt is mindvégig a végtelen jóságú Atya előtt. Csupán intő jel, s a felfelé fejlődő Világok védelmét szolgáló történés volt, amely egyaránt volt hasznos minden egyes Szellemi ÉN, s az épp úton lévő Én-részek számára is. E történés (vagyis az általatok Ősrobbanásnak nevezett kozmológiai esemény) „szülői” maguk a mélység felé tartó szellemlények voltak, akiknek energiáiból a történés keletkezett. S éppen ebben rejlett az Atya Hatalmának bizonyítéka. Atyánk ugyanis engedte, hogy az ellentét erői kifejtsék romboló hatásukat, s nem akadályozta őket az általuk választott irány még inkább való elmélyítésében és követésében. A Felé vágyakozó Szellem-lények útjának megkönnyítése érdekében azt is hagyta, hogy az ellentét energiái már teljességgel az általuk követendőnek megélt irányt kövessék, 22
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet kiszakítva magukat abból az energia-áramkörből, amelyben a többi bolygó, s az azokon testet öltő Szellemi ÉN-részek járták útjaikat. Így a mélység már egészében az általa megfogalmazott mélységhez csatolódott, eltávolodva ezáltal a többi Világtól, vagyis már kevésbé befolyásolva az ott testekbe öltöző szellemlények további fejlődésének irányát. Ez a történés rengeteg negatív energiát vont el az adott területről, amelynek helyére már egy fokkal magasabb rezgésszintű energia áramolhatott, így a következő Utat megfogalmazni készülő ÉN-ek számára lehetővé vált a tisztultabb energiájú közegben már egy fokkal magasabb rendű lények létének megfogalmazása, és útjukra bocsájtása is. Ezek a magasabb rezgés-energiával bíró lények persze nem egyik percről a másikra, hanem fokozatosan jelentek meg a bolygókon, épp úgy, ahogy a testüket megfogalmazó ÉN-ben is keveredett még egy ideig a legmélyebb mélység energiája a már tisztultabb energiákkal, amely energiákat az útjukról visszatérő, s ismét az ÉN egységébe csatolódó Én-részek áramoltattak az ÉN-be, olyan tisztasági fokon, és olyan mennyiségben, ahogyan azt a közéjük érkezett magasabb szintről való Szellemlények képesek voltak az Én-részbe áramoltatni. Ennek nyomán hamarosan egyre fejlettebb élőlények jelentek meg a bolygók felszínén, s ezek az élőlények már egy bizonyos szinten és a számukra megszabott formában bírtak a gondoskodás ösztön szintű késztetésével is. Már képesek voltak az utódok gondozására, s nem egy már a tartós párkapcsolatra is alkalmas volt, bár a többség még mindig csak addig viselte el maga mellett az ellentétes nemű egyedet, míg az teljesítette kötelességét az utód testének fogantatási aktusában. Aztán (ha fel már nem is falta esetleg) ismét elűzte maga mellől, ahogy elűzte később többé-kevésbé felnövekedett utódait is. A mélyebb (bár már távolról sem a legmélyebb) szinteken megrekedt bolygók lényei továbbra is a közeg sűrű burka alatt kezdték meg fizikai létüket, míg a magasabban lévő, vagyis tisztultabb energiák által megfogalmazást nyert bolygók lényei egy képlékenyebb, s már valamivel finomabb test kifejlődését lehetővé tevő közegben, vagyis az addigra valósággá lett vízben. Ez utóbbi azonban még nagyon ritka pontján vált lehetségessé a Teremtett Világ eme részének, s még azokon a kivételes pontokon is gyakori volt, hogy azok a fizikai testek, amelyek egy adott pontig a legfejlettebbeknek tűntek, egy váratlan történés során el kellett tűnjenek a bolygó színéről. Ennek oka a mélység újbóli támadásaiban keresendő, amelyek távoltartására még kevés volt a testeket megfogalmazó ÉN-ek szellemi energiája. E megtapasztalások azonban végül megadták a késztetést a köztes lét állapotában lévő ÉN-eknek olyan fizikai testek megfogalmazására, amelyek minden testet öltéssel egy fokkal magasabb rezgés-energiával bírtak, s bár ennek következtében külsőre gyengébbé váltak, e gyengeség ellensúlyozására fizikai-tudati én-jeik váltak mind erősebbé és erősebbé. A Szellemi Én-rész és a fizikai test tudata közti lélek-szál egyre inkább rövidült, s ez lehetővé tette az Én-rész számára, hogy valamilyen szinten irányítani kezdje a hozzá tartozó fizikai testet. Igaz: még ez az irányítás sem haladhatta meg a testben megfogalmazódó, ösztön szintű késztetések felerősítésének szintjét, de már egy bizonyos rendszert hozhatott a lények mindennapjaiba, létük egyéni Törvénye értelmében késztetve őket az egyes cselekvések megtételére. Megadhatta számukra a veszélyek közelségének egyes jelekből való „felismerésének” képességét, majd a veszélyek csaknem „akaratlagos” elkerülésének késztetését, a rejtőzködés képességét, de már a valós védelmet jelentő rejtekhelyek felismerésének, vagy akár kialakításának képességét is bekódolva az épp csak formálódni kezdő tudatba. Ezzel egyidejűleg pontosan behatárolt ideje lett a táplálékszerzésnek, a pihenésnek, vagy épp a szaporodásnak, de megadhatta az Én-rész a táplálék megszerzésének legcélszerűbb módjára való késztetést is az épp csak formálódni kezdő test-tudat számára, a test pillanatnyi fizikai igényei szerint késztetve azt a növények fogyasztására, vagy a másik élőlény létének megszüntetésére, s a test elfogyasztására. A Szellemi ÉN-részek által végigjárandó Utak során a fejlődés következő lépcsőfoka a teljességgel ösztön szintű késztetések bizonyos fokú érzelmi töltéssel való behelyettesítése volt. S lényegében ez volt a legfontosabb választóvonal, amelynek révén el kellett váljon egymástól az ÉNek által megfogalmazott, s már csaknem teljességében az Én-részek által irányított test azoktól a minden képzeletet felülmúló vadságú élőlényektől, amelyek a mélységben megrekedtek ÉN-jei által fogalmazódtak meg, mint negatív jelenségek. Ezek mellett a lények mellett aztán a közegben lévő Énrészek (épp e lényektől való rettegés miatt érzett) félelem-energiáiból még hatalmasabb vadállatok 23
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet formálódtak meg, a mélységben lévő szellemlények „teremtményeivel” szinte azonos időben, s jelentek meg a bolygók felszínén mint gondolatenergia-hullámok. De még csak gondolatenergia-hullá-mok voltak. Ám idővel maguk is „testeket” vettek az adott közegben szabadon lebegő negatív energiákból, hogy aztán hosszú évezredeken át uralják a bolygót, rettegésben tartva annak minden, náluk kisebb élőlényét, s ezáltal (ha akarattalanul is, hisz ezek nem is bírhattak „akarattal”) megnehezítették az egyre inkább szellemesülő lények túl- és továbbélését, annak esélyeit. Tehát a fejlődni érkezett Én-részek, s a negatív gondolat-energia megfogalmazta lények egymással szemben álló, s egymás ellenében létező csoportja egyidejűleg volt jelen egyazon térben. A két ellentétes irányú, s egymástól egyre nagyobb távolságra kerülő energiák összeférhetetlensége miatt a későbbiek során újra és újra egy-egy bolygó méretű katasztrófának kellett bekövetkeznie, amelyek révén vagy az egyik, vagy a másik szellemi irány el kellett tűnjön a bolygóról, átengedve a teret a nagyobb rezgéssel bíró energiának egészen. E történések során aztán az adott bolygó végleges helyzete is eldőlt. Azok a bolygók, amelyeken a negatív energia győzedelmeskedett, ismét az ellentét mellé csatolódtak, míg azok a bolygók, amelyeken a tisztultabb rezgésenergia került ki győztesen a „nagy viadal”-ból, azok (rezgés-energia szintjük szerinti hovatartozásuk alapján) eloszlottak a már megformálódott szférák valamelyikének dimenzióiban. Így lassan lemorzsolódtak azok a bolygók, amelyek a mélység uralma alatt álltak, s mert azokat az antienergia szippantotta be, a történés pillanatában épp úgy gondolatenergia-részeikre kellett bomoljanak, ahogyan az előző, s a mélységbe hullott bolygók, hogy már egy hatalmas energia-gócba tömörülve megformálódhassék belőlük az ellentét „anti-világa”, amely a Fent világának Mélység-lenyomataként vált a Mindenség egy irreális pontjának realitásává. E mélységben lebegő „világ-képzetnek” lett ura és parancsolója Satana, vélve: csak az ő „világa” valós, míg a vele szemben álló, s az Atya felé vágyakozó szellemlények világa, de még a teljes és tökéletes Tisztaságban és EGY-ségben megmaradt szellemek Világa is csak hamis, életképtelen káprázat, amely káprázat idővel mindenképp beolvad majd az ő fennhatósága alatt álló „világképbe”, átvéve annak rezgésirányát, épp úgy, ahogyan ő maga veszi majd át a Teremtő helyét a Mindenségben, hogy uralja azt. – S lényegében épp e tévhit volt az, amellyel aztán még hosszú évezredeken át tőrbe tudta csalni, s meg tudta téveszteni mindazokat, akiket a saját szolgálatára felbérelt. E hamis kincseket tárta elébük, s e hamis világ hamis (vagy inkább semmilyen) hatalmát ígérte jutalmukul s bérükül, még akkor is, amikor pedig már tökéletesen tudatában volt annak: csatát vesztett tisztátalan és igaztalan harcában. Mert ezt szinte a kezdet kezdetétől tudta, ám ez a tudás olyannyira fájdalmas volt számára, hogy igyekezett, s igyekszik mind a mai napig nem tudomást venni róla. Inkább a feltétlen győzelmet próbálja elhitetni önmagával, s ezt hirdeti minden alantasának is, hogy minél tovább vakságban tarthassa azok Szellemi Énjeit a Fény megláthatására. Hirdeti hízelkedő szóval, ígéretekkel és valós, ám de csak a fizikai sík értelmében, s annak valótlan valóságában „értéknek” számító javak juttatásával, de hirdeti komoly, kemény történésekkel is azok számára, akik vonakodnak elhinni az ő hatalmát és uralmát, s késlekednek megtagadni az egy-igaz Istent, hogy Helyette őt kövessék vakon. S ha másból nem is: ebből a feltétel nélküli hatalomvágyból, s ezekből a durva retorziókból lehet következtetni arra: mennyire retteg a mélység „fejedelme” a végső, a Nagy Pillanattól. Retteg, mert ő végkép képtelen rá, hogy a Teremtő valós ÉN-jét, tehát Atyánk legfőbb, sőt: egyetlen Lényegét, a mindenki felé irányuló, feltétel nélküli, állandó, állapotszerű Szeretetet felismerje. Ő önmagából kiindulva következtet Atyánk „milyenségére”, s mert hogy önmagában csak a mélységet látja, nem lát meg a Teremtőben sem mást, csak az önmaga által reávetített mélységet és sötétséget. Lényegében tehát önmagától fél, önmagától retteg, s ezt a rettegést vetíti ki másra, arra, Aki az ő érzetei szerint a leginkább jogosult lenne arra, hogy haraggal legyen irányában. Pedig (amint ezt már oly gyakran elmondtam) Atyánk nemcsak hogy nem akar, de nem is tud haragudni, mert ez a fogalom ismeretlen számára: ellentétes volna Önnön legbensőbb lényegével, vagyis a harag érzése meghasonlást hozna a Teremtő legbensőbb EGY-ségében, meghasonlást és felbomlást okozva az Általa megfogalmazott Teremtettség egészében is, ami finoman fogalmazva is: képtelenség! De haladjunk tovább a megkezdett történetben… ~ Ettől kezdve a bolygók felszínén hosszú időn keresztül lényegében nem történt nagyobb katasztrófával járó robbanás. Annál is inkább, mert ez után a történés után minden, a magasabb rezgési 24
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet síkokon maradt bolygó valamely felsőbb szinten lévő Szellemlény irányítása és felügyelete alá került, de már egy fokkal emeltebb szintű formában. A hatalmas feladatot elvállaló Szellemlények magát a bolygót töltötték be önnön Szellemi Én-részeikkel, vagyis gondolatenergiáikkal, hogy óvják és megtartsák általa a bolygót, egészen addig a pillanatig, míg az azokon élők szellemi energiája maga is alkalmassá nem lesz a bolygó szellemi burkának megformálására. E feladat célja azonban nem csak a bolygó, s a bolygón fejlődésnek indult Élet védelme és megtartása volt. Ez volt az elsődleges cél, de ezzel párhuzamosan még arra is szolgált, hogy az EGY-ségből kiszakadt, de már a mélység felé vivő út elején megtorpant szellemlények letudhassák az engedetlenség bűnének karmikus terhét, megtapasztalva annak súlyát: mennyire gyengék, mennyire semmik, ha csak egy csöppnyi kis Mindenség-elemre kell is felügyeljenek, ők; akik a Mindenséget vágyták irányíthatni, vélvén, hogy inkább alkalmasak lesznek e mérhetetlen Feladat bevégzésére, mint maga a Teremtő. Az Ős-bukás alapeszméje ugyanis lényegét tekintve ez volt! A teljes és tökéletes Hatalmat kívánták, mert úgy érezték: méltatlanság érte őket, amikor e Hatalomnak csak egy szikráját vehették kezükbe akkor, amikor ők már a Teljesség elviselhetésére is kellőképpen erősnek és „mindent tudónak” érezték magukat, mert képtelenek voltak meglátni: mily hatalmas is a Minden az ő kicsiny Tudás-morzsájukhoz mérten, amelyet már megszerezni képesek lehettek. Nem látták a morzsától a kenyeret, a dombtól a hegyet! Nem látták, ám tudták mégis annak létét, s mert hogy a morzsát s a dombot már kicsinyellték és kevesellték, úgy vélték: nekik is részesedniük kell abból az Erőből, s bírniuk kell azzal a Hatalommal, amellyel az Atya és a Fiú bírnak. Nem voltak képesek megérteni: miért adatott Örök Részéül a Fiúnak az Atya Erejének és Hatalmának teljessége, s miért nem juthat részükül nekik is ugyanaz, mert nem volt meg bennük a kellő alázat: felismerni és elismerni kicsinységüket az Atya és a Fiú Nagysága mellett. Ezt a kicsinységet kellett tehát fel-, és elismerniük, de már úgy, hogy a gyakorlatban tapasztalják meg: a Teremtő és a Fiú segítsége és támogatása nélkül mennyire semmik, s mennyire gyengék még ahhoz a kis feladathoz is, amit egy parányi bolygó-képzet megtartása ad. Így, ezen feladat révén érezhették meg a maga teljességében, milyen lehetetlen volt a kívánság bennük, amely megadta számukra a késztetést: kinyújtani kezüket a Minden után. De megérezhették ugyanakkor azt is: mennyire nagyok és hatalmasak lehetnek, ha Atyánk, és a Fiú segítségét kérik vállalt feladatuk elvégezhetésére, alárendelve önnön kicsinységüket az Ő véghetetlen Hatalmuknak, s e Hatalom Szerető oltalmazásának. Ők ugyan még idejekorán meg tudták hallani a Haza hívó Szót, s meg tudtak állni a semmi felé vezető lejtőn, de a szándék már eleve magában hordozta a szándék követésének lehetőségét is, vagyis épp úgy magával kellett hozza a késztetés karmikus kötelmét, mint a megvalósított (vagy annak megélt) tett, s mert ennek „jóvátételére”, vagyis a történés révén megfogalmazódott negatív energia pozitívvá való változtatására csak egyetlen mód kínálkozott, fel kellett vállalják e nem mindennapi Erőt igénylő feladatokat, persze a melléjük álló, s tisztának megmaradt Elsődök hathatós támogatását is igénybe véve, s a Teremtőtől kapott Kozmikus Erő által is megtámogatva, ha arra volt szükségük. Azon Szellemi vezetők, akiknek az irányítása alatt lévő bolygók már a történés-sorozat elején fel kellett oldódjanak a Végtelenben, mint kiegyenlített gondolat-energia képződmények, a későbbiek során már missziós feladatként vállalták egy-egy bolygó szellemi vezetését, vagyis annak szellemi-energiai betöltését, de csak addig a pontig, amíg a bolygó élőlényei képessé nem váltak olyan szellemi energia megfogalmazására, amely alkalmas lehetett a bolygó auráját megteremteni, s annak rezgésszintjét fenntartani. Ez természetesen csak azokon a bolygókon (és kisebb-nagyobb Csillagokon) valósulhatott meg, amelyek a felfelé vezető Út egyik vagy másik fokán fogalmazódtak meg mint gondolat-energia képződmények. A mélység felé haladó bolygók irányítását teljességgel az azokat megfogalmazó, s a mélység legalsó szintjére zuhant Szellemlények látták el, amelyek (amint már említettem) idővel magukhoz is szippantották ezeket a bolygókat, ismét magukba lényegítve az azokat megformáló negatív energiát, vagy a maguk Anti-világában jelenítették meg a bolygót, mint a legmélyebb mélységbe hullott szellemlények, vagyis azok Én-részeinek élőhelyét. A magasabb szinten megállt szellemlények tehát így, ezen az Úton térhettek vissza az EGY-ség állapotába abban a pillanatban, amikor készek és képesek voltak illő alázattal belátni vétküket, s készek voltak alávetni magukat egészen a Teremtő Akaratának: az Egyetlen Tiszta Akaratnak, amely alá minden egyéni akarat önként alá kell rendelje magát, mégpedig a saját érdekében, hogy Élete lehessen a 25
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Valóságban, vagyis a Teremtő EGY-ségében. Ameddig a Bölcsesség eme fokára el nem ér a Szellem, mindvégig vándora marad az önmaga által megfogalmazott valótlan „világoknak”, míg fel nem ébred az Igazságban, hogy ébredve megláthassa önnön porszem voltát, s megismerhesse az Atyai Bölcsesség hatalmát, annak Igazságát és Bölcsességét, megismerve mind e Bölcsesség alap-elemeit is, mert csak azok teljes és tökéletes ismeretében lehet képes felismerni és megérteni az Egészet. A különböző síkokon keringő bolygók mélyén s a felszínén egyaránt lassan, fokozatosan kialakult a Rend, majd a bolygók felszínén megfogalmazódott a „hasonló hasonlót vonz” elméletének rendje is. Vagyis a hasonló szinteken álló, azonos késztetésekkel bíró, s azonos, vagy legalább megközelítőleg hasonló megtapasztalások megszerzésére vállalkozók minden esetben a hozzájuk hasonlók közt öltöttek testet. Ezeken a bolygókon lényegében csak az egyes megtapasztalások megszerzésére nyílt (s nyílik mind a mai napig) lehetőségük a Szellemi Én-részeknek, anélkül, hogy a vállalt feladaton túl egyéb nehézségekkel is meg kellett volna küzdeniük, vagy hogy a mellettük lévő Útjának megfigyelése révén többlet-megtapasztalásokra, s többlet-felismerésekre tehettek volna szert. Egyetlen olyan bolygó képződött a történések egy bizonyos pontját elérve, s aztán az az egy maradt is a Teremtettség színén az, amelynek szellemlényei „vegyes összetételűek” voltak és maradtak, s amelynek szellemlényei nem csak a maguk által megfogalmazott, s a köröttük lévők történéseibe beillesztett történések révén szerezhettek megtapasztalásokat, vagy törleszthették karmikus eredetű „adósságaikat”, de ahol egymást is „nevelhették” a testekben élő Én-részek, önnön példájukkal szolgálva tanulságul azok számára, akik képesek voltak e példák tanulságait egyáltalán meglátni, megérteni, s mint ismertet: elfogadni, vagy éppen elvetni maguktól. A Föld, amely ugyan sokmillió bolygó-társánál lényegesen később lépett színre, vagyis jóval később fogalmazódott meg, mint gondolat-energia képződmény, de amely mindmáig az egyetlen olyan „Iskola-bolygó”, ahol a szellemi síkok legkülönbözőbb pontjairól érkezettek tehettek, s tehetnek „vizsgát” mindabból, amit az addig végigjárt bolygókon és szinteken mint megtapasztalást; magukba szívhattak, de olyan módon, hogy közben a bolygón végigjárható Utak megtapasztalásaira is szert tehetnek, módot és lehetőséget kapva rá, hogy az addig elért szintnél feljebb léphessenek. Ha ez megtörtént, már egy magasabb dimenzióba léphettek át, hogy már annak a szintnek az Útjait járják végig, s azoknak a megtapasztalásait gyűjtsék össze a fölöttes ÉN tudattára, és persze a Kozmikus Tudattár számára az útra küldött Én-részek… – hogy Útjaik végén ismét a Föld nevű bolygóra induljanak, ahol további Utak során az új szférában megszerzett ismeretekről is számot adhattak. Természetesen maga a Föld is végig kellett menjen a fizikai fejlődés, vagyis a bolygóvá formálódás minden egyes fázisán, a kezdeti korszaktól, egészen a végkifejletig, hisz maga a bolygó is el kellett rendezze magában mindazt az energiát, amelyek nélkül nem maradhatott volna meg a Teremtettség eme pontján. S most nem véletlenül fogalmazok a Földről úgy, mint személyről! Ez ugyanis az egyetlen olyan bolygó, amely valóban saját egyéniséggel bír, s amely valóban szellemesült: ez ugyanis az a bolygó, amelyet ama Elsőd-szellem anya-aspektusa töltött fel önmagával egészen, önmagából fogalmazva meg annak legmagasabb rezgésszinten lévő szellemi burkát, amely Szellemnek teremtményei közül az „elveszett egy” útnak indult, hogy kövesse az EGY-ségből kiszakadt Elsődök példáját, gondolva: majd ő… A Föld nevű bolygót önnön Én-részével betöltő Elsőd természetesen nem csak arra az időre kellett felvállalja e nem mindennapi feladatot (ahogyan az iméntiekben említett Elsődök tették), míg a rajta testekbe öltöző Szellemi Én-részek el nem érik a megadott szintet, hisz ezen a bolygón erről szó sem lehet. Egyelőre legalábbis nem: ahhoz nagyon is összetett a bolygón testet öltő szellemlények spirituális fejlettségi szintje, s amennyit egyikük emelhetne; a másikuk gyakran kétannyit csökkenthetne a bolygó energia szintjén. S ahogy a vállalás időtartamában, úgy annak miértjében is óriási különbség volt, hisz az az Elsőd, aki a Föld szellemét alkotja, önnön benső ÉN-jéből megfogalmazva a Föld energiaburkának legtisztább és legmagasabb rezgésenergiával bíró rétegét; nem karmikus megkötés letudása, de az Atyától tanult, s magába szívott Szeretet által vezéreltetve vállalta e hatalmasnál is hatalmasabb feladatot.
26
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Ez a Szeretet tette aztán alkalmassá a Földet arra is, hogy testén léphessen az ellentét „felségterületére”, vagyis az ellentétes irányú rezgésspirál fogságában keringő Mindenség-részre Jézus, aki Krisztussá lett ott mindenekért: tehát minden egyes, az EGY-ségből eltávozott Szellemlényért, hogy Élete árán Életet adhasson, s szenvedése által Reménységet a rettegésben, s a „halál” valótlan valóságában, annak tudati fogságában vergődő Szellemlényeknek. A Föld szellemi burkában rezgő Szeretet-energia állt ugyanis a legközelebb ahhoz a Szeretet-energiához, annak rezgésszintjéhez, amelyet Atyánk már Jézus fogantatása pillanatában, s még előbb: az Angyal érkezése és Híradása nyomán a Föld színére bocsájtott, előkészítve általa az Utat, s a helyszínt Egyszülöttje számára, Aki az Örök Holnapok, vagy inkább a Lét folyamatosságának Bizonyosságát kellett „igazolja”, azaz bebizonyítsa a mélybe hullott Szellemek mindegyikének Élete, Halála, majd Feltámadása révén. A Föld, amely az egyetlen olyan bolygó, amely maga is érez: szenved, és örül, vágyódik és reménykedik, épp úgy, mint a testén élő, gondolkodni, érteni és érezni képes lények, de még a gondolatok tudatos megformálására és kifejezésére képtelen lélek-lények többsége is. És ez az egyetlen olyan bolygó, amely képes kifejezni is legbensőbb érzéseit, érthető (megérthető) formában jelezve a szellemmel bíró lények; azaz gyermekei felé gondolatait, vagy útmutatásait, történések formájában tárva elébük mindazt, amit szavakba önteni nem tud, mert e szellemmel bíró lények még (vagy inkább már) képtelenek meghallani azokat a nagy magasságban rezgő hangokat, amelyeken Ő szólhatna, s persze szól is hozzájuk a bennük lévő Értelem kifejlődésének legelső pillanatától kezdve. Azokhoz, akik Őt mint Föld-Anyát becézik, de akik csak fájdalmat és sebeket okoznak Neki is, ahogy egymásnak, s a melléjük rendelt léleklényeknek is… Mert sajnos: ez így van… – és mégis; ezekért az engedetlen szellem-gyermekekért töltötte be a Föld nevű bolygót néhány évmilliárd (és persze történések és Történelmek hosszú-hosszú sora után) az őket gondolatenergia révén megfogalmazó Elsőd. Addig a Földet is csak a rajta testekbe öltözött szellemlények tudatából, s a Kozmoszból magához vonzott energiából álló energia-burok vette körül. A másod-teremtettségben megismétlődött bukás után, hogy mélybe zuhant gyermekeire vigyázhasson; az Elsőd anya-aspektusa is útnak indult, hogy mint a Föld szellemi, vagyis felsőbbrendű Én-je; bölcsőjéül szolgálhasson a maga gondolat-energiáiból, vagy inkább alkotó vágyaiból létbe lépett, s a Teremtő által szellemesített Szellemcsoportnak, segítve és biztosítva is valamilyen formában azok, s az azok által vonzott, még a mélységben maradt Elsődök visszafelé vezető Útját, egy bizonyos formában sorsközösséget vállalva azokkal. Egy időben persze több szféra számos dimenziójának szellemlényei is testet ölthettek a Föld színén (s nem csak a bolygót megfogalmazó Elsőd szellem-gyermekeinek csoportjából valók), így az ott élő, szellemmel bíró lények is meglehetősen sokfélék voltak, egymástól szinte mindenben eltérő késztetésekkel. Ennek természetesen már csak a későbbiek során lett igazán nagy szerepe, vagyis akkor, amikor a testekbe öltöző Szellemi ÉN-részek már valós tudatok irányítását kezdhették meg. Olyan tudatokét, amelyek már bírtak az akaratlagos gondolatképzés adományával, s amelyek ezen felül, és ezen túl a képzelet világát is magukénak mondhatták. A legmélyebb szférák dimenzióiban testet öltő Szellemi Én-részek feladata sokáig csak az ÉN-ek által megfogalmazott fizikai halmazok, majd testek létben tartására korlátozódott. A kezdeti, már valóban a LÉT egy magasabb pontjához csatolódó érzések még hosszú időn át ismeretlenek voltak: a testek megnyilvánulásai kimerültek a szaporodási és ivadékgondozási késztetésben, amely azonban még csak az állatvilág egyedeihez, azok adottságaihoz és képességeihez viszonyítva jelenthetett volna e lények számára magasabb fejlettségi szintet. De már ez is hatalmas előbbrelépés volt a fejlődés folyamatában, hisz már kész, és képes is volt a lények eme csoportja „akaratlagos” párválasztásra, amint alkalmassá vált az ivadékok odaadó gondozására és védelmezésére is, biztosítva általa utódok felnövekedését, szemben azokkal a fajokkal, amelyek ezután is a Természet vak erőire hagyták e nehéz feladat elvégzését, kitéve utódaikat a legteljesebb bizonytalanságnak, s az ezernyi veszélynek, s így magát a fajt is a kipusztulás felé terelték. Ez a hatalmas előbbrelépés egyenes következménye volt annak a ténynek is, hogy e szellemmel bíró lények a bolygón esett történések hatására belső szervezeti változásokon estek át, amelynek következtében a nőstények csak korlátozott számú utódnak adhattak életet. A faj fennmaradásának 27
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet érdekében tehát meg kellett védjék ivadékaikat a számos ellenségtől, s mert e belső szervi változások már az ivadékokban is jelentkeztek mint fizikai (genetikai) örökség; azok létben-maradása akkor sem lett volna biztosított, ha nincs a fajnak ellensége, ha a testnek életet adó nőstény létük első időszakában nem táplálja őket. Gyengébbé, elesettebbé és kiszolgáltatottabbá váltak, ugyanakkor viszont erősebbé is egy bizonyos értelemben, mert a fizikai test gyengülésével egyenes arányban és azonos gyorsasággal fejlődött a tudatuk. Így az utódok hamar maguk mögé utasították eleiket, hisz azok az akkor még elsődleges érvényű Természet-törvény értelmében képtelenek lettek volna nemcsak hogy megelőzni; akár csak követni is utódaikat a tudati fejlődés útján. Ez annyit jelent, hogy míg az utódok hamarosan birtokosaivá lettek eleik minden ismeretének, majd még meg is toldották azok tudását, addig az elődök csak a már meglévő ismereteiket alkalmazhatták, anélkül, hogy utódaik felismeréseit megértették és használták volna. A történések eme pontján még nyoma sem volt a karmikus Utaknak, így természetszerűen az Útra érkező Én-részek sem hozhatták magukkal az azt megelőző utak ismereteit, mert még nem bírtak a mi fogalmaink szerinti szellemi tudat-állapottal, tehát spirituális „áthúzásról” sem lehetett szó esetükben. A bennük lévő késztetések erősebb vagy gyengébb voltát ugyan már a fizikai testek tudatához egyre inkább közelítő Szellemi ÉN-részek határozták meg, de épp csak meghatározták: irányítani, vagy az előző Utak ismereteinek emlék-lenyomatával gazdagítani nem állt azokat módjukban, hisz még lényegében el sem foglalhatták a tudatokat egészen. Még sokáig csak a lélekszál segítségével kötődhettek a tudatkezdődmények felszínéhez (vagyis az agy szinte teljességében sima kérgéhez), s ez még akkor is egy bizonyos korlátot emelt eléjük, ha e lélek-szál egyre rövidebbé vált a „tudat”, és a Szellemi Én-rész között. Erre a védelmi rendszerre épp a Szellemi Én-részek, s közvetett módon az ÉN-ek érdekében volt szükség. Így ugyanis megmenekedhettek egy sor olyan megtapasztalástól, amely az ÉN későbbi fejlődését gátolta volna, mélyen belerögzítve az akkor járt Út történéseinek képzelhetetlenül vad energiáit, s azok emlékképeit. Csak amikor a bolygók állapota stabilizálódott, s a fizikai testek maguk is kezdték elnyerni „végleges”, tehát már jól – rosszul kialakult formájukat, kerülhetett sor a testeket körülvevő Világ alaposabb megismerésére, s e megismerések felhasználására. Ezek a körülmények, és ezek a fizikai testek nem voltak persze sem igazán nyugalmasnak, sem igazán véglegesnek nevezhetőek, de erről azon a szinten nem is lehetett volna szó. A Szellemi ÉN-részek azonban ekkor már elfoglalhatták a helyüket a két ellentétes nemű egyed egyesült sejtjeiben, hogy az ébredező ÉN által megfogalmazott történések felé vezessék a sejtekből kialakuló fizikai testeket. Ezek a történések persze még mindig csak jelzésszerűen voltak belerögzítve az Én-részekbe, vagyis nem maguk a történések, csak azok elérésének, vagy éppen elkerülésének gyengécske vágya állt az Én-részek rendelkezésére. Ezeket a vágyakat közvetítették a semminél még alig több Tudat felé, arra ösztönözve ezáltal, hogy e benső késztetések kielégítésére törekedjen. Ez késztette menekülésre, majd a sziklák üregeiben való rejtőzködésre a köröttük lévő, s éppen a saját félelem-teli gondolatenergiáikból kialakult állatvilág egyedeihez viszonyítva gyenge testű lényeket, de ez vezette egymás mellé azokat az ellentétes nemű egyedeket is, amelyek révén egy újabb test kellett megfogalmazódjon. Vagyis e késztetések révén vált biztosítottá az önvédelmi reflex kialakulása, ahogy e késztetéseknek köszönhetően váltak lehetségessé más Szellemi ÉN-részek testet öltései és útjai is. Itt már egy bizonyos értelemben a Karma-törvény is részt kapott az ÉN-ek által megfogalmazott történésekben. Igaz: még korántsem a Kegyelem, s még csak nem is az Igazság, csupán a Túl, és továbbélés, vagyis a Természet Törvénye értelmében, amely Törvény már itt, a szellemmel bíró lények eme fejlettségi fokán elvetendőnek mondta ki önnön fajtársaik megölését, s azok testeinek elfogyasztását, még akkor is, ha annak révén önnön fizikai testeik létének fenntartását, annak folyamatos voltát kívánták biztosítani a hordákban élő lények. Az is igaz, hogy még csak a közvetlen mellettük élőkre vonatkozott e tilalom, míg az idegen hordák egyedei továbbra is mint zsákmányul ejthető prédák szerepeltek a lények tudatát vezető Én-részekben is. Ez természetesen csak azokon a bolygókon vált Törvénnyé, ahol a Lét egy magasabb szintjét elért Szellemi ÉN-ek indították útjukra a maguk gondolat-energiáiból megfogalmazott Én-részeket. A legalacsonyabb rezgéssel bíró bolygók felszínén ez nem csak értelmetlen, de megvalósíthatatlan is lett volna, hisz az ott uralkodó viszonyok gyakran nem is tették volna lehetővé e Törvény betartását. Akkor és ott legalábbis még nem, mert még maguk a bolygók is mint aligmegfogalmazott közegek léteztek, s még híján voltak azoknak a lényeknek, amelyeket az Én-részek a későbbiek során megfogalmaztak maguknak, s amelyek mint Szellemi Én-résszel nem bíró, s minden 28
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet akaratlagos Gondolat megfogalmazására képtelen testeket létben tartó lélekkel bíró lények; a náluk magasabban állók táplálékául szolgálhattak. Ezeken a bolygókon még hosszú időn át dúlt a kannibalizmus, anélkül, hogy ez valóban mint kannibalizmus íródhatott volna be az ÉN-ek tudattárába. Lassan azonban ezek a szellemlények is el kellett induljanak a fejlődés útján. És el is indultak, s hozzá nem is akár milyen tempóban! De a fejlődés egészen más irányba indult, mint a felsőbb szintű bolygókon testet öltő szellemlények esetében. Ez talán a bolygó egyéni adottságaitól is függött, amely viszont minden esetben az ott testekbe öltöző Szellemi Én-részek milyenségének iránya szerint alakult. Tehát kölcsönösen hatott egymásra bolygó és annak fejlettebb, szellemesült élőlénye, az ok és okozat elvét használva legfőbb iránymutatóul. A mély rezgésenergiákból felépült bolygók lényei a tudat ébredésének egy bizonyos szintjén rá kellett jöjjenek: milyen kevesen vannak, az egyre sokasodó, alacsonyrendű élőlényekhez viszonyítva. Mert ez a korszak is bekövetkezett, méghozzá nem is olyan sokára, hisz a megtámadástól való félelem rezgés-energiája mind több és több, esetlegesen táplálékul szolgálható lényt „teremtett” ezekben a dimenziókban is, amelyek mégis csak elvétve szolgálhattak a magasabb rendű faj egyedei számára táplálékul, hisz a felgyülemlett félelem-energia akkora testeket biztosított számukra, hogy inkább még ők törtek rá újra és újra az őket megfogalmazó lényekre, végül rettegésben tartva az egész bolygót, s annak minden, náluk kisebb, vagy gyengébb testtel bíró élőlényét. E rettegés volt aztán az, amelynek révén a két legelső, már csaknem tudatos cselekvés: a menekülés és a rejtőzés késztetése megfogalmazódhatott az Én-részekben, majd azok révén a kialakulóban lévő, kemény és durva megtapasztalásokkal telítődött tudatokban is. Ettől a ponttól kezdhették meg betölteni az Én-részek a bolygón élő magasabb rendű faj test-tudatát is, hogy mielőbb átadhassák a tudatnak az előző Utak történései nyomán az ÉN tudattárába íródott késztetést, felismertetve a tudattal a veszélyt már annak legkisebb jelére is. Tehát ismét nem valamely pozitív, hanem egy újabb negatív késztetés: a félelem érzete volt az, amellyel a mélyebb szellemi szinten lévő lények a tudatosodás felé vezető, legelső lépéseiket megtehették, hisz amellett, hogy meg kellett tanuljanak a Félelem törvénytelen Törvényének befogadása révén életben maradni, továbbra is a számukra legkönnyebben elérhetőnek és elejthetőnek vélt zsákmány: vagyis önnön fajtársaik testének elfogyasztása révén biztosították táplálékukat. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg végül egy „véletlen” esett történés révén ráébredtek: nem egymás ellen, de egymással összefogva kell megküzdeniük a mindennapok nehézségeivel, hogy biztosíthassák létük fennmaradását. Az egyik, utódjának életet adó egyedre kevéssel az utód világrahozatala után egy másik, hozzá hasonló, de nálánál erősebb egyed támadt rá, a könnyű zsákmányszerzés reményében. Ugyan ez az ok, vagyis a könnyű és gyors zsákmányszerzés vágya vezette azt a nagy testű élőlényt is, aki a támadóval szinte egyazon pillanatban bukkant fel, hogy az épp csak világra jött lényt elragadja anyjától, aki rendes körülmények közt a menekülést választotta volna, s kicsinyét hátrahagyva mentette volna az életét. A fajtársára támadó egyed, amely természetesen nem volt hajlandó egykönnyen lemondani a maga zsákmányáról, ekkor az új támadó ellen fordult, azzal sem törődve elvakult haragjában, hogy rettegett ellenfelével kell szembeszállnia zsákmánya védelmében. A Nagy Éhínség hosszú évszázadai, vagy inkább évezredei idején ez még akkor sem volt rendkívüli dolog, ha az addigi harcok kimenetele minden esetben a kisebb és gyengébb lény gyors pusztulásához vezetett. Most azonban nem csak a zsákmányát védő, de a kicsinye védelmére kelt egyed is az új támadó ellen fordult, s mindkettejük erejét megkétszerezte a jogos, vagy jogosnak megélt düh. Mint hogy a küzdelem már eleve az anya által kiválasztott szikla-rejtekben kezdődött, a történés folytatása is ott zajlott le, s ebben a félig zárt közegben a másodiknak érkezett támadó hamarosan csapdába került. Az újszülött lényt ugyan sikerült megkaparintania, de mielőtt eliszkolhatott volna zsákmányával, vagy mielőtt igazán kárt tehetett volna a kis lényben, a két „védő” közös erővel támadt rá. S akkor már hiába engedte el zsákmányát, hogy most ő próbáljon meg menekülni: hamarosan élettelenül hevert a barlangszerű sziklahasadék aljában, hogy most az ő teste szolgáljon eledeléül azoknak, akik rendes körülmények közt az ő táp-lálékául lettek volna. Ez a történés aztán egy időre feledésbe merült, de egy távolabbi Út során már mint emlékképet: magával hozhatta mindkét Én-rész, hogy egy hasonló eset kapcsán mint késztetést, átadhassa az épp irányított testek tudatának, összefogásra, és együttes védekezésre ösztönözve őket, megtanítva ezzel magát a fajt is 29
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet az együttes harc előnyeire. Ettől kezdve ezek a lények is csapatokba (hordákba) tömörülve éltek, s ettől kezdve már e faj egyedei számára is kötelező érvényűvé vált a legelső Tilalom, vagyis a saját fajukhoz tartozó élőlények legyilkolásának és elfogyasztásának tilalma. De erre (épp a korábbi korszakok során a félelem-energiákból megfogalmazódott lények mennyisége végett) nem is volt szükség. Egy jó ideig legalábbis nem, s mire a nagy testű élőlények száma annyira megcsappant, hogy azok hiánya ismét az éhezés árnyát vetíthette volna a bolygó egyre értelmesebbé váló lényei fölé, azok rég birtokába jutottak a táplálékszerzés egyéb, ha úgy tetszik: humánusabb formájának. De lényegében nem ők voltak az okai a nagy testekkel bíró lények tömeges pusztulásának, hanem különböző geológiai történések, amelyeknek következtében e lények ezerszám pusztultak el a bolygók távoli vidékeire húzódva, s amely történések ellenére is igyekeztek a bolygó (már) fejlettebb tudattal bíró „urai” legalább néhány száz, vagy ezer egyedet megmenteni e lényekből, hogy maga a faj (már csak mint fogyasztásra alkalmas élelem) fennmaradhasson. Amellett persze, hogy a maguk készítette, hatalmas építményekben tenyésztették az eleséggé-lett ellenség megmentett példányait, más módon is igyekeztek táplálékhoz jutni, s ezt természetes úton épp úgy elérték, mint a későbbi évszázadok során tudományos módszerekkel, vagyis szintetikus táplálékok előállítása révén. Így hosszú időn át elégséges táplálék jutott mindannyiuknak, egészen addig, míg a bőség hatására maguk is túlságosan szaporodásnak nem indultak. Akkor viszont ismét kitört az éhínség, s ki tudja: mennyire kanyarodtak volna vissza távoli őseik kannibalizmusához, ha egy ismételten bekövetkező, s minden addigra elért technikai fejlettségük dacára váratlanul bekövetkező újabb kozmológiai történés, vagyis egy újabb, bolygó-méretű robbanás-sorozat meg nem tizedeli őket is. De ez történt, s az életben maradottak a légkör teljes megváltozása miatt lekényszeredtek a bolygó felszíne alá. Itt építették fel aztán azokat a városokat, amelyekben esélyük lehetett a túlélésre, meglévő gépeikkel állítva elő a bolygó légteréből a számukra szükséges levegőt, a víz összetevőivel megegyező kémiai tulajdonságokkal bíró folyadékot, de még a táplálékot is, a bolygó mélyén talált ásványi anyagokból vonva ki az ahhoz szükséges alkotóelemeket, hogy egy bizonyos eljárással táp-pasztillákat nyerjenek az így kapott, por alakú anyagokból. Utódaik számának szabályzását azokkal a gépsorokkal oldották meg, amelyek egyben az anyák feladatát is ellátták, levéve vállukról nem csak az utód kihordásának és világra hozatalának, de a „kész” egyedek felnevelésének gondjait is. Ezek a korszerű gépek aztán mindig annyi egyedet hívtak életbe, amennyire épp szükség volt: sem többet, sem kevesebbet. Ezzel ismét megoldottá lett a faj túl, és továbbélése, s mert a létben maradás, s az utódokról való gondoskodás már nem adott számukra feladatot, a fejlődés is más irányba haladt tovább. Azt hamarosan megállapították, hogy a bolygó légkörét nem változtathatják vissza, vagyis többé nem élhetnek a bolygó felszínén, mint a Nagy Változás előtti őseik, de mert mindenképp szabadulni szerettek volna bolygó-mélyi fogságukból, a bolygó elhagyásának módszereit kezdték kutatni. Eközben a többi bolygó felszínén is zajlott a fejlődés folyamata. Igaz: ezeken a bolygókon sokkalta több irányú fejlődés kellett végbe menjen: minden bolygón meg kellett fogalmazódjon a Szellemlények, vagyis az Én-részek elsődleges feladata, hogy azt teljesítve: egy másik bolygón folytathassák megkezdett Út-sorozatukat. Így idővel természetesen maguk a Szellemi ÉN-ek is összetettebb és rétegezettebb értelmi és érzelmi fejlődésen kellett keresztül menjenek. Annál is inkább szükségessé vált ez, mert egy ideje a Föld is létező Valósággá lett az Őt megfogalmazó, bár Szellemi Én-részével még be nem töltő Elsőd révén, mert erre már csak a ti emberiségetek első Történelmének kezdete előtt került sor. Addig csak az Elsőd gondolat-energia hulláma rezgett a bolygó felett, készen arra, hogy visszavonuljon, amint a létbelépő szellemlények már maguk is képesek lesznek gondolat-energiájukkal feltölteni a bolygó energiagömbjét, vagyis auráját. Bár az Életnek még nyoma sem volt, nem is lehetett rajta; de már minden kozmikus Ős-elem együtt volt, s egy izzó energia-mag köré tömörülve járta kör-körös táncát a Kozmosz végtelen mezőin. Testét vastag kozmikus porréteg fedte, s e porban már benne rezgett mindannak a változásnak előhírnöke, vagyis energiája, ami a leendő bolygón végbe kellett menjen a Kezdet pillanatától a Végkifejletig, vagyis a majd még csak eztán bekövetkezendő, s az adott Világmindenség-rész szempontjából is fontos és jelentős változásig. Tehát addig az időpontig (s még azt követően is), amelyet a ti „Jelenetek” emberisége egyre nagyobb (bár a valódi Valóság szempontjából indokolatlan) félelemmel mint Apokalipszist emleget, s amely időpont lényegében a mélység végét, s a Magasság kezdetét foglalja magában, nem mint 30
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet „időpontot”, de mint nagy és áldott, mert előbbre és feljebb lépést jelentő történést az Örök Fejlődés Útján. Ez azonban még csak mint távoli kép lebeg a Történések „játékfilmjének” tekercsén. A bolygó még mint fátyolba burkolt mennyasszony kering (vagy inkább bukdácsol, hisz még semmiféle pályához sem kötődik) a Kozmoszban. S majd épp így lejti táncát a Nap körül, de önmaga körül is néhány évmillióval később, készen arra, hogy mire a Elsődök mélyebbre bukott szellemlényei elérik az ébredtség ama fokát, ahol már képesek lehetnek testeket formálni a bennük lévő, bár erősen lefokozódott és besötétült gondolat-energiák révén; már az ő testén hívhassák létbe gondolatenergia-képeiket, mint fizikai valóságokat a Teremtettség színén. Ez volt ugyanis a legelső emberiség, amelynek kozmikus emlék-lenyomatát követve néhány évmilliárddal később a Másod-teremtettség szellemlényei is meg kellett fogalmazzák a maguk emberiségét a Föld; de akkor már a szellemesült Föld-Anya testén. Az Föld színén testet öltött Elsőd-szellemek Én-részei által alkotott emberiség Útjának kezdeti történései közben ugyanis már Lét-be lépett, azaz megfogalmazódott a másod-teremtettségű Szellemlények csoportja, amelynek egyedei először természetesen csak mint vágy; fogalmazódtak meg az EGY-ség állapotában megmaradt Elsődök gondolatában. Az Elsődökében, akik egyre magasabb rezgésszintre emelkedtek, s már nem csak a bukott Elsődök tévedését, hanem annak okát, és okozatának végkifejletét is képesek voltak meglátni és megérteni. Vagyis elérték a fejlődés ama fokát, amely „nagykorúvá” tette őket a Teremtő színe előtt, s alkalmassá arra, hogy maguk is meg-fogalmazhassák a maguk utódait. Azokat a gondolat-energia-lényeket fogalmazták meg, amelyeket a Teremtő keltett aztán életre, betöltve az Elsődök gondolatenergiáját a maga végtelen magasságú és végtelen tisztaságú gondolatenergiájával; azaz Önmaga egy-egy Élő Szikráját oltva minden gondolatba, hogy azok is kiemelkedhessenek a gondolatok világából, s a Szellemi Lét egységébe léphessenek. Az Elsődök gondolatenergiáinak, azok megemelkedett szintű rezgésének mágneses vonzására a Mindenség-elemek bizonyos mennyisége a Teremtő Elv, vagyis a pozitív irányú spirál-törvény alapján egymás felé mozdulva új alakzat szerint kezdtek rendeződni, míg a Szellem-lét minden egyes energia-paránya a helyére nem került az elemek halmazában, mint a Lét lehetősége. Amint ez végbe ment, a Teremtő gondolat-energiájá-nak egy Szikrája töltötte be azokat: s ezen Isteni Szikra energiája volt az az Életerő, amelynek révén az egységbe rendeződött gondolat-energia részek szellemesülhettek, vagyis mint bébi-szel-lemek, beléphettek a Valóság egy sokkalta magasabb rezgésenergiával bíró szintjére, hogy megkezdjék fejlődésüket, vagyis az Örökkévaló Szeretet Törvényeinek megismerését és befogadását. De még csak a megismerését, s a befogadását: a Törvények alkalmazásával, s a Törvények megismerése révén birtokukba jutó Erő használatával épp úgy várniuk kellett, ahogy várniuk kellett az Elsődöknek is a Kezdet Kezdetén. S ahogy az Elsődök egy csoportja, úgy a másodteremtettség szellem-gyermekeinek egy csoportja is bele esett a türelmetlenség hibájába. Ők is (amint az előttük elbukott Szellemlények) teljesnek és tökéletesnek érezték az addig megszerzett Tudást, s úgy vélték: e Tudás birtokában már képesek a Mindenség egészét bírhatni és uralhatni, anélkül, hogy a fölébük tornyosuló Mindenség ereje ellenükre fordulhatna, mint minden Erő, amelyet avatatlan, gyenge kéz próbál megzabolázni, hogy aztán a maga szolgálatába állítsa azt. Ez a tévhit okozta az Elsődök egy csoportjának bukását, így talán természetes, hogy a másodteremtettség még félig sem felfejlődött szellem-gyermekeinek egy csoportjában is megfogalmazódott ugyanaz a téves gondolat, amelynek nyomán ők is fellázadtak a Teremtő ellen, s útra keltek, hogy bebizonyítsák: meny-nyire készek az Erő birtoklására, és tökéletes használatára. Annál is inkább várható volt ez a történés, mert a Teremtettség színén már mint megvalósult történéselem: ott lebegett az Első-dök tévedésének energiája, így aztán a másodteremtettség lázadói a legelső, ellentétes irányultságú gondolatenergiával magukhoz szippantották azokat a történés-elemeket, s már azok által is vonzva, ha lehet: elődeiknél is gyorsabban ereszkedtek lefelé, hogy azonos pályán, s ha úgy tetszik: azonos koreográfia szerint haladva ismételjék meg eleik bukását. Az is természetes, hogy ezek közt a szellem-gyermekek közt is igen sok volt, amelyik még időben képes volt megállni a lejtőn, hogy 31
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet visszafordulva mielőbb igyekezzen az elhagyott EGY-ségállapotba emelkedni, de egy részük meglehetősen mélyre süllyedt. Bár a létüket megfogalmazó Elsőd által beléjük kódolt ismeretelem már a leggyengébbeket is képessé tette arra, hogy a mélység legmélye előtt megtorpanva felismerjék: mekkora bűnt követtek el a végtelen jóságú Teremtő ellen. Arra viszont még az Elsődök által átadott, felismerésszülte energia is kevés volt, hogy csak annak erejére támaszkodva visz-szaforduljanak, s lerázzák magukról a mélység rájuk ragadt sarát. Ezt a képességet már maguknak kellett, s kell megszerezzék mind a mai napig, s még bizony: ez után is hosszú időn át, Útról lépve Útra, s felismeréstől felismerésig haladva a Tisztulás kicsiny lépcsőfokain, apránként léphetve csak feljebb, olyan tempóban, ahogyan az egyes Felismeréseket képesek el, – és befogadni, hogy azok ismeretanyagát „felébreszthessék” önvalójukban, vagyis Szellemi ÉN-jeikben. Mert ezek a szellemlények is meg kellett álljanak a köztes lét egy bizonyos síkján, hogy ők is csak a gondolat-energiáik által megfogalmazódott kis Én-részek révén érjék el a mélység egy pontját, s bár ők (legalábbis a többségük) már nem zuhantak le abba a mérhetetlen mélységbe, ahol már az anyag szintjéről kellett volna a Lét iskoláit megkezdeniük; így is meglehetősen mélyre zuhantak ahhoz a szinthez viszonyítva, amelyet a Szellemi ÉN még elviselhetett volna. Ők is megkísérelték az energia továbbításának megtagadásával, majd a duál-lét megszüntetésével fokozni a magukhoz vonzott energia mennyiségét, de amint az Elsődök: ők is hiába. S amint az Elsődök: ők is meg kellett álljanak azon a szinten, ahol az ÉN-felek, vagyis a kettészakadt Duál-párok az önmagukkal való meghasonlás fájdalmát érezve még inkább a Teremtő ellen fordultak. Ezzel a fájdalommal ÉN-feleik mélyén merültek el ők is abban a kábulatszerű, erősen lefokozott tudatállapotban (amelyben az Elsődök egy csoportja még az adott pillanatban is volt, s van is), hogy az önmagukból megfogalmazott Én-részek ismételt útra küldésével igyekezzenek megszerezni mindama Tudás-morzsát, vagyis megtapasztalást, amely nélkül nem volt, mert nem lehetett számukra Ébredés. Azt a Tudást, amelyet a Teremtő Szívében élve, vagyis az EGY-ségben lebegve kellett volna megszerezzenek fájdalmak nélkül, ahogyan az EGY-ségben maradt Elsődök tették, s ahogy a velük együtt, s az utánuk LÉT-be emelkedett szellem-gyermekek tették, s teszik azóta is, s ez után is, örökkön örökké… A Föld nevű bolygó lényegében már az Elsőd által megfogalmazott gondolat-energia-lények szellemi Szikrával való betöltésének pillanatában kezdett kialakulni, s fizikai tömeggé válni a valótlan valóság színén, de még csak mint a gondolat-hullámhoz csapódó, negatív erőkből álló energia-halmaz. Ez az energia tömörült aztán a magához vonzott kozmikus por hatására, hogy megadja a születendő bolygó szüntelenül izzó, s még csak önmagát hevítő magját. Eköré a mag köré mind több és több kozmikus anyag-részecske tapadt, s megolvadva vastag burkot képezett a legbelső magma körül. S akkor már nem csak a kialakulóban lévő gömb magja, de maga a mag köré tapadt, megkeményedett por is vonzani kezdte a Kozmosz adott részén lévő, s meghatározott cél és rendeltetés nélkül száguldó anyagokat. Az Elsődök által egykor irányított, majd erejüket vesztve elemeikre bomlott, valamikori bolygók kisebb-nagyobb darabjait, s a Teremtett Világokból érkező gondolat-energiák révén megfogalmazódó anyag-részeket egyaránt maga köré tömörítette, s azok sebességüknél és anyaguknál fogva olyan erővel préselődtek a magma-magot körül öle-lő, egyre nagyobbá váló nyers energia-gömb körül, amely erő lehetővé tette, hogy az érkező anyagokból idővel további szilárd kérgek képződjenek. Ezekre a szilárd kérgekre tapadt rá aztán ismét a hatalmas mennyiségű Csillagpor, s a még bevonzható távolságban lebegő kozmikus por, megadva a Föld szilárd kérgének külső, már lényegesen lágyabb burkolatát, vagyis magát a majdani termő-réteget. Ekkor a Föld még úgy bolyongott a Világűr végtelenjében, mint egy gazdátlan maradt bárány, lényegében nem tartozva egyetlen Naprendszerhez sem, s egyetlen Galaktikától sem foglyul ejtve. De mert hogy sűrűsége és térfogata növekedésével egyenes arányban csökkent a sebessége; már valóban csak idő kérdése volt, hogy valamelyik, már régebb óta működő, vagyis nagyobb mágneses térrel bíró Nap magához vonzza. Ez idővel meg is történt: a szabadon bolyongó bolygó a vonzás erejének engedve egyre inkább megközelítette a Napot (de még nem az általatok ismert Napot!), majd egy előre megfogalmazott ívű pálya mentén lassan forogni kezdett új „birtokosa” körül. De még csak a Nap körül keringett: ahhoz, hogy önnön tengelye mentén is forogni kezdjen, egy sor olyan történésnek kellett bekövetkeznie, amely a 32
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet többi bolygó életében is bekövetkezett, mielőtt kialakulhatott volna felszínén az Élet. A Nap csatlósául szegődött, de még a saját mágneses erőterét használó bolygó újra és újra magához rántotta a közelében elhaladó kisebb-nagyobb meteorokat, amelyek úgy vágódtak testének, mint valami óriási, égi kőszikla. Ennek következtében a bolygó felszíne alatt rejtőző, izzó energia újra és újra átrendeződött, ha nem is annyira térben (hisz a megszilárdult felszín alól nem, vagy csak kis mértékben szabadulhatott), de energiájának irányában, amely az összeütközések hatására egy időre minden esetben ellentétes irányt vett fel, kisebb-nagyobb robbanások kíséretében újra és újra átrendezve a bolygó felszínét is. Igaz: ebben maguk a bolygóhoz csapódó meteorok is tevékenyen részt vettek, s mert hogy a bolygó mozgása már lassú volt ahhoz, hogy a felszíni egyenetlenségeket a körötte lévő légnemű közeg súrlódási energiája, vagyis a légellenállás ereje lemorzsolja, szinte „egyik percről a másikra”, azaz néhány kurta évmillió alatt megszülettek a bolygó hegyei és völgyei, s az érintetlen maradt részeken kialakultak a síkságok és a későbbi sivatagok és Tenger és Óceán-fenekek is. Igaz: ez utóbbiak, vagyis maga a víz még csak alkotóelemek formájában keringett a bolygó körül, amelyet az összeütközések okozta energia-robbanások hatására hosszú időn át vastag porréteg takart, nem engedve a felszín közelébe semmit, ami kisebb energiával bírt, mint a porréteg taszító energiája. Az összeütközések révén a bolygó alakja is megváltozott, s mert hogy már rég nem volt egyenletes a bolygó anyagának elosztása a bolygó tengelye mentén, a bolygó belső energiájának elosztása is nagy mértékben megváltozott. Ennek hatására a bolygó a testében kialakult ellentétes pólusok hatására, s a vonzás-taszítás Törvényének engedve önnön tengelye körül is forogni kezdett. Aztán idővel a bolygó belső energiája megcsappant (talán épp a sorozatos összeütközések okozta energia-kiáramlás, vagyis a robbanásokkor elvesztett energia hiányának, és az újszerű mozgás hatására), így már nem, vagy csak igen ritkán vonzotta magához a Kozmoszban száguldó meteorokat. Ennek következtében a felszín fölött lebegő porréteg lassan kezdett leülepedni, s elvékonyodni, majd a Föld felszínét gyengén, de egyenletesen elérte a Nap fénye és energiája… – az Élet legelső eleme. A bolygó körül keringő kémiai atomok lassan szintén elérték a bolygó felszínét, épp a Nap hőjének hatására, hogy megkötve a bolygó felszíne alatt megbújó kémiai atomokat, megfogalmazódhassék az első vízmolekula (s most és itt is olyan módon, ahogyan azt már a fentebbiekben, egy időrend szerint későbbi, ám általunk előbbre hozott történés során láttad – tapasztaltad). A többi aztán szinte „varázsütésre” ment. Az első víz-molekulák vízcseppekké álltak össze a földmélyben, majd a Nap egyre fokozódó melegének hatására a felszín felé emelkedtek. Ott (ismét a Nap erejének hatására) azonnal elpárologtak, hogy ismét mint két különálló elem, emelkedjenek a bolygó felszíne fölé. Ott azonban már csak egy bizonyos magasságig engedte őket a Nap: ahogy a meleg hatására felemelkedtek, épp úgy állította meg felfelé irányuló mozgásukat ugyanaz a meleg, amely a bolygó felszínétől távolodva vált egyre nagyobb hőfokúvá, mintegy: beburkolva ön-hőjébe a bolygó testét, s a körötte lévő, még légüres teret egyaránt. Ebben a légüres térben halmozódtak fel azok az elemi részecskék, vagyis azok az atomok, amelyeket a Nap sugarai a felszínre késztettek emelkedni, hogy aztán innen hulljanak vissza a Föld felszínére, amikor a bolygó adott részét nem érte a Nap. Akkor a légüres tér hirtelen lehűlése következtében a felbomlott atomok ismét egymáshoz kapcsolódtak, s az együttes atomsúly újra egy lefelé irányuló mozgásra késztette őket. Kialakult tehát a víz, majd ennek vetületeként a bolygó légtere is, s e kettő révén, s a Nap hőjének hatására a folyamatossá lett körforgás is, amely elengedhetetlen feltétele volt az Élet kialakulásának a bolygó mélyében, s a bolygó felszínén egyaránt. Ahogy az a többi bolygó esetében is történt: először itt is a mélyben indult meg az Élet, hogy egyre fejlettebbé és fejlettebbé válva már biztos keretet és alapot adhasson az ember ősének létbelépéséhez. Mert alig néhány évmillió kellett csupán, hogy a „semmiből” kialakult bolygó felszínén megjelenjen először a növényvilág, majd néhány évmillióval később az első ember, s a nyomában maga az emberiség. Ha még nem is az általatok ismert ~ alkotott emberiség, hisz az még ott rejtőzik valahol a lassan megfogalmazódó Idő távolában, mint a kései Holnapok része és birtokosa. De már létezik, ha csak mint energia is, ahogy a ti „jelenetekben” is létezik minden egyes Holnap, és minden egyes Tegnap, az egyik már, a másik még belemerülve kíváncsi értelmetek elől az Örök Van, a folyamatos MOST állapotába.
33
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Megjelent hát az első, az ember családjához legközelebb álló lény, hogy megkísérelje örök időkre beírni nevét a Fejlődés Történetébe. Persze: csak a maga, és utódai szempontjából volt „örök” ez az idő, amint csak az ő értelmezésük szerint volt az a semminél alig valamivel több, mert (sajnos) gyorsan semmivé-foszló eredmény is „fejlődésnek” nevezhető. Elsőként tehát azok a mélybe (de még mindig nem a legmélyebb mélységben lévő, vagyis az első szféra dimenzióiba) süllyedt Elsődök kaptak módot és lehetőséget az emberi faj megformálására, amelyek ÉNjei „ébredésük” után már valóban képesnek bizonyultak a fejlődésre. A Föld színén épp úgy kellett megkezdjék végeláthatatlannak tűnő vándorútjukat az anyagba-zártság szintjétől az Ébredés első jeléig, ahogyan a többi dimenziók színén lévő Szellemi Én-részeknek, de ők nem állhattak meg a fejlődés legalsó szintjén. Nem, mert a Föld nevű bolygó már eleve adottá tette a lehetőségeket a tovább, – és feljebb emelkedésre… …ahogyan azt egy ideig, s egy bizonyos pontig a bolygó első emberisége tette is.
Az ásványok, a növények, majd az egyre fejlettebb állatok szintjén is felülemelkedve szinte robbanásszerű gyorsasággal indult meg az ember nevű lény fejlődése. Az elő-ember, majd az ős ember szinte „percek alatt” fejlődött ki az Örökkévalóság fogalmai szerint, s az első kőbaltát használó ősemberek után néhány évezreddel később élő emberek már elkészítették az első igazán komoly technikai berendezéseket is. Ezeket aztán egyre több és több találmány követte, s e felfedezések megintcsak új, és még-újabb kérdéseket vetettek fel tudósaik elméjében, amelyekre mielőbb választ akartak kapni, s persze: többnyire kaptak is. Így hamarosan igazán fejlett eszközök birtokosainak mondhatták magukat, s ha csak félve is, de már a levegő meghódításával is próbálkoztak. A technika és a többi tudományág titkainak mind mélyebb és tökéletesebb megismerése mellett természetesen a lelki – szellemi ismereteik és képességeik is káprázatos iramban nyíltak ki tudatukban, mint egy csodálatos rózsa bimbója. Papjaik a városok szívében éltek, hisz lényegében ők voltak az egyes Államok vezetői, akik a kisemberek mindennapjait irányították, segítve azok szellemi emelkedését, s fizikai jól-létét egyaránt. Tanítóik és Vezetőik már a kezdet – kezdetétől azok a missziót vállaló Elsőd-szellemek voltak, akik azon a legelső, mélység felé nyíló percen maguk is elindultak, s egy bizonyos időre el is távolodtak az EGY-ség állapotából, ámde még idejekorán visz-szatértek a Teremtő Szívébe, miután a cselekedetük által rájuk rótt karmát a fentebbiekben már elmondott módon kiegyenlítették. Ezek, s a duál-párjuktól elszakadt Szellemi ÉN-felek vállalták később magukra Testvéreik ébresztését, majd az ébredők vezetését is, hogy aztán azok maguk is a mellettük élők földi szintű Vezetőivé, vagyis papjaivá válva szolgálhassák az Egyetlen, Igaz Célt, vagyis az ŐS-EGY-ség állapotának helyreállítását, tehát mielőbbi elérhetését. S az ébredő szellemlények Én-részei, és földi tudata úgy szívták magukba a Tanításokat, mint a szivacs, s a papok egyre hatékonyabb módon voltak képesek használni az ERŐ-t, amelyet mint Legfelsőbb szintű segítséget: testvéreik szinte méretlen bo-csájtottak a rendelkezésükre, meggyorsítva mélybe hullott Testvéreik Visszatérését. Az ERŐ ismerete és használata aztán lényegében fölöslegessé tette azokat a technikai berendezéseket, amelyeket addig használtak, hisz segítségével már lassan az anyagot is félretehették, mint egyedüli felhasználható elemet. Magából az Erőből építették otthonaikat, már csak önnön gondolat-energiájuk besűrítése révén, de így alkották meg maguknak az egész, őket körülvevő Világot is. De így fogalmazták meg maguknak járműveiket is, s már az űr-járművek megteremtésén fáradoztak. Méghozzá kétféle módon is igyekeztek azokat mielőbb létrehozni: a tudósok a maguk megszokott, mechanikus útján, míg a papok a maguk eszközeivel, remélve: minden technikai „csodánál” gyorsabb „járművet” fognak így tulajdonukul tudhatni. Ám ehhez még a hathatós támogatás ellenére is kevés volt az energiájuk. Lényegében minden adott lett volna már: épp csak a Tér-Idő-Tér összevonás elméletének nem voltak képesek a nyomára bukkanni. Ám ennek titkát Vezetőik sem adhatták át nekik: az fedve kellett maradjon előttük, mert azt csak saját szellemi fejlődésük által ismerhették meg, s akkor sem ebben a dimenzióban. Erre a más dimenziókban lévő, s szintén a maguk Útjait járó Szellemlények védelme érdekében volt szükség, hisz az ember, pontosabban: az emberiség, mint mindig, akkor is magasabb fejlettségi szinten álló, s inkább a mélységbe süllyedt Szellemlények közös tartózkodási helye, vagyis Iskolája volt. Nem lehetett kizárni tehát, hogy a Tudást olyan, még 34
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet meglehetősen alacsony szintet elért szellemiséggel bíró emberek is megszerzik, akik test-tudati késztetéseiknek engedve ártó eszközként kezelnék a megszerzett Tudást. S épp ez következett be mégis. A Tudás és az ERŐ magasabb rendű birtoklásának és felhasználási módjának, vagyis a Tér-Idő-Tér összevonás elméletének ismerete, s annak gyakorlatbani megvalósításának vágya (vagy inkább makacs akarása) volt az, ami ismét a mélység karmai közé taszította a fejlődésnek indult Szellemlényeket. A fölöttes ÉN-ekben lefedett bukás ismétlődött meg: az Erő egy bizonyos részének már birtokába jutott, s többnyire földi szinten is nagy hatalommal bíró, s vezető pozíciót betöltő, de mégtöbb hatalmat akaró emberek tudata egy idő múlva ismét ellene szegült a Törvénynek. Kivonták magukat Szellemi Vezetőik, de még saját Én-részeik irányítása alól is, hogy attól kezdve már csakis és kizárólag a maguk elképzelése szerint, s önnön nagyon is földi céljaikra használják az ERŐ-t, s az ERŐ-adta Hatalmat. Már csak önös céljaiknak, és saját vágyaiknak éltek, annak biztos tudatában, hogy ők, és egyedül ők méltóak a Tudás teljességének megszerzésére és birtokolására, s mert hogy ezt nem remélhették elérni Vezetőik útmutatása révén; a maguk módján nyújtották ki utána kezüket, hagyva, hogy a Kell és a Még elnyomja önnön legbenső Én-részeik intő szavát is. Ez a két, nagyon is anyagi szintű, szigorúan test-tudati érzés volt aztán az, ami megadta a jelet az ellentét fejedelmének: az általuk elhintett konkoly kikelt, s már leszakaszthatják annak mérges virágát… Ez hamarosan be is következett. Az ellentét képviselői ugyanis csak a szellemi fejlettség egy bizonyos pontjáig engedték ki karmaik közül azokat a Szellemlényeket, amelyeket aztán ismét magukhoz kívántak rántani. Mert persze: nem véletlenül, és nem ok nélkül engedték őket eltávolodni egy időre. A mélység fejedelme így, ezen az úton kívánt (s tudott is végül) mind nagyobb és nagyobb mennyiségű energiához jutni, amelyre szüksége volt, hogy még inkább megszilárdíthassa hatalmát a Teremtettség alsóbb szféráinak dimenziói fölött, korlátlan, vagy csaknem korlátlan hatalomra téve szert azok fölött, az így megszerzett energia révén. Amint a számára szükséges ERŐ-t már áldozatai tudatában érezte, elültette bennük a mohóság s a törtetés mérges magját, majd még több Tudást, s ezáltal mégnagyobb Hatalmat (tehát az általa beléjük plántált mohó vágyak kiélhetésének lehetőségét) ígérve az ERŐ birtokosainak; újra maga felé fordította, s újra a hatalmába kaparintotta őket, hogy mielőbb elorozza tőlük az általuk megszerzett ERŐ-t. A papság vezetői tehát egy bizonyos szintet elérve már csak a maguk céljait igyekeztek elérni, méghozzá a saját, mélységtől kapott eszközeikkel. Tevékenységük természetesen a legnagyobb titokban folyt, miközben mind egyre sürgették tudósaikat az új, és mégújabb találmányok, s egyre bonyolultabb kémiai szerek kidolgozását követelve. S a tudósok igyekeztek is úgy műhelyeikben, mint kísérleti laboratóriumaikban mielőbb eleget tenni papjaik sürgetésének, bár arról fogalmuk sem volt, nem is lehetett: hogyan, s mire használják a papság vezetői az általuk elkészített eszközöket és vegyi anyagokat. Annyit tudtak ugyan, hogy az ő rész-eredményeik papjaik kísérleteit segítik, de e kísérletek mibenlétét (amelyek inkább titkos szertartások voltak), valamint azok végső célját és értelmét még a ők is inkább csak sejthették, semmint tudhatták. Ha sejtették egyáltalán, hisz arról még csak fogalmuk sem volt, mi is zajlik valójában még azon felül, és azon túl annak a tevékenységnek a hátterében, amiről esetleg nekik is tudomásuk lehetett. Pedig ezeknek a tevékenységeknek a remélt eredménye szinte teljes egészében megegyezett a tudósok kutatásainak és kísérleteinek céljával, bár a papság vezetői az eredményt nem úgy, és nem arra a kívánták felhasználni, amire a tudósok a maguk várt eredményeit. Mert a Világűr egészének meghódítását tűzték ki célukul úgy a tudósok, mint a papság vezetői…– akik az eredmény küszöbére érve már ismét a mélység szolgálatában álltak. Ám ő titkos kísérleteik irányukat, vagy végső céljukat tekintve már nem voltak azonosak a tudósok által folytatott kísérletekkel, ahogy azok mibenléte is teljességgel eltért a tudósok nagyon is fizikai szintű kísérleteitől. Mert ők nem csak a bolygó légterét, de valóban a teljes Világűrt vágyták meghódíthatni, s nem is annyira fizikai, mint inkább szellemi úton kívánták volna elhagyni a bolygót, s el a Naprendszert is, hogy mint Szellem-utasok és Szellemi hatalmasságok: igájuk alá kényszerítsék a „Mindenséget”. A különféle találmányok tehát lényegében nem is voltak szükségesek számukra, legalábbis nem azért voltak 35
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet szükségesek, hogy céljukat elérjék általuk, hisz abban a dimenzióban, amelyben utazni kívántak, nem volt szükségük rájuk. S ők nem is tárgyakat, de magát a dimenzionális tér-közi síkot kívánták megfogalmazni, hogy e „szellemi találmány” révén száguldjanak át a Végtelen Űrön, meghódítva minden számukra elérhetőnek bizonyuló dimenziót, s azok minden lakott bolygójának lényeit. Ennek elérhetéséhez hívták segítségül a mélység fejedelmét, titkos szertartásaikon igyekezve őt megidézni, hódolva előtte… – gyakran közvetlenül az Istennek bemutatott szertartást követő percekben! A tudósok által készített gépek egy részét épp ezekhez a titkos szertartásokhoz használták fel, hogy azokkal elektromos kisüléseket, „villámokat” ajánljanak fel a mélység urának „oltárán”. Természetesen nem csak ezekkel a „villámokkal”, de ennél nagyságrendekkel durvább áldozatokkal, s nem egyszer ember-áldo-zattal(!) is hódoltak uruknak, nem riadva vissza a legnagyobb Bűntől: a gyilkosságtól sem… A tudósok ezzel szemben csakis és kizárólag technikai úton igyekeztek megépíteni a maguk űrjárműveit, de mert a kutatások folytatásához, s az elért eredmények továbbfejlesztéséhez csak a papságtól kaphattak támogatást; az ő igényeiknek megfelelő gépek és anyagok előállítását is elvégezték. Időről – időre ugyan beszámoltak papjaiknak a maguk eredményeiről is, de mert hogy azok egyáltalán nem mutattak érdeklődést az általuk elért eredmények iránt, egy idő múlva inkább csak egyes részeredmények, vagy számukra különös fontossággal bíró felfedezések közlésére szorítkoztak. A papság színleg meg is hallgatta, el is fogadta, sőt: dicsérő szavakkal méltányolta is az elétárt eredményeket, bár tudták: alig valamit közölnek velük a tudósok mindabból, amit mint eredményt: már valóban a magukénak mondhatnak. De mert számukra közömbös volt a tudósok által elért, minden eredmény; hagyták, hadd titkolódzzanak. Úgy voltak vele: addig sem kutakodnak az általuk elért eredmények, s azok elérési módja után. A tudósok megépítették hát a maguk légi, majd kevéssel később a kisebb, vagyis még csak bolygó-közi utak megtételére alkalmas űr-járműveit is, a papság pedig az Erőből „építkezve”, s a Tiszta Energiát próbálva besűríteni; a magáét igyekezett mielőbb megalkotni. A történés eme részén viszont már nemcsak hogy nem lehetett; nem is lett volna értelme titkolódzni egymás előtt. A tudósok egy csoportja legalábbis így vélte, annál is inkább, mert kísérleteik eredményeképpen a megtervezett jármű első darabja a sorozatos, még ember nélküli próba-utakon túljutva készen állt, hogy már emberrel a fedélzetén is megtegye első útját. Összeültek hát a papság vezetőivel, hogy beszámoljanak utazási tervükről, s megtenni szándékozott utazásuk céljáról is. A papok, akik szintén úgy érezték: már csak egy lépés választja el őket a teljes és tökéletes sikertől, csak mosolyogtak, amikor a tudósok „kisded” céljait meghallgatták, hisz ők sokkal nagyobb célt vágytak elérhetni, mint amiről a tudósok beszámolói szóltak. Nem is igyekeztek gátolni őket abban, hogy járműveik segítségével újból és újból elinduljanak a Földhöz közel eső Égitest; a Hold titkainak felkutatására, s annak kiderítésére: szóba jöhet-e az adott célpont, mint az emberiség egy későbbi nemzedékének egyedei által a távolabbi idők során belakható bolygó. Mert a tudósok végső célja lényegében ez volt: új Hazát találni az ezernyi veszedelem közt lévő Föld lakosságának, vagy legalábbis a lakosság egy részének, biztosítva ezáltal nem csak a Föld színén maradók életfeltételeinek javítását, de egy esetlegesen bekövetkezhető, s szinte szünet nélkül fenyegető katasztrófa esetén magának a fajnak a fennmaradását is. Mert a katasztrófa már szinte kézzelfogható valóságként lebegett az akkori emberiség feje fölött (is). A sorozatos vulkánkitörések, földrengések és árvizek hatására az emberek a legteljesebb létbizonytalanság állapotában éltek, s e természeti csapások mellé betegségek tucatjai is tizedelték őket évről – évre, anélkül, hogy papjaiktól, akik egyben orvosaik is voltak; bármiféle segítségre számíthattak volna. Ha egyáltalán kérték azok segítségét! De ez már rég eszükbe sem jutott, amint az sem, hogy Isten segítségét kellene kérniük, bármiféle földi segítség helyett. Ám ahogy a papság felé, úgy Isten felé sem fordult a nép, s ez ismét csak a papság lelkét terhelte, mint vétek. A nép ugyanis mindig, mindenben vezetőit; tehát a papokat igyekezett utánozni, s hogy azok szemmel látható jólétben és pompában éltek, épp csak a kötelező szertartásokon, s még ott is csak szavukkal, és rituális szertartásaikkal, de nem szívük és elméjük teljességével fordulva a Teremtő felé; a nép egyszerű fiai is csak a szerzést érezték fontosnak, a fizikai test jólétét, s Istenről szinte teljességében meg is feledkeztek. Ünnepeik, amelyekkel eleik egykor Istennek szolgáltak, addigra rég vad orgiákká rútultak, s a Tisztaság, vagy akár csak annak vágya sem volt egyéb, mint gúnyolni való, atavisztikus 36
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet torzulás, mutogatni, majd félrelökni való, beteges különcség, amelynek semmiféle haszna nincs a gyakorlati életben. Eldurvult, és elaljasodott tehát a papság, így aztán példájukra eldurvult a nép is. Alig néhány tucat volt azok száma az addigra többmillióssá nőtt emberiségben, akik nemcsak hogy ismerték, de élték is a köztük lévő médiumok által lehozott, s átadott Tanításokból megismert Tisztaságot, s erre oktatták utódaikat is. Ezek közt persze rengeteg tudós is volt, akik eleinte ugyan nem egészen tudatosan, mint inkább benső ösztöneikre hagyatkozva maguk is egyre inkább a Tiszta Út felé fordultak, mert ennek az Útnak keresésére ösztönözte őket az általuk megismert Mindenségben lévő Rend. E Rend az anyag általuk megismerhetett legkisebb részecskéjének vizsgálatakor csak úgy, mint a Csillagászati megfigyelések során egy mindennél ékesebb és tisztább logikát feltételezett, s ez a tény egy olyan Valaki jelenlétét bizonyította számukra, Aki mindennél és mindenkinél hatalmasabb, amit, vagy akit csak módjukban állt addig megismerni. Aztán, hogy már a Világűr útjait kezdték járni, ez a felismerés csak még inkább megerősödött bennük, s arra is ráébresztette őket: mennyire csekély, mennyire semmi az ő tudásuk Annak mérhetetlen Tudásához viszonyítva, Aki a Mindenséget megalkotta! Innen aztán már csak egy ugrás volt addig a felismerésig, hogy az általuk megtapasztalt Valaki… nem lehet azonos azzal az „istennel”, akiről papjaik szónokoltak, ha a maguk kiváltságainak eredetét kívánták igazolni, s Égi eredetűnek feltüntetni. Márpedig ha az ő „istenük” nem a Valódi Isten, nem az Egyetlen, és Örök Teremtő, akkor azok az eredmények, amelyekre pedig oly igen büszkék: szintén nem jöhettek létre az általuk megismert Erő segítségével! Ez így is volt, még akkor is, ha a papság egy-egy heves szócsata során mindenáron igyekezett bebizonyítani ennek ellenkezőjét, „csodák” egész sorozatával támasztva alá mondandóját, s persze hazudott igazságát. Mert egy ideig igyekeztek meggyőzni a tudósokat, leplezve választott uruk kilétét. Aztán, hogy már a várt, teljes és tökéletes siker árnyékát érezték föléjük vetülni; inkább a legkényelmesebb megoldást választották. Ugyan meg lett volna rá a hatalmuk, hogy egyszerűen elhallgattassák a kételkedő tudósokat, ezt azonban szükségtelennek tartották. Beérték azzal, hogy örök időkre száműzték maguk mellől az ellenük szót emelőket, aztán az élet visszazökkent a megszokott medrébe. Tudták ugyan, hogy a száműzött tudósokat a többi is követni fogja, de már rájuk sem volt szükségük, így ezt a tényt is figyelmen kívül hagyták. A tudósok tehát elhagyták a palotákat, el a városokat, de el a Föld minden szárazföldjét is, hogy a legtitkosabb kutató-labora-tóriumok egyikében húzódjanak meg a papság várható haragja elől, amelyet a legnagyobb Óceán mélyén építettek fel. Persze: ezt már korántsem lettek volna képesek egyedül létrehozni. Szellemi ébredésük, s a Valódi Tisztaság utáni vágyakozásuk azonban olyan Segítőket állított melléjük, Akik olyan Ősi Törvényekre okították őket, amelyek révén uralni tudták mind a Természet erőit, s irányíthatták is azokat szükség szerint. Ezek voltak azok a Tanítók, akiket a papság tagjai félrelöktek, s megtagadtak, hogy helyettük a mélység irányítását és segítségét kérjék, s fogadják. Ők segítettek megépíteni a tudósoknak azt a félanyagi elemekből készült, víz alatti bázist, ahol egy ideig maguk is tartózkodni kívántak, szintén félanyagi testekbe öltözve, s ahol most, a veszély idején a tudósok, s a hozzájuk csatlakozó emberek is meghúzódhattak, hogy onnan igyekezzenek valamiképpen ellensúlyozni a tévútra sodródott papság cselekedeteinek és gondolatainak negatív hatását. Ezt persze csak részben sikerült elérniük, s ez így is volt rendjén. Az az út, és az a cél ugyanis, amelyre a papság tért, s amelyre magával sodorta a Föld lakosságának többségét is, már olyan mértékben elhajlott a mélység felé, hogy az már túllépett minden megengedhető vagy elfogadható határt. Az ERŐ, amelyet teljes egészében a Mélység-sugallta céljaikra kívántak felhasználni, egy pont után ellenük kellett, hogy forduljon, s ellenük is fordult, hogy visszavesse őket arra a szintre, amelyről érkeztek, s amelyhez legbenső milyenségük révén egy ideje ismét tartoztak. Kevéssel az után, hogy elűzték a tudósok ellenük szót emelő csoportját, s az után, hogy azok tudós-társaikkal és az Egy-igaz Isten felé fordult emberekkel eltűntek az óceán-mélyi laboratóriumban, s az ahhoz tartozó építményekben, majd szellemi Vezetőik segítségével még onnan is tovább menekültek; maguk a papok is megtették a szükséges előkészületeket a távozáshoz. Ösz-szegyűltek abban a hatalmas teremben, amelyben az általuk létrehozott, óriás méretű oltár-féleség volt, hogy mozgósítsák a beavatás
37
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet révén birtokukba jutott ERŐT, amelyre mindenképp szükségük volt, hogy megkezdhessék vágyvavágyott utazásukat. Mert most a Tanítások, s a Beavatás révén megszerzett pozitív energiát is megkívánták idézni, vagyis gondolati úton bevonzani a Mindenségből, de már úgy, hogy legbensőbb tudati Én-jeik újra a mélység vad és sűrű energiájával volt telve. E két, egymással éles ellentétben álló energia robbant be abban a pillanatban, amint a legelső, hatalmas erejű pozitív energia-sugár a teremben lévők, s az oltár előtt álló főpap tudatáig ért… – és ami ez után következett, azt nem volt ember, aki túlélhette volna. Robbanás robbanást követett, s az első, ami alkotóelemeire robbant, maga a mélység fejedelmének épített márványoltár volt. Az produkálta a legnagyobb robbanást, lévén hogy maga is besűrűsödött energiából állt: felszabadult alkotó elemei ellenreakcióba léptek a légtérben megjelenő pozitív energiával, s a robbanás következtében felcsapó, óriási lángnyelv egyre nagyobbá és nagyobbá nőve úgy száguldott végig a Föld színén, mint valami gyilkos hurrikán. Nem maradt nyomában nemcsak hogy egy ép ház, de még a házak kövei is felizzottak, s porrá hamvadtak el: hogy az emberekről, állatokról vagy növényekről már ne is beszéljünk. A folyók kiléptek medrükből, vagy már azelőtt csaknem teljes egészében elpárologtak, a hegyek, miután vulkánjaik sorra kezdték okádni az izzó lávát, a hamut, a mérges gázokat, végül szintén berobbantak, majd szinte önmagukba omlottak. A Tengerek és Óceánok is kiléptek medreikből, és hatalmas szökőáraikkal mintha az olthatatlannak tűnő lángokat kergették volna, újra és újra, s kitudja, hányszor száguldva körbe a Föld színén. Ahogy a tűz, majd a víz is lecsillapodott, sorozatos földrengés rázta meg a Föld testét: a hegyek felhevült méhébe jutott, gőzzé vált víz keresett, és talált is magának ekként kiutat. A Tengerek s az Óceánok új medret képeztek ki maguknak, úgy tolva-lökve félre a földlemezeket, mint egy-egy üres tojáshéjat. Aztán végre minden elcsendesedett, hogy vagy másfél milliárd éven át ne is mozduljon Élet a Föld színén, s a Föld mélyében sem. A bolygó, amelyet a hatalmas robbanás szinte kiszakított addigi pályájáról, hosszú évmilliókon át csak úgy hányódott az Űr végtelenjében, mint egykor: az első emberiség Történelme előtti időkben. De nézzük végig: miként élték meg akkor az emberek mindeme történést a valóságban, s hogyan, miként látták azokat egy másik, már jónéhány szinttel feljebb lévő dimenzióból visszapillantva… Amint Vezetőm végére ért szavainak, ismét egy másik történésbe lényegültem bele. Éreztem: évezredeket ugrottam át a legu- tolsó képtől a mostani képig, úgy lépve át Időn és Téren, mintha csak egyik kőről léptem volna át a másikra az úttest két oldalán húzódó járdák közt lépdelve. A kép tanúsága szerint most egy parányi, fatörzsekből tákolt, ágakkal fedett kunyhóban születtem meg. A kunyhó távolabb állt a többi, hasonló építménytől, a jelek szerint pont azt a célt szolgálta, hogy a falu asszonyai oda húzódhassanak be, amikor elérkezik az órájuk. Anyám is így tett, majd hogy megszülettem, boldog-diadalmasan vonult be a falu egyetlen utcájára. Hangosan rikoltozta a nevemet, majd apám nevét ismételgette, s engem úgy tartott az ég felé, mint valami győzelmi jelvényt. Vagy mintha meg akart volna mutatni az Isteneknek is, hadd lássák: a fiúcska, akit küldtek neki; megérkezett. Faluszerte nagy lakomákat csaptak érkezésem örömére, s persze: ez itt így volt természetes. Minden fiúgyermek érkezését ekkora öröm-ünnep követte, míg a lányok születését szinte észre sem vették. Igaz: egy-egy leány gyermek világrahozatala után az anya is szinte szégyenkezve osont vissza a maguk kunyhójába, de még mintha maga az alig-érkezett lányka is tudta volna, mi a kötelessége: alig sírt, s akkor is csak halkan, csak anyjának panaszolva el bánatát. Emlékképeim közt egy csillogó, fekete szempár, néhány hosz-szú és vékony csont-tűvel feltornyozott, apró csigácskákba gyűrűző haj, s egy mély-barna bőrű, mosolygó arc villan fel, majd egy másik, egy valamivel komorabb, már deresedő fürtű férfi-arc: aranyló karika ékítette nem csak mindkettejük fülét, de nyakukban, sőt: még az orrukban is hasonló csillogó holmit viseltek. Anyám és apám arca volt: törzseik büszkeségei, akik hivatottak voltak a két, addig ellenségként élő törzs legjobb tulajdonságait tovább örökíteni utódaikban… – vagyis akkor még csak bennem, hisz én voltam az első gyermekük. Aztán, mint kiderült: az utolsó is…
38
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Több magzatot nem foganhatott anyám, ahogy nem foganhatott új Életeket a falu többi asszonya sem, s még azokat is el kellett veszítsék, akik addig ágyékukban fogantak s életet nyertek, mielőtt maguk is elpusztultak volna. Nem ellenség támadt a falunkra, hisz ellenségünk akkor már évek óta nem volt. Nem is lehetett volna, hisz messze-távol csak az a két törzs élt azon a vidéken, amelyből apám és anyám származtak, s amelyek apámék összeköltözése óta barátságban éltek. Nem is az Ég volt hozzánk kegyetlen: vadászaink naponta elegendő élelemmel tértek meg, a víz is tiszta volt, s a fák ágai roskadoztak a tengernyi gyümölcstől. Még csak nem is valami ismeretlen kór támadt a falunkra: évtizedek óta nem ütötte fel a fejét semmi komoly betegség, s egy-egy balesettől eltekintve a falu sámánjának, aki az orvosságos-szereket is őrizte: semminemű dolga nem akadt. És mégis ellenség volt, félelmetes, gyilkos ellenség, „aki” mindent, és mindenkit elpusztított. Olyan ellenség, amely ellen sem meneküléssel, sem fegyverekkel nem tudtunk védekezni. Bár hogy ki, s milyen módon okozta a falu, de a két törzs egészének is pusztulását: senki sem tudta. Igaz: nem is firtatta senki. Nem lett volna rá idejük, hogy ekként tegyenek. A Halál, mint a veszedelem, zúdult a falura, ráborulva az erdő egészére is, megölve, megsemmisítve útjában mindent és mindenkit, amit, vagy akit csak ért. Nem maradt egyetlen fa, egyetlen bokor, vagy fűszál, és nem maradt egyetlen élőlény sem: elhullottak röptükben a hatalmas sasok, az énekes madarakat fészkeiken ülve, vagy a fák ágai közt bogárfélék után kutakodva érte a pusztulás, s még a semmi kis hangyák bolyaiban is megdermedt minden mozdulat, s a hangya-tojásokban megállt az Élet fejlődésének öröknek hitt folyamata. A méhek úgy hullottak a földre, mint a por, s kicsiny testeiket aztán felkapta, s tán a Nap arcáig repítette, hogy gúnnyal beleszórja egy irgalmatlan erejű szélvihar. A fák s a bokrok levelei egyik pillanatról a másikra hullottak le, anélkül, hogy elsárgultak, elöregedtek volna: egyszerűen csak lehullottak, zöld szőnyeget terítve maguk alá a dzsungel járhatatlan sűrűjében csak úgy, mint az általunk ismert és használt ösvényeken, csapákon. Mi épp az egyik sziklás domboldalon játszódtunk: kicsinyek voltunk, hát anyáink felügyelete alatt hemperegtünk a dús, magas fűben, míg ők a patak partján ültek, s a vízben lubickoló nagyobb gyermekeket nézték. Este felé járt: a vadászok rég visszatértek útjaikról, már ettek is, így az asszonyoknak ilyenkor már nem volt dolguk a kunyhók körül, s hogy a férfiaknak ne legyünk útjában, míg azok komoly dolgokról váltanak szót egymással; anyáink szokás szerint lehoztak bennünket a folyó mellé, ahol maguk is megpihentek kissé, a napi dologtól fáradtan. Hogy lényegében mi is történt: magam sem tudom. Az asszonyok a parton ültek, némelyik a legkisebb gyermekével a karján, aztán egyikük felállt, s e mozdulat hatására mintha elszabadult volna a Pokol! Ahogy az asszony felállt, hogy megmozgassa zsibbadt tagjait, valami hatalmas fény vakított el mindannyiunkat, mintha a Nap e késői órán hirtelen visszatért volna, hogy lejjebb ereszkedve, szinte a fejünk fölött robbanjon millió és millió, izzó szilánkra. Anyám felkapott, s egy pillanatra dermedten megállt, épp úgy emelve testemet a különös Fény felé, ahogy azt megszületésem után tette, mintha most ennek az ismeretlen-idegen Fénynek is meg akarna mutatni, ahogy akkor mutatott meg az áldott, éltető Napnak. Aztán sietve a szívére vont: hallottam riadt-szapora szívverését, s ahogy az arcára pillantottam, úgy láttam, mintha valami aranyló glória fogná körbe a fejét. Ez volt aztán az utolsó, vagy csaknem az utolsó kép, amely ezen az Úton belém ivódott. Anyám úgy állt az egyre erősödő szélben, feje fölött az arany-burokkal, mint egy csodás szépségű, fél-nomád istennő, majd tétován lépett néhányat… –… és a folytatást már csak felülről figyelhettem tovább. És figyeltem is, bár nem akartam. Nem akartam mást, mint sietve visszatérni abba a közegbe, amelyből még épp csak megérkeztem, de amelyen fajom egy nálunk „fejlettebb” tagja miatt nem volt módomban megkezdett Utamat végigjárni. Nem akartam, mégis látnom kellett, ahogy egy tőlünk nyugatra fekvő, csodálatos város romjai fölött valami iszonytató méretű porfelhő gomolyog, fel, fel egészen az Ég pereméig, miközben gyilkos hullámokat áraszt maga körül, megölve mindent és mindenkit, ami, és aki a hatótávolságába került. E kép után a történés előtti pillanatot is láttam: a hosszú, ékes köpenyt, s magas süveget viselő férfi még épségben állt 39
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet valamiféle üst előtt. Az üstben, amely egy feketénél is sötétebb, márványból emelt oltár mellett lett elhelyezve; valami bűzös folyadék fortyogott. Az oltár mögött az áldozatok hevertek: szíveik vérétől szinte vöröslött az amúgy koromnál feketébb oltár, s az oltár előtt, egy asztalon, nagy, ormótlan könyv hevert kinyitva, amelyben fura, idegen jelek és ábrák voltak. A férfi a könyv lapjaira szegezte tekintetét, s két karját az Ég felé tárva..… a pokol fejedelmét hívta. Hívta áldó és dicsőítő szóval, s valami gőgös alázattal, fennhangon, miközben testén az Istennek szenteltek öltözékét viselte, s elméjében a Beavatottak ismereteit, vagyis azok magas szintű Tudását, s annak mérhetetlen energiáját is őrizte. Pap volt, egyike a papi rend hatalmasságainak; s ő mégis a pokol fejedelmét hívta segítségül, hogy megkezdett kísérletét vigye végső diadalra, s tegye őt ezzel a Föld, s az Univerzumok egészének urává és parancsolójává. Tudatában már inkább a pokol mély-sötét energiái tomboltak, míg körötte, a terem légterében lassan kezdett felhalmozódni az Ég energiája, amelyet a pap, s a közvetlen közelében állók a Beavatás révén mondhattak magukénak, s amelyet céljaik érdekében most szintén igyekeztek a lehető legnagyobb mennyiségben és mértékben magukhoz vonzani, hogy megváltoztatva annak rezgés-irányát: szintén a maguk sötét, aljas és alantas céljaira használhassák fel annak erejét… A két, egymással ellentétes rezgés-irányú energia berobbanása nyomán a pap teste elillant, mint a kámfor, elpárolgott, mintharmat cseppje a kora reggeli Nap csókjától. De köddé – semmivé lett közel s távol minden teremtett lény: egyszerűen eltűnt, mintha valamiféle anti-anyag szippantotta volna őket magába, hogy megsemmisítse testeik minden egyes atomját. Eltűnt, elillant maga a palota is, amelyben ez a katasztrofális kimenetelű kísérlet folyt, eltűntek a templom közeli és távoli környezetének épületei és szobrai és kútjai, eltűnt a város, s még a város közelében épült települések is: minden, de minden semmivé lett egy több ezer kilométeres, csaknem teljesen szabályos körön belül. Helyükön csak a csupasz, sziklák maradtak, mintha még a földet is beszippantotta volna róluk a hatalmas robbanás-okozta lég, vagy inkább energia-örvény, amelyen az épületek álltak… De eltűnt a Nap is, ahogy minden más, ami az Élet jelét és jegyét viselte magán. A távoli vidékek élőlényei még el kellett szenvedjék a légkör hirtelen elillanása következtében a fulladást: sokan azonnal elpusztultak, de volt olyan is, akit az ár sodort magával, vagy a hegyek tetején lelte halálát, lassú agóniával véve búcsút az Élettől. A bolygó már valami félelmetes, rémítő táncot járt a végtelen Űrben, gyilkos kisugárzásával eltaszítva magától minden Csillagot, de még az élettelen üstökösöket is, úgy lökve félre azokat szédült, tomboló útjáról, mint kisgyermek a kavargó hópelyhet, vagy a semmi fűszálakat… E ponton hirtelen ismét Vezetőm mellett találtam magam, s kevéssel később már ismét az Ő magyarázatát hallgattam… – Néhány kurta év kellett csupán, s a Földön teljes egészében megszűnt az Élet: mintha soha, egy percre sem létezett volna. A robbanás hatására a bolygó ismét az Űr vándorává lett, kiszakítva magát a Nap vonzásköréből (vagy a Nap lökte volna el magától a gyilkosává lehető bolygót?), s ki még az általatok Orion-csillagképként ismert kozmikus pontról is. Felszínét még sokáig ugyanaz a sűrű, szürke és sárga, leginkább a kénes füst és homok keverékéhez hasonló, mérgekkel telt, gáznemű anyagból álló fátyol burkolta be, amely alatt még azok a semmi kis mikroorganizmusok is kipusztultak, amelyek a Föld felszínére igyekeztek, hogy ott próbáljanak oxigént felvenni. Oxigént, amely az Életet jelentette számukra is, de amely most a bolygót körbezáró, idegen elemben rekedt, megkötve annak alkotóelemei által. Az idegen elemben, amelyet épp a bolygó mágneses vonzása tartott szorosan a bolygó testére tapadva. A Föld felszínén lévő vízben ugyan lett volna elegendő oxigén a bolygó újjáélesztéséhez, de az is képtelen volt a vízfelszín fölé emelkedni, hisz a tavak és Tengerek és Óceánok felületére szintén rátelepedett, vagy inkább ráfeszült az idegen, gyilkos anyag, mintha valaki egy irdatlan méretű, sűrű és nehéz leplet borított volna rájuk. Aztán a bolygó körüli levegő egyik napról a másikra fagypont alá süllyedt, így hamarosan a víz már csak mint egy bolygó-méretű jégtakaró volt jelen e nem mindennapi történetben, s nem is volt rá túlzottan nagy remény, hogy ez a tetszhalott állapot egyszer véget ér. A történés pillanatában testekben lévő, de már a Fent világához kapcsolódó Én-részek a történés következtében vissza kellett tér-jenek erőszakos-durván megszakadt Útjaikról. Ezek az Én-részek aztán 40
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet oly módon csatolódtak vissza az ÉN-be, hogy az ÉN továbbra is az Én-rész útnak indításakor szokásos, leárnyékolt állapotában maradt: így került aztán egy másik, úgynevezett „pihentető dimenzióba”, ahol alkalmat kapott a hirtelen sokk kipihenésére, s új energiákkal való feltöltődésre. Ezek a Szellemi ÉN-ek már csak egy jóval későbbi kor történései során kellett ismét Utat vál-laljanak a Föld; de már az általatok ismert Nap áldott „fogságába” esett, újszülött Föld színén. Addig más bolygók felszínén léptek Lét-be, hogy más, már tisztább ismeretek felé indulhassanak el, gyakran Vezetőik kíséretében, akik a későbbi, s már ismét a Föld színén végigjárandó Utakon szükségessé váló Tanításokat is átadhatták nekik. A Föld színén esett történés természetesen kihatással volt a közeli és a távoli bolygók életére is, hisz a nem mindennapi erejű negatív energia-berobbanás hatására maga a kozmikus Tér is berezgett. S nem csak a közeli bolygók és Csillagok addigi pályájának megváltozását hozta magával ez a Kozmikus méretű katasztrófa: annál sokkal messzebbre sugárzott ki a történés energiája! Az addig szimmetrikus Tér-Idő-Tér görbületek a hatalmas légköri rezgés hatására eldeformálódtak, esetleg ívben meghajolva ellentétes irányt vettek fel, attól függően: a pozitív, vagy a negatív töltet volt-e túlsúlyban pályaíveik mentén, s persze, magukban az energia-ívekben. Sok bolygó még több fényévnyi távolságban is egyszerűen kiszakadt addigi pályájáról: az őt fogva tartó energia irányának megváltozása révén már nem vonzó, hanem taszító hatás lépett fel a bolygó, és a bolygó addigi pályájának mágneses erőtere közt, így a bolygó – megszűnt bolygó lenni, hogy attól kezdve csak mint gazdátlanná, s úgyszólván egyik percről a másikra élettelenné lett Csillag hánykolódjon maga is energia-mező-től – energia-mezőig. A kozmikus tér, és a szilárd tömeg közt fellépő súrlódástól térfogatát vesztett Csillagokból az esetek többségében néhány kurta évmillió alatt jócskán megkisebbedett térfogatú aszteroida képződött. A végtelen Űr mélységeibe, a lég-nélküli Térbe vágódó bolygók gyakran fel is robbantak: ezek később mint óriási, „repülő sziklák” váltak a Végtelen Űr Vándoraivá, veszélyeztetve minden, esetlegesen a közelükbe kerülő Csillagot, de a stabil (vagy stabilnak nevezhető) pályáikon keringő bolygókat is, lévén hogy saját állandó pályájuk nem volt, így min-dig az erősebb vonzást jelentő energia-hullám felé tartottak. Nem egy ezek közül aztán idővel mégis pályára állt valamely óriáscsillag mentén, hogy attól kezdve már mint annak a Holdja; keringjen körötte végeláthatatlan időkön át. A Föld esetében e rendkívüli történés, mint mindig: most is nagy tömegű negatív energia távozásával, pontosabban kiszakadásával járt. A Föld színén élők tudatában felhalmozódott negatív energiák, s a Föld fizikai testében lévő besűrűsödött energia egy része a robbanás pillanatában egy ponthoz csapódott, éspedig a kísérletet végző személy testéből, s annak közvetlen környezetéből keletkezett energiagömbhöz, amely aztán a Föld pályáját elhagyva robbant bele a Végtelenbe. Lényegében tehát az ellentétes forgás-irányú, s lefelé szélesedő spirál legtávolabbi, legmélyebb pontjába lényegült át, azzal a mérhetetlen kozmikus sebességgel száguldva át a Naprendszerek és Metagalaxisok közt feszülő Űr mezején, amilyen energiával azt a mélység magához szippantotta. Attól kezdve az a kiszakadt negatív energia is része lett a Teremtettség „ellenpontjának”, vagyis a pozitív tartományból már érzékelhetetlen, mert csakis és kizárólag anti-anyagokból és anti-energiákból álló kozmológiai jelenségnek, vagy rész-elemnek, megnövelve annak mély-beli kiterjedését és sűrűségét egyaránt. Annak a valótlan Valóság-elemnek vált részévé, amelyet a Föld színén csak mint „semmit”, beazonosíthatatlannak maradt „fekete lyuk”-at képesek érzékelni és megjeleníteni a akár a legérzékenyebb műszerek is, de amelyet a későbbi, a majd még csak ezután megfogalmazódó Idő távolabbi korszakainak médiumai sem lehetnek képesek másként beazonosítani, s hitelesen konkretizálni. E történés által a Föld fizikai testének, vagyis magának a Földgolyónak belső sűrűsége, de külső térfogata is csökkent: nem csökkent azonban a körötte lévő gáz és por-réteg vastagsága. Az még gyarapodott is, s a bolygó lényegében ennek köszönhette, hogy nem morzsolódott széjjel a Világűr végtelenjén hánykolódva, mint oly sok társa, amelyek épp végette kellett letérjenek addigi pályájukról. Így, ezzel a megkönnyebbedett testtel azonban sebessége is felgyorsult, s az önmaga körül továbbra is keringő bolygó e sebesség-adta súrlódás révén mégtovább veszített addigi gömb-alakzatából. Mindez a Föld tengelyének ismételt elváltozását is okozta, amely nemcsak hogy megnyúlt, de újabb fokokkal el is tért addigi irányától, megváltoztatva a Föld majd még csak ezután kialakuló, új felszínének éghajlatát. A két, egymással szembeni sarkkört épp úgy vastag jég borította, ahogyan kevéssel a történés bekövetkezte 41
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet után a bolygó egészét, a mágneses pólusok felcserélődtek, s új hegyek emelkedtek ki szinte a „semmiből”, majd a bolygón hamarosan már még nyomaiban sem volt felfedezhető az Élet. Csak amikor néhány évmillióval később a sűrű és nehéz por és pára és mérgező gázok elegyéből képződött burok elvékonyodott, vált képessé, s persze elég erőssé a ti jelenlegi Napotok, hogy a maga mágneses vonzása alá kényszerítse a gazdátlanná lett, kihalt bolygót. Néhány évmillióval később aztán már itt: a jelenlegi Nap „gyámsága” alatt keringve indulhatott ismét útjára valami a bolygó felszíne alatt, hogy újabb évmilliók múltával újból színre léphessen egy Lény, amely örököse és letéteményese lehetett az EMBER névnek, hogy most ő igyekezzen megadni e névnek az őt megillető helyet és rangot a Teremtettség színén. Azok a szellemmel bíró Lények, amelyekből aztán még további évezredek elteltével egy új, a Mindenség Titkait fürkésző emberiség kellett megfogalmazódjon és kialakuljon. Mert a bolygó valóban csak egy mély és hosszú, mert évmilliárdokat átfogó tetszhalál állapotát kellett elszenvedje. Azután viszont mintha megrázta volna magát: úgy hullott le róla a dermedés, mint fák ágáról a téli jégcsap, ha a tavaszi Nap első, édes ~ meleg csókja éri. Hogy a szüntelen száguldás ereje sodorta végül széjjel az Űr végtelenjébe a gyilkos töltetű port? Vagy az a láthatatlan, de nem érezhetetlen, vad erő szippantotta vissza önmagába a szorosan hozzá tartozó, negatív energiát? Ki tudja. A lényeg, hogy egy távoli percen a Föld ismét életre kelt, hogy újjáéledése után alig néhány százezer évvel később ismét helyet és teret adjon testén az embernek. Annak az embernek, s annak az emberiségnek, amely épp úgy kellett kezdje vándorútját az evolúciónak nevezett fejlődési úton, ahogy az előtte létbe lépett, ám végül önnön vesztét okozó emberiségeknek, de már azzal a nem csekély könnyebbséget jelentő különbséggel, hogy a fizikai síkon Lét-be lépő szellemlények a Kozmikus Tudattárban elraktározódott történés-elemekből merítve fogalmazhatták meg a maguk fizikai „én”-jeit, mindig egy következő lét-állapot lényeg-elemeit töltve az Útra küldendő Szellemi Én-részekbe. Igaz: ezen ismereteket valóban csak a fizikai törvényszerűségek megfogalmazásánál, vagyis a fizikai testek könnyebb megformálásánál használhatták, mint könnyítő elemet. Az egyes állomások legkülönfélébb történéseit úgy fizikai-értelmi, mint szellemi-tudati szinten épp úgy a saját fejlettségi fokuk szerint kellett megtapasztalniuk az Én-részek által irányított tudatoknak, ahogyan az előttük útra-indult, s Lét-be lépett emberiség tagjainak. Annál is inkább, mert a most elsőként létbe lépő Én-részek ismét csak olyan Elsődteremtettségű szellemlényeknek útra küldött „követei” voltak, amelyek addig más, s a Föld szintjénél (még így is) jóval alacsonyabb dimenziókban lebegő bolygók felszínén járták végig a maguk Útjait, s amelyek a maguk szűk keretei közt már képesnek bizonyultak a fejlődésre. A Föld dimenziójára továbbra is méltatlannak bizonyult ÉN-ek azonban egy meg nem határozható, s halandó által fel nem mérhető időre továbbra is leárnyékolódva lebegtek a „Semmi” és a „Sehol” mélynél is mélyebb közegében; vagyis az Anti-világban, akarattalan és kiszolgáltatott bábokként teljesítve a mélység fejedelmének vad, és minden pozitív Lényeg-elem-morzsát nélkülöző parancsait. Az akkori, tehát a legelső emberiségre, s annak puszta létére attól kezdve csak azok az emberek emlékeztettek a fizikai Világok síkján, akik az Óceán-mélyi kutatóbázisban, majd a Hold felszíne alatti, kifejezetten erre a célra épített bázison voltak, s akiket a történtek előtt Vezetőik figyelmeztettek: települjenek át egy időre egy mégtávolabbi bolygóra, mert számukra, vagyis kései utódaik számára még nagy feladat vár az elhagyni kényszerült Bölcső színén… Ez aztán így is lett, de már valóban csak egy jóval későbbi történés során. Eközben természetesen a többi bolygón is zajlott, s persze: a maga módján, a maga iránya (s persze a bolygók „lakóinak” szellemi iránya) szerint fejlődött is az Élet. De most először nézzük meg: hogyan indult Útjára, s hogy folytatódott aztán a ti jelenlegi emberiségeteknek megjelenése és fejlődése az megváltozott bolygón, az Új Ég alatt. Először a második emberiség megjelenését, történéseit, majd azok „eltűnését” mutatom meg, majd rátérünk a harmadik, vagyis az általatok alkotott emberiség történetére is. Látni fogod: hogyan ismétli 42
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet meg önmagát újra és újra minden egyes történés, amely az első emberiség „örökségeként” a Kozmikus Tudattárban megmaradt, mint történés-lenyomat, hogy egyre gyengülő erővel ugyan, de lényegében minden, magát „fejlettnek” tudó ember-csoport történetében, s így az egymást követő emberiségek történelmében megismételje önmagát… ~ Ismét útra keltünk hát, s hamarosan megszűnt köröttem a Világ, ahogy megszűntem én magam is – önmagam számára, mint egyén, mint individuum. Egy voltam a köröttem nyüzsgő lények közül, s valahogy mintha mégsem képeztem volna önálló egységet, hanem beleolvadva, vagy inkább felolvadva léteztem volna egy különös közegben. Már amennyire „létezésnek” lehet nevezni azt az állapotot, amelyben lebegtem. Benne a Létben, s valahogy mégis létezésen kívül, vagy inkább még a létezés szintje és állapota alatt, mint az adott ponton képződött, Ön, - és Én-tudatlan vegetáció egy paránya. És léteztem mégis, hisz már voltak bizonyos megfogalmazhatatlan érzeteim, amelyek oly távol álltak az érzésektől, amilyen távol maga az állapot állt a Lét állapotától, vagy annak képzetétől. Visszatértem tehát egy régmúlt történés szintjére, egy egykor volt fejlődés-sorozat igen kezdeti állapotához, bár kívülről és felülről valamilyen formában még érzékeltem: ez nem ugyanaz, csak egy minden részletében az egykor volt történéssel megegyező történés, amely csak annyiban tér el a régmúlt történésétől, hogy most nem az anyagba ágyazódva kell megkezdjem a fejlődést, mint akkor, hanem a Lét egy halvány árnyalattal magasabb szintjéről. Homályosan azt is érzékeltem: ennek tudati képét Vezetőm árasztja tudatomra, arra a tudatra, amelynek e kép beazonosítása után teljesen el kell merüljön a kezdetleges Lét-állapot mélységeiben, hogy már egy megtapasztalás szintű élmény anyagát hozhassam magammal, végig járva a fejlődés minden egyes fázisát. Ez után a kép-érzet után sokáig nem léteztem a szó magasabb rendű értelmezése szerint. Voltam, mert voltak a köröttem nyüzs-gő lények is, de nem tudtam hogy vagyok, amint nem tudták azok sem. Csak voltunk, s lebegtünk egy képzelhetetlen sűrűségű masszában, s időről-időre kiemelkedtünk (vagy inkább elmerültünk), és megszűntünk a létezés e szintjén is, hogy helyünket más lények vegyék át, akik maguk is csak egy bizonyos idő-távon belül létezhettek, s aztán ők is átadták helyüket a soron következő lét-elemnek. Az egymást követő Lét-be lépéseim során, s a közbenső időszakokban a közeg, s a közegben lebegő lények folyamatos változásokon mentek keresztül. Lény-formáim halmaza egyre nagyobbá vált, s a közeg egyre ritkább, és hűvösebb lett, mintha maga a közeg biztosította volna önnön anyagából Lény-formáim térbeli növekedését, s a benne való szüntelen mozgást egyaránt. Mert mi, a közegben lebegő lények folyamatosan mozogtunk, a mozgás szándéka nélkül, csak valami ősi késztetésnek, vagy legbenső Törvénynek engedve, ahogy maga a közeg is folyamatos, bár a miénkkel ellentétes irányú mozgásban volt. Hogy mi adta a késztetést a közeg mozgásával ellentétes irányú mozgás végzésére, amikor sokkalta egyszerűbb lett volna hagyni, hogy a közeg mozgása magával ragadja, és sodorja még sejteknek is csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető lényünket…? Talán ugyanaz az anti-erő, amely az elhagyott, a megtagadott és eltaszított ŐS-LÉT-ben adta a késztetést, az ismert és megszokott, egyedül Törvényes Irány, vagyis a spirál-ív pozitív pólusa ellen mozdulni. De ezt ott és akkor épp úgy nem tehettem fel magamnak, mint kérdést, ahogyan a választ sem lettem volna képes megfogalmazni magamban, hisz még az a szó sem volt használható lényem lényegére, hogy MAGAM, mert az is az ÉN és Öntudat megfogalmazódását feltételezte volna, attól azonban még messze… – igen messze voltam! Lebegtem tehát az Ős-elemben, annak részeként magam is, hogy egy idő, s egy bizonyos állapot elérése után már ne csak mint az elem része, de önálló test létezzek, bár még mindig ugyan abban a közegben. De már önálló lényként érzékelhettem volna magam, ha érzékelem bárhogyan is, amely a maga lény-társai mellett, de azoktól már jól elkülöníthetően folytatta a belé íródott késztetés-adta mozgást. Már nem közvetlenül a bennünket magába záró elem részeiből építettem tovább „testemet”, hanem a nálam gyengébb lények „testeit” olvasztottam magamba, majd e cselekedet, vagy inkább csak történés megvalósításának elemi erejű késztetését örökítettem tovább az így nagyobbá lett, s egy újabb benső parancs hatására két, egymással mindenben megegyező „testté” váló részeimbe, amelyek kettéválásuk 43
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet után külön-külön folytatták útjukat, míg egy náluk nagyobb lény-féle áldozatául nem estek, vagy kurta Lét-idejük lejártával meg nem szakadt bennük minden funkció fenntartásának késztetése. Ekkor elemeikre bomlottak, hogy egy újabb idő múltán ismét megfogalmazódjanak, már nem mint önálló lényelemek, hanem ismét mint egységes egészet alkotó, s már valamivel nagyobb, mert több elemből álló Lények. A következő Lét-be lépés során már csaknem teljes mértékben mint test jelentem meg az ősidőkből emlék-érzeteim közt megmaradt, tehát már valamiképpen az ismertség, a megtapasztaltság érzetét adó, bár szintén erősen megváltozott közegben. E mostani állapotomban már nem csak hozzám hasonló, de más formátumú lények is fel-fel bukkantak a közelemben ami egyszerre volt jó is, és rossz is. Jó volt, mert a nálam kisebb lények táplálékomul szolgálhattak, de rossz is volt, mert a nálam nagyobb lények számára én szolgálhattam táplálékul. Ez a tény aztán néhány újabb Lét-be lépés során „megtanított” a menekülés és a rejtőzködés késztetésére, vagyis e késztetés elfogadására, és ösztönös használatára. De megtanított a nálam kisebb, s már az én közeledtemre menekülni kezdő lények üldözésére, s az előlem rejtőzők felkutatására is. E két utóbbi „tudás-elemet” talán még gyorsabban rögzítenem kellett magamban, mint az előbbieket, ha nem akartam teljesen elgyengülve már a kezdet kezdetén kihullani az alig megkezdett Lét-ből. S én nem akartam, mert még nem is tudtam volna „akarni”, de a belső ösztöncsíra bennem is az önmagamhoz való ragaszkodást követelte, s írta elő számomra, mint Létem egyetlen célját. Aztán ebből az ösztön-csírából apránként kifejlődött a tudattalan ösztön, s ettől már lényegében csak egy lépés választott el attól a szinttől, amikor már a veszély bekövetkezte előtt megéreztem annak közeledtét. Aztán egy következő fejlettségi fokon nem csak megéreztem, de jelezni is tudtam a köröttem élő lények felé a bennem keletkezett érzést, amint azt is: milyen cselekvési késztetést ad számomra az ösztön-adta érzet. Vagyis a kezdeti, teljesen tudattalan létezés állapotától eljutottam a tudattalan tudat használatának állapotáig. Itt, ezen a szinten aztán hosszú időre meg is rekedtem, hogy a tudat fejlődése helyett a test továbbfejlődésének folyamatán menjek keresztül. Ez persze nem akaratlagos, még csak nem is ösztönös fejlődés volt. Egy rajtunk kívül, és fölöttünk álló Erő (vagyis a lassan ébredni kezdő, s az addigi megtapasztalásokat használni kezdő ÉN) testemet is egyre erőteljesebb növekedésre késztette, ahogyan a köröttem lévő, s a hozzám hasonló élőlények teste is egyre nagyobbá és nagyobbá lett. (Persze: nem a mi, hanem a tőlünk származó utódok testei lettek mind nagyobbá és nagyobbá, ami a lényeget tekintve mégis csak a mi testeink voltak, hisz mi kezdtünk új, és mégújabb Utakat az egymást követő fizikai nemzedékek testeit kapva, mint az Út végigjárásához elengedhetetlenül szükséges eszközt. Tehát lényegében a mi fizikai testeink voltak a következő fizikai testeink elődjei, tehát önmagunk voltunk önmagunk leszármazottai, bármilyen furcsán hangzik is…) A testek, amelyek egy ideig még az Ős-elemben éltek, mind nagyobbak és nagyobbak lettek, de nagyobbak lettek a testekre támadó lények is, hisz nagyobb lett a bennünk rezgő félelem, amely ellenségeink testét a közegben megfogalmazta, és „valóssá” lényegítette. Az egyre erősebbé váló félelem, s annak vágya, hogy elmeneküljünk üldözőink elől, végül megadta a késztetést a megszokott közeg elhagyására. Igaz: eleinte még csak a veszély közvetlen felbukkanása késztetett minket a közegből való távozásra, de mert a lét-feltételek az idegen közegben nem voltak adottak számunkra, hamarosan vissza is kellett térjünk, vállalva inkább a veszedelmet, s a magunk lét-feltételei közt való menekülést az idegen közegben ránk váró, biztos pusztulás helyett. Aztán az idegen közegben egyre tovább és tovább voltunk képesek tartózkodni: belső szerveink gyors változáson mentek keresztül, így hamarosan mindkét közegben otthonosan léteztünk, de míg a régi közegben szinte szüntelen veszélynek voltunk kitéve, az új közegben még nem voltak ellenségeink. Ez adta meg aztán az utolsó késztetést a közénk tartozó lények néhány egyedének, hogy egészében az új közegben való életmódra álljon át, biztosítva ezzel a maguk, és már utódaik létét is, akik már szinte teljesen az új közegnek megfelelő fizikai testekkel jöttek világra. Néhány generáció kellett csupán, hogy fajunk teljességgel az új közeg lakója legyen. Az új közeg azonban új életmódra is kényszerített bennünket. Megváltozott nem csak a légzésre szolgáló szervünk, de a táplálék feldolgozására szolgáló szerveink is, s ezzel egy időben fizikai testeink külső formája is. Minthogy itt már nem voltunk képesek az addigi módon közlekedni, a közegben való mozgás egy más fajtáját is ki kellett alakítanunk. Ehhez először az előző közegben végzett mozgás alap-elemeit használtuk fel. Az idegen közeg azonban teljességgel más állagú volt, mint amelyhez mozgáshoz használt tagjaink 44
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet szokva voltak: így azok hamarosan eldurvultak, megnyúltak, különös, idomtalan formát vettek fel, de a közeg területén való mozgásra alkalmasabbak voltak, mint elődeink test-nyúlványai. Mert ez a folyamat is generációk hosszú során keresztül kellett végbemenjen. A korábbi közegben már meglévő végtagok csontjai formálódtak, vastagodtak és nyúltak az adott hely követelményei szerint, s amikor azok a lények is kiléptek az Ős-elemből, akik élőhelyünk elhagyására késztettek, hogy már az új közegben induljanak üldözésünkre; ez a folyamat meglehetősen felgyorsult. Főként az első végtagok gyors változására volt szükségünk, hisz az utánunk jövő lények hasonlíthatatlanul gyorsabban és magabiztosabban mozogtak az idegen közegben, mint mi, lévén hogy testsúlyuk az alsó testrészre helyeződött, lehetővé téve számukra a testhelyzet megváltoztatását, s a két hátsó végtag használatát, míg a mi áramvonalas testeink még inkább a hagyományos, tehát a vízszintes testhelyzetre, s az úgy végzett mozgásra voltak csak alkalmasak. Az első végtagok tagolódása, s az egyes csontok elkülönülése már a kezdeti időben megindult, hisz elsősorban azokkal ragadtuk meg táplálékunkat. Ez most előnyünkre szolgált, bár már csak akkor, amikor (szinte „véletlenszerűen”) ráébredtünk: mekkora biztonságot élvezünk, ha a közeg fölé magasodó valamik lehajló részeit megragadva ismét egy új közegbe emelkedünk! Igaz: ezeket a fölénk hajló valamiket csak egy bizonyos mértékig felemelkedve lehettünk képesek elérni és megragadni, de ha sikerült, biztonságban érezhettük magunkat. Legalábbis eleinte, míg üldözőink is el nem sajátították a közeg legalsó szintjéről való felemelkedés, s a felemelt testhelyzetben való közlekedés tudományát. (Vagy ezek már egészen más fajta lények voltak? Ki tudja: nem kizárt, hogy ezek a felemelkedő, s az új közegben ránk támadó lények pontosan az ettől való félelem nyomán formálódtak meg, először csak homályos érzeteink mélyén, majd a „valóságban” is…) Attól kezdve még így sem voltunk biztonságban, csak amikor feljebb húzódzkodtunk a lelógó valamiken, hogy egyre magasabbra és magasabbra hatoljunk a harmadik közegben, amely fölött már lényegében semmi sem volt. Semmi, legalábbis a Fény idején, mert a Sötét időszakban fölöttünk is ismeretlen valamik bukkantak elő, olyan valamik, amelyeket kezdeti testhelyzetünkből nem láthattunk, s még a későbbiek során sem volt alkalmunk e Valamik észlelésére. (Annál is inkább, mert csak a Fény idején igyekeztünk táplálékot szerezni, míg a sötét időszakában elrejtőztünk a köröttünk lévő növények alatt – magától a sötétségtől is rettegve.) De a fölöttünk lévő közegben lévő Valamik ismét félelemmel töltöttek el minket. Egymás mellé bújva reszkettünk, úgy vártuk, hogy a nagy és Fényes Valami ismét átvegye a kis, mozgó, és el-el tűnő, majd újra felbukkanó Valamik helyét a közegben. Annál is inkább, mert a kis Valamik felbukkanása egy másféle változást is okozott a köröttünk lévő közegben. Valami másféle, s fizikailag érezhető, kellemetlen változást, amelyet alig enyhített a mellénk szoruló fajtárs testének melege. Az még odébb volt, hogy testeinket bármiképpen megóvhattuk volna e kellemetlen hatástól: csak utódaink kései utódainak testén alakult ki egy új, már kellemes védelmet adó felület, amely része volt ugyan a testüknek, s mintha mégsem lett volna része. Olyasféle volt, mint amikor az alsó közegben nőtt kis növények alá bújtunk, amikor még veszély nélkül, s csak a sötétség elől kerestünk menedéket. Mintha testeiken is olyasféle „növények” nőttek volna, a mi testeinket fedő, sima és egyenletes réteg helyett. Persze, még rajtuk is csak apró, gyenge kis valamik képződtek, s ezek is csak az ő utódaik utódain lettek mind erősebbé és vastagabbá… Itt egy pillanatra megszakadt a kép, majd egy másik, egy jóval kisebb testben találtam magam. Még mindig öntudatlan lény voltam, de már fejlett ösztönökkel bírtam, s ezek közt már nem csak a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges ösztönök tartoztak. Ezek mellett az ösztönök mellett, vagy ezeken túl már valami érzelem-féle is felbukkant bennem, amelynek nem, vagy nem teljesen volt köze a félelemhez, vagy a táplálék megszerzése és elfogyasztása után addig is jelentkező, kellemes érzésnek. Most egy hatalmas testen csüggtem, erősen markolva a test egészét borító anyagot, így közvetlen közelről hallhattam egy általam már jól ismert, ütemes hangot: ez a test, és ez a hang váltotta ki bennem azt a mély és kellemes érzést, amelynek nem tudtam volna nevet adni, de amelynek visszasugárzását is éreztem a nagy test tudata felől, amely talán épp úgy nem tudott nevet adni a benne megfogalmazódott érzésnek. Azt ugyan nem tudtam volna magamban felidézni: hol hallottam ezt a hangot, csak az érzet volt meg bennem, ahogy egy másik ponton, de ennek a testnek a mostaninál is szorosabb közelében vagyok: lényegében a része vagyok, és hallom a hangot, méghozzá egészen közelről. Sőt: magamban is ezt 45
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet érzékeltem, mintha valahol bennem is ott lett volna e hang ütemes dobogása. Aztán egy fájdalom-érzetet adó történés során egy bizonyos fokig eltávolodtam a hang közvetlen közeléből, de azért az van, és én hallgatom, és jó, kellemes hogy hallgatom. Aztán a test valamilyen módon eltávolít magától, hogy egy másik pontjához közelítsen: itt egy kis igyekezettel egy újabb kellemes érzetet sikerül elérnem. A testemen lévő nyíláson valami lágy és jó áramlik be, ahogy a nyílás körüli izmokat, majd testem néhány további izmát és kisebb csontocskáját erőltetem, s ez a lágy és kellemes valami megszüntet egy kellemetlen, bár a testem egy másik pontján keletkezett érzést. Aztán a test iménti pontjára kerülök vissza, s miután ismét a testet fedő réteghez rögzítem magam, elmerülök egy mély közegben. Itt nem hallom a testből kiáradó hangot, de mást sem érzékelek, mintha csak megszűntem volna. Aztán ismét hallhatóvá lesz a hang, s a közelemben lévő testet fedő réteg egyes kis részeit is látom, majd a mélybelépésem előtti történés megismétlődik, s a végén újra belemerülök a mélységbe. Hogy ez meddig tart így, nem tudom, amint arra sem jövök rá: mi is az, amit érzek, ám egy újabb idő elteltével, amikor már az egyes hangok közt is különbséget tudok tenni, valami furcsa késztetés ébred fel bennem. A mellettem lévő test, amelyen csüggök, épp nyugalmi helyzetben van. Egyik végtagommal elengedem a szorosan markolt felületet, aztán megnézem: milyen változás történt azzal a felülettel, amely most nem tapad rá a megszokott pontra. Egy ideig nézem, majd hogy a test megmozdul, visszakapaszkodom annak felületére, s ismét elmerülök a mélységben, mintha ott akarnám feldolgozni a korábbi képet, hogy a történést valamiképpen megfogalmazzam, mint eseményt, s elraktározzam a későbbi történések bekövetkeztéig. Ez volt az első olyan mozdulatom ezen az úton, amelyet már féligmeddig szándékoltan végeztem, s ezt aztán már gyorsan követte a többi. Hamar megtanultam szándékosan elengedni, majd ismét megragadni a hozzám tapadó test felületén lévő, erős valamit, de persze egy tudattalan tudással mindig tudtam: elengedhetem-e a biztonságot adó fogódzót, avagy sem. Ez az életet jelentette számomra, csak úgy, mint az a táplálék, amelyet már megtanultam követelni is, ha ismét éreztem testemben azt a kellemetlen hiányt, s a hiány-adta, a fájdalom-érzethez oly közel álló érzést. Jelzésem útjára bocsáj-tása után a test már ismert pontjára kerültem, ahol teleszívhattam magam a lágy és kellemes valamivel, nem tudva, de talán nem is érezve: saját testem fejlődését biztosítom ezzel a folyamattal. Pedig így volt, s minél nagyobbá lett a testem, annál többre volt szükségem ebből a táplálékból. Aztán elérkezett az a perc is, amikor minden végtagommal el kellett engedjem a testet, amelyen addig csüggtem. Most a nagy test egy része távolított el magától, s én először azt hittem: csak az általam már ismert mozdulatsort kell ismét megtapasztalnom. De nem: most teljesen el lettem távolítva a test közeléből, s egy új, számomra idegen, és kellemetlen érzetet adó közegre helyeződtem. A nagy test persze a közelemben maradt, s az a része, amely eltávolított a megszokott ponttól, most a testemet fedő, gyenge anyag közt mozgott. Hangokat adtam ki, hogy jelezzem: nem érzem jól magam az ismeretlen ponton, de nem történt semmi: az ismerős test ismerős része tovább folytatta az ismeretlen műveletet, s bár az érintés maga kellemes volt, reszketni kezdtem, és megismételtem vész-jelzé-semet, majd addig ismételgettem, míg ismét a test közvetlen közelébe nem kerültem. Ott gyorsan megragadtam az ismerős anyagot, s tovább reszkettem, majd újra elmerültem a mélységben, hogy az új élményt is elraktározzam „emlékképeim” közé. Egy még későbbi történés során aztán már én magam voltam az, aki a test teljes nyugalmi állapotát kihasználva mind a négy, fogódzásra használt tagomat elernyesztettem, majd „útnak indultam”, mindig más pontján ragadva meg a test felületét. Egy rövid táv megtétele után egy kicsit megpihentem, majd megismételtem az iménti mozdulatsort, s végül egy olyan pontra értem, ahol elém tárult az a közeg, amelyben (szándékom ellenére) már többször is voltam. A közegben hozzám hasonló, legalábbis bennem valamiféle rokon-érzés hullámait elindító kis testek mozogtak. Heves vágyakozás ébredt bennem, hisz olyan mozdulatokat végeztek, amelyek végzésének képességét valamiképpen éreztem magamban: a tagjaimban, egész testemben, s a semminél alig fejlettebb „tudatomban”, de talán inkább csak ébredni készülő ösztöneimben. E vágyakozás egyre erősebbé vált bennem, de képtelen voltam megvalósítani a vágy szinten felébredt késztetést, vagyis fogalmam sem volt: hogy juthatnék a kis testek közé, hogy én is azt a mozgást próbáljam végezni, amelyet azoktól láttam. S most, mint már annyiszor, a nagy test oldotta meg a megoldhatatlan feladatot helyettem. A test ismert része a megszokott módon eltávolított magától, de most jóval távolabb tett le az idegen (vagy már nem is annyira idegen) közegben, mint addig, majd a test egy újabb, általam már szintén ismert (és több hang közül is megismert) hangon számomra idegen 46
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet jelzéseket küldött felém. Ebben a hangsorban Erő volt, és valamiféle biztatás, majd a hang gazdája közelebb jött, s az ismert résszel megérintve testemet; szinte odataszigált az imént látott lényekhez. Azok abbahagyták az addig végzett mozdulatokat, és amikor a nagy test eltávolodott, ők jöttek a közelembe, hogy megérintsenek. Az érintés ugyan megriasztott egy kicsit: addig még senki sem érintett meg a nagy testen kívül. De mert ezek a gyengécske érintések nem okoztak fájdalmat, inkább még kellemes érzéseket váltottak ki belőlem, én is kinyújtottam a fogódzásra használt tagjaim egyikét, s megismételtem a látott – érzett mozdulatot. Ez végül is egy igen kedves játékká lett: ott kuporogtunk egymással szemben, és gyengéden böködtük egymást, majd hogy a kis testek kedvesen makogva eltávolodtak mellőlem, igyekeztem követni őket, hogy folytassam a böködést. Egészen addig tartott ez a játék, míg a hozzám tartozó nagy test magához nem emelt. Akkor újra megragadtam a felületén lévő anyagot, s már éreztem is, amint a nagy test meglódul, hogy a saját, megszokott közegünkbe emelkedjen, persze velem együtt. Már csak ott volt alkalmam a játék során elvesztett energia pótlására, s mert hogy erre a megszokott módon magamhoz vett táplálék valamilyen oknál fogva kevésnek bizonyult, a test szőrtelen, bár épp oly ismert, mert többnyire a testem megragadásához használt részében látott valami után is nyújtogatni kezdtem az egyik testrészemet, elengedve a test addig szorosan markolt felületét. Miután sikerült kikövetelnem az ismeretlen (mármint számomra mégismeretlen) táplálékból is egy keveset, s végre megszűnt a testem belsejében égő hiányérzet, ismét elmerültem a mélységben, de már úgy, hogy ismét egy sor tapasztalattal lettem gazdagabb az ébrenlét időszakában. Megtanultam a test felületén megváltoztatni addigi helyemet, de megtanultam játszani, és egy adott szintig önállóan, s már egy új, összetettebb, igényesebb módon táplálkozni is. Mert az idegen élelmet már nem lehetett csak úgy egyszeriben lenyelni: előtte meg kellett őrölnöm a testem felső részében nőtt kis valamikkel, s csak amikor már egészen apróvá vált, voltam képes lenyelni. Előtte persze meg kellett tapasztalnom, milyen kellemetlen következménnyel jár, ha úgy próbálom meg lenyelni, ahogyan az a testemen lévő nyílásba került. Hát… nem volt jó érzés, de mert ízre kellemesnek találtam a kikövetelt táplálékot, a kezdeti kudarc nem vette el a kedvemet attól, hogy a későbbiek során mind gyakrabban követeljem belőle a részemet. Aztán teljesen átálltam az újfajta élelem fogyasztására, s bár időm túlnyomó részét még a nagy testen függeszkedve töltöttem, kis társaimmal is egyre többször, s egyre hosszabb időn át játszottam, a játék idejére szinte meg is feledkezve a nagy testről. S már nem csak a kezdeti játékkal múlattuk az időt, de a saját közegünkben kergetőztünk, megismételve a köröttünk élő, nagy testektől oly gyakran látott mozgás-sorokat. Még később, amikor a saját közegünkben már teljes és tökéletes biztonsággal mozogtam, egy igen kellemetlen, s valami meghatározhatatlan fájdalom-érzetet adó történés várt rám, amely fájdalom nem a testemen, nem a testemben, s valahogy mégis mindkettőben egyszerre érzékelhetően jelentkezett, bár „tudtam”, hogy egyikben sem érezhetném. A játék végén, amikor a Nagy Fény kezdett eltűnni a szemünk elől, hogy átadja helyét a kis Valamiknek, a megszokott oltalom felé igyekeztem, ám a nagy test egyszerűen nem engedett magához. És nemcsak hogy nem kapaszkodhattam rá vissza, ahogyan azt addig mindig is tettem, de ismételt próbálkozásaimnak az lett az eredménye, hogy a test felől igen erős, s már valódi fájdalmat adó, gyors és durva érintések érték a testemet. Kénytelen voltam az erős fájdalom, és a nagy test egyre durvább hangjai elől elmenekülni, s hogy későbbi próbálkozásaim is hasonló ered-ményre vezettek, végül teljesen le kellett mondanom az addig élvezett oltalomról. A többi, hozzám hasonlóan elkergetett kis lény társaságában egy közeli fa ágain bújtunk össze a sötét időszak kellemetlenül csípős hidege elől, s ott makogtuk el egymásnak (vagy inkább csak önmagunknak) a minket ért sérelem felett érzett bánatunkat és méltatlankodásunkat. Hamarosan azonban magam is elfeledkeztem az addig oly erős kötődésről, főként, hogy a nagy test felületén kevéssel később egy újabb, magatehetetlen kis test csüggött, hogy maga is végig élje a felnőtté válás, majd később az elszakadás folyamatának minden egyes fázisát, s azok történéseit. Aztán egy újabb idő múltán egy újabb, erős érzelmi kötődés ismét feltámasztotta bennem az egykori folyamat-adta érzelmeket, de már a másik fél; vagyis az utódom tudatában „nagy testként” megfogalmazódó anya szemszögéből élve meg a folyamat minden kis és nagy, fontos és kevésbé fontos részletét. Már én adtam a párválasztást követően megfogant kicsinyemnek életet, hogy a fogamzást követően még a közelemből is elűzzem leendő kölyköm apját, s hogy a megszülető kicsit már én oltalmazzam a jól ismert „majom-szeretettel” minden és mindenki ellenében, hogy aztán a maga útjára engedve (vagy inkább kergetve); hamarosan ismét egy új utódnak adjak életet. 47
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet S ez így ment, mígnem elértem a fizikai elöregedés határát. Akkor aztán, ahogy ez is gyakori volt a fajtánknál: az éhség késztetése engem is fajtársaim élelméül jelölt ki, hogy életem árán az erősebb és fiatalabb egyedek már önnön holnapjaikat, s ezáltal utódaik lehetséges holnapjait, vagyis azok megfoganhatását és világra jöhetését igyekezzenek biztosítani. Az Út akkor számomra tehát véget ért. Nem mondhattam, hogy utam jól, vagy kevésbé jól sikerült, hisz azon a szinten még sem egyéni feladat, sem külön vállalás nem vált lehetségessé a testemet, s a fejlődés legalsó szintjén álló test-tudatot még csak egy bizonyos magasságból, a lélek-szál segítségével kormányzó Én-rész számára. Így sem kudarc, sem siker-élménye nem lehetett, amint nem lehettek kiemelt szintű megtapasztalásai sem. Még a test-tudatnak is csak fizikai lét egyes reá vonatkozó, s persze az általa már befogadható lét-törvények megtapasztalása volt a feladata, s persze ezek energiájának az Én-rész felé való közvetítése. Ezt közvetítette tovább aztán az Én-rész az ÉN teljességébe csatolódva, beépítve minden kellemes, vagy kevésbé kellemes történés energiáját az ÉN kezdetleges, mert még szinte teljes egészében zárt és üres tudattárába, hogy a következő Út során már azokat az energiákat, s azt a minimális ismeret-anyagot is leközvetíthesse az ÉN az újra megfogalmazott és útra küldött Én-rész számára, beépítve azok érzetének ismeretét az Én-rész energia-burkába. Az Én-rész feladata lényegében csak az volt, hogy az ébredni készülő test-tudatot az azt érő, érzet-adta ösztönök mielőbbi felismerésére, s e felismerések gyakorlatbani használatára késztesse, meggyorsítva ezáltal valamilyen mértékben a tudat, s a tudat-vezette test fejlődését és életképesebbé válását, megismertetve vele a gyors alkalmazkodás és a védekezés törvényen kívüli Törvényeit, amelyek nélkül e szinten nem létezhet maga a létezés sem… Így, lépésről lépésre haladtam aztán a fejlődés, de még csak a fizikai, és az ösztön szintű fejlődés útján, úgy raktározva el magamban (vagyis az Én-rész által az ÉN-ben) minden egyes ismeret-anyag energiáját, majd később már magát az ismeretet is, hogy azokat a következő Út során teljes egészében használni tudjam. Annál is inkább szükséges volt ez, hisz mindarra az energiára, s azokra az ismeretekre, amelyeket egy korábbi Út során megszereztem, feltétlenül szükségem volt a következő Út során is, lévén hogy a közeg, amelyben a megkezdett Út-sorozat újabb állomását kellett elérnem; a két testbelépés közti időszak alatt nem sokat változott. Azonos, vagy csaknem azonos körülmények közé kellett tehát érkeznem, amelyek csak apróbb elemeikben különböztek az előző Úttól, s annak külső körülményeitől. Jelentősebb változás inkább csak a történések megélésében, s e megélések feldolgozásában és a történések-kiváltotta reakcióimban voltak, amelyek mégis a fejlődés szintmérői voltak, hisz a reakciók akként lettek durvábbak vagy szelídebbek, ahogy kész, és képes voltam a történést tudatom mélyén elfogadni, vagy elvetni. Azon a távoli, ám a Valóság szerint is csak egy kurta Lét-másodperccel későbbi Úton, amikor először fogalmazódott meg kezdetleges tudatomban az ösztönös késztetéseken túl valami lágy, és kellemes érzet, amikor először éreztem egy mellettem élő iránt a test sürgető, fizikai szintű követelésének érzése nélkül, vagy inkább azon felül, s azon túlmenően egy bizonyos fajta, tőlem; az én egyéni „érdekeimtől” már szinte teljesen független, rajtam kívül álló, gondoskodó ~ törődő érzést, vagyis amikor először bukkant fel érzéseim közt, majd már tudatomban is a Szeretet érzése; végre valóban megindulhattam a fejlődés, s már a Valódi Fejlődés útján. Fizikai testem még sokáig csak a körülmények-adta, legcsekélyebb változásokon esett keresztül, de tudatom egyre csiszolódott, gondolataim egyre finomabbakká lettek, már-már emberszerűek voltak. Már volt bennem egy fajta felelősségérzet a velem egy hordában élőkkel, azok sorsával szemben, s volt bennem valódi kötődés a velem egy barlangban élő párom iránt, bár a teljes és tökéletes monogámiát nem tartottam kötelező érvényűnek. Legalábbis a magam, s a horda többi, kiemelkedő erővel bíró hímje számára. De ez természetes is volt, hisz ez a túl és továbbélés egyik legfontosabb eleme volt a horda egésze számára. Mi, hímek kevesen voltunk akkortájt, míg a nőstények sokan voltak, s bár azok is gyengék, és soványak voltak (ahogy a hímek többsége is); azért csak képesek voltak foganni, s szerencsés esetben fel is nevelték az utódokat. Később, egy mégtávolabbi Út során, amikor már inkább volt ember-formánk, semmint előttünk élt őseinknek, vagy a köztünk éldegélő öregeknek, s már a Tűz is a birtokunkban volt, az utódok felnevelésének esélye is jócskán megnőtt. Addigra a nőstények és a hímek száma is kiegyenlítődött, a két 48
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Lét-belépés közt eltelt alig három évszázad jócskán megtizedelte a makacs, szívós, s a hímeknél jóval igénytelenebb nőstényeket is. Egy-egy erősebb pár uralásáért már gyakran kemény harcokat kellett vívnunk, hacsak a nőstény önként nem költözött az általa kiszemelt hím barlangjába. Akkor az ő döntését kellett elfogadni, ha nyugalmat akart a horda. Ezeknek a távoli, s egymáshoz olyannyira hasonlító Utaknak inkább csak egy-egy részlete, s a továbbfejlődés egy-egy bizonyítéka kereng most előttem, épp csak felvillantva, majd sietősen át is ugorva a szinte monoton egyformasággal pergő évszázadokat, évezredeket. Aztán a kép ismét lelassult, s már elemeire bontva tárta elém azt az Utat, ahol újabb fontos, sőt: nagyon is fontos állomásához érkezett az egykor volt emberiség a fejlődés Útján. Ennél a pontnál azonban Vezetőm társaságában ismét feljebb emelkedtem, hogy már kellő távolságból figyelve az alant zajló történéseket; az Ő magyarázatát hallgassam… – Az újszülött emberiség e korai képviselői fizikai, s később test-tudati fejlődésükhöz is hatalmas segítséget kaptak, s nem is akár honnan, s akár kiktől! Már akkor (ahogyan a korban jóval távolabbi történések során is) azoknak az egykor élt embereknek a kései leszármazottai tértek vissza időről-időre az Anyabolygóra, amelyek a legelső emberiség történetének végén bekövetkezett katasztrófa előtt a Hold felszíne alá költöztek. A Hold felszíne alatt azonban (a már ismert történések végett) nem tartózkodhattak huzamosabb ideig: Vezetőik figyelmeztetésére hamarosan még tovább kellett költözzenek, hogy ne érintse, s ne veszélyeztesse puszta létüket az Anya-bolygón bekövetkező történés energiája. Új, és a lehetőségekhez képest minden létfeltételt megadó bolygót kellett találniuk a Végtelenben, ám ez korántsem volt olyan egyszerű. Nem, még akkor sem, ha a Föld elhagyását követő évek során óriási előbbrelépést tettek tudományos kutatásaik terén, s ha csak részben is, de megoldották a Tér-Idő-Tér összevonás problémáját (ezt már természetesen Vezetőik segítségével, a tőlük kapott instrukciók alapján), először még csak elméleti, majd gyakorlati szinten is, kiküszöbölve, vagyis felfüggesztve az adott dimenzióban lévő Időt, mint valótlan Valóság-elemet. Ez azonban még csak a maguk dimenziójának távoli bolygóinak elérésére volt elegendő. Az általatok is ismert és használt három dimenziós Világban való utazást azonban hamarosan mégtovább kellett fejlesszék: erre a negyedik, majd az ötödik dimenzió kapuinak szellem-energetikai úton való felfedezése és kibontása után és révén nyílt lehetőségük. Ez a felismerés aztán már arra is módot és lehetőséget nyújtott számukra, hogy ismét egy „Föld-közeli” bolygóra költözzenek, de már egy általatok láthatatlan és elérhetetlen dimenzióba. Vagyis a Teremtettség egy olyan magaslatára, amelyet a ti emberiségetek elfogadni is csak nehezen képes, mint puszta lehetőséget, nem még megközelíteni, mint a Lét minden feltételének tökéletesen megfelelő Világmindenség-elemet, de nem mint fizikai, hanem már mint szellemi síkot, amely azonban még mindig bír bizonyos fél-anyagi elemekkel. Még azok a magas fokú médiumitással bíró emberek is csak gondolatener-getikai úton emelkedhetnek fel a ti szintetekhez mérten szédítőnek ható magasságokba, akik egy még magasabb szintről érkező Szellemtestvértől kell átvegyék a nektek küldött Üzeneteket, vagy épp egy-egy adott történés helyes megélésére vonatkozó tanácsokat, útmutatásokat. S ez abban a mélységben, amelyben a Föld színén útjaikat járó Szellemi ÉN-részek többsége bolyong; ismét csak így a természetes, a törvényszerű… Abban az időpontban, ahol most történetünk révén járunk, a Hold-felszín alá költözött, majd onnan is tovább vándorolt Testvéreitek kései utódai épp csak elérték az Orion csillagképet, s annak is az egyik igen kisméretű, a Földnél alig másfélszer nagyobb bolygóját: a Nanivié-t, ahogyan az oda települt emberiség az új Hazát a maga egységes nyelvén elnevezte. Hogy miért épp ezt a nevet választották számára (amelyet a leghitelesebben talán Éji Fénysugár-nak mondhatnánk az általad is használt nyelven, s persze szabad fordításban), koránt sem annyira érthetetlen, hisz így hívták egykor volt Őseik azt a távoli emlékké fakult várost, ahol az első, földi civilizáció végét jelentő robbanás-sorozat elindult! Ám ez csak az egyik, s ha úgy tetszik: a jelentéktelenebb oka volt e név megválasztásának. A másik, számukra döntő fontosságú oka az volt, hogy a Nanivié-t az éj óráiban gyengéd fénykörében dajkáló Holdak egyikének sugarai, vagyis azok energia-hullámai az Űr végtelenjén átívelő, s a Föld testét az adott korszakban éltető és melengető, új Nap sugarainak energia-hullámaival kapcsolódnak össze a Végtelen egy pontján, mintha így akarnák 49
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet egybe kapcsolni a két, egymástól mérhetetlen távolságban keringő bolygón élők lelkét és szellemét, támogatva és segítve is egymást, s életben tartva a Föld színéről távozottak testi és szellemi tudatában a Föld iránti, hálás szeretetet. Mert a Bölcső iránti Szeretet még akkor is bennük maradt, ha fizikailag már képtelenek lettek volna a Föld színén élni; erre azonban már nem lett volna lehetőségük. Ők ugyanis rég megváltozott testekkel bírtak, amelyek nemcsak hogy félanyagivá nemesedtek folyamatos szellemi fejlődésük révén, de amelyeknek belső szervezeti működése is erősen eltért egykori, Föld-lakó őseik fizikai szervezetétől. Megváltozott nem csak a vérük össze-tétele, a kromoszómák száma és a DNS szerkezeti felépítése, de szinte minden létfenntartó szerv működése is. Így többek közt a tüdő is, úgyhogy a számukra meglehetősen sűrű légkörben már nem voltak képesek lég-átalakító készülékek, vagy a hagyományosabb szkafanderek nélkül a bolygó felszínén tartózkodni. (Újabb évezredeknek kellett eltelnie, míg elérték azt a szellemi fejlettségi szintet is, amelynek révén az ilyesféle körülmények már teljességgel mellékessé váltak számukra. Akkor már a Kozmikus Energiából töltekezve tartották fenn létüket, így bármely bolygó felszínén, s bármely, általuk már (és/vagy még) elérhető szféra dimenzióiban képesek voltak létezni, amelyen testeket fogalmaztak meg a maguk számára, hogy felvehessék a kapcsolatot az ott élő fizikai lények fejlettebb csoportjaival, vagy egyedeivel, ha azok még képtelenek voltak gondolatátvitel, vagyis médiumitás révén kapcsolatba lépni velük.) Ők tehát már (vagy még) nem maradhattak sokáig a Földön: a bolygó lényeit viszont nem tarthatták volna huzamosabb időn át a számukra megteremtett mesterséges körülmények között, hisz mint mindenütt: itt is fontos szerepe volt a lények mindegyikének a Holnapok kialakulásában, s a történelmet irányító, vagy ember-csoportokat egy-egy sors-fordulón átvezető emberek megszülethetésében, testeik későbbiek során való kialakíthatásában. Pedig hamarosan szükségét érezték volna, hogy legalább néhány ezret kiemeljenek megszokott közegükből! Akkor, amikor a kis lények létét, vagyis a faj puszta fizikai fennmaradását, és további fejlődését egy újabb jégkorszak fenyegette. Az első emberiség kései leszármazottjainak kis csoportjai ekkorra már visszatértek a Bölcső; de már a Világűr egy másik pontján, az új Nap körül keringő Bölcső közelébe, hogy ismét felépítsék a bolygóhoz legközelebb lévő Égitesten, vagyis a Hold felszínén, bár az egykor volt Bölcső, (s persze az esetleg azon élő lények) által használtnál egy dimenzióval magasabb szinten létrehozott bázisaikat. Ez után hamarosan az Anya-bolygóra is lejöttek, s hogy a jelek szerint a Föld színén talált, meglehetősen kezdetleges fejlettségi szintű, de már a leendő ember egyes jellegzetes, külső jegyeit magán viselő lények puszta léte veszélyben forgott; mindenképp segíteni kívánták a faj fennmaradását, úgy fizikai szintű közbeavatkozással, mint tudati ismereteik fejlesztésével. Persze mindkét módon csak a megengedhető formában, s szintig. A tudati segítség átadására ugyan még hosszú időn át várniuk kellett: első „látogatásaik” során a lény még olyan mély pontján állt a fejlődésnek, hogy „tudatról” még semmiképp nem beszélhettek esetükben. Így csak a fizikai szintű segítséget adhatták meg a fajnak, hogy az valóban a kívánt irányba fejlődhessen. S mert hogy a lények fizikai szervezete a fejlődési rendellenességek, vagyis a genetikai mutáció számtalan jegyét mutatta, amely szinte teljességgel kizárta a faj fennmaradásának, s a bolygó adott feltételeihez alkalmazkodó fejlődésének esélyeit, ez a segítség a leendő utódok számára átörökítendő genetikai kódok „átprogramozását” jelentette. Azt tehát, hogy a bolygón talált lényeket mind nagyobb számban genetikai kezelésnek vetették alá, azokat a gén-állományokat használva fel, amelyeket még távoli őseik mentettek át Hold-felszín alatti bázisuk laboratóriumaiba, majd magukkal vitték, amikor Vezetőik intelmére onnan is távozniuk kellett. Ezt elsősorban biztonsági okokból tették, hisz nem sejthették: önnön kései utódaik már egy teljesen megváltozott fizikai szervezettel fogják élni mindennapjaikat. Egy megváltozott, s az övékénél százszor tűrőképesebb szervezetet fognak magukénak tudhatni, amely évszázadokkal hosszabb lét-időt biztosít számukra, mint az általuk elért maximális százötven, majd kétszáz esztendő. Pedig így történt. A kromoszómák számának lassú, de egyenletes szaporodása, és a DNS-molekulák szerkezeti változása mind jobb, és mind egészségesebb, bár eleik fizikai testének működésétől végül csaknem mindenben eltérő szervezeteket biztosított számukra már évezredekkel a Bölcsőhöz való visszatérésük előtti korszakokban. Ám azt a gén-állományt (vagy inkább gén-bankot), amelyet eleik hagytak rájuk, mint emlékeztetőt egykor volt, távoli őseikre; ők is megőrizték, 50
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet s hozzá féltő gonddal őrizték azokat, mintha megérezték volna: egyszer még majd használniuk kell azokat, hogy megóvhassák a Bölcső testén ringatózó, új Életet, amelynek az Ősi állapothoz szinte mindenben hasonló körülmények közt természetszerűleg az ősi, fizikai szervezetekre is volt szüksége, amely azonban a mutáció révén semmiképp sem fejlődhetett volna ki. Ez tehát mindenképp a faj kihalását, vagyis az új emberiség megjelenésének ellehetetlenedését jelentette volna. Bár eleik szándéka, s a gén-állományok millió éveken át való megőrzésének oka nem ezzel a céllal volt indokolható, pusztán a faj minden körülmények közti fennmaradását kívánták biztosíthatni ily módon, ez most, utólag már nem bírt különösebb fontossággal. Legalábbis: nem abban az értelemben vált fontossá, ahogyan azt eleik elképzelték, hisz itt és most (ha átvitt értelemben is); szintén az egykor volt emberiség fennmaradását szolgálták a gén-bank csaknem teljes gén-állományának felhasználásával. Hisz azok a lények, amelyeket a (minden bizonnyal) legutolsó, igen nagy méretű, s idegen, s mérgező hatású gázokkal telített meteor becsapódása, majd az azt követő jégkorszak során bekövetkezett genetikai deformitás révén kipusztulás fenyegetett, a Holnap újszülött emberiségét kellett megalapozzák. Erre azonban jelenlegi hibás gén-állományuk végett nem sok esélyük lehetett. Így, és ezért kellett tehát beavatkozzanak a lények fejlődésébe: nem azért, hogy meg, hanem hogy visszaváltoztassák azok eredeti genetikai adottságait, lehetővé téve számukra a tovább, és túlélést, s ezáltal a (számukra) már jól beérzékelhető Én-rész-gondolatenergiák valós színrelépését, vagyis azok későbbi s már tényleges testet öltését, eszközt, s ezáltal a lehetőséget is biztosítva számukra a további fejlődéshez. Ennek az adott pillanatban már vagy egymillió éve is volt: a gén-manipulációról már csak mint régmúlt idők emlékéről beszélhettek a most érkezett Utazók, ha beszéltek róla egyáltalán. Ám hogy az eljárás tökéletes sikerrel járt, s már ezt is tudhatták eleik feljegyzéseiből; nem sokat foglalkoztak a dologgal, hisz eleik nem tettek többet, és nem tettek mást, mint amit az Élet és az Örök Fejlődés Törvénye, annak feltétel nélküli Szolgálata tenniük parancsolt. Most egyébként is sokkal fontosabb dolgok kötötték le a figyelmüket, így nem is lett volna idejük távoli őseik tettein, azok helyes, vagy helytelen voltán elmélkedni. Érkezésükkor ugyanis már jónéhány fokkal fejlettebb lényeket találtak a Föld színén, akik csaknem akkora veszélyben voltak, mint az előttük élt, s még teljességében vízi életmódot folytató őseik. Igaz: a test-tudat még ezeknél a lényeknél sem volt sokkal fejlettebb, így még a számukra adható, s már tudatuk fejlődését, valamint a puszta fizikai fennmaradásukat szolgáló, s már meg is adható segítség is alig volt több, mint a semmi, de mert szükségét érezték, szerették volna legalább azt a keveset mielőbb biztosíthatni furcsa „rokonaiknak”, akik lényegében úgy voltak kortársaik, mintha egyszer s mind az őseik is lettek volna: azok távolból visszaköszönő, élő emlékképei voltak. Számukra legalábbis így tűnt, s egyáltalán nem mondhatni, hogy büszkeséggel töltötte el őket a tudat, hogy ők már nagyságrendekkel fejlettebbnek vallhatják magukat. Nem, mert fényesen bebizonyosodott: ők maguk is erről a „semmilyen” szintről kezdték valaha. Igaz: épp ez volt (számukra) e megtapasztalás lényege: szembesülniük kellett fajuk egykori Énképével, hogy vállalt kötelességüket még jobban, még tökéletesebben teljesíthessék azokon a bolygókon, amelyekre még eztán kellett eljutniuk, s amelyeknek lényei még egy ennél is mélyebb pontra süllyedve kellett járják Útjaikat, hogy idővel módjuk legyen a felfejlődésre. Azokat vállalták segíteni, hogy idővel a Föld színén testet öltő Szellemi ÉN-részek fejlettségi szintjeinek legalább legalsó fokát elérhessék, hogy aztán már ők is a Föld színén folytathassák Haza vezető Útjukat. Ez a feladat tehát a szellemi gőg maradékának, legkisebb szikrájának feloldására, s a Kozmikus Szeretet gyakorlására is szolgált, azon felül, és azon túl, hogy az Élet feltétel nélküli tiszteletét és segítését követelte mindannyiuktól. ~ A történés eme részére még szintén visszatérek a későbbiek során, mert úgy érzem: néhány mondatos magyarázatot kíván, s érdemel ez a téma is, s szeretném képekkel is érthetőbbé tenni számotokra mindazt, amit ez a kérdés-kör takar. – szakította félbe önmagát Vezetőm, majd így folytatta: Tisztük, de önként vállalt feladatuk is volt hát, hogy a bolygó lényeit segítsék, de mert hogy a körülmények (számukra) a bolygón még mindig nem voltak megfelelőek, ezt a legkönnyebben a maguk bázisán valósíthatták volna 51
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet meg, kiemelve a közegből a lények néhány száz, vagy néhány ezer egyedét. Ám ezt (mint az imént mondtam) szintén nem valósíthatták meg. S még csak nem is attól kellett tartsanak, hogy a Hold-felszín alatt rejtező bázisra szállított lények tudatában bármiféle változás áll be az idegen környezet hatására. Az általatok értelmezett, konkrét test-tudattal még nem bírtak e lények, s agyuk még fejletlenebb volt annál, semhogy annak mélyén bármilyen emlékképnek akár leghalványabb lenyomata is rögződhetett volna. Ezzel szemben viszont a szellemi tudat, vagyis a testet öltött Én-rész már jelen volt egy bizonyos szinten, s egy bizonyos formában e lényekben is, s ahogy távoli őseiknél: náluk is a lélek-szál segítségével csatolódott a fejletlen agy-kezdődményekhez, de már a kialakulóban lévő agyat is betöltve. Ezeket a még csaknem teljesen besötétült szellemi-tudatokat azonban sem okuk, sem pedig joguk nem volt bármiféle módon és irányban befolyásolni azáltal, hogy olyan megtapasztalás-morzsákat ültetnek bele az esetleges történés révén, amely kihatással lehet a faj további fejlődésére, vagy annak irányára. (Ez utóbbit még így sem sikerült teljes egészében kiküszöbölniük, hisz valamilyen módon mégis csak be kellett avatkozzanak a történések menetébe, hogy nemes céljukat elérjék. Ezek az évmilliókkal ezelőtt esett történések adják azokat az érthetetlen és bonyolult álmokat, amelyek időről – időre felbukkannak egyik-másik ember tudatában. S ezek a halványnál is gyengébb, mégis valós szellemi-emlék-lenyomatok nem csak a ti korotok, de a korábban élt korok, s az utánatok következő nemzedékek álmai, és álomérzetei közt is szerepelni fognak.) És mégis kellett valamilyen megoldást találniuk, s persze: találtak is. Hogy valamilyen formában mégis biztosítsák azoknak a lényeknek a létbenmaradását, amelyek utódai egy nap szeretett Anyabolygójuk „urává” kellett váljon, néhány létfontosságú, földi szintű ismeret megszerzése felé kellett terelni őket, anélkül, hogy ezzel ártalmára lettek volna magának a törzs-fejlődési folyamatnak. A legcélszerűbb, és legkézenfekvőbb megoldásnak az kínálkozott, ha a fák ágain, s a fák közt élő lények figyelmét mielőbb a barlangok felé irányítják, „ráébresztve” őket azok használatának előnyére. Erre a leginkább a nagyobbacska utódok vol-tak alkalmasak, akik előszeretettel csatangoltak el a csapatok felnőtt tagjai mellől, hogy a maguk módján szerezzék meg táplálékukat. Azokat a növényeket keresték, amelyeken édes és tápláló bogyókat találtak, s mert hogy ezek a hegyek lábánál nőttek leginkább, ott kellett számukra néhány szikla-barlangot kiképezni, majd el kellett érni, hogy a szabadban érje őket a sötét időszak, vagyis a rettegés ideje, amely elől egyszerűen nem találtak menedéket. Ez utóbbit néhány kisebb, s az ifjoncok által szintén előszeretettel fogyasztott kis lény egy adott hely felé terelése, majd idejekorán való megriasztása, vagyis gyors menekülésre való késztetése révén érték el. A kis lények vadászata és üldözése ugyanis teljesen lekötötte a kölykök figyelmét, így azokat egy nap valóban ott érte a rettegett sötétség, meglehetősen messze a hordáik által használt fák viszonylagos biztonságot jelentő ágaitól. Egy ideig egymáshoz bújva reszkettek a rájuk szakadt sötéttől való félelmükben, majd hogy az egyre mélyülő sötétségben egy halványan pislákoló fényt fedeztek fel, lassan közelebb óvakodtak hozzá. Ám a fény egyre távolodott, s mire a közelébe érhettek volna, már ismét egy másik ponton jelent meg: így kötöttek ki végül a legközelebbi barlangban, ahol a fáradtság, s a hirtelen felbukkanó biztonságérzet hatására (amely érzetet már a Segítők árasztottak gyöngécske tudataik felé telepatikus úton) azonnal el is aludtak. Elfeledkeztek a fényről, amelyet idáig követtek, de nem feledkeztek el a biztonság érzetéről, amely még ébredéskor is bennük rezgett. Ezt a történést aztán több alkalommal megismételték az Űrből érkezett Testvérek, míg a kölykök tudatába be nem íródott a védelem, a biztonságérzet, és a barlang közti összefüggés halvány ismerete. Ekkor már maguk igyekeztek egy-egy barlang felé, ha kinn érte őket a sötét, hogy ott húzódjanak meg a Fény újbóli megjelenéséig. A kölykök nyomán egyre több, már felnőtt lény (elsősorban aggódva makogó anya) merészkedett a barlangok mélyére, s mert hogy ott az egyre csípősebbé váló hideg sem bántotta őket, egy idő múlva végleg elfoglalták új rejtekeiket. Ez volt a legelső emberiség kései utódainak első, de koránt sem az utolsó (ha úgy tetszik) „szellemi ajándéka” a második emberiség, s ezáltal persze a ti emberiségetek számára, amelynek révén egyszer-s mind emléket is kívántak állítani – önmaguknak a Galaxis eme részében, nem tudva, s még csak nem is sejtve: hány, de hány, velük egyazon időben útra kelt Testvérüknek biztosították ezáltal a későbbiek során végigjárandó Utak lehetőségét! Pedig így volt, hisz azok a mélység fogságában megrekedt El-sődök is e lények, vagy azok utódai közt kellett testbe lényegülve megtegyék a maguk Útjait a Fény felé, amelyek most még egy távoli, s még a 52
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Földnél is szintekkel mélyebben lévő bolygón járták a legbensőbb késztetésüknek megfelelő Utak valamelyikét… Ahogy küldetésüket bevégezték, az első emberiség tagjai vissza kellett térjenek egy időre a maguk síkjára, s a saját dimenziójukba, hogy már csak néha, s csak igazán indokolt esetben látogassanak el a Föld színére, hogy az egyre fejlettebbé váló, bár az ember szintjétől még sokáig igencsak távol álló lényeket az ő adott szintjüknek megfelelő, vagy azt épp csak egy fokkal meghaladó gyakorlati útmutatásokkal segítsék a túlélés kemény harcának megvívásában. Amikor a legközelebbi alkalommal Földre szálltak, egy következő, s ismét a Világűrből a Föld színére csapódó meteor-okozta jégkorszak vette kezdetét. A föld színén élő, s egyre nagyobb csapatokat alkotó, bár még mindig barlang-lakó lények erős, vastag szőrzetüknek köszönhetően nagyjából védve voltak a fagyhalál ellen, ám az éhhalál mindennapos dologgá lett köztük, annak ellenére, hogy a bolygón számos nagytestű állatfaj élt. Ezeket azonban nem tudták legyőzni (inkább még ők estek azok áldozatául) így a létfenntartás fölébe kerekedett a fajfenntartás ösztönének, és hamarosan mindennapossá lett köztük a kannibalizmus. A lényeket tehát nem csak az éhség tizedelte egyre erősebben, s nem csak az állatok támadtak létük ellen, de ők is egymás, s ezzel az egész faj léte ellen fordultak, hisz épp fajuk gyengébb, még ki sem fejlődött egyedeit, vagyis a Holnap letéteményeseit pusztították: azokat a fiatal lényeket, akik a soron következő nemzedék tagjainak életet adhattak volna néhány év múlva. Ezeket a lényeket, vagyis ezek egyes csoportjait a dobókő használatára oktatták. Kisebb járműveikkel leszálltak azok élőhelyeinek közelében, majd szkafanderben közébük lépve néhány „élesben” bemutatott bizonyítási kísérlettel vezették rá őket (a kő felemelése, elhajítása, és az addig rettegett állat elpusztulása révén) a cselekvés-sor hasznának felismerésére és az eredmény emlékezetükben való elraktározására. Az állat tetemének feldarabolására, majd az egyre fejlettebb „fegyverek” megalkotására viszont már magától kellett rájöjjön a kis lény, ez azonban nem okozott komolyabb gondot. Még később, egy jóval távolabbi korszakban ismét csak ezeknek a távoli bolygókról érkezett Idegeneknek köszönhette sok, már csaknem teljességében emberré lett csoport a kunyhók építésének ismeretét, majd még később a földművelés alap-elemeinek elsajátítását csak úgy, mint az agyag-edények, s később a finomabban megmunkált fatárgyak elkészítésének és használatának módját. Ezeket az emlékeket aztán a lények igyekeztek nem csak tudatukban tárolva, de más, maradandóbb módon is megőrizni, s átadni utódaiknak. A kezdetben még barlangjai mélyén élő lény a barlang falára, vagy kisebb-nagyobb kő-lapokra karcolta a számára emlékezetes történések; az Utazók érkezésének, vagy egyegy sikeres vadászat egyes mozzanatait. A későbbi korok már ember névre hallgató egyedei más, fejlettebb módon hagyták hátra üzeneteiket, amelyekből sokat még a ti is láthattok, s kézbe is vehettek, mint a távoli Múlt történetének hiteles emlékeit. Természetesen az Űr utazói nem minden ember-csoportot oktathattak ekképpen, hisz nyitva kellett hagyják a kaput természetes fejlődés előtt is. De erre nem is volt szükség. A Föld színének egy bizonyos pontján megvalósult ismeretek ugyanis a Föld távolabbi részén mint az adott síkon már ismertté lett történés energiája a bolygó légterében is megnyilvánult, így a Föld távolabbi részén élő, fejlettebb aggyal bíró lények egyes tagjai ezekből az ismeretelemekből vonzhatták magukhoz a számukra szükséges mennyiséget, intuíciók formájában. Nem véletlen tehát, hogy egyazon találmányt egyszerre, csaknem egy időben a Föld több más pontján is felfedeztek, kitaláltak, s használni kezdtek, bár még így is volt jócskán olyasmi, ami megmaradt az Idegenek által oktatott csoportok saját kiváltságának. Ezek a csoportok aztán gyorsabban is fejlődtek társaiknál, akikről persze még nem volt, de nem is lehetett volna tudomásuk. Az már csak a még későbbi (bár még mindig jócskán a ti emberiségetek előtti) korok emberének adatott meg, hogy a „jövőbe” pillantva megjövendölje más földrészek, s más ember-fajok létét, ám ezek a jövendölések nem mindig hozták meg az Idegenek által kívánt eredményt. Egy idő múlva az Utazók, ezek a távoli bolygóról érkező, segítő szándékú, s már csaknem teljességgel az anyagtalan, vagyis a Szellem-világhoz csatolódott, de földi szem számára már rég láthatatlanná lett Lények már valóban csak elvétve jöttek a Földre csillogó Fény-űrhajóikon, hisz nekik a Teremtett Világ e mélybe zárult (s a még ennél is mélyebben lévő) részében még számtalan helyre kellett eljussanak, hogy fellobbantsák, s Élni segítsék a Fény kicsiny szikráit. Jöttek, s némely esetben gondolat-energiá-jukból 53
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet megfogalmazott, s szinte teljes mértékig ember-formájú testeikben meg is mutatták magukat a Föld lényei előtt, majd hogy az épp „esedékes” Tanítást átadták: eltűntek, ahogy jöttek. Gyorsan és hangtalanul, mint a szél, vagy mint az álom. Még később, amikor az ember már maga igyekezett szemmel láthatóan mielőbb önmaga, s önnön fajtársai ellen fordulni, felhasználva minden lehetséges eszközt és módot a faj pusztítására, még ritkábbá lettek ezek a látogatások. Igaz: akkorra az egykor lelátogató Utazók mind elérték azt a szellemi fejlettségi szintet, amely már nem tette kötelezővé számukra a testekben való létet, így nem is lett volna olyan könnyű dolguk, ha a nagy magasságból a mélységes mélybe kívánnak lejönni. A legkegyetlenebb, és legvadabb korszak beköszöntétől kezdve aztán hosszú időn át már csak gondolat-energia révén igyekeztek átadni a faj néhány egyedének a szükségesnek megítélt információkat. Azoknak, akik nem csak „fogni”, de továbbítani is képesek voltak azokat ember-társaik felé. Ám úgy tűnt: még mindig hiába, az ember önnön vesztébe készül ismét rohanni… – ahogy az a bolygó nem is egy pontján, s nem egy korszakában újból be is következett. Erre még visszatérünk, s vissza is kell térjünk, hisz azok a korszakok, s azok a történések már a ti emberiségetekhez is, s annak későbbi sorsához is kapcsolódtak. Ezek a fejlett szellemiséggel bíró (bár magukat a legszívesebben még mindig ember-névvel illető) lények természetesen nem csak a Föld színén kellett munkálkodjanak! A Teremtettség e mélybe zárult pontjának is a legmélyebb szintjén megrekedt bolygóin csakúgy megjelentek képviselőik, ahogyan a magasabb rezgéssel bíró dimenziókban, hogy segítsék és buzdítsák ott lévő Testvéreiket. Tehát csakúgy ténykedtek és szolgáltak, ahogyan azt a tisztának megmaradt, s a mélység kezdetéről visszatérő Elsődök is tették, de míg a tisztának megmaradt, s a visszatért Elsődök a Tudás teljes ismeretében tevékenykedhettek, addig az Űr Utazóinak ez még mint feladat lett tisztükül adva, amely révén maguk is tovább fejlődhettek. Feladat, amelynek révén nem csak felismerhették (hisz erre már nem volt szükségük), de gyakorolhatták is a mindenki felé árasztható (és árasztandó), feltétel nélküli Szeretet megélését, amely egyedül alkalmas módja az EGY-ség állapotába való visszatérésnek. Igaz: akik e „vizsga-feladat” letudása révén újra egyesülhettek Atyánkkal, vagyis ismét bele olvadhattak a legtisztább Szeretet-áramlatba, már önként vállalkoztak akár a legmélyebb mélységbe is megtenni az Utat, hisz ők már tudván-tudták: micsoda mérhetetlen Boldogságtól fosztották meg magukat az alant élők, s míly mérhetetlen mély a Lent világában megélt, bárha a legnagyobbnak érzett öröm, s boldogság is a Valódi: a Teljes és Tökéletes Boldogsághoz viszonyítva. Sajnálták a mélység fogságában szenvedő Testvéreiket, s ez a szánalom még akkor is önfeláldozó tettekre sarkallta őket, ha tudták azt is: e mélység csupán álom (bár ha kemény, és fájdalmas álom), amelynek végén minden teremtett Szellem számára ott az Ébredés… Ez Ébredés segítését gyakorolták hát, majd hogy a Tudás: a Tökéletes Szeretet ismeretének legmagasabb fokát elérték, ezt tűzték ki maguk elé, mint önként vállalt Célt is, vágyva Testvéreikkel való újbóli, s már Örök EGY-ség állapotának helyreállítását és megélhetését. Így évezredeken át újra és újra útra keltek, s ha már a fizikai szintű segítségre nem, vagy csak mérsékelten volt szükség, megkísérelték a legkülönbözőbb szinteken testet öltött Testvéreik; így természetesen a Föld népét is az általuk megtalált, s egyedül helyesnek megélt Irány felé, vagyis a Szellemi Út ismeretei felé terelni, hogy elérhetővé tegyék számukra is az Egyetlen Istent. Ahogyan azt azóta is, s bizonyára ezután is teszik, mert tenniük kell, az EGY-ség; de már a teljes, és tökéletes, minden egyes teremtett Szellemre kiterjedő EGY-ség állapotának mielőbbi helyreállíthatása érdekében. A Föld élőlényeinek spirituális Tanítása azonban (az általunk vizsgált ponthoz viszonyítva) még az Idő távolában van, mint történés, vagy inkább mint történés-sorozat, amelyek egy egész korszakot foglaltak magukba az ember fejlődés-történetének kicsiny síkján. Épp úgy az Idő távolában van, mint a magas fejlettségű Szellemlényeknek, vagy akár magának Jézusnak földi testbe-öltözése, így Egyelőre nem is részletezem tovább. Most inkább térjünk vissza az imént elhagyott ponthoz, s ahogy a történés sora adja: majd ezekre a hatalmas és csodálatos dolgokra is sor kerül.
54
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Ismét lejjebb ereszkedtünk, bár most az Idő-sík imént elhagyott pontjától valamivel távolabb álltunk meg, s még csak nem is a Föld nevű bolygón. Utunk soron következő állomása egy számomra teljesen idegen bolygó volt, olyan pontja a Teremtettségnek, amelyet valószínűleg sosem látott ember-szem. Az általunk ismert és lakott dimenzióban megszokott módon, tehát fizikai látással legalábbis biztos nem. S még azok sem mondhatják, hogy „látták”, nem csak érzékelték, akik valamely problémás kérdésre, megmagyarázhatatlan lelki fájdalomra, s tán még annak eredetére meditációs útjukon épp e síkon kellett keressék a választ. Én magam is döbbenten figyeltem egy ideig az alattam tátongó mélységet, mielőtt teljesen le mertem volna ereszkedni, s ha nem érzem Vezetőm jelenlétének energiáját, talán hanyatt-homlok menekülök a megérzett negatív erők áramától, amely (úgy éreztem) teljesen magába akar szippantani, mint egy súlytalan légbuborékot, hogy többé esélyem se legyen: valaha is visszatérni a saját, ennél nagyságrendekkel magasabbnak érzett dimenziónkba. Hirtelen mintha egy távoli képet néznék: felvillant előttem Hazám térképe, majd szeretett városom, a piszkosnak látott utcák, s az emberek, akiknek durvasága oly sokszor megrémített… Hol volt az a kép attól, ami most elébem tárult? Mintha egy képzeletbeli Paradicsom képe tárult volna lelki szemeim elé itt: a Pokol előcsarnokában! Merthogy még ez a sík is csak előcsarnoka, halvány mása volt a legmélyebb mélységnek, azt szintén megéreztem. Valahogy olyas-formán, mintha annak a képzelhetetlen, s viselhetetlen mélységnek a szele érintett volna meg itt, ahol most állni láttam magam, s mintha az a kézzelfoghatóan sűrűnek érzett, iszonytató sebességgel száguldó szél még azt a kevés Fényt is igyekezett volna kiszippantani a lassan körém záruló Világból, amelyet érkezésem pillanatában tán felfedezni véltem. S ez így is volt: a végtelen sűrűségű negatív energia szippantotta magába, s tette semmissé azt a pozitív energia-hidat, amely a Fent világából aláereszkedve eljuttatta Szellemi Én-részem épp e mélység megismerhetése érdekében megfogalmazott gondolat-energia-testét, s ha nem ölel körbe jótékony-oltalmazón Vezetőm a saját kozmikus energiájával, erős és biztonságos burokba zárva lényegem e parányi részét: tán mindenestül magához vonz, s beszippant, magába lényegít a negatív erő, hogy fogságában tartson, míg el nem oszlik fölötte s benne a mélység uralma. Mire mindezt így, ebben a formában megfogalmaztam magamban, már egy másik értetlenkedő érzés villant fel bennem: – Mi okozta vajon az imént azt a végtelen fájdalom-érzetet, amely mintha teljes valómat erős satuba fogta volna? Hisz magam sem vagyok más, és nem vagyok több, mint azok a lények, akik körülvesznek… – s ha ők boldogok, vagy legalábbis annak tudják érezni magukat itt, ahol élnünk kell: miért kellene nekem: épp nekem elégedetlennek és boldogtalannak éreznem magam? Szellemi tudatom egy kurta pillanatra még felvillant: csak addig, míg végig pillantottam sűrű, sötét testemen, s megállva konstatáltam: teljesen beilleszkedtem a köröttem lévő környezetbe. Aztán már azon csodálkoztam, hogy csodálkozva állok, s figyelem önmagam, s a mellettem lévőket. Pedig erre semmi okom sem volt, hisz semmi rendkívülit nem láthattam. Mind a négy karom ép, ahogy többnyire mindenki másnak, s arcomon sincs egyetlen vonás, amely eltérne a köröttem lévők szürke, elnagyolt vonású arcától. Szemeim épp úgy foszforeszkálnak a köröttünk lévő, állandó homályban, s fogaim sem állnak ki kevésbé, mint bárki másnak. Ha magasabb vagyok is, mint a köröttem élők általában, azért még teljesen átlagos külsővel bírok; nem is áll meg senki, hogy idegenkedve pillantson végig rajtam. Megnyugodva araszoltam tovább, tudva: még ezernyi feladat vár rám. Az iménti, érthetetlen érzést már mintha elfújta volna a kellemes, hűsítő szellő, s felbukkanását végül betudtam annak az oly gyakran visszatérő, kellemetlen érzetet adó álomnak, amelyben mintha egy idegen Világban jártam volna, tőlem mindenben különböző lények közt. – Az ő csodálkozásuk villant fel bennem, s azt éltem meg saját érzésemként… – nyugtáztam magamban, majd sietve befordultam az egyik magas, fekete épület kapuján. Bent már vártak rám, s mert hogy késtem, minden szem felém fordult, míg kényelmes tempóban a helyemre araszoltam. Aztán hogy végre elhelyezkedtem, a legelső szónok felmászott az emelvényre, hogy megkezdje beszámolóját.
55
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Az értekezlet hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. A téma, amely napirendre került, szintén nem tartozott azok közé, amelyek fel tudtak volna vidítani. Egy lassan népbetegséggé váló kór terjedésének megakadályozásáról tárgyaltunk már hosszú évtizedek óta, s mert hogy a kór lappangási ideje egyénenként változott, a kezdetek óta egy lépéssel sem jutottunk előbbre a kór megelőzésében. A gyógyításról már vagy három évtizede nem is beszéltünk, már akkor megállapítást nyert, hogy erre a betegségre nincs, s nem is vártható, hogy valaha is lesz orvosság. Egyetlen hagyományos gyógymód sem használt: a kórt csak a beteg létének megszüntetésével orvosolhattuk, ami ugyan nem a legszokványosabb, viszont az egyedüli megoldást hozó módszer volt. Ennek a betegségnek a felbukkanásánál legalábbis. A legtöbb megbetegedés érdekes módon azokon az űrjárműveken fordult elő, amelyek nem menetrendszerű járatokként keltek útra a Világ-űr távoli galaktikáinak egyikébe, vagy másikába. S az lényegében mindegy volt: melyik galaktikába indult a hajó: a betegség (úgy tűnik) a Világ-űr egészében jelen van, s még a hermetikusan zárt hajók falán keresztül is fertőz. Erről beszélt az előadó: szinte nem is figyeltem oda, egyrészt, mert végtelenül untatott a téma, másrészt, mert én nem hittem a betegség létezésében. Nem, mert magam is számtalan esetben jártam a legkülönbözőbb galaktikákban, hogy tárgyalásokat folytassak az ottani kutatóbázisaink vezetőivel. Sőt: néhány alkalommal még a „betegek” közé is ellátogattam, ám ennek ellenére egyáltalán nem észleltem magamon a betegség tüneteit. Márpedig egy fertőzés nem válogat: hiába vagyok a Xaragus egyik legrangosabb kormányzója, engem épp úgy utol ért volna, mint mást, ha az egész nem több, mint üres képzelődés. S hogy is lehetne egyéb? Hisz azok a képzetek, amelyek a betegek tudatában felbukkannak, hogy helyet, és teret követeljenek maguknak a mindennapi élet logikus gondolati rendszerében, már a felbukkanásuk pillanatában szétzilálnák magát a gondolkodni képes elmét is, lehetetlenné téve bármilyen Gondolat megfogalmazódását. Tehát a képzet (ha valóban valamiféle fertőző vírus okozná) önmagát semmisítené meg, az azt megfogalmazó elmével együtt, s persze az elme uralma alá tartozó testeket is felbontaná, hisz többé nem volna, ami együtt tartsa azok elemeit. Nevetséges! Még hogy „fények”, meg „képek”… hogy a Kozmoszban zengő „hangokról” s a mindenféle „színképekről”, és „érzelmekről” már ne is beszéljünk! A Világ szürke, és fekete, s az egyéni érdek az egyetlen, amely bármiféle alapot adhat a mellettünk lévőkkel való kapcsolatainknak: ez így van, mióta a Világ egyáltalán létezik, s így is lesz. És miért is lenne másképp? Ezeket a vissza-visszatérő gondolatokat őröltem magamban, s miközben egyik hang-érzékelő csápomat az emelvényen lévő felé irányítottam, szórakozottan firkálgattam egy üres kristály-lemez-kére. Vagy tucatnyi lemez hevert már az előttem lévő, alacsony dobogón, mire a felszólaló végére ért beszámolójának, s a helyére araszolva figyelmesen rám irányította látó-ideg-nyúlványait. Tud-tam, hogy most nekem kellene az emelvényre araszolnom, hogy valami megnyugtató semmiséget sziszegjek, de semmi kedvem nem volt hozzá. Hát csak udvariasan megbillentettem felé egyik alsó karomat, majd megadtam a szót egy másik felszólalónak. Az azonnal elindult, s az emelvény felé araszolt. Közvetlen mellettem kellett elhaladnia, s ahogy mögém került, hirtelen heves indulattal felszisszent. S nemcsak hogy felszisszent, de meg is állt haladtában, s hogy egyik látó-ideg-nyúlványomat hátra fordítottam hogy megállapítsam döbbenete és késedelmeskedése okát, látó-ideg-nyúlványom szinte neki ütődött az ő egyik, mereven előreálló látó-ideg-nyúlványának. Fölöttem tartotta, s az előttem lévő kristály-lemezeket szemlélte, de valahogy úgy, olyas-formán, mint aki nem képes elhinni azt, amit lát. Magam is a kis firkákkal teli lemezekre pillantottam, de nem találtam rajtuk semmi olyasmit, ami megütközésre adott volna okot. Néhány, tudatomban elraktározódott vonalat húztam csak a kristályok sima felületére egy hegyes kvarckővel, amelyeket valahol a távoli múltban raktározott el tudatom, mint érdekes, addig nem látott vonal-szerkezeteket. Én határozottan érdekesnek és kellemesnek találtam a vonalak újfajta elrendezési módját, amely erősen eltért ugyanaz általunk megszokott egyenes, és minden szempontból a logika tiszta Törvényét követő vonalaktól, s nem hasonlítottak egyetlen, általunk ismert és elfogadott szerkezeti egység rendszeréhez sem, de talán épp ezért voltak alkalmasak ezek a tudat figyelmének lekötésére. Vagy épp ez volt az, amin a tudós olyannyira megdöbbent? Lehet, hisz valóban nem a legbiztatóbb, ha azt kell látnia: Xaragus egyik fő uralkodója unalmában holmi görbéket karcolgat, miközben a felszólalás tart. Hisz ki tudja: az ő felszólalását is ennyire figyelmen kívül hagyja-e a Nagy 56
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Uralkodó, s ha igen: lesz-e egyáltalán valami gyakorlati eredménye mindannak, amit még épp csak készül előadni? Gondolatban megrántottam az egyik vállamat, majd lassan egymásra tettem a kristály-lapokat, rájuk helyeztem a kvarc-hegyet, s várakozó testhelyzetet vettem fel: hadd érezze a tudós, hogy most minden figyelmemet neki, s a felszólalásában elhangzó tények logikai láncolatának kívánom szentelni. Ám a tudós nem mozdult mögülem. Nem néztem mégegyszer rá, de éreztem: valamit hevesen mutogat valakinek mögöttem. Aztán a velem szemben elhelyezkedő tudósok vonásairól nagyjából azt is leolvashattam: mit jelzett feléjük a tudós. Ezek a vonások ugyanis élénk til-takozást, és értetlenséget tükröztek, s ez a két érzelem volt a legerősebb, ami a bolygónkon egyáltalán létezett. Persze a közömbösségen, a haragon, s a gyűlöleten kívül, de azok szinte állandó érzelmek voltak, amelyeknek megnyilvánulását szinte észre sem vettük. Ezek egyikével csusszantak be föld alatti járatainkba utódaink, miután a keltetőkben kibújtak bábjaikból, s ezzel csusz-szantak ki a bolygó felszínére az elaggott, s halni induló aggastyánok. Csak ha valakihez, vagy valamihez erősen ragaszkodtunk, s annak közeli elvesztése állt elénk, mint bekövetkezhető esemény, villant meg arcunkon az a két érzelem, amelyet most a velem szemben lévők arcán láttam. Erre aztán mégis hátra nyújtottam egyik látóideg-nyúlványomat: hadd lássam én is, mi történt a tudóssal? Mert abban bizonyos voltam, hogy az ő közeli pusztulását jelzik a felvillantott majd hirtelen el is tűnt arckifejezések, bár az azért egy kicsit furcsa volt, hogy éppen az ő távozásának első jeleire reagálnak ilyen hevesen. A jól képzett tudós ugyanis egyáltalán nem tartozott azok közé, akik valaha is bárminő külön érzelmet váltottak volna ki akár csak egyetlen Xaragus-iból is. Ezt rajtam, s néhány hozzám hasonló Uralkodót kivéve senki sem mondhatta magáénak, s mi is inkább csak a rettegést váltottuk ki belőlük. Ebből arra kellett következtetnem, hogy a fura arcrándulásoknak valamiképpen hozzám kell kapcsolódjanak, még akkor is, ha most semmi okot nem adtam rá, hogy felébresszem a tudósok reakcióit. Tehát ha hozzám kapcsolódik is a tiltakozás, s az értetlenség kifejeződése, annak valami egészen más oka kell legyen, valami olyasmi, amire nincs még csak megközelítőleg pontos kifejezésünk sem. Bár… bennem azért halványan motoszkált valami. Valami hang-érzet-féle, ami épp úgy egy távoli Múlt során ragadt meg tudatomban, mint az imént oly elmélyülten, bár figyelmetlen-szórakozottsággal húzgált vonal-halmazok. Valami, amire egy erős késztetés hatására igyekeztem megfogalmazni egy új, eddig a bolygón tán sosem hallott, mert senki tudatában fel nem bukkant hangsort: – Mi történt? Mitől féltek? Tőlem nem kell félnetek, hisz a barátotok vagyok… – hangzott fel az óriási teremben, s tán a bolygón először az érthetetlen sziszegés, hogy nyomában az iméntinél is hevesebb arcjáték, s a tudósok és Uralkodó-társaim ingerült sziszegés-sorozata ébresszen rá; mi is az a gondolat, és mi is az az érzés, amelyet a vonalakat húzgálva megszületni éreztem valahol mélyen, tán nem is a tudatomban, csak a tudatom legmélye mögött, talán valahol a gyomromban, vagy hetvennégy csigolyám valamelyikében, s amelynek most hangot, s ezzel tartalmat is adtam. A másik lény iránti érzés, amely valami kellemes, lágy érzetet szül bennem, s nem csak a tudatomban, s amely érzést szeretnék megosztani mindenkivel… Kevéssel később egy elkülönített, kényelmetlenül szűk gubóban találtam magam. A gubó mellett jónéhány hasonló lógott, s mindegyikben egy-egy hozzám hasonlóan felfüggesztett Xaragus-i volt. Hogy kik voltak, s miért kerültek a gubókba, azt hamarosan megtudtam. S még csak nem is a gondozásunkkal és táplálásunkkal foglalkozó, nagyobbacska lárváktól. Ők maguk mesélték el, miután lágy hangon elsziszegték a maguk üdvözletét: – Ne félj! Itt mindenki veled van, nem ellened. Kevéssel később néhány száz durva, apró termetű harcos kíséretében a felszínre indultunk. Tudtuk: utolsó utunk lesz ez a Xaragus-on. Nem lehetett nem tudnunk: őreink mindegyikén védő-maszk volt. Nekünk nem adtak maszkot, s ez egyenlő volt a halálos ítélettel… – Ezek a lények a mélység Ébredői, vagy ha úgy tetszik: gondolkodói és művész-lelkei voltak, akik akkor és ott egy olyan irányba indultak el, amelynek még nem volt sem múltja, sem jelene azon a bolygón, de amelynek az ő Útjaik nélkül jövője sem lehetett volna. Mert őket akkor ugyan egy szálig 57
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet elpusztították, kitéve őket a bolygó-felszín gyilkos levegőjének, de helyüket más Ébredők vették át, akik évezredek, vagy akár évmilliók alatt ugyan, de végül Jelenné tették a Múlt Álmodóinak eszméjét. Ezek a Szellemi Én-részek, akik meg kellett bontsák az addig kialakult Rendet; már más, lényegesen lágyabb közegekben folytatták meg-kezdett Út-sorozatukat, nem egyszer olyan közegekben, amely épp annyira idegen volt számukra, amennyire ők idegenné lettek az imént látott bolygó lényei számára. Figyeld: hová, merre vezetett hát az általad megfigyelt – megélt Lény Útja a további testet öltések során… – érzékeltem Vezetőm gondolat-hullámait, de mire beazonosíthattam volna, már egy másik test-tudatot töltöttem be. Igaz: ezt a tudatot sem követhettem végig Útja minden egyes állomásán, de a lényeg szempontjából erre nem is volt szükség… – Nincs mit mondanom. – hangzott fel az orvos szigorú, s mégis valamiképp szánakozó hangja – a gyermek sajnos így, ezzel a fura fogyatékossággal született, s valószínű, hogy így is fogja leélni az életét. Ma még a tudomány sajnos tehetetlen… Érteni ugyan nem értettem a magas, idegen férfi szavait, de mert a mellettem élők tudatából valami szánalommal elegy idegenkedés (ha nem éppen az undor s a gyűlölet) hullámait éreztem felém rezegni; sírni kezdtem. Sírtam, bár lényegében senki sem bántott, de ez volt az egyetlen, általam ismert önkifejezési mód, amely eddig mindig meghozta a várt eredményt. Ez, és a számok világa, amelyben teljesen otthon voltam. A számok hideg és szigorú logikája mindig képes volt feloldani a bennem lévő, szüntelen feszültséget, s bár nem voltam képes szavakba önteni: hogyan, s mi módon értem a bonyolult egyenletek rendjét, az hamar nyilvánvalóvá lett a megoldott feladványok révén. –”Autista” – mondta anyáméknak az orvos, majd még hozzá fűzte: jó volna, ha olyan iskolát keresnének neki a későbbiek során, ahol legalább ezt az egy meglévő képességét kellőképpen fejleszthetik. Hisz hát, ki tudja?! Nem kizárt, hogy egy nap valami Égi Csoda folytán mégis megnyílik az értelme a Világ többi, már általánosabbnak számító ismeretei felé is. Akkor kifejezetten előnyére válhat, hogy ha egy valamiben már eleve kiemelkedhet kortársai közül. Bár még így sincs kizárva, hogy tudósaink használni fogják ezt a ragyogó adottságot, bár erős a gyanúm, hogy csak úgy, olyan-formán, mintha egy tökéletes precizitású számítógépet, egy jól működő komputert használnának, akinek azért mégis csak van arca, van szeme, amelybe bele lehet időnként pillantani… Ez, és ennyi volt a véleménye, majd hogy a váróterem zsúfolva volt hozzám hasonló betegekkel, rövid úton kitessékelt bennünket a rendelőből. Anyám karon fogott, s a kijárat felé vonszolt. Lassan, botladozva lépdeltem, engedve a testemben lévő lépő-reflexnek. Ennyi volt mindössze a járásban elért „tudományom”: engedelmeskedtem a reflex késztetésének, ám ennél többre nem is tartottam, mert értelmem zártsága végett nem is tarthattam volna igényt. Nem vágytam semmit elérni, hisz a világ ismeretlen volt, s maradt is számomra, ha pedig épp arra volt szükség, hogy valahol másutt legyek, mint ahol épp voltam, egyszerűen hagytam, hogy odébb tegyenek, mint egy tárgyat. Tudatos mozdulatra csak akkor voltam képes, ha egy számokkal teli papírlapot tettek elém, s egy íróeszközt. Akkor azonban mint egy automata: azonnal az írószerszám után nyúltam, s addig fel sem emeltem a tekintetem, míg meg nem oldottam az előttem heverő matematikai feladványt a legapróbb részleteket is rögzítve, amelyekkel a művelet révén kapcsolatba kerültem… – Ez volt a dolgok fizikai, és test-tudati szintű folytatása. Legalábbis: annak egyik, bár a legjellemzőbb formája. De most nézzük: hogyan, s miként reagálta le a megváltozott körülményeket az ÉN által útra küldött Szellemi Én-rész… – érzékeltem ismét Vezetőm gondolatát, majd éreztem: mint válik egyre távolabbivá számomra az a test, amelyet még csak az imént is a saját testemnek érzékeltem. Túl magasra ugyan nem emelkedtem: épp csak valamivel voltam feljebb, mint a test felső része, vagyis a „hibásan működő” agy. Az agy, vagyis a testet irányító gépezet, amelyet most mintha kívülről is láttam volna, miközben az agy felszínén, vagy alig a felszíne alá ágyazódva igyekeztem irányítani annak rendeltetésszerű működését, hogy általa magam is használhassam a testet a számomra megírt Élet-film 58
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet egyes történései elérhetése és megélhetése érdekében. Ám az ÉN által belém kódolt, vagyis a tudatnak továbbítható késztetések, és a mellettem lévők elvárásai erősen ütköztek egymással. A teljességében megváltozott közegben sehogy sem tudtam az egykori ismereteket hasznosítani, s csak amikor az agy ama funkció végzésére kapott késztetést, amely tevékenység teljességében megegyezett az előző utam alapteendő-ivel, vagyis amikor a tudat a számok világába merült bele, volt ideiglenesen módom rá, hogy ténylegesen a kapott, s általam ismert feladat elvégzésére ösztönözhessem a tudatot. Akkor úgy éreztem: a helyemen vagyok, s ez így is volt. Itt, ennél a pontnál azonban meg is akadt a tudományom: a testtől elvárt, s az itteni szabályok szerinti, hagyományos értelemben vett fejlődésre, vagy legalábbis annak megkezdésére képtelen voltam megadni a kész-tetést az általam vezérelt agynak. Az út első szakaszában az ösztön szintű, s az egészen kezdeti kor ismeretein kívül egyetlen tudás-elemet sem rögzíthettem az agyban, s ez így zajlott hosszú éveken át. Később, már a test fizikai fejlettségének egy magasabb fokán ugyan elértem annyit, hogy az általam irányított tudat mások által is érthető formában jelezze igényeit, vagyis a test képes legyen használni a tudat többi részét is egy bizonyos, bár még mindig meglehetősen alacsony szintű, s itt durvának mondott formában. A szó-képzés ugyan igencsak kezdetleges volt, de a semminél már azért ez is több volt, holott az erre vonatkozó késztetés belém volt kódolva. Ezt tehát át tudtam volna adni az agynak: ha az a kezdeti kudarcok után hajlandó lett volna fogadni a továbbított késztetést. Erre azonban hiába vártam. S még az a jelenlegi közeg mértéke szerinti „alig-fejlődés” sem anyáméknak, hanem azoknak az oktatóknak volt köszönhető, akik közé a test egy bizonyos életkor elérése után kötelezőszerűen került. Vagyis annak az Otthonnak a pedagógusai tanították meg a tudatot a legegyszerűbb szavak használatára, amelyben a test a „tanköteles” éveit kellett töltse. Így, ennek révén végre én is egy sor, a későbbiek során fontossá váló, vagy fontossá lehető megtapasztalást gyűjthettem magamba. A történés eme pontján aztán végre valóban gyors (legalábbis az agy állapotához mérten gyors) fejlődés indult meg, s a tudat hamarosan elérte az általa egyáltalán elérhető fejlettségi, vagyis értelmi szint maximumát. Ezt talán annak is köszönhettem, hogy csak hozzám hasonlók közt voltam, akik épp úgy csak részleges értelemmel bíró testeket irányítottak, s akik közt én magam is kifejezetten jól éreztem magam. Valamiért mintha ezeket a fél-öntudatlan lényeket közelebbállónak, sőt: valamiképpen ismerősnek éreztem volna, mint a többi embert: mint akár a saját szüleimet is. Legalábbis test-tudati, s persze érzelmi szinten (ami sokkal inkább hasonlított ahhoz a szinthez, amelyen magam is, s az általam irányított test is állt), mint az átlag emberek tudati és érzelmi szintje. Ők mintha túl finomak, túl „jók” lettek volna az én mérték-rendszerem szerint. Igaz: az állatoktól viszont irtóztam. Éreztem a bennük rejlő vadság energiáját, s ez minduntalan valami heves fájdalommal járó emlékképet idézett fel bennem, mintha egykor volt fizikai énemmel kerültem volna hirtelen szembe. Ezt a fájdalmat aztán a tudat felé is leközvetítettem, bárhogy nem akartam, mire a test minden addiginál hevesebb pánik-jelzésekkel, vagyis hangos-haragos, artikulátlan sikoltásokkal, s menekülő, araszoló mozdulatokkal reagált. Persze csak a nagyobb állatok közelségének megérzése váltott ki bennem ilyen heves reakciót. Azoké, amelyekből már egy fejlettebb lelki jelenlét energiájának áramlását is éreztem, amely energia teljességében az elhagyott szint képzetét vetítette elém. A kisebb állatok, tehát a hüllők, s a rovarok vagy teljesen hidegen hagytak, vagy egy furcsa, vad ösztönt ébresztettek fel bennem. Meg kellett ölnöm, vagyis meg kellett semmisítsem a nálamnál kisebb lények energiáit, mielőtt azok összefogva esetleg ellenem fordulnak, hogy ők szűntessék meg a bennem lévő energiát, kiiktatva ezáltal az Életből. Az ÉN által belém kódolt képek alapján ugyan tudtam, hogy erre semmiképp nem kerülhetne sor, ezen a síkon legalábbis nem, de egy múltból magammal hozott, vagy inkább belém rögzült emlék élénk, szinte életszerű képei megadták a késztetést a védekezésre. (Bizonyára vad őreim képe bukkant elém, amelyeknek fizikai teste alig negyede volt egy tudós, s alig tizede egy Uralkodó testének. Ők e méret-beli különbséget valóban számbeli fölényükkel egyenlítették ki. Később ez a vad kényszer megkopott, megfakult ugyan, de a rovarok kiirtása az Út teljes hosszán, mint az akarattól független, belső kényszer működött…) A tudat idővel tehát mégiscsak kiemelkedett az állatvilág ösztönszintjéről. No: nem emelkedhetett az átlag-ember megszokott szintjéig, de ezt akkor és ott senki sem várta, nem is remélte. Én magam sem, hisz tökéletesen érzékeltem: magam sem állok azon a szinten, ahol állnom kellene ahhoz, hogy teljességében az Itt és Most követelményeinek megfelelő módon irányíthassam a test-tudatot. Láttam, érzékeltem is a különbséget az általam irányított test, s a körötte lévők, vagyis az „átlagemberek” közt, de tenni semmit sem tehettem ez ellen. Aztán már talán nem is igazán akartam, hisz fogalmam sem volt 59
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet arról: nem ennek a „fél-emberi” szintnek a megélése szerepelt-e az ÉN előzetes terveiben. S nem akartam talán azért sem, mert hamarosan úgy éreztem: teljességgel elégedett vagyok azzal a Lét-formával, amelyet magaménak tudhatok. A Világ, amelybe most kerültem, hasonlíthatatlanul lágyabb érzetet adott, mint az a Világ, amelyben ezt megelőző Utam során Lét-be léptem. Itt már valódi hangokkal, valódi színekkel, és valódi képekkel vehettem körül magam, amit persze a tudatot késztetve meg is tettem. A lágy ívű vonalakhoz való vonzalmam is megmaradt: a tudat így megkapta a késztetést azok elkészítésére, így az általam irányított test egyik kedvenc időtöltése az lett (persze a számomra ismerős matematika útjain való kóborláson kívül), hogy különböző görbéket és íveket húzzon egy hófehér lapra. Az elkészült „rajzokat” aztán mindenkinek meg kellett csodálnia, hogy úgy a test-tudat, mint én magam kiélvezzem a köröttem élők dicséretét. E dicsérő szavakban ugyan mindannyiszor megéreztem a beteg elmének kijáró szánalmat, de éreztem benne még valami mást is: azt a szeretetet, amelyet a test-tudat is azonnal felismert, s hasonlóval igyekezett viszonozni. Azt a Szeretetet találtam meg ismét, amelyet először abban a távoli Világban éreztem meg, amelynek az Álom dimenziójába emelkedve torz, vad képei is oly gyakran visszatértek. S nem úgy láttam viszont a végig járt Út egykor megélt történéseit és helyszínét, mint félelmet keltő, riasztó képeket, csak mint emlékeztetőt, ha úgy éreztem: nem jó helyre, és nem jó időbe érkeztem, hogy testet vegyek a fizikai Világok szintjeinek egyikén. Mert ez utóbbi gondolat mindvégig fel-fel bukkant bennem. Ilyenkor a test, s a test-tudat is vaddá és támadóvá lett, vagy ellenkezőleg: félénkké, rejtőzködővé, attól függően, az előző út szégyellt érzések, vagy egykori Lény-társaim felé irányult vadságom érzetei kísértettek, mint ellökhetetlen, de nem feloldhatatlan emlékképek. Ez a különös út nem tartott sokáig. Az ezt megelőző Úthoz viszonyítva legalábbis nem, hisz abban az egykor volt testemben évszázadokon át tartott a hirtelen félbeszakadt út, s még évszázadokig tartott volna, ha nem jön közbe az a kellemetlen érzetet adó történés, amelyet mint konkrétumot: nem tudtam ugyan magam elé idézni, de amelynek hatása egész jelen-beni Utamon bennem rezgett. Most mindössze fél évszázadon át viseltem a félig-sem magaménak mondhatott test-ruhát, majd egy gyors lefolyású, heves fulladással együtt járó betegség után a test működése egyszerűen leállt. S még az a könnyebbségem is meg volt, hogy a test éppen a legteljesebb nyugalmi állapotban volt, s magam egy különös késztetésnek, valamiféle hívásnak engedelmeskedve épp az Álom-dimenziók egyik általam ismeretlen pontja felé tartottam. Ott már várt az a Segítő-szellem, aki előző Utam végén is mellettem volt, hogy a Köztes-lét számomra rendelt dimenziójába kísérjen, ahol kevéssel később megkaptam soron következő Utam tervét is. – Folytassuk még egy ideig ezt a megkezdett Út-sorozatot. Figyeld meg: hová, milyen feladattal kell most induljon a megfigyelt Szellemi Én-rész, hogy képet kaphass az általatok „normális, emberi szint” elérésének következő állomásáról is…– sugallta felém Vezetőm, s a következő pillanatban már ismét úton voltam. Most a korábban látott képek egyike bukkant elém. Úgy rémlett: visszafelé haladunk az Idő végtelen síkján. Legalábbis az emberiség történelme értelmében, hisz az imént látott, vagy inkább „megélt” Út már az emberi társadalmak kialakulása után, s azok egy meglehetősen magas fejlettségi szintjén zajlott. Most azonban még épp csakhogy kezd kiemelkedni az ember a körötte lévő állatvilágból. Vagyis: még épp csak tudatosodni kezd, viszont már most sokkal magasabb érzelmi-fejlettségi szintet mondhat magáénak, mint az állatvilág egyedeinek bármelyike is. Egy barlang előtt ücsörgök, s valami kavicsokkal játszom. Nem tudom; miféle kövek azok, de mert hogy szépek, színesek, némelyik pedig szemet kápráztatóan csillog és szikrázik, ha a fény felé tartom, szívesen múlatom velük az időt. Éhes vagyok, de még nem annyira, hogy ez a tény elterelhetné figyelmemet a kövekről. Homályosan érzem, hogy nem is volna még időszerű elviselhetetlen éhséget éreznem, hisz a Fény-forrás még magasan van a fejünk fölött. Játszom, s játékomban van valami rend, és rendszer. Egyforma halmokba rendezem a köveket, minden halomba azonos mennyiséget téve a kövek mindegyik fajtájából. Aztán egy másik „logikai rendszer” szerint csoportosítom őket. Most az egyik halomba kétannyi színes követ teszek, mint amennyi csillogót, a másik halomba épp megfordítva. A 60
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet fennmaradó kövekből egy harmadik halmot emelek: ebben ismét azonos arányban van a két féle kavics. E rendszer lényegére persze képtelen volnék rájönni, amint Egyelőre okát is hiába keresném. Bármily egyszerű is, az általam irányított tudat koránt sem tart ott, hogy akár csak meg is próbálkozhatnék ilyes' logikai törvények felé irányítani. S most nem is ez a feladatom! A tudattal, s a tudat révén egy ennél szebb, és nemesebb feladatot kell elvégeztetnem, hogy utam végére annak ismeret-anyagát vihessem magammal. Ugyan még nem tudom: mi a feladat lényege, de mert hogy érzem; annak elvégzése, vagy inkább megélése Egyelőre a Holnapok távolában rejtezik, nem is foglalkozom vele. Magam is elmerülök a test, s a test-tudat önkéntelen tevékenységében, hogy a lehetőségek szerint segítsem az egyre erősödő éhség-érzet leküzdésében és elviselésében. A kis és nagyobbacska kövek további tologatására késztetem, majd hogy a tudat betelik ezzel a céltalan játszódással, vagyis elunja addigi tevékenységét, egy másik időtöltés végzését sugallom neki. A test mellső, kéznek még alig nevezhető tagja egy alkalmas ágat markol meg, s e késztetés nyomán minden féle vonalakat kezd húzkodni a barlang előtti porba. Ezekből a vonalakból lassan egy majdnem határozott ábra kerekedik ki. Egy állat-fej elnagyolt formája, amelyről azonban mégis meg lehet állapítani: mi akar lenni. Annál is inkább, mert a tudatban is az állat képe villan fel, s mert hogy a kép nem teljesen egyezik a tudatban felbukkant képpel, a kezdetleges kép végül kiegészül a hiányolt elemekkel. Vagyis az ábra felső, ha úgy tetszik: homloki része két, majdnem egyforma, görbe szarvszerű vonallal bővül, s így már teljessé válik a kép. Mire a kép elkészül, lassan a Fény forrása is végére ér aznapi útjának. A barlang előtti térségre lassan ráborul a szürkülő este. Ekkor kell megérkezzen az a lény, aki a barlanghoz tartozik (vagyis: lényegében ő a barlang ura), s aki rendszerint az élelmet szállítja nekünk. Anyám a barlangban hever: megragadta őt a Rossz, és minden percben úgy tűnt; magával is viszi. Így volt ez már, amióta ismertem, hát így volt számomra a természetes. Nagyjából akkor kezdődött, amikor én először kimerészkedtem a barlang legmélyebb, s legvédettebb sarkából, hogy a barlang közepéig mászva érdeklődéssel leskelődjek bele a barlang előtti Világba. Oda, ahonnan a Fény egy-egy kis szála néha egészen az én rejtekhelyemig is bekúszott. Először megrettentem, s még inkább a barlang falához tapadtam, úgy nyüszögtem anyám felé, majd hogy ő gondolkodás nélkül rátaposott a Fény-szálra, ahogy felém közeledett, mindjárt meg is nyugodtam, hisz semmi baja nem lett. A fény-szál nem akarta bántani, még csak meg sem fogta, bár valamilyen módon rácsusszant a bundájára is. Aztán hogy mellém heveredett, már nem láttam rajta a Fényt: az ismét az iménti helyén volt, s nem mozdult. Később már magam is igyekeztem elérni a Fényszálat, annál is inkább, mert kellemes meleget árasztott felém, s én még kicsi voltam, és gyönge, így mindig fáztam, ha anyám egy időre eltávozott mellőlem. Hamarosan persze már az én bundám is megvastagodott, így már védve voltam a hideg ellen, s amikor már a barlang elé is kibátorkodtam, egész közelről érezhettem a Fény-szálak melegét. Igaz: látni nem láthattam, honnan jönnek, mert nem tudtam belenézni a Fény forrásába, de nem is igazán erőltettem. Volt mit megfigyelnem, hisz épp az erdő közepén emelkedett a mi sziklánk, amelyben a barlangunk is volt, s az erdő mindenféle lényekkel volt tele, amelyek szinte láthatatlanul mentek a maguk csapáin: élelem után kutattak, vagy a közeli forrás vizéből ittak, néha verekedtek, néha csak játszódtak. Hozzám hasonló lényt eddig nem láttam: csak anyámat és a barlang Urát ismertem a mi fajtánkból, bár apám szavaiból arra kellett következtessek: valahol, nem is olyan messze még sok hozzánk hasonló lény él. Apám ugyanis nemegyszer tért vissza üres kézzel, de kellőképpen megtépázva. Igaz: ez nem a vereség, csupán a harc jele volt. Erre abból is következtethettem, hogy visszatértekor apám kiállt a barlang elé, a szikla-párkányra, s miközben széles, bozontos mellkasát döngette, hatalmas kiáltásokkal adta tudtára a Világnak frissiben kivívott győzelmét. Apám nem csak a barlangnak, de az egész környéknek is ura volt. Rettegtek tőle az állatok, s ha saját fajtánk-bélivel találkozott, az tiszteletteljes alázattal állt félre az útból, hogy elhaladhasson mellette. S még a fejét is lehajtotta, mintha attól félt volna: egy félreértett pillantása nyomán a hatalmas, erős hím áldozatává, s aznapi élelmévé válik. Ez sem volt ritkaság akkoriban, s ez így volt természetes, bár a mi barlangunkban még nem fordult elő, hogy egy megölt fajtárs testéből lakomáztunk volna. Legalábbis: mióta én is a barlangba kerültem, s már a szemem is kinyílt, nem. De ez csak a bőséges zsákmánynak volt köszönhető. A következő évek során aztán erősen megváltozott a helyzet. Igaz: a mi életünk is változott. Anyám egy nap tényleg kimúlt, s attól kezdve egy ideig kettesben éltünk apámmal. Anyám tetemét ő cipelte ki a barlangból, s vitte valahová, aztán visszatért, s dühösen mormogva lefeküdt, pont arra a helyre, ahonnét anyám testét az imént kicipelte. Én a barlang egy távolabbi sarkában kuporodtam össze, s 61
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet csak guggoltomban nyomott el az álom. Így persze nem is aludtam mélyen, de ez sem volt szokatlan. Az éberség számunkra épp úgy fontos volt, mit az erdő többi lényének, hisz nekünk is megvoltak a magunk ellenségei, akik belőlünk zsákmányoltak, ha más nem adódott. Aludtam hát, ám egy idő múlva hallottam: apám valahogy rettentő furcsán lélegzik. Attól az éjszakától kezdve többé nem hagyta el a barlangot. Anyám után őt is megragadta a Rossz, hogy most vele viaskodjon egy ideig, míg magával nem tudja vinni. Hogy ez azért történt így, mert anyám helyére, s ezzel valószínűleg a Rossz területére feküdt, vagy másért: nem tudom. A természetes az lett volna, ha egyszerűen magára hagyom, s egy másik barlangba költözve a magam életét élem tovább… – s én képtelen voltam egyedül hagyni őt! ~ A tudat már elérte azt a szintet, amikor a vállalt feladat felé kellett tereljem. A várt esemény bekövetkezett, s adottak voltak a tudat által ismert, megszokott történések is. Az én feladatom most tehát az volt, hogy a tudatot a beteg iránt érzett, ha nem is szeretet, de az egyszerű kötődésnél mindenesetre erősebb érzés előtérbe helyezésére késztessem, az általában megszokott, egyéni érdek előtérbe helyezésével szemben. A tudatban ugyanis meg volt a késztetés a betegtől, s így talán a betegségtől való menekülésre, de benne rezgett a gyermeki kötődés is, amely az ivarérettség korába még be nem lépett ifjak tudati sajátja volt abban a mély tudati és szellemi állapotban is. A fizikai érettség ugyanis teljességgel eltörölte ezt az érzést: attól kezdve az azonos nemű családtag épp úgy ellenféllé, „riválissá” vált a nőstény közelében, mint bármely más idegen hím, akit nem csak meg lehetett, de meg is kellett támadjon az idősebb hím, hogy megvédje barlangja fölötti uralmát. El kellett tehát kergetnie, ahogy más idegent is elkergetett volna, vagy meg kellett ölnie: ha csak nem bizonyult az utód erősebbnek, mert akkor az kergette el, vagy ölte meg az öregebb, s a nemzésre alkalmatlanná lett hímet, még akkor is, ha ő maga sem alkothatott egy párt azzal, aki kevéssel azelőtt életet adott neki. De attól kezdve ő volt a barlang Ura: oda vitte a párját, s az idősebb nőstény már csak mint afféle megtűrt személy éldegélt velük, s a születendő utódokkal a barlangban. Ez esetben azonban ez a kor még nem jött el, bár a félig felserdült kölyök már alkalmas lett volna önálló életre. S az ösztönök-szülte szokás értelmében meg is kellett volna próbáljon egyedül boldogulni, hátra hagyva a Rossza karmai közé került lényt. Ez utóbbi ösztön késztetését kellett tehát legyőzzem, s ez még csak a feladat első pontja volt. A tudat készséggel ráállt az általam adott, új, s minden szempontból ismeretlen késztetés követésére. Én azonban még ennél is nagyobb feladat elvégzését (vagyis: az általam irányított test-tudat által, a fizikai testtel való elvégeztetését) kaptam feladatomul az ÉN-től. Nemcsak hogy a beteggé lett lény mellett maradtam, de mert hogy az képtelen volt magát ellátni, arról is nekem kellett gondoskodnom, hogy ne pusztuljon éhen. S ez rendkívül nagy feladatnak ígérkezett, még akkor is, ha magamat már képes lettem volna fenntartani az adott körülmények között, hisz így arra kellett késztetnem a tudatot, hogy a beteg számára is igyekezzen megszerezni a mindennapi táplálékot, s persze a vizet, amely nélkül még annyi ideig sem bírta volna, mint élelem nélkül. Minthogy a vadászathoz még gyenge voltam, s magam is csak bogyókon, erdei gyümölcsökön, vagy (ha más nem adódott) földből kikaparászott, vagy véletlen-lelt gumókon tengődtem; apám is be kellett érje azzal. S be is érte, hisz lényegében még ennyire sem számíthatott volna, s nem csak azért, mert még nem tartott ott, hogy bármire is számítson. Az természetes dolog volt, hogy az erős hímek élelmet hordtak a barlangban maradó nősténynek, az viszont koránt sem volt az, hogy egy félig-sem érett kölyök tegye ugyan ezt. A halódók rendre éhen, vagy inkább szomjan pusztultak a barlangokban, mielőtt a betegség, vagy a sérülés okozta seb-láz végzett volna velük. Ha egyáltalán megmaradhattak a barlangban, s nem kergette el őket az egészségesebb, tehát erősebb utód, vagy ha magában élt, hát egy idegen, bár a hordához tartozó fiatal, hogy attól kezdve ő uralja a barlangot. Szokatlan dolgot tettem hát, amikor az első, bogyóktól roskadozó ággal visszatértem a barlangba. Olyannyira, hogy egy ideig magam is csak álltam a barlang nyílásában, s hol a távoli fák susogó lombjaira, hol a bennem feszülő késztetésre figyeltem: ahogy nem értettem a fák lombjának halk szavát, épp úgy nem értettem a tudatomban mozduló késztetést sem, így csak álltam, mert fogalmam sem volt róla: mi volt a célom a bogyókkal teli ággal. Éhes nem voltam, tehát késztetést sem éreztem, hogy a bogyókból lakmározzam… de akkor miért tartom mégis az ágat oly erősen, mintha attól félnék: valaki rám támad, s erőnek erejével elveszi?
62
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Aztán meghallottam a sarokban heverő halk nyöszörgését, s nem tudva: miért cselekszem így, oda tartottam szájához az ágat, s hagytam: hadd falja róla az érett, édes bogyókat, amelyek egyben a szomját is oltották. És másnap ismét kimentem, s ismét egy bogyókkal teli ággal tértem meg a barlangba, és ismét fogalmam sem volt róla: mi célból hoztam azt magammal. Bár homályosan mintha rémlett volna, hogy mégis csak volt rá okom, de ez még csak afféle halvány sejtelem volt: a cselekedet képe még nem íródott tudatomba, s ha nem hallom ismét a beteg nyöszörgését, gondolkodás nélkül elhajítom a számomra fölösleges élelmet. De a beteg ismét nyöszörgött: bizonyára éles szimata súgta meg neki, hogy élelem van a közelében, s szerette volna azt megszerezni, de nem volt annyi ereje sem, hogy felálljon: nem még annyi, hogy elvegye kezemből az ágat. S én, ahogy azt a megelőző este is tettem, ismét az arca elé tartottam az ágat, majd hogy a szorosan egymás mellé nőtt gallyakról nem tudta leharapdálni az ízletes bogyókat: kézzel szedegettem le, s tettem egyenként a szájába. Néha ugyan egy-egy levél is került a bogyók mellé, hisz mozgásom, főként a kéz ujjainak mozdulatai meglehetősen darabosak és esetlenek voltak, de ilyen apróságokkal egyikünk sem törődött. A harmadik napon aztán már a barlangba érés előtt felvillant bennem a kép, amint a beteg mellett kuporgom, s etetgetem a bogyókkal. E kép hatására aztán nem is késlekedtem. Egyből a beteg mellé léptem, s már eleve úgy kezdtem etetni, mint egy magatehetetlen apróságot, aki még csak most ismerkedik az idegen táplálékkal. Ez annál is jobb volt, és szükségszerűbb, mert egyedül már nem lett volna képes a faág felé fordítani a fejét, hogy leharapdálja a bogyókat. ~ Lényegében az apámként szereplő lény már inkább halott volt, mint élő, de még pislogott benne az Élet lángja, így nem tudtam nem megtenni, hogy a segítségére legyek. Nem tudatosan tettem, amit tettem, hisz a tudat még úgyszólván nem is létezett, bár a sorozatosan elvégzett cselekvés mégis beíródott valamiképpen az alig kialakult agy felszínére. Ennyit sikerült elérnem, s ennél több feladatom lényegében ezen az úton nem is adódott. A mellettem (vagyis a fizikai énem mellett) lévő lény a következő napok valamelyikén elpusztult, épp úgy, ahogy anyám is kevéssel előtte, s ahogy kevéssel előtte ő tette a másik testtel: most nekem kellett kicipelnem a testet a barlangból, amely attól kezdve jogosan az én barlangom volt. Ha egy gyors pillantással végig nézem az akkori Út távolabbi történéseit, még azt is látom: mint kerül a barlangba egy fiatal nőstény, hogy egyik utódot a másik után hozza ott világra: az én utódaimat, akiknek tudatába már mint genetikai késztetést, örökíthettem a faj tán legelső, félig-meddig tudatos pozitív gondolatát, vagyis a gyengébb, és elesettebb fajtársak iránti, már-már gyöngéd odaadás késztetését. Ez persze a későbbiek során hol öröklődött, mint benső „jellemvonás”, hol nem: attól függően, milyen alap-természettel érkezett az utód. – A történés lényegében a Szeretet első fél-tudatos megélését, s annak gyakorlatbani használatát volt hivatott megismertetni azzal a Szellemi ÉN-nel, akinek útra küldött Én-részébe egy kis időre bele kellett lényegülj. Ő, vagyis az imént látott lény egy óriási lépéssel vitte előrébb a Fejlődés útján magát az emberi fajt. A túl, és továbbélés ösztöne mellé a gondoskodás, de már az „idegennek” érzett egyén iránti gondoskodást, vagyis annak kicsinyke csíráját ültette el a faj későbbi egyedeinek genetikai „kelléktárában” már szereplő késztetések mellé, vagyis a félig tudatosan megélt, s a gyakorlatban megvalósított Szeretet első csíráját, amelyből a valódi, már teljes tudatossággal megélt, s mindenki felé egyaránt árasztható Szeretet kellett (vagyis: sajnos, csak kellett volna!) kifejlődjön a teljes emberiség tudatában, de még az agy tudattalan, ha úgy tetszik: ösztön-tartományában is. Ennek a történésnek aztán egy ideig nem volt folytatása. Legalábbis; nem úgy, s nem abban az irányban kellett haladjon az ÉN fejlődése, ahogy, és amerre ez az imént látott történésből következnék. Nem, mert először a most megszerzett kis ismeret-morzsát kellett teljesen beírni az ÉN legmélyére, vagyis azt kellett mint állandó tényezőt beírni az ÉN tudattárába: ehhez azonban nem elég egyetlen Út. Utak egész sora kell, míg a negatív ösztönök késztetése ellenében helyet és teret kaphat, s végül győzhet is azok fölött a pozitív késztetés, hisz lényegében épp a Szeretet ellen esett bűn volt az első, amelyet az EGY-ség állapotából kilépő Szellemlények elkövettek. Természetes, hogy a Szeretet felé megtett lépéseket léphetik meg a legnehezebben, mert azok ellen a lépések ellen, azok mindenáron való megakadályozása, s a maga iránya felé fordítása érdekében cselekszik Satana, s mindahány csatlósa. De csak cselekszik: nem ő lépi meg az Én-részek irányította testek és tudatok helyett a sorsdöntő lépéseket! 63
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Az mindig, minden esetben az ÉN fejlettségén múlik: képes-e annyi többletenergiát áramoltatni az útra küldött Én-rész felé, amelynek segítségével az már képes lehet az ÉN által helyesnek meglátott irány felé terelni a test-tudatot, s ezáltal magát a testet is, hogy az csak olyan történéseket éljen meg, s csak olyasmit vállaljon fel, ami az ÉN tervei szerint való: még akkor is, ha az önmagára, vagyis önnön fizikai Én-jére hátrányosan hat. Mert ne feledd: ezekben a történetekben, s a vissza vezető Utak mindegyikében a testtudat mondja ki a végső szót: az, mert az a fölöttes ÉN, s az ellentét „hadszíntere”: az az a szalmaszál, amely mindig az erősebb szél irányítása szerint hajlik: vagy jobbra, vagy balra. Ha az ÉN gyenge, az általa sugárzott, vagyis a kis Én-rész által a tudat felé áramoltatható késztetés is gyenge lesz, míg az Ellentét energiája nemcsak hogy nem gyengül, de ahogy a test-tudat a fizikai síkok ismeretére egyre érettebb, fejlettebb, vagyis erősebb lesz, úgy válik maga is egyre erősebbé, egyre erőszakosabbá, hogy a Fent világára már nyílni-kész tudatot irányítani kívánó Én-rész hangját már csírájában elnyomja. S még az sem biztos: minden esetben azok az embertársaitok bírnak a legfejlettebb Szellemi ÉN-nel, akiknek földi tudata az átlagnál fejlettebb, vagy annak látszik! Sőt: épp közéjük kell leszülessenek (az ÉN-ben felhalmozódott, ámde csakis, és kizárólag fizikai szintű tudás-anyag révén) azok a testet öltő Én-részek, akik a Valós fejlődés útján messze lemaradtak Szellem-testvéreik mellett. Ők még akkor is magukkal kell vigyék a késztetést a földi szintű ismeretek ismételt kibontására és felhasználására, ha Útjuk tényleges célja távolról sem az. De mert hogy egy bizonyos mértékű spirituális áthúzás minden Én-rész esetében előfordul, a magas fokú ismeret-anyagok egy része már eleve át fog szivárogni a tudatba is, hogy elindítsa azt egy számára ezúton ismerőssé váló irány felé, megadva neki a pálya, vagy a hivatás későbbi irányát is. Ha ettől az iránytól nagy mértékben el kell térnie, a földi tudat „boldogtalanná”, elégedetlenné, s hamar kiégetté válik. Nem egy esetben épp ez az eltérés adja a késztetést, hogy a tudat olyan szerekben, vagy eszközökben keresse a benne lévő, szinte görcsösen feszült állapot feloldását, amelyek már eleve lehetetlenné teszik nem csak a Szellemi Én-rész vállalásának betöltését, de magának a fizikai testnek a létét is, szinte erőszakkal taszítva azt olyan körülmények közé, és helyzetek felé, amelyek során az egész élet-út elhibázottá, csúnyábban fogalmazva „fölöslegesen leélt életté” válik. Persze: ez utóbbi kifejezés csak az általatok használt értelemben fedi a valóságot, már ha fedi egyáltalán bármilyen módon is! Értelmetlenül, s valamiféle többlet-ismeret megszerzése nélkül végigjárt Út ugyanis nincs, hisz már maga a kudarc, s a kudarc feldolgozásának számtalan kísérlete is egy hatalmas ismeret-többletet adnak az ÉNnek, amely így fel tudja mérni önnön erejét, s persze addig megszerzett Tudásának mértékét is. Ha ez a Tudás csekély, nem is lesz képes annyi bölcsességet átsugározni az Én-rész felé, amelynek segítségével az képes lehet legyőzni a test-tudat mindenáron való akarását, mert még nem lesz meg benne annak ismerete: mennyire nem fontosak egyes dolgok a Valóság értelmében… Ez a hiba persze a mindennapi életben is előfordul, s nem is egyszer! Hisz hányszor estek kétségbe olyan dolgok, és történések miatt: kisebb, vagy nagyobb, de csakis és kizárólag fizikai szintű gondok, problémák, egy-egy betegség, vagy testi fogyatékosság, vagy bármi miatt, amiről úgy érzitek: nem úgy van, ahogyan lennie kell! Pedig azok mind csak a ti adott síkotokon, s az általatok használt szinten bírnak bármiféle fontossággal: a Valós Világ felé való haladás értelmében semmiféle jelentőségük nincs, mert hisz nem is lehet. A földi tudat hamis érzékelései csupán, amelyek azért telepszenek rátok oly mérhetetlen súllyal, mert még nem értétek az azt a szellemi magasságot, ahonnan lepillantva észre vehetnétek: mily apróság mindaz a Lényeghez, vagyis a Haza vezető Út történéseihez, de már szellemi szintű Történéseihez viszonyítva. Ha ezt képesek volnátok felmérni, onnan már csak egy aprócska ugrást kellene megtennetek addig a felismerésig: a Teremtő Szeretete, annak Élő Fénye mellékessé, közömbössé teszi akár a kisebb-nagyobb vétkeket is, ha bíztok az Ő Szeretetében. Akkor nem hangzana fel oly gyakran az Ébredők csoportjában sem az aggódás szava. Azoké, akik mind egyre attól félnek: mélyebbre zuhannak földi „milyenségük” végett, mint ahonnan egy percen útra keltek. Nem mert tökéletesen biztosak volnának a Teremtő Szeretetének véghetetlen Erejében, amely nem csak megalkotta, s nem csak emeli szüntelen, de meg is tartja mindazokat, akik bíznak Benne. Utunk első részét zárjuk is le ezzel a nagyon fontos Üzenettel: Álljatok bárhol a Teremtettség színén… Legyen vétkeitek száma bár végtelen…
64
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet Ha igaz Hittel és Bizalommal teszitek le sorsotok kicsiny hajóit a Szeretet végtelen Tengerének habjaira: a Kegyelem és a Szeretet maga fogja feltámasztani azt a szellőt, amely megdagasztva e kis Bizalom-építette hajók vitorláit: egyre közelebb, és közelebb viszi azt az EGY-ség Ős-örök kikötője felé, míg révbe nem értek ott mindannyian… S most emelkedjünk fel egy időre, hogy feltöltekezhessünk magunk is a szüntelen jelenlévő Szeretet-áramban, hogy erőt gyűjtsünk, mielőtt tovább folytatnánk Utazásunkat. Feljebb emelkedtünk hát, s hamarosan elmerültünk a legédesebb, a legragyogóbb Fény-áradatban. Köröttünk lelkek és szellemek milliárdjai lebegtek, de úgy, olyasformán, hogy az áramlat eggyé mosott, eggyé olvasztott, majd egy végtelen Pillanatra magába lényegített mindannyiunkat, mintha bizonyságot akart volna tenni arról: milyen is a Valódi Szeretet állapota…
Vége az első kötetnek… (2002. szept. 15)
65
Tandari Éva: Úton a Fény felé I. kötet
Afféle könyvajánló – Ki vagyok? Honnan, s miért jöttem? Miért ezt az Utat, s ezt a Sorsot kell magaménak mondhatnom, amely telve van keserűséggel, jajjal és fájdalommal? Ki büntet, s vajon mi a vétkem, amiért büntetve vagyok? Ezer a kérdés, s mi, ember nevű lények; mindre szeretnénk tudni a választ. Egy ideig. Aztán, ha valaki elénk áll egy bizonyos válasszal, már nemcsak hogy nem vagyunk rá kíváncsiak, de el sem hisszük: így történt. El sem hisszük, mert hihetetlen (vagy annak érezzük?), hogy mi magunk készítettük elő mindahány Utunkat, mi magunk terveztük meg önnön egyéni Sorsunkat, s mi magunk voltunk azok is, akik „büntetést” róttunk ki magunkra, hogy azok révén letisztítsuk magunkról korábbi Útjaink minden mocskát és sarát, vagy legalábbis annak egy részét. Pedig ez az igazság! – Nem hiszed? Jöjj hát velem, Kedves Olvasóm, s engedd elméden, lelkeden és szellemeden átáramolni mindazt, amit e könyvben meg szeretnék mutatni Neked, hogy hitetlenséged hitté, majd bizonyossággá válhassék, s hogy e hit és bizonyosság nyomán megszülethessen benned is a vágy: mielőbb jóvá tenni, semmissé változtatni azt a legelső, legnagyobb bűnt, amely megszülte számodra is mind, az általad Életnek nevezett Utakat, de amelyek összessége végül vissza kell vezessen, s vissza is vezet a kiindulási pontra, vagyis a Teremtő EGY-ségébe, hogy újra, s immár örökkön érezhesd Atyánk áldó és Áldott Szeretetét. Te is, ahogy Veled együtt mindenki más, aki a Teremtettség színén él…
A szerző
66
Tandari Éva
Úton a Fény felé II. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Hamarosan ismét útra keltünk, bár Egyelőre nem ereszkedtünk le egyik szféra síkjára sem. Megálltunk szokott „megfigyelőpontunkon”, s Vezetőm újra beszélni kezdett… – Még egy szó erejéig térjünk vissza az imént elhangzott Tanítás egy igen lényeges pontjához. Arról beszéltem: a Teremtő végtelen Szeretete nem csak megalkotta, vagyis LÉT-be szólította önnön legbenső Lényegéből: a mindent betöltő, Végtelen Szeretet-energiából kicsiny teremtményeit, s nem csak élteti, és emeli szüntelen a mélység felé elindult, s visszatérni vágyó gyermekeit, de meg is tartja mindazokat, akik Benne bíznak. Nos: ez a Bizalom az, amely nemcsak hogy meg kell, de meg is fog születni egy percen mindannyiótokban, egyszerűen azért, mert a fejlődés és a Visszatérés Törvénye hozza azt magával, mint legbenső késztetést, amely a vágyakozáson, s a reménykedésen túlhaladva végül mint tökéletes bizonyosság fog életre kelni szellemi és test-tudatotokban egyaránt; akkor, abban a pillanatban, amikor végre elértek a karma-törvény mibenlétének teljes és tökéletes megértéséig, amely most még bizony igen csak gyenge lábakon áll tudatotok mélyén. Ha nem így volna, eszetekbe sem jutna afölött aggódni: hová, micsoda mélységbe fog visszavetni benneteket a jelen úton esett történések egyike vagy másika, hisz annak is tudatában lennétek: Atyánk szeretete fölötte lebeg mindennek, s épp Atyánk az, Aki vágyva-vágyja: mielőbb Szabadnak és tökéletesen Boldognak látni, s ismét Nevükön: de már a Valódi, s önnön elbizakodottságukban, s önhittségükben ellökött Nevükön szólítani Övéit. S miért is lenne ez másként? Miért is kellene úgy éreznetek: a vétkek semmissé teszik mind az eddig elért fejlődési eredményeket, s egy ennél sokkalta mélyebb, és sötétebb síkra késztetnek benneteket visszalépni, meglassítva ÉN-eitek számára az olyannyira áhított Visszatérés (amúgy is végtelen hosszúságúnak érzett) folyamatát? Avagy úgy vélitek tán: Atyánk, és maga Krisztus, Aki önnön Életét adta értetek: kevésbé kívánja a ti mielőbbi fejlődésteket, mint ti gyermekeitek fejlődését, s önmagára-találását? Úgy érzitek: Bennük kevesebb, s gyöngébb az irántatok való Szeretet, mint amennyit ti képesek vagytok adni önnön gyermekeiteknek?! – Hisz ti magatok sem külditek vissza a kisdedóvóba azt a gyermeket, aki már túljutott az általános iskola első, és második osztályán, csak azért, mert a harmadik osztály követelményeinek valamiért nem volt képes eleget tenni! Azt is csak a számára nehéznek, befogadhatatlannak bizonyult tantárgy újbóli és újbóli gyakorlására igyekeztek rászorítani, s ha ez nem vezet eredményre, az adott osztályt ismételtetitek meg vele: de nem mindahány, már elhagyott szintet, hisz az már fölösleges volna számára, s nemcsak hogy nem hozná meg a kívánt előbbre, s feljebb lépést, de még vissza is vethetné a gyermeket az addig elért fejlődési szinten. Annál is inkább, mert a gyermek úgy érezné: nincs meg bennetek a kellő bizalom iránta, vagy lényegében nem is tartjátok fontosnak, hogy a korábban elhagyott szintnél feljebb emelkedjen. S akkor már az ő önbizalma is semmivé foszlik, s ő maga is arra fog törekedni, hogy ne is kelljen feljebb emelkednie. Annál is inkább, mert az adott szint számára már tökéletesen ismertté válik, így semmiféle erőfeszítésre nincs szüksége, s nincs kitéve az esetleges kudarc-élmény elviselési kényszerének, de a további erőfeszítésektől is megmenekedik. Ez a gyermek számára sokáig tökéletesen elég. De egy idő múltán rádöbben: az általa megszerzett tudás jóval alatta marad a vele egyidős gyermekek, vagy később már a korabeli fiatalok tudásszintjének; ám akkor már mit sem tehet! Akkorra már teljességében a háttérbe szorult; oly nagy lesz a lemaradása, hogy semmiképp sem hozhatja be azt, vagyis nem érheti utól kortársait. Így van ez a valós, tehát a Szellemi ÉN-ek esetében is. Ha egy adott szinten gyengének bizonyuló ÉN addig elért fejlődését, s az addig megszerzett megtapasztalásokat semmisnek véve, egy korábban már elhagyott szintre helyezné azt vissza a Teremtő, az ÉN hamarosan lemondana arról, hogy magasabbra kívánjon emelkedni, mint amely szintet már tökéletesen ismer. Újra és újra visszatérne, vagyis minduntalan „visszaesne” a korábban elhagyott állomásra, oda, ahol minden különösebb erőfeszítés nélkül teljesíthet minden adott feladatot, s hozzá könnyűszerrel. Ennek következtében persze az ÉN, s így az útra küldött Én-rész is elbizakodottá, s kényelmessé válna, csak mert ő már rendelkezik az adott szinten megszerezhető ismeretek teljességével. Ezek után már akkor sem kívánna tovább, és feljebb lépni, ha módja volna rá: s nemcsak hogy nem kívánna, de már valóban nem is volna rá képes, mert a kudarc puszta lehetősége is mint feloldhatatlan, blokkoló tényező hatna rá, s ez a tény már eleve magában hordozza a biztos kudarcot. Ahogy a test-tudat esetében is történik: amitől nagyon fél a gyermek, azt 68
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet többnyire meg sem próbálja végrehajtani, s ha mégis megpróbálja, mert a körötte élő felnőttek (akárcsak elvárás formájában is) rákényszerítik; szinte biztos, hogy kudarcot fog vallani, csak mert ezt a kudarcot „várja el” önmagától, annak reményében, hogy a kudarc láttán a felnőtt sem fog tőle mást, és többet elvárni, mint amit, és amennyit mint eleve tudottat: maga is szívesen teljesít. Ez a visszalépés, s ennek velejárói persze azt a tévhitet is elültetnék idővel úgy a gyermekben, mint a Szellemi ÉN-ben, hogy az adott szinten egyfajta vezető szerepet játszik. S ez valamiképp igaz is volna, hisz a körötte lévők még épp csak ismerkednének azokkal a feladatokkal, amelyeket ő már tökéletes biztonsággal a magáénak érezhet. S persze: nemcsak hogy vezetőnek érzi magát, de az adott közegben meg is szerzi, s hozzá könnyűszerrel szerzi meg a vezető szerepet. Vagy a korábban megszerzett tudása révén vívva ki a nála kisebbek tiszteletét, vagy erejével szerezve meg a hite szerint neki járó hatalmat és az azzal járó tekintélyt, hisz a kicsinyek csak a tudást, s az erőt nézik. Azt viszont, hogy a tökéletes teljesítményt nyújtó, vagy náluk sokkalta erősebb gyermek hol kellene tartson a valóságban, s hogy mennyi tudással, milyen erővel bír a saját szintjéhez, vagyis a saját kortársaihoz viszonyítva: az ő számukra teljességgel mindegy, hisz ők csak önmagukhoz, s a tőlük elvárt teljesítményhez mérhetik úgy önnön tudásukat és erejüket, mint a mellettük lévőkét. Ez egyébként nagyon is könnyen megfigyelhető, s mégcsak nem is egyedül a gyermekek esetében. Az „évet ismétlő”, vagy „évvesztes” szellemiséggel érkezettek csakúgy vezetőivé válnak valamilyen formában a köröttük lévőknek a fizikai síkok bármelyikén, ahogy egy második osztályba járó, de már egy-két esztendővel idősebb gyermek a körötte lévő „kicsiknek”. Erre a kérdésre, s erre a nagyon is valós tényre azonban még visszatérünk a későbbiek során, így most nem részletezem. Annál is inkább nem, mert meglehetősen hosszú út áll még előttünk, hisz még sok mindent meg kell ismernetek, s meg kell értenetek ahhoz, hogy már majd igazán tudatosan törekedhessetek az olyany-nyira vágyott Cél elérésére. Jó: tudom; sokan mondják azt: ahová el kell érnünk, egy percen úgy is mindannyian elérünk, hát minek igyekezzem? Az Út megvár, s nekem (tetszik – nem tetszik) végig kell mennem rajta… Azt is halljuk nem egyszer: miért törjem magam már most? Majd ha megöregszem, ráérek törődeni a lelkemmel, szellememmel. Egyelőre meg kell teremtsem az anyagi jólétet, hisz családom van: az Égi „jóllétemet” később is ráérek megalapozni, ha már amúgy sem lesz erőm, hogy a pénz után loholjak. A gyerekeim, a család nem vár, nem türelmes: azoknak azonnal kell, ami kell, s ez itt, ebben a világban így van rendjén. A gyerek kinövi a ruháit, a cipőit, annak tanszer kell, játék kell, és még akkor csak a gyerekről beszéltem. De még ott van az asszony (vagy a férj) a szüleim, és ezer fontos dolog, amit magamnak is szeretnék megszerezni. Isten azonban nem „növi ki” a cipőt – ruhát, nem kér tanszert, parfümöt, nincs születésnapja stb. Ő örökkévaló, tehát nem változik: az Iránta való szeretetem pedig akkor is ugyanaz lesz, mint amit most adhatnék, így még csak le sem maradok semmiről, nem késem el Vele foglalkozni, ha előtte néhány éven át csak a családomnak élek, s a családom anyagi körülményeinek megteremtésén fáradozom… Ugye; ismerős mondatok? Nem véletlen, hisz nem csak mi halljuk ezeket Idefenn: te magad is hallhatod, ha nagy-ritkán kimerészkedsz a körötted lévő közegbe. Mert ha csak kis időt töltesz is embertársaid közt, ahhoz épp eleget, hogy halld, s hozzá nem kevés megdöbbenéssel halld mindezeket. S igazad van, ha megdöbbensz, netán meg is ütközöl az ilyes’ szavakon, mondatokon, s ezen a nagyon is ijesztő hozzáálláson. Igazad, mert nemcsak hogy nem értek rá: minden egyes eltékozolt percet százszor és ezerszer fogtok bánni, amelyet nem a Legfontosabb Cél elérésén munkálkodva töltöttetek azokon a Kegyelmi Utakon, amelyeken épp járnotok engedtetett. Mert ne feledd: nem rendeltetett, hanem engedtetett felvállalni jelen-beni, s minden eddigi Utatokat, s pedig a Kegyelem által engedtetett, a mélybe hullás legelső pillanatától, egészen az utolsó Útig: vagyis a Visszatérés mindennél áldottabb és magasztosabb pillanatáig. Utaitok nem „büntetések”, hanem Áldások, amelyek nélkül nem térhetnétek meg Atyánk Házába, ahogyan azt a Biblia lapjairól ismert, Krisztus által megmutatott tékozló fiú tette. Mert bizony: ti magatok vagytok az a tékozló fiú: az, akinek csak eltávolodását, s helytelen életét ismeritek a Biblia lapjairól. Azt azonban már nem, vagy csak mint homályos sejtést, érzékelitek: micsoda küzdelmeket kellett felvállalnia a visszatérés elhatározásának pillanatától addig a pillanatig, míg végre valóban beléphetett apja házába. Hatalmas, kemény harcokat kellett megvívnia, s még csak nem is idegenek, vagy holmi ártására igyekvő állatok ellen kellett hadakoznia: önmagával kellett megvívja a harcot önmagáért, s önmaga ellenében, percenként kezdve újra és újra a nem mindennapi küzdelmet. Mert 69
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet egy rátámadó emberrel szemben, vagy egy, a puszta fizikai léte ellen támadó fenevaddal könnyű dolga lett volna. Könnyű, még akkor is, ha már eleve a kudarc ismeretével, vagyis saját várható vereségével, annak tudatával kellett volna megkezdenie a küzdelmet, hisz aki ellene támad: legfeljebb fizikai létét szüntetheti meg. Önmagával szemben azonban mindenképp meg kellett nyernie minden egyes csatát, hisz ha a csaták végére nem képes győzedelmeskedni – önmaga fölött, mindent elveszít, ami valaha is fontos volt számára. Úgy értem: ami igazán, s már a szó legtisztább, és legnemesebb értelmében: fontos! Elveszíti nem csak az önértékelését, s az önbizalmát, de elveszti apja szeretetéhez, s bűnbocsánatához való jogát is, de elveszti azt a jogot is, hogy ő maga azt mondhassa: kész, és képes is Szeretetet árasztani apja felé. S nem is mondhatná ezt, mert nem volna igaz! Nem, mert a vesztes a csatazaj elültével mindig, minden esetben másban keresi a hibát: nem voltak adottak a körülmények, ellene esküdött minden, rossz volt a fegyverzet, a stratégia: és még sorolhatnám. Ő maga azonban mindig vétlen, s az már eszébe sem jut: csak önmagát kellett volna legyőznie, a saját maga által megalkotott fegyverekkel. Akkor már ez lefedődik a tudatban, s mert ellenségnek mindenképp lennie kell; hát az ellen fordul, akinek elérhetéséért e harc lényegében elindult a benne lévő, két teljességében különböző Én-ben. Vagyis a test-tudati Én-ben, s a Szellemi Én-részben. E kettő kell megvívja párharcát, s ha a test-tudat bizonyul erősebbnek… – akkor érzi csak igazán legyőzöttnek magát mindkét fél! Akkor, éspedig azért, mert a józan értelem a fölöttes Én-rész pártján áll: belátja, hogy ő hibázott, amikor elhagyta az apai házat, s hibázik akkor is, ha nem tér vissza oda mihamarabb. De a harcban még valaki szót kap: a test-tudat irányításában szintén részt vevő Ellentét, amely képes a két tudat egybecsengő szavát megvétózni. Úgy a fölöttes Én-rész, mint a józan értelem szavát, rábírva az ingadozó tudatot, hogy az ő semmibe vivő szavát kövesse. S lényegében az Ellentét képviselője az is, aki képes elhitetni a tudattal: nem a saját hibájából, de rajta kívül álló események vagy személyek végett nem tudott visszafordulni a meglátottan hibás útról. A legtöbb esetben az a kifogás: apám úgysem tudna megbocsájtani, s fölöslegesen tenném meg a hosz-szú, fáradtságos utat. A másik indok szinte kísértetiesen egybe cseng a hibás útra indító okkal: hisz megállok én a magam lábán is, megteremtem én magamnak mindazt, amire szükségem van! Csak egy kis idő, és egy kis szerencse kell, s én mindent helyre hozok, amit elrontottam. E második indoklást még azzal is megtámogatja a nagy eltérítő: Ha ismét azzá leszek, aki voltam, már bátran apám elé állhatok: akkor már neki sem lehet kifogása ellenem. Akkor önként tárja ki felém karját, s önként nyitja meg előttem háza ajtaját, míg ha így állítanék elé, még nekem kéne megalázkodnom, s nekem kéne (nem a szeretetéért!) az irgalmáért s a szánalmáért esedeznem… Ez az utóbbi a legáltalánosabb érv, és nem csak a Biblia-beli tékozló fiú esetében! Sőt… S mert hogy az ember-szellem (s mind, akik kiléptetek az EGY-ség állapotából) még nem bír kellő alázattal: hiszi, hogy egyenlővé kell válnia Atyánkkal, s nem azonossá. Nem Uralkodó-társsá kell lennie, hanem „Uralkodó-résszé”, úgy, azon a szinten, ahogyan a test legparányibb sejtje is része a Test egészének. A Mennyei Család tagjává kell legyen, amely tag a Lényeg szempontjából épp annyira él, mint egyéni individuum, mint amennyire egységes egészet képezve lebeg a Végtelen Mindenségben, vagyis az Atyában, Aki maga alkotja legbensőbb Lényegével magát a Családot, hisz ő maga a Család, amelynek tagjai vagyunk. A tékozló fiú képes volt belátni: nem lehet ismét a család tagja, ha nem győzi le a benne megszólaló ellentét hangját, vagyis önnön „sötétebbik Én-jét”. Keserves, nehéz harc volt tehát az övé: s az apa tudta, ismerte e harc minden kínját, minden szenvedését, vagyis ismerte a győzelem árát. Ezért öletett bárányt a megtévedt visszatértének örömére. A kis Én-részeket Útjukra küldő ÉN lényegében nem „viselkedik” másként az útjáról megtérő Énrésszel, mint ahogyan az a bizonyos apa viselkedett az ő fiával. A sikeres Út végigjárása után az Én-részt egy mindennél édesebb, csodálatos energia-áramban füröszti meg, hogy ismét pótolja az abból kihullott energiát: vagyis az Atya szeretet-áramában meríti meg, hisz az egykor volt harc, s a harcot követő kudarc élménye, annak ismerete az ÉN teljességébe is mélyen bele van vésődve. Mert hatalmas harcot kellett megvívjon egykor az ÉN is: az Atya szavával kellett szembeállítsa a maga szavát, s le kellett volna tudnia mondani a győzelemről, hogy a saját, mélység felé húzó szava ellenében az Atya Szava győzedelmeskedhessék. Tudom: ez a legelső harc ugyan épp ellentétes előjelű volt, mint a 70
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Visszatérés során újból és újból elétek, vagyis a kis Én-rész elé álló harcok; de nem járt kisebb fájdalommal az ÉN számára az a „győzelem”, mint amilyen fájdalommal jár a kis Én-résznek minden egyes kudarc. Sőt: az ÉN szinte a szó szoros értelmében a poklok minden kínját kellett elszenvedje akkor, hisz a Legmagasabb Szó ellen fordult: így a legmélyebb mélységbe kellett zuhanjon. Amilyen mértékű volt a „győzelme”, olyan mértékben kellett vesztessé is válnia a Valóság értelmében. Hisz te magad is nem egyszer, s nem is kétszer kellett tapasztald jelenbeni Utad során: mennyivel könnyebb volna a helytelen irányba fordulni, mint engedni a „jobbik énednek” (vagyis a kis Én-rész késztetésének) s a számodra előnytelenebb, s több fájdalommal és törődéssel járó utat választani. A helytelen út könnyűnek, kellemesnek – de ugyanakkor szégyenletesnek is látszott, s ezt még akkor sem vállaltad, ha szégyenedet csak te magad tudtad volna, hisz tetted, útmegválasztásod az adott közegben mindennapos, megszokott dolog lett volna. Épp annyira mindennapos és megszokott lett volna, mint amennyire természetellenes, sőt: élet-ellenes volt a másik út, amelyet benső Én-ed sugallatára választottál. Mint ember: te magad is szívesebben választottad volna a könnyebbik utat, ha nem él benned a „lelkiismeret” oly teret-követelő erővel. Így utólag azonban, ha visszatekintesz az eddig járt Útra: azokat a választásaidat szégyelled, s azokat éled meg magad is, mint kudarcot, amikor a földi énre hallgatva léptél meg egynémely léptet, s tettél (vagy nem tettél) meg bizonyos dolgokat. A keserűség, a fáradtság, a fájdalom (már hogy a földi, fizikai fájdalom) emléke is rég feledésbe merült, vagy csak mint emlék, s nem mint érzés, maradt meg tudatodban. A hibás választásokból viszont mindmáig tudatodban ég a szégyen, s a megbánás: nem így kellett volna tennem… Épp így ég az ÉN-ben is az elhibázott, bár könnyebb, s csodálatosabb Utat, s gyorsabb és könnyebb célbaérést ígérő választás emléke, s így ég a kis Én-részben is a hibás utak magával hozott emléke, hisz ez a tudati fájdalom, s a lelkiismeret-furdalás nem más, mint a Szellemi Én-rész fájdalmának a tudatban realizálódó energiája, annak energia-rezgése. Minél erősebb volt az Én-rész késztetése, annál nagyobb lesz a fájdalma is. Vagyis; benned is annál mélyebben fog égni a szégyen-érzet, és a lelkifurdalás a hiba elkövetése után évtizedekkel is. Az Én-rész magával vitt fájdalma aztán az ÉN-ben is épp úgy fog megfogalmazódni, ahogyan az a test-tudatban megfogalmazódott, hisz az Én-rész energiája egyként hat fölfelé is, és lefelé is. Az már az ÉN fejlettségi fokán múlik: mennyire képes reagálni a hibákadta fájdalomra, ahogy az is rajta múlik: hogyan reagál azokra a test-tudat, hisz az Én-rész maga is csak annyira érezheti a hibás döntések súlyát, amennyire ezt az őt kibocsájtó ÉN fejlettsége lehetővé teszi számára. S éppen ez minden egyes Utatok célja! El kell érnetek az általatok (már) elérhető, legmagasabb fejlettségi fokot, hogy valóban előrébb, s feljebb léphessetek az általatok, vagyis Szellemi ÉN-ei-tek által, azok egykor volt milyensége által megfogalmazott (vagy inkább megfogalmazódott), mind magasabb és magasabb szintet, épp úgy, csak ellentétes irányban haladva, ahogy a kezdet kezdetén, vagyis a mélység felé vivő Út során azt tettétek. Mert ugyanazokon a lépcsőkön lépdeltek most is, amelyeken akkor lépdeltetek: csak míg akkor lefelé vezettek benneteket azok a bizonyos lépcsőfokok, most felfelé kell vezessenek, és persze felfelé is vezetnek, mert ez a Törvény. Az Utak, s a Holnapok Törvénye… Ezeken a lépcsőfokokon azonban (épp úgy, ahogy azt egy földi szinten megépített lépcsősoron is teszitek) csak lefelé „köny-nyű” lépdelni, s tán még a felfelé vezető, legalsó és legelső lépcsőfokokon könnyű túljutni. Azokon a lépcsőfokokon, amelyeket még mint Ön (és ÉN) - tudatlan, vagyis az anyagi, majd az ösztön-lény szintjéről épp csak kilépő, s feljebb emelkedő lények: teljesen akaratlanul (és akarattalanul), vagyis csak az örök és állandó fejlődés fizikai szinten is realizálódó Törvényének engedelmeskedve kellett megtennetek. A további lépcsőfokok azonban már egyre több, s egyre nagyobb erőfeszítést követelnek mindannyiótoktól. S éppen ez a mégtöbb erőfeszítés adja aztán a mégnagyobb kudarc-élményt is, ha Utatok végén azt kell éreznetek: utatok elhibázott, s vétkek százával teli Út volt, amely vétkekre nincs feloldozás, s nincs bűnbocsánat. Ekkor azonban a Haza vezető Út-sorozat egyik legfontosabb, leglényegesebb állomásához ért el a Szellemi ÉN! A legfontosabb lépcsőfok ugyanis annak felismerése, s annak befogadása: Ha úgy érzitek, vétkeitekre sem Égen, sem Földön nem lehet bűnbocsánat… Ha úgy érzitek: vétkeiteket még ti magatok sem vagytok, nem is lehettek képesek megbocsájtani magatoknak… 71
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet – fel kell ébredjen bennetek a feltétel nélküli BIZALOM, amely megadja a biztos tudást: Atyánk Szeretete képes rá, hogy a megbocsájthatatlant is megbocsájtsa, a lefedhetetlent is lefedje, s a feloldhatatlant is feloldja, hogy újra, s már örökre Szent Szívére zárja hosszú Útról visszatérő gyermekeit. Ahogyan azt a Biblia-beli példabeszédben Krisztus, mint Ígéretet: elétek is tárta, mint megtámogatást, megerősítést, s bátorságot adó Ígéretet, amely segíthet előre, s feljebb lépni, ha még-oly nehéznek érzitek is már a zsákot, amely lelketek – szellemetek húzza, vétkeitektől telítetten. Ennek a lépcsőfoknak az elérése a legfontosabb, sőt: talán lényegében az egyetlen feladata mindama Szellemlénynek, amelynek Úton lévő, s majd az ezt követő korban útnak induló Én-része most; az éón (Világ-év) végéhez erősen közeledő korban a Föld színén testet öltött. Minden erőtökkel a helyes irány megtalálására, s megtartására kell törekedjetek, de már azzal a Bizalommal, hogy ha százszor estek is el a göröngyös, egyenetlen Úton: százegyedszer, s aztán még egyszer és még százszor felállhattok, hogy ha sebzetten is, ha fáradt, rogyadozó léptekkel is: de folytassátok Utatokat, amelynek végén Atyánk házának sarkig-tárt kapuja, s Atyánk mindannyiótok felé kitárt Szívéig juttok. Eddig a lépcsőfokig, vagyis a földi, hatalmas Iskoláig azonban nem könnyű eljutni. Igaz: mint mondtam, a Teremtett Világ egyetlen más, még mélyebben lévő szinten megfogalmazódott bolygóképzete sem kíván még a Szellemtől akkora erőfeszítést, mint éppen a Föld iskolája, hisz ha szigorúan vesszük, azok az Utak, amelyek éretté és alkalmassá teszik a Szellemet, már a Föld színére küldhetni a kis Én-részt, csak előkészítő állomások, amelyeken egy-egy meglévő negatív késztetés durváját lecsiszolhatja az Én-rész az ÉN egészének felületéről. Ezután következnek azok az Utak, amelyeknek során a megkezdett folyamat folytatódhat, vagyis a testet öltések egymásutánja során az Én-rész elvégezheti a már magasabb érettséget kívánó „finom-csiszolást”. Mi most épp azért keltünk útra, hogy ezeknek az „iskoláknak” (vagy inkább „iskola-előkészítőknek”) minden egyes fontosabb állomását megismerhesd, hogy aztán már azok ismeretével követhesd figyelemmel: hogyan, s mi módon léphet előre a Szellem, ha már a valódi Iskolában, vagyis a Föld színén járja Útjait, amelyek sikeres végigjárása után egy magasabb szintre emelkedhet. Aztán, ha már majd a Föld útjait is megismertük, szeretném azt is megmutatni: hogyan járják útjaikat azok a Szellemi Énrészek, amelyek már valamely magasabb szférában, annak egyik vagy másik dimenziójában vállalkozhatnak Útra. Akkor meg fogod érteni: miért lesz könnyebbé minden egyes, mégfeljebb vezető Út, holott az imént épp azt mondtam, hogy minél magasabbra léphettek, az Utak annál nehezebbé és nehezebbé válnak. Lépjünk hát tovább megkezdett Utunkon: szeretném, ha mielőbb birtokába jutnál a Megismeréseknek, hogy aztán mielőbb tovább adhasd az átadott Tanításokat a már Ébredni kész (és képes) Testvéreinknek, akikért lényegében épp úgy végig kell járnod mindeme utakat, s meg kell lépd e lépteket, ahogyan azt önmagadért: saját ÉN-edért is végigéled, s léped. S most induljunk…! Vezetőm szavára ismét lejjebb ereszkedtünk. A szint, amelyre lepillantottunk, nagyon ismerős volt, épp úgy, ahogyan az elébem táruló kép is. S valahogy: mintha mégsem ugyanazt a szellemi síkot, s nem is ugyanazt a történést látnám, amelyet egy korábbi Utunk alkalmával már megfigyelhettem, és megtapasztalhattam. Vagyis: ugyanaz volt a sík is, s a történés is, csak más szemszögből figyelhettem meg az alant lévő Szellemi Én-részeket, s az általuk irányított testeket és test-tudatokat. Most mintha több oldalról látnám ugyanazokat az Én-részeket, pontosabb képet kapva azok fejlettségi fokáról. Ez utóbbi ugyanis még akkor is az ismeretlenség fátyla alatt marad, ha közvetlen közelből, mint hozzátartozók; figyeljük a mellettünk élő – álló Testvéreinket. Ismeretlen marad, s épp ezért megtévesztő is, hisz a közelség hatására elvész a távolság perspektivikus képet adó látásmódja. Csak egyképpen, s pedig az épp elébünk táruló kép alapján szemlélhetjük, s ítélhetjük meg (nem el!!) azt, aki mellettünk él, vélve: tökéletesen ismerjük annak testi-lelki-szellemi milyenségét, s hovatartozását. Még a legnagyobb Szentek, s a magukat „tisztán látó” - nak tituláló emberek is csak egy bizonyos, megengedett szintig ismerhetik meg a megfigyelni s megismerni szánt egyént, úgy annak földi, mint szellemi milyenségét, hisz a legbensőbb, legrejtettebb tulajdonságokat nem lehet látni: sem a test-tudat, sem pedig a Szellemi Én-tudat 72
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet mélyére nem láthat más, mint az Atya, s a Fiú, Akinek látnia engedtetett. A földi tudat, s az Én-tudat belső magját, legfontosabb Lényegét Atyánk gondosan elfedte: ne sérthesse azt ártó pillantás, s ne érhessen hozzá ártó szó, vagy ellene törő cselekedet. S itt most az ellentét ártó cselekedetére, s ezzel kapcsolatosan a Szellemi Én-tudat legbenső magjára, vagy szikrájára gondolok elsősorban, amelyet még akkor sem sérthet az ellentét bárha legalaposabb aknamunkája, vagy legerősebb, ártó igyekezete sem, ha mi úgy hisszük-látjuk. A test-tudatot képes lehet teljesen elfordítani Atyánk Szívétől egy-egy „élet”- nek nevezett időegységre, s olykor több, egymást követő Élet-út idejére is. Ám a legbenső szellemi Szikrát akkor sem képes sem kioltani, sem meggyengíteni, ha a test-tudatot, s az Én-tudat felszíni részét a karmai közé kaparintja is. Nem, mert az a kicsiny, benső szikra az, ami bennünk az Isteni, vagyis ami minden egyes teremtett szellem valós hovatartozását igazolja: még magáét Satanáét, az ellentét fejedelméét is, bár hogy ágál ellene, s bár hogy igyekszik bebizonyítani: ő egyes-egyedül önmagáé, csak önmagához tartozik, s csak önmagának (vagy még önmagának sem) tartozik engedelmességgel. Még az elébünk táruló képen tűnődtem: olyan volt, mint amikor valaki több, különböző életkorokban képszült fotót vetít egy-másra egy bizonyos személyről, megmutatva e fotó-montázs révén annak különböző korszak-beli arcait: de itt a személyek benső, vagyis szellemi „Én-képeit” érzékeltem hasonló módon. Így láthattam a szellemi fejlődés szinte valamennyi állomását, s azok egymást követő sorrendjét is érzékelhettem. Ám ez csak egy kurta lét-másodpercig tartott. Aztán a kép hirtelen váltott, s attól kezdve már én is csak egyféleképpen; az elém állt testi, lelki és szellemi milyenség alapján lehettem képes érzékelni mindazokat, akikkel egy közegben kellett lépnem, méghozzá ugyan annak a Célnak elérhetése érdekében. S nemcsak hogy nem érzékelhettem többé a mellettem lévők Szellemi „arcait”, de valahogy meg volt bennem a homályos tudata annak: a jelen állomáson még nem is volna mit érzékelnem. Sem másban, sem pedig önmagamban. Nem, mert még jóformán sehol sem álltunk a fejlődés lépcsőfokain… – de ennek bizonyossága is csak Én-részem tudatában fogalmazódott meg, mielőtt teljességgel belemerültem volna az alant látott képek halmazába: a Jelenné, s konkrét valósággá váló történésekbe, hogy már mint önnön Lét-időmet, s annak eseményeit realizáljam azokat semmiből alig kiemelkedett tudatomban. ~ Egy ismeretlen bolygó felszínén, egy mély üregben lapultam. A páromat vártam, aki élelemért indult, még mielőtt a Fény teljességgel betöltötte volna az eget. Azután ugyanis már nem lett volna érdemes elindulnia, hisz minden, ami mozdulni képes, elrejtőzik a Fény hosszú időszakára, s a mozdulni képtelen növények egy pillanat alatt elszáradnak, majd el is porladnak a legelső óvatos érintésre, vagy a fel-fel támadó, csaknem forró szél első fuvallatára is. Tehát csak a Fény megjelenése előtt lehetett reménye rá: valami élőlényt zsákmányolhat, vagy némi ehető növényfélét sikerül még idejében az üregbe vonszolnia, ahol már az sem volt kitéve az iszonyatos hőségnek. Ám hiába vártam: nem tért vissza, így arról, hogy egy idegen lényt zsákmányol, már le is tettem. Már csak abban reménykedhettem, hogy valamiféle növényt sikerül hoznia, s azzal tér vissza, hogy legalább a mindig éhes kölykök száját betömhessük, amelyek már most egyre hangosabban sivalkodtak, s egymást marták éhükben. Párom már jócskán a Fény megjelenése után érkezett vissza: egy furcsa, addig sosem-látott lény élettelen testét vonszolta, s bár azon már mutatkoztak a gyors bomlás jelei: a kölykök úgy vetették rá magukat, mint akik Fény-szakok óta nem jutottak élelemhez. Mi békésen, s türelmesen várakoztunk, míg a kölykök teleették magukat, majd elcsendesedtek: a maradékon aztán megosztoztunk. Nem volt valami sok, de mi igen kevés élelemmel is beértük. Volt, hogy hosszú Fény-szakokon át nem jutottunk élelemhez, ez azonban a mi számunkra már nem jelentett életveszélyt. A test-szöveteinkben felhalmozódott zsiradék akár több Fény-szakra is biztosította volna az életben maradásunkat, ha csak áldozatául nem esünk egy nálunk is nagyobb lénynek. A kölykök testében azonban még nem volt tartalék: ők most kellett begyűjtsék, s ez adta a szüntelen éhséget, amely akár egymás felfalására, vagy a mi felfalásunkra is kényszeríthette volna őket. Igaz: ez utóbbi esetben mégiscsak el kellett volna pusztulniuk, hisz nem lett volna, aki a következő zsákmányt megszerezze számukra. Ám ettől függetlenül ki voltunk téve az állandó veszélynek, ahogy annak idején a mi eleink is ezzel a veszély-tudattal kellett éljenek, míg mindannyian meg nem tudtuk szerezni a számunkra szükséges táplálékot. A Veszély ellenére azonban 73
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet minden meleg évszakban meg kellett keressük a párunkat, s létbe kellett hívnunk az utódokat, mert ez volt a Törvény: a faj fennmaradásának ősi, és ösztönös Törvénye, amelyet nem törhettünk meg… Vagy tucatnyi, egymást követő meleg évszak kezdetén újra és újra elindultam, hogy megkeressem a hozzám tartozó párt: mindig mást, hisz az előző évszakban párommá lett egyed az utódok felnevelése után nem sokkal mégis el kellett pusztuljon. Akkor ugyanis már nem érezte a késztetést a zsákmány megszerzésére: nekem viszont akkor is táplálkoznom kellett, s én magam sohasem indultam zsákmány után. Sőt: a párkeresést kivéve el sem hagytam a biztonságot jelentő üreget. Amikor a párom felfalásakor megszerzett energia kezdett kiürülni a szervezetemből, elindultam, hogy új párt keressek. Ha rátaláltam, az ő feladata lett az én élelmem megszerzése, s ha nem, akkor el kellett pusztulnom. Ez is a Törvény része volt, s ez még akkor is „kötelezett”, ha fizikai formám sokkalta erősebb volt, mint bármely más, társammá lett lényé, tehát nagyobb esélyem is lehetett volna a zsákmány megszerzésére, mint hímnemű társaimnak. Én azonban csak az utódok világrahozatalát és gondozását láttam el. Az első néhány Fényszakban, míg a kicsinyek éles-hegyes agyarai és fogazata meg nem erősödött, s meg nem szilárdult, az emlőimből kellett tápláljam őket szinte megállás nélkül, ám a fogak megszilárdulása után ezt már nem tehettem volna a sérülés, s ezzel a korai elpusztulás veszélye nélkül. A kicsik ugyanis lágy, szinte bőrszerű fogazattal, s teljesen vakon jöttek világra, de míg a fogak néhány Fény-szak alatt megszilárdultak, látni csak az éretté válással egy időben kezdtek. Addig mindent széjjel téptek, ami a közelükbe került, s mert hogy szaglásuk sem volt, nem érzékelhették: a közelükben lévő, képlékeny anyag az én testem, a táplálásukért felelős hím teste, esetleg a velük együtt világra jött kicsié, avagy az elébük tett zsákmány. Amikor viszont már különbséget tudtak tenni a zsákmány és közöttünk, el is hagyták az egyre szűkebbé váló üreget, hogy maguk is önálló életet kezdjenek. A nőstények csak úgy meg kellett keressék a maguk hímjét, ahogy nekem, s a hímeknek meg kellett várniuk, hogy egy nőstény végre rájuk akadjon. Ha ez utóbbi nem történt meg, a hím elgyengült, s a fölöslegesen átélt párzási idő végén el is pusztult, hisz nem kapta meg a kellő késztetést, amely számára a lét folytatásához nélkülözhetetlen erőfeszítés megtételére sarkallta volna. Vagyis: ha nem kapta meg a késztetést a nőstényért, majd az utódokért megvívandó harchoz, nem vált képessé arra sem, hogy önmagáért megvívja a harcot. Így a benne felgyülemlett erő egy ideig felhasználatlanul pangott, majd elillant, mintha sohasem lett volna annak birtokában. Akkor aztán vagy éhen pusztult (hisz a növényi táplálék csak a kicsinyek szervezete számára volt hasznos: a mi szervezetünk már nemcsak hogy nem igényelte, de be sem fogadta volna), vagy a nála erősebb, vagyis a párban élő, majd utódokat tápláló hímek áldozatául esett. S ez mindegy volt: idegen lények, vagy saját fajtársai áldozatául. Az utolsó meleg évszak végén, amikor az utódok világrahozatalának késztetése kihunyt ösztöneimben, magam is el kellett pusztuljak. De én nem estem áldozatául egyetlen hímnek sem: az én létem végére saját, utolsóként felnevelt ivadékaim tettek pontot, amint megérezték: többé nem indulok el, hogy párt keressek magamnak. Akkor egyszerűen felfaltak, ahogy később az addig őket tápláló hímmel is tették, majd a legerősebb utódunk elfoglalta az üreget, hogy oda vigye a maga mellé vett hímet. De sohasem hím: mindig nőstény utód maradt az üregben, hisz a hímnek követnie kellett azt a nőstényt, amelyik párjául választotta őt. A teljes Lét-időm tán ha tíz meleg időszakra terjedt ki, az ivarérettség kezdetétől az elöregedésig. Akkor aztán egykedvűen vártam: mikor teljesedik be sorsom, ahogy fajtám többi tagjáé is, rendre. Természetesen mindezt nem tudatosan tettem, hisz tudatnak nem voltam, nem is lehettem birtokában, hisz jelen fejlettségi állapotomban még csak a lét, és fajfenntartás ösztön szintű megélését sajátíthattam el, hogy az ezt követő Utak érdekében rögzíthessem azok meglétét a Szellemi ÉN tudattárában. Egy ezt követő Út során viszont már egy másik bolygón kellett létet kezdenem. Egy olyan bolygón, ahol nem csak az előző út során belém ivódott lét és fajfenntartást kellett gyakorolnom, de a legdurvább késztetésektől is meg kellett tudnom szabadulni, hogy megtisztíthassam azoktól az ÉN felületét. Ez persze nem ment egyik útról a másikra. Nem, hisz az ÉN még az egykor volt Utak késztetését kódolta az Énrészbe, mint meglévő, de leküzdendő tulajdonságot, vagy inkább adottságot, amelynek megélésére az új Út érdekében megfogalmazott testnek épp úgy alkalma lesz, mint a leküzdésére.
74
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Ismét egy idegen bolygón léptem tehát létbe; egy olyan bolygón, amelynek adottságai nem, vagy csak alig különböztek az előző Út során megismert bolygón lévő körülményektől. Ez annál inkább fontos volt, mert így az Én-résznek egy számára már ismerős terepen kellett megkezdenie a fizikai test felépítését, s a kapott feladat végrehajtását, vagyis a testtel való végrehajttatását. Egy merőben új terep még akkor is külön nehézségeket jelentett volna, ha az Én-rész a lényeget tekintve teljességében független úgy a környezettől, mint a fizikai test formájától, hisz számára csak az ÉN által adott Feladat létezik, korszaktól, helyszíntől, s minden mástól függetlenül, hogy minden erejével a feladat végrehajtására késztesse az irányítása alatt álló, értelemmel, avagy még csak ösztön-érzetekkel bíró tudatot, s ezáltal magát a testet is. A tudat még itt is inkább csak az ösztönök, semmint az értelem síkján mozgott. A test növekedése során ugyan szert tettem néhány alap szintű megtapasztalásra, és felismerésre: ám ezek is csak a szorosan vett lét, és fajfenntartással álltak kapcsolatban. A testemet megfogalmazó lénytől a gyakorlatban tanulhattam meg a rejtőzködést, a menekülést, de még a létért vívott harcot is, ahogyan az élelem megszerzésének ezernyi módját is. A Fény időszakait itt is a magunk barlangjába húzódva töltöttük, míg az élelem megszerzésére a sötétség; de most a teljes, éji sötétség időszakát használtuk. A kezdeti időben, közvetlenül a világrajövetelem utáni néhány Fény-szakban a testemet, s a többi, velem egy időben világra jött kis lény testét megszülő nőstény védelmét élveztük: ő táplált bennünket, s neki a hím hordta az élelmet. Aztán egy idő múlva, amikor már nem értük be a nőstény testéből magunkhoz vett táplálékkal, az is elhagyta a barlangot, s bennünket a korábban behordott levelek alá rejtve; a hímmel felváltva hordta az élelmet. Mi, kicsinyek éreztük: nem bújhatunk elő rejtekünkből, míg szüleink egyike, vagy másika vissza nem tér. Csendesen megbújtunk a levelek alatt, s még akkor is némán várakoztunk, ha az éhség gyötörni kezdett minket. Ez általában hamar bekövetkezett: félelmetes mennyiségű élelmet képesek voltunk egyetlen nap alatt elfogyasztani, mégis meglehetősen lassan fejlődtünk. Már jócskán benne jártunk a meleg évszakban, mire anyánk először magunkra hagyhatott bennünket, s már a hideg időszak közeledett, mire úgy-ahogy megerősödött a testünket fedő szőrzet. A fogazatunk ezzel szemben viszonylag gyorsan megerősödött, de ez szükséges is volt, hogy a további fejlődésünk biztosított lehessen. Ahogy a testünket fedő szőr is megvastagodott, végre elhagyhattuk a biztonságot jelentő barlangot. Igaz: még csak szüleink kíséretében, s még csak igen rövid időre, de már ez is hatalmas előbbrelépés volt a felnőtté válás felé. A rövid utakon megtanultunk rovarokat „zsákmányolni”, s megismerkedtünk a fogyasztásra alkalmas növényekkel is, ám ennél többet Egyelőre még nem kellett, de nem is tudtunk volna elsajátítani. Attól kezdve viszont már nem kellett tétlenül várakoznunk, míg szüleink zsákmány után jártak. Kint bogarásztunk a barlang közelében, hogy a veszély legkisebb jelére visszabújhassunk a barlang menedékébe. Természetesen szorosan egymás mellett maradtunk, s ha egyikünk vagy másikunk messzebb akart menni, mint a többiek, a legerősebb testvér azonnal utána szaladt, s erőteljes hangokkal, vagy néhány gyors, bár nem túl erős harapással visszaterelte a kódorgó kedvű csemetét a többiek mellé. Ez a szokás szinte „magától” fejlődött ki bennünk, ahogy az is: mely testvérünket tekintjük alkalmasnak a „vezérségre”. A rövid, de igen kemény, hideg évszakot aztán ismét a barlangban töltöttük, de már bent sem vártuk tétlenül zsákmány után indult szüleinket. Mivel más nem adódott: egymáson „gyakoroltuk” a rovarok becserkészésének és elejtésének fogásait, nem is sejtve: a későbbi időszakok, már valósnak nevezhető vadászatát is gyakoroljuk egyben. Persze: ezek a „zsákmányejtések” csak jelzés szinten zajlottak: amúgy mindegyikünk óvakodott erősebben megragadni „áldozatát”, nehogy megsértsük a másik felet. A „zsákmány” szerepét kapó kölyök épp úgy élvezte a játékot, mint maguk a „vadászok”, s a szerepek állandóan változtak. Hol egyikünk, hol a másikunk volt a kiszemelt „áldozat”, s a többi egyenként, majd csapatosan is „vadászott” rá. Egész addig tartott ez a mulatság, míg egyik, vagy másik szülőnk vissza nem tért, persze már a valódi zsákmánnyal. Ez olykor egész napokat is igénybe vett, s mi addig kellett tűrjük az éhséget. S tűrtük is, anélkül, hogy eszünkbe jutott volna igazán egymás ellen fordulni, hogy a leggyengébb testvér léte árán biztosítsuk önnön létbenmaradásunkat. Három meleg időszakra volt szükség, míg végre valódi zsákmány után mehettünk. Igaz: a második meleg időszak során már azt is gyakoroltuk, hogyan kell becserkészni, s megragadni a zsákmányt, de még csak a szüleink által megsebzett állatokon tanulhattuk a vadászat mesterfogásait, úgy, hogy szüleink (most-már mindketten) a közvetlen közelünkben maradtak, hogy megvédhessenek, ha a sebzett állat 75
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet esetleg ellenünk fordul, hogy a puszta életét mentse. Ilyenkor aztán egycsapásra leterítették, s ez véget is vetett az aznapi „oktatásnak”. Mivel már mindannyian teljesen kifejlett lények voltunk, a barlang egyre szűkebbé vált: a hideg idő végén már alig fértünk el az addig tágas, és kényelmes barlangban, így amint a meleg évszak beköszöntött, elhagytuk addig biztonságot adó rejtekünket. A két felnőtt tele hordta minden féle levéllel (a mi segítségünkkel), majd körben megjelölték, egyedi szagmintát fecskendezve nem csak a barlangban felhalmozott levelekre, de a barlang előtti térségre is, hogy jelezzék: a barlang már foglalt. Ezután azonban hosszú időn át felé sem néztek otthonuknak: egészen addig, míg a leggyengébbnek bizonyuló utód is el nem ejtette élete első, már önállóan felderített, becserkészett zsákmányát, amelyet aztán (mint bizonyítékot nagykorúvá válására) a szülők elé kellett hurcoljon, mielőtt neki látott volna, hogy felfalja. Amikor ez is megtörtént, a két öreg ismét elfoglalta a régi barlangot, s mi, fiatalok, a magunk útját kezdtük járni. Igaz: a vadászterület még sokáig azonos volt, s ezen már csak a saját család megalapítása, s a saját vadászterület megszerzése változtatott. Én most is egy fiatal nőstény testét kellett megfogalmazzam, s kialakítsam, ahogyan azt az előző Út során is tettem. Ám most nem csak a párválasztás, és az ivadékgondozás késztetését kellett a tudatban felébresztenem, hanem a társ megtartásának, és szükség esetén védelmezésének késztetését is, ha az nagyobb, s erősebb ellenféllel találta magát szemközt. Akkor a felém szálló vészjelzést hallva azonnal otthagytam a saját zsákmányomat, vagy később akár a kölyköket is, hogy a segítségére siethessek. Ez azért is fontos volt, mert arra a kurta időre a legkisebb kölykök is megvoltak nélkülem, s ezt homályos ösztöneimmel éreztem is, ám éreztem azt is: a párom nélkül esélyem sem lehet arra, hogy felneveljem a kölyköket. Akkor azokkal együtt kellett volna elpusztulnom, hisz annyi időt nem tölthettem volna távol, hogy a kölykök, s a magam élelmét is megszerezzem. S egy alkalommal mégis ez a lehetetlen helyzet állt elő! Én a kicsinyekkel a barlang mélyén voltam, amikor a párom vészjelzését hallottam. Jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető, mély torokhangon szállt felém a segélykérő kiáltás, s én azonnal elindultam. Mint a szél, száguldottam a hang irányába, de mert hogy a párom az erdő túlfelén, vagyis a barlangunktól jócskán távol járt, már csak annyit láthattam, mire oda értem, hogy élettelennek látszó testét egy óriási állat vonszolja, bizonyára a maga kölykeinek szánt eleségül. Egy pillanatig álltam, mert úgy éreztem: a harc maga már eldőlt, így a bennem lévő késztetés fölöslegessé vált, ám az új késztetés még nem tudott megfogalmazódni bennem. Aztán az is megtörtént: az agy tudattalan tartományában felbukkant a barlang, s az otthagyott kölykök képe: akkor már a barlang felé loholtam, hogy mielőbb visszatérjek. Mire vissza értem, a tudatból lényegében teljességgel kihullott az iménti kép emléke, ahogy kihullott belőle a pár emléke is, mintha soha nem is létezett volna. Már annak helyét is a kölykök képe töltötte be, s a lassan erősödő éhség érzete. Most azonban nem csak a magam, de a kölykök éhségét is „éreztem” valamilyen módon, így a vadászatra való késztetés kétszeres erővel jelentkezett. Jól kellett lakatnom a kicsinyeket, de a magam éhét is csillapítanom kellett volna, s én nem tudtam: melyik a fontosabb. Annyi zsákmányt ugyanis képtelen lettem volna egymagam elejteni, amennyi mindannyiunk számára elegendő. Ha viszont a kölykök táplálását tolom előtérbe, annyira legyengülök, hogy néhány nap múlva járni sem fogok tudni, nem még vadászni. Ugyan megtehettem volna, hogy először a magam zsákmányát, s a magam élelmét szerzem meg, hogy legyen erőm a kölykök élelméről is gondoskodni, de minderre rövid lett volna a sötétség időszaka: vagy erről, vagy arról le kellett mondanom. Akkor viszont nem marad más, mint hogy hagyom magam széjjel tépni az éhükben nekem támadó kölyköknek, vagy én magam falom fel őket egyenként, mindig a leggyengébb utódot áldozva fel, hogy léte árán megszerezzem az erőt a többi kölyök élelmének megszerzéséhez. ~ S itt már a tudat felszínéhez kapcsolódva nekem kellett megadjam a késztetést a testnek az egyedül helyénvaló cselekvésre. Mérlegeltetnem kellett a testtel: mennyi esélyük van a kölyköknek a létben-maradásra, ha nélküle kell folytatniuk az alig megkezdett Utat, s mennyi esélye van neki magának arra, hogy képes legyen megszerezni mégis mindannyiuk élelmét, vagy legalább azt a mennyiséget, amennyi a túlélést biztosíthatná mindannyiuk számára, míg a kölykök maguk is meg nem tanulnak legalább némi rovart keresni maguknak. Hogy aztán mi lesz, azzal még nem tudott volna megbirkózni a lét csaknem legalsó fokán álló tudat, s még ezeket a kérdéseket is csak mint erősebb, vagy gyengébb 76
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet késztetéseket tárhattam elé, lévén hogy maguk a kérdések is még csak olyan formában jelentek meg a tudat felszínén. Lényegében még csak az elindulás, és a maradás közt kellett volna döntsön a tudat: azt, hogy aztán ő lesz-e a kölykök egyszeri élelme, vagy a kölykök válnak az ő áldozataivá a többi kölyök távolabbi érdekében; még csak minthalvány képek lebegtek valahol a tudattalan tudat mélyén, mint bekövetkezhető események. Arra kellett tehát rábírnom a tudatot, s ezzel magát a testet, hogy legalább megpróbálkozzék a lehetetlennek érzett feladattal. Erre azonban már csak akkor került sor, amikor a fizikai test határozott fájdalomként élte meg úgy az éhség érzetét, mint a kölykök egyre panaszosabb nyöszörgését, akik szintén élelmet követeltek volna a magára maradt nősténytől. Az aztán egy hirtelen érzetnek engedve szokás szerint elrejtette a kölyköket, mire azok azonnal elhallgattak, hisz ez a történés ezt hozta magával. Aztán a nőstény ismét elrohant, s mert hogy gondolati képei közt az utolsóként megtett útvonal bukkant fel, újból arrafelé rohant, amerre párját a vesztettnek ítélt harc vége felé látta. Útjában egy kisebb, bár még így is meglehetősen nagytestű lényt zsákmányolt, így aztán már nem is ment tovább. Egy ideig nyalogatta a lény mozdulatlan testét, néha bele-bele mart, aztán csak felkapta, s miután eligazította, hogy a lehető legkényelmesebb fogás essen rajta: visszafelé is megtette az utat, hogy mielőbb letehesse éhes kicsinyei elé a zsákmányt… Az ÉN által belém kódolt feladatot ezzel lényegében sikerrel teljesítettem, hisz a tudat képes volt legyőzni magában az önmagához, s a saját létéhez való, feltétel nélküli ragaszkodás még ösz-tön szintű késztetését. Vagyis: képes volt kiemelkedni az ösztön mély, és sűrű fala mögül, hogy egy már-már tudatosnak nevezhető érzést fogalmazzon meg magában. Ez első lépésnek elegendő is volt: a tudat ennél messzebb, és ennél feljebb még nem lett volna képes emelkedni, így a történésnek is úgy kellett folytatódnia, hogy ez a halvány késztetés mint pozitív „emlékkép” tapadhasson meg a tudat felszínén, hogy aztán már ezt a képet vihessem magammal az ÉN-be való visszacsatolódásomkor, mint tudati emléket. A történet folytatása tehát akként kellett alakuljon, hogy a további történések ne semlegesítsék az iménti késztetés erejét: vagyis, ha úgy tetszik: „heppied”-nek kellett következnie, ahogyan az történt is… A Fény időszakában, vagyis a vadászati időn már jócskán túl, ahogy a kölykök által meghagyott csontokat rágtam, valami furcsa, ismeretlen neszt hallottam. Sietve otthagytam az addig rágott csontot, és szorosan a kölykök mellé léptem, készen rá, hogy bármi féle támadóval szemben megvédelmezzem őket. Készen, de nem képesen: az egyre növekvő éhség ugyanis szinte teljesen elgyengített, így már valóban inkább csak a késztetés, s nem a képesség volt meg bennem a védelemhez, de még csak meg sem fordult bennem, hogy ne vegyem fel a harcot, ha szükség lesz rá! Sőt: az éhség még talán agresszívebbé, harciasabbá is tett, s ezáltal (Egyelőre) kiegyenlítődött bennem az éhség-adta gyengeség a harcra való késztetéssel. Vakmerően, s felborzolt szőrrel vártam a támadót…– aki helyett a párom tért vissza, akit már nem is vártam, de talán (a látott kép alapján) nem is várhattam volna vissza. Pedig ő volt: sántikálva, s megszaggatott bundával, de visszatért, s nemcsak hogy visszatért, de egy kisebb rágcsálót is hozott, s úgy ejtette le elém, mint aki bocsánatot kér, amiért megijesztett. Kicsivel később már békésen hevertünk egymás mellett, s én a testén lévő számtalan sebet nyalogattam, hogy azzal is siettessem azok gyógyulását. Másnap, vagyis a következő sötét időszakban aztán visszatértem arra a helyre, ahonnan a páromat kezdte vonszolni az ismeretlen ellenfél, s a nyomokat követve hamarosan meg is leltem annak tetemét. Már úgy szaglott, hogy nem lehetett nem rálelnem, de ez a szag számunkra koránt sem volt kellemetlen, sőt! Ugyan már látszott a testen, hogy valaki lakmározott belőle, így először gondosan körbe szaglásztam, ám semmiféle veszély nem fenyegetett, így magam is neki estem a tetemnek, majd hogy jóllaktam, a test többi, még mindig tekintélyes részét ráncigálni kezdtem. A párom már csak félúton jött elém, hogy segítsen haza rángatni a zsákmányt, aztán elégedetten néztük: mint esnek neki örök-éhes kölykeink. A különös történést követően még sok hideg és meleg időszakot töltöttem együtt a párommal, aki élete végéig őrizte annak a harcnak a nyomait. Egyik mellső lábára ugyanis sánta maradt, s a bundáján számos helyen hatalmas forradások voltak. Ettől függetlenül azonban több alom kölyköt felneveltünk, mielőtt távoznunk kellett volna a Lét e fura színpadáról… – Az ÉN a fejlettség (vagy inkább úgy mondanám: az ébredtség) eme szintjén már komoly fizikai szervezetek megfogalmazására vált képessé. Annak szükségességét viszont még csak most volt képes 77
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet kibontani önmagában, hogy az utódok létét előbbre helyeztesse az útra küldött Én-résszel a semminél alig fejlettebb test-tudatban, mint az általa irányított test fizikai létét. Jó: most mondhatnánk azt is, hogy az ember nevű lény bizonyos helyzetekben még ma is önmagát, és önnön fizikai létét (vagy csak annak vélt, vagy valós érdekeit) helyezi előtérbe, nem törődve azzal: utódai micsoda veszélybe kerülnek ezáltal. Ez így is van, s elég nagy baj, hogy így van. Viszont a történések eme szakában még nem mondhatjuk azt, amit az ember esetében már elmondhatunk: az ellentét késztetésének köszönhetően cselekszik úgy a szülő, ahogyan. Itt és most ugyanis még Satana sem adott más késztetést a fizikai test tudattalanságban lebegő tudatának, mint amit maga a Szellemi ÉN adott abban a pillanatban, amikor az Én-részt útra küldte, amely aztán magát a fizikai testet megfogalmazta! Az ÉN mélynél is mélyebb, vagy annál épp csak egy halvány árnyalattal magasabb szintű késztetését ugyanis még nem akarta megváltoztatni Satana, s erre nem is lett volna szüksége, hisz a késztetés által megfogalmazódó negatív energiák tökéletesen beleillettek az általa támasztott elvárások kereteibe. Mert még épp csak a legdurvább késztetést, s a legalacsonyabb szintű ösztönt kellett először önmagában felülírnia az ÉN-nek, hogy már az előző fejlettségi fokhoz tartozó késztetés mellé annak megváltoztatására is megadhassa a kis Én-résznek az utasítást, hogy az már a gyakorlatban is valósággá tétesse a fizikai testtel azt a folyamatot az adott történés keretén belül, amelyet mint Felismerést az ÉN elméletileg megfogalmazott. E történetben tehát, s általában véve minden egyes vállalás esetében épp ez a lényeg, s ez a kis Én-rész, valamint az általa irányított test tudatának, s magának a testnek is a feladata. Az ÉN által önmagában kibontott, s elméletben megfogalmazott Igazság-elemek gyakorlatbani megélése, s azok tényleges Valóság-elemmé változtatása. Ezeket az elméleteket, s az ezekből született késztetéseket írja be az ÉN a kis Én-rész történetébe, s az Én-rész feladata, hogy ezeket a késztetéseket egy-egy történés keretén belül elfogadtassa a test-tudattal, amely aztán azokat a szükségszerűen adódó akadályok ellenére is végre kell hajttassa a fizikai testtel, hogy az ÉN elmélete elméletből gyakorlattá váljon. Erre a szintre utaltam az imént. Ez az a pont, ahol az Én-rész lehetőséget kap arra, hogy az egyes negatív késztetések legdurvább foltjait letisztíthassa az ÉN felületéről. Egy megadott bolygó felszínén természetesen csak egy bizonyos feladatot vállalhat fel, s végeztethet el az útra küldött Én-résszel az ÉN, de olyan körülmények közt, amelyek épp a vállalás ellentétes késztetését adják a test, s a tudatkezdődmény elé. Ha a bolygó késztetései szerint cselekszik a test, a maga túl, és továbbélését helyezi előtérbe úgy a kölykök, mint a sebesülten visszatérő pár érdekeivel ellentétben. Ezt a helytelen, mert már túlhaladott, vagyis az ÉN fejlettségi és energia szintjén már legyőzhető késztetést kellett az ÉN utasításainak megfelelő irányúvá változtatnia az Én-résznek, hogy egy ezt követő Út során a vállalt feladat már egy sokkalta árnyaltabb formában állhasson az Én-rész, s ezáltal a tudat elé is, mégnagyobb erőfeszítésre késztetve a az Én-részt, s ezáltal a test-tudatot, s magát a testet is. Egy-egy ilyen, meglehetősen nagy mélységben lévő bolygón mindahány Szellemi Én-rész azonos fel-adattal kell létbe lépjen: s épp ez teszi nehézzé a vállalások teljesítését, hisz maga körül épp a vállalással ellentétes példákat látja, s azok követését és elfogadását tanulja a test-tudat, mint az adott közeg egyedüli, lehetséges életformáját és tudati-fejlődési irányát. De éppen ez teszi aztán könnyebbé is, hisz a sorozatos kudarc épp úgy beleíródik az Én-részbe, amint bele íródik az a mély fájdalom-érzet is, amelyet egy-egy sikertelenül végig járt Út nyomán éreznie kell, mielőtt, s miután vissza csatolódott az ÉN egészébe. Mert az Én-rész többszörösen is át kell élje a fájdalmat, hisz a történés (vagy a történés-sorozat) időpontjában is meg kell tapasztalja a kudarc-élményt, s ez a megtapasztalás az Út végén, majd az ÉN teljességébe való visszacsatlakozáskor ismét meg kell érintse. E többszörös fájdalom-érzet aztán már teljességgel más színben fogja feltüntetni az Én-rész előtt a környezet alapvető milyenségét, s mert a beléíródott megtapasztalások minden esetben a fájdalom-érzet elkerülésére késztetik, annak emlékét mint a hibás cselekedet velejáróját közvetíti a tudat felé. (Nem egy esetben úgy, hogy a hibás cselekedetek, érzések és/vagy gondolatok mint fizikai fájdalom, jeleznek a test-tudat felé: valahol, valamit elhibázott, valamely irányt meg kell változtasson, hogy ismét egységessé, vagyis „egész”-ségessé, vagyis teljes értékűvé váljon fizikai és tudati „köz”-érzet. Ez a „köz”-érzet jelen esetben a test-tudat, és a Szellemi Én-rész tudatának közös rezgését jelzi: ennek kell a körülményekhez képest minél inkább egyazon szintre emelkednie, azaz hangolódnia egymással, hogy az „egész”-ség-érzet ismét kialakulhasson a kétféle 78
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet irányban haladó, vagyis benső egységében meghasonlott ~ azaz „egész”-ségében megbontott ~ tudat-pár közt. Ez azonban az imént látott – átélt történésnél jóval magasabb szellemi és test-tudati fejlettséget kíván, amikor már a fájdalom valós okának kérdése, majd annak ismerete is megfogalmazódhat és realizálódhat a test-tudatban. Az iménti síkon erre még sem mód, sem szükség nem lett volna.) Az Én-rész tudata tehát nem a pillanatnyi előnyöket, vagy vélt előnyöket, hanem a távolabbi hátrányokat tárja a tudat elé annak hibás útmegválasztása esetén, megváltoztatva annak cselekvésre való kényszer-érzetét. Mert a negatív cselekedet mindig, minden esetben mint egyfajta erős, benső kényszer jelentkezik úgy a fizikai testben, mint a test-tudatban, míg a pozitív irány csak mint gyengécske vágy, halványnál is halványabb gondolat bukkan elő. Persze: ez utóbbi is már csak akkor, amikor a tudat kellőképpen fejletté válik e vágyak, e gondolatok önmagában való, konkrét megfogalmazására. Addig a szintig az ösztönök kiváltotta érzetek megváltoztatásával irányíthatja a testet az Én-rész, kellemes érzetet árasztva a testben szunnyadó, s még „öntudatlan tudatra”, ha a helyes; s kellemetlent, ha az a helytelen cselekvés megtételére készül. Ezek az érzetek az előzőleg végig járt Utak történéseinek az Én-rész által lehozott érzet-emlékképeiből áradnak a tudattalan tudat felszínére. Azon történések érzet-lenyomatai, amelyeket az Én-rész irányítása alatt álló, korábbi fizikai test egy hasonló történés során kellett megéljen, s megtapasztaljon. Egészen addig kell egy-egy bolygó felszínére visszatérnie az Én-résznek, míg meg nem tanulja már eleve elvetni az adott sík legmélyebb késztetéseit, s meg nem tanulja azok végrehajtását megtagadtatni a fizikai testtel is. (Tehát még nem a helytelen cselekedet végrehajtásának vágyát, csak magát a cselekvést. A vágy azonnali elvetése egy mégkésőbbi Út feladatai közé íródik be, egy olyan történés keretei közt kap szerepet, amely történést már egy sokkalta fejlettebb Én-rész kell végigjárjon. Ha annak az útnak is sikerrel ér végére, a késztetés többé meg sem fogalmazódik sem az Én-részben, sem pedig a test-tudatban, hisz már nem lesz rá szükség, hogy megfogalmazódjon…) Amint egy feladatot sikerül megoldania; már egy másik, hasonló fontossággal bíró rész-feladat felé kell induljon az ÉN, megkísérelve a magában kibontott (természetesen az Oktató-szellemek segítségével kibontott) Felismerések gyakorlat-bani megélését is, az újra Útra küldött Én-rész révén. Utak százai és ezrei állnak tehát minden egyes, már a Föld színén testeket öltő Szellemi Én-rész mögött, hisz ahány úgynevezett: „élethelyzet” áll elétek, annyi feladattal kell megbirkózzon az Én-rész, s erre esélye sem lehetne, ha nem állna rendelkezésére az egyes helyzetek alap-ismerete, vagyis ha nem jutott volna túl már egyik, vagy másik, ezt megelőző Útja során a késztetés legdurvább megélési formáján, s annak (mint tudottan helytelen viselkedésnek) elvetésén is. Akit, és amit a Föld egyik, vagy másik korszakában magatok mellett láttatok állni, már egy számára tisztultabb formáját élte meg minden egyes vele kapcsolatos történésnek, még akkor is, ha az a ti szemetekben, s a ti megítélésetek szerint a legsötétebb, és legdurvább cselekedetek egyike volt. Azt javaslom: nézzük meg egyes fontosabb történés helyszínét külön-külön is, s csak egy-egy rövid képsor erejéig, hogy legalább nagyjából fogalmat alkothassatok magatoknak arról: honnan, milyen mélységes-mélyből kellett elindulnotok, míg elértétek azt a fejlettségi szintet, amely már alkalmassá tett benneteket: a Föld színén testet ölthetni… Vezetőm kíséretében ismét egy új, számomra teljességgel ismeretlen helyszín fölé lebbentünk. Egy olyan pontjára a Teremtettség e mélységben lebegő Rész-elemének, amelyet magam sem ismertem… – vagyis; amelyet már magam is elfeledtem, mint emlékezetem, de már szellemi emlékezetem legmélyére süllyedt pontot, amelynek jelen Utamban nem volt, mert nem is lehetett szerepe. A sűrű sötétben lebegő, látszólag teljesen kihalt pont fölött lebegve újra Vezetőm magyarázatát hallottam: – Most az iménti történés egy újabb állomását, vagyis egy magasabb megélhetési fokát mutatom meg. Erre az Útra az ÉN már beépíthette az imént látott megtapasztalás energiáját is az Én-részbe, megadva számára a késztetést a további erőfeszítésekre, s ezáltal a durva késztetések további finomítására is. Természetesen maga a történet teljesen más, amint más a letisztításra váró felület is, vagyis egy 79
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet teljesen más, negatív vonás feloldásának első állomására kerül sor, így az iménti történetet valóban csak mint energiát, s nem mint emlékképet kell magába zárja az Én-rész az útra. Azt az érzetet tehát, hogy az erő meg van benne a feladat végrehajtásához. Itt, ezeken a szinteken ugyanis még szüksége van az Énrésznek a bizonyosságra, hogy rendelkezik egy bizonyos szintű többlet-energiával. Ez azonban már le kell fedődjön a későbbi Utak során: pontosabban az Erő hiánya kell rejtve maradjon, hisz az Én-rész csak akkor vállalkozhat egy-egy Út megtételére teljes biztonsággal, ha az Élet-filmben szereplő, esetlegesen szükségessé váló kudarcoknak előzetesen nincs ismeretében. Ezek azonban már a karmikus megkötések oldását szolgáló történések, s nem (mint ahogyan a most megfigyelni szándékozott Út) a pozitív irány alap-elemeinek megismerését szolgáló Utak. Mert az ÉN tudattárában először az alapismeretek kell realizálódjanak, s csak miután ezeket megszerezte, válik kellőképpen erőssé, hogy ennél nehezebb és összetettebb feladatokkal megterhelt Utakat is felvállalhasson. Az utódok, és a közvetlen társ életének és holnapjának előtérbe helyezése már beíródott az ÉN tudattárába. Ennek energiája segítségével most az az Én-rész feladata, hogy a többi fajtája-beli élőlény létét is fontosnak, és szükségesnek tudja érezni. Ezt, ahogyan még több más feladatot is (amelyek még csak az állatok világának szintjéről a magasabb rendű, tehát a szellemmel bíró lények szintjére való emelkedéshez elégségesek); a legmélyebb sík, vagyis a legelső szféra alacsony rezgéssel bíró bolygóképzetein kellett végig járniuk az Én-részeknek. Amint azonban az ÉN tudattárában a felismerések elemi, vagyis alap szintű rezgésenergiája jelen volt, már a Föld színén kezdhette meg Út-sorozatát az Én-rész, természetesen ismét a legalacsonyabb szinttől, hogy az ÉN tudattárában elraktározódott alap-elemeket már az egyre növekvő test, és annak tudata segítségével élhesse meg, méghozzá egyre magasabb, s egyre tisztultabb formában. Tehát mindig, minden esetben a rendelkezésére álló, s az irányítása alatt lévő Testtudat szintjének megfelelő módon adva meg a történések megélésének késztetését a testnek, hogy az azáltal megszerzett megtapasztalásokkal is tovább gazdagíthassa az ÉN tudattárát, amely ezzel párhuzamosan vált képessé mind magasabb és magasabb szintű tudatok megformálására, amelyek révén még magasabb energiát hordozó megtapasztalásoknak juthatott birtokába. Ahogy a test-tudatok értelmi szintje növekedett, úgy növekedett nem csak az Én-rész által elvégzendő feladatok nehézségi foka, de az Én-résznek leközvetített energia mennyisége és rezgésszintje is: az esetek nagy részében, tehát a magasabb síkokon megfogalmazódott bolygókon testet öltők esetében legalábbis így volt. Mert az értelmi szint növekedése még koránt sem zárta ki annak lehetőségét, hogy a test-tudat, amely nem csak az Énrész, de a környezet hatása, s persze az ellentét hatása alatt is állt egy bizonyos szint elérése után; végül mégiscsak erősebbnek bizonyult a Szellemi Én-résznél. Annál is inkább, mert minél magasabb szintű feladattal érkezett az Én-rész, s minél magasabb szintű energiát hozhatott magával a feladat végrehajtása érdekében, annál hevesebb lett az ellentét támadása is, amely mindenáron az energia megszerzésére, vagy legalább annak közömbösítésére vágyott, s vágyik a mai napig is, míg az Én-részek fel nem emelkednek, s túl nem lépnek a negyedik szféra alsóbb dimenzióin. Attól a ponttól kezdve ugyanis már nincs felettük hatalma: annál feljebb nem emelkedhet fel Satana egyetlen szolgája, vagy csatlósa sem a megsemmisülés; vagyis az ellentét erői számára való megsemmisülés „veszélye” nélkül. Azt pedig Satana nem kockáztatja meg, hogy bárha egyetlen alantasát is elveszítse… S most nézzünk meg még néhány igen nagy mélységben lebegő dimenziót, hogy érthetőbbé tegyem számotokra az imént elmondottakat. A helyszín esetünkben a Föld, s annak egy általatok rég elhagyni vélt dimenziója. Azért mondom, hogy „elhagyni vélt”, hisz annak egyes elemeivel még ma is találkozhattok az „emberi milyenségek” alaposabb vizsgálata során. Sőt: olykor minden különösebb vizsgálódás nélkül állnak elétek olyan lelki – szellemi tulajdonságok, s olyan magatartásformák, amelyek egy, a ti szinteteket jócskán alulmúló szint megfelelői. Igaz: épp így állnak elétek olyan külső és benső tulajdonságok is (s nem egy esetben egyazon ember tulajdonságain, vagyis jellemvonásain belül) amelyek a ti szinteteknél magasabb követelményekkel bíró szintet, annak egykor volt ismeretét és megtapasztalásait jelzik. Ez részint a ti síkotokon testet öltött Szellemi Én-részek spirituális emlékképeinek felbukkanásának, vagyis az Én-rész spirituális „áthúzásának” köszönhető, s annak még, hogy ott, azon a síkon egymást kell oktassátok és vezessétek; még ha az, akitől tanulnotok kell, látszólag jóval alacsonyabb szinten áll is, mint ahol ti magatokat látjátok állani. S most itt nem a magukat „egy-igaz Egyházak” vezetőire és papjaira, vagy nem csakis és kizárólag rájuk gondolok, mint vezetésre 80
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet hivatottakra. Papnak lenni ugyanis (ma már) az esetek többségében (sajnos) nem azt jelenti: kijelölt, s elhivatottságot érző emberként élni, s szolgálni Istent, s testbe öltözött Szellem-testvéreket. Inkább azt: az illető választott egy test-tudati késztetéseinek leginkább megfelelő, s nem túl megterhelő szakmát, pályát, amelyen vezetői késztetéseit kiélheti és kiélvezheti, e vezérség minden különösebb kockázata nélkül érve el az azzal járó, megkülönböztetett tiszteletet, amelyet mint tanár, vagy mint politikai vezető nem, vagy csak rövid távon mondhatna, vagy tudhatna (esetleg csak hihetne) magáénak. Itt és most azokra a kicsinyekre gondolok, akik valóban át kell adjanak egynémely Igazságmorzsát, gyakran nem is tudva: milyen óriási, és fontos vállalást, s milyen feladatot teljesítenek egy-egy szavuk, egy-egy cselekedetük által. Ez azonban a fejlődés egy későbbi pontján vált igazán fontossá, vagyis már csaknem azon a szinten, ahol ti magatok is álltok. Azt a síkot azonban korábbi munkáink során már kellőképpen taglaltuk, s a gyakorlatban is alkalmatok van megismerhetni. Most inkább azokba a dimenziókba pillantunk bele, amelyeknek az általatok tapasztalt, emberi (vagy inkább embertelen) tulajdonságok a főbb irányadói. Azokra a dimenziókra gondolok, amelyeknek szellemesült lényei még mint helyén való, természetes késztetést élik meg a számotokra már szemet szúróan durva és bántó történéseket, amelyek valóban fel-fel bukkannak a ti szinteteken is, bár már korántsem azon a mélységi fokon, mint azokban a dimenziókban, amelyekben e tulajdonságok, vagy inkább e „sátáni eredetű”, bár még csak önnön valós milyenségüket tükröző késztetések durváját kellett lecsiszolják az ÉN felületéről. Ezekben az alacsony rezgésenergiával bíró, de szorosan a Föld dimenziói közé tartozó szinteken ugyanis már nem csak elkövetik egyes tettüket, de ugyan annak a dimenziónak egy másik bolygóján (vagy ugyanazon a bolygón, de egy másik dimenzióban, s egy másik történés keretein belül) el is kell szenvedjék azokat, mintegy: letudva tetteik karmikus kötését, ha magát a késztetést még nem képesek is teljességében eltávolítani az ÉN-ből, mint negatív elemet. E végső „csiszolást” ugyanis már az ezt követő, s egy még távolibb, vagyis már a ti dimenziótokban felvállalandó Utak során kell elvégezze a Szellemi Én-rész, egyre feljebb és feljebb emelve általa az ÉN egészét, míg az képessé nem válik kibontani magában a negyedik szféra elérhetéséhez szükséges Tudás minden egyes elemét. Persze: a karmikus kötés itt még csak szimbolikus kifejezés részemről, amelyet csak a könnyebb érthetőség kedvéért alkalmaztam. Ezen a szinten ugyanis még nyoma sincs sem karmikus kötésnek, sem a karma oldásának, vagy annak „kényszerének”: épp csak a pólus - ellenpólus megismerése, annak gyakorlatbani megélése ismeretes és persze: szükséges is. A leggyakrabban megfigyelhető – megtapasztalható, negatív „emberi” tulajdonságokat rejtő szinteket fogjuk megfigyelni, s azt még: hogyan kell e mélységek egyes szintjén megélnie, megtapasztalnia, majd elvetnie magától azokat a vonásokat, azokat a szellemi sárrögöket az Én-résznek, hogy a megtanult irány követésének elfogadásáról és megvalósításának képességéről aztán már a ti dimenziótokban tehessen bizonyságot. Természetesen még a ti szintetekre lépve is csak alig néhány ismeret már tökéletes megszerzéséről és megéléséről van szó: a megszerzett Tudás teljességéről már csak a negyedik, s az annál magasabb rezgésszinten lévő szférák egyes dimenzióiban tehet, s tesz is tanúságot az, aki már odáig képes volt felemelkedni, hogy e tanúságtételek után újra és újra visszatérjen a Föld alacsonyabb rezgésszintű dimenzióiba, hogy már mint missziós vállalást betöltő Szellemlény: segítse az ott testet öltött Testvérek nagy, és komoly munkáját a felemelkedés, a Tisztaság ismeretének és megélésének végtelennek tűnő lépcsőfokain. Ezeknek az egyéni vállalásoknak a formáira még a későbbiek során szintén vissza kell térjünk, hisz ezek (ahogyan maguk az ember nevű lények), úgyszólván minden egyes esetben más és más feladatot állítanak, s más követelményeket támasztanak a vállalást betöltő Szellemi Én-részek elé. Most azonban már valóban induljunk el, s nézzük végig az egyes szférák dimenzióinak egy részét, a fontosabb szellemi fejlődési pontokat helyezve vizsgálódásunk előterébe. Ehhez vissza kell térjünk egy általunk már látott ponthoz: ahhoz a ponthoz, amelyen az első, s a második emberiség képviselői épp úgy túl kellett jussanak, ahogyan túl kellett jusson a ti emberiségetek is, s ahogy az utánatok ébredni kezdő, s mögöttetek a fizikai lét síkjára lépő Szellemlények is túl kellett (vagy kell majd ezt követően) jussanak, hisz az alapok letétele nélkül még egy egyszerű, földi ház sem épülhet fel: nem még az a mindennél csodásabb „építmény”, amelynek Visszatérés a neve… – A legalsó szféra első két dimenzióját, vagyis a fizikai testek kialakulásának, azaz megfogalmazódásának szintjeit nem szükséges ismét sorra vennünk: azt már kellőképpen megismerted. 81
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Azokon a szinteken (ahogy már említettem) még nem, vagy csak nagyon kis mértékben volt jelen az Énrész, így külön vállalásokat sem írhatott a számára tervezett Élet-filmbe az alig (vagy inkább még semmilyen szinten sem) felébredt ÉN. A történések attól a szinttől válnak igazán jelentősekké, amikor a test-tudat, mint a fizikai létet irányító (vagy befolyásoló) tényező: már fontos szerepet kap az Élet-filmek kivitelezése, vagyis megélése során. Tehát akkortól, amikor az ÉN egyes vállalásait már maga a test-tudat képes egyes döntéseivel megváltoztatni, vagy el is törölni, semmissé tenni egészen. Itt, ennél a pontnál már igen nagy szerepet kapnak azok a mélybe hullott Szellemi Én-felek, amelyek Satana szolgálatában állnak. Az ő feladatuk ugyanis ezeknek az ellentétes döntéseknek a test-tudatba való eljuttatása, s azok rögzítése, mint egyedül helyén való elképzelés vagy vágy a követendő irány megválasztásakor. Itt már kifejezett szerepet kap az a jellemvonás, amely nélkül nem csak a döntések, de a kérdések sem fogalmazódhattak volna meg az ÉN-ben, vagyis a logika, amelynek segítségével az Én-rész, s a test-tudat már képes feltenni a kérdést: és mi lesz, ha…? Ha alaposabban megvizsgáljuk: épp ez a kérdés, ez a „mi lesz, ha” - volt az, amely elindította a szellemlényeket a mélység felé vezető Úton. A kételkedés az Atya szavában és Igazságában, amellyel a Szellemlény a saját szavát, s a saját vélt „igazságát” állította szembe, mint megfontolandó, s választható szót és „igaz-ságot”. A logika, amely nélkül az állatok szintjéről sem emelkedhetett volna ki a szellemmel bíró lény, mert amely nélkül nem fogalmazódhatott volna meg benne a kérdés: mi lesz, ha így, vagy úgy cselekszem? E kérdés természetesen eleinte még csak mint érzés, született meg a tudat felszínén. Ahhoz, hogy konkrét formát kapjon, meg kellett jelenjen az emlékezés is: amikor így tettem, ez és ez történt, s ha ismét vágyom a történés megtapasztalhatására, újra akként kell tennem, mint az ezt megelőző alkalommal. Ez a Tudás és a megtapasztalás, vagyis a tudati fejlődés legfontosabb eleme, amelynek egy-egy szikrája (bár csak ösztön szinten) az állatvilág némely egyedénél is megfigyelhető, bár a késztetések csaknem akaratlagos megéléséhez már az állatok világában is elengedhetetlen valamilyen szintű, fél-tudatos „emlékezés”: amikor így tettem, ez, vagy az történt (vagyis: tettéért az állat jutalmat, vagy épp büntetést kapott). Az ember nevű lény azonban ennél már a kezdet kezdetén többre, sokkalta többre: az Öntudatos gondolkodás megélhetésére volt hivatott. Ez az Öntudat, (amely az ÉN-tudat földi szintű kivetülése) az a valóság-elem, amely lényegében megkülönböztette, s megkülönbözteti ma is az embert a körötte élő állatoktól. Ennek az Öntudatnak, s Öntudatos gondolat és fogalom-alkotási késztetésnek kellett egyre erősebbé, és fejlettebbé válnia, s ezt segítette elő a logika, amely megszülte a kérdést, a fantázia s az emlékezet is: e kettő tárta a tudat elé a kérdés végrehajtásának, vagy épp elvetésének várható következményeit. E három (alapvetően már inkább test-tudati) adottság birtokában lépnek útjukra már az első szféra harmadik dimenziójába kerülő, s ott testeket megfogalmazó Én-részek. Mert ott, azon a szinten (vagyis: azokon a szinteken, hisz az első szféra harmadik dimenziójától még alig valamivel különbözik a negyedik és az ötödik dimenzió) még a Szellemi Én-rész irányítása, vagy inkább befolyása alatt áll a test-tudat egésze: már amennyi tudatot magáénak mondhat az ott élő, embernek még, de állatnak már nem nevezhető lény. Később, az első szféra magasabb; hatodik és a hetedik dimenzióiba emelkedve a testtudat „önállósodik”, s már nem áll annyira erősen a Szellemi Én-rész irányítása alatt. Tehát; lényegében attól a szinttől kezdve kell megküzdenie az Én-résznek, ha az ÉN által belétáplált, vagy inkább rábízott feladatok elvégzése, és történések megélése felé akarja terelni a testet, s a test-tudatot egyaránt. Attól kezdve ugyanis a test-tudat már akaratlagosan fogja kerülni mindama helyzeteket, amelyek a test számára hátrányosak lehetnek. Igaz: ezt addig is megtette, hisz az ösztön is rejtőzésre és menekülésre adott késztetést a testnek, de a cselekedet, és a várt, vagy már közelítő történés közt nem volt tudatos az okokozati összefüggés, mert még az ismert, újra és újra bekövetkező történésekről sem maradtak a testtudatban határozott emlékképek. A tudat még nem fogalmazta meg magának cselekedetei okát, így lényegében nem is volt tudatában magának a cselekvésnek sem. S nem is lehetett, mert a cselekedet csak akkortól válik valódi cselekedetté, amikor azt a tudat irányítja: addig csak egy újabb, öntudatlan megélt történés. Nagyon jól megfigyelhető ez a folyamat a ti legkisebb korban lévő, vagyis épp csak megszületett gyermekeitek esetében. Az éhség, mint egy ismeretlen, s kellemetlen érzés, vagyis a test belsejében végbemenő történés éri a még fejletlen test-tudatot, amely erre a történésre a genetikai kódjában rögzült 82
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet veszély-jelzéssel reagál. Akkor egy újabb, de már a külvilágból érkező történés révén hamarosan eltűnik az imént felbukkant, kellemetlen érzet. De ugyan úgy, ugyanazzal a jelzéssel reagál az újszülött a hideg, a meleg, a fájdalom: vagyis mindahány, számára kellemetlen érzetre, s nektek kell kitalálnotok: mi az, ami épp bántja. Később már a kellemetlen érzet, és az azt eltüntető történés közt megtalálja az összefüggést: attól kezdve a jelzések jellege is más és más lesz az egyik, vagy a másik esetben. A babának tehát meg kell tanulnia más és más jelzésekkel felhívni a körötte lévők figyelmét az épp esedékes problémára: s ezt nagyon gyorsan, néhány hónap, vagy akár néhány hét alatt meg is tanulja. Méghozzá olyan szinten, hogy később még véletlen sem fog éhséget jelezni, ha álmos, vagy ha fáj a hasa. Igaz: idővel e hangjelzések egyéb jelzésekkel is társulnak, de ezeknek is meg van a maguk külön-külön jelentése a kicsi „szótárában”, s ahogyan ti nem cserélitek fel a beszéd legfontosabb szavait, úgy ő sem fogja összekeverni az esetleges problémára adandó hang, és mozdulat-jelzéseket. Akaratlagosan fogja irányítani a hangját, majd a mozdulatait is, hogy valóban azt a segítséget kapja meg, s hozzá mihamarább, amelyre éppen szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát. Így fejlődött ki az akaratlagos cselekvés a mélyből épp kiemelkedni kezdő tudatok szintjén is: először csak a tudat felszínén, majd egyre mélyebben rögzültek az egyes mozzanatok a test-tudat egészében, míg egy nap e mélyen tudatosodott jelek kapcsolódni nem kezdtek más, az iméntihez tartozó történés-elemek képeivel, s azok valósággá változtatásának vágyával. A lény lejjebb ereszkedett a fák ágain, s mert hogy a fán nem talált élelmet, a táplálkozás késztetését, s az azt követő, kellemes érzést párosította a földön látott, ehető növények képével, s azok elérhetésének vágyával. Ez volt lényegében az első lépés, amely meg volt ugyanaz állatvilág egyik-másik tagjánál is, de csak mint ösztön szintű cselekvéssor, amely még abban az esetben is mozdulásra késztette az állatot, ha az alkalom nem volt kedvező a nagyobb, vagyis egy biztonságos határon túli távolságból megérzett táplálék megszerzésére, hisz ott még nem volt ismert a félelem, s a félelem-adta, s az ösztön-irányította óvatosság. A tudattal bíró lény volt az első, s ő is maradt az egyetlen, amely mérlegelte az élelem elérésének esélyeit, s ha úgy ítélte meg: a föld színén valamiért nem biztonságos huzamosabb ideig tartózkodnia, inkább elnyom-ta magában az éhség-adta késztetést, hogy az élelem megszerzése helyett a puszta fizikai létet válassza. Nem mondom, hogy ez valami nagy, és látványos fejlődés volt, s mégis. Ez volt a legelső lépcsőfok, amely nélkül nem indulhatott volna útjára a test-tudat fejlődése, s ezzel együtt a szellemi tudat lassú, fokozatos ébredése is. (Mert a fejlettség eme fokán még a test-tudat kellett információkkal ellássa a szellemi tudatot: ellentétben a ti egészen apró gyermekeitekkel, akiknek test-tudatát az annál minden esetben nagyságrendekkel fejlettebb szellemi tudat látja el a legelső létfontosságú információkkal, amelyek a fizikai síknak megfelelő, legelső fejlődési fokok alapvető elemeinek elérésére késztetik a tudatot, s így a testet is, hogy az a későbbiek során alkalmassá váljék a szellem által magával hozott feladatok végrehajtására s megélésére.) A szellemi tudat magasabb rendű feladata lényegében akkor kezdődött, amikor a test-tudat bizonyos késztetéseit felül kellett írnia: s ez az iménti késztetés már ennek a magasabb szintű feladatnak az előszele, vagy ha úgy tetszik: próbája volt. De még mindig csak a test fizikai értelemben vett érdekeit képviselte a Szellemi Én-rész tudata: az ÉN érdekeit már ennél sokkalta fontosabb történések során kellett a test-tudat elé tárnia, megadva számára a késztetést annak elfogadására. S ez volt lényegében az a pillanat is, amikor a mélység szava is teret kapott a test-tudat felszínén, mint az Én-rész szavával és késztetésével ellentétes irányt megjelölő késztetés. Figyeljük meg: mi is történt lényegében azon az első, nagyon is fontos állomáson…
Vezetőm szavai végén ismét éreztem, amint alámerülök egy végtelen mélységűnek, ugyanakkor valamiképp már mégis ismerősnek tűnő közegbe. Egy fa alatt üldögéltem, mellettem párom szedegette a bogyókat egy bokor ágairól, s valamivel távolabb két, apró csemeténk hempergett a korareggeli, harmatos fűben. Hogy hogyan, miként hallottam meg az ébredező madarak hangos csivogása közepette a ragadozó 83
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet szinte teljesen nesztelen lépteit, azt nem tudtam volna megmondani. De nem is jutott eszembe ezen tűnődni. Érzékeltem a fenevad közelségét, s érzékeltem a veszélyt, s első gondolatom a menekülés volt. Ugyan hallattam a megszokott vész-jelzést, de ez még inkább csak a páromnak szólt, aki azonnal fel is lendült a fák oltalmazó ágaira: ám nem érthették még meg a jelzést az önfeledten hancúrozó kicsinyek, akik tovább hempergőztek a fűben. Egy pillanatig magam is a menekülésre gondoltam, aztán a nesztelen léptektől, s azok gazdájától való rettegésem mögé (vagy inkább elé) egy másik kép kúszott: az, amint a fenevad a gyanútlan és védtelen kicsinyekre támad, hogy azok testével csillapítsa éhét. Valami hasonló kép villanhatott fel páromban is, mert hirtelen ismét mellettem termett. Akkor már együtt meredtünk egy pillanatig a várható veszedelem felé. De csak egy pillanatig: egy hirtelen késztetésnek engedve otthagytam az egyedüli menedéket jelentő fákat, s a tisztásra rontottam, hogy felnyaláboljam a kicsinyeket. Hogy hogyan, s miként fogok egyszerre két kölyökkel továbbmenekülni, még nem tudtam, s akkor sem tudtam volna, ha van időm gondolni erre. Nem volt, mert nem volt most más, csak a kicsik életének mentése, annak mindennél erősebb vágya, bár homályosan sejtettem: én magam is áldozattá lehetek, nem csak a kicsinyek. De ez is csak mint homályos eshetőség fogalmazódott meg bennem, amelynek most nem volt, mert nem lehetett szerepe a történetben. Már ott is voltam a kölykök mellett, s hamar magamhoz rántottam őket: párom egy lépéssel hátrébb sikoltozott, tán arra gondolva: hangjával sikerül elriasztania a támadót. Ahogy a két kicsit megragadtam, az egyiket azonnal, még azzal a lendülettel a párom felé hajítottam, aki azonnal megértette szándékom lényegét: ha én elpusztulok is az egyik kicsivel, ő még megmenekülhet a másikkal, vagy épp fordítva. Én menekülök meg a kicsivel, s a fenevad őt támadja inkább, lévén hogy ő sokkalta gyengébb, s nem tud úgy védekezni, mint én… Már csaknem elértem a fák biztonságot adó ágait, amikor a fenevad éles-hegyes karma végig szántotta a hátam. Nem mélyen, de épp eléggé ahhoz, hogy egy pillanatnyi megtorpanásra késztessen a fájdalom. Éreztem: sebem nem halálos, s ha újabb sebet nem ejt testemen a fenevad, még túl is élhetem e kegyetlen kalandot. Ehhez azonban arra lett volna szükség, hogy lehajítsam a karomon tartott, s félelmében hangosan sivalkodó kicsit, hogy annyival is könnyebben tehessem meg az utolsó lépéseket. De valami furcsa érzés hatására képtelen voltam áldozatul adni a semminél alig nagyobb, gyenge kölyköt. Utolsó erőmet összeszedve inkább felfelé hajítottam a törékeny kis testet, reménykedve: páromnak sikerül még idejében elkapnia, mielőtt az visszazuhanna a fa tövébe, mert akkor mégis el kell pusztuljon. Még a szemem sarkából láttam, amint a kölyköt megragadja, s szorosan magához rántja az anyja: ennél a pillanatnál aztán nem jutottam tovább. A fenevad karma most a mellemet szakította fel, s attól kezdve csak az öntudatlanság, majd egy fura, megköny-nyebbült érzés uralta testem minden kis porcikáját… Akkortól mint Szellemi Én-rész lebegtem még egy pillanatig az élettelenné lett test fölött, amelynek kevéssel korábban sikerült átadnom a késztetést: hogyan, s miként cselekedjék, hogy a két kölyök, s az azok felnevelését vállalható nőstény megmeneküljön. Az ő számukra ugyanis még hátra volt mindaz a Feladat, amiért testekbe kellett öltözzenek, míg az általam irányított test története e ponton véget kellett érjen. A test maga már lényegében nem számított: a test halálának pillanatában kihunyt, ellobbant a tudatból viszont magammal kellett vinnem a benne megfogalmazódott, és végrehajtott késztetést, s annak minden velejáróját: vagyis a tudat tusakodásának, s az én késztetésemmel ellentétes, mert csak a test felől érkező, s az önvédelem fontosságát hangsúlyozó késztetés közti harcnak minden emlék-lenyomatát, amelyek a test létének utolsó pillanatától belém íródva várták, hogy visszatérve bekerülhessenek az ÉN tudattárába, mint pozitív megtapasztalások. Ezen az úton ugyanis épp az volt a feladatom: késztetnem kellett a tudatot a biztos pusztulás felvállalására a társ, s ezáltal a kicsinyek túl, és továbbélhetésének érdekében. Az ezt követő kép ezzel éles ellentétben állt: egy kevéssel később vállalt testet öltésben én voltam az, aki túl kellett éljek, megtapasztalva ezáltal a szeretett társ elvesztésének érzését, s már annak mély, tudatomba hasító fájdalmát is. Mert akkor már erős kötődés fűzött össze bennünket a párommal, ám a kölykök felnevelését nélkülem nem oldhatta volna meg a párom, ha én esem a támadó áldozatául. Nekem bele kellett tehát törődnöm, hogy el fogom veszíteni, s még csak meg sem kockáztathattam, hogy a
84
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet segítségére siessek, mert az alig megszületett kölykök még szinte teljes egészében az én gondoskodásomra szorultak. Egy még távolabbi, sőt: időben már jócskán később játszódó történés során aztán azt is meg kellett tapasztalnom: milyen keserves érzés tölti be valóm, s most már szellemi Valóm egészét, ha nem tudom megadni a magam irányának elfogadására való késztetést a test-tudatnak. Egy kis kunyhóban éldegéltem, távol az emberektől, s távol a Világ zajától. No: nem egyedül, asszonyom, és két kicsiny fiacskám élt velem. Általában az erdőben talált gombát, bogyókat, s más efféléket ettük, vagy a folyóban kifogott halat sütöttük meg, s ha nem volt más, hát madártojásokat szedtem a fák magas lombjai közé rejtett fészkekből. Valami kicsi azért mindig akadt, annyi, amivel a gyerekek éhét elverhettük, mi pedig jót nevettünk a gyomrunkat mardosó éhségen. Hisz mi mást tehettünk volna? Ugyan élhettünk volna mi is a közeli, vagy távolabbi falvakban, de ott még ennyi élelem sem jutott volna. A nép mindenütt éhezett, s ha el akarták kerülni az éhhalált, el kellett adják magukat, vagy akár tulajdon gyermekeiket, gyakran egyetlen tál ételért, vagy néhány ezüst-pénzért cserébe. És el is adták, hisz élni kell… Vagy négy nemzedékkel ezelőtt kezdődött ez a semmilyen, vagy inkább nagyon is tragikus állapot, akkor, amikor egy hatalmas robbanás, s az azt követő áradás következtében minden termény, de még minden állat is elpusztult a falvak menti földeken. Nyár volt, az állatok a völgyekben voltak, mint minden esztendőben, hogy már majd csak az esős évszak kezdetén tereljék be a domboldalakon épült kis falvak védettebb területére őket az emberek. Az együvé hajtott állatokat persze ott sem zárták be, de nem is lett volna hová, és persze: nem is volt rá szükség, hogy egyet is bezárjanak. Az állatok ösztönösen érezték: jobb, ha a nehéz időszakot az ember közelségében igyekeznek átvészelni, mert az ember épp úgy törődik az ő biztonságukkal, mint a magáéval, s kicsinyeire is csak úgy ügyel, mint a saját kicsinyeire. Emellett még élelemhez is csak az ember segítségével juthattak, aki a magasabb hegyek barlangjaiban halmozta fel évről-évre a számára, s a körötte élő állatok számára a túl, és továbbéléshez szükséges élelmet. Aztán egy nap óriási hajó érkezett a tengeren: hatalmas és erős hajó, tele sápadt-hold-színű emberekkel, akik széles mosollyal, s nagy hanggal hozták el… a Halált. Lehet; nem készakarva okozták a bajt, de ezen utólag már fölösleges lett volna töprengeni: a törzsek vénei és varázslói sem tudtak volna eligazodni a történések sorrendjében. A túlélők tudatában pedig már maga a kérdés sem fogalmazódott meg: épp elég gondot adott a bizonytalanná lett Holnapok kérdése. Ugyan megtehették volna, hogy elmenekülnek a szigetről, s új Hazát választanak a több tucat sziget valamelyikén, de ennek sem lett volna túl sok értelme. Az a hatalmas robbanás, amelynek során a sziget tavai és folyói kiáradtak, s amelynek során a leghatalmasabb hegy úgy omlott szinte köveire, mint a szélfutta homokvár, amelyet tűző napon építettek fel csöppnyi gyermek-kezek, majd magára hagyva kitették a nap, s a szél támadásának; a környező szigeteken is éreztette a hatását, s ezt a törzsek vénei nagyon is pontosan tudták. A Varázslók szerint az okozta a robbanást, hogy a messzi Tengeren túlról áthajózó idegenek túl mélyen hatoltak be a hegy szikláinak testébe, s a hegyek Szellemei megharagudtak rájuk. Hogy ez így volt-e, vagy sem… – máig nem tudjuk, csak azt, hogy a sziget legmagasabb hegye, amely addig menedéket adott törzseinknek, s az együvé sereglett állatoknak, szilánkjaira robbant, s a sziget folyói egyszerre borították el mind a hegy ölében megbúvó völgyeket, lerombolva az utolsó kunyhót is, amelyet valaha is ember-kéz emelt, menedékül a heteken át tartó esők ellen. A barlangok is eltűntek, helyükön mély, végeláthatatlan szakadékok nyíltak, amelyek mélyéből aztán szűnni nem akaró hullámokban tört elő a gáz, amely ráfeküdt a föld színére, hosszú időre élettelenné téve a vizeket, s megölve, elpusztítva a gyengébb növényeket is, vagyis mindazt, amelyet a törzsek tagjai addig mint élelmet fogyasztottak. Kemény, keserves idők következtek akkor: egy korty víz kincset ért, hisz a Föld legmélyéig kellett leásni érte, épp úgy, ahogy a még ehető gyökerekért, vagy véletlenszerűen megmaradt, kis testű állatokért, vagy akár csak a kényszerűségből elfogyasztott rovarokért, amelyek mind a föld mélyére 85
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet menekültek. Ám hamarosan úgy tűnt; a sápadt bőrű emberek még ezzel sem érték be. Kevéssel később ugyanis újabb hajók érkeztek, s újabb sápadt bőrű emberek, akik hoztak ugyan élelmet a sziget lakóinak, ám kemény árat fizettettek velük minden falat élelemért. Életért – életet kértek cserébe, s aki élelemhez akart jutni, vagy a gyermekét, vagy asszonyát kellett cserébe adja, akiket aztán többé sosem látott. A fehérek hajóikra rakták őket, s úgy szállították át a Nagy Vízen, mint ahogy idefelé a magvakat, vagy a saját földjükön élő állatokat, amelyeket a szigetre telepítettek, hogy aztán azok legyilkolt tetemeit adják el nekünk, mint élelmet. S a mi népünk, amely addig sohasem lett volna képes a mellette élő állatok húsát felfalni, mint valami ragadozó: most kénytelen volt nem csak elfogadni, s elfogyasztani, de cserébe adni érte asszonyát, vagy tulajdon gyermekeit, hogy egyáltalán esélye lehessen a túlélésre. Ez elől a lehetetlen helyzet elől menekültem el párommal, közvetlen az után, hogy a kunyhómba költözött. Az erdők az én születésem idején már újra Élettől voltak hangosak, s a folyók vize is ihatóvá lett, bár a hegyek barlangjai többé nem nyújtottak menedéket a törzsek fiainak. Így azok ismét a fehérek által épített házakban voltak kénytelenek oltalmat keresni az esős évszakokban, ahol új, mindaddig ismeretlen betegségek tizedelték őket, amelyet a fehér ember egyféleképpen gyógyított: valami víz-színű, szagtalan folyadékkal, amely ugyan nem gyógyította meg a betegségeket, de amelynek hatására a szenvedők megszabadultak fájdalmaiktól, hogy legalább a halál ne kínok közt érje el őket. Igaz: még mástól is megszabadultak, éspedig már jóval haláluk előtt, épp úgy, ahogy azok a fehérek, akik szintén ittak a bűvös, bár csak átkos varázserővel bíró folyadékból. Az emberségüket, majd a teljes öntudatukat is elveszítették, először vérszomjas fenevadakká, majd az állatok szintjét sem elérő, félelmetesen magatehetetlen lényekké lettek, olyan lényekké, amelyek egyáltalán nem képesek uralni fizikai testük működésének irányítását. Lesüllyedtek az újszülött állatok szintjére, s még annál is lejjebb: s akkor már tényleg könnyebbség volt a haláluk, s nem csak az ő számukra, de mindazok számára, akik el kellett viseljék a folyadék által megváltozott, elembertelenedett lények közelségét. Mert akkortól, hogy az első adag folyadékot megitták, többé nem voltak méltóak az ember névre. Igaz: volt aztán olyan is, aki idővel valóban meggyógyult a hirtelen rátámadó kórból, de többé az sem gyógyulhatott ki a folyadék-okozta betegségből. Sőt: ha nem tudott szert tenni az egyre inkább parancsolójává, s tudatának irányítójává lett italhoz, még kegyetlenebbé, s még vadállatibbá vált, mint a szer hatása alatt volt. Ezek aztán egy-egy üveg folyadékért képesek voltak nem csak saját utódaikat, de a mások ellopott gyermekeit is cserébe adni, anélkül, hogy valójában tudatában lettek volna cselekedeteiknek, vagy azok súlyának. Én magam is egy esős évszak kellős közepén, vagyis az egyik, fehérek-emelte menedék egy homályos sarkában születtem. Igaz: attól kezdve anyám többé nem volt hajlandó egyetlen menedékhelyre sem beköltözni: inkább viselte a testét, de tán még lelkét is átjáró esőt, s az alig felcseperedett fák semminél alig több oltalmát, vagy az egyetlen, hegynek nem nevezhető domboldalba ásott föld-kunyhó menedékét, de nem kockáztatta meg, hogy egy éjszaka során ellopjanak mellőle; esetleg épp a saját apám, aki maga is a szer rabjai közé került, miután egy fehér azzal igyekezett csillapítani az őt gyötrő lázat. A láz, ahogy jött, el is múlt, ám a szer-adta rabság attól kezdve állandó kísérője maradt életének, egészen addig, míg az egyik férfi, akinek legkisebb gyermekét adta el egyetlen üveg szerért: pontot nem tett hiábavalóvá, s átkossá lett életének végére. Ez utóbbi még külön is megindokolta: miért menekült el végleg anyám a fehérek, s később már saját népünk közeléből is. Akkor ugyan már nem csak engem kellett óvjon, de két kisebb testvéremet is, akik az eltelt esztendők során születtek, még az előtt, hogy apánk is végleg a szer rabjává lett volna, ahogy előtte oly sokan. Akkortól fogva azonban már az esős évszak végén sem tértünk vissza a saját törzsünkhöz, s ha a véletlen nem vezet össze asszonyommal; én még ma is egyedül élek itt, az erdő szélén, távol mindentől, és mindenkitől: a fehérek csoportjaitól épp úgy, mint saját fajtánk tagjaitól. Anyám, és két húgom hamarosan ugyanis magamra hagytak: egy hosszú esőzés végén szinte egyszerre költöztek át abba a másik Világba, hogy már Onnan kövessék tovább figyelemmel e-világi lépteimet. Egyszerre támadta meg őket a kór, amely ugyan szinte teljesen eltűnt az évek során, mintha a betegség démonai beteltek volna az áldozattal, s elgyengülve pihenni tértek volna: annyi erejük azonban még mindig maradt, hogy megragadják, s elvigyék mellőlem anyámat, és két, gyenge húgocskámat. Velem azonban már nem bírtak, s lehet: már nem is akartak bírni. Lehet: enyéim pusztulása elégséges 86
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet váltság volt nekik az én életemért cserébe, így számomra megadatott a lehetőség: megtalálni, s csöppnyi kunyhómba vezetni a legkedvesebb lényt, akivel valaha is találkoztam. Párom teljesen természetesnek tartotta, hogy nem kívánok visszatérni a többi ember közé. Megértette, hogy már annyira hozzá szoktam a magányhoz, hogy rajta, s az egymás után érkező fiúcskákon kívül nem kívánok magam mellett tudni senkit. Beérte ő is az én közelségemmel, majd a két kicsivel, amint beérte az erdő által önként adott eledellel is. Éhezni nem éheztünk túl gyakran, legalábbis nem olyan mértékben, amely már viselhetetlenné tette volna az életünket, a két kicsinek pedig még mindezidáig egyáltalán nem kellett megtapasztalnia az éhezés keservét: a bőség idején mindig tudtunk annyi élelmet gyűjteni, amennyi legalább a két fiúcskának elég volt, s amennyi még a mi számunkra is biztosította a Holnapok elérhetését: ennél többet egyikünk sem kívánt, hát természetes, hogy volt erőnk nevetni akkor is, ha mi magunk üres gyomorral kellett álomra hajtsuk a fejünket. Egy reggel aztán mégis rá vitt a kényszerűség, hogy az emberek közé merészkedjek. S nemcsak hogy a faluba kellett mennem, de egyenesen a fehérek épületébe. Asszonyomat valami furcsa láz verte le a lábáról, s hiába etettem meg vele bármi féle, anyám magyarázataiból ismert gyógyító fövet: semmi sem használt. A láz egyre magasabbra és magasabbra szökött, s már képtelen voltam nézni a magatehetetlenül vergődő asszony szenvedéseit. Anyámtól a népem tagjait megtámadó, idegen kórról is hallottam, ahogyan arról is: a kórt, de annak egyedüli ellenszerét is a fehér ember hozta magával. Igaz: anyám azt is elmesélte, mielőtt távozott: micsoda veszélyeket rejt magában a kór egyetlen ellenszere. Mindezeket megforgattam elmémben, majd az asszony egyre rosszabb állapotát látva úgy döntöttem: nem lehet olyan veszély, amellyel képes ne volnék megbirkózni, ha csak azon múlik az én szeretett párom gyógyulása! A nagyobbik fiúcskát anyja mellett hagyva, s a kisebbiket karomra véve neki vágtam az ismert-ismeretlen, mert tudott, ám szinte soha végig nem járt útnak, amely a falu felé, a fehérek építményéhez, vagyis asszonyom gyógyulásának egyetlen esélye (vagy csak reménysége?) felé vezetett. A nagyobbik gyermek már el volt a beteg mellett, már akár meg is itatgatta anyját, ha az lázában vergődve vízért nyöszörgött, ám a kicsit még semmiképp sem hagyhattam volna ott, hisz azt még meg kellett etetgetnem nap közben, s ügyelnem kellett rá, hisz még olyan csöpp, olyan kis semmi volt. Őt azért még nem bízhattam volna rá a másik gyermekre: így inkább batyuba kötöztem, s a hátamra véve magammal vittem. A falu, s a fehérek építménye az erdő túlfelén, jócskán az erdőn túl, csaknem közvetlenül a Tenger partján épült. Vagyis jóval messzebb az erdőtől, mint az előző, még a robbanás előtt épült falu. Persze: ez is a fehérek akaratára történt így, akik attól tartottak: az emberek elrejtőznek az egyre sűrűbbé váló erdő fái, bokrai közt. Így inkább még ők maguk is segítettek az új kunyhók felépítésében: csak minél messzebb tudhassák a törzsek tagjait az egyetlen menedéktől; vagyis az erdőtől. Annál is inkább, mert a mi népünk fiai és lányai szolgálták ki minden igényüket, s ők gondoskodtak idővel a fehérek élelméről is. A fehérek néhány ismeretlen növényfélét honosítottak meg: azokat a mi népünk tagjai gondozták, de mi építettük a fehérek későbbi, már állandó otthonait, s egyéb építményeit, amelyekben aztán a maguk módján mutattak be áldozatokat, a maguk Isteneinek. Vagy fél napi járásra esett a falu a mi kis kunyhónktól, még úgy is, hogy alaposan nekiindultam az útnak, épp csak annyi időre állva meg, amennyi a kicsi rendbetételéhez és etetéséhez feltétlen szükséges volt. Egyszer azonban csak oda értem: még a szám is tátva maradt, annyira más volt a falu, mint amilyennek azt anyám elbeszéléseiből ismertem. Ám nem volt túl sok időm nézelődni, hisz mielőbb szerettem volna visszaérni, hogy a másik gyermek ne sokáig kényszerüljön magára maradni a beteggel, hisz ha nagyocska volt is már: azért csak kicsiny gyermek volt még ő is. Egy alkalmas helyen megálltam, s ismét megetettem a nyugtalankodni kezdő csöppséget, majd ugyanazzal a lendülettel, amely eddig irányította lépteimet, végig siettem a falu egyetlen utcáján, amely egyenesen a fehér ember épületeihez vezetett. Ott előadtam a bánatomat, s kértem a fehér embert, aki meghallgatott: segítsen, hogy asszonyom újra egészséges legyen. A fehér, miután végig hallgatta mondandómat, először tetőtől talpig végig mért, s már épp szóra akarta nyitni a száját, amikor a hátamra kötözött batyuban gőgicsélni kezdett a gyerekecske, mintha ő is hozzá akarná tenni a maga mondandóját az én imént elhangzott kérésemhez. A fehér ember arca, amely addig gondterhelt, vagy inkább mogorva volt, egyszeriben megenyhült, amikor a fiúcskát meglátta. Néhány szóban ismét elmondtam neki az engem gyötrő gondot, s ő is csupán néhány mondatra szorítkozva kérdezgetett: hol, s hogyan élek, s hogy a csöpp fiúcskán, s persze a páromon kívül kik élnek 87
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet még köröttem. Magam hasonló módon, épp csak a legszükségesebb közlésekre szorítkozva felelgettem. E fura, beszélgetésnek alig nevezhető párbeszéd végén, amely engem leginkább valamiféle szó-párbajra emlékeztetett, a fehér ember egy kis üveg víz színű folyadékot vett elő, s miután elmagyarázta annak használatát, egy másik üvegből az iméntihez hasonló, színtelen folyadékot öntött két, jókora pohárba. Az egyiket felém nyújtotta, s már mosolyogva azt mondta: – Igyunk egy kortyot a megismerkedésünk örömére! Ritkán találkozom manapság magához hasonló, önfeláldozó emberrel, aki képes ekkora távolságot megtenni, hogy szenvedő asszonyának enyhet, s könnyebbséget, no és persze gyógyulást szerezzen. A kedves-hízelkedő szavak a maradék gyanakvásomat is eloszlatták, amely azért mindvégig bennem égett, hisz nagyon is jól emlékeztem anyám szavaira, amelyekkel a fehérekről beszélt: alattomos és álnok népségnek mutatták be őket azok az egykor-szólt szavak, olyan lényeknek, amelyek kívülről fehérek ugyan, de belül, a lelkükben sötétek. Sötétebbek, mint közülünk akár a legfeketébb, és sötétebbek, mint a legsötétebb, esős éjszaka, amelynek során az Ég egyetlen parányi csillagot, egyetlen halovány holdsugarat sem szül, mintha az Éj összes szellemei egyszerre hagyták volna ott égi birodalmukat… – Ez az ember nem lehet olyan, mint a többi, ez más… – töprengtem magamban, s ez a hit még inkább táptalajra lelt tudatomban, amikor a pohár tartalmát felhajtva a fehér ember azt mondta: – Vedd le a hátadról a gyermeket, s tedd rendbe, mielőtt elindulnátok a visszafelé vezető úton! Neked is könnyebbség, ha nem a csupasz földön kell őt rendbe tenned: nézd, azon a kereveten, vagy akár azon a puha szőnyegen kényelmesen leülhetsz vele, míg éhét csillapítod. Még tán egy kis tej is akad a konyhában. Míg utána nézek, igyál még egy pohárkával, hogy erőre kaphass magad is. Szükséged lesz rá az úton… – azzal az általa kerevetnek nevezett fekvő-alkalmatossághoz vezetett, majd hogy tényleg leoldottam hátamról a batyut, amelyben a fiúcska nézelődött, töltött egy újabb pohárnyit a folyadékból, majd magamra hagyott a gyermekkel. Ennyi közvetlen jóindulat láttán kezdtem még inkább kételkedni anyám szavainak igazságában. – Hisz hát mi magunk sem vagyunk egyformák: miért ne lehetne ez a fehér ember más, mint a többi, mint azok, akikkel egykor anyámék találkoztak. S különben is: azok már rég eltűntek, visszatértek hajóikon a maguk földjére, vagy ott nyugszanak a számukra kijelölt földben, s mára nem többek, mint a múlt egyre távolabb kerülő emlékei; ahogy anyám és apám is… – töprengtem. Miközben e dolgokon tűnődtem, rendbe szedtem a gyermeket. Mire végeztem, a fehér ember is visszatért, s ahogy mondta, egy egész üveg tejet hozott. – Ez még a haza vivő útra is bőséggel elég lesz… – mondta, majd hogy észre vette: még hozzá sem nyúltam az imént kitöltött italhoz, magának is töltött, majd kezembe nyomva a poharat, maga is koccintásra emelte a maga poharát: – Az asszony gyógyulására, amelyben szinte teljesen biztos vagyok – mondta, s egy hajtásra kiürítette a poharát. Magam sem cselekedtem másként, bár az előző pohárnyi ital már erősen kezdte éreztetni a hatását. Furcsa melegséget éreztem, amely először csak a gyomromban, majd egész testemben átjárt, aztán mintha súlytalanná, légiesen könnyűvé váltam volna, a szoba pedig úgy imbolygott köröttem, mint a Tenger lágy hullámai, ha egy semmi kis lélekvesztőben ülve mélyen beevez az ember, oda, ahol már nem látni a partot, nem látni, csak a Tenger hullámait körös-körül, s az eget, amely egy idő múltán mintha maga is hullámzani kezdene. Az érzet nem volt kellemetlen, s úgy tűnt: a második pohárnyi ital még fokozta is a könnyű súlytalanság érzetét. – Ha ez hazáig így marad, még csak fáradt sem leszek, mire utam végére érek… – tűnődtem, s észre sem vettem, hogy fennhangon töprengek. A fehér ember persze nem tett megjegyzést, de mert hogy észre vette sóvárgó pillantásomat, amellyel lopva az asztalon álló üvegre pillantottam, ismét tele töltötte a poharamat. Miután a harmadik adag italt is lenyeltem, többé semmire sem emlékeztem. Egyszerűen megszűnt számomra a Világ, majd mintha én magam is megszűntem volna, hogy többé ne legyek azonos önmagammal, ne legyek azonos, csak azzal a mindent betöltő, s minden mást mellékessé tevő vággyal, amely az újabb adag italt követelte bensőmben. Aztán már az sem voltam, amint nem voltam más egyéb
88
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet sem, mint egy lélegző, s néha önkéntelenül mozduló ideg-csomó, s végül az sem, csak egy marék száraz avar, amelyet kényre-kedvre fúj a szél. Mikor ismét azonossá lettem önmagammal, már világos volt, a Nap csaknem pontosan a fejem fölött ragyogott. Azonnal a fiúcskát kezdtem keresni, bár minden mozdulatra olyan heves fájdalom hasított a koponyámba, mintha széjjel akarna robbanni. Nem is tudtam azonnal rendbe szedni a gondolataimat, így eleinte csak annak bizonyossága élt bennem, hogy a gyermeknek itt kellene lennie, a közelemben, s még sincsen itt. Aztán lassan az előző napi történések is eszembe jutottak: a hosszú út, amelyet a fehér ember házáig megtettem, majd a kettőnk közt lezajlott beszélgetés, s végül az a néhány pohárnyi, furcsa ital. Ahogy idáig értem emlékképeim közt kotorászva, úgy éreztem; elpusztulok, ha nem kapok még egy pohárral a csodás varázsszerből! Csak az képes megszüntetni a fejemben hasogató fájdalmat, s csak az adhat annyi erőt, hogy visszatérjek a magam kis kunyhójába a gyógyszerrel, amelyre asszonyomnak oly igen szüksége van. Aztán a nagyobbik fiam is eszembe villant: vajon mihez kezdett szegénykém, egymaga az éj sötétjében, egy már-már talán haldokló beteg mellett? E gondolat aztán sietségre késztetett: úgy döntöttem, ismét felkeresem a fehér embert, majd gyorsan visszatérek enyéimhez. Persze, a kicsivel együtt, de arra megint csak a fehér embertől reméltem választ kaphatni: hol lelem a gyermeket, aki az éj során eltűnt mellőlem. A fehér ember most is szívélyesen fogadott, s kérdésemre mindjárt egy kis szobácskába vezetett, ahol a kicsi mély, és nyugodt álomba merült. Láthatólag jól volt lakva, és semmiféle bántalom nem érte, így magam is megnyugodva követtem a fehér embert, amikor az panaszos szavamra maga ajánlott fel egy pohárkányit a csodaszerből. Miután mindketten megittunk egy-egy pohár italt, a fehér ember azt mondta: – Fölösleges visszafelé is magaddal vinni a gyermeket! Hagyd itt nálam, majd a mi asszonyaink gondját viselik, míg visszatérsz érte. Úgy is szeretném megismerni a másik fiacskádat, s persze, asszonyodat is. Menj hát, s ne nyugtalankodj. Biztos vagyok benne, hogy asszonyod hamarosan meggyógyul kínzó bajából, amint a gyógyszert beadod neki. Akkor aztán együtt térhettek vissza a kicsiért, s ha kedvetek lesz, akár itt is maradhattok, a faluban. Azért itt csak könnyebb az élet, s amint látod: eddig sem esett semmi bántódástok, sőt! Úgy érzem, mindketten nagyon jól éreztétek magatokat a házamnál, ahol a továbbiakban is szeretett barátaimként látlak benneteket… Könnyekig meghatott a fehér ember szívessége, s rövid tanakodás (és egy újabb pohárkányi ital) után úgy véltem: teljesen igaza van. Hisz csak fölösleges gyötrődésnek tenném ki szegény gyermeket, míg itt valóban gondját viselik, míg én megjárom az utat, s aztán visszatérek a párommal, s a nagyobbik fiacskámmal. E gondolatok közepette indultam útnak, s sokkalta gyorsabban haladtam, mint az ide vezető út során. Egy ideig legalábbis, aztán valahogy mintha egyre inkább elnehezedtek volna a tagjaim. Egyre lassabban és lassabban haladtam, s később már szinte alig jutottam előrébb, olyan ólmos fáradtság telepedett rám, s nem csak a testemre, de még mintha a tudatom is sár-nehézzé vált volna hirtelen. Mintha ólom-lábakon másztak volna agyamban a gondolatok, egy, lassan már izzó kínként tudatomra feszülő gondolatot kivéve: jó volna valamilyen módon ismét hozzájutni a csodás könnyebbséget adó folyadékhoz! Azt tudtam, mert a fehér ember kellőképpen elmagyarázta, hogy az asszonynak küldött gyógyszer lényegében alig különbözik attól a folyadéktól, amelyet együtt ittunk. – Ugyanebben az oldatban van feloldva az a por, amelyre asz-szonyodnak szüksége van, mert másban hatástalan maradna. S ez persze nem csak a kór gyógyítására, de annak megelőzésére is kiváló szer, úgy hogy még annak sem árthatna, aki csak azért veszi magához, hogy a betegség támadását már idejekorán megelőzze… – magyarázta, s ez a magyarázat most egyre inkább fészkelődni kezdett tudatomban. Igaz; már némileg megváltozott formában, mintha igazolni akartam volna magam már jóelőre azért, amit tenni szándékoztam: – Ennyi szerre úgy sem lesz szüksége az asszonynak! Maga a fehér ember mondta, hogy direkt többet küld, hátha ismét támad a betegség. De nem fog támadni, hisz hát miért is támadna ránk kétszer egymás után ugyanaz a kór?! S ha mégis, hát majd ismét eljövök, s ha én betegednék meg, akkor az asszony kel útra. Ha pedig visszaköltözünk a faluba, még csak útra sem kell keljünk, hisz a fehér ember mindig a közelünkben lesz, persze az orvossággal együtt…
89
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Így győzködtem magam, majd hosszas tusakodás után valóban kinyitottam az üveget, hogy legalább megkóstoljam a csodaszert: vajon valóban hasonlít-e arra az italra, amelyet a fehér emberrel ittunk? Persze hasonlított, sőt: egyáltalán nem éreztem a kettő közt semmiféle különbséget, s egy újabb, aprócska korty után úgy éreztem, mintha valami láthatatlan szellem leemelte volna rólam a ki tudja honnan reám került súlyokat. Már ismét képes voltam az iménti, gyors, és könnyű léptekkel haladni, s egyre közelebb voltam a csöppnyi kunyhóhoz. Mire vissza értem, az üvegben lévő folyadék jó fele elfogyott, de (úgy véltem) még mindig maradt benne annyi, amennyire asszonyomnak szüksége van. De neki már nem volt szüksége a csodaszerre, ahogy semmi másra sem e Föld színén. Míg én oda voltam, szép csendesen átköltözött arra a Másik Világra, olyan csendesen, hogy még a fiam sem vette észre távozását. Még ő is azzal fogadott, ahogy a talpam alatt megreccsenő ágak zaját meghallotta, hogy anyja sötétedés óta alszik, s az éj közepe óta még vizet sem kért. Rosszat sejtve léptem be a kunyhóba, s elég volt egyetlen pillantást vetnem asszonyom arcára, hogy tudjam: ő már csak az Égi seregektől fog kérni, ha bármit is megkíván… Csendben kiküldtem a gyermeket a kunyhóból, majd asszonyom hűlt testét becsavartam a takaróba, aztán kinéztem: elég távol van-e a gyermek. Gombáért, s némi madártojásért küldtem, bízva abban, hogy egyhamar nem tér vissza. Szerettem volna, ha nem látja: mint teszem anyjuk élettelen testét a hideg földbe: elég, ha én magam viselem annak fájdalmát. Így is történt: mire a fiúcska visszatért, én is eltemettem halott asszonyomat, méghozzá jócskán távol a kunyhótól, épp ellenkező irányba, mint amerre kevéssel korábban a gyermeket küldtem. Ahogy a gyermek visszatért, a kosarában lévő gombából és a néhány csöppnyi tojásból valami kis ételt ügyeskedtem, s mert hogy a gyermek az üres kunyhó láttán megkérdezte: hová, merre ment el anyja, szemrebbenés nélkül azt feleltem: – Visszatért a faluba, hogy a kisöcséd mellett lehessen, s hogy megköszönje a gyógyszert a fehér embernek. Mi is mindjárt indulunk, s ha sietünk, még tán utol is érjük; hisz ő még nem haladhat olyan gyorsan, mint mi, akik nem voltunk betegek. Akkor aztán együtt fogjuk megköszönni a gyógyszert. Mert az úgy való, hogy mi is köszönetet mondjunk érte. S még valami kis ajándékot is viszünk a fehér ember számára: néhány takarót, miegymást, csak abból, amint a ház körül akad. Mást úgy sem tudnánk adni, de nem baj: a fehér ember ebből is tudja majd, mennyire hálásak vagyunk neki, amiért meggyógyította anyátokat… A fiam csöndesen, hatalmasra nyitott szemekkel figyelt: ennyit még tán sohasem hallott egyszerre beszélni, s ez bizonyára meglepte, s elgondolkodtatta, de aztán a készülő étel illata elterelte a figyelmét rólam, s hirtelen-támadt bőbeszédűségemről. Amint az étel elkészült, hozzá láttunk, de én képtelen voltam bárha egy falatot is lenyelni. S nem csak az asszony halála fölött érzett fájdalom, hanem a már ismert, végtelen mélységű fáradtság is gyötört. Szívem szerint azon nyomban leheveredtem volna valamelyik fa árnyékába, hogy végre kipihenjem magam, de persze nem tehettem. Nem, mert a fiam nem értette volna: miért nem sietünk anyja után, ha egyszer megígértem, hogy ekként cselekszünk. Így ismét a bevált szert, vagyis az üvegben lévő folyadékot használtam: hátha segít elmulasztani a fájdalom nehezítette fáradtságot. A szer persze ismét segített, bár hogy meddig fog tartani a hatása, s mit tegyek, ha az üveg teljesen kiürül, még magam sem tudtam. Most ugyan mintha lassabban hatott volna, így kénytelen voltam ismét inni egy kortyot. Aztán, hogy egyre inkább múla-dozni éreztem a tudatomra feszülő szomorúságot is, még egy kortyot ittam, s miért is ne tettem volna: asszonyomnak már nem volt rá szüksége, nekem viszont annál inkább… Mire a gyermek befejezte az evést, az üveg teljesen kiürült, s én ismét elmerültem a semmiben. Nem tudtam, nem éreztem és nem akartam semmit: még látni is csak a lassan körémzáródó sötétséget láttam, aztán az is elmerült valahol az öntudatlanság mélységében és ürességében. Ismét magasan járt már a Nap, amikor eszmélni kezdtem, s ismét az előző alkalommal megtapasztalt fájdalom, és végtelen fáradság gyötört. Tudtam: ennek ellenszere csak egy valami lehet, méghozzá a fehér embernél található ital. Nagynehezen feltápászkodtam, majd hogy a gyermek is felébredt, azonnal útnak indultunk, hogy mielőbb a faluba érjünk. A gyermek ugyan kérdezősködött, nem értette előző napi rosszullétem okát, de nem tudtam neki mi felelni. S hogyan is tudtam volna: én magam sem értettem, mi okozza a hirtelen rámboruló sötétséget, s a fényes nappal rámtaláló éjszakát, amint arról 90
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet sem volt fogalmam: mi okozza az azt követő fájdalmat és gyengeséget, csak azt: mitől múlik az el egyszeriben, mintha sohasem lett volna. S mert hogy ezt nagyon is jól tudtam, én magam voltam az, aki mind gyorsabb és gyorsabb haladásra ösztönöztem a fiúcskát, dacára a már minden egyes porcikámban, de teljes bensőmben is jelentkező, égető fájdalomnak. Vagy épp azért: mielőbb szerettem volna hozzá jutni mindeme kínok egyetlen ellenszeréhez, erre viszont csak a faluban nyílt lehetőségem, a fehér ember házában. A bensőmben égő türelmetlenség ellenére egyre lassabban, s egyre nehezebben haladtam: fiam többnyire előttem szaladt, majd kis idő múlva mindannyiszor megállt, hogy bevárjon, mielőtt ismét előre szaladt volna egy darabon. S most ő volt az, aki sietségre próbált volna bírni, hisz lassan leszállt az este, s mi fedél és menedék nélkül voltunk az egyre sűrűsödő sötétségben. Késő éjszaka volt már, mire végre megérkeztünk. A testemet kínzó fájdalom az éj hűvösebb levegőjében mintha egyre inkább csitult volna, de a végtelen fáradtság még fokozódott is, hisz az út végén már én kellett cipeljen a gyermeket is, aki egy rövidebb pihenő során egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhant a számára szokatlan kimerültségtől. Ugyan nekem is inkább lett volna kedvem aludni, de mielőbb vissza akartam érni a faluba, egyrészt, mert csak ott szerezhettem meg az olyannyira áhított, testi és tudati könnyebbséget, másrészt már szerettem volna ismét magam mellett tudni kisebbik, immáron anyátlan árvává lett fiacskámat is. Az asszony elvesztésének mély fájdalma újult erővel tört be tudatom felszíne alá: hát legalább a gyermekeimet magam mellett akartam tudni, ha már őt nem hozhatom vissza a Holtak Birodalmából, hogy mellettem lépdeljen az Élet furcsává és kiismerhetetlenné vált, poros országútján. Ahogy a fehér ember háza elé értem, tanakodni kezdtem: vajon fel merhetem-e kelteni én őt, e késő éji órán? A kérdésre aztán maga a fehér ember adta meg a választ. A kutyák egyre hevesebb ugatására ugyanis felébredt a cselédség, majd a hírre, hogy én jöttem vissza, karomon egy nagyobbacska gyermekkel, mindjárt felkelt, s karon fogva vezetett be a házba, a már ismert szobába, ahol most a nagyobbik gyermeket fektettem végig a kereveten. A gyermek meg sem rezdült, mélyen és nyugodtan aludt tovább, mi pedig beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem a fehér embernek: hogy s mint találtam otthon, s hogyan temettem el asszonyomat, majd kis vonakodás után azt is elmondtam: hogyan kerestem, s leltem gyógyírt a magammal vitt orvosságban arra a mély fájdalomra, amelyet asszonyom távozása okozott testem, s tudatom számára egyaránt. A fehér ember szavaim végén ismét elő vett egy üveggel az olyannyira áhított italból, s most egy sokkal nagyobb poharat vett elő: azt töltötte tele, majd a kezembe adta: – Idd ki, barátom… idd csak ki, hogy gyógyulhassék a gyász-adta seb szíveden, s tudatodon, s hogy az asszony közelében rád ragadt betegség utolsó morzsája is elpusztuljon, ami azt a mély fáradtságot okozza, amely testedet gyötri. Mert nem mástól van az: az asszonytól vetted át a kórt, s eddig is csak e szernek, s persze a magaddal vitt, s elfogyasztott gyógyírnek köszönheted hogy nem hatalmasodott el rajtad egészen. Meglásd: ettől teljesen meg-gyógyulsz: reggelre azt is elfelejted, hogy valaha is beteg voltál. Szerencsére te még idejében hozzá jutottál a kór ellenszeréhez: e nélkül két szép fiadra a teljes árvaság várt volna. Idd hát ki, aztán még egy kicsit beszélgetünk, hogy kibeszélhesd lelkedből a gyász minden keserűségét és fájdalmát: ne nyomasszon, ha álomra hajtod fejed. Kiittam a kezemben tartott poharat, s azonnal jobban éreztem magam. A fájdalom, a fáradtság egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnt, semmivé lett, s asszonyom távozása mintha valahol az Idő végtelen távolában történt volna: már csak valami tompa szomorúságot éreztem, olyasfélét, amilyet anyám távozása után évekkel, ha olykor eszembe idéztem egy-egy szavát, tettét, kedves-lágy mosolyát. Ez a fájdalom már nem égetett, nem mart belém izzó karmaival, csak mintha csendesen simogatta volna elmémet, s még valahol jól is esett, hogy felidézhettem a betegség előtti napokat, hónapokat, éveket. Már anyám említése sem fájt; már az ő emlékét is valami jótékony takaró borította, s minél többször töltötte tele a poharamat a fehér ember, úgy lett egyre vastagabb, egyre áthatolhatatlanabb ez a minden rosszat elfedő, irgalmas takaró. Reggel ismét a szabad ég alatt tértem magamhoz: csak lassan, mint aki a Halál könyörtelen karmai közül tér vissza, hogy minden egyes centiméter egy-egy újabb emlék-foszlányt ébresszen fel tudatomban. Persze: az ismételten, s most tán százszoros erővel jelentkező fájdalmakkal együtt. S mint eddig; most is a 91
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet fehér emberhez fordultam segítségért, s persze azért is, hogy a fiacskáimat magam mellé vegyem, mielőtt hozzá látnék valamiféle hajlékot keresni hármunk számára. A fehér ember most is kedvesen fogadott, bár most mintha valami visszafojtott indulatot éreztem volna feszülni kedvessége hátterében. De ez csak egy pillanatig tartott: utána arra gondoltam, tán nem volt ideje, hogy kellőképpen kialudja magát, hisz hát én magam voltam az, aki végett az éj egy jelentős részét ébren kellett töltse. El is mondtam neki ebbéli aggályomat, egyben bocsánatot is kérve az éji alkalmatlankodásért. Ő csak mosolygott, majd egy pohár itallal kínált. Akkor viszont már nem mosolygott, amikor az italt elkortyolgatva a fiaimat kértem tőle! Akkor már felállt mellőlem, és fel s alá járkálva, egyre ingerültebb hangon beszélni kezdett: – Nem értem: miért követeled vissza a gyermekeket? Hisz te magad ajánlottad fel, hogy lemondasz róluk, éspedig az ő érdekeiket szem előtt tartva. Azt mondtad (és erre tanúim is vannak!) hogy egymagad úgy sem volnál képes felnevelni őket, hát eladod nekem mindkettőt, s rám bízod, hogy alkalmas szülőket keressek számukra. Még az adás-vételi szerződésen is rajta vannak az ujjnyomaid: így hitelesítetted a kettőnk közt létre jött megállapodást, amelyet persze én, és a tanuk sorra alá is írtunk, egyben azt is tanúsítva, hogy te önként, szabad elhatározásodból, saját kezűleg hitelesítetted a szerződést. Nem értem: hogyan követelheted most vissza őket, ha egyszer már rányomtad az ujjad a szerződésre? Sőt: nemcsak hogy hitelesítetted a szerződést, de a gyermekekért néked járó összeget is átvetted: ott kell legyen most is a zsebedben, nyúlj csak bele, s nézd meg magad, hogy így van-e? Dermedten, s hirtelen teljesen magamhoz térve tétován megtapintottam a zsebemet, majd egy csomag, számomra ismeretlen, színes papírdarabkát húztam ki onnan. Addig még sohasem láttam pénzt, hát fogalmam sem volt róla: mit is tartok a kezemben, arról pedig még annyira sem, mit kezdhetnék és azokkal a holt papirosokkal, s hogyan élhetnék tovább az én két szép fiacskám nélkül. Hebegve és dadogva, s a legteljesebb értetlenséggel igyekeztem meggyőzni a fehér embert: téved, ő valaki mással kötött szerződést, s én ezeket a papírdarabkákat most látom először… – ám ő ragaszkodott a maga igazához, majd hogy semmiképp sem tudott meggyőzni, egyszerűen kidobatott a házából a szolgáival. Azok megragadtak, s kivonszoltak a ház elé, majd a földre löktek, belém rúgtak, s búcsúzóul még elláttak egy tanáccsal: – Örülj neki, hogy most az egyszer még ennyivel megúsztad! Menj inkább a kocsmába, és igyál: az való a magad-fajta gazembernek, aki képes néhány nyomorult papírfecniért eladni a saját gyerekeit. Hisz épp azért adtad el őket: hogy legyen pénzed inni. Hát akkor igyál, míg bele nem döglesz, mint a többi aljadék… Ez az út a legteljesebb és legsötétebb kudarccal ért véget. Leg-alább is a fizikai test számára, amelyet ott találtak meg egy nap a csatornában, ahová bódult részegségében zuhant, hogy többé már fel se keljen. Az asszony halála után kevéssel, alig néhány esztendővel később történt ez, s addig a test-tudat minden egyes gondolata csak a feledést ígérő alkohol megszerzése körül forgott. Én magam is meglehetősen bódult állapotban emelkedtem ki a test-tudatból, még akkor is, ha rám lényegében nem a fizikai síkon elfogyasztott italban lévő alkohol hatott. Annál inkább hatott azonban az alkohol céljának és irányultságának rezgésenergiája, amely épp oly bódító hatást fejt ki a mi, vagyis a Szellemi Én-részek esetében, mint maga a bódítási szándékkal elfogyasztott alkohol a földi agyban. S nem csak a testtudatból: a közegből, vagyis a dimenzióból is nehezen emelkedtem feljebb. Sokáig kóboroltam az egykor viselt test törzshelyein, hogy az ott lévők gondolat-energiáját, mámor utáni vágyakozását magamba szippantva megtarthassam bódult állapotomat. Persze: nem egyedül szipolyoztam a gyakran öntudatlanságig ittas emberek tudati energiáját: szó szerint csapatostul lógtunk egy-egy alkohol utáni vágy fogalmazta gondolaton, nem csak töltekezve e negatív irányultsági gondolat-hullámból, de egyben fel is erősítve, el is mélyítve azt a tudatban, hogy még inkább késleltessük az általunk (is) mélybe húzott tudat kiemelkedését, vagy a kiemelkedés utáni vágyakozását a számunkra kedvező gondolat fogságából. Tehát az általunk „megszállva” tartott tudat nem is annyira a fizikai test követelésének, mint inkább a mi, cseppet sem áldásos közreműködésünknek köszönhette, hogy minden gondolata a szer megszerzése és elfogyasztása, s ezáltal az újabb önkívületi állapot elérése körül forogjon. Egészen addig tartott ez az állapot, míg az egyik test-tudat meg nem rázta magát, s minden igyekezetünk, s a test minden követelése ellenére hátat nem fordított az alkoholnak. Ennek a tiszta, s már felfelé irányuló energiának köszönhetően végre mi magunk is megszabadultunk a tudat addigi gondolat-energiájának fogságából, s leszakadtunk a 92
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet tudat felszínéről. A tudat ezáltal persze épp úgy megkönnyebbült, s épp úgy képes volt rögzíteni magában az újszülött irány utáni vágyakozást, mint mi magunk is, s ez aztán lehetővé tette a tudatban lévő Én-rész számára: segítségül hívni az Őrszellemet, aki az alkohol mélységében töltött idő alatt csakis és kizárólag a fizikai test létben tartására ügyelhetett, ha csak nem az alkohol volt megírva az ÉN történetében, mint a fizikai test útjának megszüntetésére kijelölt szer. Ez azonban igen ritka eset, viszont az Őrszellem maga is csak egy bizonyos pontig képes létben tartani a testet: ha a test-tudat nem képes időben ráébredni egyre inkább ellehetetlenedő állapotára, az akár a test megszűnését, s ezzel az Én-rész végképp elhibázott Útjának megszakadását is jelentheti, a fizikai test teherbírásától függően. Az erősebb szervezet tovább képes biztosítani a tudat ébredésének „színterét”, míg a gyengébb fizikum könnyebben felmorzsolódik, elroncsolódik a szer hatására. Igaz: még a szer teljes elhagyása sem jelenti minden esetben azt, hogy az Én-rész alkalmat kap rá, hogy megadja a késztetést a test-tudatnak; helyrehozni a hibásan leélt éveket. Gyakran ugyanis maga a tudat is olyan mértékben roncsolódik, hogy azt már akár a legerősebb Én-rész sem képes többé az általa helyesnek ismert irány felé terelni. Ez abban az esetben szokott bekövetkezni, ha a tudat valamely külső kényszernek engedve mond le az alkoholról, anélkül, hogy ez, mint vágy, vagy konkrét történés: valóban a tudatig érne. Vagyis; amikor az alkohol teljességgel alkalmatlanná teszi az agyat bármiféle tudatos gondolat megformálására, s ezáltal a cselekvések akaratlagos irányítására és megélésére is. Az alkoholba rögzült tudatból távozó Én-rész azonban minden esetben fogságába esik egy másik, még élő fizikai testet irányító, s az alkohol iránti vággyal telt tudatnak, maga is önnön fogsága alá kényszerítve ezáltal az őt fogva tartó tudatot: „róka-fogta-csuka-fogta-róka”– mondhatnám, hisz ez az egyetlen, valóban megfelelő kép e történés ábrázolására. Miután végre sikerült megszabadulnunk egymástól: az idegen test tudatának, s a rajta csüggő Énrészeknek, végre feljebb emelkedhettem, s az ÉN-be való visszacsatolódás előtt végignézett Életfilm alapján végre magyarázatot lelhettem az Út történéseire. Azokra a történésekre, amelyek lényegében egy újabb megtapasztalást kellett adjanak, éspedig úgy, olyan módon, ahogyan az történt is. Igaz: a megtapasztalás utáni történés nem egészen az kellett volna legyen, ami, de ezen akkor és ott, a tudat ama fejlettségi fokán én sem tudtam volna változtatni. Egy gyengénél is halványabb fejlettségi szinttel bíró tudatban léptem színre, amely még alig emelkedett ki az első szféra alsó dimenzióiból, s alig szerezhette meg az utódok érdekében való áldozattá válás, s az áldozatul engedés ismereteit, s amelynek most meg kellett szereznie az utódok bizonyos formában való áldozatul adásának ismeretét is, annak minden később ébredő fájdalmával, vagyis a tett-okozta lelkiismeret furdalással egyetemben. Lényegében ez utóbbi volt az, amelyet a tudat mielőbb meg kívánt szüntetni önmaga számára, s mert ennek egyetlen módját, vagyis a tudat földi eszközökkel való, teljes leárnyékolását ismerte csak, hát akképpen. Amint a végtelen mélységben zajlott történés lényegi része lezajlott, én ki is emelkedtem a megfigyelni szánt test-tudatból, hogy már egy magasabb síkról figyeljem: hogy, s mint próbál vele a saját, tehát a valóban hozzá tartozó Én-rész megküzdeni, abban a reményben; tán sikerül neki a megszerezni kívánt megtapasztaláson túl még egy külön megtapasztalás felé is irányítania a tudatot, hogy az Út végén már majd még egy új Tudás-elemmel gazdagodva térhessen vissza az őt útjára bocsájtó ÉN egészéhez. A történés második részét, valamint annak befejezését tehát már csak mint kívülálló ismerhettem meg, s mégis úgy éreztem: mintha egy kicsit mégis a magam jelen-beni Útját követtem volna figyelemmel, amely akár így is végződhetett volna. E gondolatnál azonban Vezetőm egy újabb Gondolat-hullámát érzékeltem: – A te esetedben már semmiképp sem történhetett volna így! Nem, mert ezen az állomáson te már túljutottál egy jóval korábbi Utad során: ezért is váltál alkalmassá egy ehhez hasonló szerep felvállalására. Ugyanazt a hibát ugyanis gyakran meg lehet ismételni: átlépni viszont csak egyszer kell, aztán az akkor szerzett megtapasztalás energiája már beépül az Én-rész energiatárába, ami egyben védelmet is biztosít az Én-résznek a már elhagyott negatív elemmel, s annak újbóli megismétlésével szemben. Attól kezdve az adott negatívumot már csak mint egyéni vállalást, vagy egy vállaláshoz szükséges adalékot, résztulajdonságot kell magával vigyen az Én-rész, hogy annak újbóli felvállalására, megélésére és (a legtöbb
93
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet esetben) leküzdésére, majd e hármas egység megtapasztalásainak továbbadására késztesse a fizikai test tudatát, s magát a testet is. S most akár tovább is mehetünk utunkon… Ismét elindultunk tehát, bár Egyelőre fogalmam sem volt: hová, mely Ismeret felé kalauzol kedves Vezetőm. Amint elértük szokott megfigyelő-pontunkat, s Vezetőm mellé értem, e kimondatlan kérdésemre hamarosan választ kaptam: – Az imént látott történések szinte minden, fontosabb oldalát megismerhetted. Ugyan még megmutathattam volna: milyen volt ugyanaz a történet a korai távozásra kényszerülő asszony, és az apa cselekedetének áldozatul esett gyermekek szempontjából: ezt azonban elégséges lesz, ha néhány szóval elmagyarázom, hogy utána egy másik, nagyon is jellemző, mert (sajnos) embertelenül emberi tulajdonság; a kapzsiság, a mohó bír-vágy felé fordíthassuk figyelmünket, amely az alap-tulajdonságokon túl, vagy azok mellé még számtalan negatív elemet képes bevonzani, amelyek mind-mind az első tulajdonság teljes megéléséhez szükségeltetnek, mint annak okozatai, szorosan vett eszközei. Az imént megfigyelt Utak a történések mellékszereplőit más és más érzések megismerése felé terelték. Az első két történés során a társ, vagy a szülő elvesztését kellett megtapasztalja a magára maradó szülő, s az utódok. A kicsinyekkel maradt társ ezen felül meg kellett tapasztalja a további harcok egyedül való felvállalását is a kicsinyek érdekében, ami az adott szinten még sokkal, de sokkal komolyabb és nehezebb feladatot rótt a fizikai testekre, mint a ti jelenetek során. A kicsinyek szintén fel kellett dolgozzák magukban az egyik szülő elvesztésének, de az átélt félelemnek emlékét is, akiknek az előttük lezajlott történés, s a távozni kényszerülő szülő cselekedete mint viselkedés-minta; bele íródott gyönge, épp ezért fogékony tudatukba, és Szellemi Én-részeik tudatába is. Ők egy későbbi Út során már hamarabb vállalkoznak hasonló önfeláldozásra, hisz a történés emlék-elemét már a feladat mellé viszi magával az én-rész, mint könnyítő ismeret-mor-zsát. A fontosabb megtapasztalásokat azonban az utolsóként látott, s épp fontossága végett részletesebben is megmutatott Út hozta úgy a távozni kényszerült, mint a fizikai síkon maradt „résztvevők” számára. A távozni kényszerülő Én-rész visszapillantva ugyanis előre láthatta: micsoda csúfos véget kell elszenvedjen az elhagyott síkon az olyannyira szeretett Társ, s azt is láthatta; milyen sors vár távozása után gyermekeire. De láthatta mindezeknek a valós okát, vagyis fölöttes szintű célját is a fizikai síkon maradt Én-részek életfilmjeibe írva. Láthatta, s egy bizonyos fokig már segíthette is az ottmaradottakat a várható történések helyes megélésében, de még nem gondolati úton átadott instrukciókkal, csak a fizikai síkon maradt Én-részek, s a test-tudatok felé áramoltatott Szeretet-energiahullámmal. S még ennek leküldhetését is a Kegyelem biztosította számára: az a Kegyelmi Törvény, amelynek megtapasztalásához és használatához nem volt ugyan eléggé fejlett, de amely megadta számára mégis ennek lehetőségét. Az a Kegyelmi törvény, amely már a kezdet kezdetén, vagyis a bukás előtti pillanatban készen állt minden egyes, a mélység felé induló Én-rész számára (és érdekében) Atyánk mindennél Szentebb Szívében, mint Annak legbenső Lényege, vagyis mint az Atya olthatatlan és múlhatatlan, minden Szellem-gyerme-ke, de még minden Lélek-lény felé is egyaránt, s egyformán áradó, végtelen Szeretetének eleme. E Kegyelem gátolta meg még magát Satanát is abban, hogy teljességében az általa megfogalmazott mélységbe hulljon, s ez a Kegyelem alkotta meg számotokra is mind, a Visszatéréshez nélkülözhetetlen Utakat, megfogalmazva, de meg is őrizve azok energia-mezejét. E nélkül ugyanis még csak meg sem maradhatott volna a végtelen Tisztaságban az a szédítő mélység, amelyből ti magatok is ki kellett emelkedjetek. Nem, mert mint ellentétes töltésű elemet: már annak megfogalmazódása pillanatában fel kellett volna azt bontsa a pozitív energia, persze mindazokkal a Szellemlényekkel együtt, amelyek e mélységbe leereszkedtek, hogy (ha csak egy időre is) átvegyék annak rezgés-irányát, és ellentétes töltését, mint a „léttelen lét” alapfeltételének elidegeníthetetlen részét, velejáróját. A hibásan cselekvő társ Én-része e Szeretet-energia hullám segítségével még erősebb (bár végül még így is gyengének bizonyuló) késztetést áramoltathatott a test-tudat felé, amelyet az alkoholba való menekülés helyett inkább a történések elfogadása, és mielőbbi helyreigazítása, jóvátétele felé kellett volna kormányozzon, míg a gyermekek a megbocsájtás gyakorlásához, későbbi sorsuknak, annak mint törvényszerű sors-elemnek elfogadásához és megéléséhez kaptak általa többlet-energiát. Ez utóbbi azonban még a ti jelenetek hasonló történései során sem jár mindig, minden esetben sikerrel; sőt… 94
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Ezt azonban magad is megtapasztalhattad, éspedig akár most, a jelenben járt Utad során is (ha most nem is saját maradandó reakciódként), így erre nem is térnék ki részletesebben. A történés-sorozat egy másik aspektusa az volt, amikor a tudat, s általa a kis Én-rész a gyermekek szerepét kellett megismerje, majd az, amikor neki kellett a távozó, s felfelé vezető útjáról visszapillantó Én-rész szerepét felvállalnia, s megélnie. De természetesen nem csak e történés negatív, vagyis elhibázott irányait kellett a tudat megvalósítsa! E kudarc-élmény feldolgozása után a történés megismétlődött, mint minden egyes, elhibázottnak megélt történés, hogy az Én-rész most a másik, a már sikerrel végrehajtott feladat megtapasztalásait is beírhassa az ÉN tudattárába: méghozzá a ti dimenziótokban! Nem mondom, hogy elsőre sikerült túljutnia a feladaton, de ezt szinte egyetlen, már igazán nagy fontossággal bíró feladat esetében sem mondhatja el magáról egyetlen Én-rész sem. Viszont azt sem mondhatja egyetlen Én-rész sem, hogy bármely megtett Út hiábavalónak bizonyult volna, hisz minden egyes történés meghozta a maga megtapasztalásait. Ezekből a megtapasztalásokból, ezeknek az energiájából meríthetett aztán az ÉN egy-egy távolabbi feladat megfogalmazásakor, de ezek energiájával töltekezve indulhatott az Én-rész is a következő megtapasztalások felé, s minél magasabbá lett az ÉN tudattárában a pozitív megtapasztalások energiaszintje, annál több energiát adhatott át az Én-résznek is, az újabb vállalás sikeres végrehajthatása érdekében. S most hadd térjek rá néhány szóval egy olyan dologra, amelyet te is megfigyeltél. Arra, hogy az egyes történés-elemek milyen nagy, milyen feltűnő idő-távokban zajlottak egymástól. Ez sem véletlen (amint semmi más sem „véletlen”, mert nem is lehetne az): s még csak nem is teljesen fedi a valóságot! Nem, mert amint azt magad is tudod: az Idő, mint valótlan valóság-elem csak a ti számotokra, vagyis a mélység felé indult, s ott létbelépett Szellemlények számára kellett megfogalmazódjon, méghozzá a Duál-állapot felbontása, vagyis annak „megszűnése” pillanatában. Fontosságot azonban csak a Tudat megfogalmazódásakor nyert igazán, mert akkor vált szükségessé, hogy az Idő valótlan eleme mérföldkő lehessen számotokra az adott fizikai síkon eddig megtett Utak beazonosításához, s a magatok semminél alig hosszabb, (számotokra mégis végtelen hosszúságúnak tetsző) Történelmének, s e Történelem egyes eseményeinek, vagyis az adott emberiség egyes fejlődési korszakainak tudatotokban való, „pontos” elhelyezhetése érdekében. Ez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ezek a történések korábban, vagy későbben történtek volna meg az Örökkévalóság időtlen síkján! Annál is inkább nem, hisz mindeme történések egyazon pillanatban, vagyis a folyamatos MOST állapotában voltak, vannak és lesznek is. Így egy-egy teljességgel elhibázott, s nagy mennyiségű negatív energia megfogalmazódásával járó történéshez bármikor visszatérhet a Szellemi Én-rész, ha ezt szükségesnek találja a Nagy Rendező, hogy az ott és akkor elkövetett hibát egy másik Idő-sávban ismét végigélje, de már a hiba emlék-lenyomatával indulva a történés „újrajátszásához”, hogy alkalmat kapjon a hiba elkerülésére, vagy annak azonnali korrigálására. (Ama történések során kerül erre sor, amelyeknél esetleg nem elégséges a megfogalmazódott negatív energia irányának pozitívvá változtatása, vagy az adott történések karmikus megélése. De az „újrajátszásra” persze már csak a Karma betöltése, s a karmikus kötés feloldása után kerülhet sor…) Ezek az Idő-síkok, s az ezeken megfogalmazódó dimenzió-hologramok is az asztrál-világ elemeihez tartoznak, s épp annyira részei a ti „valóságotoknak”, mint amennyire mégis idegenek attól, hisz az ott zajló történés-elemek energiái épp úgy realizálódnak a ti síkotok energiahalmazában, ahogy bármely más, még a negyedik szféra alatt lévő sík, vagy dimenzió energiahalmazában; vagyis a különböző síkon lévő bolygók körüli energia-áramla-tokban. Ez is hozzá járul egyes légköri jelenséghez a ti „világaitok” szintjén, hisz a dimenzionális áthúzás minden energiára egyaránt érvényes. Az imént látott történéseket tehát nem a ti Idő-mértéketek „egyenesén”, hanem az egyetemes és folyamatos Jelen szintjén helyezte el a Nagy Rendező, s ti akként léptek a „múltba”, vagy a „jövőbe”, hogy hol, és mikor kínálkozik a legideálisabb feltétel a megírt, és megkezdett történetek végigélésére, végigjátszására. Ahogy ti magatok is csak a mozivásznakon látjátok szigorúan egymás után peregni az évszakokat. A film felvétele ezzel szemben nem követi az évszakokat: gyakran a téllel kezdődik, mert azoknak a
95
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet felvételeknek a lehetőségei adottak. Az előttetek pergő film mégis izzó nyárral, kellemes, majd egyre hidegebb ősszel fog folytatódni, ahogy azt ti a „valóságban” megszoktátok… Most pedig e kis kitérő után kanyarodjunk vissza a magunk megkezdett Út-sorozatainak képeihez. A következő megmutatni kívánt pont ismét a Föld egy olyan szintjén fog játszódni, amely számotokra rég feledetté, és elérhetetlenné vált, de amelynek nyomai máig megtalálhatóak a ti emberiségetek tagjaiban is. Sőt: egyre inkább megtalálható, mintha itt, ezen a ponton valamiképpen hátrafelé forognának az Idő, s a történések, de még a lelki-szellemi fejlettség kerekei is. A történelemből mindannyian ismeritek az egykor volt ősközösségi társadalmakat, s az ott uralkodó állapotokat. Ezt tovább haladva – vissza felé lépett egyet az ember! Visszafelé, hisz egyre erősebbé vált az „enyém” fogalma, amely a százszor annyira törvényes „miénk” fogalma után kezdte uralni az emberi tudatokat, és sajnos: nem csak e tudatok felszínét. Haladjunk most végig e sajnálatos, bár mindenképp szükségszerű fejlődés-elem egy-egy állomásán. Nézzük meg: hogyan, s miként zuhant bele, majd miként emelkedett ki ismét a megmutatni szánt Én-rész a tulajdon birtoklásának örvényébe, s örvényéből, majd hogyan süllyedt annak szinte a legmélyére ismét, hogy végül újból kiemelkedhessen abból: de már végérvényesen. A kezdet-kezdetéhez térünk vissza tehát ismét, vagy majdnem addig, hogy megfigyeléseinket már az általatok ismert síkon fejezzük be, hogy aztán ismét más történések, s esetleg más helyszínek és időpontok felé kanyarodjunk tovább Utunkon… Ismét elindultunk tehát, majd egy mélyen lebegő dimenzió fölött megállapodva újra Vezetőm magyarázatát hallgattam: – Az első néhány kép még a legelső szférához, de már annak magasabb dimenzióihoz kapcsolódik. Az első emberiség Utazói időről - időre lelátogattak a Föld színére, hogy segítsék az ott kialakult Élet további fejlődését. De csak segíteniük volt szabad: jelentősebb mértékben befolyásolni nem állt jogukban a fejlődésnek sem ütemét, sem pedig annak további irányát, még akkor sem, ha tudvántudták: az újszülött emberiség épp megismételni készül az előtte megfogalmazódott és kifejlődött emberiségek mindahány hibáját, önmagát vetve vissza ezáltal a fejlődésben. Ahogy az az előzőleg létbe lépett, majd idejekorán letűnt emberiségek esetében is történt: a fejlődés nem volt, s az egymástól nagymértékben különböző feltételek miatt nem is lehetett egységes a Föld minden pontján. Egyes kis csoportok lassabban, míg mások gyorsabban, némelyek pedig szinte megdöbbentő módon, robbanásszerűen jutottak egyre feljebb és feljebb a tudati fejlődés lépcsőfokain. Így mire az egyik csoport már kész, komplett társadalmat alapított, s már meglehetősen magas kulturális és technikai fejlődést ért el, a másik még alig jutott túl az ősközösségi társadalmon, vagy még addig sem jutott: csupán a kőkorszak alacsonyabb fejlettségi szintjén vegetált, hordákban kóborolva be az eleik által is ismert vidéket. Ezek ismeretében persze a segítség formája és mértéke is az adott népcsoport fejlettségéhez kellett igazodjon, hogy ne hátráltassa, de ne is siettesse túlzott mértékben az egyes csoportok, vagy az egyének fejlődését, nehogy egyetlen, létfontosságú állomás is kimaradjon. Így csak azoknak adtak át már magasabb szintű tudás-elemeket, akik már eleve magasabb szintet is értek el, vagyis: már képesek lehettek a magasabbrendű ismeretek elsajátítására, s azok továbbfejlesztésére is. Először a legalacsonyabb, aztán a középső, majd a legmagasabban álló szintek egyik-másik, gyakran épp egymással ellentétes, vagy akár szervesen egymáshoz kapcsolódó, egymáshoz tartozó, mert egymásból eredő történését fogom megmutatni, hogy teljessé lehessen előtted s számodra majd az azok közti hasonlóság és különbség, s azok szellemi kihatása egyaránt. Végül az utolsóként megmutatni kívánt, már a ti síkotok egyik magasabb dimenziójának szellemi, s mégis a ti fizikai valóságotok szintjén, vagyis a ti saját hétköznapjaitok során megfogalmazódó és lejátszódó történések egyik-másik képét mutatnám meg, mint követendő, és persze követhető példát. Az ősemberek horda-beli életét, s az ősközösségi társadalmat azt hiszem fölösleges volna külön is megmutatnom, hisz azt már az elemi iskolákban megismerheti bármelyik gyermek. Legalábbis: elméleti 96
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet síkon nem fűznék magyarázatot a megmutatni szánt képhez. S most még elégséges, ha magad is csak itt, mellettem állva követed figyelemmel: mi zajlik a fizikai szinten, s mi a tudat egészét már betöltő Szellemi Én-részekben a történés hatására… Lefelé kezdtünk hát figyelni, s hirtelen úgy éreztem, mintha ismét gyermekké váltam volna. Szinte ugyanazokat a képsorokat láttam viszont, amelyekkel egykor a tankönyv lapjai, s az Iskola-televízió adása illusztrálta a leadott tananyagot… A barlang előtt egy nagy testű, félig-meddig már ember-formájú lény ült, egy kidőlt fatörzset használva ülőkének. A másik előtte a földön kuporgott, s egy éles csontdarabbal valami állatot igyekezett feldarabolni éppen, majd hogy sikerült egy jókora darabot lekanyarítania belőle, az élelmet a fatörzsön ülő felé nyújtotta. Aztán tovább nyiszálta a húst, az inakat, a bőrt: egy-egy darabot mindig afelé a kicsi felé nyújtva, amelyik a legközelebb volt hozzá. Végül maga is enni kezdett, valami mély, elégedett mormogással marcangolva a jókora húsdarabot. Hamarosan mindannyian teleették magukat, s bár étkezni a földön étkeztek: aludni visszatértek a fák hűs lombjai közé. A barlangot csak éjjelente használták, amúgy a fák ágai sokkal kellemesebb, mert megszokottabb pihenőt ígértek. Kényelmesen elindultak tehát az erdő felé, hogy felkapaszkodjanak a fákra, s többé nem is törődtek a megmaradt élelemmel. Elillant az éhség-adta késztetés, így az élelem egyszeriben elveszítette számukra fontosságát. Ott még nem tartottak, hogy a holnapokra, vagy akár csak a későbbi órákra, s az ismételten felbukkanható éhségre, s ezzel kapcsolatosan a megmaradt élelem elrejtésére gondoltak volna. Csak a most volt, csak a pillanat, s mert hogy ez nem adott számukra semmiféle késztetést: egyszeriben meg is feledkeztek az otthagyott élelemről. Attól kezdve az már azé volt, aki rátalált, s enni kezdte. Egy távolabbi kép mint ha ugyanazt a „családot”, tehát ugyanazt a párt, s ugyanazokat a kölyköket mutatta volna. Még a történés is hasonló volt: a zsákmányt épp úgy darabolta a nőstény, hogy széjjel ossza a párja, s a kölykök közt, mielőtt maga is enni kezdene. De itt már az evés végén nem hagyták szabadon maguk mögött a zsákmány maradékát. A hím és a nőstény közös erővel húzták azt a barlangba, s csak miután még le is takarták némi zöld, lombos ággal, indultak el, hogy megpihentessék az élelmet a fák ágai közt. Egy mégtávolabbi kép már egy teljesen emberré lett, s csaknem fél-civilizált körülmények közt élő családot mutatott meg. Ezek már nem valami barlang, de ágakból és gallyakból egyberótt kunyhó előtt ültek. A kunyhó maga egy kisebb, kör alakú tér szélén volt: középen hatalmas tűz lobogott, s a tűz mellett néhány asszony serénykedett. Két-három, hatalmas kövön különböző nagyságú húsdarab sült, mellettük magvakból, azok őrleményéből gyúrt lepények illatoztak. Amint az étel elkészült, a kunyhók előtt várakozók asszonyai sorra a tűz mellé léptek, hogy ki-ki elvegye, s a maga kunyhója elé vigye a saját családjának jutó porciót. Amikor az egész csapat jóllakott, a maradék sültet egy külön erre a célra emelt kunyhóba vitték, ahol két, íjakkal és lándzsával felfegyverkezett őr ügyelt rá: nehogy valami kóbor állat, vagy egy idegen törzs fia hozzáférhessen, s elrabolhassa tőlük. Ugyanabban a kunyhóban őrizték az élelmet, amelyben minden mást is, ami a törzs minden tagjának tovább, és túlélését volt hivatott biztosítani, s amely javakból mindenki olyan mértékben részesedhetett, amilyen mértékben arra valóban szüksége volt. Ez után egy újabb kép következett. Egy újabb, bár nagyon is ismerős, szégyenletes kép… Egy másik település életébe pillantottunk be, ahol szinte a megszólalásig hasonlóképp álltak egymás mellett a kis tisztás szélén a kunyhók. Igaz: itt már nem voltak egyformák a kunyhók, de nem voltak egyformák maguk a bennük élő emberek sem. Volt, aki most is a tűz; de már a saját kunyhója előtt lobogó tűz mellett serénykedett, s volt, aki hamu-szín arccal ült a porban, s csak szemében villant néha a sóváran figyelt tűz lángja, s tán még az elkeseredett haragé, amellyel a másik kunyhó felől érzett illatokat fogadta. Az ő kunyhója előtt semmiféle tűz nem égett, hisz minek is égett volna, ha nem volt hús, amelyet a láng, majd a parázs fölött ínycsiklandó-illatossá varázsolhatott volna a kunyhó asszonya? Hosszú, 97
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet aszályos időszak volt, amelynek során ember és állat egyaránt pusztult, s aki nem pusztult el, azt az éhezés kínja gyötörte a nap minden órájában, minden percében, ha nem tartozott a Sors kivételezett kegyeltjei közé. Itt is volt ugyan egy-két olyan kunyhó, amelyet néhány fegyveres őrzött, de ezek a kunyhók már nem az egész törzs; csak a törzs legerősebb, vagy épp csak legszerencsésebb, legszemfülesebb emberének, s azok családjainak értékeit rejtették, amelyekhez a törzs többi tagjának semmi köze, vagy joga nem volt, mert többé nem lehetett. Ahhoz a szerencsésebbek is túlságosan jól ismerték a Nincs fogalmát, így a fölösleges élelmet inkább eltették, hogy a maguk holnapjait bebiztosítsák általa, mit sem törődve azzal: a törzs többi, kevésbé szerencsés tagja számára eljöhet-e egyáltalán a Holnap… – Itt, a fejlődés eme pontján tért le az ember a fejlődés helyes irányáról, útjáról. – hallottam Vezetőm magyarázatát – Itt, ahol a már gondolkodni tudó ember különbséget kezdett tenni önmaga, és a hozzá hasonló ember nevű lények közt, előtérbe tolva a maga igényeit, egyben meg is tagadva ezen igények jogos voltát mindazoktól, akik valamilyen oknál fogva nem voltak képesek egyedül megszerezni mindazt, amellyel ezen igényeiket kielégíthették volna. A szerencsével járt vadásznak, vagy a szükségesnél több bogyót gyűjtő embernek már eszében sem volt a számára fölösleges élelmet, s később más használati tárgyat azok rendelkezésére bocsájtani, akik kevésbé voltak szerencsések, mint ő. Inkább elrejtették, s felhalmozták ezeket az értékeket, esetleg cserébe bocsájtkoztak a hozzájuk hasonló szerencsésekkel, így ők még akkor is hozzájuthattak a számukra szükséges javak mindegyikéhez, ha csak egy dologban kedvezett nekik a szerencse, hisz raktáraikban olyan dolgokat halmoztak fel, amire a másik nem tehetett szert. Így kialakult a csere-kereskedelem, de kialakult a vagyon-különbség is, s ez már az egyik embert is megkülönböztette a másiktól, lényegében a túl, és továbbéléstől is megfosztva ezáltal a kevésbé szerencsés embereket, hisz az éhen maradtak a legközelebbi alkalommal sem biztos, hogy meg tudták szerezni a maguk, és családjaik élelmét, mert gyengék voltak, s az éhség lelassította mozdulataikat, eltompította éberségüket, lankasztotta kitartásukat. Ez a szint-beli különbség ennek hatására aztán egyre nőtt, s természetesen mindig ugyanannak a néhány embernek a javára nőtt, akik egyre több élelmet és használati tárgyat tudtak elraktározni, míg a többiek ezzel azonos arányban lettek egyre szegényebbek, s egyre gyöngébbek is. S mert hogy az előző csoport jóval kisebb volt, mint az utóbbi: várható, legalábbis feltételezhető volt, hogy egy nap a gyengék összefognak, hogy megszerezzék a raktárakban felhalmozott élelmet és egyéb értékeket. Most már tehát ellenük kellett védekezzenek azok, akiket megszédített a Van: s ők védekeztek is. Ahogy az az előzőleg látott képen megfigyelhető volt: ők is fegyveresekkel őriztették javaikat, akik már e védelem fejében részesedhettek uraik javaiból, s ha lázadni próbáltak volna uraik ellen – a köz érdekében; saját bérenc-társaikkal nyilaztatta volna le őket az értékek egyedüli birtokosa, külön juttatást adva az „ítéletet” végrehajtó bérenceknek e gyilkosságért. Akik persze a külön juttatás fejében és ígéretének fényében készséggel teljesítették kenyéradó gazdáik parancsát, még akkor is, amikor pedig annak jogtalanságában is bizonyosak lehettek. Az értékekkel bíró emberek ugyanis nem csak a felhalmozott kincseket rejtő kunyhókat, de idővel azt a területet is fegyveres bérenceikkel őriztették, amelyet birtokba vettek, méghozzá az erősebb jogtalan jogán. Mindez természetesen nem egyik percről a másikra történt: hosszú évszázadok történés-sorozatának végeredményeképpen alakult ki a tulajdon, s a tulajdonjog, amely még akkor is „szent volt, és sérthetetlen”, ha az, aki a felhalmozott tulajdonra kezet emelt: az éhhalál küszöbén állt családjával együtt. Az ember nevű lényt, amely már teljes egészében szellemesült lénynek volt nevezhető, uralma alá vonta Satana, méghozzá az egyik legkíméletlenebb fegyverét; a birtoklási vágyat vetve be ellene, hogy már a kezdet-kezdetén eltérítse az Igaz Úttól, vagyis az Isteni Törvény egyenes és tiszta ösvényéről. Ez az a fegyver, amely épp úgy hatásos volt a távoli múltban, mint a ti jelenetekben, s amint hatásos lesz még jövőtök időpontjában is a szellemi fejlettség egy bizonyos szintjéig. Vagyis addig, míg az ember meg nem tanulja ismét az egyenlőség elvét, s nem csak mint elvet, mint elméletet, de mint legbensőbb, tudati, lelki szükségletet, vagyis mint a Szellemi ÉN-ekben megfogalmazódó, s cselekvésre késztető Igazságot, amely Igazság az Atya Ős-örök Törvényéből született, hogy élhetővé tegye az Életet minden gyermeke számára, még azokban a mélységes-mély dimenziókban is, amelyben voltatok, s vagytok. S ez az egyenlőség nem csak az anyagi javakra, sőt: elsősorban nem az anyagi javakra kell irányuljon. Ez az alapja ugyanis a Globális és Kozmikus Szeretet-elméletnek, amely végképp egyen-lővé, 98
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet tehát egyaránt szeretetté és elfogadottá kell tegye nem csak az egyes családokban, városokban, államokban, vagy akár földrészeken élőket, de az egész emberiséget, de még a teljes Teremtett Világot is: vagyis, amely vissza kell vezessen mindannyiótokat az elhagyott EGY-ségállapot megéléséhez. De nézzük tovább: honnan indult útjára a törtetés, s a bírvágy, majd figyeljük meg azt is: mit eredményezett a Föld színén életre kelt Van, vagyis a magántulajdon megfogalmazódása, és annak mohó (és bizony: egyre mohóbbá váló) uralási vágya… Ismét lefelé kezdtem hát figyelni, majd hamarosan éreztem: mint lényegülök bele egy Élet-képbe, hogy kevéssel később már mint a kép egyik szereplője, lépdeljek keresztül egy hatalmas termen, miközben köröttem szolgák serege nyüzsgött, s mind az én parancsaimat várta. A vár lőrésén keresztül látott kép tanúsága szerint ismét egy ismeretlen, bár valahogyan mégis ismerősnek tetsző bolygón léptem be a történetbe. Vagy csak a történet, s az abban kiejtett szavak voltak annyira ismerősek: ki tudja…? – Holnap hajnalra álljon készen a had! Még napfelkelte előtt el akarok indulni… Egyszerűen: kell, hogy az enyém legyen Smir-nus városa, s mind, az abban elrejtett kincsek! – De hisz nincs mit zsákmányolni onnan, jó uram! Amit lehetett, már rég megszereztél, hát hogyan is lehetne még ott bármi is? – kérdezte az egyik tányérnyaló. Persze dühbe jöttem: nem tűröm, hogy bárki kétségbe vonja szavaim és döntéseim helyességét. Félig felemelt kezemmel intettem az ajtó két-felén strázsáló őröknek, s a következő percben már egy nem volt, aki bárminő kérdéssel zaklatni merészelt volna. Megnyugodva járkáltam tovább a teremben, s az imént bitóra jutott gazfickó utolsó sikolyát felidézve, mosolyogva folytattam előbbiekben félbeszakított szavaimat: – Kell az a vár, és minden és mindenki, ami, és aki a várban található. S ha kevésnek bizonyul a zsákmány, hát az egész várost felperzselem: akkor is megszerzem amit akarok, mielőtt Stifus: az az álnok gazember tehetné rá a mocskos mancsait arra, ami jog szerint engem illet… Most senki sem szólt közbe: csak a mögöttem haladók helyeslő mormogását hallottam. Egy újabb kézlegyintéssel most nekik adtam jelt: hagyjanak magamra, pihenni vágyom. Miután sietve távoztak, valóban a kerevet mellé léptem. Egy pillanatig azon töprengtem: tán mulattatókat kellene hívatnom, akik egy időre eloszlatnák a gond borús fellegeit homlokom körül. Aztán csak legyintettem, majd leheveredtem a kerevetre, s kézbe véve egy színarany kupát, amelyet egy korábbi hadjárat során zsákmányoltam (már nem is emlékszem: hol, mikor és kitől) s jóízűt ittam a mézédes italból, amelyet egy szomszéd birtokos pincéjéből raboltam tán egy hete, amikor unalmamban rajtuk ütöttem. Mondhatom: remek kis móka volt, amint remek ez a bor is. Már megérte a vesződséget, s legalább az időt is elütöttem valamivel. Igaz: a pince őrizetére kirendelt vitézek egy szálig elhullottak, s az én harcosaim közül is csak kevesen tértek vissza a várba, de ez a dolgok természetes velejárója. Aki erős, az él, és élvezi is az életét, aki pedig gyönge, azt vagy az erősebb öli meg, vagy az éhhalál végez vele. Ez az Élet rendje… E gondolattal hajtottam álomra a fejem, s még ébredéskor is ez motozott gondolataim közt. Újra kipillantottam a lőrésen: még sűrű éj borította a várost. Én azonban már egy szemernyi álmosságot sem éreztem, ami azt is jelentette, hogy készen állok az indulásra. Annál is inkább, mert a gondolataim közt felbukkanó arany ismét felébresztette bennem a vágyat: mielőbb a magaménak tudhatni mindet. Azonnal kiadattam a riadó-parancsot, s kevéssel később már mint a sebes szél, suhantunk a mélysötét, éji utakon Smirnus palotája felé. Grungjaink hat lába alig érintette a talajt, szinte szálltak azok is, mint az én vágyaim: semmi, és senki sem állhatott utamba. Gondolatban megvizsgáltam a fegyverzetemet: testemen erős páncéling feszült, két bal kezemben egy-egy acélhegyű lándzsa, két jobbomban egy hosszabb, s egy rövidebb kard villogott, ha a szikrázó csillagok fénye rájuk esett. Kellőképpen fel voltam hát fegyverkezve, s harcosaim nemkülönben. Már ez megadta számomra a győzelem biztos tudatát, s ha ez a fegyverzet mégis kevésnek bizonyulna, még mindig ott van a hátvéd soraiban az az új, messze-hordó találmány: az a nyíl-puska, amellyel a napokban örvendeztetett meg a tudósok egyik csoportja. Igaz: azt még csak a palotám kertjében próbáltam ki: két gazdagnak mondott nemest végeztek ki vele a szemem láttára. Utólag ugyan fölöslegesnek tűnt a nemesek kivégeztetése: a puszta címükön, s kopott címereiken kívül egyebük nem volt, de akkor már nem sokat foglalkoztam a dologgal. Annyit mindenesetre
99
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet megtettem, hogy a valótlan hírt fülembe súgót rövid úton utánuk küldtem: még az ő erszényében leltem a legtöbb ezüstöt, s ez a tény némileg kárpótolt az előző csalódásért… Mire idáig jutottam gondolatban, a lassan ébredező Nap halvány sugaraiban megpillantottam Smirnus palotájának körvonalait, s attól kezdve nem volt bennem, és köröttem más, mint a megszerezni kívánt aranyak és ezüstök csengése, a birtokba vett tárgyak képe, s a rabszolgáim közé kerülők halkalázatos sóhajtása, amellyel parancsaimat lesték… A harc szinte a megkezdése pillanatában véget is ért. A palotában ugyanis nem hogy kincset, de egy árva lelket sem találtunk. A csupasz falak úgy kongtak lépteinktől, mint valami mély várbörtön folyosói, s ha nem tudom, hogy kevéssel korábban én magam voltam az, aki heves harcot vívtam e falak közt, arra gondolhattam volna: itt soha nem is volt élet. Haragosan fordultam ki a kopár, halott falak közül, s azonnal felpattantam grungomra, hogy a kudarc keserűségét a város lakóin toroljam meg. Harcosaim szin-te teljes némasággal követtek, készen maguk is a harcra, ám ismét hiábavaló volt minden igyekezetünk. Egyetlen lényre sem bukkan-tunk, sem lelkesre, sem lelketlenre: mintha a halott palotához egy méghalottabb város tartozott volna. A lakók minden bizonnyal megneszelték támadásunk hírét, s már jóelőre elmenekültek, magukkal cipelve minden ingóságukat is rejtekükbe. Jogos és érthető haraggal száguldottam utcáról - utcára, sikátorból sikátorba, míg ki nem értünk a városból, s hozzá a város túlfelén, ahol egy irdatlan mezőn kellett keresztül vágnunk, ha a másik városba: Kratokuba akartunk eljutni. S mi sem volt természetesebb, mint hogy a Smirnusban ért csalódást ott akartuk megtorolni. Annál is inkább, mert már szinte betege voltam a vágynak: zsákmányolni, mindegy, hogy mit, kitől és mennyit, de valamit mindenképp, ha az egész seregem rámegy is! A mező feléig is alig értem seregem élén. A Nap már erősen izzott fölöttünk, harcosaim, s az állataink már kezdtek fáradni, de engem hajtott a vágy, így nem adtam meg a kért engedélyt a pihenőre: – Majd pihentek, ha Kratokuban kivívtuk a győzelmet! – mondtam, s magam a fáradtság legkisebb jele nélkül vágtattam tovább az elérni vágyott kincs felé. A város szélére érve ha lehet; még nagyobb meglepetés ért minket, mint előtte Smirnus kihalt falai láttán. A város szélén épült kalyibák árnyékából ugyanis hirtelen hatalmas sereg tört elő, de valahogy úgy, olyasformán, mintha épp abban a pillanatban bújtak volna ki a földből, mint valami fura, különleges, s nagyon is veszélyes növények. Harcosaim fáradtsága ellenére azonnal harcba bocsájtkoztam az idegen sereggel. A harcosaim úgy hullottak köröttem, mint a zápor cseppjei, de én rendíthetetlenül törtem előre azzal a néhány kipróbált katonámmal, akik addig is köröttem vágtattak. Messzire mi sem juthattunk. Hamarosan az ellenfél vezérével, s az aköré sereglett harcosokkal találtuk magunkat szemközt, s a vezér tekintetében … – a saját mély, s mindent elsöprő vágyakozásomat láttam viszont, ahogy a fegyverzetünket mustrálgatta. Ők pihentek voltak, rajtunk viszont már a fél éjjel, s fél nap tartó vágtatás minden nyoma meglátszott, s meg is érződött: egy gyors, és rövid összecsapás után mindannyian holtan hevertünk a város kövezetén, már minden fegyverünktől, s minden öltözékünktől megfosztva. Azt már csak egy furcsa, érzékelésen túli érzékeléssel láttam, hogy a gyors összecsapás végén az ellenfél serege ismét felsorakozik vezére mögött, hogy most ők tegyék meg ugyanazt az Utat, amely bennünket a vereség színhelyére vezetett, s már ők álljanak csalódottan az én birodalmam határán, amelyet távollétemben egy harmadik had támadott meg, hogy teljességgel kifossza, s a kopár falakig lecsupaszítsa – miközben a városomra támadó palotáit és városát egy negyedik zsákmányra éhes hadúr rombolta le egészen… S ez így zajlott bolygószerte: nem volt egy nyugodt pont, s egy nyugodt pillanat tán az egész bolygón, s ha egy kicsit figyeltem, a magam mondatát hallottam viszont mindahány hadba induló vezér szájából, mielőtt ismét útra kelt volna, hogy kincstárát új, és mégújabb kincsekkel gyarapítsa: „Kell az a vár, és minden és mindenki, ami, és aki a várban található. S ha kevésnek bizonyul a zsákmány, hát az egész várost felperzselem: akkor is megszerzem amit akarok, mielőtt Stifus: az az álnok gazember tehetné rá a mocskos mancsait arra, ami jog szerint engem illet…” – csak tán az ellenfél neve, s a város helyszíne változott, de az utóbbi sem minden esetben, hisz (ahogy az én esetemben is) nem egyszer megtörtént, hogy többen is hadra keltek egyazon város ellen, hogy megszerezzék az ott lévő (vagy csak lehető) értékeket. 100
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet E furcsa, s mélységes-mély vaságban lebegő bolygó-képzet után egy másik, hasonló irányultságú, és azonos, vagy épp csak valamivel magasabb rezgésszinten lévő bolygón találtam magam. Már új közegben, s új szerepkörben léptem tehát a Lét színterére, hogy egy másik szereplő történetét is megismerhessem. Most egy fiatal gyerkőc voltam: egy vékony hangú legényke, aki épp egy zord hangú felnőtt karjai közt vergődtem, viselve annak szitkait s ütlegeit egyaránt: – Megmondtam, hogy el kell hoznod annak a vén zsugorinak az erszényét! Harmadszor vágsz neki, s harmadszor térsz vissza üres kézzel: ezt már nem úszhatod meg verés nélkül. Nem azért etetlek, s nem azért tanítottalak ki a lopás mesterségére, hogy aztán rendre üres kézzel térj meg a rád bízott utakról. Sem egy lovat, sem egy ékszert, sem pedig egy erszényt nem vagy képes ellopni, holott megparancsoltam neked. Ma éhgyomorral fekszel le, s addig nem kapsz enni, míg meg nem szerzed az öreg telt erszényét – mondta, majd végre elengedett. Iszkoltam előle, mert tudtam: annyiszor fog még ma elővenni, ahányszor csak eszébe jut: milyen peches voltam már megint. Ha csak más is be nem állít üres kézzel, mert akkor az marad meg gondolatai közt, s akkor rólam elfeledkezik. Egy időre legalábbis. Az öreg, akit meg kellett volna szabadítsak az erszényétől, a város másik végében lakott, egy egyszerű, vagy inkább kopott házban. Ugyan élhetett volna főúri palotában is, hisz a szegényektől szedett házbérből, s az uzsora-kamatra adott kölcsönökből játszva megvehette volna már akár a királyi kastélyt is, de csak olyan szegényesen élt, mint az emberek nagytöbbsége. Mint mi magunk is. Mert mi is egy romtanyán húztuk meg magunkat, holott az én gazdám épp úgy élhetett volna a város bármelyik, előkelő kastélyában, mint az öreg, akihez harmadszorra is elküldött. Ő persze nem házbérekből, nem is uzsorakamatokból, hanem belőlünk gazdagodott meg. Abból, amit velünk összelopatott a város szinte valamennyi házában, kezdve a valódi szegénységben élők házától a legfényesebb palotákig: mindenhonnan. S nem csak minket: nagyobbacska gyerekeket, de egész kicsinyeket is keményen megdolgoztatott a mindennapi, betevő falatért, ami rendszerint szintén az általunk lopott élelemből, annak is a legsilányabbjából állt. A jó, vagy kevésbé romlott élelmiszert ugyanis eladta, s abból újra csak ládái mélyére került az arany, az ezüst. De nem csak ő gyűjtött ezen a módon óriási vagyont: az is, akinek az erszényét el kellett volna emelnem, s azok is, akiknek házaiba esélye sem volt a magunkfajtának bárha pillanatokra is bejutni, nem még onnan bármiféle értéket elemelni. Nem, mert ezeket a házakat csak úgy őrizték, mint gazdáikat, ha csak nem igyekeztek azok maguk is a nyomorúság látszatát keltve titkolni: mekkora vagyonnal is bírnak valójában. Mert ilyen is volt, van és persze: minden bizonnyal lesz is, míg Világ a Világ, Pénz a pénz, és ember az ember… Az én gazdám nem tartozik a különösképpen kegyetlen emberek közé. Nem jobb, de nem is rosszabb, mint a többi hozzá hasonló, még akkor sem, ha pénzszerzési módja egy kissé az átlagtól eltérő. Mert minket, gyerekeket csak kevés embernek jut eszébe ekként felhasználni pénzszerzési manővereihez: bár más, megszokottabb módon nagyon is szívesen alkalmaznak gyerekeket a felnőttek helyett, s főként a magam-fajtákat, akiknek nincs senkijük széles e Világon. Az árvaházaktól kezdve az innen-onnan összeszedett, s egyhelyre terelt gyerekek ragyogó munkaerőnek bizonyultak, ha kellő korban kerültek a „művezetők”: vagyis a munkafelügyelők kezei alá. Akkor nagyon is gyorsan megtanulták nem csak a szükséges munka elvégzését, de az alázatos, néma szenvedést is, amelyből jócskán ki kellett venniük a részüket, csak úgy, mint a kora reggeltől estig tartó robotból. Az éhezés, a betegség és a korai halál szinte természetes velejárója volt életüknek, s aki mindezek ellenére felnőtté vált, testben és lélekben egy életre megnyomorodva… végül mégis az utcákat kellett rója, hogy ott nyúljon le érte aztán az irgalmatlanságában is irgalmas Halál, hogy akkor már ő hagyjon maga után egy, vagy több, félig-sem felnevelt apróságot. S egy idő múlva nem egyszer épp az ő gyermekeik kerültek egy ugyanolyan, vagy hasonló gazdag ember üzemeinek egyikébe, mint amilyenben ők maguk is felnevelkedtek, talán egy alig néhány órával korábban elpusztult gyermek helyére, hogy most az ő gyermekeik próbálják meg a lehetetlent: felnőtté válni abban a gyilkos közegben. 101
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Ezeket a kis üzemtulajdonosokat a náluk nagyobbak és hatalmasabbak szipolyozták, míg azokat mégnagyobb urak: a miniszterek, a királyi tanácsosok, s legvégső soron maga a király, aki persze csak alulról felfelé számítva volt az utolsó a sorban: amúgy, mint a birodalom legelső embere: épp ő vezette a sort, s az alatta állók mind-mind az ő példáján haladva igyekeztek biztosítani a maguk vagyonát, a maguk gazdagságát, amelyet újra és újra megvámolt a királyi önkény és akarat. Még jószerivel el sem múlt a kapott ütlegek fájdalma, amikor valami furcsa, bár már régóta várt zajra lettem figyelmes. Athor, az egyik nagyobbacska fiú kezdett lármázni, amikor a szokásos kőrútjáról épp oly üres kézzel visszatérve, mint magam is: ő került a gazda, s annak szolgái pálcája alá. Athor, aki eddig a tanult viselkedési-formáknak megfelelően maga is némán, vagy csak alázatos könyörgéssel viselte az ütlegeket, most hevesen kikelt az őt bántalmazók ellen. Azonnal tudtam, mit jelentenek heves, lázadó szavai! Ez volt ugyanis a megbeszélt Jel: a Jel, amelynek hallatán egyesült erővel kívántunk fellázadni a bennünket rabságba kényszerítő felnőttek ellen, a Jel, hogy odakint, a felnőtt korba ért nyomorgók közt szintén lázadás tört ki, s mi, akiknek zsenge gyermekéveinket nyomorították meg a fölébünk tornyosuló hatalmasságok; követtük a felnőttek példáját. Tudtuk, éreztük: értünk nem vívhatja meg senki más a harcot: nekünk önmagunknak kell megküzdjünk – önmagunkért, s a holnap árván maradó gyermekeiért is, hogy az ő életükből már senki se lophassa ki a Fényt, a Mosolyt, s hogy senki se téphesse ki kezükből a gondtalan gyermek-léthez való Jogot. Lázadtak tehát a felnőttek, s lázadtunk mi magunk is, s tudtuk: most, ugyanezekben a percekben minden, hozzánk hasonló sorsú felnőtt és gyermek fellázadt, hogy végre kiharcoljuk magunknak az Élethez, de már a Valódi Élethez való jogot. A harc rövid volt, és teljes sikert hozott. Igaz: nem ment véráldozat nélkül: közülünk is sokan estek el a küzdelem során, de a nagy számok törvénye a mi javunkra billentette a mérleg nyelvét. Egy kurta óra múlva nem csak a gazdánk, de annak szolgái és szolgálói is holtan hevertek, s kiömlő vérük elkeveredett az általuk legyilkolt gyermekek vérével. Hogy a felnőttek, s a többi üzem gyermekeinek harca hogyan, s miképpen végződött: a történések eme szakában még csak nem is igazán érdekelt bennünket. Sokkal inkább érdekeltek az uraság élelmiszer-raktárai, s persze a kincses ládái, amelyeket a legteljesebb mértékig kifosztottunk. A kisebb gyerekeket persze csak az élelem érdekelte, így mi, miután megtöltöttük mindig üres gyomrunkat, már a Holnapra is gondoltunk. E gondolat adta aztán az ötletet: a gazda kincses ládáit felfeszíteni, s az utolsó aranyig, ezüstig kifosztani. A nagyobb, erőszakosabb fiúk persze a zsákmányból is nagyobb részt tudtak megszerezni, míg mi a kicsivel kellett beérjük. Bár: mi a kevesebb aranynak is örültünk, s az első pillanattól azt tervezgettük: micsoda főúri jólétben fogjuk leélni életünk hátralévő éveit, hová, merre fogunk utazni a Világban, s micsoda pecsenyéket falunk majd nap mint nap… A nagyobb összeg birtokába jutott, idősebb és erősebb fiúk azonban már a tervezgetésben is tovább léptek nálunk. Ők ugyan-is már a legelső perctől azt tervezgették: hogy fognak a részükül jutott összegből még nagyobb összeget csinálni. Nem tudták, ahogy mi magunk sem tudhattuk: belőlük, s a hozzájuk hasonló, nagyobb kincsek birtokosává lett felnőttekből lettek aztán a holnap urai, a holnap kizsákmányolói. A felnőttek egyike, egy végtelenségig kegyetlen, erőszakos nyomorult, miután betört csapatával a királyi palotába, s rövid, heves harc során kioltotta az addigi uralkodó életét, már a maga fejére tette a koronát, s attól kezdve ő uralkodott a népen, míg a seregéhez csapódott emberek az addigi miniszterek s az udvari hatalmasságok helyét foglalták el. Mi magunk is beilleszkedtünk ebbe az újszülött társadalomba: a gazdagsághoz jutott, s már a kezdeti pillanatoktól nagyra törő álmokat dédelgető fiúk idővel csak úgy megalapították a maguk üzemeit, árvák ezreit hajtva kényszerű rabságba, mintha már a legelső pillanat kifújta volna belőlük a Múlt minden egyes emlékét, annak emlékét is; milyen nagy és szent elhatározás vezette őket a lázadásig, amelynek gyengébb, kisebb résztvevőit, s az újonnan árván maradtak százait és ezreit most ők hajszolták a Van bűvöletébe esve, tán keményebb és kegyetlenebb eszközökkel, mint a bennünket rabszolgamunkára fogó emberek. Mintha csak a szolgálatukba kényszerített gyermekekkel akarták volna megfizettetni mind, a maguk kiontott könnyeit, minden egyes könnyért ezer könnyet és jajt adva sorsukul az egykor megálmodott, Valódi Élet helyett… 102
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Néhány évtizeddel később a történés megismétlődött: a nyomorgók csak úgy fellázadtak, ahogy egykor mi magunk is: de most mi voltunk azok, akik ellen lázadtak, s mi voltunk azok, akik akár az életünk árán is hajlandóak voltunk megvédeni mind- azt, amit a magunkénak mondhattunk… – S a történet megismétlődött százszor és ezerszer úgy, abban a formában, ahogyan az a Föld történelmei során is zajlott, azzal a különbséggel, hogy itt újra és újra és újra visszatért egy és ugyanaz a történés, míg a Föld világában (ha csak lassacskán is) azért csak volt valami előbbrelépés. S ahogy a Föld történelmeiben: itt is változott a rendszer, s változtak az épp uralmon lévő személyek, csak az uralom ténye, annak törvénytelen elvei és eszközei nem változtak, mert amint egy valóban tisztább elméletet igyekezett megvalósítani egy épp ezért a magasztos feladatért megszületett elme; azonnal akadtak saját társai közt olyanok, akik színleg az Eszme mellett állva; – újfent a maguk pecsenyéjét igyekeztek megsütni annak szent lángjánál, a maguk kénye-kedve szerint igazítva az Eszmét, s annak minden egyes Törvényét, nem-egyszer feláldozva a maguk meghamisított „igazságainak” oltárán azt is, aki a tiszta Eszmét volt (lett volna) hivatott kezükbe adni. S tehették ezt annál is könnyebben, mert az Eszmék mellé a gyakorlatban sohasem társult a Hit. S itt most az igazi, a valódi Hitre gondolok, hisz (s most a földisíkot, s a ti Történelmeteket nézve) az Egyházak a hamis elméletek idején is fennen hirdettek valamiféle „isten-hitet”, amelynek azonban köze nem volt (ahogy többnyire ma sincs!) a valódi Istenhez, s az Ő Szent és hatalmas Törvényeihez, hisz ama hitek is az épp uralmon lévőket szolgálták… – szolgálva ezáltal papjaik jólétét, kényelmét és biztonságát is. De ezt is ismerhetitek a Történelemből, így nem is érdemes tovább részleteznem. – mondta Vezetőm, miután ismét maga mellé emelt, majd így folytatta: – A történések abban a nagyon távoli, s mégis: a Föld történés-elemeit magába záró dimenzióban arra szolgáltak, hogy az Én-rész megtanulhassa elvetni magától a mindenáron való szerzés és birtoklás kényszerét, s megtanulhassa egy tudottan tiszta (legalábbis: tisztább) Eszméért felvállalni a harcot. Ez sem ismeretlen a Föld színén, amint maga a történés is lejátszódott ott, s nem is egyszer, hisz Satana ereje ott is éreztette, s érezteti hatását, s még fokozottabban is, mint az imént megfigyelt síkon. Ott ugyanis még nem Satana, de önnön késztetéseiknek engedve, vagyis saját valós ÉN-eik fejlettségi szintjén élték meg a történést a meg-figyelt személyek, míg a Föld színén már kifejezetten az ellentét késztetésének engedve, de már a valós Én-rész késztetésével ellentétben élték (s élik) meg …– ugyanazt. Az imént látott sík lényeinek fejlődése természetesen még csak az Igazság Törvény-világának elvei és elméletei alapján számított, és számít ma is előrébb, és feljebblépésnek arról a minden képzelhetőnél mélyebb szintről, amelyben a történet zajlott, s amely szint szintén megfogalmazta a maga „törvényét”. Ez a „törvény” azonban csakis és kizárólag a legmélyebb mélységbe-hullott szellemek, és persze Satana tudat-világában fogalmazódott meg. Az állatvilágban, s az abból épp csak kiemelkedni készülő szellemlények világában megfogalmazódott Erő törvényének egy mélyebb és durvább aspektusára gondolok, amelyből abban a végtelen mélységben megfogalmazódott (mint „lét-elv”) az erőszak törvénytelen törvénye is, amely törvény Satana birodalmának egyik legfontosabb alap-elve volt, s az is mind a mai napig. E vad törvény értelmében, s e törvénytelen törvény energiáját felhasználva hajtja még ma is önnön fogságába az ellentét fejedelme úgy a test-tudatokat, mint az azok irányítását végző Szellemi Én-részeket; az ÉN fejlettségi fokának megfelelő mértékben. Az imént látott képek még csak az adott történés-elem legdurvább formájával, s a megtapasztalt iránnyal ellenkező irányú késztetés megélésével, majd e késztetés végrehajtásának vágyával voltak hivatottak megismertetni a Szellemi Én-részt, s ezáltal az ÉN-t, megismertetve velük ezáltal a másik, már nagyságrendekkel fontosabb Törvényt; az Igazság Törvényét. E Törvénynek teljes és tökéletes megismeréséhez (még csak a megismeréséhez: nem a megéléséhez!) hozzá tartozik persze mindama felismerés alapjainak elsajátítása is, amelyek mint konkrét Sors-elemek: a ti szinteteken még ma is szinte naponta elétek állnak, mint letisztításra váró késztetések, de már mint tökéletes elsajátításra váró Lételemek, amelyeket azonban útról – útra, többször is meg kell élnetek, hogy megismerhessétek annak minden egyes oldalát, hogy végül egyik vagy másik Lét-elemre azt mondhassa az ÉN: igen, ezt már valóban ismerem, s már képes vagyok tökéletes formában megvalósítani a legnehezebb körülmények között, az ellentét minden támadásai közepette is.
103
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet S attól a pillanattól kezdve már nemcsak hogy nem áll elétek a késztetés, de annak másokban való meglétét sem fogjátok észlelni: egyszerűen nem lesz fontossága, így valósága sem a számotokra. Ettől azonban még ti magatok is messze álltok: ha már nem is annyira messze, mint az imént látott történés szereplői. De az ő feladatuk még egyébként is csak a ti „feladványotok” alapjainak megtanulása, megtapasztalása volt. Amint már készek, és képesek is voltak az adott történés révén megismert Igazságelem alap-elveit elfogadni, az Én-rész alkalmat kapott más bolygók színén is útra kelhetni, hogy más Igazságok alap-elveit is megismerhesse, s elsajátíthassa. Ha ezek összessége (vagy legalább egy jelentős hányada) együtt volt, az Én-rész alkalmat kaphatott a Föld színén, annak alsóbb szférájában, az alsó (de már nem a két legalsó) dimenziók egyikében Útra kelni…– hogy lényegében elölről kezdje az egészet, de már úgy, hogy a várható történésekre ne az Erő, és az erőszak; hanem már az Igazság Törvénye értelmében reagáljon. Ez persze az esetek többségében már a legelső Út során kudarcba fulladt volna egy magasabb szinten, hisz az Én-résznek mostmár nem csak egyféle, de egy nagyon is összetett feladatot kellett sikerrel megoldania, vagyis megoldatnia a test-tudat vezetése és irányítása alatt álló testtel úgy, hogy az ÉN még csak az elhagyott síkok megtapasztalásait írhatta bele az Én-rész Élettervébe, mint konkrét tapasztalati tudás-elemeket, amelyeket a test-tudat késztetésének révén kellett az Én-résznek felülírnia. Hogy e kezdeti idők kudarc-sorozatát elkerülje, az Én-rész ismét egy alacsonyabb fejlettségű szintre kell kerüljön; vagyis a Föld nevű bolygó első szférájának a harmadik - negyedik dimenziójában kellett folytassa megkezdett Út-sorozatát, hogy egyáltalán alkalma legyen a többféle feladat egyidejűleg való megoldásának módját megismerni és elsajátítani az egyre összetettebb, egyre eltérőbb késztetésekkel érkezett, szellemesült, vagy szellem nélküli, s csupán lélekkel bíró lények által lakott dimenzióban. S még azt is úgy, hogy egyszerre csak egy kiemelt, s emellé több, majd csak a távolabbi Utak során fontos szerepet kapó mellék-feladatot bízott rá az ÉN. Csak amikor ezen az „előkészítő” fázison is túljutott, emelkedhetett ki fokozatosan a legalsóbb szférából, hogy megkezdje már valós Út-sorozatát a Föld második szférájában, a fejlődés egyre magasabb és magasabb fokainak elérhetése érdekében, míg el nem éri azt a fejlettségi szintet, amelyen a ti szinteteken való testet öltésekre is sor kerülhet. S még akkor is meglehetősen durvának és csiszolatlannak, keménynek és törtetőnek, vagy épp züllöttnek és mocskosnak tűnhet a Szellemi Én-rész által irányított test, s a test-tudat, amikor az Én-rész első, tétova lépéseit teszi a ti szinteteken, vagyis a ti dimenziótokban. Ott, ahol ismét egy fő, és több mellék-feladat végrehajtásával kell megkezdje Út-sorozatát, s csak ha megtanult a ti síkotok Törvényei (ti. Szellemi Törvényei) szerint élni, kerülhet sor összetett feladatok együttes idejű felvállalására; ahogyan az minden, magasabb síkra való fellépés esetében történik, egészen a negyedik szféra eléréséig. Ott viszont már maguk a körülmények is olyanok lesznek, hogy már eleve lehetővé válik több, s már minden eddiginél magasabb szintű Felismerés egyidejűleg való megszerzése, s az ÉN tudattárában való elraktározása. A ti síkotok e magasabb rendű feladatok egyidejűleg való elsajátításához épp úgy nem alkalmas, amint nem volna e feladatra alkalmas a mélységből feljebb emelkedhető Én-rész sem, hisz annak még a ti szintetek Törvényszerűségei is komoly nehézséget okoznak! Ezért is van, hogy olykor a legmélyebb mélységben látjátok állni egyik - másik, már csaknem a ti fejlettségi szinteteken álló embertársatokat, ha az még csupán az előző sík Tudásanyagát bírhatva vállal Utat a ti szinteteken. Annál is inkább, mert a további megtapasztalások megszerzésének megkönnyítése érdekében még az addig megszerzett Felismerések többségét is le kell fedje az ÉN az útra küldött Én-rész előtt. Így azok természetszerűleg nem realizálódhatnak a test-tudatban sem; gyakran még mint vágy szintű késztetések sem. E lefedés által biztosítja az ÉN, hogy az Én-rész figyelme ne fordulhasson más, esetleg a korábbi síkon már sikerrel megoldott, tehát könnyebb, de csakis és kizárólag fizikai szintű előbbre-jutást biztosítható irányba, hanem minden erejével a kapott feladatot igyekezzék megoldani, s hozzá a lehető legjobban. Így ezek az emberek a ti megszokott viselkedési normáitoktól erősen eltérő (esetleg sokkalta durvább) viselkedést fognak tanúsítani, ami még akkor is szembeszökő lesz, ha egy-egy váratlanul felcsillanó Fénysugár tudtotokra adja: van valami más is, valami jobb, valami nemesebb és tisztább az addig oly tisztátalannak látott emberben: valami olyasmi, amiben messze fölétek magasodik. Van azonban az ÉN-nek egy másféle megoldási lehetősége is, amelyet egy-egy kiemelkedő nehézségi-fokú feladat végrehajtása során alkalmazhat. Ez pedig az, amikor az Én-rész felé minden addig 104
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet megszerzett, s a kozmikus Tudat-tárból számára már elérhető, s fizikai síkon fontosnak és jelentősnek számító tudás legjavát közvetíti, megkönnyítve az Én-rész feladatát, amennyire csak lehetséges. Így a mellettetek álló csaknem teljességgel „tökéletes” embernek tűnik… – egyetlen, többnyire nagyon is szembeszökő hibától eltekintve. S épp ez az egyetlen hiba az, amelyet mint hosszú útsorozatokon át megoldatlanul maradt feladatot az Én-rész magával kellett vigyen, hogy már az erősen megkönnyített Út során végre valóban lecsiszolhassa a továbblépést gátló tényezőt; s ebben épp ti magatok nyújthatjátok számára a legtöbb, s a legnagyobb segítséget. Ezért, s erre mondja az ÚR: „ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél”… Nem tudjátok ugyanis: mennyi sár, vagy épp mennyi ragyogó gyémánt lakozik az elébetek álló felszín alatt: még önmagatok valós, de már a Fölöttes sík Valósága szerinti milyenségét sem ismerhetitek, mert ez a Törvény; az Utak Törvénye. A mélységből közétek lépett, s még csak a megtapasztalások finomabb megélési formáját gyakorló embereknek köszönhetően persze ti magatok is alkalmat kaptok rá, hogy tanúbizonyságot tegyetek arról: hogyan, s milyen szinten voltatok képesek elsajátítani a legfontosabb, vagy ha úgy tetszik: az Egyetlen Ősi Törvényt, vagyis a feltétel nélküli Szeretet Törvényét. Erről az elétek álló történések, s az egymástól nagyon is eltérő, „emberi milyenségek”-szülte cselekedetek és történések bennetek kiváltott, „ösz-tönös”, vagyis az Én-rész tudatának és a test-tudatnak az összecsengő reakciója, s annak iránya ad mindennél ékesebben beszélő bizonyítékot. Az Én-rész tudata ugyanis minden, fizikai síkon látott, tanult, s ekképpen a test-tudat felszínén rögzült reakcióval szembeszegül, ha az ellentétes az ÉN által belékódolt iránnyal, s arra fog törekedni, hogy az ÉN valós milyenségének megfelelő reakciót produkálja, s efelé igyekszik terelni magát a test-tudatot is. Mert a test-tudat első, ösztönös reakciója (sajnos még ma is) többnyire a félelem; a harag; - a gyűlölet; - a támadás; - a megtorlás, azaz a bosszú vágya (stb.) s csak ritkán a megbocsájtás, avagy a történésektől független Szeretet érzés, és egy bizonyos fajta megértés a bűnös, de annak áldozata felé is egyaránt. Ezt az ösztönös reakciót aztán maga a test-tudat is igyekszik korrigálni, s az adott életforma (társadalmi szint, tanult – látott viselkedési mód stb.) előírásaihoz (vagy akár csak elvárásaihoz, szokásaihoz) igazítani, hogy azok az adott követelményeknek megfeleljenek. S mégis: az első, ösztönösen megnyilvánuló reakció mutatja meg a ti számotokra: hol, milyen szinten, milyen fejlettségi (vagy inkább érettségi) fokon álltok, mint fizikai lények a Valóság szempontjából. Hogy Szellemi ÉN-etek hol áll, azt viszont már az jelzi (de csak jelzi: még ekkor sem mutathatja meg a maga teljes valóságában!): hogyan, milyen mértékben képes a test-tudatot a Szellemi Én-rész a saját irányának, s a Valós Világ „követelményeinek” megfelelő irányba terelni. Vagyis, hogy milyen fokon képes az Egyetlen Törvény elfogadására és megélésére késztetni, (s ezáltal egyben emelni, és tisztítani is azt), hogy az még akkor is az Én-rész által megjelölt irányt fogadja el, ha az esetleg a test pillanatnyi érdekeivel éles ellentétben áll. Persze: a mélységből feljebb lépők „vizsgatétele” nem megy egyetlen testet öltés alatt, hisz az ÉN, s így az útra küldött Én-rész is még csak elméletben, s nem gyakorlatban tudja a Törvényt. S nem is tudhatná azt a gyakorlatban, hisz az imént magunk mögött hagyott dimenzióban nincs módja azt igazán gyakorlattá változtatni. Mellette és körötte minden és mindenki e Törvény ellenében él és cselekszik, s amint egy szikra Hatalom birtokosává lesz, azt azon nyomban a nála gyengébbek és szegényebbek elnyomására használja fel, mert abban a dimenzióban nem lehet nem akként cselekednie. Ez által adják meg ugyanis a történések a Szellemi Én-résznek a megtapasztalással ellentétes irányú felismerés megszerzésének lehetőségét, s ezáltal adják meg a megszerzett felismerés elfogadásának és követésének késztetését is. Megélni, vagyis valósággá változtatni viszont már csak a Föld színén, annak egy, még most is meglehetősen mélyben lévő, de már az imént látott dimenziónál lényegesen magasabban álló dimenziójában; tehát a ti szinteteken lesz módja. És persze feladata is, hisz épp e céllal érkezik a ti dimenziótokba későbbi Útjai során, ahol a legin-kább módja van a megszerzett ismeret elmélyítésére, majd a „vizsgatételre” is, hisz ott a legösszetettebb a testet öltött szellemlények egyéni feladatok szerinti „milyensége”: azaz fejlettségi foka. Egyes konkrét, és kiemelt feladat esetében azonban még akkor is a ti dimenziótokban kell útra kelnie, ha egyébként jóval alatta áll a ti síkotok kívánt fejlettségi szintjének. Egy-egy „hivatásos” rabló, 105
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet betörő, vagy zsebtolvaj esete kellőképpen példázza az utóbbi mondatba foglaltakat, de ugyan így példázza azokat ama haduraknak az esete is (vagy talán még inkább), akiket a Történelem csak mint „véres kezű” uralkodókat, vagy önnön téveszméjükhöz makacs következetességgel ragaszkodó diktátorokat, népnyúzókat, elnyomókat tart számon mind a mai napig. Ezek Útjának miértje, s a miértekre adandó válasz azonban már annyira összetett, s még egyénenként is annyira változó, hogy szükségesnek és célszerűnek érzem egy későbbi időpontban visszatérni rá, hogy az eddig elmondottak lendülete ne akadjon meg a túlzott mértékű kitérő végett. Haladjunk tehát tovább, s e kérdést tegyük félre egy kicsit tudatunkban. A kapott feladatok végrehajtása Útról - útra egyre sikeresebbé válik, annak ellenére, hogy a feladat mind összetettebb, s mint nagyobb tisztasági fok elérésének késztetését adja az Én-résznek, s ezáltal a test-tudatnak is. Ezt a „sikerességet” nem csak az ÉN-ben felhalmozott, s az Utak kezdetén az Én-rész felé közvetített energia-többlet teszi számára lehetővé, de maga az a tény is, hogy az ÉN már alapvetően hajlik a pozitív irány felé, tehát már a saját, ezirányú késztetéseit kódolja az Én-részbe is. S az még, hogy az Én-rész a sorozatos megtapasztalások megszerzése során már megtanult küzdeni, s megtanult érvényt szerezni az ÉN érdekeit szolgáló akaratának. A kapott feladat egy bizonyos fejlettségi szint elérése után mindenkor, minden egyes testet-öltésnél tisztán, érthetően áll előtte, így már nincs szüksége arra, hogy a test-tudat hibás döntéseit a körötte lévők azonos irányultságú viselkedésén keresztül, mint a történések kárvallottja, „áldozata” ismerje meg. Sőt! Az irányítása alatt álló tudat tévedéseit, kilengéseit az ÉN által belékódolt irány birtokában többnyire már a legelső pillanatban felismeri, s így időben megadhatja számára a kellő helyreigazítást. Ez már akkor is óriási előbbrelépés, ha Egyelőre csak az adott társadalmi szinten elfogadott normák követéséhez elegendő a magával vitt Erő: s nem az Isteni Törvény követéséhez, annak maradéktalan el, és befogadásához és megéléséhez. S még akkor is igen nagy előrelépés, ha a test-tudat makacs következetességgel ragaszkodik a maga irányához az Én-rész intelmei (a „jobbik én szava”), s a körötte élők példája, valamint a társadalmi törvények elvárásai ellenére is. Ez a történés lényegében még így is sietteti, vagyis meggyorsítja az ÉN fejlődését, hisz már az adott fel-adat kezdetén alkalma nyílik a helyes, és a helytelen irány közti különbség gyakorlatbani megtapasztalására, s a kettő közti különbség még tökéletesebb felismerésére, s annak önnön tudattárában való rögzítésére. Az Én-rész egy bizonyos fejlettségi szint elérése után mindenképp a helyes irány meglátásának és követésének képességével és vágyával érkezik a Föld színére, s a test-tudatot is a kapott iránynak megfelelően próbálja vezetni. Ha ez nem sikerül elsőre, mert az Én-rész az ÉN-ből hozott energia gyengesége végett alul marad a test-tudat, valamint a káros befolyással bíró környezet késztetéseivel szemben vívott küzdelemben, a fizikai test a ti szintetek legmélyebb, legdurvább cselekvései felé fog haladni: s ezzel megteremti magának (vagyis a Szellemi Én-résznek, s ezáltal az ÉN-nek is) a karmát. A kezdeti mélységekben végigjárt Utak során erre sem szüksége, sem pedig lehetősége nem volt, hisz a karma már az Igazság Törvény-világának alkotóeleme, amely az Erő (és az erőszak) törvénytelen törvényének mélységében nem érvényesülhetett volna. Ott, azon a szinten ugyanis a cselekedetek és történések csak mint energia: épülhettek be az ÉN-be, s a ÉN tudattárába, s nem mint tudatossá vált képek. Vagyis csak élte, cselekedte, avagy viselte a negatív történéseket, de nem értelmi, csak tudatiérzelmi (tehát nem lelki-szellemi-érzelmi) szinten. Ezeknek az érzelmeknek az energiáját kellett az ÉNnek az útra küldött Én-részbe kódolnia, hogy az (még szintén csak ösztönösen) a számára legmegfelelőbb irány követését kezdhesse meg. A gyenge szellemi késztetéssel megkezdett, s végigjárt Utak szinte minden esetben az Én-rész legtökéletesebb kudarcával zárulnak… – és valamiképp, egy bizonyos értelemben mégsem! Mégsem, hisz ha nincs tévedés, nincs a helytelen irány karmikus kötésének megtapasztalása sem, amint nincs, mert nem lehet helyreigazításra, vagyis a karma feloldására és egy távolabbi Út során bekövetkezhető „vizsgára” sem módja az ÉN-nek. Egy lépcsőfok kimaradna a folyamatos és tökéletes fejlődés során, amely feladatot később kell bepótoljon az Én-rész, ismét visszább lépve egy azt megelőző fejlettségi szintre, s arra kényszerülve, hogy egy erősen leárnyékolt állapotban, vagyis a valós tudásszint minden fontosabb elemétől ideiglenesen megfosztva járja végig a kimaradt Utat, míg birtokosává nem lesz a hiányzó „láncszemnek”, vagyis a megszerzetlen maradt Felismerésnek. 106
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet (Kivéve, ha már oly csekély a megtapasztalásra váró Felismerés, hogy azt az Atya által megfogalmazott, s a Fiú Kereszthalála, és Feltámadása révén Valóság-elemmé vált Kegyelmi Törvény az ún. „mentelmi jog” keretén belül kiegyenlíti az ÉN-ben. Ama esetekben lép érvénybe e „mentelmi jog”, s akkor fog hatni az ÉN történetében, ha annak már csak az utolsó kis akadályok állnak útjába: tovább, és feljebb léphetni már a negyedik szféra magasába. Ez esetben az ÉN felületén maradt, letisztítatlan felületeket az Atya Szeretete teszi semmissé, leemelve azokat az ÉN felületéről, hogy a hiányzó részt Önnön tökéletes tisztaságú Szeretet-energiájával pótolja. Vagyis egyfajta „szellemenergetikai transzplantációt” végez az ÉN-en, hogy az tovább, s feljebb léphessen a Haza vezető Úton.) S most térjünk még vissza egy kis időre az imént látott történésekhez, azok magyarázataihoz. Mert e történéseknek (ahogy min-den egyéb történésnek is rendre) nem csak fizikai szintű, s nem csak a ti bolygótokon élő résztvevői vannak. Az ő szerepüket ismertetném még, mielőtt tovább lépnénk Utunkon. Ezekben a nagy mélységben lévő bolygókon az első emberiség képviselői nem, vagy csak igen ritkán jelentek meg. S ennek több oka is volt. Ugyan már rég megvalósították (mint fél-anyagi, majd az anyagtól szinte teljesen elszakadt és függetlenedett, s már csak a lényegesen éteribb lélek-testekhez kötött Szellemlények) a dimenziók közti utazást (vagy inkább ugrást), de az alacsonyabban lévő szférákban lebegő, „idegen” bolygókon nem jelenhettek volna meg minden következmény nélkül. Számukra még nem volt adott ugyanis az a legmagasabb fokú védettség, amellyel a Szellemvilág tagjai bírnak, s bírtak az Idők kezdetétől, így az ő Szellemi ÉN-jeik még ki voltak téve annak a veszélynek, hogy egy igen erős negatív energia-hullám megtapad Szellemi Én-részük (vagy lélek-testeik) külső burkán. Vagyis: egy bizonyos mértékben besötétedtek volna, s ez hátráltatta volna őket a további, egyenletes emelkedésben s a Visszatérésben, hosszabbá téve számukra az Út utolsó szakaszát. Így ezeken a mélységben lebegő bolygókon csak az EGY-ség állapotában megmaradt, vagyis tökéletes tisztasággal bíró Elsődök jelentek meg időről-időre mint missziós feladatot vállaló Vezető (és oktató) szellemek, hogy az új Felismerés felé igyekezzenek terelni azokat a Szellemi Én-ré-szeket, amelyek már érezhetően elég „érettek” voltak egyegy új Igazság alap-elemeinek elfogadására. De még ők is csak az egyes bolygók színén megszerezhető Tudás alapjainak elfogadására adhatták meg a késztetést: ennél többet nem állt módjukban tenni, még akkor sem, ha az Én-rész már több hasonló Út alapismeretének megszerzésén túl jutott, s az ÉN már azok szellemi energia-többletével bírt. Az adott pontokon csak a megszabott feladatot végezhette el úgy az Énrész, mint maguk a Vezetők, s épp azért, hogy a fejlődés egyetlen állomását se hagyja ki a segíteni kívánt ÉN. A Föld színén viszont az első emberiség tagjai is megjelenhettek, éspedig teljes biztonsággal, miután a benneteket „megálmodó” Elsőd anya-aspektusa önnön Szellemi Én-részével töltötte be a bolygót. Ez még akkor is megadta volna az első emberiség leszármazottainak a kellő védettséget, ha a kezdeti időktől segíteni szándékozott, szellemmel bíró lények magasabb fejlettségi szintről indulnak, vagyis már a kezdet-kezdetén nagyobb szellemi-tudati, és test-tudati energiákat képesek mozgósítani. Ez persze nem így volt, s mire az ember nevű lény eljutott a fejlettség ama fokára, hogy már valóban magasabb rezgésszintű gondolat-energiák kiárasztására vált képessé; az első emberiség utódai is elérték a következő szellemi fejlettségi szintet, ahová már ismét csak nem érhetett fel a földi lények gondolatenergiája. Ha úgy tetszik: szinte azonos ütemben haladtak a felfelé vezető Úton, de mindegyikük a saját szintjén lépve egyre feljebb és feljebb, így az első emberiség mindig, minden esetben „ezer-egy lépéssel” megelőzte a Föld új emberiségének fejlődését. S most lépjünk még vissza egy kicsit, térben és Időben egyaránt, egészen addig a pontig, aholis a második emberiséget említettük; azt az emberiséget, amelynek leszármazottja, távoli utódja lényegében (ha nem is a teljes és szószerinti értelmezésben véve) a ti harmadik emberiségetek. A második emberiség szellemi és test-tudati értelemben is legfejlettebb tagjai Lemúriában (majd a későbbi idők szellem-óriásai Mú szigetén) éltek, akiknek szinte szorosan a nyomdokaiban jártak az atlantisziak, és az egyiptomiak (s még a többi, egykor virágzó Birodalmak tagjai). Ezek a Birodalmak, ezek a „Szel-lemi nagyhatalmak” csakúgy tűntek el szinte teljesen nyomtalanul (vagy csak megérthetetlen nyomokat, mindmáig megfejthetetlen emlékeket hagyva maguk után), ahogy az első emberiség tagjai, akiknek a Föld színén nyomuk sem maradt. Legalábbis: számotokra láthatóvá, és érthetővé vált nyomuk, 107
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet amely igazolná előttetek legtávolabbi őseitek egykor volt, puszta létezését, s az általuk elért fejlettségi szintet. Az egyre fejlettebbé váló, második emberiség, ahogyan azt az első kötetben említettem, épp úgy nem egyenletesen fejlődött, ahogyan az előtte, vagy az utána következő emberiségek. Az éghajlattól, az adott népcsoportra nehezedő nyomástól, a túl és továbbélés elé gördülő akadályoktól függően vált gyorsabbá vagy lassúbbá a Föld-lakók tudatának (s itt most konkrétan a test-tudatra gondolok) fejlődése. Ahol inkább biztosított volt a mindennapi táplálék, kedvezőbbek voltak az éghajlati viszonyok, s kisebb volt a ragadozók okozta veszély, ott természetes módon könnyebb volt az élet. Ennek köszönhetően a lények hosszabb lét-tartammal bírtak, vagyis hosszabb életet élhettek, így több ismeretet szerezhettek meg, majd adhattak át utódaiknak, amikor elérték azt a fejlettségi szintet, hogy ezen ismereteiket egyáltalán át tudják adni. S most nem a genetikai örökségre, de már kifejezetten a tudati örökségre gondolok. Ezekhez aztán mind gyakrabban és gyakrabban látogattak le űrjárműveiken a Hold-bázison tartózkodó Utazók, hogy maguk is segíthessék az egyre tudatosabbá váló lények fejlődését. Ám az igazi, már valós oktatás akkor kezdődött meg, amikor az általuk „patronált” ember-csoport birtokosa lett a Tűznek. Ez volt az a fejlettségi szint, amikortól már nem csak lehetséges, de érdemes is volt átadni nekik olyan tudás-elemeket, mint az elfogyasztandó élelem állagának megváltoztatása (tehát a nyers élelem elkészítése), s az ehhez szükséges edények készítése, vagyis az agyagégetés, de ekkor ismertették meg őket az öltözék készítésének, valamint a föld megművelésének legősibb, legkezdetlegesebb formáival is, hisz az egyre kifinomultabb tudat és szellem egyre finomodó külsőt is adott hordozóinak. A fizikai testek egyre kevésbé hasonlítottak az elődök fél-állati testeihez, ami viszont a hideg elleni védelmet biztosító szőrzet eltűnésével is járt, így a fizikai testek mindinkább ki voltak téve az időjárás változásainak: hol a hőség, hol a hideg gyötörte, s az önmagukat már ember névvel illető lények csak úgy kénytelenek voltak barlangjaikban rejtőzködni, mint elődeik, vagy a velük egy korban élő állatok. Elengedhetetlen volt tehát a test idegen anyaggal való védelmének megismertetése, s ezt még azok is szívesen cselekedték, akiknek egyébként nem lett volna szükségük efféle védelemre. De idővel már rangot jelentett, ha testüket az egyre inkább felékített állatbőrökkel takarhatták; természetesen az általuk elejtett állatok bőrét használva e célra. A Föld színén egyszerre több ponton folyt az oktatás, mégpedig úgy, ahogyan a Szellemi ÉN is fejlődik. Tehát gondosan ügyelve arra, hogy a test-tudat ne hagyjon ki egyetlen fejlődési állomást se, ne ugorjon át fejlődési szinteket, hanem fokozatosan, csak éppen gyorsított ütemben menjen végig azon az Úton, amelyen annak idején nekik, vagyis az első emberiség évezredekkel korábban élt tagjainak is végig kellett menniük, mire elérték azt a szintet, ahol már valóban, és joggal „ember”-nek nevezhették magukat. Ez a fejlődés aztán ismét a külső, s még állandóan változó körülményektől vált még gyorsabbá, vagy rekedt meg az oktatás kezdeti szintjeinek valamelyikén: egy földrengés, egy árvíz, egy hirtelen és nagyfokú klímaváltozás, de a vadállatok vándorlási irányának megváltozása, s az addig szinte tökéletes védettséget adó pontokon való felbukkanása: vagyis a lét feltételeinek elbizonytalanodása tökéletesen alkalmas volt a fejlődés addigi ütemének megakasztására, de akár a fejlődés addigi eredményeinek semmissé tételére is. A megváltozott, s hozzá kedvezőtlen irányban megváltozott életfeltételek miatt nem egy ember-cso-port esett vissza a korábbi, fél-állati lét színvonalára, hogy aztán onnan kezdjen elölről mindent, mintha sohasem ismerkedett volna meg a Lét (vagy ha úgy tetszik: az evolúció) egy magasabb fokával, s annak tudás-anyagával. Lemúria, és a minden szempontból védettséget élvező Mú szigete maradt aztán sokáig a Föld két olyan pontja, ahol nem csak megőrizték, és tovább adták utódaiknak az Idegenektől átvett ismereteket az ott élők, de maguk is igyekeztek a kapott ismeretelemek ötvözésével még kényelmesebbé, s még élhetőbbé tenni önnön életüket, de már Holnapjaikra is gondolva. Vagyis a kedvező körülmények még arra is lehetőséget adtak, hogy a két sziget népei (bár egymástól jókora időkülönbséggel, s hatalmas földrajzi távolságokban) szinte meglepő fejlődést produkáljanak. Egyszóval: gondolkodtak, s gondolataik nyomán egyre több ismeretre tettek szert, amelyeket igyekeztek is a maguk meglehetősen kezdetleges eszközeikkel megvalósítani.
108
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Amikor néhány évszázaddal később ismét visszatértek az Űrutazók, Lemúriában már szinte egy egész kis társadalmat találtak. Jó: a szó talán túlzott egy kicsit, de csak így tudom kellőképpen érzékeltetni: micsoda óriási különbség volt a szüntelen rettegésben élő, így a fél-állati szintről még alig elmozdult lények, s a hegyek közt, szinte teljes és tökéletes elzártságban és védettségben élő, ezért jóval gyorsabb fejlődésen keresztül ment emberek közt. Ez a várt-váratlan eredmény még az Űr utazóit is meglepte, s mert hogy a fejlődés gyors üteme erre módot adott, igyekeztek mégtöbb ismeretet átadni a népnek. Ezek közt azonban már nem csak fizikai szintű, de szellemi ismeretek is voltak. Minthogy a nép-csoport tagjai (mint a Föld, s minden más bolygó értelemmel bíró lényei is) minden, számukra megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségre igyekeztek a maguk módján magyarázatot, de legalábbis valami nevet, s tartalmat adni: a Lemúriaiak is megkísérelték maguknak megmagyarázni mindama megmagyarázhatatlan történést, látható, vagy láthatatlan lét-elemet, amelyekkel mindennapjaikban találkoztak, s amelyek örömöt, vagy félelmet adtak számukra. Megfogalmazták maguknak a látható, de el nem érhető, s meg sem érthető elemeket, s a még csak nem is látható, de mindenképp érezhető, bár épp annyira érthetetlennek maradó elemeket és történéseket betöltő lények: vagyis az „istenek” világát, amely „istenek” akként látogatnak el hozzájuk, s akként árasztják rájuk kellemes, vagy kellemetlen hatásukat, hogy a nép tudja: „is-teneik” épp haragjukat, vagy örömüket kívánják-e kifejezni. Mindennek volt „istene”, s ezeknek természetesen voltak kijelölt szolgáik is, akik semmi mással nem foglalkoztak, csak ezen „istenek” szolgálatával, akaratuk kifürkészésével, s haragjuk kiengesz-telésével. Ezek a szolgák persze még csak a természet látható (földi szemmel látható) elemeiből próbáltak kiokoskodni egyes várható történéseket: ez aztán vagy sikerült, vagy nem. A Nap korareggeli, valamint késő esti színéből, az állatok viselkedéséből, vagy az éjjelre gyújtott tüzek füstjéből csakúgy „jósoltak”, ahogyan a későbbi korok és későbbi népek sámánjai: inkább csak találomra, semmint valós és reális ismeretek alapján. Ám ezek a megfigyelt lét-elemek egy idő múlva valóban kiadtak egy bizonyos képet: az azonos jelenségek mindig azonos következményekkel jártak, így azokra már előre fel lehetett készülni. Ezeket a megfigyeléseket aztán a papok egymás közt terjesztették, gondosan ügyelve arra: egybe gyűjtött, s egymással megosztott ismereteik ne kerüljenek a köztudatba, hisz az kényelmes életük végét jelentette volna. Ezeken a megfigyeléseken túl még egy sor olyan ismerettel is bírtak, amelyet az Űrutazók adtak át nekik, mint a Föld legfejlettebb népcsoportjának is legfejlettebb gondolkodóinak; s lényegében helyesen tették, hisz hát valóban ezek a papok voltak az addig megszerzett tudások őrizői, és továbbvivői. Hamarosan rávezették e gondolkodókat: alkossanak meg egy egységes jelrendszert, amellyel rögzíteni tudják megfigyeléseiket az utókor számára is. Vagyis; elindították őket az írott tudomány megteremtése felé. Amint az írás, mint olyan: már valóban teret kapott e tudós elmék világában, lassan, fokozatosan bevezették őket a számok; vagyis a matematika világába is. Ez megadta aztán az alapot, de a késztetést is a további ismeretek megszerzésére. Egy magasabb szintről érkezett, s fizikai testet vett missziós-szellem kifejlesztette az első, már meglehetősen fejlett csillagvizsgáló eszközöket, így már a távolabbi csillagok állását is bevonhatták vizsgálódásaik körébe. Egy másik missziós útra vállalkozott szellemnek az volt a feladata, hogy az Űrutazóktól átvegye, s meghonosítsa a Városban (amely már nem is város, de szinte egy kis ország, de legalábbis egy teljesen különálló Birodalom volt) az Egy-Isten hitet, végét vetve a babonák korának, hogy attól kezdve a papság is a valódi tudomány felé orientálódjon, amelynek révén megismerhetik a Teremtett Világ egy kicsiny részét, s ezáltal magának a Teremtő Elvnek egy bizonyos aspektusát is. Emellett természetesen a tudomány többi ága is ugrásszerű fejlődésnek indult. Nem csak a csillagászat fejlődött egyre inkább, de a fizika, a kémia (azaz: inkább még csak az alkímia, vagyis a megadott vegyi anyagokból más, általuk fontosnak és szükségesnek érzett anyagok előállítása, vagy csak azok megkísérlése) az orvoslás, s ezen belül (vagy ezzel egy időben) a gyógyfüvek és gyógyító kristályok felhasználása, s a már-már modernnek nevezhető gépek előállítása is megkezdődött, amelyekre a föld megműveléséhez, s az építkezéseknél használt, hatalmas kőkockák mozgatásához stb. volt egyre inkább szükségük. Rohamos fejlődésnek indult a hajózás, s ennek révén a térképészet, a Föld egyre pontosabb ismerete, s még sorolhatnám. A fejlődés tehát szinte mindenben azonos módon, csak sokkalta gyorsabban ment végbe, mint azt az első emberiségnél megfigyelhettük. Ennek oka az, amire egyébként már utaltam is: mindezek az 109
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet ismereti és tudásanyagok már készen voltak úgy a Kozmikus tudattárban, mint a Föld energia-burkában. Már csak kellőképpen érzékeny és fejlett szellemmel bíró ember kellett hozzá, akinek Én-része alkalmas volt rá, hogy a magával hozott késztetések irányának megfelelően magához vonzza, s ismét „képpé” formálja a fizikai szintű tudat számára azokat a meglévő ismeret-energia-elemeket. S ez meg is történt. De megtörtént még más is, valami olyasmi, ami idejekorán véget vetett ennek a viharos gyorsaságú fejlődésnek, s hozzá nem is olyan sokára! Ez a történés, ahogyan az a Nannivie-i katasztrófánál is történt, a papok nagyravágyásának volt köszönhető. Azokénak a papokénak, akik néhány száz évvel később már túl voltak azon a szellemi fejlettségi szinten, amely a Beavatásra alkalmassá tette őket, s akik már nem csak tudatában voltak a Bermuda-szigeti Dimenzió-ka-pu létezésének, de egyre nagyobb szellemi energiájuk segítségével akár el is látogathattak az Óceán-mélyi Bázisra, hogy felvegyék a kapcsolatot úgy az első emberiség tagjaival, mint az időről – időre odaérkező Szellemlényekkel. Atlantisz lényegében ekkor még „sehol sem volt”: még csak a Holnap homályos ködéből kezdett kiemelkedni, mint egy esetleges földi-szellemi központ, amely egykor talán méltó párja lehet Lemúriának, vagy Mú szigetének, s az ottani szellemi központnak. Aztán nem párja, hanem utódja lett mindkettőnek… A Lemúriai papság egy igen magas rangú tagja ugyanis ismét beleesett a hatalmi mámor vonzásába: vagyis, engedett a felbukkanó kísértő csábításának, s már nem érte be azzal, hogy a szellemi Vezetők alárendeltjeként szolgálja népét, s ezáltal az egész, leendő emberiség egészét! Ő maga akart a legmagasabb pont lenni ebben a hierarchiában, azt akarta, hogy minden Erő, s ezáltal minden Hatalom az ő kezében legyen, s a Vezetők, csak úgy, mint a magas rangú Szellemlények az ő parancsszavát kövessék. Aztán még ennél is tovább ment, s már az általa megismert Világmindenség-rész Ura és parancsolója akart lenni, ahogyan azt a mélység fejedelme ígéreteiben eléfestette. Megismétlődött tehát a Nannivie-i történés, de mivel a történés már maga is egy meglévő ismeretelem volt, amely ellen a Föld vezérlő Szelleme, s a Föld köré érkezett szellemi géniuszok képesek voltak a bolygó testét leárnyékolni: a történés csak az adott ponton ismétlődött meg a maga teljességében. A papok városát egy azonos irányú kísérlet közben hatalmas robbanás rázta meg, amelynek következtében a bolygó egy része a Tengerbe vetődött, míg egy másik, valamivel nagyobb része ismét kitépte magát a Föld mágneses gyűrűjéből, hogy a magához rántott negatív energia segítségével száguldjon a mélységben lebegő fekete Lyuk felé, hogy kevéssel (ti. alig néhány százezer évvel) később már az a negatív energia-gömb is csak mint a fekete Lyuk része létezzen az ellentétes forgásirányú Mindenség-rész legmélyebb pontján: vagyis Satana „birodalmában”. A Föld felszíne természetesen maga is megsínylette e hatalmas történést, s nem csak szellemi szinten, de geológia történésekkel is reagálva a robbanásra. Azon kívül, és azon túlmenően, hogy az adott földrész egy terjedelmes része egyszerűen „eltűnt”, a Tengerek, az Óceánok, a folyók és a tavak (épp a Tengerbe robbanó, óriási föld-tömeg hatására) egyaránt kiáradtak, s ismét hatalmas szökőárakkal rohanták körbe többször is a Föld felszínét. Emellett tűzhányók tucatjai törtek ki, ezer méteres magasságig köpködve fel gyomrukból az izzó lávát, s a hamut. Lényegében ekkor, egy ilyen robbanásnak köszönhetően „született meg” Atlantisz (amely akkor még korántsem volt sziget, sőt: nagyon is része volt a szárazföldnek, mert egy általatok már nem ismert kontinens része volt, annak is a legmagasabb fennsíkja, amely Kontinens maga is több darabra szakadva csaknem egészében elsüllyedt a víz mélyébe, nem hagyva maga után csak a fennsíkból lett szigetet: azt, amelyet később a közepében emelkedő, már jócskán megkisebbedett, szinte csak egy nagyobb domb méretű, szunnyadó vulkánt maga alatt tudható hegycsúccsal együtt, mint Atlantiszt ismert meg a Világ. A Szellem-világ képviselői természetesen előre látták: mi, s miért fog történni Lemúriával, és annak lakosaival. Látták, de nem avatkozhattak bele a történésekbe, de még csak a pap gondolatainak irányát sem volt joguk másfelé terelni, hisz az már a szabad akarat megsértése lett volna, s ehhez nekik sem volt joguk. Annyit azonban megtehettek, s meg is kellett tenniük, hogy a Bázison lévőket figyelmeztetik a várható történésre, aztán rájuk bízzák: cselekedjenek a legjobb belátásuk szerint.
110
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet És ez a rendkívüli történés egyben egy óriási próba is volt az Útjuk végén, már közvetlenül a Visszatérés előtt álló Szellemi ÉN-ek, s azok Én-részei számára: meg tudják-e tenni (mint az Ős-bukás történésénél Atyánk), hogy nem avatkoznak bele a várható történésbe, s inkább veszni hagyják mindazt, amit oly szerető gonddal addig felépítettek, vagy gyengék lesznek, s mégis megpróbálják meggátolni a papot a szabad akarat gyakorlásában? Nagy, hatalmasan nagy próbatétel volt ez mindahány Űrutas számára, de helyesen döntöttek. Ugyan a Lemúriában élőkért nem tehettek semmit, de megtehették, hogy a Föld távolabbi részein élő, s a legmagasabb fejlettségi fokon álló embercsoportok egy-egy tagját figyelmeztették: készüljenek fel a várható katasztrófára. Azt ugyan még nem tudták volna megérttetni a kiválasztottakkal: mit jelent az energetikai robbanás, vagy a vulkanikus tevékenység-sorozat, amint a szökőárat sem értették volna meg, de az ezzel járó, katasztrófák miértjének és lefolyásának magyarázatát sem. S még csak nem is jelenhettek meg előttük cseppet sem földi öltözékükben, hisz a magasabb szintű fejlődés útján épp hogy csak elindult, bár szintén nem mindennapi képességekkel és késztetésekkel bíró, egyszerű halászok és ácsok tán szörnyethalnak ijedtükben, ha megpillantják őket. Egy fél-hipnotikus állapotba kellett vinni őket, majd átadni nekik a Parancsot: építsenek akkora bárkát, amelyben elférnek családjuk minden tagjával együtt, s ezen felül, és ezen túl még annyi állat, és annyiféle-fajta növény, amennyi az ő közvetlen környezetükben csak ismert, mint haszonnövény. Ez annál is inkább óriási feladat volt, mert akkor még sokkalta kiterjedtebb „családok” voltak, mint mostanában, nem egy család több száz főt is számlált, hisz bele tartozott mindenki, akinek akár csak a legkisebb köze is volt a mai értelemben vett családhoz. Ugyanis itt még nem a vérrokonság, de az egy nemzetséghez való tartozás szimbóluma volt maga a „család” szó. Tehát nem csak Noéra, annak asszonyára és gyermekeire, s nem csak azok rokonságára, de minden, velük egy ember-csoportban élőre vonatkozott a „parancsolat”, s persze ugyanígy volt ez a többi „Noé” esetében is. Mert a Föld több pontján ki kellett adják a parancsot az adott ponton élő népcsoportok legfejlettebbikének, vagyis azok fejének, ha azt akarták, hogy valóban esélye legyen az ember nevű lénynek túl- és tovább élni a várható történéseket, majd folytatni az újszülött Történelmet. (Ezt egyébként az ősi korokból fennmaradt mondák és legendák is visszaigazolják, amelyek a Föld legkülönbözőbb pontjain mondják el ugyanazt a történést, csaknem egyforma módon, de mindenképp azonos lényegtartalommal.) Ha ugyanis az az egyetlen család maradt volna meg a Föld színén, még az esetleges túlélők utódai sem sokáig maradhattak volna fenn: oly nagymértékű lett volna a faj degenerálódása, hogy bizony: ma nem beszélhetnénk az emberiség történetének és Történelmének folytatásáról. Legfeljebb egy teljesen új emberiségről… E figyelmeztetés természetesen hosszú évekkel kellett megelőzze magát a várható történést, hisz az ácsok, s a halászok birtokában lévő eszközök épp oly egyszerűek és kezdetlegesek voltak, mint maguk a használóik, így hosszú időbe telt, míg a hatalmas bárkák elkészültek. S épp időben készültek el: a családok kevéssel az esemény bekövetkeztének várható időpontja előtt helyezték el az állatokat a bárkán: maga a család jórészt már a bárkán volt, csak az együvé terelt, s fajonként elkülönített állatokat őrző férfiak maradtak az állatok mellett, hogy már majd azokkal együtt szálljanak fel, amikor annak érkezik el az ideje. Mert az Utazók napra pontosan jelezték: mikor fog bekövetkezni a nagy Esemény, amelynek bekövetkezte ismét csodaszámba ment. Vagyis nem az esemény bekövetkezte, hanem az esemény időpontjának ismerete. Pedig ez korántsem volt „csoda”, legalábbis a Valóság Világának értelmezése szerint nem. Az Utazók a maguk dimenziójából visszapillantva a teljes alattuk lévő síkot mint egységes egészet látták (s persze: látják mind a mai napig, s még ezután is), vagyis végigpillanthattak annak múltbéli, s majd csak eztán bekövetkezendő eseményein, így a szó legszorosabb értelmében látták mindama történést, amelyet aztán „megjövendöltek” az erre a célra kiválasztott népek és nemzetségek fejeinek, vagyis a Családfői tisztet ellátó férfiaknak. Azok a Családok, vagyis azok a nemzetségek, amelyeknek vezetői hittek a figyelmeztetésnek, végül is valóban megmenekültek, amint megmenekültek a magas hegyekben élő pásztorok, s azok családjai (igaz: az ő esetükben már valóban családokról, s nem teljes nemzetségekről volt szó, hisz csak a legszorosabban vett családtagok éltek egy-egy hegyi pásztor-kunyhóban). És megmenekültek azok a Kiválasztottak is, akik a történés időpontjában a Csendes-óceán mélyén tartózkodtak, s akiket a történések elől a Hold-bázisra menekítettek az Űr utazói, s a Szellem-világ tagjai: legyen, aki hírt vihet az emberiség 111
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet túlélőinek az egykor volt Tudásról, ha csak nyomaiban hagyva is a megszerzett ismeretek egyes elemeit az Utókor számára. Ezeket a Kiválasztottakat természetesen szintén fél-hipnotikus, vagyis erősen kábult állapotban kellett a Hold-bázisra szállítaniuk, s nem csak azért, hogy azok később ne emlékezhessenek vissza rá: hol töltötték, s hol élték túl a katasztrófa hosszú esztendeit. Ez is szerepet játszott az okok közt, de az is: annyi ember számára csak akkor biztosíthatták a kellő mennyiségű oxigént, s az abból előállított, csaknem a földi légkörnek megfelelő összetételű levegőt, s a vizet, ha azok minden életfunkciója a viselhetőség alsó határáig lelassul. Így, ezen a módon nyílt csak módjuk azok életben tartására, hisz az emberi szervezet még koránt sem állt azon a fokon, hogy elviselte volna a hibernálást, vagy egy hosszú éveken át tartó altatást. Az emberi agy legalábbis mindenképp megsínylette volna, s a kevesebb kromoszómával bíró szervezet is okozhatott volna igen kellemetlen meglepetéseket. Így aztán a félhipnózis mellett döntöttek, amelynek időtartama alatt szivárog ugyan az agyba némi információ, de csak annyi, amennyi egy-egy álom végén az ébredő ember tudatában marad, s ezt a minimális kockázatot mindenképp megérte, hogy a Kiválasztottak tudatában lévő ismeretek életben maradhattak. Ennek fennmaradása, s írásos formában való rögzítése elsősorban a két távolabbi népcsoport, vagyis a Múszigetén, majd az Atlantiszon fejlődésnek induló ember-csoport számára lesz jelentőségteljes. Arra lesz hivatott figyelmeztetni őket: veszélyes a Tant olyan célokra fordítani, amely cél ellenkezik az Isteni Elvvel. E tanok írásos formája, s azoknak az új Civilizáció tagjaihoz való eljuttatása az egykor volt Lemúriai Társadalom, az egykor volt Civilizáció létét, s annak bukását, valamint e bukás miértjét volt hivatott a lehető leghitelesebb formában megmutatni a következő Korszak ember nevű lényének. Aztán a Kiválasztottak idővel visszakerültek a Földre, s el is végezték a rájuk testált (vagy inkább az általuk felvállalt) feladatot: ám úgy tűnt, hiába! Hiába, mert a Mú szigeti tudós papok épp úgy ellökték maguktól a segítő „kezeket”, ahogyan az ő bukásuk és megsemmisülésük után az atlantisziak is tették. Hiába látták a saját szemükkel a Lemúriai tudós papok mindahány feljegyzését, s hiába ismerkedhettek meg az előttük tévútra tért nép keserves pusztulásának okával s módjával: ők is a maguk feje, s a maguk elhatározásai után indultak, hogy ők is kinyújtsák kezüket az oly-igen vágyott, Tökéletes Hatalom után, talán arra gondolva: majd én megmutatom, mit hibáztak el az előttünk elindultak! Majd én megmutatom, hogy akkor is kezemben fogom tartani a Világot… Ezzel szemben a Mú-szigeti, majd az Atlantisz-i tudós papok is csak önnön és népeik gyors, és szinte maradéktalan pusztulását tartották kezeikben. Mú szigetének emlékei egy szálig elmerültek az ismeretlenség mélyén, de már Atlantisz tudósai közül nem egy volt, akik még idejekorán elhagyták a Szigetet, és némelyek nem is azért, hogy a megszerzett Tudást: csakhogy a saját, és családtagjaik bőrét mentsék. Egy-két kisebb hajóhad is úton volt éppen, s néhány kereskedő, akik távoli, ismeretlen Világok, vagyis földrészek felkutatása, s az ott található minden-nemű értékek megszerzésének vágyával keltek útra, nem tudva, de még csak nem is sejtve: csak odafelé visz Út az ismeretlen Földrészekre. Visszafelé már nem lesz hová indulniuk, hacsak nem egy másik, még ismeretlenebb, s még távolibb Földrészre… Az addig átadott Tudás letéteményesei, vagyis a menekülést választó papok később nem csak rögzíteni, de továbbadni is igyekeztek mindama ismeretet, amelynek birtokában voltak, de az adott kor emberisége még távolról sem állt azon a fejlettségi fokon, hogy bárha az ezredrészét is megérthették volna mindannak, amit mint Ismeretet, a papok igyekeztek megtanítani nekik; így a Tanítások lassan elmerültek a Feledés tengerében. S még így is fennmaradt nem egy Tanítás, de csak mint máig is ismeretlen maradt, s inkább vallási színezetű Szent Szöveg (vagy már csak szöveg-töredék), amely apáról fiúra szállt a távoli őserdők mélyén élő népek tagjai közt, anélkül, hogy ezen szövegek tartalma és mondandója valaha is világossá vált volna számukra. Távoli bolygók kiszámított pályái, a Föld, s néhány Égitest méreteinek adatai, de néhány fizikai és kémiai alapismeret épp úgy megtalálható e „szent szövegekben”, mint az évezredek óta a szövegbe ékelődött, s már a Törzs vezetői és varázslói által beletoldott szavak, amelyek egy-egy nevezetesebb eseményt voltak hivatva rögzíteni. Természetesen már a törzs ősi szavai is megváltoztak, így azok értelmezése tán örök időkre elvész, ha csak mint a Múlt puszta létezésének bizonyítékát: meg nem menti valaki egyszer az Utókor számára.
112
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet A Naniviében, Lemúriában, a Mú-szigeten s végezetül az Atlantiszon bekövetkezett katasztrófák után az Utazók hosszú évszázadokon, vagy inkább évezredeken át nem kísérelték meg újra átadni ismereteik kicsinyke morzsáit egyetlen nép fiainak sem. Sőt: az utolsó „kudarc” után sokáig le sem jöttek a Föld színére, de még a Hold-bázist is megszüntették, elemi részeire bontva annak alkotóanyagait, hogy még csak nyoma se maradjon az emberiség számára. Épp csak néhány, nagyon is „emberi” jelet hagytak maguk után, úgy a Föld, mint a Hold felszínén. A több ezer méteres, s csak felülről értelmes képet formázó építményeket, amelyeknek jelentése, vagy szerepe mindmáig titok előttetek, s már az egykor volt emberiség utódainak számára is. Azok számára, akik a ti „Jelen”-nek megélt korotokban érkeznek újra és újra a Föld színére, s akik már maguk sem tudhatják (vagy csak nem tartják érdemesnek és fontosnak tudni): mi céllal készítették azokat az építményeket eleik, akik még erősen kötődtek érzelmeikkel az Anya-bolygóhoz, hisz még maguk is lélek-testekkel bíró Szellemlények voltak. Azoknak a Szellemlényeknek ugyanis, akik most érkeznek hozzátok a Föld színére, már semmiféle testre nincs szükségük. Fényből „épült” űrjárműveiken egy pillanat alatt átszelhetik a Kozmosz általatok ismert részét, s még annál is nagyobb távolságokat tehetnek meg gondolat-energiai úton teleportálva magukat ponttól-pontig. Persze: nemcsak ők, de más idegen civilizációk képviselői is meg-meg jelennek a Földön, bár ezeknek már nem egészen (sőt: egyáltalán nem!) pozitív a szerepük, amint szándékaik sem azok. Ők ugyan már képesek a dimenzió-ugrások végrehajtására, de eme képességet nem szellemi, hanem kifejezetten tudományos úton, s persze az ellentét képviselőinek hathatós segítségével valósították meg, a Tér-Idő görbületeinek, és az Űrben szabadon áramló energia-hurkok felhasználásával. Ezt a módszert alkalmazzák a legmélyebb Mélységből érkezők is, ha Satana megbízását kell teljesítsék, s az most mindegy: kísértő, megfélemlítő, avagy csábító szerepet kell felvállalniuk, vagy esetleg egy, már a Mélység uralmát elfogadóval kívánnak szerződést kötni. Ez utóbbi esetben nem egyszer a szerződő féllel tér vissza az Anti-világba a sátán küldötte, majd azonos módon juttatják vissza azt a maga időszakába. Jobbára az éj óráit használják e célra, mert akkor lényegében nem számít: kilép-e az illető a maga TérIdejéből, hisz nincs konkrét fizikai szintű feladata, amelyhez időrendi értelemben alkalmazkodnia kéne. A mélyebb szférákból érkező ufonauták csakis és kizárólag a Mélység módszereivel, s annak energiáit használva közlekednek nagyon is anyagi járműveiken a Föld dimenziói közt. Ők azok a túlontúl is fejlett test-tudattal bíró, ám a semminél még most is alig valamivel magasabb valós, tehát Szellemitudati fejlettségi szintet elért, első és második szféra-béli (jobbára szintén a Föld alacsony síkjain, vagy a ti Naprendszeretek valamely bolygóján élő) lények, akiknek mind a mai napig feltett szándékuk a Világűr minden egyes, általuk már elérhető pontjának leigázása, s uralmuk alá rendelése. Ezt a célt szolgálják azon cselekedeteik is, amelyeknek nyomán közületek is oly sok ember panaszolja utólag: órák tűntek el, estek ki nyomtalanul az életéből. Vagyis egy bizonyos közeg fogságában olyan tudat-blokkolást élt át, amelyet mint holt, semmibe hullott időt semmiképp sem tud megmagyarázni sem önmagának, sem azoknak, akik később megkísérelnek tudata mélyére hatolva mégiscsak nyomára bukkanni: hol, s milyen körülmények (s miféle lények) közt tartózkodott a kérdéses, ám csak számára „holttá” lett időtartam alatt. Ezen próbálkozások persze épp oly eredménytelenek, mintha annak kívánnának nyomára bukkanni pszichológusaitok és lélekbúváraitok: ki hol, s merre kóborol álmai útján, amikor is a Szellemi Én-rész kissé kiemelkedik a test-tudatból, s csak a lélekszálon tartva azzal, s a fizikai testtel a kapcsolatot; maga az Álom dimenzióinak egyikében vagy másikában kóborol, hol minden különösebb, konkrét cél nélkül, hol pedig azért, hogy új információkat szerezzen, s új Tanításokat vegyen át, amelyeknek egy részét aztán a test-tudatnak is megpróbál (több-kevesebb sikerrel) átadni. De míg az álom mezején kóborló tudja, hogy (feltehetőleg) csak alvással töltötte idejét; az alacsony szférából érkező ufonauták által kiszemelt, személyi szabadságuktól, szabad akaratuktól és teljes cselekvőképessé-güktől megfosztott egyéneknek fogalmuk sincs, nem is igazán lehet: hol, s mivel töltötték az időt. Az esetek többségében legalábbis nem, vagyis azokban az esetekben, amikor az ufonauták csak az emberi test fizikai jellemzőit kívánják az élő személyeken tanulmányozni, hogy még a testszövetek mintáját, s a genetikai sajátosságokat is reprodukálhassák egy későbbi időpontban, amikor is elérkezettnek látják majd az időt az adott bolygón, vagyis a Föld színén is átvenni a hatalmat. Erre azonban nem fog sor kerülni: itt, ebben a dimenzióban még nem, a dimenzióváltás után pedig már nem lesz alkalmuk terveik végrehajtására. Ám nyernek mégis 113
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet a dolgon, hisz az a hatalmas történés, amelynek során a dimenzióváltás bekövetkezik, egyben egy éón, azaz egy Világ-év végét is jelenti; s ők épp e történés bekövetkeztét siettetik. Ez a hatalmas horderejű történés viszont a Teremtettség eme kicsiny pontján, töredék-részén, (amelyben a ti Naprendszeretek is bennfoglaltatik) egy teljes mértékű átalakulást fog eredményezni. Nem csak ez az egyetlen naprendszer, s nem ez az egyetlen metagalaxis kell megélje az éón-váltás történéssorozatát, de az EGYSÉG-ből kiszakadt szellemlények által lakott Világok mindegyike előrébb lép, s bizonyos formában és szintig feljebb is emelkedik. Kivéve persze a Satana uralma alá tartozó Anti-világot, amely ezáltal még távolabb kerül, s még inkább elszigetelődik a Fent világától, s a felfelé tartó szintektől egyaránt. Ennek is meg lesz azonban a miértje: hamarosan erre is visszatérünk! Igaz: oly nagymérvű változáson egy bolygónak sem kell átesnie a történés során, mint éppen a ti Földeteknek, hisz ez az éón-vég számára egy komoly fejlődési szakasz végét, s egy újabb szakasz kezdetét is jelenti. A bolygó szellemi gömbje nemcsak a dimenzió-, de a szférikus emelkedést is meg kell élje: s hozzá boldogan fogja megélni, hisz a negyedik szféra már túl van azon a határon, amelyen belül a Mélységnek még Hatalma lehetne fölötte. S ez persze nem jelenti azt, hogy már a Föld fizikai testén létbe lépő, s utakat vállaló Szellemi Én-részek, s az azok által kormányzott test-tudatok is mentesülnek a Mélység hatása, annak minden vonzata alól! Nem: de már számukra is könnyebb lesz legyőzni mindama kísértéseket, amelyekkel eleik még keményen meg kellett küzdjenek. Ezért is van szükség arra, hogy a fizikai testek, s a test-tudatok időlegesen visszaessenek egy korábban már túlhaladottnak megélt fejlettségi szintre: a történés-sorozatot követő korszak során újra el kell kezdődjön a már ismert „evolúciós folyamat”, de most már úgy, hogy a test-tudatokban a legmélyebb, legvadabb cselekmények – mint szigorú tilalom alá eső történések – ne jelenjenek meg még vágy, azaz késztetés szintjén se. A köröttük lévő állatvilág egyes durva cselekvéseit érzékelni fogják ugyan, de a Szellemi Én-részek már minden körülmények közt képesek lesznek megadni számukra a késztetést a látott-érzékelt képek és cselekvések elékerülésére. Így, ezzel az új fejlődési iránnyal válnak aztán az ember nevű lények végül olyanná, hogy az Ezeréves Krisztusi Birodalom végre igaz valósággá lehessen számukra. Ez azonban még mindig odébb van: egy másik könyvben kellő alapossággal ki is elemeztük a várható történéseket, s azok miértjeit is, s még majd jelen Utunk során is visszatérünk rá, hogy e másik oldalát is részletesebben elmagyarázzam a történésnek. Így inkább ugorjunk vissza ismét a bennünket érdeklő történés-sorozathoz, annak fizikai és szellemi történéseihez, hisz még azokat az állomásokat sem ismertettem teljes részletességgel, amelyek a ti „jelenetetekig” vezettek. A lemúriai, Mú-szigeti és atlantiszi történések után tehát az első emberiség kései utódai, s a magas szintű Szellemlények sokáig nem mutatkoztak a bolygón. Pedig mindvégig a bolygón voltak képviselőik, amint ott is vannak mind a mai napig. A Bermudák-beli, s még a Föld több pontján megtalálható energiabázisok őrizői maradtak az emberiség mellett, akiknek tisztük a Föld energiaszintjének megtartása és emelése volt, hogy segítségükkel lehetővé legyen Jézus, azaz a FIÚ testet öltése a bolygón. Ők, s a Tibet kolostoraiban rejtező lámák, akik tulajdonképpen nem voltak mások, mint azok az Atlantiszból elmenekített, s a történések végéig a Hold-bázison őrzött pap-tudósok, akiknek tudatában még a legnagyobb óvintézkedések ellenére is olyan információk rögzültek az Örök Hazáról, amely információk már önmagukban elégségesek voltak ahhoz, hogy ismerőiket olyan szellemi magasságokba emeljék, s olyan tisztasági fokkal „ajándékozzák meg”, amely már egy nem földi szintű, tehát nem anyagi elemekből felépülő, s hosszú évszázadokon át való fél-fizikai testekben megélhetett létet biztosított számukra. A Tanításokba rejtett, s a Hold-bázison tudatukba áramló ismeretek-adta Erőt hozták magukkal tudatuk mélyén a Hold-bázisról, s többek közt ezt őrzik mindmáig Tibet hegyei közt. Azért mondom, hogy többek közt, mert ennek a Tudásnak a magas szintű rezgéséhez idővel még az az Isten-gyermeki Erő is csatlakozott, amelyet a Krisztussá lett Jézus hagyott a Föld színén, mielőtt felemelkedett volna a Lét legmagasabb rezgéstartományaiba, hogy a lámák az adott pillanatban útjukra bocsájthassák az Erő egy bizonyos meghatározott (ti. Krisztus által előre meghatározott) részét, amennyire Föld-Anyának, vagyis a Föld fizikai testét Szellemi ÉN-jével betöltő Elsőd anya-aspektusának szüksége lesz az Ugrás biztonságos végrehajthatásához. De a legmagasabb szintekről érkező missziós-szellemek gondolatenergiái is e pozitív gömbhöz csatolódnak, legalábbis ama részük, amelynek nem kell a történések során közvetlenül, vagy akár közvetve szerepet játszaniuk az emberiség sorsának további alakulásában, s a Föld színén testet114
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet öltött Szellemi Én-részek útjainak és egyéni vállalásainak megtámogatásában. Mert bár ki-ki maga vállalja, hogy egyik vagy másik feladatnak (önmagához mérten) tökéletesen eleget tesz: a felgyülemlett negatív energia-halmazban szinte már lehetetlenség volna bárha a legkisebb vállalást is végbevinni, ha a Föld szellem-óriásainak pozitív energiáiból nem csatolódna egy bizonyos mennyiség minden egyes, valóban pozitív gondolatotokhoz, tiszta szándékotokhoz, ha azokkal önmagatok és mások fejlődését szolgálhatjátok. Ehhez a Tibet hegyei közt (s a Föld több más pontján) őrzött pozitív energiához kapcsolják magukat a Föld legkülső burka köré gyülekező, vezérlő Géniuszok is, amelyek most, a ti jelenetek idején egyre nagyobb és nagyobb számban gyülekeznek a Föld fizikai teste körül, hogy az adott pillanatban biztosíthassák a szellemi gömb felfelé vezető útját, annak tökéletes biztonságát. Ez ugyan egyébként is biztosított, de Satana akár a legutolsó pillanatban is megnehezítheti Föld-Anya számára a felemelkedést. Annál is inkább meg van ennek a veszélye, mert a harmadik szférát elhagyó „Új Föld”: vagyis a Föld energia-gömbjéből keletkező, már csak fél-anyagi testtel, (vagyis gömbbel) bíró Föld a felemelkedés befejező pillanatától kezdve nem tartozik az általa elérhető tartományok közé. Abba a magasságba ugyanis már sem szolgái, sem maga Satana nem képes felemelkedni a megsemmisülés, vagyis a sajátjukkal ellentétes irányú energia révén való ősi elemekre való felbomlás veszélye nélkül. S ezt Satana is nagyon jól tudja, így ha egyebet nem tehet is, legalább megpróbálja megnehezíteni a számára cseppet sem kívánatos, ám mindenképp bekövetkező, mert a Nagy Rendező, vagyis Krisztus által szükségesnek ítélt történést, hogy magát a folyamatot lelassítva: a Föld rendelkezésére álló Energiából megpróbáljon valamennyit magához szippantani. A magához húzott pozitív Energia persze abban a pillanatban ellentétes irányúvá válik, amint átkerült Satana Anti-világába, de ez természetes is. Még az az energia is azonmód átminősül, amelyet az ember-szellemektől eloroz, s neki (mert hogy már maga is tökéletesen érzi: ideje lassan-lassan bár, de lecsengőben van) minden csepp energiára szüksége van. Természetes az is tehát, hogy esze ágában nem lesz kihagyni egy ekkora lehetőséget, amikor annyi energiát rabolhatna egyszerre, amennyihez a Föld minden egyes Szellemmel bíró lényének tudatát megcsapolva sem juthatna egy évszázad alatt sem. Ennek elkerülése érdekében őrzik tehát oly erősen a Szellemi géniuszok az Áldott bolygó szellemi gömbjét, ügyelve, hogy az sértetlenül, és teljes biztonsággal emelkedhessen fel a számára előkészített, szféra-közi dimenzióba, vagyis a harmadik szféra hetedik, s a negyedik szféra első dimenziója közti, de már a negyedik szféra első dimenziójából megfogalmazott „dimenzió-lenyomatba”, aholis bevárja majd, míg a Föld fizikai teste is eléri azt a tisztultsági fokot, amelyen újra egységbe emelheti vele a Kegyelem, hogy attól kezdve már együtt haladjon vele fel, egyre feljebb, míg vissza nem tér az Örök EGYSÉG-be: Atyánk irgalmas, szerető Szívébe. Ám azt hiszem: ismét előrébb ugrottam kissé Térben és Időben egyaránt. Ez talán nem is csoda, hisz számomra a ti jövőtök épp úgy a folyamatos jelen része, amint az a ti minden Múltatok is, beleértve természetesen azt a kort, s azt a korszakot is, amelyben magam is mint fizikai lény, vagyis testet öltött Énrész: jártam a magam Útját a Föld színén. Mert ez is megtörtént, ám még ez is egy későbbi történés: legalábbis a mi jelenlegi Út-sorozatunk értelmében. Haladjunk tehát ismét a történések egymásutánisága szerint, vagyis az Atlantisz bukása, s annak csaknem nyomtalan eltűnése pontjától folytatva megkezdett Utunkat. Az Atlantisz-i történés, ha lehet: még kisebb kihatással volt a bolygó egészére a fizikai síkon. Már korántsem okozott az ott bekövetkezett robbanás akkora föld-indulásokat, s globális méretű szökőárakat, bár még így is hatalmas kihatással volt az Óceán melletti szárazföldekre: városok tűntek el egyetlen szempillantás alatt, s az Óceánon haladó hajók közül egyetlen egy sem menekedett. Azon hajókat, amelyek épp a Bermudák közelében haladtak, az erre az időpontra, s épp e történés végett leérkezett Elsődök a Dimenzió-kapun át elmenekítették ugyan, kiemelve hajóikat a történés legveszedelmesebb időegységére, de a történés végén épp úgy vissza is kellett helyezzék őket, méghozzá oly módon, hogy azok már valóban ne emlékezhessenek semmire abból, amit átéltek. Tehát egy olyan „dimenzió-képzetet” kellett már előzetesen megfogalmazni számukra a végtelen Világűr egyik pontján, ahol minden történéselem adott volt ahhoz, hogy a hajósok úgy érezhessék: a maguk megszokott-megismert Tengerén (vagy épp magán a haragvó Óceánon) hajóznak, s hozzá egy kisebb vihar kellős közepén. Mert a dimenzióhologram tengere és Óceánja ugyanolyan képet kellett mutasson, mint a saját közegük vízóriásai abban a 115
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet pillanatban, amikor a biztos pusztulás elkerülése érdekében e másik közegbe teleportálták őket. Vagyis a saját történésük folytatását szimulálták számukra, majd a nagy veszedelem múltával vissza helyezték őket arra a pontra, ahová a dimenzió-hologramban vetődött a hevesen hánykolódó hajó: csak már a maguk Tengereinek és Óceánjainak azonos pontjaira. Így a hajósok még a csillagok állásán sem vehették volna észre: valami oda nem illő történt velük. Csak annyit érzékeltek, amennyit egyébkor is, ha hajójuk viharba került, majd csillapodni kezdett köröttük s alattuk a megbokrosodott elem. Hogy a vihar lényegében mekkora volt, s milyen károkat okozott, már csak akkor mérhették fel igazán, amikor elérték a célállomásul megjelölt pontot… – ahol viszont már alig néhány rom, vagy még az sem fogadta őket. Ez persze megint nem szúrhatott szemet egyiküknek sem, hisz a víztömeg hullámzása gyakran épp a Tenger, vagy az Óceán közepén a legenyhébb, míg a partok közelében őrült táncot járnak a szilaj hullámok, megölve, s elpusztítva mindent és mindenkit, ami és aki csak a közelükbe kerül. S még a hatalmas hullámok okozta légmozgás is megteszi a magáét: így nem is csoda, ha egy igazi „Ítélet idő” végén nyomát sem lelik azoknak a víz-közelbe épült, s többnyire rozzant halászkunyhóknak, vagy még azoknál is rozzantabb csapszékeknek, amelyek látására pedig már előre felkészültek. A történés aztán ahogy kezdődött, el is múlt, s csak a későbben elindult, majd idővel dolgavégezetlen visszatért, hisz épp Atlantisszal kereskedelmi kapcsolatban álló hajók beszámolóiból következtethettek a vihar miértjére: a sziget egyszerűen eltűnt, mintha sohasem lett volna. Még egy korhadt uszadék-fát sem leltek ott, ahol a sziget műszereik jelzése szerint mindezidáig volt, s ahol most a végtelen hullámokon túl csak a semmit és a semmit lelhették. A későbbi korokban, az egykor élt emberektől fennmaradt legendák nyomán útra kelve időről-időre megkísérelt ugyan lemerülni az Óceán mélyére egy-egy kalandra (és aranyra) vágyó gyöngyhalász, de ezeknek épp úgy nyomuk veszett a mélyben, mint a Szigetnek, amelynek kincsei után sóvárogtak. Atlantisz feledésbe, legalábbis az emlékezet egy távoli, homályos sarkába került, s az emberek folytatták mindennapi, megszokott életüket. S az bizony még a lehető legegyszerűbb volt, hisz a halászaton, a vadászaton, s persze a cserén alapuló kereskedelmen kívül alig értettek valamihez az emberek. S még a fejlettebb népek csak bírtak a takács, az ács, s az egyéb mesterségek alapjaival, de már a távoli őserdők mélyén élő nép-csoportok az állat szintjéről is épp csakhogy felemelkedtek. Ezekkel a gyengén, vagy sehogyan sem fejlett népekkel ellentétben még mindig volt egy olyan pontja a Földnek, ahol virágzásnak indult a civilizáció, a kultúra. S ez a pont Egyiptom, vagyis az „Aegyiptousok” földje volt, amely földre nem egy eljutott az egykori atlantisziak közül, azok közül, akik a várható veszedelmet megneszelve családostól útra keltek, hogy új földet, s új Hazát keressenek maguknak. Ezek, megérezve: micsoda veszélyt rejt magában az emberiség számára mindama Tudás, amelynek ők maguk is birtokosai, igyekeztek minden ember-lakta helytől távol letelepedni. Erre természetesen nem kerülhetett sor sem a Tengerek, sem pedig az Óceánok partjainál, ahol a halászok szinte minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Beljebb vándoroltak hát, a szárazföld belseje felé, s gondolkodás nélkül nekivágtak a sivatagoknak is, gondolván: ott már biztonságban, s rejtve maradhat mindama Tudás, amellyel bírtak, de amelyet egy távolabbi kor emberisége érdekében átadtak fiaiknak és értelmesebbnek mutatkozó szolgáiknak: őrizzék, s adják tovább azokat maguk is, hogy a Tudás ne vesszen el egészen a Föld számára. Többségükben azonban mégis csak a folyók mentén, nemegyszer vízi úton haladtak tovább, hogy végre békességet, s nyugovást találjanak a maguk, s övéik számára. E folyóparti, s a folyók hátán haladó vándorok egyik csoportja akadt aztán rá arra a népre, amely hazáját „Aegyiptous”-nak nevezte, s amely az Istenektől eredeztette magát. A folyót, amelyen a kevéssel később „Istenek”-nek kikiáltott vándorok érkeztek; ma Nílusnak nevezik. Ismét visszatértünk tehát egy olyan népcsoporthoz, amely még a többisten-hit tudati-fejlettségi szintjén állt. Vagyis csaknem a kezdet-kezdetéről kellett őket szép lassan rávezetni olyan alap-igazságokra, amelyen az atlantisziak már ezer évek óta túlléptek. S az atlantisziak megkezdték a munkát, s oktatták a nagy reményekre jogosító népet, ismét azok legképzettjeibbre, vagyis a magukat „papoknak”, vagy „felkenteknek” nevezők oktatására helyezve a legnagyobb hangsúlyt. De itt már magát a népet is oktatniuk kellett, tehát meg kellett oldják a köznép oktatását is (hisz mindösszesen is kevesen lettek volna, hogy a papok oktatása mellett a nép oktatását is maguk végezzék el), hisz ezek közt az emberek közt sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek az egyenlőségre, mint bárhol, bármely néptörzsnél eddig a Föld színén. Így aztán a papok gyengébb képességű tagjai kellett továbbadják mindama Tanítások alapjait a 116
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet nép egyszerűbb tagjainak, amelyet megszerezhettek, míg a legtehetségesebbek további oktatásban részesültek. Később már maguk a papok oktatták a továbbiakban megszerzett ismereteket az általuk kijelölt, s a papi rend tagjai közé fogadott, kiemelkedő tehetséggel bíró fiataloknak, míg a Jövevények azon felül, és azon túl, hogy a saját utódaikat igyekeztek kinevelni, vagyis a közülük való embereknek adták tovább az általuk már megszerzett ismereteket; e papok, s már azok neveltjeinek további, magasabb szintű oktatását is végezték. Amikor e nem mindennapi feladat lényegében a maga útján, s a megfelelő ütemben haladt, a Jövevények leszármazottai a Szellem-világ küldöttei, és az e céllal leérkező Elsődök segítségével és irányításával maguk is folytatták az Atlantisz szigetén félbemaradt tanulmányaikat, egyre több és több Tudás birtokosává válva ezáltal. A magas szintű Tudás természetesen fizikai testük jellemzőinek megváltozását is eredményezte, így lét-idejük jóval hosz-szabb volt, mint az egyiptomi embereké. Erre annál is inkább szükség volt, hisz a szinte még teljesen tudatlan nép oktatása nem csekély időt igényelt, hisz azoknak lényegében évezredeket kellett „átugorniuk” néhány évszázad alatt, míg legalább az atlantiszi Tudás alapjait elsajátíthatták. Ki kellett fejlesszék a saját írásmódjukat, a saját elképzeléseikhez és képi világukhoz leginkább közelálló, vagyis a leginkább megfelelő hieroglifeket, majd meg kellett tanulniuk a hagyományosabb írásjegyeket is; csak ez után kerülhetett sor a már megszerzett Tudás rögzítésére, de az új tudnivalók írásba foglalására is, a könnyebb érthetőség kedvéért. Ezeket a hieroglifeket, az azokat rejtő kőtáblákat, majd később a lényegesen könnyebben kezelhető tekercseket természetesen a templomok mélyén őrizték, majd hogy az Erő ismeretére is szert tettek, annak birtokában kifejezetten a tekercsek őrizetét szolgáló piramisokat építettek, amelyek aztán egyben a legkülönfélébb szertartások helyeivé is váltak hosszú időre. E piramisok építését az atlantisziak, majd az általuk kijelölt, s már megfelelő Tudás birtokában lévő papok vezették, hisz csak ők voltak képesek a gondolat erejével megmozdítani azokat a hatalmas, és gyakran (az ideérkezett Elsődök segítségével) nagy távolságból teleportált kőtömböket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak az időtálló építmények megalkotásához. Bár később már nem volt szükségük e valós, fizikai elemekből képződött kövekre: az állványokon állva egy hasonló anyagot alkottak meg már pusztán a gondolat-energiák révén, amely leginkább a ti betonotokhoz hasonlatos, csak még annál is erősebb, szilárdabb, hisz alkotóelemei az Örökkönvaló Erő elemei voltak. Olyan elemek, amelyeket csak egy mégerősebb gondolat-energia lehetett volna képes ismét alkotóelemeire bontani, azaz megsemmisíteni a fizikai sík valótlan valósága számára. (Nem egy piramisnak aztán ez is lett a sorsa, s olyan is van még mind a mai napig, amelynek csak a csúcsa készült a fent említett Kozmikus Erő-elemekből: azok most csonkán, s eredeti rendeltetésüknek már nem megfelelő formában állnak elétek, anélkül, hogy azok egykori valós céljára akár csak távolról is következtetni engednének. Erre azonban még szintén visszatérek, nem is olyan sokára…) E „mesterséges” kőtömbök megfogalmazásánál, és azok elhelyezésénél csak a Felkentek, vagyis a papi rend tagjai lehettek jelen: a köznép tagjaiban rettegést váltott volna ki a kövek „semmiből” való létrejöttének puszta látványa, s azok mozdulása emberi erő kifejtése nélkül már a legteljesebb pánikot okozhatta volna. Annál is inkább tartani lehetett ettől, mert az építéseken dolgozók jórésze nem az egyiptomiak közül került ki. A távoli szigetekről elhajtott, s rabszolga-sorba kényszerített idegen nemzetiségű emberek közül, akik még az egyiptomi köznép által megszerezhető, minimális tudásnak sem voltak a birtokában. Legalábbis az esetek többségében nem, mert azért köztük is akadt olyan, aki magával hozta távoli Hazájának kultúráját, amely nem volt gyengébb, s nem volt megvetendőbb, mint magának az egyiptomi népnek a tudása és kultúrája abban a percben, amikor a Jövevények első ízben rábukkantak a Nílus-menti településekre. Ezek aztán hamarosan ki is emelkedtek társaik közül, bár valós rangot nem szerezhettek, tehát papi hivatást nem gyakorolhattak, így a legmagasabb rendű Tudás birtokosaivá sem lehettek. Ezt a jogot, s ezt a kiváltságot az egyiptomiak fenntartották maguknak, s még a kivételes tehetségű Idegenekkel sem tettek kivételt. Igaz: a maguk népének egyszerű fiai közül is csak keveseknek sikerült olyan magas polcra feltornáznia magát, amely már e kiváltság megszerzésére is feljogosította volna. Inkább csak az egyszerű nép oktatását kapták feladatukul, ami által ismét tehermentesítették magát a papságot, akik attól fogva maguk nem oktatták a közrendű népeket. Sőt: a legmagasabb tudás birtokosai már meg sem jelentek a nép előtt, ha csak nem nagyobb ünnepeken, amikor is a templomok szertartásait végezték, s megáldották a népet, s egész Egyiptom földjét. Aztán ismét hosszabb időre eltűntek a közrendű halandók elől, hogy csak Vezetőikkel, s a hozzájuk hasonló, magas rangú papokkal érintkezzenek. 117
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Az egyiptomi nép vezetőinek tudása szinte napról - napra gyarapodott, s ez kihatással volt magára a népre is. Tán még soha olyan szintű demokrácia nem uralkodott egyetlen nép tagjai közt sem, mint Egyiptomban, s persze az életszínvonaluk is ennek megfelelően emelkedett. Hamarosan csodálatos, virágzó kultúra állt az egykor volt, s épp csak megindult fejlődés helyén. A Birodalom élén még a papok álltak, de már fölöttük is állt valaki: a legmagasabb szintű Tudás birtokosa, aki az Ég Kegyeltje címet viselte, s aki egyedül volt méltó arra, hogy a Beavatási szertartás részese legyen. Ha megfelelt a Szertartás feltételeinek, viselhette e rangot, amely nem csak a papság, de minden egyiptomi fejévé emelte. Ehhez azonban már valóban olyan magas szintű TUDÁS és ERŐ birtokosává kellett váljon, amilyennel addig csak a Vezetők bírtak: e nélkül nem viselhette volna el a Beavatást, amellyel csak egyszer tehetett próbát: több alkalma nem volt. A Beavatási Szertartáson csak a Jelölt szellemi Vezetője, s néhány nagyon magas rangú pap vehetett részt, természetesen a Szellem-világ láthatatlan, de nem érezhetetlen képviselőin kívül, akik lényegében mindig jelen voltak a templomokban és piramisokban lezajló történéseknél, így természetesen a Beavatásnál is. A Jelöltet először kisebb vizsgáknak vetették alá, amelyeknek során számot kellett adjon mindama Tudás elméleti meglétéről, amelyek nélkül fel sem vállalhatta volna a Legnagyobb Szertartást. A Tisztaság, a Fegyelem, a Rend, az Önmegtartóztatás, a Bátorság, s a legtisztább, legtökéletesebb Hit szükségeltettek, mint a Beavatás előkészületi „vizsgáinak” legfontosabb elemei, s csak ha mindezek birtokában volt, kerülhetett sor a tulajdonképpeni Beavatási Szertartásra. Ezeken kívül, és ezeken túlmenően még számtalan Tudás tökéletes birtoklása szükségeltetett, ezeket azonban most nem érzem szükségesnek felsorolni. Már így is sokan, és kellő alapossággal részletezték e témakört (még ha olykor meglehetősen durva tévedésekkel is) így most még magát a Szertartást sem írom le a maga teljességében. Csak annak főbb mozzanatait, vagyis szellemi lényegét vázolom fel, aztán haladhatunk is tovább, hisz még így is meglehetősen nagy Út áll előttünk. A jelölt tehát túl jutott az előzetes vizsgákon. Ekkor Vezetője, s a jelölt oktatásában résztvevő Szellemlények két legmagasabb rangú tagja megadhatta a beleegyezését a Beavatási Szertartás megkezdésére. Ezen engedély birtokában aztán a jelölt hosszú, kemény böjtbe kezdett: napokon át még vizet sem vett a szájába, s emelkedett meditációban töltötte a nap minden egyes percét, míg végül szinte elszakadni látszott nem csak a Földtől, de még önnön fizikai valóságától is. Ekkor a Beavatást végző Mesterek átkísérték a Szertartás-terembe, ahol egy dísztelen, fekete kő-szarkofágba fektették, amelynek szorosan lezárt tetejét csak kívülről, vagy az ÚT végén, az Odaát súgott SZÓ birtokában lehetett ismét megnyitni. E SZÓÉRT indult el végtelennek tetsző Útjára az, aki belefeküdt a szarkofágba, s ezt kellett gondolati úton a szarkofág teteje felé sugallnia, hogy az felemelkedjen. Ehhez azonban végig kellett járnia a mélység minden polkát, s annak minden bugyrait, majd a sorozatos kísértések, s valós veszedelmek legyőzése, s a fizikai kínok és gyötrelmek elviselése (és mindezek önnön szellemi energiájával való feloldása) után fel kellett tudjon emelkedni a legmagasabb Magasságba is: mert csak a mélység, s a Magasság együttes, és tökéletes Ismeretében válhatott hallóvá: olyan igaz, és megigazult Szellemmé, aki hallani képes a Halhatatlan csendben súgott, Éltető Szavát. Azt a SZÓT, amely SZÓ erejétől a szarkofág teteje végül felemelkedett, majd oly lágyan ereszkedett a szarkofág mellett a földre, mint semmi kis tollpihe a gyenge, május-éji szellőben. Aki valóban alkalmas, és képes is volt a Beavatáson megfelelni, automatikusan Egyiptom Fejedelme lett: e nélkül viszont senki sem ülhetett Egyiptom trónjára, mert ezzel a Szellem-világ jogos haragját vonta volna magára, mint a rang méltatlan, és alkalmatlan viselője. S nem csak magára, de Egyiptom népének egészére is. A Törvény szerint trónra kerülő Fáraók mindegyike Beavatott volt, s ez egyben azt is jelentette, hogy az Erő Urai voltak, olyan fizikai síkon élő, bár már korántsem a hagyományos értelemben vett testekkel bíró lények, akik parancsoltak nem csak a vadállatoknak, de az elemeknek is, s irányítani tudták azokat szükség szerint, még hatalmasabbá, és még gazdagabbá téve Birodalmukat, hisz így a folyamatos bőség, tehát jólét uralkodott a Birodalom egészében. Ők voltak azok, akik folyamatosan kapcsolatban álltak az első emberiség tagjaival: azokkal, akik az Orion csillagkép Nanivie nevű bolygóján éltek, már nem mint fizikai, de mint szellemesült lények, amelyek az egykor volt Bölcső további segíthetése érdekében mégis megmaradtak szülőbolygójukon, hogy az első hívó szóra útra kelhessenek.
118
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Persze: már ők is gondolat-energiai úton, vagyis a feléjük áramló gondolatot kibocsájtó rezgés-energiáit önnön szellemi rezgésükkel kapcsolva egybe, így szinte azonnal megjelenhettek, ha arra volt szükség. A piramisok ekkor ismét új szerephez jutottak. Már nem csak a szertartásokat végezte ott a Fáraó, nem csak a ott léptek kapcsolatba a Naniviei-ekkel, s nem csak a Tudás Szent Titkait őrző papiruszokat rejtették azok mélyére. De mert különleges építési móddal, s a fölöttes Szintről kapott utasítások szerint épültek, azon felül, és azon túl, hogy egynémely kozmológiai jelenséget vizsgálhattak, egyben a fáraók létidejének meghosszabbítását is szolgálták, akik idejük nagy részét e piramisok belsejében, annak alsó és felső harmada közt levitálva töltötték, a Szent Tanokon elmélkedve, s gyarapodva még inkább Erőben és Bölcsességben egyaránt. A Piramisok oldalainak magassága, az oldalak éleinek dőlés és metszésszöge, amelyet az általatok is „feltalált” trigonométerrel, s más, nagy pontosságú műszerrel mértek be ezred fokos pontossággal; szintén nagy fontossággal bírtak. Ezek együttes paramétereiből ugyanis (többek közt) annak a pontnak a helyét is tökéletes pontossággal megállapíthatták, ahonnét a Föld az első emberiség történelmének végét jelentő, hatalmas robbanás során kiszakadt. Ez a pont, mint említettem; szintén az Orion csillagképben találtatik (mint az első emberiség kései utódai által lakott Nanivie), a Sirius jelenlegi irányában, amely az ezer évekkel ezelőtti égbolton persze kissé távolabb helyezkedett el, a Naphoz a Földről nézve nyugatabbra. Nem sokkal, mindössze néhány tized fokkal, (vagy ahogy a szaknyelv mondja: néhány másodperccel) ahhoz viszont eléggé távol, hogy Egyiptom tudós csillagászai (akik szintén papok voltak) teljes rálátással bírjanak ama elhagyott, s mindmáig „üresen, s tétlen várakozó” (s viszonylag közelről szemlélve halványan remegni, vagy inkább vibrálni látszó) pontra, ahová a Föld fizikai teste hamarosan meg kell kezdje a visszavezető vándorútját a Kozmoszban. Ez a „hamarosan” persze csak a mi Idő és Tér nélküli értelmezésünk szerint fedi a valóságot: a ti számotokra még most is csak mint távoli, bár már egyre inkább közelítő Történés kell meglegyen, hogy a Föld fizikai teste fölött is betöltötté legyen a Visszatérés Törvénye, annak minden kis, és nagy mozzanata. Ahol a bolygótest megfogalmazódott, ott is kell annak feloldódnia: legalábbis úgy, azon a szinten, hogy egy mégkorábbi síkra emelkedhessen könnyebbült teste, amelynek fizikai tömege „elvész”, vagyis feloldódik a pozitív gondolat-energiák áramában. Tehát már nem szakad ki belőle a besűrűsödött negatív tömeg, s nem válik a Fekete Lyuk részévé, de nem is kezd önálló életet, mint valamely idegen bolygó Holdja: egyszerűen átminősül, s ezáltal a bolygó egésze megnagyobbodik, s egyben éteribbé is válik. Ez azonban már jóval az Ezer Éves Krisztusi Birodalom után, vagyis Satana utolsó megjelenését, és erőpróbáját követően válik valós történéssé, így nem is foglalkozunk vele jelen történéseink során. Most legalábbis még nem, hisz a Visszatérés történetébe egy távolabbi kép során mindenképp beletartozik, vagyis a későbbiekben mindenképp fontos szerepet kap: de csak a későbbiek során. Addig azonban haladjunk tovább a történések sorrendjében, amely szerint most Mózes születése, és (sajnos) Egyiptom bukása következik. Az emberiség szellemi fejlődésének legfontosabb állomásai eszerint alakultak: az Egy-isten hit megszilárdulása, megingása, majd annak ismételt, vagy inkább folyamatos fennmaradása, de már egy másik hatalmas nép révén, amely azóta is híven őrzi azt. Eddig jutott el az emberiség, s ez még akkor sem csekély eredmény, ha időközben ez az Egy-isten hit is egy fura, eltorzított formában maradt fenn az egymástól olyannyira különböző népek, népcsoportok tudati, és lelkivilágában, vagyis hitében, amelyre oly könnyen mondják ki mind: bizonyosság… Az az Egy-Isten hit, amelyet ugyan már rég; már hosszú évezredekkel Mózes születése előtt elültettek az egyiptomi nép, és annak vezetői tudatában a Szellem-világ képviselői, de amelyet ismét felváltott a bálványimádás, ahogy a Tiszta Tudást is felváltotta a fekete mágia. Mert ez történt, méghozzá nem is a vezetőiknél jóval tudatlanabb, és tanulatlanabb nép, vagy a rabszolgák, s még csak nem is a papság soraiból indult el ez a mérhetetlen, lefelé irányuló változás. Nem, de az Egyiptom trónjára került, s hozzá Bevatatatlanul a trónra kapaszkodott, s magát Fáraóvá koronáztattató ember indította azt útjára, aki mindjárt a kezdet - kezdetén visszaállíttatta helyükre mind az aranyból készült, s drágakövekkel ékített isten-szobrokat, önmagát téve meg a hatalmas „isten-sereg” vezetőjévé, vagyis Egyiptom főistenévé is. Őt aztán rendre hozzá hasonló „istenségek” követték a felszentelt trónon. Az első tévútra tért ember eredetileg valóban egy fáraó sarja volt, jogos várományosa a címnek és a rangnak, amelyből azonban valóban csak a címet, és a rangot, s ezek együttes velejáróját, vagyis a hatalmat látta, s kívánta. A címmel, a ranggal, s a hatalommal együtt járó mérhetetlen felelősséget viszont akként kezelte, mint elhanyagolható, félresöpörhető semmiséget, amelyből úgy is csak annyi hárul rá, amennyit hajlandó 119
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet magáénak vallani: a többit egy legyintéssel félre löki, hisz az ő kezében lesz a hatalom, amely erre (ha jogot nem is) mindenképp módot ád. Ez a leszármazott is kellő oktatásban részesült (mint mindahány, akikre a magas tisztség várt), s egy ideig igen jól haladt tanulmányaival, ahogy azt várni is lehetett. Ám életének egy bizonyos pontján meghasonlott önmagával, s szembe fordult mindama tanokkal, amelyeket addig szívével – lelkével a magáénak érzett, s vallott. De ebben sem volt semmi meglepő: a fáraó csakúgy fel volt készülve a várható történésre, mint azok a Szellemi Vezetők, akik az utód oktatását magukra vállalták, hisz az valóban csak szívével, s lelkével… – nem pedig Szellemével vallotta magáénak a kapott Tanításokat. Annál is inkább nem, mert ő, pontosabban az ő fizikai énjét magára vevő Szellemi Én-rész volt az, amely egykor, az első emberiség történetének végére az utolsó pontot kitette. Annak az egykor élt főpapnak a Szellemi Én-része kapott újabb lehetőséget a Föld színén való testet öltésre, miután a mélységgel kötött szerződés ezer esztendeje lejárt, s miután képessé vált megtagadni az ellentét hatalmát maga fölött, végig járta mindahány utat is, amely a mélységből való kiemelkedéshez szükségeltetett. Minthogy Utai végeztével megfelelt mindama követelményeknek, amelyek az újabb próbát, vagyis az egykor megfogalmazott negatív energia pozitívvá minősítését lehetségessé tették számára; az utolsó Fáraó egyetlen, kései sarjaként érkezhetett Egyiptom földjére, hogy az utolsó, s egyben a legsúlyosabb karmikus kötést is feloldja, amelyet az egykori történés során magára vett. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek vélnéd! Nem, mert bár a test, s a test-tudat csakúgy a lehető legjobb, s legmagasabb szintű oktatásban részesült, amint abban részesítették a Szellemi Én-részt is, biztosítva a két, egymáshoz oly közel álló, s mégis oly távol eső Tudat számára a lehető legjobb táplálékot, vagyis a legtisztább, s legnemesebb Tudás ismeretanyagát; a Szellemi Én-részben egy ponton felébredt az egykori kudarc emlékképe. S hozzá épp akkor, amikor a test-tudat és a Szellemi Én-rész tudata közti, már akaratlagos összekapcsolódás megvalósult. Hogy a két tudatban lévő ismeretek magas rezgésenergiája, a rezgés magasságának ismerős volta okozta-e a törést az eggyé-lett Tudatok mélyén, vagy a mélység fejedelme nyújtotta ki újra mocskos karmait a nehezen elengedett zsákmány után? Lényegében ma már nem fontos, amint akkor sem volt az. Vagyis: nem ez volt a fontos, hanem azok a történések, amelyek ezután következtek, hisz azok nyomták rá bélyegüket Egyiptom Útjára, megpecsételve a hatalmas nép további sorsát is. Mindazonáltal mi induljunk ki abból a nagyon is valószínű feltételezésből (mondhatnám: tényből), hogy a mélység nyúlt ismét az egykor oly könnyen megkaparintott áldozat után, vélve: most sem lesz nehezebb őt eltéríteni a helyes úttól, mint volt az egykoron. S ha erre számított Satana, bizony; nem is tévedett. Bár most nem ígérgetésekkel, s nem a Hatalom látszat-csillogásával igyekezett elkápráztatni az ifjú elméjét, s szellemi Tudatát. Először legalábbis még nem, mert sokkalta fontosabb volt számára, hogy elbizonytalanítsa a Beavatás előtt álló ifjút. A Szellemi Én-rész tudatában ismét életre keltette az egykori kudarc-élményt, s annak minden keserves következményét, elültetve benne a félelmet: ismét ugyanazok a kínok és keservek várnak rá, ha nem képes tökéletesen megfelelni a Beavatási szertartás hatalmas lelki és szellemi Erőt igénylő követelményeinek, s a Beavatás után kevéssel ismét elbukik, ahogyan az a távoli múlt során történt. Egyfajta spirituális áthúzást „produkált”, amelynek során a maga akkori szerepét szinte teljesen mellőzte, mintha mindaz, ami történt: az ő közreműködése nélkül, pusztán a test-tudat gyengeségének köszönhetően következett volna be. A Szellemi Én-rész ugyan igyekezett volna a kísértő hangját, s annak riasztó szándékú szavait semmissé tenni úgy önmaga, mint a vele összeköttetésben álló test-tudat számára, de ha önmaga biztos volt is a dolgában, a test-tudatban mégis életre kelt a kételkedés, a bizonytalanság. Ez szinte abban a pillanatban lehetetlenné tette a Szellemi Én-rész tudata számára a testtudattal való, akaratlagos kapcsolattartást, így a test-tudat mindinkább beárnyékolódott, majd be is sötétedett egészen a Fent világossága számára. Érezte, s értette is, de már nem fogadta el az Én-rész magyarázatát, amellyel az az egykori történés miértjét igyekezett tökéletesen érthetővé tenni számára. Ezt a benső meghasonlást érzékelték úgy a Szellemi Vezetők, mint maga a Fáraó is, de nem volt jogukban közbeavatkozni, hisz lényegében ez a folyamat is hozzá tartozott az ifjú szellemi és tudati tökéletesedéséhez. Ha ezt a benső harcot képes a Szellemi Én-rész győzelemre vinni, már a Beavatásnak sem lehet akadálya. Addig azonban várni kellett a Szertartással, s az egyre türelmetlenebbé váló ifjú ezt nem vette jó néven. Annál is inkább nem, mert idő közben megüresedett a Fáraó trónja: az öreg fáraó elhunyt, legalábbis fizikai Útjának végére ért, s bár ettől függetlenül szinte állandóan kapcsolatban volt a trón várományosával, vagyis egyetlen gyermekével; az egyre lejjebb és lejjebb csúszott a Mélység120
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet építette lejtőn. A mélység fejedelme ugyanis már az apa halálát megelőzően újabb támadásba lendült. Azt próbálta elültetni a test-tudatban, hogy apja halála után mindenképp megilleti őt a hatalmas méltóság, s mert hogy egy távoli Múlt során már sikeresen túljutott a Beavatáson: így nem szükségeltetik azon ismételten túljutnia. S hogy sugallatait még hihetőbbé tegye, felébresztette a tudatban egy egykor birtokolt Erő meglétének érzetét, s azt a hamis bizonyosságot: az Erő ma is épp úgy a rendelkezésére áll, s azt senkinek sincs hatalma tőle sem elvenni, sem pedig elvitatni, ahogy nincs joga senkinek elvitatni a fáraó trónjához való, Isten-adta jogát sem. S a tudat, amely már meg volt mételyezve a mélység hatalom-éhének vad mérgével: készséggel fogadta az alulról belévésődő szavakat, igyekezve elnyomni azt a lényegesen gyengébb suttogást, amely a Szellemi Én-rész felől érkezett, s amely mindenáron meg kívánta volna akadályozni az egykori hiba ismételt elkövetését. A történetnek eme pontján természetesen sem a szellemi Vezetők, sem az elhunyt fáraó szelleme, sem az ifjú saját Szellemi Én-része nem tartotta helyesnek, hogy az ifjú akár csak meg is kísérelje alávetni magát a Beavatási szertartásnak. S még csak nem is a Beavatás során megszerezhető Erő, csupán az ifjú puszta léte miatt nem, hisz ha a Beavatandó nem bír a legtökéletesebb Tisztasággal, nem is éli túl a Szertartást. De amíg az Út véget nem ér, mindig van esélye rá: kiköszörülni, vagy legalábbis enyhíteni valamelyest az ismét elkövetett hibát, s annak minden káros következményét. A Szellemi Vezetők ugyan tisztában voltak vele: erre sem lesz módja az Úton járó Én-résznek, de tudták azt is: ami be kell következzen, annak nincs sem okuk, sem joguk elébe állni, mert a Fejlődés örök malmának forognia kell, s az csak úgy forog, ha a Történelem habjai hajtják. Meg kellett fogalmazódjon a Föld történetei közt Mózes világrajövetele annak minden szükséges körülményével egyetemben, hogy általa a Biblia Szent és hatalmas Ígéretei a Föld színén élők kezébe, s tudatába juthassanak, s meg kellett fogalmazódnia azért is, hogy a földi Idő egyre érettebbé lehessen a Megváltó eljövetelére, s a Megváltás utolérhetetlen Történésének valósággá válására. Mert mindeme Történés egyedüli, és tényleges Szellemi Célja ez volt, mert ez kellett legyen, s ezt a Pillanatot kellett megfogalmazza, s a valótlan Valóság szintjén megszülnie minden korszakváltásnak, mert e nélkül a Pillanat nélkül még csak esélye sem lehetne a Visszatérésre az utolsó egynek…!! Az ifjú tehát a mélység szavának, s az ERŐ érzetének engedve elfoglalta a fáraó trónját, s fejére tette az Erőt, és Hatalmat jelképező, Szent Diadémot, még attól sem riadva vissza, hogy a tetteit helytelenítő papok élete árán lépjen a trón magasába. Ezek helyett a papok helyett (akik megtagadták, hogy a Szent Erővel feltöltött koronát a fejére illesszék) olyan papokkal vette magát körül, akik készek voltak gondolkodás nélkül engedelmeskedni akaratának, s bár ők sem bírtak az ehhez szükséges Erővel: a fáraó székébe emelték a trónbitorlót. Ettől az időszaktól kezdődően az egykor csodálatos, virágzó Birodalom rohamosan hanyatlani kezdett. Először még csak a rabszolgák sorsa lett egyre sanyarúbbá, majd a köznép is elszegényedett, később pedig ez az elszegényedett réteg is a rabszolgák szintjére süllyedt, rabszolgává válva nemegyszer a szó fizikai értelmében is. Az új, és mégújabb fáraók már nem voltak Urai az elemeknek, így az időjárás csapongóvá és kiszámíthatatlanná vált. Hol a Nap égette el a termést, hol a jég verte azt el, hol a Nílus, és a többi folyó áradása, vagy épp sáskák hada pusztított Birodalom-szerte. A nincstelenségbe süllyedt lakosok az éhhalál elkerülése érdekében el kellett adják magukat, vagy akár asszonyaikat, gyermekeiket is, s a nép új, és mégújabb „vezetői” ezt olyan természetesnek vették, mintha ez mindig is így lett volna. Már nyoma sem volt bennük annak a népért felelős lelkületnek, ami eleiket jellemezte, s hogy a családok idősebb fejei (gyakran némi méreg „segítségével”) távoztak az élők sorából, utódaik már hallani sem akartak semmiféle demokráciáról, egyenlő jogokról, de még a náluk szegényebbek puszta élethez való jogáról sem. El, és beteltek a dőzsöléssel s a tisztátalanságokkal, s akinek volt elegendő pénze, s elegendő kíváncsisága (vagy akár csak nagyra törő vágyakozása); minden további nélkül megszerezhette a pénzéhes papoktól mindama Tudást, amelyet addig csak a Kiválasztottak tudhattak magukénak. Persze: a kézen-közön terjesztett Tudást már rég nem önnön szellemi emelkedésük érdekében kívánták megszerezni, akik erre szánták el magukat! Az ERŐ már csak a fekete mágia űzésére szolgált, s bitorlói a mélység képviselőinek segítségét kívánták vele még könnyebben megszerezhetni. És persze: 121
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet nem csak kívánták, de meg is szerezték. Annál is inkább könnyű volt ez számukra, mert a mélység fejedelme már tettre készen várta: mikor hull az ölébe a féltve őrzött Erő, s az, aki most a rangot viselte, s aki már a kezdet - kezdetén, s épp a Fáraó aranykígyós fejékéért cserébe eladta neki (már jóval hatalomra kerülése előtt) az egész Birodalmat. Amint azonban említettem: a Fáraó trónjára csak a Beavatáson részt vett, s azon sikerrel túljutott Kiválasztottak kerülhettek: mindenki másnak halálos veszedelmet jelentett az érdemtelenül bitorolt rang, s még csak nem is valamely ellenfelük kezétől kellett halált lássanak. Az Ősi Igék értelmében maga a fejéken látható Szent Kígyó kellett életre keljen, hogy halálos marással büntesse a vakmerőt, nem csak fizikai életétől, s nem csak bitorolt rangjától fosztva meg őt, de át is adva azt az önmaga által választott fejedelemnek: vagyis Satanának, aki mint jogos jussát: újabb ezer esztendőre önnön szolgálatába vetette, amint az a vele kötött szerződés értelmében jogában állt. S ha nem a Kígyó, akkor az „életre kelt” ERŐ, vagyis maguk a piramisok végeztek a trónbitorlóval. A fizikai lét meghosszabbításának titkát ugyanis olyan papok fedték fel a soron következő, bár már kivétel nélkül a Beavatás szertartása nélkül trónra kapaszkodott fáraók előtt, akik maguk sem sokat tudtak róla, csak azt, hogy az létezik, s hogy annak szoros köze van a piramisokhoz. Azt azonban ők sem tudták, hogy az az Erő nem csak éltetni: ölni is képes. Az Erőt idéző, de annak elviseléséhez gyenge embert úgy érte a hirtelen rászakadó energia-hullám, mint valami gyorsan és biztosan ölő gáz: azonnali halált, s a test gyors, és tökéletes elbomlását eredményezte, így mire a papok uruk elé kívántak volna járulni, hogy hódoljanak előtte, már csak erősen oszlásnak indult tetemét találhatták a piramisban, amely test a szemük láttán bomlott tovább és tovább. Ezt követően hosszú időn át senki sem lépte át a piramisok be-járatát. Senki, aki nem volt birtokában az ERŐ-nek. Ám a soron következő fáraó nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy a papság egyes tagjai olyan ERŐ birtokában legyenek, amellyel ő maga nem bírt. Mindenáron, s persze: minden eszközzel igyekezett kiszedni belőlük a Titkot. Egy percen aztán azok a papok, akik még valóban az Erő birtokában voltak, Vezetőik útmutatása szerint beköltöztek a piramisok belsejébe, s hogy oda többé senki illetéktelen ne tehesse be a lábát, de az oda rejtett ERŐ-t se szerezhesse meg senki illetéktelen, belülről befalazták a piramisok ajtaját, meghagyva szolgáiknak: tegyék ugyanezt ők is, kívülről. Mert természetesen minden olyan tekercset is befalaztak magukkal, amelyeken a hatalmas ERŐ-t rejtő Tanítások, és Ősi Igazságok voltak feljegyezve, hogy a becses pergamenek ne kerülhessenek avatatlan kézbe. Ezzel elejét vették a Legmagasabb Tanítások, s az azokban rejlő Erő méltatlan célra való felhasználásának, s ezzel Satana előtt is bezárták az Erőhöz vezető utat. E pergameneket, s a kőtáblák fontosabbjait aztán energia-részeikre bontották, s hogy az Erő hozzáférhetetlen módon, ám valamiképp mégis a Föld színén maradhasson, beépítették annak elemeit, pontosabban azok egy részét a piramisok kőkockáiba, míg a többit a gondolat-energetikai úton maguk elé idézett Tibeti lámáknak adták át: őrizzék azokat, míg az Idő be nem telik a Föld, s annak minden népei fölött. Ezt a mérhetetlen Energiát őrzik tehát mindmáig a Tibeti kolostorok, s az ott tartózkodó Őrizők, s annak az Erőnek jórészét még, amelyet ezer évekkel későbben a FIÚ hozott a Föld színére, s amelyet távozása percén szintén reájuk bízott. Azt az Erőt, amelyet a Kereszten vonzott magához az ÉG magasából, s amelynek segítségével alászállott a poklok mélységeibe. Vagyis: azt a legmagasabb rezgésenergiát, amelynek segítségével a legmélyebb rezgés szinten lebegő Anti-világba lépett, s amelynek segítségével aztán ismét kiemelkedett onnan, betöltve Vállalását, vagyis a Megváltás Bizonyosságának tudatását a mélység fogságában élő Szellemi Én-részekkel, s magával Satanával is, aki mit sem tehetett ellene: akkora rezgés-energiával; azaz ERŐ-vel szemben tehetetlen lett volna, ha mindahány csatlósát és szolgáját maga mellé rendeli is segítségül… A piramisok tehát bezárultak. A papok, miután biztonságba helyezték a gondjaikra bízott Erőt: önnön fizikai testeiket is alkotó elemeikre bontották, miután kiléptek belőlük, mint valami elhasználódott, fölöslegessé vált ruhadarabból: nyomuk sem maradt, ha csak nem az utánuk még évszázadokon, sőt: évezredeken át a piramisok belsejében lebegő ERŐ révén nem. Mert a fizikai testeiket alkotó energia is bent kellett maradjon a piramisokban, hogy annak segítségével akkor is oltalmazhassák a piramisok köveibe rejtett, igen magas szintű Tudást, ha egy olyan valaki törné fel a piramis befalazott ajtaját, aki ismeretében van annak: hogy jeleníthetőek meg az elemeire bontott, s az Ősi Titkokat tartalmazó 122
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet pergamenek. Mert ennek is meg van a maga módja, s ez meg is fog valósulni abban a pillanatban, amikor is Jézus második eljövetele megvalósul. Ő az Egyetlen ugyanis, aki mint az ERŐ jogos és örökös Birtokosa: képes, és méltó is e pergamenek ismételt Szellemi Energia révén való megidézésére (vagyis ama Bibliai Pecsétek feltörésére). Akkor a kőkockákba rejtett elemek ismét egységes egésszé lesznek, s az Írásokban rejtező ERŐ vissza száll jogos tulajdonosára, hogy ismét egységbe olvadjon annak legfelső és legbenső Lényegével. A fáraók trónja tehát avatatlan trónbitorlók kezébe került, akiknek hatalma nyomán nem született, csak könny, jaj és átok. S e könnyek és jajok és átkok nem csak Egyiptom népének: a rabságukba került zsidó népnek könnyei és jajszavai és átkai is voltak. Azé a népé, amelynek fiai közé született József, aki akivel hét szűk esztendőt megelőzően ismét fel kellett vegyék a kapcsolatot az első emberiség tagjai, hogy ha vissza nem is állíthatják a Beavatottak korát, s az egyiptomi nép egykor volt gazdagságát és virágzását: megmentsék magát a népet, amelynek fiai épp oly ártatlanok voltak a fáraók bűnében, mint azok a zsidók, akik később, vagyis a hét szűk esztendő során, s épp József révén kellett Egyiptom földjére kerüljenek. S mert hogy akkor még az Igazság Törvénye uralkodott a Föld színén fölött; ennek értelmében kellett felvegyék karmikus kötésüket az akkor testbe öltöző Szellemi Én-részek is. Akkor és ott még nem lett volna értelme csoportkarmáról beszélni, hisz ki-ki a maga vállalását kellett teljesítse, s hozzá oly módon, hogy a maga test-tudati, és társadalmi szintjének, vagyis az „itt és most” törvényszerűségének is engedelmeskednie kellett. A fáraók vétke tehát egyedül azok Szellemi Én-részét terhelte, de azt terhelte az alájuk rendeltek vétkének egy része is, amelyet a fáraóktól származó törvények értelmében követtek el Egyiptom lakói. De csak az általuk kiadott rendeletek értelmében elkövetett cselekedetekért voltak felelősek! Amelyeket azonban a maguk érdekeit szem előtt tartva, s a maguk jóléte, s gazdagságuk növelése érdekében cselekedtek az egyiptomiak, az a saját Szellemi Én-részüket, s ezáltal saját ÉN-jeiket terhelte, mint a későbbiekben feloldásra váró karmikus kötés. Persze: ezek a történések sem „véletlenszerűen” kellett bekövetkezzenek egy-egy ember életében. Azok az Én-részek, amelyeknek épp azokban a rendkívül nehéz esztendőkben kellett Egyiptom földjén testet ölteniük, a maguk korábbi életeinek karmáját oldhatták fel az egyre súlyosbodó körülmények felvállalása és megélése révén, olyan történések karmikus megkötéseit oldva fel ezáltal, amely történések során ők okoztak hasonló szenvedést úton lévő testvéreiknek, már az emberré válást követő korszakokban, vagyis akkor, amikor a Szellemi Én-részek már le kellett volna tudják győzni a test-tudat durvább késztetéseit. József, ahogy a Biblia is jelzi: nem önszántából, tehát nem saját tudatos akaratából indult el Egyiptom földjére, s még csak nem is a Szellemi Én-rész késztetésének engedve. Akkor, abban az időben, hogy a fáraók és a Szellemvilág közti kapcsolattartás megszakadt, a magasabb szintű Tanítások is elmerültek a feledés homályában. Legalábbis ami a világi életet élőket illeti, hisz a Tibeti, s a Bermudákon, valamint a Föld egynémely rejtve maradó pontjain élő Igazakat illeti: e kapcsolat nagyon is élő és aktív maradt, s az egyre magasabb szintű Tanítások csak úgy érkeztek a Föld e szellemi hatalmasságaihoz, mint annak előtte. Ugyan a világi népek tagjai, s a Szellem világ képviselői közt is inkább csak szünetelt ez a folyamatos kapcsolattartás; erre a szünetre azonban mindenképp szükség volt. Annál is inkább, mert ebben az időben ismét sokasával születtek a Föld színére azok az első emberiségből visszatért Szellemi Én-részek, akik akkor megrekedtek a fejlődés egy bizonyos, még meglehetősen alacsony szintjén, de már a mélység fogságában, tehát az első szféra alacsonyabb szintjeit – tehát épp csak az első szféra harmadik dimenzióját – elért szellemlények közül is sokan érkeztek, hogy egy (számukra) magasabb szint alaptörvényeinek ismereteiből vizsgát tehessenek. Azokból az alaptörvényekből, amelyek megismerése céljából addig más és más bolygókon öltöttek testet. Az ő számukra még a második szféra eme alacsony szintje is óriási előre, és feljebblépést jelentett, s még nem lettek volna képesek sem megérteni, sem pedig befogadni a Tanításokkal együtt járó, magas rezgésenergiát. Így lassítani kellett valamelyest a fejlődés addigi ütemét, s még az a kevés Tanítás sem érkezhetett a gyengécske test-tudatokhoz az addig megszokott, közvetlen, csak közvetett módon. A fáraóknak, s a fáraók korában érkezett Tanításoknak lényegében kettős, sőt: hármas szerepük volt. Elsősorban a Föld egészének szellemi energiáját volt hivatott megerősíteni, s megtámogatni. Ennek révén emelkedhetett ki ugyanis a Föld fizikai teste az első szféra hetedik dimenziójából, hogy átlépjen a második szféra első, 123
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet majd a fáraók korszakának végére annak második dimenziójába. A második szféra harmadik dimenziója azonban még túlontúl magas lett volna ahhoz, hogy a mélységből kiemelkedni készülő szellemlények Énrészei elviseljék. Azok a fáraók viszont, akik a Tanításokat kapták, s akik átestek az úgynevezett Beavatási Szertartáson: kivétel nélkül a harmadik dimenzió legmagasabb szférájából indultak útnak mint missziós vállalást végző Szellemlények, akik amellett, hogy a Föld érdekében tett vállalásaikat rendre bevégezték: egyben vizsgát is tettek. E vállalás révén, s éppen a Beavatásnak köszönhetően ugyanis Útjaik végeztével átléphettek a negyedik szférába, hogy már ott folytassák megkezdett Útjaikat. Ez volt a második fontos cél. A harmadik pedig az, hogy a Tanítások az összekötő szerepét vállaló fáraók révén beíródhassanak úgy a Föld szellemi burkába, vagyis annak aurájába, mint a Kozmikus Tudattárba, amelyből a későbbi médiumok Szellemi Én-része meríthetett, ha a test-tudat elérte a kívánt fejlettségi szintet. Persze: nem egy, és nem két esetben a test-tudat fejletlensége (vagy akár túlzott elhasználódása, elöregedése) esetén is módot kapott az Én-rész egy-egy részinformáció lehozására, s az agy megfelelő központjának késztetése révén annak átadására, anélkül, hogy az illető értelmezte volna: mit mond, s hogy miért. Erre azonban az esetek többségében a még ki nem nyílt, vagy a már lassan bezáródott testtudatok esetében, tehát az egészen kicsi, de már a szavak kimondására képes gyermekek, vagy az aggok esetében került sor, s csak elvétve olyan embereknél, akiknek test-tudata sohasem fejlődött az adott fizikai sík kívánalmainak megfelelően. Ez a történés ugyanis többnyire karmi-kus eredetű, s hozzá olyan szintű és mértékű karmikus megkötés velejárója, amelynek oldása nélkül a Szellemi ÉN, s az általa útnak indított Én-rész nem is lehetne alkalmas a magasabb szinttel való kapcsolódásra. Tehát csak olyan esetekben van erre mód, ahol a Szellemi Én-rész egyéni vállalás végett nem tölti be a test-tudatot egészen. Ezek az Én-részek ugyanis csaknem tökéletes összeköttetésben maradnak a Fent világával, de olykor a test-tudathoz is képesek tökéletesen kapcsolódni egy-egy rövid időre. A karma értelmében a tudat felszínén, vagy afölött maradó Én-részek nem kapcsolódhatnak sem a Fent, sem pedig a „Lent” világával, azaz sem a szellemi síkhoz, sem pedig a fizikai szinthez nem kötődhetnek teljes mértékben. S épp ez a karmikus vállalás lényege, hisz ezáltal tapasztalja meg a Szellemi Én-rész tudata, milyen az, amikor a „légüres térben” lebeg, megfosztva annak lehetőségétől, hogy az ÉN által belékódolt vállalásokat bevégezhesse, vagy a test-tudat, és a fizikai test által bevégeztetve megélje, s elraktározza annak megtapasztalásait.
József egyike volt az önjelölt, vagyis már a Beavatás nélkül trónra jutó, így a Tudás egészével sem bírható fáraók idején született médiumoknak. Benne lényegében kettős médiumitás lakozott: álom-látó, de intuíciós médium is volt egyszemélyben, s mint ilyen: ő maga is a harmadik szférából, bár annak már egy alacsonyabb dimenziójából érkezett, részint egyes megtapasztalások megszerzése végett, részint az egyiptomi, s persze a zsidó nép fennmaradhatása érdekében, amelyre a későbbi történések, azaz a hét szűk esztendő során hatalmas feladat hárult. Ebben persze jelentős szerepe volt Józsefnek, aki épp e segítség révén szerezte meg a Fáraó engedélyét övéinek Egyiptomban való letelepítésére. József nagyszerű cselekedetei persze kevéssel halála után feledésbe merültek az egyiptomi nép, és annak vezetői tudatában. De ez is így volt rendjén, mégpedig annak érdekében, hogy az Egyip-tomi uralkodók és főemberek, földbirtokosok, s még az egyiptomi nép egyszerű embereinek túlkapásai és zsarnokoskodásától százszor is meggyötretett zsidóság egésze eljuthasson arra a pontra, ahol már gondolkodás nélkül kész követni Mózest, akinek tiszte volt, hogy a népet kivezesse Egyiptomból, a Kananeusok földjére; vagyis Kánaánba. S ez volt tulajdonképpen az első lépés azon az úton, amely végül a Gallok földjére vezetett, ahonnét útra kelt József és Mária, hogy a Kisded a Júdeai Betlehem városában születhessen meg, amint az a Próféciában jövendölve lett. Elkövetkezett tehát a keservek időszaka, a hét szűk esztendő, majd el is múlt. De nem múlt el a zsidó nép szenvedése: néhány évtized telt csak el József távozása után, de már egyre hangosabb és hangosabb volt az egyiptomiak rabságában sínylődők jajszava, hangosabb, mint eleik jajszava addig bármikor. Az 124
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet éhínség esztendei, és József távozása után az egyre sokasodó népet látva a fáraó a néptől való félelmében kiadta a parancsot: rabszolga sorba kell nyomorítani a zsidó népet. Robotra fogta őket, s mert hogy ezzel nem érte el az általa kívánatosnak érzett eredményt; az ártatlan újszülöttek legyilkolásától, annak parancsba adásától sem riadt vissza. Ezért volt egyre hangosabb tehát a zsidóság jajszava, hisz ők már nem csak szabadságukat és életüket, de gyermekeik életét is kellett féltsék és gyászolják és sirassák. Egy rendelet értelmében ugyanis minden fiú gyermeket vízbe öltek a bábaasszonyok, akit zsidó apa nemzett, s zsidó asszony hozott a világra, hogy elejét vegyék egy esetleges, későbbiek során bekövetkezendő lázadásnak. Vagyis: hogy a rabságba kényszerített nép soraiban ne legyen fegyvert fogható férfiú. Mindezt ismeritek azonban a Bibliából, s mind a Szent Írásokból, így e kérdést sem részletezem, mint fizikai, csak mint szellemi történést. Mert az újszülöttek legyilkolása sem volt véletlen, ahogyan az sem, hogy épp azok a Szellemi Én-részek kellett ily keserves-tragikus körülmények közt megszakítsák úgyszólván még meg sem kezdett Útjukat, vagy így kellett megválniuk gyermekeiktől, hogy őket gyászolva éljék tovább aztán mindennapjaikat, ha csak a saját életükről is le nem mondtak, hogy együtt haljanak újszülött fiaikkal, amelyek e sorsra jutottak. Bár ez utóbbi eset ritka volt: a zsidó asszonyokban ennél jóval erősebb volt az életösztön, amint jóval erősebb volt bennük az Istenbe vetett (ha nem is a bizonyosság) hit: egy napon kimenti őket fogságukból, s akkor majd új fiakat szülnek, akiket fel is nevelhetnek, hogy ők vigyék tovább apáik örökét, s ők biztosítsák a zsidó nép fennmaradását. Mózes maga is e halálra szánt gyermekek egyike volt: ám reá túlontúl nagy feladat várt, semhogy az ellenében is érvényt kaphatott volna a trónbitorló fáraó rendelete. Számára ugyanis Isten rendelt egy másféle Utat, s egy másféle sorsot: annak a Rendelésnek felül kellett írnia minden földi szintű rendeletet, s hozzá oly módon, hogy a gyermek testébe öltözött Én-rész ne csak módot kaphasson az Út végigjárására, de a legtökéletesebb létbiztonságban, tehát testben, tudásban, lélekben és szellemben egyaránt fejlődve tehesse azt. A fizikai testet ennek érdekében egy olyan asszonynak kellett megszülnie, akiben volt annyi bátorság, annyi leleményesség, s persze annyi Hit, hogy megtalálja az egyetlen módját: egy végső Esélyt adni gyermekének az életben maradásra. E három nagyszerű tulajdonság együttes késztetése adta az ötletet: vesszőkosárba helyezni a fiúcskát, majd a folyó sodrára bízni: vigye minél messzebb attól a helytől, ahol a biztos halál vár rá, hogy egy olyan helyre vigye, ahol tán megszánják a magatehetetlen gyermeket a jólelkű emberek. Akinek meg kellett pillantania a vízen úszó kosárkát, s magához kellett vennie a kosárban szunnyadó kis gyermeket: szintén nem véletlen volt épp a fáraó leánya. Az sem volt véletlen, hogy a zsidó asszonyok közül kellett dajkát válasszon, s az sem, hogy épp a gyermek anyja volt a kiválasztott asszony. Ez által biztosítva volt a gyermek számára: közel kerülni a saját népéhez, ha távol kellett is attól növekednie. Mert távol volt a fáraó palotája a rabságban élő zsidók településétől: nem földrajzi, de szint-beli távolságban (s itt most kifejezetten földi, vagyis társadalmi szintre gondolok). A fáraó lányának az idegen gyermekhez való ragaszkodása már-már érthetetlen volt a palota népe, köztük a tulajdon apja szemében is, de mert hogy az elkényeztetett ifjú lány valóban kedvét lelte a talált gyermekben, hát hagyták: hadd szórakozzon vele kedvére. Sokan még azt is rebesgették: magának a fáraó lányának a titkos gyermeke; azért e nagy kötődés iránta, pedig nem így volt. Nem, s ez a gyermek vonásain is hamarosan meglátszott, amint az is: mely nemzet sarja a fiúcska, de nem volt tanácsos ujjat húzni a leánnyal, aki apja méltó utódjának bizonyult konokságban, akaratosságban: szemrebbenés nélkül az áldozati oltárra juttatta mindazokat, akik ellenkezni merészeltek vele. Hogy miként fért meg egyetlen tudatban e két, egymástól nagyon is eltérő késztetés, amely szerint egyrészről a kitett gyermek gondos, és odaadó neveltetését, másrészről a saját véleményüknek hangot adók kíméletlen elpusztítását eredményezte? Sehogy. Sehogy, hisz ez is, és az is a puszta szeszély megnyilvánulása volt, egy olyan szellemiséggel bíró ember logikus reakciói, aki megszokta, hogy mindig, mindenben a maga pillanatnyi szeszélyét követheti, méghozzá akadály nélkül. Ha a fáraó lányának Szellemi Én-része nem bír kellő erővel, még az is megeshetett volna, hogy a gyermek végül mégis halált kell lásson, ha magas patrónusa valamiért ráun. De mert hogy a fiúcska kedves volt, szerény, s mindenek felett rendkívül értelmes és intelligens, s a fáraó lánya amúgy is mind ritkábban találkozott vele személyesen: az együtt töltött idő mindig élményszámba ment, szinte felüdülést jelentett a szüntelen hajbókoló udvaroncok után. Igen: a gyermek képes volt minden esetben újra és újra meghódítani patrónusa szívét, s a fáraó lánya csak a 125
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet szíve, s a pillanatnyi, szinte csak ösztön szintű késztetései szavát volt hajlandó követni. Még apja szava és tekintélye sem ért előtte annyit, mint saját gondolata, vagy a fiúcska egyetlen, őszinte mosolya, kedvescsacska szava. S a kis Mózes sokáig valóban anyjaként szerette a rejtélyes, fiatal nőt, s még akkor sem engedte el azt szívével, amikor pedig már messze, egyre mesz-szebb kerültek egymástól. Mert ez az idő is elkövetkezett: Mózesnek egy általatok szintén ismert esemény után menekülnie kellett. Ha másból nem is: abból az eseményből világosan látható, hol, mely szférából, s annak mely dimenziójából kellett Mózesnek felvállalnia a maga Útját. Egy magasabb rendű szellemiséggel bíró már nem ragadtatta volna magát afféle heves és indulatos, mindenek fölött pedig (finoman fogalmazva is) durva cselekedetre, amely Mózes lelkét (és persze Szellemi Én-részét) terhelte. De még így is jóval magasabban állt, mint a korabeli emberek nagytöbbsége, ha nem is érte el, sőt: meg sem közelítette az előtte való korok fáraóinak, s főként a Tibeti szerzetesek szellemi síkját. Ahhoz azonban elégséges volt ez az Erő, hogy felvehesse a kapcsolatot a Szellemvilággal, bár sokáig ezt is csak közvetett módon tehette. Ezt viszont, s a zsidó nép egyiptomi kivonulásának történetét szintén ismeritek az Ószövetségből, bár annak egy-egy mozzanata talán nem egészen világos számotokra. Gondolok itt például az égő csipkebokorra, s a bokor felől hallható intelmekre és utasításokra, vagy azokra a „csodákra”, amelyek Mózes szavait, s a fáraó elé tárt kérését, s később követelését kísérték s követték. Ezek többsége ma már számotokra egyáltalán nem volna „csoda”, hisz a technikai ismeretek olyan szintjén álltok, amely érthetővé teszi számotokra, s ismertté (sőt: túlhaladottá) mindazon eszközöket, amelyek akkor meglepték, megrázták Mózest és kortársait. Ám még előttetek is ismeretlen a gondolat teremtő erejének olyan szintű használata, amellyel az ígért történések bekövetkeztét mozdították elő azok az első emberiség leszármazottai közül érkezett Testvérek, akik Mózessel a kezdeti időktől fogva a „közvetlen” kapcsolatot tartották. A csapások mindegyikét (a vizek vérré változtatását, a békák, a tetvek, majd a böglyök tömeges megjelenítését, a dögvészt, a jégesőt, majd a minden élő növényzetet elpusztító sáskák megjelenítését) a Föld asztrál síkjában felgyülemlett negatív gondolatenergiák felhasználásával idézték elő. Ezek ellen még elégségesnek bizonyult az Írástudók szellemi energiája: de már birodalom egésze fölé boruló teljes, és napokon át tartó sötétség ellen, amelyet a nagy mennyiségű negatív energia megjelenítése, s annak Egyiptom fölé terítése révén valósítottak meg; tehetetlenek voltak. A csak elszórtan fennmaradt, s általuk megszerezhetett Tudás nem volt elégséges, s mágikus varázslásaikkal csak még sűrűbbé tették a sötétséget, hisz azáltal maguk is a mélység energiáját, vagyis a sötét erőket vonzották be Egyip-tom fölé. Az elsőszülöttek halálát a legerősebben az anyához (s a lélekkel bíró lények nőstényéhez), azok lelkéhez kötődő lélek-szálak „elvágása”, vagyis szellemi erő által való felbontása okozta. Az energiaszál rendkívül erős volta biztosította, hogy valóban csak az elsőszülött fiúgyermekek Szellemi Én-része emelkedjen ki a tudatból (a többi gyermek lelkével ugyanis már jóval gyengébb szálak kötötték össze az anyák lelkeit), s ennek révén érték el azt is, hogy a lélekkel bíró lények első kölykeinek tudattalanja se kapcsolódjon tovább se az anya tudattalanjához, se a kozmikus Erővel; vagyis a fizikai testekben megszakadt minden felsőbb szintű iránnyal bíró lét-folyamat, mert nem volt, ami annak folyamatosságát fenntartsa. (Igaz: az állatok esetében nem az érzelmek, hanem az ösztönök voltak jóval erősebbek afelé a lény felé, amely a nőstény szülőcsatornáját megnyitotta. Ez ugyanis sokkal inkább beíródott az anyaállat tudattalanjának mélyére, hisz sokkalta nagyobb szenvedést okozott, mint a későbbiek során történt ellés, vagy fialás. Ennek az emlék-energiának nagysága jelezte: melyik kölyök volt az első.) Ezek a történések már messze meghaladták az egyiptomi írás-tudók és papok minden szellemi és mágikus erejét; így önnön népük fennmaradhatása érdekében el kellett bocsássák a zsidó népet. Annál is inkább, mert Egyiptom tán még soha olyan mélyen, olyan nyomorú állapotban, s akkora szegénységben nem volt, mint e csapásokat követően. S ezek a történések nem véletlenül estek, de éppen a fáraó szellemi mélységének fizikai szintű kivetülései, annak velejárói voltak. Az ő „szívének keménysége” ugyanis a Szellemi ÉN keménységének, s a lélek durvaságának jelzője volt, (vagyis ama lelkület hiánya, amely a földi értelem szerinti emberséget és emberiességet adja) amely keménység és durvaság lehetetlenné tette számára: meglátni, mekkora vétek terheli, s hogy micsoda alázatra és bűnbánatra volna szüksége, hogy e keménység, s annak minden következményei ne terheljék további karmikus súlyokkal, amelyeknek feloldását a későbbi utak során, de már a Földtől távol, annál sokkalta mélyebb dimenziókban lebegő bolygókon kellett felvállalnia, s megkezdenie. E „keménységre” utal a Biblia, ami azt jelenti: Isten engedte, hogy a fáraó valós szellemi milyensége, és test-tudati késztetései szerint cselekedjék a zsidó 126
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet néppel, de egyszersmind a maga népével is, amelynek tagjai e történések révén újabb hatalmas karmáktól szabadultak meg. E szellemi következményeket azonban akkor még (és már) hiába is magyarázták volna: sem az egyiptomi, sem pedig a zsidó nép tagjai nem értették volna: még maga Mózes sem, aki a zsidó nép vezetőjévé lett. Pedig ha semmi más: ezek a történések fel kellett volna nyissák legalább a zsidó nép szemét, legalábbis annyira, hogy meglássák Isten végtelen hatalmát és gondoskodó Szeretetét. Ha így történik, eszükbe nem jut lázadni az Úr ellen a negyven esztendeig tartó vándorlás során, amiért nincs víz, és nincs elegendő élelem, hisz tudták volna: csak kérniük kell, illő alázattal, s az Úr elébük ad mindent, amire valóban szükségük van. S lényegében e kérés hiánya végett kellett szomjazva, s éhesen vándorolniuk: ti sem adtok annak az embernek, aki nem kér, holott tud beszélni. Ezt várta volna tőlük az Úr is: de ők még mindig nem voltak képesek igazán hinni mindabban, amit pedig sorozatosan megtapasztaltak. S nem volt véletlen az sem, hogy az Útnak, amelyre valójában tánha két-három esztendő szükségeltetett volna: negyven esztendeig kellett tartania! Annyi idő alatt ugyanis eltávoztak az élők sorából mindazok a vének, akik még konkrét emlékképekkel bírtak az Egyiptomban töltött esztendők történéseiről, hogy helyüket egy minden tekintetben új nemzedék vehesse át. Így már azok telepedtek meg az Új Hazában, új eszmékkel, új tervekkel, és új ismeretekkel tudatukban. A zsidó nép távozása után lényegében be is fejeződött egy időre az egykor oly hatalmas, s oly magas szintű szellemi fejlettséget magáénak tudható Egyiptom története. A mi mostani utunk értelmében legalábbis. A piramisok hosszú évezredekre bezárultak, majd miután az Elsődök az ott felhalmozott Erő jórészét átmenekítették a Tibeti kolostorokba, s a Tibet rejtett barlangjaiba rejtőző, szent életű lámák gondjaira és őrizetére bízták; a piramisok szép lassan pusztulni kezdtek. Már nem védte őket az Erő, így gyakran hatoltak be kincsek után kutakodó sírrablók, akik azonban még az Erő eltávolítása után is az életükkel fizettek mohóság-adta vakmerőségükért. Annál is inkább, mert a puszta fizikai lét megszüntetéséhez még bőséggel elegendő volt az Erő; vagyis a magas rezgés-energia kövek közt maradt emlék-lenyomata, amely szükségszerűen megmaradt azokban a kövekben, amelyekben előtte az Erő teljessége rejtezett. Nem minden piramisból vonták ki ugyanaz energiát: néhány rejtve maradt, jobbára az őserdők ember és állat számára egyaránt járhatatlan (sőt: megközelíthetetlen) helyén épült piramis még ma is őrzi annak egy részét, hogy a piramisok csúcsába rejtett titokzatos kristályok, és az Orion csillagkép közti energia-kapcsolat fennmaradhasson, amely energia-szál fontos szerepet fog játszani a Föld egykor volt pontjára való visszatérés lehetővé válásában. Ha úgy tetszik: olyan szerepet kell betöltsön a piramisokból az Orion felé haladó, s onnan visszaverődő energia-sugár, mint valami mágnes, amely a vasreszeléket hivatott egy megadott távolságból magához vonzani. E „mágnes” segítségével fogja a bolygó teleportációs folyamatát irányítani az Orion csillagképben, vagyis a Nanivién tartózkodó Szellemlények csoportja is, hogy az némi „bolyongás”, s meg-meg állás után végül mégis visszatérjen az egykor elhagyott, s már jóelőre „megtisztított” pontra, ahogy azt már említettem. Ez után hosszú időn át nem volt olyan nép, s nem volt olyan nemzet, amely a magasabb rendű Tudás teljes egészének birtokosává lehetett volna. A Föld színén legalábbis nem, bár az egyiptomiak közül is sok, tisztaságában megmaradott pap és magas rangú nemes határozott ősei földjének elhagyása mellett, olyanok is, akik családjaikkal menekültek ki Egyiptom földjéről, s Egyiptom önmagával meghasonlott fáraóinak fennhatósága alól. Ezeket az embereket (vagy csak ezek utódait, akiket apáik beavattak a Tanok legfontosabb elemeibe), a Föld más helyein meginduló spirituális irányú fejlődés energiája vonzotta, vagy inkább szippantotta magához. Az Inkák, a Maják, Kelták, Asztékok egyre hatalmasabbá váló, majd szinte a végletekig azonos módon el, és letűnő kultúráinak jelentős személyiségeivé váltak, olyan Tudás-elemekkel bíró Idegenek, akiknek hivatása s feladata volt a tisztán maradt Tudás energiájának, annak az emberiség tagjai közt maradható részének megőrzése, s szétszórása a Föld színén. E Tudás-elemeket aztán a vándorló kereskedők, s az útra kelt, de már csak az Ősi Tudás egyes elemeit megismerhető Tanítók kellett tovább és tovább vigyék, elültetve azok egy-egy kicsiny morzsáját a Föld minden, emelkedettebb szellemiséggel bíró népcsoportja körében. Az Ó-ind birodalom egykor volt képviselői épp úgy e Tudás alapelemeiből merítve alapozták meg a maguk Kultúráját (s itt szellemi kultúrát érts), amint a korotokban is vándorló benszülött törzsek, amelyek utolsó tagjai ismét őseik egykor volt vándor-nomád életmódjára adták a fejüket, hogy az őseiktől rájuk maradt Tudás tisztán (vagy csaknem tisztán) maradt elemeit megóvhassák az egyre terjeszkedő, s bizony: egyre 127
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet tisztátalanabbá, egyre anyagi szintűbbé (és egyre anyagiasabbá) váló „civilizációval” szemben, elejét véve annak a veszélynek(vagy legalábbis nagymértékben késleltetve azt), hogy a magát „fejlett”-nek hirdető emberiség spirituális értelemben véve nagyon is fejletlennek maradt Nagyhatalmai megismételjék az Egyiptommal záruló történés-sorozatot, vagyis a Tudás energiájának negatív célokra való felhasználását. Az utóbbiakban említett Maják, Asztékok, s a többi, szellemi szintű fejlődési úton elindult népek tagjai közé továbbra is érkeztek magas Tudás-elemeket lehozó szellemlények, de már az ő Én-részeikbe is csak a Tudás apró morzsái voltak elrejtve, hogy azok még akkor se lehessenek ártalmára a többszörösen is gyengének bizonyult emberiségnek, ha az ellentét kezébe kerülnek. Mert az szinte már természetes, s nem is kellene külön említsem, hogy az Egyiptomból elmenekült Avatottak (nem Beavatottak, mert nem a Tudás egészével, csak annak egy bizonyos részével bíró, bár még így is kortársaiknál nagyságrendekkel magasabb spirituális fejlettségi fokon állók) nyomán, s azok utódainak megszületésekor az ellentét képviselői is felbukkantak, hogy igyekezzenek megkörnyékezni még az Erő ama kis hányadának birtokosait is. (S itt most ismét nem, vagy nem csak a fizikai szintű, mint inkább a szellemi szintű „utódokra”: vagyis az Egyiptomból menekültek által kiválasztott Tanítványokra gondolok, akik épp a Tudás átvételének és továbbőrzésének feladatával kellett megszülessenek egyik vagy másik népcsoportba.) Mózes negyven esztendőn át vándorolt népével a sivatagban. Útjának a nép Egyiptomból való kimenekítésén túl, s azon felül még egy nagy szerepe volt. Az Egy-Isten hit továbbterjesztése, s megismertetése olyan népekkel is, amelyek még a bálványok imádásának korszakát élték. Vagyis: a Föld akkori emberiségének szellemi oktatása az útjukba kerülő, s épp kereskedelmi úton lévő karavánok erre hivatott tagjainak átadott ismeretek révén, amely ismereteket (és elméleteket) azok tovább, és tovább vittek, s elhullajtották annak kicsiny magvait mindenhol, amerre csak kereskedő útjuk során jártak, hogy végül elvigyék saját Hazájukba is. Alig néhány száz évvel később az Egy-Isten hit már mint valós tudati tényező élt a Föld legtávolabbi pontjain élő népcsoportok tagjai közt is. Persze: nem csak a Mózes által tovább adott tanok, de az Egyiptomból elmenekültek Tanításai is eljutottak a távoli Földrészeken élők közé; de már egy különös egyveleggé olvadva, egy olyan Hit-világ alapelemeiként, amelyben épp úgy szerepeltek a Egy-Isten hit, mint a több istenségnek hódoló, bálványimádó „hit-világ” elemei, hisz mindama Tanításokat, s az úton szerzett megtapasztalásokat úgy, akként ötvözte eggyé, s akként is vitte, s adta tovább a tudat, amiként az benne a maga szellemi érettsége szerint megfogalmazódott, és egységes képpé állt össze az út végére. S nem egy esetben e képben mindama észlelések is mint „ősi igazságok” szerepeltek, amelyek az út során álltak a tudat elé, akár mint egy-egy történés nagyon is fizikai szintű, tehát emberi magyarázatai, vagyis elméletei, akár mint azok gyakorlatban megfigyelt és megtapasztalt hatásai. A Tanítások gyakorlatban való felhasználása nyomán (bár attól sokszor teljesen független módon) bekövetkező, s akár többször egymás után megfigyelt tapasztalatok váltak Hit-elemekké. Az egyes szertartásokat követő, hirtelen támadt eső, vagy épp homokvihar épp úgy „jelzés-értékűvé” nőtte ki magát, mint a különböző „varázsigék” és/vagy „varázsszerek” alkalmazása után fogant utódok nemi hovatartozása. Ezek a „hit-elemek” a későbbiek során még akkor is hosszú időn át (nem egy még a ti jelenetek idején is) fennmaradtak, ha az egykori megtapasztalások után esett történések eme „hit-elemek” valótlanságát igazolták vissza. Vagyis: ha a történések statisztikai adatai az ellenkezőjét mutatták volna a későbbiek során, mint az első évtizedek megfigyeléseinek statisztikája, amelyekben egyébként a kudarcokat, vagyis e „hit-elemek” valótlan voltát igazoló történések nem; csak az azokat alátámasztó történések maradtak fenn, életben tartva és elmélyítve az emberek e hiteltelenné lett ismeret-morzsákba vetett hitét. Ebben persze megint csak ott volt az ellentét keze! Ha az Erő nyomára s birtokába nem juthatott, legalább a maga anti-energiáját igyekezett mindinkább elterjeszteni az emberiség képviselői közt, megnehezítve ezáltal a Valódi Tanok terjedését, s azoknak a test-tudatokban való, tartós meggyökerezését. Az Egyetlen Hit ellenében „hitek” (vagy inkább csak hiedelmek, babonák) tucatjait formálta ki az erre alkalmas egyének tudatának mélyén, akik aztán ezt a másféle, már hamissá lett tudást terjesztették tovább; gyakran úgy, hogy ők maguk sem voltak tisztában az általuk terjesztett „tanok” hamis, s ezért tisztátalan voltával.
128
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Mózes igyekezett megőrizni mindama Tanításokat, amelyeket még a fáraó lányának udvarában élve szívott magába, de már ő is úgy, abban a formában, hogy az egykor megismert Tanítások keveredtek a zsidó nép hitvilágának egyes elemeivel, de keveredtek az adott kor szellemiségének legfőbb vonásaival is. Ezért is van, hogy az általa médiumi úton átvett és megfogalmazott Ószövetség oly „riasztóra” sikeredett, hogy a ti korotok embereinek számára már csaknem egészében Lét, és „Isten-idegenné” lett. Ám az akkori korban még tökéletesen érvényesülő Igazság Törvénye még mindama történéseket érthetővé és reálissá tette, amelyek bekövetkeztéről mint valós történésről, vagy mint az Égi Szó ígéreteiről az írásmű beszámol. Az akkori emberek tudata még erősen őrizte az állatvilág jegyeinek lenyomatát, s azok jellemzőit, de már a tudatosodás alap-elemeivel ötvözve. Így, ekként fogalmazhatódott meg például a „szemet-szemért” durva, s még az állatok világában sem ismert törvénye, hisz a bosszú, s annak „jogra emelése” volt az egyik legjobb nevelési eszköz, amely egyes nemkívánatos cselekedetektől képes volt eltéríteni az embereket. Az asszonyrablástól az elsőszülöttek ellopásán, vagy azok legyilkolásán kezdve a földi szintű javak (főként a hatalmas értéknek számító állatok tulajdonjogának) tiszteletben tartásáig szinte mindenre volt Törvény, amely már konkrét módon határozta meg az együttélés szabályait. E szabályok még durvák, és maguk is erőszakosak voltak: ám az akkori szellemi, és persze test-tudati fejlettség szintjén nem fogalmazódhattak meg magasabb szintű, tisztultabb Tanítások, mert nem váltak volna sem megértetté, sem pedig befogadottá az egyszerű emberek körében. (Ha mindjárt a Kegyelmi Törvényt adta volna Mózes kezébe az Úr, hogy attól kezdve aszerint vezesse a népet: a nagy népvezér nem sokkal élte volna túl a kőtáblák átvételét…) Hogy hol, milyen mélységben állt akkor még a többi népek közt fejlettnek mondható zsidó nép is, azt épp az Ószövetség soraiból ismerheti meg, aki igazán értő szemmel és szellemmel olvassa azt. Mózes II. könyvének sorai ezek: 32/9: „És lőn, mikor Mózes beméne a sátorba, hogy felhőoszlop szálla alá, és megálla a sátor ajtajában, és beszéle Mózessel”… Tehát még a zsidó nép legfejlettebb szellemiséggel bíró tagja előtt is erős, ködszerű energiaburokban, vagyis az általunk is ismert, s már nemegyszer használt védő-burokban jelenhetett csak meg az a szellemlény, aki Mózesnek az Ég szellemi hatalmasságainak egyes „utasításait”; vagyis instrukcióit kellett továbbítsa. E védelmi rendszabály már nem is annyira a szellemlény védelmére szolgált, hisz az már rég túl volt azon a szellemi fejlettségi szinten, amelyen még veszélyessé válhatott volna számára a nagy mélységben lévő bolygó még annál is mélyebb mélységben lévő szellemmel bíró lényei közé való lejövetel. De épp mert Mózes, és annak népe még oly mélyen álltak a szellemi rezgésenergia-síkon, vált szükségessé az ő védelmezésük azzal a nagy magasságú szellemi rezgésenergiával szemben, amely a szellemlény érkezésével a Föld adott pontján koncentrálódott. E védő-burok megakadályozta, hogy fizikai testük feloldódjon, vagy akár maradandó sérüléseket szenvedjen a hatalmas energia közelében. S nem csak az emberek; még maga a bolygó is veszélybe kerülhetett volna, ha nem tölti azt be önnön szellemi energiájával az Elsőd, amint arra már utaltam. Sőt: ha a bolygó nem kapja meg ezáltal a kellő védelmet, az első emberiség már eleiknél sokkalta magasabb síkra emelkedett utódai sem térhettek volna vissza, hisz már csak az űrjárműveik mozgatására használt energia is a bolygó fizikai útjának végét jelenthette volna. S még így sem lettek volna teljes és tökéletes biztonságban a zsidók, ha követni akarják Mózest, amikor azt a Sinai hegyre hívta az Égi Hang. Nem, éspedig a Föld színére érkező űrjármű meghajtására szolgáló energia végett. Ama energia végett, amelytől oltalmazni kívánták a népet, s amely ugyan valóban hasonlatos a már általatok is ismert atomenergiához; mégsem az, de egy annál is erősebb kozmikus energia, amely ellen egy egész, többtízezer főt számláló tömeget leárnyékolni kevés lett volna az egyetlen járműben érkezők együttes szellemi energiája is, még akkor is, ha maguk az Elsődök is igyekeztek azokat az imént említett „köd-párába” burkolni. Egyetlen ember, s persze a hegy adott pontján lévő lélek-lények védelmére azonban elégséges volt. A talajt vastag ”köd” lepte be, így a növényi élet védve volt, s az állatok egy erős szellemi burkon kívül rekedtek, amelyen nem törhetett át a legerősebb, leghatalmasabb élőlény sem. Azok távoltartására elégséges volt az energia rezgésmagassága és ereje, amint elégséges volt Mózes leárnyékolására is: de már a több ezer, negatív energiákkal telítődött ember távoltartására épp úgy kevés lett volna, mint azok teljes és tökéletes védelmére. Erre akart figyelmeztetni ama intelem: „sokan elhullanak azok közül”. Ez azt jelentette, hogy sokak fizikai teste elemi részeire bomlott volna, míg 129
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet mások maradandó sérüléseket szenvednek, amelyet akkoriban képtelen lett volna gyógyítani az ember. Ezek a sérülések (a fizikai testek tisztátalansága, s a számotokra már természetes higiéniai szabályok és követelmények teljes hiánya végett) fertőzéshez, majd a legkülönfélébb, s Mózes idejében még teljességgel ismeretlen kórokozók elszaporodásához vezettek volna. Vagyis az egész népet, annak puszta fennmaradását veszélyeztették volna. Ezért tette hozzá a Hang: „…a mi a hegyet érinti, halállal lakoljon az. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le: akár barom, akár ember, ne éljen. ”… S hogy a kételkedők, s a járművek atom-meghajtású volta mellett kardoskodók szavára is válaszoljak: egy esetleges sugár-veszély esetén Mózes, s a vele lévők is fertőzötté, s ezáltal fertőzővé váltak volna, s még a hegy is, amelyen a találkozás történt, hisz a fizikai sík minden eleme magába szívta volna az atomsugarakat: a légtér, a fák, a föld, a kövek, de még az energia-burok fölött elszálló madarak is, s Mózes teste és öltözéke, de még maguk az átadásra került kőtáblák is. Ezek mindenképp magukkal vitték volna a nép közé a halálos sugarat, amely ellen még annyira sem volt ellenálló-képessége a fizikai testnek, vagyis az emberi testeknek, s főképp azon testek belső szerveinek, mint ma, amikor már eleve adott egy bizonyos mennyiségű radioaktív szennyezés a Föld teljes légterében. A kozmikus energia ellen azonban úgy Mózes testét, mint az átadásra került kőtáblákat le tudták védeni, még akkor is, ha Mózes szinte testközelből hallgatta a kőtáblákat átadó szavait, s puszta kézzel érintette a kőtáblákat. Ha más nem: ez utóbbi mindenképp igazolja, hogy nem atom, hanem szellemi energiáról, annak jelenlétéről, mégpedig nagyfokú koncentrált formában való jelenlétéről volt szó. S lényegében épp ez volt az oka annak is, hogy nem valami finomabb, tehát már eleve magasabb rezgés-elemekből álló anyagra íródtak a Törvény, s a Parancsolatok. A kő anyaga, mint a Föld egyik legdurvább anyag-szerkezetű elem, már magában is szigetelt, hisz a beléáradó szellemi energiát úgy nyelte magába, mint száraz föld az eső vizét. Erről a kérdésről azonban ennyi elég is. Azt már ugyanis fölösleges említenem: az ember nevű lény akkori, átlagosnak mondható test-tudati és Szellemi-tudati fejlettségi szintjére is épp a kőtáblákon átadott Parancsolatokból és Törvényből következtethettek. Ha azokat figyelmesen és valóban értelemszerűen olvassátok végig, már eszetekbe sem fog jutni sem az Ószövetség látszólagos és viszonylagos „durvaságain”, sem az abban felfedezni vélt ellentmondásokon megütközni. Akkor és ott: ezek a törvények, s ez a szint volt az uralkodó, s ehhez mérten, és ehhez viszonyítva kellett megkezdeni az ember nevű lény emelését, de már a Valóság Törvényeinek alapelemeivel, azok átadásával. S még akkor sem a Valóság Törvényeinek teljes és pontos, csak azok részleges, az adott kor szellemi színvonalának megfelelően „transzformált” módon való átadása, majd e végtelenül leegyszerűsített Törvények betartásának (és betarttatásának) megkövetelése révén. Az adott korban testet öltő Szellemi Én-részek fejlettségi szintjéhez volt tehát szabva és méretezve Ó-szövetség, amelyet az egyre fejlettebbé váló, s egyre magasabb szellemi és test-tudattal bíró ember természetesen már túlhaladott, még akkor is, ha néha úgy tűnik: még az Ó-szövetségben leadott Parancsolatokat sem vagytok készek és képesek maradéktalanul teljesíteni. Sokan legalábbis nem képesek erre, s azok végképp nem, akik lényegében csak most léptek át a második szféra egy magasabb dimenziójába, s akik egy-egy különösen mély történés megvalósítása érdekében érkeztek a Föld színére. Ezekről a Szellemi Én-részekről, s az általuk irányított test-tudatokról is volt azonban már szó, s ígéretem szerint hamarosan vissza is térek rájuk, mielőtt mégtovább lépnénk utunkon, hogy olyan távoli (szellemi, vagyis szférikus és dimenzionális értelemben véve távoli) bolygókra, amelyeken mindeközben épp úgy zajlott az „élet”, vagyis épp úgy megtörtént újra és újra a Szellemi Én-részek testet öltése, ahogyan a Föld színén, hogy e testet öltések csak úgy meghozzák a maguk várt eredményét, vagyis a Szellemi Én-rész fejlődését, s továbblépését, ahogyan az a Föld nevű, végtelen nagy szereppel bíró Iskolájában is történt, s történik ma is, amint még egy ideig történnie is kell. Előtte azonban pihenjünk meg egy kissé, hisz érzem: fáradt vagy. Emelkedjünk hát feljebb, hogy ismét feltöltődhess a Végtelen Szeretet áramában megmerítkezve…
130
Tandari Éva: Úton a Fény felé II. kötet Vezetőm kíséretében tehát feljebb emelkedtem, s azonnal éreztem: mint áraszt el a Kozmikus Szeretet-energia édes és lágy hulláma: ama Isteni Szeretet hullám, amely nélkül nemcsak hogy nem volna érdemes, de nem volna lehetséges sem: Élni. Vége a második kötetnek…
(2002. október 17-e)
131
Tandari Éva
Úton a Fény felé III. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Miután feltöltekeztünk a Végtelen Kozmikus Szeretet-áramban, s én újra éreztem magamban az Erőt, ismét útra keltünk Vezetőmmel. Megszokott tartózkodási pontunkon megállva aztán újra Vezetőm szavait hallgattam: – Most ígéretemhez híven: térjünk vissza azon Szellemi Én-részek, s az általuk irányított testtudatok és fizikai testek szerepéhez, s útjaik valós miértjének magyarázatához, amelyek valamely magasabb szintű cél érdekében a ti szintetekbe emelkedve kell egy-egy Utat felvállaljanak, bár fejlettségi szintjük még csak egy sokkal alacsonyabb szint megismerésére volna elegendő. Azt mondtam: ha az Én-rész az ÉN-ből hozott energia gyengesége végett alul marad a test-tudat, valamint a káros befolyással bíró környezet késztetéseivel szemben vívott küzdelemben, az Én-rész megteremti magának a karmát. Azt is említettem, hogy a kezdeti mélységekben végigjárt Utak során erre sem szüksége, sem pedig lehetősége nem volt, hisz a karma már az Igazság Törvény-világának alkotóeleme, amely az Erő (és az erőszak) törvénytelen törvényének mélységében nem érvényesülhetett volna. Ezek az emberek, vagyis ezeknek a Szellemi ÉN-je már egy egész sor, más irányú megtapasztalás birtokában érkezett a ti dimenziótokba. Vagyis úgy, hogy már egy egész sor, fizikai szintű siker birtokosaként érkezik a Föld színére, ami még akkor is fontos mellékkörülmény, ha e fizikai szintű sikereket egy sokkal alacsonyabb rezgésenergiájú (de épp ezért, vagy ennek ellenére gyakran sokkalta magasabb fizikai szintű fejlettséget, tehát magasabb technikai szintet magáénak mondható) bolygón érte el, s tudhatta magáénak az egykor volt test-tudat. S itt most azokra a sikerekre gondolok, amelyeket ugyan valóban csak mint fizikai eredményeket tudhat magáénak az ÉN, de amelyek eléréséhez épp úgy képeznie kellett magát a test-tudatnak, s hozzá nem is egyszerű, köznapi ismeretek elsajátítására kellett vállalkoznia. Azokra az első szféra hetedik, s a második szféra első három dimenzióiban testet öltött lényekre gondolok, akik a maguk szintjeinek tudósai, feltalálói, esetleg űrutazói, vagy éppen hadvezérei voltak, akik a későbbiek során természetesen az űr-hadjáratokban is „jeleskedtek”. Ezek fizikai szintű tudata még akkor is rendkívüli eredmények elérésére volt képes, ha ezen eredmények valóban csakis és kizárólag a fizikai, vagyis a bennük egyedül valóságosnak maradó irány értelmében voltak eredmények, míg a szellemi irány teljességgel lefedődött tudatukban, mint irreális, tehát a maguk céljai értelmében követhetetlen, vagy még csak nem is létező irány. Ezek a Szellemi Én-részek, s az általuk irányított testtudatok kivétel nélkül a Mélység szolgálatában (vagy fogságában) voltak (s vannak is), hisz kutatásaik eredménye, az általuk feltalált eszközök minden esetben a Mélység céljait szolgálták. Vagyis lényegében azon hadurak dolgát voltak hivatottak könnyebbé és egyszerűbbé tenni, akik a Mélység utasításainak (és/vagy kényszerének) engedelmeskedve hadakoztak, hogy mind több és több bolygót igyekezzenek a Mélység urának fennhatósága alá vonni, leigázva azok szellemlényeit testi, lelki, s szellemi értelemben egyaránt. E tudósok és társaik természetesen épp úgy komoly eredményeket értek el a maguk módszereivel, mint bármely más, már magasabb rezgésszintű bolygón testet öltött, s a tudományt mint az Ég által segítségükül adott eszközt használó tudósok: s ez is természetes. Ahogy mondani szokták: „a kétszer kettő mindenütt négy, s a négyzet mindenütt négyzet, bárhol fogalmazódjon is meg a Teremtettség színén”. Vagyis a fizikai szintű kutatások helyes eredménye mindenütt azonos, ha a számításokat jól oldották meg. Ez így van, s ha így van, elképzelhetetlen is volna, hogy épp Satana, aki az egyik legmagasabb rangú szellemlény volt az elhagyott EGY-ség színén; csupa ostoba lénnyel, s azok Szellemi Én-részével vette volna magát körül. Nem: ez az elmélet az ellenfél lebecsüléséhez, s végezetül erejének semmibevételéhez vezetne. S mint mondtam: az ellenfelet soha, semmilyen körülmények közt nem szabad lebecsülni. Feltételezni kell, hogy az ellenfél fegyverzete van olyan erős, mint a miénk, amely épp ellentétes irányultságánál fogva lesz még komolyabb, s még veszedelmesebb, így igazán komoly felkészülést kíván az azokkal való szembenézés. S a valódi (mármint hogy a valótlan Valóság értelmezése szerint valódi), tehát a fizikai síkon tárgyi formában megjelenő fegyverek mellett ezeregy titkos fegyvere is van az ellentétnek, s ezek közt az álhit, a mű-ájtatosság, az álszemérem mellett ezer más, a ti (s minden, náluknál magasabb szinten álló szellemlény) megtévesztésetekre alkalmas fegyvert képes felvonultatni a győzelem érdekében. S ez utóbbi „fegyverek” még veszélyesebbek is, mint az előbbiekben felsoroltak, mert kevésbé felismerhetőek, vagyis: nem lehet védekezni ellenük.
133
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Ezeket a képzett test-tudattal bíró, de képzettségüket helytelen célra használó, s az Én-rész késztetéseit teljességgel a test-tudatnak alárendelő embereket a magatok szintjén ma épp úgy megtaláljátok, ahogyan megtalálhattátok azt a közeli, s a legtávolabbi múltban egyaránt. (Emlékezz csak vissza a Beavatott, ám hamis útra tért, s a Hatalom érdekében mindent feláldozó tudós papokra, vagy az atommal, annak energiájával visszaélőkre; s akkor még csak őket említettem…) E ragyogó lángelmék, a fizikai szintű tudományok kiemelkedő egyéniségei persze maguk is meg kellett szerezzék a maguk megtapasztalásait, ha eme megtapasztalásoknak nem lehetett is valóság-értéke a Szellemi Én-rész, s az ÉN számára. De mert hogy a Mélységgel kötött szerződés értelmében e Szellemi Én-részek (s épp így az ÉN-ek is) teljességében le voltak árnyékolva a Valóság Fényének, s a Valós Értékek megláthatására: e negatív irányú megtapasztalások íródtak beléjük, még mint elért eredmények. Ezeknek a megtapasztalásoknak az energiáját, (vagyis az azokból áradó, de újra csak hibás késztetést adó erőt) hozták magukkal a Föld színén elvégzendő feladat megoldhatása érdekében, mivel hogy másféle, vagyis pozitív irányultságú Erő nem állt a rendelkezésükre. Ezt az erőt, ennek meglétét persze maga a test-tudat is érzi, s nem csak érzi, de éppen az elme magas befogadóképessége révén jelzi is a környezete felé, jelezve ezáltal egyben azt is: az illető fontos feladattal érkezett. S ez rendszerint így is van. Így, még akkor is, ha e feladat iránya távolról sem az, amit a test-tudat, s gyakori esetben a környezet is annak vél! Maga a tényleges feladat ugyanis szinte kivétel nélkül a hibás késztetések legyőzése, vagyis a tudatba ágyazódott, negatív késztetések (a tudat felsőbbrendűségi érzete, az önző hatalomvágy, a törtetés, a zsarnoki késztetések stb.) elvetése volna, s a feladatot nem a test-tudat, hanem a Szellemi Én-rész kapja. Ez azonban az esetek túlnyomó többségében már eleve kudarcra ítélt feladat, éspedig azért, mert a tudat már zsenge gyermekkorában annak a szintnek az irányát fogja követni, amelyet maga az Én-rész is jól ismer, s amely ismeret energiáját (a már említett spirituális „áthúzásnak” köszönhetően) a test-tudat felé is áramoltatni fogja, hisz lényegében az van még benne is túlsúlyban. Így a határozott, erős akarattal bíró gyermek már a kezdeti években megkapja az „őt megillető csodálatot”, ha másutt nem, hát gyengébb fizikummal, vagy értelmi képességekkel bíró gyermek-társaitól. Vagyis: a gyermek „már a bölcsőben” vezető személyiséggé válik: ettől az iránytól aztán nagyon nehéz, sőt: szinte lehetetlen eltéríteni a mindig, mindenben a maga érdekeit néző tudatot, főként hogy ez az érdek a fizikai énnek is rendkívül előnyös helyzetet biztosít. E hatalom révén mindent megszerezhet (csellel, vagy nyers, fizikai erőfölénye révén) a nálánál gyengébbektől, s ez az évek során megszokássá válik, amely még akkor is uralkodó vonása marad a tudatnak, ha az évek során a testi, vagy az értelmi fölény eltűnik. A fizikai test fejlődése egy bizonyos kor után lelassul, hisz az erő-fölény bizonyítására nem, vagy csak ritkán van szükség (a környezete már úgyis elismerte annak meglétét) s a tudat (önnön tökéletességének tévhitében) meg sem próbálja a számára érdektelennek vélt ismereteket megszerezni: vagyis szintén alatta marad sok más gyermek, s később fiatal felnőtt tudásszintjének. S az illetőből mégis vezető lesz, mert a környezete is így tartja rendjén valónak, hisz így szokták meg: „Született uralkodó, vezér egyéniség”… – hangzik a szentencia, de már rég csak azért, mert a gyermek első éveiben is ez hangzott el, s nem csak a gyermek (és később a gyermekből lett felnőtt), de a szűkebb, s később a tágabb környezete is ragaszkodik a maga tévedhetetlenségéhez. Ezért még akkor is vezetőt faragnak a gyermekből, ha az a későbbiek során már nem is igazán érez késztetést magában a vezérségre, vagyis; ha a tévútra lépett test-tudatot még idejekorán képes volt a maga késztetéseivel feltölteni az Én-rész. A tudat egy ideig próbálja elfogadni, és környezetével is elfogadtatni megváltozott szerepkörét, de mert ez utóbbival rendszerint nincs szerencséje; maga is visszailleszkedik az előző szerepkörbe, s hamarosan meggyőződésévé válik: helyesen cselekedett. A körötte élők ismét azzal a régi szeretettel beszélnek vele, mint furcsának megélt „lázadását” megelőzően, s a magukat gyengébbnek, s kevésbé éles eszűnek érzők is csakúgy várják az utasításait (később már a parancsait), ahogy azt annak előtte tették. Tehát körötte helyreáll a rend, így helyreáll benne magában is, hisz (mert nem lehet nem hinnie) a Sors által rászabott szerepben, s kételyei… – mintha sosem lettek volna. S még ez a ritkábbik eset! A gyakoribb az, hogy a tudat olyannyira elmerül önnön csodálatában, s a megszerzett hatalom élvezetében, hogy esze ágában nincs lemondani arról: inkább még növelni kívánja, s az Én-részből a test-tudatba áramló Erő fel-, vagy inkább kihasználásával növelni is fogja, bár az Én134
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet rész nem e céllal, de ennek épp az ellenkezőjével árasztja a magával vitt erőt a tudatra. (Lásd: Caesar; Napóleon, Hitler stb., s akkor a ti Jelenetekben szereplő ~ s tegyem hozzá: teljesen hibásan „szereplő” ~, és csaknem minden nemzet, és nagyobb népcsoport élén megtalálható „vezéregyéniségek” egyikétmásikát nem is említettem, pedig – sajnos – bőséggel említhetném!) S nem csak a politika, de az Élet más „színpadain” is megtalálható nem is egy ilyen „vezető egyéniség”, akik még akkor is ragaszkodnak a vezető szerephez (s akiknek vezető szerepéhez a környezet is ragaszkodik) amikor már rég nem ők a legjobbak azon a pályán. Ezt a művészetben, a tudományban, a sportban, az oktatásban, a gyógyításban; stb. stb.: vagyis minden egyes szakma és hivatás területén észlelhetitek… Persze az Én-rész gyenge késztetése végett gyakran embertelenné váló, s a magukat „ragyogó vezetőknek”, vagy „haduraknak” érző emberek lényegében még akkor is a maguk Útját járták, és járják, ha az a ti számotokra, s a ti szemetekben egy teljességgel elhibázott útnak tűnik. Ez így is van, s hozzá nem véletlenül kell, hogy így legyen, s még csak nem is egyféle céllal van szükség minderre! Sok, nagyon is sok Testvéretek kellett az adott időpontokban testet öltsön, hogy egy-egy korábban megfogalmazott karmikus kötés feloldására, vagyis az egykor volt hibák felülírására, azok szellemi energia szinten, és/vagy fizikai síkon való kiegyenlítésére módot és lehetőséget kapjanak. Erre azonban esélyük sem lehetett volna, ha a körülmények megteremtését, s az adott feltételek kialakítását egy tisztultabb, vagyis a helyes irány meglátására és követésére alkalmas Szellemi Én-rész vállalja. Például a második szféra harmadik dimenziójából érkezett Hitler (és társai) valóban embertelen rémtettei ezrek és ezrek karmikus törlesztését tették megvalósítottá, épp úgy, ahogy korábban Caesar, s a hozzá hasonlók rémtettei. A hitleri rémkorszak lágereiben (és egyebütt) elpusztult emberek Szellemi Én-része részint azok Szellemi Én-részeivel volt azonos, akik korábban az első Világháború (vagy még korábban egy-egy vallási háború, vagy más, gyakran csak egy talpalatnyi földért, semmi kis szigetecskéért zajló, kegyetlen öldöklés) során követtek el az általuk elszenvedetthez hasonló, vagy még durvább kegyetlenségeket, s azokéval, akik egykor, még a ti legújabb időszámításotok során ama tömegnek voltak tagjai, amely tömeg oly nagy hévvel követelte Jézus megfeszítését. (Azok Szellemi Én-részei, akik Jézus halálában közvetlenül részesek voltak, majd még csak ezután, egy még keményebb történés során kapnak alkalmat a legmélyebb Mélységből való kiemelkedésre, s az általuk épített karma letisztítására ÉN-jeik felszínéről, épp mint az imént említett Hitler, s annak legközelebbi, és legügybuzgóbb alantasai is. Ez azonban egy olyan téma, amelynek akár külön könyvet is szentelhetnénk…) Az első és a második Világégés áldozatai közt persze nem csak az imént említett történések vezéralakjai szerepeltek, de azok is, akik nem csak „kötelezőszerűen”, tehát az adott kor társadalmi kényszerének engedve, de kedvtelve vetették bele magukat ártatlanok legyilkolásába. Ezek mind olyan történések, amelyeknek e nagy történelmi események időpontjában érett be a maguk keserű és fekete gyümölcse. S lényegében éppen ezeknek a letöltésre váró karmáknak, ezek egyre inkább a Föld körül gyülekező, s kiegyenlítésre váró energiája volt a két Világégés szellemi szintű oka. Ezeket a negatív energiákat vonzották ugyanis magukhoz azok a tévúton járó tudatok, amelyeknek (ahogy fentebb elmagyaráztam) lényegében épp annyira volt ez feladatuk, mint amennyire nem. Mert az Én-rész az ő esetükben is megkapta a helyes irány megvalósításához szükséges energiát, s olykor még annál is többet, ám még ez az emelt szintű energia is kevés volt ahhoz, hogy a légtérben, s persze a Föld asztrál-burkában felgyülemlett, s a test-tudatok által levonzott negatív energiát közömbösíthesse. És most megkérdezhetnéd: miért épp a Föld színén kellett ezeknek a hadvezéreknek megvalósítaniuk kegyetlen tetteiket? Miért nem ölthettek testet mondjuk a Marson, vagy más, a Mélységek mélységeiben lebegő bolygók egyikének felszínén, ahol amúgy is szüntelen öldöklés folyik mind a mai napig, hogy legalább a legelső lépést ott tegyék meg a megtapasztalás megszerzése felé…? Azért, mert csak így, csakis ezen az úton juthattak hozzá a karma feloldásához azok az Én-részek, amelyek épp e céllal érkeztek a Föld színére, ahol e karmát megfogalmazták maguknak egy korábbi 135
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet történés során, vagyis akkor, amikor még maga a Föld sem állt sokkalta magasabb szférikus és dimenzionális szinten, mint ma mondjuk a Mars, vagy más, hasonló szerepet betöltő bolygó. (Pontosabban e bolygók életet rejtő dimenziói, amelyek a ti szintetek és a ti dimenziótok számára lényegében „nem léteznek”, s amelyet a ti űrkutatóitok sem, vagy csak elvétve észlelhetnek.) S mert hogy az a távolabbi korokban megfogalmazott negatív energia a Föld burkát terhelte meg; csakis a Föld lehetett az a bolygó, ahol a karma, vagyis a negatív energia kiegyenlítésére sor kerülhetett, hogy ezzel is könnyítsük, vagyis tisztítsuk Föld-Anya szellemi burkát, amely már a Nagy Ugrásra készült e nem mindennapi történés által is. Mert valóban sok, mérhetetlenül sok negatív energia áradt ki az Útonjárók test-tudatából a második világégés során, s az csakúgy beépült a Föld szellemi burkába… – de még ennél is több volt az a negatív energiamennyiség, amely e történéssorozat révén végre kiegyenlítődhetett. S hogy miért azok kellett megvalósítsák a ti emberiségetek számára már hátborzongató kegyetlenségről tanúskodó történéseket, akiknek? Azért, mert csak azok az alacsony szintről (a Marsról, és a Föld első szférájának harmadik és negyedik dimenziójából) ideiglenesen kiemelkedett Szellemi Énrészek vállalhatták fel ezeknek a kemény és kegyetlen, de mindenképp szükségessé vált történéseknek a megvalósítását, hisz egy magasabban álló, már a harmadik szférába tartozó Szellemi ÉN-nek, és annak útra küldött Én-részének ez nagyon is nagy visszalépés lett volna a fejlődés síkján, míg a feladatot valóban végrehajtó ÉN-ek, s azok Én-részei lényegében csak a maguk tényleges fejlettségi szintjének megfelelően (bár már maguk is az ellentétes irányú késztetéssel érkezve) cselekedtek: így nem zuhanhattak vissza egy még alacsonyabb szintre, ha a ti magasabb szinteteken karmikus kötést vettek is magukra. Ez persze csak a legfőbb hadvezetőkre vonatkozik! Azok viszont, akik már meg kellett volna tudják tagadni a helytelen eszme követését, s a kegyetlen tettek (nemegyszer kedvvel és élvezettel való) végrehajtását; szintén a maguk fejlettségi szintjén kellett volna cselekedjenek, s ekként is kell majd számot adjanak cselekedeteikről. Persze: még ez is az Idők távolában van, de ott van, s ha képessé válnak az általuk választott mélység megtagadására; fel is kell vegyék a maguk karmikus útjait, mert „bűn büntetlen nem marad”. Ez is a Törvény része, s bár korotok már kétezer éve a Kegyelem Törvényvilágában él; az Igazság Törvénye, s annak szabályai sem múltak el fölöttetek! Azok épp úgy érvényesülnek, épp úgy hatnak, ha a történés maga is visszalép a már elhagyott (vagy elhagyni vélt) szintre… Ez a téma azonban szintén; akár egy külön könyv alaptémája is lehetne, s annyira mégsem kívánom részletezni. Most és itt legalábbis nem, úgyhogy lépjünk is tovább egy kicsit… Ahhoz, hogy igazán megismerjük a Magasságot, hogy érteni, s érezni tudjuk; meg kell ismernünk a mélységet is, mint ellenpólust. Csak így leszünk képesek igazán megérezni: micsoda veszteség érte mindazon szellemlényeket, amelyek egy percen kiléptek az EGY-ség állapotából. Természetesen nem az eddig megszokott módon kívánom érthetővé tenni magát a mélységet, vagyis nem csak egy, de mindjárt két arculatát is megmutatom egymás után, majd rátérek a harmadik: már fizikai síkon érzékelhető kivetülésére mindkét képnek… Vezetőm szavai után ereszkedni kezdtünk. Szinte tapinthatóan éreztem: mint maradnak el a már ismert síkok, ahogyan azt is: mint lesz egyre sűrűbb és sűrűbb a bennünket körülvevő sötétség. Hamarosan úgy tűnt: nincs is más köröttem, s talán bennem sem, mint ez a mindent elfedő, s mindent átjáró és magába-nyelő sötétség, amelyet még annak ellenére is éreztem, hogy a lefelé vezető út úgy nagyjából felétől a már ismert energia-burok védelmét élvezhettem. S most nem csak egyszeres védelmet kaptam, de ahogy haladtunk egyre lejjebb és lejjebb a mind sűrűbbé váló mélység alja felé, minden szint után egy újabb réteg csatolódott a Szellemi Én-részemet óvó energiaburok felszínéhez. Tehát több energia-burok rétege védett, s a mélység egy bizonyos szintje alá süllyedve még Vezetőmet is beburkolta lágyan Atyánk törődő, gondoskodó és oltalmazó Szeretet-energiája. Így, már a legtökéletesebb védelemben haladtunk mind lejjebb és lejjebb. Ha fizikai testben lettem volna, úgy fogalmazom meg: az orrunkig sem láttunk, olyan mély és ragadós volt köröttünk a sötétség. S ezt a ragadósságot a szó szoros 136
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet értelmében mondom: a tömény negatív energia úgy tapadt, olyan sűrű volt, mint valami természetellenes, fekete tejfel, s egyre sűrűsödött, végül már olyan állaga volt, mint a rosszul sikerült, csirizes kásának. Ez persze megnehezítette a közeg alsóbb régióiba való lejutásunkat is, dacára annak, hogy a pozitív energiából megformált burok elől szinte láthatóan húzódott félre a közegben már teljesen szabadon áramló negatív energia, mintha csak menekülni akarna előle. Szorosan Vezetőm mellett haladtam, s éreztem: mint tölt fel bátor nyugalmával, így a kezdeti döbbeneten túljutva már magam is megnyugodva lebegtem mellette a mély és félelmetes sötétség legmélye felé. Leérve e mély közeg aljára, úgy éreztem: a Fény ily durva ellentétének megtapasztalása után én már semmin sem leszek képes csodálkozni többé. Amit azonban ezután tapasztaltam, minden képzeletemet felülmúlta! A sötétség legmélyebb, és legsűrűbb rétege után, amikor már azt hittem: csak a Semmi van előttünk, s már csak a Lét-nélküliség állapotának közegébe hullhatunk; hirtelen egy sosem látott szépségű épület bukkant elénk, majd még lejjebb ereszkedve egy csodálatos, káprázatos és pazar berendezésű teremben találtuk magunkat. Az épületet valamiféle főúri kastélynak véltem, s ebbéli meggyőződésemet a terem berendezése is alátámasztotta. Maga a terem úgy hússzor-huszonöt méteres lehetett, de inkább több. A falak mentén láthatóan egyetlen tömb alabástromból, vagy fekete márványtömbökből faragott, arannyal és különleges ékkövekkel díszített szekrények és könyvespolcok álltak, valahol az egyik távoli sarokból mintha egy állóóra halk csengés-bongása szállt volna felénk: mintha csak köszönteni akart volna bennünket. A teremben több kis asztalka állt, rajtuk a világ minden képzelhető, s elképzelhetetlen ínyencségével a fizikai lények által lakott bolygók mindegyikéről, s a terem közepén lévő óriási márványasztal szintén roskadásig volt rakva minden elképzelhető jóval. Az asztal körül számtalan kényelmes karosszék állt, egy másik sarok felől lágy muzsika áradt az asztal körül ülő, s beszélgető csoport fölött. Azok fölött, akiket első pillanatra észre sem vettem. Nem voltak ott, majd egyszerre csak ott voltak, mintha a szemem előtt fogalmazódtak volna meg, hogy valaki tudatából kiáradva testet vegyenek előttem. S már szavaikat is érzékeltem, bár beszédüket nem érthettem a szó szoros értelmében. S még csak nem is azért nem, mert hogy idegen nyelven beszéltek volna. Épp ez az! A nyelv semmilyen, a Föld, vagy bármely más, fizikai testekben élő lények által lakott bolygó színén ismert, vagy használt nyelvvel nem volt azonos. Ezt még akkor is teljes és tökéletes biztonsággal meg tudtam állapítani, ha fizikai tudatom nem ismerheti a Föld színén használatos, mindahány nyelvet: nem még a távoli, s a még távolabbi galaxisokban és metagalaxisokban lévő bolygók nyelveit. S mégis tudtam, hogy így van. A nyelv nemcsak gondolatok, de érzelmek átadására is alkalmatlan volt, s persze nem is arra szolgált, így nem is volt sem értelmi, sem pedig érzelmi töltésük a kiejtett szavaknak, vagy inkább csak tagolt hanghalmazoknak. Mintha mindenki önmagától kérdezett, s önmagának válaszolt volna, meg sem várva a kérdés végét, önnön szavába vágva, mint akiben egyidejűleg szólal meg kérdés és válasz egyaránt, s azt egyszerre, egyazon pillanatban mindjárt ki is akarja mondani – önmagának. Önmagának még akkor is, ha közben színleg a mellette ülő felé fordította arcát. Mert egymásra néztek beszéd közben, ám éreztem azt is: ki-ki csak önnön tükörképét láthatja viszont a másik lény arcára pillantva: így végül is valóban önmagukkal folytattak heves, s néha szinte haragosnak érzékelhető eszmecserét, de úgy, hogy még önnön szavaikra sem voltak igazán kíváncsiak. Ez volt az oka annak is, hogy a nyelv teljesen rendszertelenül összedobált hangzók halmaza volt csupán, amely hangzat-halmazoknak nem volt, mert nem is kellett legyen értelme, s mondandója. Az asztal körül ülők előtt hatalmas aranytálak, s azokon még érintetlen, fűszeres illatokat párálló sültek, kecses aranyserlegekben testes, zamatos borok, s a gyémántból kifaragott tartókon mindenféle gyümölcsök és torták kínálták magukat. A hatalmas kristályablakokon kitekintve csodás, tavaszi pompájával ékeskedő kert gyönyörködtette a szemet s a szívet egyaránt. Mindenütt nyíló virágok, üde, zöld lombú fák, rügyeiket nyitogató bokrok álltak a káprázatos verőfényben, az égen pajkos bárányfelhők fogócskáztak a friss, új-tavaszi széllel: s egy nem volt a terem vendégei közül, aki bárha egy pillantást is vetett volna az ablakon túl elé táruló Csodára… Bent szolgák és szolgálók serege nyüzsgött a felékszerezett hölgyek, s az elegáns urak közt, bár valószínűleg ők is inkább csak a ház berendezéséhez tartozó kellékek voltak, hisz a kancsók s a serlegek maguktól teltek meg újra és újra, valahányszor elfogyott belőlük a mélyvörös tüzű bor, a habzó serital, vagy a könnyű mámort adó italok bármelyike. S mindig az az ital jelent meg a kancsókban, s a poharakban, amelyek épp gazdáik gondolataiban megjelent. S így volt ez az étkekkel is. A vendégek előtt 137
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet lévő terítékre mindig a hirtelen megkívánt fogás vagy csemege került egyik pillanatról a másikra, anélkül, hogy a szolgák vagy szolgálók bármelyike a tányérhoz ért volna. Miután kellőképpen kiámélkodtam magam, az asztal körül ülő vendégek arcát kezdtem figyelni. Feltűnt, hogy szinte kivétel nélkül középkorúak voltak: arcukon az érett, a megállapodott szépség minden külső jegye megtalálható volt, s hogy egyikük-másikuk egy pillanatra felemelkedett, láttam: termetük s alakjuk is kifogástalan. Egy nem volt, aki bárha csak egy kicsit alacsonynak, vagy túlzottan magasnak, esetleg soványnak vagy épp kövérnek tűnt volna. Mintha a házigazda a tökéletes épület még tökéletesebb berendezéséhez válogatta volna össze a társaságot: kizárólag minden szempontból tökéletes lényekkel véve körül magát. A lények teljességgel humanoid jellegű testekkel bírtak: s én mégsem voltam képes úgy gondolni rájuk: emberek. Nem, mert mindeme tökélyük ellenére is volt bennük valami, ami megkülönböztette őket az emberektől, s ami miatt a legszebb arc is csúnyának, visszataszítónak tetszett, mintha maga Quasimodo ülte volna körül az asztalt, több példányban jelenve meg egyszerre, hogy elszórakoztassa önmagát. S még az sem, hisz még Quasimodo fizikai síkon ijesztő vonásain is ott volt az, ami ezekről a csodás arcokról olyannyira hiányzott. Nem volt rajtuk semmiféle érzés! Sem öröm, sem bánat, sem érdeklődés, sem unalom, vagy éppen közöny. Mintha csupa tökéletesen kimunkált, s életre keltett báb került volna elém, de csak olyan bábok, amelyek még a tárgyi lét szükséges energia-töltetével sem bírnak. Mozgékony, ennek ellenére mégis élettelen bábok, amelyek most vannak, aztán pedig nincsenek: sem ez, sem az nem számít, mert nem számíthat, mert nincs miért, s mert nincs értelme, hogy számítson… – Pontosan úgy van, amint érzed. S ha egy kicsit vársz, megtudod azt is: miként értem ezt… – érzékeltem Vezetőm gondolathullámát, ám mire igazán elért volna tudatomig e gondolat, egy másik gondolat-energia felbukkanását is érzékeltem. E második gondolat energiájának hatására mintha valamelyest megváltozott volna a teremben látott kép. Valahogy mintha még élénkebbé, s még pezsgőbbé vált volna az élet: a szolgák és szolgálók még gyorsabban, s még alázatosabb ügybuzgalommal sürögtekforogtak, s mintha még az egymás mellett ülő vendégek is felélénkültek volna. Az addig értelmetlen hang-egyveleget lassan érthetővé formálódó szavak és mondatok váltották fel: s most végre egy általam is ismert nyelven folytatódott a társalgás. Ugyan beszélni nem beszélem, a grammatikai jellemzők, s a szavak dallama alapján kivehettem az angol beszéd szavait, bár hogy miért változott meg a beszéd, mi okozta, hogy egyszeriben egy érthető, valós nyelv szavait kezdték használni a teremben ülő vendégek, azt épp úgy nem tudtam, mint azt: miért épp angolul szólaltak meg. Hamarosan persze erre is fény derült. A terem túlsó falán lévő széles ajtón egy homályba burkolódzó árnyalak lépett be kísérője társaságában, aki szemre semmiben sem különbözött a teremben látott lényektől. Épp oly kellemes vonású, s tökéletes testalkatú jelenség volt, mint a teremben lévő vendégek; ám az ő irányából már nem a mindent betöltő üresség áramát éreztem felém szállni. Igaz: amit éreztem, azt jobb szerettem volna inkább nem érezni! Mohóság, mélysötét gyűlölet, s valami taszító fensőbbség érzet energia-egyvelege áradt felém, amelyet a többszörös védelem ellenére is érzékeltem: vagyis olyan erős volt e sok negatívum együttes hatása, hogy a legvastagabb védőburok falán át is megérintett. De csak megérintett, majd hogy Vezetőm egy újabb energia-burkot borított fölém, már inkább csak tudtam az energia létéről, semmint hogy éreztem volna azt. De ha érzem is: valószínűleg akkor sem foglalkozom vele különösképpen. Nem, mert a kellemes külsejű, s mégis durva lény beszélni kezdett. Szemmel láthatólag meg akarta győzni a maga igazáról az árnyalakot, aki egyre inkább hajlott elfogadni a hallott szavak igazát. Aztán már a szavak mondandója is elért tudatomig: – Nézd meg, barátom: hogyan múlatják az időt az én birodalmam lakói. S ez még csak egy egyszerű kis szolgám otthona. Azok, akik külön szerződést kötnek velem ezer esztendőre: e gazdagságnak, e jólétnek is az ezerszeresét kapják jussukul. Ha engem követsz, vége a nyomorúságos hétköznapoknak! Ünneppé lesz minden egyes napod, de még azok minden perce, minden pillanata is. Gazdagság, s bőség szegődik melléd, s amibe belefogsz, azt sikerre viszed a legkisebb erőfeszítés nélkül. Mire vársz még? Nyomorogtál már épp eleget; ideje, hogy egy kicsit boldog légy. A legszebb nők omolnak karjaidba, s még a kutyáid is sülteket fognak falni nap mint nap. Ki más kínál fel neked ily 138
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet ragyogó lehetőséget? Ki más kényezteti el tested és lelked minden földi jóval rajtam kívül: s mindez lényegében egy kis semmiségért, egy aláírásért, amellyel biztosíthatod nemcsak a magad sorsát, de gyermekeid sorsát is. Jöjj, s légy az én szolgám ezer esztendőre: s amit most magad előtt látsz, az mind a tiéd lesz, s még annak százszorosát és ezerszeresét adom kezedbe. Hatalmat és gazdagságot adok. S mindezt csak azért, hogy végre lásd: mennyire tévútra vezetett benneteket a Teremtő. Az Ő kezéből mindezidáig csak üres ígéreteket vehettél át és nyomort és szenvedést: bár ő is kincseket ígért megszerezhetned. Én azonban nem ígérgetek: amint aláírtad a szerződést, mindazt a rendelkezésedre bocsájtom, amit jussodul s béredül ígértem adni. Ha senki másban, sőt: ha még önmagadban sem bízol; bennem megbízhatsz. Az én gazdagságom utolérhetetlen, s az én kincsestáram kiapadhatatlan. Gazdaggá és hatalmassá teszlek: te leszel a leggazdagabb, s a leghatalmasabb a Föld színén. A te tudásod, s az én Hatalmam legyőzhetetlen erővé válik a Föld színén: csak bízz bennem…! Az árnyalak egy pillanatig mintha tétovázott volna. Erre kísérője az asztal mellé vezette, ahol sorra álltak fel a vendégek, hogy szívélyesen meginvitálják: telepedjen le közéjük. Körülfogták, szinte körüludvarolták, s úgy néztek fel rá, olyan tiszteletteljes áhítattal, mint valami közéjük ereszkedett Szentre a zárda falai közt élő szüzek. Az árny mellett álló lény ismét megszólalt: – Ekkora, s még ennél is nagyobb tisztelet fog övezni a Föld színén, s persze: nem csak a Földön! A földi Út végén e tiszteletre tarthatsz számot a Teremtettség minden pontján, ahová csak ellátogatsz. Ne tétovázz hát! Ím: itt a kezem, csapj bele, hogy megpecsételjük az alkut… Az árny egy kurta másodperc töredékéig még töprengeni látszott, s bár Szellemi Én-része nagyon is érthetően és érezhetően igyekezett őt eltéríteni a helytelen iránytól; kisvártatva nagyot kacagott, s elfogadta a felé nyújtott kezet… … és a kép abban a szempillantásban megváltozott. Eltűnt körülünk minden és mindenki, amit és akit addig láttunk, s eltűnt a csodás, tavaszi színpompáját ragyogtató kert is, el a fák, a bokrok, a virágok, s el az Ég a kedves-pajkos szellő kergette kis bárányfelhőkkel. Kiürült a bennünket körülvevő Világ, de csak azért, hogy hamarosan újra megteljen: már másféle tárgyakkal és másféle lényekkel. A terem falai ismét megjelentek: de most mélynél is mélyebb feketeség áradt belőlük, mintha még az imént magukba szívott fény is besötétült volna, hogy már mint ólmos, fekete lepel boruljon a teremben lévő lények fölé és köré, betöltve önmagával nem csak a termet, s a terem levegőjének minden kis atomját, s minden elemi részecskéjét, de a bent lévők testeit is egészen. Az imént még lágy, kellemes, s tökéletes szépségű arcok rút torz-pofákká lettek, s a testek csak mint valami groteszk, ocsmány és otromba pózokba ránduló rémképek vibráltak az asztal körül, amelyen az iménti pompázatos, és láthatólag ínycsiklandó sülteket, zamatos borokat kínáló tálak és kancsók csupa ocsmánysággal és undoksággal teltek, s ezt az undok, förtelmes valamit vették magukhoz a rémítő külsejű lények a mancsaikban tartott serlegekből, s az előttük álló tányérokról egyaránt. Azokból a serlegekből, s azokról a tányérokról, amelyek már rég nem aranyból, de valami korhadt és reves fából készültek: egy-egy koporsó darabja lehetett mindahány. Az iménti kristályablakok sem voltak már azok, mint aminek az imént látszottak: csak mint valami rút tömlöc, vagy elátkozott várkastély kémlelőnyílása, vagy lőrése bámult mind a falakon túlnan lévő feketeségbe, amelyben kárhozott, vagyis a mélység fogságába zuhant lelkek nyögése kerengett a tar, kopasz ágak közt, amelyeken denevérek, és egyéb vérszopók tanyáztak, áldozatukra lesve. Az asztalok körül tivornyázó lények riasztó hangon valami ősi átkot kántáltak, olyasformán mind, mintha az egész Teremtettségre szórnák átkaikat, amelyben értelmet és felüdülést találtak. E borzalmatos kép után a falakon, s a kerten túli város képe villant elém: egy város, amely lényegében nem különbözött a Föld városaitól, legalábbis elrendezését illetőleg. Itt is egymást váltották a széles sugárutak, s a hatalmas, vagy kisebb terek, s a sugárutakból itt is kis, és még kisebb utcák nyíltak, s vezettek valahová jobbra és balra. Az utcákon itt is a teremben látott lényekhez hasonló torzszülöttek loholtak dolgaik után: egymás testén átgázolva és törtetve hömpölyögtek titokzatos céljaik felé. Az úttesten szélvészként száguldó járművek suhantak, mit sem törődve az útra lépőkkel, akiken gondolkodás nélkül hajtottak keresztül, mint az őszi szélben kavargó faleveleken: a dolgaik után rohanók egy pillantásra sem méltatták az útszélre csapódó tetemeket, a kínjaikban fetrengő, s a szemük láttán elpusztuló sérülteket, akiknek hangos nyöszörgése, fájdalom adta sikoltásai betöltötték a város útjait, utcáit, tereit, elnyomva az ezer hangú sokaságból, a robogó járművekből, s a minden parányi zugba 139
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet behatoló, irdatlan erejű szélből összeállt hangorkán erejét is. Az égen (ha volt egyáltalán olyan, vagyis ha azt a valamit, ami a város fölé borult: égnek lehetett nevezni) épp oly mély feketeség uralkodott, mint alant, a közegben, s ha villant is néha egy-egy Fény-szikra: kihunyt gyorsan az is, mintha megrémült volna attól, amit alant látott… – Pedig van égbolt, amint vannak égitestek is ezen az égbolton: csakúgy, ahogy a Föld világai fölött… – válaszolt Vezetőm kimondatlan maradt gondolatomra, majd így folytatta: – Van égbolt, s azon van Nap, és vannak csillagok: minden egyes égitest szerepel itt is, de csak úgy, hogy az égitestekben még meglévő negatív energiák jelenülnek meg, mint létező valóság. Azok a Csillagok, s azok a bolygók a leginkább láthatóak e mélységbéli lények számára, amelyek még a leginkább telítődve vannak negatív energiával, s minél inkább behatolunk e mélységbe, annál inkább láthatóvá lesznek az általatok is ismert Csillagok és bolygók. De nem az általatok ismert s megszokott dimenzióban megjelenülő arcát mutatja egyik sem: minél mélyebbre hatolsz itt lenn, annál inkább a Csillagok és bolygók mély dimenziókban megjelenülő képe tárul elébed. S ez itt (most még) így a természetes! Így, hisz itt az a szép, ami rút, az a jó, és az a természetes ami gonosz és kegyetlen, s az a fénylő, s a látható, ami a sötét színtartományok mélyén bukkan fel, s kap létjogosultságot szellemi milyensége, vagyis szellemvilágbeli hovatartozása révén. A Napok (s itt nem csak, sőt: elsősorban nem a ti máig sok salakot, és sok kiégetetlen, negatív elemet tartalmazó Napotokra gondolok!) itt csak mint halvány, néha felvillanó hunyorgó jelenségek bukkannak elő, vagy úgy, olyasformán, mint a ti világaitokban észlelhető fekete lyukak. S minél ragyogóbb, vagyis minél tisztultabb egy Nap, annál mélyebbnek érzékelik az itt élő, s maguk is a sötét energiából álló lények: már ha érzékelik egyáltalán bárhogyan is. De itt már magának az „érzékelés” szónak sincs valós jelentése, legalábbis a ti értelmezéstek szerint. Vagy ha van is, hát csak ellentétes előjellel van, hisz másképp nem is lehet. Ami számotokra a tiszta, valódi, s már szellemi értelemben vett örömöt adja, az itt a legnagyobb kínok érzetét szüli, s ami nálatok a Szellemi Én-rész kudarcérzetét, s keservét adja, az itt a legmélyebb káröröm forrása. A kárörömé, hisz itt ez az egyetlen formája létezik az „örömnek”. A káröröm, a közömbösség, a törtetés, a bír- és becsvágy, s a végtelen és féktelen gonoszság az uralkodó tudati értékek. Persze: a közömbösség csakis és kizárólag a másik lény sorsával szembeni érzetre utal: a saját érdek semmissé teszi a közömbösséget, tehát annak köze nincs a ti dimenziótokban oly gyakran előforduló, s a test-tudati idegpályák, a pszichikum betegsége szülte teljes közömbösséghez, amikor még a saját sorsának változásai, azok örömet vagy keserűséget, esetleg csak pozitív, vagy épp negatív indulatokat szülő történései sem képesek megérinteni a bezárult tudatot: sem annak felszínét, sem a mélyét, így nem hatva már lényegi szempontból magára a tudatot kormányzó Én-részre, s annak további sorsára sem. Itt minden negatív történés csak addig közömbös e lények számára, míg az másokkal történik: amint azonban őket magukat érik a történések, a lények kibújnak közömbösségük álarca mögül, és épp az ilyen villanásnyi előbukkanásokra várnak az imént észlelt Fény-szikrák, hogy megkíséreljék megérinteni, s a Valóság megláthatására ébreszteni a Lent mélységébe záródott Szellemi Én-részeket. Ez azonban ebben a közegben majdhogynem lehetetlen, s nemcsak hogy lehetetlen, de veszélyes vállalkozás is, hisz a Fénylény egy pillanatra össze kell kapcsolódjon a mélységben lévő Én-tudattal, kitéve magát annak a veszélynek, hogy az Én-tudat minden biztonsági óvintézkedés ellenére egyszerűen magába szippantja, önmagává lényegítve a Fény-lényben lévő energiát, amelyet azonnal negatív energiává transzformál önmaga számára. Ebben az esetben a Fény-lény kábultan, erejétől megfosztottan kereng a közeg középső harmadán, míg két-három Segítő szellem el nem éri, hogy feltöltse a magával vitt energiával, vagy ennek híján kiemelje a sérült Fény-lényt a közegből, hogy egy magasabb pontra szállítva átadja azt a legközelebbi Őr-bázison tevékenykedő Szellemlényeknek. Ezek egyike aztán tovább kíséri a sérült Fénylényt, s csak a legközelebbi pozitív energia-áramlatnál hagyja magára. Ott a Fény-lény automatikusan feltöltődik, de már nem térhet vissza a mélységbe. S már nem is volna meg hozzá a késztetés benne, így inkább visszaemelkedik a ki tudja hány száz, vagy hány ezer éve elhagyott közegbe, hogy ismét belelényegülve a Kozmikus Fény-árba; egyesüljön övéivel a Végtelen Teremtő Szeretetében. Amint láttad; a legmélyebb mélység, vagy ahogy ti mondjátok: a „pokol” két, egymástól jól elkülöníthető arculattal bír. Ezek közül azonban csak a második a valóságos, míg az elsőt a Fent 140
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet világaiból lopott, s még (épp e kép megformálhatása érdekében) át nem transzformált energiákból építi fel a mélység több ezer szolgája. S amint a mélységnek a másodikként látott közegre szüksége van, hogy otthont adjon a benne élő, negatív energiákkal telítődött Szellemi Én-részeknek, vagyis mindama Szellemi ÉN-feleknek, amelyek már a kezdet kezdetén Satana csatlósául szegődtek: épp így szüksége van az elsőként látott, s számára nagyon is létidegen közeg-képzetre, hogy megcsalja, s rabul ejtse mindazok tudatát, akiket meg akar nyerni önnön szolgálatára. S most a tudat alatt kifejezetten a test-tudatot értem: az ellentét ugyanis minden esetben a test-tudatot környékezi meg, ha érzi: az Én-rész gyenge ahhoz, hogy megvédje azt. Ezek a megkörnyékezett test-tudatok jelennek meg a mélység kifejezetten erre a célra megfogalmazott, s a lent valóságától „fényévnyi” távolságban lebegő (mert a legmélyebb mélységben meg nem maradható) síkján, hogy képet kapjanak arról: mi is az, amit a mélység fejedelme felkínál. Ide azonban nem hatolhat le maga a tudat: a teljes és tökéletes besötétedés veszélye nélkül nem, s az ellentétnek is az Értelem teljességére van szüksége! Ezért is volt, hogy nem valamiféle Szellemlényt, s még csak nem is magát a fizikai testet; csupán egy árnyalakot láttunk a mélység egyik fejedelmének kíséretében a terembe lépni. Az az árnyalak ugyanis az illető önnön gondolataiban megfogalmazódott test-képzete, vagyis az az önmagáról megalkotott kép, amilyennek ő a fizikai síkon látja magát. Úgy képzeld ezt magad elé, mintha a szerződés megkötése előtt álló test-tudat valami homályos tükörképet, vagy inkább afféle test-hologramot küldene le a maga nevében. De csak a maga nevében: a Szellemi Énrész ugyanis minden erejével a történés ellen van, s az majd csak a test-tudattal kötött szerződés megpecsételése, és a szerződés megkötésekor járt, fizikai szintű Út végén hull alá a mélység egyik vagy másik dimenziójába (attól függően: milyen energiaszinttel, vagyis milyen fejlettséggel bírt, s ezáltal milyen magasságból kellett aláhullania), hogy az adott mélység béklyóját magára vegye a szerződés szerint. Azt a béklyót, amely attól kezdve ezer esztendőn át mindannyiszor megjelenik az Én-rész tudatán, ahányszor az fizikai síkon kell megjelenjen, meggátolva, hogy leközvetítse az ÉN-ből hozott instrukciókat, s az azok végrehajtásának megkönnyítése érdekében magával vitt energiát a test-tudat felé, s amely béklyón keresztül, mint valami mélybe futó köldökzsinóron: a mélység már a test-tudatnak az adott sík fogalmai szerinti Értelemre ébredésének pillanatában elorozza a Szellemi Én-rész energiáját, s mindazt a pozitív energiát, amelyet a test-tudat magába gyűjt az út során. Mert a tudatot is meggátolja abban, hogy a begyűjtött energiát az Én-rész, s azon keresztül az ÉN felé közvetítse: így lesz aztán maga az ÉN is egyre gyengébbé, hiszen csak kifelé áramlik belőle energia. Vissza csak a kudarccal végigjárt Út sötét emlékképeit, az egyre halmozódó vétkek mélybe húzó árnyát közvetíti felé az újból és újból útra küldött Én-rész. Minél magasabbról hull alá a Szellemi Én-rész (tehát minél magasabb szintű a Valós, tehát a spirituális ismerete), annál mélyebbre is kell zuhanjon, így annál szorosabb és annál erősebb lesz a láthatatlan, de mégis létező béklyó, hisz a nagyobb Erő birtokában a bukás is nagyobb súlyt kap. S ez is természetes és logikus. Ti is kisebb véteknek veszitek, ha egy két-három éves gyermek dühében kárt okoz, mintha ugyanazt a kárt, ugyanolyan szándékoltan egy tízesztendős, vagy annál is idősebb, vagyis érettebb tudattal bíró gyermek okozza. De bárhonnan indul is a Szellemi Én-rész; az adott történés során valamilyen mértékben mindenképp a mélybe kell hulljon, hogy megtanulja a „leckét”. Ez természetesen azon Én-részekre vonatkozik, amelyek már teljességében betölthetik az adott test tudatát, vagyis amelyek kellő fejlettséggel bírnak a Karma törvényének megéléséhez és betöltéséhez. A fejletlenebb, s még csak alacsony szintet elért, de már a szabad akarattal bíró test-tudat közvetlen irányításáért felelős Szellemi Énrész épp úgy fel kell vállalja a maga „büntetését”, mint a nagyobb fejlettséget magáénak mondható, hisz ha gyengesége idején nem tanulja meg a leckét, később sokkal nehezebb lesz megtanulnia. A kicsinek is a kezére csappint a szülő, vagy a gondviselő, ha az szándékoltan vágja földhöz a poharat, mert ha nem így tesz, az egyre nagyobbá váló gyermek tudatában az mint egy engedélyezett, s ezáltal „törvény, és jogerőre” emelt, s csakhamar megszokottá váló viselkedési forma fog rögzülni; s egyre kisebb ok kell számára a pohár földhöz vágásához. S ha ezt követően már csak egy bizonyos kor elérése után kezditek büntetni ugyanazért a cselekedetért, amelyet kisebb korában egyszerűen elintéztetek egy vállrándítással, a büntetés súlyát az értetlenség is tetézni fogja, s e kettő együttes súlya már kínzó, ám hite és meggyőződése szerint meg nem érdemelt teherként nehezedik rá. Amellett, hogy valószínűleg még ő lesz megsértődve, s ha nyíltan nem is: titkon a pohárhajigálásnál is durvább dolgokat fog cselekedni, hogy megtorolja a rajta esett sérelmet. 141
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Épp így van ez a Szellemi ÉN, s az Én-rész esetében is. A test-tudat betöltése után, amikor a testtudat maga is eljut az Értelem, s a szabad önrendelkezési jog megfogalmazásának szintjére, már a kezdet kezdetén éreztetni kell vele: a mélységgel nem tanácsos szövetkezni, mert az mindig, minden körülmények közt megtermi a maga fekete gyümölcseit, s e gyümölcsök bizony keserűnél is keserűbbek lesznek számára. Persze itt, ebben az esetben is a Szellemi ÉN az, aki kiszabja önmagára a tettéért kijáró „büntetést”, méghozzá magával a cselekedettel. Vagyis: maga a cselekedet fogja büntetni, mert csak az köszön rá vissza, amit megfogalmaz önmaga számára. Mert természetesen a mélységbe merítkezett Énrészek fölöttes ÉN-je mindvégig érzi és át is éli az Én-részben megfogalmazódó, mélység adta fájdalmat, s ahány negatív cselekedetet végrehajt a fizikai test a mélység parancsára; annyiszor merül meg az Énrész, s az ÉN is a fájdalmak vizében, anélkül, hogy tehetne ellene bármit is. Nem tehet, hisz az önmaga által elkészített, s önnön gyengesége folytán megfogalmazódhatott „keserű poharat” fenékig kell ürítse, hogy kiegyenlítetté tegye a számlát önmagáért, önmagában, s ezáltal alkalmat kapjon a mélységgel való egyezség felbontására, majd a karmikus utak felvállalására is. Azon karmikus Utak felvállalására, amelyek gyakran „embertelennek”, s viselhetetlennek tűnnek úgy a test, mint a test-tudat, de olykor még a környezet számára is; de amelyeknek csak így van értékük, így az ÉN (s persze az Én-rész is) szinte boldogan vállalja mindama szenvedést, csak végre letudhassa a hatalmas karmikus súlyt, amely lehetetlenné teszi számára a mélységgel kötött egyezség már teljes és tökéletes megbontását (megtagadását) valamint a tovább- és feljebblépést. A mélység felé elindult Szellemlények Én-részei persze már az indulás pillanatától bírnak a kisebb-nagyobb „Mélység-ismerettel”, hisz az EGY-ség-állapotból való kiszakadás eleve magával hozta ennek megtapasztalását, még akkor is, ha az EGY-ségből kilépett Szellemlény a legelső lépcsőfokok egyikén képes volt megállni, s onnan visszatérni. Ám a mélység alsóbb szintjeinek ismerete lassan érzékelhetetlenné és láthatatlanná lett a mindinkább besötétült, így szellemi szabad akaratuk gyakorlásában, sőt: annak ismeretében gátolt ÉN-ek számára, s az Ébredtség egy bizonyos szintjéig nem is vált érzékelhetővé számukra, hisz maguk is részei voltak a mélységnek: ki-ki önnön legbensőbb mélységének fogságában raboskodott, s annak sötétjében nem láthatta az ellentét által megfogalmazott mélység energiáját, mert annak elemei még szervesen beleolvadtak a maga mélységének elemeibe. Csak amikor az Ébredtség egy bizonyos szintjét elérte, tehát amikor már maga mögött is tudhatott egy bizonyos távolságot, s nem csak maga előtt, vált képessé visszapillantva felismerni az ÉN: hol, s mely esetekben cselekedett a test a test-tudat, s az Én-rész irányítása, s azok közreműködése eredményeképpen, s mikor az ellentét álnok szavának, vad késztetéseinek engedve. Amikortól tehát a Szellemi ÉN már a fizikai síkon végrehajtandó (vagy végrehajtható) cselekedetek irányát, azok helyes, vagy helytelen voltát is be tudta határolni, tehát amikortól fejlettsége révén képes lehetett megadni az Én-rész révén a test-tudat számára a követendő irányt; az Én-rész, s annak instrukciói alapján maga a test-tudat is meg kellett tudja húzni a határt: meddig mehet, s mely pont az, amelyen önnön érdekében meg kell álljon. Az ide érkező test-tudat-hologramok kivétel nélkül olyan lények tudatából indultak útjukra, amelyek a maguk fizikai síkjain átlagos, vagy annál magasabb szinten képzettek, s mint Szellemi ÉN-ek is egy magasabb fejlettségi fokot mondhatnak magukénak. Az alacsonyabb szinten álló, vagyis a mélységből még úgyszólván alig kiemelkedett ÉN-ek legyőzése nem volt, s persze: azóta sem célja Satanának, hisz hát: mit is nyerhetne azzal, ha velük kötne szövetséget? Neki mindenképp arra az energiára van szüksége, amelyet a nagyobb képességgel, vagy nagyobb fizikai szintű hatalommal (s ennek révén nagyobb lehetőségekkel) bíró test-tudatok Én-részein keresztül szippanthat magába. Ennek megszerzése érdekében viszont úgyszólván mindenre képes. Az elcsábítani, s a maga szolgálatába állítani kívánt tudatok megtévesztése érdekében még eme csodásnak és fölöttébb kívánatosnak érzett, bár hamis világ-képet is hajlandó volt megjeleníteni, s képes volt annak rezgés-magasságát a kívánt szinten tartani, míg a szerződés meg nem köttetett, hogy a fizikai síkra érvényes szerződés mellé még azt is felajánlhassa: a fizikai síkról való távozás után e csodás világ lakójává teszi a vele szövetséget szerző személyt ezer esztendőre. S a balga, aki elégedetlen volt fizikai síkon elért sikereivel, vagy kevesellte az általa elérhető politikai (vagy bárminő) hatalmat, vagy lázadozott vagyoni helyzete miatt (hogy csak e néhány kitételt soroljam), szinte gondolkodás nélkül kötött szerződést a mélység urával, hisz a második képet ő már (vagy inkább még) nem láthatta. Nem, mert azt már csak a fizikai síkon felvállalt, s végigjárt Út végén 142
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet láthatta meg, amikor a mélység a szerződés értelmében magához vonzotta annak Szellemi Én-részét, hogy rabszolgájává tegye azt ezer esztendőre, ahogyan az a szerződésben állt. Mármint hogy: abban a szerződésben, amelyet a mélység fejedelme, vagy annak valamelyik hűséges csatlósa valóban aláíratott a szerződést kötővel. Mert ez sem úgy zajlott, ahogyan azt a látszat mutatta. A szerződés valós szövegének egy erősen meghamisított változata volt a szerződő elé tárt szöveg, amelyben mindazon vágyak és kívánságok elérését, s a megszerzett vagyon, vagy ilyen-olyan hatalom ezer esztendőre szóló birtoklását, annak ígéretét olvasta a szerződésre felkért személy, amelyet az magáénak kívánt tudhatni, de amely szöveg alatt azonban ott voltak a szerződés valós feltételei. Ezeket írta alá a gyanútlan, abban a hiszemben, hogy ő a számára kedvező feltételekkel kecsegtető szerződésre hullajtotta önnön vércseppjét. Mert az ívre hullott vércsepp szolgált egyedül hiteles aláírásnak, mert csak annak a vércseppnek volt kötelező érvényű ereje, amelyet a szerződésre igent mondó, vagyis annak feltételeit szóban már elfogadó a fizikai síkon, mint a Tudat, s a szabad akarat teljességének birtokában lévő lény; a maga által ejtett sebből hullajtott a szerződésre. S azért is volt szükség arra, hogy a szerződő fél önmaga okozzon sebet önmagán, mert a fizikai síkon erre a mélység képviselője (mint másik dimenzióbeli lény) nem lett volna képes. Így azonban a vércseppnek százszorosan is bizonyító értéke és ereje volt, s van is, amint még lesz is, míg efféle szerződések lesznek. Annál is inkább, mert a fizikai testekben lévő vérnek (s most teljesen mindegy, mely bolygó feltételeihez kell igazodjon a vér összetétele) van egy általatok (ti. Fizikai testekben élő lények által) be nem azonosított, rejtett tulajdonsága, vagy ha úgy tetszik: rejtve maradott összetevője, alkotóeleme, amely minden egyes testet öltés során egy és ugyanaz: bármely bolygó bármilyen összetételű vére kereng is a test érhálózatában. S ez nem más, nem kevesebb, mint a valós ÉN lenyomata (amely lényegében az Én-részből tevődik a vérhez), vagyis a Szellemi engram, amely örökkön örökké beazonosíthatóvá és megkülönböztethetővé tesz minden egyes Szellemlényt, biztosítva ezáltal is a Teremtett Szellem egyéniségét, egyéni létezését az EGY-ségen belül is. Ezen engramnak köszönhető, hogy az EGY-ségben lebegő szellemlény a legteljesebb mértékben azonosulhat az EGY-ség minden más lényével úgy, hogy eközben mégis megőrizheti önmagát, vagyis azt az individuumot, amely még külön is kiemeli az Ő VAN állapotban az Ő vagyok (ha úgy tetszik) magánszféráját, amely épp annyira kötelez, mint amennyire feljogosít, mert épp annyira olvaszt bele az EGY-ségbe, mint amennyire elválaszt mégis attól. Ezek után a mélység valóban eleget tett mindama feltételnek, amelyet a szerződésben vállalt: hírnevet, gazdagságot és hatalmat adott üzletfelének: viszont a szerződésben megjelölt határidő napján kíméletlenül megjelent, hogy magával vigye: de már birodalmának valós képet mutató síkjára a Szellemi Én-részt, aki gyengének bizonyult a test-tudattal szemben, s mint ilyen, fel kellett vállalja a szerződésben álló ezer esztendőt. S akkor már talán nem is volt benne oly nagy tiltakozás! Nem, hisz a test-tudat felszínén látott kép még az erősebb Szellemi Én-részeket is képes volt olykor meggyőzni: helyesen döntött a tudat, amikor elfogadta a mélység feltételeit. Arra gondolt: olyan káprázatos és ragyogó környezetben igazán ki fog bírni kurta ezer esztendőt. Csak amikor a valóságot meglátta: ébredt fel benne valami iszonytatóan mély és keserű fájdalom, ám akkor már hiába! Hiába, mert a szerződés szövege is a valóság képének értelmében volt megfogalmazva, s a szerződés alján látott vércsepp rezgés-energiája visszaigazolta a szerződés hiteles voltát: így mindenképp a mélység fogságában kellett maradjon ezer esztendeig, újabb és újabb testet öltések során szolgálva a mélységet, s begyűjtve számára minden szikra, általa elérhető energiát, s szerteárasztva eközben maga körül a mélység gyilkos energiáit. És szinte természetes, hogy ezen ezer esztendő során az új, és még újabb testet öltésre vállalkozó Én-rész az ellentét uralmának megtagadását kapta feladatául, amint természetes az is, hogy a test-tudat, amelyben a mélység valódi képe le volt fedve: mindahányszor fölébe kerekedett a Szellemi Én-résznek, semmissé téve annak inspirációit, s ellehetetlenítve annak útját, s az út (bárha csak részleges) sikerét is. Az ezer esztendő elteltével aztán a mélység képviselője újra az elsőként látott, csodás birodalomba vezette a szerződött felet, most is az adott fizikai test tudatát környékezve meg. Ám most az iméntinél is kedvezőbb és csábítóbb képet kellett a tudat elé tárnia, s hozzá úgy, mintha ő maga is a mélység ellenében dolgozna, s ebben kívánná társául fogadni ezer esztendőre a tudatot, s az azt irányító Én-részt. El kellett
143
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet árassza a test-tudat minden kis zugát önnön hazudott eszméivel, s meg kellett erősítse abban az önmagába, s önnön erejébe vetett hitet: – Te már ismered a mélység minden eszközét! Téged már nem tud lépre csalni a kísértő, ha százolyan erőket vet is be ellened! Te már fölötte állsz a bukás lehetőségének, hisz te már rég túl vagy annak megtapasztalásain. Veled már nem is fog próbálkozni a kísértő, hisz tudja: megvan benned a képesség, hogy legyőzhesd. Nyújtsd hát ki kezed bátran az Erő után: megillet, hisz ezer esztendőn át szenvedtél érte, hogy most végre már veszély nélkül a magadénak tudhasd, s használhasd azt. S nemcsak hogy megérdemelted: kötelességed is kezedben tartani, s önmagad, valamint szellem-testvéreid érdekében használni az Erőt. Annál is inkább, mert csak kevesen vagytok ma, akik erre méltónak bizonyultok: ti kell emeljétek s vezessétek a nálatok gyengébbeket, akik még mindig beérik a Föld porának szerepkörével… Nem egy esetben akár a szent Grál birtoklásához való jogot is megcsillantja a kísértő a magához vonzani kívánt tudat előtt, főként, ha az az adott fizikai síkon, (vagyis ez esetben a Föld színén) már amúgy is bír egy bizonyos szintű fizikai hatalommal, akár anyagi helyzete, akár politikai (vagy más, az emberek vezetését célzó) pályája révén. Minél nagyobb fizikai hatalom áll a tudat rendelkezésére, annál magasabb szintű szellemi hatalom elérhetésének vágyát igyekszik benne felébreszteni a kísértő. S ez még akkor is így van, ha ez a fizikai szintű hatalom nem, vagy csak vágy szinten adatik meg a tudat számára. Sőt: akkor még a háttérbe szorítottság okául is az Erő birtoklásáról való lemondást tünteti fel, mint annak nemkívánatos, közvetlen velejáróját, amely azonnal szertefoszlik, amint a tudat kész felvállalni az „Ég” által reá testált szerepet s feladatot. A tudatban ilyenkor felébred a mindent elsöprő vágy: betölteni a „neki szánt” szerepet, hogy létét teljesnek és tökéletesnek érezze, s felébred benne e vággyal egyidejűleg az egykor volt Erő meglétének homályos érzete is: azé az Erőé, amelynek hite és meggyőződése szerint egykor valóban birtokában volt, s amely most már mint jogos jussául eléálló eszköz adatna a kezébe, de amely Erő, és közé mégis mindig odatolakszik valaki, vagy valami, aki (vagy ami) gátolja őt valós szerepe, feladata felvállalásában. Az ellentét képviselője ekkor veti be a legnagyobb cselek egyikét: – Az ellentét fejedelme veszi ki kezedből az erőt! Ő az, aki gátolni akar feladatod maradéktalan felvállalásában és végrehajtásában, mert fél tőled. Fél, mert tudja: téged már nem képes legyőzni, mert te már ismered aljas és otromba cseleit. Tudja: ha az Erő birtokosává leszesz: könnyű szerrel véget vethetsz az ő uralmának is, s elsöpörheted a teremtettség színéről… – sugallja, s a test-tudat könnyen hajlik a számára kedvező sugallat elfogadására. Egyre erősebbé válik benne az önhittség, s a gátat nem ismerő vágyakozás, s ez mindenképp az Erő elérésére készteti, majd már nem csak készteti, de egyre inkább kényszeríti: ha a tudat erről nem képes is tudomást venni, s meg van győződve róla; ő maga az, aki ki akarja nyújtani kezét a neki járó, s csak neki joggal járó Erő után. Az ellentét képviselője persze nem éri be a késztetés megfogalmazódásával, hisz tudja: ezt még (vagy inkább már) könnyűszerrel felülírhatja a Szellemi Én-rész tudata, a test-tudat elé tárva azon spirituális emlékképeket, amelyek az ÉN tudattárában vannak, s amelyeket az Út bármely pillanatában lekérhet, ha a test-tudat tévelygése azt elengedhetetlenül szükségessé teszi. Persze az ellentét képviselője erre az eshetőségre is fel van készítve, tehát erre a történésre, s ezekre a levonzott, s a tudatba áramoltatott emlékképekre is megvan a maga magyarázata: – Látod: az ellentét képviselője el akar rémíteni a feladatodtól, azért tár eléd olyan képeket, mint valós, és létező veszedelmet, amelyen te már réges-rég túljutottál. Ne higgy hát neki, ne fogadd el valóságnak, hogy az egykor volt történések ismét elébed állhatnak, hogy vesztedre törjenek. Hisz ismered a mondást: ugyanabba a pocsolyába nem szokás kétszer egymás után belelépni… S te vagy olyan erős, és vagy olyan bölcsen óvatos, hogy másodszorra már képes légy elkerülni ugyanazt a pocsolyát, amelyet egykor megismertél. Annál is inkább, mert már tudod: e képeket csak az ellentét félelme tárja eléd, s nem a Szellemvilág. Onnan a legmagasabb szintű megtámogatásban lesz részed, hogy vállalt feladatodat betölthesd, s pedig sokak érdekében… Az ellentét tehát a Fent eszközeivel manipulálva, s önmaga ellenében szónokolva igyekszik elaltatni a test-tudat éberségét, amely nemegyszer (sajnos) sikerrel is jár. A tudat elfogadja az ellentét szavát, mint saját Szellemi Én-részének egyre sürgetőbb követelését, csak mert annak iránya egyezik a benne lévő késztetés irányával. Azzal az iránnyal, amelyet az ellentét képviselője erősített meg benne, akinek a sötét cél érdekében ki kellett tudnia használni a test-tudat minden egyes negatív irányú késztetését. 144
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet És ilyen minden esetben akadt, nem is kis számban, s mértékben, hisz a Szellemi Én-rész feladata épp ezek leküzdése volt, de már a mindennél keményebb megtapasztalás, s az ezer esztendő történéssorozatának, azok valós, tehát szellemi ismeretének emléklenyomatával vállalva fel e rendkívüli fontosságú és súlyú feladatot. S épp ezen emléklenyomatok, vagyis a sorozatban megélt kudarcélmények emlékének energiája volt az, amelynek segítségével az Én-rész többnyire mégis meg tudta adni a hatalomról, s az Erőről való lemondani tudás késztetését a test-tudatnak is: amely aztán már e késztetéssel indult a mélység felé, hogy semmissé tegye az azzal kötött szerződés utolsó energia-szikráját is, az ellentét képviselőjének minden igyekezete dacára. Vagyis e késztetés megfogalmazódása, s e késztetésnek a Szellemi Én-rész által való felülírása adta meg számára azt a tudati pluszt, amely elengedhetetlenül szükséges volt a szerződés konkrét és határozott módon való megtagadásához, s az egyetlen helyes irány, vagyis a Krisztusi Út elismeréséhez és felvállalásához. Igaz, e késztetés el- és befogadása sohasem maradt fizikai szintű kísérőjelenségek nélkül, nem úgy, mint magának a szerződésnek a megkötése. Az szinte teljességében nyomtalanul nyilvánult meg, legalábbis ami a tudat felszínen is, tehát a külső szemlélők által érzékelhető változásait illeti. A test életkörülményeiben viszont mindenképp nyoma van: ám ezt akkor és ott úgyszólván senkinek sem jut (s nem is juthatna) eszébe az Ellentét számlájára írni. A szerződés felbontása azonban minden esetben meghozta (s meghozza) a maga fizikai szintű történéseit is. Amit csellel, és hízelkedéssel nem ért el az ellentét képviselője, azt megpróbálta elérni erőszakkal, olyan eseményeket és történéseket állítva a test, s a test-tudat elé, amelyek minden addiginál lehetetlenebb, és elviselhetetlenebb életfeltételeket adtak számára, s miközben új, és még újabb gyötrelmek közé taszította, tovább folytatta alattomos aknamunkáját, de már egészen más húrokat pengetve. Már nem is a mélységet, vagyis a kísértőt (vagyis önmagát) okolta, de a szellemvilágot, s persze a késlekedőt magát is, mondván: – Látod! Az Ég is elfordul tőled, s magadra hagy, mert rest vagy felvállalni a magad keresztjét, s a magad feladatát! S hogyan is számíthatnál te segítségre, amikor te sem vagy hajlandó segíteni a körötted élőkön, s a fölötted lévő síkok szellemlényein?! Meglásd: amint hajlandó leszel felvállalni a magad Útját, a körülmények is megváltoznak, s azonnal érezhetni fogod az Ég kegyelmét és a Szellem-világ segítő energiáját… A tudat tehát egy újabb negatív késztetést kap, s ezt gyakran még azzal is megtámogatja az ellentét, hogy az adott nyomorúságos helyzetből kiragadva a test-tudatot (nem egyszer egyazon közegben, ahol maga a fizikai test van) mintegy látomásszerűen elébe tárja mindazt a szépséget és gazdagságot, amelyet az iménti képsor elején láthattál, hozzáfűzve a maga magyarázatát: – Ha felvállalod a rád bízott feladatot, mind ilyen mérhetetlen bőségben és gazdagságban fognak élhetni a körötted lévők, s persze: te magad is. Csak bíznod kell magadban, s az Ég segítségében: a harc kimenetele nem is lehet kérdéses. S ha harcod az ellentéttel véget ért, ez a földön túli gyönyörűség vár mindannyiótokra: csak neked kell végre elszánnod magad… Jöjj hát, s kövess, hogy kezedbe adhassam az Erőt ezer esztendőre! Jöjj: nincs jogod, s okod sem tovább késlekedni… – A test-tudatot irányító Szellemi Én-rész mindeközben persze maga is a tudat elé tárja a maga Igazságait; de ő már a valós Igazság képeit vetíti a tudat elé, megismertetve azt mindama történésekkel, vagy inkább csak azok energia-emlékével, amelyeken az ellentét szolgálatában töltött ezer esztendő alatt a Szellemi ÉN egészének át kellett esnie, s amelyeket mint karmikus kötést hozó történéseket: épp hiszékenysége és nagyravágyása végett tudott részéül adni az ellentét, amely a szerződés időtartamának végén: ím, ismét „táncba hívja” a gyanútlan tudatot. Ezeket a képeket, s ezeket az energiaemléklenyomatokat természetesen nem a tudat felszíni, tehát az egyén számára is érzékelhető tartományban, hanem a tudat mélyebben fekvő régióiban árasztja a tudatra: ugyanott, ahol az ellentét is elhinti a maga hamis igazság-morzsáit, így a tudatban egy semmihez sem hasonlítható harc dúl a testtudat fejlettségének (vagyis a ti értelmezésetek szerinti, tehát a fizikai és pszichikai értelemben vett tudatosodásának) egy bizonyos szintje fölött. Ez a mélyben dúló kemény harc az oka annak, hogy a tudat látszólag minden megmagyarázható ok nélkül oly gyakran meghasonlik önmagával. Nem a tudathasadásra gondolok, s valahol, valamilyen formában mégis csak arra, hisz a tudat valóban ketté 145
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet hasad, de nem olyasformán, hogy egyidejűleg létezik benne két, egymástól nagyon is jól megkülönböztethető milyenség, vagy szellemi irány. (Ennek legfőbb okáról már volt szó máskor, és másutt, így erre most nem is térek rá…) De az a fajta tudati kettébomlás következik be, amikor a mellettetek élő úgyszólván egyik percről a másikra száznyolcvan fokos szögben megfordul, s az addigi iránytól mindenben eltérő irányban halad tovább, hogy már az új irány értelmében éljen, s cselekedjék. E változás külső okául (mint kísérőjelenség) többnyire valamely ártó szer szokott megjelenni: ti legalábbis az alkoholnak, a drogok egyikének vagy másikának tudjátok be a hirtelen esett „Pál-fordulást”; holott azok csak arra szolgálnak, hogy a tudat felszíne lefedje önmaga előtt a mélyében dúló, s megérzett harcot, amelyben mindkét fél a maga győzelmét, annak fontosságát igyekszik elfogadtatni a tudattal: a Szellemi Én-rész csakúgy, mint az ellentét követe, vagy (végső esetben) akár maga Satana, aki kész, és képes is beavatkozni a harcba, ha számára igazán fontos a tudat újabb ezer esztendőre való birtoklása, annak uralma alatt tudhatása. Az alkohol, vagy egyéb szer hatása alatt álló tudat mélyén a harc egyre ádázabban folyik, s ez annál hevesebbé válik, minél nagyobb mennyiségben kerül a szervezetbe az ártó szer, hisz a Szellemi Én-résznek a szer felé való fordulás hibás késztetését is le kell győznie, de meg kell tudnia győzni a tudatot a maga igazáról is. Az ellentét ezzel szemben még inkább pártolja, s önnön késztetésével is megtoldja a tudat hibás menekülési vágyát, még inkább az átok alá feszült szer felé fordítva annak figyelmét. Annál is inkább, mert az ő számára a szerek bármelyikének használata kétszeresen is előnyös. Először is azért, mert a szer hatása alá kerülő tudat képlékenyebbé, könnyebben irányíthatóvá és befolyásolhatóvá válik, s mert az eszköz, amely e képlékenységet okozza: maga is az ellentét egyik legősibb fegyvere, s mert e késztetés iránya mindenképp nagyobb eséllyel fogja a mélység, semmint a magasság követésére bírni a test-tudatot. A tudattal vívott harcon túl a Szellemi Én-rész, s a mélység képviselője persze egymással is hadakozik. E „háttér-harc” egyik vagy másik eleme nemegyszer a szemetek láttára tör a felszínre a tudatból; így a fizikai sík alsóbb létformájába süllyedt test maga is e harc jegyeit fogja produkálni. Erőszakossá és durvává lesz, ha az ellentét hatása mutatkozik meg a tudat felszínén, gyengéddé, hízelkedővé (s ezt most ne rossz értelemben vedd!), kedveskedővé, vagy épp túlontúl csendessé, visszahúzódóvá, félénken magába fordulóvá, vagy már a ridegség határáig elutasítóvá, ha a Szellemi Én-rész, s az azt megtámogató, gyöngédebb (de nem feltétlenül gyöngébb!) energia hatása emelkedik a felszínre. Így lényegében az erősen besötétült (ti. a szer hatására sötétté, s értelem nélkülivé váló) tudat még akkor is jelezni fogja a mélyében dúló harcot, ha a tudat maga nem bír annak ismeretével. Mert a harc lényegében fedve marad a test-tudat felszíne előtt, amint azt az imént is mondtam: de nem is lehet, hogy ne így legyen, mert a test-tudat elemeire hullana, ha a harc minden energia-morzsáját tudatosan, vagyis teljes egészében be kéne fogadja. Egyszerűen nem bírná el a hatalmas megterhelést, s atomjaira hullva a test fizikai szintű működtetésének feladatát sem volna képes többé ellátni: vagyis az Út félbemaradna, s az Én-rész nem tekinthetné semmisnek a mélységgel kötött szerződést. Ez a harc egyébként nem csak éber állapotban, de az álom-dimenzióban is megtörténhet, s meg is történik nem egy esetben. Sőt: a harc utolsó stádiuma, vagyis a tudat végső megmérettetése többnyire ott zajlik, mert a test-tudat akkor még képlékenyebb és befolyásolhatóbb, hisz a gondolatalkotási képesség nem a tudatos, s nem az akaratlagos, hanem a tudattalan és az ösztön szintű tartományokban, azok szintjén mozog. Nem egy esetben az illető ekkor már kiemelkedett az addig használt szer adta rabságból. Nem, vagy csak ritkán, s csak kis mértékben fordul az alkohol (vagy egyéb szerek) felé, ezzel szemben viszont gyakran krónikus álmatlanságban szenved: a tudat ezzel jelzi, hogy az álom dimenziójában valami nagyon nincs a maga helyén, s inkább elmenekül a számára gyötrelmessé lett közeg hatása, s az ott érzékelt történések elől. Persze: hosszú távon ez sem kevésbé ártalmas, mint az alkohol, vagy a drog, hisz a Szellemi Én-rész csak akkor tud töltődni, s csak akkor képes újabb, az Út sikeres végigjárhatása érdekében fontos Tudás-elemeket magához vonzani, ha a lélek-szálon át kiemelkedhet a test-tudatból – vagyis magából az agyból –, s egy bizonyos mértékig el is távolodhat attól. Persze csak abban az esetben, ha nem a most megmutatni és érthetővé tenni kívánt harcot kell megvívnia a tudat legmélyebb tartományaiban… de még ekkor is megpihen valamennyire, hisz „csak” a harcra kell koncentráljon, s nem kényszerül a test-tudat irányításával, annak megerősítésével is törődeni. És ekkor kapnak kiemelten nagy szerepet a Szellemi Én-rész védelmét felvállaló Őrszellemek, s az Őrszellemek segítségére siető, tisztának megmaradt Elsődök, vagy az első emberiség már ismét az EGY-ség állapotába emelkedett, s további missziós feladatokat vállaló tagjai. Először is a hibásan 146
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet megválasztott menekülési iránytól (az ártó szerektől, vagy a tudat „titkolt” kényszere révén megbontott alvási szokástól) kell megkíséreljék mielőbb már teljesen elfordítani a test-tudatot, majd ha ez sikerrel járt, meg kell tanítsák őt a Fény, de már a Valós Fény meglátására, s meg kell adják azt a többlet-energiát, amely képessé teszi a test-tudatot a Szellemi Én-rész sugallatának követésére. Az álmatlanság esetében ez még szinte könnyűszerrel megy, hisz a test, s a test-tudat maga is követeli a pihenést, s az álmatlanság okozta fizikai károsodás szinte minden esetben „magától” semmissé lesz. Nem így az idegen anyagokhoz, azok tudattompító hatásához való menekvés. Minél magasabbról (tehát minél magasabb képzettségi és tudatosodási szintről) kellett a tudatnak a szer rabsága adta, s elsősorban fizikai szintű rabságot adó mélységébe zuhannia, annál nehezebb lesz azt visszaemelni a korábbi szintre. Ha nem éppen lehetetlen, hisz a tudat birtokosa; vagyis az agy maga egy nagyon is sérülékeny és érzékeny szerv, amelyen minden esetben mély és súlyos sebeket ejt a menedékül használt szer, még akkor is, ha a károsodás nem a testtudati, hanem a fizikai működésében jelentkezik, s az agyi idegrendszer károsodását okozza. S még csak nem is minden esetben észlelhető az agy által elszenvedett károsodás: a későbbi évek során, a fizikai test öregedése mindenképp felszínre hozza, s megmutatja: hol, s milyen mértékben sérült az agy egyik vagy másik szervhez vagy testrészhez kapcsolódó, s annak tökéletes működéséért felelős része. Ám még ezek a késleltetett jelek is szinte semminek vehetők a szer közvetlen hatása alatt álló szervezet és tudat torzulásaihoz képest. Ezeket a torzulásokat kell megszüntesse a tudat a kapott segítség révén: s az esetek jó részében ez sikerrel is jár. (Bár gyakran sajnos már csak a fizikai test útjának vége felé; tehát majdhogynem „későn”. De magad is tudod: visszafordulni soha nem késő!) Ez az újabb változás persze ismét olyan feltűnő lesz, mint az előbbeni volt, de míg az átokként feszült az Én-részre, s az ÉN-re egyaránt, e második változás épp annyira lesz áldás: ezért is nevezzük azt mi magunk is „újjászületésnek”. Annál is inkább, mert lényegét tekintve valóban az is! Az Én-rész ugyanis már a harc megvívása (éspedig sikeres megvívása) után képes lesz minden energiájával a testtudat közvetlen irányítását folytatni: addig ugyanis meg kellett ossza erejét a tudat, s az ellentéttel vívandó, nem mindennapi harc között. Ha azonban a tudat képes elfogadni a többszörösen is megtámogatott Én-rész késztetését, s képes megszabadulni a felszínét besötétítő és rabságába kényszerítő szertől, az Én-rész szinte már „könnyedén” győzheti le a tudatot gyötrő ellentét mindahány, a mélység felé irányuló késztetését, vagyis már képes lesz megadni a tudat számára a maga irányának megfelelő késztetést, hogy vele is kimondassa a végső szót: – NEM!! Ennek kimondására ismét a mélységben, az elsőként látott közegben kerül sor, miután az ellentét újra a tudat-hologram elé tárta a maga hamis világképét, s álnok ígéreteit. Ugyanott kell tehát tudnia nemet mondani, ahol az igent kimondta, de míg az igen elhangzása után az ellentét óvakodott felfedni a tudat előtt: milyen is az ő világa valójában, a NEM elhangzása után eszébe sem volt titkolni a maga valós milyenségét. Sőt! Ha lehet, még az általunk látott, iszonytató képet is igyekezett a lehető legrémítőbb formájában elé tárni, abban a reményben: tán sikerül megrémítenie, s ismét maga mellé kényszerítenie a tudatot, abban a reményben: talán engedékenysége megóvja őt a látott közeg elviselésének kényszerétől. Ezzel azonban többnyire már nem éri el az általa kívánt eredményt: a NEM úgy fog lebegni a tudat fölött, mint valami jótékony, oltalmazó energia-takaró… E valóban sorsdöntő (s már szellemi értelemben véve sorsdöntő) NEM elhangzása után aztán megkezdődhet az ezer esztendő karmikus kötéseinek letisztítása az ÉN felületéről, majd ha ezen is túljutott az Én-rész, még egy utolsó, de most minden eddiginél nagyobb megpróbáltatás vár a test-tudatra s a Szellemi Én-részre egyaránt. Egy olyan Út végigjárására kell vállalkozzon a Szellemi Én-rész, amely lényegében az egykor volt, s a mélység felé vivő Út minden fontosabb elemét tartalmazta, szinte „felkínálva” az újabb próbálkozási alkalmat a mélység számára. Most azonban már nem volt elégséges, ha a test megszokott fizikai közegében igyekezett megvívni a maga harcát a tudat, s már nem vívhatta meg e harcot helyette a Szellemi Én-rész! Ez esetben már maga a test-tudat kellett megvívja a maga harcát az ellentéttel a fizikai síkon; de a mélységbe már az Én-rész kellett leküldje a maga Én-hologramját, hogy semmissé tegye a mélység és a test-tudat közt köttetett szerződést egészen. Annál is inkább, mert a test-tudat az ő nevében, s ezzel az ÉN nevében köthetett csak szerződést, hisz ő maga (mármint a test-tudat) csak egyszeri 147
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet alkalommal bírt, így aztán nem is állhatott volna módjában az ezer esztendőre szóló szerződést betartani. A test-tudat, mint az Én-rész irányítása alatt állt, egykori tudat kései hasonmása ugyan csaknem mindenben hasonló volt valóban a korábbi test-tudathoz (tehát hasonló adottságokkal és késztetésekkel bírt, s a környezetből is hasonló ráhatások érték, stb.): de csak hasonló, s nem ugyanaz! S ez (egy kis szójátékkal élve) mégsem ugyanaz… A Szellemi Én-rész azonban minden testet öltés esetében azonos: így a test-tudat győzelme után joggal állhatott az ellentét fejedelme elé, hogy most már végérvényesen semmissé tegye az egykor megkötött szerződést. A harc többnyire rövid, ám annál hevesebb volt. A mélység fejedelme dühöngött és tajtékzott, tombolt és gyalázkodott, s minden lehetséges módon igyekezett meggyötörni a Szellemi Én-részt magába záró testet, s a test-tudatot egyaránt. Ez volt a Mélység-béli harc fizikai szintű, tehát látható és hallható és megtapasztalható kivetülése. Ezenkívül nem volt más terep, ahol a mélység az Én-rész ellen fordulhatott volna, hisz az elébe állt Én-hologram épp oly sérthetetlen volt, mint ő maga. Ezért fizikai síkon kellett kitombolja a benne lévő dühöt, hogy a test és a test-tudat egyre fokozottabb szenvedtetése révén igyekezzen rábírni az Én-részt: írasson alá újabb ezer esztendőt az általa útjára bocsájtott Én-hologram által, ismételten az Én-hologram elé tárva az egykor megkötött szerződést, hogy megmutassa a pergamen alján lévő vércseppet, amelynek rezgés-energiája az Én-rész rezgésenergiájával volt azonos. Ekkor azonban az Én-rész is Satana elé tárt egy szerződést: de már egy egészen másféle Szerződést. Ő már egy olyan Ősi Szerződésre hivatkozott, amelyet az ÉN magával az Atyával kötött még a Kezdet Kezdetén, vagyis a Szellem megteremttetése pillanatában, s amely Szerződés magára Satanára nézve is érvényes volt, amint érvényes is marad mindörökre. E szerződés hatásfokánál fogva semlegesítette a test-tudat által, bár az Én-rész, s az ÉN nevében (vagy inkább azok ellenében) kötött szerződését, amely abban a szempillantásban porrá-hamuvá égett az ellentét urának kezében, amint az Én-rész által felmutatott Szerződés energiájának rezgésenergiája megérintette. Amint a Teremtő Szeretet-energiája lángra lobbantotta a szerződést, Satana levetette addig viselt álarcát, hogy egy másikat: egy mindennél rémítőbb fenevad maszkját vegye fel: saját valós, legalábbis a mélység értelmében valóssá lett arcát mutatva meg az Én-résznek, készen rá, hogy rávetve magát; inkább megsemmisítse azt, semmint hogy kiengedje mocskos karmai közül egészen. De már tehetetlen volt vele szemben! Hiába vetette rá magát, karmai lecsúsztak az Én-részhologram köré boruló energiaburok tükör simaságú és acél keménységű felületéről, s az Én-részhologram olyan könnyeden lebbent fel a mélységből, mint valami szűz-tiszta, könnyű kis hópehely, amelyet erős szél emel. A harc tehát az Én-hologram visszatértével véget ért. A test, s a test-tudat, amelyet e harc során is iszonytatóan meggyötört az ellentét, reá árasztva a fizikai sík minden lehetséges gyötrelmét, végre megpihent. Mert a fizikai test és annak tudata most, e végtelen fontosságú Út során is végig kellett menjen a mélység által elé tárt, mindahány poklon, s azok minden gyötrelmén. S most nem csak a maga harca közepette, de az Én-rész-hologram mélységbéli harca közben is, amelynek fizikai kivetülését most talán nem is annyira a fizikai sík testi, mint inkább tudati, lelki és szellemi kínjaiként kellett viselnie, gyakran oly erős mértékben, hogy akik tanúi voltak a tudat vergődésének, szentül meg voltak győződve arról: az illető megtébolyodott. E szellemi és tudati kínoknak persze megvoltak a maguk fizikai, vagyis testi kivetülései is: a gyötrődő test nemegyszer a földön vergődött, miközben ádáz küzdelmet folytatott az emberi szem számára láthatatlan ellenféllel, amelyek csak a küzdelmét vívó, vagy a különleges látói adottságokkal bírók számára váltak valóban érzékelhetővé és beazonosíthatóvá, dacára annak, hogy nagyon is valóságosak voltak, s azok is mind a mai napig, minden egyes hasonló küzdelem során. Valóságos, létező jelenségek, bár egy másik dimenzióban; pontosabban az adott test tudati dimenziójában, de az adott szinthez nagyon is közeli ponton lebegnek, (amely azonban nem azonos a puszta fantázia-világgal!) amelynek közelsége révén oly erős fizikai áthúzást produkálnak, hogy a valóságban is érezhetővé teszik az általuk okozott kínokat és gyötrelmeket úgy a fizikai test, mint a test tudata számára. Ilyen, s ehhez hasonló harcokat vívtak azok az Újszövetségbéli megszállottak is, akikből Jézus szavakkal űzte ki az ördögöt, vagy annak képviselőit, a démonokat, akiket Jézus mint valós, létező lényeket látott is! S hogy 148
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet mennyire valósak voltak ezen harcok, s hogy azok miértjére mennyire igaz a fentebbi magyarázat, azt Jézus szavai is nyilvánvalóvá teszik. Miért mondta volna a démonok és ördögök által (vagyis Satana szolgái és szolgálói által) megszállottnak, miután rájuk veté kezét, s azok megszabadultak kínzóiktól: „Menj, de többé ne vétkezzél, hogy nagyobb bajod ne essék”… Mi lehetett egy bűn nélkül élt ifjú életének rejtett bűne, amely ily nagyfokú gyötrelemre kárhoztatta, ha nem az előző Utak valamelyikén bekövetkezett bukás…? A Szellemi Én-rész, s ezáltal a Szellemi ÉN egésze is megszabadult a karmikus kötés reá nehezedő nyomása alól. De még sokáig nem szabadulhatott a test, s a test-tudat, s ennek két oka is lehetett. Az egyik, a gyakoribb oka az volt, hogy Satana még éveken át nem volt képes beletörődni elszenvedett kudarcába, s igyekezett ismét uralma alá hajtani a tudatot, abban a reményben: a sorozatos szenvedések végül megtörik annak ellenállását, s az a szabadulás reményében újra szolgálatába szegődik. A másik oka viszont már nagyon is földi eredetre vezethető vissza. A tudatba olyannyira beleivódnak a lezajlott harc rémképei, hogy azok mint emlékképek újra és újra felbukkanva ugyanolyan képeket, s ugyanolyan gyötrelmeket okoznak, mint amilyet a tudat a harc tényleges lezajlása során kellett elviseljen. A tudat ez esetben már valóban betegnek, bár nem fogyatékosnak, s nem háborodottnak mondható. Egy, a szellemek világában „otthonosan mozgó” médium mindkét esetben segítségére lehet a testnek s a testtudatnak egyaránt, bár mindkét esetben más és más módszert kell alkalmazzon. Az első esetnél úgy érhet el eredményt, hogy a tudati dimenzióban újra és újra megjelenő lényeket, vagyis azok képi kivetüléseit igyekszik semmissé tenni. A negatív lények gondolati úton való eltávolítása után a testet s a test-tudatot egy erős pozitív energia-burokba zárja, s az eltávolított lényeket a Föld (vagy az adott bolygó) felszíne alá vizualizálva eltávolítja azokat a megtisztított test, s annak tudata közeléből, majd még tovább vezetve: a saját közegükbe teleportálja. A második esetben az emlékkép-lényeket célszerű valamely közömbös, vagy esetleg kellemes érzetet adó képpel felváltani, s az emlékkép-lényeket a fenti módszerrel a mélység világába irányítani, ahová valóak, s ahol nem okozhatnak további gyötrelmeket senkinek. E második esetben még csak nem is kell hogy a tudati ráhatást végző oly igen a szellemvilág ismerője legyen: elégséges, ha él benne a Tisztaság, az Atyába vetett Hit (vagy inkább a Bizonyosság) az empátia, és mindenek fölött pedig a valódi Szeretet. E három „csodaszer” azt hiszem; mindannyiótok számára adott, s könnyen elérhető… S most térjünk vissza a korábban elhagyott állomásunkra: vagyis Mózes korába. Amint mondtam: Mózes negyven esztendőn át vezette népét, s eközben egy sor olyan történésnek, vagy ha úgy tetszik: csodának volt nem csak tanúja, de közvetett előidézője is, amelyeket mi, vagy az Aegyiptousok, s a többi, még az egyiptomiaknál is magasabb Tudással bíró Birodalmak papjai semmiképp sem tartanánk „csodáknak”. Ő azonban nem volt az Erő birtokában, még csak annak teljes és tökéletes ismeretében sem, mert az Erő megléte lehetetlenné tette volna számára a nem mindennapi küldetés, vagyis a zsidó nép vezetését, méghozzá negyven esztendőn át szüntelen. Annál is inkább, mert Mózes maga sem volt a türelem mintaképe, amint ezt az egyiptomi katona esete is visszaigazolta. S ama durva és meglehetősen kultúrálatlan embercsoport tagjai közt ez nem is lett volna célszerű. A zsidókhoz, mint bármely más néphez rendkívül erős akarat s céltudatosság kellett, ami Mózesben megvolt, hisz a fáraó lányának hatása nem maradt nyom nélkül a test-tudatban. Annak akaratos, zsarnoki erejéből vonzott át valamennyit a már eleve meglévő késztetések mellé: így, és csakis így lehetett módja a gyakorta elégedetlenkedő nép tagjait újra és újra türelemre és kitartásra bírni, hisz azok százszor megálltak volna az Ígéret Földje előtt, hogy megtelepedjenek egyik vagy másik oázisnál, mit sem törődve: az nem az a Föld, amelyet az Úr atyáiknak ígért… Erős akarattal és kemény kézzel kellett összetartsa a népet, hogy az ne szóródjon széjjel a szélrózsa minden irányába, követve egyéni érdekeit, s ezen érdekek vonzását, hogy az Ígéret szava mindenképp betöltötté váljék. E negyven esztendő annál is inkább kellett, mert szüntelen vándorlása közben a nép akaratlan módon is terjesztette az Egy-Isten hitet a Föld színén. Azt az Egy-Isten hitet, amely aztán megváltozott, erősen deformálódott a Történelem távolabbi korszakai során; de amely Egy-Isten hit megmaradt mégis, csaknem teljes egészében tisztán a zsidó nép körében. Megmaradt a Sinai hegyen 149
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet kapott kőtábláknak köszönhetően, és az általatok is ismert (bár helyenként erősen torzított, „átfogalmazott”) Ószövetségben leírattatott Tanítások révén, de sajnos nem maradt meg a maga teljes tökéletességében a zsidó nép tudatában. Legalábbis sokak tudatában, azokéban, akik csak az Írás rájuk nézve előnyös részét tartották, s tartják máig fontosnak és érdemesnek beengedni tudatukba, míg a nehezebben betartható, vagy épp csak könnyebben megkerülhető részét egyszerűen átugrották, önmagukra nézve mellőzhetőnek érezték, s akként is élték meg. De még így is többségben voltak azok, akik a Kananeusok földjét elérve s azt elfoglalva tovább őrizték hitüket. Azt a hitet, amely örökérvényű Tanításokkal bővelkedik, még akkor is, ha annak szinte minden, a Lényeg-törvényt nem érintő szava csak az adott kor szellemi szintjének megfelelően, vagyis a ti korotok számára már felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak érzett módon adatott a gyötrettetéseiből megmenekedett nép kezébe: őrizze meg azt az utókor számára. S épp itt van az egyik legnagyobb baj, amelynek évezredekkel később érett be a maga cseppet sem kívánatos, ámbár mindenképp elkerülhetetlen hatása. Ők ugyanis csak őrizni voltak készek és képesek e hitet, ennél tovább azonban nem léptek. Betartották a Törvény parancsolatait (már; ha betartották) s megtartották a Szent Ünnepekre, s a Sabbatra vonatkozó rendeleteket, de az Ószövetség betűinél többet, vagy más, magasabb Tanítást nem voltak hajlandóak el-, és befogadni. Az Ószövetség egykori szellemi szintjénél nem léptek tovább, mintha megrekedtek volna az ezer évekkel korábban élt emberek szellemi és tudati szintjén, amely szintet még magának Jézusnak szavaira sem voltak hajlandóak túllépni, Aki pedig az ősi Igazság-törvények helyett (vagy inkább azok mellé) az Irgalom Törvényeit hozta le, s az Írás szavait, tehát annak Parancsolatait és Ígéreteit minden nép minden szülöttjére kiterjesztette, hogy ezáltal ne csak egyetlen népcsoport, de az emberiség(ek) egészének kezébe adhassa, s azok Tiszta erejével segítse azok emelkedését, s ezzel a Szellemi ÉN-eknek az EGY-ségbe való visszatérését. S tette ezt egy minden írott szónál ékesebben beszélő Bizonyságtétellel: önnön életének feláldozásával, vagyis Kereszthalálával és Feltámadásával. Ez persze ismét egy későbbi történés, amelynek Mózes korában nem volt, s a tudatok fejletlensége és sötétsége miatt nem is lehetett volna szerepe. Mármint az emberiség túlnyomó többségén megfigyelhető tudati milyensége végett. De csak a túlnyomó többség tudati milyensége végett, mert az akkor élt emberiség egy kis, szinte elenyésző része akkor is elérte azt a tudati fejlettségi szintet, amely lehetővé tette az Elsődök, s az első emberiség számára, hogy túllépve az adott kor átlagos tudati fejlettségi szintjét: magasabb szintű Tudást adhassanak kezükbe. Bár olyan szintű Tudást már nem adhattak át, mint amilyennel az atlantisziak, vagy a többi, magas szellemi síkra emelkedett, s onnan visszazuhant népcsoportok mondhattak magukéinak. Még csak az egyiptomiak egykori Tudásszintjéig sem emelhették őket: ahhoz már túlontúl sokszor bukott az ember nevű lény, s ahhoz már túlontúl nagy volt annak a veszélye is, hogy a már magasabb test-tudattal, ámde alacsony, vagy a semminél alig magasabban álló szellemi tudattal bíró lények kezébe kerül a Tudás, ha azok vad és durva eszközeikkel rátörnek s leigázzák a szellemi ismeretek birtokában élő népet. Ezért csak olyan szintű Tudást adhattak a kezükbe, amely lényegében már rég jelen volt a bolygó szellemi burkában mint egykor volt ismeretanyag, tehát amelynek megszerzése amúgy is csak idő kérdése lett volna a magasabb szellemi fejlettséggel bíró népek egyik vagy másik, még övéi közt is kiemelkedő szellemi adottságokkal bíró tagja számára. Tehát azok számára, akik egy-egy fontosabb feladat bevégzése érdekében már eleve magasabb dimenzióból érkeztek. Ezek lettek aztán a Tudás letéteményesei, de már úgy, hogy mindahány bukással végződött történés ismereteit is kézhez kapták, mint mementót, emlékeztetőt a Tudással való visszaélésre vonatkozólag. Ezzel szemben továbbra is történtek kisebb, inkább csak helyi jellegű katasztrófákat okozó visszaélések. Igaz, már olyan is akadt a Tudás új letéteményesei közt, akik képesek voltak nem csak megőrizni, de az utókorra is örökül hagyni a Tudás egyes elemeit úgy, hogy azok minden szempontból biztonságban lehessenek. Ám a legfőbb Őrizői e Tudásnak a tibeti lámák lettek: azok, akik az Erő Őrizői is voltak, s akik szinte még „önmaguk elől” is elrejtették úgy az ERŐ-t, mint a rájuk bízott Tudáselemeket, amelyeknek rezgésenergiája összekapcsolta őket nem csak a Bermudákon, s az újonnan megfogalmazott Shambhalla városával, de a Hold felszínén időről időre felbukkanó Szellemlényekkel is, akik többnyire épp az új Tudás-elemek átadása céljából közelítették meg a Földet. De csak megközelítették, s hozzá nem is fizikai, hanem szellemi síkon. A Föld dimenziója fölött lebegve mint médiumi úton érkező Tanításokat adták tovább a magukkal hozott Tudás-elemeket, majd távoztak, hisz a Föld közelében már nem sok teendőjük maradt. Egyelőre legalábbis, hisz az emberiség épp egy szellemi150
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet tudati mélyponton állt, mintegy megrekedve az alsóbb fejlettségi szintek egyikén vagy másikán. Vagyis hamarosan várható volt egy afféle „tudati robbanás”, amelynek révén az új, és még újabb hitirányzatok épp úgy meg kellett fogalmazódjanak, s végre konkrét és határozott formát kellett kapjanak, mint a tudomány egyes ágai, amelyek nem a lelki-szellemi, hanem a fizikai szintű tovább- és előbbre lépést voltak hivatottak segíteni: hisz egyik fejlődés nem kaphat teret a másik nélkül, mert „amint fenn, akképpen lent is”. Vagyis: amilyen szintre a Szellemi ÉN képes volt felemelkedni, olyan mértékben kellett azt kövesse a test-tudati és a fizikai síkon való fejlődés, s megfordítva, hogy egyik ne lehessen visszahúzója a másiknak. Egy bizonyos fejlettségi szint eléréséig legalábbis így volt, mert a távolabbi Utak érdekében így kellett legyen. Ám ez az egyenletes, s mindenre kiterjedő fejlődés egy szint után megbomlott, méghozzá a test-tudat javára. Vagyis oly módon, hogy a szellemi fejlődés megállapodott egy bizonyos szinten, s csak a test-tudat fejlődött tovább, mind újabb és újabb természettörvényekre és természeti igazságokra bukkanva rá. Csak most, az utóbbi néhány évszázadban indult el újra a szellemi fejlődés is, de most ismét szinte a kezdettől indulva, vagyis még magának a szellemvilágnak is épp csak megértve valós létét, s csak megérintve annak legbensőbb lényegét. Tehát még mindig nem jutottatok el távolról sem az ezt megelőző korszakok szellemi fejlettségi szintjére, ha a Kiválasztottakhoz és főként ha az Aegyiptousokhoz vagy a Beavatottak bármelyikéhez hasonlítjátok magatokat. Mert az egykor volt emberiség, vagyis saját, ezer évekkel korábban élt őseitek többségénél azért már lényegesen magasabbra jutott csaknem az emberiség egésze, amely nem állt meg, s nem ragadt le a szigorúan vett anyagi szintnél, és képes (és hajlandó) volt a saját kicsinyes, anyagias érdekeiről egy-egy percre valóban (tehát nem csak külsőségeiben) az Ég, s a Szellem-világ felé emelni szívét és tekintetét. Eközben a többi bolygón is zajlott az élet, hisz az Idő másutt sem állt meg. S nemcsak hogy nem állt meg, de annak minden egyes korszaka meghozta a maga kis és nagy eredményeit is, ha ezek az eredmények nem is tűntek minden esetben kedvezőnek a Teremtettség e kicsiny része számára. A történések lényegében nem sokban (vagy épp semmiben sem) különböztek a Föld színén esett történésektől, de mintha azok kicsinyített, vagy túlságosan is kinagyított változatai, tükörképei lettek volna. A Mars felszínén minden addiginál nagyobb öldöklés folyt, ha a Föld színén háborúk sorozata követte egymást, s a Föld nyugalmi időszakaiban a Jupiter maga is tovább emelkedett, újabb és újabb negatív energia-tömegeket lökve ki magából. A mélység erői tomboltak és tobzódtak az egyik esetben, míg a másik esetben a Fent erői aktivizálódtak. S ebben sincs semmi rendkívüli, hisz a Föld, mint a teremtettség mélybe hullott részének legnagyobb iskolája: egyként árasztotta magából a pozitív és a negatív energiát a rajta élő, szellemmel bíró lények milyensége, vagyis szellemi irányultsága szerint. Ez persze kihatással volt és van is a Galaxis egészére, s még azon túl is. Mert a hasonló hasonlót vonz elve alapján érvényesül a hasonló hasonlót szül elmélete is: vagyis az általatok ismert „mindenségben” is csak az az energia fog nagyobb mennyiségben megjelenni, amely a különböző bolygók légterébe, s onnan a világűrbe emelkedve a Kozmoszba áramlik. Viszont csak az általatok, Föld-lakók által kiárasztott energia rezgésirányának megfelelő irányultságú energia jut el a Föld színére, hisz annak légtere is csak a magáéhoz hasonló elemekből álló rezgést vonzhatja magához. Így hatnak egymásra, s így befolyásolják egymás fejlődésének irányát és annak mértékét a bolygók felszínén megfogalmazódó, és létjogosultságot kapó energiák, amelyek úgy kavarognak és áramlanak a világűrben, mint vízmélyi áramlatok a Tengerek s Óceánok vizében. A Föld nevű bolygó sokáig csak az alacsonyabb fejlettségi szinttel bíró bolygók szellemlényeit vonzhatta magához. Már jócskán túljutottunk a Mózesi koron, s még mindig a Mars bolygó szellemi síkjáról, vagyis az ottani törvényeknek megfelelő, vagy azon épp csak felülemelkedő Szellemi ÉN-ek küldték útra Én-részeiket. Erre azonban mindenképp szükség volt: ki kellett égjen ugyanis a Föld minden rögéből, s annak szellemesült lényeiből a legmélyebb mélység energiáinak egésze, hogy a Föld, mint szellemi Lény végül kiemelkedhessen a második szférából, s a harmadik szféra alsó dimenziójában tovább tisztulva elérhesse azt a rezgésenergia szintet, amely már alkalmassá teszi a Megváltó fogadására. Ez persze újabb évezredeket vett igénybe, s új, és még újabb geológiai katarzisok kellett megelőzzék. E katarzisok azonban nem következhettek volna be, ha nem érkeznek a föld színére az adott síknál jóval, tehát több dimenzióval magasabban álló Szellemi Én-részek is. Az ő testet öltésük ugyanis a 151
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet negatív energia ellenpólusát volt hivatva biztosítani, hogy a két, egymástól eltérő irányú energia rezonanciája révén a Föld teste az energia-ellenenergia áramának megfelelő mértékű fizikai szintű rezgést, s ezáltal annak megfelelő mértékű történéseket produkálhasson. Itt ismét az „amint fent, úgy lent” elmélete érvényesült. A magasabb szellemi síkokról érkezettek eközben az emberiség tudati szintjének emelését is feladatául vállalták. Új, bár csak az adott kor embereinek számára új találmányok megalkotása, az egyre általánosabbá váló írott tudomány, a gyógyítás terén jeleskedtek, kibontva tudatuk (mármint hogy test-tudatuk) mélyén a Szellemi Én-részben rögzített, de már a Kozmikus Tudattárból magukkal vitt Tudás-elemeket. És persze a művészet is egyre finomabbá és egyre árnyaltabbá vált. A negyedik szféra szintjéről érkező, s a Vénusz hatása alatt álló szellemiségek igyekeztek élhetőbbé és elfogadhatóbbá tenni, s valamelyest persze csiszolni, finomítani is a Föld emberiségét, annak vad és könyörtelen durvaságát. S persze nem csekély eredménnyel. Filozófusok és bölcselkedők vitték magukkal az Igazság egy-egy alapelemét, hogy szétszórva azok kicsiny magvait az emberek tudatában: mindinkább az Ég, s a szellemek világa felé fordítsák azok figyelmét. Igen, még csak a figyelmét, s nem a szívét. Ahhoz még túlontúl is alacsony volt az átlagember intelligenciája, hogy szívével igyekezzék megérteni mindazt, ami az elméjének még érthetetlen, vagy szokatlan volt. Ez már csak a Föld egészének emelkedése után vált lehetségessé, akkor, amikor a legnagyobb történések: földrengések, tájfunok, aszály, majd a szinte átmenet nélküli, hatalmas esőzések, s az azt követő áradásokkal, s a sorozatos háborúkkal telt korszak után egy tisztultabb szellemcsoport kapott alkalmat a Föld színén testet ölthetni. Azok a tibeti tanok felé forduló, s az Ó-ind Birodalom szellemi örökségét felkutatni, s életre kelteni vágyó emberek, akik szinte minden népcsoportban megjelentek, hogy onnan útra kelve az Ősi Tanok és Igazságok nyomába eredve bejárják szinte az egész Földet. Csillagászok és gyógyítók, művészek és gondolkodók, tehát a tudatukkal, szívükkel és szellemükkel kifelé, s már felfelé figyelők indultak útnak, akik halványan megsejtették a kozmikus EGY-ség ősi Igazságait. Az általuk útjára bocsájtott pozitív energia hamarosan egybeolvadt a tibeti Őrizők energiahullámaival, s a Bermudákon ismét felbukkanó Elsődök energia-hullámaival, még inkább emelve a bolygó egészének, annak szellemi gömbjének rezgésmagasságát. A galaxis kis és nagy bolygói és csillagai maguk is egyre magasabb szintekre emelkedtek; önmagukhoz, s addig elért szintjeikhez viszonyítva legalábbis mindenképpen. A Jupiter, a Szaturnusz, s a többi bolygó szinte szünet nélkül forrt, s köpködött: a mélyükben lévő negatív energia olyan ütemben távozott testeikből, hogy egy esetleges megfigyelő legalábbis ezt mondta volna róluk. S még a ti Holdatok és Napotok is gyors, bár meglehetősen egyenletes változásban volt; s ez a Föld időjárásában is megnyilvánult. Az éghajlatok egyre inkább eltolódtak és kiszélesedtek, vagyis nagyobb teret kaptak a bolygón a mediterrán területek, s a forró égöv alá eső térségek, s ez utóbbiakon olyan hőség uralkodott egy-egy aszályos időszakban, hogy az őslakosság kénytelen volt elhagyni élőhelyeit. A folyók, amelyek gazdag halfogást adtak, szinte egyik napról a másikra kiszáradtak, s máig csak a távolabbi hegyekbe vésett járataik tanúskodnak egykor volt létezésükről. Az ősi Birodalmak lakói által készített (méghozzá légi felmérések után megrajzolt!) térképeken szereplő, sarkvidéki földrészeket rég áthatolhatatlannak tűnő, vastag jégtakaró fedte, s a jéghegyek minden addiginál nagyobbakká lettek. Mindeme változások már eleve visszaigazolták a föld szellemmel bíró lényeinek milyenségét, vagyis egyre erősebb megosztottságát is. A Földközeli bolygók eddigi lakói egyre nagyobb számban kaptak alkalmat a Föld színén testet ölthetni, így természetesen magukkal hozták a bennük, vagyis Szellemi ÉN-eikben uralkodó szintek jellemző adottságait is: Úgy a mérhetetlen vadságot, mint a hasonló mértékű, de ellentétes irányú tiszta energiákat. A Mars, s a többi, a mélységben megrekedt bolygó ezáltal egyre inkább a mélység uralma alá került, hisz már csak a legdurvább, s az ébredésre leginkább képtelen szellemlények lakhelyeivé váltak, míg a magasabb rezgéssel bíró bolygók szellemi szintje az ott testet öltők szellemi magassága révén maga is egyre tisztultabbá, egyre könnyebbé vált. Nem egy bolygó felszíne teljesen és tökéletesen élettelennek látszik, amint annak látszott már évezredekkel ezelőtt is, hisz a bolygók fizikai testének számotokra még a látható tartományban lévő dimenzióiban már rég nincs szerves, fizikai élet. De már még annak egykor volt nyomai is eloszlottak, feloldódtak a pozitív energia-áramlat révén, amelybe úgy csatolódnak bele lassan a bolygók testének legdurvább részei, hogy azok anyagának elemei lesznek egyre ritkábbá, egyre könnyebbé, mígnem megszűnnek létezni a harmadik szféra látható tartományai számára maguk a bolygók is. Persze még ez is jócskán odébb van az Idő távolában, de létezik, amint 152
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet létezni fog a Teremtettség eme mélybe hullott részének egészén. De a ti szinteteknél lejjebb megrekedt bolygók csak a Föld vonzásának engedve lesznek képesek feljebb lépni, hisz lényegében maga a Föld lesz az a bolygó, amely mintegy magába szippantja, s felmorzsolja az alsóbb szférákat, s azok dimenzióit. Úgy, ahogyan azt már az első szféra két legalsó dimenziójával „cselekedte” is. Az első szféra két legalsó dimenzióját ugyanis egy-egy bolygó méretű történés kíséretében egyszerűen a harmadik dimenzióhoz csatolta a Föld Szellemi ÉN-jét adó Elsőd anya-aspektusa, vagyis maga a Föld-Anya, mint végérvényesen szükségtelenné vált szellemi síkokat. Annál lejjebbről, tehát a fizikai testek megfogalmazásának képességét adó szinteknél alacsonyabbról már nem kezd Utat egyetlen Szellemi Én-rész sem, hisz az Első és a Másodteremtettség szellemlényei mind túljutottak azon a fejlődési fázison: az újabb Teremtettség szellem-gyermekei pedig nem indulnak el elődeik útján. Nem, mert számukra már elégséges ismeretanyagot biztosít a Kozmikus Tudattár, s mire az Utolsó Egy is visszatér: már nem marad „vakfolt”, vagyis felfedezetlen maradt terület a Teremtettség eme részén, vagyis a negatív „lét-állapot” Világában. És természetesen így lesz ez minden egyes, már teljes mértékben túllépett dimenzióval, majd az alsó szférákkal is. Az elhagyott, vagy ha úgy tetszik: kiürült, lakatlanná lett szintek rendre a fölöttük lévőhöz csatolódnak, méghozzá abban az idő-egységben, amelyet Satana még az ezeréves Krisztusi Birodalom korának végén magáénak tudhat. S épp e visszacsatolódás érdekében kell, hogy egy időre ismét kezébe adassék a hatalom, vagy amit ő annak vél. E hatalom révén ugyanis egyre erősebben fog elválasztódni „az ocsútól a búza”, s mire Satana ideje végére ér, s kénytelen lesz a mellé szegődő, vagy a Fent tiszta energiáinak, azok megérzésének dacára is mellette maradó Szellemi Én-részekkel és ÉNfelekkel visszavonulni a maga anti-világába, már oly nagy lesz az űr a maga-teremtette álvilág, és a Valóság Világának közelébe emelkedhetett szférák, s azok dimenziói közt, hogy többé nem nyílik alkalma kinyújtani kezét az ott lévő energia után. Akkortól a mélység már csak az önmaga által megfogalmazott energiát élheti fel, s ez mindenképp egy erős, belső töréshez fog vezetni. Egy ideig megpróbálnak majd a kezdet kezdetén megismert módon szaporodni, hogy a nagy számok törvénye alapján több energia előállításával próbálkozzanak: ez azonban csakis és kizárólag fizikai szinten, tehát a fizikai energia előállításának során vezet eredményre, s még ott sem lesznek képesek korlátlan mennyiségű energiát nyerni. S ha képesek volnának is: a Léthez sem a Fent, sem pedig a lent világában nem elég a fizikai energia megléte! Sőt, sokkal inkább fontos a szellemi energia, semmint a fizikai, hisz az minden LÉT alapja, megteremtője, megtartója és mozgatója, s a mozgás, amint azt magad is tudod: a Lét folytonosságának, tehát állandóságának alapfeltétele. A Teremtő Erő sem mozdulatlan, nem is lehetne az: önmagában árad és tágul, elérve a „végtelen legvégső határáig”, s onnan visszaáramolva az Atya, vagyis a Mindenség epicentruma felé, hogy egy kifelé és befelé egyaránt vezető, s örökkön felfelé áramló spirális pályaív mentén folytassa e mozgást a végtelen, időtlen Örökkévalóság minden mikroszekundumában, amely egységek maguk is a végtelenbe érnek, mint a Tér és Idő nélküli, Örök Atya lényegelemei. S már megint előrébb ugrottam történetünkben… Hiába, ez úgy látszik, kikerülhetetlen velejárója annak a folytonosságnak, amelynek Törvényei szerint odaát szemléljük a „lent” közegének minden VoltVan-Lesz történését. De azért csak térjünk vissza az általatok ismert, s számotokra természetessé vált folyamatossághoz, vagyis az általatok használt időrendhez. A Föld egyre durvább és keményebb történéseinek időszakában, mint mondtam: a szellemvilág képviselői nem, vagy csak elvétve jelentek meg a Föld színén. S még akkor sem az emberek élőhelyeinek közelében vettek lélek-testeket maguknak, hanem a Tibeti szerzetesek, s a Bermudákon lévő energiabázison, amely abban az időben még nem volt állandóan használt dimenzionális pont, tehát még nem épült ki az a Dimenzió-kapu, amelynek a későbbiek során oly nagy szerepe lett. De az egykor megfogalmazott, Óceán-mélyi bázis működött, s ha egy-egy fontosabb, jelentősebb történés előtt állt a Föld emberisége, minden esetben tartózkodott ott néhány igen magas rendű Szellemlény, hogy a magukkal vitt kozmikus energia révén segítsék Föld-Anyát; túlélni, vagy inkább csak átvészelni az adott történéseket. Ama történéseket, amelyek során nem egyszer oly nagy mennyiségű negatív energia került a Föld légterébe, hogy annak révén a mélység játszva magához ránthatta volna a Föld egészét, hogy önnön mély világának részévé silányítsa, ha az Elsődök nem támogatják Föld-Anyát a magukkal vitt, s a Tibeti 153
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet lámákkal közösen, már utólag levonzott energiával. Igaz, még az Őrizők által rejtegetett, s mérhetetlen energiát tartalmazó pergamenek, a Szent Grál, s a piramisok egyikében-másikában érintetlenül maradt energia is a rendelkezésükre állhatott volna; ám ahhoz nem volt sem okuk, sem pedig joguk hozzányúlni. Az egy mérhetetlen fontosságú Cél érdekében kellett, s kell is hogy megmaradjon, amint meg kell maradjon az az energia is, amelyet Krisztus hagyott a Föld színén, amikor visszatért a Mindenség epicentrumába, vagy ahogy ti mondjátok: a Teremtő Szívébe. Az az energia, amelyet nem használt fel teljes egészében, amikor a Kereszt-áldozatot követően a mélység legaljára merült, hogy a Satana fogságában raboskodóknak is megvigye az Örömhírt, s az az energia, amelyet önnön fizikai testének, pontosabban a már fél-anyagivá, majd kristály tisztaságú Lélek-testté átminősített fizikai testének felbontása révén felszabadult. Mert Krisztus, miután Küldetésének teljes és tökéletes módon végére ért, már mint teljes és tökéletes tisztaságú Szellemi Erő, lépte át a ti dimenziótok határát, felbontva és szellemi energiává lényegítve minden általa elhagyott „testet”, amelyeket csak a „lent” valótlan világában való megjelenhetés, vagyis a könnyebb láthatóság érdekében kellett megfogalmazzon, hogy közvetlenül szólhasson tanítványaival és követőivel, akik akkor még nem álltak azon a szinten, hogy földi szem számára láthatatlan Uruk szavait hitelesnek és valósnak tudták volna elfogadni. Ezen energiákat tehát nem használhatták az Elsődök, így a magukkal vitt (tehát a belőlük kiáradó) s a nagy magasságokból levonzott energiákkal siettek Föld-Anya segítségére, ha annak szükségét érezték. Ezenkívül, s ezen túlmenően persze a Teremtettség többi, mélységbe süllyedt pontján is hatalmas feladatot töltöttek be, s hozzá nem egyszer több helyen is egyszerre. Ezt úgy értsd, hogy egyazon Szellemlény a mélység más szintjein, egyszerre több ponton is jelen volt, különösképpen akkor, ha az egyik pont történései kiemelt szerepet kaptak a másik pont történéseiben. Ezt azonban csak azonos irányultságú, s egymástól nem túl nagy dimenzionális távolságban megfogalmazódott bolygók esetében tehették meg (sőt meg is kellett, hogy tegyék): a Föld esetében erről szó sem lehetett, hisz ott már eleve több szellemi szint volt jelen, ha még nem is volt az egyes szintek közt akkora eltérés, mint amilyet napjaitokban megfigyelhettek. Annál is inkább nem, mert még nem volt rá szükség, hogy a negyedik szféra lakói testbe öltözzenek, s missziós utakat vállaljanak. S nemcsak hogy nem volt rá szükség: értelme sem lett volna, hisz a mélységből még alig kiemelkedett, s szinte a legmélyebb tudatlanságban élő emberek meg sem értették volna az általuk átadott Tanításokat, még akkor sem, ha önnön életükkel példáznak minden egyes Tanítást, hogy érthetővé tegyék az azokban rejlő Igazság-morzsákat. Még a későbbi évezredekben is megkövezték, vagy máglyára vetették őket: mit várhattak volna vajon a korábbi korok embereitől, miféle reakciót és viselkedést…? A Föld szellemi burka átlépte tehát a harmadik szféra első dimenziójának alsó határát, bár maguk a testén élő szellemmel bíró lények még mindig a második szféra középső dimenzióiban, tehát a harmadiktól az ötödikig jutottak fejlődésük során. S már az ötödik dimenzióba tartozók is a tisztultabb szellemiségűek közé tartoztak, vagyis azok közé, akik egy-egy Tanítás átadása érdekében érkeztek a Föld színére. Persze csak az adott népcsoportok tagjai által már el-, és befogadható Tanításokat vihette magával a Szellemi Én-rész, vagy azokat közvetíthette le a Tanítónak a vezetésével megbízott (vagy arra önként vállalkozó) Oktató-szellem, aki az illető szellemi vezetésének bizony nem is olyan könnyű és egyszerű feladatát látta el. A Föld emelkedésével egy időben azonban a Teremtettség eme részén megfogalmazódott bolygók mindegyike ki kellett mozduljon az addigi pontról. Az alacsonyabb szinteken lévő, tehát még a Föld szellemmel bíró lényeinél is alacsonyabb szinteken megrekedt lények által lakott bolygókra épp a ti bolygótokról visszatért, s egy sikerrel végigjárt Utat maga mögött tudható ÉN indíthatta útnak az Én-részt, hogy egy rendkívüli feladat ellátásával segítse az ott élőket; kiemelkedni a sötét erők fogságából, s persze: hogy missziós útja végén ő maga már egy magasabb dimenzióba emelkedhessék. Vagyis: elébük kellett éljen egy életet, amelyet azok követhettek, megtanulva az adott közeg legdurvább késztetéseinek elvetését, s egy másik, már lényegesen tisztább késztetés szavának követését. De talán célszerű volna, ha ezt is megfigyelnénk, méghozzá egészen közelről, ahogyan azt eddig is oly gyakran tettük. Induljunk hát… Ereszkedni kezdtünk, s már jócskán elhaladtunk a Föld mellett, (amely ebben a dimenzióban figyelve teljesen élettelennek, kihaltnak és sivárnak, sőt: egyszerűen lakhatatlannak tűnt), majd egy bizonyos mélységet elérve ismét egy olyan bolygó fölé értünk, ahol az Élet apró nyomait véltem 154
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet felfedezni. De még csak olyasformán, mintha egy tűnt korszak véletlen megmaradt, s már rég holt semmivé fakult emlékképeit figyelném, amelyeknek már nincs, mert nem lehet a gyakorlatban szerepe, hisz nem egyebek, mint az egykor volt, ám idejekorán megsemmisült Élet fakult maradványai. Hogy ez mennyire nincs így, dacára annak, hogy valamilyen formában mégis csak fedte a valóságot, azt a következőkben elébem táruló, s már közvetlen közelről szemlélt kép alapján állapíthattam meg igazán. Egy föld alatti laboratóriumban álltam, többedmagammal. Egy minden szempontból fura, létidegen és valószerűtlen képet figyeltünk, amely épp most bontakozott ki ámuló szemeink előtt az egyik tálkában, a vékony, ismeretlen anyagból készült lemez felületén. A kép egy felszín közeli építkezés során, pontosabban egy omlás következtében került elő, s mert a tárgy olyannyira idegennek tűnt, az építés vezetője rövid úton igyekezett megszabadulni tőle. Ami magát a tárgyat illeti, valóban fura, idegen anyagból készült, olyan anyagból, amelynek szinte nem is volt súlya, s minden pillanatban azt vártuk: mikor omlik porrá kezünkben. Oly gyengének éreztük, szinte semminek, mintha egy véletlenszerűen tárggyá lett gondolatot tartanánk határozott testekhez szokott ujjaink közt. Eleinte nem is igazán tudtunk vele mit kezdeni, de mert hogy valamit mégis kellett csináljunk vele (Uralkodónk ugyanis egyre inkább sürgette a választ: végül is mi lehet a rejtélyes tárgy); megkíséreltük a legkülönfélébb vizsgálatoknak alávetni. Ám sokáig hasztalan. Egyetlen lépéssel sem jutottunk előrébb. Sem savaknak, sem más oldatoknak nem sikerült az idegen anyag felületét megbontani. Ekkor egy időre a haditechnikusok vették vizsgálat alá az anyagot: a lemez azonban törhetetlennek és éghetetlennek bizonyult. Ekkor Uralkodónk parancsára ismét mi kellett vizsgálat alá vessük az anyagot, de már azzal a konkrét feladattal: kíséreljük meg megállapítani, miféle szerkezete lehet, amely ennyire ellenállóvá teszi, s ha ezzel megvagyunk, állítsunk elő mi magunk is egy ilyen, vagy ehhez mindenben hasonlító, mesterséges anyagot: – Ha értelmes lény alkotta, nektek is meg kell tudnotok azt alkotni, s ha a Természet formálta ilyenné… nos: akkor nektek is tudnotok kell, ami az ősidők óta működő természet számára lehetséges volt. Minden segítséget megkaptok, hogy munkátok eredményes legyen, viszont eredménytelenség esetén a kötelet is épp úgy megkaphatjátok. Eredményt akarok, méghozzá gyorsan. Ezen anyag segítségével már valóban legyőzhetetlenné leszek. Ebből lesz harcosaim öltözéke, de ebből lesz minden fegyverük, majd még a palotámat is ebből az anyagból kell megépítsék számomra. – mondta, majd még félig tréfásan azt is hozzá tette: Csak azt sajnálom, hogy magamat nem készíttethetem el ebből az időt és külső ráhatásokat íly remekül viselő anyagból… Azt csak én tudtam: mennyire nem tréfának szánta utolsó mondatát, mert csak én; az Uralkodó személyes orvosa tudtam, mennyire iszonyodik a haláltól… A laboratóriumban álltunk tehát, s a fura anyagból lévő lemezen kibontakozó képet néztük tágra nyílt szemmel. Egy bolygó körvonalai, majd a bolygó teljes képe kezdett kibontakozni előttünk, s bár mi nem voltunk az Űr tengerészei; hamarosan mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy (bármilyen hihetetlenül is hangzik) a saját bolygónk képét látjuk. A Világtérképet ugyanis minden uránuszi már kicsiny korában úgy ismeri, mint a tenyerét, vagy még annál is jobban, így tévedésről szó sem lehetett. A bolygót körülvevő Csillagkép mindennél ékesebben és beszédesebben elárulta: mely bolygóról készült a kép. Már csak az volt a kérdés: ki készítette, mikor, és persze: milyen szándékkal. Maga a kép egy teljességgel lehetetlen jelenetet ábrázolt, amely már azért sem lehetett a valóság része, mert szemmel láthatólag a bolygónk felszínén készült. Vagyis azt feltételezte, hogy a bolygó felszínén is van, vagy volt, létezhetett valaha is Élet. Ez azonban olyannyira nyilvánvaló képtelenség, hogy azonnal el is vetettük annak lehetőségét: évmilliókkal korábban élt őseink néhány tagját ábrázolja a kép. Inkább betudtuk a túlontúl is élénk fantáziája volt a kép készítőjének: bárki, és bármikor készítette a képet. Annál is inkább, mert a képen látható történés is egy létidegen mozzanatot ábrázolt. A képen ugyanis a bolygó felszínén élők egyike, egy fiatal, kecses Uránuszi nő egy létideje vége felé járó, erejét vesztett agg fölé hajol, karján egy másik életképtelen, bár még nagyon apró lénnyel, mintha meg akarná mutatni őket egymásnak. A képen látott fiatal lény egyik keze az öreg feje alá volt csúsztatva, a másikkal a feléje fordított apróságot tartotta, a harmadikkal az agg testét fedő, láthatóan mesterséges anyagból készült takarót igazgatta, míg negyedik karját könyökben kecsesen behajlítva a saját haját igyekezett visszaigazítani a kis fejfedő alá.
155
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Tehát egy sor olyan történést halmozott fel a ismeretlen valaki, ami semmiképp sem eshetett a mi bolygónkon. Mi ugyanis sem az elaggott, sem a még életképtelen egyedekkel nem törődtünk: erre nem is volt szükség. Az utódokat egy szigorúan zárt rendszerű nevelde gépei készítették elő a mi meglehetősen nehéz körülményeink elviselésére, gondosan kiszűrve közülük már a kezdet kezdetén a gyenge, életképtelen egyedeket, s az aggok sem okoztak problémát. Ha valaki elérte egyáltalán azt a kort, amikor már aggnak lehetett volna nevezni (s ilyenek csak véletlenszerűen fordultak elő) a gépeink észrevétlenül kiemelték őket közülünk, mielőtt bárkinek problémát okozhattak volna. Őket persze már semmiféle ápolásban nem részesítették: ez ellenkezett volna az ésszerűség törvényeivel, hisz a rájuk fordított energia sohasem térült volna meg, nem úgy, mint az utódok esetében. Ellenkezőleg: a legteljesebb mértékű pazarlás lett volna, s mert hogy a bolygón élők már így is csak pontosan kiszámított mennyiségű élelmet kaptak, s a levegő előállítása sem ment különböző kis, és nagy zökkenők nélkül; nem engedhettük meg magunknak a pazarlást. Olyannyira nem, hogy az életképtelen utódok, s az aggok testeit az utolsó alkotóelemig felhasználtuk, persze ismét a gépekre bízva a nagy precizitást, gondos anyaggazdálkodást igénylő műveletet, hogy a testek feldolgozása ne járjon nagyobb veszteséggel, mint amennyi haszon származik belőle. Bizonyára mindannyian e gondolatsort fogalmaztuk meg magunknak, s magunkban. Erre engedett utalni legalábbis, hogy egyik tudós-társam szinte az én gondolataimat folytatva így szólt: – S most a kezünkbe kerül egy ilyen kép! Véleményem szerint tanácsos volna azonnal megsemmisíteni, mielőtt tartalma kiszivároghatna. Ellenkező esetben nem tartom lehetetlennek, hogy egy-két széplélek már mint követendő példát: magáévá teszi a kép eszmeiségét, s azt adja örökül titkon létbehívott utódainak is… – mondta, s mindnyájan tudtuk: kikre akar utalni. – Én még azt sem tartom kizártnak, hogy a kép nem is a távoli Múltban, de a nagyon is közeli, hogy úgy mondjam: szinte a tegnapi napon készült. Mi más magyarázata volna annak a nagyon is szembeszökő ténynek, hogy csak most bukkantunk rá? Az eljárás természetesen még így is rejtély marad, nem tudok semmiféle titkos vegyi üzemről, ahol a kép készítőinek módjukban állt volna egy ilyen nagy szakértelmet, s persze korlátlan energia meglétét feltételező kísérlet elvégzésére, majd a lemezke elkészítésére. S mégis azt mondom: ezt a képet nemrég készítette valaki, valahol! – hangzott egy másik szakember véleménye, s ha akartuk, ha nem: egyet kellett értsünk vele. Ez viszont magával hozta a következő kérdést: ha a bolygónk felszíne alatt nem folyhattak ilyen irányú, titkos kísérletek, akkor mégis a bolygó felszínén kellene keresni a kép születési helyét? S ha igen, akkor hol, a több millió négyzetkilométeres területen? Vagy mégis a bolygó felszíne alatt, tehát a magunk megszokott közegében, csak annak egy számunkra mindmáig ismeretlen és megközelíthetetlennek maradt részén, valamelyik földmélyi hegy gyomrában, vagy annál is mélyebben rejtőző, s magukat a Hala-dás Fiainak nevezők közé tartozók egyik titkos bázisának termékét tartjuk kezünkben? S ha igen: vajon milyen módszerrel érték el, hogy a kép úgy nézze ki, mintha a bolygó felszínén készült volna? Megannyi kérdés, amelyekre nem volt, s talán soha nem is lesz felelet. Nem, még akkor sem, ha az Uralkodó gyilkos dühében mindannyiunkat a felszínre száműz, ami egyet jelentett a halálos ítélettel. Erre s meg volt minden esélyünk, de arra is, hogy az Uralkodó haragja csak az ellen fordul, aki megviszi számára a semmivel egyenlő hírt. De ki legyen az, aki a biztos halál tudatában elé mer állni, s elé meri tárni a vizsgálatok végső eredményét, s a nyomában megfogalmazódott kérdéseket és gondolatokat? A leginkább jogos és ésszerű (legalábbis törvényszerű) az lett volna, ha a jelenlévők legöregebb tagja vállalja a biztos halált jelentő feladatot. Ez persze nem is volt kérdéses, ha bennem egy pillanatra felbukkant is, mint kérdés. Kollégáimban azonban még csak meg sem villant; miután eldöntötték, mi a teendő, ki-ki visszatért a maga félbehagyott munkájához, kettesével - hármasával hagyva el a labort, már még csak nem is pillantva Sakaonra, mintha már nem is volna köztük. Én magam is elindultam két kollégával, ám még mielőtt kiléptem volna, akaratlanul is visszapillantottam a magára maradott öregre… és valami fura érzés kerített hatalmába. Sakaon úgy állt a kinagyított kép előtt, mint egy riadt kis állat, s még a labor túlfelén állva is éreztem a belőle áradó, félelemmel teli tanácstalanságot. Tudta, hogy életének itt és most vége lesz, de ő még élni akart. Élni és dolgozni; hisz még annyi minden van, amit nem fejtett meg a tudomány, s aminek megfejtése tán épp őrá vár … azaz: már csak várna, s ő meg is fejthetné tán mind, az eléálló rejtélyeket, ha… De itt van a „ha”, és ez most egyenlő számára a pusztulással. 156
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Bár arcán nem láttam, s nem is láthattam volna semmiféle ér-zelemnek még csak a nyomát sem, érezni annál inkább éreztem a tanácstalanságot, a félelmet, és még valamit, amit eddig még a halni készülők egyikéből sem éreztem felém áramlani. Sőt: nem csak a halálba indulók, de egyetlen lényből sem, akikkel egy ideig együtt futott utam. Először nem is tudtam nevet adni az érzésnek, csak azt tudtam, hogy van, hogy nagyon is létező valami érintette meg tudatom egy mindmáig ismeretlen tartományban maradt részét. Csak álltam, s az öreg rezzenéstelen vonásait figyeltem, majd a szemébe néztem, és ismét, s mostmár elemi erővel érte tudatomat a félelem hátterében meghúzódó, s bizonyára még Sakon tudtában is csak most, a szemem láttán megfogalmazódó érzés: a legmélyebb és legtökéletesebb fájdalom, amelyben a tanácstalanság mellett ott rezgett a segítségkérés, amellyel az idős tudós a nála fiatalabb, tehát törvényszerűleg erősebb fajtársa felé fordul, hogy egy bizonyos formában kiszolgáltatva magát: segítséget, vagy talán csak együttérzést és biztatást reméljen tőle, hisz az maga is a segítség egy, bárha nagyon is álságos, mert ezesetben mit sem érő formája. Így álltunk egymással szemben, egymás szemébe nézve, majd hogy szavaim nem voltak a hirtelen belém villanó gondolatra, egy torz, s a mi világunkban szintén szokatlan mosollyal az asztal mellé léptem. Egyszerű, de határozott mozdulattal kiemeltem a nagyítógépből a fura lemezt, s elrejtettem a karjaimon képződött bőrredők egyikében, majd anélkül hogy ismét az öregre néztem volna, ismét elindultam kifelé. De már nem a magam szobája felé mentem, ahol orvosi műszereim álltak. Egyenesen az Uralkodó belső termei felé indultam, ahol az a napnak eme szakában lenni szokott, majd hogy odaértem, egyszerűen letettem az előtte álló asztalkára a titokzatos lemezt, s részletesen elmondtam: miféle megállapításra jutottunk a tudós kollégákkal. Elmondtam azt is: tudom, hogy ezen közléseim az életembe kerülnek, de egyszerűen nem tudtam nem a segítségére lenni annak az idős tudósnak, akinek mindezt tiszte lett volna elmondani, hogy a halálos ítéletet is felvállalja egyben szavaiért. Az Uralkodó egy pillanatig némán bámult rám (érzelemnek persze az ő arcán sem láttam, de nem is láthattam volna nyomát, amint bármelyikünk arcán hiába keresné azt bárki is: a mi bőrünk vastagsága akkor is lehetetlenné tenné az érzelmek tükröződését, ha azok valósággá válnának szigorúan racionális elvek szerint működő agyunkban…), majd egyik kezét felemelve megadta a jelet testőreinek: vigyétek. A kézjelzés olyannyira egyértelmű volt, hogy a testőrök szavak nélkül is megértették. Ugyan a végtelen udvariasság legmesszebbmenőkig való betartásával, de azért határozottan közrefogtak, s a felszín felé vezető járatok egyikéig kísértek. Ott átadtak a járatot őrző katonáknak, akik szintén csak egy darabon, az első energia-függöny túloldaláig kísértek tovább, majd megálltak, s miután megvárták, hogy egy kissé távolabb érjek. Akkor felhúzták előttem a második energia-függönyt, majd hogy érzékelték: azon is áthaladtam, visszaeresztették a Fent és a Lent világait hermetikusan elválasztó energiafüggönyöket mögöttem: először az egyiket, majd a másikat is, s ezzel végleg elvágták számomra a visszavezető utat. Ezzel lényegében végre is volt hajtva a halálos ítélet, ha fizikai értelemben még az élők sorában voltam is. Ám csak idő kérdése volt, hogy ez a látszat-lét is megszűnjön számomra, s attól kezdve én is csak egy leszek a rohamcsapatok által visszaszállítandó, s a gépek gondjaira bízott tárgyak közül, amelyeket az okos gépek majd alkotóelemeire bontanak, hogy minden egyes részét hasznosítsák. Úgy, ahogyan azt az aggok, s az életképtelennek ítélt utódok testeivel is tették. A bolygó lakosságának energiaszükségletének mintegy harmadát így: az életből kilépettek fizikai testeinek felbontása és újrahasznosítása révén nyerték. Ezért is volt olyannyira szokatlan a kép, amelyen az aggot ápoló ifjú lényt láttuk, hisz a mi öregjeink sohasem érhették meg az elöregedés ama fokát, ahol ismét, mint léteik kezdetén: ápolásra szorultak. Még úgyszólván erejük teljében voltak, amikor megkapták a felszólítást, amelynek nyomán haladéktalanul el kellett induljanak utolsó útjukra, hogy minél kisebb energiaveszteség árán érhessék el végső úticéljukat, s így a gépek is a legnagyobb energiamennyiséget állíthassák elő a visszaszállított testekből. Tisztában voltam tehát azzal: mi vár rám, bár hogy a felszínre kerülőkkel mi történik, hogy hogyan, s miként lesz vége életüknek, arról mindmáig csak halvány elképzeléseink voltak, dacára annak, hogy lényegében már az általunk ismert világűr meghódításán is túljutott a tudomány és a technika. De még e Titkon túl is egy csomó olyan kérdés volt, amelyek az ismeretlenség és a megoldhatatlanság mélyén rejteztek, s ezek egyike épp az energia és az élelem korlátlan mennyiségben való előállítása volt. Az előbbit épp a halni küldött aggok testeinek felbontásával igyekeztek megoldani, s hogy a második kérdés is közelebb juthasson a megoldáshoz: egyre korábban, tehát egyre fiatalabb korban kapták meg a 157
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet harcképtelenné és ivartalanná vált lények a Távolba hívó papírt, amely az aggok közé sorolta őket, még mielőtt valóban aggokká váltak volna. E dolgokon tűnődtem, miközben a felszín felé lépdeltem. Ugyan megtehettem volna, hogy megállok valahol félúton, de sok értelme nem lett volna: ha nem a levegő hiánya öl meg a felszínen, vagy annak közvetlen közelében, akkor az éhhalál végez velem. Ha már módomban állt, én inkább a kevesebb gyötrődéssel járó, s gyorsabban lezajló folyamat mellett döntöttem, vagyis folytattam megkezdett utamat. Az út második felében már alig néhány helyen pislogott valami halvány derengést adó lámpa: a többi rég kiégett, és senki sem érezte fontosnak vagy szükségesnek a világítás helyreállítását. Talán úgy voltak vele: aki már idáig elért, annak már oly mindegy… Egy váratlan forduló után olyan hirtelen ért véget az út, hogy egy pillanatra megdöbbentem. Megálltam, s valami hitetlenkedő csodálkozással igyekeztem befogadni az elébem táruló látványt, s azt a gondolatot, hogy még mindig életben vagyok. Az utóbbi gondolat egyetlen szempillantásig tartott tudatomban: hamar túlléptem fölötte, s már azon voltam, hogy minél többet magamba zárhassak az elém tárult, meglehetősen kopár, és csaknem teljesen sötét, mégis csodásnak és mindenekelőtt ígéretesnek tűnő képből, amely mintha a képen látott történés előrevetített árnyát rejtette volna magában. A mély, s szinte sűrű szürkeség mintha épp most készülne kiemelkedni a fekete színtartományból, s minél feljebb emeltem pillantásom, a sűrű szürkeség egyre ritkábbnak és világosabbnak tetszett, s valahol fönt, egészen fönt, a sötétség legélénkebb részén mintha egy hatalmas, s csaknem teljesen világos foltot láttam volna. Úgy rémlett: épp ama világos foltnak köszönhető, hogy a felsőbb légrétegek maguk is világosabbak, mint az alsó, de mintha még az alsó rétegben (vagyis az én jelenlegi tartózkodási pontomon) észlelt, halvány derengés is annak a hatalmas foltnak volna köszönhető. Körbe pillantottam: mindenütt ugyanazt a szürkés derengést láttam, amely mintha rezegni látszott volna, s amely egy-egy kis területen még az átlagosnál is világosabbnak tűnt, mintha ott vékonyabb volna a fenti fényfolt és a bolygó felszíne közé ékelődött, massza sűrűségű, szürke légréteg. Hogy ez mennyire volt így, mennyire nem: már nem volt időm megállapítani. A testemet körülvevő légnemű anyag számomra hasznosítható elemeinek hiánya hamarosan megtette a magáét: lehanyatlottam, lassan, mintha épp csak imitálni akarnám magát a mozdulatot, majd valami halvány köd borult a tudatomra. Az utolsó pillanatban még egyszer kitisztult az agyam: érzékeltem magam alatt a hideg és merev talajt, éreztem, mint igyekszem ösztönösen is megfogódzni a bizonytalanná lett világ egyetlen biztosnak érzett pontján, szinte belevájva ujjaimat a bolygó testébe, majd már teljesen értelmemet vesztve meredtem a bal alsó kezemben tartott, szürkészöldes növény-csomóra, amelyben az Élet energiája lüktetett… Az utolsó képből kiemelkedve, s még kissé kábultan az alsóbb szinten beérzékelt halál-energiától (melyet szellemi tudatom akaratlanul is regisztrált, mint Lét-elemet) újra Vezetőm magyarázatát hallgattam, bár szavai mögött gondolataim útján szinte tovább írtam az imént látott, megélt történetet, egészen addig a pontig, míg a bolygón látott (vagy csak látni vélt) kép már mint létező valóság: igazzá válik a bolygó felszínére merészkedett uránusziak számára. Vezetőm bizonyára maga is figyelemmel kísérte a bennem megfogalmazódó történetet. Félbehagyta alig is megkezdett magyarázatát, s csak mikor a képzeletem előtt pergő film végére értem, kezdett ismét bele a félbemaradt magyarázatba, de már az általam látott képsor magyarázatával kezdve szavait: – Amint látom, gyermekem: te már előre érzékelted a Holnapban rezgő történés-energiákat. S mondhatom: nagyon pontosan tetted azokat a maguk helyére tudatodban, már ami azok sorrendiségét illeti. Mert a zárókép egyes elemei már a bolygó felszíne alatt meg kell fogalmazódjanak, hisz végül is az lesz a döntő momentum, amely a késztetést adja az imént látott-élt személy kései utódai számára: visszatérni a bolygó felszínére, hogy már egy szebb, egy élhetőbb Világot teremtsenek a maguk, és utódaik számára. Igaz: ami várni fogja őket, még épp úgy meglepetés lesz a számukra, mint az önkéntes halált vállaló orvos-tudor számára a véletlen kezébe akadt mohacsomó, hisz soha, senki sem ment, s nem is fog visszamenni a bolygó felszínére száműzöttek közül, hogy hírt vigyen az ottani állapotokról a felszín alatt élőknek. Csak gondolati úton próbál majd néhány magasabb szintről érkező, s az iménti orvos példájára önkéntes módon a felszínre kerülő Uránusz-lakó információt átadni a mélységben 158
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet maradottaknak: ám azok, akik ezeket az információkat „fogják”, s megkísérlik azt továbbadni a köröttük lévőknek, maguk is száműzötté, vagyis halálraítéltté válnak, mielőtt még igazán továbbadhatnák, vagyis a bolygó-mélyi lények tudatában rögzíthetnék a fentről érkezett információkat, s azok valóságtartalmát. Valahogy úgy fog történni mindez, ahogyan a ti korai korszakotok médiumitással bíró embereinél is történt: a felsőbb szellemi síkokról érkező Üzenetek átadói a ti bolygótok színén is halált kellett lássanak hosszú évezredeken keresztül, hogy a Tanítások ne érhessék el az emberek mélységbe zárult tudatát, amely mélységet az idők során már egyre inkább készakarva tartották életben azok, akiknek ez mindenképp érdekükben állott. S most itt elsősorban a Krisztus utáni évszázadok vad, durva és kegyetlen, ám semmiképp sem szükségtelen, mert minden esetben a Törvény megláthatását előmozdító történésekre gondolok. S nem csak a máglyahalált, s egyéb, erőszakos halált haltakra, de azokra az elmeotthonokba zárt, majd később egy kézlegyintéssel félrelökött médiumokra is gondolok, akik a ti jelenetek során igyekeznek átadni egy-egy Igazság-morzsát a ti korotok társadalmaiban élőknek, akik ma is, mint addig is minden korban: csak a számukra kedvező, rájuk nézve hízelgő, vagy a saját önös érdekeiket segítő „üzeneteket” fogadják el valósnak: a többit egyszerűen figyelmen kívül hagyják, semmibe veszik, s igyekeznek mások figyelmét is elterelni az Üzenetek valós tartalmáról és értékéről. Épp így igyekeztek, s igyekeznek még ma is az Uránuszon élők tudatát a maguk érdekeinek megfelelően irányítani hatalmon lévő testvéreik, akiknek persze elsődleges feladata épp az lett volna, hogy megtanuljanak lemondani egyéni érdekeikről a köz, s ezáltal az utókor javára. Ez azonban nem kis feladat: még a ti síkotok hatalmasainak is csak elvétve sikerül. Még azok is gyakorta belebuknak e nem mindennapi nehézségi fokú feladatba, akik egy magasabb szintről érkeznek közétek. S ez nem véletlen: a hatalom, s a hatalmi mámor az ellentét egyik legnagyobb fegyvere, amelynek révén oly könnyen fordítja el a tudattal (mármint a test-tudattal) bírókat a helyes Úttól, mint szél a száraz falevelet, hogy lehetetlenné tegye vállalásuk betöltését. Az iménti történetben látott orvos feladata a szeretet legelemibb formájának, vagyis a szánalom érzetének a gyakorlatban való megfogalmazása volt, amely vállalásnak maradéktalanul eleget is tudott tenni. S még annál is tovább ment, hisz a feladat lényege még csak a részvét tudati szinten való megfogalmazása, s annak kinyilvánítása lett volna, ám ő már tettekre is váltotta a benne született gondolatot. Ez egy óriási előbbre lépést jelentett, s nem csak az ő számára, de az Uránusz teljes lakosságának számára. Az eset ugyanis nem maradt titokban, de nem is maradhatott volna: maga az idős tudós mesélte el megmenekülésének történetét, hozzáfűzve a maga következtetését: – „Ez az ifjú valószínűleg olyasmit tudott, s olyasmit érzett meg, amiről nekünk még csak fogalmunk sem igazán lehet, de amit nekünk is meg kell ismernünk, és meg kell tanulnunk megérezni, ha méltóak akarunk lenni hozzá, s önmagunkhoz. Ha méltóak akarunk lenni egyáltalán magához az Élethez …” E kijelentéséért persze hamarosan őt is utolérte a sorsa, s végül mégsem kerülte el a halált: de már otthagyta tudóstársai és tanítványai, vagyis a következő tudósnemzedék gondolatai közt az általa megfogalmazott Gondolatot, emelve és lágyítva, formálva és tisztítva azok szigorúan csak a célszerű anyag- és technika-elvűséghez (vagyis a ti fogalmazásotok szerinti „hithű materialista” elmélethez) szokott gondolatait, vágyait is. Vagyis ahogy az érte, helyette önmagát áldozatul adó orvos megfogalmazta és megvalósította a szánalom s az irgalom eszméjét, úgy fogalmazta ő meg a hála, s az emlékezés eszméit, új ösvényt vágva a szellemi fejlődés végtelen sűrűségű dzsungelébe, amely ösvényen aztán százak és ezrek indultak el a következő évszázadok során, hogy mind hozzátegyenek egy-egy szót, egy-egy mondatot, vagy olykor csak egy pontot, egy vesszőt a Szeretet addig megfogalmazódott, s életre keltett Mondatához. Tudom, számodra már furcsának tűnik, ha a szánalmat s a hálát mint a valódi, tiszta Szeretet elemeit említem. De ott, azon a fejlettségi szinten valóban csak e két, még gyengécske, mégis hatalmas fejlődést jelentő, s már a pozitív irányt képviselő érzés-elem az, ami legalább megközelítőleg hasonlít a Szeretethez, s amelyek nyomán egy percen végre igazán megfogalmazódhat majd a feltétel nélküli, tehát a Valódi Szeretet állapota és érzete is. S nemcsakhogy megfogalmazódik, de létjogosultságot is kap, hisz a bolygó, mint minden más, az alsóbb szférák dimenzióiban megfogalmazódott pont: egyre feljebb és
159
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet feljebb kell emelkedjen a Fent világosságához, annak egy szinttel fölötte lévő tartományához, ahogy már említettem. Azon a percen, amikor a Föld fizikai teste is eléri a harmadik szféra legfelső szintjeinek egyikét (pontosabban: amikor a harmadik szféra hatodik dimenziójának magasságába lép), az alatta lévő dimenziók úgyszólván rohamosan zárkóznak fel, s emelkednek mind magasabb és magasabb fejlettségi szintre, egészen addig, míg a legfelső szintet elérve: egységes egészet nem alkot a bolygó fizikai teste, hogy már ekként emelkedhessék még egy fokkal feljebb, hogy a már megmutatott, dimenzióközi síkban ismét egyesülhessen valós szellemi testével. Akkor a Föld az őt körülvevő, s a rajta élők gondolatenergiájából álló energia-burka beleolvad az őt megfogalmazó (s a benneteket, másodteremtettségű, s a mélység vonzásának engedelmeskedő Szellemlényeket megfogalmazó, vagy inkább megálmodó) Elsőd szellemi energiájába, hogy ez egyesült energia már valóban a negyedik szféra első dimenziójába emelhesse a bolygó egészét. Ez ismételten egy hatalmas, bár (a Föld-lakók számára) már korántsem kellemetlen kísérőjelenségekkel járó történéssorozat kíséretében fog végbemenni, s e történés által megfogalmazódik az a végtelen űr, amely már teljesen, s ha úgy tetszik: „hermetikusan” külön választja a Fent világait Satana mélységben megrekedt világától, épp csak egy-egy mesterségesen kiképzett dimenzióképet hagyva meg e végtelen ürességben, amely a történések egy távolabbi pontján menedékül és persze iskolául is szolgál azon Szellemi Én-részeknek és ÉN-feleknek, amelyek megérezve a Fény, vagyis a Fent Ős-örök Igazságait; végül maguk is hátat fordítanak a mélység fejedelmének, hogy megkezdjék felfelé, tehát az Örök EGY-ség felé vezető útjukat. Aztán az utolsóként útra keltek felzárkózása nyomán ezek az oktatóbázisok is feloldódnak a pozitív energia-áramlatban, s az azokat megfogalmazó energia visszacsatolódik a maga szintjéhez; vagyis az is mindig egy szinttel magasabbra emelkedik. Így Satana a történéssorozat végére teljesen magára marad, hogy már csak önnön energiáját használva, s azt lényegítve önmagába újra és újra: önnön csapdájának fogságába essen. Tudom, ezt a kérdést már érintettem, de úgy érzem: nem árt, ha újra és újra visszatérek rá, hogy egy-egy adalékkal mindig kiegészíthessem a korábban elmondottakat, szinte csak szikránként adva elétek a teljességet a könnyebb és pontosabb megérthetőség kedvéért. Ezért aztán a későbbiek során ismételten visszatérek rá, de akkor már a „finist”, tehát a legvégső Állomást is megmutatom, s érthetővé teszem, hogy azok is teljes és tökéletes képet kaphassanak az Utolsó Pillanatról, akik a korábbi munkánkban leírtakat esetleg nem értették teljesen. Most azonban haladjunk tovább megkezdett utunkon… Egy másik, s általatok (nem véletlenül!) még mindig az egyik legvadabbnak és legdurvábbnak ismert bolygó, azaz a Mars várható szellemi szintű változásait szeretném megmutatni, méghozzá egy újabb Út keretén belül. Egy, a ti jelenetekhez viszonyítva még igencsak távoli, s már a Fent világképének halovány visszfényét tükröző történést, amelynek bekövetkeztét a ti szinteteken is oly gyakran várjuk hiába… Ezt a képet azonban csak néhány történés-elem keretén belül mutatom meg, épp csak belelépve az adott közegbe, s az ott játszódó történetbe, majd ki is emelkedve onnan, hisz a történés előzményei már előtted, s mindannyiótok előtt ismertek. Háború dúl a Mars lakói közt, mint mindig, s e történés e szokványos, állapotszerű háború során kell megfogalmazódjon és valóságjogot kapjon egy ott élő tudatában… Mire Vezetőm szavai végére ért, én már egy másik, ez ismeretlenül is ismerős közegben, s testben voltam, élve az általam mint „mellék-Szellemi Én-rész” által is élt életet, az adott sík törvénytelen Törvényeinek szellemében… – Balról rohanj rá! Balról… kerítsétek be: nem menekülhet egy sem élve! – harsogott a vezényszó, s mi úgy rontottunk az ellenségre, mint a szélvész. A támadást a hajnal legelső fényvillanásánál, tehát még csaknem teljes sötétségben kezdtük, de ez nem volt újdonság: sem a mi számukra, sem ellenségeink számára. Legalábbis a heves védekezésből ítélve ők sem lepődtek meg a váratlan rajtaütésen. Sőt, mintha előre tudták volna, s előre felkészültek volna a rohamra! Olyan elszántan, s olyan tervszerűen védekeztek, hogy az egyszeriben semmissé tette a meglepetés erejébe vetett, minden reménységünket. A könnyű, gyors győzelem helyett kemény és ádáz küzdelem bontakozott ki, amelynek vége a bizonytalanság 160
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet távolába veszett. Hol mi kerekedtünk felül, hol ők, mert még arra is volt erejük, hogy egy-egy védekező hadmozdulat után ellentámadásba lendüljenek, s akkor bizony mi magunk kényszerültünk védelmi állásainkba visszavonulni, hogy rendezzük megbomlott sorainkat, mielőtt újabb támadásba lendültünk volna. Mondanom sem kell: ez a tény megsokszorozta a bennünk izzó haragot, s ezzel az erőnket is, így eszünkben sem volt visszavonulni, vagy legalább egy kurta pihenőt tartani hogy új haditervet készíthessenek a csapat vezérei. Pedig talán ez lett volna az ésszerű, és ez lett volna a célravezető: de minket már nem lehetett megállítani. S meg sem próbálta senki, még a legfőbb parancsnok sem, hisz tudta: abban a pillanatban vége az életének! A harc még a késő éji órákban is zajlott, bár alig egy-egy maroknyira zsugorodtak az egymással szemben álló csapatok. A harcosok zöme holtan, vagy sebesülten hevert a csatamezőn, s a haldoklók és sebesültek hörgése és jajszava volt a felelet minden egyes lövésre. Mi ezeket már meg sem hallottuk, olyanok voltak számunkra, mint valami mámort adó ital, mint valami vörös posztó: csak még inkább tüzelték a harci kedvet az életben maradottakban. Ismét hajnalodott, mire véget ért a hosszúra nyúlt csata. Mi, győztesek örömmámorban úsztunk, s bár a kimerültségtől alig álltunk a lábunkon, azért ősi szokásunkhoz híven végigjártuk a csata színterét, hogy egyenként végezzünk a hörgő sebesültekkel, közben persze elszedve azok minden értékét: ékszert és fegyvert egyaránt, amennyit csak fáradt grougjaink elbírtak. Persze, nem csak az ellenség sebesültjeivel bántunk el, s nem csak az ő értékeiket vettük magunkhoz, de saját bajtársainkkal sem sokat teketóriáztunk. Annál is inkább nem, mert a halott harcosok asszonyai visszatértünk után, ha párjuk fegyvereit, testékszereit nálunk látták, már a mi asszonyainkká lettek, ahogy a törvény azt számukra megparancsolta. Én magam is sebesülten, de azért a magam lábán járkáltam a sebesültekkel borított, véráztatta csatamezőn, hogy szokásom szerint én is kivegyem részem a zsákmányból, amint kivettem részem a harcból is. Az utamba kerülő halottak fegyvereit mind összegyűjtöttem, s testükről is tétovázás nélkül téptem le minden arany és ezüst ékességet, ám amint egyik vagy másik sebesült mellé értem, mintha valami sosem ismert gyengeség költözött volna mind a négy karomba. Egyszerűen képtelen voltam elvenni nem csak lassan elillanó életük utolsó perceit, de akár a mellettük heverő fegyvert is; mintha azokban is a sebesült, vagy már halálán lévő életenergiáját éreztem volna áramolni. Szinte magam előtt is szégyenkezve léptem el ilyenkor a sebesülttől, s hogy furcsa viselkedésem ne legyen feltűnő, úgy tettem, mintha észre sem vettem volna annak ékeit s fegyvereit, vagy mintha azoknál értékesebb zsákmányt pillantottam volna meg, amely mellett az otthagyott sérült tulajdonai csupa ócskaságnak tűntek volna előttem. Egy ideig bevált ez a színlelés, de persze nem a végtelenségig. Egy ponton, egy nagyon fiatal, szinte még gyermekkorban lévő sebesült mellett egyszerűen nem tudtam nem megállni. Egykor, még egészen kölyök korában én magam voltam az első tanítómestere, s most sem megölni, sem pedig otthagyni nem tudtam. Csak álltam mellette, s néztem, mint tusakodik a halállal, majd hogy a szerencsétlen egy kortynyi vízért nyöszörgött, nem tudtam nem lehajolni mellé, hogy megitassam a mellette heverő vizestömlőből. Ekkor ért mellém egy bajtársam, aki látva: a legnagyobb kincsnek számító vizet pazarlom egy sebesültre, ahelyett hogy annak rendje és módja szerint végeznék vele; döbbenetében maga is megállt. Csodálkozása csak még inkább fokozódott, amikor egyszerűen felnyaláboltam az egyre gyengébbé váló testet, s grougom hátára fektetve megindultam vele a város felé… Az ifjú két nappal később mégis csak belepusztult a sérüléseibe, s a hatalmas vérveszteségbe. Ugyanazon a napon lehelte ki lelkét, amikor az én életem végére is pontot tett a legfelső hadvezetőség döntése. A legnagyobb vétket olvasták fejemre, mielőtt a halálos golyók százai átjárták volna testemet: gyávasággal és gyengeséggel megbélyegzetten hulltam a Mars vörös porába, majd élettelen testemet otthagyták az éj óráin kóborló vadak martalékául. S hogy testemnek mégsem lett az a sorsa, ami a harctéren heverő holtaké, és szinte csak véletlenszerűen életben maradt sebesülteké, azt a megmentett, s haza szállított ifjonc anyjának köszönhettem. Ő osont mellém, amikor a kivégzés hírére összesereglett sokaság széjjel széledt, s ő temette el hűlt testemet, méghozzá saját fiának teste mellé, mintha ezzel is jelezni akarná: tettem egy szintre emelt előtte saját ivadékával…
161
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet – S történt mindez akkor, amikor a Mars-béliek még saját ivadékaikat is csak ritkán, kivételes esetben temették a földbe, csak akkor, ha az egyetlen, vagy már nagyon későn jött ivadék tetemét kellett megóvni ekként a ti hiénáitokhoz és sakáljaitokhoz hasonlatos vadaktól. Tehát a harcos rendhagyó (és az adott közeg íratlan törvényei szerint rendbontó) tette mindjárt annak reakcióját is megszülte. Az irgalom és a hála itt is összekapcsolódott, vagyis a történés eme pontján a Mars felszínén is megfogalmazódott a következő fejlettségi szint eléréséhez elengedhetetlenül szükséges érzés; a Szeretet két, egymástól nem különválasztható alapeleme. Vagyis a legmélyebb mélységben lévő Mars is előrébb és feljebb lépett az előző történet során látott Uránusz szintjére, azaz csatolódott a fölötte lévő dimenzióhoz, mintha az Uránusz történésének vonzását követte volna. S ez így is volt! Az a pozitív szellemi energia ugyanis, amely az Uránuszon esett történés révén megfogalmazódott, a világűrben szabadon lévő energia-nyalábok pályaívén haladva a Mars energiagömbjéhez csatolódva hatott az ott élők szellemi (és persze tudati) reakcióira, s ez nem véletlen. A felsőbb szinteken álló bolygók ugyanis már nem fogadhatták volna magukba, s nem vonzhatták volna magukhoz az Uránusz szintjén még magasnak, ám úgyszólván minden más bolygón alacsonynak számító energiát a visszaesés, tehát a várható negatív események megfogalmazódásának veszélye nélkül, hisz az ott még pozitívnak számító energia a magasabb rezgéssel bíró bolygók felszínén már mint negatív, mélybehúzó erő jelent volna meg. Csak a Mars volt alkalmas rá, hogy a Világűrben keringő energiát, mint építőelemet magához vonzza, s visszaesés helyett valóban emelkedhessék általa. Pontosabban az a Szellemi Én-rész kellett magához vonzza (s ezzel a Mars energia-burkába is beépítse) az Uránuszon megfogalmazódott energiát, amely az Irgalom Törvényének, annak már gyakorlatbani megélésének feladatával érkezett. Ezt a magához vonzott energiát adta át az Én-résznek a lassan ébredni kezdő ÉN, leközvetítve azt a Kozmikus Tudattárból, mint a számára már elérhető, egyetlen energiát. A feladat elvégzéséhez szükséges, kellő rezgésmagasságú ön-energiája ugyanis még nem volt, s a Kozmikus Tudattárban lévő, magasabb rezgésenergiákhoz fejletlensége, azaz gyengesége végett nem juthatott volna hozzá. Így az úton lévő Én-résznek sem közvetíthette volna le azt a teljes és tökéletes kiégés, vagyis a test-tudat létének megszüntetése, tehát teljes felbontása nélkül. Ez történik ugyanis mindazon test-tudatokkal, vagy inkább test-tudatokban, amelyeket az őket irányító Szellemi Én-rész egy magasabb energiaszinttel próbál emelni, mint amilyen szintű energiát azok már képesek el-, és befogadni, s feldolgozni, hogy az tényleg segítség, és áldás, és ne megsemmisítő, s az értelmetlenség, vagyis az őrület sötétségébe taszító átok legyen számára. S természetesen ugyanez történik akkor is, ha a test-tudat az Én-rész megkerülésével maga nyúl olyan szintű Tudás után, hogy megpróbálja azt önnön részévé lényegíteni, amely Tudás rezgésenergiája túlontúl magas a tudat, s a Szellemi Én-rész egésze számára. A test-tudat ilyenkor a megszállottság jegyeit fogja mutatni, annál is inkább, mert az ÉN a maga védelmében ki kell emelje egy bizonyos szintig az Én-részt a tudatból, hogy akár időlegesen, akár véglegesen megszakítsa az Én-rész és a lassan széjjel hulló test-tudat közti kapcsolatot, nem tartva fenn, csak a test fizikai működésének funkcióit ellátó agyidegekkel való kötöttséget, vagy esetleg még azt sem. Hogy teljes mértékben leegyszerűsítsem a fenti mondatot: ha olyan Szellemtani ismereteket próbáltok befogadni, s mint elérhető valóságot: a magatok számára kötelező, és követendő érvényűvé tenni, amely még nem a ti valós tudati és/vagy szellemi fejlettségi szinteteknek megfelelő, az mindig, minden esetben a test-tudat és a Szellemi Én-rész tudata közti egyensúly megbomlásához vezet. Ez esetben a tudat megszállottá, fanatikussá lesz, s végül teljességgel „eltéved”, letér az ÉN által megfogalmazott útról. Az Uránusz, vagy akár a Mars felszínén megfogalmazódó, s ott pozitív erőként ható energiát azonban a ti bolygótok felszínére érkező Szellemi Én-részek is magukhoz vonzhatják: és gyakran magukhoz is vonzzák! Nem véletlen, hogy egyre gyakoribban azok a történések és események, amelyek messze alatta állnak akár a bolygó, akár az ott testet öltő Szellemi Én-részek fejlettségi szintjének: vagyis egy sokkal alacsonyabb szint meglétét feltételezik, mint amely szintet már a bolygó, vagy annak szellemmel bíró lényei átlagosan a magukénak mondhatnak, tudhatnak. S ez ismételten így van. Így, hiszen a Föld színén (ahogy azt már említettem) egymás mellé kerülnek a Lent és a Fent világainak szellemlényei, olykor nagy eltérést mutatva akár az egy családon belül élő, s földi-fizikai szinten egyazon genetikai múlttal bíró, egy vérvonalból származó családtagok 162
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet között. Ez az egy szintre helyezés persze a család, s ezen túlmenően az egész emberiség számára előnyös, hisz (amint azt már egy kisnovellában is megírtad) úgy vagytok ott egymás mellett, „Mint kövek a vízparton”: egymást csiszoljátok, s egymás segítségével juttok a számotokra leginkább szükséges megtapasztalásokhoz, de ez az egymás közelében való létállapot segít hozzá benneteket egyes, még lecsiszolatlan felület megtisztításához, vagyis egyes karmikus kötések oldásához, még akkor is, ha a karmikus kötést nem azáltal, s avégett a Szellemi Én-rész által és végett vette magára a bennetek lévő Szellemi Én-rész, amely útitársa által azt megtisztítania szükségeltetik, vagy inkább engedtetik útja során. Ez főként abban az esetben van így, amikor a karmikus kötés csak egyoldalú: tehát ha valamely távoli Út történése során a történésben szereplők egyikének hibája, vagy ha úgy tetszik, vétke nem íródik be a történés másik szereplőjének „tartozik-követel” rovatába, mert az ellene esett vétek nyomán egy komoly megtapasztalásra tehet szert. Így az ő számára végül is, a Valóság értelmében pozitív végeredményt ad maga a történés, még akkor is, ha annak megvalósítója azt mint karmikus kötést kell viselje, s egy következő út során egy hasonló történés révén kiegyenlítse. Nem egyszer tűnődtök azon: hogy lehet, hogy gyermeketek, esetleg szülőtök olyannyira más, oly idegenszerű, oly távoli számotokra. Azon is gyakorta tűnődtök (vagy inkább lázadtok) ha egy-egy történés okát nem értitek, s egyes történések nem illenek bele az általatok önmagatokról kialakított képbe: „Én nem ezt érdemlem, ennyire azért nem vagyok gonosz, hogy ekkora terhet rakjon rám az Isten (vagy a Sors)” – halljuk gyakorta, s persze az adott Út során ez nemegyszer igaz is. Azon az Úton, s annak történései közt valóban nem szerepel a kérdéses történés miértjének felelete: annál inkább szerepel az egy előző Út történései sorában, amelyek most „köszönnek vissza”, mert most vált kellő érettségűvé és erőssé a Szellem (az ÉN épp úgy, mint az útra küldött Én-rész, amely az ÉN-ből kapja a benne rejlő Erőt) elviselni az egykori történés utólagos hatását, s most vált elég erőssé, hogy az elébe álló történés révén kiegyenlíthesse az egykori „számlát”, vagyis pozitívvá változtathassa az általa kibocsájtott negatív energiát. Ennek megtörténtéhez nem szükségeltetik, vagy legalábbis nem minden esetben szükségeltetik az adott időponthoz való visszatérés, vagyis az Én-rész nem kell a már említett dimenzió-hologramok valamelyikében megismételje a hibásan végigjárt Utat. Ha a feltételek, tehát a körülmények, s az azok által várható történések erre módot adnak, a ti időtök haladása szerint, annak folyamatába beépítve írja be az ÉN a következő Élet-út történései közé az egykor megfogalmazott karmikus elemet, hogy az Én-rész e karma törlesztése, vagyis megtisztítása mellett egyéb, már csak a Történelem előrehaladása révén megszerezhető megtapasztalásokra is szert tehessen. Ilyen esetekben, tehát egy-egy távoli történés karmikus útjaként szereplő Út során a legritkább, s csak a legszükségesebb esetben engedi a Nagy Rendező a karmikus történés és a megszerzendő megtapasztalások mellé még külön egyéni vállalással is megterhelni az Én-részt. Ugyan az ÉN szinte minden esetben bekalkulálja ez utóbbit is az Én-rész által végigjárandó Út feladata közé, ám Krisztus ezt úgyszólván minden esetben „ellenjavallja”; nem tanácsolja az ÉN-nek, s a történés-sorozat „főpróbájaként” levetített Élet-film során és révén azt is megmagyarázza: miért nem tartja szükség- és célszerűnek a kérdéses vállalás felvételét az Életprogramba. Az ÉN ezt az esetek többségében el is fogadja, legalábbis, ha már elért arra a fejlettségi szintre, hogy képes legyen felmérni a saját erőit, s azt az erőt, amelyet ebből az Én-rész rendelkezésére bocsájthat. Vagyis, ha már meg van benne a kellő alázat önnön kicsinységének elismeréséhez. Ennek hiánya többnyire a javaslat ellen is felvett történés-elem kivitelezhető voltát sugallja az ÉN-nek, s ez csak a legritkább esetben vezet végül is sikerre. Többnyire az Én-rész újabb kudarcélményét eredményezi, s ez újabb karma megfogalmazódását; és a Nagy Rendező már előre látja ezt is, ám még ebben az esetben sem avatkozik bele az ÉN végső döntésébe, hisz azzal a szabad akarat Törvénye ellen kellene vétsen, s e Törvényt még maga a Teremtő sem lépi át, s nem veszi semmisnek, még ha az ÉN érdekei így kívánnák is! Ez a legfontosabb Adomány, amelyet Atyánk nekünk, kicsinyeknek, gyermekeinek adott, olyannyira fontosnak és szükségesnek érezve e Szabadságot, hogy ennek megléte érdekében még önnön Mindenhatóságát is kész, és képes volt „felfüggeszteni”, hatályon kívül helyezni önmaga számára – önmagában, hogy valóban Szabad lényeket, s ne holmi dróton rángatott és irányított bábokat tudhasson maga mellett – önmagában egy Örökkévalóságon át. Ha nem így lett volna, természetesen nem következik be maga a „bukás” sem, vagyis Fényhordozónak eszébe sem juthatott volna az Atya szava és rendelése ellen lázadni, hisz nem tudott volna olyasmit „akarni”, amit Atyánk ne kódolt volna bele már megteremttetése pillanatában. Nem volna, amint mi magunk sem volnánk mások, és nem volnánk többek, 163
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet mint a kisleánykák játékbabái, akik helyett a gyermek szól, a gyermek gondolkodik, s ő is cselekszik, eljátszva: a babák szólnak és gondolkodnak és cselekszenek. S a gyermek ezt még mint valóságot, át is éli… de már a felnőtt számára, aki figyeli, mint „mond” a gumifigura egyes szavakat, vagy mint „határozza el” magát egyes cselekedetekre; már megmosolyogni való csacskaságnak tűnik a látott kép egésze, s az ő, tehát a felnőtt szempontjából az is. Csacskaság, amellyel a kicsi az életet „gyakorolja”, a tényleges megvalósítás nélkül. Így, ekként gyakorolhatnánk mi magunk is a Lét minden egyes mozzanatát, eljátszva, hogy szabadon érzünk, gondolkodunk, szólunk és cselekszünk, de annak megvalósíthatása nélkül, hisz amint a gyermeket köti az általa mozgatott babák élettelen anyag volta, akként kötne minket is a Szabadságunk élettelen, mert csak bizonyos korlátokon belül érvényesíthető volta. Ez tehát a szabad Akarat lényege, s mert hogy Atyánk nem kívánt „gumibabákkal játszódni”, s nem kívánta megkötöttsé-günket a FIÚ sem: kezünkbe vehettük a Szabad akaratot, hogy éljünk …– vagy visszaéljünk vele. E nagyon is fontos kis kitérő után térjünk vissza az iménti pontra. Amint mondtam: a Föld szellemi energiája, s a Föld színén testet öltött Szellemi Én-részek épp úgy magukhoz vonzzák a Mars, vagy az Uránusz felszínén megfogalmazódó energiákat, mint az említett két bolygóval azonos szinten, vagy még azoknál is alacsonyabb szinteken megrekedt bolygók, s azért, mert e Szellemi Én-részek maguk egy alacsonyabb szinthez tartoznak a Valóság szempontjából. Ez nem jelenti, vagyis nem minden esetben jelenti azt, hogy az alacsonyabb szellemi síkról közétek érkezettek minden esetben gyengébb test-tudattal is bírnak, mint a köröttük élő. Sőt, épp ellenkezőleg! Az alacsonyabb szellemi fejlettséget magáénak mondható sík ugyanis épp azért nem haladt a többi síkokkal azonos ütemben a szellemi síkon, mert erejét a fizikai szintű tudat fejlesztésére, mint elsődleges fontosságú cél elérésére használta. E síkok lakói (ha csak nem a legmélyebb, tehát még a fizikai erőszak, s a nyers, fizikai erő elsődlegességét valló bolygó lakói) szinte minden esetben messze felülmúlják kortársaikat. Tudósok, feltalálók, politikusok, hadvezérek (stb.) válnak belőlük, s tetteik, cselekedeteik, esetleg kutatási módszereik aszerint lesznek durvák, erőszakosak, „rámenősek”, amilyen mértékben a magukkal vitt energia rezgésmagassága révén ezeket a ti számotokra már mély energiákat magukhoz vonzzák. De épp így érkeznek közétek az átlagosnál magasabb (olykor nagyságrendekkel magasabb) szinten álló Szellemi Én-részek is, s épp azért, hogy kiegyenlítetté váljék a mélyebb síkokról érkezettek magukkal vitt energiája. Ez utóbbiak részben a művészetek terén, részben az Élet humán területein (oktatásban, gyógyászatban, beteggondozásban, esetenként a kertészetben, stb.) végzett tevékenységekben találják meg önmagukat, s önnön benső lelki békéjüket, de vannak akik a különböző vallási csoportok vezetését vállalják, a valós elhivatottság szavát követve. S az most lényegében mindegy, mely egyház, vagy mely vallási felekezet lelki vezetőivé lesznek! Ez az esetek túlnyomó részében ugyanis a neveltetéstől függ, tehát attól: ki, mely egyház vagy felekezet szülöttje, s neveltetése során mely Tanítások hatása volt az uralkodó irányvonal, amely vallási hovatartozását meghatározta. Vannak ugyan, akik már később, egy fizikai síkon érettebbnek mondott korban, önként vállalják fel a maguk által leginkább követendőnek érzett, mert szellemi és tudati énjeikhez leginkább közel eső egyházak tanait, s azok szolgálatát; ez azonban lényegében inkább csak a külső máz, a test-tudat, és a földi agy pszichikai tényezői: emlékképek, a szeretetigény égető sürgetése, személyes vonzódás egy másik személyhez (s itt nem is annyira a test-tudatban, mint inkább a Szellemi Én-rész tudatában, egy korábbi Út emlékképei nyomán megfogalmazódó, ám a test-tudatban realizálódó, tehát valósággá váló vonzalomra gondolok), és még sorolhatnám. Van, sajnos nagyon is sok olyan van, aki még ezek közt az elhivatottak közt is csak a tudat által meglátott, egyéni érdekek szavát követve lesz egyik vagy másik egyház tagja. S bizony, ez nem is annyira a vezetett, mint inkább a vezetésre vállalkozók esetében gyakori. Oly gyakori, hogy már lassan nem is feltűnő! Inkább az válik feltűnővé, akiben valós elhivatottság él: ezeket „testvéreik” igyekeznek is mielőbb kimarni maguk közül, hogy minél tovább (nem egyszer egy életen át!) leplezhessék, mennyire nem a hivatástudat vezérli lépteiket s tetteiket nap mint nap az általuk választott úton… A különböző vallások és felekezetek lassan, de biztosan alakultak ki, s szilárdultak meg Mózes és a zsidó nép negyven esztendős vándorlását követően. Természetesen akkor is voltak már különböző vallási 164
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet irányzatok (nem „egyházak”, hisz maga a fogalom: egyház; már jóval Krisztus élete, halála és feltámadása után született meg, akkor, amikor a korai keresztyének e név segítségével is igyekeztek választóvonalat húzni maguk, s a hitetlenségben maradt pogányok, vagy a hamis vallások bálványimádó csoportjai között. E név természetesen értelmezésében valóban a Krisztusi Tanítások alapján, de egy teljességgel kifordított, és megcsonkított, tartalmától és valós értelmétől megfosztott Tanítás alapján keletkezett. Krisztus ugyanis egyetlen EGYHÁZ-ról, vagyis magáról a TEREMTETTSÉGRŐL szólott, azaz a NYÁJ-ról, amelynek egyetlen PÁSZTORA van: s pediglen maga Krisztus, a FIÚ, aki az Atyától érkezett, mint az Atya küldötte és teljes jogú képviselője, s Aki az Atyával EGY! Ő maga magát adta, mint EGYHÁZAT, tehát mint a TEREMTETTSÉG élő képmását: „Senki sem juthat az Atyához, hanem csakis Énáltalam”… – mondta, s ez így is van! Nem valamely Egyház, nem is valamely felekezet, vagy gyülekezet által: Krisztus által, Aki bármely felekezet és/vagy egyház fiai közt ott van, ha az Ő nevében: azaz a SZERETET, a Testvériesség, az Atyába vetett Hit, és Bizalom jegyében együtt vannak, hogy felemeljék szívüket s szellemüket (a maguk megszokott, megtanult módján!) Istenhez. („S ahol kettenhárman összejönnek az ÉN nevemben (tehát a SZERETET, de a valós, Tiszta SZERETET nevében!), ÉN közöttük leszek” – mondta, méghozzá minden külön megkötés nélkül!) Az együtt lévők akár más-más felekezet tagjai is lehetnek, imádkozhatnak más és más módon: a Szeretet, annak rezgésenergiája mindig, minden esetben egy és ugyanaz: ez teszi őket az Egyetlen Egyház, azaz Krisztus gyermekeivé, nem a születésük révén és okán-jogán magukénak tudott, felekezeti hovatartozás. Még azt sem félek kijelenteni: az is az Egyetlen Egyház tagja, aki soha életében nem hallott egyetlen egyházról sem, vagy aki (épp a látott-tapasztalt túlkapások és torzítások miatt) megtagadta a maga egyházát csak úgy, mint a többi, általa tán nem is ismert egyházat: de nem tagadta meg a SZERETETET, vagyis magát KRISZTUST, AKI MAGA AZ ATYA!!! Az, aki minden egyháztól függetlenítve magát éli, és cselekedetei által hirdeti mégis az igaz Egyház egyetlen, fontos Tanítását, vagyis az ATYA és a FIÚ lét-lényegét: a SZERETETET!) Sőt, hogy még tovább bontsam a kérdést, s még ennél is közelebbről vizsgáljam meg a kérdést: minden egyes teremtett Szellem az EGYHÁZ tagja, így minden egyes Úton járó, s még a Szellemmel nem bíró lélek-lények is. „ÉN, és az ATYA EGY VAGYUNK…” – s ez az EGY VAGYUNK az EGYETLEN EGYHÁZ, s mert hogy a Teremtőn kívüli állapot nem létezik, nem is létezhetne, hisz Ő Maga a Mindenség; EGYHÁZON kívüliség sem létezik! S most lépjünk tovább, hisz még mindig hosszú Út áll előttünk, ha csak egy részét is megkívánjuk ismerni az Egésznek; vagyis a Haza vezető Utak Törvényeinek, s azok írott és íratlan szabályainak egyaránt… Már jóval a mózesi korszak után, a negyedik szférából érkezett, s a Föld színén testet öltött Énrészek által irányított Útonjárók nyitották meg lényegében azt a korszakot, amely az emberiség szempontjából épp úgy, mint a mélybe indult Szellemlények csoportjának egésze szempontjából a legfontosabb volt. Igen, ha egy meglehetősen nagy ugrással is, de lassan elérkezünk Jézus korához. Ahhoz a korhoz, amelyben a Föld maga már a harmadik szférában (bár annak még mindig csak az első dimenziójában) lebegett, bár az emberiség tagjainak túlnyomó többsége még mindig a második szféra négyes és ötös dimenziójának fogságában, tehát egy meglehetősen besötétült szellemi tudatállapotban érkezett a Föld színére. A különböző vallási irányzatok képviselői egyre nagyobb súlyt fektettek a maguk hitének elterjesztésére, s igyekeztek mind több és több hívet maguk köré toborozni, de ennek csakis és kizárólag fizikai szintű jelentősége volt. A legerősebb vallási irányzat főpapja ugyanis rendszerint nagy eséllyel törhetett az egyes országok trónja felé, hogy akár véráldozat árán is elfoglalja azt. Birodalmak születtek, majd tűntek le, s mindez alig néhány évezred leforgása alatt. Aztán úgy tűnt: egy időre stabilizálódtak az egyes országhatárok, s a nemzetek megállapodtak: saját kultúrát, és saját politikát folytattak, s ez persze megint csak nem ment kisebb-nagyobb viszályok, háborúskodások nélkül. S mégis azt mondhatjuk: 165
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet aránylag a helyükre kerültek a dolgok. Egyre többen érkeztek a magasabb szellemi síkokról, hogy a missziós útjukra magukkal hozott energiákkal előkészítsék még azokat a köztes szinteket is, amelyeken keresztül az Isten-gyermek érkezését megelőző energiának át kellett haladnia. Ha ugyanis a közbenső síkok rezgésenergiája a legmélyebb ponton marad, azok a síkok egyszerűen kiégnek, megsemmisülnek a rajtuk keresztüláramló pozitív energia-áramlat hatására. Felolvadnak, mint a pocsolyák felszínén képződő jéghártya a ráhulló Nap izzó sugaraitól. Az érkezési út egészét meg kellett tehát tisztítani, vagyis el kellett távolítani egy időre a Földet körülvevő, legalacsonyabb szint, vagyis az asztrál-sík dimenzióit, s a lefelé vezető utat fel kellett készíteni a nagy rezgésmagasságú energia elviselésére. (Épp úgy, ahogyan a Föld szellemi gömbjének útvonalát kell megtisztítsák azok a missziós-szellemek, amelyek hosszú évszázadok óta ezen fáradoznak a Tibeti hegyekben csak úgy, mint a Bermuda-szorosban, s a Föld több, számotokra még az ismeretlenség homályába burkolódzó pontján lévő dimenzióközi bázison, bár ez utóbbi esetben nem magukat az alacsony rezgésű síkokat kell megoltalmaznunk a Föld energiáitól, hanem a Föld szellemi gömbjét az esetlegesen ellene mozduló sátáni erők negatív energiáitól, s azok hatásától, megkötő és visszahúzó erejétől…) Amint az útvonal megtisztítása és előkészítése megtörtént, a magasabb rezgésenergiával bíró szférák lakói felkészültek a FÉNY fogadására. Ezzel egyidejűleg kellett útnak induljon azon szellemlények csoportja, akiknek tiszte és feladata a Messiás követése, Akit maguk is az egyszerű, sőt a zsidó nép legegyszerűbb, s nemegyszer a legszegényebb csoportjaikban kellett várniuk, egyszerű, földi test-tudatukkal, de már Szellemi Én-részeik utasítását (vagy annak a Messiáshoz való, szinte már emberfeletti erővel bíró, vonzó hatását) követve. Testet vett, s megszületett az Úr követe: Keresztelő János, akire a későbbiek során Jézus azt mondta: a legkisebb is nagyobb annál a Mennyek Országában. S ez sem volt véletlen, hisz János maga a negyedik szférából érkezett: az ötödik szféra ugyanis lényegében már csak azután nyílt meg a ti számotokra, amikor Jézus szellem-teste a Föld síkja felé közeledett. (Addig onnan csak ritkán, s csak különlegesen nagy feladat elvégezhetése érdekében érkeztek a Föld színére szellem-testvéreitek, hogy mint fizikai lények, vagyis mint emberek: bevégezzék vállalt feladatukat. S még ők sem közvetlenül az ötödik szférából érkeztek! Mielőtt testbe öltöztek, egy, az ötödik szféránál jóval alacsonyabb síkon kellett tartózkodniuk, hogy az „alsó világ” és az ötödik szféra közti rezgésenergia kiegyenlítődhessen. Ők vállalásaikhoz a későbbiek során ~ vagyis amikor elérkezett vállalásuk betöltésének ideje ~ a harmadik, vagy a negyedik szférából kellett aztán magukhoz vonzzák azt az energiatöbbletet, amelyet épp e feladat elvégzése érdekében kellett magukkal vigyenek az ÉN-ből. Közvetlenül a maguk síkján lévő Szellemi ÉN-jeiktől ugyanis ők sem kaphatták volna meg a számukra szükséges Erőt, mert azáltal rést nyitottak volna Satana számára az ötödik szféra egyes dimenziói felé. Ne feledd: akkor még Satana sem érte el létezésének, s az általa megfogalmazott mélységnek a legmélyebb, tehát a legalsó síkját; tehát nagyobb esélye lehetett volna a magasabb szinten lévő energiák elorozására. Akkor még ő maga is, amint az általa megfogalmazott anti-világ is az első szféra szintjén lebegett. Bezárva már önnön sötétségébe, de még a fölötte lévő síkokba való behatolás esélyével, amely már majd csak az alsóbb szférák megszűnésével lesz számára lehetetlen.) Amint a nagy magasságú rezgésenergia áthaladt a megtisztított síkon, az magába szívta az Istengyermeki Erő egy részét; azt a részét, amelyet Jézus, az Atya követe nem kívánt magával vinni a Föld színére, de amelyet mégis egy elérhető (mármint számára elérhető, ám Satana, s annak szolgái számára már elérhetetlen magasságban lévő) síkon kívánt tudni, hisz tudta: Útja során szükségessé válik ama erő levonzása. (Amikor Mózes kis és nagy „csodái” megestek, még elégséges volt a negyedik szféra alsóbb síkjainak rezgésenergiája, s azoknak az adott pillanatban a Föld színén való aktivizálása, hisz azok a történések, ha jól emlékeztek: kivétel nélkül negatív, vagyis valami, vagy valaki megsemmisítésére, esetleg egyes negatív történés megfogalmazására irányultak. Nem alkotó, s nem építő, de romboló hatást kellett kifejtsenek, de egy pozitív cél elérése érdekében, valahogy úgy, mint amikor az orvos utolsó eszközként a szikéhez kell nyúljon, hogy mentse a puszta fizikai létet. Ám Jézus már pozitív történések megfogalmazására és azok megvalósítására használta az Erőt: így annak jó néhány dimenzióval magasabb szinten kellett maradnia: ne érhessen hozzá semmi, ami ártó energiát közvetíthet, s ne vonzhassa azt magához senki, aki ártó céllal használhatná azt, s éppen a Küldött ellenében. A harmadik, vagy akár a negyedik szférából már levonzhatta volna Satana az energiát, hisz azoknak a síkoknak már 166
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet nyitott csatornája volt a Föld síkja felé, hisz azoknak a síkoknak a szellemlényei gyakorta érkeztek a Föld színére, hogy előkészítsék a Messiás útját. S amint azt már mondtam: minden egyes, már megfogalmazódott történés elemi szinten beépül a Föld (s persze minden, a teremtettség bármely pontján lévő bolygó) szellemi aurájába, vagyis annak energiagömbjébe, s mint Globális tudatelem: ott elraktározódik. (De így van ez természetesen a negatív történések energiájával is, amelyeket aztán a karmikus Utak során kell egy-egy Szellemi Én-résznek levonzani a Globális tudattárból, hogy az egykor útnak indított negatív energiát pozitívvá változtathassa, hogy az már mint megtisztított, vagyis Mennyei energiává lett Erő: kerülhessen vissza a Föld szellemi gömbjébe, emelve annak rezgésmagasságát és erejét…) János érkezése már nem is annyira a Föld, mint inkább az ember előkészítését szolgálta a várható Történésre. S még csak nem is annyira a Szellemi ÉN-jét, vagyis a Szellemi Én-részt: csupán a testtudatokat kellett megmozdítania, s megnyitnia a Megváltó Tanításainak el- és befogadására. Hogy ez mennyire nem vezetett eredményre, azt épp Salome esete bizonyítja, aki egyetlen táncáért – János fejét kérte és kapta cserébe. De bizonyította ezt a tömeg, vagyis a zsidók többségének hozzáállása is, akik bár ismerték az Írást: már annyira csak mint földi lények voltak készek és képesek azt el- és befogadni, amennyire az számukra mint földi emberek számára kedvező volt. A Megváltó szerepét ők teljességgel fizikai síkra kívánták volna helyezni, azt várva: Jézus majd megszabadítja őket az újfent ellehetetlenedett állapotokból, amelyek nap mint nap meggyötörték őket. Nem voltak képesek, de nem is voltak hajlandóak megérteni, még csak meghallani sem, amikor Jézus kijelentette: „ÉN Országom nem e világból való… – pedig ennél érthetőbb, ennél világosabb Kinyilatkoztatás ezer esztendők óta nem volt, s még ezer esztendőkön át nem is lesz, mert egyszerűen nem lehet. Ez a kijelentés a napnál világosabban bizonyította, s bizonyítja még ma is a Krisztussá lett Jézus Isteni eredetét. Épp úgy, ahogyan ama kijelentése, amelyre már utaltam: „ÉN és az ATYA: EGY VAGYUNK!” Nem egyszer hallottuk azt a kijelentést: az akkor élt zsidó nép, s az akkori emberiség gyengesége mutatkozott be a későbbi történés, vagyis a Keresztáldozat bekövetkezte révén. Nos, ez a lényeget: a fizikai szintű lényeget tekintve (de csakis, és kizárólag azt tekintve!) igaz is volt. Ám arra nem gondolt az, aki e kijelentést tette, hogy az akkori embereknek nem véletlenül kellett olyan lelki-szellemi milyenséggel bírniuk, amilyennel bírtak! Ha arra lett volna szükség, hogy a Keresztáldozat (amelyet az emberiség legnagyobb szégyeneként emlegetnek) egyáltalán ne következhessék be, az Atya, csakúgy mint maga a FIÚ: gondoskodtak volna arról, hogy akkor és ott magasabb szellemi erők birtokában lévő, magasabb síkokról leszületett szellemiségűek legyenek azok, akik kezében az ítélkezés joga volt. Ha nem lett volna mindenképp szükség a Keresztáldozatra, Jézus képes lett volna úgy és akképpen irányítani a történéseket, de még Pilátus gondolatait is, hogy az végül megkegyelmezzen neki … – ha egyáltalán eszébe jut valaha is ŐT foglyul ejteni, s perbe fogni. Ám a Megváltás megtörténte nélkül még csak esélyetek sem lehetne arra, hogy a későbbiek során, már önnön ÉN-eitekre hallgatva, s mint a Szabad Akarat birtokosai térhessetek vissza az elhagyott EGY-ség állapotába. Akkor viszont megtehette volna Atyánk, hogy már a kezdet kezdetén „kiszűri” úgy az Elsődök, mint a másodteremtettségű szellemlények csoportjaiból azokat, akikről már a Teremtés előtti pillanatban tudta: később Ellene fordulnak. Ha ezektől elveszi a Szabad Akarat adományát, s bábokká silányítja, vagy éppenséggel megsemmisíti őket, megtagadva tőlük önnön legbensőbb lényegének áldó, és áldott szikráját, Önmagához vált volna hűtlenné, s Önnön szavát szegte volna meg, ellene szegülve Önnön legtisztább vágyának; hogy igazán Szabad, és Boldog Világmindenséget fogalmazzon, s alkosson meg Önmagából és Önmagában, mégis úgy, hogy az valamiképp mégis független, külön EGY-ÉN-ekből álljon, az EGY-ségen, de már a Tökéletes EGY-ségen belül. Ezt a tökéletes EGY-séget azonban sem az egyes, esetlegesen Ellene fordulható Mindenség-elemek (vagyis szellemlények) „manipulásával”, sem az engedetlenkedők által megismerni vágyott, negatív tudás-elemek megtagadásával nem érhette volna el. Teremthetett volna egy látszat-szabadsággal, s ezáltal egy műboldogsággal bíró Szellem-világot… de annak semmi köze sem lett volna Hozzá, hisz abban nem rezgett, s nem is rezeghetett volna az Ő energiája egészen, mert annak legkisebb szikrájától semmivé, alkotó elemeivé bomlik fel a teljes művi Világ. Atyánk Önnön legbenső Lényegét csak úgy olthatta minden egyes Szellem-gyermekébe, hogy azáltal beléjük oltotta a Megistenülés; tehát a valóban 167
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Mennyei Erő befogadásának, s a Teremtő Erő felhasználásának képességét. Ez az, amire maga Jézus is utalt, amikor azt mondotta: „mert tökéletessé kell legyetek, amint Atyátok tökéletes…”! Ezt a Tökéletességet azonban nem minden szellemlény érhette el egyazon módon! Az Atya nem „szériában gyártotta”, s nem előre elkészített, s biztonságosnak tudott elemekből övéit! A ti ékes magyar nyelvetek nagyon is jól példázza: EGY-ÉN-IS-ÉG-eket Teremtett, s itt a Teremtett szót nem győzöm kellőképpen kiemelni s kihangsúlyozni. Nem gyártott, hanem önmagából, önnön legbenső Lényegéből teremtett, vagyis önmagából oltott minden egyes gondolat-energia képződménybe egy Élő Szikrát. Valahogy úgy kell ezt elképzelnetek, mint amikor egy földi donor több fizikai test számára juttat önmagából egy-egy testsejtet (ha akár vérsejtecskét is): mindegyikbe önmagából ad, mindegyikbe ugyanabból a testből ad: és mégis mindegyik mást és mást fog magáénak tudhatni belőle, hisz a test sejtjei közt nincs kettő, amely tökéletesen egyforma volna! A gondolataitok közt sincs két azonos, még akkor sem, ha azok egy bizonyos történésre, ugyanazokkal a földi szavakkal megfogalmazhatóan és kimondhatóan születnek is meg tudatotokban, vagyis agyatokban. S mégis: más és más lesz minden egyes gondolat, mert más és más lesz azok érzelmi töltése, mélysége, ereje, amint más és más az azokat kiváltó történés, s a történés körülményei egyaránt. Mások a légköri viszonyok, néhány fokkal, vagy csak néhány tized fokkal eltérő a hőmérséklet, esetleg a fizikai test hőmérséklete, de elég, ha csak kimerült a test energia-háztartása. S még sorolhatnám, de úgy vélem: ennyi bőséggel elég e kérdés teljes érthetővé tételéhez. Az Út elő volt készítve: az utolsó simításokat, vagyis az Út teljes és tökéletes előkészítését Mária, a Megváltónak földi testet adó Elsőd érkezése adta meg. Az ő megszületését természetesen épp úgy, épp oly körültekintő alapossággal kellett előkészíteni, mint magáét Jézusét, hisz az Érkező csakis a legtisztább fizikai testben, tehát a Föld színén testet öltő, magas rangú Szellemlény közreműködésével vehetett magának földi testet. Ha ez nem így történik, maga a Kereszt-áldozat sem következhetett volna be, hisz annak felvállalásához, s a vállalás betöltéséhez mindenképpen fizikai testre volt szüksége az Úrnak. Éspedig egy szinte teljes mértékben „közeg-azonos” testre, amelynek rezgésenergiái a lehető legnagyobb mértékben hasonlítottak a körötte lévők fizikai testeihez. Anna, Mária édesanyja, aki maga is egy hetedik szférából Utat vállaló szellemlény volt, a hagyományos módon kellett foganja gyermekét. Ehhez azonban nagymértékben le kellett árnyékolni már az ő Szellemi ÉN-jét is, lehetővé téve számára az atavisztikus történés későbbeni kihatások nélküli felvállalását, vagyis azt, hogy a maga síkjának Törvényei szerinti, s az egymással egységben lévő, a Duál-felek gondolat-energiájának egyesítésével történő utód létbehívási módtól hatalmas lépéssel visszalépve fizikai úton, a fizikai sík törvényei és lehetőségei szerint hívja létbe utódját: vagyis Máriát. Ő azonban már makulátlan tisztasággal, vagyis testi, test-tudati, lelki és szellemi tisztasággal kellett várja és fogadja az Érkezőt. S még így is fel kellett töltse őt, fizikai testét a Szellem azzal az energiával, amely elengedhetetlenül szükséges volt, hogy egy még magasabb szintű, még tisztább rezgésenergiát magába zárhasson, amelynek a fizikai testben érlelődött petesejtet kellett önmagával betöltenie: azaz, hogy megfoganhasson méhében a Magzat. A Föld tehát a harmadik, vagyis a jelenlegi szférátok alján, az első dimenzióban állt. A Föld akkor élt emberiségének tagjai az első szféra hatodik és hetedik dimenziójától a negyedik szféra első és második dimenziója közt lévő szellemi síkokról érkeztek. Az érdekesség az volt tán az egészben, hogy azon emberek Szellemi ÉN-jei, akik a fizikai sík vezető szerepeit betöltötték, úgyszólván kivétel nélkül alacsonyabb szellemi síkokról érkeztek, mint azok, akik a későbbeni történések során Jézus tanítványai és követői lettek. De még hosszú időn át tartott ez a fura, önmagából kibillent állapot, s talán nem erős túlzás, ha azt mondom: ez azóta is megfigyelhető a Föld szinte minden országában, de még minden egyházában is. Legalábbis az esetek többségében. S a Holnapok történéseinek elkövetkezhetése érdekében ez is így van rendjén. Sajnos, így igaz, mert a jelenlegi földi állapotok olyanná váltak, hogy azok semmiképp sem segítik elő, de mindinkább hátramozdítják az általatok olyannyira várt történést, vagyis a Föld, s a Föld népeinek szellemi szintű emelkedését. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a Föld, s annak népei fizikai szintű romlása bekövetkezzék: nem kifejezetten egészségügyi romlásra gondolok, s valahol mégis, hisz a ma emberisége már távolról nincs olyan erős, olyan „viharálló”, mint elei nemzedéke volt. Bár e „nemszeretem változás” oka is inkább a lélek, s a szellem rohamos gyengülésének, leépülésének köszönhető. A test-tudat könnyebben befolyásolható, s könnyebben alkuszik meg egy-egy embertelen és elembertelenítő tett láttán, de még akkor is hajlandó szemet hunyni (vagy 168
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet akkor még inkább!) a tisztátalan cselekedetekkel szemben, ha ilyen-olyan okokra hivatkozva ő maga kell cselekvő részesévé váljon egy-egy, akár már közvetlenül is embertársa (avagy embertársai) ellen esett történésnek. S most nem véletlenül írattam veled azt: ilyen, vagy olyan okokra hivatkozva! A tettek kiváltó okai ugyanis többnyire csupán nagyon is áttetsző álindokok alapján fogalmazódnak meg, olyan indokok kerülnek elétek, amelyeknek semmi közük a valósághoz, hisz maguk a tettek nem a tovább- és túlélést: csakis és kizárólag egyéni anyagi helyzetetek javulását, egyéni anyagi boldogulásotokat segíti elő. Vagyis a valósághoz, és a tényleges, már magasabb rendű Cél eléréséhez semmi közük. Ezt talán nem is kell részletesebben megmagyaráznom: te magad is, mint szinte mindannyian, akik a „kisemberek” sorába tartoztok, s azok is, akik még ezen körülmények közt is emberségük és emberiességük megőrzésére törekszenek: nap mint nap szembe találjátok magatokat e történés-elemek egyik vagy másik fajtájával. Jól-rosszul felépített álarcok és védfalak mögé rejtezve, mosolyogva lépnek ellenetek azok, akiknek értetek kellene lépniük. S ezt most nem csak a földi társadalmak egyik vagy másik fajtájáraformájára, s még csak nem is e társadalmak legalsó szintjein élőkre gondolok! Nem, mert a „fent” élők közt épp úgy megtalálható az embertelenség, a törtetés, a kapzsiság, s a gyűlölködés, mint a legalsó szinten élő, vagy épp a középréteghez tartozók közt; attól függően, ki mely szellemcsoportból, s melyik szellemi síkról kellett Utat vállaljon egyik, vagy a másik társadalmi réteg tagjai közé érkezve. Ezeknek az Utaknak az egyik legfontosabb feladata azonban minden társadalmi réteg szülöttei számára egy és ugyanaz: megtanulni, s a gyakorlatban is megélni az Igaz emberséget az adott körülmények ellenére is. Mert nehogy azt higgyétek: a „fent” élőknek sokkal könnyebb feladat jutott, mint azoknak, akik a „lent” társadalmához tartoznak! Ez nem így van; sőt! Annak, akinek több adatott, többről kell tudnia lemondani. Jó, most mondhatnád azt is, amint gondolatban mondod is: aki a kevésről kell tudjon lemondani, lényegében a „mindenről” mond le. Ez is igaz, és valahol mégsem, mert akinek kevesebb adatott, az már eleve beleszületik a kisebb, szerényebb igények és lehetőségek közé, míg az, aki születésétől fogva a „mindent” birtokolhatja, felnőve is a „mindent” fogja akarni még akkor is, ha az általa kívánt szint jóval fölötte áll annak, ami valaha is a törvények betartása mellett birtokául juthat. (S itt most még csak nem is a valós Törvényekre: csakis, és kizárólag a ti kis földi szintű törvényeitekre gondolok.) Ezek az emberek nemcsak hogy lemondani nem tanulnak meg, de idővel még többet, és többet akarnak magukénak tudhatni a Föld javaiból, s ki is nyújtják kezüket utána, csak mert ezt látták-tanulták mint követendő viselkedési formát a nevelésüket vállaló szülőktől, gondviselőktől, s mert ezt látták (s látják) a fölöttük élők társadalmi rétegeinek képviselőitől. Ha pedig a leggazdagabb réteg tagjai közé születnek, mohó szerzési vágyuk a politikai, vagy egyéb pályák felé fogják terelni őket, hogy a már meglévő gazdagság mellé a (hitük szerint) nekik járó hatalmat is megszerezzék. Igaz: ez utóbbi kitétel nem csak a legmagasabb földi társadalmi rétegek, de az alacsonyabb rétegek szülötteinél is igazzá válik, hisz a Föld színén is érvényesül az „amint fent, akképpen lent is” elmélete. Vagyis: amilyen a „fent” élők társadalma, annak lelki-szellemi iránya, olyanná formálódik a nyomaikat követő társadalmi réteg milyensége is. Ez persze amint mondtam; az általános megfigyelések-adta tapasztalat, hisz itt is, és ott is vannak kivételek. Követendő, és persze követhető kivételek, amelyek azonban (sajnos) többnyire csak a „szabályt” erősítik… A kétezer évvel ezelőtti, földi társadalmi forma magasabban lévő tagjai, azaz földi szintű vezetői tehát, amint mondtam: szinte kivétel nélkül az alacsonyabb fejlettséggel bíró szellem-csoportok tagjai közül érkeztek a Föld színére. Szükség volt erre, hogy megszülethessen az Ítélet, s ezen Ítélet révén és nyomán valósággá lehessen a mélységbe zuhant Szellemlények mindegyike fölött a Megváltás. Ha Pilátus egy magasabb, s fejlettebb szellemmel érkezett helytartó lett volna, hiába Júdás árulása: akkor sem adja át a népítéletnek Jézust. Igaz, ez nem jelenti, nem is jelenthetné azt, hogy Pilátus már „eleve elrendeltetetten” kellett meghozza a maga kemény, kegyetlen döntését! Nem, számára épp úgy adott volt a választási lehetőség, s nemcsak hogy adott volt, de kifejezetten e döntés helyes irányba való terelése volt az Én-rész feladata. Vagyis meg kellett volna tudja adni a test-tudat számára a hatalomról való lemondás késztetését, amely egy ellenkező irányú döntés esetén mindenképp bekövetkezett volna. Bár igaz az is: ha nem Pilátus; az utána uralomra kerülő helytartó szava nyomán kell megszülessen az Ítélet. Mert Pilátus szellemi szintű győzelmét mindenképp fizikai szintű bukás követte volna, s a tisztségéből eltávolított helytartót egy másik, talán már nagyságrendekkel keményebb és kegyetlenebb követte volna,
169
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet akinek keménységét és kegyetlenségét még elődje példája is tüzelte volna. Vagyis a félelem, hogy egy esetlegesen meghozott „hibás” döntés nyomán ő is a hivatalával, s talán a puszta életével kell fizessen. Pilátus tusakodását, tehát szellemi és földi Én-jének benső harcát mindannyian ismeritek (ha csak érintőlegesen is) az Újszövetség soraiból. De valóban csak mint kívülállók, lehettek ismerői e legbensőbb harcnak, épp úgy, ahogyan minden más, veletek, mellettetek élő ember benső harcának. S ez a harc heves volt és kemény, hisz maga Satana szállta meg, s kerítette hatalmába Pilátus földi szintű tudatát, még inkább szítva abban a hatalom megtartásának vágyát csak úgy, mint a félelmet, megvétózva végül e két érzés révén a Szellemi Én-rész bizony; meglehetősen gyengének és erőtlennek bizonyuló szavát, amely inkább a hatalom feladását, s akár a fizikai test feláldozását, azok felvállalását igyekezett a tudatban megérlelni, mint egyedül helyes és Törvényes döntési lehetőséget. Ám az elért pozíció, a test, és a testtudat neveltetése és Satana erős és erőszakos sugalmazása felülírta a Szellemi Én-rész sugallatát, annak késztetését, s Pilátus egy egész éjszakán át tartó tusakodás után afféle „köztes megoldásban” egyezett ki önmagával. Vagyis arra a meglátásra jutott, hogy a leghelyesebb, ha a népítéletre bízza a kényes kérdés eldöntését. Persze ezt is Satana sugallta neki, aki tudván-tudta: a nép megvesztegetésének az adott körülmények közt szinte egyszerű feladatát végzők közt épp úgy jelen vannak csatlósai, szolgái és szolgálói, mint a nép egyszerű, kenyérrel és borral elbutítható tagjainak sorában, vagyis azok közt az emberek közt, akik mindig annak az „igazságát” szajkózták, akitől nagyobb adományra számíthattak. Épp úgy működött tehát az a kétezer évvel ezelőtti társadalom, ahogy minden korábbi, és azóta kialakult társadalom, mióta magánvagyon létezik, s amíg teljes és tökéletes egyenlőség nem lesz a Föld színén. Vagyis: még bizony szégyenletesen sokáig, mert az elbutítható, megvehető ember-tömegek jelen vannak, és jelen is lesznek, míg maga az emberiség több, egymással éles ellentétben álló érdekeket képviselő csoportokra szakadva igyekszik megtalálni az olyannyira vágyott … – Nem! Nem a Boldogságot: csupán a boldogulást! A kettő távolról sem ugyanaz! Ám amíg az utóbbit vágyják meglelhetni, az előbbi háttérbe szorításával, ám az utóbbi vágyának szajkózásával; egy tapodtat nem fognak előrébb jutni. Ha azonban már majd a Valódi Boldogságot fogják keresni, hamarosan rá fognak találni Krisztusra, s még annál is hamarabb rá fognak döbbenni: a teljes és tökéletes Boldogság az Ő kezébe van letéve. S ha már majd minderre ráébredtek, azt is meg fogják érteni: Hozzá csak egy emberként, egy igaz, és tiszta akarattal mehetnek, hogy átvegyék kezéből a mindeneket megillető Boldogságot… Ez azonban még szintén jócskán odébb van, elrejtve valahol az Idők és Utak távolában. De van, valós létező Lét-állapot, s egykor, egy mindent megtisztító, és mindent értetté tevő percen mindannyian el fogtok oda érni. Ám úgy vélem: ismét tovább-szaladtam történetünkben, úgy hogy most lépjünk visszább egy kicsit térben és Időben egyaránt, hisz még épp csak Pilátus koráig jutottunk el. Vagyis még a ti „jelenetek” idő-síkjáig is hosszú az út, s én most még ennél is messzebb: a Visszatérés hatalmas, magasztos pillanatáig kívánlak vezetni, hogy a közbenső állomások szellemi pontjait megismertessem veled, s rajtad keresztül persze még sokakkal. Haladjunk tehát tovább, s nézzük meg: lényegében mi játszódott le akkor azoknak az egyszerű embereknek a tudatában, akik akkor és ott azt üvöltötték: „Feszítsd meg…!” Aztán megnézzük; milyen benső harcot kellett megvívjon az áruló, azaz Júdás, s maga Pilátus, akinek Szellemi Én-része oly csúfos és fájdalmas vereséget szenvedett a hatalmi harc során. Éreztem, hogy ismét ereszkedni kezdünk, s már nem is lepődtem meg, amikor egy számomra nagyon is furcsa, szinte kérgesen durvának érzett tudatba lényegültem bele, megosztva azt valami módon az azt irányító Én-résszel, amelyet (én legalábbis úgy érzékeltem) mintha erős kötelek tartottak volna gúzsba kötve. Aztán azt is érzékeltem: e kötelek magából a test-tudatból fonódnak az Én-rész köré, s azt még: mik, mely körülmények alkotják e köteleket. A nyomor, a nincs, a legegyszerűbb, fizikai szintű harc, amelyet a test, s a test-tudat a túl, és továbbélésért kellett megvívjon nap mint nap… … amelyet a túl, és továbbélésért kellett megvívjak nap mint nap, amióta az eszemet tudom. S ha csak magamért kellene megküzdjek: de már ott a asszony, és ott vannak a kölykök: a kölykök, akiket épp annyira szeretek, mint amennyire átkozom is őket a puszta létükért a nap minden óráján, hisz szüntelen ennének. Mást sem hallok egész álló nap, s még gyakran éjszaka is, mint örök-éhes nyöszörgésüket, s persze az anyjuk panaszát, aki épp úgy a kenyérért nyúz, mert nincs mit a kölykök kezébe adnia. 170
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Megverem, persze, hogy megverem, ha már elegem lesz a hiába való sirámokból: más sem tesz másként, hisz a nyomor, az éhség mások kunyhójában sem kisebb. Aztán ha beköszönt a tavasz, s egy kicsivel könnyebbé válik az élet, s kevesebb, és halkabb lesz a sirámok áradata, magam is megbékélek a sorssal is, no és persze az asszonnyal is. Akkor új gyerek fogan, mintegy: jelezve, mennyire jutottam a megbékélés útján. Aztán ismét az esős évszak jön, s azzal újra beköszönt a nincstelenség is, s most még erősebben, hisz az asszony újra viselős: ő sem bírja annyira az éhezést, s még szerencsém van, ha az újabb gyerek, ahogyan jött: távozik is mielőbb. Akkor az asszony is nyugton van egy pár napig: panasz-szavát elnémítja az újszülött fájdalom… s mintha a már meglévő kölykök is csendesebbek volnának – vagy csak én nem hallom annyira nyöszörgő - kérincsélő szavukat a magam szitkozódó, számon kérő szavaitól? Lehet; ki tudja. Én nem tudom, nem is igazán töprengek ezen, hisz az új Élet elvesztése nem csak könnyebbség. Az is, de mély, és kemény fájdalom is, amit én nem tudok oly csendesen viselni, mint az asszony. Nekem ki kell tomboljam magamból, és ki kell tomboljam az igazságtalan élet iránt érzett haragomat is, amely, lám: egyik embert gazdagságban és jólétben kényezteti, míg a másiknak a legkevesebbet sem adja osztályrészéül… A harag aztán ismét az asszonyon csapódik le, vagy néha a nagyobbacska kölykökön. Ez így megy az újabb Tavasz beköszöntéig. Akkor egy kicsit mintha lazulna a lelkem köré feszülő gyeplő. No, még nem az újabb aratás végett: attól még jócskán messze vagyunk. De az ünnepek közelednek, s az ünnepek mindig kenyér-osztással járnak, így néhány napig megpihenhet a nyomor-szülte gond is. A helytartó szolgái a Főtéren osztják a kenyeret, néha a bort is, a palota urainak cselédjei viszont olykor kunyhóról kunyhóra járnak: úgy osztják széjjel a ünnepi adományt az igazhitűek, vagyis a zsidók közt. Különösképpen, ha valami érdekük fűződik a buzgalomhoz. Ahogyan most is. Pilátus szolgái most is a Főtéren állított sátrakban vannak: mögöttük halomba rakott kenyerek, mellettük boros tömlők: ki-ki oda járul e sátrakhoz, némelyikünk minden egyes sátrat sorra vesz, hogy mindben megkapja a maga porcióját kenyérből is, s borból is. A kenyeret aztán mindannyian hazavisszük: hadd lakjanak jól először a kölykök, meg az asszony. A bort azonban magunk isszuk meg, már amennyi belénk fér: abból már csak a fölösleget visszük haza, hadd tegye el azt az asszony nyomorúbb időkre. Aztán visszatérünk a térre, az újabb porció reményében. De általában már csak a borból jut: igaz, abból szinte korlátlan mennyiségben. Most legalábbis, mert mire visszaérünk, már más sátrak is az ég felé emelik csúcsos kupoláikat. A papok és főurak nációinak színeivel hivalkodó sátrak, ahol szintén bort osztanak a szolgák. Ez néhány napon át tart, míg el nem jő a Húsvét előtti ünnepség: akkortól a böjt időszaka kezdődik. Ma azonban még állnak a sátrak, s mert hogy szinte kényszerítenek; megint csak belépek az egyik sátorba, hogy egy újabb kancsó bor mellett a szolgák szavait hallgassam. Ők persze csak uruk szavait tolmácsolják, de amit mondanak, s amit ígérnek, már megéri meghallgatni: ha nem válik is valósággá végül. De kedvező amit ígérnek, s a bor mennyiségének emelkedésével egyenes arányban válik még kedvezőbbé, s valahogy talán már hihetővé is. Amit kérnek, egyszerű dolog: túlontúl is egyszerű a nagyszerű ígéretek fényében, de már egyikünk sem józan annyira, hogy akár csak eszünkbe is jutna azon tanakodni: mi céljuk azzal, s mi érdekük abban, hogy az útonálló helyett azt a másikat lássák a kereszten: azt a Jézus nevű zsidót? Nem is kérdezi senki, s amikor erről beszélnek, csak bölcsen bólogatunk, hogy hát persze, értjük mi, bízzák csak ránk… Hogy mi a vétke annak a embernek, akinek vesztét oly-igen kívánják a sátrakat állító urak, amely még Barabásnál is veszélyesebbé teszi őt az urak szemében…? Ki tudja: minket még csak nem is igazán érdekel, nem érdekel más, mint az ingyen megszerezető kenyér és bor, s persze a véka gabona, amelyet az urak ígérnek mindannyiunk számára, ha az ő szájízük szerinti nevet kiáltjuk. S mi megígérünk mindent, és azt a nevet is fogjuk kiáltani, amelyiket az urak parancs-szava kiálttat vélünk, csak a gabona meglegyen, hisz számunkra, és a kölykök számára is az a Holnap. Az Élet… Jó… persze, hogy tudjuk azt mindannyian: miféle csodák estek azáltal, akinek most halnia kell. Magunk is ott voltunk, hát láttuk, ha nem is értettük egészen. De ama csodák tegnap estek, és tegnap előtt, és hetekkel, hónapokkal ezelőtt. Ma viszont ma van: a tegnapi kenyér, s a tegnapi hal nem csillapítja a ma éhségét: ma kell megszerezzük a betevő falatot, s ha csak így, csak ezen az áron tehetünk szert rá, hát így. Hisz végül is: mi az, amit kérnek tőlünk a kenyér fejében? Semmiség, s az uraság még annak terhét is magára vállalta. Azt mondta: ha mégis kiderülne, hogy ártatlant adtunk halálra: ő maga veszi
171
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet magára a vétek súlyát, így mi ment leszünk az Ég Ura előtt. Persze: meghánytuk-vetettük minden szavát asszonyommal, aki igen bölcs, bárha csak asszony is. Miután végig hallgatta okfejtésemet, s egy ideig mérlegelte: mi szól a vétlent halálra szánók szava mellett, és annak ellenében, tűnődéseimhez még azt is hozzátette: – Ott voltunk mindannyian, amikor a csodák estek. És ott voltunk akkor is, amikor az a Názáreti azt mondta: az Atya és ÉN: EGY vagyunk. A Teremtő Fiának vallotta magát, Isten-gyermeknek, s a csodás történéseket látva nincs is okunk, hogy kételkedjünk szavaiban. Ámde ha valóba az Isten fia, amint ő azt állítá, hát nem csak ama csodákra: azoknál sokkalta nagyobbakra is képes. Tán még jó is lesz, ha egy szóval kiáltjuk meg halálát: ez mégnagyobb csodák megtételére fogja őt késztetni, s tán örökre véget vet azok által a mi nyomorúságunknak is. Megváltja magát a Halál árnyékából, kiszabadítja magát a helytartó poroszlóinak kezéből, s azok végtelen kegyetlensége rábírja, hogy megtörve a hatalmaskodók erejét: átvegye a zsidóság vezetését, s bevezesse népét Atyáink földjére. Akkor… Igen: akkor tán eljő a zsidó nép nagy, s már majd örökkön tartó Hajnala, mindama Csodákkal, amelyeket az Ég Ura ígért Ábrahámnak… Asszonyom bölcs szavai megérlelték bennem az elhatározást. S persze: nem csak az asszony szavai, de gyermekeim éhes nyöszörgése is. Aztán azon a hajnalon, amikor is a népítélet napja virradt; mégis feltámadt bennem (ahogy mindenki más zsidó férfiúban is) a kételkedés: helyesen cseleszem-e, ha veszni hagyom az Ártatlant? Imával fordultam tanácsért a Seregek Urához, majd hogy végére értem ájtatosságomnak, az a gondolat fogant meg agyamban: e történés lesz az igazi Próba. Ha ez a Jézus nevű férfiú valóban az Ég küldötte, hát mindenképp meg fogja szabadítani magát, ha pedig valóban csaló, és eretnek Isten-káromló volt minden szava: nem esik méltatlanul rajta az Ítélet. Így lényegében még jót is cselekszem, amikor lehetővé teszem számára; igazolhatni kiejtett szavait. Ha igazán az, akinek vallja magát, az Ég Ura megszabadítja őt a halál fekete árnyából. Ha pediglen mégsem az, s az Ég Ura nem siet segítségére, hogy megmentse életét: méltó a halálra, ahogyan azt a házunkhoz érkezett ember is magyarázta. Igaz: ő a magyarázatot még egy ezüsttel is érthetőbbé tette, s azzal az ígérettel: annál az egy ezüstnél többet is kapunk, ha a helyes Ítélet meghozatalára késztetjük Pilátust. – Pilátus tétovázik – mondta az a férfiú – holott a Császár maga is annak a Jézus nevű istenkáromlónak halálát kívánja. Nektek kell hát helyesen döntenetek, hogy a zsidó nép fölött ismét tiszta lehessen az Ég. A Seregek Ura is e döntés meghozatalát várja tőletek. S hát végül is: mi az, amit kívánunk tőletek? Csekélység, apró kis semmiség, s még bőséggel meg is fizetjük azt az egyetlen szót. Kenyeret, s bort adunk kezetekbe méretlen, hogy elverhessétek éhetek, s gyermekeitek éhét… – Igen ám; de az a Jézus az Örök Élet Kenyerét ígérte nekünk! Olyan kenyeret ígért, amelyet ki eszik, többé meg nem éhezik, s olyan Vizet, amelyet ha iszunk, többé meg nem szomjazunk… – Ha valóban bírna mindeme mesés kincsekkel, már rég kezetekbe adta volna! – vágott közbe amaz – Ha eddig nem tette, bizonyára olyan alkalomra vár, amikor sokak előtt teheti azt meg, hogy sokak számára bizonyíthassa be az Ő Igazságát, vagyis azt: valóban Fia ő az Istennek, amint mondotta. Bár… én a magam részéről bizony, erősen kételkedem ebben, hisz ismerjük mindannyian apját: Józsefet, az ácsot, és Máriát, ki anyja e férfiúnak. Gondolkodjatok el e dolgon, s azon még: mennyivel értékesebb számotokra a valóságosan is kezetekbe adott kenyér, holmi üres ígéreteknél, amelyekkel sem éhetek, sem szomjatok el nem verhetitek… Aztán a férfiú eltávozott, s én napokon át tűnődtem szavain. Aztán, hogy az ünnep reggelén, ahogyan azt a férfiú ígérte is: valóban kenyeret s bort osztottak a sátrakban, már nem kételkedtem: mit kell tegyek, ha valóban helyesen akarok cselekedni. Annál is inkább nem, mert a kenyeret s bort osztók újra és újra elmondták: miféle Isten-káromló szavakat szólott a magát Istentől születettnek nevező ember. – Ha valóban igaz, istenfélő zsidók vagytok, nem hagyjátok büntetlen az istenkáromló szavakat, hogy ama ember vétke ne szálljon fejetekre, s fiaitok fejére… – harsogták szerte a téren, először még csak a poroszlók, majd a nép nagyobb tekintéllyel bíró vezetőinek emberei is. Ezekhez aztán sokak csatlakoztak, s mire Pilátus, ahogyan azt minden esztendő eme napján is tette: megkérdezte, kit tartunk méltónak az Ítéletre, már nem volt kérdéses: az Isten káromlásánál nagyobb bűnt nem követhetett, s nem
172
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet is követett el Barrabás, vagyis ő kell, hogy életet nyerjen szavunk által, s ama Jézus nevű ember méltó a halálra… – Ekként térítették a maguk által kívánt irányba az egykor élt zsidók gondolatait azok, akik Satana testbe öltözött küldöttei voltak, hogy az Úr vesztére törjenek. Mert Satana maga is elküldte a maga szolgáit és csatlósait, s hogy azok szavának igazán súlya és hatalma lehessen; hatalmat, bárha csak földi szintű hatalmat adott kezükbe a végtelen nyomorúságban élők fölött. Ez volt tehát a nép ítéletének hátterében … – hallottam Vezetőm magyarázatát – S most nézzük: mi volt Júdás tettének oka, majd nézzük meg azt is: mit, s miért tett Júdás ama Nagypénteket követően… Ismét éreztem, amint egy másik test-tudatba ereszkedem, bár nem Júdás tudatát kellett betöltsem, amint azt vártam volna. Egy, a Tanítványok soraiban lévő, s a Látás adományával bíró férfiú tudatába ereszkedtem bele, hogy annak Szellemi Én-része mellett, mint az Én-rész halovány kis árnyéka, valamilyen formában részese, s megélője legyek mindannak, amit ő maga átélt. Az ő szemével néztem Júdás megfogalmazódott gondolatait… – Végül is: mindenképpen csak nyerhetek, ha a kezükre játszom! A Mester úgy látszik: tétovázik, s nem akar valóban a nép élére állni, amint azt reméltem. Pedig ha elfogadná, s betöltené ama feladatot, amelyért (még a maga szava szerint is!) érkezett: az egész nép kimenekedhetne az egyre inkább rászakadó nyomorúságból. A Mester elég erős volna, hogy elűzze nem csak Pilátust, de még magát a Császárt is, s akkor végre igazán naggyá tehetné az ő népét! Akkor cselekszem tehát helyesen, ha rákényszerítem: mutassa meg végre valós, Isteni erejét. Emellett persze az a harminc ezüst sem éppen megvetendő, főként, ha valaki oly rég-óta csak egyik napról a másikra tengődik, mint én magam is. Ama pénzből hosszú időre letudhatom minden gondomat, s ha Jézus mégsem az, akinek vallja magát, mégsem állok teljesen üres kézzel a világban. Okosan kell gondolkodni, úgy, hogy az mindenképp a javamat szolgálja. De még csak nem is ez utóbbi az én gondolásaim alapja… nem, nem is lehetne az igazán, hisz hát magam láttam, a tulajdon két szememmel mindama csodás történéseket, amelyek Jézus mellett, s éppen Jézus által estek. A vakok, a bénák, a megszállottak gyógyulását, s a halottak Országába távozottak visszatértét… – igen: mindezeket magam is láttam, hát tudom: Jézus igazat szólt, amikor azt mondta: az Atyának fia Ő. Láttam, tehát tudom: azon kívül, és azon túl, hogy végre rákényszerítik a történések: felvállalni a hatalmas Feladatot, amiért érkezett, vagyis a zsidó nép vezetését; semmi baja nem történhet. Csodás erejével és hatalmával meg fogja szabadítani magát, ha hirtelen szorult helyzetbe kerül, aztán megszabadítja népét is: a Föld Királyává lesz, s én egyike leszek az Ő helytartóinak. Ennyi igazán megillet: elég régóta élek Mellette, osztozva az Ő szegénységében, hol itt, hol pedig ott hajtva álomra fejem, s bizony: nemegyszer hajtva álomra azt éhesen, szomjasan, s csak egy silány köpönyegben dideregve a hajnalok hűvösében, mint a legutolsó koldus. Elérkezett az ideje, hogy ama Ígéretekből végre élvezzek is valamit. S nem csak én: társaim is, akik velem együtt tanítványául szegődtek, s persze mindenek előtt a nép… Elég volt a nyomorúságból, és elég, a nélkülözésekből! A Mesternek nem esik bántódása, s nekem csak hasznomra válik, ha végre cselekszem… Ezek a gondolatok, s ezek az érzések kavarognak a mellet-tem lépdelő Júdás fejében, s én érzem ugyan a késztetést: szólnom kell néki, míly helytelen irányba készül fordítani őt a Kísértő, ám érzem e késztetés mellett, vagy inkább e fölött az Úr intelmét is: – Ne kösd meg a haladó szekér kerekét, mert a szekér mindenestül a sárba süllyed! Hagyd, hogy végbe vigye amit tervez, mert meg kell lennie mindennek, amit Atyám elrendelt, hogy Örök Életet nyerjetek halálom, s feltámadásom által… Nem egészen értem ugyan: mi módon nyerhetnénk mi Életet a Mester halála révén, de mert a tudatomban megfogalmazódó gondolatnak szinte mágikus, parancsoló, bárha szelíd ereje van; nem szólok, s még gondolataimat is igyekszem más irányba terelni, bár tudom: Júdás vajmi kevéssé tudná azokat megérteni. Ugyan benne is van Erő, mint mindannyiunkban, akik az Áldott Mester nyomában járunk, akinek véghetetlen ereje reánk is kiárad, de valahogy mintha Júdás kevésbé érezné eme Erőt, vagy egészen más módon hatna reá, mit ahogyan reánk, többiekre hat. Ennek miértjére tán az a másféle erő ad választ, amelyet egy idő óta szintén ott érzek Júdás tudatában, s amely erő, mint valami sötét, és sűrű 173
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet massza: mindinkább elfedi tudatát, a belésugárzódó, Mennyei Erővel együtt. Hallgatok, s a Holnapok várható történésein tűnődöm, de már csak akkor merem szabadjára engedni gondolataimat, amikor Júdás egy időre eltávozik körünkből. Tudom, hogy hová, kihez, és miért ment, az Úr is tudja, s én tudom, hogy Ő tudja, s érzem: Ő is tudja, hogy én tudom. Amint azt is tudjuk: mi lesz a következménye Júdás eltávozásának. Mert ezt is tudja a Mester, de nem tesz semmit, hogy mind az, amire számítunk, végül is ne következzék be. Csak mintha még szomorúbbá, s még magányosabbá válna. Két keze imára kulcsolva, s lelke és Szelleme valahol az Égi mező-kön bolyong, olyan nagy magasságokban, ahová már én magam sem követhetem lelkemmel, amely az eltelt esztendők során szinte egybe forrt az Úr lelkével. S csak most érzem meg igazán: mennyivel fölöttünk áll Ő, milyen semmik, milyen kis porszemek vagyunk mi mindannyian a Ő véghetetlen nagyságához képest! Gondolatban követem Júdást. Lelki szemeimmel látom, amint alázatos-görnyedt háttal, mégis valami nyers és durva büszkeséggel áll a poroszlók előtt. Még mintha szavait is érezném, bár azokat csak mint ártó és fájó energiát: minden kiejtett szava kemény ostorcsapásként hasít agyamba, míg az Úr be nem fedi tudatomat lágyan a Benne rezgő, végtelen Szeretet-energiával, mint valami puha, s meleg takaróval, hogy eltűnjék belőlem mind a félelem, s a fájdalom. Akkor már magam is inkább csak szomorúságot, s egy fura, testemet - lelkemet átjáró fáradságot érzek, mint-egy: kivetülését a Mesterből áradó, de már a távoli Jövő történéseinek képei által megfogalmazott, s az azok ismerete-szülte szomorúság árnyának. Aztán elillan ez az érzés is, s már ismét csak a rajongó Szeretet tölt el, amellyel Mesterünk minden egyes szavát, s még puszta jelenlétének energiáját is magamba szívom, mint kiszáradt Föld az éltető eső cseppjeit, hogy akként is nyerjek erőt és életet, amiként maga a Föld… Júdás épp a Mester szavai közben érkezett vissza. Leült közénk, ahogyan mindig is tette, s figyelmesen hallgatta a Mester szavait, lehajtott fővel, elgondolkodva. Első pillantásra legalábbis úgy tűnt: a Mester szavain tűnődik, ám nem így volt. Önnön iménti útján töprengett, s a maga kimondott szavait forgatta, s vizsgálgatta elméjében: mit kínált fel a poroszlók kapitányának, s az mit ígért érte cserébe, s azon még: milyen hatással lehetnek rá, egyéni életére, sorsára a Holnapok során mindama történések, amelyek ez alku révén meg kell hogy történjenek. Mert hogy hamarosan komoly dolgok kell történjenek, azzal maga is tisztában volt, hisz épp azt akarta. Akarta a történéseket; azokat, amelyeknek várható bekövetkeztére gondolt, s amelyek végre tettekre serkentik a Mestert, s akkor már majd minden rendben lesz. Megszűnik a koldus-lét, s többé nem kell házról - házra vándorolnunk, mint valami vándorkomédi-ásoknak. Akkor majd csodás palotában lakhat ő maga is, s a Mester is az Őt megillető trónuson fogadja azokat, akik elébe kívánnak járulni, akár azért, hogy bajaikra gyógyulást szerezzenek, akár azért, hogy magukba szívhassák a Mester tanításait. Hisz ez így volna a helyén való: minden más Tanító, aki egy kicsit is ért a gyógyítás mesterségéhez, felhagy egy idő múltán a vándorlással, megállapodik egy neki tetsző városban, s híre és tálentuma révén előbb - utóbb a város vezető emberévé lesz, amint az meg is illeti. S épp Jézus; a Legnagyobb Mester, aki még a holtakat is feltámasztja a halálból: ne volna képes megszerezni magának, és persze nekik: tanítványainak a megérdemelt nyugalmat és kényelmes, gazdag életet? Épp Ő, aki a Mennyei Királyságot, a Világ fölötti Hatalmat ígérte kezébe adni mindazoknak, akik követik Tanításait…?! – Ideje, hogy a sok szép ígéret végre valósággá váljék. Ha csak így, ezen az úton érhetem el, hogy a Mester végre valóban kinyújtsa kezét a Királyság után, amelyről beszélt: hát rajtam ne múljék! Neki a haja szála sem görbülhet, s én is nyugodt lehetek afelől, hogy megtettem mindent, ami rajtam állt, s még annál is többet. Már csak ezért is megillet, hogy mindama javak birtokosává legyek, amelyet a Mester adni ígért – töprenget magában, s még akkor is fel-fel bukkantak agyában mindeme gondolatok, amikor ismét eltávozva, majd már a poroszlókkal visszatérve (a megállapodás szerint) arcul csókolta a Mestert… …– És akkor, abban a pillanatban kitisztult az elméje: már látta, mekkorát vétett. Megértette, vagy inkább megérezte a holnapok történéseit, amint megértette azt is: e történések miatta, az ő árulása végett kell meglegyenek. Bár hogy e történések valós Célja, s e Cél lényege mit takar: még mindig nem tört át a tudatára borult ködön, amelyet most még a félelem is még inkább besötétített: a félelem attól, amit 174
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet cselekedetével, árulásával okozott, s a félelem tettének távolabbi következményeitől, s az elárult Mester haragjától. Félt, mert nem értette meg sem a valódi Szeretet, sem pedig az Irgalom Törvényét. E félelem kergette aztán ismét a poroszlók kapitányának hajlékához, hogy visszaadva a harminc ezüstöt: kiszabadítsa az elárult Mestert, majd hogy ez nem járt sikerrel: e félelem volt az, amely az önkéntes halálba vezette. E hitetlenség, s ez éretlenség volt az igazi, nagy bűne, amely lehetetlenné tette számára, hogy a Valóság Fényében vizsgálva (s értve) meg a tudatára s szellemére telepedő, mély-sötét sárfoltot, s az elkövetett bűnt szívéből megbánva; feloldhassa annak súlyát a Krisztusi Irgalom és Szeretet mindent feloldó, tiszta áramában. Az árulás bűnének karmikus kötését ugyan akkor is magára kellett volna vegye, de nem terhelte volna azt meg egy újabb bűnnel, amely már a Lélek ellen esett bűn volt, s amelyet önnön valós élete ellen, vagyis a kezébe adott, ismertté s tudottá lett Út ellen cselekedett, elvetve magától a Holnapok minden történését, ahelyett, hogy megbánva cselekedetét: az Úr végte-len Szeretetébe és mindenek fölött való Irgalmába vetett Hittel, vagy inkább bizonyossággal szívében s elméjében: az Igaz Út felé igyekezett volna haladni minden erejével. S tette mindezt annak ellenére, hogy nap mint nap hallgatta Jézus Tanításait, amelyeknek lényege épp a megbocsájtó Szeretet ereje, annak ismérvei és Törvényei voltak. Jézus mellett élt, Jézussal járt, de tudata (testi és szellemi tudata egyaránt) sötétebb maradt, mint a legmélyebb mélységben élő pogányoké, akik soha hírét sem hallhatták a Kegyelem Törvényének, amely által Jézus felülírta, vagyis „betöltötte”: azaz kiteljesítette az addig érvényben lévő Igazság törvényét. Mert tulajdonképpen erre vonatkozott Jézus ama szava, amikor azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt, de hogy betöltsem azt…” Már csak a helytelen értelmezés adja, hogy korotok, s persze a régebbi korok emberisége is félremagyarázta, s egy egészen más tartalommal töltötte be ezt a nagyon is érthető, egyértelmű Kinyilatkoztatást. Jézus lényegében azt mondta e pár szóval: Azért jöttem, hogy a Vér törvényét Vérem által felülírjam, s hogy a kezetekbe adjam a reám kiszabott Ítéletért cserébe a Kegyelem Törvényét, amely erősebb és tisztább, mert inkább születik a Szeretet Törvényéből, mint az Igazság kemény, és konok Törvénye. E keménységet, ezt az Írásban rögzített, s konoksággá durvult törvényt kívánom átmosni szellemetek és tudatotok mélyén, felül írva azt egy még nagyobb, és még erősebb Igazsággal: a Szeretet Örök-érvényű Igazságával, amely Igazságnál nincs, nem volt, s nem is lesz, mert nem lehet nagyobb Igazság, mert az az Atyától származik, Aki maga a Szeretet. Az a Szeretet, amely léteteket, s létetek alapját, s annak legfőbb, és legfontosabb Törvényét adja. E Törvényt kívánom betölteni, s hogy igazán betöltötté lehessen, Véremmel teszek rá pecsétet, hogy annak rezgésenergiája ott lebegjen minden korban az emberiség fölött, felül írva minden más törvényt, amely nem a Szeretet vegytiszta elmélete alapján születik meg bennetek, általatok, és számotokra. Ama törvényeket, amelyeket önmagatok fogalmaztok, s fogalmaztatok meg – önmagatok, és a Szeretet Törvénye ellenében. E szavak értelme nem jutott el Júdás tudatáig, nem volt tisztában a Szeretet mindent feloldó, mindent elfedő és semmissé tévő Erejével, így a saját természete, a saját tulajdonságai alapján kalkulálta ki Jézus várható reakcióit is, s mert hogy benne magában még nyoma sem volt a Valódi Szeretetnek: a várható büntetést is önmagából kiindulva mérte fel. Ez elől a büntetés elől igyekezett elmenekülni, méghozzá a lehető legrosszabb irányba, önkezével vetve véget életének, kitéve Satana „művének” végére a pontot. S azóta is: hányan, de hányan vannak, akiknek tudatáig nem ér el a Valódi Szeretet Igazságainak szava és ereje! Hányan, de hányan mondják még ma is: ezt már maga az Isten sem bocsájthatja meg nekem, hát jobb is, ha kilépek, elmenekülök e lehetetlenné lett Életből. Mondják, mert nem hiszik: az Úr Szeretete mindent, de mindent képes felülírni és megtisztítani, ha igaz hittel, s mély Bizalommal álltok elébe, talán még csak nem is kérve, de gyermeki őszinteséggel és reáhagyatkozással hagyva, hogy kimossa belőletek mind a bűnt, s még a bűn árnyát is, hogy ne maradhassék semmi más bennetek, mint ama bizalom, és Szeretet, amellyel Elébe álltatok. Ezzel szemben még ma is a magatok törvényei szerint igyekeztek méricskélni: ezt és ezt még megbocsájtja az Úr, s ezt, vagy amazt már nem. S teszitek ezt azért, mert ti is csak egy bizonyos szintig, és bizonyos korlátokon belül vagytok képesek és hajlandóak megbocsájtani az ellenetek esett vétkeket, még akkor is, ha önmagatoknak már készek vagytok annak a százszorosát is megbocsájtani. 175
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet De nem csak Júdás, és nem csak a parancsot vakon végrehajtó poroszlók, vagy a kenyérrel s borral megvett nép: Pilátus gondolatait és érzéseit is érdemes megfigyelni cselekedetei hát-terében… Hatalmas, fényes teremben álltunk. Én Pilátus közelében, annak háta mögött, egy kissé balról álltam, s nem csak szavait: gondolatait, és érzéseit is értettem-éreztem annak a testőrnek a tudatába lényegülve, akinek teste révén részese lehettem a történéseknek. Azoknak a történéseknek, amelyek épp úgy lesznek bűnévé az emberiségnek, s szégyenévé, mint amennyire lesz az mégis Áldás, s nem csak az én korom, de mind a korábbi, s a későbbeni korok emberisége számára. Pilátus díszes trón-széken ült, amelyet kifejezetten az ő számára készítettek: kényelmes, puha fészek volt az, melyben úgy merült el teste, mint magzat-test az anyaöl rejtekében, mégis valamiképp sugározva a benne rejlő erőt: az erőt, amely nem volt más, mint az általa bírhatott Hatalom ereje, amely a test egyéni gyengeségét is elfedte, semmissé tette. Mert Pilátus, bár nem volt egy törékeny alkatú férfiú; nem bírt semmiféle fizikai erővel. Még inkább hogy gyenge volt, olyan gyengeség uralta, amelyet csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknek nincs, s nem is lesz szükségük rá, hogy megvédjék magukat: életüket, vagy testi épségüket. S miért is volna szüksége ilyes erőfeszítésre: hisz ezért vagyunk köröttemellette mi: a testőrség, s a poroszlók ezért tanyáznak tucatszám palotája szinte minden zugában. Hogy őrizzék, s védelmezzék, mint valamely becses kincset, amely nélkül a maguk léte sem volna biztosított. Legalábbis azon a szinten, s abban a formában nem, ahogy a jelenbeni helyzetben, vagyis Pilátus uralma alatt élhetve. Ez persze igaz is volt, hisz ők is, amint közülünk is sokan: épp Pilátus létének és uralmának köszönhették kényelmes, gazdag, mondhatni: fényűző életmódjukat: az érdemes férfiú nélkül ők csak egyszerű földművesek, pásztor-emberek, vagy épp iparosok volnának. Így azonban kis fáradtságért nagy bért húztak, s mellé minden földi jót, s minden kiváltságot élveztek, amelynek egy egyszerű polgár sohasem válhatott volna részesévé s birtokosává. Legalábbis: a palotában tanyázó, s a külső várfalak, valamint a palota-termek őrségét adó poroszlókra e kényelmes, henye életmód volt jellemző. Nekünk, akik Pilátus közvetlen testőrségé-nek tagjai voltunk, már sokkal keményebb feladat jutott, bár még így sem panaszkodhattunk, sem a túlhajszoltságra, sem pedig a fizetségre, vagy az ellátásra. De mi nem hálhattunk sem a poroszlók közös szállás-helyein, sem pedig a palota falain kívül: mi éjjel és nappal Pilátus mellett voltunk, s őriztük még a fúvó széltől, a lehulló harmatcsepptől is. Most épp délidő előtt voltunk egy kevéssel: Pilátus ilyentájt szokta bevégezni a maga elé rendeltek kihallgatását, hogy aztán már a pihenésnek, a felüdülésnek, vagy olykor az elmélkedésnek szentelje a nap hátralévő részét: mikor milyen kedve volt, vagy mire késztették a külső, avagy belső viszálykodások pillanatnyi történései. Ha a Császár trónusa inogni látszott, inkább hajlott az elmélkedés felé, s olyankor még a megszokott napirendet sem félt felborítani, hogy akár késő éjszakába nyúlóan tanácskozzon embereivel: hogyan, s mi módon fordíthatná a maga hasznára a kialakult helyzetet, hogy feljebb emelkedhessék a rangsorban, s végre egy igazán őt megillető pozícióba kerülhessen. Olykor tán még az is megfordult gondolatai közt: jó volna közvetlenül a Császári trónra kerülnie; ám ez csak mint gyorsan és könnyen szertefoszló ábránd élt benne, hisz nem is élhetett volna másként, s talán nem is élt, hisz már így is az egyik legmagasabb, s legfontosabb tisztséget tudhatta magáénak, amellyel ember bírhatott a Császárságban. Mostanában azonban erős, és komoly gondok gyötörték. Ennek oka, vagy inkább okozója az a férfiú volt, aki a közelgő Ünnepek előtt ismét felbukkant a városban, s akit a legelső pillanattól emberek ezrei vettek körül. Egyesek Messiásnak mondták, az Ígért Követnek nevezték, mások Illésnek, vagy Mózesnek vélték, aki ím: feltámadt haló poraiból. Abban azonban mind egyet értettek: rendkívüli csodatévő Erő birtokosa, olyan ember, Akinek Hatalma Van. Pilátus maga is sokat hallott róla, s ismerte gyógyításait: nem egy embert maga is ismert hosszú évek óta, akik ama Jézus nevű férfiú érkeztéig mint születésüktől vakok, és bénák tengették nyomorú életüket, s akik ama férfiú egyetlen szavától, kezének puszta értetésétől azon nyomban meggyógyultak bajukból. Áldás kísérte hát e férfiú lépteit… ám ugyanakkor átok is, amerre járt, s míg az áldás minden esetben a szegények soraiból áradt, meg sem állva Pilátus trónjáig, addig az átok a papság, s a város 176
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet elöljáróinak; az írástudóknak ajkáról ért el ugyan oda, vagy még magasabbra: egyenest a Császárig, aki aztán Pilátus tudatát ostromolva követelte a férfiú halálát, fenyegető szavaival meginogtatva még az olyannyira biztosnak hitt trónszéket is Pilátus alatt, amelyen pedig az haláláig kívánt ülni. Ez a vágya, ennek valósággá-lehetése azonban most veszélybe került, s épp e Jézus nevű férfiú végett. A nép áldása hangos volt ugyan: de az csak a kisemberek szava volt, ha mégoly hangos volt is. Ezzel szemben a Jézus fejére hulló átkok a hatalmasságok ajkáról hangzottak el, s bár azok sokkalta csendesebben szóltak: mégis nagyobb súllyal estek, s többet nyomtak a latban, mint a kisemberek bárha ezerszer oly hangos áldása. Ama áldás, amely (s ezt Pilátus maga is igen jól tudta!) ma még mint áldás, ám holnap, vagy holnap után mint átok, csattan fel, s hozzá ugyanamögött az ember mögött, akit ma még fennhangon áld a nép. A nép szava ugyanis ingatag: arrafelé hajlik, amerre az érdek szelei fújják, s az pillanatonként mást és mást diktál. Most azonban még a nép áldása kíséri lépteit, s ameddig ez így van, ő nem kíván ujjat húzni a sokasággal. Ugyan akkor viszont a papsággal sem húzhat ujjat: ha csak nem akar rövid időn belül megválni posztjától, s talán a puszta életétől is. Az egymással éles ellentétben álló érdekeket kellett egymás mellé helyeznie, s meg kellett kísérelnie valamiféle egyensúlyt teremteni a kettő közt oly módon, hogy ha az egyik érdeket nézi is; megmaradhasson jelenlegi posztján, de a másik érdeket szem előtt tartva is. S emellé még ott voltak a saját érzései, a maga meglátásai, amelyek mind e férfiú tisztaságát és feddhetetlenségét sugallták neki. E kérdéseken töprengett, ám sehogy sem jutott egyességre önmagával. Nem volt képes legyőzni önnön tudatának szavát, amely a papság, s az írástudók szavával ellentétben a szegény nép szavát visszhangozta: „hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki jő az Úr nevében…” De nem volt képes félelme szavával sem megbirkózni, amely az iménti, s emlékezetébe vésődött Áldás szavai mellett mint valami alattomos, vészterhes orkán előszele, egyre azt zúgta, bele olvasztva zúgását a papság, s a város vezető embereinek szavába: „Halál reá! Istenkáromló, aki a Hatalom ellenére tör! Halál reá…” Két oldalról szorongatták mindeme szavak Pilátus tudatát, s ő keményen küszködött, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsen köztük, persze oly módon, hogy végül ő kerüljön ki elsőszámú nyertesként e nem mindennapi viadalból, ahogyan a többiből is rendre. Mindezidáig legalábbis így volt, s abban reménykedett: most sem lesz ez másképpen. Az audencia véget ért: már csak Pilátus, és mi magunk voltunk a meghallgatási teremben. Mi persze csak úgy, csak olyas-formán, mintha nem is léteznénk. Némán, mozdulatlanul álltunk posztjainkon, még arra is ügyelve: nehogy egy hangosabb lélegzetvétellel megzavarjuk a gondolataiba mélyült uraságot. Hogy az a piszkos, poros gúnyájú ember honnan, s miképpen verődött a poroszlók kapitánya elé: senki sem tudta. Maga a kapitány sem, de nem is tartotta fontosnak firtatni. Beérte azzal, hogy tudta: az ágról szakadt kinézetű, ravasz tekintetű ember ama Jézushoz tartozik, akinek elpusztítását, vagy legalább a városból való, örökös száműzetését maga is céljául tűzte ki, s akinek becstelen, ámde nélkülözhetetlen közreműködése révén e cél most végre elérhető közelségbe került. Pilátus kis ijedt-döbbent csodálkozással hallgatta a kapitány beszámolóját. Döbbenete azonban csak egy pillanatig tartott, vagy még addig sem. Aztán e döbbenet helyét a megkönnyebbülés vette át, amikor a kapitány javaslatát is végighallgatta. A terv oly egyszerű volt, s oly csodálatos: szinte minden felelősséget levett a válláról, s e terv által szinte biztosítottá lett az ő további hatalmon maradása is, függetlenül attól: milyen sors jut osztályrészéül ama Jézus nevű Tanítónak. A nap további része aztán már e megkönnyebbülés jegyében telt. Pilátus, mint aki nyomasztó tehertől szabadult: még egy-egy kedélyes szót sem sajnált embereitől, s persze a testőrök kapitányától, akit e nagyszerű hír jutalmául asztalánál látott vendégül, amire pedig régóta nem volt példa. E kellemes, s mindenki más kedélyére erős kihatással lévő megkönnyebbülés azonban gyorsan tovaillant: másnap reggelre kelve nyomát nem éreztem Pilátus tudatán. Helyette inkább mintha még borongósabbá, s még feszültebbé vált volna, mint aki kellemetlen gondolatokra bukkant az éj során, mint amilyennek az előző nap tűnt. S ez így is volt, bár ebben akkor hirtelenjében semmi különlegeset nem láttam. Nem, hisz megkezdődtek az ünnep előkészületei, s Pilátus ilyen alkalmakkor egyébként is ingerlékenyebb, haragosabb volt, mint máskor. A sátrak felállításával megbízott szolgák jelentései mind elébe kerültek, 177
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet bár már csak közvetve, s az esetleges kisebb-nagyobb gondok elhallgatásával, ám ez még így is megterhelő volt számára a hatalmas városban adódó, mindennapos gondok, s a Császárság legkülönbözőbb részeiről befutó hírek mellett, amelyek hol kedvezőek, hol kedvezőtlenek voltak, milyenségükkel irányítva Pilátus kedvét, hangulatát is. Ezek azonban az általunk ismert-megszokott tünetek voltak, s mert hogy a kihallgatásra jelentkezők száma megszaporodott, a mi terheink is nőttek: így nem igen foglalkoztunk Pilátus hangulatának elemezgetésével, annak okainak boncolgatásával. Egyszerűen tudomásul vettük szokásosnál morcabb kedvét, s igyekeztünk még inkább a kedve szerint tenni, mint egyébkor. Aztán elérkezett a Ünnep első napja, vagyis az a nap, amelyet a zsidó nép a Húsvéti bárány elfogyasztásával, s az ünnepi rendezvények egész sorozatával köszöntött, s amelyet aztán a szigorú böjt napjai követtek. Tán épp e hosszú böjtre való felkészülés volt az első nap minden történése, kezdve a hatalmas lakomáktól egészen az évről - évre megtartott népítéletig, amikor is maga a nép kellett megszabja: a tömlöcben raboskodó foglyok közül kit részesít kegyelemben, s kik azok, akik halált kell lássanak, mielőtt leszáll az este, hogy azok testét is levehessék a Koponyák hegyén állított keresztekről még napszállat előtt, s bebalzsamozva a majdani temetkezési helyre szállítsák az esetleges hozzátartozók, hogy már majd csak a sabata; vagyis az Atya által elrendelt pihenő-nap után temessék azt el, ahogy az mindig is lenni szokott. Az ünnepre már minden elő volt készítve, Pilátus azonban mégsem látszott megnyugodni. Sőt: inkább mintha még feszültebbé vált volna, s ennek okát a néha már szinte hangosan kimondott gondolataiban leltem meg. Egy ideig fel s alá járkált, s az asszonyával folyt beszélgetés szavait idézte elméjébe újra és újra, majd a testőrök kapitányáét, aki az előző nap délutánján jelentette: a kérdéses, Jézus nevű férfiú már tömlöcében raboskodik. S épp eme férfiú volt az asszonnyal zajlott beszélgetés tárgya, így ő lett Pilátus nyugtalanságának tárgya is, olyannyira, hogy néhány órai töprengés után maga elé állíttatta: hát ha a józan ész végül önvallomásának megváltoztatására, s Tanításának, s önmagáról szóló állításának megtagadására bírja, amely állítás szerint Ő az Atya küldötte, a Teremtő Egyszülöttje. Ha csak egy halvány szóval is kész megtagadni mindeme vallomásait, már méltónak ítélheti a kegyelemre, s akkor a népítéletet már csak Barrabás, s ama néhány lator fölött kell kimondatnia a néppel, akik Jézus mellett a tömlöcökben raboskodnak, várva tetteik megítélését, s a meghozott ítélet végrehajtását. Ezek a gonosztevők mind rablók voltak és gyilkosok, akik méltóak voltak a halálra, ám Jézus ellen szavain kívül, és szavain túl semmit sem tudtak felhozni vádlói. Igaz: az általa kiejtett szavak messze túlhaladták volna az Istenkáromlás határát; ha nem volna bennük igazság! S éppen ez volt az, amit Pilátus asszonya a szemére vetett: – Igaz embert adsz halálra, ha Őt halálra ítéled… – mondta a éj kellős közepén, elűzve szavaival az álmot Pilátus szeméről, aki ugyan épp csak halványan érezte, hogy ez így van, de mert hogy az asszony álmot látva nyilatkoztatta ki iménti szavait: nem tudott, s nem is mert nem bízni bennük. S mégsem cselekedhetett a maga meglátásai szerint! Nem, mert ahhoz túlontúl nagy volt benne a hatalomhoz való ragaszkodás: talán nagyobb, mint az életéhez való ragaszkodás, így gátolva volt a tudatában megfogalmazódott kegyelmi Szó kimondásában. Nem tudta felmenteni Jézust, de nem tudta elítélni, s halálra adni sem, így két tűz közt vergődött, s még inkább így volt ez, miután Jézus az általa feltett kérdésre még csak meg sem próbálta mentegetni magát, nem hogy korábbi vallomását megváltoztatta volna, amint azt Pilátus remélte. Amikor feltette Neki a kérdést: „Valóban te vagy-e az Élő Isten Fia?” csak annyit válaszolt: „Magad mondád”. Ez annyit jelentett: Úgy van, amint azt mondtad. Így, ez egyértelmű kijelentés által Jézus maga vádolta magát az elhangzott szavakért, hisz hát hogyan is állíthatná azt élő ember (akinek ráadásul még apját, s anyját is ismerik - ismerték mindannyian!): ő az Élő Isten Fia…? Jézust visszakísérték a tömlöcbe, s Pilátus azzal igyekezett megnyugtatni magát: ő minden tőle telhetőt megtett, hogy jobb belátásra bírja, s megkísérelje az utolsó pillanatban vallomása megváltoztatására bírni, így ami történni fog: nem rajta fog múlani. S hogy ez még inkább bizonyossággá válhassék benne, megfogadta a testőrkapitány tanácsát… … s amikor néhány óra múlva fel kellett tegye a kérdést: kit kíván szabadon engedtetni a nép: a nép szinte egy emberként üvöltötte: Barrabást… 178
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Jézust tehát feláldozta a nép egy egyszerű gonosztevőért, s hogy Pilátus még arra is rákérdezett: mit tegyenek Vele a nép akarata szerint, a válasz ismét egyértelmű volt: Feszítsd meg… - feszítsd meg…! - hallatszott végig, a hegy aljában, méghozzá ugyanazoknak az ajkáról, akik nemrég még úgy köszöntötték a városba tért Jézust: „Áldott, aki jő az Úr nevében, hozsanna…” Azoknak az ajkáról, akik épp úgy tanúi lehetek mindama csodáknak, amelyek Jézus által estek, mint maga az áruló: Júdás. – magyarázott Vezetőm, mikor ismét mellé emelkedtem, majd így folytatta: Az a Júdás, aki látva most azt is: mint vállalja fel, s viseli az Úr minden szenvedéseit, anélkül, hogy bármit is tenne önnön kiszabadítása, s puszta élete védelmében, teljességgel elveszítette lába alól a talajt. Addig sem igazán értette: mit, miért mond Jézus, ám tette következményét látva még inkább besötétült tudata. Azzal nagyon is tisztában volt: Jézus valóban az, akinek vallja magát. Azzal viszont nem volt tisztában: milyen következményekkel jár árulása, és mindama szenvedés, amelyet Jézusnak el kell viselnie. Ahogyan ti magatok is: ő is megfogalmazta magában a gondolatot: tettére nincs, mert sem Égben, sem Földön nem lehet bűnbocsánat. E gondolat szülte meg benne az elkeseredettség-adta cselekedet vágyát, amelyet gondolkodás nélkül, vakon követett, anélkül, hogy bárha csak meg is próbálta volna ismét felidézni magában, s legalább alapjaiban megérteni a Szeretet Törvényét. Azét a Szeretetét, amellyel Atyánk, és a FIÚ bír, s amely Szeretet valóban minden bűnt, minden vétket felold, elfed és elfeled, ha azt igaz, bűnbánó szívvel teszi le Jézus kezébe. Ez persze nem azt jelenti: vétkezzetek csak nyugodt lélekkel, hisz Isten úgy is megbocsájtja… – nem. Ez azt jelenti, hogy Isten számításba veszi: gyarló, és erősen besötétült emberi testekben éltek, egy még erősebben besötétült világban, ahol bizony: gyakorta megesik, hogy minden igyekezetetek, s a legtisztább Isten-szeretet mellett is bűnbe estek. Törekednetek kell; a bűn minden fajtáját tudatosan elkerülni, ám ha mégis vétkeztek: nem szabad a már elkövetett vétket hitetlenséggel, éspedig a Jézus tanításaival szembeni hitetlenséggel tetéznetek. El kell fogadjátok: minden egyes kiejtett szava maga az Igazság, s nem csak elméletben kell azt elfogadjátok, de meg is kell élnetek, hogy ÉN-eitek legbensőbb lényegévé váljon. S most itt az ÉN teljességére, vagyis a Szellemi ÉN, az útra indult Én-rész, valamint a test-tudati „én” hármas egységben álló egészére gondolok. Vagyis arra: a legelső, és legfontosabb Tanítást minden síkon úgy, olyan tökéletes elfogadással kell megélnetek, ahogyan, s amilyen tökéletes önátadással azt Jézus kezetekbe adta, mint egyetlen, de mindig, életetek minden percében, minden állapotában vigasztaló szót, amely számotokra, s minden teremtett Szellemlény számára egyet jelent a Szóval: ÉLET. Az elkeseredettség, s az önmarcangolás helyét mindig, minden helyzetben a Bizalom kell felváltsa, de ez a Bizalom szükségeltetik ahhoz is, hogy bármely Tanítást igazán, a maga teljes és tökéletes Valóságában képesek legyetek el, és befogadni, s már Útjaitok során irányjelzőként felhasználni. Ha nem meritek, nem tudjátok, esetleg nem is akarjátok annak megélni az Atya, és a FIÚ Szeretetét, ami az a maga teljes és tökéletes valóságában: nem léphettek sem előrébb, sem feljebb. Kell: természetesen kell, hogy mindig, minden körülmények közt felismerjétek, s megbánjátok teljes szívetekből, lelketekből, elmétekből, és szellemi Tudatotokból mindama vétket, amelyet elkövettetek, de nem ragadhattok le az önmarcangolásnál, mert az előbb-utóbb önsajnálattá, vagy annak ellenkezőjévé: teljes közömbösséggé válik tudatotok mélyén. A vétkeket tehát, amelyeket teljes szívetekből megbántatok, s letettétek azok súlyát a FIÚ irgalmas tenyerébe: épp úgy el kell engednetek, mint hiábavaló, s csak valós fejlődésteket gátló, földi vágyakozásaitokat, hiába való „akarásaitokat”. Azokat tehát, amelyeknek célja és eredménye is csak földi cél és eredmény lehet, amely cél még csak a közelében sem jár Utaitok valós Céljának, így annak esetleges földi szintű „eredményeit” sem építheti bele az Én-rész az ÉN egészébe, annak tudattárába másként, mint egy fölöslegessé vált erőfeszítés fölöslegessé lett eredmény-illúzióját, vagyis mint egy távolabbi Út során ledolgozandó, s csak a földi hiúságnak engedve begyűjtött történés-elemet. Júdás tettével nem kevesebbet tett, mint hogy hamisnak, valótlannak bélyegezte magában Jézus szavát, amellyel a Szeretet erejéről, hatalmáról szólott. Vagyis: lényegében a Szeretet mibenlétét, annak Mindenhatóságát tagadta, amikor a Bizalom helyett a kétségbeesés szavát követte. Vagyis: „megölte” önmagában – önmaga számára a Szeretetet, az Isten Szeretetét, hogy helyette a mélység szavát vegye magára, eldobva érte a legnagyobb Kegyelmi ajándékot is: az általatok „életnek” nevezett Utat; ahogyan
179
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet azt a ti korotok emberei is teszik, s olykor szinte semmiségekért, csak mert nem értik, de még csak nem is keresik az egyetlen, Valós Értéket: vagyis az Igaz, Isteni Szeretetet. A nép, s a nép akaratára hivatkozva Pilátus halálra adta tehát Jézust. Halálra adta, s ezzel egy teljesen új fejezetet nyitott meg a mélybe hullott, vagyis az EGY-ség állapotától eltávolodott szellemlények „világainak” történelmében. Tudta és érezte ezt Satana is, aki legyőzte ugyan Júdást, amint legyőzte Pilátust, s a népet is: ám nem győzte, nem győzhette le Jézust; bár úgy vélte. Már csak a Keresztáldozat, azaz Jézus halála pillanatában döbbent rá: a csatát lényegében ő vesztette el, hisz a fizikai testből kilépő Messiás e tény révén kapott módot arra, hogy az általa (ti. Satana által) megfogalmazott mélységbe alászálljon: de nem úgy, nem azon a módon, mint ama szellemlények, akik földi útjaik során (a hatalomra, s gazdagságra éhes Test-tudat által eladatva) csatlósául lettek. Tehát nem negatív, hanem pozitív energiát vitt az ellentét anti-világába, méghozzá ama Isten-gyermeki Örök Rész energiáját, amelyet a Kereszten függve, már fizikai testéből kiemelkedve vonzott magához az Szellemével az Atyától, hogy küldetése teljes és tökéletes befejezéséhez, annak maradéktalan betöltéséhez felhasználhassa. S ez volt ama három napos harc, amelyet Jézus az ellentét birodalmában meg kellett vívjon: a mélység legalsó pontjáig hatolva a magával vitt energiák segítségével közömbösítette, s ezzel felülírta a sátán negatív energiáját, meggátolva, hogy az még inkább kiterjessze birodalmának határait, már egy olyan síkra ereszkedve alá, ahonnan nincs, mert nem lehet Visszatérés. A mélység legaljáról visszatérő, s a Küldetés lényegi részét bevégző Megváltóhoz az alsó világban élő, s addig a mélység fogságában vergődő Szellemi ÉN-felek egész serege csatlakozott, felszabadulva a rájuk nehezedő átok alól. S most ezt az utóbbi mondatot ismét meg kell magyarázzam egy kissé részletesebben is. Satana egyik legfőbb fegyvere az volt, s az, mind a mai napig, hogy a különböző ígéretek (s később már a ténylegesen megadott, de csakis és kizárólag a fizikai síkon realizálódó előnyök) révén igyekezett teljességgel magához láncolni mindazon Szellemlényeket, akiket már a kezdet – kezdetén meg akart nyerni önnön szolgálatának. De vakká és süketté tette azokat is, akik már mint Földön járók engedtek aljas csábításainak, nem engedve meglátniuk mást, mint az általa feléjük csillogtatott kincseket, s nem engedve meghallaniuk többet, csak saját, álnok szavait. Azokat a Szellemi ÉN-feleket kötözte meg, megfosztva azokat Akaratuk, döntési joguk Szabadságától, amelyek a Duál-állapot megbontásának pillanatától, s már azt megelőzően is szüntelen a szolgálatában álltak. De azokat a fizikai testek tudatai által „eladott” Szellemi Én-részeket is megkötötte, s a maga-kovácsolta szellemi-tudati rabláncon tartotta, amelyek vakká és süketté lettek átkos hatása végett a Fent világának minden Igaz Kincsével, s Tiszta Szavával szemben. Ezek közül soknak szeméről hullt le akkor a hályog, meglátva a Valódi Erő fényét, és sokak füle nyílott ki az Isteni Szó hallatán; s akkor már készek, és képesek is voltak hátat fordítani a leginkább besűrűsödött gondolat-energiákból álló anti-világnak, s ama világ fejedelmének: ezzel meg is tették a legelső, és legfontosabb lépést azon az Úton, amely a Fent valós Világa felé, vagyis az elhagyott, az ellökött és megtagadott EGY-ség felé vezet. S mert hogy ezekben felébredt, s valós Lét-jogot kapott a minden egyes teremtett szellemlényben (Satanában is!) élő Isteni Szikra: a mélység fejedelme már semmit sem tehetett ellenük. De akkor már nem is akart tenni: sőt! Még inkább igyekezett minél gyorsabban megszabadulni tőlük, hisz az Ébredők által meglátott, és befogadott Fénysugár önnön mélybéli birodalmát veszélyeztette volna, így azok kevéssel később már a Föld akkori síkjánál sokkalta mélyebben lévő, de már Satana világánál lényegesen magasabban lévő bolygók felszíne felé haladhattak, hogy megkezdjék végtelennek tűnő Út-sorozatukat, amely végül az Örök Hazába: vagyis az Atyával való EGY-ségbe vezet. Ugyan megtehette volna Satana, hogy egyszerűen kiszippantja belőlük a Fényt: s mégsem tehette meg, mert ama Fény jogos tulajdonosa, azaz Krisztus önnön védelmét adta mindazoknak, akik készek voltak elfogadni kezéből az Ígéret és a Remény élő, és éltető Fénysugarait. Satana tehát tehetetlen volt azokkal szemben. E hatalmas történés természetesen akkor sem járt, nem is járhatott kísérőjelenségek nélkül. S ezek a jelenségek nem csak a Föld színén, de a Teremtettség e mélybe hullott, s a Fent világától élesen elhatárolódott részének teljességében érzékelhetőek voltak. S még csak nem is annyira a különböző bolygók fizikai, mint inkább szellemi síkjain, amelyek a Föld felé áramló, hatalmas erejű energia egy 180
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet morzsalékát szippantották magukba. A Mars, a Jupiter, s a többi bolygó, s a távolabbi Naprendszerek bolygói is feltöltődtek általa, ám a legnagyobb, s már fizikai síkon is érzékelhető történés a Föld színén vált megfigyelhetővé. A hatalmas mennyiségű pozitív energia oly magas rezgésszámú volt, hogy azt már képtelen volt bárha a legfejlettebb, s a legmagasabb (tehát az akkor már legmagasabbnak számító) vagyis a negyedik szféra szintjéről érkezett ember is beazonosítani, s mint fizikai jelenséget értelmezni másként, mint épp ellentétes formában. A túlságosan erős fény, amely már minden, általatok valaha is ismert fénynél nagyságrendekkel erősebb, a ti síkotokon csak mint sötét realizálódhat, mert a test-tudat egyszerűen képtelen olyan hatalmas fény-energia befogadására, és annak valós formában, tehát fényként történő érzékelésére. Valahogy úgy tudnám ezt érthetőbben megmagyarázni, hogy a számotokra már viselhetetlen boldogság is szinte fizikai fájdalomként realizálódik tudatotokban, míg a viselhetetlen fizikai kín csaknem a teljes és tökéletes boldogság hamis illúzióját képes kivetíteni a tudatra, vagyis a földi agykéreg felszínére, megmásítva az agyi idegek vészjelzését, lehetetlenné téve a fájdalomérzet megfogalmazódását, s annak tudatos felismerését egyaránt. (Igaz: ezek az illúzió-érzetek igen ritkák, szinte csak elvétve fordulnak elő a Föld színén, s pedig azért, mert a test-tudat, vagyis maga az agy a túlzott, tehát már beazonosíthatatlan érzetté váló fájdalom, vagy boldogság bekövetkeztének pillanatában megbomlik, s az agyi idegek megszűnnek valós funkciójuk szerint működni, ez viszont a fizikai lét megszűnését hozza magával.) Így, ilyenformán érzékelték a hatalmas rezgésenergiával bíró Fényt mint teljes és tökéletes sötétséget a Kereszt tövében együvé sereglett emberek, de még a távoli falvak, települések és városok népei is, s ez okozta a közelben lévő tárgyak erőteljes elmozdulását, vagy akár a templom kupolájának (vagyis a templom „kárpitjának”) meghasadását. Képzelheted: micsoda gigászi Erő kellett a Föld egyetlen pontján koncentrálódjon ahhoz, hogy a vastag kőfalak egyszerűen megrepedjenek, s ketté nyíljanak, mint a könyv lágy, puha lapjai. Ugyan nem tesz róla még külön is említést a Biblia; tudható mégis, hogy nem csak a teljes, és tökéletes napfogyatkozást, de a különböző tárgyak elmozdulását is eredményezte az Energia megjelenése, s még maguk az emberek is szó szerint kilódultak addigi helyükről, mintha csak valamiféle önkéntelen táncot lejtenének. Ennek az energiának egy része a Kereszt fájában, s a Krisztus oldalát átjáró lándzsában; tehát az általatok élettelennek nevezett tárgyakban halmozódott fel, s ez sem volt véletlen, s épp az emberek, azok puszta fizikai testei, s Szellemi Én-részei érdekében vált mindenek felett szükségessé. Épp úgy működtek e tárgyak, mint házaitok villámhárítói, csak míg azok a negatív, tehát villamos energia magához szippantására és levezetésére szolgál, addig e tárgyak a pozitív, vagyis a Kozmikus energia bevonzásának és magukba-zárásának feladatát látták el. Amíg azonban a negatív, tehát a villamos energia az utolsó szikráig el kell tűnjön, bele kell ivódjon a Föld mélyebben fekvő rétegeibe, addig a kozmikus energia a Föld színén kellett (s kell, még mind a mai napig is) maradjon, éspedig azzal az energiával együtt, amelyet Krisztus a legfelső síkra, vagyis a legteljesebb és legtökéletesebb rezgésmagasságba: az Atyába való visszalényegülése (emelkedése) során nem vitt magával. S itt a fizikai testhalálának pillanatában, vagyis az abból való kilépéskor a Kereszten magához vonzott, s a legmélyebb mélységben fel nem használt Isten-gyermeki Örök Rész energiájára gondolok, de gondolok ugyanakkor arra az energiára is, amelyből a mélységből kiemelkedő, azaz feltámadó Krisztus testét: a Kereszt előtt viselt, majd a Feltámadás révén (vagyis a Krisztusi ÉN ismételten a testbe való visszatérése során) egy sokkalta magasabb rezgésenergia szintre emelkedett testét; annak a Föld síkján még látható és tapintható formáját alkotta. Aztán a Visszafelé vezető Út további részében, tehát még magasabb szellemi síkokra emelkedve azok a rezgés-energia elemek is sorra lefoszlottak, vagy inkább lebomlottak, amelyek a feltámadott Krisztus fizikai testét a tanítványok és követők számára ez időre még az általuk használt, látható tartományban tartotta, hogy végül már csak a Krisztus testének legbenső Magját adó Isteni ÉN maradjon meg, bár egy ideig még az is lélek-testbe burkoltan. Ám addig volt csak szükséges e lélek-test, míg Krisztus a maga után a Föld színén hagyni szándékozott energiát biztos helyre nem juttatta. Az Istengyermeki Örök Rész felhasználatlan, vagyis a nagy mélységben feloldatlan maradt energiáit a Tibeti lámák, a Bermuda-szoros-nál lévő Óceán-mélyi, s az Ősi Kozmikus Erők Őrizetével is megbízott, magas szellemi síkokról érkezett Őrizők gondjaira bízta. Azok gondjaira, akik a Lemúriai, a Mú-szigeti, s az atlantiszi, valamint az egyiptomi papság, s azon belül is a Beavatottak által levonzott, és használt szellemi, azaz Kozmikus Energiát is őrizték. (A Naniviei papság által levonzott s fel nem használt 181
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet energiát nem kellett, s nem is lehetett volna őrizniük. Az az energia ugyanis már a Naniviei történés, vagyis az ott esett robbanás pillanatában bele kellett épüljön a Föld fizikai testébe, alkalmassá téve azt arra, hogy a későbbiek során a benneteket is ~ vagyis a másod-teremtettségű Szellemlények csoportjaiból a mélység felé indult Szellemlényeket is ~ megfogalmazó Elsőd anya-aspektusa betölthesse, annak veszélye nélkül, hogy a nagyon nagy mélységben lebegő Föld a saját szellem-energetikai szintjénél több ezerszeresen magasabb szinten álló energia hatására már a legelső pillanatban alkotó elemeire robbanjon széjjel). A Kereszt fájába, s a katona lándzsájába került energiát, valamint az önnön fizikai teste felbontása révén keletkezett energiát a Bermuda-szigeti, a Shambhalla-i, s még a Föld több, általatok és számotokra még az ismeretlenség homályában rejtező (s épp az akkori történés során megnyitott) pontján lévő energia-kapu kialakítását, azaz megnyitását, s azoknak őrizetét felvállaló Elsődök kellett magukhoz vonzzák. Az a szellemi energia pedig, amely már Krisztus lélek-testének felbontása révén keletkezett, a Föld szellem-burkában maradt, megnyitva általa már számotokra is az ötödik, tehát az akkori, legmagasabbnak számító szférát. Azt a szférát, amely természetszerűleg létezett már az első teremtettségű Szellemlények bukásától fogva, hisz épp ők voltak azok, akik a lefelé vezető szférákat önnön gondolatenergiájuk egyre inkább besűrűsödött elemeiből, mint számukra ideális és kívánatos szinteket: egymás után megfogalmazták. Ám ahogy az egymást követő, s mind mélyebben és mélyebben álló szférák egy újabb, s mindig egy szinttel alacsonyabban álló síkját megformálták, úgy záródott be mögöttük s a számukra a fölöttük lévő szféra, csak egyirányú haladást biztosítva, tehát csak a lefelé vezető Utat hagyva nyitva azon Szellemi Én-részek számára, akik egy mélyebb sík elérése, vagyis egy mélyebb pont megismerése után vágyakoztak. Felfelé viszont csak a saját szintjeik, tehát szellemi szféráik dimenzióiban haladhattak (s még ott is csak egy bizonyos pontig, egy bizonyos mélység eléréséig), míg a magasabb szférák dimenziói zártak maradtak. Az Oktató-szellemek, s a missziós Útra vállalkozó Szellemi Én-részek a saját fölöttes ÉN-jeikkel összeköttetésben maradt lélek-szál segítségével emelkedhettek vissza a maguk elhagyott síkjaira: ám az egyiptomiak bukását, majd Mózes visszatértét követően erre hosszú időn át nem volt sem mód, sem pedig szükség. Hagyni kellett ugyanis, hogy az akkori emberiség tudati energiáinak legdurvább, leginkább besűrűsödött része kiéghessen, s erre csak a legvadabb háborúk révén és által kerülhetett sor. Épp úgy, ahogy a ti emberiségetek hozzátok legközelebb eső múltjában, s jelenjében is: hatalmas, és minden eddigit felül múlóan durva történések szükségeltettek, s szükségeltetnek is még egy bizonyos ideig, hogy a legmélyebb gondolat-energiák megfogalmazódva és realizálódva, majd egyetlen történés-elemben (vagyis a Föld szellem-burkának egy magasabb dimenzióba való emelkedését megelőző és kísérő, fizikai szintű jelenségekben) koncentrálódva: végül kiéghessenek a Föld egészéből, s már nem csak az emberiség gondolat-ener-giáiból, de a köröttetek - veletek élő lélek-lényekből, s magából a Földből, annak fizikai testéből is. Ez teszi ugyanis lehetővé a későbbiek során nem csak azt, hogy a történés révén, vagyis a történés kísérőjelenségeként észlelhető robbanás erejét felhasz-nálva a Föld szellemi gömbje elszakadhasson a bolygó fizikai testétől, de azt is, hogy a Föld egy bizonyos idő elteltével képes legyen megújhodni, s a mélyében rejtező, valamint a Tibeti, a Bermudai (stb.) Őrizők gondjaira bízott Erő egy részét felhasználva; új, s már egy sokkalta tisztább fejlődési irányban elindulni annak veszélye nélkül, hogy a mozgósított pozitív energiát a Föld testében megrekedt negatív energia már a kezdet kezdetén közömbösíti. Ez a megújhodás, s a tisztább irányba való, test-tudati és szellemi fejlődés természetesen az emberiségre is; sőt: elsősorban az emberiségre vonatkozik, hisz a Föld Szellem-gömbjének felemelkedését követően hosszú időn át a Föld színén maradó, s a későbbiek során leszülető Szellemlények kozmikus és test-tudati energiája kell megfogalmazza a Föld Energia-burkát. Ehhez az Energia-burokhoz fog a Föld fizikai gömbjének „célba-érése”; tehát az Orion csillagképbe való visszaemelkedése után csatolódni az a magas rezgéssel bíró szellemi energia, amelyet az Orion csillagképben tartózkodó, s az egykori, Naniviei történés korában élt emberiség leszármazottainak számító Elsődök kell kibontsanak a Tibeti Őrizők segítségével, akik a történést követően is a bolygó színén kell maradjanak, néhány száz évenként váltva egymást, mind hosszabb és hosszabb időtartamokra töltve be az általuk használt, fél-anyagi testeket, s már egy, a most Shambhalla néven ismeretes városhoz hasonló, szintén csak fél-anyagi elemekből álló városból irányítva a Föld fizikai testének útját, annak a célnál való megállapodását, s további fejlődését a kezdeti időkben. Ők, és a Bermudákon, valamint a mostani Szahara területének egy mindmáig felfedezetlen maradt részén, s az Alpok hegyeiben élő, s az 182
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Erő őrizetével megbízottak, akiknek ti magatok is érezhetitek jelenlétét; bár ha nem tudjátok beazonosítani a belőlük kiáradó szellemi energiák egyes (pozitív) hatásának sem okát, sem magának az energiának a pontos forrását, vagyis annak kiinduló pontját, mert csak az általatok ismert és használt dimenzióban vagytok képesek azt keresni. S ez is így van rendjén, annál is inkább, mert nem csak ti: emberek vagytok azok, akik mindenáron szeretnétek a nyomára bukkanni az Erőt rejtő kegytárgyaknak! Satana célja is ez, s nem egy, a Föld színére érkezett, s testet öltött Szellemi Én-rész épp az ő megbízását kívánja teljesíteni, amikor kutatni kezdi az Ereklyék nyomát. Hitler, az általatok is ismert vad és kegyetlen akarnok is ezzel a céllal, s ezzel a megbízatással kelt útra, amellett, hogy tettei révén a lehető legtöbb, s az ember-szellemek kiszipolyozása révén elorozott, pozitív szellemi energiát igyekezett magához vonzani, hogy azt leközvetítse Satana birodalmába, erősítve, s növelve általa az Ellentét erejét, birodalma léttartamát. De amennyi pozitív energiát elorozott, annyit fogalmazott is meg, ha nem is közvetlenül, még kevésbé szándékoltan. Az általa kirobbantott, globális méretű háború során és révén feloldott karmák negatív energiái ugyanis már pozitív energiaként épültek be nem csak a karmikus Utat vállaló Én-részek fölöttes ÉN-jeibe, de a bolygó szellemi gömbjébe is, s a missziós küldetést vállalók Szellemi Én-részében megfogalmazódó, s azok fizikai testei által végrehajtott cselekedetek (betegápolás, árvák és özvegyek felkarolása, sebesültek és fizikai testeikben megnyomorodottak ápolása, azok lelkiszellemi támogatása, tehát vigasztalása, s az Istenbe vetett hitük megerősítése stb.) pozitív energiái is a bolygó szellemi gömbjébe ágyazódtak bele, felgyorsítva ezáltal a szellemi gömb fejlődésének, vagyis emelkedésének folyamatát, amely így a történés végére a harmadik szféra ötödik dimenziójába emelkedhetett. Mindezek mellett a mélység az általa, s az útra küldött csatlósai által megfogalmazott negatív energia révén még inkább beágyazódott az általa megfogalmazódott mélységbe, de már nem lefelé terjesztve tovább birodalma határait. Arra, mint már említettem, Krisztus mélységbéli Útja, s az onnan való Visszatérés következtében többé nem volt módja. Így csak birodalmának sűrűségét növelhette, önmagában, önnön sötétségében mélyedhetett el még inkább, befelé sűrítve a negatív energiát, még vadabbá, és még durvábbá téve ezáltal a „Lent” világát, tehát az Anti-világmindenséget. Új, és még újabb bolygó-képzetek fogalmazódtak meg, amelyeket szintén önmagával, a maga gondolat-energia lényeivel töltött be, negatívvá transzformálva még azt a pozitív energiát is, amelyet a maga szintjénél sokkalta magasabban lebegő Föld Szellemi Én-résszel bíró lényeinek tudatából, valamint a negatív cselekedetekre kitenyésztett, s kiképzett, lélekkel bíró lények fél-tudatából magához szippanthatott csatlósai, szolgái és szolgálói révén, vagy félig-meddig közvetlen módon, tehát a meggyötört emberek tudatában megfogalmazódó átkok közvetlen magához szippantása, „bekebelezése” révén. Amikor Krisztus alászállott a mélység sűrű közegébe, az ellentét világának fejedelme minden erejét latba vetette, hogy meggátolja Műve teljes és tökéletes bevégzésében. A legaljasabb eszköztől a leghihetetlenebbig: mindent bevetett, hogy célját elérje. Ez a cél pedig nem volt kisebb, és nem volt kevesebb, mint Jézus megsemmisítése, vagyis az, hogy Jézus Isten-gyermeki szellemi energiáját magához vonzza, és megsemmisítse a saját negatív energiája révén. Ennek érdekében először Neki is a maga világán belül megfogalmazott, s a korábban elorozott pozitív energiából megformált „világ-képzetet” igyekezett Elébe tárni, mint valóságot: ám az ő számára idegen energia az Isten-gyermeki energia vonzására egyszerűen felbomlott, s a hatalmas mennyiségű pozitív energiához csatolódott, vagyis a hasonló hasonlót vonz elve alapján megszűnt létezni az ellentét birodalma számára. Ezek után (ahogyan azt már egy ízben megkísérlette, éspedig Jézus negyven napos böjtje során, a pusztában) a megvesztegetés, majd a megfélemlítés eszközeivel próbálkozott: ám az e célra felhasznált negatív energia úgy olvadt szét az Úr hatalmas rezgésmagasságú energiájában, mint a vaj. Pedig nem kis erőket vonultatott fel Satana! A sötét szellemlények, s a saját gondolat-energiájának szülöttei (akit ti mint ördögöket szoktatok említeni, méghozzá igen találóan) ezrével támadtak az Úr ellen, igyekezve meggátolni Őt abban, hogy a maguk közegének legmélyebb pontjáig aláereszkedjen, s ott a magával vitt energiával közömbösítve az anti-energiát: megszabja a lent végső határát. Ám ezzel csak önnön erejét morzsolta fel: s erre ő maga is rá kellett döbbenjen. Márpedig Satana, aki egykor (ha még emlékszel rá) a Fent valóságának egyik kimagasló fejlettséggel bíró szellemlénye, vagyis a Fény hordozója volt: mindennek nevezhető, csak épp ostobának nem. (Legalábbis a ti értelmezésetek szerint, aszerint: milyen ismérvek alapján szoktátok behatárolni a magatok, s a köröttetek élők értelmi fejlettségének és 183
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet képességeinek szintjét…) Szellemi értelemben véve, tehát a Fent Valósága értelmében a legmélyebb tudatlanságban (besötétült állapotban) vegetált, ám ez valóban a szellemi, s nem az értelmi képességeinek meghatározó jellemzője. Ezt az általa útnak indított, s a legkülönfélébb tudományágak területén tevékenykedő, s még a Föld szintjén is kimagasló tudományos és technikai eredményekkel dicsekedhető, új, és még újabb kutatási módszerekkel dolgozó, de eredményeiket csak negatív célra szánó szolgái eredményeiből is kikövetkeztethetitek, amely eredményeket az ő segítsége révén, s az ő céljai érdekében voltak képesek megvalósítani. Mert nem minden eredmény származik a Fent világából! Van, sajnos nagyon is gyakran van, hogy az emberiség érdekében megkezdett kutatások végére egy, az ellentét szolgálatában álló tudós teszi ki a pontot, egyben meg is határozva a kutatás eredményének későbbi felhasználási módját, annak irányát. Gondolok itt például az atomenergiára: hány, és hány tudós munkájának gyümölcse az, amit végül az ellentét céljaira használt fel néhány fejlett test-tudattal, ám erősen besötétedett szellemmel bíró ember! S akkor még csak az atomenergiát említettem, vagyis az emberiség legnagyobb vívmányát, amely Áldássá kellett volna legyen az emberiség egésze számára, ám csak átokká lett, félelemben és rettegésben tartva a puszta létezésével még azokat is, akik már csak mint a távolabbi korok történéseit, ismerik Hirosima, Nagaszaki, s a többi atomsújtotta város tragédiáját. Azokat a tragédiákat, amelyek csaknem azonos nagyságrenddel bíró történések kellett volna legyenek Satana célja és szándéka szerint, mint a Naniviei és a Lemúriai energia-robbanások, s amelyek végzetessé válható nagyságát az Isteni Kegyelem ereje csökkentette, lehetővé téve az emberiség egésze számára a tovább és túlélést, leszűkítve a történés energia-gömbjét egy-egy adott földrajzi pontra. Bár a szél, s a csapadék még így is nagy mennyiségű atom-szemcsét szórt széjjel a Föld felszínén, megfogalmazva már akkor azoknak az élőlényeknek a létét, és azok fizikai testeinek alapját, amelyek a későbbiek során bekövetkező, s igen nagy mélységekből induló robbanások során fogják elözönleni a Föld felszínét. Azokra a mutáns lényekre gondolok, amelyeknek kezdeti formáját, annak egynéhány egyedét már most megtaláljátok a Föld felszínén, úgy a rovarok és csúszó-mászó állatok, mint az emberi szervezetben felbukkanó baktériumok és vírusok közt. Olyan lényekre gondolok, amelyeknek egyikmásik fajtájára még maguk a tudósok is azt hiszik: egy addig ismeretlen, fel nem fedezett, de valahonnan az ősidőkből fennmaradt állatfajjal van dolguk. (Te magad is láttál egy ilyen mutáns, a pókok és az ugrólábú rovarok keveredésének jegyeit magán hordó, bár még ártalmatlan lényt, ha nem is tudtad, nem is tudhattad beazonosítani, hisz nem vagy biológus…) Satana felismerte tehát: mennyire hiábavaló minden próbálkozása, de mert értelme mellett az elvakult gőg irányította tudatát, az utolsó pillanatig harcolt. Mert a harc lényegében az Úr és Satana közt, tehát a Fent és a lent két legmagasabb rangú képviselője között dőlt el, még akkor is, ha Satana nem volt képes egymaga felvállalni a harcot. A legmélyebb pontra azonban csak neki volt hatalma lemerülni, hisz ő volt az egy, aki nem bontotta meg a dualitását akkor, amikor csatlósait erre késztette. A lent világában tehát egyedül ő bírt teljes, vagyis az eredeti duál-állapotban megőrzött Szellemmel, míg csatlósai is csak a dualitás megbontásának állapotában, bár nem mint Szellemi Én-részek, hanem mint ÉN-felek voltak mellette. Ezek az ÉN-felek természetesen nem merülhettek le egészen Satana birodalmának legvégső, azaz legtávolabbi pontjáig, mert az a szint már a teljes és tökéletes megsemmisülést; a Végtelen Kozmikus Energia-áramban való feloldódást eredményezte volna számukra. S épp ez volt az, amit Jézus meggátolt: az tehát, hogy a Fent valóságától eltávolodott, s a mélységbe süllyedt világmindenség-rész színéről bevonzott negatív energia-tömegek segítségével egyre mélyebbre és mélyebbre törő Satana birodalma teljes egészében az addig csak általa használt mélységbe süllyedjen. Márpedig ha az általa használt szintet még tovább mélyíti, a csatlósai által használt szint is követi: vagyis egyre messzebb és messzebb kerül a Fent Valóságától, s ismét csak a hasonló hasonlót vonz elve alapján. A következő mélységi fok elérése viszont már a megsemmisülést, a teljes felbomlást eredményezte volna a dualitásukat feladó ÉN-felek számára, lévén hogy azok sokkalta kisebb energiákkal bírtak, mint maga Satana. A mélység legmélyebb pontját tehát csak a lent világának fejedelme; Satana érhette el következmények nélkül… – valamint a Fent Világának Ura: azaz a FIÚ, AKINEK AZ ERŐ ADATOTT.
184
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet És Jézus alá is szállt a mélység legmélyebb pontjára, megérintve és betöltve szellemi energiájával a legmélyebb mélység pontja alatti síkot, s megfogalmazva ott ezáltal a Fent Világának emléklenyomatát, önnön Szellemi engramját hagyva a mélység legalsó pontján, amely az utolsó pillanatig, s még azon is túl: már örökkön részét képezi a mélység alatti síknak, s amely Erőt Satana már nem lesz, mert nem is lehet képes felülírni a maga energiájával. Nem, mert a benne lévő energia nem képezi a Valóság részét, hisz amint azt magad is tudod: a Valóság része csak a Valóság energiáiból: vagyis a pozitív energiából fogalmazódhat meg, hisz a Valóság, tehát a Teremtő Valósága maga a Pozitív Erő. Abban a pillanatban, amint az Isten-gyermeki Erő elárasztotta a lent világának legmélyebb pontja alatti szintet, mintegy elszigetelve azt egészen a következő, lefelé vezető „lépcsőfoktól”: a mélység birodalma erősen megrázkódott. A két, egymással ellentétes irányú energia végső összecsapását jelezte ez a történés, megrázva a mindenség-elem legalsó szintjének dimenzióit is, amelyek ezáltal még inkább eltávolodtak a lent valótlan valóságától. Ekkor bomlott fel az első szféra negyedik és ötödik dimenziója, így az első szféra lényegében már készen állt arra, hogy a második szféra legalsó dimenziójához csatolódjék. Ez azonban még jócskán odébb van, így Egyelőre nem is foglalkozunk tovább a kérdéssel. Eljön mindennek a maga ideje, s akkor majd visszatérünk rá. Amint Jézus elérte a mélység legmélyebb pontját: Satana kénytelen volt visszavonulni. Attól a pillanattól kezdve ugyanis Jézus, Aki Krisztussá lett: a Teremtő Erő birtokában állt vele szemben, amely Erő egy része az Isten-gyermeki Erő koncentrálódása révén már a maga teljességében rendelkezésére állt. Olyannyira, hogy akár ott: abban a pillanatban képes lett volna feloldani általa nem csak Satana antienergiákból épült birodalmát, de magát Satanát is, megszüntetve, s alkotóelemeire bontva teljes Szellemi ÉN-jét. Ám ez ellenkezett volna az egyik legfontosabb Teremtő Elvvel: vagyis a Szabad Akarat Törvényével, mert ahogyan a lent mélységét, s annak sötétségét; úgy a Fent világosságát is önként kell elfogadja és kövesse (és önként is fogja választani) minden mélységben lebegő Szellemi ÉN-fél, s minden Szellemi Én-rész, de még Satana is. Ahogyan azok a Szellemi ÉN-felek, s azok a Szellemi Én-részek is önként követték a hatalmas Feladat végeztével visszaemelkedő Erő Fényét, akik végre képessé váltak ama Fény meglátására, s képessé váltak ama Reménység el- és befogadására: a Megváltás hatalmas Műve értük is esett, s nékik is adatott, mint lehetőség a visszatérésre, s a Teremtő EGY-ségébe való visszacsatolódásra. De még csak mint Reménység, s nem mint Bizonyosság érte a Fény nyomán emelkedni kezdő ÉN-felek tudatát a Felismerés, hisz ahhoz, hogy a Reménységből Hit, majd Bizonyosság legyen: még hosszú, nagyon is hosszú Utat kell megtenniük; amint nektek magatoknak is. Bevégeztetett tehát a hatalmas Feladat: a Megváltás, s Krisztus megkezdte Visszaemelkedését az Atyával való EGY-ség állapotába. Szellemi Én-felek és Én-részek sokasága emelkedett akkor ki a mélységek mélységéből, megtagadva és megszakítva a Satanával való mindenféle közösséget, hogy egy új, egy tisztább Világ törvényeit igyekezzenek el- és befogadni, megtagadva mindazt, amit addig követtek. Satanát is, aki viszont nem tagadta meg önmagát! Sőt, ha lehet, még erőszakosabb, s még durvább eszközökkel igyekezett célja felé törni. A célja felé, amely azonban már nem volt, nem is lehetett a Teremtettség fölötti uralom átvétele. Nem, mert Satana maga is meg kellett érezze: betelt fölötte az Írás szava: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az néked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod…” Betelt az Írás szava, s az ő ideje megmérettetett, s egy bizonyos pont után véget kell érjen. E pontot, ezen időt kívánta, s kívánja mind a mai napig kitolni egy lehetséges, távoli pontra az időtlen Végtelen síkján, elhitetve csatlósaival, de tán még önmagával is: Ura az Időnek, s a történések az ő malmára hajtják a vizet. (S ebben talán igaza is van, legalábbis részben. Az Időnek ugyanis valóban ura: ez azonban nem az Örökkön való Mindenség Törvényes része…) El akarta, s el is tudta hitetni csatlósaival, hogy képes megfordítani a vesztes helyzetet. De ez utóbbit már valóban csak csatlósaival tudja elhitetni, s azokkal még, akik aljas csábításának engedve: újra és újra hitelt adnak szavának, megszédülve az elébük tárt, s kezükbe adott, fizikai szintű gazdagság és hatalom mámorától. Ám nem hitetheti el önmagával ugyanezt, mert ha képes volna önmagának is bebeszélni: a Krisztussal vívott, s ellenében elveszített csatát megfordíthatja, s egy újabb történés során már ő kerülhet ki győztesként a 185
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet viadalból, nem is volna szüksége arra, hogy egyre durvább, s egyre ravaszabb és aljasabb módon igyekezzék mind több és több szellemlényt, vagyis az Én-részek által irányított tudatot maga felé fordítani, s ezzel önnön rabságába, szolgálatába állítani azok valós, Szellemi Én-részeit is. De tudja, hogy idejének határt szabott Krisztus, s e tudás ellen egyre vadabb és vadabb történések megfogalmazásával és megvalósításával próbál védekezni. Ha úgy tetszik: kapkod, hogy minél inkább kiélvezhesse uralmának minden egyes percét, minden pillanatát, mert tudja: hamarosan véget ér. Tudja, de mert őt nem érintette meg a Kegyelem Reménysugara: nem tudja, még csak nem is sejti, mire kell számítson, ha birodalma egy percen végképp összeomlik, s magába hull. Mert lényegében ez fog történni, éspedig éppen Satana ösztönös reakciója végett. Amikor az alsóbb szférák utolsó, számára még elérhető mélységben lévő dimenziója is a negyedik szférához csatolódik, Satana világa, s a Fény Világának legalsó szintje közt hatalmas űr keletkezik. Attól a pillanattól kezdve Satana nem tud honnan energiához jutni: önnön birodalmának energiáit kell felégesse, hogy puszta létét fenntartsa. Ehhez még a benne csalódó, s tőle mindinkább elforduló, végül el is szakadó Szellemi Én-felek, és a fogságukból (épp Satana fokozódó gyengülésének köszönhetően) kiszabaduló Én-részek távozásakor bekövetkező energiaveszteség is hozzájárul, hisz attól kezdve már azok energiáját sem használhatja a maga birodalmának fenntartására. Az az energiagömb, amelyet önnön sötét gondolat-energiáiból formált maga köré, egyre kisebb és kisebb lesz: Satana úgy fogja maga köré vonni a belőle kiáradó energiát, mint szivacs a vizet: ezáltal egy koncentrált negatív burokba zárja magát, amelyben az energiahullámok befelé gyűrűznek, sűrűségük végett már az újbóli kiáradás esélye nélkül. Az egész anti-világ önmagába zuhan tehát, és úgy pulzál és lüktet majd a Teremtettség ama pontján, mint valami iszonyatosan sűrű, koromnál sötétebb nap, amelyben nem az Élet, de bizony: a halál hideg lángja lobog. Ez azonban (ha csak a ti számotokra, s a ti Időbe zárt Világaitok értelmezése szerint is) még odébb van. Ám nem a Végtelenben, mint azt egykor Satana remélte, s merthogy ő maga sem tudhatja „sem az órát, sem a percet”: igyekszik a lehető legtávolabbra tolni a Végső Pillanatot, mind több és több, s mind durvább energiát hintve szét csatlósai és szolgái segítségével a lakott Világok mindegyikén, amelyeket elérni még módja lehet. Mert amint mondtam: a negyedik szféra szintjére, s az afölötti szférák dimenziójába már nem érhet el a benne rezgő, negatív erő. De elérheti az alatta lévő szférákat: s igyekszik is mind több, és több energiát azokból magához vonzani, s mind több és több tudatot megtéveszteni, vagy akár meg is félemlíteni, csakhogy csatlósai közé sorolhassa az őket irányító Szellemi Én-részeket is, gyakran épp csak az azokban rejlő energiát szívva ki belőlük, hogy azután egy teljesen életképtelen, s elgyengített Én-résszel bíró, vagyis működésképtelenné vált testet és test-tudatot hagyjon maga után, mint az élőlények vérét újra és újra megcsapoló wampyrus nevű állat, amely a barmok lábán lévő érből szívja magát teli újra és újra, míg az állat el nem gyengül, s végül el nem pusztul gyakran anélkül, hogy annak gazdája felfedezhetné a szerencsétlen jószágot gyötrő „betegség” bárha legkisebb nyomát is. Épp így szívják ki a Szellemi Én-részek energiáját is a Satana megbízásából (vagy Satana kényszerítő parancsának engedve) tevékenykedők, hol mint a láthatatlan tartományban maradó, sötét szellem-alakok, hol mint fizikai testekbe öltözött, s valós útjaik egyikén lévő, de korábbi útjaik valamelyikén a mélység csatlósául szegődött emberek, akik gyakran nem is tudják: milyen alantas és rút szolgálatot látnak el a mélység parancsára. Ez persze csak az egyik (ha nem is a legfinomabb) módja Satana már-már kétségbeesett energiaszerzési módszereinek. Emellett a test-tudatok egyre durvább és durvább késztetésekkel való feltöltését, s a testek fizikai szintű körülményeinek ellehetetlenítését használja önös céljaira, élve (és persze visszaélve) azzal a nem elhanyagolható körülménnyel, hogy a fizikai agy ideghálózata a technika rohamos fejlődésével egyenes arányban válik egyre gyengébbé, egyre sérülékenyebbé. Gyakran már az anyaméhben igyekszik elgyengíteni a fejlődő magzat idegrendszerét, hogy a növekedő gyermek még fogékonyabb legyen a médiákon keresztül tudatára árasztott tömény gonoszságra, elfogadva annak jogosságát és törvényszerűségét, annál is inkább, mert hisz hát szüleitől is egyre a hatalmi harcokról, a létfenntartásért vívott, szüntelen csatározásokról hall, s ezt tapasztalja később maga is, ha már egy kicsit is közelebb kerül ahhoz, amit a ti szintetek átlagembere úgy hív: élet. Mindebben persze hatalmas segítséget kap az ellentét fejedelme azoktól a mélyebb szférákból érkező, s a felsőbb szinteken testet öltő szellemlényektől, amelyek épp csak most kezdenek kiemelkedni a második szférából, vagy akár a legelső szféra magasabb dimenzióiból, hogy utat vállaljanak a harmadik szféra emberiségében. S ezek a szellemlények, vagyis ezek az Én-részek nem csak a ti Naprendszeretek 186
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet bolygóiról, s nem csak a Föld alacsonyabb rezgésszintű dimenzióiból öltenek testet a Föld színén. A Teremtettség teljességének ama Mélységbe hullott pontjáról, s ama pont mindahány Naprendszerének egykori lakói közül érkeznek közétek testbe öltöző Szellemi Én-részek, hogy a maguk Naprendszerének a mélyebb szférákban megrekedt bolygóin végigjárt Utak után most a Föld színén, vagyis a számtalan metagalaxis egyetlen összetett Szellemi Iskolájában, s azon belül is már a ti dimenziótokban folytassák megkezdett Útjaikat. És éppen ők a legideálisabb alanyok Satana kezében, hisz Szellemi ÉN-jük még önmagában véve is gyenge, így az általuk útra küldhető Én-rész is, viszont a test-tudat az esetek többségében az átlagnál magasabban fejlett, hisz azok a számotokra képzelhetetlenül távoli bolygók, amelyeknek színéről érkeztek, szinte kivétel nélkül jócskán megelőzik a Föld azonos irányú fejlettségét úgy a technikai, mint az egyéb reál-tudományok terén. S épp azért lehetséges ez, mert a fejlődés egyedüli iránya a tudat fejlődése, míg a lelki-szellemi, tehát a humán fejlődés már a kezdeti ismeretek fokánál megrekedt. Azon a fokon, ahol a tudat le kellett tudjon mondani a kannibalizmusról, s a legdurvább késztetésekről, s pedig a faj puszta fennmaradhatása érdekében. S még így is csak a legerősebb és legdurvább egyedek maradtak életben abban a távoli korban: így az ő fizikai leszármazottaik viselték az ott testet öltő Szellemi Énrészeket, nem engedve, hogy az ÉN által esetleg az Én-részbe kódolt, s már egy fokkal árnyaltabb késztetések bárha egy pillanatig is tért nyerjenek a tudat durva, törtető gondolatai közt, vagy pláne azok fölött. S merthogy a harc más formája már nem volt sem célszerű, sem szükséges, hisz a technika megoldotta a tovább- és túlélés, de még a tökéletes fizikai szintű kényelem és jólét kérdését is: a technika új, és még újabb kihívásai ellen harcoltak, majd az elért eredmények felhasználásával… a hozzájuk legközelebb eső bolygókon, s később a legközelebbi dimenziók bolygóin élők ellen vívták kis és nagy, bár jobbára csak gépek által megvívott harcaikat. Ezek azok az ufonautáknak nevezett idegenek, akik nem egy ízben már a Föld színére is eljutottak, ha nem is próbálták azt uralmuk alá hajtani, mint tették azt nem is egy idegen bolygóval, s azok lényeivel. Ezzel megpróbálkozni annál is inkább reménytelen lett volna számukra, mert maga a Föld is folyamatos háborúk színtere volt, amint az még mind a mai napig, s az is lesz még hosszú időn át. Tehát számítaniuk kell egy esetleges ellentámadásra (vagy akár egy támadásra is, amint az nem egyszer meg is történt, mikor is a NASA felfegyverzett gépei rakétákkal „köszöntötték” a Föld légterébe még épp csak megérkezett űrjárműveiket, de még az első emberiség küldötteinek Fény-űrhajóit is). A földi fegyverek ellen csak akkor vehetnék fel a harcot, ha a maguk fegyvereit használni tudnák az adott körülmények között: ám erre a Föld adottságai végett mindezidáig nem nyílt lehetőségük. A Föld levegőjének összetétele, s a Föld élőlényeinek szervi-szervezeti sajátosságai nem teszik lehetővé, hogy azok teljes és tökéletes kiirtása nélkül bevethetnék a maguk légterében, s a maguk testi adottságai, azok feltételei szerint elkészített fegyvereket. Ezt pedig nem áll szándékukban megkockáztatni, hisz nekik nem egy halott, hanem egy rabságba döntött bolygóra, s annak leigázott szellemlényeire van szükségük: mert Satanának erre van szüksége, s ők még teljességgel az ő irányítása alatt állnak. E helyi sajátosságoknak megfelelő fegyver kidolgozása érdekében aztán nem egy, és nem két esetben emelnek ki egyes embereket a maguk megszokott közegéből, hogy azok fizikai testeinek, létfontosságú belső szerveinek, s nem utolsósorban agyuk működésének vizsgálatát elvégezzék. Legfőképpen arra kívánnak feleletet kapni: mi okozza, hogy egyik vizsgált személy ilyen, a másik olyan reakciókat produkál azonos helyzetben. Annál is inkább érdekli ez őket, mert az ő reakciójuk – amint szellemi milyenségük is – egy, és ugyanaz, s annak sincsenek, nem is lehetnek tudatában: maga az agy is irányítás alatt áll egy bizonyos értelemben, s egy bizonyos szintig, hisz ők az agyat, mint egyeduralkodót ismerik, s ismerik el, amely fölött semmi nincs, nem is lehet. Lényegében tehát a Szellemi Én-résznek kívánnának a nyomára bukkanni: ha nem is tudják, hogy azt keresik, hisz fogalmuk sincs annak létezéséről. Olyannyira nincs, hogy azokat az ufonautákat, akiket valamilyen szinten, s valamilyen formában megérintett az általuk vizsgált személy egy-egy humán reakciója, s azok maguk is hasonló reakciót produkáltak annak hatására: egyszerűen betegnek nyilvánították, s agymosás alá vetették, kitörölve agyukból még a Föld létének emlékét is. De nem törölhették ki a megérzett-megértett másik irány létének ismeretét, s annak emlékét azok Szellemi Énrészeiből, amely természetesen bennük épp úgy jelen van, mint minden más, Úton járó test-tudatában (vagyis agyában). Ezek az Én-részek aztán újra és újra hatásuk alá vonták a test-tudatot, megadva számukra az általuk helyesnek érzett késztetést, így hiába alkalmazták az agymosást: a számukra 187
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet létidegen vonás többé nem tűnt el a „betegek” viselkedéséből, míg azok fizikai létét is meg nem szüntették. A későbbiek során ezek a fizikai létüktől, vagyis megkezdett útjaiktól megfosztott lények is a Föld színén, méghozzá a ti dimenziótokban indultak, s indulnak következő útjukra: magukkal víve Szellemi Én-részükben a meglátott, megismert Igazság-morzsalékot, de magukkal víve mindazt a negatív elemet is, amely előző Útjaik során mint természetes lét-elem íródott az ÉN-be, s az Én-részbe egyaránt. Ezek a Mélységből érkezett Szellemi Én-részek, s az általuk irányított tudatok szinte természetes módon válnak Satana eszközeivé a Föld színén is, ami annál is inkább előnyös a Mélység fejedelme számára, mert az Én-rész tudattárában elraktározódott, tehát az ÉN egészéből magával vitt, majd a test-tudat felé leközvetített adottságok felhasználása révén a jóval magasabb szintű képzettség megszerzésére alkalmassá és képessé váló személyek hamarosan a fizikai sík társadalmainak vezető egyéniségévé nőtték ki magukat, tehát jóval nagyobb hatalommal bírtak kezdettől fogva, mint a köröttük élők. Így természetesen a bennük lévő negatív késztetések váltak az uralkodó iránnyá szinte a Föld teljességén, s ez a helyzet Satana szempontjából nagyon is előnyös volt. Egy ideig s látszólag legalábbis, mert mint minden: ez is a visszájára sült el, hogy úgy mondjam. A megfogalmazódott negatív energia ugyanis a már meglévő negatív energiához csatolódott a Föld légterében, még inkább növelve a légtér és a Föld szellemi burka közt lévő feszültséget: vagyis siettetve azt a pillanatot, amikor is a két, egymással ellentétes irányú energia berobban, s a Föld szellemi burka végre megkezdheti felfelé való Útját. Satana igyekezete tehát megint az ellenkező irányba fordult, s amit a maga számára vélt kedvezőnek, az végül is Föld-Anya számára vált kedvezővé. S ezzel természetesen a ti számotokra is, hisz ti is a várható történés után és révén kezditek meg a Felfelé vezető Út egy újabb, már lényegesen rövidebb, bár nem kevésbé „harcos” szakaszát. S most térjünk vissza még egy kicsit ahhoz a pillanathoz, amikor Krisztus, már a mélységből való kiemelkedése, s a tanítványok közt töltött idő múltán visszaemelkedett az Atyához. A sziklasírban maradt fizikai test felbontása, a test energiaszintjének emelése lényegében már abban a pillanatban megkezdődött, amikor az Úr szelleme a mélység felé indult. De nem úgy kezdődött meg, ahogyan azt gondolnátok! Először ugyanis nem magasabb, hanem mélyebb, vagyis sűrűbb rezgésenergia-tartományba kellett átlényegülnie a fizikai testnek, vagyis akkor vált valóban, és ténylegesen is hasonlatossá más fizikai testekhez. Annál is inkább így volt ez, hisz Jézus szelleme teljességgel ki kellett lépjen a testből, magára hagyva a mozdulatlan, s a Szellem távoztával valóban élettelenné váló testruhát, hogy a Szellem már a maga valóságában induljon a mélység felé. Azt a testruhát, amelynek a Kereszt felvállalása pillanatában el kellett veszítenie addigi fél-anyagi, vagy csaknem fél-anyagi állapotát, hogy Pilátus, s a poroszlók, valamint a csőcselék negatív energiáját magába lényegítve (vagyis vállára véve az emberiség bűneit): már valóban embertestté váljék, hogy a Keresztáldozat egyként lehessen emberi és Isten-gyermeki Áldozat. Ezt az erősen besűrűsödött testet azonban nem vitte magával, hisz Satana és csatlósai azonnal felbontották volna annak anyagát, magukba szippantva belőle a negatív emberi gondolatokat és érzéseket, amelyeket a Kereszt felvállalhatása érdekében felvett. A sátán mélysötét Szellem-lényével tehát a FIÚ Ég-tiszta Szellem-lénye állt szemben. A harc rövid, és különös volt: Satana és csatlósai a legádázabb gyűlölettel igyekeztek legyőzni a FIÚT, Aki e gyűlöletre a legtisztább Szeretet energiájával válaszolt: s mintha korbáccsal vágott volna magának utat a köréje sereglett, mélysötét szellemlények sűrű tömegében. A harc végén aztán a Küldetését betöltött, s a Föld elhagyott dimenziójába visszatérő, vagyis a Föld fizikai síkjába emelkedő, de erejének egy részét a mélység legvégső pontján szétárasztó Szellem aztán ismét betöltötte a testet, felbontva már teljességgel a benne lévő Mélység-energiát, s megemelve a test egészének rezgésszintjét, de oly hatalmas erővel, hogy a felszabadult energia iszonyatos légnyomást okozott a sziklasír belsejében. E légnyomás ereje akkora volt, hogy a sziklasír előtt lévő hatalmas, több mázsás sziklatömböt úgy vetette félre, mint a legerősebb téli szél a semmi kis hópelyhet. Ennek az energia-kitörésnek nyomát viseli a Turini (más néven Torinói) lepel is: a testbe visszatérő Szellem a fizikai test külső burkát fedő, s általatok ezüst-aurának, vagy test-buroknak nevezett rétegét a szó szoros értelmében „beleégette” a lepelbe, megváltoztatva ezzel a lepel anyagának elem-szerkezeti összetételét is. 188
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Ennek köszönhetitek, hogy a több mint kétezer éves anyag máig nem bomlott alkotóelemeire. Ennek, s annak a mérhetetlen magas rezgésenergiának, amely akkor egy pillanatra a lepelben volt, s amely energiát a FIÚ még a sziklaüregből való távozása előtt teleportált a Tibeti Őrizők, s a Bermudákon lévő Elsődök felé, ezáltal is megadva számukra a Jelet: az Új Idő kezdetét vette. Ez az Új Idő a Feltámadás pillanatától élő Kegyelmi Törvény Kora, amely mint Valósággá lett Fogalom: a Megváltás tényét foglalja magába, a FIÚ győzelmét, amely egyben a mindenkori emberiség győzelme is, ha kész és képes elfogadni a Megváltás Kegyelmét örök iránymutatójául. Krisztus, miután magához vonzotta és biztonságba helyezte a Lepelben, a Kereszt fájában, s a katona lándzsájában lévő Erőt, ismét felemelkedett a legmagasabb szintű rezgéstartományba, vagyis a Teremtő EGY-ségébe, lebontva szelleméről azt az utolsó lélek-burkot is, amely által még a Feltámadás után is láthatóvá vált egy időre a körötte lévők számára. Ezt az utolsó Isteni Erőt már a Föld szellemburkába építette bele, tudva: Föld-Anyának nagyon is szüksége lesz e megtámogatásra, hisz az ellentét akkortól még több negatív energiát fog megfogalmazni, s annak jó része a Föld légterében fog felhalmozódni. Hogy e nagy mennyiségű negatív energia ne feszítse, ne vesse széjjel, de ne is lökje le a Föld teste körül megfogalmazódott pozitív energia-burkot idejekorán; Krisztus a maga Isteni Energiájának ama részét adta, biztosítva ezzel, hogy a burok majd csak az utolsó pillanatban mozdul el, s válik le a Föld fizikai testéről, s hozzá teljes épségben, hogy aztán már úgy emelkedjen fel a negyedik szféra első szintje alatt lévő köztes dimenzióba, ahol a Föld (már megtisztult, s félanyagivá lett) fizikai testét kell bevárnia. Attól a pillanattól kezdve Krisztus már mint teljes és tökéletes Isten-elem emelkedett, vagy inkább lényegült vissza a Teremtő Egységbe, beleolvadva, s az ŐSI ÉN szerves alkotóelemévé lényegülve: ahogyan az a Kezdet Pillanatától volt is. S ahogyan az a Fogantatás pillanatában történt: a FIÚBÓL áradó, végtelen tisztaságú ERŐ a Visszatérés pillanatában is hatást gyakorolt a Teremtett Világok mindegyikére, megemelve azok energiaszintjét, s még inkább eltávolítva azokat az ellentét anti-világától, amely ezáltal még mélyebben állónak tűnt: bár Satana már nem volt, nem is lehetett, s többé nem is lehet képes a Krisztus által megfogalmazott, legalsó határ alá terjeszteni birodalma határát. De birodalma még inkább besűrűsödött, már önmagában válva egyre sűrűbbé, s befelé zuhanva, önnön epicentruma felé, egész Világokat nyelve magába önmagából, megkettőzve ezáltal azoknak az anti-energiából épült bolygó-képzeteknek a tömegsűrűségét, amelyekkel csatlósai megtévesztésére mint az egyedüli, Valós Világot: birodalmát benépesítette. De besűrítette a szolgálatában állók, s a csatlósául szegődöttek szellemi tudatát is, ezáltal is igyekezve még inkább magához láncolni őket. S amint csatlósainak, úgy a fizikai síkon, még testekben élő szolgáinak tudatára is egyre mélyebb és mélyebb energiahullámokat árasztott, s azok mind vadabb és kegyetlenebb tettekre éreztek késztetést ezáltal. Ennek volt köszönhető többek közt a kezdeti idők elvakult keresztényüldözése, de ez volt az oka a későbbi idők mindahány keresztes hadjáratának is! Azoknak a hadjáratoknak, amelyeket ugyan a Kereszt nevében; de a Kereszt szellemének ellenében indítottak azok a mélység szolgálatában álló emberek, akiknek épp a Kereszt szolgálatába szegődve kellett megkísérelniük lehetetlenné tenni a Tanítások terjedését, s a Krisztusi Elv fennmaradását. S nem is annyira a Tanítás egyszerű munkásai, mint inkább a magukat „felkentek”-nek, majd Krisztus földi megbízottainak nevező, tehát a lassan kialakult egyház magas posztra jutott tagjai voltak azok, akik a Valódi Tanítások ellenében élve és cselekedve, s e Tanítások meghamisítása révén igyekeztek előnyöket kicsikarni maguknak, megbotránkoztatva ezzel a vezetésük alá kényszeredett ember-szellemeket, s el is fordítva őket a Tanoktól, de nemegyszer még magától az Úrtól is. Ez természetesen az egyházon belül is meghozta a maga történéseit: a Tan terjesztői közt meghasonlások voltak, s már egymást is marták, megpróbálva túllicitálni egymást, s megpróbálva ellehetetleníteni a saját gondolkodásuktól bárha csak egy jottányit is eltérően gondolkodók életét. S már nemcsak az egymástól elkülönült, magukat „egy igaz egyház”-nak tituláló vallási csoportosulások vezetői, de az általuk vezetett (s nem egyszer félrevezetett!) kicsinyek; tehát a hívek is, akik vezetőik szavát követték. És bizony, nagyon úgy tűnt, mintha eme egyházak vezetői sosem is hallottak volna Jézus ama Tanításáról: „…lehetetlen, hogy botránkozások ne legyenek; de jaj annak, aki által e botránkozások esnek!” (Luk. 17.1)
189
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Ezen egyházak, s ezek torzsalkodásai aztán meghozták a Satana által várt eredményt: az egyes egyházakból kilépő, azok heves harcaitól megcsömörlött kicsinyek új, és még újabb felekezeteket alapítottak, amelyekben már a maguk szája íze szerint igyekeztek alkalmazni az Írás, s az Újszövetség Tanításait, nem tartva szem előtt az Igazságot, nem tartva szem előtt csak azt (az egyébként teljességgel érthető és megmagyarázható) célt, hogy az általuk hamisnak megítélt egyházak vallási ideológiai irányvonalától a lehető legtávolabbra kerüljenek. Természetesen ezen felekezetek is igyekeztek bekeverni a maguk tanításaiba az Írás szavait, olybá tüntetve fel ezáltal a maguk (tév)eszméit, mintha azok csakis és kizárólag az Írás szavain alapulva jöttek volna létre, s hozzá magának Krisztusnak útmutatásai alapján. Sőt: egyes felekezetek éppen hogy az Írás szavaira alapozva, de annak megértése, s e megértés vágyának tökéletes hiánya szellemében hozták létre, fogalmazták meg a maguk elméleteit, már eleve az Írás ekként félremagyarázott formájában, s csak gépies memorizálás (azaz kisiskolás módon való bebiflázás) révén tudatukban rögzítve a szavakat, ám meg sem kísérelve azok mélyebb értelmezésének kibontását. A Tanítások tehát lassan kikoptak az emberi tudatok mélyéről, már nem érintve meg, csak ama tudatok felszínét: ha megérintették egyáltalán bármilyen szinten is. De egyre kisebb volt az esélye még e felszínes hit elérhetésének is, mert helyét felváltotta a rettegés. Az inkvizíció esztendeiben a vallástól eltérő, vagy annak Tanításait értetté tenni kívánó elméletek és magyarázatok megfogalmazóira váró máglyahalál, vagy megkövezés, míg évszázadokkal később, tehát a ti legközelebbi múltatok során a vallást bármilyen szinten és formában gyakorlók teljes és tökéletes ellehetetlenítése, s az emberi társadalomból való kiközösítése volt az az eszköz, amely ennek hátterét adta. Azt talán mondanom sem kell: az inkvizíció, s a teljes és tökéletes Isten-tagadást követelő rendszerek mind Satana elméjében fogantak meg, és Satana földre küldött bérencei adtak e gondolatnak formát és tartalmat, megkísérelve teljességében kitörölni az ember-szellemek felső, és fizikai szintű Tudatából még az emlékét is annak: Jézus érettük járt a Föld színén, hogy az ellentét világában Krisztussá válva, majd a Halál, azaz a legmélyebb mélység valósággá válhatásának, a sátán végső gondolatának felülírása után: értük tért vissza az Atyához. S ez még nem is a legvadabb, legdurvább csele volt Satanának! A ti most folyamatban lévő jelenetek (ha lehet) egy még durvább, s még kivédhetetlenebb történést, vagy inkább helyzetet hozott. A külső, fizikai szintű körülmények teljes és tökéletes ellehetetlenedését, amikor minden fizikai és tudati erőtökkel a tovább- és túlélésért vívandó harcra kell koncentrálnotok, amellett, hogy maga a kor is egyre nagyobb követelményekkel áll elétek, s ezt nem csak arra értem, hogy lépést kell tartanotok a folyamatos, nap mint nap megújuló technikai eredményekkel, az új, és még újabb ismeretek tudatotokban való tárolásával. De arra is, vagy talán elsősorban arra, hogy a fizikai szintű igények, s utódaitok igénye is e test-tudati terhek mellé sorakozott, lehetetlenné téve, hogy bárha egyetlen percig is felemeljétek szemetek, lelketek és szellemetek az Ég felé. Vagyis a technika rohamléptekkel való haladása mellé Satana még a bírvágy kényszerítő erejét is bevetette, amely mindig is a legnagyobb fegyvere volt, mióta a legelső, s már a Fent irányát kereső és követő emberiség egyáltalán a tudatosodás útjára lépett. Ezzel elérte, hogy az emberiség tagjainak jó része szinte teljes közömbösséggel, vagy csak magamutogató, felszínes érdeklődéssel forduljon a Hit világa felé, s a Megváltás folyamatának, tehát a Megtestesülés, a Kereszt-halál, s a Feltámadás hármas tagoltságában is egyetlen Egységet jelentő történését a felszínes „népünnepélyek” szintjéig silányítsa, hadd ne mondjam: aljasítsa le viselkedésében és tudatában is épp e nagy Misztérium értelme ellenében megfogalmazva, s megélve. Olyan, a Valóság szempontjából mit' sem érő „banzájjá” aljasítva a hatalmas Kegyelem értékét (s a számotokra még nagyon is fontos ünnepek benső, és Legfelsőbb szintű értelmét, s lényegét), amikor is ki-ki a maga vagyonának, harácsoló „tehetségének” fitogtatására kap egy „törvényes szintre” emelt lehetőséget. Ha úgy tetszik: Satana sikeresen visszaállította azt az ókori, s még annál is korábbi szellemi és tudati szintet, amikor is a legelső, még igen csak kezdetleges, de mindenben a ti társadalmatok elméletei alapján működő „jóléti társadalmat”, annak megfogalmazódását sugallta a formálódó test-tudatok mélyére, a magánvagyon megfogalmazására késztetve a gyűjtögető életmódot folytató embert.
190
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet Ehhez az ősi, atavisztikus életképhez lépett vissza az ember, maga az egész (vagy csaknem az egész) emberiség, egyre csak arra törekedve, hogy mindenki másnál többet és jobbat birtokolhasson a Föld javaiból, s a fejlett technika új és még újabb „csodáiból”, maga mögé utasítva ezáltal mindenki mást, s bebizonyítva önmagának csak úgy, mint utódainak, s mind a körötte élőknek a maga elméletének egyedül való helyességét. Aki egy kicsit is eltér ettől a nagyon is általánossá lett irányvonaltól, azt mindinkább a háttérbe szorítják a buzgóbban törtetők, a nagyobb vehemenciával harácsolók, s nem egyszer épp azok, akik a különböző egyházak és felekezetek padsorainak elején foglalnak helyet. Igen: a legújabb rendszer egyik hatalmas csapdája éppen ez! A vallás üldözése megszűnt, sőt: előnnyé vált annak fitogtatása, bár a különböző egyházak és/vagy felekezetek tagjai még mindig heves ellenszenvvel (hadd ne mondjam: undorral, lenézéssel, megvetéssel, vagy épp gyűlölettel) viseltetnek a más felekezetekhez csapódottakkal szemben. Satana már nem azt tartja elsődleges céljának, hogy megszüntesse: inkább hogy lejárassa a Hitet, s itt most a valódi, a Tiszta Hitre gondolok, amely már nem is Hit, de mindinkább Bizonyosság kell legyen az ember-szellemek tudatainak mélyén. Annál is inkább, mert lassan másfélszáz esztendeje valósággá lettek Krisztus ama szavai: „Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek…”(Ján. 16. 12,13.) Satana e széthúzásokkal két dolgot akart, és sajnos tudott is elérni. Az első az volt, hogy megossza, majd fel is bontsa az ember-szellemek Krisztusi EGY-ségbe fonódó Szövetségét (vagyis az egyetlen, a valóban Krisztus vezetése, Főpapsága alatt álló EGYHÁZAT), míg a második, az elsődleges, tehát a végleges cél az volt, hogy a sokféle egyház és felekezet tagjainak figyelmét teljességgel elterelje az ígért, s immáron másfélszáz éve érkező Tanításokról, amelyek nyomán az Örök Hazába vezető ÚT felé indulhatnának az ember-szellemek. Vagyis mindazok, akik a Föld színén kapnak lehetőséget a testet öltésre, hisz ezek a Tanítások csak ott: a Föld színén adatnak kezetekbe. Az alsóbb szférák dimenzióiban testet öltőknek még nem lehetne, a negyedik, s az annál magasabban lévő szférák dimenziójában Utat járóknak már nem szükséges átadni mindama Tanítást, amelyet a ti kezetekbe adunk. Az alsóbb szintek szellemlényei még nem értenék, a felsőbbek pedig már annak szellemében élnek; ezért van, hogy egyik csoport még, a másik már nem kapja a nektek szánt, s a Krisztus (vagyis akkor még Jézus) által megígért Tanításokat. Ugyan a Föld színén nagyon is élesen elkülöníthető szellem-csoportok élnek, de ha jól megfigyelted: azok, akik az alacsonyabb szintekről érkeznek közétek, még csak meg sem próbálnak közeledni a hithez, s a hitélethez, s ha a közelébe kerülnek az általatok spirituálisnak nevezett szellemi irányzathoz: azt ledegradálják az asztaltáncoltatás, s a szellemidézés szintjére, meg sem próbálva annak egy valóban magasabb rendű értelmet tulajdonítani. Akik viszont magasabb szférákból, vagy a ti síkotok magasabb dimenzióiból kezdenek egy-egy Utat a ti síkotokon, vagy mint régről ismert, s megszokott Létirányt, s annak Útjelzőit fogadják a Tanításokat, vagy, ha a fölöttes Én-rész feladata olyan jellegű, hogy az egyik vagy másik egyház, vagy felekezet keretein belül kell elvégeztessék: nem is kerülnek összeköttetésbe ama Tanításokkal, bár emberi milyenségükben mindenképp megtalálható azok nyoma, hisz már eleve magukkal viszik, s a test-tudat késztetései közé írják a Tanítások által megmutatott Út gyakorlatbani megvalósításának elemeit. Ezek azok a szellemlények, akikről már szóltam egy másik munkánk során, vagyis ők azok, akik az általuk (ti. a fölöttes ÉN által) kiválasztott embercsoportok szellemi szintjének emelését kell elvégezzék, a maguk életével adva példát azoknak: hogyan, s miként lehet (és kell) az általuk el- és befogadott tanok szellemében végigjárniuk Útjukat, hogy az valóban Istennek tetsző, s az ÉG magasába vezető Út lehessen. Amint magad is látod tehát; az ember-szellemek, s az általuk irányított emberek földi szintű milyensége, annak megosztottsága egyre élesebbé és konkrétabbá vált: míg egyikük akár az életét is adta a Keresztért, s a tiszta Hit védelmében, addig a másik épp úgy adta életét a Kereszt ellen, s a hit ellen vívott küzdelemben, ha arra került a sor. (Mindezekre még a későbbiek során visszatérek, hogy részletesen megismertesselek benneteket azzal a korral, s a későbbi korokkal is, ha nem is teljességében az amúgy is ismert, mert emlékeitekben fennmaradt, történelmi események szempontjából: inkább az adott kor, korok szellemi vetületét mutatva meg…) 191
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet S ha most azt mondod: Satana egyre hevesebb támadásai egy félelmében, vagy zavarában kapkodni kezdő ember viselkedésére hasonlítanak: bizony, igazad van. Satana ama Csodás Pillanat óta tudja (amit persze tudhatott volna már a kezdet kezdetén is, ha elvakult önhittsége nem teszi süketté és vakká már az Atya legelső intő, figyelmeztető szavával szemben) hogy a megkezdett játszmát elvesztette. Csak még veresége beteljesedésének percét nem tudja, így még mindig éltetni próbálja önmagában, s persze csatlósaiban a hamis reménységet, miszerint e játszma végeredménye még megfordítható, ha kellő mennyiségű negatív energiát tudnak begyűjteni. Satana terve és vágya ugyanis az még mind a mai napig is, hogy a szerinte ideálisnak, kellő mennyiségűnek érzett ellentét-energiával megkísérelje hatástalanítani, azaz felülírni az Isteni ERŐT, vagyis azt az Isten-gyermeki szellemi energiát, amellyel Krisztus meghúzta a Lent legvégső határvonalát. Ez a reménye és ez a szándéka, mert nem képes elfogadni: ha sikerülne felülírnia azt a Felülírhatatlan Erőt, akkor válna csak igazán vesztessé, éspedig nem is a FIÚ ellenében válna vesztessé, de önmagával szemben, mert számára nem lehet nagyobb veszteség, mint amelyet e kétségtelen végeredményt hozó nyereség adna. Sőt, nem csak ezt nem tudja, de azt sem: Krisztus végül is nyertesévé tette őt is e nem mindennapi küzdelemnek, az Örök Élet nyertesévé, annak birtokosává, amely egy percen neki is kezébe adatik, s éppen e veszteségnek köszönhetően, amely meggátolja, hogy vakságában a „semmi”; vagyis a legmélyebb pont utáni ponton Valós ÉN-jének elemi részeire bomlása bekövetkezzék. Ám nem csak Satana, s az ellentét világában lakozó szellemlények: ti magatok is mind nyertesei vagytok ama harcnak, s ama győzelemnek! Ha ugyanis Satana még tovább terjesztette volna átkos birodalma legalsó határát, nem csak a maga birodalma semmisült volna meg: magába szippantott volna a Teremtettség színén minden megfogalmazódott negatív energiát, s azok hordozóit, vagyis magába szippantotta volna mindama bolygókat és Világokat, amelyek (ha csak részben is) a negatív energiával telítődtek. S nemcsak a bolygókat, a Világokat, de az azokon testet öltött szellemlényeket is, mind a negyedik szféra alatti síkokon, akiknek szellemi tudatában, vagy test-tudatában negatív irányultságú energia van. S pedig a hasonló hasonlót vonz elmélete alapján, mert akkor, abban a végzetes pillanatban oly nagy erejűvé vált volna a mélység lehúzó ereje, hogy nem lett volna képes azt közömbösíteni, s felülírni a benne lévő, még bizony igen csak csekély pozitív energia által egyetlen, az alsóbb szférák dimenzióiban Úton lévő Szellemi Én-rész sem. S a Szellemi Én-részek nyomában, a lélekszállal azokhoz csatolódó ÉN-ek is a mélység vonzásába kerültek volna, mert a lélek-szál csak a test-tudattal, s nem a fölöttes ÉN-nel képes megszakítani a kapcsolódást. Annál is inkább így van ez, mert ha a kis Én-rész és a fölöttes ÉN közti kapcsolat megszakadna, az ÉN olyan jelentős energiától foszttatna meg, amely már eleve elégséges volna ahhoz, hogy egy minden addiginál mélyebb közegbe zuhanjon, hisz nem volna meg benne az a kellő mennyiségű, magasabb rezgés-energia, amelynek köszönhetően abban a közegben tartja magát, amelyet a Kezdet-kezdetén kijelölt a mélység felé indult, s önnön Duál-egységéről lemondó Szellemlények számára a Teremtő Kegyelme. Az erejétől már így is megfosztott, s a kis Én-rész távolléte alatt még inkább leárnyékolódott ÉN maga is úgy hullana a mélybe, mint egy száraz falevél, amelyet az ágról a szakadékba fúj a szél. Ezt gátolta meg tehát, ennek veszélyétől váltott meg mindannyiótokat a FIÚ, testet véve, majd fel is áldozva azt, hogy a legmélyebb mélységbe juttathassa a maga Ég-tiszta rezgésenergiájának egy bizonyos részét. Annyit, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy a mélység birodalmának legvégső pontja, és az az alatti, már a Végtelen mindent feloldó, és mindent magába nyelő; azaz a negatív energiának a Teremtő Erő pozitív spirális energiájával ellentétes forgása révén megfogalmazódott, s általatok is használt energia-burok (vagy gömb) „fala” között egyfajta védőréteget alkothasson, amelyen a mélység legvadabb energiája sem lehet képes áttörni. Tehát annyit, amely a végső megsemmisüléstől, a Végtelenben való, elemi gondolatenergia-részekként való feloldódástól, az egyéni individuum teljes és tökéletes megszűnésétől való megóvásotokhoz elégséges volt, s marad is, mindörökkön. Talán egy kicsit csodálkozol: miért magyaráztam meg a Megváltás tényét ennyire alapos részletességgel. De el kell hidd: valóban szükséges volt, hogy ilyen részletesen kibontsam a magyarázatot. Úgy éreztem ugyanis (és persze, nem csak én, de még maga az ÚR is): korotok emberisége
192
Tandari Éva: Úton a Fény felé III. kötet egyáltalán nem tudja, mit takar a Megváltás ténye, s hogy mi az, ami sorsotokul jutott volna, ha a FIÚ nem veszi vállára, s nem cipeli a Golgotán ama Keresztet, hogy Krisztussá legyen érettetek. Mert egy perctelen percen mindenképp bekövetkezett volna Satana önpusztító lépése, s az a ti veszteteket is jelentette volna. Igen, mert az egyre sokasodó negatív energia birtokában, amelyet épp a ti Világaitokon úton lévő szellemi, és test-tudatokból vonz magához újra és újra, végül olyannyira eltelt volna önnön nagyságának és erejének bűvöletével, hogy nem lett volna ereje nem megtenni a számára is végzetessé váló lépést. S ez még hamarabb következett volna be, mint a nemsokára bekövetkező dimenzióváltás: arra ugyanis már nem lett volna még csak esélyetek sem, épp úgy nem, ahogy nekünk magunknak sem lett volna módunk rá, hogy ezekre a nem mindennapi Utakra valaha is elinduljunk, vagy hogy azok bárha csak gondolatainkban is megfogalmazódhattak volna. A te gondolataid közt legalábbis nem, hisz nem lettél volna te magad sem, amint nem lett volna senki és semmi, amit és akit ismersz, vagy ismerni vélsz magad körül. S most azt javaslom: pihenjünk meg egy kissé, hogy kellőképpen megemészthesd, s feldolgozhasd tudatodban mindazt, amit most hallottál. Emelkedjünk tehát egy szinttel feljebb, s bízzuk magunkat a Szeretet lágy, édes hullámaira, s hagyjuk, hogy átmossa tudatunkat egészen. E végtelen, és csodálatos Erő lesz segítségedre, hogy már a Tudás eme új szikrájának birtokában, de annak súlya nélkül, csak Áldását és Holnap-teremtő Erejét érezve, s élvezve folytathasd mellettem a megkezdett Utat. Mert nem ért még véget Utunk, hisz a Cél messze még… Feljebb emelkedtünk hát, s én úgy ringatóztam a felső közegben lebegő, s mindent betöltő Szeretet édes vizében, mint kisgyermekek papírcsónakjai a kis tavak Nyár-szín kék hullámain… Vége a harmadik kötetnek… 2002.nov.19.
193
Tandari Éva
Úton a Fény felé IV. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Úsztunk, lebegtünk a mindent betöltő Fény-áradatban, a végtelen Boldogság Örök áramában, s éreztem: mint tisztulnak le bennem mind a kérdések, s mint kapnak egyetlen megfogalmazást a válaszok, hogy édes harmóniává olvadjanak össze tudatomban. S most különös módon egyként éreztem a Szellemi ÉNtudatban, s a test-tudatban széjjel áradó, végtelen Szeretet-energiát, annak minden gátat elsöprő, s mindent feloldozó erejének hatását: azt a végtelen nyugalmat, amelyet földi énem oly régóta, s oly hiábavalónak tetszően keresett. Tudtam: itt, és most vagyok helyemen, Atyám irgalmas tenyerén, Krisztusom szerető Szívének rejtekén. Tudtam, s szinte megsemmisültem e tudásban, amely sokkal inkább volt része teljes valómnak, mint akár a legbensőbb, s legtitkosabb gondolatom, vágyam vagy érzésem valaha is, mióta oktalan-balgán kiszakítottam magam a Fényből, az Ősi EGY-ség állapotából, hogy a magam feje, s a magam elképzelése szerint próbáljam megtalálni azt, ami pedig megteremttetésem pillanatától az enyém volt, ahogy mindannyiunké: A Szeretet igaz, Tiszta Boldogságát. Vezetőm halk, inkább csak gondolatban súgott szavára tértem vissza ama pontra, amelyen lebegtünk, s csak akkor tudatosodott bennem: mint emelt még feljebb Áldott Szívéhez az én drága, imádott, Irgalmas Krisztusom, hogy fel- és betöltsön már egészen Önmagával, Önmagává lényegítve egy végtelen hosszúságú Lét-pillanatra, hogy már az Ő tiszta Szeretetének erejével töltekezve folytathassam Utamat Vezetőm védelme és vezetése mellett, azt az Utat, amely a Fény felé vezető Utat hivatott elébem tárni: hadd mutassam meg azt mindazoknak, akik az általam is lakott Mindenség-elem ama pontján olyigen vágyják megismerhetni azt. Vezetőm lágy, és tiszta gondolat-energiája érzékelése után még egy ideig lebegtünk ama tiszta, és megtisztító Ponton, majd ismét visszaereszkedtünk a magunk megszokott, s valahol a Fent és a Lent világait áthidaló, vagy inkább összekötő síkon lévő pontjára, hogy onnan induljunk el Utunk következő állomására Vezetőm magyarázata után… – Most egy néhány kép, s néhány magyarázó mondat erejéig még visszatérünk a ti időszámításotok szerinti, kétezer évvel korábbi pontra, majd a Föld színén, s a mélység végső pontján esett történések más bolygón realizálódott hatását is megmutatom. S nemcsak annak pozitív, de a negatív hatásokat is, amelyek Satana reakciója révén szinte természetszerűen be kellett következzenek, még élesebbé téve az egyes bolygókon megfogalmazódott síkok közti különbséget, tovább nehezítve ezáltal az egyes síkok, s azok dimenziói közti átjutást, s ezt akár fizikai, akár gondolati úton értve. A Feltámadást és Krisztus visszatérését követő évek eleinte még szinte nyugodtan teltek. Annál is inkább, mert a Feltámadás energiái olyan szellemi Erőket mozdítottak meg az egyes emberek tudattalanjában, amelyek a Fent energiáival kapcsolódva a bolygó egészének Szellemi-energiaszintjét mozgásba hozták. Vagyis a bolygó Szellemi ÉN-jét adó Elsőd Anya-aspektusa maga is hatalmas erőtöbblettel bírt, s ez az első esztendők során szinte lehetetlenné tette Satana még vadabb, és még sűrűbb energiáinak megfogalmazódását, s az emberiség tagjai közti romboló hatásának kibontakozását. Ám ez valóban csak az első néhány esztendőben volt így! Azután viszont annál hevesebben, s annál erőszakosabban támadt az ellentét a Fény Fiának követői ellen. Először persze nem őket támadta: vagyis, nem közvetlenül őket, tehát még nem a beléjük ivódott Fény ellen igyekezett támadni. Sokkalta könnyebb volt azok tudatait uralma alá hajtani, akiket egyébként is épp csak megérintett e Tiszta Fénysugár. Azok tudatát igyekezett a régi, ha úgy tetszik: megszokott mélységbe rántani, majd amikor ebbéli igyekezetét siker koronázta: e mélységet még mélyebbé tette, egyre vadabb és durvább késztetéseket ültetve azok mélyére. De azt javaslom, figyeld meg most ismét közelebbről is, mire gondolok, hogy ne csak értsd, de érezd is mindazt az egykor volt történést, hogy közelibb képet adhass róla a Testvéreknek… Mire Vezetőm utolsó szava is elhangzott, magam már úton voltam lefelé, egy számomra ismeretlenül is ismerős közeg felé, amelyről tudtam: nem csak azért ismerős, mert kevéssel korábban a magunk megfigyelőpontján lebegve szemlélője lehettem az ott zajló történéseknek, miközben Vezetőm magyarázatait hallgattam. Nem, de mintha egy egykor volt Utam elhagyott állomására térnék vissza: amint egyre közelebb, és közelebb értem, úgy vált számomra egyre inkább ismerőssé a kor érzete, annak lelki, és szellemi rezgése, majd az emberi gondolatok is „visszaköszöntek”, s végül az egyes utcákra, terekre is ráismertem, mintha csak néhány évre, vagy hónapra hagytam volna el azokat… – Gyalog megyek, élvezni akarom a Nap fényét… – határoztam el, s úgy is tettem. A kocsis, aki már befogott, szótlanul meghajolva vette tudomásul döntésemet, majd ismét az állatok felé fordult, hogy 195
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet leszedje róluk a szerszámot, s visszakísérje őket a karámba, a többi jószág mellé. Magam nem is igazán vettem volna észre a szolga mély meghajlását, ha alázatosságában nem érzek valami furcsát, valami oda nem illő vonást, amely által mintha fölébem emelkedett volna, alantas helyzete dacára is. Így azonban enyhe bosszúsággal egy futó pillantást vetettem arcára, s ezzel a bosszúsággal indultam is el szokásos napi sétámra. Mint mindig, ha gyalogszerrel vágtam neki a hosszú, keskeny utcáknak: most is a Bazár felé vettem lépteim. Szerettem a színes forgatagot, az ezerféle áru sem hagyott egészen hidegen, bár ez utóbbinak inkább csak annyi volt a varázsa, hogy tudtam: mindent, de mindent megvehetek, ami csak megtetszik. S talán még az a titkolt gyönyörűségem késztetett a Bazár felé lépdelni, hogy tudtam azt is: a köröttem nyüzsgő sokaságból kevesen mondhatják el magukról az iménti mondatot. Mert élveztem kiváltságos helyzetemet, s élveztem, ahogy a tömeg szótlanul utat nyit szolgáimnak és testőreimnek, hogy a némán meghajló emberek közt a sátrakig mehessek, ahol mindenki mást háttérbe szorítva: maga a tulajdonos sietett elém, hogy nagy alázatosan kínálgassa a portékáját. Élveztem mindezt, mert bár beleszülettem a jólétbe; csak most értem el azt a kort, amikor végre magam dönthettem el: mikor, hová, s milyen céllal kívánok menni. Egy esztendeje még nevelőnőm társaságában kellett útra kelnem, s bár akkor is szabadon, s kedvem szerint válogathattam az elébem halmozott portékákban, a válogatás ízét csak most tudtam élvezni igazán, hogy már nem kellett a felügyeletemmel megbízott nő pillantását szüntelen magamon érezni. Igaz: most is óvatos-éber pillantások ügyelték minden léptem, de még minden mozdulatom is, ám ez már egészen más volt. Most mindemellett meg volt bennem a bizonyosság is: ha azt parancsolom, hogy szolgáim, szolgálóim, és mind a testőrök térjenek vissza a palotába, s hagyjanak magamra, engedelmeskedni fognak parancsomnak. Annál is inkább, mert hisz ellenkező esetben akár az életükkel is fizetnek engedetlenségükért, de személyes szabadságukkal mindenképpen. Ez azonban csak ritkán esett meg az eltelt esztendő során. Eddig legalábbis, hisz lényegében nem is volt rá okom, hogy mindenáron egyedül kívánjak maradni. A testőrök folytonos jelenlétét meg már amúgy is megszoktam, hozzá tartoztak a mindennapi életemhez már megszületésem pillanatától, csak úgy, mint használati tárgyak, vagy a környezetemben lévő bútorok. Lassan, kényelmesen lépdeltem, s gyönyörködtem az út menti fák üde-zöld lombjainak, s virágainak látványában, élveztem a lágy, tavaszi szél simogatását, s a vékony fátyolból készült ernyőn átlopakodó Nap sugarainak meleg csókját: magát a Tavaszt; önnön ifjú voltomat: magát az Életet, amely minden szépet, s minden örömet megadott… Mire a Bazárig értem, teljesen emelkedett hangulatba kerültem, mintha csak valami mámorító italt ittam volna, mint már oly sokszor, mióta apám asztalához ülhettem. Éreztem: valami csodálatos dolognak kell velem történnie, valami olyasminek, ami még sohasem történt velem életem eddigi tizenhat esztendeje alatt. Hogy mi lesz az, arról persze fogalmam sem volt, nem is lehetett, kevés dolog volt, aminek még igazán örülni tudtam, hisz ha csak megemlítettem is valamit, azonnal elébem hozták, így nem is volt bennem vágy, mert nem tudtam: mi után vágyakozhatnék még, amivel nem rendelkezem. A Nap, a szellő, az üde-zöld lombok, s az épp csak kinyílt virágok látványa tán ezért adott akkora örömet: azokat nem vallhattam a magaménak, s azok fölött nem rendelkezhettem szabadon, ahogy más, ember nevű lény sem. Mindezt persze nem tudtam volna ilyen részletesen elmagyarázni, ha megkérdik tőlem, hisz ezek inkább csak érzések voltak, semmint gondolatok. De bennem voltak, részei voltak énemnek, mint a költők éneiben szunnyadó verssorok, mint a dalnok tudatában épp megszületni vágyó dallamok, vagy mint a festők ecsetjében rejtező színek. Mintha művésszé váltam volna, anélkül, hogy tollat, szitárt, vagy ecsetet vettem volna kezembe. Égett, feszült bennem valami, talán a megérzett Ajándék utáni vágyakozás, amelyről nem tudhattam, hogy az vágyakozás, hisz még egyszer nem kellett vágyódnom semmire, csak ki kellett mondanom, hogy aztán unva lökhessem félre, már ismét más dolgot kérve, azzal a biztos tudattal: hamarosan azt is megkapom, s félre lököm. Amit viszont most vártam, mintha valami egészen más, valami félrelökhetetlen, megunhatatlan Ajándék lett volna, amelynek akkora az értéke, hogy már szinte nincs is értéke, mert nem fejezhető ki az általam, vagy bárki más által megszokott formában. A Bazár első sátrai közé már így, ezzel a lassan bizonyossággá vált érzéssel léptem, s szemem mohón kezdte fürkészni az elébem halmozott portékákat: hátha azok közt lelek rá arra a Csodás valamire, hogy az attól kezdve az enyém, és csakis az enyém lehessen. De nem találtam semmi olyasmit, amit addig is ne ismertem volna, így egyik sátortól a másikig mentem, mindig újra feltámadó Reménységgel: talán majd itt… – aztán egy újabb csalódással: itt sincs. 196
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Az előttem lépdelő szolgát már rég magam mögött hagytam, s a Nap sugarai most közvetlenül érték gyenge bőrömet, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekel, ahogy nem érdekelt más sem, csakhogy végre megtaláljam, amit oly nagyon keresek, s amiről még csak azt sem tudtam: mi is valójában. Aztán az egyik (a sokadik) sátortól ellépve hirtelen megtorpantam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Szemben egy magas, szikár alak állt: az ő jelenléte akasztott meg utamban, bár hozzám sem ért, meg sem is szólalt; s mégis. A puszta érzete annak, hogy ő ott van, elégséges volt számomra ahhoz, hogy megérezve azonnal megálljak, s az arcába – szemébe pillantsak. Mert az ismeretlen férfi, bár illő módon meghajtotta magát, nem hajtotta le fejét, s nem szegezte földre tekintetét, ahogyan a többiek. A meghajlás után egyenesen, s valami szelíd, tiszta büszkeséggel nézett a szemembe, valahogy olyasformán, mintha pillantása kérdezni, de felelni is akart volna egyszerre. Egy ideig így álltunk, egymással szemben, míg a nyomomban haladó, s épp korábbi türelmetlen intésem jelére lemaradó szolgák mellém nem értek. Azok nem tudhatták: mi végett álltam meg, s miért nézek szinte már megigézve a velem szemben álló ember szemébe, de számukra már az a tény is szembeszökő vakmerőség volt, hogy az idegen a szemembe mert pillantani. Amint mellém értek, ugyanazzal a lendülettel az idegen felé lódultak, hogy rövid úton tisztességre tanítsák, s ha egy halk, ám mégis erélyes parancsszóval nem állítom meg őket, a kezükben lévő botok hamarosan az idegen testén csattantak volna. Így csak szorosan megálltak az idegen mellett, aki viszont szemmel láthatóan nem vett róluk tudomást, ahogy talán maga az incidens sem ért el tudatáig. Vagy ha elért is: nem tulajdonított neki fontosságot, mintha nem is róla, s az ő testi épségéről volna szó. Egy ideig még álltunk, s kíváncsiérdeklődőn fürkésztük egymást, majd egy hirtelen ötletnek, vagy inkább benső kényszernek engedve egyszerűen megfordultam, s fürge léptekkel elindultam hazafelé. Az első lépteim még csak fürgék voltak, ám hamarosan már csaknem szaladtam, mintha az idegen megrémített volna, pedig nem így volt. Vagyis: így volt, de nem ő maga, nem a személye, s nem is szokatlan-kihívó viselkedése rémített meg, hanem az, amit a szemében láttam. Vagy inkább akit szemének tükrébe pillantva megláttam: önmagam, a magam valós milyensége volt pillantásába írva, énemnek egy olyan arca, amelyet addig nem ismertem, s nem is ismerhettem, mert eddig csak magamban hordtam: kívülről, a más szemében még sohasem pillanthattam meg, amint nem pillanthattam meg semmi mást sem, mint a legmélyebb, s legodaadóbb alázatot, vagy inkább megalázkodást, amely nem nekem: csak rangomnak, s apám vagyoni helyzetének szólt. Már csaknem a palotáig értem, mire meglassúdtak lépteim. No; nem mintha elillant volna az idegen pillantása nyomán ébredt érzés: éppen hogy nem, sőt; még élesebben láttam az iménti képet, s ez egy kérdés megfogalmazását tette szükségessé számomra, de valahogy úgy, mintha a tudatomban lebegő szempárból olvasnám ki magát a kérdést is, amely iménti, utolsó gondolatomra kérdezett rá: – Mi végre kellene téged tisztelni? Mely cselekedeted volt az idáig, amellyel a meglátott – megérzett tiszteletet kivívhattad volna? S vajon mi oka annak, hogy még az apád felé áradó, s onnan reád hulló, megérzett tisztelet is csak mint a körötted élők arcára festett, hamis álca rögzült tudatodban? Mi lehet oka annak, hogy még apád is csak e hamis tisztelet elérhetésére volt méltó, az igazi, a valós tisztelet helyett…? E kérdések oly mélyen égtek tudatomba, hogy még órákkal később sem voltam képes kiverni őket agyamból, bár megválaszolni sem tudtam őket. S nem is lehetett volna megválaszolnom, mert e kérdések válasza az idegennél volt: s ebben szintúgy teljességgel bizonyos voltam, mint abban, hogy ha igazán meg akarom tudni e válaszokat, meg kell keressem, a nyomára kell bukkannom a rejtélyes idegennek. S én valóban tudni akartam a választ, hisz fiatal, nyitott elmémben egyszerűen nem maradhattak megválaszolatlan kérdések, főképpen akkor nem, ha tudván-tudtam: a válasz létezik, s én el is érhetem, nyomára is akadhatok. És elhatároztam: mindenképp a nyomára bukkanok az idegennek, hogy megkérdezzem tőle az általa agyamba sugallt kérdések válaszait. Végül még csak keresnem sem kellett. Elég volt másnap ismét a Bazár felé indulnom, s amint odaértem, hamarosan épp úgy álltunk egymással szemben, mint az előző napon. Most persze nem volt türelmem a sátrak kínálatait végignézni, hanem azonnal ama sátor felé iparkodtam, ahol az idegennel találkoztam, bár így meg volt a veszélye annak, hogy az idegen még nem lesz ott. De ott volt, ott állt, s egy nagyobb csoportosulás tagjainak beszélt, miközben néha arrafelé pillantott, amerről engem előtte-nap jőni látott, mintha csak várt volna rám. S ez így is volt, s ez annál is inkább bizonyos, mert amint megpillantott, mindjárt elbocsájtotta a köré sereglett embereket, hogy kevéssel később ismét ott álljunk 197
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet egymással szemközt, ahogy az előző napon. Miután most is egy tisztelettudó meghajlással köszönt, én képtelen voltam azt nem hasonlóképpen viszonozni, bár ezen én magam is meglepődtem. Apám, és a palota fősámánját kivéve még soha, senki előtt sem kellett fejet hajtanom, s most a magam akaratából hajtok fejet egy teljességgel ismeretlen, s szemmel láthatóan szegény származású, kopott gúnyás férfi előtt. De nem is tudatosodott igazán bennem a mozdulat: csak később villant agyamba, amikor a férfi szavain elmélkedtem, amelyeket kérdéseimre mondott feleletül. Hangjában, szavaiban mintha egy idegen nyelv ízét és ritmusát fedeztem volna fel, s ez azt bizonyította számomra: az ismeretlen nemcsak hogy nem tartozik a magam társadalmi szintjéhez; még jövevény is, tehát a szó szoros értelmében is idegen, aki meglehet: csak átutazik a városon, hogy tovább haladjon titokzatos úti célja felé. Tehát épp jókor hozta elém a véletlen… – De vajon csakugyan a véletlen hozta őt elém? –tűnődtem, majd kis gondolkodás után úgy éreztem: Nem! Nem lehet a puszta véletlennek tulajdonítanom a találkozásunkat, s most, hogy ismét találkoztunk, már főképp nem, hisz most jóval korábban értem ugyanarra a helyre, mint az előző napon, s ő épp úgy itt van, holott mindezidáig még egyetlen egyszer sem volt itt. Hogy miért épp most, s miért épp itt kellett találkoznunk, azt nem tudtam volna megmondani, csak azt, hogy itt kellett találkoznunk. – Ki vagy, idegen, s mi járásod erre? – kérdeztem, csakhogy valamiképp megkezdjem a társalgást. De talán nem is annyira szavaira, mint inkább a hangjára voltam kíváncsi, azt szerettem volna ismét hallani, hogy újra érezzem a benne rejlő, különös erőt, mintha azáltal, hogy azt igyekszem minél inkább magamba zárni, őt magát is magamba zárhatnám, megőrizhetném tudatom mélyén. Nem tudtam ugyan azt sem: miért vágyom rá, hogy megőrizzem őt elmémben, de talán nem is volt rá semmi különös okom. Az is lehet: egyszerűen zavart, hogy ím, elébem kerül valaki, akit nem tekinthetek a tulajdonomnak, bár igen szeretném. Őt azonban, mint idegent nem fogadhattam volna szolgálatomba, még csak rabszolgaságra sem vethettem: védelmet élvezett, amint azt az Írás rendelé, amelyben az Idegen befogadására, védelmezésére, segítésére ad határozott, s félreérthetetlen parancsot maga az Isten, aki Mózes által szólott egykoron. Az idegen arcán váratlanul halvány, kedves mosoly futott át, s bár én kérdésemre adandó válaszára voltam felkészülve; nem arra válaszolt, hanem a tudatomban megfogalmazódott, s az imént végigpergetett, tán csak öntudatlan gondolataimra: – Helyesen oktatták neked az Írást, gyermek, bár nem egészen úgy, ahogyan azt maga az Úr rendelé. A lényeg ugyanaz, de azóta, hogy Mózes a Sinai hegyen átvette a kőtáblákat, amelyeken a Parancsolatok álltak, járt e Föld színén Valaki, Aki kiteljesítette ama Törvényeket. Nem csak az idegent, de senkit nem taszíthatsz rabságba anélkül, hogy meg ne sértsd annak Szabad Akaratát, és senkivel sem bánhatsz másképpen, mint ahogyan te szeretnéd, hogy bánjanak véled ember-testvéreid. Mindezeket a legelső, és legfőbb Parancsolat: a Szeretet jegyében rendelé ama Szent és Hatalmas, Aki e Föld lakója lett érettünk. Amit oktattak néked, azt jól megtanultad, de ha Igazzá akarsz lenni, meg kell tanuld, s meg is kell éld mindazt, amely Tanításokat Az adott kezünkbe, Aki mindeme Tanítások igazolásául: Önmagát is feláldozta érettünk. Tudom: nem hallottál, de korodnál, s társadalmi helyzetednél fogva nem is hallhattál Róla, s az Ő hatalmas Tanításairól. Ezért kellett nekünk találkoznunk, hogy én lehessek az, aki megmutatja néked Őt, s a Hozzá vezető, Egyetlen Utat. Ha igazán befogadod elmédbe s szívedbe mindama Ős-bölcsességeket, amelyeket Ő adott át nékünk, Életet: valós, és Örökkön tartó Életet nyerhetsz e látszat-lét helyett, amely számodra épp úgy tetszik valóságosnak, mint amennyire káprázatszerűnek, s amelyet épp úgy érzesz el nem múlhatónak, mint amennyire mégis érzed annak gyorsan múló voltát. E céllal vezette együvé lépteink irányát Az, Akinek múlhatatlan és csalhatatlan Tanításait át kell adjam néked, hogy Életed lehessen Általa, Benne és Véle… Eleinte értetlenkedve, majd eme értetlenkedésem végett bosszankodva hallgattam a számomra ismeretlen szavakat, aztán értetlenségemet és bosszankodásomat hirtelen valami mély, benső nyugalom váltotta fel, amelynek mélyén mégis ott izzott a kíváncsiság is, amely minden, számomra új, vagy újszerű dolog nyomán felébredt bennem. Ha nem is tudtam, mert azt túlzás volna mondani, hogy tudtam, mindenesetre éreztem, hogy követnem kell, s hogy követni is fogom ezt az idegent, mert az az Út, amelyet megmutatni szánt: valóban az az Út lesz, amely a vágyva vágyott, s öntudatlan is keresett Boldogság felé fogja vezethetni lépteim, s nem csak az enyéimet, de mindazokét, akik ezen Úton mellettem, velem tudnak, akarnak és mernek is lépni. Merthogy e három tudati dologra mindenképp 198
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet szükség van ezen az Úton, afelől is bizonyos voltam. Ám e három tulajdonságnak éppen hogy nem voltam híján, s ezt azokban a merész, és olykor megdöbbentő (mármint hogy apám és egész környezetem számára megdöbbentő) vállalkozásaim során nyilvánultak meg, amelyekbe vakon és vakmerőn belevágtam, ha valamely elérhetetlen Célt mégis el akartam érni, akkor is, ha az előttem már oly sok embernek adott keserű, és kemény leckét beleírva lelkébe a kudarc ismeretének fájdalmas, és valahol megalázó voltát, s annak emlékét. Felelni ugyan nem feleltem az idegen szavaira, csak szinte észrevétlen bólintottam, majd anélkül, hogy szavaira feleltem volna, vagy hogy ismételten feltettem volna neki a magam iménti, s általa válasz nélkül hagyott kérdést, csak úgy, mint az előző napon: szótlanul hátat fordítottam neki, s hazáig meg sem álltam. Most azonban már bezárkóztam kis szobámba, ahová rajtam kívül csak a dajkámnak volt joga belépni. Ott aztán ismét felidéztem magamban az idegen minden szavát, de még a szavak hangsúlyát, s hangulatát is igyekeztem elmémbe idézni, hogy megforgathassam őket tudatomban. Éreztem: az egyszerű, vagy egyszerűnek tűnő szavak mögött valami igazán nagy és nemes tartalom rejtezik, s olyan mély nyugalom és békesség, amelyet még nem volt alkalmam érezhetni. E szavakban ott rejtezett mindaz, amire oly hevesen vágytam, de amit hiába kerestem a Föld minden értékeiben, s minden mulatságában. Mert kerestem, kezemben akartam azt tartani; ám hiába halmoztak elém mindent, amit csak megkívántam: e fura tudati éhség nem hogy csökkent volna, de egyre hevesebb és hevesebb lett. Ez volt okozója a különös, és vakmerő próbálkozásoknak, de ez volt okozója, hogy mindig azt kívántam, amivel még nem bírtam, s amit azonnal félrelöktem, amint a kezemben tarthattam, s a magaménak érezhettem. Attól kezdve az sem kellett, mert abban sem találtam meg azt a valamit, amiről lényegében magam sem tudtam: mi az, s hol, miben kellene keresnem, hogy végre meglelhessem. E különös Valami nevét másnap tudtam meg, amikor is ugyanazon órában ismét a Bazár felé mentem, hogy találkozzam az idegennel, aki mintha még éji álmomban is egyre hívott, vagy inkább vonzott volna maga felé, hogy végre valóban útra kelhessünk. Igaz: álmomban valóban útra keltünk, de csak úgy, ahogyan addig útra keltem minden alkalommal, ha apámmal indultam útra, hogy bejárjuk birodalmunk nagyobb városait. Szinte megszületésem percétől részt kellett vegyek ezeken az utakon, hogy megismerjem a városok népét, s persze hogy a nép is megismerhessen engem, mint apám egyedüli leszármazottját, s így az Írás értelmében utódját is, aki örökébe kell lépjen egy percen. Fivérem, nővérem kicsiny gyermekségük idején távoztak az élők sorából, s én mintha anyám halála révén válttattam volna meg: azon a napon kezdtem lábadozni a rajtam is kitört kórból, amely két testvérem halálát okozta, amely napon anyám megbetegedett. Mire én egészen felépültem, őt pompás külsőségek közt eltemették. Egészen apró voltam még, amikor távozott, de álmaim során gyakorta felötlött előttem arca, s most utólag úgy tűnik, mintha ő is egy távoli, ismeretlen Útra kívánt volna hívni. Ám csak tudatommal éreztem szavait, s azok lényegét: a hangját azonban sohasem hallhattam. Láttam, hogy ajkai mozognak, tudtam, hogy szól hozzám, hogy szinte már esdekelve kérlel, ám nem értek el hozzám a hangok, mintha megrekedtek volna valahol az Élet s a Halál határmezsgyéjén. Csak hangtalan hangjai érzelmi lényegét szívhattam magamba, anélkül, hogy ezek határozott formát, érthető külsőt kaphattak volna, tehát anélkül, hogy tudatomban feldolgozható, s megérthető szavakká lettek volna. Tudtam: ő is érzi a belőlem felé áradó kérdéseket, amelyekkel szavai nyomán kelt érzéseim értelmét és okát kutattam, de tudtam azt is: az általam sugalmazott gondolatok épp úgy nem válhatnak szellemében szavakká, amint az ő szavai is némák és halottak maradtak az én számomra. Szavai, amelyek így csak még inkább fokozták az egyre inkább bennem izzó, sürgető késztetést, hogy elérjem azt, ami elérhetetlen, mert tán nem más, és nem több, mint ama megközelíthetetlen tartománynak: a Túlsó Partnak egy elidegeníthetetlen Lét-eleme, amely a nem-lét létét biztosítja a Holtak fekete Világában. Ezen az éjen is hasonló álmot láttam, de ez mintha valamiképp mégis más lett volna, mint eddigi álmaim. Hogy mi volt az, amiben álmom a többitől különbözött, már csak jóval ébredés után döbbentem rá: anyám arcán, amelyet addig csak komolynak, sőt fájdalmasan komornak láttam, most mintha valami lágy, mégis biztonságot sugárzó, s biztató mosoly villant volna át, aztán szinte azonnal elillant előlem, hogy helyette is az idegen arcát lássam, hogy most annak hallhatatlan szavait próbáljam valamiképp mégis meghallani. Aztán hirtelen ismét anyám arcát láttam, majd újra az idegenét, s végül olybá tűnt, mintha a két arc valamilyen formában egy és ugyanaz volna: már nem érzékeltem semminő különbséget anyám arca, s az idegen ábrázatjának látásakor. Egy lett tudatomban a két arc, s mintha ajkaik is egy és ugyanazt súgták volna hallhatatlan hangjukon… 199
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Ez a fura érzés még akkor is bennem élt, amikor már szemben álltam az idegennel: ő azonban most mintha észre sem vette volna, hogy megálltam előtte. Igaz: most valamivel távolabb álltam, mint az előző két napon, mert amikor a Bazár sátraihoz értem, épp a körötte lévő embereknek beszélt, amint az előző napon is, ám most nem hagyta félbe azok okítását, hogy elém léphessen. Pillantása rajtam nyugodott, de éreztem: nem is lát, mintha ott sem lennék, vagy mintha valaki más állna azon a ponton, ahol én álltam. Tekintete mély volt és szomorkás, mégis reményteli és bizakodó, s hangja olyként búgott, mint a pásztorok hajnali kürtje, amellyel az útfélre csatangolt, s ott leheveredett jószágot hívják, hogy együvé terelve a nyájat; ismét folytathassák tán már az örökkévalóság kezdetén megkezdett, s tán soha véget nem érő vándorlásukat rétről rétre, domboldalból domboldalba, arrafelé haladva mindig, ahol dús legelő, s friss víz: vagyis az Élet ígéretét biztosítva érezték. Szavai is, mint a kürt szava: hullámzottak, s elterültek az emberek feje fölött, mintha nem is mellettük állva, de egy magas hegy tetejéről szóltak volna, lassan, méltóságteljesen hullva alá az alant állókra. Most hallottam ugyan minden egyes szavát, nem úgy, mint álmom során, de érteni most sem igazán értettem. Azt azonban megéreztem: szavának, csak úgy, mint neki magának: Hatalma, s Ereje van. Nem az a fajta hatalom, és nem az a fajta erő rejlett benne, s szavai mélyén, mint amit én magam is ismertem, s gyakoroltam mások felett: e Hatalom, és eme Erő szelíd volt, s mégis csodálatos és tiszteletet parancsoló, s az azt hallgatóknak és befogadóknak is Hatalmat, és Erőt adó. – A Végtelenbe nyílik minden Szív: legyen az ártatlan, tiszta gyermekek szíve, vagy vad zsarnokoké. S e Szívekből minden a Végtelen felé árad: legyen az Ég-tiszta Szeretet, vagy mély-sötét gyűlölet. A Végtelenbe árad egyként mind, amint a Végtelen felé szállnak mind a kimondott, s a kimondatlan maradt szavak, gondolatok is: legyenek azok áldó és áldott szavak, s gondolások, avagy rút, fekete átkok, akarnok, követelő, gyilkos tudat-mozdulások. E Szívbéli érzések, s e tudati gondolatok fennen kavarognak egy végtelen hosszú Lét-másodpercig, mintha kik nem tudják eldönthetni: felfelé emelkedjenek-é, az Isten Trónusa felé, avagy vissza hulljanak, hogy egyként érje hatásuk a kibocsájtót, s a mellette lévőt, vagyis az áldottat s az áldatlan maradót egyaránt. Persze nem tűnődnek: várnak, amint vár maga az Isten is. Vár, hogy hátha az átkok feketeségét feloldó áldás is elindul egy percen, ugyanannak ajkáról, aki az átkot Ég felé repítette. S hozzá az addig Ég felé szállt áldás erejébe fogódzva lebeg fennen, míg túl nehézzé, és túl sűrűvé nem válik az átkok fekete fellege: akkor aztán az vissza, lehull, s ereje megmozdítja az égbolt kárpitát, s mind a Föld hegyeit s vizeit, s akkor, akit e vad vihar utolér, egyként hull sírba: legyen az áldott, vagy átkot hordó. Egyként hull sírba, s ez így van rendjén, hisz ama fellegben minden Múlt, s minden Út átka benne lesz: s ki mondhatja el magáról, hogy az Örökkévalóság ama pillanatától, amikor is Atyánk házából útra kelt: csak nemes, és tiszta szavak, s gondolatok szálltak ajkáról és tudatából az Ég felé. Senki, hanem csak a Fiú, Aki Maga a Tisztaság, és Maga a Szeretet. Ő mondhatja el magáról, s ekként Ő az, kinek kezében az Igazság kardja lészen azon a percen, hogy midőn az Ég s a Föld bevégezték dolgukat, kardjával a Föld testére ütve választóvizet fakasszon: bal partjára, a Szíve felőli oldalra állítva a Szívében lakozókat, s a túlpartra száműzve azokat, akik ellene fordultak Szívének. Az Idő már elközelgett: a Fiú Tiszta vére már kionttatott, hogy Jelként hulljon mindazokra, akik Ellene voltak, de védelemül szolgáljon azoknak, akik a maguk szívének vércseppjeibe írták mindazon Tanításokat, amelyeket Ő hozott, s adott kezünkbe immáron kétszáz esztendeje. Ama Tanításokat, amelyekért most az Őt követők vére is hull, akik vérüket adják, s halált látnak, hogy cserébe az Életet nyerhessék meg a FIÚ kezéből. Aki a Tiszta Útra lép, annak csak lába lehet sáros, míg aki a tisztátalan utat választja: akkor is sáros szellemmel tér vissza az Örök Hazába, ha útját ezer szolga terítte be patyolat gyolcsokkal. Akkor aztán az visszatér, hogy ha kell: hát a legmélyebb sárban, s a legnagyobb nyomorúságban mossa le magáról a reá ragadt sarat, míg aki sáros lábbal, de tiszta szellemmel tér meg, a FIÚ áldott mosolyában frissítheti fel magát, hogy lépte, mint szelleme; már könnyű legyen, ha egy magasabb Világban újra útra kél. Akinek füle van hallásra: halljon, s akinek valós Értelem adatott: értse meg az én beszédem, amelyet a Fiú nevében szóltam néktek. Ezután a különös idegen még néhány kedves szót váltott a körötte állókkal, akik közül csak kevesen voltak azok, akik haragos szívvel távoztak, miután elbúcsúzott tőlük. Kevesen, hisz szavait többnyire értették, így csak azok szívében kelt harag, akik magukra ismertek az elmarasztaltakra adott leírásban. Ezek (ha csak halkan is) átkokat mormolva hagyták ott az idegent, de úgy tűnt: ez még csak meg sem érinti annak tudatát. Épp olyan kedves-udvarias meghajlással köszöntött, mint eddig, s hogy 200
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet magam is viszonoztam köszöntését, természetes egyszerűséggel lépett mellém, s karon fogva a Bazár melletti imaház felé vezetett. Ott aztán az imaház melletti tér egyik sarkán heverő, villám sújtotta, kidőlt fatörzsre telepedtünk, majd kihasználva a csendet, a nyugalmat, magyarázni kezdte, amit az imént elmondott, megérezve bennem az értetlenség kavargó áramát. – Te még nem érthetted mindazokat, amiket hallottál. Nem, mert ifjú elméd még zárt az Igazság felé, bárha kellőképpen kinyitották már a körötted élők a maguk áligazságaira. Épp ez az oka annak, hogy a Valódi Igazságok nem érhetik el elméd mélyét, ám ha annak csak a felszínét égetik, előbb-utóbb ellened fordulnak. Így inkább érthetővé teszem számodra, ami érthetetlen, hogy aztán már annak fényében dönthesd el: kívánsz e mellettem az egyetlen Útra lépni, avagy megmaradsz a magad megszokott útjánál. Amint mondtam: átok és áldás egyaránt száll a végtelen felé. Az emberi érzések és gondolatok épp úgy hordoznak magukon egy bizonyos fajta, szemnek láthatatlan, de szellemnek, tudatnak és szívnek nem érezhetetlen anyagot, mint bármely fizikai test, avagy tárgy. E gondolatok, és érzések súlyát te magad is érezhetted, s érezheted a nap minden percében, hisz érző, és értő lény vagy. Ember, aki épp úgy alkalmas a Fényt, mint a sötétséget magához vonzani, avagy kiárasztani. Csak rajtad áll, melyiket választod e kettő közül. Ám mindenképp választanod kell, mert hisz két úr szolgája egyszerre te sem lehetsz, ahogyan más sem. A tudatodból és szívedből kibocsájtott energia mutatja meg: melyik irányt választottad. Ám de ez csak a jelenbeni Utadra, s nem mindahány Utadra érvényes Jel, hisz ahogy ma esetleg a Fényt választod, épp úgy választhattad egy korábbi utad során az árnyat is, lévén hogy azt sokkalta könnyebb követni, míg e test-ruhákat hordjuk. A Végtelen felé szálló érzelmi és tudati energiák azonban már hosszú ezer évek óta gyülekeznek fölöttünk, s ezekben benne van mindaz a jó és mindaz a rossz, amit te a magad egykori Utaid során megfogalmaztál. Azon a hatalmas Percen, amelyről szóltam, s amelynek valóban be kell következnie, amikor a FIÚ elérkezettnek látja majd az Időt. Akkor aztán mindaz visszahull a te utadra is, ami belőled kiáradt, s amely sötétséget nem oldottál fel magadnak a Végtelen Szeretet energiájával, az kezedbe kell adassék, hogy elviseld annak súlyát, ahogy mindenki más is, mert ez a Törvény. Az Igazság Törvénye. Ám ha utaid során több Fényt árasztottál a Végtelenbe, mint amennyi árnyat, a Kegyelem Törvénye már azelőtt kiveszi kezedből az árny legkisebb morzsáját is, semmint igazán meg kellene érezd annak nehézségét és minden keservét. S épp e Törvény megfogalmazódhatásáért, s Valósággá válhatásáért jött a Föld színére a FIÚ, Akinek Tanítását most elmondottam. De ez persze csak egy kis szikrája, parányi része mindama Ősi Bölcsességeknek, amelyeket lehozott, hogy a kezünkbe adhasson. Ezen felül és ezen túl még száz és ezer Tanítás van, amelyeket el kell zárj lelked és szellemed mélyén, hogy ott őrizd s oltalmazd azt, akár az életed: vagyis fizikai léted árán is. Mert e Tanokért egyre több és több Testvérünk kell halált lásson, de már úgy lépnek a halál elé, hogy tudván tudják: az nem más, mint az Élet: a Valós Élet előhírnöke, aki lehetővé teszi számukra, hogy egy kis fokkal előrébb, s feljebb léphessenek Atyánk Szent Szíve felé, ahonnan egykor botor fővel elindultunk a magunk vélt igazságait megkereshetni. Mára azonban épp elégséges ennyi: s hogy holnap folytatom-e most megkezdett oktatásodat, avagy sem… – egyedül rajtad áll, hisz azt csak te magad döntheted el: megállsz-e előttem holnap is, avagy sem. Most menj békével, s az Úr világosítsa meg elméd és segítsen a számodra rendelt Út megtalálásában… – ezzel felállt, s miután engem is felsegített, ismét egy könnyű meghajlással köszönt, majd megfordult, s nyugodt, egyenletes léptekkel elindult előttem ismeretlen célja felé. Másnap alig vártam, hogy igazán reggel legyen. Még a végére sem értünk az étkezésnek, amikor felálltam, s elköszönve apámtól elhagytam a termet, majd rövidesen a palotát is. A Bazár még szinte kihalt volt, amikor odaértem: ám az idegen már ott volt a szokott helyen, amint ott volt aztán másnap, harmadnap, s még hónapokkal később is, minden áldott napon. Mert hosszú hónapokon át találkoztunk, s én mind mélyebben és mélyebben merültem bele az általa elém tárt Igazságok ismeretébe. Mert hetek, majd hónapok teltek, egyik a másik után, bár számomra úgy tűnt, mintha azon az első napon megállt volna az Idő. Megállt, tán visszafelé is forgott egy kicsit, hogy újra gyermekké válhassak, s ismét kezdhessem életem, végigélve mind az eltékozolt, s csak fölösleges hiábavalóságokkal töltött életem, fel- és betöltekezve a Valódi Fénnyel, s tudatomba szívva mind a Tudást, amely megismernem engedte az Igaz Kincseket, s kezembe adta, ami után olyannyira vágyakoztam: a Valós Boldogságot. Az őszinte, igaz Szeretet Boldogságát, amely nem csak éltetett, s megtartott, de amellyel én is éltethettem, s megtarthattam mind a köröttem élőket, továbbadva nekik a reám hullott, s a szívem rejtekére zárt, Valós Fénysugarak éltető melegét. Igen: már tudtam; mi volt az a furcsa vonás, amelyet 201
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet egykor szolgám arcán, annak tekintetében felvillanni láttam, s amely azt az érzetet keltette bennem: az a titokzatos vonás valamiképpen fölém, s tán mindenki fölé emeli az igencsak alantas szolgálatra rendelt embert. Tudtam, amint tudtam azt is: sem okom, sem jogom, hogy bárkit is mint alá- vagy fölérendelt személyt lássak azok közt, akikkel egyazon időpontban egy bolygón élek, de azok közt sem, akik eddig, vagy majd eztán kell e Föld színén, vagy a lakott bolygók bármelyikén Utat kezdjenek. Egyazon okból, s egyazon Céllal indulunk mindahányan, s e Cél az, amely EGY-ségbe fog mindannyiunkat, abba az EGYségbe, amelyet nekünk is szívünk és szellemünk mélyére kell zárnunk, ha valóban vissza akarunk térni arra a végtelen tisztaságú Pontra, amelyről egy perctelen percen balgán útra keltünk, kitépve magunkat az Atyával, s a FIÚ-val való EGY-ség állapotából. Mert e dolgokat tanította nékem az idegen, aki már rég nem volt idegen, de akinek még mindig nem tudtam a nevét. Igaz: nem is volt rá szükség, hogy tudjam, s ezt ő maga is mondta, amikor a várható Holnapokat ecsetelte előttem: – Akkor, azon a percen, amikor evilági megmérettetésünk esik, oly mindegy lesz: milyen név álcája alatt járjuk jelen Útainkat. Te is lehetnél azon a percen bárha egy utcai koldus leánya, amint magam is lehetnék bármely magas hivatal viselője: a földi hatalmasságok szemében akkor már csak két bűnös leszünk, akik halált kell lássanak, s akik halált is fogunk látni Annak Szent és Tiszta nevéért, Aki életünk kicsiny hajóit kormányozza. Már ha lesz bennünk kellő mersz felvállalni s megvallani az ítélők színe előtt is: Kinek kezébe tettük szívünk, szellemünk, s ezáltal egész sorsunkat. Mert ezt felvállalni: nem kis bátorságot, s nem kis Erőt igényel. A legbátrabbak közt is volt, aki az utolsó percen megtagadta Őt, s hátat fordított Neki és Tanításainak, hogy életét mentse, még akkor is, ha tudván-tudta: csak ezt a semminél alig nagyobb s alig fontosabb kis látszat-létet nyerheti, ellökve, eltaszítva magától a Kegyelmet, hogy mielőbb a Valódi Élet birtokosává lehet. Igaz: még azok is csak egy távolabbi pontra tolták a Végtelenben a Visszatérés hatalmas és magasztos Pillanatát: el nem vethették azt maguktól örök időkre, de ezt magad is tudod. Ám tagadásukért az Úr is megtagadja őket az Atya színe előtt, s tagadni is fogja azok egyetlen, valós Nevét, míg meg nem születik bennük a mersz: felvállalni az Ő Szent Nevét, s Nevével magukénak vallani, s viselni a maguk Keresztjét Őérette, amint Ő vállalta, s viselte a maga hatalmas Keresztjét érettük, s mindenekért. Értettem, s éreztem is e beszédeket, s azok minden súlyát, s értékét, annál is inkább, mert ahogy megnyitottam szívem s elmém, hogy befogadjam, magamba szívjam a Végtelen Tudás eme parányi, ragyogó Sugarait, úgy kezdtem hallani éji álmaimban anyám addig hallhatatlan maradt szavait is. S ő is, miként a Vezetőmmé lett idegen: az Úr hatalmas és Ég-tiszta Igazságait súgta fülembe, de tán nem is a fülembe; egyenest vágyódó, s az Úr végtelen Szerelmében mindinkább feloldódó, s megnyugvást, benső Békességet nyerő szívembe, s elmém örök-kutakodó mélyére, megtöltve azt még inkább az Ős-bölcsesség kicsiny, s lassan cipóvá növekedő morzsáival. Három esztendőn át oktatott ekképpen az idegen, s épp ennyi ideig oktatott álmaim útján anyám is, amikor egy éji álom során anyám azzal búcsúzott el tőlem: – El kell most váljunk, kislányom. Így, ezen az úton többé nem találkozhatunk. De nem is lesz rá szükségünk: hamarosan személyesen állhatunk egymás elé, s akkor már nem lesz köztünk az a lerombolhatatlan, bár láthatatlan fal. Akkor már szívemre ölelhetlek, s te magadhoz szoríthatsz, hogy aztán már hosszú időn át ne is kelljen elválnunk egymástól. Most nem mondhatok többet, s Vezetődet se faggasd: ő sem fedheti fel előtted szavaim értelmét és azok miértjét. Azt csak az eléd álló történések fedhetik fel, s azok is már majd csak a megfelelő pillanatban, de akkor magad fogsz rábukkanni szavaim magyarázatára. Búcsúzom tehát, s az Ég Urának áldását kérem: segítse minden lépted, s minden szavad… Akkor ~ emlékszem ~ mintha anyám arcán könnyek folytak volna végig, miközben édes-szelíden rám mosolygott, s én ébredve nem tudtam: bánata mélyén is érzett Reménységének könnyein áttükröző mosolyát láttam, vagy az öröm könnyeit, melyeket mosolyával koronázott meg. Nem tudtam, de már nem is volt érkezésem, hogy ezt: legalább ezt megkérdezzem a Vezetőmül lett idegentől. Aznap reggel, a szokott módon, s a megszokott időpontban keltem útra. Mint már vagy két esztendeje mindig is: az a szolga volt egyedüli útitársam, s egyben őrizőm is, akinek arcán azt a különös Erőt láttam akkor, azon a legelső napon megvillanni. Ő maga is ahhoz a kis körhöz, vagy inkább csoporthoz tartozott, akik Vezetőm szavai nyomán igyekeztek meglelni, s megélni az Igazság Tanításait, s az Úr által kijelölt, keskeny ösvényt. Őt választottam magam mellé, amikor apám határozottan 202
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet megtiltotta, hogy egyedül keljek útra. Mert egy napon eljutott fülébe legújabb „különcségem” híre, s egy reggel kereken kijelentette: márpedig kísérő nélkül egy tapodtat sem tehetek a palota falain kívül: – Valami új csoport garázdálkodik városszerte, azt mondják, minden magányos nőt megtámadnak s megbecstelenítenek, majd aljas és sötét szertartásaikon áldozzák fel azok szíveit. De nem kegyelmeznek a kisgyermekeknek, a magányos aggoknak sem… Egy új, magukat valamiféle „keresztyének”-nek nevező szekta tagjai, akik semmiféle rémtettől nem riadnak vissza. Megtiltom hát, hogy magadban kóborolj az utcákon s tereken: ha már nem zárhatlak e falak közé, hogy igazán biztonságban tudjalak, legalább egy jól felfegyverzett férfiút tudhassak melletted, aki őrzi életed s erényed, míg férjedül nem lesz az a férfiú, akit társadul választottam… Szerettem volna ugyan vitába szállni apámmal, szerettem volna hangosan a fülébe kiáltani: rágalom! Az Úr követői semmiféle aljasságot nem cselekszenek, de még a tisztátalan gondolatoktól is megtartóztatják magukat…– aztán mégsem szóltam: annyira megdöbbentettek apám utolsó szavai. Hogy adjam tudtára: én nem választottam, s nem is választok, s nem is fogadok társamul egyetlen, földi férfiút sem, mert az én egyedüli, Választott Jegyesem az ÚR: Az, akinek követőire ő oly mély meggyőződéssel szórta ki tudja hol hallott, igaztalan vádjait…?! Döbbent-némán ültem a helyemen, s egy különös, benső késztetés hatására bólintottam, jelezve ezzel apám felé: megfogadom intelmét, s engedelmeskedem utasításának. Apám arcán látszott ugyan valami kis csodálkozás, hisz gondolatban már bizonyára felkészült rá, hogy erővel kell megtörje a bennem lévő, ismert makacsságot, s most, hogy egy szótlan főbólintással fogadtam csak utasítását, tán még az is felvillant gondolatai közt: valami betegség bujkál bennem, az veszi el erőmet, hogy vitába szálljak vele a magam igazsága védelmében. Ennél csak akkor döbbent meg inkább, amikor az étkezés végén felálltam, s kedvesen rámosolyogva azt mondtam: – Köszönöm az érettem való, aggódó szeretetedet, apám. Ígérem, hogy kedved, s kívánságod szerint cselekszem… – majd mellé lépve a vállára tettem a kezem, s gyermeki, tiszta csókkal illettem arcát, amire még nem volt példa, mióta megszülettem. Ez volt első, és utolsó csókom, amelyet apámnak adtam, s amelyet már nem volt érkezése viszonozni. Hirtelen elléptem mellőle, s mert hogy a szokott találkozás időpontja erősen közelgett, magam mellé véve az említett szolgát; sietve elindultam. Attól a naptól kezdve csak ritkán, inkább csak véletlenszerűen találkoztam apámmal egy-egy futó pillanatra. Ő a magukat „keresztyének”-nek nevezők üldözésével, én az Igaz Tanítások befogadásával, később aggok, árvák, s betegek felkeresésével, s azok istápolásával voltam elfoglalva, kivéve természetesen a kora reggeli órákat, amikor Tanítóm új, s még újabb szavait hallgattam egyre szomjúhozóbb lélekkel, s elmével. Akkor, azon a reggelen is épp csak egy pár kurta percnyi időre találkoztam apámmal, csak annyi időre, míg néhány kedves szót válthattunk, s én, válaszul a „keresztyének” okozta, egyre sűrűsödő gondokra egy felszabadult, nyugodt mosollyal válaszoltam. Akkor már sejtettem: nekem magamnak is nagy szerepem lesz az apámat gyötrő gondok megoldásában, s ez mosolyra késztetett, bár még fogalmam sem volt: hogyan, s miképpen tudhatok segíteni én neki, s éppen abban, hogy Testvéreim ellen vívott küzdelmének végére járhasson. Úgy tíz óra tájban aztán erre is fény derült, ha nem is konkrét formában. De a későbbi történések elindító mozzanata utolért, s akkor már kezdett kibontakozni tudatomban: hogyan, s mi módon fogok segítségére lehetni apámnak. Az imaház melletti téren, ugyanazon a fatörzsön ültünk, mint a legelső alkalommal: s mint akkor, most is valami lázas szomjúsággal ittam magamba Vezetőm minden egyes szavát. Körülöttünk most is az újszülött lombok susogtak, s a semminél alig nagyobb madárkák dalolták az Élet minden évben megújuló, mégis örök Himnuszát, a nap millió lágy sugárral csókolta arcunkat, s hajunk a Tavaszi, pajkos szélgyerek borzolgatta önfeledten. Vezetőm az Élet nagy Misztériumait magyarázta, az Utak, s a történések Örök Törvényszerűségeit, ám egy pillanatban hirtelen elhallgatott, s mintha valahová önmagába figyelt volna: egy, a lelkében felzengő, Tiszta hangra. Aztán elmosolyodott, s azt mondta: – Légy erős, Gyermekem! Ami most történik majd, az nem egészen tartozik az iménti szavak áramába, bár valahol, valamiért mégis. Mintha ki akarná egészíteni a most következő történés mindazt, amit a három esztendő alatt elmondtam…
203
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Ahogy idáig ért szavaiban, hirtelen durva, erőszakos zaj kelt a közelünkben. Egy ismerős, de valami szokatlan, mély és kemény árnyalattal bővült hang hasított a Tavasz tündöklő hangjaiba: – Ott vannak! Azok is keresztyének… Fogjátok meg; máglyára velük! A hang felé fordulva azt a szolgát pillantottam meg, aki két esztendeje kísérőm volt, s akin először láttam a Fény felvillanását. Egy nagyobb csoport fegyveres élén loholt, s egyenesen felénk tartott: így nem lehetett kétségem afelől, kikre gondolt, amikor azt kiáltotta: máglyára velük. Vezetőmre pillantottam: már állt, s úgy várta, aminek be kellett következnie. Teljesen nyugodt volt, s arcán valami ismeretlen, fensőbbséges Mosoly ragyogott, majd hogy rám nézett, tekintetében jóságot, a szelídséget, s a megbocsájtó Szeretetet láttam csillogni. Ő tudta, mi vár ránk, amint azt is tudta: micsoda vihar tombol most bensőmben, látva: épp az lesz árulómmá, akiben a leginkább megbíztam, olyannyira, hogy magam választottam kísérőmül nap mint nap. S ez így is volt, bár valahol e vihar mélyén már bennem is kezdett életre kelni a mindenek fölött való Szeretet érzése, de azt nem tudtam megérteni: mi vitte rá kísérőmet, hogy árulómmá legyen. Amint e kérdés megfogalmazódott tudatomban, mintha a szél susogásában hallottam volna Vezetőm szavát: – Gyermek! Hisz Őt is eladta, elárulta egy azok közül, akiket kiválasztott, hogy kísérői, s tanítványai legyenek az Úton! Nézz magadba: te tán több, s nagyobb, hatalmasabb vagy, mint volt a Megváltó? Te nem érdemelnéd meg akár százszor és ezerszer, hogy eláruljon, s halálra adjon az, akiben bizodalmad volt? Ha úgy érzed, igen: neked nem kell felvállald, s elviseld a történés folytatását, hisz te e Föld színén kellő védelmet élvezhetsz apád személyében, s apád rangja mögé rejtezhetsz oltalomért. Hidd el: nem lesz bennem a neheztelés árnya sem, ha most felállsz, és hátat fordítasz nekem, s megtagadsz, s megtagadod azt is, amit eddig hittél, vagy hinni vágytál… A katonák, s szolgám már szoros gyűrűt vonva álltak köröttünk. Nem ismertem ezeket a katonákat, idegenek, más vidékről valóak voltak, de valóban elégséges lett volna, ha felállok, s megmondom: kinek vagyok a leánya. Akkor sértetlenül kísérnek vissza a palotába, s a legmélyebb tisztelettel, és alázattal. Tehát sorsom valóban a kezemben volt… S én fel is álltam, de nem azért, hogy hátat fordítsak Vezetőmnek, s ezzel magának az Úrnak is! Inkább még közelebb léptem, majd még meg is fogtam az idegen kezét, bizonyítva ezzel is: mi együvé tartozunk, s ahová egyikünknek mennie kell, oda kell menjen a másikunk is. Nem máglyán égettek meg bennünket: ahhoz hirtelenjében kevés lett volna a fa, még akkor is, ha a Bazár romba döntött sátraiból emelik azt. Ugyanis nem csak mi, de a Vezetőm tanításait hallgató csoport szinte minden egyes tagja a Főtérre lett terelve, a kicsinyek épp úgy, mint az alig is élő aggastyánok, akiket bizonyára vackaikról tereltek ide, ahová szintén szolgám vezérletével mentek, hisz ő mindenkor velem volt, ha hozzájuk mentem. Így, ha csak közvetve is, de árulójuknak éreztem magam, hisz rajtam keresztül éri őket az a keserves vég, amely most elébük áll. E gondolaton töprengtem, ám Vezetőm megérezve milyen mély fájdalom hasít belém, ahogy a szeretett, ismert kicsinyek és aggok rettegő pillantását magamon érzem, azt mondta: Akinek szívében a Valódi Szeretet él, aszerint veszi el bérét és jussát. Aki viszont az álnokságot engedte szíve mélyén úrrá lenni, aszerint. A más vétke nem tiéd, amint a te vétked sem lehet a másé, s ha tetteidben nem volt árnya sem az ártó szándéknak, nyugodtan nézhetsz a várható történések elébe… Ugyan tudatom zaklatottsága, s a kicsinyekből áradó félelem erős érzékelése végett nem voltam képes felfogni vezetőm szavainak értelmét: szavai ereje mégis nyugtatólag hatott rám, annál is inkább, mert hirtelen felgyorsultak köröttünk az események. Úgy tűnik: együtt voltunk mind, akiket szolgám eladott (még ha csak a maga életéért is cserébe), mert több foglyot nem hoztak, viszont megkezdték az együvé tereltek vallatását. No, nem valami komoly, s alapos vallatásra gondolok: arra sem idejük, sem elegendő emberük nem volt. Egy vékony, magas férfi elé terelték a foglyul ejtett Testvéreket: egyesével, vagy gyermekeiket vezetve léptek elé, hogy feleljenek az általa feltett kérdésekre. Mindösszesen két kérdésre kellett válaszoljanak, s e válaszok értelmében állították aztán őket jobbra, vagy balra: – Igaz-é, amit ez ember állít, hogy a Keresztyének közé számítod magad? – csattant fel újra és újra a kérdés, egymás után vagy százszor is, és nagy néha, ha a felelet tagadó volt, a másik kérdés is: – Bemutatod-é az egészen égő Áldozatot őseink Oltárai előtt, amint azt Mózesnek rendelé az Isten? Megcsókolod-é az ősi Oltárok kövét, hogy bizonyítást nyerjenek szavaid az Isten színe előtt?
204
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet A kérdések, s a feleletek gyorsan követték egymást, annál is inkább, mert csak ritkán került sor a második kérdés feltételére. Vezetőmet és engem már a vallatás kezdetén kiválasztottak az egybe terelt emberek csoportjából, s külön állítottak: szintén szolgám útmutatását követve, aki azonban nem jött a közelünkbe, tán attól való félelmében: bennem az utolsó pillanatban feltámad korábbi vad és haragos énem, s vallomást teszek ellenében, felfedve azt is: kinek a gyermeke vagyok. Akkor ugyanis ő kellett volna a helyemre álljon, s bizony: tőle még csak meg sem kérdezték volna, kész-e megtagadni a hitét, avagy sem. Őt nem hite, de az ellenem való vétek miatt vetették volna a halál karjai közé, s ezt nagyon is jól tudta. Annyira, amennyire nem tudta: képtelen volnék ellenére tenni, még akkor is, ha ezzel alig élt, ifjú életemet menthetném meg… Néhány lépésnyi távolságban álltunk tehát a sokaságtól, jobbunkon s balunkon két-két fegyveres őrizete mellett, s a vallatást figyeltük. Közben eleinte halkan, szinte csak lehelve a szavakat, majd egyre hangosabban és hangosabban imádkoztunk: azt az imádságot mondtuk, amelyet a Mester tanított egykoron: – Mi Atyánk: Aki a Mennyekben vagy! Jöjjön el a Te Országod Legyen meg a Te Akaratod… E sortól kezdve, hogy már harmadszorra kezdtünk bele, s már hangosan az imádságba, a távolabb álló Testvérek is bekapcsolódtak, így hamarosan több tucatnyi szívből szállt Ég felé az Imádság szava. Ez aztán félbe is szakította a semminél alig többet érő kihallgatást. A kérdések helyett a korbácsok kezdtek csattogni, s hozzá egyre vadabbul, és egyre sűrűbben, majd hogy az Imádság csak nem halt el, már a szablyák, s a lándzsák is előkerültek. S ahogy előkerültek, nyomukban holtak tucatjai hulltak a tér porába, egészen addig, míg egy is volt, aki az Imát velünk együtt mondhatta volna. Addigra viszont már minket is egy fa alá vezettek, s abban a pillanatban, amikor az utolsó Testvér teste is porba hullt, megrántották a nyakunk köré vetett kötelek végét. Kevéssel később már élettelenül lógtunk a fa vastag, erős ágán. Tudatom utolsóként befogadott képe apám arca volt: megkésve ért a helyszínre, miután egy kis szolgáló hírül vitte: miféle történés kellős közepén látott, s hozzá az áldozatok közt állva. Ezzel persze a szolga sorsa is megpecsételődött, hisz őt a másik oldal emberei közt látta viszont apám, azok közt, akik a keresztyének életét oltották ki: köztük az enyémet, apám egyetlen, életben maradt gyermekéét is. Az utolsó képet már mintha felfelé emelkedés közben, tehát egy magasabb szintről néztem volna végig. Csak így lehetett, hisz egyszerre láttam a magunk távozása előtti, utolsó pillanatot, de közben láttam, amint a szolgáló riasztja apámat, de apám arcát is láttam, amint élettelen testem előtt áll, félőrülten a fájdalomtól. Aztán egy későbbi pillanat villant elém: a szolga élettelen teste mellett láttam viszont apámat, s láttam, amint az áruló mellett megérinti a Felismerés Kegyelme, hogy attól kezdve ő folytassa tovább azt az Utat, amelyen én kellett elinduljak, hogy mutassam számára az Ösvényt, amelyen aztán ő már szolgái és alantasai százait indíthatta el, mígnem érte is lenyúlt ugyanaz a Halál, amely az én életem fonalát kellett elvágja. Mert ő is a mártírok közt volt, bár ő, mint magas rangú nemes: fegyverrel kezében nézhetett szembe vele, az aréna porondján állva. Azzal a fegyverrel kezében, amely az áruló szívét is átjárta, s amelyet most még csak fel sem emelt önmaga védelmére. – Igen – kezdett bele magyarázatába Vezetőm, amikor a valóságban is visszaemelkedtem mellé: az lett végül az ifjú leány árulójává, aki lényegében elindította a Felismerések felé. S hogy mi volt a szolga árulásának oka? Ki tudja… Akkor legalábbis nem derült fény rá, így a kívülállók több, egyenként is komoly okot gyaníthattak, s persze: gyanítottak is a történés hátterében. Ezek közül a legvalószínűbbek egy régebbi, s még a lány féktelen életszakaszában elszenvedett sértés, esetleg komolyabb bántalom emlékének felidézése, s az azért való bosszú vágya, vagy az árulás azóta is, immár kétezer esztendeje, s már ezer évekkel azelőtt is ismert oka: vagyis az egyéni előnyök elérhetése volt. A kérdésen később tanakodók legalábbis e kettőre gondoltak, bár hogy mi lehetett egy rabszolga számára a Végtelen Szabadságnál, annak biztos tudatánál fontosabb, s édesebb…? 205
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Mert az akkor még teljes, és tökéletes formájában a köztudatban maradt Krisztusi tanítások a legteljesebb, a legédesebb Szabadságot: a Szellem Szabadságát adták mindama Útonjárók kezébe, akik szívükbe zárták, s igazán befogadták ama Tanításokat. Ez, éppen ez: e Tanítások teljessége volt az, ami oly sokak előtt szinte kívánatossá tette abban a réges-régi korban a magukat hamarosan „keresztyének” néven nevezőkre váró mártírhalált, olyannyira, hogy még kicsiny gyermekeik számára is azt érezték, s azt tartották a legkívánatosabb, a legtisztább Ajándéknak, amelyet e Föld színén adhattak nékik. De hisz te magad is olvastál életed első szakaszában olyas' szépirodalmi műveket, amelyek a korai keresztényüldözésekről szóltak, így nem is igazán kell magyarázzam, mire gondolok. Bár annyiból talán mégis: amennyire nem volt igazad, amikor megsirattad ama kicsinyek keserves sorsát, épp annyira igazad volt mégis, hisz a ti szinteteken még a test-tudat érzelmei, azok mélysége és tisztasága az elsődleges kívánalom, s csak annak elérése, és megélési képességének kifejlesztése után lehettek képesek a valóság értelmében való érzések, tervek és a vágyak megértésére, majd azok tudatotok, s később érzelmeitek mélyén való, s már mint a magatok számára kívánatos érzelmi forma megfogalmazására is. Ha ez nem így történik, átléptek egy nagyon is fontos fejlődési szakaszt, egy igen lényeges állomást, mert a tudattalan, inkább csak a benső, tehát a tudati és pszichikai érzékenység megfogalmazása, és tökéletes megélése nélkül a felsőbb szintű, vagyis a Szellemi érzékenység csak olyan lesz, mint a fövenyen épített kártyavár: a legkisebb megpróbáltatás szelétől leomlik, s még a szélfútta homokszemek is betakarják, hogy nyoma se maradjon tudatotok, s ezáltal cselekedeteitek mezején sem. Először tehát emberként kell megtanulnotok a Szeretet érzését, annak bensőtökben való ébredésétől a megélésig, s csak eztán kerülhet sor arra, hogy az ösztönösen és tudatosan elétek álló, s bensőtökben ébredt érzéseket felülírhassa a földi agy tudattalan tartományában (épp e Szeretet-érzések energiájának köszönhetően!) lassan megerősödő, s onnan már kiemelkedni, s a tudat fölé emelkedni képes, felsőbb szintű, Szellemi tudat. Akkor már képesek lehettek rá, hogy a test-tudatnál minden esetben nagyságrendekkel fejlettebb (ti. a Valóság követelményei, annak ismérvei szerint fejlettebb) Szellemi Én-rész érzelmeit is képesek legyetek el- és befogadni, majd annak kívánalmait a magatok kívánalmaiként mint fizikai testekkel bíró lények: követni, s a köröttetek élők számára is követendőnek, azaz kívánatosnak találni. Ez annyival is nehezebb a ti rohanó korotok emberei számára, mert ti már rég nem, vagy csak kis mértékben juthattok hozzá az egykor oly tiszta és tökéletes Tanításokhoz, így ez a folyamat maga is lassúbbá vált számotokra, s mindig csak olyan mértékben válik számotokra elérhetővé és megélhetővé, ahogyan azok a Krisztusi Tanítás-morzsák elérnek tudatotok, s ezáltal Szellemi Én-részeitek mezejére. Ezt még azonban a ti jelenetek során is nehéz, sőt: lehetetlen volna tökéletesen megoldani, s még talán nehezebb is, mint a Krisztus távozását követő évszázadokban. Ez utóbbi mondat talán egy kissé érthetetlennek tűnhet, hisz a ti korotok már annyival, de annyival érzi magát fejlettebbnek, mint volt az akkor élt emberiség! S ez talán így is van, egy bizonyos szempontból. De csak egy bizonyos, s erősen földi szintű értelmezés szerint, ám az akkor élt emberiség nem is egy hatalmas előnnyel bírt veletek szemben. Az első, és legfontosabb az volt, hogy Krisztus távozása után a Föld energia-burkában, s a Föld légterében maradt, hatalmas rezgésmagasságú energia hatása még sokáig: csaknem négyszáz esztendeig éreztette áldó és áldott hatását, s ebből a Szellemi erőből meríthettek aztán mindazok, akik készek és képesek voltak befogadni a Krisztusi Tanításokat. A másik előny pedig az volt, hogy egyre többen és többen váltak késszé és képessé erre, s ezek a Testvérek még egymás felé is a Valódi, még tisztának megmaradt Tanítások energiáit árasztották. Nektek ezzel szemben már a Föld energia-burkából, annak magasságából kell magatokhoz vonzanotok az Isten-gyermeki Erő egy-egy parányi morzsáját, míg a Föld légteréből már csak az általatok megfogalmazott, s kibocsájtott energiákat vonzhatjátok le: s ezek bizony nem a „legfényesebb” energiák, amint azt magatok is nap mint nap tapasztalhatjátok. Ezen felül, és ezen túl még az a hátrány is osztályrészetekül jutott, hogy a Valódi Hit energiái, s a Krisztusi Tanítások Ereje helyett jobbára már csak a köröttetek élők közömbössége jut osztályrészetekül, hisz alig vagytok a Föld színén, akik a Valódi, a Tiszta Tanítások követőinek vallhatjátok magatokat. S bár a közömbösség adta „vallásszabadság” korában éltek, s ez valóban megkönnyíti, hogy a Valós Hit felé forduljatok vágyaitok szerint; épp úgy nehezíti is azt, legalábbis a benső és felsőbb szintű késztetést adó Én-rész számára, hisz a test-tudat máig a többség által kibocsájtott energia hatását kész elfogadni és követni az Én-rész sokkalta gyengébb 206
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet energiájával ellentétben. A tudat az Én-rész minden „hadakozása”, és „győzködése” ellenére szégyelli a benne megfogalmazódó gondolatokat és érzéseket, mert él benne a félelem a kirekesztettségtől, a gúnytól, a „mássá-válástól”, s attól, hogy az átlag gondolkodáshoz szokott emberek esetleg mint nem egészen beszámíthatót: megkülönböztető intézkedéseket foganatosítanak vele szemben. Inkább kész beazonosulni a nagy átlagba, hogy azon belül, s annak elfogadott korlátai közt maradva érvényesítse egyéni út iránti vágyát: de az az út már távolról nem lesz ugyanaz, amely Út követésére az Én-rész késztetni kívánta volna. Így megmaradhat a maga állásában, baráti, és családi kötelékei közt… – de nem lehet Önmaga, hisz lényegében az Egyetlen, helyes Út megtagadásával önmagát tagadta meg, hogy a „nyáj” része maradhasson.(S itt most nem ama Nyájra gondolok, amelyről maga Krisztus beszélt, s amelynek Ő az egyetlen Pásztora!!) A távoli múltban élt szolga árulásának azonban egy, már általad is ismert magyarázata volt, amely lényegében épp annyira független az imént említett, földi magyarázatoktól, mint amennyire mégis szorosan összekapcsolódik azokkal, vagy akár csak azok egyikével. A tudatban elraktározódott harag, s a rabság, a kiszolgáltatottság fizikai szintű megélése, annak nehézségei voltak azok, amelyekbe Satana belekapaszkodhatott, hogy azokat felébresztve tetszhalott állapotukból, s még tán a korábbiaknál is inkább felerősítve adja meg a késztetést a tudat számára az árulás felvállalására és elkövetésére. A személyes sérelem szülte harag, s a Szabadság olthatatlan vágya ugyanis az a két elem, amely nem; vagy csak a hit Bizonyossággá válását követően, tehát egy igazán emelkedett szellemi állapot elérése után törlődik a tudatból. Az előbbi azért, mert már fel tud oldódni a maga teljességében a Szeretet élő áramában, míg az utóbbi azért, mert a Valódi Szabadság mellett szinte másodlagossá válik a tudat számára is a fizikai test szabadsága, ha annak rabságát mint az Út köteles velejáróját éli meg a szellem, s annak indíttatását már el- és befogadva, vagyis alárendelve magát, a test-tudat is. Mert azok a rabok, akik azokban a korokban kellett viseljék a szolgaság járomát, valóban csak fizikai értelemben voltak rabok. Még nem is lehettek más értelemben azok, hisz nem voltak magasabb képzettség felé való vágyódásaik, amint nem voltak különösebb kulturális igényeik sem: ez még magára a korra sem volt jellemző, de nem is lehetett volna. Azon a szinten, ahol még az arénák látványosságai jelentik a magasabb társadalmi rangban élők legkedveltebb szórakozását, ilyes' igény, vagy törekvés nem is lett volna elvárható a nép egyszerű fiaitól, vagy azok szolgáitól, szolgálóitól, még kevésbé a teljes tudatlanság állapotában tartott, s abban felnevelkedett rabszolgáktól. Annak a tanulatlan, egyszerű rabszolgának a tudatát könnyűszerrel vezette félre Satana, a bosszú lehetőségével, vagy a kívánt Szabadság, s valami kis vagyon megszerezhetésének lehetőségével elaltatva, elkápráztatva azt. (Ez talán még érthető ~ legalábbis: megérthető ~ egy olyan ember esetében, aki még életében nem mondhatta el magáról, hogy azt tesz, amit akar, akkor és oda megy, ahová, és amikor kedve tartja, s még a napi betevő falatra sem kell gondoljon. Azt meg főként nem, hogy a rajta esett sérelmet megtorolhatta volna, ha csak nem szolga-társával került összetűzésbe. Ez, s ennek vágya azokban az időkben, amikor még a „Szemet-szemért”: vagyis az Igazság Törvénye volt az uralkodó – legalábbis az emberi tudatokban –, szintén teljesen érthető…) Így a tudat egyre hevesebb vágyódása egy-kettőre elnyomta a Szellemi Én-rész hangját, hogy az egyre távolibbnak érzett Ígéret helyett egy gyorsabban bekövetkezhető, s biztosabbnak tetsző (esetleg már előleg képében részleges valósággá is vált) ígéret felé nyújtsa ki kezét: s ez a vágyódás hamarosan megfojtotta, semmissé tette a Szellemi Én-rész felfelé való vágyódását és minden törekvését, s irányítójává vált a szolga cselekedeteinek, aki hamarosan minden fontolgatás nélkül követte a mélység késztetését, sötét hangjait. Ez persze még a ti korotok emberiségében is igen gyakori jelenség, még akkor is, ha az adott körülmények százszorta jobbak, s már nem vagytok teljes mértékben kényre-kedvre kiszolgáltatva a fölöttetek lévő hatalmasságoknak, akik szó szerint Élet s Halál urai is voltak azokban a régmúlt időkben. Igaz: ma is rabok vagytok egy bizonyos értelemben, de „rabságotokat” már magatok veszitek fel: gyakran már egy jó állás megszerzéséért, s annak megtarthatásáért is, amely nagyobb jövedelmet biztosít. De oka lehet ennek valamely pozíció; társadalmi, és/vagy politikai (nem egyszer egyházi rang, vagy akár 207
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet csak a népesebb, s ezáltal gyakran gazdagabb parókia, vagy az egyházi méltóság adta, bárha csak külsőségeiben megnyilvánuló tisztelet, stb.) elérhetésének és megtarthatásának vágya, nem tudva, vagy inkább csak teljesen figyelmen kívül hagyva: így felvállalt, s viselt rabságotokkal egyszersmind a bennetek élő Szellem, vagyis a Szellemi Én-rész rabságát is magatokra veszitek, mert a Szellem nem lehet teljesen és tökéletesen Szabad ott, ahol nem a Szeretet az egyeduralkodó, a vezető szerepet ellátó Élet-elv. Rákényszerítitek tehát a rabságot, s ezt a túlélés kényszerének, s e kényszer adta követelmények álarca mögé rejtve még önmagatok elől is igyekeztek titkolni, holott az esetek többségében tudjátok: mekkora árat kell fizessetek érte. Tudjátok, mert nem lehet nem tudnotok, hisz maga a Szellemi Én-rész jelez vissza: helytelen az út, és az irány, amelyen, s amerre elindultatok. Visszajelez, kellemetlen hiányérzetet keltve a tudatban, amely… – nem! Sajnos nem arra fog törekedni, hogy az egyetlen, valós és helyes Irányt megkeresse, és megtartsa! Ehelyett mindenféle pótszerekkel, vagyis a legkülönfélébb „szellemi”-nek kikiáltott irányzatok keresésével, vagy a tudat hiányérzetét ideig-óráig kielégítő, olykor meglehetősen zajos szórakozásokkal igyekeztek betölteni a tudatban maradt űrt, mindig új, és még újabb irányzatok, vagy szórakozások után menve, csakhogy az Egyetlen, már igazán a ti számotokra „rendelt” utat félresöpörhessétek, s észre sem vetté nyilváníthassátok. A test-tudat, vagyis az agy ilyen esetekben valóban megelégül egy-egy kurta időszakra, ám az Én-rész gyorsan felülírja az új irányzatok, vagy az új „kikapcsolódási módok” helyességének vélelmét és érzetét, hogy ha lehet: még fokozottabb erővel igyekezzék a tudatot a maga által megfelelőnek érzett irány megkeresésére, s annak követésére késztetni. E hiány, s e hiányt jelző késztetés az oka annak is, ha a tudat az iméntieknél is durvább pótszerek után nyúl, amellyel a tudat önmagát igyekszik elbódítani: és akkor már nemcsak hogy a helyes irányt, de semmiféle irányt sem fog keresni, mert a helyes út pótlására használt szer teljességgel elfedi előle az utak létét, nem hagyva nyitva számára csak azt az egyetlen utat, amely lényegében csak a semmibe visz, hisz még azt a kis látszathaladást sem képes megadni, amelyet még a hibásan megválasztott, de valamiféle értelmi-érzelmi pluszt adó tévutak is megadhatnak. S ekkor a tudat már ténylegesen is elmerül a legmélyebb és legtökéletesebb rabságban, mert azt már a fizikai test sejtjeinek követelése is súlyosbítani fogja, szinte lehetetlenné téve a tudat, s ezáltal persze a Szellemi Én-rész számára is a menekülést. S ezeket a tévutakat (a legsúlyosabbakat is, vagy azokat még inkább!) ismét a mélység erői tárják elétek: valamiképp le ne térjetek az általuk helyesnek mutatott útról, vagyis a fizikai síkon élvezhető előnyök megszerzése felé vezető iránytól (vagy az ezek megszerzésére irányuló próbálkozások kudarcérzete előli menekedhetés vágyától), s nehogy ezek helyett mégis a valós értékek; tehát a Szellemi értékek felé haladhassatok. S még azt sem átallja megtenni az ellen, hogy azokat a testvéreiteket, akik a Szellemi Én-rész késztetését elfogadva a valóban nekik szánt irányt követik: kis, nagy, avagy még nagyobb sikerekhez juttatva: az elbizakodottság, a gőg, a mindenki fölött való szárnyalás érzetével térítsék le mégis a helyes útról, beletaszítva tudatukat az önhittség már a mélységbe vezető út megfogalmazódásának legelső pillanatától létező vétkébe. Mert (ahogyan azt már nemegyszer mondtam) éppen ez az önhittség, szinte kamaszos nagyot és mást akarás volt az oka Fényhozó elhajlásának is, aki az Erő, s a Tudás egy bizonyos szintjén megfogalmazta magában önnön nagyságának, s tökéletes voltának tévhitét, azt gondolva: a benne lévő Tudást csak akkor élheti meg a maga teljességében, ha elegendő Erő birtokosává lesz. Vagyis: egyes „teremtési kísérleteinek” kudarcát nem önnön kicsiny és gyenge voltának tudta be, hanem annak: Atyánk nem adja meg számára a benne lévő, vagyis a már megszerzett Tudásnak megfelelő, s annak szintje szerint őt megillető Erőt. Épp úgy viselkedett, mint a ti világotok sokat tudó és értő kamaszai, akik azt vélik: nemcsak hogy sokat, de mindent tudnak, így már képesek a saját életük irányítására, méghozzá a felnőttek segítsége nélkül. Sőt: nemcsak hogy képesek rá, de ők és egyedül csak ők képesek még jobban, még tökéletesebben megbirkózni az elébük álló gondokkal, mert bennük még nem fejlődtek ki a felnőtteket megkötő, és (szerintük) gyengévé és bizonytalanná tevő gátak, gátlások. S akkor ők épp úgy indulnak el a maguk feje után, ahogyan Fényhordozó, s (titeket: a másodteremtettség bukott szellemlényeit is beleértve) követői tették. És ti épp úgy meg kell engedjétek, hogy 208
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet egy bizonyos pontig valóban a maguk feje után menjenek, ahogyan megengedte azt a mi Áldott Teremtőnk, de épp úgy meg is kell tudnotok húzni a Végső Határvonalat, ahogyan Atyánk meghúzta azt. Mert Atyánk megjelölte a legvégső pontot, ameddig a valós Szellemi ÉN-ek eltávolodhattak Tőle, vagyis meg kellett fogalmazza azt a legmélyebb negatív szintet, amelynél alább nem ereszkedhettek, s amelyen megrekedve már csak gondolat-teremtményeiket, vagyis az önmagukból, s önmagukban megfogalmazott Szellemi Én-részeket bocsájthatták alá. Épp úgy, ahogyan a kamasz is meg kell álljon az általatok kijelölt, legtávolabbi ponton, hogy azon túl már csak képzeletben, gondolati úton lépjen, éljen és cselekedjen. E gondolati, képzeleti vágy-utak aztán azok mélységétől függően okoznak a kamasznak lelkifurdalást, hisz ha csak gondolatban is: mégis csak átlépte az általatok meghúzott határvonalat, s ez minden esetben olybá tűnik számára, mintha egy kicsit a valóságban is megtette volna mindazt, ami a ti (gyakran már Törvénybe foglalt) tilalomfáitokba ütközik. (Gyakran aztán épp e lelkifurdalás adja a kamasz még lázadóbb viselkedését: ezzel kívánja leplezni gondolati úton esett „vétkét”, vélve: arcából, szeméből kiolvashatóvá válik számotokra, ha nem húz rá egy még feltűnőbb álarcot.) S nem csak a kamaszok, ti magatok is eljátszadoztok néha a „mi volna ha” keretein belül, s megtesztek olyasmit, amiről tudván tudjátok: ténylegesen nem tehetnétek meg. Ezek a képzelgések, s az így, gondolati úton „megvalósított” cselekedetek számotokra is kellemetlen, vagy éppen kínzó érzetet adnak, amikor tudati síkon visszatértek a realitás talajára. Olyankor magatok is megütköztök azon: mennyi kiégetlen vadság, mennyi gyilkos indulat, vagy tisztátalan vágyakozás lappang tudatotokban, amelyeknek létéről addig esetleg fogalmatok sem volt. Sajnos igen gyakran épp ezeket a bennük is élő gondolati képeket tárják elétek (s még gyermekeitek elé is!!) az írók, a költők, vagy a filmek készítői is: ki-ki a benne, a saját tudatában meglévő, nyers és durva, avagy valamivel tisztább gondolati energiákat vetítve önmagából kívülre, a külvilág felé; ők így, ekként helyettesítik be a bennetek is meglévő, csak tán valamivel gyengébb impulzusokkal lüktető késztetéseket. S akkor még talán jó is, ha csak így: írásaikban, képeikben, vagy filmjeikben, s nem a gyakorlatban igyekeznek megvalósítani mindazokat a rémségeket, amelyeket valamilyen formában persze mégis csak megvalósítanak, hisz gyakran olyan hitelesen, olyan élethűen tárják azokat elétek, hogy a végén ti magatok sem tudjátok: amit láttatok, olvastatok, hallottatok, a valóság része volt, vagy tényleg csak valamely „művészeti” irány szülöttje (hadd ne mondjam: torzszülöttje)… Ám azt hiszem, egy kissé eltértem az adott kor, s az imént látott kép magyarázatától. De nem tudtam nem beleszőni mondandómba e nagyon is fontosnak érzett mondatokat, mert nem csak a témához: mindennapi életetekhez is szervesen kapcsolódónak éreztem. Most azonban térjünk vissza az adott kor, s a történés magyarázatához. A szolga tehát az ellentét sugalmazásait követve árulójává lett kis úrnőjének. Ám árulása meghozta a maga fizikai szintű következményeit csak úgy, mint azok felsőbb szintű velejáróját. Annál is inkább, mert az adott korban még emelt szinten jelen lévő Krisztusi Erő nem csak segítette: kötelezte is mindazokat, akik azt magukhoz vonzották. Kötelezte, így az ő számukra már jóval magasabb szellemi szintek követelményei váltak a mértékadóvá, mint a velük egy időpontban élő, ám teljességgel a hitetlenség, vagy az őseik által rájuk hagyományozott hitben maradtak számára, akik mereven elzárkóztak a Krisztusi Tanok el- és befogadásától. Ők ugyanis már tanúbizonyságot tettek Krisztus mellett: s e Bizonyságot megtagadni és lábbal tiporni már akkor is a legnagyobb vétkek közé számíttatott, mert megbotránkozásra, s a kicsinyek szívének, lelkének, s persze földi szintű tudatának a Legmagasabb szintű, a Tökéletes Szeretettől, az Üdvözítőtől való eltántorítására vált alkalmassá. Ez ama vétség (vagyis: ez is azok egyike), amelyről azt mondta Jézus: a Lélek elleni bűnökre sem égben, sem földön nincs bűnbocsánat. S ez így is van. Aki ugyanis a Szeretetet, s a Szeretetbe vetett hitet, vagy a Szeretethez való jogot öli meg: lényegében a Szellemi Én-részt „öli meg”, lehetetlenné téve számára a tényleges Cél elérését. Vagyis azt, hogy a test-tudat irányítása révén egyre feljebb és feljebb emelkedhessen a Tökéletes Szeretet Állapota felé: azaz a Teremtő EGY-sége felé, amely EGY-ség maga a Teremtő Szíve: vagyis a Legtökéletesebb Szeretet.
209
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Még az ifjú leány apjának élet ellen való vétke sem volt olyan súlyos, mint a szolga árulása (amelynek során nem csak a leányt, de magát a Szeretetet is elárulta), mert ő még az Igazság Törvénye szerint, vagyis a „szemet szemért” törvénye alapján cselekedett. S még e cselekedetének energiája is feloldódott a későbbi mártírhalál révén, vagyis a benne élő Szellemi Én-rész már az adott út során képes volt felülírni a történés révén megfogalmazódott negatív energiát, megadva a test-tudatnak a késztetést a meglátott, s felismert helyes irány követésére; akár a fizikai test feláldozása árán is. A szolga tudatában megfogalmazódott negatív energia azonban nem egyenlítődött ki annak halála révén, s a hasonló irányultságú energiákhoz csatolódva „kitűnő” erőforrás volt az ellentét számára. Vagyis mindazok számára, akik a bennük lévő negatív energiák mellé még ebből, s az ehhez hasonlatos, felhalmozódott energiából is meríthettek. Ez nyilvánult meg aztán a több évszázadon át tartó keresztényüldözésben, amelynek negatív energiái viszont egy még későbbi, s már épp a Kereszt jegyében s nevében: vagyis annak leple alatt elkövetett rémségek negatív erőforrása volt. Azokra a történésekre gondolok, amelyek már jóval később: e történést követően több mint ezer esztendővel később, az inkvizíció korszakában estek, s amelyekre csak később térek rá. A korai keresztényüldözés évtizedei, évszázadai alatt az Isten-gyermeki Energia szép lassan visszavonult: teret engedett az ember nevű lény valós milyenségének. S mert hogy azok a Kozmikus Erővel töltekezett, s még a Valós Szeretetet és Testvériséget hirdető keresztények már távoztak a Föld színéről; ez az „emberi milyenség” lassan visszasüllyedt a korábbi szintre. Alig néhány évszázaddal Krisztus földi Útja után már alig akadt ember, aki igazán elhitte volna, amit egy-egy Jelenésről, vagy médiumi közlésről, Isteni Kinyilatkoztatásról hallott, s mert hogy nem volt, aki a megfelelő módon tudott, akart és mert volna élni a Föld színén maradott Erővel; az első néhány évszázad után az Elsődök közvetítésével átadott intelmeket megfogadva az Őrizők magukhoz vonták, s azóta is gondosan őrzik azt a kezükre bízott kegytárgyakba rejtve. Épp úgy, olyan féltő gonddal, ahogyan a Fáraók korának együvé gyűjtött energiáját is őrizték, s őrzik mind a mai napig, s még tovább, az ezer éves Krisztusi Birodalom létbe lépésének percéig, vagyis míg a FIÚ ismét magához nem vonzza azt. Az új nemzedékek még egy ideig őrizték az elődök által átadott, s már az Újszövetségben is rögzített, és kezükbe adott Tanításokat: ám a teljes és tökéletes Testvériség elve egyre inkább megkopott. Annál is inkább, mert az egyre terjedő gyülekezetek vezetői, azaz papjai egy idő múltán kiváltságosnak vélték (és vallották) magukat, s már rég nem az volt a szándékuk, hogy Testvéreikkel együtt lépjenek a Krisztusi Úton! Inkább az, hogy megjelöljék Testvéreik számára az Utat, s meg is követeljék, hogy azok csakis, és kizárólag az általuk megjelölt utat kövessék, amelyhez még akkor is ragaszkodtak, ha az eltért a Valódi, az Egyetlen Út irányától. Márpedig eltért, egyre inkább, s egyre nagyobb mértékben tért el. Ezt kívánták leplezni oly módon, hogy vétkességük belátása, az Igaz Út újbóli megkeresése, és a Törvények és Tanítások megélése, azok maradéktalan betöltése helyett … – a maguk szájíze szerint, s a maguk elképzelései szerint módosították magát az Újszövetséget, hitelesnek tüntetve fel az új „Írás” szövegében a maguk szavát, és követendőnek az általuk megjelölt utat. S még attól sem rettentek vissza, hogy Testvéreik fölé emeljék magukat, úgy, mintha Krisztus maga kívánta volna, hogy egy ember ezrek és ezrek vezetője legyen, akinek azok engedelmességgel tartoznak mindenek felett… Holott Krisztus, Aki még a saját személyét sem emelte soha, egy percre sem egyetlen embertársa fölé sem, Ő, Aki együtt étkezett, s együtt tért nyugovóra akár a legnagyobb bűnösökkel és vámszedőkkel, Ő, aki a legelvetemültebbeknek kijáró halált is felvállalta, hogy Megváltója legyen a Teremtettség minden egyes mélybe zuhant szellemlényének: soha, egy szóval nem mondta, hogy bárkinek is Testvérei fölötti hatalmat ad a kezébe! Nem véletlenül mondta azt: Én vagyok az egyetlen Pásztor, aki terelni vagyok jogosult Atyám juhait, s Én vagyok a jó pásztor, aki utána megyek az elvesztett Egynek is, hogy visszavigyem azt Atyám nyájához. S ez így volt, így van, és így is lesz örökkön, mert nem is lehet másként! Ő, vagyis Krisztus volt, és Ő is lesz mindenkor az Egyetlen Pásztor, s mellette, vagy pláne Helyette senki sem vállalhatja, legalábbis nem vállalhatta volna magára e Szent és hatalmas Feladatot. 210
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet És mégis voltak, akik felvállalták, pontosabban bitorolták, aztán örökül hagyták e tisztséget a tetszésük szerinti embernek, aki tovább örökítette az új hagyományt, mígnem az ezek élére került ember, aki már pápának, s Krisztus földi helytartójának nevezte magát, mindannyiuk fölé helyezte magát. S ő már nem csak az egyházi tisztségre vágyott: már a világi hatalom után is kinyújtotta kezét, s meg is szerezte azt, olyannyira, hogy hamarosan maga is a Föld legnagyobb és leggazdagabb fejedelmei közé tartozott: közben a Krisztusi szegénységet, szerénységet, alázatot, s a valós Testvériséget és Szeretetet hirdetve, s követelve az egyszerű emberektől. Ő „szentesítette” aztán az őt híven szolgáló (és kiszolgáló) papok kiváltságos címeit, megkötve székeikben úgy a papokat, mint a püspököket, s mind a vallási, vagyis akkor már egyházi hatalmasságokat. S attól kezdve már nemcsak a főurak, de a papság is igyekezett elnyomni a hívek seregét, szigorú büntetést róva ki rájuk mindenért, ami egy kicsit is ellenkezett azzal, amit ők helyesnek tartottak, s hirdettek. Újabb néhány évszázaddal később a pápa alá rendelt egyházi nagyságok már nem érték be azzal, hogy a maguk kis birodalmán belül uraivá lettek a szegényebb néptömegeknek. Már többet akartak, az egész Földet, annak fizikai és szellemi uralmát. Úgy, olyan mohó telhetetlenséggel törtek a hatalom után, ahogyan azt az első emberiség papjai, s mind a magukat egy bizonyos szellemi fejlettség szintjén tudható papok tették, szinte minden korban. Új és még újabb hadjáratokat indítottak a Kereszt nevében, megáldva mind a gyilkos fegyvereket, s a gyilkolni (és halni) induló katonákat, de még magát a háborút is, amelynek valós célja a birtokok, a vagyon, a földi szintű hatalom tovább növelése volt, oly módon, hogy az egészet a hangzatos „Szent Cél” köpenyével takarták le… A tizenegy-tizenkettedik század aztán elhozta az Istentől elfordult egyház legmélyebb bukását, vagyis azt a kort, amely megfogalmazta, s a legtörvénytelenebb törvény rangjára emelte az ember nevű lény egyik legdurvább cselekedet-sorozatának korszakát; vagyis az inkvizíció korát. Azt a kort, amikor egyként gyilkoltak gyermeket és aggastyánt, férfit és asszonyt sokszor egyetlen, fél-titkon elmormogott, elégedetlenkedő, vagy felvilágosultabbnak tűnő szóért (s mindezt a „hit tisztaságának” védelmében) azok, akik maguk még csak a közelében sem jártak sem a Hitnek, sem pedig a tisztaságnak. E történés lényegében a korai keresztyénüldözések folytatása, annak megfelelője volt: csak most felcserélődtek a szerepek, ahogy oly gyakran a Történelem során, hogy a korábban megfogalmazódott karmák a maguk értelmében nyerjenek feloldást, vagyis egy ugyanolyan, vagy hasonló történés révén, mint ahogyan azok megfogalmazódtak. Ha jól megfigyelted: az ember nevű lény ugyanazt a hibát követte el újra és újra, mint valami oktalan kisgyermek, aki nem akar tanulni a korábbi kudarc- és fájdalomérzetből, s a sorozatos figyelmeztetések ellenére ismét fejjel rohan a falnak. Így tettek a ti emberiségetek vallási vezetői, szinte lemásolva elődeik példáját. A különbség csak annyi volt a történések közt, hogy az egymás után következő, s az emberiség szellemi vezetését felvállalt embercsoportok mind kisebb, s mind gyengébb Erő birtokosaivá lehettek. A nanivieiek, a lemúriai, a Mú-szigeti, az atlantiszi pap-fejedelmek, majd a későbbiek során az egyiptomi fáraók is: még a valós Kozmikus Erő birtokosai, annak ismerői és használói voltak, de ez a Kozmikus Erő egyre csökkenő mennyiségben adatott át nekik. A keresztények papsága már csak ezen Erő egy szinte semminél alig nagyobb hányadát tudhatta magáénak, s még azt is csak a Kiválasztottak kapták meg: gyakran (sőt, szinte kivétel nélkül) olyanok, akik még csak nem is minden esetben tartoztak az egyház magas rangú képviselői közé… Minthogy a papság vezetői egyre kevésbé mondhatták magukénak a Valódi, Krisztusi Erőt, egy idő múltán hevesen támadták, majd üldözni kezdték mindazokat, akik ezen Erő birtokosai voltak, azt állítva: azok az ördöggel cimborálnak, azért képesek olyas' cselekedetekre, amelyeket ők nem tudtak sem megmagyarázni, sem pedig megismételni. Így végül jobb volt, ha az Erő birtokosai titkolták tudományukat, s csak rejtve igyekeztek könnyíteni általa ember-testvéreik gondjait. Ekkor már még csak említeni sem volt szabad a Felsőbb Világ létét; nem még akár csak megkísérelni is kapcsolatot teremteni velünk, azaz a Szellemvilággal. Ekkor viszont már többségében az alacsonyabb szellemi síkokról érkezett
211
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet szellemlények töltötték be e magas egyházi méltóságokat: amint már említettem, nemegyszer csak születésük okán-jogán, mint származásukhoz, s társadalmi rangjukhoz szükségszerűen járó hivatalokat. E hatalmaskodók, s magukat már a Föld királyaival egyenlő, s még annál is magasabb, szinte már „isten rangra” emelő papok, s a Föld egyéb zsarnokoskodó urai ellen lázadt fel Husz, akinek élete s halála, vagyis maga a történés lényegében megfogalmazta a papság elleni lázadás gondolatát. Az emberiség ekkor már úgy ahogy túljutott a sorozatos keresztes hadjáratok korán (legalábbis a korai hadjáratok korán, hisz még évszázadokkal később is indítottak hadakat: gyilkolni és rabolni és pusztítani – a Kereszt nevében!), sőt: már benne járt a tizennegyedik században, annak második évtizedében. Husz volt tán az első, akit (épp az akkori pápa utasítására, aki a Krisztusi Tanítások legfőbb ismerője, s hirdetője, megélője kellett (volna) legyen!) üldözőbe vettek, majd máglyára vetettek. Őt azonban még ezrek és ezrek követték, s eszméi futótűzként terjedtek. Husz az Egyenlőség, a Testvériesség, a Szeretet nagy, és tiszta Tanításait kívánta átadni; e feladattal indult útjára ő is, mint oly sok Megbízott, de a kor egyre súlyosbodó nyomása, s a papság tudott és látott, viselt dolgai benne is megfogalmazták a lázadás és a lázítás keményebb energiáit, s ezzel lényegében a Valódi Szeretet egyik legfontosabb ismérvét vetette el magától: a szelídséget. Épp úgy, ahogy a későbbiek során Luther is tette, aki lényegében a Husz által hátrahagyott gondolat-energiákat magához vonzva lépett színre alig egy évszázaddal később, s bár ő már nem kívánta a teljes és tökéletes egyenlőséget, mégis számtalan követőre talált a szegény nép soraiban is. Husz feladata, csakúgy, mint az ő nyomdokaiba lépő Luther vagy Kálvin feladata is a Tiszta Tanok újjáélesztése lett volna. Ám a kor, s a kor-szellem bennük is megfogalmazta a haragot, a dacot, a lázadást: nem Isten, de az ember ellen, azon emberek ellenében, akik Isten szolgáinak kellett volna legyenek, ám ehelyett a vagyon, a mammon szolgáivá lettek, megütközést keltve mindenkiben, aki egy kicsit is közelebbről ismerte azok életvitelét, s azt is; milyennek kellene lennie annak a valóságban. E disszonáns kép hatására a földi tudat szinte teljesen bezáródott a felsőbb szintű vállalás tényleges bevégzése előtt, vagyis az Én-rész egy bizonyos ponttól már sem irányítani, s befolyásolni sem volt képes a „megközelíthetetlenné” vált test-tudatot, amely fölébe kerekedett, hogy a maga módján, a maga értelmezése szerint élje meg az Én-rész által leközvetített késztetést. Akkortól tehát mindegyikük már csak mint földi ember követelte a papi birtokok felosztását, anélkül, hogy a dolgok és történések hátterét is, vagyis azok szellemvilágbeli miértjeit is érzékelte volna. Pedig e képesség is birtokába adatott az Énrésznek mindannyiuk esetében, ha nem is úgy, s nem is olyan szinten, mint a magasabb szellemiséggel bíró, tehát a későbbi emberiség tagjai közé leszületett médiumoknak. Ugyanis Husz (és az utána érkezettek) Én-része médiumi feladatokkal érkezett, azzal a céllal, hogy e három legfontosabb Tanítást, azok Törvényszerűségét ismét az emberiség kezébe adja, ha mást és többet nem pontosíthat is a megcsonkított, s erősen „megcenzúrázott” Újszövetség egyes Evangéliumain. (Érdekes talán megjegyezni: e pontosítás; tehát az eredeti szövegrészek felkutatása, s a megcsonkított Írásba való visszaillesztése a test-tudatban már úgy fogalmazódott meg Kálvinnál is, hogy a Bibliát a maga nyelvére kell lefordítania.) A legnagyobb feladatot e három személy közül mégis tán Husz végezte. Az ő élete és halála ugyanis elültette az Eszmét az elnyomottak tudatában, s elültette lelkükben a Bizalmat is. Azt a bizalmat, amelyet a maguk nyomorúsága, s a papok mérhetetlen gazdagsága közti különbség ölt meg, megkérdőjeleztetve velük a Teremtő jóságának, igazságának, Szeretetének valós voltát. Ők aztán maguk is Husz követői, vagy ha úgy tetszik, eszméinek harcosai, azaz Husziták lettek, s ha kellett, hát életüket adták a megismert, a csodálatos Igazságért. Mert bizony: ismét, mint előtte, és utána is oly sokszor; emberéleteket követelt a zsarnoki mohóság, s a legembertelenebb és legvadabb ítéleteket az épp magukat keresztényeknek tituláló sátáni erők, s annak szolgái és szolgálói hajtották (vagy hajttatták) végre azon embertársaikon, akik bárha csak egy hajszállal is el merészeltek térni az általuk hirdetett (de már csak a megcsonkított Írás nyomán hirdetett) Tanoktól. Pedig igen sokan voltak az újjáélesztett inkvizíció későbbi korszakának áldozatai közt is olyan, már egy fokkal magasabb szellemiséggel leszületett emberek, akiknek feladata (ahogyan magáé Huszé) épp a Valódi Tanok visszaállítása: vagyis azok újbóli lehozatala, s a papjaik által megtévesztett keresztények, és úgy általában véve az akkori emberiség kezébe adása lett volna. Látnokok és médiumok százait égették meg, s nem egyszer már egészen kicsiny korukban, amikor is még a gyermekek őszinte 212
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet öntudatlanságával mondták el azokat a Tanításokat, amelyek átadása feladatuk volt, s épp azért kellett már gyermekségük idején e Tanokat átadniuk, hogy szavaik teljességgel hihetőek legyenek. Mert a kisgyermekek szava mindig azt tartalmazza, amit a gyermek tudata, s abban nincs álnokság, nincs képmutatás, főként ha a gyermek olyas' dolgokról szól, amelyekről még csak fogalma sem lehet! Akkor, abban a korszakban is erősen érvényesült a Kegyelem Ereje, s hozzá azért, mert a keresztények által elferdített Tanítások egyre inkább alkalmassá váltak arra, hogy Isten ellen fordítva az ellentét karjai közé taszítsák az emberiség nagyobbik részét. Ezeket a hamis „tanításokat” felülírni, és megtisztítani egyre többen érkeztek a Föld színére, s bizony: nem egy olyan, aki korábban épp a keresztények ellen hadakozott, s azok földi szintű halálában közvetlen, vagy közvetett felelősség terhelte. Ők szinte természetes módon váltak a papság szemeinek szálkáivá, s épp így váltak azok üldözöttjeivé, nem egyszer áldozataivá is. S ők vállalták, hisz így, e történés révén kaptak módot egykor volt hibáik energiáinak megtisztítására, ha már elérték Szellemi ÉN-jeik azt az ébredtségi szintet, amelyen nem csak vétküket voltak képesek meglátni, de az általuk üldözött Tanítások Igaz, hiteles voltát is. Ők vállalták aztán azon Szellem-testvéreik ébresztését, akik az adott korban embertestet öltve járták útjaikat, s e hatalmas feladat révén nemcsak az egykori történés karmikus kötését oldották az ÉN-ben, de feljebb is emelkedhettek a sikeres Út végén. S itt most nem feltétlen a mártíromságot értem a siker szó alatt, amint nem is annak elkerülését: a továbbadott Tanítások, vagy a Tanításokért felvállalt, s elviselt fizikai szintű halálélmény ugyanis – egy kissé földiesen fogalmazva – egyenértékű volt, mert hisz egyformán ugyanazt a Célt szolgálta. Voltak ugyanis olyanok, akik szemeit épp ezen mártírok szinte örömmel felvállalt halála nyitotta fel, s akik épp ennek révén kezdték el keresni a Valódi Isten-hitet, s annak eredeti, tehát Krisztusi Tanításait, nem egyszer válva aztán mártírrá ők maguk is a Felismerések védelmében. Ám hosszú időn át úgy tűnt: csak „hiábavaló” áldozatok esnek a Föld színén, s az ember nevű lény kész maga megásni a minden addiginál mélyebb gödröt önmagának, hogy aztán készakarva ugorjon bele, magával rántva még azt a kis számú, s a Tiszta Út felé induló embertársait is, akik vele egy időben járták a maguk útjait. Egy időre fel kellett tehát függeszteni azon Szellemi Én-részek útnak indítását, amelyek az Út egyik vagy másik részén médiumi képességet kapó, s azzal élni és hatni tudó test-tudatok betöltését vállalták magukra, vállalva ezzel a felsőbb szintű Üzenetek továbbítását is. Emellett ebben az időszakban sem az Elsődök csoportjainak Szellemlényei, sem pedig a legelső emberiség már az EGY-ség állapotába visszaemelkedett, s már szintén csak szellemtestekkel bíró tagjai nem jelentkeztek. Ők is csak távolról, s csak gondolat-energiai úton, vagy a Föld emberszem számára láthatatlan tartományában maradva követték figyelemmel az emberiség történelmének alakulását, várva a kedvező pillanatot, amikor ismét felvehetik a kapcsolatot az előzetesen újra a Föld színére küldött médiumokkal. Rajtuk kívül csak néhány, szintén igen nagy magasságokból érkezett szellemtestvér figyelte az emberiség lelki, szellemi és tudati változásait. Ezek a megfigyelők, ahogyan addig is; továbbra is a Tibeti lámák csoportjainak tagjai közt (vagy azok mellett, az általatok később – bár még mindig csak elméleti szinten – megismert Shambhalla városában, a Bermuda-szigetnél lévő, óceán-mélyi Bázison, s a Hold felszínén tartózkodtak, s a Bermudákon, valamint a Föld több, hasonló rendeltetésű pontján megnyitott energia-kapun át közlekedtek a felsőbb, vagyis a Szellemvilágbeli, s az alant lévő, a fizikai sík dimenziói közt, amint ott áramoltatták le a változások meggyorsítása érdekében szükségessé váló pozitív energiát is, amelynek lágy, és éltető hullámai úgy áradtak széjjel időről időre az emberiség tagjainak tudatán, mint a csendes, májusi szellő. Ennek a nagy rezgésmagasságú energia-áramnak volt köszönhető aztán, hogy az utolsó médiumok távozását követő évszázad folyamán az inkvizíció intézménye hamvába hullt, s vele hanyatlott a feudális világeszme is: helyét a reformáció vette át. Ez sem volt még a legideálisabb, vagy a legbékésebb korszak, sőt! Egyre inkább úgy tűnt: csak most lángoltak fel igazán a kereszténységen belül kialakuló új, és még újabb irányzatok képviselői közti villongások, és most kapnak teret egyes – szégyenletesen durva – cselekmények késztetései, mert most érett meg az idő azok megvalósulására. Ennek ellenére már lassan testet vehettek az adott síkon az első, bár még csak igen gyenge képességekkel útnak indult médiumok.
213
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet S itt most nem azokra gondolok, akik a reformáció elméletét megfogalmazták. Amint mondtam; ők is médiumi adottságokkal bírtak, de felsőbb szintű késztetéseiket teljességgel magához szippantotta a földi lét, a körülmények. Ők is lehozták a Szeretet s a Testvériesség nagy és tiszta eszméit, de ők a testtudat eltévelyedésének köszönhetően úgy kívánták ezen eszméket megvalósítani, hogy eszközeik a harc, vagyis a vadság, a durvaság voltak, s nem az Isten felé szálló, őszintén szívből fakadó imádság, mintha ők nem olvasták volna ama Jézusi Parancsot: „Szeressétek ellenségeiteket…” Vagyis; Isten Parancsai ellen való cselekedetekkel kívánták volna megvalósítani az Isteni eszméket: azt hiszem, ez több, mint disszonáns! De mint mondtam: nem is rájuk gondoltam, hanem azokra a médiális képességekkel megáldott, ám mindvégig a háttérben maradó, egyszerű emberekre, akik eleinte még csak bizonyos megérzéseiknek adtak hangot, távoli jövőbe mutató képeket láttak. Mert a kezdeti időkben még csak erről volt szó, s ezt a keveset is csak a legközelebbi hozzátartozóknak és barátoknak mondták el. Ám a későbbiek, azok tehát, akik már valós „látnoki” képességgel bírtak, már konkrét történésekről, és egyes, általatok már rég túllépett fejlődési (ti. technikai fejlődési) fokokról adtak előzetes információt, megírva azokat könyveikben, vagy elmondva a köröttük élőknek, majd nagyobb nyilvánosság előtt is: milyen történések várhatóak a közeli évszázadok során. Őket persze álmodozóknak, fantasztáknak titulálták, vagy egyszerűen elméjükben háborodottaknak. Főként azok számíthattak ez utóbbi, nem éppen hízelgő titulusra, akik a benső látásukban megjelenő képeket, vagy a tudatukban megfogalmazódó, s a saját bevallásuk szerint idegen gondolatokat, mondatokat már azoknak eredetét, vagyis „túlvilági” voltát is feltárva mondták el. Ezek közül nem is egy (sőt: szinte kivétel nélkül mind!) az elmeotthonokban kellett bevégezze földi útját, hogy már csak évtizedek, vagy akár évszázadok múltán derüljön ki: igazat mondtak, s az általuk hallott vagy látott dolgok tényleg megvalósíthatóak. Igaz: ez még mindig nem vezette rá a későbbi korok embereit ama felismerésre, hogy nem csak a közlések, hanem azok eredete is a Valóság, csak egy, az emberiség szintjénél nagyságrendekkel magasabb Valóság részei! (Erre már csak sokkalta később, hosszú évtizedek múltán került sor, de még akkor, évtizedekkel később is csak egy igen kis létszámú csoport merte ezt mint valóságot elfogadni, s ők is csak titkon, csak egymás közt vallották igaznak mindezen dolgok létét és igazságát: aztán a külvilágba lépve már maguk is tagadták, hogy hinnének efféle spirituális, kultikus dolgokban.) Krisztusnak az Atyával való EGY-ségbe való visszatérését követően mintegy másfél évezred kellett ahhoz, hogy a Fent és a Lent Világainak kapcsolata, vagyis a fizikai testbe öltözött, s a Szellemvilágban maradott Testvérek közti kapcsolattartás újra megerősödhessék. S ez most természetesen nem a Tibeti kolostorok magas szellemiséggel bíró lakói, és a mi kapcsolatunkra vonatkozik. Köztük és közöttünk egy percre sem szünetelt a kapcsolat, s ez annál is inkább fontos és lényeges volt, mert hosszú időn át lényegében csak így: az ő közreműködésükkel, s persze a Bermudákon élő Elsőd-szellemek segítségével tudtuk lejuttatni azokat a szellemi energiákat, amelyeket médiumok híján nem juttathattunk volna el a Föld színére, hisz nem lett volna, aki fogadja azt. Vagyis lett volna, nagyon is hogy lett volna! Az ellentét száz és ezer és százezer testbe öltözött csatlósa, amelyek szinte tobzódtak a köröttük kavargó (s persze: jórészt épp általuk megfogalmazott) negatív energia-áradatban. Mert a sorozatos összetűzéseknek, az egyház, vagyis az Isten-gyermeki közösség széttagolódásának, s az egymástól eltávolodott csoportok közti, véres viszályoknak épp úgy ők, az ő közreműködésük volt az oka, mint a nép magas rangú vezetőinek, vagy akár a papok, a püspökök, de még a pápa élvhajhász életvitelének is. De ők adták meg a késztetést, vagy testekbe öltözve akár ők maguk is hajtották végre az újonnan felfedezett földrészek lakóinak legyilkolását, azok rabszolgaságba taszítását. S épp ezen ellentét-szellemeknek az egyre fokozottabb földi jelenléte (s itt most a fizikai testekben való jelenlétet épp úgy értem, mint a láthatatlan, vagy démon-testekben való jelenlétet) adta, hogy csak a legszigorúbban őrzött helyekre juttathattunk le annyi szellemi energiát, amely elégséges volt a Föld, s a Föld Szellemi Én-résszel bíró lényeinek puszta fennmaradásához. Képzelheted: micsoda óriási mennyiségű negatív energiának kellett jelen lennie az adott korban, ha ezt mondom. S ez így van: az adott kor valóban a Föld lényeinek legmélyebb időszaka volt, még akkor is, ha azok a történések a ti értelmezéstek szerint meg sem közelítették a ti korszakotok világháborúinak, s az atomrobbantások éveinek szintjét. De megközelítették, sőt fölül is múlták azt, hisz lényegében 214
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet mindenki harcolt mindenki ellen – ha nem is szó szerint, de csaknem –, s a korszak betetőzése; az inkvizíció újjáélesztése még feltette a szégyenletes, fekete „koronát” a korra, a korszakra, s annak értelemmel megáldott – értelmetlen barbarizmusba zuhant emberiségére. Sokáig úgy tűnt: az emberiség szellemi fejlődése leállt, s az ember nevű lény pontot tesz a faj történelmének egy újabb mondata végére. De csak úgy tűnt, s mi tudtuk is, hogy ez csak a látszat, amint tudtuk azt is: e kemény és könyörtelen korszaknak el kellett következnie, hogy kiéghessenek a Szellemi ÉN-ekből a legmélyebb mélység energiái. Ez a legtöbb szellemlény esetében így is történt, legalábbis azon szellemlények csoportjaiban, amelyek az adott korban érkeztek a Föld színére. De így történt ez a Föld esetében is, hisz épp e történések adták, hogy a Föld fizikai testében lévő, legmélyebb energiák is felszabadulhattak, s kiéghettek az újra és újra fellángoló harcok tüzében. Ez tette aztán lehetővé, hogy a Föld, mint fizikai lény a történés-sorozat végén egy dimenzióval feljebb emelkedhetett az adott, tehát a második szféra szintjén, elérve a negyedik dimenzió tisztultsági fokát. Azonban ez nem ment áldozatok nélkül: s amint szenvedtek a Föld lényei (s itt minden lényt egyaránt érts), akként szenvedett maga FöldAnya is, egy sorsot vállalva, s viselve gyermekeivel a Holnapok elérhetéséért… Amint mondtam: a Föld, s annak szellemmel bíró lényei fejlődése lényegében teljesen lelassult. Ezzel egyidejűleg viszont nem lassult, sőt: felgyorsulni látszott minden életfolyamat a többi bolygó szellemlények által lakott dimenziójában. A felfelé haladók még gyorsabb fejlődést produkáltak, míg a mélységben ragadtak mintha még inkább belesüllyedtek volna az őket fogva tartó közegbe. Az első jelenség magyarázata az, hogy azon Szellemi Én-részek, akik a Föld milyensége miatt nem kelhettek útra, hogy annak felszínén vállaljanak Utat; más, a Föld fejlettségi szintjénél magasabban álló, de még így is meglehetősen alacsony fejlettségi fokot elért bolygó felé indultak el, hogy az ott élők fejlődését segítsék. A második jelenség oka viszont az, hogy a mélységben megrekedt bolygók szinte az utolsó energia-morzsáig magukhoz szippantották mindazt a negatív energiát, amely a Föld felszínén megfogalmazódva, majd annak légterét és energia-burkát átlépve, s a világűrbe kerülve; sorsára várva kerengett a maga negatív spirál-törvénye szerint. Olykor egy-egy ilyen negatív irányú spirál nekiütközött a vele egy pályán haladó, s ellentétes forgásirányú, vagyis pozitív energiahullámnak. Ilyenkor a magasabb szintű, vagyis a nagyobb mennyiségű energia magába szippantotta a kisebb, gyengébb energiaáramlatot. Ha a negatív energiatömeg volt az erősebb, a gyengébb pozitív energia maga is negatívvá változott: viszont az ütközés során a negatív energiaáramlat forgásirányában is, s annak küllemében is jelentős változás állt be. Az energiaszál forgása erősen lelassult, s maga az energiaszál ennek eredményeképpen egy bizonyos értelemben tömörülni kezdett. A felső, vékonyabb csúcs az utána nyomuló, vastagabb energiaoszlop súlyának, vagy tömegének hatására meggörbült, s egyre inkább meghajolva végül egyszerűen feltekeredett, önnön csúcsából képezve magának magot, amely mag aztán mint valami mágnes: egyenesen a legközelebbi, negatív elemekben bővelkedő bolygó felé vette irányát. Annak légterébe érve a légkörbe való becsapódás erejétől még inkább besűrűsödött, minek következtében térfogata erősen lecsökkent, bár ereje (épp e koncentrálódás végett) nemcsak hogy megmaradt, de olyanná vált, mint valami kis energia-bomba. Ezt a szót persze, hogy „kicsi” az esetek többségében csak képletesen, s a Mindenséghez viszonyítva értem. A ti fogalmaitok szerint már az alig húsz-harminc centiméter átmérőjű, de még az annál kisebb gömbvillámok is épp elég bajt és szerencsétlenséget képesek okozni: nem még azok az igen ritkán felbukkanó, jóval nagyobb, olykor hét-nyolc méter átmérőt is elérő példányok. S most, miközben magyaráztam, szinte akaratlanul is kimondtam a képződmény nevét. Igen: ezek a pozitív energia-hullámba ütköző, majd pályájukról letérve gömb formát felvevő, s a Föld, valamint a Mars felszínén igen gyakori, negatív energia-képződmények az általatok oly sokat vitatott és vizsgált gömbvillámok, amelyekről ugyan már beszéltem, de amelyeket célszerűnek tartok ismét megemlíteni, hogy egy kicsit alaposabb, s közelibb képet adhassak róluk. Ezek a gömbvillámok lényegében teljes egészében elektromos áramból, annak alkotóelemeiből tevődnek össze, így mindama helyek vonzzák őket, mint a (szintén elektromos kisülés következtében keletkező) villámok, amelyek a felhőkben lévő energia-elemek összeütközése, vagyis azok „háborúja” révén keletkeznek (s a magyar nyelv igen találóan; mint „égi háborút” nevezi a jelenséget). Tehát a gömbvillám azonos alkotóelemek szülötte, mint egy-egy közönséges villám, csak több ezerszeres 215
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet hatásfokkal bír. S ennek megint csak meg van a maga magyarázata. A viharok során észlelt villámok az adott emberiség negatív gondolat-energiáinak besűrűsödéséből keletkeznek. Azokból az indulatokból, negatív késztetésekből, vágyakból, szavakból és cselekedetekből, amelyeket az épp Útját járó ember fogalmaz meg vagy követ el. Ezzel szemben a gömbvillámok több évszázad, sőt évezred egyre halmozódó negatív energiáiból keletkeznek. Ennek a hatalmas energiamennyiségnek a belsejében időnként olyan erőssé válik a feszültség, hogy afféle energia kisülések, robbanások keletkeznek. E robbanások hatására a negatív tömeg egy-egy kisebb mennyisége a Föld aurája fölé emelkedik, majd az imént vázolt történések során kialakuló gömbvillám formájában a legközelebbi, erre alkalmas bolygó felszínére csapódik. S mert hogy az adott Világűr-szeletben éppen a Föld s a Mars az a két bolygó, amely a leginkább alkalmas a negatív energia bevonzására: e kettő felszínén jelennek meg a leggyakrabban. S hogy még azt is elmagyarázzam, s érthetővé tegyem, hogyan, s miképpen emelkedik, vagy inkább szakad ki a Föld légteréből, s annak szellemi burkából az a negatív energia mennyiség, amelyből aztán a történések során a gömbvillámok keletkeznek: képzeljetek el egy olyan tartályt, amely egymástól jól megkülönböztethető fala van. Két, egymásba illesztett, gömb alakú tartályt. A belső gömbben lévő folyadék sűrűbb, míg a külső gömbben lévő folyadék hígabb. A belső gömb sűrűbb folyadékjában összesűrűsödő, egymáshoz kapcsolódó kis légbuborékok az üveg fala felé nyomulnak, majd a legkisebb résen át kiszabadulva (vagy egy robbanás révén utat törve maguknak) a külső fal felé haladnak. Amíg a belső burok sűrűbb anyagában haladnak, nagy erőkifejtéssel is csak lassan képesek emelkedni, amint azonban a külső burok lényegesen ritkább anyagába érnek, a bennük lévő haladási energia szinte röpíti őket a külső burok széle felé. A nagy sebességgel felfelé áramló energia-tömeg a természettörvénynek engedve hosszanti irányban megnyúlik; s a gömb hamarosan oválissá, majd csaknem teljességében egyenes szállá lesz: ez a szál aztán egyre vékonyodva végül elemi részeire bomlik, s elkeveredik a folyadék alkotóelemeivel: ha csak neki nem ütődik valaminek, jelesül egy azonos vagy hasonló méretű és sebességű, vele egy pályán haladó, vagy az ő pályáját épp akkor keresztező pozitív energiahullámnak, azaz energia-szálnak. A Világűr általatok ma már egyre inkább ismert bolygóin, de azok számotokra „nem létező”, idegen dimenzionális tartományokban lévő Élet változásai természetesen nem maradtak, s nem is maradhattak volna földi szintű kísérőjelenségek nélkül. A Kozmosz, s ezen belül a ti Naprendszeretek minden kis és nagyobb változása épp úgy befolyással kellett legyen, s persze volt is a Föld egész létére, mint ahogy a Föld minden történése befolyással volt, van és lesz is a Naprendszer más, távoli, avagy közelebbi bolygóira, s annak történéseire. Ez a hatás-kölcsönhatás általatok is ismert Törvénye, amely még csak nem is a vetés-aratás törvénye: annál sokkalta egyszerűbb, bár sokkalta szigorúbb is, mert a vetés és aratás Törvényét (vagyis a karma-törvényt) feloldhatja a Kegyelem, megkönnyítve az ÉN további, felfelé vezető Útját. Ám a hatás-ellenhatás szigorúan fizikai törvényét nem oldja semmi, mert az ellenkezne a fizika Törvényével, vagyis magával a fizikai léttel: amelyet épp ti fogalmaztatok meg magatoknak, mégpedig annak minden egyes Törvényével. Azokkal az egyetemes, fizikai Törvényekkel, amelyeket a Duál-egységből már kilépett, ám még az anyag mélységébe nem teljesen belelényegült Énfelek fogalmaztak meg, magának a lefelé vezető Útnak megfogalmazásával. Vagyis az ÉN-felek tudata által a maguk számára megalkotott síkok minden esetben megalkották, megszülték a rájuk jellemző, s mindig egy síkkal lejjebb érvénybe lépő Törvényeit: amely Törvényeket most fizikusaitok oly lázas igyekezettel kutatnak, hogy érthetővé, legalábbis hozzávetőlegesen magyarázhatóvá (nem megmagyarázhatóvá: csak magyarázhatóvá!) tegyék számotokra, s elsősorban persze önmaguk számára a Világot, vagy annak egy kicsiny, elenyésző részét, amely számukra (és csaknem mindannyiótok számára) mégis maga a Mindenség, mert csak abban a három dimenzióban képesek élni és gondolkodni, amelyet megismertek, s amely nap mint nap elébük áll. (Már aki kíváncsi egyáltalán arra, mi történik a maga szűk, megszokott kis környezetén túl: mert már ez is egyre ritkább, ami persze szintén nem csodálni való…) Ezeknek a visszahatásoknak egyik oldalát már elmagyaráztam egy korábbi Utunk során, akkor, amikor az apokalipszis történéseit magyaráztam. De inkább csak fizikai szinten, s a bolygók egymásra való hatásában, így most az azokon testet öltő Szellemi Én-részek, s a test-
216
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet tudatok a távolból bevonzott energiák által bekövetkező változásait mondanám el egy kicsit részletesebben. A mélység felé tartó bolygókról a Föld színére érkező negatív energia-hullámok hatását talán nem kéne magyarázzam: érzitek azt mindannyian nap mint nap, s nem csak az egyre gyakoribbá váló frontok, és légköri viharok révén, de fizikai és tudati éneitekben is. Az emberek már nem csak a napi hajsza, de a (pontosan avégett, és azáltal magukhoz vonzott) légköri hatások végett is ingerültebbek, durvábbak, emellett fáradtabbak, egészségileg gyengébbek lettek. A saját negatív energiátok mel-lett el kell viseljétek mindama negatív energiákat is, amelyeket épp önnön milyenségetekkel vonzotok magatokhoz, hisz az ingerület mindig is ingerületet szült: vagyis egymásban fokozzátok a már meglévő feszültséget, s ehhez részben épp a világűrből érkező, negatív energiákat használjátok fel egymás; ám lényegében mégis önmagatok ellenében. Ehhez a két, különböző irányból származó negatív energiához aztán még a mélység körétek, s nem egyszer belétek: fizikai és tudati énei-tekbe telepedett, s az ellentét szolgálatában álló negatív szellemlények energiája is csatolódik… …s már is kész a legteljesebb, és legtökéletesebb káosz, amely megmérgezi az Otthonok levegőjét, széjjel zülleszti a családokat, s egymás ellen fordít apát és fiút, testvért és testvért, hogy a békesség, és szeretet helyett már a legkisebb, s egymáshoz leginkább kapcsolódó emberi közösségekben is csak a fe-szült, az ingerült, a vad és durva energiákat szívhassátok magatokba kicsinységtek első perceitől. Ezt még fokozzák a médiákon keresztül úgy képi, minthang formájában felétek áradó, s már megintcsak az ellentét-szellemek munkálkodásának eredményességét bizonyító műsorok: azok, amelyek elé a láb alatt lévő kicsinyeket ültetik a szülők, tán nem is tudva: micsoda rombolást végeznek önnön gyermekeikben! Ezzel egyidejűleg azonban a magasabb szinteken álló, s egyre magasabb dimenziókba emelkedők szellemi energiáit: vagyis a Kozmikus Szeretet energiáit is a magatokénak mondhatjátok, ha nem is úgy, hogy az belőletek, magatokból is áradhatna akár a köröttetek élők, akár a teljes emberiség, a Föld, vagy még tovább: a Naprendszer, s a Galaxis felé, ahol fizikai létetek megfogalmazódott. De tiétek mégis e Szeretet-energia, mert felétek, s reátok szüntelen, s akár annak viszonzása nélkül is árad, hogy az Atya, s a FIÚ végtelen Szeretet-energiájába olvadva segítse Utatokat. S minél magasabb szintekre emelkednek a köröttetek lévő bolygók szellemlényei: annál nagyobb mennyiségű, és magasabb rezgés szintű pozitív energia áramlik a Föld színére, s persze: szükségetek is van rá, hogy ez így legyen, hisz a negatív energia is mind nagyobb és nagyobb mennyiségben van jelen. Ki ugyan nem egyenlíti a pozitív energia a negatív minden hatását, de nagyban hozzá járul ahhoz, hogy az általatok várt (s bizony: gyakran, és sokak által rettegve várt) apokaliptikus események legnagyobb történései elaprózva, s csak kisebb, ám még így is hatalmas történések formájában váljanak valósággá számotokra. Tehát amennyire elősegíti a tudatotokból évezredek óta kiá-ramló negatív energia a várható (és várt) történések mind súlyosabb formában való megfogalmazódását, annyira enyhíti is azokat a messzi bolygókról felétek küldött Szeretet-energia, hogy túlélhetővé tegye a Föld fizikai testének és fizikai lényeinek egyaránt a várható történést. Ez a két, egymástól mindenben erősen különböző energia-áramlat persze a tudatok felszínén is egybeolvad, így ahol olykor a legnagyobb szintű, önfeláldozó Szeretetet észlelitek, gyakran annak ellenkezőjét is megtapasztaljátok, mégpedig jóval fokozottabban mindkettőt, mint az előttetek élt Nemzedékek tagjai bármikor is, mióta csak a ti emberiségetek megkezdte jelenlegi Útjait. Sem előtte, sem pedig a későbbiek során, tehát az apokalipszis történését, azaz a Nagy ugrást követő Történelemben nem lesz olyan nagy szélsőségesség az egyes emberek tudatában, mint éppen most: az általatok élt Jelen során. A két irányból érkező energia-áramok ugyanis hamarosan teljesen, s jól érzékelhetően fogják egyik, vagy másik irány felé indítani a test-tudatotokat is, s már nem is annyira a külső körülmények, vagy a családi, társadalmi hatások végett. A tudatotokat irányító Én-részeknek köszönhetően, amelyek az ÉN fejlettségéhez mérten fogják magukhoz vonzani azokat az energiákat, amelyek az ÉN irányultságának a leginkább megfelelnek. Így még inkább képesek lesznek a bennük lévő irány felé terelni a test-tudatotokat is, kijelölve számára, s a fizikai test számára is a helyet: fent, avagy lent. Persze: ez utóbbit nem a társadalmi szintek szerinti „fent és lent” értelmében, tehát a vagyoni, vagy társadalmi helyzet ismert fogalmait alapul véve. Lesz, aki a „lent” élők közt a legmagasabb szintet fogja elérhetni, de lesz, aki a 217
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet legmagasabb „polcon” is csak a mélységben fog heverni, s ez megfordítva is igaz lesz. Ennek előszelét már érezhetitek is, hisz nap mint nap állnak elétek irgalmas, és igazán Szeretni tudó koldusok és milliomosok egyaránt, de elétek áll ezek ellenkezője is. Ám még túlontúl nagy a keveredés, s nem ritkaság, hogy aki egyik oldalon jó, és nemes cselekedetekre kész, a másik oldalon a legvadabb és leggyűlölettelibb énjét mutatja meg. Ez a benső, tudati kettősség lényegében elvész, s már ki-ki ahhoz az irányhoz fog húzni, s annak a Törvényei szerint fog élni, ahová a Valóság értelmében tartozik. Vagyis: megkezdődik a „búza, és az ocsú” széjjelválogatása. És ez lesz az az idő, az a korszak, amikor az Antikrisztusok uralma megvalósul, hogy hatással legyen egy ideig a teljes emberiség felett, mert a fizikai lét, az a mélységesen besűrűsödött közeg az ő oldalukon áll, az ő javukra billenti egy időre a mérleg nyelvét, segítve, hogy a magasabb, tisztább, anyagtalanabb síkhoz tartozók fölé emelkedhessenek. Ez is benne foglaltatik az anyagtörvényben, de az is, hogy a sűrűbb anyag egy idő múltán nem borul a ritkább fölé: leülepszik, s akkortól az válik az alá, míg a könnyebb, a tisztább a fölérendelt helyzetűvé: ám erről szintén beszéltem már a korábbi Utunk során, s mint hogy ama Út Tanításait is rögzítetted: nem is időzöm tovább e kérdésnél. S most lépjünk is tovább a Krisztusi, majd a Krisztus utáni korok első másfél ezer évén, s még magán a Földön is. Legalábbis az akkor-volt, s az általatok ismert Földön, néhány, sokkalta magasabb szintre jutott bolygóra, hogy ott kövessük egy ideig figyelemmel: hová, merre vezet majd a későbbi korszak emberiségének útja. Annál is inkább, mert lényegében nem a múlt, hanem a közeli, s a távoli Jövő egyes állomásainak megmutatása jelen Utunk valós, és elsődleges célja. Egy bizonyos ideig tehát most más, már előttetek járó bolygó szellemlényeinek életét, annak mindennapjait követjük nyomon, majd visszatérünk a Föld színére, hogy azt is megmutathassam: hogyan, miként fog eljuthatni az ember nevű lény ama szintre, ahol már a valós, tiszta Cél lesz az egyetlen, amely után vágyni fog. Úgy, olyan mélységesen mély vágyódással, ahogyan most még (sajnos) valóban csak kevesek vágyakoznak, ha színleg, s szavakban és egyes külsőségekben ez a csekély szám többnek tetszik is… Amint azt magad is tudod, a ti Naprendszeretek csaknem minden bolygóján is jelen volt, és jelen van ma is a fizikai Élet egyik vagy másik formája, bár egyik sem volt, s nem is lehetett volna azonos dimenzióban, mint a többi. E bolygók szellemlényeinek egyike-másika ugyanis évezredekkel előttetek járt, s már a tiéteknél magasabb technikai szint elérésénél tartott: így az űrben való utazást épp úgy megvalósították, mint a közeli bolygók felszínének a saját dimenziójuk értelmében, vagyis a számukra látható módon megnyilvánuló részének meghódítását és azok belakását. Ám még csak kis számú bolygó lényei érték el a dimenzió-ugrás megvalósításának szintjét, s ez a tudományos értelemben csakúgy igaz, mint szellemtani értelemben. Az utóbbi értelmezés szerint persze annál is inkább, mert ahhoz, hogy egy, a saját Útja értelmében idegen szellemi rezgéssel bíró bolygó szintjére képes legyen átlényegülni a Szellemi Én-rész; először a Föld színén kell a negyedik szféra magasságáig elérnie. Az alatt ugyanis az ÉN-ek (s így az Én-részek) még nem lehetnek képesek a gondolat-energia olyan szinten való birtokbavételére és használatára, amely a dimenziók közti közlekedést lehetővé tenné a számukra. (Ha csak nem a negatív energia igénybevételével, mint kísértő és ártó szellemlények, akik azonban csak az egyén, s nem egy bolygó egészének betöltését és birtokbavételét valósíthatják meg ezen negatív energiák segítségével. Tudom: ez sem kevés, sőt…) Igaz viszont az is, hogy a negyedik szféra szellemi síkja fölé emelkedhetve már eszükbe sem jutna, hogy az alacsonyabb, vagy a saját Útjuk értelmében idegennek maradó szintek felé közelítsenek, ha csak erre kifejezett utasítást nem kapnak a Tanító-szellemektől, vagy magától Krisztustól. Erre pedig kizárólag az Út végén, s egy-egy új Út megfogalmazása során kerülhet sor, egészen a hatodik szféra magasabb dimenzióinak eléréséig, amikor is már eleve csak lélek-testekkel bírnak az útjaikat járó, s már csak a felfelé való haladás Törvényeit tanuló Szellemlények. Akkor ugyanis már olyannyira fölébe emelkednek az anyagtörvénynek, hogy az nem ad számukra többé semmiféle megkötést: már szabadon mozoghatnak az egyes dimenziók közt, s az alacsonyabb szférákban, ha nem is a legalacsonyabb síkokon, amely kellő védelem nélkül akár veszélyessé is válhat a számukra. Persze: erre is csak a Krisztussal való 218
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet egyeztetés, s egyes missziós feladatok, vagy az újabb szellemvilágbeli Tanítások átadása során és érdekében kerülhet, s kerül sor, vagy akkor, ha az illető egy fizikai lény szellemi vezetését vállalja magára, mint annak Oktató, vagy Vezető-szelleme: ahogyan azt magam is teszem. De a negyedik szféra fejlettségi szintje alatt még az Őrszellemek sem jelennek meg, s nem azért, mert nem nyílna rá lehetőségük, de erre nincs szükség, mert csak a test-tudat megzavarását, s az általuk oltalmazott ember (vagy más bolygón fizikai testben úton lévő fizikai lény) önmagával, saját fizikai szintű énjével való meghasonlását idézné elő. Vagyis a tudat részleges, vagy akár teljes elferdüléséhez, s végül annak felbomlásához, azaz a fizikai út ellehetetlenedéséhez, a Szellemi Én-rész útjának félbeszakadásához, betöltetlenségéhez vezetne. A negyedik szféra legalacsonyabb szintjén, tehát az első dimenzióban lévő bolygók testbe öltözött szellemlényei a fizikai sík Törvényei mellett, vagyis azok teljes és tökéletes megismerése, s akadálytalan használata mellett már a felsőbb szintek ismeretanyagát kell megtanulják. Az anyag tökéletes formálása, akadálytalan, könnyed, mert gondolati úton való mozgatása után az anyag gondolat-energiával való behelyettesítése a következő ismeretanyag. Amint a negyedik szférába emelkedett szellemlények, s az azok által irányított test-tudatok megtanulták tökéletesen uralni az anyagot, meg kellett tanuljanak lemondani róla. Meg kellett tanulják elvetni maguktól annak szükségességét: vagyis azt a mélységben megismert és megszokott kényszer-képzetet, amely az anyag elsődlegességét hangsúlyozta a gondolat energiáival szemben. E kettőnek kell teljes egészében helyet cserélnie a Tudatban, s ahogy a tudat egyre inkább képessé válik az anyagtól való függetlenedésre, úgy lesz a fizikai test is mind könnyebb, mind légiesebb. A negyedik szférába fellépő, s már onnan Útra induló Szellemi Én-részek egy csaknem fél-anyagi, de még mindig teljes és tökéletes anyagszerkezeti elemekből felépített test-ruhát kell viseljenek. Csak a negyedik szféra második dimenziójában lesznek képesek az Én-részek olyan emelt szintű gondolatenergiákból megformálni az általuk irányítandó testeket, amelyek már valóban csak fél-anyagi, de félig már lélek-testek lesznek (még nem fél-szellemi, hisz az egy még magasabb szféra adománya!). Ehhez azonban már a harmadik szférában elsajátított tökéletes Szeretet ismérveinek szintén tökéletes, már gyakorlati úton, mint egyetlen Élet-elvet adó Lét-elem megvalósításának képessége szükségeltetik. Ezt kell tehát megvalósítsák a negyedik szféra legalsó dimenziójában, de már úgy, hogy szüntelen köztük, velük élnek az erre vállalkozó, hatodik szférabeli szellem-testvérek, akik kicsinységüktől az Oktatók komoly és fontos feladatát látják el a Vezetésükre bízottak mellett. Az a Shambhalla-i kép, amelyet te magad is láttál, még a negyedik szféra első, és a harmadik szféra utolsó, tehát a hetedik dimenziója közt megfogalmazott dimenzióközi, vagy szféraközi bázis, ahol a Föld szellemi burka a bolygó fizikai gömbjét kell bevárja. Ott is azt a korszakot figyelhetted meg, amikor az ott élők már elérték azt a fejlettségi szintet, amely az adott szint második dimenziójának eléréséhez szükségeltetik. (Tehát azt a kort, amikor már készek és képesek voltak a maguk gondolatenergiáiból megfogalmazni a számukra szükséges tárgyakat, úgy, olyan formában, s olyan tökéletes precizitással, ahogyan azt Krisztustól tanulták az Ezer esztendő alatt, amely ezer esztendő szellemi ismeretei a Mélység utolsó időszaka alatt időlegesen és részlegesen feledésbe kellett merüljenek, hisz a valóban Krisztusi Úton lépők számára nem lett volna elégséges az az energia, amely rendelkezésükre állt. Ha visszaemlékszel korábbi Utunkra, s annak képeire, emlékezhetsz arra is: mennyi energiára volt szükségük a fizikai biztonságuk, vagy a növények gondolat-energia révén való gondozására, vagyis a saját, s a köröttük-velük élő állatvilág egyedeinek létfenntartásához szükséges élelem előállítására. Emellett már tényleg csak a legszükségesebb tárgyakat fogalmazhatták meg maguknak a gondolat-energia használatával, s főként az utolsó időkben, amikor is a Mélység uralma, s annak energiája szinte tombolt várható veresége tudatában…) Az általatok várt dimenzióváltás során Shambhalla városának teljessége együtt fog emelkedni a Föld szellemi burkával, de együtt fog emelkedni azzal a Tibeti Őrizők csoportjának, s a rájuk bízott Istengyermeki és Kozmikus Erőnek jórésze is. Legalábbis egy időre, hisz ők még vissza kell térjenek a Föld színére, méghozzá abban a pillanatban, amikor a Föld fizikai teste eléri az Orion csillagképet, s ott azt a pontot, ahonnan egykor elindult, hogy a ti jelenlegi Naprendszeretekbe érjen, hogy már ott folytassák (vagy inkább: ott kezdjék újra) megkezdett, de már a Valóság értelmében járt Útjaikat, s ott várják be 219
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Krisztus újabb eljövetelét, s az ígért, Ezeréves Birodalom megfogalmazódását, amelyet már szintén megmutattam egy korábbi Utunk során. E kérdésnél sem időzünk tehát tovább. Annál is inkább nem, mert most azt szeretném megmutatni: milyen lesz a Mindenség e kicsiny részének ugyanaz a pontja, amidőn már a bolygótesttel egyesülve a negyedik szféra első dimenziójába, majd onnan a másodikba emelkedik. Először azt a folyamatot nézzük meg: miként élik meg a Föld-lakók a Mélység újabb erőpróbájának végét, s azt a történést, amikor a Föld fizikai teste kiemelkedik a harmadik szférából, hogy a Szellemi burokkal egyesüljön. Feljebb emelkedtünk hát szokott, dimenziók közti (vagy inkább úgy mondanám: „ponttalan”, mert valahol a Tér és Idő nélkül való Mindenség egy általam be nem határolható, s földi tudatom számára meg nem fogalmazható Pontján lévő) megfigyelő-pontunkról, hogy még feljebb lépjünk. Ismét megcsodálhattam az Új Föld arany szikrákkal ékített, kék-ezüst csillámoktól vibráló szellem-burkát, amely most mintha még nagyobbá, s még anyagtalanabbá vált volna. Mintha a teljes energia-burok megritkult volna, feltöltődve a körötte lebegő Szellemlények, a tisztának megmaradt Elsődök felé áramoltatott energiájának hatására. Olyan volt, mint egy ölelésre tárt… nem is kar, de Szív, amely másodpercenként ezerszer dobbanva tágul, s válik mind nyitottabbá, mind befogadóbbá. Ugyanakkor valami erős, szinte mágneses hatású vonzó erőt láttam kiáradni belőle: mint amikor a Nap nyúl le ezer és ezer és milliárdnyi élő Sugarával, hogy magához vonzza a tiszta lélek-lények lombját, kicsiny leveleit, halvány-gyöngéd szirmait egy mindent megtisztító, szerelmes csókra. Föld-Anya végtelen, tiszta Szeretetének kiáradása volt ez, amellyel ismét magához kívánta vonzani a Föld fizikai gömbjén útjaikat járó Gyermekeit, akik megfürödve és megtisztulva az Igaz, Istengyermeki Erő áramában, vagyis a megérzett, megértett, s megélt (és megtartott) Szeretetben: már elég erősekké váltak elviselhetni és betölteni azt a mérhetetlen magasságot, amely többé nem vezet, mert a Törvény: a Visszatérés Örök Törvénye értelmében nem vezethet a Mélység felé. A Föld felszínén élők gondolat-energiájából, és az ahhoz csatolódó, s Krisztus által a Föld lényeinek ismételten átadott, s az Őrizők által lehozott Kozmikus Szeretet-energiából álló energiaburokból, vagyis a Föld-test körül lebegő, ideiglenesen megfogalmazódott aurából szintén hasonló, bár még így is lényegesen gyengébb sugarak indultak el, hogy beleolvadjanak Föld-Anya végtelen Szeretetenergia-sugaraiba, úgy, ahogyan egy kisgyermek keze simul anyja biztonságot adó tenyerébe. Az egymás felé nyúló, s egymásba fonódó energia-sugarak révén már kettős vonzó hatás lépett fel, s ez meglehetősen felgyorsította a Föld fizikai gömbjének emelkedését. Ez természetesen nem egyenes, hanem spirál alakzatban történt: a bolygó testének addigi, természetességében is természet-, vagy inkább Törvény-ellenes forgása ellentétes, vagyis pozitív irányúvá vált, majd felgyorsult, s mintha egy pillanatra minden elem egybefolyt volna; hogy aztán új alakzatba rendeződjön minden sejt, minden atom, minden, félig már addig is átalakult molekula, hogy végül egy magasabb Lét-állapot képletét magába zárva egyesüljön újra elem az elemmel, rész a résszel, majd egész az egésszel is. A föld színén élő, ember nevű lények mindebből nem éreztek semmit. Egy ideig legalábbis nem, vagy inkább úgy mondanám: tudatukat először nem érintette meg mindaz, amit mint tudattalan, s csak benső érzelmi állapotváltozást, s valami végtelen könnyebbséget adó, megkönnyebbült állapotot: nagyon is hogy éreztek. Ezeket a csodás érzéseket aztán megkísérelték szavakba önteni, dalokba, s képekbe oltani: soha olyan magas szintű, csodálatos műalkotások nem születtek e vénséges-vén bolygó színén, mint azokban a perceknek, óráknak, vagy napoknak tán nem is nevezhető (bár annál lényegesen hosszabb ideig tartó) időszak alatt. Soha nem hallott szépségű melódiák csendültek fel, magasztalva az Urat, a képek addig nem látott, szinte elképzelni sem merészelt színekkel pompáztak, s a költők oly ékes szókkal ecsetelték a bennük és köröttük lejátszódó, igazzá lett Álmot, hogy szavaik maguk is dalokká lettek: dicsőítő, mámoros, s a legtisztább Szerelmi vallomássá, amely vallomás nem szólhat csak az Ég Legfenségesebb Urához: Krisztushoz, Aki maga adta önmagából mind a Dalt, a Képet, s mind-mind az Igaz, tiszta Szót, hogy valódi Életet adjon hárfának, ecsetnek és tollnak.
220
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Az első, káprázatban, ~ s tán káprázatnak ~ megélt érzések után az emberek tűnődni kezdtek ennek miértjén. No: nem mintha idegennek érezték volna megváltozott lelki, szellemi és tudati-érzelmi állapotukat: inkább nagyon is ismerős volt, de eme állapothoz mindez idáig csak meditatív, elmélyült tudat-álla-potban, az Úrral való, bensőséges, imádságos kapcsolatban juthattak: most azonban a leghétköznapibb tevékenységük közben is érezték. S nemcsak hogy érezték e megváltozott állapotot, de a maguk szemével látták: mind ez nem egy kollektív eufória, de a valóság. Még hozzá maga a fizikai valóság! Mert ehhez a lelki - szellemi és tudati Valósághoz még a történés fizikai szintű velejárói is csatolódtak. A szervesen egy-máshoz tartozó, mégis két, egymástól jól elkülöníthető Föld-elem újbóli egyesülése pillanatában az emberek bőr-színe szem-mel követhetően vált egyre világosabbá: az emberek először a mellettük álló kezét, s arcát figyelték, majd úgy, olyan csodálkozva emelték szemük elé a saját kezeiket is, mint a kis csecsemők, amikor először sikerül akaratlagosan látó-közelbe juttatniuk azt a valamit, amelynek eddig csak akaratukon kívüli mozgását érezték, s amely egy tudattalan, de már nagyon is emberi gondolatot követően az ismert érzéssel együtt mint képi valóság is megjelenik. Csodálkozva, örömmel szemlélték a saját bőrüket, ami mintha mégsem a saját bőrük lett volna: finomabbá, lágyabbá lett, mint az újszülöttek bőre: s olyan tisztává is, a szó elvont értelmében. Ugyan szabad szemmel bajos lett volna megállapítaniuk: azért tudták mégis; testük anyaga teljességgel átalakult, s a sejtek szövete ritkábbá, éteribbé vált. Ami a szemmel látható része volt e folyamatnak, az az volt, hogy testük megnyúlt, magasabbá lett, és súlya csaknem kétharmadára csökkent, könnyedebb, kecsesebb járást biztosítva számukra. Ezzel egyidejűleg minden élő, és élettelet anyag szerkezete is átalakult, vagyis a megváltozott szférikus magasság rezgésenergiájához asszimilálódott, finomodott. A tárgyak könnyűvé lettek, s az állatok és növények, vagyis a bűn nélküli lélek-lények testei szinte áttetszővé váltak, annak ellenére, hogy az addig ismert színek mind élénkebbé, „élőbbé” erősödtek, mintha maguk a színek is külön, egyéni életre keltek volna. A fák lombja még zöldebbé, a virágok szirma még pirosabbá, sárgábbá, avagy kékebbé vált. De megváltozott a levegő színe és összetétele, az ég kékje, a kicsiny fellegek hó-fehérje is, s a Nap sohasem látott ékességű arany-sugarakkal szórta tele e megváltozott: vagy inkább egy fokkal visszaváltozott, s az Ősi állapothoz közelebb emelkedett földi Világot. A fekete, s a hasonló, mély-sötét színek egyszerűen eltűntek, mintha valaki kiradírozta volna őket a Föld palettájáról. Már a fák törzseinek élő-barnája volt a legsötétebb szín, viszont a fehér egy olyan vakító, csillogó, mégis kékes árnyalatot kapott, amely addig szintén ismeretlen, és persze: elképzelhetetlen volt, mert nem volt festő, aki valaha is kikeverte volna a fehérnek azt a tökéletes tartományát… A testek átalakulásának „csodája” azonban hamar eltűnt. Nem vált megszokottá, hisz egy ekkora változást, amely egyszerre érint mindent, és mindenkit, nem lehet megszokni, elfeledni még kevésbé. De a tudatok mélyén is az új, a megváltozott színek és képek váltak ismertté és tudottá, mintha mindig is olyan lett volna minden az embereken, s az őket körül vevő élőlényeken és tárgyakon, amilyennek azt most, a jelenlegi állapotában érzékelték. Ugyan a régi sík emlékképei nem törlődtek ki teljesen a tudatokból, de már alámerültek a tudat legmélyére, hogy már még az Álom-dimenziók útján se bukkanjanak fel többé: ne zavarják meg az ember nevű lény mindennapjait, s ezzel további, már folyamatos emelkedést biztosító, mert már csak felfelé, az elhagyott EGY-ség Világa, azaz a Teremtő Szíve felé vezető Útjukat. S annál is könnyebb volt a tudattalan tartomány legmélyére száműzniük a testtudatokat betöltő Szellemi Én-részeknek mindeme, múltbéli képek és színek létének bárha csak az emlékét is, mert az a kezdeti, emelkedett lelki - szellemi és tudat-állapot, vagyis az a minden Úton-járót betöltő, eufórikus állapot (ha némileg megcsitulva is) maga is a mindennapok részévé vált. Ebben a már csaknem légiesen könnyű, állapotszerű, mert az Isten közelségét jelző Boldogságban folytatták aztán megkezdett útjaikat a negyedik szféra első dimenziójába emelkedett, szellemmel bíró lények, s ez töltötte be mind a velük együtt élő lélek-lényeket, de még az élettelen, s mégis valamiképpen élő, hisz az Isteni Szeretet részeként létező tárgyakat is. Itt, ezen a szinten kellett megtanulják az anyag valós mibenlétének tudatukban való elhelyezését: s amikor kifejlesztették magukban az anyag tényleges ismeretét, lehettek képesek azt gondolat-energia-részeire bontva már tetszőleges időben, s a tetszőleges, vagy inkább a szükséges formában ismét megjeleníteni. De ehhez ezen a síkon még szükségük volt a felbontható, és újra megfogalmazható anyag elemi alkotórészeire.
221
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet A következő lépcsőfokra lépve, tehát a negyedik szféra második, és harmadik dimenziójában viszont már elégséges volt önnön gondolat-energiáik használata: már abból is meg tudták fogalmazni mind az őket körülvevő tárgyakat, de még az élelmet is, amelyet aztán elfogyasztottak, hogy fél-anyagi, ám fele részben már a saját Szellemi Én-részeik puszta gondolat-ener-giáiból megalkotott testeiket fenntarthassák. Itt, az emberiségek történetének eme pontján újra az Ezer éves, Krisztusi Birodalom Törvényei és törvényszerűségei hatottak. Ettől a ponttól már az Isteni Teremtő Elv teljes és tökéletes megismerése felé indultak a szellemmel bíró lények: s már nem csak Föld nevű bolygó lényei, de az azonos fejlettségi, vagyis ébredtségi szintet elért bolygók összességének szellemlényei. Már nyoma sem volt a vad, az elégedetlen, s törtető gondolatoknak, érzéseknek avagy vágyaknak: nem volt, mert nem lehetett más, mint a kölcsönös, a mindenki felé árasztott Szeretet érzése, s annak velejárói, tehát az egymás útjait segítő cselekvések, és gondolatok. Ezen a szinten, pontosabban már a negyedik szféra első lépcsőfokán nyíltak meg azok a csakrák, amelyek lehetővé tették a negyedik dimenzióba való belátást. Ez persze koránt sem azt jelentette, hogy az adott szféra első dimenziójából átláthattak volna, s kommunikálni lettek volna képesek az adott sík negyedik szférájába emelkedett lakóival! Nem. Ez a tévedés csak a ti, földi kifejezéstek hiányosságaira, azok véletlenszerű egy-beesésére vezethető vissza. Épp úgy, mint az Ég, azaz a fölétek feszülő mennyboltozat, s az égő tárgyra vonatkozó, azonos kifejezés között. De míg ez utóbbit nem keveritek, a dimenzió kifejezés értelmezését nagyon is könnyen (s hadd tegyem hozzá: kissé túlzottan is könnyelműen) emelitek egyazon rangra értelmezéstek során. Ugyan valóban van némi köze a kettőnek egymáshoz, de a fizikai látásmód három dimenziós volta, és a szellemi látás három, avagy négy dimenziós volta… nem egy és ugyanaz! A magasság, a mélység és a szélesség csak földi, mértani kifejezések: az általatok látott három dimenziós látásmódnak (vagy képességnek) nevezett paraméterek ezekre utalnak. A valós értelemben persze ezek is megvannak, de már nem mint fizikai, hanem mint lelkiszellemi paraméterek. Tehát nem az illető személy, vagy tárgy általatok látható, hanem a látható tartományban lévő személy, vagy tárgy láthatatlan tartományban lévő, benső „paramétereit”, azaz lelkiszellemi méreteit, annak nagyságát (fejlettségi szintjének „magasságát”), mélységét (érzelmeinek, valós Hitének, vagy a benne lévő Bizonyosságnak a valós tartalmát, erejét), s az illető személy, vagy tárgy energia-burkának e két első tulajdonságot számunkra már a legelső pillanatban nyilvánvalóvá tevő kiterjedését, vagyis annak „magasságát”, hisz a szellemi, vagy energia-burok érdemi, tehát nem csakis és kizárólag a fizikai test védelmét szolgáló része a fejtető fölötti, azaz a test meghosszabbított vonalát követő, s a korona-csakrából kiáradó energia magassága adja. Amikor arról beszé-lünk, hogy a negyedik szféra síkjára emelkedve már megnyílik szemetek a negyedik dimenzió látására, az azt jelenti, hogy a koronacsakrán kiáradó, s a veletek szemben álló gondolat-energiáinak (gondolat-hullámainak) valós milyenségére, a benne lévő érzések mélységére és tisztaságára, valamint az általa „hordozott” közlendő energia-értékére, vagyis a saját utatok, és egyéni feladataitok, avagy vállalásaitok szerinti fontosságának, avagy mellékességének fokára lesz rálátástok. Annál is inkább lehetségessé válik ez, mert nem csak fizikai testetek, és egyes testi szerveitek látható, de azok láthatatlan adottságai is igazodni fognak a megemelkedett szellemi sík értelmében. Ezt az adományt, vagy nevezzük akár szellemi-tudati képességnek: alapjaiban már a negyedik szféra első fokán magáénak mondhatja minden, az adott sík ébredtségi szintjét elért Szellemlény. A második lépcsőfokra lépve ez még inkább tökéletesedik, finomodik. Akkor, azon a fokon már nem csak a gondolatok és érzések irányát, s azok benső töltését, de a gondolatok tartalmát is érzékelni fogjátok; azaz megnyílik szemetek az ötödik dimenzió láthatására is. Ismétlem: e két, általatok még nem érzékelhető, de nagyon is látható tartomány képei nem a fizikai, hanem a benső, vagyis a szellemi szem számára válnak láthatóvá elsősorban. Ezeket a szellemi szemmel látott képeket a kis Én-rész közvetíti az agy felszínére, megnyitva e képek számára az agy, általatok nem használt tartományát, vagyis „lefordítja” az általa kapott képet a test-tudat számára, hogy érthetővé és beazonosíthatóvá tegye számára az információt. Itt, ezesetben tehát valamiképpen megfordul a látás általatok ismert folyamata: nem a szem fogja az agy felé közvetíteni a látott képet, hanem az agy, pontosabban az agyat irányító Szellemi Én-rész közvetíti azt az agy felé, amely feldolgozva a szem látóidegei felé továbbítja: így aztán olybá' fog tűnhetni számotokra a dolog, mintha a fizikai szemmel érzékeltétek volna a tudatotokba jutó képet. Ahogyan te magad is láttad, hogy a kedvenc virágod új hajtása kibújt; holott ez nem így volt. Nem, és mégis, mert szellemi látással, vagyis a Szellemi Én-rész 222
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet által már valóban láttad a levél parányi csúcsának energia-mezejét. Ezt közvetítette a tudatod felé a Szellemi Én-rész, az viszont már mint a valóságban látott, tehát a fizikai szemmel érzékelt képet: valóban regisztrálni vélte azt. Vagy ahogy az alig kibújt levélkék majdani formáját: azok magasságát, szélességét, de még száracskáik hajlásának irányát is „látod”, holott azok nincsenek az általatok ismert, látható tartományban. Így, ezen a módon nyílik meg „szemetek” a negyedik dimenzió képeinek láthatására. Az már egy külön adomány, ha olyas' képek válnak számotokra láthatóvá, amelyek valójában nem a ti dimenziótokban vannak. Minthogy azonban ez csak keveseknek adatik meg, nem is időzöm tovább e kérdésnél. Ugyan visszatérek még rá, legalábbis a kérdés ama részére, amely a ti dimenziótok „átlátásait” vagy „áthallásait” igyekeznek érthetőbbé ten-ni, de nem itt, nem jelen-beni Utunk során. Ez is egy érdekes kérdés, ám nem része szervesen az Útnak, amelyen járunk, így most lépjünk is tovább, hisz hosszú még az Út, s még sok dolgot szeretnék megmutatni, hogy érthetővé, ismertté tegyem számodra, s rajtad keresztül még sokak számára. Miután Vezetőm végére ért magyarázatának, elindultunk. Most mind a ketten leereszkedtünk Shambhalla városának már ismert „várótermében”; ami már rég nem arra a célra szolgált, mint előző ittlétünk alkalmával. Tehát nem a harmadik szférából kiemelkedő Szellemi Én-részek fogadására és továbbirányítására, hanem az itt testet-öltött Én-részek, s azok test-tudatainak további oktatását felvállalt, magas rangú Szellemlények érkezési és távozási pontja volt. Most is jöttek, s távoztak az Oktatók: az érkezők már az adott síknak megfelelő, fél-anyagi, ám félig szellemi testekkel lépdeltek a Városba vezető ajtó felé, míg a feladatuk vagy egyéni vállalásuk végére értek már ismét valós, tehát csak lélek-testtel, vagy szellemi burokban lebegtek előttünk. Ők aztán egy kis ideig tartó, együttes meditáció után szinte egyszerre „szűntek meg” az adott ponton állni: vagyis, a szemünk láttán „váltak köddé”, s emelkedtek fel, mind áttetszőbbé, mind láthatatlanabbá válva. Vezetőm mosolygott csodálkozó tekintetemen, amellyel egy-egy átlényegült Szellem-csoport útját követtem, míg el nem értek a számomra már láthatatlan, ám általa még nagyon is jól látott tartományba. Aztán csak annyit mondott: – Hát, igen. Itt ez így zajlik. Ezen a síkon ez a pont az egyik legmagasabb rezgésszinttel bíró Bázis. Itt egy állandóan nyitott dimenzionális kapu van: ezen keresztül érkeznek és távoznak azok a Testvérek, akik az oktatás nagy, és komoly felelősséget adó feladatát kapják, s persze vállalják is. A Város maga lényegében ugyanaz, mint volt az előző alkalommal, amint csaknem teljességében azonosak az itt élők is, amint azt mondtam. Ugyanis az imént minden lényeges tudnivalót átadtam, de azért lépjünk át a Kapun, hisz épp szíved vágyódását követve hoztalak ismét e pontra, hogy egy kicsit kigyönyörködhesd magad szeretett Földed új arculatában, mielőtt tovább, vagy inkább vissza indulnánk. Vissza kell még térjünk ugyanis a Föld színén elhagyott Időbe, hogy az adott kor fejlettségi szintjétől követhessük tovább figyelemmel: milyen változásokon kell keresztül menniük az ott testet öltött én-részeknek, s persze: az általuk irányított (vagy inkább csak irányítani kívánt) test-tudatoknak, míg maguk is elérik ezt a fejlettségi szintet, amely (s erre már magad is rá jöttél!) a Föld egykor volt pontján, s az akkori emberiség számára még nem létezik. Persze a Valóság értelmében maga a Város már áll, létező pont, de abba a dimenzióba tartozik, amely nem vált, nem válhatott a látható Világ részévé. Sőt: nem csak a néhány évszázaddal korábbi emberiség idején: még az általatok Jelennek megélt időpontban sem válhat számotokra láthatóvá, s elérhetővé, mert az emberiség még mindig túlontúl durva, semhogy becsülni, s óvni tudná, vagy akár csak felismerné a Város értékeit, s a Város lakóinak igaz, szellemi Kincseit… Azt javaslom; sétáljunk egyet a park enyhet adó fái alatt. Közben egy-két dologra még választ adok, olyan kérdésekre, amelyek megfogalmazódni készülnek benned, de amelyek megfogalmazásához is gyenge még benned a lélek. Mintha bizonytalanságot éreznék benned, az Út folyamatosságát, s a látott képek sorrendiségét, s e tény célszerűségét illetőleg. Jöjj hát, s engedd, hogy a helyükre tegyem benned először magukat a kérdéseket, majd meg is válaszoljak azokra… Már jónéhány perce sétálgattunk az üde-zöld lombsátrak alatt, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna. Én magam a bennem lévő, s egyre kényelmetlenebbnek érzett „gondolati-káoszra” figyeltem:
223
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Vezetőm valószínűleg csak arra várt, hogy egy kissé lecsituljanak bennem az értetlenség-kavarta hullámok. Amikor eljutottam arra a pontra: „No, mindegy! Majd Vezetőm elmagyarázza, amit tudnom szükségeltetik, s amely kérdésemre nem kapok választ, arra bizonnyal nem is kell, hogy választ leljek, azokat tehát el kell engedjem tudatomból…”… – Vezetőm azonnal beszélni kezdett. Most nem, vagy nem csak gondolati úton adta át Tanításait, mint szokta szinte minden alkalommal. Most szavakkal szólt hozzám, s én egy pillanatra elmerültem a szívemnek oly kedves, lágy és simogató hang hullámaiban. Olyannyira, hogy lényegében nem is értettem magukat a szavakat, hisz nem azok tartalmára, csak Vezetőm hangjának dallamára, mély, mégis csengő zengésére volt nyitott bennem minden. Így Vezetőm egy pillanatra megállt, s elhallgatott: s ezzel a mozdulattal, s ezzel a hirtelen támadt csenddel kizökkentett abból az érzelmi-áramlatból, amelybe oly szívesen merültem volna bele. Nem rótt meg gondolati, vagy inkább érzelmi „kalandozásomért”, csak ismét elmosolyodott, majd érzékelve: már igazán figyelek mondandójára, megismételte előbbeni szavait: – Sok, nagyon is sok kérdés merült fel benned hirtelen. S e kérdések szinte mindegyikét a testtudat fogalmazta meg, amely még így is nyitott maradt, és képes rá, hogy közvetítse útnak indult Énrészed felé, s ezáltal felém is mindama kételyeit, amelyek gyötrik, amelyek nem hagyják nyugodni. Ez persze természetes is, hisz tudatod egy része kapcsolatban kell álljon velünk: csak úgy lehetsz képes tovább adni Testvéreink felé mindazt, amit megtudniuk szükségeltetik. Többek közt mindeme kételyeidet, s kérdéseidet is, amelyeknek kicsiny morzsái most utól értek bennünket. E kérdések legfontosabbika: miként helyezd el magadban időrendi sorrendbe mindazt, amit egykori Utunkon láttál, s miként illeszd hozzá a most elébed állt képet, hogy maga az egybe állt kép ne váljék se érthetetlenné, se zavarossá a magad, s Testvéreink számára. Nos: amint azt már nem egyszer mondtam, mindeme képek egyazon „időtlen időpontban”, vagyis a folyamatos, és örök MOST-ban, azaz a szüntelen Jelenben peregnek. De mert hogy a ti számotokra még nagyon is valóságos elem az Idő: megértem, ha a megfelelő kronológiai sorrendre is oda akarsz figyelni. Először tehát Shamhalla városának két, egymás-hoz szervesen illeszkedő, ám a ti fogalmaitok szerint mégis csak meglehetős időbeli távolságban létező képét illesztem a maga helyére. Az előző Utak egyikén, amikor is Shambhalla városában jártunk, még azt a kort tártam eléd, amikor a Föld szellemi gömbje: vagyis Föld-Anya szellem-teste elszakadván a Föld fizikai testétől, az általad nagyon helyesen „dimenzió közi dimenziónak” nevezett pontra emelkedett. Az akkori, tehát a dimenzióváltás idején, az új, dimenzióközi pont, s annak valós szellemi rezgés-magassága értelmében már a látható tartományba kerülő Shambhalla első lakói azok lesznek, akik a történés időpontjában maguk is együtt emelkednek a Föld szellemi gömbjével. Tehát azok, akik már Szellemi Én-részeik fejlettsége révén legalább az adott szint hatodik dimenzióig képessé váltak felemelkedni. Őket a Kegyelmi Törvény együtt emeli fel azokkal, akik már valóban az adott sík hetedik dimenziójába értek, s azokkal, akik már eleve ott is éltek a történést megelőző korokban is, vagyis: már eleve ott vettek fél-anyagi testeket maguknak. Az utóbbiak természetesen a történés során, vagy már azt megelőzően vissza kell térjenek, hogy egy másik, magasabb dimenzióban folytathassák megkezdett Útsorozatukat. Így lényegében azok lesznek Shambhalla új lakói, akik a Föld látható tartományának magasabb szellemi szintre elért lakói voltak. Az ő további oktatásuk folyt éppen itt jártunkkor, s azoké a gyermekeké, akik már itt kezdték meg következő Útjukat. Ezek a kicsinyek persze már nem, vagy csak elvétve érkeztek hozzájuk a Föld színén bevégzett útjuk után. Amikor ugyanis az Új Föld, s annak színén Shambhalla városa a köztes dimenzióban lesz: a Föld fizikai teste egy meglehetősen mély; s valamiképpen, egy bizonyos értelemben mégis az addig megszokott síkon folytatja útját… Részben ők lesznek az a bizonyos „hiányzó láncszem” a most elmondani szánt történésben. Vagyis az adott szint ötödik di-menziójába ért Én-részek, amelyek a várható történés pillanatában szintén kiemeltetnek addigi pontjukról, de ők nem emelkednek a bolygó szellemi gömbjével, s a magasabban álló Én-részekkel együtt. Sőt: ők nem csak a pontról; addigi fizikai testeikből is ki kell lépjenek, s aztán néhány olyan bolygón kell ismét testbe öltözniük, amely alkalmas arra, hogy a hatodik és hetedik dimenzió fejlettségi szintjére emelkedhessenek. Csak ezután ölthetnek testet az Új Föld, vagyis a Föld szellemi testének felszínén, már mint az ott élők fizikai szintű utódai.
224
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Vezetőm itt egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Érzem: az eddig elmondottakban hallott, fura kettősség ismét kérdést szült benned, így azt is megmagyarázom: A Föld fizikai teste (amely, mint tudod; a rajta élők gondolat-energiájából képződő energiaburokban fogja folytatni útját, hogy visszatérhessen arra a Kozmikus pontra, amelyen őt Föld-Anya egykor megfogalmazta) továbbra is a harmadik szféra hatodik dimenziójában halad. (A dimenzióváltás történésekor ugyanis ott fog állani a Föld, mert annál alacsonyabb szintről Föld-Anya, azaz a Föld szellem-burka nem végezhetné el az átlépés, vagyis a felemelkedés nehéz műveletét anélkül, hogy az ellentét ne szippantaná ki belőle az energiát. S még így is fokozott őrizet mellett kell emelkednie, hogy teljes biztonsággal érhesse el a számára létrehozott pontot a Végtelenben.) Ezzel szemben a rajta élők, s azok utódai, akik először „Maradvány emberiség”, majd néhány évszázaddal később „Új Emberiség” néven fogják nevezni magukat; fizikai értelemben egy sokkal korábbi szintre kell visszalépjenek. De csak fizikai és test-tudati; nem szellemi értelemben, hisz az a magasság, amelyet az adott Szellemi Én-rész már addig elért, minden esetben meg kell hogy maradjon. De a Szellemi Én-rész hosszú időn át nem lesz képes irányítani az egyre mélyebbre süllyedő test-tudatot; csakis és kizárólag a tovább, és túlélésre való késztetések megadásának szintjén. Nem, pedig a Szellemi Én-rész továbbra is megkapja az ÉN által megírt Élettervet, amelyet végre kellene hajttasson a tudattal, s ezáltal magával a testtel, hogy Útját bevégzettnek tudhassa, a tudatból való távozás pillanatában. (Igaz: az a szellemi fejlettségi szint a legjobb esetben sem lesz az adott pillanatban az adott sík harmadik – negyedik dimenziójánál magasabban, de nem lesz ritka a második szférából épp csak kiemelkedett Én-rész sem.) Vagyis a jóval fejlettebb Szellemi Én-rész egy, szinte az állatvilág ösztön szintjéig lesüllyedt testtudatot kell kormányozzon: s ez lényegében az a bizonyos „tisztító tűz”, amelyről a katolikusok, és úgy általában: a keresztények oly előszeretettel beszélnek, még akkor is, ha valójában fogalmuk sincs róla: mit takar a szó a valóságban. Azt hiszem: nem kell mondanom, micsoda fájdalmat fog érezni az a testbe öltöző, és mondjuk a harmadik szféra első dimenziójának fejlettségi szintjén álló, ám ott valamiképpen megrekedt Szellemi Én-rész, ha egy teljességében irányíthatatlan test-tudat végett csak a sorozatos kudarcélményt zárhatja magába! Valami ehhez hasonlót érezhetnek azok az emberek, akiknek életcélja volt a sport; és egy véletlen baleset következtében egyik pillanatról a másikra egy használhatatlan test fogságát kell elviselniük. A mozgás vágya, s e vágy kiélésének késztetése továbbra is megmarad bennük, ám a test többé nem képes végrehajtani az agy utasításait … Ezt a fogság-érzetet kell megéljék a Szellemi Én-részek újra és újra és újra, míg a Föld meg nem állapodik az Orion-csillagképben, az egykor elhagyott ponton, de már úgy, hogy nincs módjuk a tudat fölött lebegve egy bizonyos szintű szabadságot megélni, mint amelyet a tudatosodás kezdetén a magukénak mondhattak, amikor még csak a lélek-szál kötötte őket a test-tudathoz, vagyis az agykéreghez. Hasonlatossá lesznek azok Szellemi Én-részeihez, akik a ti szinteteken kell szellemi fogyatékkal éljenek. Az ő esetükben sem töltheti be valós szerepét az Én-rész: de nem is szakadhat ki a test-tudatból, hogy ezáltal (bár nem tudottan) bevégezhesse vállalt, vagy karmikus kötés-adta Útját, s feladatát. Az Orion csillagképben lévő, s a Föld történetének kiindulópontján már módja lesz a test-tudatnak az újbóli, s már a helyes irányba való fejlődés megkezdésére, éspedig azoknak a Szellemlényeknek a hathatós segítségével, akik egykor, egy igen-igen távoli Múlt során az első emberiség akkori, megmaradt tagjaiként keltek útra, amikor a Föld a már ismert okoknál fogva hosszú évezredekre lakhatatlanná vált. Ők, amint már említettem: már most ott tartózkodnak, s bár ők már rég levetették test-ruhájukat, s már lélek-testekre sincs szükségük; köteles, éspedig kedves kötelmet adó feladatuknak érzik kései, s inkább csak képletes értelemben vett formában való utódaik ébresztését és segítését, ahogy tették ezt korábban is, még a ti emberiségetek tényleges megfogalmazását megelőző időkben, s teszik azóta is, amióta Krisztus ismét engedélyezte számukra, hogy akár szellemi valójukban, akár gondolat-energiai úton felvegyék a kapcsolatot a Föld médiumaival. Akkortól persze az újból és újból útra kelő Szellemi Én-részekre nehezedő nyomás is egyre csökkenni fog, hisz egyre inkább képesek lesznek a tudatosodó agyak vezérletének feladatát ellátni: s már úgy, olyan irányba terelve a test-tudatot, amely már valóban az előrébb, és feljebb lépést szolgálhatja. Annál is inkább, mert a Szellemi ÉN, s ezáltal az útra küldött Én-részek, mint mondtam; megőrzik a 225
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet magukba gyűjtött Tudást, amint megőrzik a korábbi történések minden ismeretét is. Ezeket az Én-rész már mint tiltó energiákat lesz képes a test-tudat felszínére vetíteni, ha az ismét a ti korotok emberisége által járt, s bizony: sok kudarccal járt útjára kívánna lépni. Így természetesen az Új Emberiség fejlődése is sokkalta gyorsabbá válik, hisz a tudat nem az egymás elleni harccal lesz megterhelve. Ezek az emberek már eleve egy óriási előnnyel indulnak tehát fejlődésük útján: amely lényegében ismét csak nem, vagy nem elsődlegesen az embernek, mint fizikai lénynek a fejlődését kell szolgálja, hanem (mint mindig is) a Szellemi ÉN fejlődését, amelynek kicsiny morzsáit az Én-rész segítségével kell(ene) összegyűjtse Utak és Életek hosszú egymásutánján át. (A fizikai test inkább csak mint oktatási eszköz, mint az elvégzendő feladathoz nélkülözhetetlen, bár nagyon is érzékeny műszer áll az Én-rész rendelkezésére. Ez így van most is, még akkor is, ha egyes Testvérek oly nagy fontosságot tulajdonítanak magának a műszernek, hogy annak érdekeit szem előtt tartva háttérbe lökik e műszer valós használóját: vagyis a Szellemi Énrészt.) A következő kérdésed az lett volna: hová lesz az „alsó világ”, a legalsó három szféra hét-hét dimenziója, amidőn a Föld fizikai teste fel kell emelkedjen, hogy ismét betöltse a reá várakozó szellemi gömböt? Nos: az ezer éves, Krisztusi birodalom során, annak időtartama alatt a Föld alsóbb szférái dimenzióról-dimenzióra „tűnnek el”: vagyis igazodnak a maguk közegéhez. A mélység felé tartók természetesen a mélység birodalmához, míg a felfelé tartók mindig az egy szinttel feljebb lévő dimenzióhoz csatolódnak: így egyre nagyobb lesz a távolság Satana anti-világa, és a Krisztus oltalma alatt álló földi világ közt, amint azt már korábban is említettem. Ezt az ezer esztendőt persze nem kell egy az egyben, dátum szerinti ezer esztendőnek venni! Hogy egy teljességgel szokványos, földi képpel magyarázzam: a mesék három napjához hasonlatosan, ez is addig fog tartani, míg a mese hőse be nem végzi a vállalt feladatot. Vagyis akkor, abban a pillanatban fog véget érni, amikor a harmadik szféra negyedik dimenziójához tartozó szellemlények is elérik az ötödik dimenzió ébredtségi szintjét. Akkor pont azon a szinten fognak állni, ahol még egyaránt indulhatnak fel, és le: vagyis még egyként választhatják a Krisztus által mutatott Utat, de választhatják az újra felbukkanó ellentét mutatta utat is. Ez lesz számukra az utolsó, a nagy megmérettetés, hisz akik már képesek lesznek ellentmondani a kísértő minden incselkedésének, s mindazoknak a szemkápráztató gazdagságoknak, amelyeket a mélység fejedelme elébük tár: az azt követő Út során egy másik bolygó felszínén, vagy rendkívül nagy előbbrelépés esetén a hatodik, vagy akár a hetedik dimenzióban folytathatják útjukat. Amikor az utolsó ember nevű lény is kimondta a maga késztetései szerinti szót: az igent, vagy a nemet Satana ajánlatára, lényegében a Föld síkjainak legalacsonyabbika, vagyis a negyedik dimenzió is megszűnik létezni. S ezzel persze teljességében megszűnnek az alsó dimenziók, hogy már ténylegesen, és végképp elválasztódhassék a Fent és a lent birodalma. A Föld úton-járóinak szellemi emelkedettségi foka a harmadik szféra két, legmagasabb dimenziójának ébredtségi szintjén fog állni: az ötödik dimenzió pedig más, s már fokozottabb Szellemi segítséget kapó, s különös védelem alatt álló bolygókon fog megfogalmazódni. S ahogy az a most várható történések során is lesz; akkor is felemeli majd a Kegyelem mindazokat, akik a hatodik szféráig jutottak, megszűntetve ezzel magát a hatodik dimenziót is, s a Föld fizikai teste végre maga is megkezdheti felfelé vezető útját. Ekkorra a Föld energia-burka lényegében teljességgel ment lesz az ellentét energiáitól: azt már magához rántja az ellentét egyre távolabbá és távolabbá kerülő világa, így a Föld energiája és a szellemi burok energiája közt teljes és tökéletes lesz a mágneses hatás. Akkor már nem a bolygótest felszínén történő robbanások, nem az általunk ismert apokaliptikus események: de éppen e két, pozitív energia-burok közt keletkező mágneses vonzás lesz az, ami útnak indítja a bolygótestet, s mire a két energia-burok egymásba olvad, s amikor Föld teste ismét betölti a rá váró szellemi burkot: már az egyesült energiák együttes erejének köszönhetően a Föld mégfeljebb emelkedik, ide, a negyedik szférába, kilépve a szellemi burok részére megfogalmazott dimenzióközi pontról. Az egykori (nem is olyan rég esett) utunk során látott Shamb-halla tehát mint áthidaló, vagy előre tolt Bázis állt elénk. Az akkori történésben ott testbe öltözött Szellemi Én-részek aztán már más, magasabb 226
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet szellemi síkokon álló bolygók felszínén is folytathatták útjukat: de sokan lesznek, akik a teljes és tökéletes Visszatérésig a Föld színén maradhatnak, vagy visszatérhetnek, ha Útjuk értelmében már magasabb szinteken járják is útjaikat. Azok, akik igaz lelki-szellemi kötődést, vagyis mély, és valós Szeretetet éreznek e vén, megfáradt bolygó iránt. Ők láthatják majd: mint lesz egyre ifjabbá, s egyre élettelibbé, és légiesebbé az a bolygó, amely most terhét alig is bírhatva vánszorogni látszik az Ég végtelen mezőin. Azoknak fog ez osztályrészükül juthatni, akik Föld-Anya igaz, s hűséges tisztelői voltak, s akik igazán háládatos szívvel tudtak örülni minden szál, alig-élt virágnak, minden felcsendülő madárdalnak, az elszálló, csöppnyi fellegeknek, de még tán a viharoknak is: vagyis mindennek, amivel Föld-Anya megajándékozta őket; gondolataiból született kis szellem-gyermekeit. Ez lesz a leghatalmasabb, s a mostani dimenzionális ugráshoz hasonlatos Történés, amely Satana uralmának végét; de egyben a mélység foglyainak, szolgáinak, és persze ezek vezetőjének: vagyis Satana felfelé tartó Útjának kezdetét is jelenti. Amikor ugyanis a Föld fizikai teste megkezdi felfelé való emelkedését, a mélység minden kapcsolatot elveszít vele, mert a harmadik szféra utolsó dimenziója is bezáródik, s az alsó három szféra gyakorlatilag megszűnik létezni. Az első, és a második szféra, amely a mélységé volt, s maradt; már a mélységhez csatolódott, ami viszont a Felső világhoz tartozott, azt most teljes egészében magába emeli a felsőbb Világ. Így, ezáltal fogalmazódik meg lényegében az általatok „pokolnak” nevezett hely, de már nem csak mint tudati, gondolati, és érzelmi állapot: már mint tényleges Pont lesz időleges valósággá a Végtelenben, hogy ez elszigeteltség révén a mélységben élők még inkább, s már sokkalta könnyebben ébreszthetővé legyenek. Akkortól ugyanis már csak önnön milyenségükkel találkozhatnak, és csak saját cselekedeteik juthatnak osztályrészükül, mert egymásban önmagukat fog-ják látni, s az egymásra árasztott negatív érzések, gondolatok és cselekedetek köszönnek rájuk vissza. Épp úgy, csak még intenzívebb formában, ahogyan az a Mars, s a többi Oktató-bolygó színén történik, de már azzal az óriási különbséggel, hogy itt egyszerre köszön rájuk mindahány negatív elem, a kiút időleges reménytelensége nélkül. Vagyis addig, míg a közeg teljességéből ki nem égnek a legmélyebb, s legdurvább késztetések. Akkor ők maguk lesznek azok, akik nem csak elfogadni, de kérni fogják: lépjen közéjük Valaki, aki kiutat mutathat számukra a sűrű, sötét mélységből. De ez, és Satana végleges, és teljes magára maradása még egy távolabbi kép, s bár még azt is meg szándékozom mutatni, most (ígéretemhez híven) visszatérünk az elhagyott kort, majd a ti Jeleneteket, és közelebbi Jövőtöket megmutató képekhez. Jöjj tehát, hogy láss, hogy tapasztalj, s hogy látottá, s tudottá tehesd, amit látsz, s megtapasztalsz… Még egy kis ideig álltam az olyannyira szeretett Messalina tér sarkán, hogy utószor magamba szívhassam mindama Csodát, amely elébem tárult, s önfeledten simogattam az út közben társunkul szegődött, kíváncsi őzgidát, aztán hogy az szeleburdi ugrándozással visszatért a tér túlfelén játszódó kicsinyek közé, s ismét bekapcsolódott a víg fogócskába, hancúrozásba; követtem Vezetőmet, hogy az Oktatók érkezési, és távozási Bázisán át ismét kilépjünk a Mindenségbe, annak egy ismert energia-csatornájába, amelyen át újra a Föld felszínére juthattunk. Kevéssel később ismét ott lebegtünk az elhagyott Korban; bár mintha most valamennyit visszább léptünk volna Időben, s a Térben egyaránt. Egy hatalmas Birodalom fölött lebegtünk, amely épp annyira volt ismerős számomra egykor volt Utaim emlékképeiből, mint amennyire ismeretlen mégis, hisz az épp általam járt Út során nem volt alkalmam ott járni. Igaz; máshol sem, s még csak a vágya sem élt bennem, hogy akár e Birodalmat, akár bármely szomszédos, vagy távolabbi Országot felkeressek. Most azonban mégis valami fura kis kíváncsisággal figyeltem a Birodalom képeit, s valamiért úgy éreztem: mindenre, amint lent látok, valamiért emlékeznem kellene. E fura érzésre is Vezetőm adta meg a választ: – Jól érzed. Ez az a pont ahol egykor magad is mint a Kínai Birodalom szülöttje éltél. A pont tehát azonos, ha nem is teljességgel, hisz e hatalmas föld egy másik történelmi korszakában jártad Utadat, hogy megtapasztalást szerezz, s hogy egynémely korábbi, s részben szintén e Birodalomban végigjárt Utad karmáját oldhasd. Hogy mely megtapasztalások, s mely karmikus eredetű történések végett kellett épp itt megkezdened akkori Utadat; a jelen feladataid szempontjából nem fontos, a mi Utunkat illetőleg pedig még annyira sem. (Épp úgy nem fontos, ahogy nem fontos egyetlen Úton járónak sem, hogy korábbi 227
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Útjairól tudomást szerezzen, ha csak nem egy káros test-tudati hatással járó spirituális áthúzás megszüntetése, az abból eredő pszichés megbetegedés gyógyítása, vagyis lényegében a tudat bűntudatának, vagy az adott Út értelmében ok nélkül való félelmének feloldása a cél, mert e cél lényegében az Én-rész útjának sikerességét is jelentheti egyben. Egyéb esetekben azonban még ártalmas is lehet az oktalan kíváncsiskodás, mert egyes régi utak felidézése elvonja a tudat, de még a Szellemi Énrész figyelmét is az adott Út valós céljától, s annak feladataitól.) A most megfigyelni szándékozott Birodalomban esett történést nagy vonalakban egyébként is ismered, annál többre, s annál mélyebb megismerésre viszont nincs szükséged. Koncentráljunk tehát arra, amiért ide érkeztünk. Éspedig arra a vallási irányzatra, amely Kína szinte egész, s a bolygó méreteihez képest valóban hatalmas területén megfogalmazódott. Bár lényegében nem is magára a Buddhizmusra, nem annak egyes vallási vonalaira akarok rámutatni, hisz már az sem az, amely egykor Buddha szellemében és tudatában megfogalmazódott. Már az is csak hasonló, valami olyasmi, de a magukat (az „átlag-emberek” közül) „Buddhisták”-nak vallók körében nem az. Amint tudod: Buddha nem kívánt, s nem is alapított külön vallást: sem kicsit, sem ilyen hatalmasat. Egy bizonyos emelkedett szellemi síkra állított, s annak értelmében gyakorolt Életet élt az emberiség tagjai elé, vagyis azt igyekezett megtanítani barátainak: hogyan érhetik el az emelkedettség, s a tisztaság következő lépcsőfokát, azt, amely képes felül emelni tudatukat a megszokott korlátokon és határokon, s amely szint alkalmassá teszi a tudatot a tudattalannal, vagyis a tudat fölötti tartományban, egy síkkal magasabb szinten rezgő Én-résszel való, már akaratlagos kapcsolódásra. Mert ezt valósította meg önmaga, és követői számára Buddha, amint ezt képesek megvalósítani mind a mai napig az „Emelkedettségre jutottak” (akiket ti egy igen hibás fordításban Emelkedett Mester néven neveztek) vagyis azok a jógik, akik a számotokra láthatatlan tartományba képesek emelni tudatukat, gyakran oly módon, hogy fizikai testeik is levitálni, azaz emelkedni, s lebegni kezdenek. Olyan Tanításokat kívánt, s tudott is a gyakorlatban megvalósítani, amelyek idegenek, és érthetetlenek, hogy ne mondjam: csodák voltak az adott korban élők, s mind, az azóta született emberek szemében, még akkor is, ha abban lényegében semmi megfoghatatlan, vagy csodaszerű nem volt is, s nincs azóta sem, annál is inkább, mert lényegében ezt az Utat járják a Tibeti szerzetesek is, bár ők egy minden képzeletet felülmúló szint elérésére törekednek, s persze: nem sikertelenül. Olyannyira nem, hogy közülük nem egy képes az adott dimenzió tetszőleges pontján megjelenni, s hozzá minden féle közlekedési eszköz nélkül, s anélkül, hogy eközben pillanatra is el kellene hagynia cellácskáját. S ők még nem is az Őrizők: csupán egyszerű szerzetesek… Minden, amit Buddha végbe vitt, része a természettörvénynek: ha egy általatok ismertnél magasabb fokú természettör-vény része is. Része, s ezt épp maga Krisztus bizonyította be, amikor a vízen át közelítette meg a csónakot, vagy amikor a Föld szellemi energiáját használva a kenyér, és halszaporítás „csodáit” megcselekedte, vagy amikor az étkezésnél elébe tálalt ételeket már azok ajkához emelése pillanatában energia-részeire bontotta. Ő maga ugyanis sohasem vett magához élelmet annak valós formájában: nem is volt rá szüksége attól a pillanattól fogva, hogy a pusztában töltött negyven, böjtös nap után megéhezvén: a sátán megkísértette. Akkor, azon a pillanaton valós élelmet kívánt volna a fizikai test, s ez annál is inkább természetes, hisz a negyven nap időtartama alatt épp úgy nem használta a rendelkezésére álló, Isten-gyermeki Erőt, ahogyan letette azt az Atya kezébe akkor is, abban a pillanatban, amelyen a Keresztet Pilátus előtt felvállalta, e szókkal: „Magad mondád”… Akkor is, s a negyven napos böjt időtartama alatt is csak mint ember, mint valós, fizikai lény állta mind a megpróbáltatásokat: a sátán kísértéseit épp úgy, mint a kínszenvedést, s a Kereszt-halált. Ezen időszakokon kívül, s ezeken túl Ő volt a Valódi Mester, az Emelkedettség, a Bölcsesség maga. Tőle hozta le a Tanításokat Buddha, hogy megvalósítva azok alap-eszméit, maga is részt vegyen az Út előkészítésében. Úgy, bár mégis teljesen más formában, ahogyan a Keresztelő tette, aki már közvetlen előkészítője volt az Isten-gyermek Útjának. Ha egy kicsit alaposabban belemélyedünk a Buddhista irányzatba, hamar szembeötlővé válik: e Tanítások legfontosabb alap-eleme is a feltétel nélküli, korlátlan mennyiségben kiárasztott Szeretet. Tehát a legfőbb, és legfontosabb Krisztusi elv, az egyetlen Élet-elv, amely mindannyiótokban meg kell, s persze meg is fog fogalmazódni, majd gyakorlati, azaz megélt, betöltött Valóság-elemmé fog válni, hisz anélkül nem juthattok sem előrébb, sem feljebb az Örök Hazához vezető nehéz, és rögös Úton. Azon az Úton, amelyet épp e Szeretet hiánya tesz oly nehézzé és 228
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet rögössé, s amely csak akkor válik számotokra simává és egyenletessé, ha a bennetek élő, végtelen önlátást és ön-szeretetet fel tudjátok adni, le tudjátok vetkőzni a mindenki felé árasztott, tehát a Kozmikus Szeretet el, és befogadhatása és annak megélhetése, gyakorlása érdekében. Hogy mi lett az egykor Buddha által átadott Tanításokból, mire elérkezett az a kor, amelyen Jézus meg kellett szülessen Betlehem városában, s hogy mi lett azokból a ti jelennek nevezett, történelmi korotok idejére: nem kell részleteznem. Nagyjából arra a sorsra jutott, mint azok a kristálynál tisztább Tanítások is, amelyet Krisztus adott át a Föld minden egyes népeinek: megcsonkítva és elferdítve, megtiporva, és nem egyszer, de százszor és ezerszer sárba lökve hever a tudatok mélyén, vagy tán még ott sem: csak a „Legnagyobb Világ-vallások” című könyv lassan kuriózumként forgatott lapjain… S most lépjünk vissza az egyik, korábban elhagyott időpontra; vagyis az ismét életre keltett inkvizíció korába. Most nem a kor, s az azt követő évtizedek és évszázadok fizikai, és test-tudati jellemzőit és történéseit, hanem azok szellemi oldalát mutatom, és persze: magyarázom meg. A legegyszerűbb az volna, ha ismét egy „tanulmány-útra” indítanálak, ám erről a még előttünk álló Út hosszúsága végett le kell tennünk. Ehelyett egy-egy pillanatképet fogunk végignézni az alant testekben élők életeinek történés-sorozatából, figyelemmel kísérve közben azok szellem-világbeli hatását is. Induljunk. Tovább léptünk tehát Buddha korától Térben, és Időben egyaránt, majd belelényegülve a csaknem két évezreddel későbbi kor adott dimenziójába. Szinte teljesen a Föld sztratoszférájáig ereszkedtünk alá; innen már tökéletesen láthattuk nem csak az alattunk lévő várost, de annak minden egyes terét és utcáját, s még az ott élő, s dolgaik után siető emberek arcát is. Miközben az alant látott képeket figyeltem, Vezetőm magyarázatát hallgattam… – A tizennegyedik század első éveiben, vagyis még jócskán a technikai robbanás korszaka előtti időben járunk, de már láthatóak annak egyes előjelei: az emberiség hatalmas lépésekkel halad a fizikai szintű fejlődés útján. De amint azt is látod: e hala-dás sajnos valóban csak a fizikai, s nem a szellemi fejlődésre jellemző, bár már ismét jelen vannak a Föld színén az adott kor szellemiségénél jóval magasabb szintekről érkezett Testvérek. Európa egész területén nyüzsög, forr az Élet. Új, és még-újabb államok jönnek létre, alakulnak és formálódnak Királyok és Császárok uralma alatt. Városok, és falvak „nőnek” ki a „semmiből” szinte egyik pillanatról a másikra, épp úgy, ahogy városok és falvak cserélnek gazdát egy-egy összecsapás után, szinte évről évre. E városok és falvacskák főterén szinte mindenütt ott láthatod a keresztények templomait, vagy az ég felé magasodó Keresztet. Európában ugyanis a keresztény hit vált elterjedtté, bár nem kevés számú idegen is élt ott, akik magukkal hozták távoli Hazájuk hitét, s annak szokásait és szertartásait is. A legelterjedtebb azonban mégis a kereszténység volt. (Az a hit, amelynek valós tartama, s legfontosabb Tanításai már csaknem ezerkétszáz esztendeje elsikkadtak, s épp ama egyház korábbi vezetőinek kezén.) Az az egyház uralkodott Európa fölött, amelynek vezetői mindmáig azt vallják: maga Krisztus alapította egyházukat, eltörölve ezzel minden más vallást, vagy akár csak olyan érzés- és gondolat-irányt is, amely a legcsekélyebb mértékben is eltér az általuk hirdetett tanoktól. E tanok persze elsődlegesen a kisemberek elnyomását, kiszipolyozását és megfélemlítését szolgálták: s épp Jézus példabeszédeinek, valamint az Ószövetség sorainak helytelen értelmezése és magyarázata révén, amely az alacsony tudatszinttel bíró emberek közt tökéletesen megfelelt erre a célra. Az emberek ugyanis végtelen tudatlanságban, a papság kiváltságaként maradt írás és olvasás tudománya nélkül, s csak a mindennapok adta robotolásban élték életüket. No, nem mintha ők nem lettek volna képesek elsajátítani mindazt, amit főúri jólétben és kényelemben élő embertársaik, de így könnyebb volt a legteljesebb félelemben tartani, s mindenért a pokol, az örökkön tartó kárhozat teljesen „Krisztusiatlan”, hamis rémképeivel fenyegetni őket. Az akkori keresztények az életet már mint egyszeri, és megismételhetetlen valamit tudatosították magukban (s ez alól még a papság alacsonyabb rétegének tagjai sem voltak kivételek!) hisz az Utak Törvényét, a Fejlődés Örök Törvényét már rég semmissé nyilvánították, s még az Írás lapjairól is csaknem egészében száműzték azok, akiknek ez mindenek felett érdekében állott. (De amint mondtam: nem a jámbor, és egyszerű papok, hanem a papság fejei, akik szinte kivétel nélkül a hatalmasok soraiból kerültek az egyház élére.) 229
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet S épp ez volt az alapja az inkvizíció torz, s a végtelenségig vad, könyörtelen elméleteinek is! (A korábbi korban volt, s az újjáélesztett inkvizíciónak egyaránt.) A nép egyszerű gyermekei közt csak úgy, mint a szerzetes-rendek ragjai közt akadtak ugyanis olyan Testvérek, akik a hivatalos egyházi tanításoktól és dogmáktól eltérően, pontosabban azok mélyebb értelmét kutatva még e meghamisított tanok mögött is: újra megtalálták az utat a Szellem-világ, s a Természet Örök Törvényei felé, s már annak erejét és valós hatalmát felhasználva tanítottak, vagy vezették a reájuk bízottakat. Mert ezek szinte kivétel nélkül tanítóivá, vagy gyógyítóivá lettek embertestvéreiknek. Nem volt ritkaság persze, hogy egy-egy Ébredő mindkét feladatot a magáénak tudhatta, s gyakran még akkor is oktatta a körötte élőket a magasabb szintű Igazságok ismeretére, ha maga is az írástudatlan szegények soraiban élt. Ők szinte kivétel nélkül egy, a maguk korának szellemi síkját meghaladó dimenzióból érkeztek (még nem szférákkal magasabbról: csak egy-két dimenzióval a magatok akkori szféráján belül!), nem egyszer úgy, hogy az Én-rész élettervébe már eleve be volt írva a test halálának e nem mindennapi (bár akkoriban szégyenletes módon mindennapivá lett) módja. S vállalták mégis, hogy az általuk átadott Felismerések egyáltalán életben maradhassanak a Föld színén. Mert a Tanítók által lehozott, s továbbadott ismeretanyag a Titkos Írásokban, s a Tanítók szűkebb környezetének tudatában, egymásnak átadva, nem egyszer apáról fiúra, anyáról leányra „átörökítve” fennmaradt, terjedt a papság minden retorziója ellenére is. Az emberek ugyanis a mindennapi élet történései révén sorozatosan megtapasztalhatták ama Tanítások igazságát, s itt most épp úgy gondolok az Írás bensőbb, és mélyebb értelmének, vagyis valós hátterének Igazságára, s annak Szellem-világbeli „visszaigazolódására”, mint az egyes, már a kezdet kezdetén kezetekbe adott Természet-törvények igazságaira, amelyeknek a gyógyítás, s a növények valós erejének és rendeltetésének felhasználása révén igazolódott be. S épp ez utóbbinak köszönhető talán, hogy az egykor volt Tanítások mindmáig fennmaradtak, s ha csak lassan is; ismét kezdenek életre kelni, hisz a gyógyítók (vagy ahogy akkoriban nevezték őket: a füves, vagy javas-asszonyok és emberek) többsége (mint mondtam) a növények hatásának ismerete mellett egyéb Törvényeket is tovább adott, nem egyszer úgy, olyan formában, mint a gyógyításhoz szükséges eljárás egyik legfontosabb kellékét, s azok magával az eljárással együtt rögződtek az emberek tudatában. Természetesen ma is érkeznek közétek olyan testvérek, akik birtokában vannak a gyógyítás egyes elemeinek, s képesek akár a növények, akár a kozmikus Erő használata révén általatok (még) gyógyíthatatlannak vélt betegségek gyógyítására, ám ezek is (mint a régebbi korok gyógyítói) csak addig bírhatnak valóban az Isteni Erő ama rájuk testált kis szikrájával, míg azonos módon; vagyis ingyen adják tovább azt, ahogyan kapták is. Tehát addig, míg valóban ember-testvéreik mindennapi életének megsegítésére, s az őket gyötrő kórok meggyógyítására; nem pedig egyéni, önös céljaikra, vagyis földi vagyonuk oktalan (és törvénytelen) módon való gyarapítására használják. Akkor ugyanis az Erő visszavétetik tőlük, ha az a Kozmikus Erő része volt, ha pedig a növényvilág egyedeiben elrejtett gyógyító erővel élnek vissza: mint karmikus kötést kell viseljék, s a következő Utak egyikén magukkal hozzák a kezükbe adott Tudás révén (és ellen!) elkövetett vétségeiket. (E kérdésre azonban még visszatérek, bár nem jelen Utunk során, hanem egy másik kötet lapjain, ahogyan azt már megszoktuk…) Gyakori, sőt: szinte mindennapi dolog volt e korban is, hogy a magasabb szintekről érkezett Szellem-testvérek csak mint egyszerű papok, vagy kolostorok, és zárdák mélyén élő szerzetesek vagy apácák élték le életüket, míg a papság vezetői az alacsonyabb szférából érkezett, s nem egyszer teljességében a mélység szolgálatát felvállaló emberek közül kerültek ki. Ezek még most sem valós hitük, elhivatottságuk, vagy lelki-szellemi tisztaságuk, de anyagi helyzetük, vagy születésük révén nyerték el a magasabb egyházi tisztségeket: nem egyszer még saját vágyaiktól, elképzeléseiktől, akaratuktól is függetlenül. Mondhatnám úgy is: a rang már születésük percén kötelezte őket egyik, vagy másik egyházi méltóság majdani betöltésére, s e rang követelésének nem lehetett ellene szegülniük: még akkor sem, ha nem is egy Szellemi Én-rész épp e feladattal indult útjára. Azzal tehát, hogy ellépjen a rá váró tisztség felvállalásától, még ha ezzel az apai átkot, s a földi családból való kitagadást kellett is elviselnie. Az adott körülmények közt persze nem is igazán jutott eszükbe ellene szegülni a „Sors” akaratának, annál is inkább, hisz lényegében e tisztségek valóban csak külsőségeikben voltak azok, amiknek lenniük kellett volna, s aminek azok az egyszerű emberek előtt fel voltak tüntetve. A papság erre hajlamos tagjai ugyanis csak úgy szegték meg rendre mindahány Parancsolatot (vagy még inkább!) mint a vezetésükre bízott 230
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet emberek, de amíg azok a legszigorúbb Isten-félelemben kellett éljenek, s annak vélelmében, hogy (gyakran csak a természetes, emberi kívánalmak, vagy a mérhetetlen szegénység által rájuk kényszerített) vétkeikért az örök kárhozat részesei lesznek, addig a papok nyugodt lélekkel követték el (s épp e kisemberek ellenében, és rovására) a maguk százszorta nagyobb, mert már a Lélek ellen való bűneit. Mindez persze a ti jelenetek során sem ismeretlen: de nem csak az emberek egyházi, hanem azok világi vezetőire is érvényes… ahogyan a távoli múlt során is volt. Talán egy kicsit úgy tűnhet most számodra, mintha az emberiség fejlődése e téren szemernyit sem haladt volna előre: s ebben egy bizonyos értelemben igazad is van. De csak annyiból, hogy minden korszakban meg kell kapja az alkalmat egy-egy olyan szellem (vagy inkább szellem-csoport) a testet öltésre, amelynek fejlettségi szintje, s a benne lévő negatív késztetések hajszálra azonosak a korábban útnak indulókéval. Ők egyazon szintről, és ugyanarról a bolygóról indulnak a Föld színére, mint az előttük érkezettek, hogy azokhoz hasonlatosan: ők is alkalmat kapjanak hibájuk felismerésére, majd egy távolabbi korban annak letételére, s egy még távolabbiban már az első, tehát a mélyebben lévő fejlődési szintről való kiemelkedés után végigjárt Út során megfogalmazott, negatív energiák pozitívvá változtatására, azaz karmikus kötéseik oldására is. Persze csak azok, akik már a maguk szintjén képessé váltak ama hibájuk felismerésére. Mert ha csak alapjaiban is: de a legelső ráébredés ott, azokon a mélyebb síkokon, alacsonyabb fejlettségi szinteken kell megfogalmazódjon a Szellemi Én-részeikben, s aztán ezt a ráébredést kell felismeréssé finomítaniuk, méghozzá úgy, hogy már elébük áll a saját eltévelyedésük ellenpéldája is. A mélységben megrekedt bolygókon, mint tudod: erre nem volt lehetőség, ott csak a hozzájuk hasonlatos adottságokkal bírókkal kerülhettek szembe. Tehát még csak az irány helytelen voltát ismerhették fel, de még anélkül, hogy tudatosodhatott volna bennük: hová, merre kell induljanak, hogy letérve a hibás útról: már a helyes irány felé haladhassanak. E folyamat végigélésére persze nem csak az egyházi: a világi szerepeket, méghozzá vezető szerepeket is felvállalják az Én-részek, így a hasonló gondolkodású emberek szinte minden fontosabb poszton megtalálhatóak, épp úgy, ahogy megtalálhatóak minden esetben azok is, akik épp az ő segítségüket, vagy ha úgy tetszik: ébresztésüket, s már a helyes irány felé való elindításukat vállalták feladatukul. Nem egy esetben épp az illető szellemi duálja, aki egy fokkal gyorsabb fejlődére volt képes. Ő a mielőbbi felemelkedés, s a hatodik szférában való, újbóli egyesülhetés érdekében vállalja a feladatot, még akkor is, ha már az Út kezdete előtt tudja: mint fizikai lények: élesen szemben fognak állani Én-párjával, aki akkor és ott természetesen nem épp úgy nem fogja őket felismerhetni, s mint duál-párját: beazonosíthatni, amint előlük is le lesz fedve ennek valósága, amint az Út ténylegesen kezdetét veszi. Ott, azon a szinten, s még a ti szinteteken is ez a Törvény, amely alól csak kevés esetben lehet kivétel két, egymáshoz tartozó Szellemi Én-rész. Azok a magas szintről érkezett missziós feladatot vállaló Én-felek élveznek e Törvény alól mentelmi jogot, akik egy bizonyos cél érdekében együtt kellett Utat felvállaljanak, hogy aztán egymás mellé kerülve: együtt is járják végig azt, együtt végezve el a kapott feladatot is. Ám ez, amint mondtam, csak kivételes esetekben történik, így nem is tartom érdemesnek tovább boncolgatni a kérdést. Amit még ezzel kapcsolatosan tudnotok kell, ismét a másik könyv lapjain teszem ismertté és értetté is számotokra. Az adott kor emberisége, az akkor és ott testet öltött szellemlények többsége a második szféra kettes és hármas dimenziójának fejlettségi szintjén állt, ezzel szemben a fizikai síkon való, s földi értelemben vett vezetésük feladatát ellátók épp hogy csak kiemelkedtek az első szférából, vagy még ki sem emelkedtek: megrekedtek az első szféra hetedik, vagy akár csak a hatodik dimenziójánál. S bizony: még ez utóbbiak voltak többségben. Ehhez azonban nem árt tudnod azt, hogy az akkori dimenziók fejlettségi szintje még hasonlíthatatlanul alacsonyabb ébredtségi fokot jelölt, mint a ti jelenetek során. Ugyanis most is érkeznek közétek az első szféra hatos, és hetes dimenziójából: de ezek a most testet öltő szellemlények már sokkalta több utat tettek meg egy-egy Mélység-beli bolygón, mint korábban élt eleik. Így ők már több feladattal is érkezhetnek, lévén hogy több dologra, több negatív elemre nyílt rálátásuk, több történésről és cselekedetről képesek megállapítani: az nem az Igazság Útján, s nem annak Törvényei szerint zajlik, sem bennük, sem pedig általuk, az ő hathatós közreműködésük révén. Az Én-részekben már meg van a Felismerés, vagyis annak egyik alap-eleme, s ennek segítségével kell (vagy inkább csak 231
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet kellene) megadnia a késztetést a test-tudatnak a hibák elkerülésére. Ez azonban még ritkán sikerül, az Énrészben még csak a késztetés erősödik, éspedig a késztetés megadása után mégis elkövetett cselekedet okozta bűntudat, lelkiismeret-furdalás révén. Ez még akkor is felébred a tudat mélyén, ha valóban csak annak mélyén, a negatív érzetek alá ágyazódva jelenik meg. Ezt aztán az ÉN a következő, ehhez hasonlatos Út során szintén beépíti az Én-részbe, megtámogatva vele annak energiáját. Így a test-tudat felé már e bűntudat emlékképe, pontosabban ennek emlék-lenyomata is társulni fog a bűn-érzet, a hibás cselekedet felismerése mellé, kétszeresen is tiltva a tudat számára a tett elkövetését. Ez rendszerint már eredményre vezet: a tudat megfontolja az eléállt lehetőséget, majd e kettős késztetés energiájának hatására elveti magától a késztetés követési vágyának ösztönzését. Tehát ellene áll a csábításnak: s ha csak egyetlen esetben is sikerül ezt elérnie az Én-résznek, ha egyetlen negatív elemet képes megtisztítani önnön, s ezzel az ÉN felületén is, az Út már sikeresnek volt mondható. Minél több, ilyen kis siker csatolódik egymáshoz az ÉN-ben, annál nagyobb lesz az Én-rész felelőssége is, hisz már a pozitív irány követésének ismeretével, vagyis a késztetés elfogadtatásának egybegyűjtött energiájával lát hozzá a soron következő, s minden út során egy-egy fokkal nagyobb és fontosabb feladat elvégzéséhez. Erről persze csak ritka esetben beszélhetünk annak a távoli kornak az úton járóinál. Ők még csak a maguk szintjén, a mellettük élők cselekedetei révén felismert, és helytelennek, nem kívánatosnak megismert történés gyakorlatbani, s már az ellen-példák késztetésének és követhetésének megtapasztalásánál tar-tanak. Nem úgy, mint azoknak a későbbi koroknak a Szellemi Én-részei, amelyekről már szintén szólottam, s amely kor már az inkvizíció korszaka (s mondjuk meg őszintén: nagyon is sötét, és rémségekkel teli korszaka) után következtek. Az újjáélesztett inkvizíció évei, hosszú évtizedei alatt és után ismét sorozatos háborúk dúltak a Föld színén; és többnyire ismét az egymástól különböző vallásokat használták indokul e háborúk megvívásához. Ahogyan a keresztények, úgy a muzulmánok is hadakoztak mindennel és mindenkivel, színleg a saját vallásuk elfogadtatásáért: valójában azonban csakis és kizárólag a földi szintű uralom megszerezhetéséért. Az egymással (és lényegében mindennel, és mindenkivel: gyakran még a saját felekezetükhöz tartozókkal is) szemben álló seregek vezetői legalábbis csak ennek érdekében toborozták azokat a mindenre elszánt harcosokat, akik hosszú időn át valóban azzal a tudattal szálltak hadba, hogy Hitük tiszta, igaz, és egyedül üdvözítő voltának védelméért, s annak elfogadtatásáért és terjesztéséért harcolnak, a maguk hitére kényszerítve mindenkit, akit csak lehetett, tán észre sem véve: harcuk épp a legfontosabb elemet, vagyis a Testvériességet, s a Szeretetet tapossa sárba nem csak bennük, s az általuk legyőzöttekben, de magában az általuk védett, s szó szerint tűzzel-vassal hirdetett hit-irányzatban is, amelynek épp e kettő volt (lett volna) a legfontosabb Tanítása. Mert e kettő a legfontosabb eleme minden olyan vallásnak, és vallási irányzatnak, amely valóban Isteni eredetű: erről azonban már szóltam máshol, és más Út során, így nem térek ki rá részletesen. Hosszú évszázadok óta, majdnem hogy percnyi szünet nélkül forrt, lázongott a földi Világ. E történések viszont még csak ahhoz voltak elégségesek, hogy a legmélyebb mélységből kiemelkedettek Én-részeiből, s ezáltal azok ÉN-jeiből kiéghessen a Mélység-energiák legsűrűbb rétege. Azok a szellemlények öltöttek akkor testet, amelyek már elérték azt a szintet, hogy végre képesek legyenek kiemelkedni a Mars, a hozzá hasonló fejlettségi szinten álló bolygók, s persze a Föld legalacsonyabb, tehát az első szférájának mélységéből. E korszak után, tehát Krisztus korát követően úgy másfél évezreddel, s az azt követő évszázadokban viszont már a begyűjtött Felismerések helyes: legalábbis az adott kor szintjén helyesnek mondható megélése volt a feladata mindazon Szellemi Én-résznek, amely a megtapasztalások megfogalmazására képessé vált. Ezek természetesen oly módon kapták meg az ÉN késztetését, hogy az adott történést az adott közegben a feltétel nélküli Szeretet révén valósítsák meg, legalább önmaguk számára. Ennek késztetését írta az ÉN az útra küldött Én-rész számára készített Életfilmbe… de ez a kor általános szokásainak árnyában csak ritkán vált megvalósítottá. És mégsem lehet teljességgel elhibázottnak (fölöslegesnek meg főként) nevezni az Utakat, hisz az Én-rész még a kudarc, s az újólag magára vett, karmikus kötések energiájából is okult, s erőt gyűjthetett: a megtapasztalás és a Felismerés már konkrét tényekkel gazdagodott energiáját, amelynek segítségével még erősebb késztetést, s már konkrét, határozott tanácsokat is sugallhatott a test-tudat felé, ha az újra elhibázni készült a lépést. Így, ha az ÉN nem emelkedhetett is feljebb az addigi dimenzióból:
232
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet megerősíthette addigi helyét, s már nem volt kitéve annyira a veszélynek, hogy a további Utak során egy azt megelőző szintre esik vissza. ~ Mert ne gondold, hogy akár a távoli, vagy közeli Múlt során, vagy a saját korszakotokban történt – történő negatív események és cselekedetek azt jelentik: a Szellemi ÉN egésze egyáltalán nem fejlődött, mert ez így nem igaz! Nem, mert a negatív elemek mellé épp úgy beíródtak (s beíródnak) a pozitív történések elemei is: azok ismeretének rezgés-energiája. Sokszor csak úgy, oly módon, hogy az Úton járó látta, hallotta, esetleg mint személyes élményt: megtapasztalta (nem mint cselekvő, de mint azok élvezője) a pozitív eseményeket, s lereagálta azokat a maga fejlettségi szintjének megfelelő módon. S az Én-rész gyakran épp ellenkezőleg, mint ahogy a test-tudat reagált, vagy reagálni látszott a kívülállók szemében. Mert még ez sem olyan egyértelmű, mint gondolnátok! S ez a ti „modern” korotokra, s főként a fiatalokra különösképpen jellemző! Ők gyakran játszanak el olyan szerepeket a külvilág felé, amelyek sokkal vadabbnak, flegmábbnak, cinikusabbnak, s tán nemtörődömnek, önzőnek mutatják őket, mint amilyenek valójában. De mert tetszeni akarnak a korukbelieknek, s ki akarják vívni azok elismerését, vagy épp csak fel akarják hívni a figyelmüket (s persze: mindenki más figyelmét is!) magukra; pózolnak, bár a szerep szerinti viselkedésük sokszor nekik maguknak jobban fáj, mint annak, akit a szerep értelmében gúnyolnak, félre taszítanak, s akin keresztül is gázolnak, semmibe véve annak érzéseit, vágyait, terveit vagy egyéni álmait. Ez a külső máz, ám a benső, legtitkoltabb érzések gyakran teljesen más képet mutatnak: ha nem is szavakban, de a cselekedeteikben mindenképpen. Valós milyenségük talán épp a katasztrófa-helyzetekben nyilvánul meg a külvilág felé is a maga teljességében: de akkor szinte gátat nem ismerve tör elő belőlük, mint a tisztaság élő elemei, amelyek mindig, minden időben csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy létüket nyilvánvalóvá tegyék. Igaz: a fiatal szóbeli megnyilvánulása még ekkor is a megszokott, legalábbis csaknem minden esetben: de cselekedeteik élesen ellentmondanak inkább csak a megszokás-adta, vad és nyers szavaiknak. A fiatal egy árvíz esetén nem azt fogja mondani: megyek, mert a bajba jutottaknak szükségük van rám, a segítségemre, s az erőmre! Azt mondja: egye meg a fene: elmegyek. Kell valaki, aki megmutatja végre valaki ezeknek a fafejeknek: hogy kell úgy igazándiból dolgozni… …és megy, és sokszor éjjel - nappal a gáton van, és homokzsákot cipel, míg össze nem rogy a kimerültségtől, de tán még azután is fel áll, hogy tovább dolgozzék. Tehát nem szavaiban: tetteiben ismerszik meg, ki milyen a Valóság értelmében, méghozzá akkor, amikor már komoly áldozatot igénylő tettekre van szükség. Akkor az addig lustának és nemtörődömnek ismert ember benső Én-része megszólal, mozdulásra késztetve a fizikai testet, s míg a test a tudatban létező Én-rész kívánalmainak megfelelően működik, azaz cselekszik, az Én-rész magába gyűjti a történés energia-elemeit, tovább tisztítva és emelve az ÉN - t általuk. Így, ezen a módon halad előrébb, s feljebb: de nem csak korotok, s más korok fiatalsága, vagy annak egy (jelentős) része: maga az emberiség is. Mert ami kicsiben történik az egyénben, ugyanaz történik nagyban, az emberiség egészében, mert a közösség sem reagálhat másként katasztrófa idején, mint ahogy az egyének többsége reagált: a nagy vész idején mindig, minden esetben a szenvedő, a kárvallott mellé állt, hogy segélyszállítmányokkal, vagy orvosi ellátással legyen segítségére, s a közvetlen vész múltán akár egy Ország újjáépítésében, ha úgy tetszik: „feltámasztásában” is segítsen gépekkel, építő anyagokkal, vagy emberi erővel és szakértelemmel. E történések, s az ember nevű lény reakciói minden esetben beleíródnak az Úton járók Én-részeibe: még akkor is, ha az általa irányított test közvetlenül nem válik részesévé sem a történésnek, sem az azt követő eseményeknek. S nem csak az Énrészekbe: a Föld szellemi gömbjébe is beíródik mindeme történés pozitív energiája, s ez ismét hatalmas segítséget jelent annak, hogy mielőbb megvalósíthassa a dimenzió-ugrást. Így lényegében a múlt történései, s korotok egyes eseményei a Holnap útonjárói érdekeit is szolgálják, hisz minél előbb megvalósulhat a Nagy Ugrás, annál hamarabb veheti kezdetét a Visszatérés befejező szakasza. Mert e ponttól, azaz a Nagy Ugrástól már az emberiség, az emberiségek történetének: vagyis a mélység felé indult Szellemlények történetének utolsó szakasza veszi kezdetét. Az utolsó szakasz, amely már nem lesz olyan hosszú, mint az előtte lévő korszakok voltak, bár ez is egy Világ-év történés-sorozata lesz; de már a Visszatérés szellemében, s az ezer éves Krisztusi Birodalom kezdetétől már annak konkrét, határozott tudatában is végig élt korszak, amelynek az ember nem fog emlékezni a kezdetére, ahogyan az Utak tényleges kezdetére: tehát az EGY-ségből való kiszakadás pillanatára sem emlékezhet, de tudójává 233
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet lesz a Visszatérés Valóságának, mert egyre erősebben, s egyre magasabb szinten fogja érezni az Atya közelségének legmagasabb szintű rezgésenergiáját. Ez azonban még odébb van: ha már nem is elérhetetlen távolságban, de odébb. Főképpen ahhoz a történéshez viszonyítva, amelynél félbe hagytuk Utunkat, hogy e kis magyarázatot elmondjam, s beírjam Tudataid mélyére, részint éretted, hogy megtámogassam gyakran csüggedő szíved, s tudatod, részint Testvéreid számára, hogy ők is erősödhessenek a Bizonyossá érzetében, s feltöltődhessenek annak ereje által. Ám most vissza kell térjünk az elhagyott korhoz: sok van még, amit meg kell mutassak, mielőtt elérjük a ti Jelennek megélt korotokat, majd még onnan is tovább lépünk… ~ Vezetőm szavai után ismét az iménti kor történései felé fordult a figyelmem. Lent a nagy török hadjárat folyt, közben az egyházak közt is dúlt a viszálykodás: nem egyszer épp a törökök segítségével támadtak egymásra a különböző vallási irányzatokhoz tartozó városok, akiket hol az egyik, hol a másik felekezet állított maga mellé csengő aranyakért: hogy az aztán a harcok végén őt épp úgy megtámadja, s megsemmisítse, mint a legyőzött felet, kihasználva a győztes fél tudott gyengeségét. Egy kissé megborzongtam ennyi ravaszság láttán, ám Vezetőm hangja kiragadott a lent látott kép Mélység-érzetéből: – Lépjünk most egy kissé távolabbi korba: a török veszedelem utáni korszakba. Lent, amint látod: most épp úgy folynak az államok s az egymástól már élesen elkülönült „egyházak” közti viszálykodások, mintha a török veszedelem nem egyként hagyta volna maga mögött nyomasztó hatását minden egyes felekezet minden, vagy csaknem minden tagján. Sőt: mintha nem is létezett volna. A jelenleg megmutatni kívánt kor azonban még ennél is messzebb van egy kicsivel: épp csak egy kicsivel, azon a történelmi ponton, amikor már ezek az egyházak közti ellentétek is túlléptek a legdurvább cselekedetek időszakán. Egyelőre legalábbis, mintha az emberiség egésze meg kívánt volna pihenni egy kicsit, mielőtt felébred, s útjára indul a vallási (vagy inkább faji) üldöztetések következő, tán minden eddigi történést egybevéve, s egyazon történésnek tekintve is legnagyobb, s legdurvább volt a Föld történetében. A különböző egyházak közt, ha nem is rendeződött a viszony: mindenesetre elviselték egymást. Nem támadtak a másik egyház tagjaira a templomokba igyekvő, vagy onnan kilépő emberek, azok sem támadták őket, s nem egy városban már minden egyház és felekezet felépíthette a maga templomát, vagy imatermét, zsinagógáját. Nem kellett titkolni: ki, mely felekezethez tartozik, bár az egymás közti házasodás még mindig szemet szúrt, még mindig vagy az egyik, vagy a másik fél hitének feladását kívánta. Ebben a viszonylagos, nyugalmi korszakban újra a Föld színére érkezhettek azok a Szellemi Énrészek, akik egyes médiumi feladat ellátását vállalták, s végezték el. Bár szavaik, s az általuk átvett (rendszerint még mint transz-médiumokként átvett) Üzenetek és Intelmek, valamint a nekik átadott Tanítások most is süket fülekre találtak: de már megfogalmazódott az a kicsiny mag, amelyből a ti korszakotok Ébredőinek egyre nagyobb tábora kifejlődött. S éppen a te jelenlegi hazád: Magyarország volt az egyik legideálisabb hely ezen Szellemi Én-részek testet öltésére, majd vállalt feladataik elvégzésére, mert a Föld ama pontja akkor is bővelkedett a kapcsolat felvételéhez (akkor még) szükséges energia-pontokban, annál is inkább, mert Magyarország földrajzi területén található (ahogy ti nevezitek) a Föld Szíve, vagyis az egyik legnagyobb és legfontosabb energia-bázis. Természetesen ezen felül, és ezen túl is vannak még nagy rezgésmagassággal bíró pontok: a médiumi képességgel leszületettek ezek révén juthattak hozzá ahhoz a többlet-energiához, amely lehetővé tette számukra a transz-állapot elérését, s az Üzenetek vételét. A történések eme pontján már ismét megjelenhettek a Hold alatti bázis Szellemlényei, vagyis azok a Testvérek, akik az egykori emberiség tagjai, vagy azok leszármazottaiként járták végig Vissza vezető Útjaikat. Ők vették fel a kapcsolatot elsőként a Föld színére érkezett, s többségükben már a harmadik szféra magasabb dimenzióiból leszületett Testvérekkel, hogy részlegesen betöltve azok tudatát: leírassák, vagy elmondassák velük a Föld emberiségének szóló Üzeneteket. E médiumok tudata leárnyékolódott, majd azok Szellemi Én-része egy-egy ilyen kapcsolódás időtartamára ki kellett emelkedjen az agy egészéből: ezt a helyet töltötte be aztán a maga Én-részével az a Tanító szellem, aki az Üzenetet át kellett 234
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet adja. Nem volt ritkaság azonban az sem, hogy a korábban a Föld színéről távozott, s már az Út egy magasabb szintjére léphető Testvér kívánt üzenetet továbbítani a médium igénybevételével: s ha erre a Nagy Rendező alkalmat adott neki, figyelmeztethette hátra hagyott szeretteit, vagy épp tanácsokkal segíthette őket, hogy Útjuk a Valóság Törvényei szerint folyjék, s érjen véget egy percen. Ezek a szellemlények oly mértékben be tudták tölteni a számukra még nagyon is ismerős, fizikai testet, hogy a médium még csak nem is a maga hangján, vagy a maga hangján ugyan, de egy idegen nyelven, vagy más, előtte ismeretlen tájszólásban adta át az Üzenetet: vagyis úgy működött, mint egy jó telefonkészülék. Akkor, ezekben az években erre, és újra és újra megismétlődő „csodákra”, és Jelenésekre volt szükség: az emberek tudata ugyanis még olyan volt, mint a gyermekeké. A valós képeket nem, vagy csak nehezen tudták el, és befogadni, ám a mesék birodalmába tartozó „csodák” ezrek és ezrek, sőt: később már milliók szívét és tudatát fordította az Ég felé. Bár ezek a rendkívüli történések még csak az egyházak keretén belül voltak képesek megtartani, s elmélyíteni az emberek hitét: de már valamilyen formában a szellemvilág létezését is igazolták. Azaz: csak igazolták volna, ha az emberek valóban annak érzékelik, s tudatosítják magukban a Jelenéseket, s a csodás történéseket, amik azok a valóságban voltak. De az egyházak, s az egyháziak által már erősen megváltoztatott Biblia szavain nevelkedett, s azt a legutolsó szóig igaznak elfogadó, ám soha, egy percig nem vizsgáló, nem elemező és értelmező: vagyis a vak-hit állapotára juttatott tudatok meg sem kísérelték, hogy a jelenések és történések tényleges okát, azok eredetét firtassák. Egyszerűen beérték annyival, hogy amit láttak, s amit megtapasztaltak: Égi Jel, amely nekik, mint kiváltságosoknak osztályrészükül adatott. De hogy mit is kellene értsenek az alatt, hogy „Égi, vagy Mennyei Jelenés”: nem tudták, s nem is tudhatták, hisz számukra az Ég, s a Mennyország egyet jelentett a fejük fölé feszülő égbolttal, s a Mennyország azzal a Birodalommal, amely a számukra látható égbolt fölött van, épp olyan látható valóságként, mint amilyen a szomszéd kertje, vagy maga a fejük fölé boruló, hol derűs, hogy felhőkkel terhelt égbolt. A médiumok elsődleges szerepe tehát az volt, hogy a szavak és fogalmak hátterét, azok valós tartalmát ismertté tegye. s ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek a te, már sokmindent értő elméd számára tűnik! Mert érzem gondolataid közt a mosolyt, amint az emberek gyermeteg gondolatait morzsolgatod magadban: érzem, értem is, hisz az a kor, s az a tudati-szellemi állapot már távol van tőled. De csak távol, s nem mint meg nem élt pont, hisz te magad is el kellett kezdd az Ébredést, s hozzá így, vagy csaknem így. Sőt: nemcsak hogy egy távoli múltad során kellett találkozz az ébredés eme korai szakaszával, de jelen utad során is meg kellett éld azt az Út korai szakaszában, hisz anélkül, hogy laponként kinyitod a könyvet: nem olvashatod el azt magad sem elejétől a végéig! Bizony: minden egyes lapot, de tán még minden egyes sort is újra ki kellett nyiss (pontosabban: ki kellett nyisson tudatod számára az ÉN, s pedig az Én-rész segítségével), hogy az Én által leközvetített Tanításokat ne csak átadni; érteni is képes légy. Tehát az emberiség ébresztésének első, fontos szerepet betöltő Munkásai voltak a tizennyolcadik század második felében érkezett médiumok. S ezzel lényegében már meg is határoztam a kort: igen, annak a kornak voltak ők munkásai, amelynek során, s amelynek földi szintű történései közepette az apokalipszis folyamata, vagyis az azt megelőző jelenségek kora elérkezett. E médiumok gyakran olyan Tanításokat is át kellett vegyenek, amelyeket ébredve: még ők maguk sem értettek, nem is érthettek volna, hisz azok ismerete még az őket megfogalmazó ÉN-ből, s így az Énrészből is hiányzott. Nem tanácstalanok voltak az Üzenetek eredetét illetőleg, hisz abban bizonyosak lehettek: ilyesmit nem volnának képesek a maguk elméjével, és a saját szókincsükkel megfogalmazni. Egyszerűen: fogalmuk sem volt arról, mit is jelent, mire utal az általuk transzállapotban írt, vagy elmondott Üzenet. s ez is így volt rendjén. Ők ugyanis épp úgy akkor kellett megtanulják mindazt, amit hallottak, amikor a mellettük élő, s velük egy csoporthoz (már a Szellem-tanok megismerése után vágyódó csoporthoz) tartozó Testvérek. S most egy kicsit ismét álljunk meg. Hadd tegyen érthetővé számodra: miért érezzük olyan fontosnak, hogy a Tanításokat mindig egy egész csoport igyekezzék megvizsgálni és értelmezni. Amint tudod: az emberek ezer és ezer, egymástól eltérő módon fogadnak el, és be, tehát eltérő módon értelmeznek minden szót, amelyet hallanak. Ez még a legegyszerűbb, leghétköznapibb beszélgetések során is így van. Mást mond a szó az egyiknek, és mást a másiknak, attól függően: ki, mit tanult meg érteni a szó alatt, vagy a szó mögött, mennyire nyitott, vagy zárt a képletes mondandó értelmezésének világa előtt, ki hogyan 235
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet érzékeli az adott szövegkörnyezetben felbukkanó szót, de még az egyéni hangulattól, tudati-lelki-szellemi állapottól is. E különböző meglátásokat és értelmezéseket kell egybevessék, ha valóban rá akarnak bukkanni az Üzenetben nekik legfontosabbnak érzett részre. Amit egyikük nem hall ki az Üzenetből, azt kihallja a másik, s megfordítva: így egymást is vezetik és segítik, hogy könnyebbé és biztonságosabbá lehessen számukra a Felismerések megértéséhez és befogadásához vezető út. De ahogy mondtam; ezek a csoportok kis létszámúak voltak, s ez alig egy-két százalékát tette ki az emberiség egészének. Az emberek többsége hátat fordított, ha csak szóba kerültek is a számukra létidegen, túlvilági kérdések, s akkor még jó, ha csak hátat fordítottak. Ugyanis még ebben a korban sem volt ritkaság (amint az még napjaitok során is megesik, s nem is egyszer), hogy a szellem-tant említő, s azt meggyőződéssel igaznak vallók záros határidőn belül az elme-osztályok egyikén vagy másikán találták magukat. Ettől függetlenül a Tanítások rendre érkeztek, s nemcsak hogy érkeztek: ahogyan az a régi, magukat szabadkőműveseknek nevezők közt is (még abban a korszakban, amikor e megjelölés egészen mást jelentett, mint a későbbi korszakokban); szinte csak titkon, mint afféle föld-alatti tanítások terjedtek: s már az egész Föld színén. És persze ez is így volt rendjén, s így volt Törvényszerű, ugyanis az Igazságot nem lehet örökkön bezárva, s eltaposva tartani! Újra és újra érkeztek a Föld színére olyan magasabb rendű szellemlények, akik tovább fejlesztették, tovább bővítették a szellem-tani ismertek körét, új, és még újabb adalékkal szolgálva Testvéreinknek a Nagy egészből. Voltak, akik a közelmúlt eseményeit bontották fel, s magyarázták meg, s olyanok is voltak, akik a várható, tehát a legközelebbi jövendő történéseit, s azok miértjét igyekeztek tudatosítani: ne érje felkészületlenül a Föld népét az ellentét erőinek ismételt, s már globális méretűvé duzzadó támadása. Az a támadás, amelyet az ellen a fizikai lények, vagyis a szellemmel bíró emberek ellen készült intézni, s mert hogy a Tan, s maga a Hit még mindig a zsidó felekezet hit-hű (s most itt a Valóság szempontjait figyelembe véve értsd azt: „hit-hű”) gyermekeinek tudatában maradt életben a legerősebben, sőt: a médiumi feladatokkal érkezők is a zsidó, vagy a szintén sok spirituális ismeretelemet megőrzött cigány nép tagjai közé kellett érkezzen: a támadás fő iránya is épp e két nép ellen mozdult. Az első Világ-égés lényegében csak „főpróbája” volt a másodiknak: az ellentét hasonlóképpen, csak épp ellenkező, tehát negatív irányultságú történéssel készítette elő egyik legmagasabb rangú alantasa érkezését, s annak működését, ahogyan az Atya készítette elő a Fiú érkezését. Atyánk a legtisztább pozitív energiával töltötte fel nem csak az Érkezési útvonalat, de Jézus leendő környezetét, s a Néki testet adó Anyát is: ezzel szemben az ellentét már szinte a bölcsőben igyekezett megalapozni küldötte további útját: épp úgy, ahogy a korábbi történések vezető szerepet betöltő, negatív szellemiséggel érkezett vezetőiért. A körülmények révén hamarosan elérte, hogy az általa földre küldött ember megismerkedjen a maga közegének életmódjával, s annak minden nehézségével, de megismerkedjen ugyanakkor a másik iránnyal is, vagyis a gazdagsággal, s ennek révén földi szintű hatalommal bírók életével is, hogy a kettő közti különbség a másik irány mindennél erősebb vágyát ültesse el benne. Ezt az erős vágyakozást aztán már könnyű szerrel terelte és formálta, egészen addig, míg a lassan felnőtté érő ifjú már nem volt hajlandó beérni annyival, hogy a körötte élő gazdagok szintjére felküzdje magát: már megadta neki a késztetést a számára rendelt szerep felvállalására és betöltésére, elhitetve vele (persze: földi segítői közreműködésével), hogy jogában áll Élet és Halál urává lenni, hogy ne csak „naggyá”: de a „Legnagyobbá” küzdje fel magát a Föld hatalmasságai közt. Ehhez mint földi szintű, s már a környezet számára is elfogadható, s hatalmas néptömegeket megmozdító és fanatizáló célt: a Felsőbbrendű ember megteremtését tűzte ki úgy a maga céljául, mint követői céljául. Ha egy kicsit jobban utána gondolsz, e „cél” lényegében nem volt más, mint ama kenyér és bor, amellyel a Jézus megfeszítését követelő tömeget megvásárolták nem egész két ezer évvel azelőtt… Akkor kenyeret és bort, s tán némelyeknek egy-egy csengő aranyat kellett adjanak, hisz a nép arra vágyott a leginkább, hisz még elsősorban a testi igényeit tartotta fontosnak. Ez a későbbi történés időpontjára megváltozott, de csak annyiban, hogy a testi igények helyére a tudat igényei léptek. A nép egyszerű fiai ugyan nem is gondoltak arra, hogy magukat mint Isten által kiválasztottakat tekintse: ám elég volt egy fanatikus szónoklatot végighallgatniuk, s már feledték, hogy micsoda szegénységben tengődnek. Feledték, mert a tudat hiúsága feledtette velük, elfogadtatva helyébe a gőg szavát, amely mindenekfölött valónak állította be az „árja-büszkeséget”, rendkívüli jogokkal és kiváltságokkal kecsegtetve a fajhoz, s 236
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet még ezen is túl a néphez tartozókat. Természetesen annak fejében, hogy a „fajtiszta árják” egy emberként, s főképpen: önként szálljanak harcba az alsóbbrendű népfajok ellen, megtámogatva vezérük karját, s akaratának erejét egyaránt. S ahogy a kenyérrel és borral megvett csőcselék üvöltötte egykor Jézus megfeszítését, úgy üvöltötte a gőg: tehát a tudati megvesztegetés és megtévesztés áldozatává lett nép a maga vezérének jelszavát, s hirdette annak fals és embertelen „igazságait”. A Föld akkor, azon a nem is olyan távoli történésen keresztül, abban megnyilvánulva a fizikai szintű események egyik legmélyebbikét élte meg: viszont (amint már említettem) szellemi gömbjéből hatalmas mennyiségű, korábban megfogalmazott negatív energia égett ki, s épp ezen történés-sorozat évei, évtizedei alatt. Ezrek és ezrek kaptak lehetőséget korábbi karmikus kötések oldására, s ezáltal maguk is a harmadik szférába emelkedhettek: abba a szférába, amelyben a Föld szellemburka is lebegett, bár míg a Föld szellem-burka a történések során és révén szintén feljebb emelkedhetett egy dimenzióval, s már átléphette a negyedik és ötödik dimenzió határát. A feljebb lépő Szellemi ÉN-ek ezzel egyidejűleg még csak a sík első dimenziójáig emelkedtek, hogy már onnan folytassák tovább felfelé vezető Útsorozatukat. Ez volt tehát az akkori fizikai történés szellemi hátterében, amely természetesen nem szerepelt az ellentét terveiben, sőt! Még csak meg sem fordult a tudatában, hogy az általa kovácsolt, s épp az őt, s az ő anti-energiákból épített világát fenyegeti az általa elindított folyamat, s az azzal járó szellemi emelkedés. Pedig ez történt: a Tanítások további, s már egyre nagyobb mértékben való terjedése ellen kitervelt történés ellene fordulva: végül a Valóság síkján vált hasznossá. Ez még akkor is így volt, ha maga a fizikai szintű történés egyike volt az emberiség legnagyobb, s legdurvább rémtetteinek. E történés persze nem csak a karmikus kötések oldására szolgált, s nem csak azok váltak annak részeivé és részeseivé (akár az egyik, akár a másik oldalon állók közt), akik már az azt megelőző Útjuk során is a Föld lakói voltak. A Mindenség e mélybe szakadt elemének, vagyis az EGY-ségből kiszakadt szellemlények által lakott, mindahány Galaxis és Metagalaxis bolygóinak lakói alkalmat kaptak a Föld színén testet ölthetni az adott történés időszakának valamely pontján, ha már elérték a szellemi fejlettségnek (vagy ébredtségnek) azt a fokát, amelyen módjukban állhatott vizsgát tenni az addigi megtapasztalások legfontosabbjaiból: a testvéri, felebaráti Szeretetből, az önfeláldozásból, a bajtársiasságból (vagy akár a „sorstársiasságból”) a humánumból, s még sorolhatnám: tehát a legtisztább, a legnemesebb, a Legemberibb tudati-lelki-szellemi jellemvonásokból. Magát a történést nem kívánom feleleveníteni: épp elég mélyen égett tudatodba egykor, s mert hogy a történés képe már maga is erős test-tudati fájdalmat okoz számodra (és még sokak számára, ha nem tudják is beazonosítani fájdalmuk valós okát). Inkább csak annak szellemi hatására térek még rá, aztán ismét tovább lépünk, már a ti jeleneteket véve egy kissé nagyító alá, s persze a két, egymástól kis távolságra lévő; majd még külön is, a második Világégés, és a ti jelentek közt eltelt esztendőket. A történés-sorozat, mint mondtam, az ezernyolcszázas években kezdődött. Vagy inkább úgy mondanám: akkor teljesedett ki mindama negatív elem, amely már az emberiség későbbi, tehát a Krisztus utáni évszázadai alatt érlelődtek: harcról harcra, hódításról hódításra. Nem kívánom felsorolni mindahány történelmi eseményt, hisz magatok is tanultátok, s utána is nézhettek a történelmi emlékek közt. Talán csak annyit említenék meg, hogy a történés-sorozat kezdetének egyik fő momentuma (a ti, vagyis a Magyarság szemszögéből) ama tizenhárom kivégzése volt, akik kivétel nélkül a Szabadság (átvitt értelemben: a Szabad akarat) védelmét vállalták: ám a korszellem értelmében fegyverrel kívánták azt megvalósíthatni. S mint tudod: ki karddal öl, kard által vész el. E Jézusi igét feledték, s hagyták figyelmen kívül: így vállalásuk nem, vagy csak részben járt sikerrel. Mert ha elbukott is a szabadságharc, már elültette a maga eszmeiségét az emberek tudatában. Azokban a tudatokban, amelyek a népiskoláknak köszönhetően rég nem voltak olyan mélyen beágyazódva a tudatlanság börtönébe, mint teszem azt ezer, vagy akár csak ötszáz esztendőnek előtte is, amikor még a papság kezében volt a Tudás… A forradalmak korszaka alatt és után médiumok tucatja született le: részint hogy óva intsék az emberiséget a forradalmak végkifejletétől, részint hogy új, és mégújabb Tanításokat adjanak át, jelezve: a fizikai sík történései helyett inkább a szellemi sík felé kéne fordítsák figyelmüket, mert az egyedül fontos 237
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet és lényeges történések és változások nem a Föld: de az Ég mezőin kell, hogy eldőljenek. A szférák könyvében nagyon is konkrét útmutatást kaptak már a korábbi években ahhoz, hogy felismerhessék a Föld, s a maguk tényleges helyzetét: s itt már a szellemi síkokon, tehát a szférikus és dimenzionális helyzetet értem. Ebből kellett volna kiszűrnie az emberiségnek: hová, milyen irányba kell indulnia, hogy ne lefelé, egy korábban már elhagyott dimenzió felé, hanem felfelé, a magasabb rezgés szinteken lévő dimenzió felé haladhassanak. Ha így, e Tanítások, vagy inkább útmutatások szellemében kormányozták volna országaikat s földi birodalmaikat azok, akiknek ez vállalásként kezébe adatott: minden, általuk kívánatosnak és szükségszerűnek érzett változás magától, szinte spontán módon következett volna be. Ám az ember, mint mindig: most is süket és vak maradt a felsőbb szintekről érkező intelmekkel szemben. Süketté tették a tudatukat megvadító ágyúdörrenések és puskalövések, s vakká a megszerezni kívánt hatalom, s a hatalommal járó kincsek hamis csillogása. Süketek és vakok maradtak annak ellenére, hogy szeánszaikon maguk is tudomást szerezhettek az egyes médiumi közleményekről, annál is inkább, mert az egyik legfontosabb szerepet betöltő médium épp a nemesek soraiból került ki. Ő már eleve a nemesség; vagyis a fizikai síkon leginkább hatalommal bíró réteg ébresztését vállalta, méghozzá idejekorán, hogy a nemesség tagjainak legyen idejük visszafordulni a tudottá lett, hibás útról, s az egyedül helyes irányt választani. A szellemi síkok, vagyis a szférák és dimenziók bemutatása révén ízelítőt is kaptak: micsoda mennyei állapot várja őket, ha a magasabb szintű lét felé igyekeznek haladni, s afelé igyekeznek a Föld gondjaikra bízott népét is vezetni: ám hasztalan. A harc vadsága, s az Istenre való ráhagyatkozást felváltó önlátás megtermette a maga gyümölcsét. E történések természetesen ismét megfogalmazták a maguk negatív energiáit: ezeket az energiákat, pontosabban ezek egy részét vonta magához az a fegyveres, aki az ellentét utasítását követve lövéseket adott le Ferdinándra és feleségére, kirobbantva tettével az első Világháborút. Hallatlan vakmerőség szükségeltetett e tett elkövetéséhez, amelyet a cselekmény elkövetője talán nem is gondolt végig, épp csak engedett a tudatában felbukkanó sátáni parancsnak; így a tett megvalósítása érdekében az ellentét csatlósai maguk árasztották a Föld légterében felgyülemlett negatív energia egy nagy erősségű hullámát a fegyvert tartó ember tudatára: s az lényegében elborult és teljességgel besötétült elmével lőtt, nem gondolva végig: tettének micsoda következménye lesz. Annál inkább végiggondolta azt az ellentét fejedelme, aki (mint mondtam) épp e hatalmas történés révén kívánt gátat vetni az egyre erősödő szellemi iránynak. Satana ugyanis úgy vélte: ha a legvadabb és legkeményebb fizikai szintű történést produkálja, a médiumok akaratlanul is elfordulnak a tanok vételétől és továbbadásától, hogy a puszta életüket mentsék helyette. Ez persze sokszor, sok médiális képességgel bíró embernél így is történt, de az is megtörtént, hogy a pincékbe rejtezettek közt szólalt meg egyik-másik médium, hogy ott adja tovább a Fentről kapott üzeneteket. Ezeket aztán az alig pislákoló gyertyák fényénél lejegyezték: s el kellett rejtsék, hogy valamiképpen megőrizhessék az utókor: vagyis a ti számotokra is. Ezek közt az Üzenetek közt ugyanis számtalan olyan is volt, amely nem csak az első Világégés végkimenetelét, s a második bekövetkeztét igyekezett tudtotokra adni, de azt is: mi várható kevéssel a második Világégés után. Lényegében Nostradamus jóslatainak egy részét ismételte meg az Üzeneteket átadó Szellem-testvér: az, aki egykor magának Nostradamussal is lejegyeztette mind a várható eseményeket. Azokat, amelyek végül összekeverve, szinte megérthetetlenül kerültek elétek, hogy már csak utólag találjatok rá egy-egy olyan Üzenetre, amelyet mint megvalósult eseményt: Történelmetek korábbi korszakának elemeként ismerhettetek fel. Annál is inkább érthetetlenné és értékelhetetlenné lettek ezek a távoli korban íródott Üzenetek, mert Nostradamus számtalan hamis üzenettel keverte össze azokat: így igyekezett álcázni a valós üzeneteket abban a korban, amelyben bizony még életveszélyes dolog volt szellemtani dolgokkal foglalkozni, és ez volt Nostradamus életben maradhatásának oka: de ez volt annak oka is, hogy útját bevégzetlennek kellett tudnia távozása percén: mert az Üzenetek terjesztése, és nem azok elrejtése lett volna a feladata, még akkor is, ha ezzel a korai, erőszakos halált is el kell viselnie, amint az az Életterv eredeti változatában állt. Az általa átadott, jóslat-értékű Üzenetek, valamint a Vissza vezető Út megmutatása volt tehát az első Világégés korában élt médiumok feladata: míg a jóslatok közül épp csak néhány, mindaddig meg nem valósult esemény képét kapta meg a médium, addig a Tanítások minden addiginál bővebben és részletesebben mutatták be a Szellemvilágot, valamint a Vissza vezető Utakat, s magát a CÉLT is. 238
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Ezek közül az Üzenetek közül sem sok maradt fenn: némelyik csak a csodával határos módon, vagy úgy, olyan formában, ahogyan azok az üzenetek megfogalmazódnak, amelyeket te kell átvegyél. Tehát egy-egy vers soraiba, a szavak mögé, vagy közé rejtve, esetleg hasonló módon, de már egyik vagy másik regény, vagy novella rejtekén, ám az sem volt ritka, hogy a médiális képességgel bíró megfestette, vagy zeneműbe komponálta bele az Üzenet benső tartalmát. Ők lényegében a hozzájuk hasonló lelki rezgéssel bírók ébresztését célozták meg, míg az írók és a költők már akár milliókat ébreszthettek egyértelműen megfogalmazott, bár nem mindig érthetővé váló szavaikkal. Ez utóbbi megjegyzést azért kellett hozzátennem, mert még a legérthetőbb módon megfogalmazott szavakat sem mindig, s nem mindenki érti: s ha a Tanítás egy kicsit emeltebb szintű, még kevesebb azok száma, akik meg is értik azt: noha a saját anyanyelvükön olvashatják. Ez az oka aztán a rengeteg félremagyarázásnak, s a tévelygéseknek, ami gyakran torkollik aztán teljes elfordulásba, s a megértetlen maradt Tanítások teljes elvetésébe. A médiumi üzenetek ellenére a Föld új, és még újabb forradalmak színtere volt. Annál is inkább így volt ez, mert abban a korszakban ismét sok, korábban a Marson, és a Saturnus gyűrűjében, vagy egyik-másik kisbolygójának felszínén Úton lévő Szellemi Én-rész kapott alkalmat testet ölthetni a Föld színén. S amit most fogok mondani, az lehet: azt fogja sugallni feléd, s mások felé is, hogy mondandóm egy kissé nagyon is disszonáns. Ama képhez viszonyítva legalábbis, amelyet az imént eléd tártam, elmondva: hány, és hány médium érkezett az adott korszakban, hogy előre figyelmeztesse a Föld népét a várható történésekre, s hogy megkísérelje figyelmüket a helyes irány felé fordítani. Ez így volt. Ezzel szemben, vagy inkább emellett viszont az is igaz, hogy a Föld szintjénél mélyebben lévő bolygók felszínéről épp e történések előmozdítása és végrehajtása végett érkezett az addig ott testet öltött szellemlények jó része. Ez is így volt: így, s így is kellett lennie, éspedig ismételten a Föld érdekében. Krisztus, a Nagy Rendező irányította ekként a történéseket, megadva mindkét irány követőinek az esélyt: így, vagy úgy lépni előrébb és feljebb a fejlődés örök Iskolájának lépcsőfokain. (A mélyebb szintekről érkezők számára ugyanis még a Föld színén erősen negatívnak számító történés megélése is óriási előbbre, és továbblépést jelentett a saját, addigi szintjeikhez viszonyítva!) Mert e kettős iránynak lényegében ez volt a célja: vagyis, ez volt az egyik alapvető célja. A másik, s az iméntinél semmivel sem kisebb, vagy lényegtelenebb célja a Föld további emelése, s már a Föld szellemlényeinek emelése volt. A történések révén ugyanis hatalmas mennyiségű negatív energia szabadult fel: részben kiegyenlítődött az emberek tudatában, s a negatív késztetések helyét a pozitív irányú késztetések vették át: vagy még inkább negatívvá váltak, hogy a mélység felé igyekvőt már ténylegesen is a mélységhez sorolják. Ez volt a történések egyénekre szóló szerepe. De hasonló módon szabadultak fel a negatív energiák a Föld fizikai testéből is: minden egyes robbanás hatalmas negatív energia-gócokat szakított ki a Föld testéből, s tett semmissé, könnyítve, s ezáltal mindinkább hozzásegítve a bolygót a további emelkedéshez. Igaz: a felszabadult negatív energia le is fojtotta egyszersmind a Föld testét, s elállta a felfelé vezető utat: de ennek is meg volt a maga szerepe. Ez a Föld körüli légrétegekben, s a Föld energia-burkában összegyűlő negatív energia a későbbi, tehát a második világégés során került ismét mozgásba: ezt vonzották magukhoz azok a mélységből érkezett Szellemi Én-részek, amelyek számára … ez volt a legmagasabb, és legtisztább, tehát számukra már hozzáférhetővé vált energia. Ennél magasabb szintű, s ennél tisztább energiákat képtelenek lettek volna magukhoz vonzani, mert az még a szó szoros értelmében széjjel égette volna őket. Ferdinánd halála, majd az első Világégés alapfeltétele volt, s egyben előkészítője is a második Világégésnek. A két történés viszont együttesen is a Föld, s az akkor testekben járó, majd nem egyszer alig néhány évvel a távozásuk után ismét testet öltő Én-részek, s az azok által irányított test-tudatok felkészítése volt egy mégnagyobb, még drámaibb történésre: mindez ugyanis a Nagy Ugrást megelőző, s minden eddigi, de már korántsem az emberi akarat irányította Történés előkészítéseként kellett bekövetkezzen, s éppen a Föld, s az emberiség távolabbi érdekében. Így, e felkészítés révén válik ugyanis biztosítottá, hogy az esedékes Történés idején épp testekben lévő Én-részek, s persze: maguk a testtudatok, s a fizikai testek is képesek legyenek komolyabb károsodás nélkül átvészelni a várható Történést, s az azt követő, első néhány évet is. Azt az időszakot, amely alatt az ember meg kell tanuljon a bolygó239
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet felszín alatt élni, még akkor is, ha ehhez lényegében egyetlen lét-feltétel sem adott. Mert csak kevesen lesznek azok abban a pillanatban, akik olyan óvóhelyekre menekülhetnek, amelynek saját légátalakító kompresszora van, s a víz, és az élelem is biztosított az oda menekülök számára. S még az óvóhelyekre menekülők sem biztos, hogy valóban túl fogják élni a történéseket, hisz a sorozatos földmozgáskor elmozduló Föld-lemezek számára egy néhány méter vastag betonfal bizony: nem lehet igazi akadály… Erről azonban már szintén beszéltem egy korábbi Utunk kapcsán, így most tovább is megyek. Annál is inkább, mert a két Világégés közti, viszonylagos nyugalmi állapotot hozó korszakot kívánom néhány mondattal megmutatni. Az első Világégést követően, amikor a test-tudatok egy kicsit kiheverték az át, és megélt történéseket, ismét előtérbe kerültek a médiumi képességgel bírók. S hozzá oly mértékben, hogy egyre többen és többen lettek a Tanításokat elfogadó, s azokat már követni is kívánó Testvérek: vagyis az Ébredők. Egyik szellem-búvár egylet a másik után jött létre (a két legnagyobbról magad is hallottál, amelyek a te Hazádban alakultak, s működtek), s hamarosan már nem volt olyan város, vagy nagyobb falu, amelyben ne lett volna legalább egy egylet, vagy egy-két médium. Ezek többsége persze ismét csak álmédium volt, ahogyan az a régi időkben is volt, de ettől függetlenül a Tanítók újra egymást váltották, hogy minél több és több Igaz-ság-morzsát adhassanak át a Föld népének, bízva: megkönnyíthetik számukra a Vissza vezető Utat. Név szerint nem szükséges felsorolnom e médiumokat, annál is inkább, mert mint tudod: a neveknek itt, tehát a Valóság Világában nincs semmiféle jelentőségük. Ama neveknek legalábbis, amelyeken ti ismeritek egymást, vagy az elődök nemzedékének egy-egy tagját. Vannak köztük ismertebbé vált médiumok, akik nagy segítséget adhattak, s adhatnak (vagyis: adhatnának) napjaitokban is az emberiségnek, de olyanok is voltak sajnos; szép számmal, akik az Élet-szentség álarca mögé bújva – az ellentét „igazságait” hirdették, megkísérelve eltéríteni az Igazság Útjára lépett Testvéreket, de még az egyszerű érdeklődőket is, akik épp ezek szavai végett, e hamis „tanításoktól” megrémülve és elborzadva fordítottak hátat az alig, vagy sehogy sem megismert Útnak. Igaz: ilyenek akadtak szép számmal a névtelenségben maradt, s magukat médiumoknak nevező Útonjárók közt is, s még azt sem mondhatom, hogy ezek (névtelenségük végett) kevésbé váltak volna ártalmára ember-testvéreiknek, s kevésbé fogták volna vissza azok Felfelé irányuló lépteit! De bizony: sok, nagyon is sok ártó energiát szórtak széjjel, s hozzá gyakorta épp a maguk családjaik körében, s a család legközelebbi baráti társaságának tagjai közt. S még ezek közt a tévelygők közt is akadt olyan, akinek ténylegesen is ott volt vállalásai közt az egyes Tanítások átvétele, s annak magyarázata, és továbbadása. Olyan, aki egy ideig eleget is tett eme vállalásának: addig, míg az ellentét hatalmába nem kerítette, hogy attól kezdve már az ő céljait szolgálja a maga szűkebb körében kialakult hírneve által, s révén. Ezek aztán a kisebb, szinte lényegtelennek tűnő, de nagyrészt valóság-tartalommal bíró Tanítások mellé olyan megtévesztő áligazságokat is továbbadtak, amelyeket az asztrál-síkból vonzottak magukhoz, s amelyek szinte kivédhetetlen módon terelték helytelen irányba azokat, akik hitelt adtak a médium minden egyes szavának; hisz azok addig helyesnek, s követendőnek (és követhetőnek) bizonyultak…! Ez utóbbiak rendre a gyengébb mediális képességgel, vagyis kisebb, egyszerűbb feladattal érkezettek közül kerültek ki, akik nem voltak képesek elfogadni náluk nagyobb, magasabb szintről érkezett médiumok, s az általuk lehozott Tanítások puszta létét, s akiknek test-tudatában a feltétel nélküli Szeretet, s a Szolgálat helyét a hiú gőg foglalta el, hogy uralja azt egészen. Ezek közül nem is egy volt, akiknek fizikai útját maga az Én-rész kellett félbeszakítsa az ÉN utasítása értelmében, ha már a végképp irányíthatatlannak bizonyult tudat teljességgel belerögzült a helytelen irányba: hogy egy következő Út során mint a legegyszerűbb, s a maga közegének legkisebb ranggal bíró tagja kelljen a mások, s mindig csak a mások szavát és elképzeléseit követnie, gyakran egyéni kívánalmai, saját jobb meggyőződése ellenére is. Amint említettem: a két, egymást szinte szoros idő-távban követő, globális mértékű történés, vagyis a két Világégés egyben a mélységből érkezettek, de a felfelé vágyakozó, ám korábbi karmikus kötéseik végett még mozgásképtelen Szellemi ÉN-ek, s azok révén az Én-részek vizsgáztatását is szolgálta. Ezek közül sokan tértek vissza győztesen, de sokan voltak azok is, akik elbuktak a vizsgán. 240
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Olyan is volt, aki nem hogy feloldotta volna az egykor megfogalmazott karmát, de újabb kötést is magára vett, még inkább, s szinte már teljességgel beárnyékolva, és megkötve a mélységben ezzel a Szellemi ÉNt. Ez persze azt is jelentette, hogy az ÉN megrekedt fejlődése útján, s nem volt képes elegendő erővel feltölteni a későbbiek során útnak indított Én-részt sem. Így tán nem is csoda, ha azt egy későbbi, már egy mások bolygó felszínén megkezdett Út során végül magához vonzotta az ellentét, már hosszú időre meggátolva az ÉN fejlődését és emelkedését. Ezek az Én-részek (s persze maguk az ÉN-ek is) nemcsak hogy megkötődtek a mélység vonzása által, de bizony: a Föld színén hosszú időn át nem lesz alkalmuk megjelenhetni, egészen addig, míg a Maradvány emberiség nyomában megfogalmazódó Új Emberiség test-tudati szintje vissza nem süllyed legalább a második szféra első dimenziójának fejlettségi fokáig, vagyis addig, amelyre a Föld akkori fizikai állapota is süllyedni fog, lévén hogy az Életet irányító és fenntartó Erő: vagyis a Föld-test szellemi energiája eltávozik. S most erről sem szólok, hisz hamarosan elérkezünk a végkifejlethez, vagyis ahhoz a történéshez, amelyet követően a felfelé emelkedő ÉN, s azok Én-részei mentesülnek a kísértő támadásaitól. Most azonban még a második Világégés korszakában, annak lényegében a finisénél tartunk Utunkon. A Föld, s a Föld színén testekben járó szellemlények többségéből már kiégett a negatív energia egy része: ám nem mindegyikből! Voltak, s bizony: nem is kevesen, akik nem hogy megszabadulni igyekeztek volna a bennük lévő negatív energiától, de még a Föld légterében immáron szabadon áramló negatív energia egy részét is magukhoz vonzották. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül az ellentét fejedelmének közvetlen környezetéből érkeztek, azzal a feladattal, hogy a meggyötört fizikai testek tudatában írmagig kiirtsák a legnagyobb, és legdrágább kincset, azt a kincset, amelyet a legmélyebb nyomorúság idején is magáénak érezhetett az ember: a Szabad akaratot. Azt a Szabad akaratot, amelyet minden teremtett Szellem az Atya kezéből vett át, mint elidegeníthetetlen osztályrészét, s amelyet ezek a mélységből jött küldöttek már a gondolat megkötéséig, az érzelmek lealjasításának szintjéig semmissé kívántak (s gyakorta, és sokakban: embermilliókban) tudtak is tenni. Ezzel lényegében a sátán uralomátvételét igyekeztek előkészíteni, akinek legfőbb céljává az Isteni Szikra eltaposása volt úgy a testtudatokban, mint az azokat betöltő Szellemi Én-részekben egyaránt. Satana ugyanis tudta: e második Világégés volt az ő tán legutolsó erőpróbája ez alatt az éón alatt: többre nem marad ideje, mert a Világ-év hamarosan a végére ér, s ezzel lényegében az ő ideje is lejár. S nem csak azt tudta: nem lesz alkalma megkísérelni többé a Föld szellemmel bíró lényei fölött átvenni a hatalmat: de ennél jobb helyzetbe sem kerülhet, amikor is a tudatok még telítve vannak a rettegés, s a nyomorúság, a féktelen brutalitás és a kilátástalanság energiáival. Ezeket az energia-szálakat igyekezett mégtovább életben tartani: s erre ragyogó alkalmat kínált az adott kor legnagyobb, orosz földön született népvezérének eszméje, amely eszmét még maga a népvezér is teljességgel Isten félreállításával kívánt megvalósítani. Sőt: oly módon, hogy még isten létét is tagadtatni kívánta követőivel épp úgy, mint az irányítani kívánt néppel, majd a többi, a maga eszméjének uralma alá kényszerített nép tagjaival is. Maga az eszme a külvilág felé hirdetett (s részben meg is valósított) tartalmát illetőleg valóban emberi, vagy inkább emberséges volt. A megvalósítás azonban már magában foglalta mindahány sátáni lényeg-elemet, így a következő, vagyis a behódolás előtti esztendők nem voltak kevésbé borzalmasak és vérengzőek, mint a kevéssel korábbi Világégés történései. Sőt: itt már azt a bűnt is magára vette a népvezér, s annak teljes környezete, hogy a már eleve védekezés-képtelen tudatok ellen irányította a maga fizikai és pszichikai fegyvereit, felvonultatva a teljes arzenált, a test fizikai szintű elpusztításától a tudat s a Szellem rabságba taszításáig, s a maga egyéni akarata alá való kényszerítésig. Mert ez volt az elsődleges, szellemi szintű cél: ha a fizikai sík céljai az egyenlőségről, a javak igazságos elosztásáról, s más, egy másféle háttérrel akár tisztának is nevezhető Célokról szóltak is. De amint azt nemrégiben említette neked egyik kedves Testvérünk, s amint azt magad is hallhattad a korábbi évek során: ezek a szent és hatalmas célok még abban az országban sem valósultak meg, amelynek vezetőjeként a népvezér felbukkant a történelem nagy és igencsak színes palettáján. S nemcsak hogy nem valósultak meg, de olyannyira kudarcot vallottak, hogy az emberek egy része visszazuhant az évezredekkel korábbi kannibalizmus szintjére: nem szellemi tudatukkal, csak test-tudatuk, s fizikai szintű késztetéseik követése révén és által. 241
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet S ennek ismét meg volt a maga miértje, amelyet még akkor sem hagyhatunk figyelmen kívül, ha a kannibalizmus ténye már messze túllép azon a határon, amikor a te tudatod, vagy bárki más, a te korodban úton járó tudata még bármiféle magasabb rendű magyarázat révén érthetőként volna képes elfogadni az ártatlan gyermekek ellen elkövetett gazságok bármelyikét. De azért csak elmondom: ha érthetővé nem tehetem is, viselhetővé talán a történteket, ha megmutatom azok hátterét is. Azok a gyermekek, akik e vad cselekmények áldozataivá kellett legyenek, maguk is hasonló cselekményeket követtek el, de nem a régmúlt korszak során, tehát nem akkor, amikor a kannibalizmus ténye még nem is volt kérdés, mert az embernek még nem nevezhető lény önnön fajtársa feláldozását épp úgy a vadászat, tehát a táplálékszerzés egyik fajtájának tartotta volna, mint bármely más lény vadászatát: ha ilyes' gondolatok megfo-galmazására képes lett volna egyáltalán a Szellemi Én-rész által még be sem töltött agy-kezdődménye felszínén. Ezek a most áldozatul esett gyermekek kivétel nélkül mint különleges csemegét szolgáltatták fel maguknak az akkor élt kicsinyek, s más, már felnövekedő-félben lévő embertársaik testének egy-egy darabját, vagy egyes sátáni szertartás részeként fogyasztották azokat, mint áldozati étkeket. Ez utóbbiakról magad is hallottál, s olvastál, ha nem is egészen voltál képes hitelt adni a szavaknak, a betűknek. Pedig: sajnos, ez volt az igazság, s nem is sokkal korábban, mint amikor azok karmikus történéseit: már maguk kellett átéljék ugyanazt. S akik által el kellett szenvedjék e végtelen vadságú történést, még csak nem is voltak, nem is lehettek volna okolhatóak cselekedeteikért a későbbiek során: ugyanis olyan szellemi mélységben megrekedt bolygókról kaptak alkalmat testeket ölthetni a Föld ama pontján, ahol az adott cselekedet még mindennapos, természetes cselekedet volt, lévén hogy a tudat, s az azt irányító Szellemi Én-rész is csak azon a szinten állt. Tehát olyan, a mélység birodalmának fogságából kiszabadult Én-részek, amelyek még csak most kezdték meg a fél-tudattal bíró testek agyának (vagy inkább még csak agy-kezdődményének) betöltését a maguk szintjén, s a maguk bolygóján. Ők ezzel tehát nem fogalmaztak meg maguknak karmikus kötést: hisz még nem érték el az Igazság, csak csupán a Természet-törvény fejlettségi szintjét, s még ama szintnek is a legalacsonyabb fokán jártak. Az emberek, pontosabban az emberiség egy igencsak jelentős részére kényszerített eszmei irány azonban nem volt, de nem is lehetett volna örök életű. Ennek oka fizikai szinten épp az ember és ember közti egyenlőtlenségben, s az eszme legfőbb központjában dúló, végtelen nyomorúságban, annak egyre inkább viselhetetlenné, s mindinkább megoldást követelő erejűvé válá- sában, míg szellemi szinten a fiatal nemzedék tagjaiban, tehát a háborút megélt korosztály unokáiban fellángoló Szabadság-vágyban gyökerezett. Azon fiatalok Szabadság-vágyában, akik a múlt történéseit már csak mint kötelezőszerűen bebiflázott, száraz tananyagot ismerték meg: miközben az „örökségképpen” kapott, tehát a szülők s az oktatók által elébük tárt képeket, a köröttük lévő rendszer képeit egyre inkább igyekeztek összehasonlítani azokkal a képekkel, amelyeket a másik rendszer szerint működő országokban járók elébük tártak. Ez utóbbit aztán mindinkább alátámasztották azok a filmek, s a ritkán, inkább csak véletlenszerűen megjelenő könyvek, ame-lyek e másik Világ szellemi termékeiként kerültek eléjük: több-nyire épp ellentétes céllal, mint amilyen hatást aztán azok végül kiváltottak az ifjak tudatában. S a rendszer ettől a pillanattól halott volt: a benső rothadása legalábbis már megkezdődött, s csak idő kérdése volt: mikor hull porba az egész mindenestől. Mert ez történt: a rendszer elbukott, s porba hulló zászlaja maga alá temetett mindent: még azt is (sőt: azt a leghamarabb!) ami mégis mint pozitívum szere-pelt benne. S nem csak az eszméket, s az igazán ember-barát in-tézkedések egész sorát, s nem csak a negatívumok tömkelegét: az eszme követőit is maga alá temette, nem nézve: mennyire a kor-eszme követése, s mennyire a valós meggyőződés állította az illetőt az eszme, s annak minél tökéletesebb megvalósítása mellé. Mert ilyenek is voltak, s nem is kis számban: ha a rendszer bukása percén erre már nem is volt hajlandó emlékezni egy sem, gyakran még azok addig oly „elv-hű” beosztottjai közül sem. Azok közül, akik megérezve az „új Idők szelét”: szinte hanyatt-homlok rohantak az új, eszmének még nem is nevezhető, hisz még csak a „minta-országok” utánzására épült irányzat alig kibontott zászlaja alá, ha kellett: megtagadva mindent és mindenkit. Azt is, amit addig (ha kellett) tűzzel-vassal hirdettek, s azokat is, akiknek kegyeibe akartak férkőzni „harcos elvhűsé-gük” szavakba s tettekbe öntött bizonyításával… – biztosítva ezzel a maguk, s szűkebb környezetük, tehát családtagjaik és barátaik fizikai 242
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet szintű jólétét. S most ugyanezen jólét megtartha-tása érdekében fordultak homlokegyenest a másik irányzat, s annak zászlaja felé, hogy múltjuk „holttestén” taposva: most az előtt hajtsanak térdet, s fejet, s annak igyekezzenek bizonyítani rátermettségüket. S az új rend el is fogadta ezek behódolását… egy ideig legalábbis. De tényleg csak egy ideig, csak addig, míg meg nem vetette a lábát a régi rendszer helyén. Akkortól viszont már az újszülött (vagy inkább újjászületett) farkastörvények érvényesültek: az erő és az erőszak törvénytelen törvényei, amelyek leplezésére persze a fizikai sík írásba foglalt törvényei, paragrafusai is megszülettek, mintegy: engedélyezetté téve a harácsolást, a másik ember teljes és tökéletes ellehetetlenítését, gyakran már azon a fokon, ami az egyik ember jóléte fejében százak és százak nyomorúságát okozta. Mert egy új fajta nyomorúság köszöntött a rendszerből kilépettekre: a szellemi látszat-szabadság helyett a gyakran teljes és tökéletes fizikai nyomorúságot kapták cserébe mindazok, akik nem voltak elég fürgék, nem voltak kellőképpen erőszakosak (nem erősek, hisz az erő, s már a Valódi Erő épp ezen erősza-kosság felkínálkozó lehetőségeinek elvetéséhez kellett). De azokra is ez az újfajta nyomorúság köszöntött, akik az új látszat-szabadságot sem kívánták (vagy tudták) elviselni többé, s helyébe a Valódi Szabadságot keresték, s szerették volna kezükben, szívükben s tudatukban érezni. Azokra, akik valóban a testvériesség és az egyenlőség elvét kívánták, s próbálták megvalósítani. S itt most nem a minden kötöttségtől és törvénytől szabadulni kívánó emberekre gondolok! Azokra, akik igen is: kívánták az Egyetlen Kötést, és kívánták az Egyetlen Törvényt: de csak azt, s minden mást alá kívántak rendelni annak, gyakran szembe fordulva nem csak a köröttük élő társadalommal, de még önnön legközelebbi hozzátartozóikkal is, felismerve: az egyetlen, igazán közel lévő hozzátartozójuk Krisztus, Akinek Elveiért és Eszméiért érdemes mindent feladni, s Akit mindenek előtt követniük kell, ha a vágyott, Valódi Szabadság birtokosaivá akarnak lenni. S ezek voltak a kor Ébredői, akiket épp úgy megtalálhattál, s megtalálhatsz ma is minden, a Valódi Szeretetre, vagyis az Egyetlen Igaz Eszmére épült vallás és felekezet tagjai közt, mint akár a magukat „hithű ateisták”-nak nevezők széles táborában. De megtalálhattad, s megtalálhatod őket mindahány társadalmi rétegben is: hisz nem egy Testvérünk épp ezen Eszmék megfogalmazásáért és életben tartásáért öltött testet egyik vagy másik réteg gyermekei közt, hogy idejekorán, de tán már utoljára megkíséreljék ébreszteni mindahány réteg tagjait, hirdetve, s élve is köztük a Valódi Szeretetet, s mindinkább tudatosítva a velük egy szinten élőkben: az Idő közel…már nagyon is közel! S ahogy az a múltban, vagy inkább a múltakban is történt: akadtak a legkülönfélébb társadalmi réteg tagjai közt Hallók, akik készek, és képesek is voltak követni a Tiszta, Krisztusi Tanításokat, de akadtak vakok is, akik mielőbb igyekeztek beléfojtani a szót abba, aki önös érdekeik ellen szót emelt, nem egyszer még hamis, s csak a külvilág újra feltámadt elvárásainak engedő „hitüket” is szemükre vetve, hogy megmutassa nekik valós önmagukat: azt, amilyenek az Igazság Tükrében voltak. Mert az újfajta, bár nem is annyira új, mint inkább csak a vicc-béli kisgyermek szemével újnak látott s megélt rendszer egyik kelepcéje (vagyis Satana egyik nagy csapdája) a vallás és a Szellem szabadsága volt: amelyből semmi, de semmi sem volt igaz. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt maga a Szabadság fogalma magába zárta, vagy akár csak feltételezhetővé is tette volna. A szólás szabadsága csak annyit jelentett, hogy már nem egyféle sablon-elvet kellett hirdetniük az embereknek: válogathattak, kinek az elveit kívánják fennhangon hirdetni, hogy akár már a következő napon egy új eszmét hirdessenek épp oly fennhangon, ha személyes érdekeik úgy kívánták. Tehát az egy gazda, egy nóta elmélete helyett a régi, magyar közmondáshoz tértek át: ahány ház, annyi szokás. Vagyis: ahány főnök, annyi nóta (tehát: annyi követelmény, amelynek célszerű eleget tenni, ha jutni akarnak ötről a hatra). Ezek ingatagságát, köpönyegforgatását, elvtelenségét mutatták meg a közéjük érkezett testvérek: gyakran (sőt: a legtöbb esetben) csak oly módon, hogy eléjük élték az ezzel ellentétes életet, megmutatva általa nékik az Egyetlen, s a Valódi Szabadság felé vezető, már igazán Krisztusi Utat. Persze: az e feladattal érkezett, s már egy magasabb szintről Útra vállalkozók közül is volt, s nem is egy, aki megszédült a kezébe adott gazdagságtól és fizikai szintű hatalomtól, amint olyan is volt, aki a felvállalt nyomorúság helyett megszerezni s bírhatni vágyott gazdagság érdekében lökte el magától a vállalt feladatot, visszazuhanva ezáltal egy korábban már elhagyott, vagy elhagyni vélt fejlettségi szintre. Mert ezeket a szinteket, ezeket a negatív késztetéseket inkább még csak mint elméleti ismereteket, s nem mint Tudássá érett megtapasztalásokat zárta magába azok Szellemi ÉN-je: így csak ezeket az elméleti 243
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet ismeret-energiákat adhatta tovább az Én-résznek is, megadva általa annak a késztetést ezen elméletek gyakorlattá változtatására. S ha az Én-rész nem volt erősebb, mint a külvilág ezer és ezer csábítása, amellyel az ellentét csatlósai egyre inkább a maguk uralma alá kívánták szorítani a tudatot, s a tudat révén és által a Szellemi Én-részt: a tudat hajlott is a fizikai test kényelmét szolgáló irány elfogadására. S ez természetes is volt, hisz a tudat mindig is a benne megszülető, erősebb vágyakozás, vagyis az erősebb késztetést adó irány követését tartotta célszerűnek, mert azt tartotta könnyebbnek. S ahogy az ősember elmenekült a nálánál nagyobb, következésképpen erősebb fenevad ellen, nem mervén vállalni az azzal való, kilátástalan, vagy már eleve vesztesként megkezdendő küzdelmet, mert az esetleges győzelem halvány reményénél erősebben élt benne az életösztön, az élnivágyás: akként menekül el a tudat a nehezebb, s keményebb és bizonytalanabb eredményt ígérő harc elől mind a mai napig. Egy bizonyos ébredtségi szint eléréséig legalábbis. Amint azonban az Egyetlen Érték meglátására és felismerésére késszé, és képessé vált a Tudat: már semmi sem állhatott elé, amely attól bárha percekre is igazán el tudta volna fordítani. S most nem véletlenül hangsúlyoztam ki az igazán szót! Nem véletlenül, mint ahogyan a tudat sem véletlenül követi oly gyakran a külvilág által elfogadott irányt, a szellemi Út helyett: a Szellemi Én-rész ugyanis épp ezzel a kettős irányultságú feladattal érkezett, hogy megmutassa: a legmélyebb mélységből is van visszatérés, s a legtagadóbb elmében is megszülethet, s életet kaphat az Egyetlen Igazság Állítása, méghozzá úgy, hogy az már Urává és irányítójává lehessen a test s a tudat egészének, azok mindennapjainak, bizonyítva: Úr a Szellem felett is egészen. Úgy, ahogyan az a Krisztus utáni időkben Pál testvérem is megmutatta, bebizonyította, már a ti korotok emberiségének is példát adva élete egésze által. Igen: az új rendszer (vagyis az a rendszertelen valami, amelyet rendszerré igyekeznek formálni) épp úgy megszülte a maga megtérőit, de a maga képmutatóit is, mint minden más, addig-volt rendszer, de már megfogalmazta azokat a körülményeket is, amelyek lehetővé tették, hogy mind több médiumi adottsággal bíró ember láthasson munkához, hogy letegye az Új Világ alapköveit. Új, és mégújabb, s gyakran már igen magas szintű Tanítások kerültek, s kerülnek még ma is a Föld színére: de a régebbi Tanításokat is eljuttatjuk munkásaink tudatához: keltsék azokat életre, s adják tovább mindazoknak, akik már nyitottak a Tanítások el, és befogadására, de már azoknak is, akik épp csak nem zárkóznak el azok elől, mereven elutasítva a Szellem-világ puszta létezésének, létezhetésének gondolatát is. S még így is képes az emberiség túlnyomó többsége csak mint a legújabb kor fantasztáit, esetleg elméjükben háborodottakat hallgatni, s a tudatában kialakított érték-rendszer szerint beazonosítani mindazokat, akik Üzenetek vételéről, vagy más, szellemi szintű Megtapasztalásaikról adnak számot, hogy tanúbizonyságot tegyenek Istenről, s rólunk: a Szellemlények mindenki felé kitárt szívű képviselőiről. Sok vád, gúny és méltatlanság éri mindazokat, akik testen kívüli élményükről adnak számot. A leggyakoribb azonban, hogy úgy kezelik őket, s mind a Szellemi iránnyal foglalkozókat, mint valami mutatványosokat: szájtátó hitetlenkedéssel és ámélkodással végighallgatják mondandójukat, aztán legyintenek, vagy épp megrántják a vállukat, s loholnak tovább a kor új, s valójában mégsem új, de lassan egyeduralmat kapott „istene”: a pénz, a vagyon után. Talán mondanom sem kell: ki szülte, ki fogalmazta meg, s ki tartja életben már ezer évek óta ezt a hazug és könyörtelen, mert minden szépséget, minden igazán nemes álmot és vágyat és célt, de még a megvalósult Csodákat is háttérbe taszító „istenséget”: Satana, aki most, hogy az utolsó Idők kezdetüket vették, s hogy a két, egymást oly szoros gyorsasággal követő Világ-égés gyötörte tudatok már kellő táptalajt adnak számára: még inkább igyekszik a maga „istene” felé fordítani az emberek szívét, lelkét és értelmét, elérve általa az emberek egymás iránti, s mármég a családokon belül is életbe lépett, csaknem teljes közömbösségét, amely azonnal megfogalmazza a maga kibúvóit, s a maga álindokait, ha a pénzről van szó. Így, ebben a teljes mértékig elanyagiasodott világban kell megtalálja a maga Valós Útját, s az Egyetlen, Valós Célt minden, a ti jelenetek során, s még a közeli jövő során is a Föld színére érkezhető ember-szellem. Így, amikor a test-tudat teljességében ki van téve az ellentét támadásainak, de már olyan szinten, hogy a támadás ellen való Élet gyakran akár a fizikai test pusztulását is okozhatja: és nemegyszer okozza is! 244
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet A médiumok által levitt (vagy átvett) Tanítások mellett természetesen fizikai szintű történésekkel (tehát azok megtörténtének engedésével) is igyekszik felhívni Krisztusunk az emberiség figyelmét arra: helytelen irányt követ, ha a sátán által megfogalmazódott mammon uralmát követi, s annak igájába hajtja fejét, megkötve tettével szabadnak teremtett Szellemét. De igyekszik ezt bizonyítani a korotok során ismét gyakoribbá vált, s még számotokra is megmagyarázhatatlan Csodákkal, vagyis mindama történésekkel, amelyre sem a tudat, sem pedig a sok felé ágazó tudományok nem találják, s persze: a ti szinteteken még nem is találhatják meg a választ, még akkor sem, ha azok ténylegesen csak a ti szinteteken számítanak „csodák”-nak. Egyik médiumunk, aki egészen kora gyermekségében kapta meg az Elhívást, s a vállalt feladathoz szükséges Erő azóta egyre emelkedő mennyiségben áll rendelkezésére, lényegében nem tesz mást, mint a negyedik szféra első dimenziójának ott már megszokott, mindennapi gyakorlattá vált történéseit mutatja meg az általa megszokott és megismert formájában: vagyis a fizikai anyagok elemeire bontását, s az anyagszerkezet újbóli megfogalmazását gondolatenergia révén, vagy már a szintén negyedik szféra, de már annak második és harmadik dimenziójában kezetekbe adandó, s a Mindenség idő és távolság nélküli Végtelen, és egyidejű, vagyis a folyamatos Jelen állapotát bizonyító történések révén. De egészen egyszerű, mindennapi „csodák” is igyekeznek a kételkedők szemeit felnyitni: egyes telepatikus jelenségek, megérzések, s más, szintén a negyedik szféra mindennapi lételemei közé tartozó, bár ott már akaratlagosan használt adottságok (ezekre még a későbbiek során is visszatérek). Ám úgy tűnik: Egyelőre még a leghihetetlenebb, s már valóban jelentősnek, tehát a tudományos világ figyelmét is felkelteni hivatott történések sem képesek áttörni az emberi tudat vastag, s mindent tagadó falát: sem a nem mindennapi jelenségek, sem a gyógyíthatatlannak tudott betegek sorozatos gyógyulása egyszerű gondolat-energetikai ráhatás révén, de még az „istenük” egyik legfontosabb „templomának”, vagy ha úgy tetszik: a „Mammon Bábelének” romba dőlése sem, amely pedig az áldozatok nagy számánál fogva mindenképp fel kellett volna keltsék a figyelmet, s fel kellett volna ébresszék az embereket az Igaz-ság megláthatására. Amint mondtam: e jelenségek egy része, tehát a különböző katasztrófák bekövetkezte, vagy azok könnyebb, vagy súlyosabb kimenetele nem rajtunk múlott, s nem a mi közreműködésünkkel esett: a tulajdon gondolatenergiáitok hozták működésbe azokat a negatív erőket, amelyek révén mindezek bekövetkez-tek. A mi szerepünk csupán csak annyi volt, s annyi lesz az elkövetkezendő történések során is, hogy (ahogyan eddig is tettük) hagytuk, hogy az események megtörténjenek. Ha a Nagy Rendező: Krisztus nem avatkozik közbe, s minket sem szólít az esemény megelőzésére: akkor annak bizony be is kell, hogy következzék, éspedig a ti: vagyis az ember nevű lények, azok Valós ÉN-jei érdekében. Persze: ez utóbbi mondatból nagyon könnyen azt a gondolatot fogalmazhatnád meg magadban: valóban semmit sem tettünk, hogy a benneteket utól érő történéseket (ha elejét nem vehettük is); legalább némiképp megkíséreljük a viselhetőség szintjére csökkenteni… – ez nem így van, s nem is lehetne így, hisz mi mindannyian épp értetek: s nem ellenetek munkálkodunk, ahogy azt te is tudod, s rajtad kívül még oly sokan tudják, olyanok is, akik valóban meg is fogalmazták, mint vádat; e gondolatot. E segítő szándék megnyilvánulása mindaz a csodás jelenés, amellyel már jóval az apokaliptikus történés-sorozat kezdete előtt találkozhattak az emberek: kicsinyek épp úgy, mint a földi értelemben felnőttnek számítók. E jelenések során Jézus épp úgy igyekezett tanítani, s vezetni benneteket, ahogy Mária: Jézus földi édesanyja, Aki nem is egy, de nem is két esetben jelent meg, s főként a tiszta kicsinyek előtt, akik még nemcsak hogy nyitottak voltak a Csodák befogadására, de megérezték az abban, s a Tanításokban rejlő Erőt is: az Igazság, a Szeretet, a törődés és vágyakozás erejét. Azok a kicsinyek, akik a későbbiek során nem egy esetben váltak maguk is médiumokká, vagy ember-testvéreik lelki-szellemi vezetőivé: vállalásuk iránya, és persze: annak mértéke szerint. Új, és még újabb könyvek születtek, amelyek mutatni voltak hivatottak a Haza vezető, Egyetlen Utat, vagyis a mindenki felé (és mindenki által!) árasztott, feltétel nélküli Szeretet Útját, amely egyedül alkalmas rá, hogy már tévelygések nélkül vezessen vissza benneteket (mindannyióto-kat, akik még a mélység egyik, vagy másik szintjének fogságában vagytok!) az elhagyott, az ellökött, de azóta is vágyva-vágyott, Ősi, és Örök EGY-ségbe. De a jelenések mellett más, a ti egyre inkább tudományos és technikai gondolkodáshoz szokott értelmetekhez „szabott” történéseknek is tanúi lehettetek: s szintén nem egyetlen esetben. Elég, ha csak a filmeken, fényképfelvételeken megjelenő szellem-alakokra, vagy a magnókazetták szalagjának… – 245
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet fonákján felhangzó Tanításokra, avagy azokra az orvostudomány által meg nem értett képességekkel bíró gyógyítókra, és más, különleges képességgel bíró embertársaidra gondolsz, akik szintén nem földi (legalábbis nem a Föld pillanatnyi dimenziójának Törvényei szerint működő) energiák használata által viszik végbe a maguk igazán rendkívüli „csodáit”. Rákos, vagy általatok még gyógyíthatatlannak mondott betegségekben szenvedőket gyógyítanak meg kezük puszta érintésével, vízlelő helyet mutatnak a sivatagban, vagy tárgyakat, s gondolatenergiákat továbbítanak, a Föld egyik kontinenséről a másikra, akár a Tengeren át is, stb.: tehát olyan jelenségekre, amelyek a technika kezdeti korszakától egészen a ti jelenetekig, s majd még aztán is: ébresztő, figyelmeztető, s okító szándékunk megnyilvánulásai voltak, s maradtak is. (Te magad is tapasztalhattál ehhez hasonlót: amikor Schubert: Áve Mária-ját az egyik magnódon az énekes által használt olasz nyelven, a másikon… a saját anyanyelveden, vagyis magyarul hallottad, s több alkalommal is egymás után: holott mindkét magnón ugyanazt a kazettát hallgattad…!) Szeretnénk: nagyon szeretnénk, ha minél többen érhetnétek el a kívánt ébredtségi szintet… ezt azonban nem csak nekünk kell vágynunk: nektek is. Észre kell vennetek: nem vagytok magatok a Teremtettség színén, amint észre kell vennetek azt is: Atyánk kitárt szíve benneteket is vár! Mindannyiótokat, de csak ti léphettek Felé, hisz ti voltatok azok, akik egy percen elfordultatok Tőle. Mi csak segíthetjük, ám meg nem léphetjük helyettetek egyetlen lépteteket sem, s ha ti vonakodtok, s késlekedtek lépni: nekünk hagynunk kell azt is, hogy vonakodjatok, hogy késlekedjetek, sőt: akár hátat is fordítsatok az Útnak, amelynek létét az ezer és ezer alkalommal bebizonyítottuk, mégpedig a számotokra leginkább érthető módon – módokon. S még arra is figyeltünk, hogy mindenkihez a saját „nyelvén”, vagyis a hozzá: lelki, tudati habitusához leginkább közelálló módon, az általa leginkább kedvelt művészeti (vagy annak érzett) irány felhasználásával jutassuk el a Tanításokat, amelyek fogódzót adhatnak neki: ha meginog, ha elbizonytalanodik, ha elfárad lépni Fel, a Végtelen Teremtő Szíve felé. Ennél többet azonban mi sem tehetünk anélkül, hogy bele ne avatkoznánk a néktek (is) adott szabad akaratba. Mert azt még tudati-lelki úton sem engedtetett meg befolyásolnunk. Mindössze annyit tehetünk, hogy újra és újra, s aztán ha kell, hát ezerszer újra megmutatjuk a helyes irányt: de aztán rátok kell bízzuk a választást. Mert választanotok kell, hisz nem mi vagyunk az egyedüliek, akik az általunk helyesnek megélt – tudott irányt elébetek tárhatjuk! Ugyan ezt megteszi, mert megteheti Satana is: s csak rajtatok áll: melyik irányt fogadjátok el, s melyik irányt vagytok készek (és képesek) követni. Hogy hová, s mely magasságokig fogtok elérhetni: az kinek-kinek a maga szabad akaratán, benső vágyódásán, szellemi fejlettségén múlik. Egy azonban biztos: egyikőtök sem léphet egyszerre mindkét irányba! Egyikőtök sem szolgálhatja az Urat, s ugyanakkor az ellentét fejedelmét, mert a két különböző irány meghasonlást, szakadást okoz a tudat felszínén: s attól kezdve a tudat már csak fél-tudattá lesz, hasonlatos a köröttetek élő lélek-lények tudattalan tudatához, s Utatok lényegi tartalmát illetőleg megszakad; ha fizikai értelemben végig járjátok is azt. Nem ülhettek egyik héten a templomban, vagy bármely gyülekezet, vagy ima-szoba mélyén, ha a következő héten a pénz, a Van után loholtok, hogy bebiztosítsátok saját, és szeretteitek holnapjait. Nem adakozhattok a templomban, vagy bármely gyűjtés keretén belül, ha részvétlen arccal, vagy épp undorral fordultok el, ha szenvedő embertársaitok mellett visz el utatok. Nem beszélhettek igaz, és tiszta Szeretetről, ha a szenvedők láttán a magatok józan észérvekre épült „bölcsessége” ébred fel bennetek … – szívetek szava helyett. Azt hiszem, kellően megmagyaráztam: mennyire fontos, hogy ahol a szívetek van, ott legyen minden tettetek is. S most ez az „ottlét”, ez a benső, tudati egység a fennhangon elmondott szavaktól tán még csak nem is függ, hisz száz, és ezer példát sorolhatnék annak bizonyítására: hányan voltak és vannak az ájtatosan imát mormolók, vagy már a Felismerések megszerzését, s azok tudatukban való birtoklását (vagyis; azok megértését) szavaikkal igazolók közül azok, akik szeretetlen tetteikkel kevéssel később meg is hazudtolták önnön szavaikat, s hányan azok, akik vad, lázadó szavaikkal kísérték önfeláldozó, s már igazán a Krisztusi szellemben esett cselekedeteiket! Száz, és ezer példát sorolhatnék – de nem teszem, annál is inkább, mert (szerencsére) egyre többen vannak, akik az igaz, s Istennek tetsző cselekedetek mellé lágy, kedves szavakkal is készek tanúságot tenni amellett: Kinek a nevében cselekszenek. 246
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Igaz: ezt sajnos az ellentétes esetben is meg kell tapasztaljuk: úgy mi, itt a magasabb szférákban, mint ti, akik a durva szavak mellett gyakran a durva, embertelen tetteknek is tanúi kell legyetek, s nem egyszer nem csak tanúi, de azok elszenvedői is. Ez is, és az is a benső, bár nem feltétlen a felsőbb szintű tudat milyenségére utal vissza; ám nem is zárja ki azt. Ám a feladat attól még mindannyiótok számára adott, így gyakran adott a kérdés is, ha nem tudjátok: az elétek álló, számtalan feladat közül végül is; melyik igazán a tiétek. Erre persze nem felelhetünk: sem én, sem senki más Szellem-testvéreitek közül. Útmutatást, s egyes jelzéseket adhatunk: utasítást azonban nem, de erre nem is volna szükség. A maga legbensőbb érzéseit és késztetéseit ki-ki maga kell felismerje s megélje, s ezen semmit sem fog változtatni, ha egyik vagy másik példát elébe állítjuk. Nem, mert a ti szinteteken a maga „példája”, a maga megoldandó feladata kinek-kinek elébe áll: s az már egyedül csak rajta múlik: kész-e felvállalni és megoldani a számára íródott feladványt, avagy félre lökve azt mondja: „Ez nekem sok, ezt (úgy hiszem): nem nekem találták ki! Erre én nem vagyok alkalmas, képtelen vagyok felvállalni! Bezzeg ha csak azt kellene elvégeznem amit X.- nek, vagy Y.- nak…” Ez a leggyakoribb kibúvó: önnön erőtlenségetekre, túlterheltségetekre hivatkozni, még akkor is, ha magatok is tudjátok: szavaitok nem felelnek meg az igazságnak, s akkor is, ha azzal is tisztában vagytok: kényelmetek egy töredékének feláldozásával akár emberéletet menthetnétek, vagy emelhetnétek a viselhetőség alsó határa fölé. Ám az egó, az én még azok előtt is gyakran kerül előtérbe, akik tudatában vannak a Felismeréseknek, s már azok birtokában készülnek a várható eseményre. Mert készültök, készülnötök kell, hisz „nem tudhatjátok sem a percet, sem az órát…”– ám ez a Jézusi Ige is csak tudatotok felszínén van jelen, s nem annak mélyén, de tán még csak nem is úgy, olyan formán, mint valamely személyre szóló, s mindannyiótok számára egyaránt érvényes Üzenet. Mert bizony: ezt is nem egyszer hallom (s nem csak én): Ugyan már; mit érdekel ez engem? Hát hisz hol leszek én már akkor…? Sokan: nagyon sokan nem is sejtik, hogy akkor, abban a várt – váratlan Pillanatban ismét a Föld színén lesznek, s pedig épp azért, hogy learassák mind az elvetett búzát…– ha pedig csak ocsút vetettek, s kórót: hát ama vetések termését, legyen az akkor bármíly keserves, s meg nem érdemeltnek érzett! Mert a Kegyelem törvénye fölöttetek, s számotokra is csak úgy, csak olyan mértékben lehet valósággá, amilyen mértékben bennetek azzá vált, amikor ti kellett alkalmazzátok azt, a köröttetek lévőkkel szemben. Az alatt azonban csak az általatok oly erősen hangoztatott és (általatok gyakorta helytelen meglátások alapján) alkalmazott Igazság Törvénye érvényesülhet, s fejtheti ki hatását mindaddig, míg készekké és képesekké nem lesztek az Ítélet jogát már teljesen és tökéletesen letenni Annak kezébe, Akire az Ítélet bízatott. Mert ez is az Igazság Törvényéhez tartozik, bárha ennek ismeretét igyekszetek mind hátrébb és hátrébb tolni tudatotokban. De csak földi tudatotokban tolhatjátok azt hátrébb: szerencsére a Szellemi Én-rész tudatában már elsődleges helyet foglal el eme Felismerés, s a Szellemi Én-rész e Felismerés fontosságának megélése szerint ad a tudat, vagy akár a teljes fizikai test számára is jelzéseket, megkísérelve azt a számára, s egyben az ÉN számára helyes irány követésére késztetni. S ez még azoknál a Testvéreinknél is így van, akik valamely mély szintről érkeztek közétek, bár az ő Szellemi Én-részében e Felismerés még csak halványan pislákol, mint mécses lángja a fúvó szélben, s nem egyszer akár el is alszik, mire a test-tudatig ér: kioltja azt az ellentét akarata, hogy az Én-rész gyenge késztetése ellenében már az ő sokkalta erősebb, s még olykor az Én-rész számára is ismerősebb irány felé terelje a tudatot, s a maga negatív cselekményei felé a test egészét. Ám úgy érzem: e kérdés további taglalása itt és most nem szükséges, hisz utunk lényege szerint már nem a lefelé, de a felfelé vezető irányt kell követnünk; így haladjunk most tovább, már a magasabb szintek felé… Vagyis: maradjunk csak még egy ideig az általatok Jelennek megélt kor „csodás”; legalábbis számotokra még megmagyarázhatatlan történéseinél! Az adott korban, amint azt említettem, mi magunk is egyre inkább szorgalmaztuk az újbóli szorosabb, közvetlenebb kapcsolatfelvételt, amint a folyamatos kapcsolattartást is. A mi ismételt, s egyre fokozottabbá váló jelentkezésünk persze a Föld színén másképpen is megmutatta a hatását: nem csak a Jelenésekben. A Föld színén is realizálódtak, s történésekké sűrűsödtek az egymást követő események: a Tibeti Őrizők közül sokan Haza tértek a két Világégés során (bár nem annak következményeként!), hogy 247
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet helyüket más, földi értelemben fiatalabb Őrizők vehessék át. Emellett lassan, fokozatosan újból megindult az „élet” a Bermuda-szigeteknél, s a Föld egyéb pontjain lévő energia-kapuk és bázisok körül is, méghozzá már jóval az első világháború előtt, tehát már az apokaliptikus esemény-sorozat kezdetén, a tizenkilencedik század közepén, segítve ezzel Föld-Anyát, hogy valamiképp átvészelje az új, és mégújabb történéseket, amelyek elviselésére épp ti kényszerítettétek. Elsődök tucatjai érkeztek, s az egykori emberiség kései leszármazottainak Fény-űrhajói szelték át a Föld légterét: azok a távoli Múltból hozott (pontosabban: gondolati úton, a Kozmikus energiából, annak mindenütt jelenlevő energia-részecskéiből reprodukált) Fény-űrhajók, amelyekre ugyan már nekik sem lett volna szükségük, de amelyek nélkül nem adhattak volna jelt érkezésükről, jelenlétükről a Föld értelemmel bíró lakói számára. De nem csak a Föld megtámogatására szánt energiát kívánták átáramoltatni a bolygótestbe: jelt is kívántak adni, s megkísérelték felvenni ember-testvéreikkel a kapcsolatot: ám mindezidáig hiába, vagy csaknem hiába. Még akkor is sikertelen volt egy-egy ilyen kapcsolat-felvételi kísérlet, ha az általatok ismert – használt fizikai testekhez erősen hasonló test-formátumokat fogalmazták meg, s építették fel saját szellemi burkaik köré, igyekezve mindenben az általatok ismert formát kialakítani, s akkor is, ha a saját nyelveiken szólították meg az általuk (a Krisztussal való, előzetes egyeztetés alapján) kiválasztott személyeket. Ezek a kiválasztottak az esetek többségében hallucinációnak (vagy ha az álom-dimenzióban kísérelték meg vele felvenni a kapcsolatot: hát egy fura, érdekes, vagy épp csak megmagyarázhatatlan álomnak) vélték a Jelenést, s ha a Jelenés éber állapotukban érte őket: haladéktalanul pszichológushoz fordultak azzal: idegeik kezdik felmondani a szolgálatot, s már fényes nappal is hallucinációk gyötrik őket. És a pszichológusok akként is kezelték a felsorolt tüneteket, mert az eszükbe sem jutott, hogy a történés valós háttere után kutakodjanak. A diagnózis hamar meg volt, s a terápia is, méghozzá a legkülönfélébb szerek, vagy csoport-terápiás kezelések formájában, amelyeknek célja és rendeltetése a tudat kóros kényszer-képzeteinek feloldása, semmissé tétele volt. Ilyen előzmények, és ilyen reakció után a Szellem-világ küldöttei be kellett érjék az általatok „érintésnek” nevezett módszerrel, amelynek során a másodperc egy tört része alatt adták át a test-tudatnak mindazon energiákat, amelyek segítségével az általatok megmagyarázhatatlan történések egyáltalán létrejöhettek. De így, ilyen érintéses módszerrel kellett megnyissák azon csakrákat, vagyis testi energiakapukat is, amelyekre szükség volt, hogy a kapcsolattartás folyamatosságát biztosítani tudják. Azok közül a megérintettek közül persze, akik (már és még) a te jelened során is járják földi Útjukat: csak kevesen mertek beszámolni megtapasztalásaikról. Olyanok pedig, akik a Fény-lények által rendelkezésükre bocsájtott Erőt a maga teljességében, annak valós eredetét is megvallva fel merték volna vállalni, és használni merték volna; alig akadt néhány. Inkább még titkolni igyekeztek, gondosan ügyelve: nehogy olyasmit „produkáljanak”, ami hátrányosan befolyásolhatná addigi útjukat, s veszélyeztetné földi karrierjüket. Viszont az energia használatára sem lehet kötelezni senkit, s aki nem volt hajlandó elfogadni, s mint a Valóság üzenetét: megélni az Erőt, attól vissza kellett azt vonják. Épp úgy, ahogy azoktól a kicsinyektől, akiknek környezete, tehát a mellettük élő felnőttek nem voltak készek az általuk megtapasztalt (akár csak a gyermek közelében, akár közvetlenül a gyermek révén, annak egyes cselekedetei nyomán észlelt) történések valós mibenlétét megérezni, s mint valós, és fontos történést elfogadni, s ez értetlenség eredményeképpen orvostól orvosig vitték a gyermeket: gyógyítsa ki a fura „nyavalyából”. Szerencsére ez utóbbi ritkán fordult elő, sőt! Úgy tűnt, hogy a felnőtteknek egy bizonyos szintig még tetszik is, ha gyermekük valami szokatlan „produkcióval” állt elő, annál is inkább, mert ez (ha nem is az általunk remélt módon) felhívta a külvilág figyelmét a gyermekre, s ezzel magára a felnőttre is. Itt, ez esetben tehát lényegében a felnőttek egy nem éppen előnyös adottságát kellett felhasználjuk, éspedig a siker-orientáltságot, amely tudati érzet szinte mindannyiótokban ott van valamilyen szinten, s formában. Ezzel azonban a felnőttek szerepe azonban lényegében véget is ért; legalábbis a mi szempontjaink szerinti értelemben. A felnőttek tudatának zártsága végett tehát a későbbiek során mindinkább a ti korszakotok kicsinyeinek; vagyis a gyermekeknek igyekeztek Testvéreink átadni az Erőt, megnyitva azok egyes testi energia-pontjait, anélkül persze, hogy ennek megtörténtét a gyermek észre vette volna, s anélkül, hogy 248
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet ezzel bármiképpen is befolyásolták volna a gyermek fizikai fejlődését, vagy akár tudati fejlődésének ütemét és irányát. Igaz; a gyermek még amúgy sem értette volna (test-tudata legalábbis nem): mi volt az, ami történt vele, a felnőtt pedig csak legyintett, ha a gyermek azzal állt elé, hogy egy „fényes lény”, vagy egy „fényes tárgy” közel kerülve hozzá, megérintette teste egy pontján (minden esetben a fejtetőn, a koponya kisagyi, vagy az arc homloki, vagy halántéki részén). Mert lényegében ennyi volt csupán maga a történés: ezt viszont a gyermek nem is minden esetben érzékelte. Legalábbis: ami a csakrák megnyílását, s magának a folyamatnak a megtörténtét illeti, hisz nem egy esetben álmában érte a történés. A nem mindennapi, s addig „fel nem fedezett” képességeiket azonban hamar észlelték magukban, s kedvvel használták is, anélkül, hogy tudatában lettek volna annak: ezáltal bizonyságot tesznek a Másik Világ létéről, s annak erejéről, arról a Világról, amelynek „előcsarnokába” hamarosan a Föld szellemi gömbje kell emelkedjen. Ezek a nem mindennapi, és az esetek többségében szinte egyik percről a másikra előálló történések viszont gyakran keltették az értetlenség riadalmát a felnőttek körében: így nem egyszer sajnos a gyermekektől is vissza kellett vonni az Erőt, hogy tehermentesítve legyenek a felnőttek értetlenségének ezer és egy, nem éppen mindig kellemes következményétől. Ezen kívül, s ezen felül nem egy esetben (sőt: igen gyakran) a gyermek egy bizonyos kor után, vagyis a gyermek, - és a felnőtt kor küszöbén bizonyos test-tudati (vagy akár fizikai, tehát biológiai) változások bekövetkezte végett maga vált alkalmatlanná az Erő további fogadására, s annak használatára: s most akár a környezet addigi hatása következtében, akár pedig a tudat más irányba való fordulásának eredményeképpen. Nem volt ritkaság azonban az sem, hogy a kapcsolat a felnőtt kor küszöbére érő gyermek további élet útján várható történések, a az azok révén bekövetkezendő változások végett kellett megszakadjon. Akkor, ha az ÉN által megírt Élet-film egyik legfőbb alap-motívuma éppen az volt, hogy az Én-rész meg tudja adni a késztetést a test-tudatnak a megváltozott szerepkör felvállalására, vagyis arra, hogy az megtanuljon lemondani az addigi központi szerepről, hogy helyette már a mindennapos képességekkel bíró átlagemberek mindennapjaiba igazodjék bele, lemondva ezáltal az addigi sikerekről is. Ilyenkor is vissza kellett vonni az Erőt, amely történés által természetesen az addigi „csodás” képességek, s e képességekadta történések is megszűntek, megszüntetve egyben a környezet csodálatát is. Alig néhány esetben volt csak igazán mód rá: a felnőtt kor küszöbén túl is megtartani a kialakított kapcsolatot a földi személy test-tudatával, pontosabban még csak nem is a tudat (vagyis az agy) mindennapi életben használt részével. Amint azt magad is tudod: egy átlag képességekkel bíró ember agya „kapacitásának” mindösszesen nyolc-tíz százalékát képes kihasználni: az agy legnagyobb része azonban kiaknázatlan marad. E kiaknázatlan terület egy kicsinyke rekeszét nyitja meg a kapcsolatfelvételt kezdeményező Fény-lény: nem befolyásolva, nem irányítva, még csak nem is érintve az agy mindennapi értelemben használt részét. Így a tudat maga csak a jelenséget észleli, ám okát, vagy a történések hogyanját s mikéntjét nem tudja feldolgozni, hisz azok egy számára hozzáférhetetlen tartományban vannak. Abban az agyi idegsejt-csoportban, amelyben az Én-rész, s a távoli, tehát az előző életekből éppen az Én-rész által levitt, s az agy mélyebb régióiban elraktározott emlékképei és ismeretanyagai is vannak. Mindezeknek a történéseknek, tehát a kapcsolat felvételének, s a különböző történések bekövetkeztéhez szükséges erő átadá-sának bizonyos mértékű szellemi-pszichikai változással is kell járniuk: s ez a kicsinyek esetében semmiféle hátrányos következménnyel nem jár, sőt! Ők már eleve nyitottabbak, s még inkább nyitottakká válnak a történés hatására, s nem csak a Fent világának Törvényei; de a saját szintetek történései felé is: érzékenyebbé, humánusabbá, emberszeretőbbekké lesznek, még akkor is, ha a köröttük lévő környezet, vagy a kapott nevelés erre nem egészen adna számukra indíttatást. E kedvező tulajdonságok többnyire a kapcsolat megszűnte után is megfigyelhetőek: többségüknél legalábbis. (Alig néhányuknál fordult csak elő mindezidáig, hogy a kapcsolat megszűnését követően az egyéni, tehát személyes érzelmek kedvezőtlen irányban változtak volna, s ez esetekben is csak az addig megszokottá vált sikerek hiánya okozta e nem-szeretem változást. Amint azonban az Én-rész rá tudta irányítani a test-tudat figyelmét a neki szánt szerepre, arra, amelyet mint hosszú távú célt: ismét maga előtt tudhatott, s amelyben ismét megtalálhatta a maga feladatát, s a feladatok sikeres elvégzése adta örömet; e negatív változások is eltűntek. Valahogy úgy, olyasformán, mint amikor egy gyermek-színész 249
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet „kinövi” a gyermek-szerepeket, anélkül, hogy a kezdeti tehetség alkalmassá tenné más, már felnőttek számára írott szerepek eljátszására. Ezek a történések is azt a célt szolgálják, hogy a tudat megtanuljon lemondani a megszokott szerepről, s már a mindennapok lényegesen szürkébb történéseihez igazodva keresse, s találja is meg azt a „szerepet”, amely igazán, s már tartósan az ő számára íródott: s nem földi szerzők, de az ÉN által. Ez épp oly nehéz, és kemény tudati, s egyben lelki és szellemi munkát igénylő feladat, mint az előbbi, hisz épp úgy a megszokott, s bizony: a ti szinteteken még nagy fontossággal bíró siker-orientáltság feladására, illetőleg annak egy másféle szerepkörben való megélésére készteti a tudatot, s arra is egyben, hogy a másféle sikerélményt épp úgy érezni és értékelni tudja, mint azt, amelyet a rivaldafény, vagy a különös képességek előtt ámulva álló emberek csodálata adott a korábbi történések során. Ahogy te magad is le kellett tudj mondani minden, épp csak kipróbált szerepkörről, s a várt, a remélt sikerekről is, hogy egy későbbi időpontban rátalálhass a neked szánt: de már a valóban neked rendelt szerepkörre, arra, amelyben az egykor megálmodott, nagy szabású siker-pálya helyett a jól végzett munka adja meg a siker-élményt.) Persze a fentebb említett pszichikai és tudati változásnak testi, vagyis genetikai kísérőjelenségei is voltak, s lesznek is: ezek azonban már inkább az ezt követő korszak újszülöttjeinek génállományában kell végbemenjenek, s hozzá azzal a céllal, hogy már majd azt örökítsék tovább a saját utódaikba, előkészítve az emberi fajt egy mégnagyobb, s még többszintű változás köny-nyebb elviselhetésére. Ama változáséra, amely lényegében az ezer éves Krisztusi Birodalom korszakának kezdetére kell bevégződjön, hogy az emberiség majdani, tehát akkor testekben lévő képviselői képesek legyenek befogadni azt a mérhetetlen magas energiát, amelyet Krisztus magába zárva kíván a Föld színére vinni, s azt, amelyet érkezése percén magához kíván vonni az Őrizőktől, hogy segítse, s meggyorsítsa általa a Föld fizikai testének tisztulási, vagyis fél-anyagivá válásának folyamatát, amely folyamat a szellemi gömb felé vezető Út során kell (s fog is) a maga teljességében befejeződni. Bár a ti jelenetek során is születtek, s születnek is a megszokottól, az átlagostól némiképp eltérő génállománnyal bíró csecsemők, ők azonban még épp úgy csak a távolabbi kor előhírnökei, mint az Erő használatával megbízott (pontosabban: e megbízatást már Útja kezdete előtt felvállalt), vagy a fizikai táplálék nélkül, csupán a kozmikus energiával, azaz a pranaenergiával táplálkozók, akik újra és újra hitetlenkedő szenzációt keltenek embertársaik körében, főként azok közt, akik nem hiszik: a Holnap, de már egy távolabbi, tehát a magasabb szférák szintjén megfogalmazódó Holnap emberiségének minden egyes tagja fog élhetni mindeme képességekkel: s akkor már az lesz a furcsa, ha egy-egy atavisztikus késztetésekkel születő ember bármiféle fizikai jellegű táplálékot vesz magához. Ez azonban ismét Utunk egy távolabbi Állomása, amelyre még később kell, s fogok is rátérni. Addig azonban lépjünk tovább erről a pontról, s nézzük meg: hogyan realizálódtak a ti emberiségetek legközelebbi múltjának történései a hozzátok legközelebb álló pontokon. Először szokásunk szerint a Mars felszíne alatt bekövetkezett változásokat figyeljük meg, majd nyomon kísérjük: hogyan tisztították meg a Föld szellemi gömbjének Útját ama Szellemlények, akik ezt a feladatot, valamint az Út őrizetét vállalták, s végzik is egészen addig, míg a várva-várt Perc be nem következik. Ismét útra keltünk tehát, s a következő kép már a Mars felszín alatti városait tükrözte. Ama városok képét, ahol már nem egy ízben jártunk, hogy megfigyeléseket végezzünk. De míg azok a korábban látott képek szinte kivétel nélkül valamely háborús készülődés nyomait, vagy akár magát a megkezdett, s már zajló küzdelmeket mutatták; e kép (az általam várttal ellentétben) szinte békésnek, s nyugalmasnak volt mondható. Igaz: a nyugalom most is csak viszonylagos volt, a mi bolygónkon koránt sem neveztük volna annak, ám itt mégis úgy éreztem: csend, és nyugalom uralja a városokat, hisz sem harci zaj, sem a haldoklók félreismerhetetlenül magányos jaj-szava, avagy halálhörgése nem hallatszott: bár most is hallatszottak jaj-szavak, ezek oka azonban nem az egymás ellen fordult, szellemmel bíró lények egymás iránti kegyetlensége volt. A felszín alatti városok egyikébe leereszkedve aztán már a valós okot is láthattuk: a felszín hatalmas mozgása, vagyis a sorozatos Mars-rengés, és az egymást követő vulkánkitörések következtében az addig csaknem épnek nevezhető házak (vagyis a Mars felszíne alatt épült, s a mi házainkkal megegyező rendeltetésű, ám szinte mindenben különböző, számunkra föld alatti 250
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet vájatoknál alig többet jelentő építmények) mindegyike romokban hevert. Ez annyit jelentett, hogy a felszín alá fúrt, alagútszerű építmények beomlottak, s az egymásra hullt, a mi Földünk anyagánál lényegesen sűrűbb, tapadósabb anyag szemcséi egymáshoz tapadva elzárták csaknem mindahány átjárót, amely addig összekötötte egymással, de az útként szolgáló hosszú, végeláthatatlan hosszúságú folyosóktól is az épületeket, s ezzel természetesen a romok alá került Marsiakat is. Százak és ezrek és százezrek rekedtek föld alatti otthonaikban, s akiknek valami Égi Csoda folytán sikerült kimenekedniük otthonaikból, most egy-egy hatalmas téren verődtek össze. E terek boltozatát és oldalait valami különleges anyagból készített váz tartotta, amely épp annyira volt erős, mint amennyire rugalmas: így tartott anélkül, hogy megroppant, vagy akár csak megroggyant volna a bolygó-elemek hatalmas nyomása hatására. Valami tudattalan tudással tudtam, hogy ezt az anyagot csak nemrégiben kísérletezték ki, s kezdték alkalmazni a Tudósok városának lakói, vagyis azok a Marsi lények, akik révén egy ideje nem csak a haditechnika, de a marsiak kényelmét, biztonságát szolgáló gépek és anyagok kikísérletezését is feladatukul tűzték ki. Ezeknek a technikai és vegyi zseniknek volt köszönhető az egyre növekvő komfort-érzet, de az az anyag is, amelynek általános használata révén a Marsiak tökéletes biztonságérzete is adottá vált… – volna, ha nem megkésve bukkannak rá az újszerű anyagszerkezetre, s annak előállítási módjára. Így azonban a lakóépületeket még a hagyományos módszerrel, s a megszokott anyaggal igyekeztek szilárddá tenni, s ez még normális körülmények közt sem volt mindig teljességgel eredményes. Ám a közösen használt épületek, s a hatalmas, több tízezer lény befogadására alkalmas parkok többségét már megerősítették ezzel az új anyaggal is, méghozzá egy ifjú Mars-béli különös álomlátása nyomán, amelyet hamarosan a tudósok készülékei is visszajeleztek. S nem csak az álomnak a bolygótestre vonatkozó, s a várható változásokat megmutató képei, de a bolygó légterében, s a légtér fölötti rétegekben bekövetkezendő változásokra vonatkozó előrejelzések is visszaigazolódni látszottak. A dolog egyik érdekessége talán az volt, hogy az ifjú még azt is megmondta különös álma nyomán: az általa jelzett változások pontosan három évvel az ő halála után kell bekövetkezzenek. S nemcsak hogy elmondta mindezt, de hirdette, amint hirdette azt is: aki megjelenítette számára mindeme várható történéseket, egy másik Világot, egy szebb, jobb, tisztább és békésebb Világot ígért számára, s mindazok számára, akik a várható történés napjáig hajlandóak letenni, immáron örök időkre a fegyvert. Ez a fajta gondolkodás mód annyira létidegen volt a Marsiak számára, s olyannyira vérlázító volt a harcok beszüntetésének még a gondolata is, hogy szerencsétlen ifjú nem sokkal élhette túl álmát, s nem hirdethette huzamosabb ideig az álomban kapott Üzenetet. Egy nap ismét valamely téren állt, s szavaival jobb belátásra igyekezett bírni a köré sereglett tömeget, amely persze egy új harc hírét, annak lehetőségét vágyott tőle hallani, s azért is gyűltek köré, hogy a harc helyéről és időpontjáról tájékozódjanak. Ám nem ez, de ennek épp az ellenkezője hangzott az ifjú ajkáról: a feldühödött tömeg szinte egyként vetette rá magát már a második, Békét és megújhodást hirdető – sürgető szónál, s mire a harmadik szóra nyithatta volna ajkát, már vége volt alig megkezdett, zsenge életének. S pontosan három esztendővel később, ahogyan azt az ifjú megjövendölte: mozgásba lendült a Mars felszíne, s mozgott szüntelen, már hosszú hetek, hónapok óta. Először csak a városszéli, öreg építmények omlottak be. Ez elegendő figyelmeztetés kellett volna legyen mindazok számára, akiknek eszébe jutott a három esztendővel azelőtt eltiport ifjú jóslata: de csak kellett volna, hogy intő jellé legyen. Ám ennél nagyobb arányú volt még a Mars minden népeiben a vadság, s az egymással, egymás sorsával szembeni közömbösség. Épp csak néhány, a gyermekek, s az egészen ifjú nők és asszonyok csoportjába tartozó Marsi ment a rengések színhelyére, s még közülük is csak kevesen mentek azért, hogy az esetleg életben maradt Marslakókat kimenekítsék a rájuk omlott romok alól. Inkább csak az újfajta szenzáció, s az esetlegesen fellelhető kincsek vonzották őket, s már csak ama néhány segítő szándékú szinte csak ösztönösen esett cselekvését látva kezdett ébredezni bennük is valami érzelem-féle, valami, aminek már inkább volt köze a részvéthez, a humánumhoz. Akkor már mindannyian a romok alatt rekedtek kimentésén munkálkodtak, a kezdeti sikerek, vagyis az első túlélők kimentése után egyre buzgóbban. Ez a történés aztán beírt valamit, valami többet, valami tisztábbat a bolygó energia-burkába: s ez a kicsiny tisztaság-sugár elégséges volt ahhoz, hogy a bolygó légterének változása is meginduljon, amint az ifjú mondotta. Igaz: ez utóbbit még csak a műszerek jelezték, ám hogy a jelzések egyre egyértelműbbekké váltak, már a tudósok sem voltak képesek tovább hallgatni. Már ők maguk is a nyilvánosság elé tárták a műszerek rendellenes viselkedését, s azt is: hogyan, s miként jelezte elsőként feléjük a bolygó egészének 251
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet várható átalakulását, s még az átalakulás kezdetének napját is az a három esztendővel azelőtt meggyilkolt ifjú. A tudósok, miután mindezt elmondták, visszatértek műszereik mellé, hogy azok segítségével igyekezzenek már jóelőre figyelmeztetni a legközelebbi talajmozgás útvonalában lakókat: meneküljenek, mentsék életüket, amíg módjuk s lehetőségük van rá. S nem csak előrejelzéseket adtak, de egyre inkább sürgették az uralkodókat: állítsanak fel különleges mentőosztagokat, akik tisztük szerint kimenthetik a romok közt rekedteket. Erre annál is inkább szükség lett volna, hisz egy-egy lakó-építményben Marslakók ezrei éltek, épp csak a legintimebb pillanatokra szakadva ki a köröttük lévő tömegből, hogy aztán tovább folytassák megszokott életüket a maguk kommunáiban, ahol úgy, olyasformán éltek, s végezték feladataikat, miként a mi földi hangyáink bolyainak egyedei. Ám intelmük és felszólításuk hosszú időn át hiábavaló törekvésnek bizonyult. Egészen addig a pillanatig, míg mi is le nem ereszkedtünk (épp a készülő, s rendkívüli, bolygó szintű változást ígérő történés végett) a bolygó lényei közé. Én magam legalábbis hamarosan egy téren álló marsi asszony tudatában találtam magam: Vezetőmnek csak halvány, de kristály-tisztaságú energiáját érzékeltem az immáron általam is betöltött test közelében… Hosszan, nagyon hosszan fellélegeztem, s ismét megmozgattam minden egyes végtagom. Örömmel töltött el, hogy újra és újra megtapasztalhattam: élek, és semmim sem tört el, vagyis minden esélyem meg van arra, hogy élni is fogok. Egyelőre ez volt az egyetlen gondolatom: de ez elég is volt, teljességgel betöltötte tudatomat. Az már csak órák múlva fogalmazódott meg bennem: második Születésemet köszönhetem annak a pillanatnak, amikor sikerült kijutnom a romok közül. Igen, hisz akár meg is halhattam volna, ahogy már annyian, ha nem siet a segítségemre az az önkéntesekből álló, s többnyire fiatal kölykökből összeverődött csapat, akik mostanában minden erősebb rengés színhelyén felbukkantak. Azok a kölykök, akiknek tudtunk ugyan létezéséről, amint tudtunk az általuk végzett munkáról is, de akiknek munkáját addig tán egyikünk sem tartotta fontosnak, s nem vette komolyan, míg magunk is a megmentendők közé nem kerültünk, betemetve a saját lakóépítményeink romjai alá. Engem egy fiatal fiú talált meg, aki, miután megitatott az oldalán lógó kulacsból, mind a négy karjával szorosan átölelve kísért a térre, hogy aztán köszönetet, vagy dicséretet sem várva szaladjon vissza a romok közé, ahonnét hamarosan egy újabb megmentettel bukkant fel. A következőként felkísért harcost ismertem: egészen kicsiny korában az én utódaimmal játszódott, s hempergett a nevelde szőnyegén. Ez aztán bátorságot adott, hogy mellé lépve megszólítsam: – Élünk… – Igen – felelte a harcos – mi élünk. De hányan vannak, akik ezt már nem mondhatják el? És hányan, de hányan lehetnek, akik elmondhatnák, ha időben segítséget kaphatnának, ahogy mi magunk is kaptunk…? – felelte, de kérdezte is egyben, s nekem hirtelen fogalmam sem volt arról: hová, mire akar kilyukadni. Értetlenkedő pillantásomat látva, vagy csak hallgatásomból erőt merítve így folytatta: – Óriási az áldozatok száma. Nem is tudom: maradunk-e annyian a bolygón, hogy fajunk újraéledve: egy új lehetőséget kapjon; fennmaradni. S ez annál is inkább kérdéses, mert nem csak a halottak, de a romok alá szorult sérültek száma is nagy, ám a segítségükre siető kölykök alig néhány százan, ha lehetnek. Úgy érzem: nekünk magunknak is cselekednünk kéne: csak így, csak ezzel tudnánk igazán megköszönni, hogy életben maradhattunk. S persze: csak így adhatnánk esélyt fajunknak a fennmaradásra. Én magam vonakodtam ugyan követni a harcos szavait, s nemcsak hogy cselekedetben, de még elméletben is, annyira ellene volt mindannak, amit addig tanultam s megtapasztaltam. De nem vonakodott követni szavait az a néhány, szintén a megmentettek közé tartozó harcos és asszony, akik a közvetlen közelünkben álltak. Azok szinte azonnal felkapták a szót, s már maguk is szorgalmazták: – Igaza van! Menjünk, és segítsünk azoknak a kölyköknek, hogy minél többen maradhassanak életben közülünk… A kérdést az egyik asszony halk, reszkető szava döntötte el:
252
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet – Élek… én élek – mondta, majd szinte sikoltva folytatta – de ott maradtak mind a fiaim, s én nem tudok segíteni rajtuk: egyedül nem, egyedül még a közelébe sem engednek a romoknak a kölykök, nehogy mégis a halálomat leljem… – Nem kell egyedül mennie! – hallatszott egy szinte vidámnak tűnő kiáltás, majd több szó nem esett, viszont az, aki az imént ekképpen kiáltott, hamar az anya mellé lépett, s megfogva annak bal alsó karját, valamivel könyék fölött, már sokkal csendesebben folytatta: Nem kell egyedül mennie, mert én is magával megyek. Mutassa meg; mely romok alatt vannak a fiai. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy őket is kiszabadítsuk. Őket is, majd mindazokat, akik a romok alatt maradtak – azzal az asszony karját fogva elindult abba az irányba, amelyet az megjelölt. Az ismerős harcos szó nélkül követte őket, majd még két-három Marsi szegődött a nyomukba. Eleinte csak két-három, aztán ez a szám tízre, tizenötre emelkedett, s végül mintha bátorságot merítettek volna az elsőként indulók elhatározásából: már százak és százak indultak el, hogy egymást segítve, egymást támogatva igyekezzenek leemelni a romokat az esetleges túlélők fölül. Néhányan a felleltek elszállítását vállalták magukra, mások pedig a sebesültek kötözését: vagyis olyan feladatot végeztünk hamarosan mindahányan, amilyenre addig még nem volt példa, mert a mi életmódunk mellett szükség sem volt rá. A harcosok rendszerint a csatatereken lehelték ki párájukat, mi, asszonyok pedig a Halál Házába mentünk, ha elérkezettnek láttuk az Időt. Vagyis utolsó utódunk világra hozatala, s annak felnövekedése napján, amelyet az utód harcossá, vagy asszonnyá válása jelölt meg számunkra. Attól kezdve nem volt ránk szükség, s létünk lényegében értelmét vesztette: így, ha gyakran vonakodva is, de el kellett hagynunk addigi lakó-építményeinket, hogy átadjuk helyünket a soron következő nemzedéknek. Így volt, mert így szólt a Törvény, s ez egyben azt is jelentette: sem beteg, sem pedig elaggott Marsi nem kerülhetett olyan állapotba egyetlen lakó-építményben sem, amely annak ápolását kívánta volna, elvonva akár a harctól, akár annak előkészítési munkálataitól az egészséges, fiatal marsiak egyikét vagy másikát. S mi most mégis sebeket kötöztünk, s hordágyakat cipeltünk, hogy mielőbb biztonságba helyezzük a sérülteket. Hogy aztán a sebek begyógyulnak-e, avagy mégis végeznek szerencsétlen áldozatukkal: egyikünk sem tudta, hisz nem csak a kötözés, de az orvoslás sem tartozott az ismereteink közé… – Valami elindult tehát a Mars felszínén, s ezáltal a bolygó felszíne alatt is. – kezdett bele magyarázatába Vezetőm, amikor kiemelkedtünk az alant lévő közegből, majd hogy ismét megállapodtunk iménti, Mars fölötti megfigyelőpontunkon, így folytatta: – Elindult egy nagy mértékű, tisztulási folyamat, s persze nem véletlenül. De nem is egyik pillanatról a másikra: amint minden ehhez hasonló; ez is hosszú időn át tartó folyamat volt. Ez idő alatt a Földről felszálló negatív energiát vonzotta magához a Mars; vagyis az eddig látott, nem éppen a humánum, mégkevésbé a Szeretet és az egyenlőség jegyében játszódott, földi történések negatív energiáit. Ezek huzamos időn át még csak mint a szüntelen háborúskodás vad és kegyetlen történései realizálódtak a Mars bolygó felszínén, s persze: annak felszíne alatt is, egyedül való élet-elvvé, vagy ha úgy tetszik: lételemmé téve a vér látásának, s az „ellenség” elpusztításának kívánását, s annak célratörő megvalósítását, s pedig mind korszerűbb fegyverekkel. Ám a Föld felszínéről, s a Kozmosz többi, negatív irányultságú bolygójáról bevonzott negatív energiák egy idő után már nem voltak képesek teljes egészében kiégni a harcok, s e harcok előkészületei révén. A megmaradt negatív energia felhalmozódott, majd besűrűsödött a bolygó energia-gömbjében és annak légterében. Többek közt e besűrűsödött energia, vagyis annak berobbanása okozta korábban azokat a változást hozó történéseket is, amelynek révén és amely végett a Mars szellemmel bíró lényei lekényszerültek a bolygó felszíne alá, hogy csak a magasabb szellemi és tudati feszültséget adó időszakokban jöjjenek a felszínre, vagyis akkor, amikor a testükben keringő életnedvek is egy teljességgel megváltozott képet mutattak, s persze: megváltozott körülmények meglétét igényelték, mint egyedüli, a Lét folytatásához elengedhetetlen feltételeket biztosító közeget. A szüntelen, szinte folyamatosan zajló harcok során fel nem használt negatív energiák az Új Korszak során (tehát a bolygó lakosságának a felszín alá való lekényszeredését követő évezredek alatt) ismét felgyülemlettek a bolygó körül: s ennek legfőbb oka a Föld színén bekövetkezett, két Világégés volt, amelyek energiáit (legalábbis a Világűrbe került negatív energia nagyobb részét) ismét csak a Mars vonzotta magához. Azt a negatív energiát, amely a belőle kiáradt, s a Föld színén testet öltött, negatív 253
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet szellemiségű lények által bevonzott energiák révén esett történések nyomán szálltak fel ismét a légtérbe, majd onnan a Föld szellemi burkán át a Világűrbe, hogy rövid időn belül visszatérjenek a Marsra. Amint látod: az energia-áramlás körforgása nem áll, nem állt meg, s nem is állhatott volna, mert ez a Törvény. Minden, ami létezik, folyamatos mozgásban kell, hogy legyen, mert ez a Fejlődés Örök Törvénye. Ami áll, az nem is fejlődhet, viszont ami nem fejlődik, nem is lehet része a Létnek. Még a tárgyakban is állandó a mozgás, hisz az energia azokban is szüntelen áramlásban van: a tárgyak „lélegeznek”, s idővel megkopnak, elöregszenek, majd hasznavehetetlenné válva bomlásnak, rothadásnak indulnak: hogy már mint elemeikre bomlott részek, maradjanak meg mégis az Egészben. Minden és mindenki mozog tehát: amint mozog és lüktet és pulzál maga a Gondolat is, sőt: az talán még inkább, hisz a Gondolat mozgásszabadságának soha, semmi sem szabhatott határt, és semmi sem vethetett neki gátat. Épp, mint az érzéseknek, amelyek lényegében maguk sem mások, mint lélek-elemmé transzformálódott Gondolatenergiák, amelyek nyomán a Tett meg kell, s minden esetben meg is fog születni. Akár mint felvállalt, akár mint megtagadott, vagyis be nem végzett Tett. A Mars felszínéről érkezett energia tehát a Föld színén fejtette ki hatását, viszont az ezáltal keletkezett energia ismét a Mars felszínén ért célba, hogy ott ismét magukhoz vonzzák a negatív cselekedetek gondolat-energiáit megfogalmazó tudatok. A magukhoz szippantott energia segítségével a valótlan valóság történésévé emelt gondolat által keltett energiát aztán újból a Föld vonzotta be: a Föld körül, annak légterében lévő, s az emberek tudatában megfogalmazódó negatív gondolatenergiákhoz és érzelmekhez csatolódva hatalmas erőt jelentett az ellentét kezében, aki ez energiát aztán minden esetben igyekezett (s persze nem is sikertelenül!) a maga céljaira felhasználni. A Föld felszínére levonzott, s ott felhalmozódott energia mennyiségének jelentős része kiégett a történések során, de a Föld fizikai testében (azaz gömbjében) addig felhalmozódott negatív erő egy része is megsemmisült, feloldódott és átminősült (vagyis megtisztult) az embertelen körülmények közt, s azok ellenére is megtörtént pozitív cselekedetek, s a tiszta, szívbéli imádságok energiája, valamint az ezekre mintegy „válaszul” a Föld színére sugárzott Kegyelmi Energia hatására. Ám még így is jelentős mennyiségű negatív energia hagyta el ismét a Föld felszínét: ennek, s a Világűr más részeiből épp úgy bevonzott, s már ismét egy túltelített energia szintet adó negatív energiának volt köszönhető az a hatalmas robbanássorozat, amely a Mars felszínét az imént látott kép tanúsága szerint megrázta: újra és újra. A most felszabaduló energiát fogja magához vonzani a Föld (amint annak kezdeti, s egyéni és bolygó szinten új, és mégújabb történésekben megmutatkozó jelei már megtapasztalhatóvá is teszik számotokra), hogy a várható történés során az is aktivizálódhassék. A Föld színén várható történés azonban nem csak magán a Földön, de a Teremtettség teljes, a mélység energia-gömbjébe záródott részében meg kell, hogy nyilvánuljon valamilyen formában. A Mars maga is egy fokkal, tehát egy dimenzióval feljebb lép (annál is inkább mert a most látott történés során hatalmas mennyiségű negatív energia távozik felszínéről, s annak helyét már a magasabb dimenzióban lévő ~ bár még épp úgy a mélységben rekedt ~ bolygók felszínéről áradó, lényegesen tisztább energia tölti be). S most nem csak a bolygótest emelkedik majd: a rajta élő, szellemmel bíró lények is feljebb léphetnek egy szinttel, akik a történés-sorozat végére részben elhagyják a bolygó mélyén épült, s immáron rommá lett városaikat. Csak azok az idősebb korosztályhoz tartozó, tehát a bolygó első generációját képviselő tagjai maradnak a felszín alatti, jól-rosszul helyreállított rom-városokban, akik nem képesek elhagyni megszokott élőhelyüket, s akik az átlagnál is jobban rettegnek a felszínre lépés gondolatától is, emlékezve: nemrég még a harcosok … vagy a halálra ítéltek kellett a felszínre lépjenek. Ám míg a harcosokat védte a külső környezet hatásaitól: a légnyomás különbség, s a hőmérsékletingadozás ártalmaitól a megváltozott fizikai állapot, s (amint említettem) a test-nedvek megváltozott milyensége: a nyugalmi állapotban lévő, de már nem teljesen fiatal testek nem részesedtek e védelemben: emlékeik szerint legalábbis, hisz tudatukban a felszín épp olyannak maradt, mint volt, még akkor is, ha a felszín alatti változások, s a tudósok műszeres mérései ennek ellenkezőjéről beszéltek. Bennük, tudatuk mélyén csak mint elméleti, s nem mint gyakorlattá tehető, s valami új, valami jobb és könnyebb életet biztosító ismeret maradt a külső környezet minden változása, már még akkor is, amikor azok egyes jelei (az egyre nagyobb mennyiségű, s a felszín alá is beszivárgó esővíz észlelése, vagy a külső hőmérséklet
254
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet emelkedésének hatására megindult növényi élet jelei) visszaigazolni látszottak a fiatalabbak által elmesélt változásokat. A Marson tehát a történések hatására afféle „kétlaki” lét kezdett kialakulni. A felszín alatti, s a már lassan távozni készülő, idősebb harcosok, s azok asszonyainak élete, valamint a felszínre merészkedett ifjaké, akik attól kezdve cseppet sem törődtek a maguk mögött hagyott, s a Múlt részévé vált, másik világgal, vagy annak lakóival. Persze ezt az emelkedést még ne úgy értelmezd, hogy a Mars felszínén élők már az általatok is látható dimenzióban élnek: ez nem így van, de nem is lehetne még így. Sőt: nemcsak hogy nincs így, de míg a Föld szellemmel bíró lényei maguk is el nem érik a negyedik szférát, s annak legalább a harmadik dimenzióját: nem is lesz rá módjuk; láthatni a Mars felszínén élőket. Akkortól viszont már alkalmat kaphatnak a mélységből ismét kiemelkedő Mars (vagy más, a mélységben megrekedt bolygó) felszínén is missziós Utakat vállalni, hogy segítségére lehessenek úgy a bolygónak, mint a bolygón élőknek: átlépni a harmadik szféra határát, hogy már annak első dimenziójában folytathassák megkezdett útjukat. Pontosabban: abban a dimenzió-képzetben, amelyet a mélységből már kiemelkedni képes szellemlények további fejlődési színteréül adott pontot fog megfogalmazni a Kegyelem, hogy ott, már fokozott védelmet kapva valóban felfelé haladhassanak az erre kész, és képes, tehát kellő ébredtséggel bíró szellemlények. Ez lesz a legmélyebb pont, ameddig a negyedik szféra alsóbb szintjét elért szellemiségűek leereszkedhetnek: az ennél mélyebben fekvő dimenzió-képzetekbe csak az ennél magasabb rendű szellemlények, míg Satana birodalmába csak a tisztának megmaradt Elsődök szállhatnak alá. Abba a Mélység-birodalomba, amely Satana egyre inkább való mélységbe záródása révén egy idő múltán szinte gazdátlan birodalomként fog lebegni. Természetesen az ott rekedt Szellemi Énrészekkel, s a kezdettől ott élő Szellemi ÉN-felekkel együtt, akik azonban már épp csak érzik; de már a valós milyenségében érzik Satana jelenlétét! Tehát már nem úgy, nem akként, minthatalmat, s gazdagságot ígérő fejedelemét; de mint kegyetlen, törtető és akarnok zsarnokét, akitől akkor már szívesen menekednének, hogy az Elsődök által leközvetített, s tudatukra árasztott Fényt: a valódi, Tiszta Szeretet Fényét igyekezzenek elérni, követni, s önnön legbensőbb lényegükké fogadni. S amint ez a vágy megszületik bennük, megszületik a valós Felismerés is: ki az, aki közéjük, s a Fény közé áll, amint állt is, elhomályosítva látásukat, s önnön rabságába köve tudatukat. E Felismerés aztán még inkább meggyorsítja a mélységbe ragadt szellemlények fejlődését, vagyis lehetővé teszi a legmélyebben lévő bolygó-képzetek megszűnését, az azokat megfogalmazódó gondolatenergiák tisztultsági szintjüknek megfelelő magasságba való emelkedését, még nagyobb űrt képezve ezáltal Satana; a legmélyebb mélység (akkor már) egyedüli „lakója”, és a felsőbb szintek között… Vezetőm itt egy pillanatra megállt, elmosolyodott, s azt mondta: – S már megint elragadott a hév, amely újra és újra eltörli bennem a számotokra még nagyon is létező korok és korszakok határát, hogy egyszerre, egy időben látassa velem mind a várható történéseket, úgy, ahogyan az a Valóság színén a mi számunkra ismert, s megszokott. Lépjünk vissza tehát a ti erősen tagolt történéseitekhez, hogy folytassuk a fejlődés egyes fokozatainak sorrend szerinti, vagyis történelmi időrendben való megfigyelését. A Mars felszínén tehát, annak számotokra láthatatlan, ám nem érzékelhetetlen (ti. szellemenergetikai szinten s formában nem érzékelhetetlen) síkján hatalmas változás kezdődött, amelynek hatására a bolygótest egyes részei épp úgy szakadtak ki, s váltak az általatok „Fekete lyuk” néven ismert kozmológiai képződmény részévé, ahogyan majd a Föld egy része kell kiszakadjon a ti bolygótok színén várható történés betetőzése időpontjában. Erről azonban már nagyon is részletesen beszéltem, így most elégedjünk meg a történés fizikai részének említésével. S azt is csak a hasonlóság érzékeltethetése végett teszem: ugyanis a most megfigyelt, s általad részben, s csak időlegesen meg is élt történés szinte teljes egészében azonos a Föld színén várható történéssel, tán csak annyi különbséggel, hogy a Mars felszínén korántsem lesz akkora hatása, lévén hogy az ott egymásnak feszülő energiák benső töltése közti különbség is lényegesen kisebb, mint amelyek majd a Föld színén kell „megütközzenek” egymással. A Mars fizikai és szellemi szintű átalakulása során a Világűrbe távozó negatív energiát (amint már említettem) ismét a Föld vonzza magához. Ez meggyorsítja mindama történéseket, amelyek immáron 255
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet több, mint másfél százada kezdetüket vették, hogy végre beteljesedetté lehessen a Nagy Ugrás, azaz a Föld szellemi gömbjének dimenzionális emelkedése: s mind a többi folyamat és történés, amely ezzel együtt fog, mert együtt kell, hogy járjon. Azok a nem mindennapi történések, amelyekről a Biblia (ha képi szó-fűzéssel, számotokra még érthetetlen formában is) mint apokalipszisről; már beszámolt, s amely egyre gyakoribb témája ma mindazoknak, akik (hol reménykedőn, hol rettegve) várják a Nagy Változást. Ám ennek teljes folyamatát leírtuk, méghozzá ismét csak igen csak kellő részletességgel. Most, kissé hosszúra nyúlt Utazásunk eme részének végén még néhány, a későbbi korban szükségessé váló változásra szeretnék rátérni: de most nem azokra, amelyeknek lényegében már a ti korotok emberisége kell letegye az alapjait: ha teljes egészében még nem is kész, és nem is képes a maga teljességében megvalósítani azokat. Ugyanis még valóban csak kevesen vannak, akiknek a későbbiek során várható változások megélése, s azok gyakorlattá változtatása sikerülhet, hisz az elődök által belétek kódolt fizikai, és test-tudati késztetések gyengüléséhez, majd teljes megszűnéséhez bizony: nem csekély idő szükségeltetik; így annak megismertetése is Utunk egy későbbi pontján válik esedékessé. Most inkább a köröttetek élő lélek-lények változásaira térnék rá. Ezt sem szándékszom ugyan túlságosan részletezni, de a leglényegesebb változásokat azért megemlítem; s azok ellenpéldáját is, hogy érzékeltethessem: micsoda veszélyeknek teszitek ki magatokat egyes meggondolatlan, s csak a nagyobb haszon reményében végbevitt cselekvésetek által… A ti jelenetekben (ha még nem is túl gyakran) találkozhattok mindama változás előhírnökeivel, akik lényegében azt vállalták: megmutatják, mely változások is azok, amelyeken egy későbbi időpontban a Föld szellemmel bíró lényei át kell essenek. Ezekről a testvérekről, s az általuk bebizonyított „csodákról” a médiák is beszámolnak: hol gúnyosan, cinikusan, hol hitetlenkedő gyanakvással, hol fennhangon lelkendezve; de csak a szenzáció olthatatlan vágyának engedve. Ám nem igazán hallhattatok, mert azt nem említik sehol: miféle „csodák” esnek a köröttetek élő, bár még valóban inkább csak a köröttetek: tehát szinte kivétel nélkül a városokban, a családi közösség tagjaként élő lélek-lények, tehát az állatok, s a növények esetében. A lényegesebb, és feltűnőbb változás természetesen az állatvilág egyes egyedeinél figyelhető meg, és szintén természetesen azoknál, akiknél e változások a környezet bizonyos hatásaira mentek végbe, mintegy: visszaigazolva, micsoda oktató – nevelő hatása van az állatokra az emberi gondolat-energiának. Gondolok itt az addig szinte kizárólagosan húsos táplálékon élő, s lényegét tekintve a ragadozók alfajához tartozó állatok – csaknem egészében növényi táplálékra való átállására. Ezek a változások ma még ritkaság-számba mennek, de az idő múlásával egyre gyakoribbá lesznek, ha nem is válnak még általánossá az állatvilágban sem. Annál is inkább nem, mert a Nagy Ugrást követően időlegesen a háttérbe szorulnak, ami annál is inkább természetes, mert a lélek-lények elsődleges célja minden korban, és minden körülmények közt a lét és fajfenntartási ösztönök ki, és megélése. Ám amint a Föld fizikai gömbje, s a körötte lévő (a rajta élő szellemmel bíró lények korábban megfogalmazódott, s újonnan született gondolati és érzelmi energiáiból álló) energiagömbje ismét elfoglalja egykor volt helyét az Orion csillagképben, s az ember nevű lény újbóli, de már megváltozott irányú és beállítottságú szellemi Ébredése (s persze: test-tudati fejlődése) kezdetét veszi; az állatvilág egyedei is beigazodnak eme megváltozott szellemi energia irányultságába. Ez persze ismét egy hosszú folyamat lesz, amelynek eredményeképpen azonban a léleklények maguk is alkalmassá lesznek a még későbbi, már magasabb dimenzióban való lét feltételeinek megélésére. Ennek a ma még „csoda”-számba menő változásnak a lényegi része, vagyis kiteljesedése tehát tulajdonképpen már a Krisztusi Birodalom első pillanatai előtt válik általános érvényűvé. E változás első, és legfontosabb eleme az, amelyet már ma is megfigyelhettek a köröttetek – veletek élő állatok némelyikénél, s amely oly annyira feltűnő; de amelyet mégsem vesz észre az emberiség: talán azért, nehogy követnie kelljen a számára (is) elérendő, s épp ezen állatok által megmutatott példát… - úgy, ahogyan azok a lélek-lények követik viselkedésükkel, egyes szokásaikkal az ember példáját… S hogy végre érthetővé is tegyem; mire szeretnék rámutatni e ma még szinte mindannyiótok számára furcsa jelenség megemlítése révén: 256
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet – Az ember rég, egy ezt megelőző korban túllépett a szó szoros értelmében vett kannibalizmuson. Most, a ti közeli, s egy kissé távolabbi Holnapjaitok korában az embert körülvevő állatvilág egyedeinek kell(ene) elérjék ugyanazt. Vagyis fel kell(ene) hagyniuk állat-testvéreik testének fogyasztásával. Ez azonban annál is nehezebben megy, mert az ember… – maga kényszeríti őket erre! Elhullott lény-társaik testéből készített tápokkal késztetik őket gyorsabb hízásra, nagyobb tejhozamra, vagy más, az ember számára szükséges és fontos fizikai történéseknek az állatok testében történő felgyorsulására! S teszik mindezt a „humánum”, s az „emberség” hangoztatása közepette, mit sem törődve azzal: elhullt (vagy éppenséggel legyilkolt) lélek-lény-társaik halál-energiáival mérgezik a köröttük élő, védekezésre képtelen állatokat, meggyorsítva fajuk amúgy is gyors mutálódását és degenerálódását… – s az ő testeik későbbi felfalása révén persze a maguk fajáét: az emberét is. A Föld lényegében mindig készen állt arra, hogy tökéletesen ellássa, eltartsa gyermekeit. Ám a kezdeti korokban még nem volt képes az ember a korszerű (a valóban korszerű) és célszerű földmunkák elvégzésére, s mire képessé vált rá, már olyannyira kiszipolyozta a Földet, hogy a technika ezer vívmánya sem volt elégséges, elegendő élelmet adni. Vagyis: képes volt, meg is adta a kívánt élelem-mennyiséget, de míg az egyik nép tékozló módon a szemétre vetette a neki jutó élelem fölöslegét, addig a másik nép gyermekei éhínségtől szenvedtek. Egyik országban hatalmas tározókban halmozták fel a gabonát, s a többi haszonnövényt, a másikban ezrével pusztultak éhen az emberek… Az ember mindazonáltal túllépett a kannibalizmus törvénytelen tudati, lelki és szellemi állapotán: az állatokat viszont épp erre kényszeríti!! (Bár ami azt illeti: még ti; emberek is csak az önnön fajtársaitok felfalását illető kannibalizmuson jutottatok túl! Ám nem jutottatok túl a köröttetek, veletek egy bolygón élő, s a saját érzelmeitekhez hasonlatos érzésekkel bíró: vágyódni, szeretni, gondoskodni és szenvedni tudó, ragaszkodó, s hozzátok szinte minden feltétel nélkül (vagy azok ellenére is) hűséges Állat-testvéreitekkel szembeni kannibalizmuson! Azon a kannibalizmuson, amelyet a tudat nélkül való állatok esetében épp oly gátlástalanul gyakoroltok, mint azon Lélek-lény társaitokkal szemben, amelyek már mint fél-tudattal bíró lények, élnek mellettetek (a lovak, a kutyák, macskák, s még sorolhatnám: de csak az általatok leginkább elfogadott, s otthonaitokban kedvtelésből tartott, vagy otthonaitok melletti karámokban, s egyéb állati lakhelynek csúfolt börtönökben raboskodó, az ember munkáját segítni hivatott, ám csak a rabláncra fűzött rabszolga szerepét kapó állatokat említem.) S nemcsak hogy nem léptetek túl, de mintha ismét egyre nagyobb mértéket kezdene ölteni napjaitokban, visszatérve a félig (vagy teljességében) nyersen fogyasztott ételekhez: visszalépve a fejlődés egy korábbi, inkább az elő, és ősemberi létformára jellemző táplálkozási szokásokhoz (vedd példaképpen a különféle roston sültek, vagy a tatár beaf-steak fél-nyers és nyers fogyasztását). S teszitek mindezt a legnyugodtabb, legtermészetesebb módon, dacára a ti szinteteken teljességgel törvényes (s a fizikai test fenntartása szempontjából még lényeges és fontos), vegetáriánus életmód előnyös és létfontosságú voltát hirdetők egyre nagyobb számú jelenlétének a Föld szinte minden pontján, akik óva intenek mindannyiótokat a legyilkolt lélek-lények húsában, vérében és belső szerveiben lévő halál-energiáktól, amelyeket épp ezen legyilkolt tetemek elfogyasztása révén fogadtok be szervezetetekbe. S itt és most, a ti szinteteken már nem csakis és kizárólag a fizikai, de szellemi „szervezetetekre” is (vagy elsősorban, s kü-lönösképpen kiemelt módon arra) gondolok, amely épp úgy magába zárja e halál-energiákat, amiként a fizikai testek: s ez lelassítja a Szellemi ÉN egészének fejlődését, mert csökkenti a test-tudat számára az Én-rész által átadható energiát, úgy annak mennyiségét, mint rezgésmagasságát!! Vagyis az Én-rész mind kevésbé lesz képes rá, hogy megadja a test-tudat számára mindazon késztetéseket, amelyek azt, s az által magát a fizikai testet egy mindenképp szükséges megtapasztalás megszerzése, vagy egy karmikus kötés feloldása szempontjából lényeges történés felvállalása felé indíthatná. Arról már nem is beszélve, hogy a nagy mennyiségű halál-energia a fizikai testbe épülve sietteti annak pusztulását, bevonzva a saját létidejének végét adó energiákat (vagy „csak” csökkentve a test egészének energiáját, fizikai tűrőképességét, s ezzel lehetetlenné téve egyes vállalások végrehajtását) még akkor is, ha az ÉN előzetes tervei szerint az csak egy későbbi időpontban, s már majd
257
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet csak mindahány felvállalt történés-elem betöltése, vagyis megélése után válna szükségessé és lehetségessé. De még betegeiteket is e halál-energiákkal igyekeztek táplálni, szinte késztetve ezáltal azok fizikai testeit a halál-energia rezgésszintjének átvételére, lemásolására, meggyorsítva ezzel azok távozását, vagyis halálát is! S ahogy az imént említettem; még ezzel sem éritek be: nem csak magatokat mérgezitek, de az ős-idők óta növényi táplálékot fogyasztó lélek-lény-testvéreiteket is rákényszerítitek fajtársaik, vagy más, hozzájuk hasonlatos lélek-lények testeinek elfogyasztására! S én itt és most nem azokról az állatokról beszélek, amelyek a ti jelenetek időpontjában is ragadozó életmódot folytatnak! Az ő táplálkozási szokásaik még a ti korábban megfogalmazott gondolatenergiáitok szerinti késztetések alapján, azok igencsak mély rezgésszintjének törvényei szerinti késztetések betöltésére sarkallja őket; s ezt (Egyelőre) minden esetben tolerálnotok kell, hisz ellenkező esetben az állat elpusztul a szervezete normális működéséhez elengedhetetlenül szükséges táplálék hiányában. Így a macska akkor is egerészni fog, s akkor is elkapja az útjába kerülő rovarokat, ha ti csak tápokkal igyekeztek etetni: s ez még akkor is benne marad, mint ősi, ösztönös késztetés, ha egy szűk kis lakásban tartjátok bezárva. S ez még valahol része is a törvénynek: de csak az ember által egykor gondolatenergiai úton megfogalmazott, törvénytelen Törvénynek. A ti múltjaitok, s még jelenetek törvényének is. Ám a tágabb értelemben vett Holnapok (tehát a következő szférába való emelkedettség állapotának) törvénye már azt teszi szükségessé, hogy a ti gondolatenergiáitokból megfogalmazódott, s egy lépcsőfokkal mindig utánatok lépő állatvilág egyedei is felzárkózzanak (ha másban, magasabb szintű követelményekben még nem is) a kannibalizmus túllépésének feladatában. Felzárkózzanak, éspedig éppenséggel a ti segítségetekkel, a ti gondolat-energiátok segítsége révén!! (Tehát nem úgy, nem akként, hogy a kifejezetten vadászó életmódot folytató lélek-lényeket még inkább rabságba vetve; rákényszerítitek az általatok helyesnek ítélt étkek fogyasztására, ahogy azt egyes testvéreink megkísérelték! Amint mondtam, annak beláthatatlan, vagy inkább nagyon is belátható, s előre „megjósolható” következményei lehetnek. A leginkább fennálló veszély az egy helyre összezárt, s azonos fajhoz tartozó állatok egymással szembeni, ismételten megnyilvánuló kannibalizmusa, vagy az ellenetek megnyilvánuló véres és vad támadások. A másik igen komoly veszély az egyes állatfajok mutálódása, s ezzel egyidejűleg való életképtelenné válása, azaz elkorcsosulása, amelynek révén a faj egésze veszélybe kerülhet, mert csak életképtelen utódok világrahozatalára lehetnek képesek. Ezt pedig egyetlen, ember nevű lénynek sincs joga előidézni, de még csak megkockáztatni sem. Nem, mert a köröttetek élő lélek-lények nem kísérletezés céljára lettek mellétek helyezve, nem azért, hogy önnön nagyszerűségeteket, s magasan fejlett szellemiségeteket igyekezzetek mindenáron (akár Állat-testvéreitek fizikai léte árán is!) bizonygatni magatok, s a köröttetek élők előtt!! Úgy, amiként a mélységet is a ti gondolat-energiátok fogalmazta meg számukra, megszabva nekik mindenkori „milyenségük”; vagyis szokásaik és természetük irányát, s azok minden egyes, a külvilág felé megnyilvánuló elemét; akként kell megfogalmaznotok számukra az új, már egy szinttel magasabb szintre emelkedett létformát is. De amint a mélységet sem a legmélyebb pont megfogalmazásával kezdtétek, akként a magasabb szint is csak a lépcsőfokok egymásutániságának szigorú és következetes betartásával fogalmazható meg: fokról lépve fokra, s nem máról holnapra kívánva meg a vadász-ösztönnel bíró lénytől, hogy a ti elképzeléseitek szerint változtassa meg táplálkozási szokásait, amelyek benne, az ő féltudattal, vagy tudattalanul, csak ösztönökkel bíró agyában még mint legbenső, s a Lét fenntartásához elengedhetetlen kényszerek élnek, s realizálódnak. S azt hiszem: nem is ez volna számotokra az első, és legfontosabb feladat: sokkal inkább az, hogy ember-testvéreiteket igyekezzetek meggyőzni arról: mennyire a Valóság Törvénye ellen való Állattestvéreik életét csak azért kioltani, hogy testeik felfalása révén csillapítsák éhüket, amelynek csillapítására (nektek is) a növényvilág egyedeinek, azok termésének megszámlálhatatlan fajtája áll rendelkezésetekre. Olyan étkek, amelyek nemcsak hogy pótolják a hús-ételeket, de energia-rezgésük magas volta végett teljességgel szükségtelenné is teszik azokat. S csak ha már ti, emberek; képessé váltatok állat-testvéreitek húsának felfalásáról lemondani, méghozzá önként, a legtisztább s legbensőbb: 258
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet vagyis a Szellemi Én-résztől vett, s tudatotokban felbukkanó és ott rögződő késztetésnek engedve; várhattok s remélhettek hasonló irányú változást a Föld színén élő ragadozó állatoktól is. Ugyanis ameddig a Föld légteréből a gyilkolás, és a vadászat vad energiáit vonzhatják magukhoz: addig azt is fogják, mert azt kell, hogy magukhoz vonzzák, hogy hiteles képet fessenek elétek…– saját milyenségetekről!! Ehhez természetesen az is elengedhetetlenül szükséges (volna, s már nem most, de rég!), hogy a Föld színén élő emberek végre megtanuljanak lemondani … – egymás legyilkolásáról is! A háborúk során és révén megfogalmazott gondolat-energiák ugyanis épp úgy a támadó ingerek megfogalmazódását, s a gyilkolási ösztön késztetésének betöltését, vagyis azok megélését, megvalósítását követeli az állatok legvadabb fajtáinak egyedeitől, hisz a háború lényegét tekintve nem más: vadászat, amelynek során egyik élőlény a másikéletének kioltására törekszik, s hozzá a legteljesebb, és legkegyetlenebb vadsággal, olyan vadsággal, amely már az állatvilág egyedeiben sem figyelhető meg! Az állatok mélybehullásáért, de azok fejlődéséért is ti vagytok tehát a felelősek: a ti milyenségetek nyomán kell, és persze fog is emelkedni az állatvilág egyedeinek lelki-érzelmi rezgés-energiája is, amelynek következtében lassan, de biztosan tompulnak el az állatok agyában mind a gyilkos késztetések: úgy, ahogyan azok egykor gondolataitok révén és végett megfogalmazódtak, s állat-testekben a ti valótlan valóságotokba léptek, mintegy: tükörképéül szolgálva a Föld egyetlen, Szellemmel bíró lényének: az embernek… Ennek megközelítési, és elérhetési módja azonban koránt sem az, hogy mármég az egyébként csak is, és kizárólag növényi táplálékot fogyasztó állatokat is kannibalizmusra kényszerítitek… És itt most lényegében végére is értünk Utunk Múltba (vagy inkább a Múltakba) vezető, s a Jelen történéseit megmutatni szándékozó részének. Ám Utunk (elképzeléseddel ellentétben) még koránt sem ért, s nem is érhetett volna véget, hisz a CÉL messze; nagyon messze van még…! Messze van, s még sok az, amit megmutatni szándékszom. Bár most nem az egyes szféráknak, s nem is az egyes dimenzióknak az Útjaikról visszatérő Énrészekre, s a valós, Szellemi ÉN-ekre vonatkozó Törvényeit kívánom ismertetni: ugyanis azokat is elétek tártam már másutt, s nem csak általad, de más médiumok révén is, így erre szükségtelen volna ismét rátérnem. Már csak azért is, mert hisz jelenlegi Utunk tényleges célja koránt sem ez! Sokkalta fontosabbnak érzem, hogy a fizikai, (majd a fél-anyagi, s a lélek-)testekben Úton lévők fejlődésének egyegy állomását, azok különböző szintjeit; tehát annak folyamatát tárjam elétek, gondosan különválasztva azokat az ismereteket, amelyeket már a dimenzióváltás előtt el kell (kellene!) sajátítsatok, azoktól, amelyek már majd egy későbbi időpontban, egy magasabb ébredtségi szinten válnak szükségessé, mint felismerendő, s a mindennapok során megvalósítandó ismeretek. Egy időre tehát el kell búcsúzzam tőled, és azoktól a Testvéreinktől is, akik e könyveket kezükbe vették, s elolvasták. Természetesen e búcsú ismét csak jelképes, mint minden egyes Utunk végén, s csak e könyvek lapjaira szól. Ugyanis ismét egy esztendő; de most egy földi esztendő végéhez közeledtek. Hamarosan ismét találkozunk tehát, de most a Szavak… kötetek következő részében, hogy átvehesd, s tovább adhasd Testvéreinknek a Mi Karácsonyi és Újévi üdvözletünket, Tanításainkat és tanácsainkat. Mindezek átvétele után természetesen ismét új, és még újabb Utakra indulunk, hogy mind több Tanítást adhassak át neked, s általad az erre nyitott Testvéreknek is. Olyan, már a Valóság értelmében fontos és szükséges Ismereteket, amelyek megkönnyíthetik nem csak a lent töltött mindennapokat, de a várható történés tudatotokban (a test-tudatban épp úgy, mint a Szellemi ÉN tudattárában) való elhelyezését, megértését és elfogadását is, hisz amint mondtam: nem egy, s nem is kettő lesz közületek olyan, aki az adott pillanatban valamely karmikus kötés feloldása céljából (amely még mindig gátként, mélybe húzó teherként ül valós ÉN-jén, nem engedve azt előrébb, s feljebb lépni), vagy ember-testvérei támogatásáért felvállalt, missziós feladattal ismét a Föld nevű bolygó lakója lesz. Most tehát az Ég Áldását kérem rád, és mindannyiótokra, amint azt kell kérjétek ti is minden napon, s annak minden percében, hogy megláthassátok a Fény felé vezető Utat a számtalan, hamis út között, s hogy erőtök legyen: Hittel, Reménységgel és Bizalommal elindulni, s végig is menni azon, mígnem a Valóság színén is elvezet benneteket a FÉNYBE: a Megváltó Krisztus Áldott, és Áldó, Szentséges Szívébe…
259
Tandari Éva: Úton a Fény felé IV. kötet Vége a negyedik kötetnek… (2002. dec.24-25)
260
Tandari Éva
Úton a Fény felé V. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Az előző kötet végén, mielőtt elköszöntem volna, említettem egy mindannyiótok által jól ismert, ám sokatokban ellenérzést kiváltó szót: az evolúciót. Erre térnék rá most néhány szó, néhány mondat erejéig, mielőtt tovább folytatnánk megkezdett, s kis időre félbeszakított Utunkat. Az evolúció elmélete, amelyet egyik Testvérünk Darwin néven hozott le, s tett közzé: a lényeget tekintve épp annyira helyes, mint amennyire nem az. Helyes, mert a fejlődés, vagyis a legmélyebb mélységből való kiemelkedés utáni fejlődés folyamatát, annak fizikai ismérveit tárja elétek. Nem helyes azonban olyan értelemben, hogy Darwin még nem volt kész, vagy inkább nem volt képes e fejlődéselmélet előzményeinek, sem pedig annak további, tehát az emberré válás fokozatán túl, s afölött lévő fejlődési szintek átadására. Azokat a Tanításokat ugyan is, amelyeket mint átadandó ismereteket magával hozott; vagyis lényegében a teljes fejlődés-elméletet (amely a bukás pillanatától a Visszatérés pillanatáig kellett volna megmutassa az Utat), már megcsonkítva adta tovább, és egészében materialista alapra helyezve; teljességgel Isten kizárásával kívánta érthetővé tenni. Isten, s a Teremtés-történet helyett inkább kész volt elfogadni, s elfogadtatni kortársaival (és persze: veletek, a későbbi nemzedék tagjaival) még azt is, hogy az atomok, az ős-elemek csak mintegy: „véletlenszerűen”, esetleges történések bizonytalan kimeneteleként rendeződtek oly módon, hogy azokból a végén kialakulhattak a legelső ős-sejtek, amelyek (persze: ismét csak véletlenül) éppen azokat a sejt-párokat vonzották magukhoz, amelyekkel sejthalmazokat, vagyis mind fejlettebbé és fejlettebbé váló testeket képezhettek. Darwin elméletében tehát az egész emberiség, maga az emberi faj nem más, nem több, mint a jó öreg Természet tréfája, vagyis a véletlenek sorozatának esetleges összjátékából kialakult lény-csoport, amelynek létrejöttére épp akkora volt az esély, mint arra, hogy soha se nyerhessen testet, s így teret egyetlen értelemmel, vagyis tudattal bíró lény se a Föld színén. A lelket, a szellemet pedig már nem is tartotta sem fontosnak, sem pedig célszerűnek megemlíteni, minthogy azok létét egyáltalán nem volt képes elfogadni, mert azok „kialakulását” már nem tudta volna beleépíteni e „véletlen-elméletbe” úgy, hogy az teljesen és tökéletesen illeszkedjék abba, anélkül persze, hogy azok Teremtőjét, vagyis az Atyát is említenie kelljen. Pedig maga Darwin is a Teremtés ismeretének átadása céljából érkezett a Föld színére, ahogy az Ókor nagy Bölcselői közül is oly sokan: ám az ő tudatában is lefedte a teljesség felvállalásának merszét az ellentét, akinek az adott korban épp a tudatok teljes és tökéletes leárnyékolása, vagyis Istentől való elfordítása volt az elsődleges célja. S ez sem véletlen: ő maga akarta uralni, vagy inkább bitorolni Isten helyét, teljességében anyagi szemléletűvé változtatva a teljes emberiséget. Ez részben sikerült is neki, egy időre legalábbis; ám valóban csak egy kurta időre, s csak egy elenyésző, bár még így is jelentősnek mondható ember-csoport esetében. Aztán ezek közé az erősen besötétített ember-csoportok közé, mint annak szülöttei, tagjai; új, és még újabb Ébredők érkeztek, akik keresni kezdték a válasz kérdését, vagyis a Darwini „azértek” miértjeit is, helyére billentve (legalábbis részben) testvéreik tudatában a FÉNY, de már a Valós FÉNY utáni vágyakozást. Nos: ennyit csupán magáról Darwinról (aki azóta ismét a Föld útjait járja) s ennyit az általa csak félig átadott Tanításokról, amelyek második részét, tehát az ember-létből való kiemelkedést, s további fejlődést, s a Valóság Világa felé való lépteitek irányát kívánom megmutatni ebben, s az ezt követő kötetben. Ismét előre-bocsájtom azonban: adandó alkalommal külön kell, s én külön is fogom választani azokat a Tanításokat, s azokat az ismereteket, amelyeket már a ti szinteteken is meg kell tudnotok valósítani mindennapjaitok során, s azokat, amelyeket (ha csak hozzávetőlegesen is) már megismerhettek ugyan, de amelyek csak egy ezt követő szellemi és test-tudati fejlődési, vagy inkább ébredtségi szakasz ismeretei és elvárásai lesznek azokkal a későbbi korban megszületőkkel szemben, akik ténylegesen is tovább kívánnak lépni, s előrébb, feljebb a megkezdett, s egyre meredekebbé, és egyre göröngyösebbé váló Úton. Haladjunk is most tovább, hisz Utunk még hosszú lesz, s bizony: még mindig sok az, amit meg kell hogy mutassak, s meg is kell magyarázzak, hogy ne csak lássátok, de értsétek is, amit elétek tárok. Ott szakítottuk félbe Utunkat egy kis időre, hogy a köröttetek élő állatok mélybehullásáért; de azok fejlődéséért is ti vagy-tok a felelősek. Ez így is van, amint az is, hogy amíg ti képtelenek vagytok békében, örökös vérontás nélkül élni, s míg képtelenek vagytok lemondani a köröttetek élő állatok lemészárlásá-ról, s felfalásáról; az állatvilág ragadozóitól sem várhatjátok, hogy megváltoztassák ősi 262
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet életformájukat. Pedig az állatok már ezer évek óta képesek volnának erre: ha ti nem töltenétek fel őket újra és újra, s aztán megint a tudatotokban megfogalmazott negatív gondolat-energiákkal! A legjobb példa erre a ti bolygótok egy magasabb rezgés- tartományban, tehát a ti számotokra még láthatatlan dimenzio-nális szinten épült Shambhalla. A Város állatainak ugyanis már nemcsak hogy módjában áll; ha úgy tetszik „kötelessége” is az új életvitel szerinti rend megtartása – s ők benső késztetéseiknek engedve még véletlenül sem lépik túl a megengedett határt, nem szegik meg a maguk íratlan Törvényeit. Nem, mert a ti korábban, vagy a mostani jelenetek, tehát a saját dimenziótok szintjén megfogalmazódott, s még ma is újra és újra megfogalmazódó gondolataitok és érzéseitek, indulataitok irányultsága, azok energiája már nem adja meg számukra a késztetést a legvadabb cselekedetek elkövetésére. Már kikopott lelki-rezgése-nergiájukból minden vad, és durva ösztön energiája, hogy átadhassa helyét egy sokkalta tisztább energiának, amelyből egyben testeik is megfogalmazódtak. Ez persze így lesz a Föld egészén, amint eléritek a magatok szférájának hatodik dimenzióját. Vagyis; lényegében már jóval a most várt-várható dimenzióváltást követően, az Orion csillagképbe való visszatérés után, de még az Ezer éves Krisztusi Birodalom előtt. Ennek folyamata lényegében a jelenlegi Nap vonzásából kiszakadt Föld vándorlása alatt, az általatok Tejút-rendszernek nevezett csillag és bolygó-övezeten áthaladva fog megkezdődni, s nagyrészt lezajlani is. Tehát akkor, amikor lényegesen könnyebb lesz a föld felszíne alá kényszeredett állatok számára is az általuk elérhető gumók megszerzése, vagy a víz alatti növények felkutatása és elfogyasztása, mint az egymásra, vagy a csekély létszámú emberre való vadászat s főként az első időkben, amikor gyakran több tucat méteres föld-réteg lesz állat és állat, avagy állat és ember között. S persze: az embernek sem lesz módja másként élelemhez jutni, mint lélek-lény társainak! Először csak módja nem lesz rá, s később, amikor a Föld fizikai gömbje hosszabb-rövidebb időre megállapodik valamely bolygó közelében, hogy egy ideig mint annak Holdja; keringjen körötte; már a késztetés sem lesz meg az Új Emberiség képviselőinek tudatában. Mert amint azt is említettem már: a Nagy Ugrás, vagyis a Föld szellemi gömbjének felemelkedése pillanatában a Föld egésze kiszakad a ti Napotok vonzás-köréből, s elhagyja jelenlegi pályáját. Ettől kezdve mindig az a bolygó lesz a „gazdája”, vagyis a Napja, amelynek haladási (vagy inkább bukdácsolási) útjában a legerősebb a vonzás-köre, tehát a mágneses ereje. Ettől a bolygótól aztán egy áthaladó, nagyobb meteor-raj, vagy egy váratlanul (ti. az akkori Föld-lakók számára váratlanul) felbukkanó üstökös, egy-egy nagyobb kóbor Csillag; tehát egy újabb történést hozó égitest energiamezeje fogja elszippantani, új, és még újabb negatív energia-tömegeket szippantva ki a bolygótestből, de egyben megadva számára a továbbhaladás megkezdéséhez szükséges energiát is, és megszabva a haladás irányát is. Nem egy esetben épp maga a Csillag, vagy az üstökös „fogja be”, hogy egy ideig maga után vonzza, addig, míg a saját energiája is meg nem csappan olyan mértékben, hogy már nem lesz képes megakadályozni, hogy az ideiglenesen csatlósául lett Föld újból egy nagyobb mágneses térrel bíró bolygóhoz ne csatolódjon. Az Út maga hosszú lesz: s az Út során sok, nagyon sok élőlény teljességgel kipusztul. Ezek közt fognak szerepelni mindazon lélek-lények is, amelyek nem képesek még időben alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, azok követelményeihez. A dögevők, a legveszedelmesebb ragadozók, s a férgek és csúszómászók egyes csoportjai, azok, amelyek csakis és kizárólag más lények testeinek elpusztítása és felfalása révén biztosítják önnön, és utódaik létbenmaradását. Ezek egyéb táplálék híján először egymást, majd utódaikat fogják feláldozni, hogy eleget tegyenek az életösztön vad, és követelő parancsának, amely bennük még teljességgel előtérbe helyezi a fizikai lét fenntartását akár a faj fenntartása ellenében is. Ezek után már a megmaradt állatfajok is képessé válnak a bennük rejtező vadság levetésére, amelyre addig épp e ragadozók elleni védekezéshez volt szükségük. Tehát nem csak ti: a köröttetek élő állatok is tisztulni fognak. Mindeme a változások már annak a pozitív gondolatenergiának eredményeképpen fognak bekövetkezhetni, amelyeket… – ti fogalmaztok meg, éspedig most, az általatok Jelennek megélt korszakban, s azoknak, amelyek a Krisztus kora óta eltelt időszak során mint magasabb rendű gondolat-energiák, már megfogalmazódtak. Akkortól ír ugyanis Új Történelmet a teljes emberiség; de nem földi szintű, hanem annál lényegesen fontosabb és magasabb, Szellemi Történelmet, még akkor is, ha erről csak kevesen vagytok hajlandóak tudomást venni. Akkortól, mert akkor fogalmazta meg 263
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet számotokra Krisztus a Kegyelmi Törvényt, amely új, minden addiginál fontosabb Korszakot nyitott meg a Föld mindenkori szellemlényei számára. A Tej-út csaknem teljes hosszán át vezető Út persze korántsem lesz olyan hosszú, mint azt gondolnátok, vagy mint azt tudósaitok kiszámítanák, ha egyáltalán eszükbe jutna e kérdéssel foglalkozni. Nem kellenek százezer, vagy millió évek: de annyi időre mindenképp szükség lesz, míg az akkori emberiség egészéből, annak már-már ösztönszintűvé lett test-tudatából kikopnak a legvadabb, legdurvább késztetések, s míg a Föld körüli (s a korábban élt ~ vagyis a saját jelenetekben élő, s az azt megelőző évezredekben élt ~ nemzedékek gondolat és érzés-ener-giájából megfogalmazódott) energia-burokból ki nem ég azok utolsó kis morzsája is. Akkortól viszont már a Kegyelem Törvénye segíti a bolygó haladását, meggyorsítva azt, éspedig a Tér-Idő-Tér összevonás (vagyis a Tér-Idő ugrás) elmélete alapján. Az Orion Csillagkép egy számotokra mindmáig ismeretlen Iker-napja közelében éri el a bolygó azt a pontot, amelyet egykor, a Naniviei történés végett elhagyni kényszerült. Az Orion-csillagképbe visszatérő Föld színén, s a későbbiek során (tehát az Orionig vezető Út időtartama alatt) ott testet öltő Szellemi Én-részekből az Út végére minden, a legmélyebb mélységben megfogalmazódott negatív gondolati elem, tehát késztetés kiég: és lényegében itt és ekkor kezdődik meg igazán az Új Emberiség valós, már Szellemi értelemben vett Fejlődése! Megkezdődik, éspedig a szinte teljes mértékben a tudatlanságba süllyedt értelmi, vagyis tudati állapotból, de (ahogy korábban említettem) már a Nagy Ugrás bekövetkeztéig elért szellemi fejlettségi szintek birtokában, s oly módon, hogy a Szellemi ÉN-ben, s annak útra küldött Én-részében minden, egykor volt negatív elem emléke megmaradt, de már mint Létidegen, ezért mindenáron elvetni s kerülni való ismeretek, s annak a történésnek fájdalmas emléke, amelyeket épp ezen negatív késztetések követése révén s nyomán kellett megtapasztalniuk. Sokan: nagyon sokan lesznek akkor, abban a hatalmas pillanatban a Föld lakói közt olyanok, akik az egykori, Naniviei történés során is a Föld színén voltak. S most nem csak a Föld szellemi burkát kísérő Testvérekre gondolok: sokan fizikai testben vállalnak Utat, hogy Szellem-testvéreikkel együtt átsegíthessék a kezdeti nehézségeken mindazokat, akik, mint az úgynevezett maradvány-emberiség tagjai; szintén a Föld színén kell maradjanak az adott időpontban, hogy jelenlétükkel, s az utódok világrahozatalával biztosítsák az emberi faj fennmaradásának folyamatosságát. Eljönnek, s Utat vállalnak, hogy valós ÉN-jeikben elraktározódott, tapasztalati tudásukkal segíthessék kései utódaikat, visszatérve az utódok létbelépése előtti, vagyis a saját egykor volt, fizikai lét-idejük múltjába egy olyan pontról, amely azonban már lényegesen túllépett ezen a jövőn, s túllépve ezen a fejlődési szakaszon, egy távolibb, egy magasabb fokon álló Holnapba érve ezáltal. Amennyire a Föld múltjából érkeznek tehát, épp annyira érkeznek annak távoli Jövőjéből is, hogy mindenben segítségére legyenek a szó fizikai értelmében vett utódoknak, hogy egykor ők is utolérhessék korai eleiket a Fejlődés síkján. (És lényegében itt fog realizálódni annak fontossága, és annak igaz volta, miszerint az Idő, mint olyan; nem más, mint a szüntelen, a folyamatos MOST, amint a helyszín, vagyis a Tér, s annak egy-egy pontja is csak a mindenütt jelenvaló Végtelennek egy kis, biztonságos s csak a ti földi tudatotok számára való korlátja, vagy érték-mérője, amelynek a Valóság értelmében nincs, mert nem is lehet szerepe, vagy helye…) Az ember nevű lény, amint Lény-társainak többsége is (tehát a legtöbb, s a leginkább alkalmazkodni képes lények kisebb csoportjai): az Út kezdetétől az Út végéig jelen lesz a Föld színén. Bár inkább úgy mondanám: a föld felszíne, s a nagyobb kiterjedésű vizek; a Tengerek és az Óceánok felszíne alatt. Igaz viszont az is: az ember nevű lényeknek egyre inkább elhomályosodó test-tudattal kell a mindennapok során eléjük álló, szigorúan csak a túl, és továbbélésért folyó küzdelmekkel szembenézniük, szinte teljességében úgy, mint a köröttük lévő állatoknak. Mindazon technikai ismeretek, s az addig elért tudományos, és egyéb ismeretek nélkül, amelyek ma oly fontosak, s olyannyira meghatározó szerepet töltenek be mindennapjaitokban; ezek egyszerűen elmerülnek a tudattalan tartományban, mint olyan ismeretek és fogalmak, amelyeknek nincs semmiféle szerepe a Holnapok elérhetése szempontjából. Annál is inkább, mert a Nagy Ugrást, mint jeleztem: hatalmas, fizikai szintű kísérőjelenségek kell megelőzzék, kísérjék és kövessék, amelyek során a modern technika felszerelések, s a komfort-érzetet adó találmányok 264
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet sorra megsemmisülnek. Az Éter hullámait meglovagoló, tehát az ultrarövid, a közép és hosszú hullámú televíziós és rádióadók épp úgy süketté válnak, amint megszűnnek működni a szintén ezen az elméleten alapuló működési rendszerre kiépített telefonhálózatok, vagy akár a háztartási gépek is, de megszűnik az áram, a gáz, a víz-szolgáltatás is: tehát minden, ami a úgyszólván a mindennapi Lét velejárója már a kisebb falvak lakosságának szemében is. Ezek a történések azonban rákényszerítik az embert az elhagyott, ősi létforma egyes elemeinek újbóli „felfedezésére”, s azok alkalmazására… – már ameddig módjában áll majd bárha csak a korábban élt ősök lét-elemeinek használata is, mert egy idő múltán az is lehetetlenné lesz számára… A földművelésre a legelső perctől fogva nem lesz lehetősége (s éppen a légtér és a talaj nagyfokú vegyi, s mind emelkedettebb mértékűvé váló nukleáris szennyezettsége végett!), s az esetlegesen, inkább csak véletlenszerűen megmaradó élelmiszerkészletek gyorsan kimerülnek. Attól kezdve már csak azt fogyaszthatja a megmaradt emberiség, amit a Föld mélye rejt, vagy amit a szárazföldet a Tengerekkel és Óceánokkal összekötő föld alatti járatoknak köszönhetően a vizek mélyéről megszerezhet. A technikai, és tudományos találmányok; a gépek s a különböző berendezések mellett természetszerűleg elvesznek mindazok modern, vagy annak nevezett, ám egyre inkább az atavisztikus elemek felé hajló „művészeti alkotások” is, amelyek mára mindinkább tért hódítottak, s létjogot nyertek tudatotokban. El kell hogy vesszen az is, hogy az Új Emberiség már teljesen „tiszta lappal” kezdhesse meg a fejlődést: s már valóban a felfelé vezető Út értelmében kezdhesse meg azt! Aztán, ha már az Új Emberiség tagjai ismét elérik a tudat fejlettségének egy bizonyos szintjét, a valóban tiszta művészeti elemek ismét lejutnak a Föld színére; de már azok tényleges valósága szerint, mint az Ég Ajándékai, emléket állítva a korábbi (vagyis; a ti mostani, s a néhány évszázaddal, vagy akár évezreddel előttetek élt) emberiség szellem-óriásainak, s az azok lelkében, szellemében megfogalmazódott, s általuk láthatóvá, hallhatóvá, s tapinthatóvá tett Kegyelmi Ajándékoknak, amelyek elsődleges célja az volt, s az is marad: visszaigazolni, hogy Isten a legmélyebb mélységben sem hagyta, s nem is hagyja magára gyermekeit, s még ott is eljuttatja hozzájuk Szívének egy-egy tiszta, élő Sugarát, hogy Valós Fény ragyogja be azok fáradt, fázó, törődött lelkét, s egész fizikai valóját. S itt most a valós értékkel bíró művekre és alkotásokra gondolok, hisz az ellentét épp úgy megfogalmazza, s meg is fogalmazta minden korban a maga „művészeti irányát”, amelynek célja azonban nem az ember-szellemek emelése, épp ellenkezőleg; azok magához vonzása, eldurvítása volt, s maradt is. Ezeknek az ellentétes erő-elemeknek az ellensúlyozására, s az Úton járó, s már valóban a Fény látására és beérzékelésére, vagyis a Tiszta Szeretet-morzsák befogadására képes testvéreik szolgálatára vállalkoztak azok az emberek, akiknek feladata a tiszta művészeti alkotásokba rejtett Isteni Erő levitele és átadása volt, s maradt is minden korban. E művek a végtelen, Ég-tiszta Szeretet legbensőbb és legfelsőbb Lényegének apró kis tükörképei, amelyeket a Föld művészei már jóval útjuk megkezdése előtt, magasabb szinteken fogalmaztak meg, hogy Útjuk egy meghatározott pontján aztán magukhoz vonzhassák a Fent világában megfogalmazott művek vizuális, vagy inspirációs képét, avagy hangjait, benső látással és/vagy hallással érzékelve azokat test-tudatuk mélyén, hogy a Föld színén, s persze a Föld eszközeivel ismét megalkotva: ember-testvéreik elé tárhassák azokat. Az így megmutatott s átadott Szeretet-energia végső célja, s valós rendeltetése az, hogy még inkább meggyorsítsa az ember-szelle-mek további fejlődését, s ezzel az adott szféra (tehát a harmadik szféra) magasabb dimenzióinak elérhetését is. Épp így, épp e céllal kell újjászülessen minden egyes mű, és alkotás, s nem egyszer úgy, hogy az azt korábban megalkotó művész maga is újabb Utat vállal, hogy ismét lehozza, de már a kozmikus tudattárból magához vonzva ama művet, amelyet korábban ember-testvérei kezébe adott. Ugyanis minden, ami a Valódi Szeretet energiájából fogalmazódott meg; örök időkre fennmarad, hogy semmi el ne vesszen azokból. S ez még akkor is így van, ha a Valóság tükrében nézve a Föld színére levonzott s ott átadott alkotások… még csak meg sem közelítik annak eredetijét, vagyis azt, amelyet a művész a magasabb szférában egykor, még elindulása, s testbe öltözése előtt megfogalmazott! Mert ez így van, s persze: nem is lehetne másként. Először is azért, mert a földi ember még nem elég érett, és nem elég nyitott ahhoz, hogy meghallani, vagy meglátni volna képes azon hangokat és színeket, amelyek a magasabb szférákban a mindennapok természetes jelenségeiként állnak majd elétek: hogyan is volna hát
265
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet képes megérezni és megérteni azokat a mennyei hangzatokat, s színeket, amelyekből az igazán nagy alkotások eredetileg felépültek?! Ezért is van az, hogy egyetlen igazi Művész sem volt, de nem is lesz, mert nem lehet tökéletesen elégedett az általa elkészített alkotással: tudatának tudattalan mezejében ugyanis élénken élnek mindazon színek, s mindazon dallamok, vagy mennyei hangzatok, amelyeket ő a Föld színén is életre kívánt kelteni. Másodszor azért, mert a művek energiái épp úgy keresztül kell jussanak mindazokon a síkokon, s azok egyre sűrűbbé és sűrűbbé váló energia-mezőin, amelyeken a művész maga is átment, ellenkező esetben még maga a fizikai testbe zárt művész sem volna képes érzékelni, s „ihletett”, vagyis egy bizonyos szintű és formátumú mediális állapotba emelkedve magához vonzani, s a Föld „érzelmi nyelvének” legmagasabb, ám a Valóság értelmében mégis csak mélyen rezgő energiaszintjére letranszformálva átadni azokat. Ez az „érzelmi nyelv”, ennek rezgésszintje az Új Emberiség történelmében teljességgel más irányba fog haladni, s más, már úgyszólván a kezdeti időponttól magasabb rezgésszintre fog emelkedhetni, mint ahol a ti jelenetekben rezeg, a ti emberiségetek tagjainak tudatában, annál is inkább, mert a legmélyebb szinten lévő, legdurvább cselekvésekre való késztetést adó energiák sem az emberszellemek test, illetve szellemi tudatában, sem az azokból megfogalmazott, s az első emberiség, valamint az Elsődök által a Föld köré árasztott energia-burokban nem lesznek jelen. Legalábbis: hosszú időn át nem, sem az emberiség test-tudati és szellemi tudati fejlettségének a harmadik szféra ötödik, illetve hatodik dimenziójáig való felfejlődéséig, sem pedig az ezer éves Krisztusi Birodalom korszaka során. Az ellentét már csak az ezer éves Birodalom utáni, már utolsó erőpróbája során fogalmazhat meg olyan negatív energiákat, amelyek nyomán a ti szintetek minden mély rezgésben megrekedt „művészeti irányzatát” is reprodukálni tudja, ha úgy tetszik: haló porából keltve életre mindazon szörnyűséges kakofóniákat, amelyeket az erősen vonzása alatt állók ma mint élvezetes, számukra tán egyedüli szellemi (és gyakran lelki) értéket képviselő műveket hallgatnak, vagy néznek valami sötét gyönyörűséggel. Ahogy az ember-szellemek, úgy azok környezete is egyre tisztábbá, s egyre anyagtalanabbá lesz: még akkor is, ha a valóság szempontjából épp úgy anyagból fog állani minden tárgy, amelyet akkor és ott a kezetekbe vesztek. Igen, mert testeitek anyagszerkezete, atomi felépítése is megváltozik, így a saját szemszögetekből, a saját fizikai érzékszerveitek számára úgy, és akként lesz minden természetes és valóságos, biztos elemekből álló, ahogy azt kézbe veszitek. Hogy egy kicsit érthetőbbé tegyem a változást: egy, a ti jelenetek során használt kalapács, amelynek két kilós súlya úgyszólván egy kisgyermek számára sem súly: ott már mint elképzelhetetlen nehézségű tárgy jelenne meg, amelyet csak kevesen volnának képesek önerőből (tehát a fizikai erejük igénybevételével) megemelni, hogy dolgozzanak vele. Viszont egy, az imént említettnél nagyobb, de már az új anyag-törvény elmélete szerint megfogalmazódott anyag-szerkezetű kalapács a ti számotokra volna használhatatlan: éspedig annak súlytalan volta végett. Nem tudnátok vele nagyobbat ütni, mint most egy hungarocellből, vagy könnyű műanyagból megformált játékkalapáccsal, amellyel legfeljebb egy homokvár falába „verhetnétek szöget”: ám nem a házatokat alkotó tömör téglafalakba. A ti szintetek embere nem tudná használni az Új Emberiség eszközeit, és viszont, s csupán azért, mert más és más szellemi energia közeg anyag-törvényei érvényesek itt, és megint mások ott. Amint mondtam: a másik hatalmas változás a Föld színén lévő lélek-lények, tehát a növények és az állatok világában kell (és fog is) végbemenjen. Az Új Emberiség mellett élő állatok az Orion csillagképbe való megérkezés előtt meg kell kezdjék, s be is kell végezzék tudattalan-tudati átalakulásukat. S ez meg is fog történni, méghozzá olyan szinten, hogy az ottani, már a ti jelenlegi körülményeitekhez hasonló létfeltételekkel bíró bolygó felszínén sem válnak újra ragadozókká. A Föld terményeinek észszerű, hadd ne mondjam: igazságos elosztása (amelyre napjaitokban is mód, és szükség volna!) nem is teszi szükségessé számukra, hogy ekként cselekedjenek. Annál is inkább, mert a dimenzióváltást követő korszak során, s már az Orion-csillagképbe való visszatérést követően a jelenlegi emberiség legtisztább gondolat-energiáinak lélek-lényei kapnak lehetőséget a világrajövetelre, de a ti jelenetek során élő (s még mint rettegett ragadozókat ismert) állatok is teljességgel átveszik a köröttük lévő Világ rezgésáramát: miután a ti gondolat-energiáitokból átvett félelem-hullámok kikopnak ösztön266
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet tudatukból, már szelídekké és kezesekké válnak, annál is inkább, mert az Út során olyannyira rákényszerültek az emberrel, és a fennmaradó lélek-lény társaikkal való közösség megélésére, hogy egyszerűen kivész belőlük a támadás késztetése. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ember körül, vele egy bolygón élő állatok mind háziasodnak! Nem, erről szó nincs: ennek ellenkezőjéről viszont nagyon is hogy szó van. A ti jelenetekben az ember mellett élő állatok kivétel nélkül visszatérnek a Természetbe. Szabadokká lesznek, hogy már önként, a maguk lelki késztetéseinek engedve váljanak később ismét az ember segítőivé: nem rabszolgáivá, nem kiszolgáltatott, s gyakran fizikai bántalmaknak engedve szolgáló barmokká: igaz társakká, akik maguk is ki akarják venni részüket a munkából, éspedig kifejezetten az ember iránti szeretet érzetének engedve. S minél inkább kész, és képes az ember az állatok iránti, valódi szeretet megélésére (elméleti és gyakorlati úton egyaránt), annál inkább válik arra alkalmassá az állatok mindegyike is, fajtól, nemtől és korábbi milyenségtől, vagyis a faj korábban élt egyedeire oly jellemző, de csak a negatív környezet késztetésének hatására kialakult, benső ösztönviláguktól függetlenül. Az Ezer éves Birodalom beköszöntének pillanata tulajdonképpen akkor veszi kezdetét, amikor a Föld minden lénye késszé és képessé válik a Tökéletes Harmónia befogadására, s annak megélésére. Az Ezeréves Birodalom, majd az ellentét utolsó lehetősége után egy, a hamarosan bekövetkező történéshez lényegét tekintve hasonló történés kell bekövetkezzen: de már úgy, olyan módon, hogy a bolygó egésze, tehát annak fizikai gömbje, s az akkor testén élő emberiség egésze is felemelkedik, majd a szellemi gömbbel való egyesülés után még tovább emelkedik, a negyedik szféra első dimenziójáig, hogy attól kezdve már csak a teljes és tökéletes Visszatérés ismereteit igyekezzenek elsajátítani: vagyis kibontani az egyre ébredtebbé váló ÉN-ben, hogy az útra küldött Én-rész, a test-tudat, s a fizikai, majd az egyre anyagtalanabbá váló testek révén a gyakorlatban is megéljék az egykori, s a Bukás során fokról-fokra lefedődött tudás-elemeket. Tudom, hogy ezt is említettem már, most mégis meg kellett említsem újra, hisz Utunk további részében épp ennek a történéssornak végigjárására kell vállalkozzunk. Méghozzá úgy, olyan módon, hogy a ti jelenetekből elindulva végig nyomon követjük azokat a történéseket, amelyek az Út során elétek kell álljanak. Persze nem is annyira magukat a fizikai történéseket vesszük sorra: inkább azon történések lelkiszellemi hatásait, hisz azok segítik az ember-szellemek feljebblépését: amint azok nehezíthetik is meg azt, ha a Szellemi Én-rész gyengébbnek bizonyul a test-tudatnál. Ám a történések további részének, a bolygó vándorlásának a vándorlás kezdeti pillanatától a megérkezés pillanatáig az a szerepe, hogy ezt a történést kizárja, vagyis hogy lehetőséget adjon rá, hogy a Szellemi Én-rész mindahány Út során nagyobb erővel bírhasson, mint a test-tudat. S ez természetesen nem csak a Föld szellemmel bíró lényeire vonatkozik. Amint már azt is megemlítettem: nem csak a Föld, de a ti jelenlegi Naprendszeretek, s még a Galaxis más Naprendszerei is érezni fogják a Kozmikus méretű történést: ha másképp nem is, a késleltetett energia-hullámok révén, amelyek leközvetítik a történés energiáját, annak rezgés-hullámait. A Föld jelenlegi pályájához közelebb eső bolygók és Csillagok felszínén természetesen erősebben, míg a távolabbiakon gyengébben lesz érezhetővé a történés energiája. De mert hogy a Történés a Föld mindahány dimenzióját érinteni fogja: a szomszédos, s a távolabbi bolygók más-más dimenziókban testet öltött szellemlényei is mind érezni fogják azt, s le is reagálják a maguk benső, és fölöttes természete szerint. A magasabb dimenziókhoz csatolódó bolygók már csak felfelé emelkedhetnek, míg a mélységben megrekedt bolygók a bolygón testben élők szellemi irányultsága szerint folytatják lefelé, avagy már felfelé, egy dimenzióval magasabban vezető Útjukat. Ahogyan a Mars esetében is történnie kell, ahol a negatív energia egy része már jóval a Föld várható történése előtt, tehát a ti múltatokban lezajlott, a két világ-égés során távozott a Mars testéből, biztosítottá téve, hogy a bolygó már maga is egy szinttel feljebb emelkedett szellemlényeket vonzhasson magához, hogy attól kezdve már azoknak szolgálhasson ideiglenes lakhelyükül. Ez kell bevégződjön, s erre épp a Föld színén bekövetkező energia-robbanás ad majd módot, amikor is a Föld fizikai gömbjéből kiáradó energia-hullámok szinte minden bolygót és Csillagot mozdulni késztetnek; emelve, vagy a mélység felé tolva azok fizikai gömbjeit, vagy más, nem teljesen gömb formátumú alakzatait: vagyis azok tömegének egészét. A Mars a két világégés előtti negatív energiakiárasztás során megvalósuló irányultságának megfelelően fejezi be a megkezdett dimenzionális emelkedést, végképp kiemelkedve ezáltal az első szféra szintjéről. Akkortól a Mars a második szféra első 267
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet dimenziójában kell létezzen, míg a rajta testekbe öltöző szellemlények az első szféra két legmagasabb dimenziójából kell érkezzenek. És még így is ez lesz lényegében a legalacsonyabb pont (ti. a második szféra első dimenziója), amely a Föld negyedik szférába emelkedett szellemi burka, és Satana Mélységbeli birodalma közt még létezni fog. Az ennél alacsonyabban álló szférák eltűnnek: irányultságuknak és szellemi töltésüknek értelmében csatolódnak felfelé, vagy lefelé, hogy megkezdődhessék a Fent és a Lent birodalmának hermetikus különválasztása. Most még, a ti jelenetek során a Mars a forrás állapotában van. Felszínén időről - időre hatalmas robbanások vannak: ezek energiái a ti mindennapotok során válik érzékelhetővé a Föld színén, amit persze magatok is tapasztalhattok. Műszereitek jelzik is e hatalmas energiák beáradását: de csak mint a légkör elektromos energiáinak jelenlétét, míg a szellemi energiák fedve maradnak, hogy a gépeknél ezerszer finomabb „műszerek” a testbe öltözött Én-részek, s a test-tudatok számára váljanak csak nyilvánvalóvá, beérzékelhetővé. A Szellemi Én-részek, s a test-tudatok számára, amelyek a beléjük áramló, idegen energiára reagálva mind érzékenyebbé válnak, s gyakorta olyan jelenségeket produkálnak, amelyek titeket magatokat is megdöbbentenek. A váratlan és hirtelen érzelem-kitörések: a vad, indulatos szavak és tettek korszaka ez, amely szavak és tettek olykor a legcsendesebb, legszelídebb emberből is robbanásszerűen áramlanak a köröttük élők felé egy-egy ilyen negatív energia-hullám érkeztekor. De épp úgy a tiszta, a fennkölt gondolatok és érzések korszaka is: s nem egy esetben ugyanaz a testvéretek fogja produkálni (vagy épp akár ti magatok is, ahogyan azt a saját példádon is megtapasztalhattad!), aki kevéssel, olykor csak percekkel korábban az indulatos szavakat és tetteket produkálta. Ez utóbbi annak a szintén hatalmas mennyiségű pozitív energiának bevonzása és használata révén válik valótlan valóságotok jelenségévé, amelyet a magasabb szintről érkezett testvérek Szellemi Énrészeikbe zárva magukkal kellett vigyenek, s azok révén, amely energiát már a Tibeti Őrizők, s a Shambhallában fél-anyagi testekben élők, valamint a Bermudákon, s a Föld több más energia-kapujában feladatot vállalt szellem-testvérek árasz-tanak a Föld energia-burka felé, hogy feltöltsék, s ezáltal segítsék annak elszakadását, s az elkészített dimenzióközi pontra való emelkedését. Igen, gyermekem: a Föld szellemi burkának a várható történésre való előkészítése már megkezdődött, ha ez a ti fizikai szinteteken nem érzékelhető is. Érzékelitek azonban Szellemi Énrészeitek révén, a az érzékenyebb idegrendszerrel bírók saját reakcióik révén is: épp úgy, amint a negatív energiát, amely szintén a Nagy Ugrás érdekében kell a Föld felé: de már annak fizikai gömbje felé áradjon. Ezt is a Szellemi Én-részek által érzékelhetitek, s ha magatok nem érzékelnétek is azt a Felsőbb szintű védelemnek köszönhetően a mindennapjaitokban elétek álló történések nyomán, érzékelnetek kell mégis az egyre gyakoribbá, és egyre durvábbá váló történésekben, amelyeket mint távolról érkező híreket: magatok is borzadva figyeltek, s hallgattok. E korszak, vagyis a ti Jelenetek időszaka nem csak a további fejlődés, s a Felismerések, de a megtapasztalások nagy időszaka is egyben: s épp ezen kedvezőtlen, vagy már kifejezetten durva történések adnak módot egy-egy megtapasztalás megszerzésére, s ezzel egyszer-smind az Úton lévő Szellemi Én-részek vizsgázására is, amelyek e történések megtapasztalása, s legyőzése érdekében kellett elinduljanak Kegyelmi Útjaikra. Persze: elsősorban a vállalások, vagy az egyes karmikus eredetű Utak időszaka ez is, hisz ez a kor, s annak minden történése azt a célt szolgálja, hogy az Én-rész az Út végén képessé váljon a negyedik szféra síkjára emelkedni, megtörve ezzel az ellentét hatalmát önmaga számára. Ez persze még nem jelenti, s nem is jelenthetné azt, hogy egy későbbi, még a dimenzióváltás előtt történő Út során az Én-rész ne bizonyulhatna gyengének a test-tudattal szemben egy olyan történés során, amelyet még mint megtapasztalásra váró Tudás-elemet, meg kell kíséreljen megélni, s feloldani önmagában. A gyengének bizonyuló Én-rész ezáltal ismét karmikus kötést vesz magára a hibásan végigjárt Út végén: ezt annak mértéke szerint kell felvállalja egy későbbi Út során, vagy (ha a visszalépés csak kis mértékű) feloldja számára a Krisztus által megfogalmazott Kegyelmi Törvény. Sokan kérdezik: mikorra várható a dimenzió váltás, s az apokalipszis. Nos: erre utalt Jézus, amikor azt mondta: …”nem tudhatjátok sem a percet, sem az órát…”
268
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Ugyanakkor olyan kijelentések is elhangzanak, amelyek egyenesen megkérdőjelezik, sőt: tagadják, hogy valaha is bekövetkezne, vagy bekövetkezhetne. De csak végig kell néznetek az eddig megtett Úton, számba kell vennetek mind azt, amit már elébetek tártam, s azt is: milyen, és hol áll most, a ti jelenetek idején az emberiség, s hogy merre tart. Bizony, gyermekeim: egyik kép sem tenné elkerülhetővé vagy szükségtelenné a történéseket, még akkor sem, ha csakis és kizárólag az emberiség pillanatnyi helyzetén múlana annak szükséges, avagy szükségtelen volta. Ám nem így van, sőt: nem az az elsődleges oka a várható történések bekövetkeztének, hogy az emberiség meglehetősen megrekedt a mélységben, s olykor még mintha visszafelé igyekezne megkezdett Útján. Nem: az elsődleges cél a távoli Holnapokban rejlik. Azokat kell elérhetővé tenni mindannyiótok számára, akik még az általatok megfogalmazott mélységben vergődtök, önnön börtöneitekbe zárva, s magatok őrizve annak kulcsait. Ahhoz viszont, hogy ki tudjatok mozdulni a holtpontról, s alkalmat kaphassatok: már valóban előre, s fölfelé haladni, vissza kell térjen maga a bolygó is egy ezt megelőző pontra, vagyis arra a pontra, ahol annak testét a Föld-Anya, vagyis a bolygó energiatestét (vagyis Szellemi ÉN-jét) adó Elsőd éppen a ti számotokra megfogalmazta, méghozzá a ti Mélységenergiáitok összevonása révén formálva meg annak fizikai gömbjét. Azokat a gondolat-energiákat tömörítette, amelyeket ti fogalmaztatok meg lefelé vezető Utatok során, fokról - fokra, mind sűrűbb, és sötétebb gondolat-elemeket sugározva szét magatok köré, beburkolva azokba önnön Szellemi énrészeiteket is, hogy a megfogalmazódott sűrű közeg elviselhetővé váljék számotokra. Az Elsőd meg kellett hagyja a ti testeiteket alkotó energia-elemeket, viszont a köröttetek lévő gondolat-energiákat felhasználhatta, hogy azonosulhassék testetek a Föld fizikai anyagával. Ellenkező esetben idejekorán kilökődtek volna a Föld testéből az idegen elemek, s a végtelen Kozmoszban hánykolódnának, mint sehová sem illő, sehol meg nem kötött energia-részek. Ahhoz viszont, hogy testeitek egy fokkal magasabb rezgésszintre emelkedhessenek: magának a földnek is, a Föld fizikai testének is feljebb kell emelkedjék, s ez a közeljövőben (ha még nem is a ti jelenetek során) bekövetkező történés révén válik lehetségessé. Azonban ha csak a ti jelenetek emberiségét, annak milyenségét vesszük alapul, s azokat a történéseket, amelyeket most készül megindítani az emberiség egyik-másik, vezető beosztásba került tagja; az apokalipszis történés-elemei nemcsak hogy szükségessé, de már elengedhetetlenné váltak, éspedig pontosan úgy, abban a formában, ahogyan azt már egy korábbi Utunk során leírattuk veled, s persze: másokkal is, a korábbi korszakok során. Igaz: amint azt te is jelezted: a történéseket szinte apránként, egy jelentős részüket kisebb történés-elemekre bontva kell megéljétek, hasonlóképp szenvedve el azon történéseket, miként Mideas király fia, akinek atyja apróra törette a kősziklát, tudva: esküjét meg nem szegheti, ám a kőszikla halálát okozná gyermekének, ha az teljes súlyával zuhanna testére. Az Apokalipszis, annak minden történésével valósággá kell legyen az emberiség felett, s pedig éppen az emberiség érdekében. Ennek történéseit, s e történések előjeleit azonban már magatok is észlelhetitek, s hozzá nem mostantól, s még csak nem is az ezernyolcszázas évektől: csak elemeire kell bontanotok a saját Történelmeteket: s már a Krisztusi kortól kezdődően rábukkanhattok mindarra, amit képi beszédben bekövetkezni jeleztek az apokrif iratok, s maga a Jelenések könyve is. Igaz: a (ti számotokra, s a ti szempontjaitok szerint) komolyabb történések az ezernyolcszázas évek közepétől léptek elétek, s nem csak fizikai, de szellemi síkon is. Most haladjunk tovább tehát, s mert hogy az apokaliptikus történések egy részét (ha más aspektusból vizsgálva is) már korábbi könyveinkben megírtuk, a várható történéseknek, azok fizikai történéseinek csak egy részét jelzem, szinte csak emlékeztetőül, vázlatos formában. Amint mondtam: a történés maga már rég megkezdődött, ám annak betetőzése, vagy kiteljesedése hatalmas vulkanikus tevékenységekkel, heves földmozgásokkal, szökőárral kell valóság-gá legyen. Ennek során emberek milliói térnek vissza útjaikról: ki-ki a maga irányultságának, s a maga addig elért szintjének megfelelő irányba haladva. Erről szólt Jézus, amikor kérdésünkre válaszolva azt mondotta: „két ember arat a mezőn: az egyik felvétetik, a másik ott marad…” Ez lényegében azt jelenti: akár egy földi családon belül is lesznek, akik a magasabban lévő dimenziók egyike vagy másika felé haladva folytathatják útjukat, lesznek, akik ugyanakkor csak a köztes 269
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet szinteken létrehozott pontokig jutnak el, aholis kellőképpen leárnyékolva kell kivárják a számukra rendelt időt, és lesznek persze olyanok, s nem is kis számban, akik meg kell maradjanak a Föld fizikai testén, amint (sajnos) azok száma is jelentős lesz, akik a mélység felé fognak távozni, belelényegülve az ellentét birodalmába. A hasonló a hasonlóhoz fog tehát csatolódni, hogy könnyebbé váljék ezáltal kinek-kinek a további Útja, amely a FÉNY Világába vezet. Igen, gyermekem: még azok Útja is könnyebbé válik, akik a mélységhez kell csatolódjanak a bennük, ti. Szellemi ÉN-eikben honoló sötétség miatt, mert csak ott, a maguk közegében válhatnak igazán azzá, amik, s ez lesz az, ami megmutatja számukra valós tudati, lelki és szellemi „arcvonásaikat”. Ott levetik mindama felvett – tanult viselkedési formát, amelyet valós, benső milyenségükre kényszerítettek, hogy már teljességében meglátva önmagukat – önmagukban, és a köröttük élőkben is, végre képesek legyenek ráébredni, rálátni önnön benső tisztátalanságukra, s ha már kitombolták a bennük lévő vad késztetéseket; képesek lehessenek meglátni a különbséget önmaguk, s az időről – időre közéjük érkező, magas szintekről missziós utakat vállaló, fél-anyagi, vagy csak lélek-testburkot magukra öltő Testvérek között. Ez fogja megadni számukra a tényleges, benső vágyódást: elérhetni azok szintjét, s ama szint már valós, tiszta boldogságát épp úgy, ahogyan az a Kezdet kezdete óta zajlik a köztes szférában, ahol is az Útjuk végére ért Szellemi Én-részek tartózkodnak. Csak itt még egy fokkal fájdalmasabb lesz az önmagukra-ébredés, s az azt követő elvágyódás is. A kezdeti időben ugyan még megelégíti őket, s egy hamis boldogságérzetbe ringatja az, hogy saját milyenségük irányultsága szerint élhetnek, ám ez hamarosan ellenük fordul, s minél inkább igyekeznek kitombolni a bennük rejlő sötét elemeket; annál inkább. Akkortól már egyre kevésbé fogják élvezni a tombolást, s a másoknak okozott szenvedés sötét gyönyörűségeit; mert hisz ők maguk is céltábláivá lesznek a köröttük élők azonos indíttatású cselekvéseinek, megmutatva nekik saját éneiket. Önmaguktól fognak megcsömörleni és megundorodni – a mellettük élőben: először még csak annak milyenségét fedezve fel, majd lassan meglátva: az nem más, nem több, de bizony: nem is kevesebb, mint önmaguk hű és pontos tükörképe. A felfelé tartó Szellemi Én-részek egy része közvetlenül a Föld szellemi gömbjével fog emelkedhetni, amiképpen Shambhalla, és a többi, a magasabb szellemi energiák építette titkos Város lakója. De velük egy időben kell felemelkedjenek Tibet kolostorainak, a Bermudáknak, s a Föld más pontjain lévő Kapuknak őrei is, épp csak egy-egy ÉN - hologramot hagyva maguk után, hogy a Föld testén hagyandó Erő (pontosabban az Erőnek ama kis hányada, amelyet a Föld színén enged maradni a Kegyelem, s amelyből egy-egy Sugár időről - időre be kell épüljön a Föld ideiglenes energia-burkába, hogy kivitelezhetővé, s persze: túlélhetővé váljon az Út) őrizet nélkül ne maradjon. Ugyanis a történést követően sokan: szinte képzelhetetlenül sokan lesznek azok, akik az Erő nyomába vetik magukat. Egy részük azért, hogy annak birtokában igyekezzenek megmenteni a Földet a szerintük nagyon is valóságos, végső pusztulástól, ám többségük csak is, és kizárólag azért, hogy arra a csekély időre, amelyet ők a Föld végső pusztulásáig még hátralévőnek gondolnak, teljes és tökéletes uralmat szerezzenek a Föld színén mind-azok felett az emberek és javak felett, akik, és ami megmaradt a Nagy Történés nyomán. Ez utóbbiak közt természetesen jelen lesznek az ellentét küldöttei is: ők nem egyszer épp a többi „Erő-vadász” nyomában loholnak, hogy azonnal magukhoz vonzhassák az Erő legkisebb szikráját is, amint arra valaki rábukkan. Persze: az Ereklyék halvány másainak megkaparintását (amelyekről vélni fogják: azok a valós Ereklyék) ismét csak erőszakos eszközökkel tervezik végbevihetni, mint már eddig is oly sokan, s már oly sokszor, ami csak új, és még újabb negatív energiát termel már gondolat formájában is: aminek új, és még újabb negatív történések lesznek a közvetlen, s a közvetett következményei egyaránt. A Föld szellemi gömbjével együtt emelkedő Szellemi Én-részek egy része úgy, olyan formában kell megélje a Nagy Ugrást, mintha a történés során ők maradtak volna a Föld színén, mint túlélők. Ők lényegében a valóságban bekövetkező történéseknél jóval kisebb méretű katasztrófákat fognak érzékelhetni. Vagyis csak olyan események szemtanúi lesznek, amelyek nyomán élhető marad a Föld, ám amelyek nyomán az emberek többsége egyszerűen eltűnik, mintha sohasem létezett volna, s mintha a történés áldozatainak testei felbomlottak volna egy ismeretlen Hatalom parancsszavának engedve. A Föld 270
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet színleg hasonló marad: az ő tudatukban legalábbis, mint amilyennek addig ismerték, ámbár a hatalmas, ég felé törő építmények egy szálig eltűnnek. Leomlanak, s épp úgy eltűnnek a „semmiben”, mint azok a testek, amelyeknek (érzéseik s gondolataik szerint) a történés nyomán meg kellett volna maradjanak, mint a történés áldozatai. Ezeket a testben maradókat aztán lassan, fokozatosan kell átvezetni az Igazság sarkig tárt kapuján, hogy a történések beépülhessenek tudatukba, s Szellemi ÉN-tudatukba egyaránt, megelőzve, hogy nagyobb méretű megrázkódtatás érje test-tudatukat, mint amit még képes feloldani a bennük élő Én-rész. Azután viszont, ha már megértették, (egyes távoli emlékképek, filmek és egyéb tárgyi emlékek nyomán kikövetkeztették), mi is történt a valóságban, s arra is ráébredtek lassan: miért kellett mindannak megtörténnie, ami történt, s arra még; mi a végső, tehát a Felsőbb Szintű Célja a lezajlott történéseknek. Ezután viszont az ő test-tudatuk előtt is le kell fedjünk mindent, ami esetleg mégis csak visszavethetné őket további fejlődésük útján. Annál is inkább, mert a gyász, s a részvét nagyon is emberi érzései Shambhalla lakói számára sem ismertetlenek. Ők ugyan már nem egészen azt értik gyász alatt, amit ti, vagyis ők már nem a fizikai lét megszűnése fölött búsulnak, mint ahogyan azt ti teszitek! Ám a Szellemi Én-rész végett érzett, épp úgy szükségtelen aggódással még ők sem voltak, de persze: nem is lehettek képesek teljességgel mindezidáig megbirkózni, még akkor sem, ha tudván tudják: a Szellemi Én-rész mindenképp tovább fog haladni megkezdett Útján, hisz ez az ÉN legbensőbb, s legelső számú Törvénye, amely természetesen az Én-részre is épp úgy vonatkozik. Ők azonban még sajnálják a betöltetlen maradt űr, a megéletlen hagyott lehetőségek, a fel nem vállalt, s el nem végzett Feladat tudatával távozni kényszerülő Én-részt. Ezért őket is meg kell óvjuk attól, hogy most ezrek és milliók félbeszakadt, ki nem teljesedett, be nem töltött útjának tudata lecsökkentse szellemi energia szintjeiket, s ezáltal őket magukat is hátráltassa a további fejlődésben. Ez azonban, mint mondtam: csak a ti Földetek jelenlegi (ti. a ti jelenetek, vagy inkább közeli Jövőtök) népességének egy elenyésző részére vonatkozik. Azokra a már amúgy is fél-anyagi testekkel bíró, s már a ti korotokban is a magasabb szintű dimenzió valóságában lévő, s épp az imént említett Shambhalla városának lakóira, akik lényegében már ott: a ti szinteteken meg kellett teremtsék a megváltozott körülmények emberiségének lét-alapjait. Ezt a megkezdett munkát kell folytassák a Nagy Ugrás bekövetkezte után is: hadd fejlődjön ki az a maga „természetes” (tehát fél-fizikai Törvényeken alapuló) útján teljes egészében, mire a Föld fizikai gömbjén élők, s persze; maga a Föld is eléri azt a szintet, amikor is felemelkedhet, hogy ismét, de már mint tiszta (legalábbis: tisztultabb) Lét-elem; betöltse a rá váró energia-gömböt. A történés során távozó, s a ti közvetlen közeletekben, tehát az általatok is látható dimenzióban testekben élő, de már a felsőbb szintre emelkedhető Szellemi Én-részek többsége egy igen rövid ideig a köztes lét síkján kell tartózkodjon, mielőtt ismét testet vehet: de már csak fél-anyagi testet, hogy azt töltse be az imént említett, s addigra már teljességében feltáruló, s a maga mindennapi életét élő Város kicsinyeinek egyikeként, vagy egy másik, hasonlóképp a magasabb szférák valamely dimenziójában lévő bolygó lakójaként testet ölthetve magára, ha az ÉN fejlettségi, vagyis Ébredtségi szintje ezt lehetővé teszi. Az ő Szellemi Én-részeikben egy meghatározott időre, tehát egy bizonyos ébredtségi szint eléréséig továbbra is fedve kell maradjon minden egyes spirituális emlékkép: ne zavarja meg fejlődésüket egy-egy, a spirituális áthúzás révén bár ha csak álmukban is eléjük álló, megmagyarázhatatlan történés-elem, vagy emlék-foszlány. Csak ha már egy bizonyos, s Krisztus által meghatározott szintet elértek, nyílik alkalmuk betekintést nyerhetni elhagyott Múltjaikba, azokba a Múltakba, amelyek oly sok Szellemi Én-rész számára még akkor is mint a Jelen, vagy akár mint valamely távolabbi (ha nem is túlontúl távoli) Jövő valótlan Valóságát képezik. Akkortól viszont már missziós utakat is vállalhatnak (s persze: készséggel vállalnak is, mint Ideát bármely földi korban, bármelyikünk) hogy segítsék alant megrekedt szellemtestvéreik Ébredését, s feljebb, - továbbléphetését. Ez tehát az a két, fizikai értelemben, a ti síkotokon egymástól még nagyon is jól elválasztható, ám a Felsőbb szintű Lényeget tekintve mégis csak szerves Egységbe kovácsolódott csoport, amelyeknek tagjai egy szinttel magasabban folytatják eddigi Útjaikat a Nagy Ugrást követően. 271
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet A mi jelenlegi célunk azonban most nem az Ő útjuk, s nem az általuk elért szint történéseinek megfigyelése: Egyelőre legalábbis nem, hisz a továbbiakban, amikor a Föld minden egyes lakója eléri a megfelelő ébredtségi fokot: ugyan erre a szintre kell lépjen, s akkor már itt fogjuk nyomon követni annak további útját, amely a Végtelen EGY-ségbe vezet. Jelenleg azonban az általunk megfigyelni kívánt csoport még távol… nagyon is távol áll ettől a szinttől, s mi éppen azt az utat kell először nyomon kövessük, amelyen haladniuk kell, hogy mind feljebb és feljebb léphessenek. Az az ember-testekbe öltözött Szellem-csoport jelen megfigyelésünk tárgya, amely mint az emberiség hatalmas tömegének „áldozata”; a köztes szférába kell emelkedjen a történések során, s az, amelynek fizikai szintű túlélőként: a Föld fizikai testén kell maradjon a történés-sorozat befejeződése után is. Amint mondtam: a történés-sorozat lényegét tekintve már rég megkezdődött, bárha valós, s már teljességében az apokalipszis folyamatához tartozó Történések csak a tizenkilencedik század közepe tájt kezdődtek el igazán. Akkor, pontosabban az után, miután az egyre fejlettebb test-tudattal bíró emberiség szülöttei már médiumok és látnokok és jövendőmondók által ismét betekintést nyerhettek a Szellemvilágba, s ismét kezükbe vehették mindama Tanításokat, amelyeknek ébreszteniük kellett volna a Föld szellemmel bíró lényét… Akkor, amikor csodák és Jelenések egész sorozata követte egymást… Akkor, amikor a Föld szellemmel bíró lénye mindemellett is megmaradt a maga sötét tudatlanságában, pontosan úgy, mint a médiumi úton átadott Tanítások átvétele előtt! Akkor; tehát a másodszorra is feltámadó inkvizíció hosszú, kemény esztendei után. A földmozgások, amelyeket a látók megjövendöltek, a nagy árvizek, a pestis, a kolera, és más járványok pusztításai, a háborúk, s a háborúk okozta éhínség: mind-mind része volt e történés-sorozatnak. (Mint hogy azonban még ezekre is kitérünk egy ezt követő könyv megírása közben, s pedig a Hét Pecsét képi beszédének, s az abban elmondottak értelmének kifejtésekor; most erre sem fordítunk külön időt.) A ti jelenetek, és közeli Holnapjaitok történés-sorozata lényegében folytatása, s egyre erőteljesebb kiteljesedése lesz az évszázadok óta tartó folyamatnak. Ha tetszik, akár úgy is megfogalmazhatjuk: Mideas király „kövei” mind nagyobbakká és nagyobbakká lesznek. Lényegében a köröttetek - veletek eső történések nem mások, mint az ellentét támadásai, amelyekkel elpusztítani igyekszik bennetek, és számotokra mindent, ami egy kicsit is tiszta mer lenni, s ami egy kicsit is a Felfelé vezető Út felé irányíthatná lépteiteket, igyekezve ellehetetlenedetté tett életkörülményeitek által benneteket magatokat is elfordítani mindattól, ami valóban tiszta, s a szó nemesen vett értelmében EMBER-i akar lenni bennetek. Vagyis: a maga által okozott negatív történésekkel igyekszik bennetek elültetni a negatív irányt, annak tudatában: a test-tudat minden esetben a fizikai lét feltéte-leinek biztosítására fog törekedni, elfedve, s el is hallgattatva a Szellemi Én-részekben lévő, s ezzel ellentétes irányú késztetések bárha legcsendesebb hangját is, nem még annak hangos szavait, útmutatásait, amely test-tudattal ellentétben akár a fizikai test rovására is meg kívánná valósítani, végre akarná hajtani az ÉN által belékódolt instrukciók és feladatok mindegyikét. Tehát a korábban általatok (is) megfogalmazott mélység nyúl utánatok, szinte kötelezővé téve számotokra, hogy az ő kívánalmai szerint éljetek, s az általa kívánatosnak érzett eszközök felé kényszerüljetek kinyújtani kezeteket annak érdekében, hogy valamiképpen képesek legyetek egyáltalán megőrizni fizikai testeitek létét, s ha mód van rá, hát annak földi értelemben vett jólétét is biztosíthassátok. Vagyis: a pénz, s a hasonló eszközök megszerzésére irányítja minden figyelmeteket, még akkor is, ha a tudat egy részéből semmiképp sem tudja kiölni a Szeretetet. S nemcsak hogy nem tudja; nem is akarja: most még nem. Most még nagyon is szüksége van a szülői, a gyermeki, vagy akár a házastársi, baráti szeretetre, hisz ezek az érzések adják a késztetést: mindent megadni annak, akit szerettek. Mindent, ami erőtökből telik, s azt is, amihez már rég kevés az erőtök, de amelyhez mégis ragaszkodtok, olyannyira, hogy a kisebb-nagyobb földi és szellemi értelemben vett törvénytelenségek elkövetésétől sem riadtok vissza. Mindent: amit fizikai eszközökkel megadni egyáltalán képesek lehettek, mert tudatotok számára még az, és csakis az a valódi ajándék, és az a valódi, gondoskodó törődés, ha a szeretett személy testi énjének adjátok meg amit csak lehet, s nem az, hogy 272
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet annak lelki-szellemi jól-létéről igyekezzetek bárha erőtökön (ti. lelki és szellemi erőtökön) túl is gondoskodni. S e fizikai késztetést, mint benső test-tudati kényszert épp az ellentét tárja elétek, elfedve előletek minden magasabb szintű késztetést, amellyel a Szellemi Én-rész felülírni kívánja az ő mélybe húzó szavát. És elfedve előletek még azt is: ha igazán hittel és meggyőződéssel kéritek a „mindennapi kenyeret”; Atyátok még azon felül is megtámogatja létetek, olyas dolgokat is elétek adva, ha azt számotokra szükségesnek látja, amelyekre álmotokban sem mertek még csak gondolni sem…! Így tudja az ellentét még azokat is eltéríteni az egyedül helyes Úttól, akik valóban a szíveikben élő szeretet erejének engedve kívánják szeretteiknek a tőlük telhető legnagyobb kényelmet és jólétet biztosítani. (Azokról már azt hiszem, nem is érdemes szólanom, akik még csak nem is e Szeretet szavát, csupán önnön nagyszerűségüket bizonyítandó; hajtják magukat, hogy mégtöbb földi értéket szerezhessenek meg úgy a maguk, mint a köröttük élők számára. Róluk azonban már szintén szóltam a legutóbbi, tehát a Karácsonyi üzenetben…) Az ellentét ezirányú törekvése (sajnos) sikeres volt, és egyre sikeresebbé válik a Föld színén, amint azt magatok is tapasztalhatjátok. Ma ugyanis már nemcsak hogy egy család jóllétének, de akár az egyén mindennapi élelmének biztosítása s egyre nagyobb nehézséget okoz. Így a tudatotok nem, vagy csak kis mértékben fordul a Valóság Világa, tehát Krisztus, s az Általa kezetekbe adott Igaz Kincsek felé. S ez még fokozódni fog, mégpedig az egyre gyakoribb, s lassan-lassan a Föld egészét érintő történések végett. A sorozatos katasztrófákat persze még ti magatok is tetézni fogjátok: háborúk, forrongások, sztrájkok nehezítik az amúgy is egyre nehezebbé váló helyzetet, s az egymást követő járványok… – bizony, olyan korszak következik, amely egyedül alkalmas arra, hogy ki-ki már gyakorlati úton tehessen bizonyságot tényleges szellemi irányultságáról. Ezek a történések fognak megsokszorozódni az apokalipszis történéseinek kiteljesedése során! Ezek válnak még erőteljesebbekké: sohasem látott, de elképzelni sem mert, s nem is elképzelhető, mert emberi elmével elképzelhetetlen erejű vulkánkitörés-sorozatok, s mindent elsöprő áradások gyötrik meg a Föld minden népeit, s ezt követően szökőárak és tájfunok, mindent elpusztító jégverések lesznek a Föld egészén. A Föld-mélyből felszökő gázok a Föld légterének felsőbb régióiban lévő oxigéntől lángra lobbanva mint tűz-eső, hullnak majd vissza, láng-tengerré változtatva akár egész kontinenseket is, megmérgezve, s belélegezhetetlenné téve a levegőt, s megmérgezve a vizeket sok helyén a Földnek. Akkor aztán a Föld mélyéből sohasem látott férgek és csúszó-mászó állatok, mérges fullánkú, repülő rovarok jönnek elő úgyszólván „a semmiből”: s aki a földön áll, a háztetőkre menekül a férgek elől, aki pedig a háztetőkön van, a tűz-eső, s a mérges fullánkú rovarok elől keres menedéket a földön, vagy akár a föld alatt, a pincékben, a föld alatti építményekben, a sebes suhanású járművek föld alatti peronjain, vagy akár a sínek közt is. Emellett mindazon „emberi” eszköz ártalmai súlyosbítják az amúgy is súlyos helyzetet, amelyekkel… – épp ti fenyegetitek egymást, nem tudva: mit idéztek magatokra e fenyegetések által! E történéseket azonban szintén kellőképpen megmutattam korábbi Utunk során, így itt már nem érzem szükségét, hogy újra elismételjem. Legalábbis, ami a történések fizikai síkon, tehát az emberi test-tudat által megtapasztalható részét illeti. De annyit még hadd tegyek hozzá: ezek lesznek azok a történések, amelyek rá kell, és rá is fogják ébreszteni a Maradvány-emberiséget a legelső, és legfontosabb Törvényre, amely aztán hosszú időn át vezér-elve lesz a Föld színén maradó túlélőknek, s azok leszármazottainak, s amely Törvényre hamarosan visszatérek. E hatalmas, s a Föld szinte minden egyes pontját megrázó történések során a bolygó harmadik szféra hatodik dimenziójában lévő energia-teste (vagyis energia-köpenye) a Kegyelem Törvénye értelmében átlépi az adott szféra legmagasabb dimenzióját, s a már látott dimenzióközi pontra emelkedik: ám fizikai gömbje a történés után is a harmadik szféra negyedik dimenziójában marad, ahol az a történés pillanatában is lesz. E dimenzión belül kell, s persze: fogja is megkezdeni a bolygó emberi elme számára „végtelennek” tűnő vándorútját, amelynek valós végcélja az, hogy a Föld visszaemelkedhessék az Orion 273
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet csillagképbe. A túlélők közt úgyszólván egy nem lesz, aki ne sirathatna valakit: de nem lesz sem idejük, sem pedig erejük bárkit is siratni! Annál inkább nem, mert a ti gondolat-energiáitokból, s a korábban élt ember-csoportok gondolat-energiáiból megfogalmazódott energiaburok milyensége végett a Föld felszínén egyre inkább lehetetlenné válik az élet: így mielőbb ki kell alakítsák a föld-felszín alatti létezhetés legfontosabb feltételeit, s ez teljességgel el fogja terelni az emberek figyelmét nem csak a rájuk szakadt gyász fájdalmáról, de minden más egyébről is: hisz már önnön puszta fizikai létüket kell mentsék! A lég megritkul, s erősen szennyezett lesz, emellett a vékony energia-burkon olyan kozmikus elemek és olyan organizmusok törnek a Föld egyre vékonyabb légterébe, amelyek sohasem ismert betegségek további tucatjait fogják okozni, ismét megritkítva a túlélők már amúgy sem túl népes táborát. A többmilliárdnyi emberből alig egy milliárd lesz, aki a túlélők közt tudhatja magát a Föld színén, s mire a felszín alatti Élet legalapvetőbb feltételeit megteremtik, s mire az ember fizikai szervezete kiépíti természetes védekezési rendszerét az újfajta organizmusokkal szemben, már ez a szám is a felére csökken. Akkor viszont az emberi sejtek és sejt-halmazok új genetikai irányt vesznek fel: a kromoszómák közé egy új, addig nem ismert kromoszóma kerül, s az agy addig használaton kívüli sejt-állományainak egy új (bár az agy teljes felületéhez mérten még most is csak mikroszkopikus mértekkel bíró) tartománya nyílik meg. Ezek együttes hatása lesz az, amely képessé teszi az idegen organizmus elviselésére, vagy akár annak a fizikai testbe való beépítésére is az egész szervezetet. Ennek érdekében, s ennek révén azonban a teljes sejtállomány meg kell változzék, annál is inkább, mert a légköri szennyeződése, s a Nagy Ugrást követő, kezdeti időszakban bekövetkező atomrobbanások ártó hatása elől az első évtized végére szinte teljességben a földfelszín, s a víz alatti barlang-rendszerek fennmaradó, tehát a víz által el nem öntött, s a megindult Föld-lemezek által el nem torlaszolt barlang-rendszerekbe kényszerül az emberiség túlnyomó része, míg egy kisebb része, vagyis a tudósok, a Föld-felszínen létesített sugárzásbiztos épületekben minden erejükkel azon lesznek, hogy új, gyorsan előállítható, s biztonságosan működő légátalakító készülékeket fejlesszenek ki. Ez, és ennyi, amit még megtehetnek az emberi fajért… Az első évtizedben, annak korai esztendeiben sor kerül ennek megalkotására, majd a még (szinte csak „véletlenszerűen”) működő gyárak száz és ezer és százezer számra fogják gyártani: épp úgy, ahogyan a ti közeli múltatokban a lőszert, s a fegyvereket. Csak míg akkor a halál eszközeit gyártották, most az Életért, az emberi faj fennmaradásáért kell éjt nappallá téve dolgozniuk, tudva: idejük a kevésnél is kevesebb, mert amíg bőséggel lett volna idejük, hogy felkészüljenek a történésre: csak a halál előtt tették szabaddá az utat, háttérbe tolva, szinte semmibe lökve az életet… Emellett a szintetikus élelmiszerek előállítása lesz a tudósok másik legfőbb feladata: ezt azonban már csak azokban a föld alatti üzemekben fogják tudni kikísérletezni, amelyek már napjaitokban is működnek: ha most még nem is azzal a céllal, mint amire ama kései időkben fogják használni azokat… A szintetikus élelmek előállítása persze lényegesen egyszerűbb feladat lesz, hisz egy bizonyos formában már most a rendelkezéstekre állnak: az űrbe küldött űrhajósok is hasonló élelmet fogyasztanak, így magát a technológiát lényegében már nem kell feltalálják; ám az űrhajósok élelmének alapanyaga, s a történést követően előállítandó élelmiszerek alapanyaga teljes egészében más kell legyen, hisz nem fog rendelkezése állni sem elegendő termény, sem pedig az azok feldolgozásához, tehát a gépek működtetéséhez szükséges energia. A Nap energiáját már nem tudják használni, hisz a Nap, mint olyan, egyszerűen mintha letörlődne az égboltról: a Hold, s a számotokra megszokott Csillagok csak úgy. Mintha valaki tényleg feltekerte volna a mennyboltot, s arról lehullott volna minden, általatok ismert égitest. S ha a leghatalmasabb robbanások nem taszítják le évmilliós pályájáról a bolygót: az Ég akkor is a láthatatlan tartományba merülne a Föld minden lényei számára, olyan vastag és sűrű füst és köd és egyéb szennyeződés-réteg feszül a Föld teste köré. Egyedül a szél energiáját használhatják, amely még hosszú éveken át iszonytató sebességgel fog száguldani a bolygó fizikai gömbje körül. Ez utóbbinak lesz aztán lényegében köszönhető az is (legalábbis részben ennek), hogy a Föld új energia-burka nem pattan szét a kozmoszban, mint valami léggömb. A szél ereje egyfajta vákuumot képez a bolygó teste körül, amely magához szippantja, s csaknem teljességében a bolygó felszínére tapasztja az energia-burkot, besűrítve ezzel a légkör elemeit: megtartva mégis a bolygót teljes egészében: már hogy abban, az akkorra „egésznek” ismert ~ maradt állapotában, amilyenné a nagy Történés során, annak hatására válik. Mert amint a korábbi Út során írt könyvünkben elmondtam: a bolygó teste sem lesz már egészen az, és olyan, 274
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet amilyennek azt ti évezredek óta ismeritek. Ez Egyelőre azonban nem fontos: a túl, és továbbélők szempontjából legalábbis nem. A kezdeti időkben, mint mondtam, még egy-két évig lehetséges lesz egy bizonyos szintig a Föld felszíne fölött is létezni: ám ez a valóságban egyre inkább ellehetetlenedik. A szél hatására mindinkább a bolygótestre nehezedő légkör egymás után roppantja össze mind a felszíni építményeket: így csak arra lesz elegendő e semminél alig több idő, hogy a légátalakító készülékek gyártását megkezdhessék, miközben gondoskodniuk kell olyan földalatti gyárakról, vagy akár csak kis üzemekről, amelyekben a megkezdett termelést folytathatják. E célra is a korábban létesített, földalatti hadiüzemeket, azok gépeit kell úgy, olyan módon átalakítsák, hogy azok többé ne lőszert és ne töltényhüvelyeket, hanem a készülékek egyes alkotó elemeit ontsák ezerszámra. A készülékeket eleinte az egyes csoportok kijelölt tagjai szállítják a csoportokhoz, később erre a célra beprogramozott robotok, amelyek a szerves élet föld alól kiáradó energiahullámait fogják bemérni URH-rendszerű radarjaik (vagyis „agyuk”) segítségével, majd anélkül, hogy akár csak meg is kísérelnék, hogy megkülönböztessék egymástól az emberi, s az állati energia-hullámokat; válogatás nélkül juttatják el terhüket, egyenként négy-négy, egyszemélyes használatra tervezett, s leginkább a gázmaszkokhoz hasonlatos készüléket minden pontra, ahol a szerves élet jelenlétét regisztrálták. Ezalatt az emberiség nagy része már a föld alatti rejtekekben szorong, teljes bizonytalanságban, hisz nem tudhatják: nem indul-e meg alattuk – fölöttük, vagy épp köröttük a Föld, hogy a föld-lemezek úgy törjék össze semmi kis testeiket, mint valami üres tojáshéjat. Ez ugyanis meglehetősen gyakori lesz, különösen az első időkben, és pedig éppenséggel ott, ahol az emberek a nagyobb csoportokba tömörülve kerestek menedéket. Tehát a nagyobb barlangok és üregek omlanak be, míg a kicsinyek csak elzáródnak a felszíntől, legalábbis arra az időre, míg az ember új kijáratot nem készít, vagy fedez fel. Ezt a tényt persze szintén hamar felfedezik, és ettől kezdve inkább már csak kis, egymástól egyre inkább elszigetelődő csoportokban igyekeznek folytatni azt, ami az Élet-ből számukra még megmaradt. A csoportok a falka-ösztönnek engedelmeskedve az első perctől vezetőket választanak maguknak: gyakran nem határozottan, szinte csak jelezve egyik-másik társuk felé; követik utasításait. E csoportok vezetői először az Értelem, majd egyre inkább az Erő törvénytelen törvénye alapján kerülnek egy-egy csoport élére, ami lényegében azért lesz fontos, mert az erősebb (vagy csak erőszakosabb) vezetők jobb élőhelyeket kutatnak (vagy kutattatnak) fel, s ezzel a túl, és továbbélés esélyét biztosítják a vezetésük alatt állóknak. A túlélők a kezdeti években időről-időre kilépnek a felszínre, s vezetőjükkel az élen olyan helyek felé vándorolnak, amelyeket előzetesen kiküldött felderítőik alkalmasabbnak találtak a jelenlegi tartózkodási helynél, vagy azért, mert több ivóvíz, vagy mert könnyebb élelem-szerzési lehetőség kínálkozik. A legelőnyösebb hely természetesen az Óceánok közelében, vagy azok mélye alatt meghúzódó barlang-rendszerekben adódik, hisz ott korlátlan mennyiségű édes víz áll rendelkezésükre, s a halászati lehetőség, valamint az Óceán-mély tisztának megmaradt (tehát nem atom-szennyezett) algaállománya is élelmet biztosít az ott élőknek. Egy idő múltán azonban az emberek megállapodnak a maguk addig megszerzett élőhelyein, annál is inkább, mert egy idő múltán már egyáltalán nem lesz módjuk a földmélyi rejtekeik elhagyására. Részint az egyre gyorsabban, egyre kevesebb természetes és/vagy mesterséges akadály által feltartóztatva száguldó szél, részint a légkör erősen besűrűsödött, s már belélegezhetetlen volta végett, amelyet még a légátalakító készülékek sem képesek oly mértékben átalakítani, hogy az az emberi tüdő számára megfelelő legyen. Attól kezdve tehát meg kell elégedjenek azzal, amit addig megszerezhettek. Ekkor azonban már terhükre lesz vezetőjük erőszakossága, aki a továbbiakban is egyéni kiváltságokat fog követelni magának, s a hozzá közel állóknak: ezért aztán így, vagy úgy, de meg fognak szabadulni tőle, ha csak az nem mond le önként, hogy e lemondás árán megóvhassa a puszta életét. Az új vezető (vagy inkább vezetők, hisz minden nagyobb csoportot egy kisebb, ún. túlélő-tanács fog vezetni) új Törvényeket fogalmaznak meg. E Törvények középpontjában nagyon is hamar a túlélés, s a faj fennmaradása fog állni. Ennek értelmében külön rendszabályok lépnek életbe a nők és a gyermekek védelme érdekében, mert hisz ők a Holnap letéteményesei. A nők szabadon választják meg társukat, de sohasem egy, minden esetben több társat is kell válasszanak, lévén hogy a történés során a nők szervezete fog gyorsabban alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, így nagyobb lesz a női, mint a férfi túlélők száma. A születendő gyermekeket együtt neveli a csapat, függetlenül attól: ki, mely férfi a gyermek apja. Azt lényegében nem is fogják, s egy idő elteltével már 275
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet nem is lehetne nyilvántartani. E Törvénynek köszönhetően viszont hamarosan teljes és tökéletes matriarchális rendszer lesz, amelyben a születendő utód az anya nevét viseli. Már ameddig egyáltalán neveket adnak az érkező újszülötteknek: mert el jön az az idő, amikor erre sem fog gondolni többé senki. A történés, s annak következményei révén az emberi tudat, vagy ha úgy vesszük: maga az emberi Történelem épp annyira lép visszább az időben, mint amennyire előrébb lép mégis: a gyilkosság ugyanis a legsúlyosabb, s minden esetben a vétkes tag kitaszítását maga után vonó történéssé válik, ami persze egyenlő lesz a halálos ítélettel. A kezdeti időkben, amikor a mesterséges táplálékot előállító gépek meghibásodnak, s már nem képesek többé ellátni a túlélőket a minimális élelem-mennyiséggel sem, persze még nem lesz elképzelhetetlen a kannibalizmus sem. Ám ez a korszak nem fog hosszas ideig tartani. Az ember ugyanis igen gyorsan megérti: egész faját veszélybe sodorja általa. E felismerés nyomán lép életbe az Élet mindenáron való védelme, mint első, és legfontosabb Törvény, amely nem csak az Élet megszüntetését, vagyis az emberölést, de még az Élet jogának, vagyis a megfogant magzat bármilyen okból történő elpusztítását is tiltja, s hasonlóképp bünteti, mint az emberölést. Ezeket a Törvényeket még a leghátrányosabb helyzetbe kényszeredett ember-csoportok is meg fogják fogalmazni önmaguk számára, s be is fogják tartani, a legnagyobb éhínség közepén is. Igaz: így sokan épp e Törvény áldozataivá lesznek, mert egyszerűen éhen pusztulnak, de az Ősi, s a Történések révén, s azok végett újjáéledő, fajfenntartási ösztön hamarosan olyannyira erőssé válik, hogy bárki képtelen volna azt megszegni azért, hogy bárha saját fizikai létét biztosítsa fajtársa, vagyis ember-testvére legyilkolása árán. Ezt az ötödik évtized végétől egy-két elméjében háborodotton kívül többé senki sem fogja megkockáztatni: így hamarosan maga a gyilkolás történése, annak tapasztalati ismerete is eltűnik a mindennapokból, hogy két-három évszázad múlva már ne legyen több, mint emlék, amely a Föld mélyére menekített, s a kor kulturális, politikai, valamint egyéb humán és reál ismeretelemeit tartalmazó lemezek, s más tárgyak révén marad fenn, amelyek azonban már csak távolabbi utókor kutatásai nyomán fognak előbukkanni, valami hihetetlen és rémítő képet adva az utódok elé, egykor élt eleik vadságát idézve. Annál is inkább el kell tűnjön az ölés, mint megismerésen alapuló tény az emberi tudatokból, mert azon élőlényekkel, amelyek nem esnek a Tilalmi Törvény védelme alá: nem, vagy csak igen ritkán, s inkább csak a kezdeti időkben van módjuk találkozni. A mesterséges, vagyis szintetikus élelmiszereket előállító készülékek egy ideig mindannyiuk számára biztosítják a túléléshez szükséges minimumot, annál is inkább, mert a gépek szinte mindent képesek elemeikre bontani, s képesek előállítani az így nyert kémiai elemekből a test fennmaradásához nélkülözhetetlen anyag-összetételű porokat és tablettákat. Másodsorban pedig azért, mert a konstruktőrök minden esetben több túlélőre tervezték a gépeket, mint ahány ember egyáltalán életben maradhatott a hatalmas vulkáni, s egyéb természeti csapások, valamint a kevéssel később bekövetkezett atomrobbanások után, hisz fogalmuk sem volt, nem is lehetett: hány fősre zsugorodott a maradvány-emberiség lélekszáma. Ezt még csak megközelítőleg sem lehetett volna megmondani, hisz ezer és ezer, kisebb-nagyobb csoport élt a Föld-mélyi rejtekekben, akik mit sem tudtak egymásról. Eleinte még csak-csak közelebb kerülhettek egymáshoz, akkor azonban inkább érdekelte őket a jobb élőhelyek, s az előnyösebb túlélési feltételek elérhetése: már csak később igyekeztek volna valamiképpen nyomára bukkanni a közelükben lévő túlélőknek, de mert hogy a légkör szinte semmivéválása következtében nem lett volna érdemes bárha a legegyszerűbb jelzőberendezések előállításának sem, e vágyuk hosszú időn át meg maradt a puszta vágy szintjén. Aztán a vágy is elaludt gondolataik közt, mert lényegében elaludtak, s csak a legszűkebb, a mindennapi szoros szükségre korlátozódtak maguk a Gondolatok is, hisz a gépek (ahogy mondtam) egy idő múlva tönkrementek, nem adtak többé táplálékot az embernek. Így természetes is, hogy már csak a levegő, a víz, s a minimális táplálék éltek a tudatok mélyén, mint gondolat, míg azok is le nem redukálódtak a vágy, majd a puszta fizikai késztetés, tehát az ösztönök szintjére. A Föld nevű bolygó eközben persze haladt a maga megkezdett útján. Olykor kényszer-pályán vesztegelt valamely Csillag, vagy nagyobb bolygó közelében, mint annak az ideiglenes Holdja, majd egy nagyobb energiával bíró üstökös ismét magához vonzotta, s akkor tovább haladt megkezdett útján.
276
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet E továbbhaladás persze minden esetben meghozta a maga történéseit, úgy globális, mint kozmikus szinten: ahogy az a Nagy Ugrás pillanatában is történt. Ám ilyen esetekben már a bolygó útját figyelemmel kísérő Elsődök árasztottak annyi pozitív energiát a Föld fizikai teste köré, amely elégséges volt a bolygótest megmaradásához, vagyis ahhoz, hogy a bolygó ne hulljon szét elemeire, mielőtt elérné végcélját. Erre az addig meglévő, s a korábban élt emberiség gondolatenergiáiból képződött energiaköpeny végzetes elvékonyodása végett volt szükség: a maradvány-emberiség nyolcadik - tizedik generációja ugyanis már nem „termelt” annyi gondolat-energiát, amely képes lett volna „hideg” Csillagokból, s az útjába kerülő bolygók energiaburkából magához vonzott, majd az Út során más formában, másképpen elillant energiát egészében pótolni. Az ez után született, s már inkább csak nevükben, s részben még testfelépítésükben ember-nek nevezett lények pedig már még annyi gondolat megfogalmazására sem voltak képesek, így a bolygó igazán ki lett volna szolgáltatva a Kozmosz minden szeszélyének, ha a Felsőbb szintű Erő nem gondoskodik annak fennmaradhatásáról, gondoskodva ezáltal a távolabbi Holnapok során megszületendő emberiség létezhetéséről is. – Így, ekként fog vándorolni egyre kevésbé „emberi”, mint inkább a fél-állati szintre visszahullott, mert ugyan Szellemi Én-résszel, de már csak elcsökevényesedett test-tudattal bíró terhével a Föld nevű bolygó, végig haladva a Tejút csillag, és kisbolygó-rendszerének egy jelentős részén, míg egy ismételt, bár már minden szempontból előnyös történés bekövetkezte után (amelyre mindjárt visszatérek), magához nem szippantja az Orion övszalagja, annak is a két, egymástól nem túl nagy távolságra lévő Iker-napja, amelyeket az első emberiség tagjai egykor Petiro és Seiza néven ismertek. E két Nap lényegében inkább csak a ti mai értelmezéstek szerint minősülhet Napnak: ám a valóság értelmében még csak az egyik éri el azt a tisztasági fokot, amelyen egy Égitest már Nap-nak nevezhető. Inkább úgy képzeld el, mintha a Föld egy Nap, és egy igen erős, bár kevésbé erőteljesen melegítő, Csillag vonzásába, fogságába esne. Egy Csillagéba, amely mégsem Csillag igazán, hisz ön-fénnyel bír, és saját hőt képes kibocsájtani, ha fénye és hője alig tizede is csak az őt magát is pályájára vonzó Nap fényének és hőjének. (Nagyjából akkora, mint a ti jelenlegi Napotok fény, és hő-energiája.) Az előre megadott pont felé tartó Föld sebessége akkor olyan nagy lesz a „mozdulatlanul” álló Nap, s a körötte keringő „Kis-nap” mozgásához viszonyítva, hogy ha nincs a „Kis-nap” fékező energiája; hát bizonyosan belerobban az őt váró Napba. A Seiza energia-mezeje azonban épp elégséges ahhoz, hogy a Föld sebességét lefékezze, bár ahhoz már kevés, hogy a Petiro vonzás-energiájával szembe szállva; a maga holdjának foghatná be az érkező bolygót. Ugyan megköti, s bizonyos mértékben, s egy bizonyos időre magához is láncolja, de ahhoz nem elég erős, hogy közvetlen maga mellett is tartsa: a Föld hamarosan átvágódik a Seiza másik oldalára, s ezzel lényegében beszorul, vagy inkább beékelődik a két égitest közé. A Seiza vonzásának engedve aztán megkezdi körkörös útját a Petiro körül, csak úgy, ahogyan kevéssel előtte a ti Napotok körül forgott, ám a két, egymástól eltérő erősségű és rezgésmagasságú energia önmaga körül is forogni készteti, nagyjából azonos sebességgel, ahogyan a „kis Nap” forgása, annak iránya és irama diktálja számára. De csak nagyjából, hisz ahhoz, hogy minden körülmények közt engedjen a kisebbik Égitest vonzás-energiájának, valamivel lassabban kellett keringenie a Nap körül, s ez a saját tengelye körüli mozgást is lassúbbá, méltóságteljesebbé tette. Természetesen nem ez volt az első olyan Nap, amely ideig-óráig a maga pályájára vonta a Tejúton bukdácsoló, s lényegében csaknem minden, nálánál nagyobb energia-mezővel bíró Csillag mellett megpihenő, majd bizonyos kozmikus hatásokra ismét útra kelő Földet. Sokadik, s azt számolni sem lehet, s nem is érdemes: hányadik Nap, amely vonzás-körébe szippantotta: ám ez az egyetlen olyan Nap, amely mellett meg is kellett maradjon. A teljes Tej-útrendszeren persze, amint azt az imént jeleztem: nem kell átvándorolnia a bolygónak. Ez évmilliárdokat venne igénybe, s annak végét az emberiség egyetlen leszármazottja, de még a növény, és állatvilág egyetlen egyede sem élné, mert nem élhetné túl. Az Út nagyobb részén átemeli a Kegyelem: a Krisztusi energia felhasználása révén a Föld útját kísérő Elsődök feladata lesz, hogy az emberiség egy bizonyos test-tudati kiüresedettségének a Fiú által meghatározott pontján, tehát akkor, amikor az ember még nem lényegült vissza az egykor, még az Ős-idők kezdetén 277
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet elhagyott állati, vagy még annál is alacsonyabban álló tudat szintbe, de már nem is őriz magában semmit, ami a korábban élt ember tudatát oly durvává, s oly gyilkos indulatúvá tette: teleportációs úton, tehát a Tér-Idő-Tér-összevonás elméletének használatával átközvetítse a bolygó egészét az Orion csillagkép közvetlen közelébe. Attól kezdve azonban már ismét maga kellett továbbhaladjon, hogy az „új” Naprendszer rezgésenergia szintjéhez asszimilálódva, s már azt a teljes bolygótestbe felvéve érhessen vissza az egykor elhagyott Nap közelébe, majd állhasson pályára: ahogy az évmilliókkal azelőtt is volt. Igaz: az állatok s a növények többségét még így is át kell emeljék az Elsődök a Nagy Ugrás utáni korszakban, tehát még az előtt, mielőtt teljesen (bár csak időlegesen) megszüntetik a Tibeti, a Bermudai, s a Föld más pontjain megfogalmazott dimenzió-kapukat. Ezeken a Kapukon mentik át az állat, és növényvilág legveszélytelenebb, s épp ezért a legveszélyeztetettebb fajainak néhány egyedét, vagyis csúnya szóval példányát, hogy azok semmiképp se pusztuljanak ki a Föld számára. (Erre egyébként már a korábban élt állatfajoknál is volt példa! Nagyon sok, általatok már rég kipusztultnak tudott növényevő állat, és persze: épp végettetek kipusztult növény lett átmentve egy dimenzió közi pontra, hogy ott várják meg azt a kort, amelyet most megismertetni kívánok veletek. Ezekből a dimenzióközi pontokból lényegül át olykor egy-egy csoport azokból az állatokból, amelyek ismételt felbukkanását oly nagy megrökönyödéssel szoktátok figyelni, éspedig a dimenziók közti energia-fal elvékonyodása, vagy akár teljes, bár csak időleges ~ épp a ti durva, erőszakos energiátok hatására bekövetkező ~ felbomlása végett.) Ezeket, és a korábban kiemelt élőlényeket aztán majd az ismét megnyitott Dimenzió-kapukon keresztül fogjuk visz-szajuttatni a Föld színére, ha már élhető körülmények alakulnak ki legalább azon a szinten, amely azok számára a létben maradást, és persze a szaporodást is biztosítja. Tehát ha ismét feltöltődik a Föld energia-burka mindazon szférikus, dimenzionális és kozmikus elemekkel, amelyek egy-másfél évezreddel korábban, vagyis az Út megkezdése előtt is adottak voltak (persze: a negatív elemek kivételével!). Vagy legalábbis megközelítőleg elérik azt a szintet, amely még (és már) nem kényszeríti a szerves testekkel bíró lényeket és növényeket túlontúl nagy fokú mutálódásra. Ettől a ponttól kezdve azonban már ismét az emberen múlik: mivé fog fejlődni, avagy korcsosulni a reá váró, s lassan életre-kelő Természet. Tehát, hogy milyenné formálja azt a maga számára a tudata mélyén lassan megszülető Gondolatok által. Igen, gyermekem! a Cél elérése, majd a Föld lassú éledése után az ember is életre kel, bár még csak úgy, még csak olyas-formán, mint aki valóban egy tetsz-halál állapotából tér vissza, hogy újra megfogalmazza magának az Életet. Először még csak ösztön szinten éli meg az egykor tudatos késztetéseket, amelyek semmiben sem különböznek az állatvilág egyedeinek késztetéseitől: azon állatvilág egyedeinek ösztön-világától, amelyek lényegében rávezetik az embert arra, hogy előmerészkedjék a föld alatti vacokból. Persze: ez már koránt sem az az ember lesz, akinek ti ma önmagatokat, vagy a mellettetek-köröttetek élőket ismeritek. S nem is lehetne az, hisz egy sor olyan tulajdonsága elvész, amelyre most oly büszkék vagytok, s egy sor olyan tulaj-donsága fejlődik ki, amelyekről most még álmodni sem mertek. A történések eme pontján egy kissé feljebb emelkedtünk addigi megfigyelőpontunkról, hogy egy távolabbi ponton folytassa magyarázatát Vezetőm. Bár ez a kifejezés itt talán nem egészen helyén való, hisz nem térben, csak időben léptünk tovább: a Föld ugyan-ama pontjának egy kissé távolabbi történéseit figyeltük, s én tovább hallgattam Vezetőm szavait: – Már több mint egy évszázada keringett a Föld a Petrio körül, szoros közelségben a Seirával, s persze önmaga körül is, amikor az első, élelem után kutakodó állatka éles szimatát követve kibukkant a Föld felszínére: ahol már a növényvilág első egyedei is életre keltek, kiváló táplálékul szolgálva az éhes állat számára. Ezután az állatok egyre-másra a felszínre jártak táplálékért, bár élni még javarészt a föld alatt éltek azok is, amint az természetükké is vált. Épp az egyik ilyen gyökerek után turkáló állat volt az, amelynek köszönhetően végre az ember (vagyis annak kései utóda) is kimerészkedett a felszínre.
278
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Az Út során az emberek tudatában, mint mondtam: szinte teljességében lefedődött, azaz elfelejtődött minden, ami egykori őseitől mint tudati örökség, rámaradt. Emellett azonban külsejében is hatalmas változások álltak be. Testét, mint egykor, még az Ős-időkben; két féle, s élőhelyenként változó felhám-réteg fedte. A Tengerek és az Óceánok mélyén élt, s az idők során részben maga is vízi életmódra áttért, embernek már alig is nevezhető lény teste vastag, sikamlós, vízhatlan bőrréteggel volt bevonva, s testén semmiféle szőrzet nem nőtt. Légző-szervük részlegesen igazodott a két-laki életmódhoz, s belső szerveik a víz növényeinek befogadására és feldolgozására álltak át. A másik csoport tagjai, akik a Föld felszíne alatt, a barlangjáratokban, s a föld alatti üregekben és járatokban kerestek menedéket, s vészelték át az eltelt évszázadokat, ezzel szemben erős, érdes bőrfelülettel, és vastag szőrzettel bírtak. Az ember testi változásait azonban szintén nem érdemes újra leírnunk a maga teljességében, hisz már erre is sor került korábbi utaink leírásakor. S talán nem is annyira fontos, és lényeges, mint az ember benső, tehát lelki-szellemi, s nem utolsó sorban tudati tulajdonságainak változása, s azok leírása. A test-tudat, mint mondtam: csaknem teljességében eltompult, elvesztette a múlt során belérögződött ismeret-halmazt, épp csak az első szféra ismereteit, tehát az ösztön szintű, s a puszta fizikai lét fenntartásához szükséges ismereteket tartva meg, s adva tovább az utánuk következő nemzedék tagjainak. A biológiai érettség igen gyorsan bekövetkezett, lévén hogy az ember életkora visszazuhant: az általatok normálisnak, átlagosnak tartott hetven - nyolcvan évvel szemben úgy a víz alatt élő, mint a föld mélyébe rejtezett ember-csoportok átlagos életkora maximálisan húsz-huszonkét esztendőre csökkent, ezzel szemben az ivarérett kort már a negyedik - ötödik évben elérték. Így vált biztosítottá a faj fennmaradása. De így vált biztosítottá egyben az is, hogy az egymást követő nemzedékek mind kevesebb és kevesebb, a múltból fennmaradt ismeretet, s azok emlékeit átadhassák az utánuk következő nemzedék számára. Vagyis szép lassan kikoptak az egykor volt tudás-elemek, s nem maradt meg, csak a táplálék megszerzésének, s az Új Kor Törvényeinek egynémely, szintén az emberiség fennmaradhatását biztosító eleme. Ezek közt természetesen az ölés tilalma állt a legelső, és legfontosabb helyen, majd az utódok védelme következett, mint mindenkire egyaránt érvényes Törvény. Olyan, aki értelmi fogyatékkal, vagy bárminő testi fogyatékkal született volna, nem volt. Épp így ismeretlenné vált az egykor oly gyakori betegségek szinte mindegyike, így azok gyógyítása is feledésbe merült. Nem volt magántulajdon, és nem is vágyott rá egyikük sem, hogy bármit is kizárólag a magáénak tudhasson, ugyanis tudatuk már ennek vágyát sem volt képes megfogalmazni. Még az utódok is közösek voltak egy bizonyos értelemben, bár a monogámia hamar lehetségessé, később pedig már egy benső késztetés megfogalmazta, akaratukon kívül létbe lépett Törvénnyé vált, amelyet minden egyed tiszteletben tartott. A párválasztás továbbra is a nők (vagyis: azon a test-tudati szinten már csak: nőstények) előjoga volt: ám ez is lezajlott minden féle versengés nélkül. A hasonló vérmérsékletűek gyorsan, már a születésük utáni harmadik évben megtalálták egymást, hogy kevéssel később párt alkossanak, majd utódokat is létbe hívhassanak. Az utódok kihordásának ideje szintén rövidebb időre korlátozódott, bár az Út során ez is minden esetben az élelem mennyiségéhez igazodott, épp úgy, ahogy az utódok száma. Az éhínségek idején a nőstény hosszabb ideig hordta magzatát, hogy az minél inkább kifejlődhessen, akár az anyai szervezet energiaháztartá-sának kárára is. Ez a magzati fejlődési szak aztán a bőség ritka, és kurta időszakaiban akár a felére is csökkent, ezzel szemben kétszer annyi utód született. Azon ritka időszakok adtak erre módot, amikor a Kozmosz végtelen mezőin vándorló (vagy inkább csak Csillagtól Csillagig, Kisbolygótól Kisbolygóig bukdácsoló) Föld egy-egy rövid időre „kikötött” valamely nagyobb mágneses erőtérrel bíró Csillag, vagy bolygó mellett, aztán hogy tovább vándorolt, a születések száma lassan visszaesett, s a magzat kihordásának ideje ismét kétannyi időre nyúlt. Legalábbis a Föld népénél (ahogyan a későbbiek során önmagukat nevezték) így volt. A Víz népénél ezzel szemben szinte naptári pontossággal azonos volt az utódok kihordásának ideje, és nem volt ritkaság, hogy az anya egyszerre több utódnak adott életet. Ennek oka az első időkben az utódok közti nagy halandóság volt: az emberi szervezet csak lassan, fokozatosan volt képes hozzászokni a vízmély hatalmas nyomásához, amely még akkor is hihetetlen teher volt, ha csak az élelem-szerzés kurta időszakait kellett a vízben töltsék. Ez eleinte az utódok fizikai testeinek formáján is megmutatkozott, ám az ember test-formája később gyorsan visszanyerte eredeti alakját, annál is inkább, mert miután a víz alatti üregekbe kényszeredett ember képes volt lemondani a víz természetes lakóinak egyre értelmetlenebbé, és egyre kilátástalanabbá váló vadászatáról, s teljességében áttért a víz alatti növényekkel való táplálkozásra: sokkalta kevesebb időt kellett a vízben töltenie, s annál 279
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet többet tartózkodhatott a víztől elzárt, vagy azzal épp csak összeköttetésben álló üregekben, ahol a felszínhez inkább hasonlatos körülmények közt élhetett. A fizikai testek tudatai tehát visszakényszeredetek az első szféra harmadik - negyedik dimenziójában élt, egykor volt lények tudati szintjére: ezzel szemben a tudatokat betöltő, tehát a testet öltött Én-részek minden esetben megőrizték azt a fejlettségi szintet, amelyen a Nagy Ugrás pillanatában álltak. Igaz: továbbfejlődésről az Én-részek esetében sem lehetett szó, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan azt ti gondolnátok. Mert egy bizonyos formájú fejlődés azért mégis csak megmutatkozott. Ugyan nem voltak képesek magasabb szintű ismeret-anyagok átadására, s a test-tudatot sem voltak képesek egy bizonyos pont után irányítani, még ha ezzel a feladattal indultak is útnak az ÉN teljességéből, viszont egyre erősebben beléjük íródott az Élet feltétel nélküli tisztelete, s az Élethez való, s minden Élőt megillető jog tiszteletben tartása, mint alap-késztetés, amely nem csak az ölést tiltotta, mint életellenes cselekedetet, de a többi élő létben maradási esélyeinek támogatását is szinte kötelezőszerűvé, egyfajta benső és felsőbb szintű késztetéssé tette úgy az Én-rész, mint az általa betöltött test-tudat számára. Ez a benső Törvény elsősorban a kicsinyek létének biztosítását követelte, majd a nőstényekét, s ezt követően minden élőlény létét, függetlenül attól: az ember, avagy más fajhoz tartozó élőlénycsoportba tartozott-e a korábbi fogalmak értelmében. Mert néhány évszázad alatt lényegében még ezek a különbségek is elmosódtak, hogy már csak a szaporodás terén maradjanak meg, mint az egyes fajokat egymástól elválasztó korlátok. De mire a Föld elért arra a pontra, ahonnét már teleportáció útján léphettek át az Orion csillagkép számukra rendelt pontjára: együtt húzódtak meg a Föld alatti üregekben az ember-világ, s az állatvilág túlélőinek leszármazottai, olyan békés egyetértésben, amilyenre még nem volt példa, mióta a Föld egyáltalán megfogalmazódott, s az egyes élőlények csoportjai létbe léptek felszínén, vagy akár a felszín alatt. Az ember visszatért tehát a felszínre. A test-tudati fejlettsé-gük (ahogy említettem) alig valamivel emelkedett az ösztön szint, tehát az első szféra harmadik - negyedik dimenziójának fejlettségi szintje fölé, míg a Szellemi Én-részek továbbra is a második szféra felsőbb, vagy a harmadik szféra alsóbb dimenzióinak egy-egy szintjén vesztegeltek, mintha „betokozódtak” volna a test-tudatok irányíthatatlansága, mozdíthatatlansága végett a maguk addig elért szintjeiben. Bár sokáig még csak a nap egy bizonyos szakát töltötték a felszínen, amíg megszerezték a napi táplálékot, ám ez az idő a Föld-felszín légköréhez való alkalmazkodás révén egyre hosz-szabbá és hosszabbá lett. A kint töltött idő mind több és több megtapasztalással bővítette az agy ismeret-tárát, s bár ez a lassú, ámbár ütemes és egyenletes fejlődés még jóval alatta maradt az Én-részek által lehozott feladatoknak és vállalásoknak: az Én-részek egyre több és több pozitív energiával emelkedhettek vissza az ÉN teljességébe egy-egy Út végén. Annál is inkább, mert a felszínen töltött idő hosszabbodásával az élőlények átlag-életkora is mind hosszabbá és hosszabbá vált. Az Orion csillagkép elérése, s az ember ismételt, Föld-felszíni megjelenése után alig egy évszázaddal már olyasmire is volt példa, hogy az erősebbek akár a harminc öt esztendőt is megérték. Igaz: akkor már teljesen elgyengülve hevertek a növények közt, s a fiatalabbak táplálták őket, akár csak a kicsinyeket: ez azonban egyszer sem okozott gondot. Ahogyan a kicsinyeket, úgy az aggokat is közösen gondozták, s ez is természetes volt számukra. A víz népe ugyan még sokáig a maga megszokott életmódját folytatta, de az egyre melegebb vízáramlatok egy idő múltán őket is a felszín felé csalogatták, majd hogy érzékeny szemük lassan az erősebb fényt is képes volt elviselni, mind többet és többet maradtak a felszínen. Itt is, tehát a Vizek népénél, amint a Föld népénél: lényegében a kicsinyek voltak azok, akik az első lépést megtették az Új Haza felé. Az ő játékos, s mindenre kíváncsi természetük volt az, ami a szokatlan jelenségek felkutatását, vagy inkább csak érzékelési vágyát adta: anélkül persze, hogy a jelenségek okára bárha a legcsekélyebb mértékig kíváncsiak lettek volna. Egyszerűen érzékelték az addig megszokottól eltérő történést, vagyis a mellettük felbukkanó állatok furcsább viselkedését, s mert az vonzotta őket: követték. Őket persze anyáik követték, s a felnőtt egyedek közül néhányan, hogy megóvják az utód fizikai létét az ismeretlen Világelem mégismeretlenebb, esetleges történéseivel szemben. Ám ők is csak ösztönösen, s nem tudatosan cselekedtek, vagyis a tudattalanban rejtőző Én-rész által beléjük kódolt Törvény értelmében igyekeztek megóvni az utód fizikai létét: s eközben maguk is részeseivé lettek az utód által követett lény révén
280
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet megismerhetett jelenség-adta megtapasztalásnak. Érezték a Fényt, s a me-leget, s bár nem tudták: mit is érzékelnek, az érzet kellemes volt számukra. A Fény eleinte a Föld népe számára is bántó volt, hisz az ő szemük is az örök félhomályhoz, vagy épp a teljes, vagy csaknem teljes sötétséghez alkalmazkodott. De mert hogy látásuk pótlására már rég más érzéküket: leginkább a hallásukat használták, ahogyan például a ti korotokban oly gyakorta felbukkanó állatok: a denevérek is (amelyeknek ebben a korban már nyomuk sem lesz); érzékeny szemgolyóik vastag védőhártyáinak lezárásával védekezni tudtak a Nap számukra (ilyen értelemben) ártalmas sugarai ellen. Emellett, s ettől eltekintve persze szívesen tartózkodtak a föld alatti járatoknál sokkalta melegebb felszínen. Aztán szemük védőhártyája a légnyomás-különbség, és persze a fény és a meleg hatására lassan vékonyodni kezdett, ezzel szemben viszont látásuk vált ismét mind élesebbé és tökéletesebbé. A Föld színén való tartózkodás egyik legfontosabb eleme tehát már rendelkezésükre állt: láttak, ahogyan a ti emberiségetek tagjai, s emellett még végtelenül kifinomult hallásuk is segítette őket a tájékozódásban. Vagyis: egyszerre folytathattak éjjeli és nappali életmódot, ahogy kedvük, vagy pillanatnyi helyzetük, vagy maguk elé tűzött feladataik adták. Igaz: akkor és ott már lényegében nem volt szükségük a többszörös érzékek meglétére, hisz nem kellett attól tartaniuk: az éj leple alatt bármiféle ragadozó, vagy akár önnön fajtársaik áldozatául eshetnek, mint a ti korotok élőlényei. Annál is inkább, mert ragadozók már rég nem voltak: az utolsó példányok is eltűntek valahol az Út végtelenjében. A Csillagok és Kisbolygók vonzásából kiszakadva ugyanis mindannyiszor új és új, bár már csak kismértékű robbanások rázták meg a bolygót, hogy az tovább tisztíthassa önmagát, mindannyiszor kilökve testéből egy-egy nagyobb mennyiségű negatív energiát, amely a hosszú évezredek alatt került felszíne alá embergyermekei tudatából. Egészen addig tartott ez, míg a Föld testéből is ki nem tisztultak a legdurvább, legerősebben negatív irányultságú energiák egészen: ezzel egyidejűleg viszont a legdurvább gondolatenergiákból megfogalmazódott lények is elvesztették lét-jogosultságukat az egyre inkább megtisztuló Földön. Voltak, amelyek teljességgel eltűntek, többségük azonban maga is finomodott, tisztult, amint az őt körülvevő Világ, s mert hogy a lassan-lassan kifejlődő Új Ember mindinkább erősödő tudatában a negatív energiát adó képeknek és történéseknek már emlékképe sem volt meg; az egykor annyi rettegést adó élőlények a későbbiek során sem fogalmazódtak meg újra. Voltak ugyan nagyobb testű állatfajok, amelyek a ti ragadozóitok utódai voltak, de mert hogy azok is csak a föld mélye alatt éltek, s csak a korábban nőtt növények, s a Csillagok, vagy a Kisbolygók fogságának évtizedei alatt újra és újra virágzásnak indult Természet növényeinek föld alatti részeit fogyaszthatták; végül azokból is kiveszett eleik minden vérengző, vad késztetése. Ha tetszik, akár úgy is mondhatnám: szinte Éden-i állapotok közt éltek a Föld élőlényei, vagy inkább úgy, olyas-formán, mint az együvé terelt kicsinyek, akiket csak kicsinységük és gyengeségük, nem pedig fajuk szerint terelt együvé egy gondoskodni vágyó, vigyázó Kéz. Annál is inkább Éden-i volt ez a kép, s ez a lét-állapot, mert most, hogy már nem az egyre inkább ébredező növényvilág gyökereit fogyasztották, maga a növényzet is mind erősebbé, mind dúsabbá vált, mígnem beborította a Föld száraz területeit, nem hagyva meg, csak a legmagasabb hegycsúcsokat a maguk hófehér kopárságában, s persze a Tengerek, az Óceánok, s az ismételten életre kelő tavak és folyók medrét: hadd töltse azokat be a Természet a maguk Törvénye szerinti élővilággal. S ez is megtörtént a maga rendjén. A Víz népe lassan maga is kimerészkedett, majd letelepedett a szárazföldön, részben keveredve a Föld népével, s a vizek élővilága is sohasem látott szaporodásnak indult. Igaz: itt már a Természet maga szabott gátat a túlszaporodásnak, de nem úgy, nem olyan módon tartva fenn a biológiai egyensúlyt, ahogyan az a ti korszakotokban történik. Itt már csak a túlnépesedettséggel veszélyeztetett vizek lényeinek szaporodása lassult le egy-egy átmeneti időszakra. Az utódok számának csökkenése azonban azt is eredményezte, hogy mind fejlettebb, és fejlettebb, s az értelemmel bíró emberhez egyre inkább hasonlatossá váló élőlények születhettek meg, olyanok, mint például a ti jelenetek delfinjei, amelyek, mint azt ti is tudjátok: a ti legelső, közvetlenül az EGY-ség-állapot elhagyását követően megfogalmazott „teremt-ményeitek”, s mint ilyenek, maguk is fél-szellemi lények, hisz létük megfogalmazásában még épp úgy érvényesültek a felsőbbrendű, tehát szellemi energiáitok, mint a lassan leárnyékolódó, s már a Lent törvénytelen Törvényeivel feltöltődő, alsóbbrendű tudatotok Mélység-energiái.
281
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Igaz: ettől azért messze álltak az Új Kor állatai, úgy a szárazföldi, mint a vízi állatok (amint elérhetetlen is marad számukra a delfinek szintjére való emelkedés), de már az értelem egy bizonyos formáját mutatták, s már készek és képesek voltak bizonyos formában kommunikálni az emberrel csak úgy, mint lélek-lény-társaikkal: ha nem is értelmi, de érzelmi szinten mindenképpen. Igen: még olykor a növényekkel is, a növényvilág fejlettebb lélekkel bíró fajtáival, s ez az emberre épp úgy érvényes volt, mint egynémely állatra. Igaz, hogy még a növények egyes részeinek elfogyasztására volt szüksége a Föld minden egyes emberének és állatának, de már jobbára csak azokat a részeit fogyasztották a növénynek is, amelyek amúgy is azt a célt szolgálták, hogy táplálékul legyenek. Ebben lényegében nem volt semmiféle tudatosság, vagy elv, legalábbis az első időkben. Egyszerűen így volt a természetes, mert így volt a rendjén való, hisz így óvhatták meg ama lélek-lény (tehát a gyümölcsét, termését étkükül adó növény) fizikai létét, s így előzhették meg, hogy fölösleges fájdalmat okozzanak neki: vagyis, így tehettek eleget a tudatuk mélyén élő Törvénynek, amely (amint mondtam) az Élet feltétel nélküli tiszteletét és védelmét szabta meg számukra, mint legfontosabb Élet-elvet. Legalábbis, az ember nevű lényeknél, s ezt átsugározták a köröttük élő állatok tudattalan tudatába is, így írva be azok agyába is a rájuk vonatkozó késztetést, amelyet azok kész-séggel követtek. Annál is inkább, mert a növények fogyasztásra való részét minden esetben sokkalta könnyebben megszerezhették, mint a gyökereket, vagy az ágakon nőtt, zsenge hajtásokat. Emellett egy bizonyos érzelmi áthúzás fejlődött ki bennük: ez annyit jelent, hogy szinte fizikai fájdalomként élték meg ők maguk is, ha fájdalmat okoztak bárha csak egy növénynek is. Miután a fizikai testek apránként asszimilálódtak a felszíni, megváltozott körülményekhez, s már az Új Emberiség fizikai adottságai is igazodtak a föld-felszín lehetőségeihez és korláta-ihoz; az ember nevű lény tudatának fejlődése is mind gyorsabbá és egyenletesebbé vált. Minthogy nem volt szüksége (eleitekkel ellentétben) a szüntelen fokozott éberségre, mert létüket lényegében nem fenyegette semmiféle ártalmukra lehető lény, s mert hogy a Természet gazdagon terített „asztalt” tárt eléjük; lényegében nem volt más feladatuk, mint a köröttük lévő Természet Törvényeinek és törvényszerűségeinek újbóli megismerése, megtanulása. A test-tudatok szinte nem is kifejlődtek: de kirobbantak az első szféra fejlettségi szintjéről. Új, és még újabb dolgok megtapasztalására került sor, s ezt már gyorsan követte a látott-tapasztalt dolgok megértésének vágya; vagyis a „miértek” feltevése, s azok válaszainak felkutatása. Ekkor: a test-tudatok második szféra értelmi szintjére emelkedésének megkönnyítése érdekében léptek először színre a leg-első emberiség képviselői, hogy oktatni, s vezetni kezdjék az Új Emberiség tagjait, úgy, ahogyan azt a ti emberiségetek korai történelmének során is tették. De már nem azokat az ismereteket kellett átadják az Új Emberiség tagjainak, amit a ti távoli őseitek el kellett sajátítsanak: annál nagyságrendekkel tisztább, s már a Valós Fejlődés értelmében megfogalmazott ismereteket. Tehát már azokat a Tanításokat adták át első Földre érkezésükkor, amelyet a ti emberiségetek távoli ősei csak évezredekkel később vehettek át. Ennyit: íly mérhetetlenül sokat jelentett az, hogy a tudatban nem fejlődtek ki azok a negatív elemek, amelyek a ti emberiségetek fejlődését oly-igen lelassították, s amelyek aztán a Nagy Pillanat bekövetkeztéig sem voltak képesek kitisztulni az emberi elme mélyéről: sőt… Az első emberiség tagjainak megjelenésével egy időben megkezdődött azok ébresztése is, akik a Nagy Ugrás pillanatában a köztes szférák egyikébe vagy másikába kerültek, amint mondtam, erősen leárnyékolt szellemi állapotban. Azok, akik lényegében nem a bennük lakozó, sötét indulatok és késztetések; csak határozatlanságuk és gyengeségük végett voltak képtelenek a meglátott, és felismert jó követésére. Részint valós, tehát bennső adottságaikból fakadó gyengeségük, részint a körülmények által rájuk kényszerített gyengeség végett, amelyekkel lényegében ember-testvéreik kényszerítették őket a gyengeség megélésére. Ők kaptak újbóli lehetőségeket a Föld színén testeket ölthetni, de már úgy, hogy a Szellemi Én-rész tudatába íródott negatív késztetések legdurvább elemeit előzetesen fel kellett tudják oldani. Ennek érdekében az ébresztett, s az Útra készülő ÉN-ek már ott, a köztes szférában, vagy akár más bolygók felszínén komoly továbbképzésben részesültek, amelynek segítségével kitisztíthatták tudataikból azokat a vad emlékképeket, amelyek lényegében mint fizikai szintű történések; eszközei voltak az ő megfélemlítésüknek a Történés időpontjában járt, s félbemaradt Utaik során. Ama történések ugyanis erősen megkettőződött irányultsággal íródtak bele az egykor volt test tudatába, s így bizonyos 282
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet mértékig az Én-rész tudatába is. Egyrészt a félelem, annak emlék-lenyomata rögzült az Én-rész tudatának mélyén, a velük esett (vagy bizonyos körülmények közt megeshető) történések puszta létének elvetése, másrészt viszont valami csodálattal elegy vágyakozás: csodálat a bátrabb, az erősebb (vagy csak erőszakosabb) felé, s a vágyakozás: olyanná válni, mint amaz, hogy a félt-rettegett események soha se következhessenek be fölöttük. Ezekből a test-tudati érzelmekből ugyan csak azok emléke, s az egyes késztetések halvány lenyomata rögzült az Én-részek tudatának mélyén, ám azokat is fel kellett ismerniük, s át kellett minősíteniük, de már a feltétel nélküli Szeretet ismeretének birtokában, úgy, hogy az így nyert energia minden körülmények közt a helyes irány felvállalásának és követésének késztetését szolgálhassa. Az így felszabaduló, s már átminősített érzelem-halmaz persze nem csekély energia-meny-nyiséget jelentett egy-egy Szellemi ÉN, s annak Én-része számára! A félelem, a csodálat, a vágyakozás, s a menedék lehetőségének mindennél erősebb akarása: mind-mind olyan erőt képviselnek, s képviseltek mindig is, amelynél erősebb és hatalmasabb energiát csak a mindent betöltő, és mindent háttérbe szorító Szeretet, vagy annak ellentéte: a féktelen, vad, minden és mindenki felé egyaránt áradó gyűlölet képes „kitermelni” a tudatok mélyén. Az imént felsorolt érzelmek mindegyike alkalmas azonban akár felfelé, a végtelen Szeretet felé, akár annak ellentéte felé, vagyis a végtelen gyűlölet felé tendálni: a köztes szférában ébresztett Szellemlények az ébresztésüket, s később az oktatásukat vállaló Szellem-testvérek energiájának értelmében, s abból meríthetve a pozitív energiával töltekezhettek, így képesek voltak a bennük lévő, s még nagyon is ingatag energiákat is pozitív irányúvá formálni önmagukban – önmaguk számára, önnön további Útjaik könnyebb végigjárhatása érdekében. Amikor a legdurvább fizikai késztetések kihunytak, átminősülve semmissé váltak e Szellemi ÉN-ekben, azok ismételten megfogalmazhatták a Szellemi Én-részek következő Útját, amelyet azok hamarosan meg is kezdhettek, már az újjá született Föld (bár természetesen még nem az Új Föld) színén. Azon tehát, amely az Orion csillagkép Petiro nevű Napjának oltalma alatt járta útját az Égen. A Föld színén az ébresztett szellemlények ismételt testetöl-tése után (és épp annak révén) a Föld szellemisége újra megosztottnak, rétegezettnek volt nevezhető, bár most koránt sem volt akkora különbség az egyes rétegek közt, mint a Nagy Ugrást megelőző korszakokban. Egyazon szférából érkeztek a testet öltésre lehetőséget kapott Szellemi Én-részek, bár az adott (harmadik) szféra más-más dimenzióinak ébredtségi fokát tudhatták magukénak. A Föld túlélőinek leszármazottai addigra test-tudati szinten is el kellett érjék a második szféra legalább harmadik dimenziójának tudat szintjét, ami azt is jelentette, hogy azok Szellemi Én-része ugyanazon a ponton, vagy egy-két dimenzióval magasabban is kellett álljon, hogy valóban és már teljességében képes lehessen a test-tudat irányítására. Mert amint azt magad is tudod: az Élet-filmek most is minden esetben fontos, vezető szerepet kellett játsszanak az egyes ember életében, ahogyan az mindig is volt. És most jön a meglepetés! Azok az Élet-filmek, pontosabban azok legfontosabb alap-motívumai, amelyeket most, a megváltozott körülmények közt Útra küldött Én-rész kellett „eljátszasson” a testtel, s a test-tudattal: alig valamiben különböztek azoktól az Élet-filmektől, amelyeket már a ti jelenlegi Naprendszeretekben, a ti kétezer esztendőtök egyik vagy mások időbeni pontján is el kellett volna tudjon fogadtatni és játszatni az egykor irányítása alatt álló testtel, s annak tudatával! Azonban akkor szinte minden esetben „sikerült” a testnek s a test-tudatnak megvétóznia az Én-rész késztetéseit, és sikerült a maga pillanatnyi előnyére átformálni az ÉN által megírott szerepet, elérve ezáltal egyben azt is, hogy az Én-rész a teljes, vagy a részleges kudarc élményével térjen vissza Útjától. S még csak azt sem mondhatnám, hogy minden esetben úgy érte az Én-részt a kudarc, hogy a test-tudat elől teljességgel fedve maradt volna akár a hit (azaz a hit valamely irányzata), akár a szellemvilág létének bizonyossága! Mert bizony: nem egy, és nem két esetben történt meg az utóbbi évszázadok során, hogy a test-tudat a Felismerések, vagy azok egy igen jelentős részének megszerzése ellenére is követte a saját, nagyon is másfelé vezető útját, tudván-tudva: az Út valós „érdekeltje”: a Szellemi Én-rész, s ezáltal önnön Valós ÉN-je ellenében lép, s cselekszik! Most a helyzet némileg módosult. Amikor az első emberiség tagjai mellett már az Elsődök is szerepet vállaltak a Föld szellemlényeinek oktatásában, azok még nem érték el azt a pontot, aholis a kezükbe adathatott volna a Felismerések bárha legkisebb morzsája is. A Tudás ugyan virágzásnak indult, s a beszéd szinte csak véletlenszerűen megmaradt elemei közt a Föld minden, emberek lakta pontján fennmaradt a Szeretet, s a Hit szó is: de ezek valós értelmét és tartalmát sokáig nem volt képes értelemszerűen kibontani a tudat. Mindössze annyi maradt meg az erősen besötétült test-tudatok mélyén, 283
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet valahol az ösztön szintű késztetések mellett, hogy a Szeretet, s az Isten: mindenképpen összetartozó, s valami jót, valami kellemes, benső érzetet adó dolgok. Ennél tovább azonban még sokáig nem volt képes lépni a tudat, hisz maguk a szavak még sokáig nem kötődtek konkrét, tudatosan megélt megtapasztalásokadta érzelmekhez. A táplálkozási ösztönt az éhség-érzet előzte meg, s a telítettség, vagy inkább egy bizonyos fajta megnyugvás érzete követte. E kettő közt volt a gyűjtögetésre való késztetés, részint az előző érzet megszüntetése, részint pedig a második elérhetése érdekében. Ugyan ez történt a párválasztás, s az ivadékgondozás során is: bár akkor egy másfajta „éhség-érzetet” érzékeltek, amelyet másként igyekeztek csillapítani. Az Elsődök, s a Föld emberiségének oktatására érkezettek tehát elsősorban ezeknek az alapfogalmaknak kellett tartalmat adjanak, s ezt lényegében nem is szavakkal, mint inkább érzelmeket előidéző eseményekkel, s az események megértési vágyának, késztetésének a test-tudatban való felébresztésével; tehát lényegében a jó értelemben vett kíváncsiság életre keltésével érték el. Az ismeretlen körülmények közé került ember ébredező tudatában mind újabb és újabb kérdések bukkantak fel, s a kellemes érzetet adó események utáni vágyakozás is megszületett, de már úgy, olyan formában, amely inkább állt közel a tudatos vágyakozáshoz, mint az ösztön szintű, s csak a puszta fizikai lét fenntartását célzó érzelem-képzetekhez. Ahogyan egy nagyobbacska kutya „gondolatai” közt bukkan fel valamely kedvelt csemege képe, annak megszerezhetési vágyával még akkor is, amikor az állat lényegében nem éhes, tehát nem indult be tudattalanja mélyén a táplálkozási ösztön minden esetben sürgető késztetése. Inkább csak szeretné, s nem akarja megszerezni a csemegét, de ha vágyakozása beteljesül, tán még nagyobb örömet érez, mint amikor az éhség-érzetét csillapítja. Ezt az öröm-érzetet fedezte fel újra az ember, s ennek igyekezett nevet adni, hogy megoszthassa társaival az élményt. Ehhez azonban új, és mégújabb szavakra volt szüksége, valamint a tudatában maradt szavak értelmének kibontására. Ebben segítették őket az Elsődök, ha sokáig csak közvetett formában is. A szavakat, s azok jelentését ugyanis nem adhatták az ember kezébe: azokat neki magának kellett megszülnie tudatában, hogy aztán igazán sajátjának érezhesse azokat. De történések, képek sugalmazása révén, vagy kisebb, már a gyakorlati életben hasznosítható ismeretek átadásával segíthették őket közelebb lépni a szavak megfogalmazásához, az ahhoz szükséges benső késztetés és képesség kiteljesítéséhez. Az esős időben föld alatti vackaiban kuporgó emberek kicsinyeit igyekeztek rávezetni egy-egy rég feledésbe merült ismeretelem újbóli megfogalmazására. Ez (ahogy már egy ízben mondtam) a kicsinyek teljes és tökéletes nyitottsága, s persze: minden új iránti érdeklődése végett vált lehetővé: így adták kezükbe a kunyhó készítés ismeretének alapjait, vagy később az edények, s a föld számukra nyersen nem fogyasztható terményeinek elkészítését, kezükbe adva a tűz ismeretét is. S talán épp ez volt az a pont, amikortól ismét azt lehetett mondani a Föld szellemmel bíró lényére: ember. Ez, mert a szavak, majd a tűz ismerete és használata révén rohamos fejlődésnek indult a gondolat, majd a gondolat tettekre váltásának sokáig csak halványan derengő késztetése is kiteljesedett, cselekvéssé vált. Az ember lét-körülményei egyre inkább javultak. A megváltozott, s pedig előnyösen megváltozott körülményeknek köszönhetően úgy kétszáz évvel később az ember teljességgel a felszín lakójává lett, s egy újabb évezred alatt ismét betöltötte a Földet. De korántsem úgy töltötte be azt, amint tették ezt az előttük élt emberiségek! Nem, mert tudatukból, és szellemükből teljességgel hiányoztak a legdurvább, legvadabb késztetések. A gyilkosság továbbra is ismeretlen fogalom volt, bár a halállal ők is rendre találkozhattak. Ám annak oka minden esetben természetes, vagy majdnem természetes volt. Azért mondom, hogy majdnem, mert hisz a fizikai testek megbetegedése az ő világukban sem maradhatott ismeretlen dolog, ám a betegség a fizikai szinten épp annyira természetes, mint amennyire mégis természetellenes, mert a Valóság Természetével ellentétes. Ezek gyógyítására azonban már a kezdet kezdetén felhasználták a természet-adta füveket, ösztönösen bukkanva rájuk, s ezt az emberre épp úgy értem, mint bármely állatfaj egyedeire. Az ember épp úgy képes volt meglelni bajára, vagy utódai bajára a megfelelő füveket, mint élőlény-társai bármelyike, bár ennek sokáig nem tudták volna okát adni. De nem is akarták, egyszerűen elfogadták, hogy így van, és kész. Azt, hogy intuíció, vagy vezetettség: még nem is érthették volna, amikor pedig már az első emberiség tagjai is közéjük érkeztek, hogy egyes Tanításokat átadjanak nekik, már lényegében nem is 284
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet volt szükségük a kérdés magyarázatára. A Szellemi Én-részek ugyanis úgy nyíltak ki a mind fejlettebbé váló test-tudatok mélyén, mint valami pompázatos rózsa, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemet diktálva a tudat fejlődésének is. A Föld felszínére való költözés után ugyanis az legelső, elérendő cél természetesen az volt, hogy a test-tudatot arra a szintre fejlesszék, mint amely szintet az azt irányító Szellemi Én-részek már elértek. S ezt most hadd fejtsem ki egy kicsit érthetőbben is. Az volt tehát az elsődleges cél, hogy a testtudatok által megfogalmazódott gondolatok energia szintjét mielőbb az optimális rezgésmagasságúra emeljék. Csak így érhették el ugyanis, hogy a Föld energia-gömbje is a kellő rezgés-magasságba emelkedhessen: s attól kezdve nem volt tovább szükség a Kozmikus energiára: legalábbis nem a bolygó puszta fenntartása céljából. A többletként lehozott Kozmikus energiát attól a ponttól kezdve már csakis és kizárólag a Szellemmel bíró ember további fejlődésének meggyorsítására, annak elősegítésére használták. A ti jelenetekben ezt a Kozmikus Energia-többletet (még egy ideig) annak a tömény negatív energia-áradatnak a féken tartására kell felhasználnunk, amely már rég az apokalipszisben megjelölt történések bekövetkeztéhez, azok kiteljesedéséhez vezetett volna, megelőzve ezzel a történés valós időpontját, vagyis: túlontúl korán indítva el az apokalipszis legdrámaibb eseménysorozatát, amelynek időpontját Krisztus a lehető legtovább szeretné kitolni, az utolsó pillanatig időt adva az emberiségnek a helyes Út felé való fordulásra, s az egyes ember-szellemeknek az optimális ébredtségi szint elérhetésére. Annál is inkább, mert a Nagy Ugrás pillanatától, s az azt követő események lezajlásától kezdve a legalsó szféra szellemi értelemben megszűnik létezni! A testek tudata ugyan még visszatér a kezdeti, vagy csaknem a kezdeti pontra, tehát majdnem abba az egykor volt állapotba, amelyből indult, hogy elérje a ti tudat szinteteket. Ám mert a legsűrűbb, vagyis a legalacsonyabb rezgés szintű, tehát még a fizikai test megfogalmazására is alkalmatlan, negatív gondolat-energiák lényegében a Teremtettség ama pontján már nem léteznek (hiszen a testek megfogalmazásán, s a test-tudat kiépítésén, s annak egy bizonyos fejlettségi szintjén mindahány Szellemmel bíró lények lakta Világ túllépett), a legalsó szintre már lényegében nincs szükség. Mint önálló, külön pontra legalábbis, nincs. Így a legalsó szinten (az első szféra szintjén) megrekedt Szellemlények (a nagyon mélyre zuhant Első teremtettségűek, a Naniviei; az atlantiszi; a Mú szigeti s a Lemúriai főpapok, s az ellentét fejedelmével, vagy annak csatlósaival újra és újra szerződésre lépő, s így teljességgel besötétedett szellemlények mind a mélység birodalmába merülnek, kiteljesítve, s betöltve az anti-világot egészen. Akkor válik lényegében teljessé a Lent sötétsége, s ez a teljessé válás ad módot a Fény legkisebb elemeinek is a teljes elszigetelődésre. Akkor emelkednek ki a mélységben rekedt, a kezdet-kezdetén Satana követését vállaló Szellemi ÉN-felek is a mélység birodalmából, hogy már azok helyett is csak azok Szellemi Én-részei maradjanak Satana mellett. A mélységből kiemelt ÉN-felek, vagyis a dualitásuk megbontásakor egészében alámerült ÉN-egységek egy minden egyéb szinttől hermetikusan elzárt, dimenzióközi pontra kerülnek, aholis a legmélyebb kábultságban kell bevárják Én-részeik első, már a Valóság-felé irányuló, s önmagukhoz viszonyítva tisztának nevezhető érzelmi és/vagy gondolat-energiáit. Erről a Szellemi Én-résszel összekötő lélek-szál segítségével szereznek majd tudomást. Ettől eltekintve azonban ők maguk is tökéletesen el lesznek zárva a Lent mélynél is mélyebb, sötétnél is sötétebb birodalmától, de épp így, épp íly alapos gondossággal lesznek elzárva a Fény élő elemeitől is. Legalábbis az ezer éves Birodalom végéig, amikor is a Kegyelem egy utolsó lehetőséget ad Satanának, s mind a birodalmában lévő ellentét-szellemeknek, a Föld színén ismét megjelenhetni, hogy egy utolsó Megmérettetésen eshessen át az ember ébredtségi szintjét elért Szellemlények mindegyike. Akkor Satana csatlósai ismét a Föld lakóivá lesznek, hogy tetteikkel, szavaikkal, vagy azok együttes hatásával igyekezzenek elfordítani Istentől a Felé vágyakozók tudatát (már rég nem a lelkét, vagy fölöttes Énrészeit: ahhoz már kevés az erejük!), de még azoknak a negatív energiából megfogalmazott lényeknek is ez lesz a feladata, amelyek létbehívása (vagyis „megteremtése”) által Satana alantasai számát kívánta növelni már a kezdet kezdetétől fogva. Azoké, akiket a ti nyelvetek ördögöknek nevez: ezek lényegében olyasféle lélek-lények, mint a ti állataitok, csakhogy ezek az ellentét-lélekből, vagyis az anti-világlélekből fogalmazódtak meg, s szakadtak önálló, kisebb egységekre a ti megkísértéstek, s persze: rémítgetéstek céljából, amelyeket hol látható, hol szemnek láthatatlan, hol csak a meggyötörni kívánt személy által látható testekkel küldenek a Föld színére. Mert ezeket kifejezetten a ti meggyötréstekre 285
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet tervezte, s fogalmazta meg Satana, olyas tulajdonságokkal ruházva fel őket, amilyenről egész addig fogalmatok sem lehet, míg szembe nem találkoztok egyikkel vagy a másikkal: esetleg több, egymásba olvadó anti-lélek-lénnyel egyszerre, amelyek így, egyesülve légiónak nevezik magukat. Az ő jelenbeni, és távolabbi szerepüket, s egyes jellemző tulajdonságaikat a „Szavak…” köteteken belül kívánom bővebben kifejteni, így most nem is szentelünk nekik több szót, s időt. S most térjünk vissza iménti magyarázatomhoz. Az Új Emberiség tehát rohamos tudati fejlődést produkált, s mind újabb és újabb felfedezésekre tett szert. Ebben persze hatalmas szerepet játszott az is, hogy mindama ismeretek, amelyeket az Új Emberiség tagjainak ismételten „fel kellett fedezniük” már mint megvalósult, s egykor használatos Tudás-elemek; készen álltak a rendelkezésére a Szellemi Énrésznek, amely a Kozmikus Tudattárból már a kész ismeretek lenyomatát kódolhatta a test-tudatba, megkönnyítve számára a késztetések megélését és kibontását. Alig egy évszázaddal a felszín újbóli élettérré válása után szinte teljesen és tökéletesen kialakult a beszéd, megszülettek az új nyelvek: részben az emlékezetben megmaradt, ősi szavakból, vagy csak szó-elemekből, részint új kifejezések megalkotása révén. A Hit, s a Teremtő iránti Szeretet sem váratott magára sokáig. Az ember kezdte megtapasztalni maga körül Valaki gondoskodó, törődő Szeretetét, annak ezer és ezer jelét, s igyekezett azt maga is Szeretettel viszonozni. Szeretettel a Valaki iránt, de szeretettel a mellette élők, s az őt körülvevő Világ iránt is, hisz az a Valaki épp úgy, épp oly gyöngéd gondoskodással volt azok iránt is, vagyis: kinyilvánította azok felé is az Ő véghetetlen Szeretetét, s mert ez így volt, az ember is szeretni akarta mindazt, amit és akit az a Valaki oly igaz Szeretettel vesz körül. (S azt hiszem: ezt kellene, vagy inkább úgy kell mondjam: kellett volna a ti emberiségeteknek is elsajátítania, s nem most, de már a kezdeti időben…!) A beszéd persze mégtovább könnyítette és gyorsította az ember fejlődését: alig egy évezreddel az után, hogy a Föld visszatért az Orion csillagképbe, ismételten felfedezték az írást, s valamivel korábban a legegyszerűbb matematikai műveleteket. Erre az alapra aztán néhány évszázad alatt olyan fokú műveltséget és tudományt fejlesztettek ki, amely elérte, majd újabb néhány évszázad múltán jócskán túl is szárnyalta a ti emberiségetek jelenlegi tudományos és technikai fejlettségi szintjét. (Mire az Új Emberiség eléri a ti korotokat, vagyis a maga időszámítása szerinti kétezredik évet, már rég a Világ-űr utasa lesz, s nem csak egyes kiváltságos, vagy erre kiképzett személyek, hanem bár ki, aki arra vágyat érez!) A művészetek már az írás megjelenése előtt virágzani kezdtek: először a maguk korának és szintjének megfelelő műalkotások születtek, majd (amint említettem) a ti művészeitek által megálmodott és megalkotott remekművek születtek meg újra, ugyan abban a formában, csak még káprázatosabb színekkel, még zengőbb szókkal s áradóbb dallamokkal. De az emberiség fejlettségének egy bizonyos pontja után le kellett vigyék azokat a festményeket is, amelyek bárha igaz művészi fokon, mégis: távoli eleik mérhetetlen vadságát kellett tudatosítsák bennük, amelynek következményét a képek levitele előtt természetesen szintén meg kellett ismerjék. Az első emberiség már visszatért képviselői épp e célból öltenek köztük fél-anyagi testeket, hogy a maguk emberiségének történelmétől kezdve az Új Emberiségig: mindent megismertessenek a Föld szellemmel bíró lényeivel, szinte bele írva tudatuk mélyére mind-ama szenvedést, mint emlék-elemet, amelyen a Nagy Ugrás pillanatában túlélőként maradó embernek, s a körötte élő lélek-lényeknek, majd azok leszármazottainak az Út során át kellett esniük. Ennek célja lényegében kettős volt: az egyik az, hogy megadják az emberiségnek a két, egymástól mindenben különböző irány közti választás lehetőségét, a másik pedig az, hogy ismertté tegyék: mi is az, amit választanak, ha a másik irányt fogadják el, mint követendő és megvalósítandó Lét-formát a maguk, és utódaik, valamint későbbi leszármazottaik számára. Az ember tudatában ettől kezdve ott élt a Másik Út létének ismerete: ám eszébe nem jutott senkinek, hogy azt válassza a megismert, Tiszta Út helyett. Ott és akkor legalábbis még nem… Amint mondtam tehát ez utóbbi kis kitérőm előtt: az igazán művészi alkotásokat még akkor is megfogalmazza újra egy-egy művész, ha azok jelenetei mint tényleges történés: az ismeretlenség homályában maradnak az Új Emberiség tagjai számára. Ez utóbbi alkotásokat minden egyes esetben 286
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet médiumi képességgel bíró ember kell majd magával vigye Szellemi Én-részébe zárva, hogy mint a távoli Múlt emlékét; újra átadja a Föld minden népeinek. Ezek közt a mediális emberek közt a legtöbben ugyanazzal a Szellemi Én-résszel fognak bírhatni, mint amely az előző emberiség tagjai közt végigjárt Út során is vezette ama művész kezét, s tudatát: de már a korábban élt ember legalapvetőbb hibái nélkül, ami annál is inkább természetes és törvényszerű, mert hisz az Örök Fejlődés Törvénye a művészek Szellemi ÉN-jeire csakúgy vonatkozik, mint bármely más Szellemi ÉN-re. E régen megfogalmazott, s az Utolsó emberiség tagjainak ismét átadott műveken kívül természetesen mindannyian művek sokaságát kell még megalkossák a Föld színén, de már a Fent valós létezésének ismeretével, vagyis az ember nevű lény valós ÉN-jének származását ismerhetve, úgy, mintha egyenesen Isten színe és Szíve elé kívánnák tárni műveiket, s műveikkel egész bennső Valóságukat, szívük és lelkük legtisztább, s legnemesebb érzéseit. S most megkérdezhetnéd, amint gondolataid közt meg is kérdezted: miért kell egyáltalán ismét az emberiség elé tárni mindama negatív energiákat (is) magukban hordozó képeket, amelyek a ti korotok, s a ti közeli múltatok korának emberi vadságaira nyit kaput. Ennek egyszerű, könnyen érthetővé tehető magyarázata van. Mint hogy ez lesz az az emberiség, amelynek Történelmébe az ezer éves, Krisztusi Birodalom bele íródott: ez lesz az is, amelynek tagjai közt az ezer esztendő elteltével ismét módot és lehetőséget kap az ellentét fejedelme: megkísérteni, s ha lehetséges, a maga oldalára állítani azon szellemmel bíró lényeket, amelyeknek tudatában, s persze: Szellemi Én-részeiben még csak mint felszínes ismeret, s nem mint már teljességében el, és befogadott, tehát teljes tudatossággal felvállalt és követett irány él a Krisztusi Törvény. Mert egy részük tudatában csak mint eleiktől tanult, s nem mint hozott, vagy megélt gondolati és szellemi késztetés fog élni a Krisztusi Törvény; azokéban, akik a köztes szférából, vagy a mélységből kapnak alkalmat testet ölthetni a Birodalom utolsó esztendeiben. Ehhez azonban a Föld színén már jelen kell legyen valamilyen formában a negatív energia egy bizonyos mennyisége, méghozzá koncentráltan, úgy, ahogyan az csak a ti emberiségetek, s persze az előttetek élt, majd „semmivé lett” emberiség történelme folyamán volt (s esetetekben még van is) jelen. Azt ugyan most sem mondhatnám, hogy az Új Emberiség csak is, és kizárólag pozitív energiákat fogalmazott meg: ez nem volna igaz! Ahogyan azt egy korábbi munkánk során leírtad: az Új Emberiség történelmében is meg fog fogalmazódni mindama negatív elem, amely a ti emberiségtek, s az első emberiség tagjai közt megfogalmazódott. Ám erre sokkalta később fog sor kerülni: már a Krisztusi Birodalom után, amikor is az első testvérgyilkosság bekövetkezik, megadva a Jelt Satanának: el jött az ő ideje. Az első testvérgyilkos azonban épp e képek negatív töltését kell, és persze fogja is magához vonzani. Az addig meg-fogalmazódó negatív elemek ugyanis még fel tudnak oldódni a pozitív energiákban, annál is inkább, mert az ember ismételt földre lépése előtt már megnyitotta a Kegyelem nem csak a Tibet hegyeinek belsejébe rejtett kolostorok energia-kapuit, de a Bermudák, és a Föld legfontosabb pontjain (például a ti Dobogókő nevű helységtekben is, az erdők mélyére rejtetten) létező energiacsatornákat és a Kapukat. Ezek teszik lehetővé az első emberiség szellemlényeinek, s az erre vállalkozó Elsődöknek, hogy ismét megjelenhessenek az emberek közt: ki szellem-ruhájában, ki lélek-testben, ki félanyagi testeket öltve, ahogy azt az imént említettem. De ez az energia fog csatolódni az Elsődök által magukhoz vonzott Kozmikus energiához is, s e kettő fogja biztosítani a továbbiakban a Föld energiaburkát, amelynek rezgésmagassága itt, a Petiro mellett keringve már jóval nagyobb kell legyen, mint a ti jelenlegi Napotok mellett keringve.” – E kijelentés második, külön is kiemelt része azt hiszem, egy kicsit furcsának tűnhet a számotokra. Valami olyasféle történés ízét adja, mint amikor egy bukott államfő – „felfelé bukik”, ahogy azt a ti köznyelvetek oly találóan mondja. És valahol, valamiképpen… – igazatok is van, ha erre asszociáltok, ugyanis ez valóban így van: a Föld nevű bolygó szempontjából legalábbis! Ez persze természetes, és annál is inkább érthető, mert lényegében az egykoron Naniviében történt szellemi energia-robbanás vetette (vagy inkább: taszította) le egy mélyebb dimenzióba a Földet, mint ahol az addig létezett. Ha akarom, mondhatom úgy: az volt a Föld nevű bolygó bukásának utolsó állomása, végső stádiuma. Mert akkor nem csak fizikailag: szellemi értelemben is „útra kelt” a Föld: az addigi, a második szférában elfoglalt pontjáról az első szférába kellett leereszkedjen, szinte elébetek lépve (s itt 287
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet már mindkét teremtettség mélybe zuhant szellem-gyermekeit értem!). Ezt a Petrio mellett keringve nem tehette volna meg, s éppen a Petrio magasabb tisztultsági foka végett, amely még a ti Napotok jelenlegi szintjénél is magasabb tisztultsági fokot mondhatott magáénak. Ám mindennek meg volt a maga szükség, és Törvényszerűsége! Az első teremtettség bukott, s még napjaitokban is az „anyag fogságába” záródott: vagyis az ellentét anti-világ-elemeibe zárult Elsőd-szellemiségűek egy bizonyos része olyannyira mélyen zuhant bele a Satana által megfogalmazott „léttelen lét-állapot-ba” (amelyet ti egy kissé félreérthetően mint anyagot neveztek meg), hogy a Petiro körül útját járó bolygó szintje még elérhetetlenül magas volt számukra. Még nem voltak képesek annak energiáját beérzékelni, így követni sem lehetnek képesek azt az EGY-ség felé vezető Úton, hisz egyszerűen kiégtek volna a számukra mérhetetlen magasságú energia közelségében. Lejjebb kellett tehát csökkenteni az adott, legkisebb rezgés szintű pozitív energia rezgésmagasságát, megnyitva egy alsóbb fokozatú, addig még meg nem nyitott, meg nem fogalmazott (legalábbis: Satana mélybe vezető útján, annak folyamán nem realizálódott) dimenziót, amely a Föld akkori szintje, s az attól mérhetetlen távolságra, azaz mélységbe zuhant, és Satana vezetése alatt álló szellemlények által betöltött pont közé mint „híd” épülhetett be. Vagyis; egy alacsonyabb szintű követelményt kellett elébük állítani, olyat, amit már valóban képesek lehettek elérni, ám ez csak a legalsó, de már a Fent irányultságával bíró dimenzió „lenyitása” révén vált lehetségessé. Természetesen nem csak a Föld: még sok más bolygó is e „híd” részeit kellett képezzék, olyan bolygók, amelyek felszínén a mélységből kiemelkedők megszerezhették a továbblépéshez szükséges megtapasztalásokat. Ehhez azonban magának a Földnek is az adott rezgés-magasság közelébe kellett kerülnie: túlontúl nagy ugrást kellett volna végrehajtania mondjuk egy, az egykori, még a jelenleginél is mélyebben álló Mars szintjén megrekedt, még a test megfogalmazására is képtelen szellemlénynek, ha e képesség megszerzése után mindjárt a Petrio körül keringő Föld rezgés-magasságának szintjét kellett volna elviselnie, s az ottani fejlettségi szint követelményeinek kellett volna eleget tegyen. Viszont a Föld volt, s maradt is az egyetlen olyan bolygó, ahol a mélység felé indult ÉN-ek (a negyedik szféra szintje alá süllyedtek) vizsgát tehetnek, mert ez az egyetlen olyan bolygó, ahol annyi, egymástól mindenben, vagy csaknem mindenben különböző Szellemi Én-rész járja útjait. Valahogy úgy képzeljétek ezt el, mint amikor az óvodás gyermekek valaminő oknál fogva egyszerűen képtelenek megfelelni az elébük állított követelménynek, sőt: meg sem meritek kísérelni, hogy a felvételi kérdések feltevését megkockáztassátok, olyan magas szintűek azok a gyermekek valós, és általatok is ismert tudásához képest. Ekkor inkább a gyermekek valós értelmi szintjéhez igazítjátok az iskolai felvételhez szükséges normát, kisebb követelményeket támasztva velük szemben, csakhogy végre valóban megkezdhessék iskolai tanulmányaikat. Ennek megvalósulásához volt szükség arra, hogy e kozmikus Híd létrejöjjön. A Naniviei történés idején élt, magasabb szellemi-tudati ébredtséget elért szellemlények természetszerűleg a fejlettségüknek megfelelő, más-más bolygókon folytatták Útjaikat (mint a Jupiter, a Vénusz, a Saturnus, stb.). A Föld azonban mint rendkívüli feladatra kiválasztott bolygó, hosszú évmilliókon át vándorolt az Űrben, hogy a kozmosz leárnyékolhassa, s mintegy: kiégethesse a felszínen felhalmozódott, s korábban éppen a Naniviei papság által levonzott energiákat (s itt most a tiszta, vagy tisztább Kozmikus energiákat értsétek), azokat, amelyeket nem közömbösített egészen a robbanás másik pólusát képviselő negatív energia-tömeg. De kellett a Föld vándorútja azért is, mert a bolygótest a robbanás következtében meglehetősen eldeformálódott: koránt sem volt az a csaknem szabályos gömb alakzat, mint amilyennek Ti ma ismeritek a bolygótokat! S nem is lehetett volna: a robbanás óriási részeket tépett ki testéből, s azok egy része a mélységhez csatolódott, mint a negatív elemek legsűrűbb tömege, más részük pedig, amelyek a tehetetlenségi elv révén a negatív egységgel együtt távoztak, máig a Kozmosz végtelen mezőin kóborolnak: természetesen utóbbiak már minden szellemi töltés nélkül, vagyis csak mint holt, és élettelen tárgyak. A Föld testén keletkezett sebeket a kozmikus por és a csillag-por kellett betöltse: s csak miután ez megtörtént, s a bolygó ismét elnyerte korábbi alakját, gömb formáját, tölthette be azt önmagával a benneteket is megfogalmazó Elsőd anya-aspektusa, hogy kísérője legyen Mélység-béli Utatoknak, míg el nem éritek (ti is, és persze a Teremtettség minden, az EGY-ségből kilépett Szellem-gyermeke) azt a fejlettségi, vagyis ébredtségi fokot, amelyet már a Visszatérés utolsó, lényegi stádiumának nevezhetünk. 288
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet A harmadik szféra egy bizonyos dimenziójától azonban el kell lépjen mellőletek: ama Utat ugyan is, amely a harmadik és a negyedik szféra közti átmenetet jelenti, egyedül kell megtegyék az EGY-ségből kilépettek, amint egyedül tették azt meg a lefelé vezető Úton is, csakis és kizárólag a saját akaratuk erejére támaszkodva. A Vissza vezető Út során ugyan nem kényszerültök a magatok erejére támaszkodni: ám a Teremtő Szeretetének Erejét, és a Megváltás Erejét csak önként kérhetitek, és fogadhatjátok el, mint egyedül való támaszt, amely Utatok utolsó lépcsőfokán segít túljuthatni. Föld-Anya, már mint Szellemi Erő; csak a negyedik szféra elérése után állhat ismét mellétek, vagyis azon a szinten, amelyet ti magatok is a Mennyország előcsarnokának neveztek, s ahol az ellentét ereje már nem érhet el hozzátok. S ez természetesen mind két Teremtettség, vagyis az első, és a másod-teremtettség szellemlényeire egyaránt vonatkozik. Így, ekként kellett tehát utána nyúlni a mélységbe ágyazódott Elsődök egy csoportjának is, azoknak, akik közül sokan (sőt: a többségük) képesek voltak megfelelni egy alacsonyabb szintű, már általuk is elérhető szint követelményeinek, s már megérett bennük a képesség: kiemelkedni az ellentét anti-világából, amely már annyira „anyagtalan és élettelen”: vagyis az Élet, de már a valós, a legmagasabb szintű, a kiteljesedett Szellemi Élet ellentéte, hogy a Valóság szemével nézve csakugyan olybá tűnik, mint a ti szemetekben azok a tárgyak, azok az anyagok, amelyeket élettelennek mondtok. Természetesen ez utóbbi kijelentéstek sem felel meg a valóságnak, de ezt már magatok is tudjátok, hisz már tisztában vagytok azzal: minden, ami létezik, él, mert az Élő Energiából származik annak minden egyes alkotó-eleme, éspedig a Teremtő Gondolat Energiájából: mert magatok is abból léptetek létbe, akik a teljes és tökéletes LÉT állapotából a „léttelen állapot” (vagyis a lefokozott lét-állapot) felé haladva a magatokba zárt Isten-elemmel élve, azt felhasználva fogalmaztátok meg a magatok Anyagvilágát, annak minden Törvényével és törvénytelen törvényével egyetemben. Ám amint a ti valós ÉN-eitek (s Én-részeitek) a Teremtő Szeretetének, e Szeretet gondolatenergiájának elidegeníthetetlen részei vagytok, akként részei a tárgyak is, amelyek elemei a ti mélység felé tartó Szellemi ÉN-eitek gondolatenergiáinak elemeiből állnak: öltsenek alkotó kezetek nyomán bármiféle külsőt, vagy álljanak össze bárminő anyagszerkezetté a Szellemi ÉN-eitek gondolat-energiáinak rezgés-energia-elemei. Ti az Atya részei vagytok örökkön: így a ti gondolat-energiáitok is az Atya részei, hisz ha Ti az Atyában vagytok, a gondolat-energia-elemeitek sem lehetnek másutt. Azt hiszem: bármily komplikáltnak tűnik, épp oly egyszerű az egész. Így azonban már nem mondhatjuk teljességében azt sem: az anyag az csak anyag, amelyben sem lélek, sem szellem nincs. Van, méghozzá annak a szellemi erőnek az energia-lenyomata rezeg benne, s az tartja egyáltalán a ti valótlan valóságaitokban, amelyekből azt ti magatok megformáltátok, és azok a lélek-elemek vannak bennük, amelyekkel ti a velük kapcsolatos érzelmeitek révén felruházzátok azokat: mint a kislány a kedvenc babáját, amely él, mert a gyermek kötődése, és e kötődés-szülte gondolat-energiák éltetik. Azt hiszem, ez is teljességében érthető. Amikor azt mondom tehát: egy Szellemi Én-rész az anyagba ágyazódott, azt is elmondtam egyben, hogy annak a gondolat-energia-elemnek a segítségével válik képessé végül mégis visszaemelkedni a magasabb Lét-állapotok bárha legalacsonyabb szintjéig, amelynek felhasználásával, vagyis önmagából való kibocsájtásával korábban magát az anyagot, annak elemeit megfogalmazta önmaga számára. Minthogy azonban saját, a Teremtés bevégzésére alkalmas (megfelelő rezgésmagasságú) gondolat-energiája nincs, nem volt, mert nem is lehetett egyetlen, a mélység felé elindult Szellemlénynek sem, így lényegében az anyag is része, tehát elidegeníthetetlen eleme a Teremtőnek, mert az azt megfogalmazó Szellemi ÉN csak a Törvény ellenében, éspedig az Örök Fejlődés Törvényének ellenében, a Törvény kötelmeinek megszegése révén bitorolt Teremtő Gondolat-energia felhasználásával, s éppen a Törvény, vagyis az Atya ellenében tett cselekvése (gondolat-mozdulása) annak a Törvény ellen való irányultsága révén fogalmazhatta meg az anyagot: a Törvényessel ellentétben a törvénytelen spirális forgás-irány felvételére késztetve a magához vonzott Teremtő Erővel bíró Gondolat-energiákat. Olyan része tehát az „élettelen” anyag a Teremtő EGY-ségének, amelyet az azt helytelenül használó, mert a legmagasabb rendű Teremtő Gondolat Energiájára még nem érett Szellemlény fogalmazott meg a maga számára, de amely rész végül ismét elemeire kell, hogy bomoljon, hogy 289
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet visszatérhessen kiindulási pontjára, vagyis a Teremtő Erő Kozmikus áramába. S ez természetesen épp oly Törvényszerűen fog bekövetkezni, mint az Erő Áramából merítő, ám azt még használni képtelen Szellemlények visszatérése, visszaolvadása az Atyai EGY-ségbe. S hogy most visszatérjek az imént megkezdett magyarázatomhoz, vagyis ahhoz: mit kell értsetek az alatt a kijelentés alatt, amely szerint a másodteremtettség mélység felé indult Szellemlényei segítik a mélységek mélységébe hullott, s mindmáig ott megrekedt Testvéreik ébresztését és visszatérésének megkezdhetését. Elsősorban egy hatalmas tévedést kell mindjárt eloszlassak, mielőtt az meggyőződéssé válna némelyiktek tudatában: Természetesen a ti emberiségetek nem csakis és kizárólag az Elsődök ébresztése érdekében kell a jelenlegi mélységben járják útjaikat! Ne higyjétek, hogy ti kellett, és kell mind a mai napig feláldozzátok azért magatokat, hogy ők végre megmenekedhessenek egy, még a ti szinteteknél is mélyebb mélységből! Ez nem így van! Miután a Föld elhagyta a Petrio körüli pályáját, s hosszas vándorlás után megérkezett a ti Naprendszeretekbe, még magatok is az anyagba voltatok ágyazódva, ha nem is olyan végtelen mélységekig, mint azon Elsőd-szellemek, akiknek a ti nyomdokaitokat követve kellett (vagy kell még ezt követően) az Ébredés útjára lépniük. Ti épp úgy felemeltétek szavatokat az Atya ellen, mint tették ezt ők tielőttetek, de mert a Kozmikus Tudattárban már nyoma volt az ő mélybehullásuknak, közületek sokkal többen voltak képesek a visszafordulásra. Közületek is volt, aki korábban meg tudott állni a mélység felé vezető Úton, s volt, aki csaknem a legmélyebb mélységig zuhant: azok azonban, akik valóban elérték a mélységek mélységét, vagyis akik átlényegültek Szellemi Én-részeik révén Satana anti-világába (vagy is az „anyagtalan anyag világába”), már csak kevesen voltak. Előttetek ugyanis már ott volt az intő, a figyelmeztető (ha úgy tetszik: az elrettentő) példa, éspedig éppen az Elsőd-teremtettségű, s azok közül a mélységek legmélyére zuhant Testvéreitek példája, akiknek mélységesen leárnyékolódott rezgésenergiáját beérzékelve a legalsó lépcsőfok előtt megtorpantatok. Így már valóban csak egy hajszál választott el benneteket, és őket: ám ahogy ti megéreztétek a belőlük kiáradó Mélység-energiát, úgy érezték meg ők is a belőletek kiáradó, s egy árnyalattal magasabb rezgés-magasságú energia jelenlétét. Megérezték, s ez erőt adott számukra: minden erejükkel a megérzett Erő felé haladni, vagyis: fejlődni. Ők tehát segítettek benneteket mélységben megrekedt voltukkal abban, hogy ti már ne kövessétek egészen az ő helytelen példájukat, s ti a magasabb szint létének visszaigazolásával segítettétek őket, hogy képessé váljanak felébreszteni magukban a vágyat a Fent végtelen Birodalma után. A ti példátok, s a ti mélységetek azonban az utánatok útra kelt szellem-gyermekek számára jelentette a legmélyebb mélységet: ti tehát az ő számukra voltatok intő példa, hogy oda, arra a szintre már ne zuhanjanak le: az ő példájuk, vagyis a belőlük áradó, s általatok beérzékelt, a saját energia szinteteknél magasabb rezgésenergia viszont benneteket késztetett: feljebb lépni a Haza vezető Úton. S minél magasabbról érkező Testvér érkezik közétek, ez a vágy annál erősebb lesz Szellemi Én-részeitekben, ha elértétek az ébredés képességének egy bizonyos szintjét: ezáltal tehát felfelé vezető Utatok is gyorsabbá és teljesebbé válik, amint gyorsabbá és teljesebbé lesz a benneteket követő, s persze: egyre magasabb szintekre követő Elsődök Útja is. Amíg saját, már valós Értékkel bíró, s a Lent energiáitól már megtisztult Krisztusgyermeki energia birtokosaivá nem lesztek, tehát egészen a negyedik szféra eléréséig: mindvégig kell, s persze lesz is olyan, a ti szinteteknél magasabban álló Testvér (nem is egy, s még csak nem is ezer, de számtalan!), aki a Felvezető, az Ébresztő szerepét felvállalja mellettetek, s persze az alsóbb szinteken álló Elsődök (s az ugyanolyan mélységig zuhant, mindahány) Szellemlény mellett, hisz amint egy tegnapi telefon-partnered nagyon helyesen kifejtette: Atyánk tényleg nem tesz különbséget Első, és Másodteremtettségű Gyermekei közt. Sőt: Ő még a mélység felé indult, s az Ősi EGY-ségben megmaradt Gyermekei közt sem tesz különbséget. Egyformán szeret mindannyiónkat, hisz Ő tudván-tudja: egy (tán már nem is olyan távoli) percen ismét EGY lesz Vele, Általa és Benne minden Gyermeke, már Örökkönörökké. Ebben bizakodunk mi is, és ebben kell bizakodjatok ti is, hogy erőtöket ne a kétségek, s ne az örök bizonytalankodás morzsolja fel, hanem hogy megkétszerezze, és megszázszorozza azt a Cél elérésébe
290
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet vetett, immáron tiszta Bizonyosság, s a Mindenek felé árasztott, s a Mindenek felől reátok áradó, Végtelen Szeretet Éltető és Megtartó ereje. S most térjünk vissza megkezdett Utunkhoz, s a történések magyarázataihoz, amint azt ígértem. Azt mondottam: az első emberiség, s az Elsődök által magukhoz vonzott Kozmikus Energiákhoz kell, és fog is csatolódni mindama Energia, amely a Kapukon át érkezik az új kozmikus pontra érkezett Földre, hogy biztosítottá lehessen ezáltal a Föld már nagyságrendekkel magasabb rezgés szintű burka. Ez így is lesz, ám csak addig a pillanatig lesz szükség a Föld ilyes megtámogatására, míg a szellemmel bíró lény, vagyis az ember gondolat-energiái révén maga nem képes azt feltölteni és szinten tartani. Ez a ti jelenlegi viszonyaitok ismeretében talán egy kicsit lehetetlennek tűnik számodra, amint az is. Az is… – volna, ha ugyanezt a ti jelenlegi emberiségeteknek kellene azt végbevinni. Még azt is nehezen tudod elképzelni (s persze: ezt is teljességgel megértem!), hogy a Föld ama gondolatenergiákból álló burokban kell majd megkezdje, s végig járja Útját a Kozmosz egy igen jelentős (számotokra legalábbis képzelhetetlenül hatalmas) részén, amelyet ti, s a ti korszakotokat megelőző évezredek emberei fogalmaztatok meg. Pedig így lesz, mert így kell legyen, de nem anélkül, hogy az általatok megfogalmazott energiákhoz egy bizonyos mennyiségű felsőbb szintű energia is csatolódhatna! Mi ugyan hosszú időn át nem közvetíthetünk le az Isteni Erőből: sem mi, sem Föld-Anya, sem pediglen maga a FIÚ, de még az Általa a Föld legvédettebb pontjain kétezer évvel előttetek Maga után hagyott Isten-gyermeki ERŐ is le kell fedődjön, el kell rejtőzzön előletek, s hozzá teljességgel hozzáférhetetlenné válva. De a Föld vezérlő Géniuszai (akiknek Fény-körét magad is oly gyakran érzékeled, s akik már régóta a Föld körül vannak, várva a Pillanatot) a maguk szellemi energiáját, s az általuk levonzott Kozmikus Energia egy kis hányadát lényegíthe-tik bele a Föld energia-áramába: bár nem közvetlenül a Történés utáni években, s még csak nem is a bolygót körülölelő energia-burokba, hanem aköré, egy újabb burokba zárva a Föld egészét. Emellett természetesen a Kegyelem biztosítja számotokra azt, hogy ne a legdurvább, a legnegatívabb gondolat-energiák épüljenek be a Föld új energiaburkába. Azok már a Történés kezdeti pillanataiban ki kell égjenek, legalábbis azok többsége, s a később megfogalmazódó negatív energia-elemeket is igyekszik majd kilökni magából a Föld csak úgy, mint a körötte lévő energia-burok. Mert lesznek… sajnos szégyenletesen sokan lesznek, akik még az utolsó pillanatban is, tehát a Nagy Megmérettetés Pillanatában is csak a negatív gondolatok megfogalmazására, s az azok adta cselekvések vágyának követésére, azok megélésére lesznek képesek, nem is sejtve: épp azzal teszik nyilvánvalóvá valós hovatartozásukat. Ám sokan lesznek szerencsére olyanok is, akiket az utolsó Pillanat ébreszt rá a Valóságra, s tesz képessé bárha egyetlen nemes és önfeláldozó cselekedetük révén az emelkedésre. Ám most haladjunk tovább megkezdett Utunkon. A Föld nevű bolygó tehát elért az Orion Csillagképbe, a Petiro és a Seiza közti, korábban elhagyott pontra. Az ember visszatért a felszínre, s a Fejlődés szinte rohamosan haladt előre. Ám nem haladt, nem haladhatott azon az úton, amelyen egykor, a ti távoli Múltatok során elindult! Sem a korai, sem pedig az azt követő évszázadok alatt nem követhette volna azt a fejlődési irányt, mint amelyen a ti jelenlegi emberiségetek haladt, hisz akkor ugyanazt a káoszt teremtette volna meg önmagának, mint amilyet a Történés révén maga mögött hagyott. A Természet védelmét, az egyenlőséget ember és ember, de még az ember, s a körötte lévő lélek-lények közt is mint az első, és legfontosabb Alaptörvényt élték meg, anélkül, hogy az valaha, valahol is le lett volna fektetve, mint a ti számon kérhető törvényeitek. Be volt azonban írva mindannyiuk tudatába, s Szellemi Én-részébe, s nekik maguknak okozott volna szinte fizikai fájdalmat, ha megpróbálják megszegni e benső Törvény késztetéseit. Amint mondtam: alig kétezer évvel az ember felszínen való, újbóli megjelenését követően szinte elképesztő eredményeket mondhattak magukénak a tudomány minden területén is. Ezen eredmények egy jelentős részét az egykor még Atlantisz területén élt Szellemi Én-részek kellett magukkal vigyék, s ember-testekben élve; kibontsák, vagyis újból felfedezzék és megalkossák, természetesen mit' sem tudva előző Útjuk egyes történéseiről. A szellem-világgal ugyan egy idő múltán rendszeres kapcsolatot tartanak fenn, sok spirituális emlékkép meg is mutattatik számukra, ám azt, hogy ki, honnan, s miért, milyen előzmények következtében kell a Föld lakója legyen: senkinek sem fog eszébe jutni firtatni. A Minden és Mindenki EGY elmélete szükségtelenné teszi számukra ennek ismeretét, s valamiféle spirituális tapintat is gátolja 291
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet őket abban, hogy akár a maguk múltjaiban, akár pedig a máséban kutakodni kezdjenek a múlt korszakok történései után. A hit, mint mondtam: lényegében alap-elemeiben megmaradt bennük, s amint a missziós feladattal érkező Testvérek megjelennek köztük, benső hit-világuk lassan, fokozatosan tisztul meg azoktól a kezdeti torzulásoktól, amelyek óhatatlanul kifejlődnek erősen visszaminősült tudataikban, s válik szép lassan tiszta Bizonyossággá, annál is inkább, mert a missziós feladat lényege éppen az, hogy minél előbb ráébressze az embert Isten-gyerme-ki eredetére, majd arra is: merre kell haladnia, hogy egy percen ismét elérhesse az elhagyott EGY-ség állapotot. Ekkortájt, már a második évezred vége, harmadik évezred eleje táján bukkannak rá először olyan, a távoli Múltból visszamaradt leletekre, amelyek alkalmasak rá, hogy az utolsó kétkedő szemét is rányissák mindama Igazságokra, amelyeket a velük egy korban élő Testvérektől vonakodtak átvenni. Azokra az atom, és földrengés, és tűzbiztos helyen az Utókor számára elrejtett írásokra, és a technika legkülönfélébb eszközeivel megőrzött Üzenetekre gondolok, amelyeket a ti emberiségetek tudósai, történészei, filozófusai, s már a Valóság Ismereteivel bíró médiumai munkáiból állítottak össze közvetlenül a Történés után azok, akik egy kimondhatatlan benső tudással tudták: egy percen lesz valaki, aki rábukkan ezekre az üzenetekre, s nem csak rábukkan, de szerét ejti annak, hogy meg is érthesse azokat. Ez persze koránt sem ilyen egyszerű. Mert egy dolog rábukkanni a leletekre, s másik dolog meg is fejteni azokat. Annál is inkább, mert mint mondtam: a beszédnek, azoknak a nyelveknek, amelyeket ti jelenleg használtok, épp csak egy halvány töredéke marad fenn, majd az is elmerül valahol az Idők távolában, így ők már épp olyan nehezen fogják megérteni az általatok hátrahagyott Üzeneteket, amilyen nehezen voltatok képesek ti magatok is megfejteni mondjuk a Mayák Üzeneteit, írásos emlékeit, vagy más, holt nyelvek (például a szankszrít mű-nyelv) egyes szavait, vagy akár csak egy-egy írásjelét. Ebben a legnagyobb segítséget a matematika, a logisztika adja majd, amelyek segítségével számítógépes rendszereik révén sikerül elemeire bontani úgy a ti nyelveiteket, mint a saját, másfél évezredes írásos emlékeiket, hogy az írások elemeinek egybevetése révén következtessék ki: mit is tartanak kezükben lényegében. Nagy lesz a megdöbbenése egy-egy tudós elmének, amikor a legfejlettebb gépek igazolják vissza azon Tanítók eleddig figyelmen kívül hagyott szavait, amelyek egy előttük élt emberiségről, s Föld által korábban betöltött, Kozmikus pont létezéséről fognak tanúságot tenni. Pedig ezzel is szembe kell nézzenek egyszer, amint azzal is: mi is volt lényegében az egykor volt emberiség tragédiájának valós oka, s mi volt ennek kivetüléseként a Föld távoli történésének okozója is. Szembe kell nézzenek az Igazsággal, de már úgy, hogy a Legfelsőbb szintű Igazság egyes elemeinek ismerői lesznek: s ez a tény már magában is már kellő védettséget ad számukra a kezükbe került anyag ártó hatásával szemben. Már (és még!) meg van bennük az a tisztaság, amely alkalmassá teszi őket a múlt elfogadására, anélkül, hogy ítéletet kívánnának mondani eleik fölött, vagy akár csak egy pillanatra is felébredne bennük annak vágya: követni eleik példáját, s a maguk kezébe kaparintani a Föld minden hatalmát, megalkotva, és felhasználva ugyanazokat az eszközöket, amelyek eleik egyikét vagy másikát hatalomra juttatták ember-társaik fölött. Egyszerűen tudomásul vették a tényeket, s azt, hogy az az Út járhatatlan. Amit mint pozitív ismeretelemet felhasználhattak, azt fel is használták a bolygó lakossága érdekében, amit viszont a Bolygó Tanács elvetendőnek és ártalmasnak ítélt, azokat szépen visszajuttatták a földbe, ahol régészeik rájuk bukkantak. Ezzel a történés hamarosan feledésbe is merült, annál is inkább, mert a Múlt vétkeinek elfogadása, s azok gondolataik útján való feloldása után szükségtelen lett volna, s értelmetlen is megtartani azt a mindennapi emlékezetben. Az utódok mint tananyagot: szintén megismerkedtek a Múlt képeivel, s azok minden árnyékával is, de megismerték annak harcait, s kisebb-nagyobb, már a Valóság értelmében vett Győzelmeit is, amikor is a Tisztaság Ég-magas Tanítása felülkerekedett az akkor élt emberek tudatában tomboló Mélység fölött. Ezek tehát a ti értelmezésetek szerint tán nem egészen „földi szintű” történések, amelyek a tudósok kezébe kerülő, majd a bolygó lakosságával is megismertetett leletek nyomán bekövetkeztek. Ám a felfedezéseknek megvoltak az ennél is fontosabb, s ennél is magasabb rendű szellemi kivetülései is. Amellett, hogy a leletek egy-némely kételkedőt meg tudtak erősíteni a Felsőbb szintű Igazságok valós 292
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet voltában, ezen információk egy része, éspedig azoknak a korábban élt emberiség végtelen vadságáról számot adó része mint ismeret-anyag: be kellett épüljön a Globális Tudatba; legalábbis, mint a későbbiek során szükségessé váló ismeret-energia. A bolygó ekkor, a negatív elemek beépülésekor mintha maga is tiltakozni akart volna: ismételt, bár csak kisebb, s úgyszólván semmiféle kárt nem okozó rengésekkel és a tűzhányók működésbe lépésével válaszolt. Így a Föld újabb, testének mélyebb rétegeiben még megmaradt negatív energiáktól szabadult meg, amelyek ugyan szintén beépültek a Föld emberiségének tudatából kiáramló gondolatenergiákból, és a Kozmikus energiából álló burkába, de amely történés révén a bolygó egésze egy dimenzióval feljebb emelkedhetett. Épp úgy, ahogy a rajta testekben lévő emberiség tagjainak többsége, akik lényegében alig vették észre a változást. Önmagukon, saját fizikai testeiken legalábbis nem észlelték, ám a köröttük lévő Természet ékesen beszélt minderről. A növények még szebbek, még élettelibbek lettek, a Nap, s a Kis Nap sugarai még ragyogóbbakká váltak, s még mintha a köröttük lévő levegő is áttetszőbbé vált volna, mint volt addig bármikor is. Ennek hatására az állatvilág egyedeinek teste is erőteljesebbé vált, s a megemelkedett energiának a fizikai szervezetekbe való, emeltebb mértékű beépülése következtében csökkent azok táplálék-igénye. Vagyis: a közvetett táplálkozást részben felváltotta a Kozmikus Energia közvetlen felvétele. Egyelőre ennyi volt mindössze a változás: ez azonban elégséges is volt ahhoz, hogy ha csak lassan, generációról - generációra is, de az emberiség elég éretté váljék a Krisztusi Birodalom eljövetelére. Ama Birodaloméra, amelynek Ígéretét most volt elérkezett a Pillanat: a magasabb dimenzióba emelkedett emberiség kezébe adni. Addig ugyanis nem lett volna kellőképpen érett sem az emberi Tudat, sem az Úton járók Szellemi Én-része az Ígéret tudatos el, és befogadására. Még túl sok lett volna azok száma, akik nem lettek volna képesek elfogadni, hogy az Ígéret… – nem a saját jelenük során, hanem az Új Emberiség Történelmének egy távolabbi, bár már nagyon is közeli pontján lesz valósággá. Most azonban az Elsődök ismét fontos szerephez jutottak: s ők minden eddiginél boldogabban vállalták, hogy az emberiség kezébe adják az új Tanítást, amely az Ígéret édes és felemelő Erejét árasztotta a Föld minden egyes lényére: nem csak az emberre, de mind, az állat, és növényvilág lényeire egyaránt. Mert az erdők és rétek állatai megérezték (ha meg nem is érthették) a lehozott, és átadott Tanításban rejtező hatalmas Energiát, amely természetesen mindennapjaikra, életükre is kihatással volt. S most lépjünk vissza egy pillantás erejéig a Nagy Ugrás pillanata utáni történésekhez, de már azokhoz, amelyeket a Kozmosz ama részének kellett átélnie, ahonnan az adott pillanatban a Föld útra kélt. vagyis a ti jelenlegi Naprendszeretekbe, szinte a Tejút „másik végébe”. Miközben a Föld Égi vándorútját járta, a „magáramaradott” Kozmosz-rész, vagyis az a pont, amelyről az emberiség a Föld nevű bolygóval együtt távozott: maga is hatalmas változásokon, s egy meggyorsított tisztulási folyamaton ment keresztül. A hatalmas robbanást követően a Nap, amely addig a Föld napja is volt: minden addiginál erőteljesebb kitöréseket produkálva újra és újra igyekezett kilökni magából mindama negatív elemet, amelyek még testében voltak. Ennek következtében teste még-inkább izzóvá lett, s mert hogy mind kevesebb és kevesebb volt benne az anyagi elemekből; alig néhány évszázad alatt egyre láthatatlanabbá, vagyis egyre éteribbé vált, míg el nem tűnt egészen, felemelkedve egy magasabb szférikus tartományba, ahonnan már sem fénye, sem hője nem érhetett le többé a harmadik szféra egyetlen dimenziójának síkjára sem. Abba a tartományba azonban, amelybe emelkedett, már nem mint Nap: csak mint egyszerű Csillag lépett át, ami annál is inkább érthető, hisz azok a Fény-testek, amelyek ott Napként voltak ismeretesek a magasabb szféra már csak fél-anyagi testekben élő lényei előtt; százszor olyan fényesek és ragyogóak voltak, s százszor olyan tiszta Élet-energiát adtak, mint a szférába épp csak átlényegült kis Csillagocska, amely csak a ti szintetek, s a ti fogalmaitok szerint lehetett ragyogó, és csak ott, abban a mélységben volt elég a benne lévő Kozmikus Energia ahhoz, hogy Életet adó meleget árasszon. A Föld közelségében lévő bolygók szintén mind kilendültek addigi pályájukról, ám ezek közül nem mindegyik indulhatott el egy felsőbb szinten lévő dimenzió (vagy szféra) felé. Volt, amely ugyanabban a dimenzióban, csak más Naprendszerbe érve kellett megtalálja a reá váró pontot, vagyis azt, amelynek elfoglalására és betöltésére saját tisztultsági foka, s persze a testén élő szellemlények 293
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet milyensége alkalmassá tette. Az Út során persze az is igyekezett megszabadulni a benne lévő negatív elemektől, így az Út végén mindenképp tisztultabb volt, mint elindulása pillanatában, s ez a későbbiek során már hamarosan lehetővé tette számára, hogy egy dimenzióval feljebb léphessen. Az Út során azonban ezeken a bolygókon nem volt, mert nem lehetett Élet, annál is inkább, mert az addig ott testet öltött szellemlények még nem voltak azon a fejlettségi fokon, hogy képesek lettek volna átvészelni egy hasonló nagyságrendű történést, mint amelyet a Föld lakói túl kellett, s persze túl is tudtak élni. Az ő tudati fejlettségük még nem lett volna képes elviselni azt a hatalmas visszalépést, mint amelyet a Föld népe el kellett viseljen, anélkül, hogy a teljes tudattalanság szintjére, vagyis még az ösztön szintű késztetések megfogalmazásának és megélésének szintjét megelőző szintre ne hullottak volna vissza. Így azonban nem lettek volna képesek a Szellemi Én-részek által továbbra is megfogalmazott fizikai testek életbentartására, s a bolygó lakossága pár száz, vagy akár csak pártucat év alatt teljességgel kihalt volna. Az ő Út-vállalásaikat tehát Egyelőre fel kellett függeszteni, s a köztes szféra egy pontján kellett bevárják, míg a vándorútra kelt bolygó (már egy szinttel feljebb emelkedve, azaz némileg megtisztulva) ismét fogadni, s éltetni tudja őket. A történés után mintegy ezer évvel mindahány, Szellemlények által lakott bolygó (ha átmenetileg elnéptelenedve is) megtalálta a maga új Napját: amint a Föld nevű bolygót, a tisztultság egy szintje elérése után azokat is átemelte Időn és Téren a Kegyelem, hogy megrövidítse a bolygó korábbi szellemmel bíró lényei számára az átmenet idejét, biztosítva számukra, hogy mielőbb folytathassák megkezdett Útjaikat. A történést követően a második szféra első és második dimenziójánál lejjebb már egyetlen bolygó sem járta többé Útját (s hogy a félreértést eloszlassam egynémely Testvérünk tudatában: itt, ez esetben nem a Szellemi Én-részekről, vagy a Szellemi ÉN-ekről: csak a bolygókról van szó, amelyek minden esetben magasabb rezgés szinten kellett álljanak, mint a rajtuk testet öltött Én-részek!) bár azok bolygóképzetei, tehát bolygó-hologramjai még egy ideig a bolygó által már lényegében elhagyott ponton kellett maradjanak: e bolygó-képzeten kell ugyanis kiépülniük majd a történések egy mégtávolibb pontján mindama oktató-bázisok-nak, amelyeken a mélység fogságából kiemelkedő szellemlények járhatják Útjaikat, egészen addig, míg maguk is el nem érik a negyedik szféra fejlettségi szintjét. Akkor azonban e bolygó-hologramok is megszűnnek létezni: egyszerűen feloldódik, s eloszlik a végtelenben az azokat alkotó és megtartó, mindahány Kozmikus energia-morzsa, mint Nap sugarában a hajnali harmat cseppjei. Nem véletlen e költői hasonlat: valóban, úgy fognak „elpárologni” ezek a Bázisok, mint valami kis harmat cseppek, szinte láthatóan oszlanak majd széjjel, hogy elemeik vissza épülhessenek a Nagy Egészbe, vagyis az Ősi Kozmikus Energia-áramba. S most térjünk vissza ismét a Föld színére, s a Föld testén élő, ember nevű lényekhez, azok Útjainak történéseihez. A régészeti leletek megértését, s azok ismételt elrejtését követően az Elsődök újból felvették a kapcsolatot a Föld népével. Arra az időre ugyan is, míg a régészeti leletek az emberiség kezébe adattak, el kellett távozzanak a Föld színéről. Igaz: messzire nem mentek, bár ember nem lett volna a Földön, aki a nyomukra bukkanhatott volna. Ugyanis csak az emberiségtől kellett eltávolodjanak: magától a bolygótól nem, így annak egy magasabb rezgéstartományába emelkedtek: úgy várták, hogyan reagál az emberi Értelem mindarra, ami eleik szomorú hagyatékaként elébe került. Miután az ember megállta a próbát, ismét engedélyt kaptak rá Krisztustól, hogy visszatérjenek: s bizony, nem tértek vissza üres kézzel. Új, és még újabb, egyre magasabb szintű Tudás-elemekkel bővítették „védenceik” spirituális ismerettárát, hogy megerősítsék, és felkészítsék őket egy újabb dimenzionális lépésre, s az azt követő Történésre: amelyet azon-ban nem volt joguk előrevetíteni számukra… A bolygó képe, és lakosságának mindennapi élete egyébként nagyon egyszerű volt. A kis, tágas otthonok a Szellemi Vezetők (Elsődök) tanácsai szerint épültek: távol egymástól, s mégis közel egymáshoz, mert a házak közt nem éktelenkedtek minden féle kerítések, amelyek egy-egy család kertjének határát védték volna … – a másik család tagjaitól. Az otthonok ugyan valóban csak egy-egy család számára épültek, de a Föld… Nem! Nem volt közös a Föld! 294
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Egyszerűen senkié sem volt, mert úgy érezték: a Föld egyedül Önmagáé lehet, mint minden más, érző lény, aki állhat bárki mellett, s aki mellett bárki állhat: annak benső érzései, gondolatai, ábrándjai senki másé nem lehetnek, csak az övéi. Így, ekként nézték és látták a Földet is, amely néha szomorúbbnak tűnt, néha vidámabbnak számukra, de amely jóságos volt mégis, mindenkor, hisz mindahányszor felnevelte számukra a belé vetett magot, az elültetett palántát, s még arra is volt gondja, hogy az erdők és mezők állatait jóllakassa, s kényelmes, puha mohával várja, vagy selymes réttel, ha álomra hajtották fejüket. Fákat nevelt, hogy a madaraknak legyen hol fészket rakniuk, s testén szabadon áramoltak a folyók, s a patakok, mint ember-testben a vérerek, hogy a Víz népe otthonra lelhessen bennük. Olykor e folyók és patakok kis tavakká lettek: kedvelt játszóhelyévé a kicsinyeknek, s nem csak az embercsemeték, de a legkülönfélébb állatok kicsinyei is ott hancúroztak a tavak partján, szinte a tó parti fák felügyelete alatt. Teljes és tökéletes volt tehát a harmónia az ember és a Szabad Természet közt, s ez a gyermekek tudati fejlődését is nagy mértékben elősegítette. Nemcsak hogy életben maradt, de meg is erősödött bennük a felnőtt kor eléréséig a magukkal hozott, ártatlan tisztaság, s ezt örökítették tovább a maguk gyermekeibe is. A párválasztás sem volt már olyan véletlenszerű, mint a ti emberiségeteknél, bár még azt sem mondhatnám, hogy ki-ki a maga duál-felével élt együtt. Erre az adott fejlettségi szinten nem is lett volna módjuk, hisz még külön-külön, s még csak nem is minden esetben járta ugyanazon a szférikus és dimenzionális szinten a maga útját a duál-párok mindkét rész-eleme. De már nem is csak a testi vonzalom, s a hirtelen fellobbanó vágy volt az alapja a pár, az életre maguk mellé fogadott Társ megválasztásának. Már a gondolatok együttrezgésének, azonos irányultságának (tehát a gondolati, vagyis tudati és lelki „duálegységnek”, ami többnyire az azonos Szellem-családba való tartozásra utal vissza) több, és fontosabb szerepe volt a Társ-választásnál, mint a test nyers és durva vágyának, bár utódaikat még az általatok ismert módon kellett létbehívniuk. A két, egymás közelségét vágyó ember a szabad Természet ölén, az erdők fái alatt fogadott egymásnak hűséget, tudva: Isten kezébe teszik le esküjüket. Ki-ki a képességeinek leginkább megfelelő pályát választotta élethivatásul, s azon benső késztetések, amelyek más elfoglaltságok felé terelték volna őket, olyasmi felé, amelynek inkább csak a vágya, s nem a tényleges képessége volt meg bennük, megmaradtak kedvtelésből űzött, így mindenkor kikapcsolódást adó tevékenységnek. Így aztán valóban azt csinálta mindenki, amihez adottsága, képessége volt, s nem azt, amit épp sikeresnek, vagy divatosnak érzett. Így volt ez az oktatásban, a tudományban, a gyógyításban, de így volt a közmunkák, vagy akár a művészet terén is. Alig két és félezer évvel az Orion csillagképbe való megérkezést követően az emberiség egészében véve éretté vált, s alkalmassá az Ezer Éves Birodalomra, annak minden áldására. A Föld fizikai gömbje ekkorra már a harmadik szféra hatodik dimenziójába emelkedett, s a Föld szellemmel bíró lakói a harmadik szféra hármas és négyes dimenziójának ébredtségi fokán álltak. Ez volt az a szint, s ez volt az a pont, amelyet Krisztus megjelölt a Birodalom Általa való megfogalmazásának és vezetésének kezdetére. S most induljunk: foglaljuk el ismét azt a pontot, ahol már egy alkalommal figyelemmel kísértük a semmihez sem hasonlítható Csodát: vagyis azt a pillanatot, amikor Krisztus a Föld színére érkezett, hogy megkezdje ezer esztendős Uralmát a Föld színén. Ugyan egy távolabbi Utunk során már mind ezt végig élhetted mellettem, de érzem benned az olthatatlan vágyat: újra átélni ama végtelen tisztaságú Pillanatot, amelyet az ÚR érkezése csak még fényesebbé, még ragyogóbbá tett. Jöjj hát: ne késlekedjünk… Lefelé kezdtünk ereszkedni megfigyelőpontunkról, s ahogy egyre lejjebb és lejjebb értünk, úgy szűkült össze előttem a láthatár. Ez persze most nem fizikai értelemben vett történés volt: de eltűnt benső látásom elől a többi szféra, s azok minden dimenziói, majd hamarosan a Föld dimenziójának is csak azt a kis szeletét voltam képes érzékelni, ahol maga a Föld forgott, önmaga körül valamivel lassabb, nyugodtabb tempóban, mint a mi Naprendszerünkben, de épp így lassúbb, s nyugodtabb tempót követve forgott a Petiro körül is, míg a Seiza egy kissé gyorsabban haladt a maga szélesebb kört leíró pályáján, mintha csak oltalmazni kívánná a csöppnyi (hozzá, és a Petirohoz viszonyítva csöppnyi) Földet: ne érjen hozzá semmi a Kozmoszból, ami bárha csak pillanatig is ártalmára lehetne. Most még ne, még nem jött el az Utolsó Megpróbáltatás ideje. Most még egy hatalmas, minden eddiginél hatalmasabb Boldogság vár reá: ne árnyékolja azt be semmi… 295
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Furcsa, eufórikus hangulatban értem a bolygó légkörének felső széléig. Éreztem, hogy Vezetőm szólít, de csak éreztem: nem voltam képes felfogni szavai, gondolatai tartalmát és értelmét; olyannyira betöltött a Várakozás. Vezetőm akkor megállt, majd megérintette tudatom, valahogy úgy, olyas-formán, mint amikor egy testi lény gyengéden megrázza a másikat, hogy felhívja magára annak figyelmét. Persze: érintésének hatása is ugyanolyan volt. Ha nem is teljességében, de kizökkentem szinte mámoros lelkesedésemből, s egy pillanatig nem értettem: hogy képes még ilyenkor is tanácsot, vagy akár Tanítást adni? Hát Őt nem ragadja el ugyanaz a mérhetetlen vágy, és lelkesedés, ami engem oly magasba emelt? Aztán már iménti érzésemen csodálkoztam. Vezetőm felől ugyanaz a mély áhítat, s ugyanaz a fennen szárnyaló lelkesedés áradt, mint ami engem hatalmába kerített: s akkor már valahol szégyelltem hirtelen támadt, értetlenkedő gondolatomat, hogy helyét egy minden eddiginél mélyebb Szeretet és tisztelet vegye át. Megértettem: szeretett Vezetőm még ekkor is, még az emelkedettség eme Ég-magas szárnyalásában is képes volt rám figyelni, rám vigyázni: nehogy túl magasra ragadjon a lelkesedés, esetleg egy olyan dimenzióba, amelyből számomra nincs, mert gyengeségemnél fogva… – nem lehetne visszatérés. Eme érzésemet aztán Vezetőm szavai is visszaigazolták: – Vigyázz: ne lépd át soha, egy percre se az általam megfogalmazott, s elébed állított határt! Te még túlontúl gyenge vagy ahhoz, hogy meg tudj állani egymagadban e hatalmas energia-áradatban, s ha túl magasra szárnyalsz; te még túl mélyre hullhatsz vissza, gyermekem! – értetlenkedésem láttán így folytatta – Ama szférák, és azon dimenziók, amelyeken át az Úr a Föld színét fogja megközelíteni, most teljességgel nyitottak, s a végtelen energia-áramlat felkap, s magával sodor, mint szél a semmi kis hópihét… Tanácsosabb tenéked mellettem maradnod, hisz tudod: a te számodra nem csak a túlzott mélység, de Egyelőre még a viselhetetlen Magasság is veszélyes lehet. A semmi kis verébfi sem szállhat olyan magasságba, mint a büszke sas: bárhogy vágyódna is a Végtelen széléig, s még azon is túl szállani… Ebben igazat kellett adjak neki, hisz még a meditáció közben sem léphettem át eddig soha azon a szinten, ameddig felemelkednem engedtetett, s ha megkíséreltem (bár ha akarattalanul is) Vezetőm oltalmazó ereje mindannyiszor megállított, s átléptetett az álom dimenziójába, másnapra halasztva újra és újra megismételt intelmeit, gyengéd, szerető dorgálását. Hát egy kicsit kel-letlenül, de már engedelmesen hagytam, hogy beburkoljon a maga energia-mezejével, tudva: ez az energia-burok most úgy borul körém, mint egy oltalmazó sátor, amelynek falán nem juthatok át. Aztán, hogy Vezetőm ismét megszólalt, szavai nyomán elillant belőlem minden korábbi gondolat. Már többé nem éreztem úgy magam, mint egy cselekvésében meggátolt gyermek, aki (kénytelen-kelletlen) a felnőtt szavát kell kövesse: – Az ezt megelőző Út során csak egyetlen pontról követtük figyelemmel a csodás eseményt. Most azonban (hogy a tudatodra borult türelmetlenség és szomorúság utolsó árnyát is már végképp eloszlathassam) több pontról is láthatóvá teszem számodra ugyanazt a Pillanatot… Még szinte végére sem ért az inkább csak gondolatai útján sugallt mondandójának, egy sohasem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Mintha meghasadt volna mellette lebegő Szellemi Én-részem. De nem csupán két, egymással tökéletesen azonos elemre bomlott: egyidejűleg voltam jelen egy szinte égig érő hegy csúcsán, ugyan akkor egy város, és egy csöppnyi falu utcáján is ott voltam, közben egy csodás erdei tisztáson is érzékeltem magam, s még valahol az Óceánon, s mindeközben fenn, a fellegek, vagy inkább a dimenziók fölött is jelen voltam, csaknem azon a szinten, mint ahol egyébként is állani szoktunk szellemi Utazásaink során. A képek aztán mindahány pontról egyszerre áramlottak Szellemi Én-részem tudattára felé: ott külön váltak, úgy, abban a sorrendben, ahogyan az impulzusok érték az Én-rész egyes, különkülön is életre kelt egységeit, s ezáltal az Én-rész tudatának mélyét. A dimenziók fölötti ponton lebegve először a Földtől meglehetősen nagy távolságra lévő bolygókra és Csillagokra hívta fel figyelmemet Vezetőm, s meglepetten tapasztaltam: valamiképpen mintha egybeolvadtak volna szellemi látásom előtt a különböző Nap-rendszerek, majd a Galaxisok és a Metagalaxisok „nyíltak”, vagy inkább lényegültek egybe. Bolygók és Csillagok qadrillióit láttam egyazon 296
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet pillanatban, s mintegy három szféra mindahány dimenzióját: némelyik bolygó-képről még azt is be tudtam azonosítani: hol, mely szinten, mely szférikus és dimenzionális magasságban találom őket a Valósághoz: tehát az abszolút FENT-hez viszonyítva. S hogy ez mennyire nem volt érzékcsalódás, azt Vezetőm gondolat-hullámaiból is érzékelhettem, aki ÉN-je egy részét felközvetítette az ötödik és a hatodik szféra egy-egy dimenziójába, hogy üdvözölje ott lévő, Oktató feladatot ellátó Testvéreit, majd még feljebb emelkedett, olyan magasságba, ahová már hiába is próbáltam volna követni. Aztán hirtelen visszatért Egészébe az útjára bocsájtott ÉN-elem, s Vezetőm enyhe remegéséből tudtam: Jön! Jön Ő, Aki Maga a Fény, az Élet, a Tisztaság, Aki előtt hódolnak mind a szférák, s a legmagasabb szféra fölött élő, a Végtelen EGY-ségben maradt Szellemek: Krisztus, Aki A Mindenség Ura. De nem csak Vezetőm gondolat-áramának enyhe, s egyre erősödő remegésén: a magam semmi kis Szellemi Én-részén is éreztem: mint ér hozzánk egyre közelebb és közelebb Áldott Krisztusom! Amerre elhaladt, egész Tejút-rendszerek izzottak fel, majd felfénylettek, mintha lángolni kezdtek volna. A bolygók s a Csillagok energia-pajzsa felszikrázott, s a bolygótestek mintha valami mámoros táncot lejtettek volna az ISTENI SZEMÉLYBŐL áramló ERŐ közeledtére. Ekkor hirtelen változott a kép: a hegy tetejéről figyeltem a Föld felé közeledő, tündökletes Jelenséget. A Végtelen egy távoli, s mégis közeli pontjától káprázatos arany-gömb ereszkedett alá, s e gömböt kecses, mégis szilárdnak érezhető Híd kötötte össze a Föld körüli légtér fölött, valahol az Ionoszférában lebegő ponttal. Ama hegy csúcsa, amelyen álltam, s a köröttem lévő hegyek csúcsai is mind szikrázni kezdtek, mintha valami láthatatlan Angyal-kéz élő és lélegző gyémántok millió szilánkjával szórta volna őket tele: s az Égből lassan aláereszkedő Fényre, annak legparányibb sugarának érintésére a hegyek csúcsa szinte felemelkedett, s megnyílt, mint valami ékes rózsabimbó a Nap áldott csókjától. A leghatalmasabb Tibeti hegy: a Csomolungma mélyéből élő és pulzáló, Ég-tiszta energiából épült ezer-szín szivárványhíd szökkent a magasba, s szinte abban a szempillantásban egybekapcsolódott az égből aláereszkedő arany-híddal: s a szivárvány hídon át láng-lelkű lények egész csoportja lebbent az ÚR elé, hogy illő módon fogadják ŐT. Ők voltak azok a kortalan, s szinte teljességében anyagtalan testekkel bíró Őrizők, akik közül sokan már az egyiptomi fáraók által hátrahagyott Energiát is őrizték, amelyeket a Piramisok mélyéről kellett magukkal vigyenek a papirusztekercsekbe rejtve. De ott voltak köztük azok az Őrizők is, akik azon a távoli, Betlehemi Éjszakán, s a Feltámadáskor: Krisztus mélységből való Visszatérésekor is ott éltek a Tibeti kolostorokban, készen rá, hogy átvegyék, és megőrizzék azt az Isten-gyermeki Erőt, amelyeket Krisztus hátra hagyott. Azt az Isten-gyermeki Erőt, amelyből aztán az Ősi Pontra visszatért bolygó energia-meze-jébe is áramoltattak, összekapcsolva annak áramát az Elsődök által levonzott Kozmikus Erő áramával. Ez a hatalmas Erő, legalábbis ennek egy kis töredéknyi része áramlott most az Úr felé: ebből épült fel a káprázatos szivárvány-híd, amely aztán egészen a Bermudákig ívelt, átszelve a fél Glóbuszt, miközben minden felé áradt belőle az Éltető Erő milliárdnyi, Kozmikus Energia-szemcséje. A hídon, vagy inkább a híd fölött lebegő Őrizők teste mind halványabbá, mind súlytalanabbá lett: végül már nem is lebegtek, de mintha a Gondolat sebességével száguldtak volna, hogy mielőbb leborulhassanak a MINDENSÉG KIRÁLYA előtt: haladtukban teljességében levetették testeiket, s a félig sem anyagi test-burkok úgy hullottak alá, mint valami hervadt falevél, vagy unt, megviselt öltözék, amelyre már senki sem tart többé igényt. S attól kezdve már csak mint fényesen suhanó Szellemlények haladtak tovább, míg az Égből aláereszkedő Arany-gömbből áradó Energia-hídig nem értek. Pontosan akkor értek a hegy tetejéről az Ég felé ívelő szivárvány-híd végére, amikor az Arany-gömb maga is a hídig ért, s az ÚR az arany-hídról lelépve a szivárvány-hídra lépett. Ezt azonban már a Bermudák fölött lebegve néztem Vezetőm társaságában. Bár: azt talán nem is mondhatnám, hogy néztük! Egyszerűen valamiképpen belénk íródott a kép, a Csodás Látomás, látni azonban nem láthattuk: leborultunk magunk is, mint a köröttünk lebegő Szellemlények, és meditációs úton lévő Szellemi Én-részek is mind: érezve mégis az ÚR-ból felénk áradó, s legbenső és legfelsőbb szintű ÉN-elemeinket lágy-ked-vesen megsimító Isteni Energia gyöngéd, mégis erős és éltető áramát.
297
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Olyképp csak, mintha valamely lágy fuvallatot éreztünk volna, egy gyöngéd, tiszta fuvallatot, amely mégis: maga volt az ÉLET… Éreztem magunkat a Bermudák fölött lebegve, de éreztem alant megosztott Szellemi Én-elemeim egy másik egységét is, amint egy erdei tisztás közepén lebegve figyelem a Természetben lezajló változásokat. A fák, a bokrok egyazon pillanatban borultak mind virágba, s a réten sosem látott, pompázatos virágok dugták ki kicsiny fejüket, hogy a következő pillanatban szárba szökkenve: a csodás Ragyogás árama felé tárják ezer-szín kelyhüket. Az erdő minden állata a rétre özönlött, beleszőve boldog dalaik az Ég kicsiny madarainak énekébe, hogy ők is köszöntsék a maguk kedves-tiszta módján az Érkezőt. Az erdő szélén, s a kis falvakban épp úgy virágba borult minden: az udvarok fái, bokrai, az út menti árkok, s a virágoskertek, de még az elvetett magok is az Élet köszöntésére siettek: úgy, olyan hirtelen dugva ki kicsiny bimbóikat, majd tárva a Fény felé virágaik kelyhét, mint akik attól tartanak: lekésik ezt az egyszeri, ezt a megismételhetetlen Találkozást. A falvak szellemmel bíró lényei a melléjük szegődött állatokkal együtt ünnepeltek, áldva ezer-hangú Hozsannával az ÚR Szent Nevét, s ugyan ezt a képet láttam a városban is, amint minden más város is ekként köszöntötte ŐT: Krisztust, aki ím: eljött, amint azt egykoron ígérte, hogy ezer esztendőre Hatalmat vegyen a Föld egésze felett, elzárva azt tündöklő Mosolyával ezer esztendőkre az ellentét minden álsága és ármánykodása elől… Mert az emberek várták: régóta várták Krisztus Királyságának eljöttét; de tán még most sem tudták felfogni igazán: Megtörtént! Az ÚR velük van, s már velük is marad, hogy nemzedékről nemzedékre velük legyen, s oktassa őket, amint azt egykoron, a távoli múlt emberiségének idején ígérte. Ez után hirtelen olyas érzetem támadt, mintha minden egyes ponton egyszerre lettem volna, egyazon időben, de már az ismét egybeötvöződött Én-részemmel: mindenütt a mámoros boldogság, s az ÚR dicsérete áradt az Ég felé. A Csendes-óceán partjain élő emberek hatalmas seregei, a köröttük - velük élő állatokkal özönleni kezdtek a végtelenbe nyúló Óceán partja felé: ha át nem is kelhetnek a végtelen vízen; legalább annak partjánál leborulva áldhassák Krisztus Szent Nevét. Aztán ismét változott a bennem életrekelt kép, s mi ott álltunk Vezetőmmel a Bermuda-szigetek legnagyobbikán: távol a sziget mellé érkezett, több ezernyi vízi-alkalmatosságtól, de távol az ÚR fogadására egybesereglett Elsődök, Őrizők, és mind, az egykor - volt, a legelső emberiségből a Föld színén tartózkodó, már ezer és ezer évek óta az EGY-ségbe emelkedett szellemlények csoportjaitól is… … – és akkor valami régről, talán már az Ős-időktől fogva ismert mély, fájdalmas, és mindent betöltő magányosságot érez-tem. Tudtam: én vagyok az egybegyűltek közt az egyetlen, aki egy mélynél is mélyebb dimenzióból érkeztem, hogy (ha csak mint Szellemi Utazó is) jelen legyek Vezetőm társaságában az ÚR fogadásánál. Éreztem mind, a magam fizikai Útján szellememre tapadt tisztátalanságot: éreztem, és szinte fizikai fájdalomként éltem meg azt a sár-nehéz terhet, amely mintha le akart volna húzni, vissza akart volna rántani a magam testi valóságához, ahhoz a közeghez, amelyhez jog szerint tartozom, mint a mélység elemeivel terhelt, bűnökkel és szégyenbélyegekkel éktelenkedő, semmi kis lény. Zokogni akartam, és kiáltani: Uram! Segíts rajtam, emelj fel magadhoz… – de nem volt szavam, nem volt hangom, s nem volt könnyem sem: nem volt más, csak tétova, fájdalmas, bénán és dermedten álló gondolataim, amelyeket nem akartam… nem mertem és nem is tudtam volna az ÚR tiszta Útjára szórni, oda, ahová mindenki más legbensőbb, s legfelsőbb ÉN-jének legékesebb gyöngyszemeit szórta. És hirtelen úgy éreztem: valósággal is testi mivoltomban állok fenn, a magasban, ott, ahol az imént még mint Szellemi Én-rész lebegtem, lehajtott fejjel, tanácstalanul és tétován, szégyentől izzó arccal, majd térdre hullottam, mert nem volt erőm állni a rámnehezedő bűnök terhe, s a bűntudat nyomása alatt. Térdre hullottam, de még mindig nem tudtam sírni: még nagyobb volt bennem a félelem; az ÚR egyetlen pillantásától a mélybe zuhanok, mint minden tisztátalan Lét-elem, amelyre a Legtisztább ERŐ egy halvány sugara hull: ám nem ez történt. Éreztem bár: mint simít meg újra és újra az ÚR Kegyelmének kicsinyke, Élő Sugára, de e Sugár nem vádolt, és nem ítélt: még csak el sem marasztalt, de mintha Mennyei Vigaszt akart volna reám árasztani, megbontva, majd földig rombolva, s feloldva Önmagában félelmem, önvádam, kétségbeesésem falát… – s ez valóban így is volt. Éreztem, mint emeli fel arcom a Kegyelem Ereje, hogy egy pillanatra belenézhessek Krisztusom tiszta, gyöngéd, Szeretettől sugárzó szemébe. Aztán azt a lágy, édes Hangot is hallottam, amely csak nemrég azt sugallta felém: 298
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet ~ Nézz RÁM! ÉN akkor is Szeretlek… … és akkor végre megeredtek a könnyeim, de már nem a félelem és a fájdalom: a tiszta, gyermeki Szeretet és a hála köny-nyei csordultak végig arcomon, s lelkem megtelt a végtelen Boldogság Ég-tiszta áramával. Tudtam: ha mindig, minden és mindenki ellenemre volna is… Ha én magam is csak magam ellen volnék újra és újra, s aztán ismét csak újra: soha, egy pillanatra sem hagy magamra az én Áldott, Drága Krisztusom! Ha senkiben: ha magamban sem lehetne bizodalmam… Ha százszor, és ezerszer buknék is el önnön vakságom végett az Úton: bízhatok mégis Benne, s Ő felém… - értem nyújtja áldott kezét: mert Ő Az, ki mindig vár reám, hogy Szent Szívére öleljen… Miután könnyeim árja egy kissé csillapodott, egy újabb, halk hangot éreztem megpihenni tudatom: s már földi tudatom és Szellemi Én-részem tudatán egyaránt: ~ Látod? Ez az, amit el kell mondj, s ez az, amit át kell adj mindazoknak, akik veled, s melletted lépnek ama mély, és sötét közegben, hogy nékik is kezükbe add: szívükbe, lelkükbe, tudatukba és Valós Én-jeikbe olthasd a Fényt, s ama Bizonyosságot, amely most már végképp megérett benned… Aztán egy utolsó lágy energia-hullámot éreztem átáramolni magamon: egy lágy, és tiszta rezgésáramot, amely feltöltött, majd fel is emelt egyben, hogy kevéssel később ismét ott lebegjek Vezetőmmel azon a ponton, ahonnan az imént alászálltunk. Ismét a megszokott pontunkon lebegtünk tehát, de most egyikünk sem szólalt meg: még nem volt hozzá erőnk, olyannyira megrendített bennünket mind az, amit az imént átéltünk. Aztán egy idő múltán Vezetőm mégis csak megszólalt, de úgy, olyas-formán, mintha csak magához kívánná intézni a szót: – Tudtam, hogy most történnie kell valaminek: valaminek, aminek megtörténte még nem lett volna esedékes az ezt megelőző Út során, amely ugyanezt a távoli, s mégis oly közeli Pillanatot volt hivatva megmutatni néked, s rajtad keresztül mindazoknak, akik majd Utaink leírását olvassák. Ezért is, hogy most nem igyekeztem a történés egyes elemeire oly erősen ráirányítani a figyelmed: nem akartam, hogy eltelj, s kifáradj a látott képek hatalmas áramában. Így minden szellemi és tudati energiáddal képes voltál a legfontosabb pillanatra koncentrálni. A cél ugyanis most épp az volt: hogy megláthasd valós milyenségedet a Tökéletes Tisztaság Tükrében: ha tényleges, tehát a felsőbb szintű hovatartozásodra nem láthattál is rá, mert ott, a ti szinteteken még ez is a Törvény része. E mostani, csodálatos történésnek, s a látott - átélt képnek több szerepe is volt, s lesz is még majd az eztán következő Uta-ink, s persze: saját jelen-beni, a fizikai síkon még végigjárandó Utad során, annak értelmében, és persze: érdekében is. Ennél többet azonban most magam sem mondhatok erről: még nincs itt annak az ideje, hogy tudatodba zárhasd mindama történéseket és feladatokat, amelyeket meg kell élj, s el kell végezz az én segítségemmel. S most haladjunk tovább megkezdett Utunkon. Amint magad is emlékszel rá; az Ezer éves Birodalom történéseit már leírtuk az ezt megelőző, s ehhez hasonló céllal végigjárt Út során. Így arra nem is nagyon térünk rá: legalábbis ami az emberek fizikai szintű fejlődését, és test-tudati fejlődését illeti. Mert a lényeget tekintve az is egy test-tudati fejlődés-elem, hogy az ezer esztendő során rendre megtanulták a Kozmikus Energia bevonzásának és használatának Titkát, (legalábbis annak alap-elemi ismereteit) ami lényegében persze egyáltalán nem titok: maga Jézus jelezte, amikor egyes cselekedetei láttán csodálkoztunk: ennél nagyobb dolgokat is meg fogtok tudni cselekedni… S ez a néhány profetikus szó persze nem csak nekünk: nektek is, s mindahány ember nevű lénynek szólt, s szól, aki a Föld színén kell útra keljen, hisz a szellemi Ébredtség egy bizonyos fokának elérése után a test-tudatban szinte „ösztönösen” fejlődnek ki mindama készségek és képességek, amelyek révén abban a távoli korban számunkra, s persze még a ti számotokra is csodának tűnő történések és események előidézése természetes, mindennapi eseménnyé, megtanulható ismeretté lesz. A Kozmikus Erő, és az Erőtér elemeinek ismerete, a tárgyak mozgatása, és gondolat-energia révén való megváltoztatása, vagy épp azok megfogalmazása azon ismeretek közé tartozik, amelyekkel már megismerkedhettél (ha csak elméleti szinten is) előző Utunk során. Így most inkább a Valóság értelmében vett változások, s a fejlődés egyes kis mozzanatainak megfigyelésére szorítkozunk, amint az Utunk valós célja, s rendeltetése is. 299
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Amint magad is emlékszel rá; Krisztus érkezése után a Bermudákon maradt az Elsődök, s a missziós feladattal érkezettek társaságában: az Őrizők már átadták a stafétát az utánuk következő generációnak, majd visszatértek a Végtelen EGY-ségbe, hogy megpihenjenek több száz, vagy akár többezer éves Útjuk végeztével. A Föld fizikai testekben élő lényei attól kezdve hosszú időn át csak távolról, s csak hatásában érezhették az ÚR jelenlétét azon csodálatos energiák áramlása révén, amelyek szüntelen, a nap minden egyes percében és pillanatában hulltak rájuk, mint a legtisztább és Legtökéletesebb Áldás. Ennek hatása a testek fizikai változásán épp úgy érzékelhető volt, mint a testtudatok fejlődésének felgyorsulásán, ami természetesen a Szellemi Én-részek mind gyorsabb és biztonságosabb fejlődésének jele is volt. A Föld szellemmel bíró lényeinek (s a köröttük élő lélek-lények) fizikai testei magasabbá, kecsesebbé, légiesebbé lettek, ugyan akkor erősebbé, biztonságosabbá is, hisz a testeket körülölelő energiaburok is jócskán nagyobbá és erősebbé vált. A testeket irányító agy ezzel egyidejűleg egy újabb átalakuláson ment keresztül, s ez mindjárt az első generáció tagjain megfigyelhető volt. Az ÚR érkezésekor testekben élő emberek agyuknak alig tíz, de maximum tizenöt százalékát voltak képesek használni (a ti korotokban átlagosan használt nyolc százalékkal szemben). Utódaik már kora gyermekségükben elérték ugyanezt, majd túl is léptek eleik szintjén, s mire ők elérték a felnőtt kort, már agyuk húsz, maximálisan pedig huszonöt százalékát használták. Ez lényegében azt jelentette hogy a Szellemi Én-rész már lényegesen nagyobb területet volt képes betölteni önmagával, s ezzel a Valóság értelmében fontos ismeretelemek egész sorát építhette be a tudatba, új, és mégújabb ismeretek megszerzésére, vagyis az ismeretelemek már teljes és tökéletes kibontására és azok gyakorlatbani használatára, megélésére késztetve magát a tudatot, s a fizikai testet egyaránt. S itt most azt, hogy fizikai test, már ne egészen úgy képzeld el, mint a ti emberiségetek fizikai testeit! A kromoszómák megváltozása, azok számának növekedése egyben a test fiziológiájának, anyagszerkezetének megváltozását is magával hozta. Ennek az egyes betegségek kialakulása, s azok legyőzése szempontjából épp úgy szerepe volt, mint mondjuk az utódok fizikai testének világrahozatalában, ha azon testek létbehívásának általatok is ismert módja még nem változott is. A gyermek világrahozatala azonban már nem járt akkora gyötrelemmel: így a gyermek tudatába sem épült be az anyának okozott fájdalom, s a saját maga által átélt fájdalom emlékképe, vagyis annak tudati energia-lenyoma-ta. Ez persze azzal is járt, hogy a gyermek érkezése már mindenképp csak az öröm forrása volt, amelyet nem árnyékolt be a fájdalmaktól való rettegés. Az újszülöttek első életjelensége sem a hangos-fájdalmas sírás, de az Út megkezdhetésének örömteli mosolya volt, amelyben az újszülött Szellemi Én-részének reakciója nyilvánult meg, akinek természetesen minden egyes Kegyelmi Út az Úr végtelen Ajándéka. (S ez már a ti korotok Útra-lépői esetében is így van, még akkor is, ha a ti utódaitok szinte csak „véletlenszerűen” fogannak, s születnek…!) A kicsinyek fejlődése már életük kezdeti szakában hihetetlenül felgyorsult, ami annál is inkább érthető, mert az Én-rész jóval több információt volt képes egyidejűleg átadni a test-tudat-nak, hisz maga az agy is sokkalta több ismeretet volt képes elsajátítani, mint elődei, tehát a szülők, s a köröttük, velük egy-időben élő felnőttek tudata. Ám ezt a hirtelen tudat-növekedést Egyelőre még nem követte annak folyamatos gyors változása: az agy azzal az egyetlen, hatalmas ugrással elérte az átmenetileg optimális fejlettségi szintet: s ez is így volt rendjén, hisz a földi szintű tudat, vagyis az agy szerepét mindinkább át kellett vegye az agyban lévő Szellemi Én-rész, már inkább megszabva a test s a test-tudat további fejlődésének irányát. S ez mindenek fölött a Szellemi Ismertetek felé kellett kiterjedjen. Az első, és legfontosabb ismeret az általatok is megismerni, és megvalósítani vágyott Tökéletes Szeretet ismérveinek elsajátítása, s annak gya-korlatbani megélése, tehát Valósággá változtatása volt. Az anyag átalakítása, vagy akár annak gondolat-energia révén való megfogalmazása épp ebből kellett kialakuljon, kifejlődjön a Tudat számára is. Amely Szellemi Én-rész nem volt képes átadni a tudatnak a Valós Szeretet megismerésének és megélésének legmagasabb (ti. az adott szint értelmében legmagasabb) szintű el, és befogadásának és továbbáramoltatásának, azaz gyakorlatbani megélésének késztetését, az a tudat nem vált képessé olyan magas szintű gondolat-energiák megfogalmazására sem, amely akár az anyag rezgéselemeinek megváltoztatását, akár az anyag (tehát a tárgy) megfogalmazásához szükséges energia-mennyiségnek a Kozmikus Energiából való levonzását, s az energia-elemek szükséges és optimális egységberendezését lehetővé tette volna a számára. Tehát ki-ki csak azt volt képes gondolat-energiái, s a 300
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet levonzott Kozmikus Energia révén megalkotni, amire a tudatában, lelkében s a Szellemi Én-részében már valóban élő Szeretet-energia rezgés-magassága alkalmassá tette. Egy teljességgel Én-központú gondolkodás-elemekre épült Világ tehát nem képes, és nem is lehetne képes, csak a maga önzésből, keménységből és szeretetlenségből álló – önző, kemény és rideg energiáit megfogalmazni, s maga köré megalkotni, mint fizikai létének kísérő-elemeit. (Ezt sajnos gyakran tapasztalhatjátok ti magatok is…) Ezek a negatív gondolat-elemek azonban ott, azon a szinten (sőt: már jóval korábban!) teljességgel semmissé lettek, hogy azok helyét a Krisztusi Szeretet Tanításai, s az Egység-tudat ismeretelemei vegyék át. A tudat negatív elemeinek megszűnte egyben azt is eredményezte, hogy a tudomány és a technika mind fejlettebbé és fejlettebbé vált: mert az ember már kész, és képes volt Élni, s nem visszaélni azok minden áldásával! Az agy további fejlődése lassan, de egyenletes ütemben folytatódott, s mire az ezer esztendő a végéhez közeledett, az átlagemberek már agyuk harmincöt - negyven, míg a tudomány emberei, s a művészek már agyuknak akár ötven százalékát is használták. Az Űr megszokott tartózkodási hellyé lett, s a csillagászat olyan új Ismeretekkel bővítette a Globális Tudat tárházát, amilyenre még nem volt példa egyetlen emberiség történelmében sem. Az egyiptomi fáraók ismeretelemei lassan az emberiség kezébe adattak, amint egyes, a magasabb szférákból missziós útra érkező Testvérek Nanivie, Atlantisz, Lemúria és Mú egykor volt ismereteit is átvették a Tibeti lámák kezéből, hogy újra az emberiség kezébe adják azokat. Így a Krisztusi Birodalom ötödik és hatodik évszázadában a Föld egésze olyan virágzó, és Életteli volt, mint amilyenre még sohasem volt példa, mióta a Föld egyáltalán megfogalmazódott, mint fizikai szintű Lét-elem. S ennek a hatalmas fejlettséget elért bolygónak egyetlen Fejedelme volt, egyetlen Égi Királya: Krisztus, Aki kezében tartotta mindama Tudást, s annak ezerszeresét, és milliószorosát is, mint amelyet az ember nevű lény, vagy a Teremtettség bármely más lénye egyáltalán elképzelni képes lehetett volna, nem még amellyel bírhatott! Az emberiség egészének, s persze a Föld fizikai gömbjének rezgés-energiája mérhetetlenül megnőtt: ez aztán lehetővé tette, hogy az ötödik évszázad végén, s a hatodik évszázad elején ismét egy nagyobb genetikai változás menjen végbe, de már nem csak a Föld élőlényeinek, hanem a Föld fizikai és szellemi testében is. (S itt most ne azt a Szellemi testét, vagyis Szellemi gömbjét értsd, amely a dimenzió-ugrás során ama dimenzióközi Bázisra emelkedett! Az továbbra is az említett ponton maradt, amint ott kell maradjon mindaddig, míg a Föld fizikai gömbje is fel nem emelkedhet a negyedik szféra magasságába. Azt a Szellemi testet – vagy még pontosabban energia-testet – kell értsd, amely az Új Emberiség, s annak elődjei, tehát a már Értelemmel, test-tudati és szellemi értelemmel bíró emberiségek mind magasabb és magasabb gondolatenergiái révén, a Tibetből kiáramoltatott Erő révén, valamint az Elsődök, s a Szellemi segítők révén a bolygó fizikai gömbje köré áramoltatott Kozmikus Erőből fogalmazódott meg, biztosítva a kezdettől a Föld tulajdonképpeni fizikai létben maradhatását.) A Föld harmadik szférájának alsó dimenziói ekkorra már teljességgel visszacsatolódtak az ötödik dimenzió rezgés-tartomá-nyába, még inkább növelve a távolságot a bolygó egészén a Lent birodalmának alsó, és legfelső pontja közt. Ez az emelkedés természetesen nem csak globális, de Kozmikus szinten is igaz volt. Abban a pillanatban ugyanis, amelyen Krisztus átlépte a lefelé vezető szférák határát, a Föld tartózkodási pontja, tehát a harmadik szféra energia-burka az aranygömbből lefelé irányuló, s a Tibetből felszökő energia-híd csatlakozási pontján szó szerint kinyílt, mint egy ölelésre tárt kar, mint egy ékes rózsa, s az ÚR végtelen Szeretet-energiája kiáradt nem csak a Föld teljességére, de a Kozmosz végtelenjébe, s mind, e Végtelenben található bolygók és Csillagok, Napok és Holdak felé is, megemelve azok energiagömbjeinek rezgésenergiáját is: így azok is egy dimenzióval magasabb pontra emelkedhetve folytatták a maguk Útjait. Ha csak nem a Mélység-elemek domináltak úgy a bolygótest, mint az ott tartózkodó, s szellemmel bíró fizikai testek kettős irányultságú tudatának egészében. Akkor ugyanis az adott pont tényleges irányultságát adó negatív elem a szó szoros értelmében egyfajta taszító ellen-energiával válaszolt a számára túlontúl magas rezgés-energia áramlataira. Ennek következtében a legmélyebben álló bolygók és Csillagok nem felfelé emelkedtek, hanem lefelé zuhantak, s hogy a mélyebb dimenzióban még erőteljesebben érvényesült az ellentét mágnesként működő energia-mezejének hatása; hamarosan beleolvadtak Satana anti-világképébe, még élesebbé téve a Fent és a Lent közt megfogalmazódott 301
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet szakadékot, azaz: még inkább megnövelve a szférikus és dimenzionális, s ezáltal persze a kozmikus, tehát a Tér-beli távolságot is a két különböző irányultságú Kozmológiai elem közt. Vagyis; azok a negatív irányultságú pontok egyszerűen eltűntek a második szféra egéről, nem kisebb kísérőjelenséget produkálva, mint a Föld kilépése a maga korábbi (tehát a ti jelenlegi Naprendszerben lévő) pontjáról. Ezek közt a mélység felé indult bolygók és Csillagok közt természetesen szép számmal voltak olyanok, amelyeknek ti még csak a nevét sem hallottátok, (s jelen Naprendszeretekben élve nem is hallhattátok volna). Olyan bolygók és kis, szinte jelentéktelen Csillagok, vagy vándorló, még csak Naphoz, vagy akár Naprendszerhez sem kötődött Égi Vándorok voltak, amelyekhez képest még a ti jelenlegi Marsotok is valami szédítő magasságban van… Az ezer esztendős Krisztusi Birodalom egyes történéseire ismét csak nem térek rá: azt is kellő részletességgel leírtuk korábbi munkánkban. Legalábbis, nem térünk ki minden egyes részletre: inkább csak nagy vonalakban vázolom azt a fejlődési szintet, amelyet az emberiség az Áldott Kor végéig elért, aztán arra a megosztottságra térünk ki (szintén csak érintőlegesen, hisz azt is megmutattuk már), amely a Krisztusi Kor után, tehát Satana utolsó „nekirugaszkodása” révén lett az emberiség legjellemzőbb vonásává. Az Ezer éves Birodalom Korának végére az emberiség lényegében minden olyan ismeret alapjait el kellett sajátítsa, amely kellő érettségűvé teszi a negyedik szférába való felemelkedésre, azaz az átlényegülésre. A legelső, és legfontosabb természetesen a teljes és tökéletes Szeretet alap-elveinek elméleti és gyakorlati elsajátítása volt. Tehát nem csak az, hogy az ember tudatába fogadja a Legfőbb Törvényt, de az is, hogy azt megélje a mindennapok történései során. S ez nem csak a Föld többi emberére: mindenre kiterjedt, legyen az lélekkel bíró élőlény-társa, avagy energia-elemekből álló tárgy, amellyel bármiféle közeli, vagy távoli, esetleg csak gondolati úton kapcsolatba került. Vagyis: a gondolatok és a benső érzések megtisztítása, amely nélkül nincs, mert nem is lehet Tökéletes Szeretetről beszélni. Ezzel egyidejűleg természetesen meg kellett tapasztalják annak következményeit is, ha e Szeretet ellenére tettek, akár valós, akár gondolati úton megfogalmazódott cselekvés által. Ha tetszik, úgy is mondhatom: a bűn szinte azonnal maga után volna annak következményét is. Persze, ez esetben már ne olyasféle bűnökre gondolj, amikkel a ti jelenetek során kell szembesülnötök! Azok mint fogalmak sem léteznek az adott korban, de ez természetes is. Kisebb elhajlások, kisebb vétkek estek, de az adott szinten, s a Legmagasabb szintű Tisztaság oltalma alatt élve azonban azok is épp olyan kirívóak voltak, mint a ti korszakotok ama durvaságai, amelyekre minden érző szívű ember fájdalommal reagál, de amelyekre még az érzéketlenebbek is felkapják egy pillanatra a fejüket. Ha közületek valaki hangos-haragosan rákiált gyermekére; már szinte észre sem veszitek. Ugyan ez itt, a Krisztusi Birodalomban már olyannyira idegen, és durva történés, hogy arra mindenki felfigyel. S ez még csak a ti szintetek egyik legkisebbnek minősített durvasága, amelyet még az Ébredők is el-el követnek, s hozzá a mindannyiótokat körülvevő negatív energia-áramlatok bevonzásának, s a külső körülményeknek hatására. Ha valaki leszakít egy szál virágot; ti, a ti még csak nem is érzitek véteknek (ha csak nem a saját kertetek virágát tépik le!)… Az a ti szinteteken úgy realizálódik: lám, milyen jó ember, mennyire szereti a virágot…! - holott ha igazán szeretné, engedné Élni! Ezek, s az ezekhez hasonlatos cselekedetek a Krisztusi Birodalomban élve minden esetben vissza kell hassanak arra, aki a tettek egyikét vagy másikát elkövette, annál is inkább, mert az adott szint és az adott kor embere már a Felismerések és a Tudás birtokában van, s pedig kicsinységétől fogva, hisz a Szellemi Én-rész már eleve magával hozza (amint a ti korszakotokban is!!) az Élet Tiszteletének késztetését. S ezt itt, a Krisztusi Birodalomban nem írja felül az ellentét, elfedve a test-tudat elől a Szellemi Én-részbe kódolt Törvény-elemet. A hamisan kiejtett szó, a mások felé irányított, negatív gondolat, a (szinte elképzelhetetlen) tisztátalan érzés, vagy kívánság: mind-mind megszüli önmaga visszképét, hogy maga a történés figyelmeztesse az Úton-járót: hibázott. Ezeket a vétkeket aztán mielőbb igyekszik jóvátenni az, aki elkövette, s ha szóval, gondolattal, érzéssel vétett valaki ellen; annak megengesztelésével, bocsánatának elnyerésével írhatta felül önmaga számára, de a bolygó számára is az általa megfogalmazott negatív történés-elemet. 302
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Mint mondtam: olyan csak elvétve akadt, aki egy lélek-lény élete ellen vétett volna: s itt most ne arra gondolj, hogy a kifejezetten étkezési célokra elültetett növény ellen vétett, hisz itt, ezen a szinten még épp úgy a növények fogyasztása a fizikai testek energiájának utánpótlási módja, mint a ti korszakotok alatt. De már valóban csak az elfogyasztásra szánt, tehát a csak is, és kizárólag e céllal ültetett növényt emelték ki annak Természet által megfogalmazott élőhelyéről, s azt is csak akkor, amikor annak fejlődési szaka a maga teljességében véget ért. Ahogyan a fák, a bokrok önként hullajtották az ember elé termésüket, akként jelezték a kertek növényei is: saját Lét-idejük első állomása véget ért, s ettől kezdve már Létük egy magasabb rendű értelmet kapott: lélek-lény társaik, vagy a szellemmel bíró ember fizikai létbenmaradhatásának biztosítása. A növény föld fölötti részei elhervadtak, megsárgultak, s ez mindennél érthetőbb jel volt: a növény kész léte második szakaszának betöltésére, s kész átadni a helyét az utána elvetendő magnak, elültetendő növénynek. És senkinek eszébe sem jutott, hogy a félig-sem érett növényt, vagy gyümölcsöt kiemelje a földből, vagy leszakítsa a fák, bokrok ágairól, csakhogy pillanatnyi szeszélyét kielégítse! Annál is inkább fontos volt ez (amint fontos volna persze már a ti jelenetek idején is), mert a félig sem éretten kihúzkodott zöldség, vagy a fák ágairól szinte erőszakkal letépett gyümölcs hallhatóan küldi Ég felé a maga (számotokra még hallhatatlan, sőt: elfogadatlan, nemlétezőnek titulált) fájdalmas kiáltásait. Épp úgy a „gyermekétől” megfosztott ág, mint a földhöz még szinte elemi erővel kötődő gyökér. Ti, a ti korotok embere még nem érzi, és nem hallja ezeket az éteri hangokat, amint nem hallja azt az Ezer éves Birodalom embere sem: de az ő ismereteikbe ennek létező, valós volta már bele van építve, így míg ti, akik nem bírtok ennek tudatával, még nem követtek el vétséget a félig sem kifejlődött zöldfélék fogyasztásával; az Ezer éves Birodalom korában élők már magukra veszik ennek súlyát. Benneteket még oltalmaz a mentelmi Törvény, hisz a ti élelmetek nagy részét az emberiség csak egy kis hányada termeli meg a rendelkezésére álló földeken: s bizony, ki kell használjanak minden, a növény megtermelésére alkalmas időt, hogy a városok lakóinak szükségleteit is kielégítsék. És mégis, mindezek mellett, s mindezek ellenére is vétséget követtek el! Ez utóbbi, tán ellentmondásos szöveg némelyekben tán egy kis megütközést kelthet, így megmagyarázom, bár azt hiszem: nem kellene magyaráznom, ha egy kicsit is gondolkodna ki-ki azon, amit maga körül lát. Az emberek egy része tehát, amint mondtam; a maga kis földjén, esetleg csak a kertjében megtermeli a növényféléket. Aztán eladja, hogy terményei árából más, általa elő nem állítható terméket vásároljon: s még ez rendjén is van a ti korotokban, ahol az értékek kicserélésének e formája a megszokott, hisz még nem bírtok, de nem is bírhattok a Gondolat Valóság-teremtő erejével, nem élhettek annak használatával. De már az, hogy a termelőktől megvásárolt termények, vagy az azokból készített élelem nagy része a szemétbe kerül, miközben a Föld több országában éhínség dúl, vagy amíg a magatok országainak szegényei a mindennapi betevő falatjukat sem tudják megszerezni… – ez már több, mint Törvény ellen való, hisz így a kis csoport által megtermelt növények lét-ideje lényegében teljességgel fölöslegesen van megrövidítve, csak azért, hogy egyes emberek válogathassanak és tékozolhassanak, míg mások éheznek. A természetes, és a Törvény szerint való az volna, ha ezekért a terményekért a termelő megkapná a maga munkájának ellenértékét: aztán a termény a valós szükségletek szerint kerülne szétosztásra, s nem az egyéni vagyoni helyzetek szerint kerülne a „kiválasztottak” asztalára… majd azok szemét tárolására szolgáló edényeibe! Ez már a lényeget tekintve a ti korotok emberiségének is majdhogynem kötelező érvényű kellene hogy legyen… – de csak kellene, ha nem volnátok oly sok szintről egymás mellé helyezve, egyazon időben. Ám ennek alap-elemei már egyes Testvéreink tudatában, és tudatos cselekedeteiben szerepelnek, részint, hogy példát mutassanak embertársaiknak, részint pedig azért, hogy eme Törvény valósággá-lehetésének tudati-energiái beépülhessenek a Föld energia-burkába, s hozzá azok közé a gondolat-energia elemek közé, amelyek a Föld szellemi burkának felemelkedése után is a Föld körül kell maradjanak, mint a Lét fennmaradásához szükséges, pozitív energia-elemek. Ezekkel, s a más történések révén meg-fogalmazott pozitív gondolat-energia elemekkel egybefonódva fog tudni a Föld fizikai teste köré kapcsolódni a Föld vezérlő Szellemi Géniuszai, s a bolygót az Orion csillagképig segítő Elsődök, és az első emberiség szellemesült lényei által levonzott kozmikus energia: e nélkül csak a negatív elemmel kapcsolódhatna, ami lehetetlen, mert ellentétes volna a Törvénnyel. 303
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Az Ezeréves Birodalom korszakának első és legfontosabb Törvénye tehát a mindenki felé árasztott, feltétel nélküli Szeretet. Emellett, vagy inkább ezzel egy időben, s pontosan e Törvény megtartásából eredően azonban már az elemek és az elemi részek gondolati úton való irányítását és azok kívánság szerinti tárgyakká való formálását is el kell sajátítsák, amely ismeret alapjait már egész kicsinységüktől gyakorolják. No, még felnőtt korukra sem képesek azt a tökéletes szinten használni az első évszázadokban, hisz akkor az ember még mindig alig harminc százalékát képes mozgósítani agyának: de már a legfontosabb dolgok megfogalmazásához szükséges Kozmikus Energia, vagyis Teremtő Erő szellemi úton való levonzásának, s azok megformálásának ismereteit gyakorolhatják. Még nem irányíthatják az időjárás egyes elemeit: de védő burkot vonhatnak a gyenge, érzékeny növények fölé, még nem képesek minden betegséget megelőzni, de már az Erő használatával gyógyíthatnak, még nem képesek a Tér-Idő-Tér elmélet tökéletes használatára, vagyis nem mozoghatnak tetszésük szerint térben és Időben: de kisebb helyváltoztatásokra már képesek lehetnek. (A későbbi évszázadokban persze ez is lényegesen előrébb halad: már a közelebbi, tehát a saját Naprendszerük egyes bolygói és Csillagai közt szabadon közlekedhetnek a Tér-Idő-Tér elméletének használatával. Sőt: már űrjárműveiket is úgy készítik el konstruktőreik, hogy azok semmiféle üzemanyagot nem igényelnek: vagyis nem szennyezik az Űrt. Ezeket a gépeket aztán egy ideig nem lesznek képesek használni a Birodalom ezer esztendős időszaka után, de ez még egy távolabbi kérdés, amelyre még mindenképp visszatérünk.) Házaikat már az első évtized után kizárólag fél-anyagi elemekből, gondolatenergia segítségével fogalmazzák meg, s a korábbi évek, évtizedek során építésre használt téglákat gondolat-energiai úton bontják elemeire, majd ezen elemeket egyszerűen visszaközvetítik a Föld mélyébe, ahonnan azok származtak, és még sorolhatnám. Mindezekről azonban itt és most nem érdemes többet mondanom, részint azért, mert korábbi Utunk során már szóltam e témáról, részint pedig azért, mert (ha csak néhány mondat erejéig is) a későbbiek során még visszatérünk rá. Így most inkább térjünk rá az Ezer éves Birodalom utáni időkre, s azok bemutatására, persze: szintén csak egy rövid ismertetés erejéig, hisz fentebb említett Utunk leírásában azzal is találkozhat, akit érdekel… Az utolsó évszázad kezdetétől Krisztus megkezdte az emberek felkészítését várható távozására. Mint hogy az emberiség átlagos fejlettségi szintje a Birodalom évszázadai alatt elérte a harmadik szféra ötödik dimenziójának szintjét, az Úr mind többet és többet tartózkodott köztük. No, még akkor sem személyesen, de már közvetlen energia-másában, vagyis egy bizonyos fél-anyagi test-képzetet megjelenítő hologram segítségével, amely egyazon időben több tucat helyen is megjelent egyszerre. Így vitte végbe Krisztus, hogy Ő maga oktathassa övéit. S főként (amint mondottam) a gyermekek közt időzött sokat és szívesen, mert azok mindenkor jobb befogadók voltak, mint a felnőttek, s emellett ők voltak a Holnapok, de már a távolabbi Holnapok letéteményesei, annak a korszaknak a várományosai, amely az Ezer éves Birodalom után várt az emberiség egészére. A gyermekek, akik az utolsó évszázad bekövetkeztekor már nem az általatok használt huszonnégy, de nem is az eleik által használt huszonhat, hanem huszonnyolc kromoszómával születtek, hogy ők már majd ezt örökítsék a saját utódaikba (erre egy mégkésőbbi, már évszázadokkal a Krisztusi Birodalom korszaka után bekövetkező Történés érdekében volt szükség), s életkoruk (már az előző generációé is) nem ritkán elérte, sőt: túl is haladta a kétszáz évet. Krisztus az adott időszak, tehát az ezer esztendő közepétől a Bermuda-szigeti Palotában tartózkodott, s aki ügyes-bajos dolgában ki kívánta kérni a véleményét, vagy a tanácsát, gondolati, tehát telepatikus úton léphetett Vele kapcsolatba. Vagy Vele, vagy az Elsődök egyikével - másikával. Arra már csak az utolsó idők során volt mód, hogy a Tér-Idő Tér elmélet használatával akár fizikailag is a Palotába mehessenek; ahol Krisztus szintén egy-egy test-hologramban ugyan, de személyes, szinte test-közeli élményt adva adott nekik tanácsot, vagy hallgatta meg őket. Az Ezer esztendő azonban (bár az emberek nem igazán akarták hinni, hisz nem volt tapasztalati képük a Krisztus nélkül való Világról) egyszer véget ért. Amikor Krisztus a Bermuda-szigeti Bázisról visszatért az Atyával való EGY-ség égmagas rezgésenergia-síkjára, a Föld egy újabb, hatalmas változáson ment keresztül. Ez a változás azonban most nem pozitív, hanem negatív irányú kellett legyen, hogy Satana betölthesse a Föld színén a maga szerepét: most újra Hatalmat kapva, de immáron utoljára. Amint azt mondtam: kevéssel az Ezer éves Birodalom kezdeti időpontja után a két, egymástól, de a Földtől is hatalmas távolságra lévő, s úgy a ti emberiségetek, mint az Új Emberiség csillagászai által is 304
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet csak fekete lyuk néven ismeretes kozmológiai képződmények, amelyek mindaddig mozdulatlanul álltak; egy percen hirtelen mozgásba lendültek. Ennek tulajdonképpeni kezdete az Ezer éves Birodalom korszakának kezdetére tehető, de eleinte még lassú, mondhatni jelentéktelen volt e mozgás. De mégis csak volt, bár a tudósok sokáig nem tulajdonítottak neki fontosságot. A Krisztusi Birodalom korszakának végén azonban a két, egymáshoz szinte mindenben tökéletesen hasonlító, mély-fekete képződmény sebessége szinte szemmel láthatóan felgyorsult, a Birodalom utáni, első évszázad közepén pedig már soha nem látott gyorsaságot mutatott. Először a két elem Föld felé való közeledése volt feltűnően gyors, majd a két elem egymás felé való haladása fokozódott. A fekete energia-halmazok, amint mondtam, azon negatív energia-tömegekből álltak, amelyeket az első, és a második emberiség tagjai fogalmaztak meg, úgy gondolati, mint érzelmi és cselekedeti milyenségeik révén, hosszú évezredeken át. Ezekbe a negatív elem-halmazokba számos, a mélység fogságában megrekedt Szellemi Én-rész kellett belelényegüljön, s hosszú időre az anyag, vagyis a mozdulatlan elemek fogságában, teljesen leárnyékoltan várakozzon attól a pillanattól fogva, hogy a dimenzióváltás hatalmas történés-sorozata ezt megszabta számukra. A fekete lyuk nevű képződmény fogságába esett, negatív szellemiséggel bíró lények teljességgel leárnyékolva, azaz ÉN, és Öntudatuktól megfosztottan vegetáltak, vagy inkább csak léteztek a lét és a nem-lét határán lebegve Szellemi ÉNeikkel, míg Szellemi Én-részeik teljességgel az anyag fogságába dermedtek. Ám a Krisztusi Birodalom kezdetén közéjük is számtalan Oktató-szellem érkezett, hogy ébreszthessék mindazokat, akik képesek meglátni, és befogadni is a Fény legalább egy kicsinyke sugarát. Számos Ébredő volt ezen negatív irányultságukban megrekedt Szellemi Én-részek közt, így azok egy, a köztes szférában kiképzett dimenzióközi pontra emeltettek. Innen indultak útra más és más bolygókra, hogy folytassák egykor félbeszakadt fejlődésüket, s egész addig járták eme Útjaikat, míg a második szféra legalább negyedik-ötödik dimenzióinak szintjét el nem érték. Ez után ismét a várakozási pontok egyikére kerültek, ahonnét azonban csak a Mélység ismételt térhódításának idején érkezhettek a Föld színére. Tehát nagyjából akkor kaphattak módot az újabb testet öltésre, amikor az ezer éves Birodalom korszaka véget ért. Egyre többen és többen érkeztek akkor, s mert Szellemi Én-részeikben még a negatív késztetések voltak túlsúlyban: ez a fizikai testek kiépítésénél, azok külső formájának megfogalmazásánál is megnyilvánult. A mélyebb szintről érkezettek sötétebb, darabosabb, erőteljesebb testekkel bírtak, s gondolataik, érzéseik is ehhez a vad, szinte durva külsőhöz voltak hasonlatosak. A kicsinyek persze még az első néhány évben épp oly törékeny testekkel bírtak, mint magasabb szellemiséggel született társaik, ám amikor a fejtetőn lévő legfőbb energia-csatorna (vagy is a korona-csakra, vagy ahogy a ti hivatalos orvosi szaknyelvetek nevezi: a kutacs) bezáródott a Fent energiaáramlatai előtt, a test-tudat fejlődése, s ezzel az utód tudati milyensége is rohamos változáson ment keresztül. A kicsinyek közti különbség tehát még nem volt olyannyira feltűnő (bár egy nem volt még akkor, aki bármiféle különbséget kívánt volna tenni köztük!), különösképp az első generáció tagjainál. De mert hogy e mélységelemekkel érkezettek később többnyire egymás közt választottak társat maguknak, utódaik rendre hozzájuk lettek hasonlatossá. De már azok is csak hasonlatossá lettek, hisz ők gyakorta mégmélyebb szintekről érkeztek, tehát mégdurvább energiákkal bírtak, mint eleik. Persze: Krisztus távozása még ezen felül is számtalan, az akkori emberiség számára ismeretlen történést hozott magával, s mindjárt a legelső perctől fogva. A Krisztusi Jelenlét energiája, valamint a Tibeti Őrizők gondjaira bízott ereklyékbe rejtett, s éppen Krisztus hatalmas rezgésszintű energiája révén, annak hatására életrekelt Erő elemei, amelyek összessége egymásba olvadva, egyetlen elemmé válva mint valami Ég-tiszta energia-takaró; Tibet fölé borulva árasztotta a Föld színének egészére a Kozmikus Erőt, – Krisztus távozásával megszűnt létezni a Föld lényei számára. Egyszerűen eltűnt, felemelkedett a negyedik szféra első dimenziójának szintjére. Oda, ahol az Elsődök már rég kiépítették Shambhalla városának tökéletes mását, s amelybe a Föld színén, annak egy szintén magasabb rezgés-pontján (dimenziójában) lévő Shambhalla egy időre bele kellett lényegüljön, bele kellett illeszkedjen a történések egy pontján. (Shambhalla városának földi kivetülésű Valóság-eleme aztán egy távolabbi időpontban, de még a Mélység utolsó nekirugaszkodása előtt vissza kellett térjen a Föld színére, a maga rezgés-pontjára, hogy maguk az ott élők is segítségére lehessenek a Föld tisztaságban megmaradt lakóinak azok ellenében, 305
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet akik mindenben Satana késztetéseit és irányadását igyekeztek követni, s akik akkor már sokkal nagyobb Energia: a Kegytárgyakba rejtett Isten-gyermeki ERŐ, s az ott felhalmozódott Kozmikus Energia megszerzését tűzték ki céljukul: Satana ugyanis már nem érte be kevesebbel…) A Tibet fölött lebegő Energia-lepel tehát eltűnt, s akkortól csak a meditációs úton, s a gondolatenergia révén levonzott Kozmikus Erő, s a Bermudákon hagyott, s néhány Elsőd őrizetére bízott, valamint a Tibeti hegyek közti kolostorok mélyén elrejtett Energia egy kis töredéke segítette a Föld lényeinek mindennapjait. Az energiák ilyetén való gyengülése is siettette a durvább szellemi energiákkal érkezők valós milyenségének kifejlődését, annál is inkább, mert azoknak eszükben sem volt, hogy a tiszta Erő egyre gyengébb és gyengébb (s éppen az ő negatív irányultságuk, és a Föld légterében mindinkább felhalmozódó, sötét gondolataik végett gyengülő!) áramait vonzzák magukhoz! Ők az első évszázad végére már rég a többségtől teljességében elkülönülten épített házaiban éltek, a maguk késztetéseit követték, s csakis a maguk igényeit kívánták kielégíteni, a maguk módján: ennek következtében csak a sajátjukhoz hasonló energiákat vonták magukhoz, s mert nem volt, aki előtt játszaniuk kellett volna a környezet által rájuk testált szerepet (hisz egymás közt mindenkor önnön valós benső késztetéseiket követhették); a negatív gondolatenergiák mind nagyobb és nagyobb mennyiségben emelkedtek fel tudatukból a Föld szellemi burkába, abba, amelyet az Ezer éves Birodalom korának emberei igen magas rezgésszintre emeltek. Ez azonban most kezdett leárnyékolódni. (A Föld energia-burka és annak légtere közé ékelődő negatív gondolat-energiák egyre nehezebben engedtek utat a felszálló pozitív gondolatenergiáknak. De csak a légtér és az energia-burok közti keskeny sávot tölthette fel a negatív energia: sem lejjebb, sem pedig feljebb nem emelkedhetett, tehát nem gyengíthette le sem a Föld fizikai gömbjét, sem pedig a Föld energia-burkát, hisz akkor a Föld Szellemi ÉN-je nem lett volna képes a bolygótestet ismét magához vonzani, hogy betölthesse azt). Ám nem csak ezt a hatást váltotta ki az ismételten megfogalmazott negatív gondolati, és érzelmi energia! Ennek volt köszönhető az is, hogy alig egy évszázaddal Krisztus távozása után a két, egymáshoz már egyre közelebb és közelebb ért negatív elem méggyorsabb iramot diktálva egy percen egymásnak csapódott, s egybe olvadt, majd ugyanazzal a lendülettel folytatva útját; úgyszólván „belerobbant” a Kis Napba, vagyis a Seizába. Attól kezdve az Élet teljességgel megváltozott a Föld színén. Mint hogy a Seiza már nem árasztotta a Föld felé áldott fényét és melegét, az emberiség megismerkedett a teljes és tökéletes éjszakával, s az örök Tavaszhoz és Nyárhoz szokott élőlények mindegyike meg kellett ismerje a Telet, annak minden keménységével és szenvedésével. Ez persze csak a történést követő első években okozott gondot: aztán a Szeretet minden problémára megfogalmazta a megoldást is. És lényegében még csak nem is az időjárás teljes megváltozása, nem az ismeretlenségből előbukkanó, és rájuk szakadó Tél keservei okozták a legnagyobb és a legsúlyosabb gondot! Nem a bolygó szintű, s a bolygóval kapcsolatos; de az emberiség tagjai közt megnyilvánuló változás okozta a legnagyobb gondot. Amint korábbi könyvünkben már említettem: a második évszázad első évtizedeiben egy, a mélységből, tehát az (akkor még) átlag-emberiségnél sokkalta mélyebb pontról érkezett ifjú révén szinte szóról - szóra megismétlődött a ti Történelmetek egy korai szakának történése: az első testvérgyilkosság, amely egyben az Új Emberiség első szándékolt és akaratlagos gyilkossága is volt. S ez volt az a pillanat, és ez volt az a történés, amikor Satana valóban teret és Időt nyert az emberiség fölött… De ez volt az a pillanat is, amikor az emberiség minden eddiginél nagyobb védelmet kapott a Szellemvilág tagjaitól! No: nem fizikai szintű, s nem is a Kozmikus Energia bővebb áramoltatásában megnyilvánuló, de teljességgel szellemi, lelki és test-tudati szintű segítségre kell gondoljatok. Soha nem öltözött még ember-testbe annyi, szinte a legmagasabb szférákból leszülető Szelem-testvér, mint éppen akkor. Nem tanítani, s nem vezetni kívánták az emberiség tagjait: s valahogy, valamiképpen mégis ez volt vállalásuk lényege. Tanításaik azonban nem voltak szavakba foglalva, s még csak gondolati úton sem adták tovább azokat. A lehető legegyszerűbb földi szerepekre vállalkozva: mint földművesek, vagy más, szinte túlontúl egyszerű képességet igénylő foglalkozást választó emberek; az egész emberiség tanítóivá 306
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet lettek, szinte embertársaik elé élve egy életet, olyan életet, amelyet érdemes, sőt: tanácsos volt követnie mindenkinek, ha valóban meg akart maradni azon az alig több, mint egy évszázaddal azelőtti, valóban Krisztus-gyermeki szinten. Ezek az emberek nem szóltak, nem tanácsoltak, még csak a kisebb csoportok, tehát a családok vezetői sem voltak: épp csak élték a maguk mindennapi, tiszta Életét, ezzel tanítva, s ez által „tanácsolva”, vagyis ezzel vezetve Testvéreiket az egyre keményebbé és rögösebbé váló Úton. E magas szintekről érkezett Testvérek mellett, és a köztes szférából útra kelt, csak nemrég ébresztett szellemlények mellett azonban már Satana képviselői, tehát a legmélyebb mélységből kiemelkedett ellentét-szellemiségűek is testet vettek az adott korszakban. Az emberiség tagjainak Szellemi Én-részei közt hatalmas különbségek voltak: a második szférabeliek épp úgy testet öltöttek, mint a köztes szféra lakói, azok, akik a Nagy Változás idején a második szféra felsőbb, vagy a harmadik szféra első két dimenziójában megrekedtek, míg a Krisztusi Birodalom tagjai, s azok közvetlen leszármazottainak túlnyomó többsége már a harmadik szféra felsőbb dimenziójából kellett útnak induljon, hogy alkalmassá legyen a negyedik szféra szintjének elérésére. S itt egy kicsit tán úgy tűnhet számotokra: az emberiség Történelmének kereke mintha visszafelé forgott volna: s ez valamilyen formában még akkor is igaz, ha nem igaz, mert nem is lehetne azzá, hisz a Fejlődés Örök Törvénye nem ismer vissza, csakis előrébb, s feljebblépést. Azok, akik a köztes szférából érkeztek, hamarosan vagy az egyik, vagy a másik irány követőivé lettek: az emberiség tehát igen gyorsan két pártra, s ezzel két, egymástól már nem csak szellemi, és testtudati, de fizikai értelemben is elkülönülő, majd az idő múlásával teljesen elszigetelődő csoporthoz csatolódott. Akik a Krisztusi Tisztaság irányát követték, az erdők szélén, az erdők mélyén, vagy a hegyekben kerestek maguknak új otthont, míg a negatív irány követői ismét hatalmas, és egyre hatalmasabbá váló városokat építettek maguknak a Tengerek s az Óceánok, valamint a nagyobb tavak mellett. Ez utóbbiak már meg sem kísérelték, hogy gondolatenergiáik, s az azáltal levonzott Kozmikus Energia segítségével fél-anyagi elemekből építsék fel a maguk házait. Sőt: már nem is házakat építettek, de egyenesen palotákat, amelyeket aztán idővel hatalmas beton-kolosszusok váltottak fel, s akkor már szánt-szándékkal irtották ki az addig esetlegesen életben maradt növényzetet, szinte teljes egészében. Ezzel azonban lényegében az állatokat is elűzték maguk mellől: nemcsak hogy egy kóborló kutya, vagy macska, de egyetlen, a ti városaitokban még (szerencsére) igen gyakori madár sem élt a házak padlásain, vagy a beton-tömbök kis és nagy hasadékai közé rejtezve. Nem élt mellettük, csak egynémely, bár igen gyorsan szaporodó rovar, amelyek ismét csak a maguk milyenségének köszönhetően léptek ismét létbe az ezer esztendős (vagy még annál is hosszabb) „tetsz-halálból”, hogy meggyötörjék létbehívóik fizikai testeit, akik a legkülönfélébb mérgeknek a légtérbe, vagy egyenesen a Föld testébe juttatásával igyekeztek megszabadulni tőlük. (Azt hiszem, ez utóbbi kép sem ismeretlen számotokra!) A második évszázad végén, s a harmadik elején a gépgyártás ismét elsődleges szerepet kapott a Városlakók mindennapjaiban, annál is inkább, mert a második generációs Városlakók közé mind többen születtek azok, akik az egykori gépek ismételt „feltalálásának” feladatával érkeztek, biztosítva, hogy a Mélység minden eszközzel bírhasson, ami egykor, még a ti emberiségtek idején a negatív irány követésére rábírhatta a gyengének bizonyuló tudattal bírókat: vagyis azokat, akik gyenge, s a tudatot helyes irányba terelni képtelen Szellemi Én-résszel bírtak, amelyek erőtlenek voltak megállni a mélység ezer és ezer csábítása közepette, s megmaradni a helyes Úton. Ezeknek a gépeknek a valaha-volt létezéséről persze a rájuk maradt archív anyagokból szereztek tudomást: s amint egy-egy ilyen, távoli eleik életéről szinte csak „véletlenszerűen” előkerült anyag felvetette valamely gép megalkotásának szükségességét: hamarosan felbukkant a kor ifjai közt az is, aki ama gép megtervezésének és a gyártási technológia kidolgozásának feladatával érkezett. Nem egy volt persze az Erdő-lakók közt is (s itt most az első, és az őket követő generációk tagjait egyaránt értsd) akik a gazdagság, a könnyebb, csillogóbb élet csábításának engedve átálltak a városban maradtak közé, de olyan is volt (ha eleinte még csak elvétve is) akik a városlakók gyermekeiként születtek ugyan, ám a városok egyre vadabbá váló népeinek durvaságától megfélemledve, s attól megiszonyodva az erdőlakók közt keres-ték, s találták meg benső békéjüket, megtalálva a bennük is élő Istent, s megtalálva ezáltal önmagukat, igazi Én-jeiket is a Valódi Istenben… 307
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet A harmadik évszázad végére, a negyedik elejére (vagy inkább már a közepe felé) az általatok használt gépek úgyszólván mindegyikét magáénak tudhatta a város népe, amint magukénak mondhatták azt is, ami e gépekkel együtt járt. A Föld mélyében rejtező természeti kincsekkel épp úgy folytatták a maguk rablógazdálkodását, ahogy azt a ti jelenetek emberei teszik, s e kincsekért épp úgy folyt vér és könny egyaránt. (Igaz: vér és könny anélkül is, gyakran minden különösebb ok nélkül is folyt…) Ám mindenképp szükségük volt a Föld méhében rejtező nyersanyagokra, hisz autó-csodáik, s repülő szerkezeteik nem működtek volna másképpen. (S ezek feltalálása még csak nem is az ő „érdemük” volt: hisz addig is használtak autót, s egyéb közlekedési eszközöket. Sőt! A Fekete Lyuk közvetlen közelükben való feltűnése után, amikor annak anyagát akarták kifürkészni; már megépítették az ősök által használt repülő alkalmatosságok egyikét: ez pedig még az emberiség két részre szakadása előtt történt! Nekik már „csak” a gépek használatához szükséges motorokat kellett feltalálniuk, s persze: azok hajtóanyagát kellett kifacsarják a Föld testéből, annál is inkább, mert ekkor már egyetlen szikrányi Kozmikus Energiát sem lettek volna képesek magukhoz vonzani! Ám nem csak ezt tudhatták magukéinak! A mérhetetlen gazdagság mellett mindahány, egykor volt betegség is felütötte a fejét, s ez annál is inkább érthető volt, hisz azokat már a ti időtökben is (pontosabban már a jóval korábbi korszakok során) a negatív energiák fogalmazták meg. De amíg a ti emberisége-teknek volt kellő idejük újra és újra felkutatni, s kikísérletezni e betegségek ellenszerét; a mostani, tehát az Új Emberiség eme tagjainak nem csak idejük: késztetésük sem volt semmi hasonlóra. Nem, mert a Mélység közelsége nem engedte számukra az ilyen irányú késztetések megélését, ha az akár csak véletlenszerűen felbukkant is valamelyikük tudatában. Ehelyett a Föld kincseinek felkutatását és megszerzését, s ezzel párhuzamosan, ennek velejárójaként egymás mielőbbi sárbatiprását követelte tőlük, amint az Satana mindenkori célja is volt. S tette ezt az ellentét fejedelme azért, mert úgy vélte: most végre valóban elérkezett az ő kora, s ha most kellő mennyiségű negatív energiát termeltet a fogságába vont ember-szellemekkel, s azt az utolsó energia-morzsáig magához tudja vonzani; végre valóban átveheti a Hatalmat a Teremtettség egésze felett. Arra Satana ugyanis már rég ráébredt: pozitív energiát nem képes magához vonzani, hogy a maga céljaira áttranszformálja. Egyrészt, mert a Kozmikus Erő áramai mind elérhetetlenebbé lettek számára, másrészt, mert a pozitív irány követéséhez hűséggel ragaszkodók tudatait nem volt képes megcsapolni, lévén hogy azok a magasabban fejlett Szellemi Én-részeknek köszönhetően nagyobb védettséget is élveztek. Bár talán épp ez utóbbi volt az oka annak, hogy azt az idő közben már néhány millió lelket számláló csoportot, akik az első gyilkosságot, majd a többi negatív elem felbukkanását követően az erdők szélén, az erdőkben, s a hegyek közt kerestek otthont maguknak: szinte nem is vette számba. Csak olyanok voltak azok előtte, mint valami kellemetlen kis pont a Végtelenben, amelyet ráér letörölni, ha végre az ő kezében lesz a Hatalom. Az évek, az évtizedek, majd az évszázadok egymást követték: aki a mélység felé indult, az többnyire meg is rekedt a mélység fogságában, aki pedig kitartott a Krisztusi Tanítások mellett, mind magasabbra és magasabbra emelkedett. Annál is inkább így volt ez, mert akik a Mélység-elemekkel terhelt Szellemi Én-rész-szel érkeztek, mindössze egyetlen alkalmat kaptak a testet-öltésre, ha csak az alatt az idő alatt nem bizonyultak képesnek a Fény követésére. A Föld színén a Birodalom utáni második évszázad végétől a második szféra szinte minden dimenziójának fejlettségi fokának képviselőit megtalálhatjuk, s már még csak nem is elvétve, valamely különlegesen mély feladat bevégzésének céljával, mint az a ti korszakotokban van. A pénz, a vagyon, a luxus, s a földi élvezetek után futók többsége ebből a mélységi csoportból származott, s azok közül még, akik korábban már képesek voltak egy magasabb szint elérése, de mert hogy a harmadik szféra egy igen alacsony dimenziójában leragadtak; a köztes szférában voltak az Utolsó Erőpróba kezdetéig, s onnan indultak új Útra. Ők is egy végső lehetőséget kaptak, s ha ismét gyengének bizonyultak, ismét, de akkor már igen hosszú időre megrekedtek a mélység fogságában. Igaz: ha képesek voltak a Fény meglátására, s annak követésére, másodszor, sőt: ha szükség volt rá, akár harmadszor is testet ölthettek, hogy minél inkább felzárkózzanak a Fény Gyermekei mellé, behozva kezdeti lemaradásukat. Ezeket útról - útra egy308
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet egy olyan szülő-pár vállalta fel, akik a legmagasabb fejlettségi szintet érték el, tehát azok, akik vagy már elérték a harmadik szféra hatodik - hetedik dimenziójának szintjét, vagy a negyedik - ötödik szférából indultak egy-egy missziós Útra, s épp az ilyen lemaradozók fejlődésének segítése céljából. Ám többségük már a legelső alkalommal bizonyította: mely irány követése fontosabb számára, így további Útja is akként haladt felfelé, avagy lefelé; amiként azt benső milyensége meghatározta számára. A városban élő ember-tömegek vezetői nem egy esetben a mélységben megrekedt elsődök, vagy az ezer-évek (sőt! százezer, vagy akár millió-évek) óta a Satana szolgálatában álló szellemlények közül kerültek ki, akik igyekeztek mindinkább fenntartani, s mindinkább elmélyíteni a mélységnek ama pontját, amelyet már megfogalmaztak a maguk, s a köröttük élők számára. Merthogy a hagyományos (már mint: a ti számotokra hagyományos) bányászati módszerekkel már nem voltak képesek elegendő nyersanyaghoz jutni: ők is robbantásokkal igyekeztek azt megszerezni a Föld testéből, ahogyan azt az archív anyagokból tanulták, mit sem törődve eközben azzal: mennyi fájdalmat okoznak magának a Bölcsőnek, vagyis a Földnek. Az élelem előállítása, s a Föld művelése ismét visszatért a ti korotokban ismert módszerekhez, mert hogy az emberiség lélekszáma (azoké, akik a városokban éltek) egy bizonyos pontján a történéseknek szinte a legvégső határig megnőtt, s a túlnépesedett városok élelmiszerigényét nem tudták másképpen kielégíteni. Még akkor sem, ha a Krisztusi Birodalom idején elért kétszáz, vagy akár kétszáz ötven évről szinte rohamos gyorsasággal csökkent a százötven, majd az alig száz esztendőre az emberek átlagéletkora. Azonban abban a korszakban rendkívül magas volt a népszaporulat. Igaz: csak a világra hozott utódok száma volt magas, s nem azoké, akiket fel is neveltek volna. No, nem mint ha magas lett volna a csecsemő halandóság! Nem: csak nem tartották szükségesnek maguk gondozni utódaikat. Ahol világra hozták őket, ott is hagyták, aztán élték tovább a maguk végtelenségig kicsapongó, durva, s minden féle ártó szerrel terhelt életüket, mit sem törődve a valahol otthagyott utódok további sorsával. Igaz: más valamivel azonban nagyon is törődtek! Azzal, hogy a nehéz, és fáradtságos (és persze: költséges) bányászat révén nyerhető energia-hordozók helyett az egykor volt Energia birtokosaivá lehessenek! Mert emlékeikben megmaradt annak ismerete, ha már csak korábban elhalt őseik feljegyzéseiben is, tehát nem mint személyes úton megtapasztalt Erő. Ám hogy azt annyival egyszerűbbnek tűnt megszerezhetni; nem is egyszer, s nem is csak a Föld egy-egy pontján, de gyakran a bolygó egész felületén indítottak támadásokat az erdőlakók ellen, mégpedig minden egyes ponton, ahol az Erő jelenlétét érezték, vagy tudták. Ilyenkor minden esetben a Tibeti szerzetesek építették ki az erdők s a mezők és rétek fölé a maguk védelmi rendszerét: egy-egy hatalmas energia-kupolát borítottak a veszélyeztetett területek fölé, amelyeknek falán a legkeményebb fegyverekkel sem voltak képesek áttörni a városokból indult hadak (vagy inkább úgy mondanám: hordák…). Így egyetlen esetben sem férkőzhettek az Erő, vagy az azáltal megfogalmazott tárgyak közelébe sem: meg kellett maradjanak a maguk vad, durva módszereinél, hogy energiával bírhassanak. Az erdőlakók ezzel szemben továbbra is csak a Krisztustól tanult módon, tehát a Kozmikus Energia levonzásával biztosították a kisebb gépeik működtetéséhez szükséges energiát, de házaik is ebből az Erőből, és persze önnön gondolatenergiáikból épültek fel. Tehát mindent ott, és úgy, vagy csaknem úgy folytattak, ahogy azt eleik Krisztustól tanulták. De valóban csak majdnem úgy: a negatív szellemiségűek által a légtérbe bocsáj-tott energia ugyanis egyre nehezebbé tette számukra is a Kozmikus Erővel való kapcsolódást, így mindennapjaik egyre nehezebbé váltak. Verejtékes munkával szerezték meg mindennapi táplálékukat, s volt, hogy még úgy sem jutott mindannyiuknak élelem. Ám ez a körülmény (s még ennél nagyobb, komolyabb nehézség sem) volt képes kikezdeni a bennük élő Hitet, Szeretetet, és az Úrba vetett, igaz, gyermeki Bizalmat. Voltak ugyan, s nem is ritkán olyanok (amint az imént is mondtam) akik megelégelve a nehéz és kemény életet, a városlakók mellé szegődtek. Többségükben azonban olyan fiatalok fordítottak hátat a Tisztaságnak, akik bár magasabb szellemiséggel bíró szülőktől származtak, de alacsony szellemiséggel érkeztek. Tehát keveredés volt a két népcsoport közt, s ennek is megvolt a maga oka, s miértje! Részint az, hogy az erdőlakók még inkább gyakorolhassák magukat a feltétel nélküli Szeretet Krisztusi eszméjében, részint pedig az, hogy a városokba induló fiatal (ha csak szavakban is) egy-egy Igazság-morzsát vihessen azoknak, akik közé érkezik. Persze, amint mondtam; épp így születtek tiszta szellemiséggel érkezők a városlakók gyermekeiként is, akik egy bizonyos idő múltán szintén elindultak, hogy kövessék szíveik s benső Én-jeik 309
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet őszinte vágyát, s inkább válasszák a szegénységet a Tisztaság megélhetéséért, sem mint tovább viseljék a maguk körül észlelt durva világot a jólétért cserébe. Mindezt persze csak egy bizonyos ideig engedte a Kegyelem: aztán ki-ki a maga szellemiségének megfelelő családhoz kellett érkezzen, s akkortól nem volt lehetősége többé egyetlen, mélységben megrekedt Szellemi Én-résznek sem arra, hogy törvénytelen módon foglaljon el testet. Mert még ezt is „elnézte” egyes esetekben Krisztus, ám amikor végképp eldőlt: mely Szellemi Én-részek azok, akik végképp nem kívánnak a helyes Út felé bárha lépést sem tenni: erre többé nem volt még csak halvány esély sem. Ez persze már az emberiség tényleges Mélység-történetének utolsó korszaka során, annak keretén belül következett be… Egy ilyen város-hagyó ifjú volt az utolsó korszak főszereplője; Hamorin is, akinek nevét előző munkánkban is közöltem. (Ez természetesen nem a valós neve lesz az ifjúnak: azt annál is inkább nem közölhetem, mert akkor a negatív szellemiséggel érkezettek közül az e névvel bírók bármelyike könnyű szerrel hitetné el a Föld szinte minden emberével: Ő az a bizonyos Hamorin, aki meg kell vívja a harcot a Mélység ellen, tehát az ő szavát kell kövessék. Azt hiszem: ennek veszélyét nem szükséges bővebben kibontanom; épp elég hamis „próféta” áll elétek a ti jelenetek során is… Ám most maradjunk meg jelen Utunk során is e képzeletbeli névnél, hogy az ifjú valós feladatára könnyebben ráleljen az, aki még majd csak ezután ismerkedik meg előző Utunk egyes állomásaival, s azok történéseivel, ahol azok részletesen le lettek írva.) Tehát Hamorin volt a kor egyik legfontosabb szereplője, aki még csak nem is a tisztaság keresésének vágyával tért át az erdőlakók közé. tudati vágya legalábbis nem ez volt: ám hogy a Valóság értelmében mi adta számára a késztetést rá, hogy elhagyja a várost, s annak minden kényelmét: maga sem tudta, de akkor és ott még nem is tudhatta volna. Nem, mert nem volt rá szüksége. Pontosabban; nem arra az ismeretre, s nem a Valós késztetésre volt szüksége. A Szellemi Én-rész ugyan megadta a késztetést a tudatnak az indulásra, ám hagyta: hadd fogalmazza meg annak miértjét maga a test-tudat a maga módján, tehát fizikai szintű neveltetése szerint. Az a tudat, amely a legmélyebb mélység elemeivel volt feltöltve… ahogy arra a Feladat értelmében szükség is volt! Ennek az ifjúnak szerepe szerint meg kellett ismerkednie a mélység minden elemeivel, majd épp így meg kellett ismerkednie a szellemi Tanítások, s a meditáció alapjaival is, hogy aztán a városba visszatérve felajánlhassa a város vezetőségének: ő elindul, s a nyomára bukkan, és megszerzi a Tibet valamely kolostorában rejtegetett Ereklyéket, amelyek híre, s Ereje szinte már legenda-számba ment a városlakók közt. Hogy mely városból kell elinduljon, s mely időpontban, tehát hány száz évvel a Krisztusi Birodalom után: ma még, s még az utolsó pillanatig nem szükséges tudnotok. Akinek akkor tudnia kell, majd tudni is fogja, s ez elég. Azt pedig, hogy hogyan igyekezett elérni földi célját, s hogyan fordult aztán mégis a Fény felé, hogy attól kezdve, pontosabban: a benne élő ellentéttel megvívott kemény és gyötrelmes, és kis híján végzetes kimenetelű küzdelmeit: már szintén leírtuk az előző Út történéseit megmutató könyvben, így nincs szükség rá, hogy azt itt ismételten elmondjam. A Tibeti kolostorban lejátszódott eseményt követően a Fent s a Lent elemeivel bírók mind gyorsabban és gyorsabban választódtak el egymástól. A városokból Hamorin visszatérte, majd újbóli távozása után százával és ezrével özönlöttek az Ébredők az erdőlakókhoz, hogy maguk is felvállalják azok szegénységét, s felvállalják azok tisztaságát is. Ekkor természetesen ismét sok missziós feladattal érkező Testvérünk kellett a Föld színén útra keljen: de már nem mint névtelenségbe burkolódzó, s csak személyes életükkel oktató emberek, de már mint valós Tanítók, vagy Látók, akik birtokában voltak a Tudás sok fontos elemének, s át is tudták azokat adni mindazoknak, akik még csak akkor indultak el az Úton. Mert akkor és ott épp úgy kellett azokat oktatni, mint a saját kicsinyeiket, akik nyiladozó értelmükkel mindent úgy szívtak magukba, mint valami kis szivacs, de csak ha a saját szintjüknek megfelelően ismertették meg velük a Fent Törvényeit, azok egyes elemeit. Eközben a fekete lyuk nevű képződmény, amelyből a mélység felé haladók mind több és több negatív energiát vontak magukhoz, hogy annak segítségével kíséreljenek meg újra és újra az Erő nyomába eredni: mind vékonyabb, mind áttetszőbb lett. Ezt persze az erdők népének tudós csillagászai, akik lényegében maguk is az erdőkben éltek, s dolgoztak, csak egy emeltebb szintű rezgéstartományban, mint ahol maga az Erdők népe élt: maguk is észlelték. Észlelték, és tudták: valami hatalmas változásnak 310
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet néz elébe ismét a teljes emberiség, de tán maga a Föld is. Hogy miféle változásra kell számítsanak, hogy pozitív, vagy negatív irányba fognak fordulni az elkövetkezendő történések… – senki sem tudta, nem is tudhatta, kivéve a Tibeti Lámákat, s az Őrizőket, s persze magát Hamorint, aki az adott időpontban ismét Tibetben volt, de már maga is mint fél-anyagi testtel bíró lény, aki épp azért, mert teste felerészben azért mégis csak anyag-elemi egységekből állt: sokkalta alkalmasabb volt a következő, s egyben utolsó támadás kivédésére, mint a csaknem teljességében lélek, vagy szellem-testekkel bíró lámák és Őrizők. A legközelebbi történés, amely lényegében már a „finálé”; a fekete lyuk kiszabadulása volt a Föld, s a Seiza fogságából. A Föld lakóinak túlnyomó többsége már ismét a pozitív gondolat-energiát árasztotta a Föld légterébe, de annak energia-burkába is: erről az oldalról tehát az erősen megemelkedett pozitív energiamennyiséggel bíró Föld-burok, míg hátulról, a képződmény háta mögött a Seiza gyakorolt hatást a képződmény egészére, míg az engedve a kettős irányú, bár azonos irányultságú, vagyis egyöntetűen pozitív elemekből álló Erő nyomásának: egy percen kivágódott a világűrbe. Azt ugyan a tudósok sem tudták megmondani: kikerüli-e a Földet a képződmény, hogy elszáguldva mellette; végül eltűnjék a Kozmosz végtelen mezőin, ahogy érkezett is egykor, de az erdőlakók sokáig nem is voltak igazán kíváncsiak rá! Sokáig nem hallatszott más, mint boldog, hálás fohászuk, amellyel a Seiza újjászületését köszönték meg az Úrnak a nap minden percében, s a megkönnyebbült állatok boldog hangjai, amellyel mintha maguk is megtámogatni kívánták volna az ember hálás fohászát. Ám a kérdéssel egyszer mégis csak foglalkozni kellett, hisz a probléma, vagyis a Seiza és a Föld közül kiszabadult sötétlő tömeg volt, létezett, s talán minden addiginál inkább azzal fenyegette a Földet, hogy ráborulva; minden Életet megsemmisít rajta. Az emberek először csak szótlanná lettek, majd hálaadó fohászaikat könyörgő imádságok váltották fel, legalábbis azok ajkairól, és azok tudatából szállt fel e könyörgések többsége, akik a későbbiek során átálltak közül kerültek ki. Akik itt éltek születésüktől fogva, amint eleik is rendre mind, beérték egy halk sóhajjal: Uram! Legyen meg a TE akaratod… - azzal végezték tovább mindennapi dolgaikat, még azért sem neheztelve, ha az újonnan érkezettek közül sokan visszatértek a maguk városaiba, mondván: Lám! Megtértünk, s az Ég Ura most még sem oltalmaz bennünket! Akkor már inkább visszatérünk a magunk otthonaiba, ahol is békében és jólétben tölthetjük el azt a kis időt, ami az Életből esetleg még hátra van. S a történés eme utolsó mozzanatának épp ez volt a tényleges célja! Krisztus ki akarta szűrni, ki akarta rostálni a valós Búzát az ocsúból, amint azt az Írásban is megmondotta, megjövendölte előre. S meg is rostálta, ki is szűrte azokat mind, az utolsó szemig! Meg, mert annak volt itt az ideje: az emberiség minden tagja meg kellett válassza magának az egyetlen Irányt, megfogalmazva ezáltal a fent és a Lent egyaránt érvényessé váló, folyamatos Jelen érzetét. Attól kezdve megszűnt számukra a Volt, és a Lesz, s csak a MOST végtelenített tudatállapotát őrizték meg: amint az a Valóság értelmében volt, s lesz is az Örökkévalóság végtelenjén át. A történet záró mozzanatához tartozott, hogy a mélység felé tartókhoz az utolsó évszázadban… nem születtek többé csecsemők! Akik még úton voltak, módot és lehetőséget kaptak az utolsó Létvillanásig leélni életeiket, de már anélkül kellett távozniuk a Föld színéről, hogy maguk után hagyhatták volna a maguk mérgezett virágait: vagyis; a hozzájuk mindenben hasonló utódok sorát. Így a városok lassan-lassan elnéptelenedtek, a levegőt szennyező gépek leálltak, s lassan de biztosan úrrá lett a városok fölött az enyészet. De nem volt aki törődött volna vele egyáltalán: az emberek még mindig egykor volt nagyságuk bizonyosságában éltek, s ha nagyritkán meglátták is valós helyzetüket, és saját milyenségüket, az alkoholban és a drogokban kerestek menedéket a pusztulás félreismerhetetlen jelei, s talán elsősorban – önmaguk elől. Satana persze még mindig képtelen volt beismerni vereségét: az utolsó emberig küzdeni akart, s persze küzdött is, meglehetősen stílszerűen, szinte „biblia-hűen” cselekedve, amikor az utolsó, még a Föld színén élő, s hozzá kötődő hatszázhatvanhatot töltötte fel a saját energiájából, hogy újra Tibet ellen küldje: szerezzék meg számára az Erőt rejtő Kegytárgyakat, ha kell, hát akár az életük árán is…
311
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Első alkalommal csak hat csatlósát küldte a Föld színére: öltözzenek ember-testekbe, s úgy támadjanak a Tibeti kolostor, s a Bermudák ellen. Ez természetesen kudarccal végződött, annál is inkább, mert bár Satana a birtokában lévő pozitív energia egy részét is fegyverül adta nékik, hogy kellőképpen álcázhassák magukat: a pozitív energia hamarosan visszacsatolódott az azt bitorlók tudatából a Kozmikus Energia áramlathoz, az ellentét fejedelme viszont képtelen volt a maga negatív energiájából bárha egy szikrányit is eljuttatni csatlósaihoz a kolostor pozitív energiaburkán át: így a küldöttek hamarosan erejüket vesztett aggokká lettek, bár mint fiatal zarándokok kértek, s persze: kaptak is bebocsájtást a kolostorba. A kolostorba, ahol létük utolsó perceiben Hamorin állt eléjük, hogy elmondja nékik a maga történetét, s azt még: Isten Kegyelme végtelen, s megbocsájtó Szeretettől lobogó Szíve minden megtért bűnös számára nyitva áll. Ezután egy pillanatra belátást engedett nekik a Fénybe, aholis megláthatták Valós Önmaguk árnyát, azt a Tisztának maradt Árnyat, amely hívogatóan, esdve intett feléjük… A másik három ember, akik a Bermudákon lévő Palotába mentek, hogy az Erő nyomára bukkanjanak, épp csak néhány agg szerzetest találtak a romos épületben: ebből arra következtettek, hogy ott bizony; nyoma nincs Erőnek. Ők azonban nem voltak sem készek, sem képesek megfordulni vad, durva késztetésekkel kikövezett Útjukról. Kudarcukat ugyan fejedelmük félrevezető szavainak tudták be, de az ártatlan aggokon akarták megbosszulni, ám testük, melyet csak a mélység energiáiból fogalmaztak meg maguknak, hamarosan elemeire hullottak szét az „erőtlen aggok” egyetlen pillantásától. Miközben a két, egymással éles ellentétben álló energia közt ezek a kemény csaták dúltak, a Föld testén is megmutatkozott e harcok minden jele. Míg a pozitív energiával átitatódott részen szűnni nem akaró, csodálatos Tavasz volt, addig a negatív energiával borított városokban, s azok környékén hatalmas viharok, vulkáni tevékenységek tomboltak: a Föld így, ekként lökte ki magából azokat az utolsó negatív energiákat, amelyek gátolták volna a felemelkedésben. Ezt a kilökődő negatív energiát természetesen ismét csak a mélység szippantotta magába, amint azt a Törvény rendelé számára. Mert ez volt a Törvény, hisz arról már szó sem lehetett, hogy a kilökődő negatív energia a Föld légterébe, vagy annak szellemi gömbjébe érve, ott megrekedjen. De Satana nem is kívánta volna már ott felhalmozni a korábban belőle kiáradt anti-energia elemeket! Annál is inkább nem, mert már csak a maga birodalmának energiáját használhatta: az emberi tudatokból már egy szikra energiát nem vehetett el! Az erdők népét a Kegyelem oltalmazta, míg a mélység felé haladók energiái a semminél alig voltak nagyobbak, s azok már épp csak a fizikai testek működtetésére voltak elégségesek: s már arra sem sokáig. Így Satana a maga erejére, s a saját vad gyűlöletére kellett támaszkodjon: azt oltotta maga által megfogalmazott, s ismételt küzdelemre küldött csatlósaiba és útnak indított szolgáiba is, mit sem törődve azzal elvakult dühében, hogy ezzel önnön energiáját csökkenti. S most itt talán megkérdezhetnéd: miért engedte vajon Atyánk, hogy Satana még egyszer ellene forduljon? A válasz igen egyszerű: ha a Teremtő megakadályozza ez utolsó csatát; a mélység fejedelme soha… – sohasem lépett volna ki a maga által megfogalmazott mélységből, mert ott izzott volna benne a gondolat: – Ha akkor, azon a hatalmas, végső összecsapáson megmutathatta volna valós erejét, biztosan legyőzte volna a Teremtőt… akkor megszerezhette volna a Hatalmat, amely őt, és egyedül csak őt illeti meg… Ha tehát Krisztus az utolsó ütközetet nem vállalta volna fel, Satana úgy érezte volna: akkor és ott, azon a sorsdöntő pillanaton meg-kötötte kezét az Úr: s a szűnni nem akaró bosszúállás, s az utolsó küzdelem megvívásának olthatatlan vágya lehetetlenné tették volna, hogy egy percen az az utolsó egy is visszatérjen az Atyai EGY-ségbe, teljessé és tökéletessé téve ezáltal a Művet… Krisztus tehát vállalta a harcot. No: nem személyesen, de arra nem is lett volna szükség! Hamorin, mint az Úr földi megbízottja, már Útjának kezdete előtt felvállalta e harcot (amint az összes, ezt megelőző Történést is!), s most készen állt rá, hogy eme vállalását betöltse. S itt, amikor azt mondom: harcot; ne az általatok ismert harcokra gondolj! Nem test küzdött test ellen, s nem földi fegyverrel csaptak össze, de Erő küzdött meg az Erővel: s ezt e két, egymástól mindenben különböző Teremtmény kellett megvívja: Satana, és Hamorin. 312
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet A következő összecsapásra Satana már sokkal nagyobb, hatvanhat főből álló csapatot küldött a Föld színére. Amint az első csoportot: ezeket a fizikai testekbe öltöztetett negatív lényeket is két részre osztotta, s épp úgy indította őket útjukra, egyazon időben indítva támadást Tibet, s a Bermudák ellen. Hatvanhatot küldött harcra azon szellemlények közül, akik azóta a szolgálatában álltak, mióta akkor, azon az Ég-magas pillanaton a Kereszt tövénél álltak. Mert azok közül voltak ők, akik oly nagy garral kiáltották: Feszítsd meg… s akik aztán ott álltak a Kereszt tövében is: ám mit sem értettek meg az Áldozat lényegéből, mert még ott, azon a szégyenteljes, és mégis csodálatos és mindenek felett szükséges pillanaton is csak a maguk sötét gondolataival, s a maguk sötétnél is sötétebb terveivel voltak telve, amint az égett bennük önnön földi létük utolsó pillanatában is, amikor is a mélység kinyújtotta értük kezét… amint ők maguk nyújtották ki azt a mélység felé már rég, már hosszú évekkel, évtizedekkel (sőt: sokan már évszázadokkal) azelőtt… A Tibeti szerzetesek, amint az az első alkalommal volt: most is felkészülten várták a támadást. Hamorinnal az élen fogadták a bekopogtató, s magukat tanítóknak kiadó ember-testekben lévő ellentétszellemeket, akik természetesen nem késlekedhettek sokáig: mielőbb meg kellett kezdjék a támadást, hogy uruk kívánalmainak megfelelően; mielőbb az ereklyék birtokába jussanak. Hogy hol, a kolostor mely pontján találják az Ereklyéket, azt az Erő közelében tapasztalt, s számukra kellemetlen, sőt: gyötrelmeket adó érzésekből következtették ki. (Pontosabban az Ereklyék tökéletes másait, az azokban lévő, s a tényleges Erőnek csupán halvány lenyomatát érzékelték, hisz a Valódi Erőt rejtő Ereklyékkel és Kegytárgyakkal már rég, már évszázadokkal azelőtt elrejtőztek az Őrizők a hegy gyomrában, akikkel attól kezdve alig egy-két, hozzájuk hasonlatosan igen magas szintről érkezett, s már évszázadok óta a Föld színén tartózkodó, félanyagi testekbe öltözött Elsőd tartotta a kapcsolatot. Azok, akik közül ketten már az Ezer éves Birodalom vége óta a Kolostor falai közt éltek.) Amikor az ellentét küldöttei (vagy mondjuk inkább úgy: harcosai, hisz ezek már a valós, s hozzá az igen kemény harc késztetésével és képességével érkeztek) tudatosították magukban: hol tartják a Kegytárgyakat, engedélyt kértek, s persze kaptak is, hogy ama teremben tölthessék az éjt, meditációs szándékra hivatkozva. Hamorin tehát beleegyezett, ám szerzetes-társait szigorú szóval eltiltotta, majd egy-egy energia-blokád felállításával el is zárta az imateremtől, de még az oda vezető folyosótól is: nehogy vesztére a segítségére akarjon sietni egy is, kockára téve, vagy akár meg is szüntetve önmaga számára a Létet, félbeszakítva ezzel megkezdett Útját. Hamorin ugyan nem volt tisztában a harc kimenetelével (ezt még előtte is fedve kellett tartsa a Törvény), de hogy a harc sosem látott méreteket fog ölteni, azzal nagyon is tisztában volt, amint azzal is: ezt szerzetes-társai épp úgy tudják. Ezért igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni azok védelmére: s azért még, mert tudta azt is, hogy mint a mélység (élete korábbi szakaszából eredően) ismerőjének, e harcot egyedül kell felvállalnia, s megvívnia egyaránt, bármi legyen is annak kimenetele és végkifejlete. A harc lényegében már az első perctől fogva megkezdődött, amint a „tanítók” elfoglalták helyüket abban a szobácskában, amelyben az Ereklyék mását tartalmazó láda volt. Az ellentét szolgái először csak körbetapogatták gondolataikkal a ládát, majd hogy érzékelték a (számukra) hatalmas pozitív energia jelenlétét: felidézték magukban a mélység energiáját, s hogy annak birtokába jutottak, együttes erővel igyekeztek a láda fedelét gondolatenergiáik segítségével kifeszíteni. Ám Hamorin, aki a maga kis cellájában ülve gondolati úton követte figyelemmel azok minden egyes tettét, de még gondolati úton végbevitt cselekvését is: önnön szellemi energiájával újra és újra visszaverte a támadást. Már akkor iszonyatos mélységű negatív erők csaptak össze Hamorin Szellemi Én-részével: ám ez lényegében még csak a kezdete volt a harcnak. A kudarc láttán a támadók igyekeztek nem a láda egészére, hanem annak az általuk leggyengébbnek érzett pontjára, vagyis a fedelére koncentrálni. Az általuk kibocsájtott, s már megbízójuk által is megtámogatott negatív energia ekkor már olyan erőssé lett, hogy lepattanva a pozitív energia-burokról, füst és láng-oszlopok megjelenését idézte elő, s a két ellentétes irányú, s minden képzeletet felülmúló nagyságú energia együttrezgése a kis imateremben lévő csatlósok egy részét megsemmisítette. S ezt most a szó teljes fizikai értelmében értsd: testeik egyszerűen elemeikre bomlottak, 313
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet s a testeiket megfogalmazó negatív energia szintén felfelé csapódott, megemelve az útjába kerülő bútorokat, s használati tárgyakat, majd kiutat keresett, és talált is az ellentétes energiák-okozta légnyomástól szó szerint széjjel robbant ablakok helyén, ahol is kivágódva a szabadba, sivítva és süvöltve, mint valami megveszekedett démon; tovább folytatta a pusztítást. Iszonyatos szélvihart támasztott, amely egyként tépte ki a hegy oldalában szinte csak véletlenszerűen megkapaszkodott fűcsomókat, gyenge, satnya ágú bokrokat, de felkapta még az útjába kerülő kisebb sziklatömböket is, mintha magával akarná vinni útja végcéljáig, vagyis a Föld, s a Seiza közé ékelődött negatív elem-tömeg felé, amelybe kevéssel később becsapódott, hogy eggyé váljon az ott lévő negatív elemekkel. Az imateremben eközben a visszahulló tárgyak további csatlósok életének vetettek véget; s azok test-elemei követték a korábban távozott energia-tömeget… A sorozatos kudarc, ha lehet, még vadabb támadásra ösztönözte az ellentét csatlósait! A harmadik támadás már akkora negatív energia-tömeget mozgatott meg, hogy azok ismételt visz-szacsapódásának erejétől az imaterem falai, s a mennyezet megrepedezett, majd helyenként le is omlott, s az imaterem padozata valami őrült, hullámzó mozgásba kezdett, mintha egy végső, halálos táncot járna… Hamorin mindeközben kis cellája mélyén ült a megszokott meditációs pózban, ám szelleme iszonytató harca testének minden elemére kihatott. Úgy tűnt; a Szellemi Én-rész ezúttal valóban magára hagyta a testet egészen, hogy minden erejével az emberfeletti harcba vesse magát, s ha kell, hát önnön létének feláldozása, vagyis önnön elemi részekké való bomlása árán is megoltalmazza az Ereklyéket tartalmazó ládát, hisz ha az az energia, amelyet az Ereklyék másolataiba rejtettek: valóban csak egy töredéke is az Erő egészének: még mindig túlontúl nagy erőt képviselt volna Satana kezében, s az nem is kétséges: mire használta volna fel a birtokába jutott energiát…! Hamorin teste tehát mozzanatlan ült a maga megszokott pózában, de úgy, mintha minden élet kiszállt volna belőle. Légzése szinte egyáltalán nem volt, s mintha még a vér árama is megállt volna ereiben: s bizony, nem sok kellett hozzá, hogy ez így is legyen, hisz Hamorin testi tudata is minden erejével a Szellemi Én-rész segítségére sietett, vagyis gondolat-energiái révén maga is harcba szállt az ellentét pokoli energiáival szemben. Az ezt követő támadás már sokkalta gyengébb volt, mint az előtte lévő, hisz az ellentét csatlósainak többsége elillant, mint a kámfor, vagy inkább úgy, mint a szél-fútta, bűzhödt füst: ám ez az utolsó harc mégis Hamorin fizikai létének végét jelentette. Hamorinét is, akinek alélt szellemét egy Elsőd várta, hogy a magával vitt Erővel új életre keltse, s feltöltse, s aki ezután már az Elsőd mellett figyelte: mi lett a harc végkimenetele. Végig nézte nem csak az utolsó támadó sűrű és sötét szellemi részének útját, de azt is: mint nyeri vissza élettelenné lett, s a harc végére teljességgel eldeformálódott test-ruhája mindinkább az eredeti formáját, amely a Kegytárgyakból elindult, parányi energia-sugárral feltöltődve hamarosan ollyá lett, mintha egy békés, mély álomba merült volna, egy álomba, amely mosolyt csal az álmodó ajkára. Aztán végig nézte azt is: mint tüntetik el az iménti harc-okozta károkat, majd bontják fel gondolat-energiáik révén hátrahagyott fizikai testét szerzetes testvérei, akik közt kevéssel a szertartás után ismét megjelent. S nemcsak hogy megjelent, de megadatott neki az a kivételes kegy is, hogy már ÉN-je teljességében állhasson eléjük, amint az is, hogy az utolsó percen, vagy ha úgy tetszik: a Finálénál is jelen lehessen, hogy velük, s az idő közben a Föld színére érkező Elsődökkel élhesse át a Nagy Pillanatot. A Bermudákon, amint mondtam, ugyan akkor lendültek támadásba az ellentét csatlósai, amikor a Tibeti kolostorba érkezettek. Ám ezek harcáról lényegében nincs mit mondanom, annál is inkább, mert itt már egyáltalán nem beszélhetünk semmiféle harcról! A Bermudákon már közelébe sem érhettek még csak a szigetnek sem, melyen a palota állott: már testeiket idejekorán elemeikre kellett bontsák azok az Elsődök, akik akkor a szigeten, pontosabban a Palotában tartózkodtak. Annál is inkább így kellett tegyenek, mert akkor már teljességében nyitva állt a Bermuda-szigeti Dimenzió Kapu, amely közvetlen összeköttetést biztosított a Föld és az Ég közt: s azon az ellentétes irányultságú energia egyetlen atomja sem juthatott át…!
314
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet A harc mindkét helyszínen lezajlott hát, egyik ponton így, a másikon úgy: amint annak lennie kellett. Ám nem ért véget ezzel maga a történés! Nem, s még talán azt is mondhatnám, hogy a lényeg ez után következett! A Tibeti kolostorba küldött csatlósok közül utolsóként távozó negatív szellemi energia, miután eltávolodott a földtől, s visszacsatolódott a reá várakozó, mélysötét ÉN-nel, hogy már eggyé válva azzal: kövesse társait a Föld és a Seiza közé ékelődött, már meglehetősen megritkult negatív energia-tömegbe, olyan erővel csapódott az őt magába szippantó elembe, hogy az szó szerint beleremegett, majd hullámzani kezdett, végül egyszerűen kivágódott valahová oldalirányban a Kozmoszba, mintha a Föld és a Seiza pozitív energiája egyszerűen kitaszította volna maguk közül, s a Kis Nap, azaz a Seiza ismét ott ragyogott a Föld: de már a megtisztult Föld fölött, ha lehet, még ékesebb, s még ragyogóbb sugarakat árasztva az alant élőkre. A fekete energia-tömeg kiszabadult tehát a Föld, s a Seiza fogságából, s első pillanatra úgy tűnt: valami iszonyatos sebességgel készül rázuhanni a Földre, majd meg úgy, mintha irányt változtatva bár, de épp olyan sebesen száguldva távolodna a Világűrben. Ám ez valóban csak a látszat volt. A valóságban az történt, hogy az addig tömörnek tűnő elem cseppjeire bomlott széjjel, s vált mind kisebbé és kisebbé, míg csak a legkisebb egysége is elemeire nem bomlott. Aztán ezek a negatív elemek mind megindultak a maguk egyéni pályáján, hogy elfoglalják és betöltsék azt a helyet, amely reájuk várt, s pedig ama bolygón, amely negatív irányultságuk szerint kijelölt tartózkodási helyükké kellett legyen, egészen addig a pillanatig, míg éretté nem lettek a Fény meglátására, elfogadására és követésére. A Bibliai jövendölés telt hát be fölöttük, amely azt vetítette elő: a hasonló a hasonlóhoz takaríttaték… A Kis Nap tehát ismét életre kelt, s a Föld színén maradt, s a Fény követésében élő emberek, de még a köröttük természeti lények is valami önfeledt, eufórikus öröm-mámorban úszva köszöntötték, s köszönték meg Őt az Ég Urának: míg az ellentét fejedelme minden eddiginél vadabb haragját és gyűlöletét árasztotta az Ég felé. Ám e harag természetszerűleg nem érhetett az Ég magasába, de mert hogy valahol, valamiképpen mindenképp le kellett csapódjon: ismét csak az ellentéthez ragaszkodó, s az ő negatív irányát követő emberek (maradék) csoportjainak élőhelyein csapódott le. Mégpedig olyan erővel, hogy nyomán éktelen égzengés, és pusztító viharok támadtak: egymás után döntve romba mind, az Ég felé ágaskodó betontömböket, s téve a Föld színével egyenlővé az egykor oly hivalkodó városok maradék ékeit, majd szinte azok utolsó falait is, ölve és pusztítva közben mindazokat, akik nem találtak hirtelen menedékre a tomboló viharok elől. Mire a vihar-kavarta por, és víz, és gáz-fellegek utolsó maradéka is elült, elpihent a rommá lett városok fölött, az ellentét szolgálatában álló emberek száma mindösszesen hatszázhatvanhat fő volt az egész Föld színén. S ez a hatszázhatvanhat örömmel és készségesen vállalkozott rá, hogy harcba száll Satana aljas céljai érdekében, annál is inkább, mert Satana el tudta hitetni velük: mindama pusztítás, és mindama szenvedés, amelyet át kellett élniük, nem volt más, és nem volt kevesebb, mint Isten büntetése, amiért még mindig ellene szegülnek az Ő akaratának. Ugyan Satana nagyon is tisztában volt azzal: ezek a fizikai lények a Föld értelmezése szerint sem érnek sokat, mintharcosok, hisz azok már jócskán túl voltak a földi életük javán, ám annyi energiája már nem volt, hogy újabb, s most az előző két összecsapásnál nagyobb létszámú harcost fogalmazzon meg céljai elérése érdekében, s még fel is töltse azokat a feladat bevégzéséhez szükséges anti-energiával. Be kellett érnie azzal, hogy a fizikai testben lévőket tölti fel önmagából, s hogy azok minél kevesebbet vesztegessenek el ebből az erőből: még azt is megtette, hogy egészen a Tibeti hegy lábáig repítette azokat. Most persze eszébe sem volt megosztani csapata erejét, annál is inkább, mert tanult a Bermudákon történtekből. S már még azt sem tartotta fontosnak, hogy a legnagyobb energia szinttel bíró Kegytárgyakat szerezzék meg számára csatlósai! Már beérte volna egy részével is az Erőnek, persze azzal a hátsó megfontolással, hogy azon többletenergia segítségével, annak a maga számára való
315
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet áttranszforálása után erős és hatalmas sereget állít elő magának, amely aztán már képes lesz megszerezni számára az Erő teljességét rejtő Kegytárgyakat… … – És itt volt az a Pillanat, amikor Krisztus azt mondta: eddig, s most ne tovább! A Tibeti hegyek lábáig volt képes Satana eljuttatni a maga erejével feltöltött sereget, ám annál egy lépéssel nem tudta embereit közelebb juttatni a Kolostorhoz. S bár azok elvakult dühükben akár gyalogszerrel is nekivágtak volna a hegynek: ők sem jutottak feljebb a hegy lábától, egyetlen lépéssel sem. Először még a tehetetlenség, aztán pedig az ámélkodással elegy rémület kötötte meg lépteiket. Amint felpillantottak ugyanis a hegy tetejére, valami sosem látott, tündökletes dolog tárult elébük. Valami olyasmi, amire nem volt példa, mióta a Föld egyáltalán megfogalmazódott, s megkezdte végtelennek tűnő Útját a Kozmosz tengerében. Amint a hegy lábához ért az ellentét energiáival megtámogatott csoport, hirtelen erős széllökés indult valahonnan a Hegy csúcsa felől. Amikor az emberek felpillantottak, hogy megállapítsák: mi okozza a hirtelen támadt szelet, megtorpantak, s már úgy nézték az elébük táruló Csodát. A szerzetesek által a hegy mélyébe rejtezett Őrizők felé árasztott gondolat-energia láthatóan emelkedett a hegy fölé, elterülve rajta lágyan, mint valami puha, arany-szín derengés, majd lejjebb ereszkedett, s összekapcsolódott az Őrizők tudatából kiáramló gondolat-energiákkal; hidat alkotva a hegy tetején álló kolostor, s a hegy gyomra közt, mire a hegy megnyílt: lassan, mint a rózsa szirmai, s a hegy mélyéből áradni kezdett a Ragyogás: az Ereklyékbe rejtett Krisztusi Erő nyilvánult meg ekképpen. Az Őrizők felemelkedtek hegy-mélyi rejtekeikből, már nem rejtve, de nyíltan tárva az alant ámulók elé a kezükben tartott, Becses Kincseket. A hegy tetejéről a Föld minden pontjára kiáradó Erőre válaszul a Bermudákon lévő dimenziókapu is megnyílt, s a Kapun az ereklyékbe rejtett Erő Mennyei megfelelője áradt, majd összekapcsolódott, vagy inkább egybefonódott a Kegytárgyakból áradó Erő lágy, mégis erős ívével, szoros szálat szőve ezáltal Ég és Föld között. Az egyenként is hatalmas Erőt képviselő Kegytárgyak felszínre emelkedése, s a Föld színére érő Mennyei Energia hatására ezer és ezer változás következett be úgy az emberek testeiben, mint a velük - mellettük élő állatok és növények testében, de azok teljes benső énjében is. Az Erő sugárzása minden Élő tudatában (és tudattalan, tehát csak ösztön szintű érzéseiben) valami mérhetetlen Boldogságot, mély megnyugvást, s a legtökéletesebb biztonságérzetet adott. Ragyogott a két Nap, s fényüket felerősítette a Kegytárgyakból áradó Erő. Amint az Krisztus érkezésekor volt: virágba borult egyszerre minden ág, de még mintha a Föld teljes felületét is virág-szőnyeggel fedte volna be egy láthatatlan Tüdér-kéz. A hálaadó imák úgy szálltak az Ég felé, mint a pajkos-fürge, Tavaszi szél, meglebegtetve az ágak kicsiny leveleit, s mind a semmi kis fűszálakat, s ekként azok olybá tűntek, mintha maguk is megköszönni kívánnák a Csodát; mély meghajlással, vagy épp kecses intéssel köszöntve az ERŐ: az ÉLET áramát… Az Ég még sohasem pompázott íly gyönyörű, arannyal s ezüsttel át, meg átszőtt kék káprázatban (a szín már gyenge kifejezés volna itt!), s a tavak, a folyók, a kicsiny patakok, de még a hatalmas, büszke Tengerek és Óceánok is e megfoghatatlan, felfoghatatlan s megfesthetetlen kékséget tükrözték vissza, megemelve az Égből lopott ékesség utolérhetetlen szépségét hófehér habjaik fodraival… Emellett természetesen maguk a fizikai testek is megváltoztak, amint az várható is ilyen hatalmas energia szint növekedés során. S épp ennek a változásnak az elviselhetése érdekében volt szükség az emberi, de az állati és növényi testek gén-állományának korábbi változásaira, azaz: ez tette szükségessé, hogy a ti korszakotok huszonnégy, vagy a későbbi korok emberének huszonhat kromoszómája helyett a végidők emberisége már huszonnyolc kromoszómával rendelkezzék. E két utolsóként kialakuló kromoszómába volt belekódolva az emberi szervezetnek ama képessége, hogy a megnövekedett energia elviselésére alkalmassá legyen, s nemcsak hogy azon testek, vagyis fizikai szervezetek károsodás nélkül voltak képesek fogadni az energia megnövekedett voltát, de olyan pozitív változásokat produkáltak szinte „egyik percről a másikra” aminőt ti ma még elképzelni sem vagytok képesek. Persze, nem véletlen tétettem veled idézőjelbe azt, hogy e változás egyik percről a másikra következett be, mert ha a látszat ezt mutatta is: azért ez nem egészen így volt, s nem is lehetett volna így. Maguk a genetikai változások 316
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet apránként, fokról - fokra már évszázadokkal azelőtt megkezdődtek, s az utolsó évszázad során felgyorsultak, hogy amikor elérkezik a Nagy Pillanat, e változásoknak már csak a felszíni megfelelőjét kelljen az emberi szervezeteknek megélniük. S ezzel együtt persze a test-tudatoknak is, hisz a nagy átalakulás utolsó fázisa már szemmel látható volt, s ez bizony, nem kis ámélkodásra késztette a kor emberét. A maga testének változását először mindegyikük a vele szembe jövők testeinek változásán mérte le, majd szeme elé emelve kezét, mezítelen maradt karját, vagy épp lábát: önmagán is megtapasztalhatta a másokon látott változások minden kis, és nagyobb jelét. A testek hirtelen mintha magasabbá, kecsesebbé, ám ugyanakkor mégis valahogy erősebbé váltak volna, s a test bőre halványabb, szinte már áttetsző gyöngyház-fényben szinte fluoreszkálni látszott, s ragyogó rózsaszínné lett, amely alatt az égszínkék érhálózat olyként hatott, mintha ki-ki a bőre alá fogadta volna a nyári Ég ezer és ezer, tiszta kis szálát, vagy mintha tisztavizű folyók és patakocskák futottak volna a halovánnyá nemesült bőr alatt. Az emberek haja lággyá és selymessé lett, s szemük sosem látott fénnyel ragyogott, mint egy-egy élő, és ékes kis Csillag, és hangjuk sosem hallott édességgel csendült… S ez még csak az emberi testek külső változásainak egy-egy jellegzetesebb vonása: de minden más élőlény, s még az élettelen dolgok is jelentős változáson mentek át, amint az természetes is. A hegy lábánál megrekedt hatszázhatvanhat teste már a legelső percekben szintén át kellett essen a nekik rendelt, mert az ő benső késztetéseik irányának megfelelő változásokon. Amint az eddig is volt: negatív gondolat-energia elemekké bomlottak fel, s ezen energia-elemek szinte harsogva szelték át a Föld légterét, majd a Föld energiaburkán átjutva a Kozmoszt is, hogy ki-ki a maga benső szellemi milyenségének megfelelő bolygó felé száguldva tovább, mielőbb elfoglalja a maga helyét a Végtelen egyegy pontján, a hozzá hasonlatos Szellemi Én-részek közt. A Bermudákról, s a Tibet csúcsától indult, majd a Fent egy pontján összefonódott Energia-szálak (vagy már inkább Energia-nyalábok) eközben teljességgel egybekapcsolódtak a negyedik szféra szintjéről aláereszkedő Energia-árammal: s miután ez tökéletessé és bevégzetté lett, a Föld fizikai gömbje lassan, méltóságteljesen emelkedni kezdett, mind feljebb és feljebb érve. Körötte a Föld vezérlő szellemi Géniuszai őrködtek, míg a felcsatolódás útvonalát végig Elsődök, és magas szintekről érkezett Szellemlények vigyázták, a távolabbi Kozmikus pontokat pedig a kis, és nagy Angyalok milliói tartották felügyeletük alatt. E hatalmas óvintézkedésre annál is inkább szükség volt, mert most nem egy Szellemi Én-rész, nem is egy kisebb, vagy nagyobb Szellem-csoport: egy egész bolygó kellett elérje teljes és tökéletes biztonsággal a magasabb rezgésű szférát, s ez Satana esetleges támadásának veszélyét is jelentette egyben, s ez már nem csak a Földet érintette, de a Csatorna végett a Fent világának teljességét, hisz a negyedik szféra lényegében egy ponton most meg kellett hogy nyíljon: azaz nyitottá kellett legyen a Fent Világának (a Mennyországnak) az Előcsarnoka, tehát az a Pont, ahol Satana már nem képes a maga teljes negatív energiáját feláldozva sem kifejteni a maga mélyből vett, s mélybe húzó erejét. Ezzel, s az őrizet teljességgel áttörhetetlen voltával azonban maga Satana is tökéletesen tisztában volt, amint azzal is: elvesztette az utolsó csatát is, méghozzá anélkül, hogy a támadást akár csak meg is kezdhették volna csatlósai, akiknek pedig a saját ereje, a saját energiája lett adva. Ám csak annyi volt az a Kegytárgyakba rejtett, s általa olyannyira megszerezni vágyott Erővel szemben, mint semmi kis szappanbuborék, amelyet hátára kapott, s örökre elsodort a Szél… Tudta ezt, amint tudatában volt annak is: nem csak ezt a csatát, de ezzel mindahányat elveszítette, amelyet eddig mint nyertes csatát tartott számon, s azokat is még, amelyeket még csak ezután kíván megvívni, hogy legalább a maga Mélység-birodalmában fenntarthassa uralmát örök időkre. Mert már ez volt a célja, s bár valóban tisztában volt azzal, hogy ez ettől a pillanattól kezdve már eleve vesztett ügy számára: titkon mégis reménykedett abban, hogy egy percen, ha már ismét megerősítette a maga hatalmát, olyan energia birtokába lehet csatlósai és szolgái révén, amellyel ismételt támadást intézhet Krisztus Birodalma ellen; de akkor már a teljes Teremtettség megszerezhetéséért fog harcolni. Tudta mindezt, ám e tudás mellett is izzott benne az elvakult harag, amelyet e dac csak még inkább felerősített, s mert hogy a Fent világa ellen nem volt módja, s persze: értelme sem megkísérelni harcolni, haragját a maga fennhatósága alá tartozó bolygókon, s azok testekbe öltözött lényein vezette le. 317
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Szinte egy bolygó nem akadt az alsóbb szinteken megrekedt síkokon, amelynek felszínén ne tombolt volna a vihar, s ahol ne haltak volna ezrével a legkülönfélébb testeket viselő élőlények… – csak azért, hogy „haláluk” után nemsokkal ismét ott álljanak a viharban, viselve és tűrve uruk vad haragjának minden jelét, s ezek minden következményét. Még akkor is tombolt alant a Satana keltette, vad vihar, amikor a Föld fizikai gömbje elérte a köztes dimenzió szintjét, s lágyan belesimult a megnagyobbodott szellemi gömbbe, amely úgy ölelte át, úgy zárta ismét magába, mint tévelygő, majd visszatérő gyermekét az ölelésre tárt, anyai kar. Aztán az ismét egyesült bolygó folytatta megkezdett Útját a negyedik szféra első dimenziójába. A Föld, de már az újra egyesült Föld mögött épp oly halkan, mint ahogyan kinyílt: lassan, de már örök időkre bezáródott a Fent Világának, a Végtelen Teremtő Birodalmának kapuja. Ettől a pillanattól kezdve az ember nevű lény már nem szorult a karmikus történések kötelmei alá, hisz már minden egyes Útján a Fent Örök Törvényeit kellett felelevenítenie magában a Szellemi ÉN-nek, hogy azokat változtassa Valósággá a Szellemi Én-rész a gondjaira és használatára adott test, s annak tudata által. De még ez is csak a Holnapok történéseinek áramában válik az ember nevű lény feladatává. Ma, most még nem, hisz még be kell telnie a Végtelen Boldogsággal, azzal a Boldogsággal, amelyet igazán befogadni, megérteni igazából kevés egy Örökkévalóság is, mert újra és újra, s aztán ismét csak újra megszületik, megfogalmazódik úgy a tudatban, mint a Szellemi Én-rész, vagy később a Szellem tudatában, mind nagyobb, és nagyobb teret hódítva meg magának, míg végül más nem marad a Szellemben, csak e végtelen, ez az állapotszerű Boldogság, míg el nem tűnik e Boldogság mélyén a Tudat is, hogy a Szellem eggyé váljon, résszé csiszolódjon a Végtelen Boldogsággal. Ám ez még odébb van, még sok Utat kell bejárnia a mélység fogságából épp csak kiemelkedett Szellemek csoportjának, így erre itt, e kötetben már nem is kerítünk sort. Annál is inkább, mert itt és most még nem is ezt, de a Visszatérés Ég-magas pillanatait szeretném megmutatni, majd annak tetőpontját, vagy ha úgy tetszik: megkoronázását… Helyesnek tartanám azonban, ha ezt nem én kellene elmondjam: attól tartok ugyan is, hogy én nem tudnám oly plasztikusan ábrázolni a ti nyelveteken, s a ti szellemi síkotok minden szempontját figyelembe véve mindazt, amit látunk, hallunk, s amit átélünk (ha csak részben is) az Új Föld színén élőkkel, mint te magad, aki az alant uralkodó Valótlan valóság része, és részese is vagy ezen Utad okán és jogán. Induljunk hát Gyermekem, hogy lásd, halld, érezd, hogy majd el is mondhasd Testvéreinknek mindazt, amit most elébed tárok, mint a Holnapok Ígéretét… Először természetszerűleg feljebb emelkedtünk, hogy a fénylő Ég magasából vessünk egy pillantást a Föld színére, s az ott élőkre. A korábbi Utakról már ismert Váróterem fölött voltunk. Most azonban mindent mondhattunk volna, csak azt nem, hogy a Terem üres, és csendes. Amerre néztünk, új, és mégújabb érkezők nyüzsögtek, s tréfálkoztak, kacagtak végtelen boldogságukban. Értették, s érezték: micsoda Kegyelem történt velük. Nem egy csoport volt, amelynek tagjai hangos, csengő hála-énekkel dicsőítették az Úr Szent Nevét, tán abban való, végtelen bizakodással: daluk hallatán elébük áll Krisztus, ahogy tette ezt (tán nem is olyan rég, hisz alig párszáz esztendeje csak…) akkor, amikor ezer esztendőkre Úr lett a Föld színén… Az érkezettek közt Elsődök, a legelső emberiség Ég-tiszta szellem-ruhát viselő képviselői, s az Ég Angyalai tűntek fel itt is, és ott is, hogy személyesen fogadjanak minden egyes érkezettet, valami olyan mámoros boldogságban ragyogva maguk is, mint mind a köröttük lévő, s a mélység fogságából épp csak kiemelkedettek. Így, egy bizonyos magasságból figyelve olyanoknak tűntek, mint egy hatalmas család felnőttjei, s az érkezettek mintha a Család tagjai által várt-remélt Újszülöttek lettek volna, akik akkor, abban a pillanatban születtek meg szinte a „semmiből” kelve életre a szemük láttán. S ez még csak a váróterem volt! A terembe aláereszkedve, majd kilépve annak városba vezető Kapuján ugyanazt a képet láttuk viszont, de százszorosan, ezerszeresen felnagyítva. A város lakói az utcákra vonultak, mint a mi városaink lakói egy-egy Országos ünnepen: s itt egy nem volt, akit a maga szomorúsága, élete kemény és nehéz történései, vagy akár saját, egyéni öröme a házak fala közt kényszerített volna maradni! Itt nem volt gond, és nem volt keserűség, hisz a betegség lényegében 318
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet ismeretlen volt, s ha mégis bekövetkezett olykor, afölött nem aggodalmaskodtak, hanem igyekeztek mielőbb kideríteni annak valós okát, s persze: nem volt gond, nem volt keserűség a távozás sem, hisz azzal mindannyian tisztában voltak: aki bevégezte Útját, az egy aprócska lépéssel feljebb léphetett a fejlődés Örök Iskolájának Ég-magas lépcsősorán. Efölött azonban nem hogy nem volt okuk: de tudták is, hogy nincs okuk szomorkodni, még akkor sem, ha a távozó fizikai hiányát épp úgy megtapasztalták egy elillanó Lét-másodperc erejéig, mint a mi világunk gyászolói. De valóban csak egy villanásnyi ideig élhetett a szomorúság halvány árnya is ama Felismerés mellett: aki eltávozott, lényegét tekintve épp úgy velük maradt, hisz nem a LÉT-ből kellett kilépjen, csakis a LÉT-nek abból a (még mindig) félárnyékban lévő pontjáról, hogy egy olyan közegbe emelkedhessék, ahol inkább éri őt a Végtelen Szeretet mindenekre tűző, Éltető Sugara. És amint nem volt egyéni szomorúság, úgy nem volt egyéni, külön öröm sem, hisz az egyén öröme mindenki öröme és boldogsága is volt egyben, hisz az egyén (vagy a család) öröme egyben azt is jelentette: ki-ki a saját szívében élő, s Testvére felé árasztott jó kívánság bekövetkeztét érhette meg: s ez egységessé tette őket az öröm megélésében is. Így azok, akiknek otthonaiban épp a Nagy Pillanat során következett be egy-egy várt-váratlan, örömteli esemény: mind kivitték a maguk egyéni örömét is, szétszórva annak sugarát Testvéreik közt, hogy azzal is emeljék az Ünnep fényét. S mint a Teremben; itt is felcsendült a dal: olykor először csak egy magányos hang szállt az Ég felé, de csak azért, hogy a dalt felkapja a sokaság: s attól kezdve már a dal is összekötötte a szíveket s a lelkeket, még inkább egybeforrasztva azokat a Krisztus Szent Színe előtt… Ünnepelt tehát a város, és velük ünnepelt maga az Ég is: a Nap, amely sohasem látott fényességgel ragyogott fölöttünk, millió gyémánt és arany-sugárral hintve be az utcákat, s a tereket mintha maga is emelni kívánta volna a szívekből kiáradó Boldogság ragyogó fényét, s mert hogy az Ég egy ponton nyitva állt a felsőbb dimenziók hozzánk legközelebb eső pontja, s az örömmámorban fürdő Föld dimenziója között; a millió Csillag is ott szikrázott a Nap ékes sugaraiban: dalolva maguk is a saját, számunkra inkább még csak érezhető, semmint megérthető Csillag-dalukat, amellyel persze nem csak az Eggyé-lett Földet, és Shambhalla új, és régi Lakóit, de valaki Mást is köszönteni kívántak volna. Valakit, Akit mi még ugyan nem láthattunk, de Akinek közelségét egyre inkább éreztük. Valakiét, Aki mintha a szíveink mélyéről felcsendülő dal hívó szavának engedve érkezne az újjászületett Földre, hogy maga is része és részese legyen e megismételhetetlen Pillanatnak. S ez így is volt: ám ez csak később vált bennünk tökéletes bizonyossággá… Az újjászületett Föld lassan, méltóságteljesen forgott szellemi burkában, mint felékített mennyasszony újonnan reá adott, s minden drágasággal még ékesebbé varázsolt köpenyében. Köröttünk, s a Föld teljességén tombolt az Örök Tavasz, s a házak közti kertekben millió számra dugták ki fejüket a sohasem látott, pompásabbnál pompásabb virágok: némelyik aprócska volt, mint a mi erdeink szerény ibolyái, némelyik azonban akkora, amekkorát addig csak álmomban, vagy meditációs Utaim során láttam. Vezetőm mellettem állt: lágy hangja úgy olvadt bele Szellemi Én-részem tudatába, mint a szellő, s mert a végtelen Boldogság szinte viselhetetlenné lett a Föld vad, durva közegéhez idomult fizikai tudatom számára: mint földi lény is éreztem, s értettem szavait. Ám nem szólott hozzám hosszasan: egy még ragyogóbb, s még tündökletesebb történés elterelte figyelmét felfokozott tudati és szellemi állapotomról, egy olyan Jelenség, amely a saját figyelmemet is elterelte minden más egyébről, s amely végtelen fenségessége mellett is megadta számomra a tökéletes nyugalom és biztonság érzetét. Már nem kellett attól tartsak: a végtelen Boldogság oly erővel feszül tudatomnak, hogy képtelen leszek szavakba önteni mindazt, amit látván látok, tisztán hallok, s amit minden tudati idegsejtemben és Szellemi Én-em minden egyes elemi részecskéjében érzek… A Föld, amely eddig oly méltóságteljesen keringett a Nap, s önnön tengelye körül, most egy pillanatra mintha megállt volna. Ám ez inkább csak a mi legbensőbb érzetünk szerint volt így, hisz nem is lehetett másként. Ám én mégis valóságosnak éreztem, amint valóságosan véltem hallani azt is, amint a megtorpanó Föld egy elragadtatott, mély sóhajjal fejezte ki csodálatát ama Kép előtt, amely felszíne felé közeledett. Mintha egy pillanatra visszafojtotta volna a lélegzetét, hogy aztán egy mély, boldog sóhajjal fejezze ki hódolatát a Legtökéletesebb Szépség iránt, amelyet valaha is módjában állt megtapasztalni kurta, alig néhány évmilliárdos Léte során… 319
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet Azon a ponton, ahol a fölöttünk lévő dimenzió Csillagait láttam még csak az imént is ragyogni; egy minden eddiginél tündökletesebb Fénysugár ereszkedett alá, egészen a Föld színéig. Éreztem, hogy ugyanazt az Arany-hidat látom, amelyet már kétszer is megcsodáltam, de amely most ezerszeres ragyogásban hullott alá a Mennyek magasából; s Vezetőm gondolataiból kiolvashattam: ez így is van. Most azonban az Arany híd nem a Bermudák felé, s nem is Tibet felé ívelt, de szinte közvetlenül az ünneplők fölött állapodott meg, úgy, olyas-formán, hogy az újjászületett Föld minden egyes lakója úgy érezhette: egyenesen a szívéig ér ama Híd. S bizonnyal ez is így volt, hisz ez sem lehetett volna másként… A köröttünk ünneplő sokaság elnémult, s miként mi magunk is; egy pillanatra mély áhítattal és alázattal térdre hullt a Ragyogás láttán, ám hamarosan felemelkedtünk mindannyian, s akkor már szíveink igaz, önfeledt Szeretete felfelé vonzotta tekintetünket, s szóra nyitotta ajkainkat: Hozsanna a Magasságban! Áldott az ÚR, az ÉLŐ ISTEN FIA! Hozsanna… – hallatszott ezer és százezer és millió torokból a Föld teljességén, de mintha egyetlen ajakról, s egyetlen Szívből szállt volna az áldó szó az Érkező Felé. Fölöttünk, valahol a végtelen magasában, s mégis: szinte karnyújtásnyira tőlünk, az Arany híd Égbe nyúló ívének tetején megjelent a mi áldott Urunk! Ruháját mintha élő hópelyhekből szőtték volna, haja, mint az olvadt arany hullt széles, mégis kecses vállára, arca ragyogott, mint a Nap, s két szeme mint az égő, szikrázó Csillagok: úgy ragyogott reánk. Mosolya maga volt a Hajnal legékesebb sugára, s hogy kezét áldón felemelte, abból az ERŐ milljom szikrája hullt reánk, mint rét füvére a harmat kristályragyogású cseppjei: s mi, gyenge, kicsiny és törékeny fűszálak úgy szívtuk magunkba Jelenléte Erejét, Léte és Lényege ezernyi áldását, mint szomjazó föld az eső cseppjét, minthaldokló a Mennyei Ígéret áramát… A végtelen Szeretet s az áhítat aztán ismét térdre hullni késztetett bennünket: s mi engedtünk szavának, bár pillantásunkat nem vettük le az Úr mosolygó arcáról. Krisztus egy kis ideig állt, s mosolyogva nézett a Föld színén lévőkre, s én tudtam; külön-külön lát mindannyiunkat. s nem csak lát, de pillantása egyenként simítja végig arcunkat, lelkünket és szellemeinket, majd halk-lágy hangon a nevünkön szólít bennünket, s azt mondja: – Vártam reád, gyermekem! Vártam, s ím: most végre itt vagy, visszatértél, amint azt kívántam… Ekként szólított meg mindannyiunkat az Úr, s szava nyomán ismét a hála, s a végtelen Boldogság hullámai áradtak a Föld színén, minden kis zugát be, és feltöltve szíveinknek: s ezt már megint csak nem lehetett elviselni válasz nélkül! A térdeplő sokaság ajka ismét áldó, dicsőítő szóra nyílott, majd a szó magasabb régiókba emelkedve dalban zengte tovább Krisztus Dicséretét… Az ÚR eközben lassan végig lépdelt az Égből aláereszkedő Arany-hídon. Mire közénk ért, a levegő-égből egy tündökletes gyémántokkal és rubinttal ékített trónus szállott alá: várva Őt, várva, hogy a FIÚ elfoglalja helyét azok közt, akikért egykor Szent Vérét hullatta, ugyanerre a Földre, amely ím: most mint tiszta és ékes mennyasszony: ŐT várja, ŐT áldja és ŐT dicsőíti…! Az ÚR elfoglalta helyét a trónuson, s az Ég Angyalai vették körül, s szolgáltak Néki, amint szolgált Néki a Nap, a Hold, s mind, a Csillagok, s mi, kicsinyek; már felállva sereglettünk köré, hogy Szavait hallgassuk… Egy kis ideig még ott maradtunk, majd Vezetőm lágy gondolat-hullámával megérintett: – Jöjj, gyermekem! nekünk még folytatnunk kell megkezdett Utunkat, hogy megismerhesd, s megismertethesd Testvéreidet is az ÚT teljességével, amely a FÉNY felé vezet… Nehéz szívvel bár, de elindultam Vezetőm nyomában. Tudtam: igaza van, hisz én még nem maradhatok itt a végtelenségig, hogy örökkön csak az ÚR szavait szívjam magamba, annál is inkább, mert azok, akik itt és most, az Újjá született Föld színén élnek; maguk is bele kell illeszkedjenek a saját mindennapi életükbe, akkortól, amikor az ÚR ismét felemelkedik, hogy már az EGY-ségből kövesse 320
Tandari Éva: Úton a Fény felé V. kötet figyelemmel: mint emelkednek ők maguk is egyre feljebb és feljebb, míg el nem érik a Végső Célt: vagyis a Vele való, Tökéletes EGY-ség állapotát. Hogy ez mennyire így van, azt Vezetőm szavából, s Urunk szívemre simuló, megnyugtató Szeretet-áramából is érezhettem: – Bizony, gyermekem: tovább kell menjünk az Úton, hisz ha az emberiség Mélység-béli története véget ért is; még nem ért véget annak Útja, amelyet megmutatni kívántunk, s kívánunk. Amint nem ért véget a Föld, s más bolygók és Csillagok, valamint az azokon lévő Szellemlények Útja sem. Így el kell hogy induljunk, s hozzá elsőként azokra a mélységben megrekedt szellemlények által lakott bolygókra kell térjünk, amelyeket már láttunk ugyan, de amelyeknek most szintén egy másik aspektusból megtekintve kell megismerd Útját, amint épp így kell megismerd a mélység fejedelmének: Satanának, és minden csatlósának Útját is, akik e pillanatban, vagyis a Föld, s a Föld szellemi gömbjének (azaz FöldAnyának) újbóli egyesülése pillanatában is a maguk harcait vívják: önmaguk ellenében, önmagukért. Úgy tehát, ahogyan eddig is meg kellett vívja minden egyes, a mélység felé elindult Szellemlény a maga harcát, tán nem is tudva: csak is, és kizárólag önmaga ellen hadakozik, mert nincs, nem volt, de nem is lehetett volna számára más ellenfél, csak önmaga… E szavak után Vezetőm ismét elindult, s hamarosan kiemelkedtünk a negyedik szféra első dimenziójából, hogy folytassuk megkezdett Utunkat. Ám ha azt vártam volna, hogy a magunk megszokott pontjára megyünk, hogy ott hallgassam tovább Vezetőm tanításait, hát bizony: tévedtem volna. Ez annál is inkább lehetetlen volt, mert még nem tértünk vissza a saját Jelenem Tér-idő-képzetét adó dimenzionális pontra. Oda kellett visszatérnünk, ahol a Föld kiemelkedett az alant lévő, vagyis a harmadik szféra szintjéről, hogy ott folytathassuk a történések figyelemmel követését, ahol azt kevéssel korábban félbehagytuk. S most is visszaigazolták gondolataimat Vezetőm szavai, aki egy ponton megállva azt mondta: – Ez volt az a Pont a Végtelenben, amelyről az imént látott képben a Föld felemelkedett. Viszont ez lesz az a pont is, ahol ezután időről - időre megállunk majd, hogy meghallgathasd egyik vagy másik magyarázatomat, míg az Út végére nem érünk. Tudom: ha már majd a magasabb szférákba, s azok egyegy dimenziójába emelkedünk, nehéz lesz számodra a visszatérés. Ezért is választottam épp ezt a pontot, s nem azt, ahol mindezidáig megálltunk, ha arra volt szükség. Az ugyanis már túlontúl nagy mélység volna, s ha egy-egy magasabb pontról oda kellene visszatérned, azt semmiképp sem tudná elviselni a testtudat komolyabb megterhelés nélkül, ha egy ennél is nagyobb mélységhez kellene ismét, s minden átmenet nélkül alkalmazkodnia. Mert ne feledd: a test-tudat, amely az általunk leadott közléseket veszi, egy bizonyos szintig, s egy bizonyos formában épp úgy része mindannak, amit te, mint Szellemi Én-rész: mellettem átélsz. De ezt még majd bővebben megmagyarázom, ha annak jön el az ideje, s ha már majd az válik szükségessé fizikai szintű mindennapjaid során. Most azt javaslom: Egyelőre pihenjünk meg itt egy kissé, hogy alkalmazkodni tudj az ÚR mellett magadba szívott magas rezgés-energiák után eme pont lényegesen alacsonyabb rezgés szintjéhez, hogy képes légy elviselni egy ennél lényegesen alacsonyabb rezgésenergia szintet is, amelyen megkezdett Utunkat egy kis ideig folytatnunk kell… Megpihentünk tehát a harmadik szféra legfelső dimenziójában. Köröttünk sosem-látott Csillagok szikráztak, s mi úgy lebegtünk köztük a Végtelenben, mint egy-egy halk, gyönge sóhaj, amely tán csak az imént szállt fel valahol, a Mélység egy távoli (tán épp az én fizikai Jelenem) pontján egy fáradt, s Felfelé vágyakozó szív rejtekéről…
Vége az ötödik kötetnek… (2003. január 30-31 éjjelén)
321
Tandari Éva
Úton a Fény felé VI. kötet
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Kis idő múltán, hogy lecsitultak, s megpihentek bennem a korábban látott, s átélt történések, Vezetőm hangját hallottam: – Ideje volna indulnunk, gyermekem. Látom: már benned is, s fizikai síkon körötted is helyére került minden. Mielőtt azonban ismét elindulnánk, hogy tovább vezesselek az Úton, egy valamit szeretnék érthetővé tenni számodra csakúgy, ahogy mindazok számára, akik e könyveket kezükbe veszik, s elolvassák. Egy nagyon fontos, és lényeges ismeretnek ugyanis sokan nem vagytok teljességgel a birtokában, még azok közül sem, akik náladnál sokkalta régebben haladnak a Felismerések vezérletét el, és befogadva mindennapjaik során. S amit el kell mondjak, épp a mi további Utunkkal kapcsolatos, s azokkal az Utakkal még, amelyekről épp csak egy-egy pár szavas ismertetőt tárhatok elétek, vagy még azt sem, lévén a szint oly magasságú, hogy annak képeit és Törvényeit megfogalmazni még a ti síkotokon egyszerűen lehetetlen. Nincs arra szó, s nincs még szó-kép sem a Föld egyetlen, s a ti jelenetekben használt nyelvében sem, amely által érthetővé tudnánk tenni azokat. Ezen szintek létét tehát épp csak megemlítem majd Utunk közben, pontosabban Utunk végén, hogy puszta létük beépülhessen mindanynyiótok tudatába, de csak úgy, olyas formában, ahogyan egy mellettetek élő két-három esztendős csöppségnek magyarázzátok az egyetem létét, s ama egyetem katedráján álló, s a már magas tudásszinttel bíró hallgatók oktatását végző professzorok szerepét. Amit viszont már most el akarok mondani, annál is inkább fontos, mert lényegét tekintve a jelen Úthoz tartozik; s ez még akkor is így van, ha már egy lényegesen magasabb szellemi sík egyes állomásaira vonatkozó ismeret. A Föld hét szférája fölött lévő szintek kérdése e téma, amelynek egyesek még a létét is tagadják, míg mások szervesen hozzá kívánják kapcsolni a mélységben végigjárandó három, s az első Mennyei szintig vezető négy szférában megteendő Út-sorozathoz. Ennek, és annak sincs, mert a Valóság értelmében nem is lehetne igaza! Nem, mert az első Világmező (tehát az első Mennyei szint) végigjárása már rég nem a bűnbeesés végett kötelező minden, a Föld hetedik szférájából kiemelkedő Szellemnek (s itt már a Szellem egészét, tehát az Ősi Dualitását visszaszerzett Szellemet értsetek) de már az Örök Fejlődés értelmében. Az Első Mennyei szint ugyanis az a pontja a Végtelennek, amelyen állva egykor a mélység felé indultatok, hogy a magatok képére és hasonlatosságára ti is megteremtsétek, s pedig a magatok eszközeivel (és eszközeiből, tehát a dacból, a mást, és mindent-akarásból, az engedetlenségből, stb. stb.) a magatok Világait. S ez utóbbit most mindahány Galaxisra és Metagalaxisra értem, hisz ezek mind-mind a magatok megfogalmazásában kialakult, s az Első Mennyei szint alatti, már az ellentétes forgásirányú spirál-elmélet révén megvalósult, s még a legmagasabb szint előtti ponton, tehát a hetedik szféra hatodik dimenziójában sem teljesen és tökéletesen visszacsatolódott energiákkal bír. Nem, mert az utolsó lépcsőfokot, amely természetesen a legelső volt a lefelé vezető út során: még csak eztán kell feloldják magukban a dualitásukat visszaállítani kívánó ÉN-felek, s csak ha már az Ősi Duál-egység állapotával bírnak, mondhatják el magukról: visszatértek az EGY-ség-állapot legalacsonyabb, mert még csak ÉNfeleikkel EGY-séget adó pontra: vagy is, az egykor volt kiindulási pontra, aholis irányt vétettek, s lefelé indultak el, a Felfelé vezető Út helyett. Attól a ponttól azonban még mindig hosszú Út vezet a teljes és tökéletes Megistenültségi, vagyis az Atyával való EGY-ség állapotáig. Hosszú, sőt: mondhatnám úgy is, hogy végtelen az utolsó állomáshoz vezető Út, mert az Örök fejlődés értelmében sohasem érheti el egyetlen Szellem sem a legmagasabb pontot, hisz az maga is mind feljebb és feljebb emelkedik: az Atya önmagában, tehát a végtelenben növeli tovább a maga végtelenségének legfelső szintjét: önmagában növekedve, s önmagában, egyszer s mind önmagából merítve Erőt az Önmaga által megfogalmazott Törvény teljessé és tökéletessé tételéhez. Azt úgy hiszem, fölösleges magyaráznom: mit jelentenek ez utolsó szavak! Ugyanis egyetlen, bárha a legkisebb Törvény sem válhat teljessé és tökéletessé, ha az nem érvényes egyaránt mindenkire: még a Törvény megfogalmazójára is! Hisz ti magatok is nem egy esetben utaltok szépirodalmi műveitekben erre a végtelen tisztaságú, Isten-i Törvényre, még ha ez eddig nektek magatoknak (s még ama művek szerzőinek) sem jutott el a tudatotokig, hogy az Atya első számú Törvényét viszik le a Föld színére, s adják át kortársaiknak csak úgy, mint nektek, tehát az utánuk következő Nemzedékeknek is. Mideas király legendája, vagy Oödipus története: hogy csak a két legismertebbet említsem. E két történet is arról kívánt szólani, hogy a Törvény megfogalmazója minden esetben épp úgy alá kell vesse magát a Törvénynek, mint azok, akiknek érdekében azt megfogalmazta.
323
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Ha e történeteket mindenkor igyekeztetek volna értelemszerűen, s nem csak mint a fantázia-szülte irodalmi műremekeket el, és befogadni; lényegesen könnyebb lett volna a Vissza felé vezető Út. Ha egyáltalán eszébe jutott volna bárha egy Szellemnek is, hogy szembeszegüljön az Atya szavával, azaz Törvényével. Azzal a Törvénnyel, amelyet, mint az imént mondtam: az Atya önmagára nézve is kötelezőnek tartott, s tart mind az Örökkévalóságon át. Annál is inkább így volt, így van, és így is lesz ez, mert hisz Ő Maga volt az, Aki azt elsőként be is tartotta. Ha ez nem így lett volna, nem fogalmazza meg Önmagában – Önmagát: vagyis a FIÚT…! Ez a történés volt ugyanis a legelső Pont a Végtelenben, amikor az Atya az EGYEDÜLVALÓSÁGOT kiárasztotta Önmagában: megfogalmazva ezzel a VAGYOK következő lépcsőfokát, tehát a VAN, és ezzel egybefüggően a VAGYUNK lét-elemét, megfogalmazva ezzel lényegében minden más, még csak eztán kimondottá váló, de mint Lehetőség: már a Lét egy bizonyos formáját élvező elemeit, amelyek KIMONDÁSA MÁR a BENNE ÉLŐ FIÚ FELADATA VOLT!!! A Végtelen Teremtő, és a FIÚ már egy olyan Pontján rezegnek a Mindenségnek, amelyet nem lehet körülhatárolni, és nem lehet megfogalmazni, mert hiszen Végtelen! A hetedik Mennyei Szint utolsó, tehát annak hetedik dimenziója lényegében már e Végtelen-elemekkel van feltöltve, s mint ilyen: maga is szüntelen kiterjedésben van (s itt már még azt sem mondhatjuk, hogy növekedésben, mert a növekedésnek mindig van egy bizonyos, vagy bizonytalan határa, míg a kiterjedés egy folyamatra utal, amely a jelenben; s ez esetben már az ÖRÖK és Állapotszerű JELENBEN ZAJLIK, s pedig szüntelen történés-elemként. Aki tehát azt véli: a Föld hetedik szférájának elérése után már nincs tovább Út, s már nem kell továbbhaladnia ama úton: téved. Van Út, ha annak már más is a rendeltetése, mint a Föld hét szférájában megteendő Utaknak. S az az ÚT már folyamatában fog zajlani, tehát anélkül, hogy azt szakaszokra bontanánk, s az egyes szintek közti emelkedést ki-ki a maga rezgésszintjének emelkedésén fogja megtapasztalhatni. Hasonlóképpen téved az, aki azon a véleményen van: a Bűnbeesés már a Végtelen egy igen magas szintjén következett be, egy olyan Mennyei Szinten, ahol már csak egy „karnyújtásnyira” állt a későbbiekben a mélység felé igyekvők csoportja attól a ponttól, ahol is módja lehetett volna megismerni a maga Valóságában az Atyát. Testvéreid ez utóbbi kijelentését tán még annyira sem érthetted meg, hisz benned nagyon is elevenen él ama Igazság, amelyet maga Krisztus, az ATYÁVAL EGY mondott: SENKI SEM ISMERI AZ ATYÁT, CSAK A FIÚ, ÉS SENKI SEM ISMERI A FIÚT, HANEM CSAK AZ ATYA!! Ha pedig a mélység felé indult Szellemek, akiknek csoportja (mint tudjátok) csak egy szikrája, egy töredéke volt a Teremtett Szellemek egészének: oly nagy magasságból kellett volna alábukjanak a mélységbe: feltételezhető, hogy a többi, tehát a Tisztaságban megmaradt kilencven kilenc mindezidáig ne ismerte volna meg az ATYA teljességét, ha valóban már csak egy karnyújtásnyira volt Tőle önnön fejlettségi szintje révén és okán? (S ha oly nagy magasságig értek volna fel: vajon nem képzelhető-e, hogy már annál sokkalta magasabb szinten lehetett volna övék a Tudás, semhogy akár csak meg is kísérelnek szembefordulni Atyánkkal?) Bizony, mondom: kicsinyek voltak mindahányan, amint kicsinyek: porszemek vagyunk még most is, mindannyian a Végtelen Teremtőhöz viszonyítva, akihez egyedül a FIÚ ér fel, mert Ő egyedül az, Aki Teljességében RÉSZE AZ ATYÁNAK, MERT EGY VÉLE! A FIÚ, s az ATYA és a FIÚ közt: vagyis a TEREMTŐ végtelenjében áramló TÖKÉLETES SZERETET, azaz a SZENT SZELLEM, amely maga a LÉT, mert TÖKÉLETES SZERETET nélkül nincs, nem is lehetne LÉT az ÖRÖKKÖN VALÓ VÉGTELENBEN. Nem, mert ami bárha csak elemi részében is eltér e Tökéletes Szeretettől, meghasonlást hoz a VÉGTELENBEN, s e meghasonlott állapot nem tartható fenn az ÖRÖKKÉVALÓSÁG végtelen időtlenségében. Az eltérés már maga is egy olyan elem volna, amelyet meg kellene szüntessen ATYÁNK: s ezzel már meg is fogalmazta volna a megszűnés, vagyis az ÖRÖKKÉVALÓ-SÁG ellentétét!! S most haladjunk tovább megkezdett utunkon, amint azt ígértem. Elsőként nézzük meg azon mélységben megrekedt bolygók szellemlényeinek további útját, akik a szférikus emelkedéskor még nem voltak képesek elérni az Ébredtség ama fokát, amely alkalmassá tehette volna őket: együtt emelkedni 324
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Testvéreikkel. Amint mondtam, ez a hatalmas változás, tehát a szférikus emelkedés nem csakis és kizárólag azoknak szolgál előnyére, akik egy szinttel feljebb emelkedhettek. Azok Útja is könnyebbé válik általa, akik a mélységhez kellett csatolódjanak a bennük, ti. Szellemi ÉN-eikben honoló sötétség miatt, mert csak ott, a maguk közegében válhatnak igazán azzá, amik, s ez lesz az, ami megmutatja számukra valós tudati, lelki és szellemi „arcvonásaikat”. Ott levetik mindama felvett – tanult viselkedési formát, amelyet valós, benső milyenségükre kényszerítet-tek, hogy már teljességében meglátva önmagukat – önmagukban, és a köröttük élőkben is, végre képesek legyenek ráébredni, rálátni önnön benső tisztátalanságukra. Ám ez sem történhetett olyan egyszerűen, mint ahogyan azt elképzelnéd! Tehát nem egyik pillanatról a másikra zajlott le a Szellemi Én-részekben a változás: kemény, és komoly harcok árán volt csak képes a helyes Út felé fordulni, s indulni bármely Én-rész, s ennek oka mégcsak nem is minden esetben az Én-rész mélységbe rögzült voltában, bár mindenkor annak gyengeségében volt keresendő. Nézzünk meg egynéhány képet azon bolygó mindennapjaiból, amelyen azon Szellemi Én-részek vannak, amelyek képtelenek voltak kiszakítani magukat (s persze a rájuk bízott testet, s annak tudatát is!) az egyes bódító szerek ártalmas, vagy hogy pontosabban fejezzem ki magam: átkos hatása alól. Nézzük meg: hogy, s mint igyekszik az Én-rész szabadulni, s hogy kényszeríti azt az ellentét; folytatni az általa elébe tárt, s egyes-egyedül csak az ő; tehát az ellentét számára kedvező utat. Aztán nézzük meg azt is: hogy ragyog fel a mégis győzedelmeskedő Én-rész, s hogy, micsoda hatalmas örömmel kísérik azt az ébresztésére küldött Tanítók egy másik pontra, egy dimenzióközi ponton megfogalmazott bolygóra, vagy bolygó-kép-zetre, amely helyen folytathatja megkezdett emelkedését. Lejjebb ereszkedtünk, s csakhamar egy olyan pontján találtam magam a Végtelennek, amelyen addig még sohasem jártam, de amely valami oknál fogva mégis ismerősnek tetszett. Ugyan egy pillanatra megzavart ez érzelmi kettősség, szerettem volna okát megkérdezni Vezetőmtől, ám hogy Ő szótlan magabiztossággal közeledett az alant látott pont felé, inkább nem szóltam. Tudtam: ha szükséges lesz, ő maga fog megválaszolni kimondatlan maradt kérdésemre is, csak úgy, ahogyan azt eddig is tette mindahányszor. Így is történt: még úgyszólván meg sem állapodtunk a megfigyelni szándékozott bolygóképzet légterében, már érzékeltem szellemi tudatom felszínén Vezetőm lassú, megfontolt szavait: – Nem véletlen, hogy elsőként épp e pontot kívántam megmutatni a mélység számtalan állomása közül! Részint azért kezdjük meg itt; e bolygón vizsgálódásainkat, mert jelen földi Utad egy bizonyos szakaszában te magad is részese kellett légy (ha más szer révén is) ugyanannak a rabságnak, annak a harcnak, majd annak a győzelemnek is, amely hármas tagolású folyamaton minden egyes, itt megrekedt Szellemi Én-résznek is túl kell jutnia, ha ki akar emelkedni e mélységből. Így az itt zajló történés nem egészen ismeretlen előtted, ha nem is egészében kellett ismertté váljon. Részint azonban azért állunk meg épp eme ponton, mert a te jelened során még most is túlontúl sokan vannak e mélység fogságában, s nem egyszer a szabadulás legkisebb vágya nélkül. Legalábbis ami e rabságban sínylődők test-tudatát illeti; sajnos gyakorta valós tény e szabadulási vágy teljes és tökéletes hiánya! Nem az azonban a testtudatokkal szemben tehetetlenné vált Szellemi Én-részek esetében, amelyek épp önnön gyengeségük révén kell elszenvedjék e fogság minden kínját: ott, a te jelened során még százszoros erővel, mint amilyen szenvedést ugyanaz a fogság, s annak felismerése a test-tudat számára okoz. A test-tudatot mindig is könnyebben elhitette, elcsábította és uralma alá hajtotta az ellentét, s mindig is könnyebben csábította vissza, ha az öntudatra ébredve: menekedni kívánt volna átkos fogságából, hogy megtegye az első lépést az Én-tudatra ébredés felé. Mindeme harcokat ismered, látod is magad körül, ám (amint arra az imént is utaltam), annak legmélyebb okát és legkeményebb harcait nem ismerhetted meg, mert nem volt feladatod e harc megvívása, s ezért a Kegyelem emelt ki a szer rabságából, hogy végre a magad valós Feladata felé indulhass a megszerzett megtapasztalások birtokában, s azok földi szinten adott erejére is támaszkodhatva. Kívülről, a szer rabságában vergődő testvéreid egyéni harcait látva viszont nem ismerheted, de nem is ismerhetted volna meg e harc benső lényegét, mert amint azt magad is tudod; csak azt ismerheted meg igazán, a maga teljességében, amit te magad élsz át. Ezen az Úton azonban más volt az elsődleges feladatod, s nem lett volna célszerű, ha erődet (amelyet így is meglehetősen megnyirbált az Út ezernyi, más jellegű terhelése) még e harc megvívása is próbára teszi, s esetleg egészében felemészti. 325
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Ennek megtapasztalása már egy jóval korábbi utadon amúgy is beépült ÉN-ed egészébe: abból merített az Én-rész, amikor elérkezettnek látta a pillanatot a kiemelkedésre, s a tényleges Feladat betöltésének megkezdésére. Bár azt még így sem állíthatom, hogy akaraterőd nem játszott szerepet a történésben, hisz a test-tudat bármikor megállhatott volna a számára ismertebb ponton, engedve, hogy az ellentét kivegye kezedből az önmagadért megvívandó harcot: az viszont már nem te lettél volna egészen! Most azonban szeretném, ha ismét megfigyelnéd, s még a tudatod legmélyén felbukkanó spirituális emlékképek segítségével egy bizonyos szintig át is éreznéd e foglyok egyénenként megvívandó harcait, s annak súlyát, hogy kellőképpen megmutathasd azokat mindazoknak, akik ma vívják e harcot, s azoknak is, akik e harcolók mellett állnak: akár úgy, mint segítők, akár úgy, hogy maguk is a szer rabjaiként újra és újra visszaigyekeznek rángatni a felfelé kívánkozót a köröttük (s ezáltal bennük is) lévő mélybe, engedelmeskedve ezzel az őket is fogságában tartó ellentét késztetésének, vagy inkább már parancsának. Mert lényegében nem a maguk késztetését követik, amikor a felfelé igyekvőt mindenáron visszarángatni igyekeznek a maguk mocsarába, de az ellentétét, aki minden csepp energiához ragaszkodik, amit e mélység foglyaiból magához vonzhat. Ennyit tehát előzetes magyarázatként, hogy érthetővé tegyem számodra: miért érezted oly ismerősnek ez ismeretlen bolygót. Mert valóban ismeretlen számodra e pont, és mégsem egészen az, hisz ennek rezgésmagassága csaknem teljesen megegyezik azoknak a helyeknek rezgésszintjével, amelyek a ti korszakotokban a bódító szerek fogyasztására szolgálnak. De csak majdnem, ugyanis itt nincs semmilyen másféle irányultságú energia, hisz nincs más irányú gondolat, vagy érzés sem: csak a szer utáni vágyakozás, s a szer fogyasztása közben, és annak elfogyasztása után megnyilvánuló gondolati és érzelmi energiák rezegnek a bolygó felszínén, de még annak légterében is, annál is inkább, mert ezeknek a Szellemi Én-részeknek itt és most: ez az élet… Miután Vezetőm magyarázatának végére ért, folytattuk megkezdett utunkat: le, le; egészen a bolygó felszínéig. Ám mire azt is érzékelhettem volna: megérkeztünk, – magamra maradtam az ismerősismeretlen közegben… Valahol tudatom mélyén érzékeltem ugyan, hogy nem vagyok magam, s hogy Vezetőm egy bizonyos magasságban fölöttem lebegve ügyel rám, ám ez az érzés csak egy szemvilla-násig tartott, csak addig, míg teljességében bele nem illeszkedtem abba a test-tudatba, amelynek felszínéhez érve Vezetőm jelenlétét, mint megnyugtató és bátorító Erőt, az imént érzékeltem. Ez azonban valóban csak egy pillanatig tartott: aztán egy másfajta, más rezgésirányú jelenlétet érzékeltem: ama Szellemi Én-résznek az energia-mezejét, amely mellé mint mellérendelt szellemi elem, bizonytalan időre állnom kellett, hogy teljes mértékben azonosulni tudjak azzal, csak úgy, mintha én magam, tehát önnön Szellemi ÉN-em egy parányi eleme töltené be a test-tudat egészét, vagyis; mintha én…– azzá a másvalakivé váltam volna… …és hamarosan egyre inkább érzem: mint kopik el, mint illan a semmibe a szer enyhet adó hatása. A tudat vad kényszerképzetei, s mohó vágyakozása bennem is egy bizonyos fajta nyugtalanságot szül, így én magam is mindinkább azon vagyok, hogy felerősítsem a tudatban lévő késztetést: minél előbb megszerezni a szert, amelynek léte számomra épp úgy fontos. Nem tudom, miért, de azt igen, hogy nagyon nagy szükségem van a testbe áramló, s a tudat teljességét eltompító szerre. Valahol mélyemben érzem ugyan a teljes Én-tudatomat betöltő fájdalmat, de ezt betudom a szer hiányának. Akkor szoktam ugyanis e fájdalmat érezni, amikor a test életnedvében csökken a szer mennyisége, s ezáltal a tudat maga is a gyötrő vágyódás energia-hullámait árasztja felém… Igen! azt hiszem, épp e mérhetetlen vágyakozás okozza számomra a kínt, s minél inkább kiürül a szervezetből a szer, annál inkább felerősödik e fájdalomérzet, hisz a tudat is annál erősebben sugározza felém a maga hullámait. Talán nem érthetetlen, ha igyekszem menekedni e fájdalom elől, s mert ezt csak a tudat ismételt elcsitítása, s vágyakozásának kielégítése révén érhetem el: megadom neki a kellő instrukciókat a tudat leárnyékolásához használt szer megszerzésére és elfogyasztásá-ra. Mellettem - köröttem hasonló késztetésekkel bíró Én-részek lebegnek, egy cseppet, vagy még annyit sem: egy hajszálnyira kiemelkedve az általuk irányított test-tudatokból, s bennük is ugyan annak a késztetésnek az energiáját látom, amely bennem magamban is rezeg. Ők épp úgy igyekeznek eljuttatni, s a tudatban lévő késztetés mellé áramoltatni ezen energiákat, amint azt magam 326
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet is teszem. Egy kicsit távolabb, egy hosszú pult mellett már megelégedett, könnyű, szinte súlytalan Énrészek lebegnek a poharaik mellett állók tudatai fölött, s már a tudatok is egy megelégedett, bódult mit sem akarásban leledzenek. A testeket lényegében nem is figyelem: azok már nem sokat számítanak, bár tudom: mindenképp szükséges azok léte, hisz azok nélkül nem juthatnánk hozzá a könnyebbséget adó szerek egyikéhez vagy másikához. De tudom azt is: ha a test megszűnik funkcióját betölteni, még mindig akad olyan test a helyiségben, amelyre könnyűszerrel ráragadhatok, amint azt mások teszik: nem egy még az általam használt testen is csügg, úgy szívva a tudat felszínéről a mámor-érzet energiáját, mint szomjúhozó Föld az esőcseppeket. Olykor még össze is marakodnak, legalábbis látszatra, mert persze ilyesmi a mi lényegünk értelmében elképzelhetetlen. A test áll egy másik, az imént megfigyelttől egy kissé távolabb lévő pult előtt. A sor hosszú, s a test és a tudat egészét betöltő szer mindinkább kezdi elveszíteni hatását. A tudat egyre zaklatottabbá, egyre ingerültebbé válik, annál is inkább, mert már a belőlem áradó késztetés is sürgeti: elmerülni ismét a könnyű lebegésben, amelyben nincs hiány-érzet, tehát nincs a testet és tudatot egyaránt meggyötrő kín… A sor azonban nem akar fogyni, sőt: mintha egyre hosszabbá és hosszabbá válna… vagy csak én érzem így? Lehet, sőt: majd hogy nem biztos, hisz a sorban állók száma valóban csökkent, és mégis: mintha egyre távolabb úszna a pult, amelyen majd elém teszik a kínok egyetlen ellenszerét, a könnyebbséget adó, alkohollal telt poharat. Egyre messzebbre távolodik, s félő: végül el is tűnik valahol a semmiben, még mielőtt kitölthetném a bennem támadt űrt, még mielőtt eleget tehetnék a bennem élő, és már szinte lobogó lánggal égő késztetés követelő szavának: menekülni a szer nélküli állapot elől, elmerülni ismét az alkohol-adta, könnyű homályban, s elfeledkezni a Lét minden gondjáról, bajáról, minden megkötöttségről és kellemetlenségről. Akkor már egyenlő arányban igyekszünk a szer megszerzésére ösztönözni a testet: a tudat és én, s már azzal sem törődünk, hogy ennek érdekében a test maga is új, és még újabb kínokat kell viseljen az egyre zajosabbá, kötekedőbbé váló, egymással dulakodó-tolakodó tömegben, amelynek minden tagja előrébb akar jutni, mint ahol éppen áll. E késztetés aztán már szinte az őrület határáig fokozódik bennem s a tudatban, annál is inkább, mert a köröttem-mellettem állók tudatából és Én-részeiből ugyanannak a késztetésnek az energia-hulláma árad reám, s az általam hordott test egészére is. A sor hosszú, s mindenki türelmetlen: de ha csak lassan is, egy-egy gondolattal csak közelebb és közelebb jutok a beteljesüléshez, vágyaim megvalósulásához. Valahol a háttérben érzékelek ugyan egy másfajta fájdalmat is, s ez egyenes arányban növekszik bennem, ahogy mind közelebb és közelebb érek a test révén célomhoz: ám még csak érzem, mint valami homályos sejtelmet, e fájdalom létét, ám hogy nem érzem szervesen hozzám tartozónak; még nem is foglalkozom vele. Még nem, bár látok olyan Énrészeket is, amelyek már nem képesek nem foglalkozni a bennük mindinkább követelővé váló fájdalommal, mert az már csaknem olyan erővel gyötri őket, mint a tudatban lévő, s általuk is a tudat felé közvetített vágyakozás-adta kín. De csak messziről látom őket, s mert hogy nem értem a bennük zajló változás okát és módját; még nem is igyekszem alaposabban megismerni őket. Aztán hogy a pulthoz érek, s végre elém, vagyis az általam használt test elé is leteszi egy kéz a megkönnyebbülést ígérő itallal telt poharat; már nemcsak hogy azokkal a kétszeresen is szenvedtetett Én-részekkel, de mással sem törődöm. Kitárom magam: úgy várom a megkönnyebbülés energia-hullámait, hogy végre magamba szívhassam őket. Számomra ugyanis a test tudatában megfogalmazódó megkönnyebbülés, s a nagyobb mennyiség után a tudatban beálló mámor energiái adják ugyanazt az eufórikus érzetet, mint amelyhez a tudat közvetlenül a test által befogadott szer fizikai tényezőinek hatására érez. Egy kis idő még bele telik, mire a szer hatni kezd a testben, de ez lényegét tekintve az én számomra már mellékes. A tudatból már árad felém a szer birtoklásának jóleső energiája, s ez elbágyaszt, könnyűvé és felszabadulttá tesz, úgy hogy végre egy kis időre megpihenhetek. De valóban csak egy kis időre: aztán ha a pohár kiürült, meg kell adjam a tudat számára a további adagok megszerzésének késztetését. De nem most: most még igyekszem feltöltekezni a felém áramló, lényegesen könnyebb energiákkal, legalább annyira, hogy ezt az energia-áramlást egy folyamattá változtathassam, vagyis: hogy újra és újra megadhassam a tudatnak a szükséges késztetést az energia fizikai szintű elemének megszerzésére. Ennél több energiára nincs szükségem, bár homályosan még azt is tudom: ennél lényegesen nagyobb energiák birtokába is juthatnék, amely azonban elillan, mire igazán megfogalmazódhatna a tudat tudattalan tartományában. Hogy hová, s miként illan el, azt persze már nem 327
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet tudom, de nincs is meg bennem a vágy, hogy egyáltalán tudni akarjam. Annyi úgyis minden esetben a rendelkezésemre áll, amennyire a magam érdekében szükségem van, s ez nekem elég. Ugyan olykor halványan felbukkan bennem a gondolat, egy homályos emlékkép abból az időszakomból, amikor a test-tudat minden energiáját magam kezelhettem, megszabva az energia áramlásának célját és irányát. Abból az időszakból villan elém egy-egy emlék-foszlány, amikor a tudat sokkal magasabb rezgésszintű energiákat közvetített felém, amint én magam is egy sokkal emeltebb szintű energiát áramoltathattam vissza a tudat felé: így, ekként támogattuk meg aztán a testet, amelynek utasításainkat végre kellett hajtania. Ám ez a kor már messze tűnt; elillant akkor, amikor a test valamely más tudat alá rendelte a maga tudatát, s először folyamodott a tudatban megfogalmazódott problémák feloldása érdekében e szerhez, amely nélkül ma már számomra is elképzelhetetlen volna a folytatás. Amikor a tudat leárnyékolódik, s elpihen, olykor útra kelek, hogy az Álom-dimenziók egyikében vagy másikában lebegve visszatérjek az Út elhagyott elejéhez: olyankor ismét érzem az Erő, de még a Valódi Erő áramának édes, semmihez sem hasonlító hullámait, azokat, amelyeket elvesztettem, vagy inkább ellöktem magamtól, amikor az idegenszerű erő hullámait választottam a könnyebb elérhetőség kedvéért. Akkor végig pillanthatok az Úton, amelynek betöltéséért egykor érkeztem, s amelynek legfőbb feladata szinte szemrehányón, vádlón íródik elém egy fizikai szem számára láthatatlan Lélek-papírra… – és ilyenkor, ha a tudat kiemelkedik bódult állapotából, ha lehet: a korábbinál is erősebben árasztom rá a bennem lévő késztetést a szer megszerzésére, mert bennem is sokkalta erősebben fogalmazódik meg az imént látott kép ismételt lefedésének vágya. Ilyenkor még abba sem avatkozom bele: milyen módszerhez folyamodik a tudat! Ha azt a késztetést adja a fizikai test számára, hogy erőszakos úton szerezze meg a szert; akkor az úgy kell hogy megszerezze, ha maga is nyugalmi érzetben kíván lebegni… (Itt egy kurta másodpercre kiemelkedtem a test-tudatból, de csak azért, hogy ugyanazt a történetet mégegyszer végig éljem, de már nem mint Szellemi Én-rész, de mint a test tudata, amelyben az imént mint Én-rész – vagyis; csak mint mellérendelt szellemi elem – léteztem…) Tudom, hogy reggel van, de csak ennyi. Hogy tudom. Ez azonban semmi egyebet nem mond, mert érzésem szerint akár este is lehetne: a lényegen mit sem változtatna maga a tény. Bennem legalábbis, hisz most épp oly sötét van bennem, mint máskor, leszámítva azokat a kurta időszakokat, amelyeket én igazán reggelnek tudok nevezni, vagy gondolni. Jó: persze ezek csak a bennem megfogalmazódó képek, amelyek szerint pillanatnyi hangulataimat igyekszem legalább önmagam számára kézzelfoghatóvá tenni. Nekem, bennem, számomra (mindegy) csak akkor van igazán reggel, amikor a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt én szeretném. No, nem akarom ezzel azt sem mondani, hogy olyan nagy igényeim volnának! Korántsem: inkább még, hogy nagyon is igénytelen vagyok, ezt bárki tanúsíthatja. Épp csak a mindennapi itókám kell meglegyen… de többnyire keservesen kaparom össze a rávalót. Aztán, ha az meg van, még ki kell várjam a sort a pult előtt. S ezek a leghosszabb percek: a várakozás percei. Előttem-mellettem-köröttem undorító, részeg pofák, és mind az én képembe bámulnak: van amelyik nyáladzik, némelyik pedig állandóan magyarázni akar: undorodom tőlük, de mit tehetek? Egyébként is csak addig zavarnak, míg meg nem iszom a magam adagját; aztán már meg sem látom őket. Bár az is lehet: addigra el is megy mind… – igen: úgy rémlik, mintha addigra mindig mások lennének a helyiségben: akkor már mindenki mosolyog, és én is mosolygok mindenkire, hisz akkorra már a barátaim vesznek körül, nem ezek a rémítő, idegen pofák… Most azonban még épp csak beléptem: a sor legvégén állok, s hogy gyorsabban teljék az idő, háromszor is átszámolom a zsebemben lévő pénzt: meg van, csak a sor nem mozdul… Izzad a tenyerem. Kezd valami furcsa, kellemetlen feszültség kialakulni bennem. A kezdeti magabiztosság, amit a pénz megléte adott; már elillant, hogy helyét átvegye a jól ismert, feszült várakozás. Érdekes dolog: tudom, hogy mire várok, tudom azt is, hogy nem várok hiába: és mégis olyan erős izgatottság vesz erőt rajtam, hogy már szinte fáj. Ezt is ismerem, s mert ismerem, szeretném egy kicsit megsürgetni az előttem állókat. Mert nem csak ezt az érzést: az utána következőt is ismerem, azt, amikor már szinte szétpattannak az idegszálaim: annyira erőt vesz rajtam az ingerültség. Akkor már nyoma sem lesz a még majdhogynem kellemes kis izgalomnak, amellyel várom, hogy elém tegye le a csapos az italt. Mert eleinte, amikor még a pénz meglétének bizonyossága friss élmény bennem, valahol mintha kellemes is volna a várakozás, a 328
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet gondolat ízlelgetése: mindjárt… mindjárt elillan minden kellemetlen benső érzésem, megszűnnek a fájdalmak, a kezem remegése, és megszűnik a tompa zúgás is agyamban. Egy ideig: aztán az elűzni kívánt tünetek mind erősebbekké lesznek, s ezzel egyidejűleg a türelmetlenségem is fokozódik, egész addig, míg már valós ingerültség, valami dacos harag, végül tombolni kész düh kerít hatalmába. Akkor a belépésemkor még csak taszítónak érzett arcok rút szörny-pofákká torzulnak (még azok is, amelyeket nem is látok, hisz gazdájuk háttal áll nekem, valamivel előrébb állva a sorban, vagy azok még inkább!) s az idétlen hangú zsongás félelmetes hangorkánná lesz (szinte szétszakad tőle a dobhártyám, s mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal verné a fejem tetejét…). Már majdnem a pultnál vagyok: de még mindig csak majdnem! Előttem egy-két bamba, határozatlan és ostoba alak áll: kedvem volna eltaszigálni őket a pult elől, és tulajdonképpen igazam is volna, hisz hát minek jön ide, ha nem tudja, mit akar…? Ez a gondolat aztán egyre inkább belopódzik tudatomba, s hogy a sor mellett tülekedők egyike meglök, már teljes hangerővel kiabálom előre, a sor elején állók felé a magam véleményét. Ahogyan persze mások is, akikben ugyanaz a feszültség tombol, mint bennem, s ahogy kevéssel azelőtt az éppen szidalmazottak is, akik épp oly vad haraggal figyelték az előttük állókat, akik puszta léte is ingerelte őket, mert hisz végül is miattuk kellett annyit várniuk…! Egy ideig kiabálok, majd hogy a sor előrébb mozdul, valamelyest megnyugszom. Közelebb kerültem a pulthoz, már csak az előttem állót kell kivárnom, aztán én következem: s akkor már felém szállnak a szitkok, amelyeket az előbb én kiabáltam az előttem állók felé. Felém, holott hát én aztán igazán nem sokat tétovázom: mondom, mit akarok, a pultos elém teszi, én fizetek és ellépek a pult elől: ez igazán nem vesz igénybe sok időt. Nem is értem: miért ennyire primitívek ezek az emberek, hogy még ennyit sem képesek türelemmel kivárni…? Vissza is kiabálok nekik, majd hogy végre kifizettem az italt, egy hátrébb lévő pult felé igyekszem. A tudat, hogy végre meg van az olyannyira kívánt ital, valamelyest megnyugtat, de igazán már majd csak akkor leszek nyugodt, ha megittam, és elkezdem érezni a hatását. Mert nem véletlenül csinálom végig újra és újra ugyanezt a cirkuszt ezek közt a lehetetlenségig lezüllött emberek közt! Ha nem innék, már nem volna erőm csinálni ezt az életnek nevezett cirkuszt…! Jó: nem panaszkodom, pedig ha valakinek, hát nekem aztán jó okom volna rá… Ahogy idáig érek gondolatban, felvillan bennem egy távoli kép. Egy emlék, ami talán nem is a saját emlékem, de talán mégis csak az. Olyan események képe bukkan elém, amelyekkel addig még sohasem találkoztam életem során, s amelyek akkora súllyal nehezednek rám, hogy hirtelenjében nem tudok mit kezdeni velük. Ugyan egy pillanatra megfordul bennem, hogy megpróbálok valami kiutat keresni, erre azonban végül nem lesz szükség. Nem, mert egy barátom elhív magával, s hogy elmondom neki a gondjaimat, csak kedélyesen nevet, a vállamra csap, és azt mondja: rá se hederíts, komám! Igyál: meglátod, mindjárt szebb színben fogod látni a világot. Ittam, és tényleg: a gondokat mintha elfújta volna a szél. No, azt nem mondom, hogy megoldódtak, de attól kezdve nem érdekeltek többé, ahogyan most sem érdekelnek. A gondok ugyan még ma is megvannak, de már eszemben sincs azokkal foglalkozni. Tudom: ha ismét felbukkannak gondolataim közt, csak össze kell szednem egy kis pénzt, s betérni ide: itt mindig, minden gondra és bajra megtalálom a gyógyírt. Néha, amikor valami oknál fogva semmiképp sem tudok összeszedni annyit, hogy ihassak, egyegy kép áll elém a múltból: egy rövid időszakából életemnek, amikor eszembe sem jutott volna, hogy errefelé keressek kiutat egy-egy problémából. E képek aztán olyannyira feldühítenek, s felzaklatnak, hogy igyekszem mielőbb megszerezni a szükséges pénzt, ha kell, akár erőszakkal is. Eleinte még nem egyszer próbáltam követni valamiféle benső szót; olyankor, ha végképp nem volt pénzem. Akkor… akkor mintha másképp láttam volna a világot, amelyben élek, s másoknak láttam volna az embereket is, akik közt álomra kell hajtsam a fejem… olyankor teljesen elbizonytalanodtam, s volt egy olyan halvány érzésem: nem helyes az az út, amelyen járok, s ha már ilyen jól ráláttam, hogy minden gondom az út hibás voltában gyökerezik, talán érdemes volna másfelé: épp az ellenkező irányban elindulni, mint amelyet eddig követtem. De ezek az időszakok sohasem tartottak sokáig: amikor már igazán elértem volna arra a pontra, hogy engedek a tudatom mélyén megfogalmazódott gondolatnak, mindig akadt valaki, aki (meghallgatva útváltoztatási szándékom) egy pohár ital segítségével bebizonyította: mennyire nincs igazam, ha másfelé keresem a kiutat gondjaimból. Persze, az ital aztán mindig megtette a hatását, s ez azt hiszem, így van rendjén. Hisz hát minek szenvednék, ha lényegében egy karnyújtásnyira van a segítség, amely éjjelnappal elém áll, s épp csak a kezem kell kinyújtani érte? Hisz hát nem szenvedni teremtette az Isten az 329
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet embert, de hogy jól érezze magát a bőrében! Aztán, hogy mindezek ismét tudatosodnak bennem, még meg is köszönöm a segítséget annak, akitől kaptam, s legközelebb (épp az ő önzetlenségére emlékezve) én magam leszek az, aki a gondok közt vergődő segítségére sietek egy-egy feles, vagy egy-két pohár bor erejéig. Ha többet nem is: ennyit igazán megteszek bárkiért, ha módomban áll… Erről beszélgettem a mellettem állóval, s gondolatban már azt tervezgettem: hogyan, s mint fogom összehozni a következő adagra valót. Beszélgetőtársam, miután az első kortyot lenyeltem, furcsa grimaszt vágva figyelte az arcomat. Ugyan nem tudtam, mit néz rajtam, megkérdezni sem akartam, de hogy valamit mégis csak mondjak, magyarázatul ki nem mondott szavaira, azt mondtam: – Nem tudom, miért, de hirtelen olyan fáradt lettem, mintha mázsás követ kötöttek volna a vállaimra… Egyébként valóban így éreztem, hamarosan magára is hagytam ismeretlen-ismerősömet. Mihelyt kiléptem az ivó ajtaján, az ismeretlen súlyok egy része mintha leszakadt volna rólam. Arra gondoltam: tán csak a rossz levegő hatott bent rám olyan nyomasztóan… – Pedig nem a levegő volt a hibás: vagyis, nem csak az! – hallottam Vezetőm magyarázatát, amikor kiemelkedve az alant lévő közegből, ismét egymás mellett lebegtünk – Annál is inkább nem az, mert akinek testében most kifelé indultál, természetszerűleg nem fog kilépni az ajtón, hanem visszaugorva a történés elejére: ismét végigéli mindezt. Először még csak a test vágyakozását, majd a tudatét, végül a kettő összecsengő, követelő kínját, amelyet a Szellemi Én-résznek felül kellene tudnia írni, megváltoztatva a test és a test-tudat vágyódásának irányát. Ez természetesen nem egy olyan történés, amely egyik percről, vagy napról a másikra bekövetkezik. Ezeken a tudatokon ugyanis ott élősködnek azok a Szellemi Én-részek, amelyek a ti jelenetekben (is) fürtökben lógtak azokon, akik valamely szer élvezői voltak, s amelyeknek évszázadokon át nem sikerült kiemelkedniük az őket fogságába ejtő közegből. Ezek a valóság értelmében tényleg nem, vagy csak egy meghatározott esetben juthatnak ki a megfelelő (ti. számukra, az ő legbensőbb késztetéseiknek megfelelő) rezgésenergiával feltöltött helyiségből. Az általuk kiválasztott ember tudata olyannyira átvette már a hely, s a cselekvés energiájának rezgés-irányát, s olyannyira fel van töltve annak tudata a bódulatot adó szerrel, hogy az lehetővé teszi a szemnek a ti szinteteken még láthatatlan Szellemi Én-részeknek a folyamatos energia-utánpótlást, így az is képtelenné lesz a valós helyzet felismerésére. S itt természetesen az ártó szer adta negatív energiák testi, tudati és szellemi rezgés-elemeit egyaránt értem. Szinte minden ártó szer rabjain megtalálhatóak e szellemlények, akik annak tudati és szellemi erejét csapolják újra és újra. S itt most nem a kevésbé, s csak a fizikai test ártalmára lévő, de a kemény, s a test-tudat és a Szellemi Én-rész ártalmára lévő szerek rabjait értsd, amint az van is. Egy „javíthatatlanul” falánk, vagy túlontúl édesszájú (s még a dohányos is) csak fizikai testének, azaz a szervezetének van ártalmára: káros (és kóros) szokása azonban nem (vagy csak kis mértékben) befolyásolja az Én-rész útját, legalábbis: annak valós tartalmát nem fedi le, még ha a fizikai test létidejét csökkenti is egyes esetekben. Rajta tehát nem fognak megtelepedni a „vámpír-szellemek”, hisz attól függetlenül, hogy az illető nem képes parancsolni az étvágyának; tudata és Szellemi Én-része tökéletes összhangban irányíthatja az Út minden más kérdésében, amit nem mondhatunk el egy másféle, s már valós ártalmat adó szer rabságába hullt ember esetében. Általában azonban ezek a helytelen szokások szintén bele vannak írva kinek-kinek az Élet-filmjébe, vagy mint egy másik, már a valóság értelmében is ártalmas, vagy ártalmassá válható szer pótlására, annak behelyettesítésére való szerek, vagy mint leküzdendő akadályok, amelyek leküzdése révén a tudat, s rajta keresztül természetesen az Én-rész is a harcot, tehát az önfegyelmet kell elsajátítsa és gyakorolja, valahányszor a kísértés elé áll. (Ez utóbbi inkább a torkos, falánk emberekre jellemző, míg az előbbi a dohányosokra. Ők használják nagy előszeretettel a dohányzást, mint pót-cselekvést, vagy mint te magad is: mint a tudatot megnyugtató szert, amelynél gyakorta nem is maga a szer, tehát nem maga a dohány: csak a mozdulatok egymásutánisága adja a nyugtató érzetet. S most nem véletlen mondtam, hogy érzetet: ugyanis a mozdulat-sor behelyettesíthető, ha csak-ugyanazt érzi megnyugtatónak valaki, ám a dohány, vagyis a nikotin minden, csak épp nem nyugtató hatású (ha le is tompítja olykor az agyat), s ezt te magad is tudod, ahogy minden más dohányos ember…)
330
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet E rövid kis kitérő után térjünk vissza az imént látott kép egy másik megnyilvánulási formájához. Ahhoz, amikor már a tudat mellé álló Tanító-szellemek is megnyilvánulnak. Ez talán nem is annyira az alkoholisták esetében fontos, hisz az alkoholos befolyásoltságban lévő ember többnyire az öntudatát is elveszíti, így lényegében nem egy másik dimenzióba fog átlebegni, hogy ott másféle körülmények közt egy sor másféle élményt éljen meg, hanem a sajátjából lebeg ki, még a maga közegének történéséből is kiszakadva, amint az szándéka is. Akikre én gondolok, azok a különféle narkotikumok, vagyis a kábítószerek „élvezői”. S ezt ismét nem véletlen tétettem veled idézőjelbe, hisz e szerek használata minden, csak épp nem élvezet, s különösképp nem az a Szellemi Én-részek számára, akiket gyakran épp e szer hatása alatt tud befolyásolni az ellentét, megcselekedtetve velük olyas dolgokat (hol a maguk fizikai síkján, az általuk „hordott” testek közreműködésével, hol magát a Szellemi Én-részt, pontosabban annak egy nagyon is fontos elemét, de már egy másik dimenzióban, ahol más lények életének megnehezítésére, esetleg a kísértő szerepének felvállalására készteti őket, vagyis: az ellentét-szellemiség, vagyis az ördög helyettesítésére használja fel azokat, mint démoni lényeket, lévén azok is megfosztottak egy bizonyos szintig szabad önrendelkezési joguktól, s éppen a testbe, így a test-tudatba került szer hatásának következtében. Minderről természetesen a szer által eltompított test-tudatnak nincs, s nem is lehetne fogalma: ám annál inkább van fogalma a Szellemi Én-résznek, amely ugyan egy bizonyos ideig, s egy bizonyos szintig maga is hasonló állapotba kerül, mint az alkohol rabságában sínylők Én-részei; ám ők egy bizonyos Mélység-szint (tehát a szer által s révén a test-tudatban beálló szint) elérésétől már nem követhetik a tudatot, bár teljességgel közömbössé sem válnak a testbe került, s a test-tudatot homályba borító szerrel szemben. Egy megadott szintig ők maguk is mindahányszor elbódult állapotba kerülnek, de annyira mégsem, hogy ne érzékelnék: mint engedelmeskednek a Mélység kiadott utasításának, s mint lépnek el a test-tudat mellől, hogy az ellentét által számukra meghatározott szerepet betöltsék… – és mégsem képesek megadni a test-tudatnak a kellő erősségű késztetést a szer elhagyására, hisz ők maguk épp úgy ragaszkodnak a szer adta bódulathoz, amint a test-tudat a maga kábult állapotához. S amint az az alkohol fogságába esett szenvedőknél is történik: azokat, akik valamilyen úton mégis képessé válnak elindulni a szer elhagyása felé vezető úton; mindig van, aki visszarángassa, ha kell, már még csak nem is minden esetben a rábeszélés, de bizony a maró gúny, vagy akár a fenyegetés, s nem egyszer a fizikai erőszak átkos fegyvereit is bevetve annak kiemelkedése ellen. S ez nem csak annak tudható be (amint azt magad is vélelmezted), hogy az illető, aki a mellette álló szabadulási kísérleteit mindenáron megakadályozni kívánja, egymaga nem meri felvállalni a szer fogyasztásával járó, fizikai szintű veszélyeket! Ez is közrejátszik ugyan, főként a kezdeti időkben, hisz a vétek súlya minden esetben kisebbnek tűnik fel a tudat számára, ha azt nem egyedül kell elhordoznia, annál is inkább, mert úgy érzi (és többnyire joggal!): az, akit sikerül rábírniuk a szer élvezetére, már semmiképp sem lehet árulójukká, ami ott, abban a közegben annál is inkább fontos számukra, hisz mint azt te is tudod; e szerek fogyasztását hivatalos szerveitek nem (csak) mint orvosi eseteket, de mint a szabadság elvételével büntetendő cselekményeket tartják számon. Az ettől való félelem mellé azonban még az ellentét parancsszava is járul: és sokszor még nagyobb, még követelőbb erőt képviselve a tudatban, mint a puszta félelem. E félelem azonban csak ott: a ti fizikai síkotokon lép érvénybe, míg itt, e mélynél is mélyebb ponton ennek kialakulására már nincs szükség, hisz itt mindenki e szerek egyikének vagy másikának rabja, s nincs olyan hivatalos erő, amely ezért meg kívánná őket büntetni. A fizikai sík értelmében legalábbis nincs, ám ehelyett idővel a bennük élő, s a Múlt, tehát az ezt megelőző fizikai síkon átélt megtapasztalások emlékképeivel bíró Én-részek „büntetik” a tudatot (s önmagukat is!), újra és újra reá árasztva a bennük lévő, s itt, e ponton már nem teljesen leárnyékolódó Erőt. S lényegében épp ez utóbbi kijelentés mutatja meg: hol, hogyan, s miképpen rótt önmagára, s a fizikai test tudatára bün-tetést ama Szellemi Én-rész, amely korábban tunya renyheséggel hagyta, hogy a test-tudat által maga is elmerüljön a szerek bódulatának egy bizonyos szintjén! E büntetés lényege éppen az, hogy most, amikor egy idő múltán már valóban készek, és képesek volnának megadni a test-tudat számára a szer elhagyásához szükséges energiát; a test-tudat egyszerűen irányíthatatlanná lesz számukra. Ez az irányíthatatlanság adja a Szellemi Én-rész szenvedéseit, s az még, hogy ez az állapot nem szűnik meg többé a fizikai test útjának megszűntével, annál is inkább, mert ezeknek az Utaknak nincs vége, csakis folytatása, ha nem is az örökkévalóságon át, de egy bizonyos ébredtségi szint eléréséig mindenképpen.
331
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet De nézzük meg: hogyan is zajlik mind ez az alant lévő közeg egy másik, szintén a valótlan Valósághoz tartozó szintjén… Ismét lejjebb ereszkedtünk hát, de most valahogy olyan érzésem volt, mintha egy másik pontra érkeztünk volna, bár a bolygó, s az adott pont rezgés-magassága ugyanaz volt, mint az imént látott történet helyszíne… – s valahogy mégsem. Mintha ugyanannak a háznak ugyanarra az emeletére érkeztünk volna, de már egy másik szobába, amelybe az előző szobából nem lehet átjutni ajtón, s nem lehet még csak egy ablakon sem átlátni. Alant sűrű, sötét füst gomolygott, s még mintha azok az alaktalan idomok is e füstből álltak volna, amelyekről inkább csak éreztem: ember-félék, semmint tudtam, vagy láttam volna. Egymás mellett, vagy épp egymás hegyén-hátán hevertek, s ha valamelyik mozdult is olykor: mintha úszó lett volna az egy lehetetlenül sűrű masszában… Hogy miért próbáltak egyáltalán bármiféle mozdulatot is tenni e lehetetlen közegben, arról még annyira sem volt fogalmam. Egy ideig: aztán éreztem; mint takar be Vezetőm jótékonyan a már ismert Szeretet-energiaburokkal, megerősítve azt önnön energia-burkával is, valahogy olyasképpen, mint amikor egy kisgyermeket még a maga kabátja szárnyával is betakar az aggódó szülő: jaj, meg ne fújja, meg se is érintse azt a vad, zord szél kíméletlen ujjaival… S én akként is bújtam meg e kettős védelem biztonságos melegében, tudva: hamarosan még lejjebb ereszkedünk, s akkor minden kimondatlan kérdésemre, vagy inkább csak gondolatomra választ kapok. Így is történt: miután Vezetőm kellőképp biztonságosnak érezte a reám terített védő-burkokat, ereszkedni kezdtünk. Amint leértünk, a sűrű, sötét massza alsó rétege egyénekre, emberekre bomlott: arcokra, amelyek hol önmagukba figyelő szemekkel meredtek előre, hol azokat a lényeket figyelték, akik mellettük-köröttük, vagy éppen alattuk s fölöttük voltak. Ez utóbbiak pillantásán azonban látszott: nem azt, vagy nem azokat látják, akit, vagy akiket néznek, de a tudatuk mélyén pergő víziókat, amelyek alakjaivá, tárgyaivá váltak azok, akikre rápillantottak, s a közeg sem az volt, ahol a valóságban voltak, de az, ahol tudatuk teljessége állott, s cselekedett, vagy épp cselekedni készült. E víziókat, s e cselekedeteket torz, rekedt hangú szavak, vagy fél-szavak, hosszú, mantraszerűen ismételgetett szitok-áradatok, nyomott, mély sóhajok, vagy éppen fel-fel csukló zokogás hangjai kísérték, amelyek közé egy-egy halkabb vagy hangosabb sikoly, s néha valami félelmetes, sátáni kacaj vegyült. Megborzongtam, s egy pillanatig úgy éreztem: dacára a kettős védelemnek, most mindjárt magához ránt, magába szippant ez a vad érzelmi örvény, hogy örök időkre magába nyeljen… … és magába is szippantott, s hozzá Vezetőmmel együtt, aki most velem egyazon test tudatába szállt bele, még szorosabbra vonva köröttem, s persze önmaga körül is a Kozmikus Erő biztonságot adó burkát. És attól kezdve lényegében eggyé váltunk, amint eggyé váltunk ama testtel, annak tudatával is, amelybe belelényegültünk, lágy-észrevétlen elhelyezkedve a tudatot a Törvény értelmében betöltő Szellemi Én-rész közelében. De csak a közelében, az agy egy másik pontját töltve be, egy olyan pontját, amelyet nem használt a fizikai test ön-funkcióinak fenntartására, de amelyet nem nyitott meg a szer sem, hogy egy másik világra adjon betekintést, amely világ képei aztán az agy mindennapok során használt területén realizálódtak, kiváltva az imént hallott hangok egyikét vagy másikát a fizikai testből. Ama pontján voltunk a test-tudatnak, tehát magának az agynak, ahol a múltakból elraktározódott, tiszta emlékképek hevertek, szinte szó szerint úgy, olyasformán, mint valami szemétre lökött, s sárral vastagon bekent ékességek, amelyeknek már létére sem emlékszik a tudat, s míg a sár el nem kopik, el nem vékonyodik egészen, hogy megcsillanhasson az alatta rejtező Kincs: nem is fog emlékezni rá, mert addig nem tartozhatnak hozzá a számára valósnak tetsző mindennapok történéseihez, eseményeihez, személyeihez, és tárgyaihoz: egyáltalán, ahhoz a vad és sűrű közeghez, amely fogságában tartja a tudatot, s nem csak a tudatot, s egy ideig a benne rejtező Szellemi Én-részt, de magát a teljes fizikai testet is. Az általunk részlegesen betöltött tudat birtokosa, vagyis a test a sűrű massza szélén hevert, egy fal tövében. Előtte, mellette más testek hevertek, néha rá is gurult valaki: azt rövid úton lerázta magáról, hogy levegőt kapjon, de ebben sem volt semmi tudatosság: ösztönös mozdulattal rázta le magáról az 332
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet idegen testet, mint kutya a vizet eső után, ám tudata továbbra sem emelkedett ki abból a közegből, amely épp fogva tartotta. Abból a közegből, amelynek képei e testből is az artikulátlan hangok egész sorát csikarták ki, s amely képek láttán még inkább úgy éreztem: elnyel és magába lényegít valami mély, fekete örvény, amelynek nincs sem alja, sem teteje, csak oldala végestelen-végig, ameddig a szem ellát, s amely pörög, de valami olyan sebességgel, amely még csak esélyt sem hagy: valaha is kimenekedni fogságából. A tudat ugyanezt az örvényt vizionálta: érzékeltük, amint a benső rettegés megfeszíti az agyi idegszálakat, de az egész testet is, míg az ívben meg nem hajolt, hogy aztán egy még hevesebb roham hatására, tehát az örvény továbbgyorsulásának képzetétől hirtelen összeránduljon, összegömbölyödjön, mintha még önmaga elől is el akarna rejtezni – önmagában, valamiképpen önmaga mögé bújva el a már fizikai szenvedést (is) adó történés elől. Az elől, és persze az elől még, aki ezt a szédületes, ezt a kegyetlen örvényt kavarta, kavarta egyre, mind gyorsabbá és gyorsabbá téve annak pörgését, mintha a test, a tudat s a Szellemi Én-rész szorosan zárt, hármas egységét kívánná széjjelválasztani a halálos centrifugális erő segítségével. Aztán hangokat érzékeltünk, amelyek a tudat felszíne alatt keltek életre: a világ legvadabb, leggúnyosabb sátáni kacaját, amelyhez az imént hallott csak annyira hasonlít, mint gyenge, nyári szellő a vad hurrikánhoz. Aztán a kacaj elhalt, elült valahol a tudat megfogalmazhatatlan mélységű tartományában: helyette (legnagyobb döbbenetemre!) kellemes, lágyan csilingelő kacagás visszahangzott a tudat teljességén, mintha az iménti rút kacaj kibocsájtója megnyugtatni kívánta volna a végsőkig megkínzott idegeket, mielőtt megszólalna. És az illető meg is szólalt. Először a lágy kacaj gazdájának kedveskedő, hízelkedő hangján, majd mintha ismét a sátáni kacajt hallató valaki vette volna át a szót: először hízelgőn, majd parancsolón csattantak a szavak, úgy, mint amikor a lágy hullámot hirtelen, s minden átmenet nélkül a legvadabb vihar korbácsolja fel, fel tán az Ég magasáig kergetve annak imént még hó-tiszta, csillámló habjait: – Erős vagy! Erős és hatalmas, s nincs, aki ellenállhatna neked… Hatalmad mindenre feljogosít, és mindent a kezedbe ad, s általa mindenre képessé lettél: és én adtam kezedbe e Hatalmat, s ez Erőt: én, aki a magam Útjára egykor elhívtalak. Ne hagyd hát, hogy kitépjék kezedből mind a kincseket, mikkel bírsz… s még ennél is nagyobb kincsekkel fogsz bírhatni, ha akarod, ha elég merszed van rá: megszerezhetni: Indulj hát: nyújtsd ki kezed e kincsek teljessége után, amint az megillet… – súgta szinte szelíd - győzködőn az első hang, majd hogy a test nem mozdult, hogy az imént említett kincsek megszerzésére induljon, már a második hang szólott: – Meddig, s mire vársz még? Kezedbe adtam az egyetlen eszközt, amely téged a kincsek urává tehet! Kelj fel hát, s menj, s ha kell, hát száz élet árán is szerezd meg magadnak ama kincset, amely jogos tulajdonod, s amely most idegen kezekben van! Ne hagyd, hogy egy tudatodra támadó látszat-kép eltérítsen valós utadról, s hogy csalóka képzetek vágyát oltsa beléd! Menj, és harcolj meg magadért, s én melletted leszek harcodban: velem örökre legyőzhetetlenné leszesz; mindenhatóvá, Egek és Csillagok urává, olyan lénnyé, akin nem fog, mert nem foghat még a Halál sem… A test egy ideig még mozdulatlan maradt, de már a mozdulás gondolati formája kezdett megfogalmazódni a tudatban. Úgy tűnt, mintha az agy először végigjárná az utat, amelyet a testnek meg kell tennie, hogy a hangnak engedelmeskedhessék. De csak a mozdulat-sor eleje realizálódott a tudat felszínén, aztán a megfogalmazódott kép visszavonult, s helyét ismét a tétlenség üressége vette át. Az imént hallott, durva hang tulajdonosa ekkor heves fájdalom-energiákat közvetített a test agyi idegrendszere, s ezáltal persze a test érzékenyebb pontjai felé is, mintha az a titokzatos valaki így büntette volna azt tétovázásáért. Erre a test először hevesen görcsbe rándult, majd egy tudattalan késztetésnek engedve lassan mégiscsak megmozdult: felemelkedett. Először csak ülő helyzetbe tornázta fel magát, s mert hogy ereje még e semminél alig nagyobb helyváltoztatástól köddé, - semmivé foszlott, kimerülten és zihálva támaszkodott neki a mögötte lévő falnak. Akkor aztán lassan, fokozatosan kezdett tisztulni a test látása: a tudat felszínéről mintha lassan, szinte csak milliméterenként felemelkedett volna a köd, amely addig szorosan rátapadt. Az ember-testű lény bávatagon körbepillantott, majd mintha a felismerés halvány árnya is megmozdult volna a tudat mélyén. Érzékelte, s valamilyen szinten be is azonosította a körötte lévő dolgokat, de még mindig csak valamilyen, s nem az Értelemmel bíró ember szintjén. Érzékelte ember-társainak testét, de csak úgy, mintha azok szerves, bár mozduló és lélegző részei volnának a saját teste mögött lévő falnak, vagy a körötte lévő sűrű, sötét masszának, amivé a levegő durvult a tudatokból felszálló, gondolattalan-gondolatok, s a testek mocskos és bűzhödt 333
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet kipárolgásai következtében. Aztán annak a valaminek is képe, formája lett benne, ami a szemközti fal mellett állt, amelyhez neki feltétlen el kell jutnia, ha engedelmeskedni kíván a második hang követelő utasításainak, hogy elkerülje a heves fájdalom megismétlődését, vagy az első hízelgő csábításainak, hogy elérhesse mindazt, amit az elérhetnie ígért. Ugyan ezeknek is: a fájdalomnak s az ígéretnek is csak az érzete maradt meg a tudatban, ám ahogy a köd mindinkább felemelkedett, úgy vált egyre sürgetőbbé az a benső késztetés: megszerezni azt a valamit, ami a fal melletti tárgyon van, hogy azáltal Úr lehessen Ég és a Csillagok fölött, amint az őt megilleti, s amint azt neki felvállalnia kötelessége… A test lassan felállt, majd hogy egy kissé erőre kapott, botorkálva megindult akarattalanul is kitűzött célja felé: ám a testek alatta hirtelen hegyekké lettek, s az érte – utána nyúló kezek egy-egy legyőzendő óriássá, akik mind ellene esküdtek, hogy eltérítsék útjáról, s megakadályozzák, hogy célját elérve magához vegye az Erő s a Hatalom jelképét, amely pedig (s ezt egy régről benne maradt tudással nagyon is jól tudta!) egyes-egyedül őt illeti meg, s amely felé mintha már százak és ezrek és tán milliók indultak volna el, hogy megkaparintsák előle… – Tiport, taposott a magatehetetlenül heverő testeken, s hadakozott az érte, vagy inkább csak felé nyúló kezek ellen, miközben tudván – tudta: hegyeken kel át, s óriások egész seregeit veri vissza… Útját félig agyontaposott testek, jaj-szavak jelezték, ám ezek még csak nem is léteztek benne, s számára. Nem, mert már csak a tudatában élő képet volt képes meglátni: az egy, ami a maga valóságában elért tudatáig, az a szemközti fal mellett álló asztal volt, amelyen a kábulat folytatásához szükséges szerrel megtöltött injekciós fecskendők álltak, tűvel felszerelve, s várva… a következő áldozatot. Lassan, botladozva haladt, ám ahogy egyre közelebb és közelebb ért az asztalhoz, benne már úgy realizálódott e botladozás, mint valami diadalmas vonulás, mint valami győztes előretörés az ellen seregének zárt, s egyre zártabbá váló tömegében. a test hol görnyedten araszolt, mint ki valóban az ellenség háta mögött lopakodik tovább, hol kiegyenesedett, s mintha a felé szálló, győzelmi kiáltásokra válaszolna; nemesnek érzett, torz mozdulatokkal integetett a nemlétező tömeg felé, amely az ő ünneplésére sereglett egybe… Szinte belebotlott a szemközti falnál álló asztalba, s akkor mintha az ütközés ereje egy pillanatra kijózanította volna. No, nem olyan józanság volt ez, amely alkalmas lett volna a tudat ébresztésére: épp csak a víziók vonultak hátrébb egy felvillanó pillanatra, hogy helyüket elfoglalhassa a minden víziónál keserűbb és keményebb valóság: a szerrel töltött fecskendőkkel, s a legkülönfélébb narkotikumokkal megrakott asztal képe. Ezek látványa már elhatolt a tudatig, s a test valami állatinak sem nevezhető hörgéssel, s torz vigyorral vetette rá magát a szerekre: s kevéssel később úgy hullott az öntudatlanságban heverő testek halmának tetejére, mintha soha, egy pillanatra sem emelkedett volna, s nem is emelkedhetne ki onnan... Ez a jelenet, vagy inkább ez a történés-sor még számtalanszor megismétlődött. De persze: nem csak az az egyetlen lény emelkedett ki egy pillanatra az őt fogva tartó kábulatból, hogy új kábulat után vágyva utat törjön magának az asztalka felé: hol egyik, hol a másik bukkant fel egy pillanatra, de csak azért, hogy hamarosan épp úgy hulljon is vissza, mint valami gyűrt, tépett, s hervadt falevél, amelyet kényre-kedvre cibál a szél: a pokol, az önmaga által önmaga számára megfogalmazott, s betöltött pokol szele… – S ez még nem is a legmélyebb pontja e pokol történéseinek! Figyeld: mint játszik e teljességgel besötétedett tudatokkal, s azok Szellemi Én-részeivel Satana! – érzékeltem Vezetőm gondolatait, amelyek most kissé mintha remegtek volna… – vagy csak a magam félelem-teli remegését vetítettem ki az Ő gondolatainak hullámaira is? – magam sem tudom már… Bár minden eddig látott helynél inkább elborzasztott a közeg, amelybe az általunk is betöltött tudat merült, figyelni kezdtem, bár az igazat megvallva: aligha hittem, vagy hihettem, hogy létezhet még ennél mélyebb pontja is ez elembertelenedett testi-lelki-szellemi közegnek. De létezett, s ezt hamarosan magunk is megfigyelhettük, hozzá meglehetős közelről…
334
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet A test immáron sokadszorra indult útjára, hogy újra és újra megszerezze az áhított szert, így mind mélyebbre és mélyebbre sodródott az őt körbezáró közegbe, amely ezzel egyenes arányban vált mind sűrűbbé, mind iszapszerűbbé, s persze: mind bűzhödtebbé is, ahogyan maguk a gondolatok is egyre vadabbakká és durvábbakká váltak a tudatok mélyén és felszínén egyaránt. Aztán úgy éreztem, mintha maga a fizikai test lényegét tekintve feloldódott volna a sűrű massza legalján: maga is résszé válva a képlékeny elemben, hogy attól kezdve már csak egy marék ideg, a tudat vad-mohó, vágyódó késztetése, s a csaknem egészében leárnyékolódott, tehetetlenné silányított Én-rész maradjon a lét e léttelenné vált pontján, mint a Valóság semminél is alig nagyobb szikrája. S ezt a szikrát vonzotta magához aztán Satana, aki egy bizonyos mélységi pont elérése után kényre-kedvre használta e kis energia-szikrákat, felruházva azokat a tetszése szerinti fizikai testekkel, s idegen világokba teleportálva a maga negatív energiája révén olyan világokba, ahol feladatuk szerint a legmélyebb történések energiáit kellett felszítsák, felerősítsék, majd begyűjtsék megbízójuk számára, cserébe az újabb adag, s már csak így, e kemény és sötét feladatok bevégzése révén megszerezhető szerekért, amelyek lényegében már az egyetlen „saját” tudati (s tán egy bizonyos szintig, s egy bizonyos formában tudatos) késztetések maradtak meg bennük. – Hasonlóképpen használja tehát Satana a Mélység eme, tán az egyik legmélyebb pontjáig zuhant Szellemi Én-részeket, s a tudattalanná lett test-tudatokat… – amint az a ti korszakotokban, s már a ti korszakotokat megelőző időkben is történt. A különbség tán csak annyi, hogy ott, a teljes fizikai síkon élve még a fizikai testeket is igyekszik uralma alá hajtani, elvégeztetve azokkal mindama vad és durva cselekményeket, amelyekről oly gyakran hallotok. Ez persze csak a tudat egy bizonyos szintjéig lehetséges számára, vagyis addig, míg a tudat túlontúl gyengévé nem válik ahhoz, hogy egyáltalán működtetni tudja a fizikai testet. Attól a ponttól kezdve viszont már csak a tudatot, s az azt betöltő Szellemi Én-részt vonhatja uralma alá, hogy mint kísértőt: a maga szolgálatára használja úgy annak saját dimenziójában, mint más, s a Szellemi Én-rész által betöltött tudat valótlan valóságához még, vagy már közelálló dimenziókban. A saját szintnél nagyobb mélységben lévő dimenziókba ugyanis nem küldheti a fizikai testben lévő Szellemi Én-részt annak megsemmisülése nélkül, s a sokkalta magasabban állókba sem küldheti, méghozzá önnön erőtlensége végett. Így be kell érje annyival, hogy a test által elfoglalt dimenzionális ponton, vagy annak közelében „működteti” a tudatot s a Szellemi Én-részt, a tudatból, annak negatív elemeiből fogalmazva meg a Szellemi Én-rész egy bizonyos elemének test-illúzióját, ha csak nem akar idejekorán megválni e nagyon is kényelmes (számára legalábbis kényelmes) eszköztől, amelyet az esetek többségében a démon, vagy az energia-vámpír szerepére késztet. S a test-tudat szinte „készséggel” vállalja fel a neki szánt szerepet a szerért cserébe, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lehetne: mi is az, amit fel kell vállaljon, s el kell végezzen az átkos és gyilkos céllal használt szerért cserébe. De figyeljük tovább az eseményeket… Tovább figyeltünk, szorosan egymáshoz tapadva, egymásba olvadva, tudott, ám általam valahogy most mégsem teljességében érzékelt, nem beazonosított biztonságban létezve a közeg csaknem legmélyén, a más testrészek alatt heverő test tudattalanná lett tudatában, amelyből a Szellemi Én-rész mint valami álomban: csaknem teljességében kiemelkedett, épp csak a lélek-szálon keresztül tartva az összeköttetést az agy létfenntartó funkciókért felelős pontjaival. Időnként ugyan úgy rémlett, mintha a zilált és zaklatott Szellemi Én-rész egy pillanatra ismét megjelent volna az agyban, a maga megszokott pontján, felemelve az Öntudat szintjére a sűrű mélységbe merült tudatot is, de csak úgy, ahogyan a fuldoklót veti fel a víz: akkor egy korty levegőt szippanthat, meghosszabbítva ezzel lényegében önnön haláltusáját… de egyben lehetőséget is kínálva egy arra járónak, hogy észrevegye, s alámerülve megmentse őt a léte ellen törő habokból… Egy ilyen pillanat volt az is, amikor a közegben feladatot vállaló ébresztő-oktató Szellemek egyike a test közelében nyilvánult meg: s közelségére mintha a tudatban megvillant volna valahol a beléivódott, sűrű negatív elemek mélyén az Öntudat parányi, élő fénye. De még épp hogy csak megvillant, s már vissza is merült a sűrű ingoványba: ám ez a villanásnyi idő Jel volt az Oktató számára. Attól kezdve nem mozdult el a test mellől: mély fohászba merülten, reménykedve várta a következő, s tán valamivel 335
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet hosszabb felbukkanást, hogy akkor már teljes egészében (bár még korántsem valós fényességében!) megmutathassa magát az Öntudatnak; bízva abban, hogy most inkább rögzül a Szellemi Én-rész, vagy legalább a test-tudat rejtekén az elévillanó kép, vagy annak legalább egy morzsája, halvány kis mása, árnyéktalan árnyéka… Ez a pillanat sem váratott magára sokáig: a tudat ismét felbukkant, de még épp csakhogy felbukkant: a test egy újabb vándorlása, s az átkos szerrel való töltekezése után szinte azonnal vissza is hullott Satana birodalmába, mintha csak a megszolgált béréért, vagyis az öntudatlan állapothoz szükséges szer magához vételének idejére léphetett vissza néhány percre a maga közegébe, s a maga fizikai testébe: ám épp csak arra az egy pillanatra léphetve vissza az Öntudat magasabb szintű állapotába, amely pillanat után ismételten a tudat víziói, majd a halál-ízű kábulat következett, természetesen annak minden velejárójával. Már vagy három-négy, egymástól jókora időtávokban bekövetkező felemelkedés tanúi lehettünk; amint tanúi lehettünk annak is: hogyan, s miként áraszt mindannyiszor egy halvány, de minden egyes újabb alkalommal valamicskével erősebb fénysugarat a felbukkanó tudat felszínére a mellette várakozó Ébresztő, Oktató-szellem. Ugyan valóban épp csak egy halvány árnyalattal növelte mindahányszor a fény erősségét: ez végül mégis csak hatásosnak bizonyult. Ugyanis a sokadik felbukkanás során a tudat (s persze tudatban fogságba esett Szellemi Én-rész) mintha szándékoltan hosszabb ideig maradt volna az Öntudat szintjén, mint aki meg akarja szemlélni közelebbről is az ismeretlenség homályába hullott, ám egy korábbi időből mégis ismerősnek tetsző történést, vagy inkább jelenséget. S ez volt az a pillanat, amikor az Oktató szellem nemcsak hogy teljes szépségében megmutatta magát a tudatban rejtező Szellemi Én-rész előtt, de megmutatta neki azt a Fényt is, amelynek követésére és elérhetésére el kívánja hívni. Ugyan még most sem talált, de nem is találhatott volna visszhangra e jelenésszerű kép, annál is inkább, mert az ellentét szinte sietve rántotta vissza a maga Mélység-birodalmába a tudatot, ismét megfosztva azt az Öntudat szabadságától: ám a látott képet már nem lehetett képes többé kitörölni a fáradt, a csalódott tudat mélyéről, amely nem véletlen, s nem ok nélkül merült fel újra és újra, de azért, mert az ellentét által felkínált, s újra és újra átadott szer mindinkább hatástalannak bizonyult, vagyis mind gyakrabban kellett a szer használatához folyamodnia, ha fenn akarta tartani a hamis káprázat szülte uralmát ama látszat-birodalomban, amely épp a szernek köszönhetően fogalmazódott meg a tudatban. Ám ez a birodalom mind gyorsabban illant el, már még akkor is, ha az ellentét nem csak a szer mennyiségét, de annak hatóerejét is a viselhetőség végső határáig növelte. Ezzel szemben a pillanatnyi, a józansághoz, a tudati tisztasághoz oly erősen hasonlító, fél-öntudatra ébredtség állapotában látott, vagy inkább csak érzékelt Fény egy olyan Erőt, s olyan Hatalmat csillantott fel a mélységből kiemelkedő előtt, amely nem illan el, nem gyengül, s amelynek elvesztésétől sem kell tartania, mert örökös jussa az a Kezdettől a Végtelenségen át, mindenkor. Ez ugyan nem így, nem ilyen határozott formában fogalmazódott meg a tudatban, s a Szellemi Énrész tudatában, de ezt még az Oktató-szellem sem várta. Annál is inkább nem, mert tudván - tudta: hosszú még az út, míg a Fény valós léte igazán értetté válik a tudat mélyén. Hosszú, ám akkor az szinte egyik pillanatról a másikra fog megpróbálni kiszakadni az ellentét vad mélységéből: s akkor ő kell ellépjen mellőle, hogy ezzel megadja a késztetést a Szellemi Én-résznek a harc immár akaratlagos felvállalására és megkezdésére. Mert meg kell vívja önmagáért a harcot, ha ismét elérni kívánja a meglátott és felismert Fényt: a Fény ugyanis nem vívhat meg érte – helyette, amint azt eddig sem tehette egyetlen Úton-járóért, s Útonjáró helyett sem. Megmutathatja magát, kijelölheti az Utat, lépve a Szellemi Én-rész előtt még be is bizonyíthatja, hogy az Út valóban járható, ám járni nem járhat senki helyett: azt maga kell megtanulja mindenki, ha valóban elérni kívánja az Áldott és Áldó Fényt… Végtelennek tetszett a folyamat, amelynek végén a Tudat a benne lévő Én-résszel elért arra a pontra, ahol is a mélység által adott szerek hatása olyannyira eltompult, hogy a tudat s a szellemi tudat már huzamos ideig maradt az Öntudatos, vagy inkább még csak a fél-öntudatos rezgésszinten. Akkor az Oktató-szellem ismételten megmutatta magát előtte, s már nemcsak hogy megmutatta magát, de néhány igen egyszerű Igazságot igyekezett is elültetni a tudat mélyére, olyan Tanításokat, amelyek révén a tudat számára nyilvánvalóvá lehetett: látomása nem csupán látomás, de a Valóság része, ama Valóságé, amelynek ő maga is része és részese, s amely Valóság reá is vár, ha kész, és képes azt el, és befogadni, s 336
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet ha képes azt igazán vágyni, vagy már nem is csak vágyni, de akarni. Vagyis; az Oktató-szellem lényegében a tudat legmélyén megfogalmazódott, vagy még csak megfogalmazódni készülő kérdéscsírákra adta meg a választ, s e válaszokban már benne rejlett az Erő egy kis szikrája is, amely elégséges volt ahhoz, hogy a tudat végre megkezdhesse a harcot önmagáért, önmagában s önmaga ellenében. Mert elsősorban önmaga ellenében: önnön kényelme, mit sem akarása ellen kellett megküzdenie, vagy ha tetszik: hát önnön harcképtelensége ellen kellett nagyon is komoly harcot megvívjon: élve és tanulva is a harcot, annak felvállalását egy időben. Mert a legelső és legfontosabb feladat minden egyes, a tudat elbódítására használt szer esetében az, hogy a tudat felvállalja a harcot, s annak végigküzdése már csak e vállalást követően kezdődhet, s válhat valóra mindenkor. Azonban e harc vállalása is csak kemény harc árán lehetséges akkor, ha a tudat a harctalan győzelmet szokta: vagyis a vereségnek azt a fajtáját, amelyet a harc létét és szükségességét elfedő szernek köszönhetően győzelemként él meg, nem tudva (s épp a szer átkos hatásának következtében nem tudva!): e győzelem lényegében nem más, mint a legteljesebb és legtökéletesebb vereség, amelyet úgy, akként kellett elszenvednie, hogy még csak meg sem kísérelte felvállalni a harcot. Még önmagával szemben sem, mert ha legalább önmagával szemben felvállalja a harcot, esélye lesz az ellentéttel szembeni harcban is: ha egyáltalán sor kerül magára a harcra! Ugyanis még ez sem biztos: az ellentét minden esetben kivárja, amíg a test-tudat önként mond le az önmagáért megvívandó és megvívható harcról. Elébe tárja a kísértés eszközét, megadva ezzel a tudatnak a szabad választás jogát: vagy - vagy. S a tudat választhatja a tisztának tudott - ismert utat, amely ugyan valóban telve van buktatókkal és akadályokkal (azon buktatókkal és akadályokkal, amelyeket maga a Szellemi ÉN írt bele az Én-résznek megírt Élet-filmbe, s amelyek az Én-rész korábbi Útjai során fogalmazódtak meg valamilyen formában), hogy közelebb juthasson (a gyakorta az Út végéig megismerhetetlennek maradó) Célhoz, de választhatja a másik: a kényelmesebbnek látott, mert az ellentét által kényelmesebbnek láttatott utat is, amely azonban csak a tudat elé vetített hamis cél felé vezet, s arrafelé is csak egy ideig, hogy az Út fizikai értelemben vett végén minden, addig elért eredmény, minden addig magáénak vélt siker és fény és hatalom a semmibe hulljon, s ő ott álljon a Végtelen peremén kisemmizve, s messzebb a Céltól (de már a Valós Céltól) mint valaha. S még akkor szerencséje van, ha a fizikai szintű Út rövidsége nem ad módot az ellentétnek: magához láncolni a Szellemi Én-részt, hogy csatlósául bírja azt a Szellemi ÉN számára végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő időre. Ez utóbbi választási lehetőség itt, ebben a közegben is része a Valóságnak: de már rég nem úgy, nem olyan formában, ahogyan a Föld negyedik szférába való emelkedése előtt volt. Nem, mert itt már valóban csak a „vagy – vagy” elmélete érvényesül: ám nincs középút, mint például a ti jelenetek során. Ott ugyanis még nem egy ember igyekszik „okosan” lavírozni a két pont közt, úgy egyensúlyozva a halálos meredély szélén, mint valami kötéltáncos, s közben nem is sejti: az Életével, de már a valós, tehát a felsőbb szintű Életével játszik, azt teszi kockára néhány elillanó, mámoros pillanatért! Az Oktató-szellem tehát egy kurta pillanatra megjelenik, s ezzel mintegy beírja magát a tudatba, majd ismét a háttérbe húzódik: s akkor szinte azonnal kezelésbe veszi a tudatot az ellentét… Figyeld: mi zajlik le a tudat, s a Szellemi Én-rész tudata mélyén ezesetben. Ismét személytelenné, „nem létezővé” váltunk az agyban, s úgy figyeltük a kettős tudat reakcióját a Fény, majd az ellentét ismételt felbukkanására. A test most ébren, bár nem teljesen éberen feküdt. A test-tudat egy ideig hol felemelkedett, hol visszahullt korábbi öntudatlanságába, hogy újra és újra megmerítkezzen annak bűzhödt állóvizében. Eleinte még a Mélység-állapotban töltött idő volt a hosszabb, s az éber pillanatok valóban csupán egy-egy pillanatig tartottak. Aztán a két állapot időtartama nagyjából kiegyenlítődött, s a tudat ugyan annyi ideig volt a sötét erők foglya, mint ameddig az éber tartomány részese. Az ellentét már lényegében ezen a ponton megkezdte támadását, igyekezve megadni a tudat számára a késztetést: a bódulatot adó szer ismételt elérésére, s birtoklására, ám a fizikai test olyannyira elgyengült állapotban volt, hogy az ellentét nem tudta megadni számára a szer utáni vágyakozás mellé a mozdulás vágyának, s e vágy megélésének késztetését is. A test gyenge-erőtlenül hevert, s éber időszaka lassan kezdett szintén kétfelé osztódni: egy 337
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet részét még a szer utáni, olthatatlan vágyakozás töltötte be, míg a másik részben már magának a testnek ellehetetlenedett állapotát figyelte. S minél inkább figyelte, annál inkább igyekezett volna megérteni: mi történt a testével, amely csak nemrég is oly engedelmes eszköze volt, s amelyet szinte gondolatok nélkül is képes volt irányítani, ha valamely cselekedetét végbe akarta vinni. A benső látás tükrében először a mostani, csaknem egészében tehetetlenné és kormányozhatatlanná vált valami állt elé, aztán a másik, a korábbi időszakból ismert, nagyon is használható test: végül szemben állt egymással e kettő, s a tudat döbbenten vont párhuzamot a két fizikai alakzat közt. Akkor aztán a mostani, használhatatlan test eltűnt e tükörből, s egy ideig csak a korábbi testet látta. A testet, az egykor volt test tudatát, s a tudatban rejtező Szellemi Én-részt. Aztán végig kellett nézze azt is: hogy teszi tönkre, hogy taszítja a jelenlegi állapotába azt az erős és egészséges, s (ha nem is tökéletes) kielégítő harmóniában működő hármas egységet ama átkos szer, amelyet először még csak a test valamely feladatának megkönnyítése érdekében vett át az ellentét képviseletében elébe álló, s a szert felkínáló „segítő szándékú” barát, vagy inkább csak ismerős kezéből. Ez esetben a szert felajánlót egy magas, barnahajú férfi személyében idézte fel a képzelet (vagy inkább az emlékezet): azt a valakit láttuk, aki több száz (s talán már többezer) évvel a most megélt történés előtt először, aztán kevéssel később másodszor, harmadszor és sokadszor is hozzá segítette a könnyebbséget adó szerhez a Szellemi Én-rész által egykor betöltött testet, de aki azonnal ellépett mellőle, amikor rádöbbent: az általa segíteni kívánt fiatal menthetetlenül rabjává lett a szernek. Annak a szernek, amelyet ő „okos használatra” adott neki… – nem mérlegelve; kinek az eszközét nyújtja a tapasztalatlan fiatal felé, s kinek a karjába taszítja azt általa. A szer átadója tehát még idejekorán ellépett a képből: ám megmaradt az általa megismertetett szer utáni vágyakozás. S e vágyakozást kellett volna tudnia leküzdeni a tudatnak, méghozzá úgy, hogy akkor még minden segítséget megkapott az Én-résztől, amely érthető módon elsődleges fontosságú feladatként kezelte az elébe állt történést. De az Én-rész késztetésével szemben megjelent az ellentét is, aki az ingadozó testtudatot egy újabb barát közreműködésével igyekezett mind mélyebbre és mélyebbre húzni: s a gyenge tudat még csak meg sem kísérelt ellenállni az újabb kísértésnek! Sőt: úgy érezte, akkor lesz igazán erős, ha fel meri vállalni a szert, vélve: képes azt irányítani, és képes azzal úgy, olyan szinten élni, hogy az segítségére legyen az elébe álló akadályok leküzdésében, anélkül, hogy irányítójává válna. Szinte éreztem azt a magabiztos fensőbbség-érzetet, amely az akkori test-tudatban volt: amint érezte azt a tehetetlen bábként heverő test tudata is, amelyben az érzés felbukkanását követően ismét megvillant valami érthetetlen, gúnyos dac: majd én megmutatom! Aztán ez az érzés azonnal tovaillant, ahogy a tudat-tükörben látható test folyamatos, bár kezdetben lassú romlása már külső jeleiben is megfigyelhetővé vált. De valóban csak a kezdet - kezdetén, s csak a test felszínén tűnt lassúnak a szer okozta rombolás: a test szöveteiben, s a test-tudatban (vagyis az agy sejt-állományában) azonban e hatás rohamosabb volt, mint azt bárki is gondolná. Szinte szemmel láthatóan pusztultak el, s hulltak széjjel a test szövetét adó sejtek csak úgy, mint az agysejtek: míg végül a tudat már csak egyetlen gondolat körül volt képes forogni, s az az átkossá és átokká lett szer volt. Attól kezdve semmi más nem létezett: sem barát, sem társ, sem tiszta, békés és meleg Otthon… – semmi, de semmi, mert ezek helyét, s minden egyéb, korábban élt vágy és terv és gondolat helyét is átvette s bitorolta a szer, s a szer utáni, mérhetetlen vágyakozás. A Szellemi Én-rész egy ideig még harcolt, ám hogy a tudatba hatoló szer teljességgel elzárta előtte a tudat irányításának lehetőségét, az élet-energia visszavonására pedig nem volt meg benne a kellő mértékű és erejű késztetés: végül elfogadta a kialakult helyzetet, annál is inkább, mert a tudatban még meglévő egyetlen vágy teljesülése révén ő maga is egy hamis győzelem-érzettel telítődött, s e győzelem-érzet nagyobb erő-képzetet közvetített felé (is), mint amennyinek megszerzésére ezen az úton reménye volt, vagy lehetett volna. A test, a test-tudat s a Szellemi Én-rész így szinte egyszerre lépett el a tervezett Úttól, hogy attól kezdve már egy másik Utat valljon magáénak. Egy másik Utat, amelynek hátterében mostmár nagyon is jól lehetett látni annak megtervezőjét: vagyis az ellentét egyik csatlósát, aki Satana utasítására állt az ingatagnak bizonyult tudat mellé, a saját negatív erejével is támogatva annak mélység felé hajló késztetéseit, ha az ingadozni kezdett. Egyengette az utat a tudat előtt, így az minden esetben meglepő könnyedséggel jutott hozzá az új, és mégújabb adag kábítószerhez, anélkül, hogy egy 338
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet pillanatra is eltűnődött volna azon: ki segíti hozzá a szükséges összeghez, valahányszor arra szüksége van, vagy ki terel az útjába olyan ismerősöket, akik megosztják véle a náluk lévő szert, ha végképp nem tud sehonnan pénzt szerezni, hogy megvegye magának… Ezek a történések mind-mind lejátszódtak a tudat félelmetesen őszinte tükrében: s ahogy e nem mindennapi képeket figyeltem, úgy vált egyre láthatóbbá a képek hátterében a mélység képviselője, aki (ismét csak Satana utasítására) mindinkább birtokába vette a tudatot, már teljességében elnyomva abban a Szellemi Én-részt, amely az idegen, sötét erő beérzékelésekor új erőre kapva igyekezett volna eltéríteni a tudatot a helytelen úttól. Ám akkor már hiába: a tudat hamarosan teljesen az ellentét uralmának volt alárendelve. A tudat ezután hosszú éveken át a mélység fátyla alá volt rejtve: s az Én-rész nemkülönben, amely már maga is a szer hatása alatt állt. Pontosabban: a tudat szer utáni vágyakozásának rezgését vette át, s épp úgy fájdalomként élte meg azt, ahogyan a tudat a test szer utáni éhségét (vagyis az elvonási tüneteket), s épp úgy a megkönnyebbültség és felszabadultság érzetével reagált a szer felszívódására: ahogyan maga a test, s ennek révén a test-tudat is. Aztán a test fizikai útja megszűnt: egy nagyobb, s már halálos dózis pontot tett a semmilyenné lett Út végére, megszüntetve ezáltal a test-tudat működését is, ám nem tett pontot a Szellemi Én-rész útjának végére, amely képtelen volt kiemelkedni a körézáródott, s immáron állapotszerűvé vált kábulat fogságából, amelyet az újra és újra visszaállított a maga számára, mindig más és más, a szerek egyikének vagy másikának fogságában vergődő test-tudat felszínét csapolva meg, még hevesebbé téve abban a szer utáni vágyakozást: s akkor a Szellemi Én-rész lényegében már maga is az ellentét szolgálatában állt, hisz hát az ő céljait mozdította elő, az ő eszközeivel terelve hálójába az új, és mégújabb áldozatokat. Olyanná lett, mint a vadászatok kopói, amelyeknek megmutatják a vad szagmintáját, s amely aztán a terepen a csapára állva követi, és felhajtja a vadat, mindinkább igyekezve azt kifárasztani, hogy a vadászok dolgát megkönnyítse. Egy idő múltán az Én-rész végül mégis csak ki tudott emelkedni a fizikai síkról, de talán csak azért, hogy a következő útján mégkönnyebben hulljon ismét az ellentét hálójába, aki most a Szellemi Énrész elé is igyekezett az előző út kellemes élményeit feltárni, hogy számára is kívánatossá tegye a szer mutatta út követését: s ebből az Útból kiemelkedve már egészen a mélység uralma alá került, hogy csak az ezeréves Birodalom korszakát követően térhessen vissza az Én-rész a fizikai síkra, hogy egy újabb fizikai test tudatát irányítva mégegyszer megkísérelhesse legyőzni – önmagát, s az ellentét képviselőjét, aki újra csak önmaga ellen adott fegyvert a test, s a test-tudat elébe: s az Én-rész, mint már nemegyszer; most is gyengének bizonyult… Ennek az utolsó Kegyelmi útnak fizikai test-burkát öltötte aztán ismét magára, amikor a hozzá hasonlatos irányultságú, tehát az azonos Mélység-elem fogságában megrekedt szellemi és tudati lények közé kellett kerülnie, hogy megláthassa önmagát másokban is, s hogy benne is megláthassák magukat a körötte lévők. A test, amelyet most viselt, minden eddiginél erősebben leromlott: de a tudat mélyére szorult, s most egy halvány árnyalattal feljebbemelkedett Én-résznek még sohasem sikerült ennyire tudatosítania magában ennek tényét, mint éppen most! Aztán hogy a valós helyzet, s annak miértje is végre tudottá lett benne; a kép mintha valamivel világosabbá vált volna az elébe álló képzelet-tükörben. Ugyan látta a magatehetetlenül heverő testet, de látta abban önmagát is: először úgy, olyan formában, amikor a mélység birodalmába merülten vegetál a tudat mélyén, majd úgy, abban a pillanatban, amikor először pillantotta meg maga mellett a Fény képviselőjét. Látta: mint töltődik fel annak puszta látványától is Erővel, de már egy olyan Erővel, amelyet ezidáig oly hiába keresett, s hajszolt. Hiába, mert amikor már azt hitte: elérte, s végre birtokolja az Erőt, az mindannyiszor köddé vált előtte, s ő kisemmizve ismét egy léttelen létállapotba zuhanva kellett útra keljen, ha ismét birtokolni kívánta azt egy újabb kurta időszakra, csak addig, míg az ismét ki nem röppent belőle is, amikor a tudatban s a testben hatástalanná lett a szer. Ám ez a most meglátott Fény, s ez a most megérzett Erő nem hogy nem illant el, de mintha egyre erősebbé, s egyre biztonságosabbá vált volna, minél tovább érzékelte maga mellett annak hordozóját: a mellé álló Oktató-szellemet. Mert ha látni nem látta is: érezte, s azt is tudta, hogy abból árad reá, de belé is az Erő, amint homályosan tudta már azt is: ha meg tudja keresni, s találni Őt, s képes az Ő 339
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet nyomdokában lépve az általa megjelölt Úton haladni; mégtöbb Fény és Erő birtokosává lehet maga is, de már úgy, anélkül, hogy valaha is félnie kellene az Erő, s a Fény elillanásától. Ennél a gondolatnál a Szellemi Én-részben ismét valóságos életre kelt az a csöppnyi Fénysugár, amelyet az Oktató-szellem kevéssel előtte már a puszta megjelenésével beléáramoltatott. Élővé lett, mozdulásra késztetve erejével az Én-részt, amely haladéktalanul továbbította e késztetést a test-tudat, s ezáltal a test felé is, amely minden eddiginél lassabban bár, de végül még-is csak megmozdult. Ugyan mozdulásának még nem volt határozott iránya, amint annak végcélja is bizonytalan volt: de már meg volt benne a Remény, hogy most nem az eddigi irányba, de épp ellenkezőleg fog haladni, hogy egy új, már szintekkel magasabb Célt érjen el. Ennek vágya azonban még csak a Szellemi Én-rész mélyén élt, s még talán nem is annyira mint konkrét és határozott vágy, csak mint annak halvány képzete. De létezett, s hatására a test lassan felemelkedett. Most az iméntieknél jóval hosszabb ideig ült a falnak támaszkodva, majd ismét, épp csak centinként mozdult tovább, hogy aztán újra megpihenjen. A test ekkor már szó szerint remegett az elvonás külső jeleként: ám mintha ez most nem realizálódott volna a tudatban. A mozdulás iránya teljességgel fedve volt előtte, bár a mozdulás vágya maga mind erősebbé és erősebbé lett: azzal egyenes arányban növekedve, ahogy a Szellemi Én-részben erősödött a meglátott és végre felismert Fény utáni, végül már szinte fájdalmas erejű vágyakozás. A test ennek hatására kevéssel később már állt, s nemcsak hogy állt, de el is indult: bizonytalan, rogyadozó léptekkel haladt a testek közt, s a testeken át, olykor elzuhanva, majd ismét felkászálódva: s mozdulása iránya már nem az imént látott, s most minden eddiginél hivalkodóbban látható asztalka volt. A terem sűrű homályában egyetlen, szinte csak megsejthető, vagy inkább csak megérezhető fénypont villant fel: afelé haladt a test, azt kívánta elérni, mert az kívánta elérni az Én-rész is, megérezve a semminél alig erősebb fény valós Erejét, azt az Erőt, amely után olyannyira vágyakozott, s amely vágyat most az erőtlenné vált test-tudatban is sikerült végre elültetnie, elérve, hogy már annak megszerzéséhez ragaszkodjon a tudat is minden erejével, s még azon felül is. Ezt a mérhetetlen, de már megváltozott irányú vágyakozást érzékelte be Satana, s mert hogy ez egy alantasa elvesztésének lehetőségével fenyegette, igyekezett azt visszatéríteni a korábbi útra. Persze nem közvetlenül, hanem a megszokott módon: a testek közt bukdácsolót hol az egyik, hol a másik alant heverő kapta el, s rántotta magához, hogy mámoros hangon a fülébe suttogjon: merre mész, testvérkém? Eltévedtél, az asztal az ellenkező irányban van, arra kell menj, ha fel akarsz emelkedni mellém a fénybe… – hangzott itt is, majd ott is, ám a test mindannyiszor kiszabadította magát az újra öntudatlanságba merülő áldozatok markából, hogy folytassa útját, ismét arrafelé lépve, vagy inkább csak araszolva, amerre a Fényt sejtette létezni: de már az Igazi Fényt. Nem egyszer, s nem kétszer kellet valós közelharcot vívnia az utána nyúlók ellen, akik Satana késztetésére minden erejüket megfeszítve igyekeztek visszatartani őt, ám hasztalan, mert a maga útjára indult testben ébredezni kezdő tudat akarásának, s a mind ébredtebbé váló Én-rész vágyódásának tiszta (legalábbis tisztább) energiáival, s az Én-részben mind nagyobb és nagyobb teret kapó, már valódi Fénysugárral együttesen sem voltak, s nem is lehettek képesek megbirkózni; bár végül már szinte szabályos közelharc folyt a mélység foglyai, s a felfelé vágyakozó közt. E harcban, e harc végső fázisában már Satana produktumai is részt kellett vegyenek, annál is inkább, mert Satana tudta: nem engedheti meg, hogy az az egy példát mutasson más szellemmel bíró, vagyis általa kiaknázható, kiszipolyozható lényeknek, ha csak nem akarja, hogy uralma rövid úton véget érjen fölöttük. Márpedig nem akarta, nem volt hajlandó lemondani a szellemekből s a test-tudatokból kiszívható, s önmaga lényeg-elemévé minősíthető energiáról! Így azon démoni elemek, amelyeket a teljességében elerőtlenedett, magatehetetlenné lett testekből kiemelt tudatokból, s a tudatokat irányítani már képtelen Szellemi Én-részek lényeg-elemeiből formált meg a maga céljaira, majd még a saját negatív gondolatenergiáiból megfogalmazott, s az anti-világlélekkel felruházott ördögi lények egy csoportja is az iszap-sűrűségűvé lett közegben harcolók mellé állt: ám még így sem győzedelmeskedhettek ama egyetlen Fénysugár ellenében…! Ekkor Satana, látva, mint csúszik ki végül minden esetben a köré záródó karok és lábak és testek fogságából az az egy; minden eddiginél hevesebb elvonási tünetekkel kezdte ostorozni a testet: s az reszketett, vagy már inkább rázkódott a bensejében keletkezett, jéghideg tűztől, amely ugyan csaknem 340
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet jéggé dermesztette: perzselte mégis, mintha valós lobot vetett volna ereiben a vér, majd iszonytató görcsökkel gyötörte meg, s minden idegszálát, izmai maradékát, a test inait és csontjait tépte és szaggatta, olyan kínokat, olyan szenvedést árasztva a testre s annak tudatára egyaránt, hogy az kínjában már saját öklét harapta, véresre marva rajta a bőrt, végül csontig mélyesztette fogait önnön karjába, hogy visszafojtsa feltörni készülő sikoltását… – de ment! Mostmár valami elvakult daccal, és dühvel szegülve szembe az ellene támadó erőnek: ment, konok, harcos megállíthatatlansággal csak ment, csak törte magának az utat az egyre sűrűbbé váló (vagy csak egyre sűrűbbnek érzett?) közegben heverő, s falként elétornyosuló fizikai és negatív lélek-elem-testek közt a meglátott, s egyre inkább felismertté lett CÉL felé, annál is inkább, mert a Szellemi Én-részben már konkrétan megfogalmazódott: ki, és milyen céllal árasztja a testre s a test-tudatra e mérhetetlen szenvedéseket, s az még: hogyan menekedhet ki e szenvedésekből, s e fogságból is egyszer s mindenkorra. – És a Felismerésnek, majd a harc felvállalásának és megvívásának ez az eltökélt akarása, s a felismert Cél iránti őszinte, és erős, a test-tudatban és a Szellemi Én-rész tudatában már egyaránt jelentkező, s egymással összecsengő vágyakozás végleges és már teljességében akaratlagos megérlelődése volt az a pillanat, amikor az imént látott Oktató-szellem ismét a test mellé állt, majd szorosan beburkolva azt a magával vitt energia-köpenybe: egyszerűen kiemelte azt az általa addig betöltött pontról, s egy magasabb, s milliószorta tisztább közegbe kísérte. A Szellemi Én-részről már menet közben foszlott le a fizikai test, majd a test-tudat is, amelyek a valóságban nem voltak mások, és nem voltak egyebek, mint a mélység fogságában megrekedt Szellemi Én-rész maga köré vizualizált, s a maga számára megteremtett eszközei, amelyeket a Szellemi ÉN energiáiból kellett felépítsen magának az Én-rész, hogy harcát felvállalhassa s bevégezhesse általa. Az utolsóként látott képeket, tehát a végső harc legkeményebb fordulatait már egy szinttel feljebb emelkedve, a test-tudat fölött lebegve néztük végig, s hogy az Oktató-szellem magához emelte, s elkísérte fejlődésének következő állomására a Szellemi Én-részt, magunk is visszatértünk korábban elhagyott pihenő-pontunkra, ahol Vezetőm rövid magyarázatot fűzött az imént látott - megélt történéshez: – Amit most láttunk, az az ellentét egyik legveszélyesebb, mert a tudattól s a szellemi-tudattól való megfosztottság állapotát adó fegyverének rabságát, s az attól való, már szabad akaratból felvállalt menekedését mutatta meg. S épp e mondatom második része adja meg ki nem mondott kérdésedre a választ: tudnillik arra válaszol, hogy miért nem lehettünk segítségére az általunk is részlegesen betöltött tudatnak, s az az irányító Szellemi Én-résznek. Épp ezért: mert a harc szükséges voltát felismerni, a harcot felvállalni s azt végezetül meg is vívni csak önmaga lehet képes minden egyes testet viselő Szellemi Én-rész, épp úgy, amint csak maga vállalhatja annak kockázatát, hogy letér az ÉN által megfogalmazott Útról, akár úgy, hogy a maga elképzelése szerint irányítja másfelé a testet s annak fizikai szintű tudatát, akár úgy, hogy alárendeli a maga akaratát s a maga (az ÉN által megfogalmazott) céljait a test-tudatnak. Ha ugyanis az Én-részben igazán erős a saját valós Céljához való ragaszkodás, meg tudja adni a test-tudat számára a késztetést a helyes Út követésére és végigjárására, s ha kudarcot vall, hát le tudja emelni a tévesen megválasztott Útról a testet is, s a test-tudatot is, ellépve azok mellől, s az ÉN erejének felhasználása révén eltépve a lélek-szálat, amely összeköti őt a test-tudattal, s ezáltal a testtel is. Ahogyan az egy nemrégiben távozott, igen nagy hírnévnek „örvendő” testvéretek esetében a ti jelenetek egy nagyon is közeli pontján történt is. (S ismét nem véletlenül tétettem veled idézőjelbe az örvendett szócskát: ideát ugyanis egyáltalán nem örvend a fizikai síkon kivívott, nagyon is kétes értékű hírnevének…) A különféle narkotikumok fogságából való menekvés, tehát az abból való ébredés és kiemelkedés folyamata lényegében a legnehezebben megvívható harc, amely az anti-világelemeken, tehát a mélységben maradt bolygókon testekbe öltözők többi csoportjainak harcát is magában foglalja. Annál is inkább így van ez, mert a Mélység-elemek többi formája lényegét tekintve meghagyja az Én, és Öntudatot: ha azok szabadságát meg is köti, elhomályosítva a Szellemi Én-részek látását. Ám csak elhomályosítja; vakká nem teheti azokat egészen, mint a teljes és csaknem tökéletes öntudatlanságot adó szer rabjainak szintén bódult állapotba taszított Én-részeit. A test mélységeiben, vagy az öldöklésben, 341
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet annak mindenáron való kiélési késztetésében és e késztetés gyakorlattá változtatásában megrekedtek szintjeit már nem egy esetben megmutattam, így azokról azt hiszem itt elég lesz néhány szó, avagy mondat. Azok, akik e mélységbe rögzült bolygók felszínén kellett folytassák útjaikat, minden esetben a testi - lelki szellemi tudatok teljes leárnyékolásának állapotában kellett folytassák azt, tehát úgy, hogy ez egységbe kovácsolódott hármas tagoltságú tudatok felszínén lényegében semmi sem realizálódott abból, ami az ÉN-ben mint pozitív elem volt elraktározódva. Igaz: a negatív elemek közül is csak az épp feloldásra váró elem kellett a felszínen maradjon, az, amelynek feloldása a legfontosabb feladattá vált a az ÉN-ben, annak tovább, és feljebbemelkedhetése érdekében. Azok a Szellemi ÉN-ek tehát, amelyek a test mélységeibe, vagyis az erkölcstelenségbe rögzültek bele, újra és újra a test élvezeteit, vagy a test által megszerezhető előnyöket hajszolták, s képtelenek voltak még idejekorán felismerni ezt, csakis a hozzájuk minden szempontból hasonlatos késztetésekkel bírók közt kaphattak módot arra: megundorodni először a mellettük lévők élvhajhász magatartásától. Majd hogy a mellettük állókban (olykor konkrétan is, tehát úgy, hogy a mellettük élők arca hirtelen önnön tükörképükké vált, mintegy megsokszorozottan mutatva meg azokban, s azok révén önmagukat önmagukban) magukra ismertek, s rálátásuk nyílt saját tisztátalanságaikra; lényegében szinte könnyűnek tetsző dolog volt ébreszteni, s megfordulásra késztetni őket. De csak látszat volt ez is, hisz ha valóban oly egyszerű lett volna mindez, akkor a mélységnek ez a pontja lényegében nem is maradhatott volna létező elem e látszat-valóságban. Azoknak azonban, akik hosszú évszázadokon át útról - útra beleestek a test mindenhatóságának, s a fizikai gyönyör elsődleges voltának kelepcéjébe: hiába is mutatja meg bárki annak tisztátalanságát. Azt már csak a tisztátalanság szellemi kísérőjelenségeinek fizikai formában való kivetülése képes bizonyítani számukra: így azok, akik a test tisztátalanságába rögződtek meg, a test valós tisztátalanságát, tehát eme tisztátalanságok fizikai formában, egyes fertőző betegségekben való megnyilvánulása révén kell észrevegyék: micsoda Mélységelemeket vonzottak Szellemi Én-részeikhez e kontrollálatlan erkölcsiséggel. Azoknak, akik a gyilkolás örömét, vagy hasznát építették be önvalójukba mint kiirthatatlan milyenség-elemet: újra és újra fel kellett vállalják a harcot, de a halált is, egészen addig, míg bárha egyszer is meg nem szólalt bennük az irgalom hangja egy náluk gyengébb, elesettebb ember láttán. Épp így a pénz, az ékszer, a vagyon rabjai: át kellett éljék a vágyott értékek megszerzése fölötti mámor érzetét, majd a megszerzett kincs féltésének, s végül a kincs elvesztésének kínját is, hogy e kín alatt loppal már ismét a kincs utáni, végtelen sóvárgás töltse ki napjaik minden percét, minden pillanatát, egészen addig, míg képessé nem váltak meglátni az Egyetlen Kincset, amelyet nem kell sem félteniük, sem rejtegetniük, mert az ellophatatlan, elveszíthetetlen, és valami kiapadhatatlan forrásból árad és árad, hogy mind többet és többet tudhasson magáénak az, aki annak birtokosává lett… A hasonló - hasonlót vonz elmélete tehát uralta mindahány bolygó tudati rétegét, s aki e rétegen képes volt felülemelkedni, hogy már egy bizonyos távolságból, s már másféle rálátással megszemlélve: képessé váljon megtagadni, s el is vetni magától ama mély-pontot, azt az Oktató-szellemek egész kis csoportja várta, hogy egy, a számára kijelölt pontra kísérje, aholis elsősorban ama Mélység-elemet oldhatta fel magában, de már teljesen, és végérvényesen. Ezután kerülhetett sor arra, hogy más-más bolygó-képzeteken járjon végig egy-egy utat: ám itt már nem az ÉN határozta meg; mely feladat, vagy mely megtapasztalás felé indítja el az Én-részt. Már a Nagy Rendező, s persze mi: Oktató-szellemek kell vezessük azt fokról - fokra, míg el nem ér arra a fejlettségi szintre, aholis egy utolsó, már összevont vizsgát tehet mindabból, amit eltelt utai során megtanult, hogy számot adhasson róla: mennyire, milyen szinten volt képes beépíteni a tanult tisztaság-elemeket önvalójába, s ezzel persze a fölöttes ÉN egészébe is. Mindezeket azonban már nagyon is közelről megszemléltük, így tényleg nem érzem szükségét annak, hogy tovább időzzünk a Mélység-kérdésnél, annál is inkább, mert a ti jelenetek történései most amúgy is megviselik tudatodat: ne terheljük hát még azt a távoli holnapok mélysötét képeivel is! Ehelyett emelkedjünk inkább feljebb, hogy amint ígértem: már a negyedik szféra első, s az annál magasabb rezgésszinteken lévő dimenzióit, majd az ötödik szféra egyes szintjeit mutassam meg. S amint ígértem: hadd figyelmeztesselek mindannyiótokat arra: a most megmutatni kívánt képek még nem egy általatok teljességében elérhető, vagy akárcsak elérendő állapotot kívánnak megmutatni, s a most elébetek tárandó tanítások még nem a ti jelenetek emberének szólnak! Csak olyképp mutatom meg, s tárom elébetek azokat, amint ti mutatjátok meg, s beszélitek el a főiskola külső arculatát, s célját egy 342
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet kisgyermeknek, anélkül, hogy mindjárt kötelezni is akarnátok rá: iratkozzon be a nem neki való tanintézetbe, s sajátítsa is el mindazt, amit ott elsajátítani lehetséges… – egy korban és képzettségben erre alkalmas elme számára. A gyermek láthatja az intézményt, vágyódhat is: egykoron majd oda járni, de azt is tudatosítania kell magában: addig bizony még hosszú utat kell megtennie, s az alacsonyabb rendű, de nem elhanyagolható alap-ismeretek egész sorát kell megtanulja, hogy azokon már elmében is felnövekedvén; már majd valóban képes legyen befogadni mindazt, amit ama építmény falain, vagyis keretein belül befogadnia akkor szükségeltetik. Ekként szólnak most nektek e rendhagyó „Útleírás” további sorai, oldalai is. Tudnotok kell az Út folytatásának létéről, készülnötök is kell rá, hogy egy percen ti magatok is ama köveken kell végiglépdeljetek: ám e készülődés mindig, minden esetben azt a vágyakozást kell megérlelje bennetek, s számotokra, hogy a saját korotoknak, s a saját fejlettségi szinteteknek megfelelő Tanításokat igyekeztek mielőbb el, és befogadni, hogy azok birtokában már valóban módot kapjatok rá: előrébb, s feljebb emelkedhetni. S nem csak elméletben, de a gyakorlatban is meg kell tudnotok élni azokat az elébetek álló mindennapok során, bizonyságául annak: már valóban éretté váltatok arra, hogy egy szinttel feljebb lépjetek. (De még akkor is csak egy szinttel, vagyis egy dimenzióval léphettek feljebb, s nem egész szférákkal, mint azt egyikőtök - másikótok véli, s nem csak véli, de hirdeti is, ha még csak önmagáról is…!) Ezen kis intelem után azt hiszem: indulhatunk is, hogy bizonyosságot szerezhessetek a tovább, s feljebb vezető Út létéről, s annak végső Céljáról. Szükséges ez annál is inkább a ti korotok emberisége számára, mert a történések most igen erősen megsokasodtak köröttetek, s pedig olyas történések, amelyek alkalmasak elbizonytalanítani sokatokban a Hitet, a Reménységet, s az Istenbe vetett, feltétel nélküli bizodalmat… Vezetőm e szavai után ismét feljebb emelkedtünk hát, de nem álltunk meg a negyedik szféra első dimenziójában, mint azt gondoltam volna. Annál egy fokkal magasabb rezgéstartományban állapodtunk meg, vagyis a negyedik szféra második dimenziójában, pontosabban a dimenzió-burok fölött valamivel. Hogy nem ereszkedtünk lejjebb, kissé tán értetlenkedő türelmetlenséggel pillantottam Vezetőmre, ám gondolatai azt engedték sejtenem: itt sem ereszkedünk le a szint egy bolygójára sem, s azt még: Vezetőm meg is kívánja magyarázni ennek okát. Ez aztán valóban így is történt. Miután már egymás mellett lebegtünk, Vezetőm ismételten megszólalt: – A negyedik szféra első dimenzióját már szintén nem egy esetben mutattam meg: így most ott nem szállunk alá, hisz lényegében még nem is nagyon volna mit megfigyelned. A harmadik szférában megfigyelt ezer esztendős Krisztusi Birodalom korának utolsó évszázadai, s az akkor, és ott élt emberszellemek által elsajátítható, és elsajátítandó, s az emberiség egy része által még az ellentét fejedelmének végső erőpróbája időszakában is híven megőrzött Tudás-elemek lényegében nem, vagy alig valamit különböznek azoktól az ismeretektől, amelyeket a harmadik szférából kiemelkedett emberiség tagjainak el kell sajátítsanak: az önmagukkal való teljes és tökéletes benső harmóniát, azaz egységet, a köröttük élőkkel való Egységet, s a Kozmikus Erővel való, gondolati úton történő, akaratlagos kapcsolódást. Eme Tudást-elemeket kell újra, de már végképp megerősíteniük magukban, hogy azon ismeretelemeket már saját legbensőbb tulajdonságaikként legyenek képesek megélni, s tovább adni is utódaik számára. Persze: még nem genetikai úton, hisz hosszú-hosszú évezredek szükségeltetnek ahhoz, hogy e tudati-szellemi elemek már olyannyira belerögzüljenek az ÉN-be, hogy azokat már az Én-részbe is eleve belekódolja, mint a tervezett Úthoz tartozó Lényeg-elemet. Ha valamire fel kell hívjam mégis a figyelmedet, az az, hogy a történés eme pontján már nem csak egyetlen bolygón, tehát nem csak a Föld színén, de mindahány, a Földével azonos rezgésszinten álló bolygón folytathatták megkezdett útjukat a negyedik szféra lakói, annál is inkább, mert amint mondottam: e szinten már nem egyes karmikus történéseket kell megélnie, nem is bizonyos megtapasztalásokat kell megszereznie az Útra kelő Szellemi Én-résznek. Itt, s az ennél feljebb lévő szinteken már valóban csak tanulnia, s nem vezekelnie kell minden egyes Úton járónak, ami persze azzal is együtt jár, hogy egy-egy ismeret teljes és tökéletes elsajátításához nincs szüksége egész Út-sorozatokra, mint a Mélység-elemek kibontása, megismerése, s már önként való elvetése esetében az szükséges volt. Tehát ettől a szinttől 343
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet kezdve sokkalta gyorsabbá válik a felfelé való haladás, mint volt az első három szféra egyes szintjein, amelyekre újra és újra, ha kellett: tucatszor is visszatért a Szellemi Én-rész, mire bárha egyetlen Bölcsesség-elem birtokosának mondhatta magát. S még akkor is lefedve kellett maradjon előtte a korábban megszerzett Ismeretek szinte mindegyike, ha ismét útra kelt, míg itt, a negyedik szféra második dimenziójának szintjén az Én-rész már szabadon meríthet a korábban megszerzett, s az ÉN tudattárában lévő Ismeret-halmazból. Azokból legalábbis, amelyeket ő maga halmozott ott fel a több száz, vagy akár többezer Út során, s amelyekre az új Tudás-elem megszerezhetése érdekében valóban szüksége volt, vagy lehetett. Mert ama ismeretek, amelyek az ÉN felsőbb szintű Valóságának emlékképeiként még lefedve kellett maradjanak; továbbra sem váltak hozzáférhetővé az Én-rész számára, míg magához nem vette, s ki nem bontotta, meg nem élte őket a lent valótlan Valóságának szintjén. S most itt ismét álljunk meg egy pillanatig. Azt mondjuk ugye: ezt és ezt még meg kell tanulnotok, ha előrébb, és feljebb kívántok lépni a felfelé vezető Úton. Ez így is van: és mégsincs így! Nincs, mert (amint azt már nem egy esetben mondtam) a Szellemi ÉN által már egyszer megszerzett ismereteket nem veszi, s nem is vette el soha a Teremtő, hisz az a Szellem visszalépését, tehát visszafejlődését jelentette volna. Ama Tudás azonban, amellyel a mélység felé indult Szellem egykoron elindult; ma is meg van az ÉN egészében, s hozzá annak teljességében, ahogyan a bukás pillanatáig azt felépítette a maga számára önmagában. Ám mert helytelen és törvénytelen lett volna e Tudást a mélységben is a dualitásukat feladó ÉN-felek birtokában hagyni; azok teljes egészében leárnyékolódtak, s csak lépésről - lépésre nyílik meg az ÉN ismereteinek tárháza, hogy a reáborult köd (vagyis a Maya-fátyol) alól mind újabb és újabb ismereteket vehessen magához: mindig, minden esetben azt, amelyre nemcsak hogy szüksége van, de amelyhez már a kellő erő, s a kellő tisztultsági (másképpen ébredtségi) fok is meg van benne. S itt most ne a földi szintű ismereteket értsétek! Azoknak úgyszólván mindenki a birtokába juthat, ha a test-tudat fejlettségi szintje megfelelő azok el, és befogadására, vagyis megtanulására, megértésére és használatára is. Azon ismeretek megszerzésére, vagyis az ÉN tudattárában való kibontására gondolok, amelyek már a Valóság értelmében vett ismeretek… – s amelyeknek nem, vagy csak alig jut szerep még a ti jelenetek idején is. De ezen Ismeretek mind-mind készen a rendelkezéstekre állnak az ÉN-ben: csak meg kell(ene) tanulnotok érezni, érteni, s persze teljes szívvel, tudattal és szellemmel vágyni is azok bírhatását. Ám amíg ez a vágy, mint valós, létező, tökéletes tisztaságú gondolati elem nem érik meg bennetek a maga teljességében, tehát úgy a Szellemi ÉN, a Szellemi Én-rész s a fizikai test tudatában, valamint e hármas egység irányította, s földi Utatok során magatokhoz vonzott lélek-elemben: nem válik számotokra elérhetővé és bírhatóvá. Pedig már a ti jelenetek idején is tanácsos volna inkább a valós értékek, s a Valóság ismeretelemei felé fordulnotok, annál is inkább, mert hisz enélkül a magatokhoz vonzott lélek-elemek teljes és tökéletes megtisztításának nehéz és komoly feladatát sem lesztek, mert nem is lehettek képesek még csak megkezdeni sem, nem még bevégezni azt a maga teljességében. S ehhez úgy vélem, most ismét nem árt, ha egy rövid magyarázatot fűzök, hogy az elmondottak teljességgel érthetővé váljanak számotokra. Amint már nem egy alkalommal mondottam (bár részletesen még csak személyes beszélgetéseink során fejtettem ezt ki számodra): a Föld minden, már a fejlettebb fizikai szinthez tartozó lénye egyként a kozmikus, tehát az egyetemes Világlélekből merít. Ez teszi szorossá köztetek: szellemmel bíró, ember nevű lények, s a szellem nélkül lévő állati, avagy növényi testekben lévő, s csakis e Lélek-elemekkel a Fent világához kötődő lények közti kapcsolatot. (Tehát ne a parazitákra, ne a kártevőkre, és ne a nemes növényeket elnyomó gazra gondoljatok: ezt nem győzőm eleget hangsúlyozni, mert még mindig sokan esnek abba a tévedésbe, hogy a negatív gondolat-energia lényeket egy szintre igyekeznek emelni a lélekkel bíró növény és állatfajokkal…!) S éppen e kapcsolat az, éppen e kozmikus Világlélek, amelyet már a kezdet kezdetén, tehát még jóval emberré válástok előtt, sőt: már a fizikai testek megfogalmazódása előtt sikerült oly mértékben tisztátalanná tennetek, hogy azon lények, amelyek csak e Világ-lélek elemeit hozhatták magukkal a Föld színére, mind vadabbakká, mind kegyetlenebbekké lehettek. Tehát akkor, a mélység felé vivő út ama fázisában, amelyet a dualitásból való kilépés, és a fizikai testek megfogalmazása közt éltetek meg, mint lényegében sehová: sem a Magassághoz, sem pedig a mélységhez nem, vagy nem teljességében kötődő lét-elemek, amelyeket azonban már akkor is e lélek-szál tartott összeköttetésben a Fent világával, s 344
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet amelyet oly hosszú időn át, s oly hasztalan kíséreltetek meg elszakítani, mit sem tudva arról: ezáltal a felsőbb szinteken megállított és leárnyékolódott ÉN-nel való kapcsolódást szakítanátok meg, megszüntetve általa a magatok számára a létet. Igaz, már akkor is, tehát az ÉN részleges leárnyékolódása után is csak a mindinkább mélybehulló Én-rész létét szüntethettétek volna meg, amely a történés után épp úgy vissza kellett volna csatolódjon az ÉN-be, ahogyan most, magával víve a lélek-szál elszakításának (ha úgy tetszik: az öngyilkosságnak) a negatív energiáját, még inkább leárnyékolva általa az ÉN teljességét, megnehezítve számára az Ébredést. Ezen lélek-elemeket aztán egyes hatalmas fizikai szintű történések során jól-rosszul letisztította ugyan Világaitok szellemmel bíró serege: ez adta a Föld színén élt, legvérengzőbb lények létét, amint ez adta azt a viszonylagos lét-biztonságot is, amelynek eléréséhez e végtelenségig tisztátalanná lett, besűrűsödött lélek-elemekkel bíró lények kipusztulására mindenképp szükség volt (s amely Létbiztonságot így inkább már csak ti magatok veszélyeztettek úgy egymás, mint önmagatok számára…!). Tehát azt is mondhatnám: ez adta, hogy most egyáltalán léphettek utaitokon. Ez teljességgel lehetetlen volna, ha ama vad és durva lélek-elemeket nem tisztítjátok le: de amint azok bemocskolása a ti vétketek volt, úgy azok megtisztítását is csak ti végezhettétek el. (S ez persze így van mind a mai napig, vagyis a ti jelenetek időpontjában is. Legalábbis: így kellene hogy legyen! Ám hogy mennyire nincs így, azt magatok is tudjátok, mert nem lehet nem tudnotok! Gondoljatok csak a kifejezetten gyilkolási célokra kitenyésztett harci kutyákra, amelyeknek letűnt korszakból a fizikai testhez csatolódott lélek-elemei már rég csak a legmélyebb mélységben álló bolygók szintjén volnának törvényszerűek! Kevés ama kivételek száma ezen atavisztikus lélek-elemekkel született, tehát a ti szintetek értelmében lelkükben és ezáltal egyben tudatukban is megnyomorított állatoknak, amelyek olyan gazda mellett nevelődhetnek, aki a saját lélek-elemeiből képes átáramoltatni az állat lélek-burkába, s megemelni, kiemelni annak szintjét abból a mélységből, amelybe már eleve beleszületett. Persze: még ezeknél az állatoknál sincs arra biztosíték, hogy adandó alkalommal vissza ne zuhanjanak a maguk mesterségesen kialakított gén-háztartása adta szintre, s akár önnön gazdájukat is bántalmazzák, vagy akár meg is szüntessék annak fizikai létét…) E lelki energiák legmélyebb mélységből való kiemelése, s persze azok további tisztítása is a ti, tehát a szellemmel bíró lények feladata volt, és lesz is, s pedig a tovább, és feljebblépés érdekében, hogy egy távolabbi történés során már csakis e megtisztított lélek-elemekből meríthető, tiszta lények vegyenek körül benneteket. S ennek legfőbb fontossága éppenséggel a Föld nevű bolygón volt, és persze lesz is, aholis a ti szintetek állatai mellett még mind a mai napig megtalálhatóak a korábbi szintek lélek-elemeivel töltekezett lényei: épp, amint ti magatok is magasabb és alacsonyabb szellemi rezgésszintekkel bírtok, s hozzá egyazon korban, egyazon bolygón élve. Ám a ti fizikai szinten megnyilvánuló tudati – lelki milyenségeiteket sem csak valós szellemi hovatartozástok adja meg! Nagy mértékben hozzájárulnak e két Lét-elemhez azok a mélységben maradt lélek-elemek is, pontosabban azok rezgés-energiája, amelyeket a Szellemi Én-rész szintén be kell építsen a test tudatába, hogy utaitok során megtisztíthassátok azokat. A negyedik szférába átlépett bolygó testén elméletileg már nincs, s nem is lehetne a ti jelenetek vérszomjas fenevadaiból: pontosabban, már azok is az általatok megtisztított lélek-ele-mekkel fognak bírhatni, így nem az állatfajok, csak a bennük lévő késztetések negatív elemei fognak eltűnni, hisz maguk a lények e vad és sűrű lélek-elemek nélkül nemcsak hogy nem veszélyesek, de igen kedves, játékos lények, amelyekkel a negyedik szféra gyermekei igen szeretnek játszani. Ám a Kozmikus világ-lélek további tisztítása még előttük áll, mint bevégzendő feladat, annál is inkább, mert hisz a harmadik szféra legmagasabb szintjén még csak a legdurvább lélek-elemek megtisztítása, feloldása; tehát a legvadabb, legdurvább vérengzés, s a lélek-lények közt dúló kannibalizmus késztetését adó elemek feloldása történt meg. Erre azonban még visszatérünk, amikor annak lesz itt az ideje. A negyedik szféra első dimenziójában, legalábbis a kezdeti időkben lényegében még nincs egyéb feladata a szellemmel bíró embernek, mint elmélyíteni, ha úgy tetszik: második természetévé tenni mindama ismereteket, amelyek megszerzésére a harmadik szféra felsőbb szintjén módja volt. Ezek közé tartozik a gondolat-energia már emeltebb szintű használata, s ennek révén a Kozmikus Energia használatának alap szintű ismerete és megvalósítása, s persze még azok további oktatása is (s ezt már egyes magasabb szintekről leszülető Testvérek segítik), akiket a Kegyelem emelt ki a harmadik szférából, 345
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet annak hatodik szférájából, hogy mindinkább igyekezhessenek felzárkózni azok közé, akik már valóban képesek voltak elérni a harmadik szféra hetedik dimenzióját az emelkedés pillanatáig. Az emelkedés révén, mint mondtam: nem csak az emberek, de a bolygó teste, vagyis fizikai gömbje is lényeges változásokon ment át. Anyaga lazább, könnyebb lett, lévén hogy a Föld minden egyes anyagszerkezeti eleme más rezgéstartományba emelkedve realizálódott, vagyis visszacsatolódott az azt megfogalmazó szellemek egy korábbi gondolatenergia szintjének rezgés-magasságába. Erről még a későbbiek során is lesz szó, hisz a bolygó teste (csak úgy, mint bármely más, a szellemlények besűrűsödött gondolatenergiái-ból megfogalmazódott bolygó, Csillag, vagy akár a korábbi, tehát még tisztább (vagy a már tisztultabbá vált) gondolat-energi-ákból létre jött Napok bármelyike) maga is vissza kell emelkedjen a történés-sorozat végére a maga eredeti szintjére. Vagyis fel kell bomlania, s ismét el kell foglalja a maga helyét a Mindenség-elemek közt, amelyek lényegében a Teremtés, s a Teremtettség „építőanyagai”, s amelyeket a mélység felé elindult szellem a legelső pillanatban könnyűszerrel magához vonzott. Ezek az energia-elemek az újra és újra, s mindahányszor egy fokkal mélyebb szinten megfogalmazott gondolatok révén olyannyira besűrűsödtek, hogy elvesztve szellemi energia-elem voltukat: lélek-elemmé, azt követően gáz-elemmé, végezetül mind sűrűbb és szilárdabb anyag-elemekké lettek. S minél inkább besűrűsödtek, annál inkább vonzották is egymást, tehát hamarosan a megfogalmazóikhoz hasonlatos gömb formába tömörültek. (E gömb-elméletre, s annak kibontására még a későbbiek során, utunk vége felé ismételten visszatérünk: így itt most nem is kívánom elmagyarázni.) A Föld fizikai testének anyaga tehát megváltozott, könnyebbé lett, s maga a fizikai gömb kitágult, vagy ha akarod, hát fogalmazzuk úgy: megnagyobbodott, miáltal forgása könnyedebbé, mégis méltóságteljesebbé lett. Ez nagymértékben elősegítette a testén élők fejlődését, így a bizonyos mértékű lemaradással felemelkedettek is egy-kettőre behozhatták hátrányukat, s felzárkózhattak a többiek mellé. A második dimenzióba lépve már ez a felcsatolódás teljességében bevégzetté kell legyen, annál is inkább, mert a továbbiakban minden szinten az egy rezgés-magassággal bíró Szellemi Én-részek ölthetnek testeket. Tehát megszűnik a fizikai testekben élők szellemi megosztottsága, s már valóban megkezdődhet az ember-szellemek további oktatása, vagyis az ÉN tudattárának további feltárása. Itt, a negyedik szférában lényegét tekintve már sokkalta könnyebben és gyorsabban fejlődhetnek az emberszellemek, hisz nem a karmikus kötések oldása, s nem is egyes Mélység-elemek megtapasztalása, hanem a korábban elfedődött Tudás egyes elemeinek újbóli feltárása, s azok tökéletes megtanulása kell az Életfilmek alapjául legyen. S mindezek mellett még az is könnyíti az itt testet öltő Én-részek további útját, hogy most is (vagy most még inkább) érkeznek magasabb szintekről Utat vállaló Oktatók; de már nem léphetnek színre a teljes emberiség fejlettségi szintje alatt álló, attól lényeges eltérést mutató szellemlények, vagyis, nem csatolódhat senki a mélység képviselői közül melléjük, hogy meggátolja őket egyenletes és folyamatos fejlődésükben. Amint azt mondtam, az első szférabeliek feladata (a lélek-lények további emelésén túl) a gondolat-energiák és a Kozmikus Energia használatának további tökéletesítése volt. A tárgyak már csakis és kizárólag fél-anyagi elemekből készültek, s mert hogy ezek koncentrációs, vagyis fél-meditatív állapotban a tudat energiái révén fogalmazódtak meg, vagyis készültek el, nem volt szükségük egyetlen környezetszennyezést okozó gyárra, üzemre vagy műhelyre sem. A közlekedést, s a kereskedelmet eleinte elektromos árammal működtetett járművekkel oldották meg: azokkal a gépekkel tehát, amelyeket még az előző szféra tudós elméi kísérleteztek ki, s vezettek be a mindennapi használatba, bár akkor és ott még csak Shambhalla városában, mert hisz amint emlékeztek rá: a Föld lényei (legalábbis azok, akik a Krisztusi Tanításokhoz hűséggel kötődtek) akkor a legteljesebb elszegényedésben éltek, azon negatív elemeknek köszönhetően, akik szellemi és tudati milyenségük révén csaknem egészen elzárták őket a számukra létfontosságúvá lett Kozmikus energiától. Shambhalla lakói azonban már akkor is (amint a ti jelenetek során is!) egy szinttel magasabb rezgéstartományban építették fel, s lakták a maguk Városát, s élték a maguk életét. Az akkor megfogalmazott és megvalósított ismeretek átadása és átvétele volt tehát a Föld elősző szférikus szintjéről kiemelkedett népé-nek és Shambhalla népének első és legfontosabb feladata, amellett, hogy Shambhalla népe már egy újabb dimenzionális emelkedésre is kellett készüljön. 346
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet De csak a város lakói kellett lassan kilépjenek az első dimenzió szellemei közül: a város a maga teljességében az adott ponton kellett maradjon, rendelkezésére bocsájtva az odaemelkedett, s a későbbi korszakok során oda született embereknek, s persze azért is, hogy az emberek már a Város mintájára építhessék fel városaikat a Föld szinte minden pontján. De amint mondtam: e városok is, mint lakóik; teljességgel fél-anyagi elemekből álltak. Ez a teljes és tökéletes hasonlóság viszont azt is eredményezte, hogy az ott élők szemében a tárgyak, s az épületek is mind mint konkrét, fizikai dolgok léteztek, amelyeknek létrehozásához vagy megváltoztatásához viszont már elégséges volt a saját gondolatenergiájuk, s az azáltal levonzott kozmikus Erő. Ezen ötvözet azonban még messze nem lehetett csakis és teljességében anyagtalan, hisz a gondolat-energiák maguk is messze álltak a tökéletes tisztaságtól. Még éltek benne az egyéni vágyak, amelyek nem is minden esetben találkoztak (bár már többnyire képesek voltak beigazodni) a Teremtő akaratával, és voltak személyes érzelmek, amelyek ha nem voltak is már vadak és durvák: szintén messze álltak még a Tökéletes Kozmikus Szeretet érzésétől. Már megvoltak bennük az egységre való, s hozzá a tökéletes egységre való törekvések: ha még csak globális szinten értelmezték is eme egységet. Legalábbis: már megtették az első lépéseket a Globális egység megvalósítása felé, bár a valóságban még messze álltak annak tökéletes megvalósításától. De már képesek voltak a velük egy közösségben élőkkel való, mint tökéletesebb kapcsolódásra, és képessé váltak a tőlük távolabb élők feltételek nélküli elfogadására is: s lényegét tekintve e kettő az alapja, a kiindulópontja a Globális, s a magasabb szinteken realizálódó EGY-ség megteremthetésének. A ti korszakotokban, s a kevéssel korábbi korszakok során megfogalmazott eszmék keltek ismét életre: a közös tulajdon, a javak egyenlő (azaz tényleges igények szerinti) elosztása, az egyenlő jogok és esélyek… - s még hosszan sorolhatnám. Nem teszem, de annyit még hozzá fűznék: azon testvéreink, akik ezen eszmék alapjait egykoron magukkal vitték, hogy megvalósítsák azokat a Föld színén, minden esetben valamely vállalást próbáltak meg teljesíteni, hogy közelebb emelhessék az emberiséget Istenhez: de mindezt épp Isten kihagyásával, vagyis mellőzésével (ha nem épp tagadásával és a Hit minden formájának üldözésével, vagy „csak” kigúnyolásával) kívánták megvalósítani. Ám igyekezetük még sem volt teljességgel hiábavaló, hisz mindama eszmék, amelyekre a különféle „izmusok” épültek (természetesen a fasizmust kivéve!) beépültek, mint pozitív elemek a Föld egyetemes tudattárába, ahonnét most az Új Emberiség tagjai magukhoz vonzhatták őket, hogy megvalósítsák: de már az Isteni Törvények értelmében: a Hit, a Reménység és a Szeretet vizében oldva fel ezen eszméket, már valóban használhatóvá és élhetővé téve azokat, s élhetővé téve általuk a mindennapokat is. A negyedik szféra második dimenziójában ez is magasabb szintre emelkedett, még inkább magában foglalva a „Minden és mindenki egy” égmagas, Isteni Elvét. Itt, a második dimenzióban kaptak elsődleges fontosságú szerepet a kiejtett, s a gondolatban megfogalmazott szavak, s az ezekhez fűződő, vagyis az ezeket elindító érzések mielőbbi teljes megtisztítása, éspedig éppen ez Isteni elvet véve alapul, vagy ha úgy tetszik: fogadva el egyedül való Törvényként. Ez persze ismét csak nem mehetett egyik percről a másikra, hisz a történések, a kisebb-nagyobb kellemetlenségek épp úgy megestek, mint a ti jelenetek idején is (ha nem is olyan formában és szinten) s ezen történéseknek itt is az volt a szerepük, hogy a tudat önkéntelen reakcióit segítsenek mindinkább finomítani. Ezt a feladatot még a harmadik dimenzióban is be kell írja az Élet-filmbe az ÉN, de már csak a negyedik dimenzióban válik teljességgel tökéletessé a tudattalan, tehát az ösztönösen megfogalmazódó reakciók letisztítása, s hozzá úgy, hogy azok már a kisgyermekekben is átadják helyüket a józan megfontoltságnak. S ez alatt most ne azt értsétek, hogy a gyermekek afféle kicsinyített felnőttekké, vagy éppenséggel vénekké lettek, akiknek sem fantáziájuk, sem természetes ösztönük megfogalmazta érzéseik nem voltak! Voltak, hisz még ők is a maguk képzeletvilágaiban jártak játékaik során, ám már játékaikban is a tisztaság volt a legfontosabb elem, anélkül, hogy ez megkötötte volna mindig is szabadon szárnyaló képzeletüket. De már végig kellett gondolniuk: mit fogalmaznak meg gondolataik mélyén, s milyen történéseket játszatnak végig a fantáziájukban megfogalmazott lényekkel, mert e gondolati tárgyak, lények s mind, az azokkal esett történések előttük játszódtak le, vagyis sokkalta inkább valósággá lettek azok bennük, s számukra, mint a ti korszakotok gyermekeinek fantázia-képei, pedig már ők is képesek olykor a legteljesebb és legtökéletesebb valóságnak megélni mindazt, ami gondolataik közt megfogalmazódik.
347
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet A gondolati elemekből megfogalmazott fantázia-játékokon kívül persze voltak más játékaik is: ügyességet, kitartást, a bátorság egy bizonyos tiszta formáját, s nem kevés leleményességet, helyzetfelismerést kívánó játékok, amelyek nagyjából hasonlítottak ugyan a ti gyermekeitek közti versenyekhez, ám a legdurvább lélek-elemét mégis csak nélkülözték: a játékoknak ugyanis nem volt vesztese, amint nem volt győztese sem! Tehát nem szorult senki a másik mögé, de nem is emelkedhetett senki fölé: ugyanis kinek-kinek a saját egyéni adottságaihoz viszonyítva kellett végrehajtania a lehető legtökéletesebben egyegy eléállt feladatot, s aszerint mérték fel: ki, milyen szinten volt képes beleélni magát a feladatba, s ki milyen eredményt produkált önmagához, tehát saját valós képességeihez viszonyítva. S amely gyermek a maga átlagához képest sikertelennek bizonyult, az nem kellett a megszégyenültség érzetét érezze, hisz nem rótta fel hibájául senki, hogy gyengébb energiával bírt, vagy kevesebb lelkesedéssel merült bele a játékba, esetleg menet közben valami elterelte a figyelmét arról, amit éppen csinált. Nem egyszer megesett az is, hogy játék közben vetett fel valamelyikük egy ötletet, amely épp a játék révén fogalmazódott meg benne, s mert hogy azt mindannyian érdekesebbnek találták: az egész játék menete megfordult, esetleg úgy, hogy ötvöződött az új játék elemeivel. Tehát ragyogóan múlatták az időt, miközben a játék oktatta is őket: nagyobb kitartásra, erősebb koncentrálásra, s az egymásra való odafigyelésre, ami a későbbiek során, amikor megkezdték tényleges tanulmányaikat, mindenképp jó szolgálatot tett számukra. Az első szférában a kicsinyek oktatása lényegében nem tért el a korábbi oktatási módszerektől, bár sok olyan tárgyat is oktattak, amelyeket a ti iskolásaitoknak (még az egyetemistáknak is!) hiába próbálna megmagyarázni bárki is: ha értetté válna is bennük a magyarázat, megvalósítani akkor sem tudnák, mert a ti közegetek erre még nem ad lehetőséget. Ezek közé tartozik a tárgyak megfogalmazása, létbeemelése, vagy a már létező tárgyak térben való mozgatása (amire már nem egy ember, s köztük is inkább a gyermekek képesek erre a ti szinteteken is: ha még csak kicsiben, s szinte csak véletlenszerűen is…). A nagyobb gyermekek meg kellett ismerjék a történések és események Törvényszerűségeit is, vagyis azok gondolat-energiai úton való valósággá válását, és közömbösítését is. Így az esetlegesen felbukkanó betegségek elemeinek felkutatását és megszüntetését, vagy még később a növényzet érdekében szükségessé váló időjárási tényezők megfogalmazását és megjelenítését egy adott földrajzi pont fölött: esőt idézhettek a növény fölé, ha az szomjúságot jelzett, vagy szellőt, ha melege volt, esetleg napot, ha hűvösnek érezte a levegőt a benne rejtező mag, vagy a föld mélyében megbújó gyökérzet számára. Mindezt ugyan még nem közvetlen kommunikáció útján tudatták velük a növények: azok, akik a gondozásukkal foglalkoztak, szinte saját érzéseikként élték meg a rájuk bízott növények közérzetét zavaró tényezőket, s eszerint indították útjára gondolatenergiáikat. S itt most ismét hadd térjek vissza egy kurta perc erejéig a ti jelenetekhez, s azzal kapcsolatban egy igen fontos kérdéshez, (amelyet ismét csak szükségesnek érzek egy másik, e kötettel párhuzamosan készülő kötetünkbe is áttenned, hogy mind többen okulhassanak belőle). Vannak olyan elméletek és olyan Tanítások a Föld színén, amelyeket mint előrevetített Jövőképeket, meg kívántunk mutatni nektek. Ama ismereteket azonban valóban csak megmutatni kívántuk, mint a holnapok várható elemeit, s nem már most, a ti Mélység-szinteteken kötelezővé tenni számotokra! Annál is inkább nem, mert a ti erősen mélybe süllyedt dimenzionális szintetek még korántsem alkalmas arra, hogy ott e magasabb rezgést feltételező tanítások egyáltalán valósággá lehessenek általatok, s számotokra! Ahhoz már egy magasabb dimenzióban, sőt: egy magasabb szférában kellene álljon a Föld teljessége: azon a szinten, s még annál is magasabban, mint amelyet mind-ezidáig csak a Föld szellemi burka ért el. Amint azonban azt magatok is tudjátok: a Föld fizikai teste lényegesen (két - három dimenzióval is!) alacsonyabb rezgésmagasságban rezeg, mint annak szellem-burka: s akkor még csak a Föld fizikai testéről, s nem a rajta élők átlagosnak vehető szellemi rezgés szintjéről szólottam! Ám már a Föld mélységbeli volta elégséges ahhoz, hogy ama Tanítások ne válhassanak valósággá számotokra, ha mégoly kívánatosnak érzitek is. Annál is inkább így van ez, mert most nem tudtok, de nem is tudhattok a Kozmikus Energia-burokból még csak az eddig megszokott szinten sem meríteni, s hozzá azért nem, mert Föld-Anyának magának is szüksége van, s lesz is minden szikrányi pozitív energiára, hogy a Kegyelem minél tovább kitolhassa az Időben az apokaliptikus történéseket. Ezt most ugyanis erősen megnehezítették egyes, magukat tudósoknak valló sarlatánok, akik dacolva minden Égi és földi Törvénnyel: az ember mesterséges előállításával bele avatkoztak a Teremtésbe, olyan szellemlényeknek 348
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet adva módot az általuk gyártott testekkel egy újabb, de csakis és kizárólag törvénytelen testet öltésre, akiket messze távol tartott eddig tőletek a Kegyelem. Mindez természetesen előre látható (sőt: látott) volt, ha nem is a ti számotokra. Ezért is kell most oly szorongva figyeljétek a politikai eseményekről szóló híradásokat. Mert a legdurvább, s már esetleg a Föld teljessége számára „végzetessé” válható történések elkerülhetése érdekében útra kellett keljen, s hosszú évtizedekkel ezelőtt meg kellett szülessen valaki, aki a Föld körül már megfogalmazott (tehát a föld légterében felhalmozott) negatív energiák egy jelentős részét levonzza, s a várt történés révén kiégeti a Föld energia-burkából, annak a légtérrel kapcsolódó határáról: ne tudja azt a későbbiek során, úgy harminc-egynéhány esztendő múlva magához vonzani az a lény, aki minden eddiginél nagyobb károsodást okozhatna a Föld szellemlényei közt, hátráltatva azok előrébb, s feljebblépését ugyanannak az energiának magához vonzása révén. Ugyan nem kizárt, hogy a mesterséges úton, törvénytelenül megfogalmazott test még idejekorán megsemmisül (annál is inkább, mert létét semmiféle pozitív érzelem nem kísérte, hisz csak a szakmai kíváncsiság, és a bármi áron való sikeréhség nevezhető „szülőatyjának) s maga a várt történés is szükségtelenné válik; ennek megtörténtéről, vagy meg nem történéséről azonban most még nem adhatunk felvilágosítást, mert az szintén ellenkezne a Törvénnyel. Ugyanis e történés egyik fontos eleme: mindinkább kifejleszteni mind-annyiótokban az Atyába, s a FIÚ-ba vetett, feltétel nélküli Bizalom, s a teljes és tökéletes ráhagyatkozás képességét és érzetét. Amennyiben mégis elétek áll, tehát megvalósul a törvénytelen módon létbeemelt test távozása, s ezzel ama létbeengedett negatív szellemlény ismételt visszatérése is a maga Mélység-közegébe, akkor (ha csak nem fogalmazzátok meg azt a magatok számára már jóelőre, s elkerülhetetlenül, a csoportosan megfogalmazott, s a Föld légterébe bocsájtott félelem-energiák kiárasztása révén; a Kegyelem ismét elébe áll a vad késztetés megélésére készülő személynek és csatlósainak s felbujtóinak egyaránt. S ha nem is törli annak szándékát egészen; lecsökkenti azt mindenképpen, hogy csak ama karmikus (s itt most egy korábban megfogalmazott csoport-karmát érts) történés eshessék meg, amelynek megtörténte száz és száz Szellemi Én-rész további érdekét; fejlődését és a mélység fogságából való kiemelkedhetését szolgálja. Ha tehát ti már eleve rettegéssel gondoltok a holnapra, az akkor is elébetek fog, mert elébetek kell álljon, ha annak valós oka (tehát a mesterséges úton „legyártott” ember-test) megszűnik létezni, ahogyan azt már neked is elmagyaráztam. S most haladjunk tovább utunkon, annál is inkább, mert így is hosszan elidőztünk az általad is ismert ok végett, s Testvéreink bizony: várják az Út további részének leírását is… (Való igaz: két este képtelen voltam útra kelni szeretett Vezetőm társaságában. Ennek okát és folyamatát azonban a Szavak… - sorozat épp készölő kötetében már leírtam, így itt és most tényleg nincs értelme újra megemlíteni, annál is inkább, mert a történés emléke még mindig sajog lelkem s tudatom, de még minden egyes fizikai sejtem mélyén is… (A szerző közbevetése) A negyedik szféra második dimenziójában egy újabb, nagyon is fontos ismeretet kell elsajátítsanak az oda felemelkedettek. Ezen ismeret alapjait már megismerhettétek lényegében ti magatok is (ha nem is mindannyian), ám Egyelőre meg kellett álljanak ők is eme ismeret alapjainál, annak tökéletesítésénél. A fizikai testek egy következő kiterjedésének meglátására gondolok, vagyis a testek energia-burkának látására, amelynek egyik – másik aspektusát persze nem egy testvéretek látja már a ti jelenetek során is. Van, aki csak az ezüst-aurát látja, vagy érzékeli másféle, tehát a látástól teljességében független módon (pld. nyitott tenyerét a testek mellett végighúzva), s vannak, akik már a szivárvány-aurát is képesek érzékelni. A negyedik szférába emelkedők számára ez már egy teljesen természetes dolog lesz, olyannyira, hogy lényegében fel sem figyelnek rá: a fizikai testek körüli, azt közvetlen módon beburkoló energia-mezőt úgy tekintik, mint a test részét, tehát úgy, mintha az is a fizikai test egy fél-anyagi elemekből álló része volna. Ezt, ha most innen lepillantasz, leginkább az utcákon, tereken közlekedőknél figyelheted meg. Amikor el kívánnak menni egymás mellett, nem csak arra ügyelnek, hogy a szembe jövő fizikai testével ne ütközzenek össze, de arra is, hogy az energia-mezők közt is meglegyen az optimális távolság, hisz ők már azt is mint a fizikai testhez tartozó, elidegeníthetetlen valóság-részt érzékelik. Ez persze azt is eredményezi, hogy az emberek nem válnak ok nélkül ingerültté, fáradttá, hisz nem zavarják 349
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet meg egymás energia-mezejét, nem úgy, mint a ti korotok, s a korábbi korszakok emberei, akik közt gyakran egy tűt nem lehet leejteni úgy, hogy az valóban le is érjen a földre. A harmadik szférából kiemelkedők mindegyike bír az auralátás egy bizonyos mértékével, s ezt a negyedik szféra első dimenzióba emelkedve tökéletesíteniük kell. Sőt: a második dimenzióban már tovább is kell lépjenek a puszta észlelésen. Már meg kell tudniuk érezni: ki hordoz számukra fontos információt (vagy információkat), s ki az, akiből csak a tudatába és szellemébe már befogadott Szeretet-energia hullámai áramlanak feléjük, hogy a számukra érzékelhetetlen, kibonthatatlan, mert nem nekik szóló, nem az ő számukra kódolt információval más felé igyekezzenek, hogy azon információkat mielőbb átadhassák azok „címzettjének”. Egy még távolabbi ponton, tehát az adott szféra harmadik dimenziójának magasában ezt kell még inkább tökéletesíteniük, ha tovább akarnak lépni. Márpedig akarnak, ehhez azonban meg kell oldják életük kis és nagy feladványait: ezt viszont egymás segítsége nélkül nem lehetnek képesek még csak meglátni sem, nem még elvégezni, annál is inkább, mert már nem csak az együvé-tartozás, de az egymásban való létezés is Lényeg-elemükké, elidegeníthetetlen Tudatmorzsájukká kell legyen. Annak el, és befogadása válik mindenképp fontossá szá-mukra, hogy egy bizonyos formában nem csak egymás mellett, de „egymásban” is élnek, mint egymás elidegeníthetetlen, bár teljes és tökéletes individualizmusban létező Lét-elemei, amely elemek nélkül, azok megkeresése és megélése, tehát egyéni Én-eikbe való bevonzása nélkül nem teljesek, nem egészek, amint a másik sem lehet azzá, míg a számára átadandó Lét-információt, vagyis tudati és érzelmi Lét-elemet át nem vette tőlük csak úgy, mint másoktól (s itt most a fizikai Én-t csak úgy értsd, mint a Szellemi Én-t!). Ez azonban még mindig nem jelenti, de nem is jelenthetné azt, hogy az egyéniség meg kell szűnjön létezni! Azt ugyanis mindvégig, tehát a legfelső szintig, s még azon is túl meg kell őrizze minden egyes teremtett Szellem, még akkor is, ha már majd ismét helyreállítódik a megbontott Duál-egység! Akkor a Duál-felek átveszik ugyan egymás minden egyes rezgéselemét (tehát szellemi jellemvonását, lét-lényegelemét), ám még eközben is meg lesz e Lét-egységen belül a maguk külön-külön milyensége, mert hisz Atyánk semmit és senkit nem teremtett egyformának. Minden egyes Szellemben meg van a mindeneket egységbe foglaló Valóság-elem, vagyis az Isteni Gondolat-energia szikra, ám még a Duál-egységben létezőkben is más és más szikra kell megnyilvánuljon, hisz más az elfogadó, s megint más az átadó szerepe az Egységen belül. Valahogy úgy képzeld ezt el, ahogyan a test egyes sejtjei működnek: egyazon test alkotó-elemei, magukban hordozzák a test genetikai kódját, annak lenyomatát, ám mindnek meg van még ezen túl is a maga külön egyéni arculata, amint a maga külön, egyéni feladata, vagyis szerepe is, amelyet egyenként tökéletesen meg kell élnie a maga módján, de a test agya szerint (s esetünkben a Teremtő Elv) kidolgozott elmélet törvényszerűségei szerint élve meg e szerepet. De még a sejteken belül is más és más arculattal bír azok minden alkotóeleme is (a sejtmag, az atom stb.) ha a cél, tehát a legbenső milyenség tökéletesen megegyezik is azokban. Ezeket az egyéni arculatokat a kezdet kezdetén kell felismernie, s fokról-fokra „újrafogalmaznia” önmaga számára minden egyes szellemmel bíró lénynek, méghozzá úgy, hogy önnön hiányzó lényegelemeiket egymásban, egymás szellemi energia-burkában kell megtalálniuk, beazonosítaniuk, és magukhoz vonzaniuk ahhoz, hogy mindinkább kiteljesedettekké váljanak egymás révén. Ebben hatalmas segítséget jelent az, hogy a másik embernek szóló, s az ő Lét-lényegébe illő, vagyis az ő Élet-film-jéhez tartozó információk rezgése minden esetben megegyezik az illető energia-mezejének rezgésmagasságával, így az pontosan tudhatja: kitől kell a számára szükséges információt megkapnia útja folytatásához. Épp úgy hatalmas segítség ez mind-annyiuk számára, ahogyan a mások Életfilmjéhez, azok egyes megoldásra váró feladványaihoz tartozó információk is segíthetik őket, puszta létük által. Azok információk, amelyek ugyan nem tartoznak szervesen minden személy lelki-szellemi egységéhez, így azok tartalma sem lehet tudottá számukra, de azok már puszta regés-áramuk, és energia-töltésük révén is komoly segítséget és útbaigazítást adnak ahhoz, hogy ki-ki megtalálhassa énjének, vagyis teljes (testilelki-szellemi) személyiségének azon kiegészítő elemeit, amelyeket még magukhoz kell vonzzanak vagy egy harmadik személy, vagy egy újabb történés segítségével. Így szinte mágnesként vonzzák egymást azok, akiknek közös feladatuk van, vagy akiknek átadandó információjuk van egymás számára. Ez a köröttük élőkből áramló energiák segítségét is igénybe vehetve még inkább könnyűvé, egyszerűvé válik,
350
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet így minden információ gyorsabban rátalálhat címzettjére, még inkább felgyorsítva a Visszatérés folyamatát. S itt most ne csakis és kizárólag a szavakban átadott információkra gondolj! Gyakran csak egyegy érzelmi-hullámot kell egymás felé áramoltatniuk, s ebben az egyetlen érzelmi hullámban rejtezik az Út további része szempontjából fontos és lényeges információ, vagy a korábban másoktól átvett (vagy a későbbiek során átveendő) információk már konkrét formában való megéléséhez szükséges energiatöbblet, amelyet (ahogyan a konkrét információk esetében) gondolati-érzelmi úton közvetítenek egymás felé. S ez még csak nem is azt jelenti, hogy az egymással szemben s az egymásért feladatot vállalók minden esetben duál-párok! Ez nem így van, s a hely szellemének, tehát szintjének értelmében még mindig nem is lehetne így. Viszont az már gyakori, hogy az egyazon szellem-családhoz tartozók vállalják valamely üzenet, vagy érzelmi hullám továbbítását, megkönnyítve a mellettük lévő Úton járó feladatát. Ezeknek az információ-átadásoknak persze már rég nem, vagy nem feltétlen szavakkal kell történniük. Amint egymás energia-hullámait: úgy gondolatait is képessé kell legyenek érzékelni, így a beszédnek lényegében megszűnik a jelentősége, amint az egyes népcsoportok külön nyelvének is, mert hisz az információk benső lényege nem a szavakban, hanem a szavak érzelmi töltésében rejlik. Ha a kezdeti (már hogy a mélység felé vezető út kezdeti) szakaszban képes lett volna megállni a szellemek mindegyike; soha, egy percre sem lett volna szükségük arra, hogy a bennük megfogalmazódó érzéseket és gondolatokat köztes formában, tehát egy áthidaló eszköz megformálásával adják át egymásnak. Megmaradt volna a közvetlen szellemi-tudati kontaktus, amelynek az Ősi Egy-ség állapotában élve nem kellett sem szó, sem kép ahhoz, hogy nyilvánvalóvá legyen mások számára. Persze ez még nem azt jelenti, hogy a beszéd, mint olyan: teljességében törlődik a tudatok tárházából, mint egymás közti, érintkezési forma! A kicsinyek oktatása például elsősorban szavak útján, s a gyakorlati példák által történik, s a kicsinyek is inkább szavakkal érintkeznek egymással. Emellett fennmarad az írott művészet, tehát a költészet, az irodalom, a mese és a dal: vagyis mindahány, a fizikai létet szebbé és nemesebbé tevő szellemi-lelki elem, amelyet az emberiség megszokott, s amelyek természetesen még nem képzelhetőek el a szavak használata nélkül. De már csak a tiszta, nemes, a felemelő értékkel bíró szavak maradnak fenn: a vad, a durva, a nyers szavak mind törlődnek, elkopnak a Múlt távoli, érdes kövein. A hétköznapi információ-átadás azonban már áttér a gondolatok útján való eszmecseréhez, hisz a gondolatokat akár nagyobb távolságba is képes lesz elküldeni az ember. S áttér azért is, mert ez is a Törvényhez tartozik, mint minden, a Visszatérést szolgáló Lét-elem. Ehhez kell lassan visszatérjenek az EGY-ségből kilépett, de már csak a Visszafelé vezető Törvények felelevenítésére, az ÉN-ben való kibontására útra kelő Szellemi Én-részek, minden Út során egy-egy új Tudás-elemet emelve ki az ÉN tudattárából, hogy azt mint fizikai testekbe öltözöttek; a gyakorlatban éljék meg, mintegy: újrafogalmazva a maguk számára ama Törvények benső lényegét. Csak ha már értetté, és megvalósítottá tették maguknak az általuk, vagyis a felsőbb szintű ÉN által fontosnak érzett Törvény-elemet, léphetnek tovább új Felismerések felkutatása, megélése és Önvalójukba való beemelése felé. S most itt hadd tegyem még hozzá: itt, a negyedik szférában már lényegében nincs, nem létezik a testet öltési kényszer. Annál is inkább nem, mert mint mondtam: az ellentét e magasságra már nem érhet fel, s itt már nem a karmikus kötések oldása: csakis és kizárólag az ÉN-ben lefedődött Törvény-elemek megtalálása és megélése a Szellemi Én-részek feladata. Ezek közé persze mindazon ismeretek megszerzése is be kell épüljön, amelyeket a mélység felé tartó szellemek egykor megfogalmaztak, megalkottak, majd még mélyebbre süllyedve az anyag-világba: el is feledtek, vagyis leárnyékoltak önmaguk számára – önmagukban. S itt most értsd úgy a természettudományok, a matematika, az űrtudományok, mint akár a művészet egyes Törvény-erejű ismereteit. Tehát ha úgy vesszük: lényegében önnön múltjaikba kell visszaemelkedjenek, de már a nagyon távoli, még az emberré válás előtti múltakba, azokba az Idő nélküli időkbe, ahol mindeme tudás-elemek mint a lefelé tartó út egy-egy szintjének lényeg-elemei, vagyis Törvényei és törvényszerűségei egyáltalán megfogalmazódtak bennük. S mindezt csak azért, hogy egy későbbi Út során egy mégtávolabbi, tehát egy korábbi, még magasabb szinten megfogalmazott Törvény révén a megszerzett, de már az alacsonyabb fokon megfogalmazott Törvényeket felülírhassák önmagukban, kiegészítve, vagy esetleg teljességgel elvetve a korábbi ismeretet, hogy egy másik, egy nagyobb és tisztább Törvénnyel cseréljék fel azokat.
351
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Már a negyedik szféra második dimenziójában egy számotokra elképzelhetetlen (sőt: teljességgel valószerűtlen) tudás birtokosává lesz az emberiség. A tudomány olyan szintre fog emelkedni, amilyen szinten egykor az atlantisziak, vagy a Nanivieiek álltak, de már azok negatív elemei nélkül, s a technika eszközei felfoghatatlan távolságokat nyitnak meg a Földlakók előtt. Az űrutazásra már nem csak egyes kiváltságosok vállalkozhatnak, s a távoli Naprendszerek szinte „karnyújtásnyira” lesznek a Földtől. A Földtől, amely továbbra is a két Nap áldását fogja élvezni, s amely egyes, a Föld lényei által már nem, vagy csak alig érezhető történések keretén belül tovább távolítja el testéből a negatív elemeket, új, és még újabb, gyakran a Föld lényei számára már nem is látható tartományba kerülő Holdakat képezve önmagából. Egy távolabbi pontról figyelve azonban e Holdak mindegyike nagyon is jól megfigyelhető lesz: például a ti jelenlegi Marsotokról, amely akkor fog nagyjából ott állani, azon a szférikus és dimenzionális fokon, amelyen a Föld állott mondjuk a ti jelenetek előtt úgy négy-ötezer évvel. Igen, gyermekem! Az Élet ugyanis nem csak a Föld színén, de a Teremtettség többi pontján is, tehát a mélységben megrekedt pontokon is fejlődni, haladni fog, mert hisz az örök fejlődés Törvénye mindig, minden korban kell, hogy érvényesüljön mindenhol. A lényeges eltérés csupán az, és annyi lesz, hogy míg a ti jelenetekben a pozitív s a negatív energia egyaránt a bolygók felé áramlott, addig a negatív energia mindinkább a mélység felé, tehát az egyes bolygók által már elhagyott szintek felé húzódik vissza. Ennek okát a bolygókon testekben élők mindinkább való ébredtségében kell keresd, s megtaláld, mert hisz ahogy a mélység egyik - másik szintjén megrekedt, szellemmel bíró lények készek és képesek is lesznek a fény meglátására és befogadására, úgy tisztul a bolygók fizikai teste is, hogy idővel azok energiái is visszacsatolódhassanak egy korábbi, tehát egy-egy magasabb rezgésszinten lévő ponthoz, mindinkább növelve a távolságot Fent és Lent Világ-képzetei között. S ezt most úgy érzem; ismét ki kell bontsam, s meg kell magyarázzam egy kissé bővebben is, hogy érthetővé tegyem számotokra. Hogy nagyon a ti fogalmaitokhoz igazodjam, úgy tudnám ezt teljességében érthetővé tenni, hogy egy luftbalmot állítok példának. Egy luftbalmot, amelyből egy kis résen át szivárog a meleg, párás levegő, ám amelybe egy másik résen át folyamatosan azonos mennyiségű gázt szivárogtatunk be. A luftballonban lévő levegő lehúzó ereje mindinkább közömbösül, majd el is tűnik a gömbbe kerülő gáz felhajtó erejével szemben: a léggömb felszáll, míg a nehéz és sűrű levegő alant marad, s hogy már a szabad légtérben van, amely nem tartja a benne lévő hőt: lehűl, így hamarosan még azon anyagok is kicsapódnak belőle, amelyektől az oly nehézzé és sűrűvé lett, hogy méglejjebb hullva megtapadjanak a légkör alján lévő tárgyak felszínén. Így kerül a bolygók légterébe is az Oktató-szellemek által levitt, s az Ébredni kész szellemlények felé átadott, magasabb rezgésszintű energia is, mindinkább kiszorítva először a légtérből, majd a bolygótestből is azon negatív elemeket, amelyek még megkötve tartják azt alant. Ez természetesen nem mehet végbe fizikai történések nélkül, így a Mindenség ama része lassan ollyá lesz, mint volt a Káoszt követő időben, tehát akkor, amikor a bolygók testeit megfogalmazó negatív energiák kiemeltetve e kaotikus elem-halmazból egy bizonyos fajta vákuumot képeztek, besűrítve a bolygók légterét, lehetetlenné téve, hogy az anyag fogságába merült Szellem-elemek (vagyis Én-részek) idejekorán a felszínre emelkedhessenek. Most azonban e történés révén a bolygók addig teljességében szilárdnak tűnő anyaga is megritkul, így azon Elsőd-teremtettségű szellemlények is kimenekedhetnek a mélységből, amelyek mindezidáig az anyag fogságában voltak. Ez a folyamat persze már nem új keletű; sőt! Minden bolygó esetében így volt (mert hisz nem is lehetett volna másként) amely alá merült a mélységbe, tehát amely egy bizonyos optimális szint alatti pontra süllyedve kellett megkezdje felfelé tartó vándorlását. A Mars már a ti jelenetek idején túljutott e folyamat kezdeti szakán, s ha még nem is valami fejlett szellemi szinten, de már akkor fellelhető volt rajta (pontosabban annak felszíne alatt) a fizikai élet, s lényei épp úgy, vagy még magasabb technikai szinten álltak, mint a ti Csillag-térképeitek milliárd és milliárd azonos, vagy még annál is alacsonyabb rezgésponton álló, hideg Csillaga, s azok élőlényei; ahogy azt már említettem. Midőn azonban a Föld, s a testén megszülető ember-szellemek egységesen a negyedik szféra harmadik dimenziójába emeltettek, a Mars is rohamos fejlődést produkált. Az első lépcsőfokot, tehát a szellemi irány felé való, első akaratlagos mozdulást már mutattam: az kellett aztán megszokottá, mindennapossá, majd kötelező érvényűvé is legyen a szüntelen harcok közt élők közt: az a szánalom, s a szánalom nyomán megvalósult áldozatvállalás, s az ennek nyomán valósággá lett hálaérzet. (Ha emlékszel: a csatatéren láttuk ama 352
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet harcost, aki képtelen volt legyilkolni a haldokló ellenfelet, s ezért halált kellett lásson maga is. Az életben hagyott ifjú anyja osont ki aztán, hogy eltemesse őt…) Végül, amint ezen érzések mindennapossá lettek; szükségtelenné kellett váljanak, legalábbis úgy, abban a formájában, ahogyan azok először megfogalmazódtak. Ehhez viszont az kellett, hogy ne essék olyas történés, amely alkalmat ad rá: tehát az, hogy megszűnjenek a folyamatos háborúságok, amelyek áldozatokat szedhetnek. S mert hogy a bolygó lényei már képesek voltak erre, a háborúknak valóban vége szakadt, nyoma veszett a történések sorában, hogy néhány ezer évvel később már ne is emlékezzék rá senki. Vége szakadt, semmibe hullt a fegyverek hatalma, annál is inkább, mert Satana már képtelen volt annyi negatív energiát a Mars felszínére áramoltatni, amennyi egy-egy háború kirobbantásához elégséges lett volna. Kezdetben, tehát a Föld fizikai gömbjének felemelkedését követő úgy nyolc-tíz évezredben még tartottak a folyamatos vérengzések. Aztán ezeket kisebb, helyi villongások váltották fel, majd ezek is megszűntek, hogy a szellemmel bíró lények csak heves szó-csatákat vívjanak: aztán az is elenyészett, szükségtelenné lett a mindennapok sorában. Persze: amint azt te is megfigyelhetted, mindez hosszú évezredeket vett igénybe. Amikor viszont a Mars lakói már csak a kisebb, helyi csatározásokkal igyekeztek érvényt szerezni saját igazságuknak; már a Föld színéről is érkezhettek közéjük olyan szellemlények akik erre vállalkoztak. Pontosabban: nem közvetlenül a Föld színéről, hanem egyik másik, s előtte a Föld színén végigjárt Utat követően, a következő földi (vagy más, esetleg még magasabb rezgés szintű bolygón) testbeöltözés előtt. Akkor, amikor a Föld szellemlényei már a maguk szférájának legalább negyedik dimenziójáig képesek voltak felemelkedni, s akkor is csak úgy, hogy le kellett fedődjön előttük (is): honnan, mely szférából, annak mely dimenziójából, s mely bolygójának lakójaként érkeztek. Akkor azonban ismételten magukhoz kellett vonzzák, s magukra kellett vegyék a mélység fluidjait: ha nem is a legsűrűbb elemeket, hisz mint szellemi vezetők kellett testet vegyenek a Marsiak közt, tehát mint azok tanítói, művészei, médiumai stb., hogy egy-egy fontosabb Tanítást levihessenek közéjük. Közéjük is, s még azon bolygók szellemlényei közé, amelyek a Marsiakhoz hasonlatosan képessé váltak a további fejlődésre és emelkedésre. A negyedik szféra negyedik dimenziójában tehát már nem csak tanulni, s tovább fejlődni: feladatokat vállalni, s az alacsonyabb szinteken megrekedtek fejlődését segíteni is módjában állt az ember-szellemeknek. S itt most ismét meg kell álljunk egy kurta pillanatra! Annál is inkább, mert amire most még ki szeretnék térni, benned is megfogalmazódott, bárha nem írtad le, így itt és most ismét elmondom ama tanítást, amelyet tudnotok mindenképp szükségeltetik, ha megérteni kívánjátok a szellemi tanítások egy nagyon is fontos részét. A szférák s a dimenziók, s azok egyes szintjei voltak tanításom lényege, s pontosítva az: a különböző rezgés-magasságokban álló szférák és azok dimenziói két, egymástól nagyon jól elkülöníthető elemre osztódnak. A különböző szellemi szféráknak ugyanis meg vannak a maguk fizikai kivetülései is: amikor tehát azt mondom: egy valamely bolygó a negyedik szférában van, nem egészen azt mondtam, hogy ugyan ott, ugyanazon a rezgéstartományon található, mint a negyedik szférabeli szellemek egyes csoportjai. Mindkettő a negyedik szférában van, de annak más - más rezgéstartományában, ami annál is inkább nyilvánvaló, mert hisz az egyik még fizikai lét-elemekkel telített, míg a másik csakis és kizárólag szellemi energia-elemekkel bír, még akkor is, ha ezen szellemi energia-elemek még meglehetősen le vannak árnyékolva. Ezekből a szellemi rezgéstartományokból indul útjára a Szellemi Én-rész, méghozzá úgy, hogy az ÉN kibontja magában a számára legfontosabb, s a mélybehullás folyamán a korábbi időkben megfogalmazott kérdéseket: minden kiteljesedett és betöltött Út-sorozat után egy másik, egy korábbi ponton, tehát a kiindulási ponthoz közelebb eső rezgéstartományban megfogalmazott kérdést, hogy az Én-rész segítségével megkeresse, megtalálja a kérdés válaszát, de már úgy, hogy gyakorlati úton bizonyítja be önmagának ama válaszok igaz voltát, s hozzá minden oldalról megvizsgálva, és kielemezve ama kérdéseket. Csak ha már egy minden szempontból tökéletes válasszal bír az Én-rész: építheti azt be önvalójába, s kaphat módot arra a Nagy Rendezőtől, vagyis Krisztustól, hogy egy újabb kérdés felbontásába és vizsgálatába, s annak bizonyítás révén való megválaszolásába kezdhessen. Hogy mikor, mely kérdés a legfontosabb, azt az ÉN fejlettségi fokának és fejlődési irányának ismeretében ismét csak Krisztus dönti el, bár nem utasítja ama kérdés felvételére a szellemet: csupán javasolja, s e javaslatot az ÉN többnyire el is fogadja, mert hisz tudja: ha azt javasolta számára az Úr, 353
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet akkor ahhoz van meg benne leginkább a kellő erő. Ez utóbbi természetesen a negyedik dimenzióban útra lépők, tehát az ott testet öltők esetében is így van, de ez természetes is. Azok, akik egy-egy Út megtétele közt még egyéni, külön feladatra is vállalkoznak, nem visznek, mert nem vihetnek magukkal a mélységbe egyetlen határozott emlékképet sem korábbi útjaikról. Azok épp úgy fedve kell legyenek előtte s számára, mint a ti jelenetek során, s már csak ott, az Út során bonthatják ki a Szellemi Én-részbe rejtett Igazságelemeket, hogy azokat mint Felismeréseket: átadhassák a köröttük élőknek. Ez természetesen már azokon a pontokon válik lehetségessé, és persze szükség, és törvényszerűvé is, ahol az általuk megfogalmazott, s tudatukba rögzített Mélység-elemek fogságából kiemelkedett, s a további fejlődésre, ébredésre képes ember-szellemek öltenek testet újra és újra. Ezeken a pontokon azonban már maguk az ember-szellemek is másként fognak reagálni a kezükbe adott Igazságokra, mint a ti korszakotok ember-szellemei, annál is inkább, mert bennük már sokkal inkább tudatosodnia kell annak: honnan indulnak, s hová, mely magasságokba kell elérjenek, ha egy percen végképp ki akarnak emelkedhetni a mélység mindahány elemének fogságából, vagyis; le akarják bírhatni a maguk korábban megfogalmazott gon-dolatainak legmélyebb, legdurvább elemeit. Ez annál is inkább így kell legyen, mert a missziós vállalást teljesítő, s ismét a Mélység-elemekbe öltöző testvérek mellett más, mégmagasabb szintekről érkező Tanítók is megjelennek ott időről – időre, hogy segítsék az elmaradtakat: utol érhetni az előttük lépőket. A missziós céllal vállalt testet öltések azonban még nem gyakoriak ezen a szinten. Még csak kivételes esetekben engedtetik meg egy-egy szellemnek, hogy elhagyva a maga síkját, egy időre, azaz egy élet-útra ismét a mélységbe merüljön, hisz még nem oly mértékű a szellemek magasság-tudata, hogy ne volnának kitéve az esetleges újbóli besötétülésnek: ez azonban nem új keletű dolog, a ti korszakotokban sem történik másként. Vagy a magatok szférájának magasabb dimenziójából érkezettek, vagy már a negyedik szféra magasabb dimenzióinak fejlettségi szintjét elértek vállalkozhatnak egy-némely Tanítás levitelére, s még akkor is külön védelmet kell kapnia a negyedik szférából érkezett testvéreteknek: vissza ne rántsa azt a körötte lévő világ a maga mélységeibe. A saját szférátok magasabb dimenzióját elértek azonban csak abban az esetben öltenek ismét testet az alacsonyabb szinteken, ha ott még nekik is elmaradt, betöltetlen feladatuk van, amelynek bevégzetlensége nem teszi számukra lehetővé a mégmagasabb szintre, tehát már a negyedik szférába való felemelkedést. S most térjünk vissza imént elhagyott pontunkhoz, vagyis a negyedik szférába, annak is a harmadik és a negyedik dimenziójába. Azért említem így, együtt e két dimenziót, mert amint a szféra első és második dimenziójában, úgy itt: a harmadik és negyedik dimenziókban is lényegét tekintve egymásba fonódnak a bevégzendő feladatok. Pontosabban: az alsóbb dimenzióban megszerzett tudás-elemek kiteljesítése, azok teljes, s már tökéletes (ti. az adott pont értelmezése szerint tökéletes) megélése a feladat. A fizikai testek lényegében nem sokat változtak a negyedik szférába való felemelkedés óta eltelt időszak során: továbbra is fél-anyagi testekkel bírnak a Föld minden lényei, bár ezen elemek maguk is átestek valamiféle változáson. S ez is természetes, hisz minél feljebb és feljebb emelkedik a Szellemi ÉN, az útra küldött Én-rész annál inkább képessé válik a föld - víz-levegő elemek, valamint a szellemi energia arányának megváltoztatására. De míg az alsóbb szinteken, tehát az első három szféra dimenzióiban inkább csak az előbbi három elem aránya változik, vagyis a föld elemek aránya csökken a víz-elemek javára, addig a negyedik szféra elérését követően már a föld és a vízelemek aránya kell csökkenjen a légelemek javára. A negyedik szféra harmadik dimenziójától kezdve azonban a három fizikai elem annyira fel kell híguljon, hogy azok helyét a negyedik dimenzióból kilépve, s az ötödikbe felemelkedhetve mindinkább a szellemi elemek veszik át. A testek lényegesen könnyebbekké lesznek, bár térfogatuk szemmel láthatóan növekedik. Tehát a test kifejezetten anyagi része kisebbé lesz, míg az energia-test nagyobbá, ám mert hogy még ezen energiák sem a tökéletes tisztaságú energiák, szinte egybe olvadnak a fizikai testek elemeivel. Így a külső szemlélő számára valóban olybá tűnhet, mintha maguk a fizikai testek növekedtek volna meg. Magasabbnak, erőteljesebbnek tűnik a fizikai lény, emellett mégis kecsesebbnek, s egy bizonyos értelemben törékenyebbnek is, mint a ti jelenetek meglehetősen sűrű fizikai testei. A lakókörnyezet természetesen ehhez a változáshoz igazodik, amint ebbe a változásba igazodnak bele mindazon természeti lények is, amelyek az ember szoros közelségében élnek. Az állat és növényvilág egyedeinek teste épp úgy követi a szellemmel bíró lények testeinek átalakulását, amint követi azt tudattalan tudatuk, avagy ösztöneik fejlettsége is, ami annál inkább érthető, hisz ezek a lélek-lények tulajdonképpen nem mások, mint a szellemnek, tehát az ÉN-nek a lefelé vezető út során megfogalmazott gondolati képei, 354
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet vagyis gondolatainak kivetülései: s minél visszább lép az ÉN, s ezáltal az Én-rész is a kezdet kezdetén megtett Úton, annál korábban megfogalmazott gondolatainak produktumai állnak elé (vagy inkább mellé), hogy kísérői és társai legyenek az Úton. Ahogyan a mélységek mélységéből, tehát a legsűrűbb anyag szintjéről felemelkedő, s már bizonyos ösztön szintű fél-tudattal bíró testeket megformáló Énrészek kísérői voltak a legkülönfélébb vérszomjas ragadozók, vagy már a későbbi korok embereinek (vagyis a ti jelenetek emberiségének) kísérői az egyre szelídebbé és kezesebbé váló, de még egymás húsát felfaló lélek-lények, vagy a tisztultabb gondolatenergiákból megfogalmazódott növények: úgy lesznek az egymást követő, s mind magasabb tartományokba emelkedő emberek társai a még tisztább, s kevésbé lefedődött gondolat-energiákból megfogalmazódó, és létbe-lépő lélek-lények. S míg az ős-idők lényei még csak a legvadabb, legdurvább, s a leginkább tisztátalanná tett lélek-elemeket vonzhatták magukhoz, úgy vonzhatják magukhoz a már megtisztított lélek-elemeket az Új Kor lélek-lényei, mind tisztábbakká válva ezáltal maguk is. S ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a lélek-lények idővel maguk is gondolkodni képes, tehát tudattal bíró lét-elemekké válhatnának, mert ez így nem volna sem igaz, sem pedig logikus! Annál is inkább nem, mert az elme, tehát az agy akaratlagos használatához szellem szükségeltetik: ez azonban nem adatik meg egyetlen lénynek sem, hanem csakis csupán az embernek, mint elidegeníthetetlen Atyai Örök-rész. Ellenben a lélek-lények képessé válnak a mellettük lévő ember szellemi rezgésébe beigazodni, s annak egyes hullámaira ráhangolódni, annál is inkább, mert a tisztultabb lélek-elemek megnövekedett empátia-érzésre adnak számukra módot. Mintegy: megérzik az emberek egyes gondolatának benső lényegét, azok érzelmi töltését, s nem csak azon a szinten, mint a ti korotok állatai és növényei. Tehát nem csak a már megfogalmazódott, de a még csak megfogalmazódni készülő, vagy az esetleges történések révén várható gondolatok energiáit is: s ebben ismét csak az ember előtt lépnek egy lépéssel, mert hisz az ember még csak a kész, konkrét gondolatokat lesz képes megérteni, s még hosszú időn át azokat is csak akkor, abban az esetben, ha azok kifejezetten felé irányulnak. Ez a negyedik szféra ötödik és hatodik dimenziójában persze tovább finomodik, s az ember képessé lesz a történések oly nagyfokú érzelmi átélésére, s az általa tervezett cselekvések távolabbi következményeinek olyan szintű átlátására, amely szinte eleve kizárja a hibás döntések meghozatalának és azok végrehajtásának lehetőségét. A tervezett Élet-utak ezáltal mindinkább végigjárhatóvá, és végigjárttá, tehát kiteljesedettekké lesznek, s szinte naponta új Felismerések birtokosává lesz az emberiség egésze. Annál is inkább, mert a negyedik s az ötödik szférában mindinkább megnyílik az ember előtt az őt körülvevő lélek-lények érzelmi világába vezető Út, vagyis mindinkább képessé válnak az állat és növényvilág lelki rezgéseinek megérzésére, majd azok megértésére is: így azok ösztönös jeleikkel már jóelőre figyelmeztethetik egy-egy komolyabb történés majdani bekövetkezésére, semmint ahogy az valósággá válna, így az ember fel tud készülni a történés el, és befogadására. A testek már nem, vagy csak kivételes esetekben szorulnak rá a táplálékfelvételre. Inkább csak a korai, s a későbbi növekedési fázisokban, vagy az utódok testeinek befogadása és kihordása, valamint azok táplálása idején. Amúgy a negyedik szféra ötödik és hatodik dimenziójában szép lassan megkezdődik az átállás a közvetett energia-felvételről a közvetlen energia-felvételre, vagyis a prana-energiával való töltekezésre. A társak megválasztása is megváltozik az ötödik dimenzióban. A duál-felek többnyire felismerik egymást, de ha feladatuk más mellé rendeli őket, még nem feltétlenül egymás oldalán élik le életüket, hanem amellett, akivel azt leélni vállalták. Ez semmiféle törést nem okoz, hisz a duál-felek közti szál még nem olyan erős, hogy az bármi féle benső kényszerítő hatással volna, vagy lehetne: sőt! A duál-felek közt többnyire inkább szoros baráti szál szövődik, de nem ritka a közeli rokoni kapcsolat sem. Igaz: gyermeket többségükben azok vállalhatnak, akik önnön duál párjukkal kerülnek össze, vagy azok, akik épp duálfelüknek kell fizikai testet biztosítsanak, ha valamely vállalást közösen, mégis egymástól viszonylag függetlenedve mint szülő - gyermek kell végbe vigyenek, más - más időpontban lépve be a történések folyamába. Az érkezni kívánó ember-szellem teste még a hagyományos módon fogan meg, bár már sokkal nagyobb szerepe van a leendő szülők lelki-szellemi együttrezgésének, mint sem a testek harmonizációjának. Az érkező Szellemi Én-rész testet öltését mindkét szülő azonnal érzékeli, s ennek mindjárt két oka is van. Az első az, hogy az érkező nem véletlenszerűen, nem esetlegesen válik részévé mindennapjaiknak, a másik pedig az, hogy az érkezett Szellemi Én-rész egy pillanatra érinti mindkettejük Szellemi Én-részét, amely erőteljesebb rezgéssel továbbítja a jelet a tudat, tehát az agy egésze felé, valami utolérhetetlen boldogságot adva a leendő szülőknek, akik attól kezdve szinte nem is a földön járnak, s 355
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet élnek: e Boldogság attól kezdve kísérőjévé válik mindennapjaiknak, s e kiteljesedett öröm a csöppség megszületésével válik igazán betöltötté. A szülés maga már semmiféle fájdalmat, vagy veszélyt nem jelent, s kivétel nélkül a szülők otthonában (tehát a család egésze által használt ház számukra kiépített lakrészében) zajlik le, az apa segédletével. Minthogy semmi rémítő kísérőjelenség nem jár együtt a szüléssel (vér, vagy a szeretett társ szenvedésének látványa stb.), a leendő apáknak eszükbe sem jut, hogy magára hagyják az anyát, vagy idegenek gondjára bízzák, míg maguk egy másik, egy távolabbi ponton várják ki a nagy eseményt. Az anya semmiféle fájdalmat nem érez, épp csak a benne lévő tudati és szellemi erő koncentrálódik egy ponton testében, ami által teste egyéb részeit kissé nehézkesebbnek, fáradékonyabbnak érzi. Esetleg elmélázóbb, tűnődőbb lesz, de még ez utóbbi is inkább csak a művészi beállítottsággal bírók esetében válik feltűnővé. A gyermek érkezését együtt várja a család, s persze nem csak a család, de mindenki, aki csak hírét veszi: új Testvér érkezik a Föld színére. Mert ennek híre messzire eljut, ámbár az új Testvér feladatát senki sem tudja: de itt ez még így is van rendjén, legalábbis, Egyelőre… Azt kérdezed: hogyan, miként jut el a híre az újszülött érkezésének? Nos: nem feltétlen az általatok is ismert és használt technikai berendezéseknek köszönhetően! Sőt: elsősorban nem annak köszönhetően, annál is inkább, mert az ilyes örvendetes hírt a kor emberei jobb szeretik személyesen tudatni embertársaikkal. S ezt könnyű szerrel, s minden külön utazgatás nélkül megtehetik, hisz amint tudod, a tárgyak megfogalmazása és mozgatása már korábban is gondolat-energia útján történt. Mostanra azonban már önnön testeiket is így, ekként helyezik át a térben, nem egyszer (sőt: többnyire) úgy, hogy fizikai valóságukban el sem mozdulnak a maguk megszokott élőhelyeiről. A gyermekáldás itt már valóban áldás: amint mondtam, kevés gyermek születik, aminek eredménye, hogy az emberiség egészének lélekszáma nem lépi át a bolygó szempontjából (is) ideális tízmilliárd főt, annak ellenére, hogy az ember átlag életkora lassan, de egyenletesen növekszik. Mire az emberiség eléri a negyedik szféra ötödik dimenzióját, már jócskán háromszáz, s az ötödik szférába emelkedve akár ötszáz év is lehet az emberek átlag életkora. Ez szintén érthető, sőt: szükségszerű is, hisz akkorra az ember tudatának oly hatalmas ismeret-anyagot kell befogadnia és feldolgoznia, amelynek töredékéhez is kevés volna a ti jelenetekben oly hosszúnak érzett húsz-huszonöt esztendő, dacára annak, hogy a gyermekek már egész kicsiny koruktól megkezdik tanulmányaikat. Érett felnőtté csak életük ötvenedik évében nyilváníttatnak: addig szinte megállás nélkül szívják magukba a Tudást, s ez test-tudati értelemben épp úgy igaz, mint szellemi értelemben, hisz a fél-fizikai szint ismereteit épp úgy tanulják, mint a Felsőbb Világ ismereteit, amelyeket nem, vagy nem teljességében hoznak magukkal. Hogy ki, milyen hivatást választ (nem szakmát: hivatást!) már a kezdet - kezdetén, tehát életük első esztendeiben eldől, s a további tanulmányaik e hivatás ismereteinek, törvényeinek és szabályainak mind tökéletesebb elsajátítását szolgálják. Persze, amint már arra is utaltam egy korábbi munkánkban: a művészetek senki elől nincsenek elzárva, s bár továbbra is érkeznek kifejezetten a művészetek egyik vagy másik ágát hivatásukul választók: bárki hozzáférhet az önkifejezés, az önmegvalósítás eme eszközéhez is, anélkül, hogy bárki kinevetné, vagy kigúnyolná őket egy-egy gyengébben sikerült alkotásért, hisz itt már lényegében az alkotás, s annak öröme a lényeg. Még a valódi művészek esetében is, akik műveikkel mindenkinek örömet szereznek, így kétszeresen is öröm számukra maga az alkotás is. S most lépjünk egy kissé távolabb az Időben. A negyedik szféra hatodik dimenziójába lépve úgyszólván már nem is találsz a Föld színén sem várost, sem falvakat. Az emberek már rég, már az ötödik dimenzióban élhetve felköltöztek a föld felszíne fölötti második légrétegben épített, s így lényegében a Föld fölött lebegő városaikba. Erre a fizikai testek energia-burkának erős megnövekedése, tehát nagyobb tér-igénye végett volt szükség, hogy azok továbbra se olvadjanak egymásba a szükségesnél nagyobb mértékben. Ez azért fontos, mert bár e szférában már csak az azonos rezgés-magasságban állók ölthetnek testet, e rezgés magasságának intenzitása és valamilyen formában annak irányultsága is egyénenként lesz más és más, függően az épp bevégzendő feladattól. A családok természetesen továbbra is együtt élnek, hisz a családtagok feladatai egymásba fonódnak, még akkor is, ha valóban csak egymásba fonódnak, s nem azonosak, vagy még csak nem is egészében azonos irányúak. Ám ez a tény azt is magában hordozza, hogy a családok tagjai mintegy: kiegészítik, megtámogatják egymás energia-mezejét, belelényegítve a másik személy számára szükséges energia-elemet annak energia-burkába, és viszont: befogadva a maguk energia-mezejébe a feléjük áramló 356
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet energiákat, amelyek az ő feladataik bevégzését segítik elő. A család szó természetesen itt sem azt jelenti, mint a ti jelenetek idején: tehát nem csak a szoros fizikai közelségben állók tartoznak a család fogalmába, s ez nem is volna lehetséges, hisz itt, a hatodik dimenzióban már jócskán túllép az emberek átlag életkora a korábbi négy-ötszáz éven. Ez viszont azt is jelenti, hogy több generáció él egymás mellett, s ha csak ritkán is, de minden családban születik egy-két utód, hogy az emberiség lélekszáma továbbra se csökkenjen az optimális szint alá. Ez annál is inkább fontos, mert hisz hamarosan ismét egy szférikus emelkedés kell következzen, amelynek során mindazok jelen kell legyenek a Föld színén, akiknek meg kell élniük e rendkívüli történést, hogy annak ismeretét is beépíthessék Szellemi ÉN-jeikbe. Ez ugyanis még akkor is fontos esemény, ha a szférák közti emelkedést már nem kísérik olyan hatalmas jelenségek, s olyan nagy fokú változás, mint a harmadik szférából a negyedik szférába való felemelkedést. Lesznek, természetesen most is lesznek változások, s ezek épp oly boldogságot fognak adni a Föld szellemlényeinek (s itt az ember-szellemeket épp úgy értem, mint a vezetésükkel megbízott Oktatószellemeket), de e változások jobbára lelki-szellemi, s nem fizikai szinten kell, s persze: fognak is bekövetkezni. Most azonban még a Föld felszíne fölött lebegő városaikban élnek, míg alant, tehát a Föld fizikai gömbjén már csak a táplálékul szolgáló növényeket termesztik, s persze azok a biológiai lények kapnak otthont, akik eddig is társaik voltak az Út teljességén, mint önnön gondolataikból megfogalmazott, s mind tisztábbá és tisztábbá váló „teremtményeik”. Az talán már természetes is, hogy vérengző állatot hiába is keresnél a Föld színén, de hiába kutatnád nyomát az önnön fajtársaikat felfaló lényeknek a Tengerek és Óceánok vízében is. Annál is inkább, mert a ti időtökben még alig is érzékelhető dimenzió-kapuk, amelyek a Fent világát hivatottak összekötni az alsóbb szint fizikai világával: akkorra a Tengerek és Óceánok csaknem teljes terjedelmét elfoglalják. Igaz: a Föld lényei még mindig nem közlekedhetnek eme Kapukon, de már a Fent világának szellemlényei szabadon érkezhetnek le a Föld színére. A növények termesztése már csakis gondolati úton történik: sem emberi erő, sem semmiféle gépezet nem szükségeltetik a földek műveléséhez, de az érett növényeket sem kell félteniük a szabadon élő, s már kizárólag csak növényekkel táplálkozó élőlényektől. Az állatok csak úgy megtalálják a maguk élelmét, mint addig is bármikor, s most, hogy a Föld minden erdeje, rétje csakis számukra termi gyümölcseit, még inkább bővelkedhetnek élelemben, mint addig bármikor. Az emberek minden szükséges eszközt a gondolat erejével állítanak elő, így azokhoz már sem ipari-ásványi anyagok, sem a kész termékek tárolására szolgáló építmények nem szükségeltetnek. Még az élelem tárolásához sem kellenek külön hombárok és magtárak, hisz az időjárás lehetővé tette számukra, hogy mindig csak az épp szükséges mennyiségű növényt, vagy később már csak az egyes növények energia-elemeit vonzzák magukhoz, hogy azokból biztosítsák napi táplálékukat. A párok megválasztása lényegében továbbra is úgy történik, ahogyan az előző, tehát az ötödik dimenzióban, bár az utódok testének létbehívásáról már nem fizikai úton kell gondoskodjanak. Az egymás mellett élőknek már nincs szükségük arra, hogy a tökéletes boldogság érzetét a hagyományos módon próbálják meg elérni, bár még itt is egymás lelkeibe olvadva érik el azt a bizonyos lelki-szellemi együttrezgést, tehát még itt sem a Kozmikus, vagyis az Égi Erőre való rácsatolódással. Annyira azért még nem szellemesült lények: de már az a korszak sem várat magára sokáig! A leendő szülők egy-egy fizikai Én-hologramot bocsájtanak útjára, ha a Vezetésükkel megbízott Szellem megviszi nekik az örvendetes hírt: szülőkké lehetnek. E két test-hologram egyesül aztán, feltöltekezve a levegőben rezgő tiszta áramlatokkal, hogy ezzel is biztosíthassák a leendő utód még inkább való, tiszta szellemesülését, vagyis azt, hogy annak teste már még annyira se legyen fizikai test, mint a sajátjuk. Mert az ő testük még mindig fél-anyagi elemekből épül fel; ám az utódok teste mindinkább a szellemi elemekből kell felépüljön. Így készítik fel az emberiséget arra, hogy a magasabb szférába emelkedve testeik esetlegesen alacsony (mármint az adott szféra értelmében alacsony) rezgésszintje végett ne érezzék a Föld mágneses vonzásának kényszerítő erejét, ahogyan az a ti korotok emberiségének tagjai esetében adott. Ha ugyanis e gyermekek utódainak teste azonos fél-anyagi elemekből épülne fel, egy magasabb szinten már mindenképp sár-nehéznek bizonyulnának testeik, s ez lehetetlenné tenné számukra a Felhő-városokban való létet. Súlyuk visszarántaná őket a Föld színére, s ez semmiképp sem szolgálhatná további fejlődésüket. Így magának a fizikai testnek kell még inkább anyagtalanná válni, vagyis visszatérni egy, a lefelé vezető Út korábbi szakaszában megfogalmazott fizikai testhez, ahhoz, amely még kevesebb föld és 357
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet víz-elemet, viszont ezzel azonos arányban megnövekedett mértékben lég-és szellemi energia elemet kell, és persze fog is tartalmazni. Azok az ember-szellemek tehát, akik útjuk során a negyedik szféra hatodik és hetedik dimenzióiban utódnak adhatnak testet, már indulásuk előtt ki kellett bontsák, s magukhoz kellett vonzzák az ÉN tudattárából ama korai útszakasz emlékét, hogy az adott pillanatban rendelkezésére álljon a tudatnak az anyagtalanabb test megfogalmazási módjának tökéletes ismerete. Ezzel persze bírnia kell az érkezni vágyó Szellemi Én-résznek is, mert a leendő test kiépítése még itt is az ő feladata: az ő magával hozott ismereteinek azonban már együtt kell rezegnie az anya Szellemi Én-részébe kódolt ismerettel ahhoz, hogy annak fél-anyagi testében egyáltalán megfogalmazódhassék a megváltozott anyagösszetétellel, s egyben megemelkedett rezgés szinttel bíró test. A kicsinyek ha lehet: még könnyebben jönnek világra, mint eleik, s fejlődésük is sokkalta gyorsabbá válik. S ez úgy testi, mint tudati értelemben igaz, s igazzá is kell legyen, annál is inkább, mert az ő feladatuk a fizikai törvények és törvényszerűségek immáron teljes kifürkészése, megismerése, majd azok egy részének végleges feloldása az úgynevezett köztes, tehát a lelki törvényekben. Azaz még nem a legmagasabb, tehát majd a hetedik szférában használatos szellemi, hanem az annál egy szinttel lejjebb álló lelki törvényekben, amelyek már nem a testtudat, de még nem is teljességében a Szellemi ÉN, vagy az Én-rész tudatá-nak Törvényszerűségein alapszik, mégkevésbé a Mennyei Szintek törvényszerűségein, amelyek mindezidáig az ÉN előtt is fedve kellett (s még bizony: hosszú ideig fedve is kell!) maradjanak. S hogy ezt egy kissé érthetőbbé tegyem számotokra: az, hogy a negyedik szféra utolsó két szintjén fel kell oldódjon a fizikai törvények és törvényszerűségek csaknem mindegyike, lényegében azt jelenti, hogy mindazon fizikai elméletek, amelyek a ti korszakotokban mint megdönthetetlen igazságok elétek álltak, s azok, amelyekre a ti teljes szintetek lényegében épül: itt végképp érvényüket vesztik. A tömegvonzás, a tér-idő-tér elmélet, a mágneses tér, az anyagsűrűség, az atom-szerkezet… - és még sorolhatnám azon fizikai törvényeket, amelyekről neked még csak fogalmad sem lehet: mind-mind érvényüket vesztik, semmissé lesznek, hogy a tudat igazságainak helyét már egy sokkalta finomabb rezgéstartomány: a lelki tartomány törvényszerűségei vehessék át. Amint láttad, még itt is van Idő, és van Tér is. Ez természetes is, hisz még testek is vannak, s azoknak épp úgy van kiterjedésük, mint létidejük; tehát e kettő fizikai törvényeivel is kell bírjanak egy bizonyos szintig, s egy megadott formában. A Tér elemeit és annak törvényszerűségeit lényegében már ki kellett tudják bontani az ötödik dimenzióban, hisz e nélkül nem épülhettek volna meg csodás felhő-városaik sem, s maguk a Föld lakói sem vehették volna azokat birtokukba, hacsak nem a ti fantasztikus regényíróitok által képzelt módon, vagyis egy-egy üvegburába zártan. Ám itt erre már rég nincs szükség, hisz a lég elemeit nem csak megismerni, de saját szükségleteik szerint átformálni is képesek voltak. De még nem léphették túl a saját bolygójuk burkát; ehhez még nem ismerték eléggé a Tér elemeit, vagyis nem váltak képesek a Térben való szabad és közvetlen közlekedésre. Ezt kell a hatodik és a hetedik dimenzióba születetteknek megvalósítaniuk, méghozzá oly módon, hogy a Tér elemeit az Idő ismert elemeivel ötvözték. A Tér-Idő-Tér elméletet kellett hát mégmagasabb szintre emelve a gyakorlati élet mindennapi használatába építsék, lehetővé téve nagy távolságok megtételét úgyszólván egyetlen pillanat alatt, bár még mindig nem teljességében csak a gondolat erejére támaszkodva. Tehát nem úgy, hogy teleportációt alkalmaztak: erre még csak elméleti szinten, vagy test-hologramok továbbítása révén nyílt alkalmuk, legalábbis ami a nagyobb, tehát több tíz és százezer kilométeres távolságokat illeti. Mert a Föld egyik feléről a másikra már képesek voltak eljutni mindenféle segédeszköz nélkül is, úgy, hogy gondolati úton felbontott testeiket egy másik ponton vizualizálták, mint teljes egészet: vagyis, „átlényegítették” magukat a Föld egyik pontjáról a másikra, nemegyszer úgy, hogy mindkét helyen egy időben volt jelen a testük, bár mindkét helyen gyengébb, képlékenyebb formában, gondolkodni képesen, ám cselekvésre, testi szintű tevékenységre képtelenül. Épp úgy tehát, mint a számotokra időről - időre láthatóvá váló szellemlények, akik a Fent világaiból küldik el önnön egykor volt testeik vizuális követét: azok szólnak, gondolkodnak, földi szem számára látható és hallható tartományokban mozognak, ám cselekedni csak gondolatenergia révén, s nem mint valós fizikai testek képesek. – Ahogy kétezer ével a ti jelenetek előtt maga Krisztus is cselekedte. Annál is inkább közbe kell szúrjam ennek magyarázatát, mert sokan, és sokszor kérdeztétek: mit értett az Úr azon szavak alatt,
358
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet amelyeket Magdolnának mondott: „ne érints, mert még nem voltam Atyámnál”. A magyarázat pediglen ez: Merthogy Krisztus a Kereszten történt halálát követően teljes, tehát fizikai - lelki - szellemi testét fel kellett bontsa, hogy a legmélyebb mélységben realizálódva, mint teljes és tökéletes Isten-ember végezhesse be a Megváltás hatalmas Művét, visszatérte után ismét magához kellett vonzza a fizikai, lelki és szellemi energiákat, amelyek természetszerűleg le kellett merüljenek az ellentétes energia-töltettel bíró anti-világ fejedelmével, Satanával vívott, hatalmas harc során. A Föld-elemeket könnyűszerrel vette vissza, de már csak olyan szinten, amilyen szinten arra még szüksége volt, hogy egy ideig tanítványai, s persze elsőként Magdolna számára a látható tartományba lépjen. Épp így vonzotta magához a lélekelemeket is a Kozmikus Világlélekből, annak a Föld körül szabadon keringő elemeit vonzva magához. Ahhoz azonban, hogy a saját szintjének megfelelő szellemi energiát is pótolja, mindenképp fel kellett emelkedjen a legfelső magasságba, ti. az Atyához. Annál alacsonyabb szinteken ugyanis csak az alacsonyabb rezgésmagasságú szellemi energiákat vehette volna magához, s azon energiák nagyságrendekkel kisebb rezgéssel bírnak, mint Krisztus Ön-energiája. Talán mondanom sem kell: Krisztus nem közvetlen kellett felmenjen akkor az Atyához, hogy aztán ismét visszatérjen tanítványai közé! Maga is, amint a magasabb szinteket már elért szellemek: egy ÉN-hologramot küldött, s amint a szellemek az általuk még viselhető mélységig, vagy már elérhető magasságig küldhetik el ÉN-képeiket, akként küldhette el Krisztus is a maga ÉN-képét… … s Ő, mint az Atya Egyetlenje: egyedül képes volt rá (s marad is mindörökkön!), hogy a legmélyebb mélységet, s a legmagasabb Magasságot elérje anélkül, hogy akár itt, akár ott a felbomlás, a megsemmisülés, tehát az ÉN-elemi részekre való hullás fenyegette volna. (Mielőtt tovább lépnél munkádban, vagyis e rendhagyó Útleírás sorainak ellenőrzésében, azt javaslom: e Tanítást is emeld át a Szavak… - c. könyvecskébe: hadd jussanak hozzá mind többen Testvéreink közül…) – Amint mondtam, az adott szint lakói még csak kisebb távolságokat voltak képesek megtenni a fentebb említett módon. A nagyobb távolságok megtételéhez ugyanis már magát az Időt is fel kellett volna bontsák; ám erre Egyelőre még nem nyílott lehetőségük, hisz míg test van (bárha csak lélek-test is!), addig az Idő is a lét része kell maradjon, míg fel nem bomlik teljességében minden, a fizikai vagy lelki-testeket megformáló fluid, hogy ismét szellemi energiává váljon. S most térjünk vissza még egy időre imént elhagyott pontunkhoz, tehát a negyedik szféra hatos és hetes dimenziójához. Az ötödik dimenzióba születettek lét-ideje, tehát vállalt útja lényegében véget kell, s véget is fog érni még az előtt, mielőtt a szférikus emelkedés ismét megtörténik. A Föld színén akkortól a hatodik, majd a hetedik dimenzió lakói öltenek testet: természetesen a maguk fizikai dimenzióinak megfelelő ponton. A Föld (ti. a ti jelenlegi Földetek) egykori, s a Föld szintjénél magasabban álló, égi társai: a Nap, a Hold, a Vénusz, a Jupiter stb. ekkorra már lényegében mint megtisztult kozmikus elemek: visszaemelkedtek az első, majd a második Mennyei szintre, mindinkább elveszítve a fizikai gömbjüket adó gáz, és lég-elemeket is, hogy már Fény-elemekké tisztulva haladjanak tovább útjukon. A Föld szintjénél mélyebben állt bolygók viszont lassan, de egyenletes iramban emelkedtek ki a második szférából: úgy azok a bolygók, amelyek még mint valós, fizikai testek maradtak a Végtelen ama leárnyékolt pontján, mint azok, amelyek már csak mint bolygó-képzetek járták útjaikat, tehát amelyeknek negatív elemeit magához vonzotta, s önnön birodalmába lényegítette Satana, nem hagyva a helyükön egyebet, mint a bolygók létének Kozmikus Emlékét, vagyis lenyomatát, amelyet a Világűrben száguldó, s a történés teljessége alatt gazdátlannak maradt elemek burkoltak be, megadva a bolygó létének látszatát, de amely elemek maguk is mind tisztábbá és mind emelkedettebbé kellett váljanak, követve az általuk megformált bolygó-képzet lakóinak szellemi emelkedését. A Mars, a Plútó, s a többi, erősen negatív irányultságú bolygó és Csillag egykor volt lakói (vagy inkább foglyai) már lényegében szétszóródtak a Kozmosz végtelenjében, így a bolygók felszínén megszűnt az egymáshoz kapcsolódott, s egymás negatív 359
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet elemeit tükröző szellemek ébresztését szolgáló közegek léte is. A bolygók testén szintén ama távoli bolygók lakói öltöttek testet időről - időre, amelyek más galaxisok, más Naprendszerek egyik vagy másik bolygóján rekedtek meg valamiért fejlődésük során: most azok népesítették be a bolygók felszínét, ahol (amint minden más bolygón is, amely nem Satana antivilágának volt része) oktató-szellemek százai és ezrei siettek segítségükre, hogy mielőbb visszavezethessék őket is a Fent világaiba, felcsatlakoztatva őket testvéreik, vagyis az emberiség tagjai mellé. Ez annál is inkább szükséges volt, mert Satana Mélységbirodalmának még inkább, s már teljességében el kellett záródnia a magasabb szintektől, ám ameddig e bolygók és bolygó-képzetek el nem érték a negyedik szféra szintjét, még volt honnan energiát oroznia. Ezt kellett tehát mielőbb lehetetlenné tenni számára: amint az a Föld ötödik szférába emelkedése után nem sokkal meg is történt. Attól kezdve azonban Satana már valóban csak a maga energiáját égethette, önmagából vonva el önmaga számára a saját energiáját, hogy létét fenntarthassa. S hamarosan, alig néhány évezred elteltével ez a szó szoros értelmében így volt: akkor, amikor a szolgálatába szegődött, vagy a fogságába került, utolsó Szellemi Én-rész is kisiklott fertelmes mancsából, hogy a köztes lét dimenzióiban az Oktató-bázisokon végre megkezdhesse felfejlődését… Ezt is megmutattam azonban egy korábbi utunkon, így most ismét visszatérünk az ember nevű (vagyis: nem rég még az ember névvel illetett) lények további Útjához, amely vissza kellett vezesse őket a kezdeti pontra, vagyis az első Mennyei Szintre. A negyedik szféra hetedik dimenziójából lényegében szinte észrevétlen lett volna az átmenet az ötödik szférába, ha a Természet újabb, hatalmas változásai nem jelzik: egy szinttel magasabbra emelkedett a Föld egésze. Az emberek mindennapi tevékenységeikkel voltak elfoglalva, ami akkor már szinte teljességében a szellemi tevékenységekben merült ki. Tehát a meditációból, s a gondolatenergiai úton végzett, bár még fizikai szintű feladatik elvégzéséből állott: ami viszont megint csak a meditáció egy bizonyos formáját jelentette, ha egy szinttel alacsonyabb rezgés szintű energiákat mozgattak is meg általa. E feladatok közé tartozott a Föld fizikai elemeinek mozgatása (amellyel a haszonnövények talaját épp úgy igyekeztek megmozgatni, s kényelmesebbé tenni az alant élő növények számára, mint az erdők, mezők s a rétek virágainak, fáinak talaját), vagy az állati testekben élő lélek-lények oktatása, amelyet szintén így, gondolati úton végeztek, mind feljebb és feljebb emelve a növényi és az állati lelkek rezgésszintjét. Mert ez is az ő kötelességeik közé tartozott, s ennek hogyanját és mikéntjét az oktatásukra érkezett szellemlények, és az első emberiség egykori tagjaitól kellett átvenniük, mint ismeretanyagot. Elméletileg ugyan tudták, hisz az elméleti ismereteket magukkal hozták Szellemi Én-részeikbe zárva, de a gyakorlati kivitelezés legegyszerűbb módját nekik is tanulniuk kellett, mint oly sok minden mást is. A korábban azon a szinten állott, s már előrébb ~ feljebb lépett testvérek csak úgy segítségükre voltak az egyes kérdések megoldásában, ha nem is mint oktató-szellemek: ők maguk is testet vettek a korábban elhagyott szinten, s Szellemi Én-részeikben magukkal vitték a korábbi utaik során megszerzett ismeretet: ezt adták tovább az utánuk lépőknek, persze anélkül, hogy ez akkor és ott tudatosodhatott volna bennük. Mert valós hovatartozásuk még azon a fejlettségi szinten is le kellett fedődjön előttük. No, nem mintha azon a szinten bármelyiküknél is fenn állt volna a spirituális gőg kialakulása: annál már sokkalta magasabbra emelkedtek a szerény alázatosság ismeretében, annak el, és befogadásában és megélésében, s mégis így volt a helyes, mert így volt a törvényszerű, mert így lehetett már idejekorán elejét venni annak a nagyon is ősi (már a ti jelenetekben is meglévő, sőt! nagyon is gyakorivá vált) hibának, hogy a felfelé igyekvők át akarjanak ugrani egyes fejlődési fokokat, amelyekért aztán később: vagy ama Útjuk későbbi időpontjában, vagy egy következő Útjuk során mégis csak vissza kellett volna nyúlniuk: ne maradjon betöltetlen, tehát megéletlen maradó pont a fejlődés végtelen Útján. Ennek fontosságát már nem egyszer, s nem egy munkánkban említettem, így nem térek ki rá ismét. S most emelkedjünk egy szinttel feljebb magunk is. Ugyan nem megyünk, mert nem mehetünk végig sem az ötödik, sem pedig az ennél magasabb szinteken lévő szférák mindahány dimenzióján, s pedig azért nem, mert amit az egyes dimenziókon meg kell tanulnia, pontosabban ki kell bontania, s meg kell élnie az Úton járónak; ti még semmiképp sem érthetnétek meg. S nemcsak hogy nem értenétek meg, de még csak meg sem tudnád, mert nem is lehetne úgy megfogalmazni a Fent eme világainak Törvényeit és törvényszerűségeit, hogy azokat mindenki számára érthetővé tegyük, mert arra még a ti szinteteken egyszerűen nincsenek szavak. Annak pedig, hogy szó-képeket tárjak elétek, mégúgy sincs értelme, hisz még a Jelenések képi beszédeit sem voltatok képesek kibontani és megérteni azok valós és tökéletes 360
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet formájában; holott az, vagyis annak egy bizonyos része már a ti szintetek emberiségének szól, hisz a ti közelebbi és távolabbi Múltjaitok képeit rajzolhatná elétek! A magasabban lévő szférák dimenzióiban megismerésre és megélésre váró, s már csakis és kizárólag Szellemi szintű ismeretek, és az egyes Tanítások oly magas rezgésre emelkedtek, hogy azt a ti szintetek elméi még nem viselhetnék el komolyabb károsodás nélkül, hisz még a magatok síkjának szellemi tanításai is gyakran meghasonlást, még gyakrabban heves vitákat, nézeteltéréseket okoznak köztetek: e magas szintű ismeretektől egyenesen kiégne a gyenge földi tudat, s az út értékét vesztené, vagy akár meg is szakadna. Így inkább csak az egyes történésekre térek rá, s azokat is már csak vázlatos formában, ismertető jelleggel mondom el, majd elkísérlek a fellegvárosok egyikébe, hogy leírhasd mindazt, de már a magad megszokott, költői fogalmazási módja szerint, amiket ott láttál, tapasztaltál. Az ötödik szférába lépett emberiség első és legfontosabb feladatává a lélek-lények további, s immáron fokozott intenzitású emelése vált. Ez lényegében semmiféle nehézséget nem okozott, de nem is okozhatott volna számukra, hisz a lélek-lények alap-tulajdonságai már eleve adottak voltak, tehát a legdurvább elemek levetése már képessé tette őket is a folyamatos emelkedésre, s mert hogy azok testeinek anyaga épp úgy folyamatos változásban volt, miként a Föld fizikai gömbjének anyaga; a bennük lévő késztetések és hajlandóságok is mind finomabbá, mind kezesebbé és képezhetőbbé, szinte már értelemmel bíróvá nemesítették őket. Az állatvilág legtisztább, fél-szellemi lényei, tehát a delfinek pedig nemcsakhogy szinte: de a valóság értelmében is teljes tudatra emelkedtek, s már együtt folytatták a visszatérésért megvívandó „harcot” megfogalmazóikkal, hisz addig ők maguk sem csatolódhattak a felsőbb pontokhoz, míg az őket megfogalmazó szellemek dualitása ismét valósággá nem lett. Ők ugyanis még a dualitásban lévő szellem gondolatának kivetüléséből, annak energiájából léptek színre (ha nem is mindjárt mint fizikai lények, de mint gondolat-energia teremtmények), s pedig a két duál-fél együttesen megfogalmazott és útjára bocsájtott gondolatából: így csak az ismét egyesült, duális MI-tudatba emelkedhettek vissza, mint annak elidegeníthetetlen alkotó gondolatenergia-elemei. A fizikai törvények megismerésén, azok kibontásán, megismerésén, s egyes elemeinek korlátlan (vagy csaknem korlátlan) gyakorlati felhasználásán már a negyedik szféra magasabb dimenzióiban túljutottak. Legalábbis, ami a mélyebb szintek fizikai szintű korlátait jelentette, megkötve az embert önnön testének törvényeiben. Mert azért továbbra is maradtak korlátok, amelyeket nem léphettek át, s amelyek még mindig megkötést jelentettek számukra a mind kevésbé föld-elemet tartalmazó, s ezzel párhuzamosan növekvő mértékben lélek, és szellemi elemekből felépült testeikben, meghatározva, megszabva azok lehetőségeinek végső pontját. Már rég nem számított rendkívüli esetnek az, ha valaki egy adott időpontban több helyen jelent meg, amint az sem, ha teljes egészében eltűnt, azaz láthatatlanná vált környezete számára, ugyanakkor másutt sem jelent meg. Ilyenkor az illető a legmagasabb fokra emelte testének rezgésenergiáját, amely fok elérése számára egyáltalán lehetséges volt, vagyis bevonult önmagába, hogy kizárva egészében a körötte lévő világot, mély (vagy inkább magas) meditációs állapotba kerülve a soron következő, vagy az épp aktuális, és esetlegesen valamiért problémásnak érzett feladattal foglalkozzon: csakis és kizárólag azzal, hogy azt a maga tökéletességében végezhesse el. A ötödik szféra egyik legjellegzetesebb változása ez volt az elhagyott negyedik szférával szemben, s ahogy haladt az emberiség egésze, mind feljebb és feljebb a szféra mind magasabb dimenzióiban, úgy vált ez a számotokra még elképzelhetetlen adottság egyre általánosabbá, míg végül kicsinységétől képes volt erre minden Föld-lakó. Mert még azon a ponton is, sőt: még később, tehát már az ötödik szféra magasabb dimenzióiban is úgy nevezték magukat, holott már lényegét tekintve nem a Föld színén éltek. Sőt: már alá sem tudtak volna ereszkedni a Föld felszínére, csak ha a testükben még meglévő Föld-elemeket emelték be tudatukba, ideiglenesen megkötve tudati energiájukat e föld-elemekkel, vagyis besűrítve általa tudatukat önmagukban. Ez nem kis megterheléssel járt, így csak rendkívüli esetben engedélyezte az Oktatók tanácsa, s csak azok számára, akikben mindenképp meg volt a kellő erő: bármely pillanatban visszaemelkedni a maga megszokott szintjére anélkül, hogy a föld-elemek sűrű képzete károsította volna lelki-szellemi energiaháztartásukat. S még így is előfordult olykor, hogy az Oktatók utólag energiával kellett fel-töltsék a küldetésükből visszatérőket, vagyis vissza kellett lé-nyegítsék a maga elhagyott pontjára, csak úgy kezelve és ápolva, mint ti bármely lábadozó betegeteket. Pedig itt, ezen a szinten már 361
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet rég nyoma sincs, de nem is lehetne semmiféle testi kórnak! A negyedik szférában, főként a legelső, és a második dimenzióban még előfordul a fizikai testek megbetegedése: de már valóban csak a szellemi vétségek kivetüléseiként, vagyis azért, hogy figyelmeztethessék az egyént: valahol valamit helytelenül oldott meg, valahol hibát követett el, amelyet helyre kell hozzon, ha vissza akar lépni korábbi Egész-ségi állapotába, vagyis az önmagával való teljes, tehát test-tudati, lelki és szellemi EGY-ség állapotába. (Ez azonban már szintén a negyedik szféra, s nem a ti szintjeitek Valóság-eleme!! Erre a kérdésre hamarosan rátérek, de nem itt, hanem a Szavak… - kötetek lapjain… ~ ez Vezetőm közbeszúrása…~) Ez azonban már itt, ezen a szinten nem több, mint a múlt elhagyott emléke, amelynek képét ugyan evidenciában tartják, de ennél tovább nem foglalkoznak vele, mert szükségtelen volna erre energiát áldozniuk. Az ötödik szférából, annak magasabb (tehát a negyediktől fölfelé lévő) dimenzióiból egyre többen vállalhatnak missziós utakat a mélységből kiemelkedettek, vagy a negyedik szféra első dimenziójába érők közt, s vállalhatnak (bár még csak elvétve) Oktatói feladatot is, ha még nem is a legmélyebb szinteken. Mert még az is a Valóság-elemek része, bár mostanra viszont már azok is megindultak a fejlődés, tehát a visszatérés útján, akik Satana anti-világából léptek ki, s akik a kezdeti időben még egy dimenzióközi ponton kellett tartózkodjanak, míg a legmélyebb mélység sűrű és sötét elemei fel nem oldódtak, meg nem ritkultak bennük. Ha képileg akarod magad elé idézni azokat a mélységből kiszakadó szellemlényeket, valahogy úgy kell magad elé képzelned, mintha egy valami szakadék mélyéről öklömnyi kövek lökődnének ki, vagy mint amikor egy tűzhányó belsejéből száguldanak az ég felé a hegy gyomrából kilökődő sziklatömbök… S ezeknek a köveknek, ezeknek a sziklatömböknek először fel kellett oldódjanak, képlékennyé, formálhatóvá kellett legyenek ahhoz, hogy a későbbiek során képes legyen megformálódni belőlük a szükséges test-képzet, amelyben a Szellemi Énrész egy-egy hosszabb-rövidebb Lét-állomást maga mögött hagyhatott, minden állomással közelebb és feljebb emelve az ÉN egészét a végső; az Egyetlen Célhoz. S ahogy a mi kis történetünk kezdetén, tehát a Teremtés pillanatában (ha ismét egy földi fogalommal akarok élni) kitágult a Világmindenség; úgy tágult ki, s úgy vált lassan, fokozatosan eggyé a Mindenséggel az a kicsiny lényeg-elem, amely a ti Világmindenség-képzeteteket adja. Vagyis az a teljességében elzárt, elkülönített kis pont, amely ezen elkülönítés által épp annyira maradt a Teremtő EGY-ségében, mint amennyire mégis elkülönült attól, lévén hogy a maga képe és elképzelése szerinti, ellentétes spirális forgásirányú energiájával külön választotta magát a Végtelenen belül a Végtelentől, egyfajta vákuumot képezve maga, és a Mindenség teljessége közt. Ez a vákuum egyre gyengébbé vált, s a kicsiny Mindenség-elem most mind inkább visszaigazodott a Végtelen Törvényében maradt Mindenség energiájának spirális forgásirányához: vagyis már kevésbé állt ellent, s kevésbé igyekezett fenntartani a benne rezgő energia-részecskék ellentétes forgásának irányát és sebességét. Az egyes bolygók forgási sebessége ugyan megnövekedett, gyorsabb keringést biztosított számukra megkönnyebbedett voltuk: de már a teremtettség különvált részének spirális forgássebessége meglassúdott, majd ismét felvette a Mindenség egészének forgásirányát: ha annak forgási sebességét még nem vehette is át. De ez a sebesség is fokozatosan növekedett, ahogyan az EGY-ség álla-potba visszailleszkedni készülő Mindenség-elem fokozatosan tágult, növekedett, készen (bár még nem képesen) rá, hogy ismét Végtelen-elemmé váljék a Végtelenben, Teljesség-elemmé a Teljesség egészében. S most ismét meg kell magyarázzam még e magyarázat egy részét is! Amint tudod, az ellentét birodalma a Végtelenen belül elkülönült pont (ha úgy tetszik: gömb) legszélén nyilvánult meg, tehát a mélység legvégső pontját képezi. A gömb belseje idővel ritkulni, azaz tágulni kezdett, mind kijjebb és kijjebb nyomva az ellentét birodalmát a gömb széle felé. E gömb falát, ennek végső tágulási határát fogalmazta meg Krisztus a mélység végső pontján szétárasztott Istengyermeki Örök Rész egy bizonyos optimális mennyiségét magával víve, mielőtt visszaemelkedett volna a gömb belsejében lévő kiindulási pontra (tehát a Föld színére), majd onnan a Mindenség Végtelen Birodalmába. Azonban a gömb belseje tovább ritkult, mind több és több pozitív energia-elemet vonzva magához, miáltal térfogata megnöveke-dett. Ez okozza a ti jelenetek során az ellentét energiáinak erőteljes besűrűsödését, vagyis az elétek álló történések felgyorsulását, s mind hevesebbé és hevesebbé válását. (Ha tetszik, úgy is mondhatjuk: a Mindenség pozitív forgásirányával ellentétes forgásirányú ellentét-birodalom már olyannyira nekifeszül a maga-alkotta világ burkának, hogy forr tőle Satana birodalmának levegője; vagyis mind izzóbbá, mind égetőbbé válnak a Föld színére árasztott negatív 362
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet energiák is. Forróbb, harciasabb a hangulat, de maga a Föld is gyakrabban produkál „forró” történéseket, csak mert az ellentét által felszínére ontott negatív energiák is besűrűsödötté, azaz forróvá váltak.) Ez azonban nem gátolja, nem gátolhatja a gömb belsejében lévő Mindenség-elemeket a további, folyamatos tágulásban, ami még inkább lelassította a Mindenség-elem ellentétes irányú forgását. Így azonban lassan, fokozatosan a kétféle, egymással ellentétes irányú forgás-elem közé szorult a ti Világaitok szinte mindegyike: a Fent Végtelen Birodalmának pozitív, s a lent anti-birodalmának felgyorsult negatív irányú forgás-iránya közt őrlődik, hol ezzel, hol azzal az energiával telítődve, amit akár a magatok történelmének eseményei is visszaigazolnak, hisz a Föld színén hol a viszonylagos béke, hol a globális méretű háborúk az uralkodó történések, attól függően: felgyorsult, avagy lelassult a Mindenség-elem felfelé igyekvő részének további tágulása. Mert a felfelé igyekvő Mindenség-elem mindentől függetlenül továbbra is vonzza magához a pozitív energiát (annál is inkább, hisz az ott hagyott Istengyermeki Örök Rész a hasonló hasonlót vonz elvének alapján maga lehetetlenné teszi, hogy ez ne így legyen!) így természetesen tovább is kell, hogy ritkuljon az ott felhalmozódott negatív energia, vagyis tovább tágul a mélység által elkülönített Mindenség-elem. Ez alól a törvény alól egyedül Satana anti-világa volt kivétel, s persze, ennek is meg volt a maga miértje, a maga Törvényszerűsége. Ha ugyanis a változás minden átmenet, minden fék nélkül következett volna be, az EGY-ségen belül elkülönült Mindenség-elem épp olyan robbanást okozott volna a Végtelenben, mint abban az esetben, ha Krisztus nem húzza meg a mélység legvégső határát ugyanazon a Végtelenen belül. Igaz, hogy akkor a robbanás ellentétes irányú lett volna: ám az eredménye ugyanaz kellett volna legyen, vagyis az ellentétes forgás-irányú Mindenség-elem csak úgy alkotóelemi részeire kellett volna hulljon, mint az ellenkező irányú berobbanás esetében. Ez is egy egészen egyszerű, fizikai törvény, még akkor is, ha látszólag bonyolult, s tán érthetetlen is számodra, aki sohasem jeleskedtél, ha a fizikáról, vagy annak egyes törvényeiről volt szó. Ezen az utadon legalábbis, ami persze természetes, hisz feladatod nem is olyan irányú, hogy szükségeltetett volna számodra ezen ismeretek megszerzése. S most térjünk vissza e kis kitérő után a magunk megfigyeléseihez, tehát az ötödik szférához, s annak egyes dimenzióihoz, valamint az alsóbb pontokon állók fejlődésének megfigyeléséhez… Az ötödik szférába emelkedett bolygó emberiségének tagjai tehát, amint mondtam: még inkább anyagtalanná lett testekkel, s még hosszabb lét-idővel járták Haza vezető Útjaikat. Feladataik már nem is tették volna szükségszerűvé a konkrét fizikai testek meglétét; ám gondolati és szellemi-energiáik még nem tették lehetővé azok teljes, és végleges felbontását sem. Annál is inkább nem, mert hisz az utódok létbehívásához még mindig szükségük volt ezen anyagi testekre, csak úgy, mint az imént említett, bár már csak esetenként előálló, s a Föld testén, vagyis gömbjén végzendő feladatok. Az utódok lényegében már csak formailag kell a hagyományos úton megszülessenek. Testeiket még szülőjük testében építik ki, s még világra is a megszokott módon jönnek, ám e testek szinte teljes egészében a lélek-elemekből állnak, s már csak megszületésük után vonzzák magukhoz azon Föld-elemeket, amelyekre mindenképp szükségük van, vagy Útjuk értelmében lehet. Az utódok szinte a kezdet-kezdetétől öntudattal bírnak. Még egy ideig ugyan nem képesek önkifejezésre, legalábbis nem úgy, nem azon a szinten, mint a velük egy időben élő felnőttek, de ezt néhány év alatt tökéletesen elsajátítják. Ezt is, amint ezen felül még sokmindent, s emellett nekik már lehet bizonyos emlékképük arról: honnan, s milyen céllal érkeztek, tehát hogy milyen vállalások betöltésével öltöttek testet. Ezt hamarosan ki is nyilvánítják, s attól kezdve már csak a maguk feladatának bevégezhetésén kell munkálkodjanak. Mind több, és több elemét hozzák magukkal a Teremtő Akaratnak, hogy kibontsák magukban, s e Felismeréseket a maguk teljességében igyekezzenek megvalósítani útjukon, hogy ezáltal beépíthessék azt Ön-valójukba, mindinkább beazonosulva a Teremtő Akarat rezgés-áramában felismert szerepükkel, feladatukkal. Azzal a feladattal, s azzal a szereppel, amely nem más: a Teremtő AKARAT felismerése, s annak betöltése. Itt, és most legalábbis még csak ez, és ennyi a feladat; s még ez bizony távol: nagyon is távol áll attól a Feladattól, amelyet a Szellem-világ egy része egykor megtagadott, s elvetett magától! Emellett persze az is feladataik közé tartozott, hogy mindinkább igyekeznek megtámogatni, és elősegíteni egymás feladatának megvalósulását, s nem csak önnön kortársaikét, de az előttük, és az utánuk lépő nemzedékekét is. Az ifjak teljes éretté válásának kora most is az ötvenedik esztendő, s körülbelül ekkorra történik meg a párválasztás is. Ez ugyan a jelenlegi idő szerint értendő (amint minden más, életkorhoz kötött információ is) s nem a ti idő-mértéketek szerint, s a kettő már rég nem ugyanaz! 363
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Amint már a harmadik szférából való kilépés képeinek megmutatása közben említettem: a Föld lényegesen könnyebb teste gyorsabb forgást is biztosít számára úgy önnön tengelye, mint a Petiro körül, így az év is rövidebb (a ti időszámítástok szerint most alig több mint kilenc hónap). De még így is kitolódik a párválasztás, legalábbis a ti jelenetek megszokott húsz-egynéhány évéhez képest, ami a megnőtt tanulmányi időt figyelembe véve szintén természetes is. Az egymás mellé kerülő, s egymással egy életen át együtt is maradó társak mind több és több esetben kerülnek ki a dualitásban álló szellemlények közül, de még mindig nem ez az elsődleges szempont a párválasztásnál. Sőt: nemegyszer még ennek ismerete is fedve kell maradjon előttük, hogy majd csak a legfontosabb feladatok véghezvitele után nyíljék erre rálátásuk. Akkor, amikor már semmilyen formában nem befolyásolhatja őket ennek ismerete. A társak most is a szabad ég alatt nyilvánítják ki együttélési szándékukat, egyenesen Krisztus kezébe téve le szavukat s szívüket egyaránt, ahogy az már évezredek óta megszokottá vált. De már az utódok is a szabadban, magasan a felhő-városok fölött születnek. A szülés folyamata olyannyira megemeli ugyanis a leendő szülők szellemi rezgésenergiáit, hogy képtelenség volna számukra a megszokott közegben maradni: így a kifejezetten e célra épített, s magasan a városok szintje fölött lévő építményekbe emelkednek, amelyek nem építmények a szó valós értelmében, hisz sem tapintható faluk, sem zárt tetejük nincs: mégis megadja számukra a zárt épületek számotokra oly fontos biztonság-érzetét, hisz lényegében annál biztonságosabb építő-anyagot, mint a kozmikus Szeretet-energia: el sem lehet képzelni, lévén hogy nincs, nem volt, s nem is lesz soha. A negyedik szféra felsőbb dimenzióiban kibontott és a maga tökéletes formájában megélt fizikai törvényszerűségek lényegében mind felbomlottak, nyomuk sincs az ötödik szférában. A második dimenziótól már még az építészet, s a közlekedés sem kényszerül annak alap-elemeire támaszkodni, annál is inkább nem, mert a lakóépületek úgyszólván teljes egészében a gondolat-energiából és a kozmikus energia elemeiből épülnek fel. Az épületek falai tetszés szerint, bármely pillanatban módosíthatóak, s akár egész városrészeket is áthelyezhetnek egyik napról a másikra, s itt is inkább csak a város új arculatának megfogalmazása az, ami időt igényel. A megvalósítás már pusztán egy erőteljes gondolat; nem több. A városok házai most sem állnak közelebb egymáshoz, mint amennyire azt a házak energia-mezeje lehetővé teszi, s a házak közti kis parkokban minden általatok képzelhetőnél pompázatosabb, s a házak lakóinak gondolatai szerint változó külsejű és illatú virágok és fák állnak, valamint ott élnek a legtisztább lélekelemekkel bíró állatok is. Azok, amelyek a leginkább képesek voltak követni ember-testvéreiket megemelkedett rezgés-elemekből álló testeiknek köszönhetően, míg a sűrűbb gondolat-energiákból álló, tehát az emberi tudat föld-elemeitől még megterhelt lélek-lények továbbra is a Föld felszínén, vagy a vizekben folytatta életét. Az emberek mellett élő lélek-lények maguk is (mint az akkori emberiség tagjai) többnyire a kozmikus energiát vonzották magukhoz egyedüli táplálékként. Ez alól csak a kicsinyek és az utódot hordó anyák voltak kivételek, akiknek így, a táplálékon keresztül kellett magukhoz vonzaniuk egynéhány olyan föld-elemet, amelyre az utód Szellemi Én-részének még szüksége volt a test tényleges felépítéséhez. Azonban már ők sem fogyasztották el a növényeket, csak azok rezgés-energiáját szippantották magukba: s ez tökéletesen elégséges is volt számukra úgy a fejlődéshez, mint az utód kihordása során fellépő energia-többlet igényének kielégítéséhez. De már az aggok még csak a kozmikus energiát sem igyekeztek magukhoz vonzani: már nem volt rá szükségük, hisz Lét-idejük végére épp elég energia-tartalékkal bírtak, hogy az az utolsó percig bőséggel elégséges legyen számukra. A munkálkodás korszaka lényegében rég véget ért számukra, így már csak a megérdemelt pihenésre, s a Haza felé való készülődésre kellett gondoljanak. A lét utolsó villanása már minden esetben teljességgel tudatos és akaratlagos volt: úgy léptek ki félig sem fizikai testeikből, mint valami levetett, megunt ruhából, ami nem is volt már több; bár talán kevesebb sem számukra, vagy a köröttük élők számára. Egyik pillanatban még testvéreik közt voltak, s kellemesen beszélgetve búcsút vettek tőlük, a másik pillanatban már felhelyezték Szellemi Én-részeiket az ÉN mellé: s ez így is történt, egyszerűen felemelkedtek, s már odaátról folytatták a megkezdett beszélgetést, míg az ÉN-be való visszacsatolódás nagy és magasztos pillanata be nem következett. Ezen a szinten már nincs szükség arra, hogy az Én-rész külön szinten megállva nézze végig élete filmjét, hisz itt már nincs meg annak a veszélye, hogy a test-tudat gyengesége, vagy ellenkezőleg: makacs akaratossága végett nagy mértékű eltérés mutatkozhat az előzetesen megírt, s a ténylegesen végig járt Élet-filmben. Az Én-rész már az ÉN teljességébe csatolódva nézi végig az élet-út egyes főbb
364
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet állomásait, miközben már a következő Út megtervezését is megkezdi, amelyet igen rövid időn belül megkezdhet, ha nem is ugyan ott, tehát nem a Föld nevű bolygón. Azt talán már mondanom sem kell: egy-egy agg távozása, Haza térése csaknem akkora öröm volt, mint egy-egy újszülött érkezése: s ez is így volt rendjén, hisz minden esetben előrébb, és feljebblépést jelentett az Út vége, amelyet csakis egy még-magasabb szinten megteendő Út követhetett, hisz visszaesésről, pláne bukásról már szó sem volt, nem is lehetett. Már az ÉN minden esetben meg tudta adni a szükséges energiát útjára bocsájtott egységének, vagyis az Én-résznek ahhoz, hogy az képes legyen maradéktalanul és zökkenőmentesen megvalósítani az ÉN-ben megfogalmazódott terveket, további Felismeréseket szerezve meg útja során. További Felismeréseket, amelyek már nem a fizikai, de a lelkiszellemi Törvények még inkább való megértését és befogadását szolgálta, hogy az ÉN mind közelebb és közelebb kerülhessen ezáltal az utolsó, a Legnagyobb Felismeréshez. Ahhoz a Felismeréshez, amelyet a kezdet kezdetén, vagyis a bukás pillanatában kellett volna elfogadnia; de amelyet gyengesége végett csak megkérdőjelezni, és elvetni tudott, hogy ama Felismerés megélése helyett… – a maga útját akarja járni, a maga elképzelése szerint. Az utódok teste az ötödik szféra felsőbb dimenzióiba érve lényegében már sokkal inkább a gondolat, vagy inkább az utód utáni vágyakozás energiáiból fogan meg, bár az adott szinten való létbelépéséhez még mindig elengedhetetlenül szükséges, hogy magára vehesse azokat a föld, víz és lélekelemeket is, amelyekkel szülői bírnak. Ehhez természetesen még mindama fluidok is csatolódnak, amelyeket az Én-rész lefelé tartó útján magára kell vegyen. Mert ha már nem is nagy mértékben, de azért még mindig lefelé vezet a Szellemi Én-rész útja, ha el akarja érni a következő testet öltés színhelyét. A test maga továbbra is a szabad természetben fogan meg, hogy a két sejt egyesülésekor testet vevő Szellemi Én-rész magához vonzhassa a természet erőit is, hogy Útja során, s annak értelmében már ezeket a magához vonzott természeti erőket is tovább tisztíthassa. Mert ezen a szinten még inkább szerepet kap, s még inkább feladatává válik az Én-résznek a természetben lévő lélek-elemek tisztítása és emelése, s ez ismét a következő, tehát már a hatodik szféra értelmében válik fontossá. A tudományok már egészében áttértek a szellemi ismeretek használatára, annál is inkább, mert fizikai síkon már rég nem lett volna mit megtapasztalniuk, s kibontaniuk, lévén hogy már a gyakorlatban sem vették volna hasznát ama ismereteknek. Az ötödik szféra negyedik dimenziójából kiemelkedve már nem csak az adott szint magasabb fokú ismereteit kellett elsajátítaniuk, de lassan meg kellett ismerkedjenek egy még magasabb szint ismereteivel is. Legalábbis, tudatosítaniuk kellett magukban azok létét és mibenlétét, de valóban csak elméleti, s nem gyakorlati szinten: úgy tehát, ahogyan minden korszak, vagyis minden szféra minden egyes dimenziójában tudatosítania kell magában az ember nevű lénynek a magasabb fejlődési állomás létét, amint meg kell ismerje azok egyes alap-törvényeit is, akkor is, ha azok betartása, megélése még nemcsak hogy nem tartozik az Úton járó feladatai közé, de egyenesen nem is kívánatos. S most itt ismét félbe kell szakítsam magam néhány mondat erejéig, hogy ismételten elmondhassam egy nagyon fontos (s a ti jelenetek során egyre fontosabbá, és egyre aktuálisabbá váló!), s már nem egyszer elmondott intelmemet. Azt ugyan is, hogy a számotokra rendelt, mert a ti erőtökhöz méretezett szint fölött lévő szintek ismeretei nem azért vannak, s lesznek is a továbbiakban is megismertetve veletek, hogy ezen ismertetek birtokában bárha csak meg is kísérelhessétek már azokat megélni és betölteni, anélkül, hogy a magatok szintjének minden egyes ismeretelemét megtanultátok volna tökéletesen megélni, s a mindennapok során alkalmazni! Amíg a magatok fejlettségi szintjéhez méretezett Törvények mindegyikét képessé nem váltok beépíteni mindennapjaitokba, amíg újra és újra, s aztán ismét csak újra bele buktok a legegyszerűbb, fizikai szintű, s a legegyszerűbbnek, a leghétköznapibbnak számító vállalásaitokba is, addig hiába igyekeztek magasabb rendű feladatokat megoldani: a kudarcba fulladt vállalások és feladatok ismét elétek fognak állni, mert elétek kell, hogy álljanak, mint kibontatlan maradt, meg nem oldott feladványok, s ha nem még ugyanazon út során, akkor egy újabb, s ugyanazon a szférikus és dimenzionális szinten, ha egy kissé megváltozott körülmények között is. S ez a változás bizony: a legritkább esetben jelenti azt, hogy egy könnyebb út keretén belül: sőt! Mint hogy a Szellemi Én-részbe addigra már beépülnek az adott szint egyes ismeretelemei, az Út maga lényegesen nehezebb lesz, annál is inkább, mert ama ismeretek le kell fedődjenek az Én-rész előtt, amely nem viheti magával, csak a korábban (olykor már alapjaiban hibásan) végig járt úton már megszerzett 365
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet ismeretek energiáját. De mert hogy már e többlet-energiával bír: a félretolt, szükségtelennek nyilvánított nehézségek mellé még egy sor olyan történést is bele kell írjon az általa végigjárandó Út történéseibe az ÉN, amelyek sokkalta nehezebbé teszik nem csak magát az Utat, de azon belül a feladatok betöltését, tehát az egyes vállalások teljesítését, s ezek révén a megtapasztalások és felismerések megszerzését is, amelyeket most, ezen az Úton (ama későbbi úthoz viszonyítva) még szinte játszva megszerezhetne az Énrész. Nem véletlen mondom tehát (bár gyakran úgy tűnik: hiába!!), hogy elsősorban a magatok szintjének feladványaival igyekezzetek maradéktalanul megbirkózni, s a Holnapok ismereteit fogadjátok úgy: azok valóban a Holnapokhoz tartoznak, mert csak akkor válhattok igazán képessé azok felvállalására és betöltésére, ha már a nagyságrendekkel kisebb feladatok megélése és megoldása során megszereztétek a kellő erőt is hozzá. S most haladjunk tovább, hisz e kérdésre nincs miért több szót vesztegetni. Akinek füle van hallásra, így is meghallja, amit meghallania mindenképp szükségeltetik, s aki inkább választja a süketség menedékét, az meg kell majd tapasztalja annak következményét is, amint az a vetés és aratás Törvényei szerint meg vagyon írva… Az ötödik szféra negyedik dimenziójából kiemelkedett, s az ötödik dimenzióba átlépett emberiségnek az egyik legfontosabb feladata már még csak nem is kötődik a Föld nevű bolygóhoz. Ugyan még mindig embereknek vallják magukat, de már nem csak a globális, hanem a kozmikus EGYség tudattal is bírnak, s vállalásaik is ennek értelmében helyeződnek a Világűr egyik-másik, már igen csak nagy távolságban lévő pontján lévő bolygókra, ahol már nem csak a megszokott módon, mint missziós szellemek lehetnek jelen, felvállalva az adott bolygón egy-egy testet öltést, de mint Oktatók is, akik csaknem egészében lélek-elemekből álló testeikben szinte teljességgel szabadon, s minden féle eszköz igénybevétele nélkül közlekedhetnek az Űrben. Minthogy már csak a kozmikus energiára van szükségük testeik létben tartásához, sem az élelem, sem pedig a belélegezhető levegő hiánya nem jelent számukra akadályt. Az élelmet, mint mondtam, a kozmikus energiával helyettesítik, a levegő összetételét pedig már gondolati úton formálják a maguk igényei szerint, oly módon, hogy az már testeikbe kerülve alakul a számukra megszokott elemi szerkezetűvé. Így lényegében bármely légkörben létezhetnek, s léteznek is, hogy a mélyebben lévő bolygó-képzeteken oktassák a felfelé igyekvőket, azokat, akik most tartanak ott, azokon a szinteken, amelyeket ők már évezredekkel előbb elhagytak. S nem véletlen, hogy nem a szellemvilág képviselői mennek ama bolygó-képzetekre! Ugyanis az ember tudattalan tudatában, vagyis az ÉN tudattárának mélyén meg kellett maradjon a mélység minden emléke, amint ott is kell maradjon az egészen addig, míg vissza nem emelkedik a kiindulási pontra, vagyis az első Mennyei szintre. Akkor az ÉN tudattárából minden egyes Mélység-béli emlékkép átemeltetik az Egyetemes Tudatba, hogy az ÉN végképp tehermentesítve ugyan ott folytathassa fejlődésének útját, ahol azt a mélység felé való elindulás pillanatában félbeszakította önmaga számára. A korábbi utak során megszerzett Mélység-emlékek tehát Egyelőre az ÉN tudattárában vannak. Onnan kéri le azok egy-egy elemét az, aki Oktatói feladatra vállalkozhat, majd annak birtokában útra kel, hogy bevégezze vállalását a számára kijelölt bolygó-képzet felszínén, az ott élő, s még mindig a szoros, tömör és súlyos test-képzetekben élő szellemlények közt, nem egyszer úgy, hogy azoknak fogalmuk sincs a lélek-elemből álló test jelenlétéről. Nem látják, nem hallják, csak érzik jelenléte hatását, s engedelmeskednek sugallatainak, anélkül, hogy tudnák: kinek is engedelmeskedtek. Tehát csak úgy dolgoznak a mélyebb szint lakói közt, mint köztetek egy-egy láthatatlan, de nem érzékelhetetlen Szellemtestvér, vagy a köröttetek ~ veletek élő elemi-szellemek egész kis serege (akik mindegyikőtök mellett jelen vannak, s akik közül nem is egy épp a ti gondolat-energiáitok, vagy kiejtett szavaitok nyomán, azok hatására lépett létbe, azok elemeiből fogalmazódott meg, hogy segítségetekre legyen mindennapjaitok során – vagy ártalmatokra, ha azok a ti tisztátalan, vad, durva gondolataitok és szavaitok „szülöttei”, akik az ellentét erejével töltekezve vesznek köröttetek elemi energia-testeket az ellentét sötét energiáinak törvénytelen törvényei szerint!) Ezek a lélek-elemekből álló testekkel bíró, s magukat ember névvel illető lények minden esetben a mélységből kiemelkedni vágyók segítését, a helyes irány felé való vezetését kapják feladatukul. Egy-egy ilyen vállalás persze nem egy teljes életciklusra szól, mert az még túlontúl megterhelő volna számukra: csak egy-egy fizikai testben élő szellem-testvér lét-idejét töltik az adott 366
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet szinten, s miután felkísérték a testből kiemelkedő Szellemi Én-részt a köztes szféra megadott pontjára, ismét visszatérnek a maguk közegébe, hogy attól kezdve már ismét ott folytassák megkezdett útjukat. Vannak azonban olyan vállalást betöltők is, akik egy teljes élet-ciklus idejére vállalnak oktató-vezető szerepet az általuk kiválasztott bolygón. Ezek már vállalásuk megkezdésekor, vagyis a kiválasztott bolygó felé vezető út során, a bolygó felszínére való leereszkedés közben betöltekeznek a bolygó légterében lebegő energiákkal, vagyis egy fél-fizikai testet vesznek fel, hogy az alant élők által használt dimenzió látható tartományába kerüljenek. Ezekkel az elemekkel töltekezve, s a test igáját magukra véve viszont lényegében a halált is magukra kell vállalják, mint a fizikai test egyik legfontosabb alaptörvényét, ami nem következik be ugyanolyan gyorsan, mint a bolygó teljességében fizikai testekkel bíró lényei esetében, s még csak nem is ad számukra akkora lelki és szellemi megterhelést: mégis óriási erőt igényel, hisz az ő tudatuk már rég feledte a fizikai test eme törvényét. Ez még akkor is komoly és felelősségteljes vállalás, ha az egykor volt ismereteket leközvetíti számukra az ÉN, hisz azok az emlékképek számukra épp oly idegenek, mint maga a test, vagy a sűrű anyagi elemekből álló bolygó. És vállalják mégis, sőt: mind többen és többen vállalják e nehézségeket, mert felelősnek érzik magukat nyomukban lépdelő testvéreik mind gyorsabb fejlődéséért. S ez is rendjén van, hisz a Kozmikus EGY-ség tudat ezt jelenti. Épp úgy vállalják, ahogyan a ti múltatok során az előttetek lépő, s az ötödik szféra magasából testet öltő testvéreitek, akik a ti mielőbbi felzárkóztatásotokat tartották legfontosabb feladataik egyikének. Azok, akiknek síremlékeit még csak a közelmúltban fedezték fel régészeitek, s akik közül nem is egy ült az egyiptomi trónon, mielőtt az ellentét közbe nem avatkozott, hogy a Küldöttek helyére már az általa kiválasztott, s a Beavatás szertartása nélkül trónra emelt ifjoncot ültesse az egyiptomi nép trónusára. Igaz: akkortól egy nem került trónra a Fent küldöttei közül, s még ama síremlékeket is erős energia-mezővel zárta el az Isteni Bölcsesség, amelyekben e Küldöttek fizikai testei nyugosznak. De erről is szólottam már (ha nem is ilyen vonatkozásban) így itt sem időzünk tovább. Az ötödik szféra legfontosabb vállalásai a fent végtelen Világának megismerésén túl tehát a Lent világainak, vagy inkább világ-képzeteinek emelése volt, s maradt is, egészen a legfelső dimenzióig. A hatodik szféra elérésének pillanatában többé nem volt szükség a mélység ekként való megtapasztatására: akkor, abban a szférikus ugrásban ugyanis nem csak az ötödik szféra emeltetett át a hatodik szféra első dimenziójába, de az alsóbb szint, tehát a harmadik szféra Lényeg-törvényei szerint megformált dimenzióközi bázisok is felcsatolódhattak a negyedik szféra magasságába. S most ezt ismét meg kell magyarázzam néhány szóban. Amint azt magad is tudod: akkor, amikor a Föld kiemelkedett a harmadik szférából, gyakorlatilag megszűnt az alsó három szféra. A mélységben megrekedtek (s itt most a mélyebb szinteken lévő bolygókat épp úgy értsd, mint a mélységben megrekedt Szellemi ÉN-eket, s azok Én-részeit) többé nem a valós szférák dimenzióiban, csak azok dimenzióképzeteiben lebegtek, a Kegyelem által fenntartva, azok külön „világ-képeivel”, tehát a bolygó-képzetet körül vevő Nap, Hold és Csillag-rendszer-vetületekkel egyetemben. Ezekre a dimenzió-képzetekre azonban már nem volt szükség, amikor a bolygó-képzetek egyikén vagy másikán fejlődő Szellemi Énrészek maguk is elérték a negyedik szféra ébredtségi szintjét. S ez az ő esetükben lényegesen gyorsabban történt, mint a Föld szellemlényeinek esetében, mert a Föld történése már beíródott a kozmikus tudattárba, vagyis mint létező Történés-elem, sokkal könnyebben megjelenhetett a következő alkalommal. A ti felemelkedéseteket nem előzi meg hasonló kép, vagyis minta, amelyet követhetnétek, mert mint létező, fizikai elem: a Föld az egyedüli, s az első olyan bolygó, amelynek az adott történést végbe kell vinnie. A harmadik szférában ugyanis nincs, de nem is lehetne még egy olyan fizikai képződmény, mint a Föld: sem a saját Naprendszeretekben, sem a Mindenség ama kis szegletének más Naprendszereiben, még akkor sem, ha lényegében vannak abban a tartományban is bolygók és Csillagok, amelyeken valós fizikai élet van. Ám azokon csak egyfajta szellem-csoport ölthet testet: s az egyoldalú ismeretek megszerzése nem elégséges ahhoz, hogy bárha egyetlen dimenzióval is feljebb léphetnének! Minden esetben el kellett jussanak a Föld színére, ahol több, egymást követő Út során tehettek vizsgát mindabból, amit más-más bolygók felszínén mint Tudást: magukba szívhattak. Egyszerre természetesen csak egy, vagy két Ismeretből kellett vizsgát tegyenek, míg a többi, mint rész-feladat: szinte lényegtelen volt az Út szempontjából, egészen addig, míg ama Ismeretekből is le nem tették a vizsgát. Ám azon ismeretek, amelyek egyszer már sikeres vizsgával végződtek, a legutolsó Út során egy időben váltak fontossá mind, s hozzá egyazon értékkel bírt egyik épp úgy, mint a másik. 367
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Ahogyan az a ti korszakotokban is van: egyszer egyik feladat válik fontossá, másszor a másik, attól függően: mely ismeretet kell elsajátítsa, melyeket elmélyítse, s melyekből vizsgáznia az Én-résznek, s általa lényegében az ÉN-nek. Ha valamely nagy fontosságú, vagy nagy nehézségi fokú ismeretet kell elsajátítsatok, esetleg egy hasonló, de már korábban megszerzett ismeretből kell gyakorlatban vizsgát tegyetek, s rész-feladatok szinte mellékessé válnak: ám mert hogy épp erről beszéltem a nap során a Szavak… legújabb kötetének lapjain, most nem ismétlem meg önmagam. Ehelyett térjünk vissza iménti témánkhoz, s haladjunk is tovább. A hatodik szférába való felemelkedés lényegében az egyik legnagyobb állomás volt az emberiség teljes történetében. S nem csak avégett, hogy mélyebb szinteken tartó testvéreik velük egy időben csatolódhattak a Fent világaihoz (ha még csak annak legalacsonyabb pontjához is), ami hatalmas örömet jelentett minden egyes ember-szelem, s persze a felsőbb szintű Szellem-világ lakói számára is, de azért is, mert itt ismét óriási változásokon kellett keresztül essen az emberiség egésze. S nem csak az emberiség: maga a bolygó is, amely szintén egy szférával feljebb emelkedett, s mint ilyenkor mindig: most is teljességében megváltozott annak anyagszerkezete is. A bolygótest folyama-tos változásaira még visszatérünk, amikor végére érek magyarázatom elméleti részének. Akkora ugyanis engedélyt kaptunk Krisztustól: egy-egy kurta lét-másodperc, egy - egy rövid történés idejére leereszkedni az egymást követő szférák egyik, vagy másik, jelentősebb változást hozó dimenziójában, vagy akár azon pillanatok egyikében, amikor a Föld egésze át jut egy szférikus szint-váltáson. Ez esetben a történés előtti, alatti és utáni pillanatokat szeretném megismertetni veletek, persze: rajtad keresztül, mert te képes lehetsz rá: kellőképpen érzékeltetni mindama történést, amelyeket megismerned megengedtetik. Én magam hiába is próbálkoznék azzal, hogy szavakba öntsem a történések-adta érzéseket: az én szavaim már nem volnának érzékelhetőek a ti világotokban, annál is inkább, mert mi már nem használunk szavakat. Legalábbis úgy, abban a formában nem, ahogyan ti használjátok őket, hisz mi már gondolataink útján „szólunk” (ahogyan én magam is kommunikálok veled), és érzéseink egymás felé való áramoltatásával közvetítjük egymás felé mondandónkat: ezt viszont a ti világotok még nem, vagy csak nehezen értené, s még akkor is inkább csak félre; - semmint megértené… De haladjunk most a történések során az eddigi módon, vagyis a magyarázatok útján, mielőtt visszavezetnélek a negyedik szférába, hogy ott megtapasztalásokat gyűjthess, amelyekkel aztán híven ecsetelheted mindama dolgokat, amelyekre testvéreid is oly-igen kíváncsiak, s amelyekről olyannyira szeretnének hallani, hogy közvetett megismerésükből új erőt nyerjenek: vállalni és folytatni tovább a megkezdett, s az egyre nehezebbnek és keményebbnek érzett harcot önmagukért, s a Holnapokért. Az ötödik, és a hatodik szférák közti emelkedés ismételten egy komoly mérföldkő a Visszatérő szellemek történetében, A hatodik szféra ugyanis már az a pont, ahol csak lélek-elemekből építi fel a használni kívánt testet önmaga számára az Én-rész, amely ennek következtében minden eddiginél ragyogóbbá, légiesebbé válik, lévén hogy nem tartalmaz föld-elemet, amely megkötné, és leárnyékolná a Szellemi Én-rész valóságból hozott fényét. Itt már mindenki tudja: honnan indult, s hová kell visszatérnie, amint azt is tudja: hol tart jelenleg e visszatérés útján. Ez annál is inkább nyilvánvaló, mert itt már lényegében nincs, de nem is volna szükséges erős választóvonal az egyes dimenziók közt, bár valamilyen elhatárolódás még így is van, hisz a Törvény értelmében az alsóbb dimenzióhoz tartozók még itt sem láthatnak át teljességében a magasabb dimenziókba. Csak azt, és csak annyit ismerhetnek meg a fölöttük lévő dimenziókból, ami, és amennyi tovább serkentheti őket útjukon, még inkább felébresztve bennük a vágyat: teljességében beemelkedni az EGY-ség legmagasabb (ti. az általuk elérhető, tehát az első Mennyei szint értelmében elérhető és megvalósítható) EGY-ség-állapotba. Abba az állapotba, amelyből útjára indulva az „EGY-ÉN” - állapotáig süllyedt, s még annál is lejjebb, oda, ahol már az önmagával való EGY-séget sem mondhatta magáénak, mert megszűnt számára az önmagáról megalkotott kép, fogalom. Ha nagyon tömören és célratörően kellene megfogalmaznom a mélybehullás, s a lassú, fokozatos visszatérés képét, talán így tudnám elétek vázolni a teljes történetet: Minden egyes Szellem egy-egy végtelen kiterjedésű Isten-elem volt megteremttetése pillanatától fogva. Azok is, akik egy bizonyos szint elérése után ellene fordultak annak, AKI által, amiből, s amiért megteremttettek. E szellem-gyermekek, tehát e tökéletességre teremtett, s e tökéletesség minden egyes 368
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet elemét Létük kezdetétől magukban hordozó Szellemek a fejlődési ívnek egy bizonyos pontján tovább kellett volna táguljanak, ahogyan azt addig is tették, de már újabb Végtelen Világokat fogalmazva meg önmagukban önmagukon belül: azaz a Teremtő-elemből a Teremtő végtelen EGY-ségén belül, mégpedig úgy, azon a módon, ahogy azt Atyánktól tanulták; ám ők már csak önmagukon belül kívánták megfogalmazni a maguk világait, nem ismerve el azok jogát a teljes és tökéletes Végtelenhez. Egy ponton már csak önnön Végtelen-elemeik mértékét kívánták volna elébük állítani, mint átléphetetlen, s még csak önnön vágyaikban megfogalmazott határt, amely valahogy, valamiképpen mégis csak meggátolja azokat a Végtelenben való kiterjedésben. Tehát egyéni individuumaikat kívánták megszabni azok egyedül való, és egyedül törvényes Lét-határának, hogy ne kelljen azon Világmindenség-elemek energiáit kiengedniük önmagukból. Ez volt az a történés, amikor is a Szellemek befogadó része még magához vonzotta a Végtelenből áradó, s a Szellem-testvé-reiktől feléjük áramoltatott energiát, de már anélkül, hogy a Duál-egység másik része, tehát az átadó, továbbította volna azt. A Szellem így megkötötte önmagában az Erőt, megkötve önmagát is az erő által, aminek következtében túltelítetté vált, elnehezült, s a Lét egy másik fázisába billent át. A felfelé való ha- ladás irányát felváltotta a megkötöttség, majd a lefelé való hala-dás iránya: az ellentétes irány értelmében módosítva a koncentrált Erő mozgás-irányát is. Az individuum, tehát a minden egyes Végtelen-elemre vonatkozó, de csak arra az egyetlen Végtelen-elemre jellemző rezgéshullám megszakadt, többé nem áradt ki a Végtelenben, s csak önmaga körül keringve egy - egy energia-gömbbe zárta mindahány, a Törvénynek ellenszegülő Szellemet. Eme energiagömb fala aztán mind sűrűbbé, s ezáltal mind szorosabbá is vált a Szellem körül: tehát a maga által maga köré formált gömb fala mind vastagabbá és vastagabbá vált, mint amikor egy mazsolaszőlő szemei zsugorodni kezdenek. A kezdetben még épnek és tökéletesnek látszó szem mind kisebbé és kisebbé lesz: így váltak a mélység felé haladó Szellemek gömbjei is egyre kisebbé és kisebbé, s így váltak maguk a Szellemek is mind sűrűbbeké és mind sötétebbekké, s minél sűrűbbekké és sötétebbeké váltak, annál inkább elveszítették eredeti Végtelen-voltukat is, tehát annál inkább el kellett veszítsék az egymással való EGYség érzetét is. Ez a történés aztán a dualitás megbontásában csúcsosodott ki: és akkortól az ÉN-felek már önnön másik felükkel sem érezték, mert nem is érezhették az EGY-ség érzetét, s már egymástól is mindinkább el lettek választva az önmaguk által megfogalmazott gondolat-energiákból megformálódó képződmények révén. Annál is inkább, mert hisz ezek a gondolat-energiák is más és más irányban indultak el útjukra, vagyis már azok ellentétes iránya is taszító hatást fejtett ki, hisz rezgés-hullámuk nekiütődött a Szellemek által megfogalmazott gömb falának, majd onnan visszaverődve épp az ellenkező irányba taszították az ÉN-feleket e visszaverődő energia-nyalábok, amelyek mindig, minden körülmények közt saját megfogalmazójukhoz tértek vissza, hogy most, ha már valamivel gyengébb energiával is, de már ők késztessék mozgásra azon Szellemi ÉN-feleket, amelyeknek ezen két irányú, tehát oda - vissza történő mozgásuk megkezdését köszönhették. A Szellemi ÉN-felek ön-energiáik visszatértével ismét csak mozgásba lendültek, s még mélyebben ágyazódtak bele a maguk által megalkotott világba: vagyis gömbjeik még kisebbekké, még szorosabbakká váltak, míg végül alig egy-egy tűhegynyi pont voltak csupán a Mindenség testén. Ezeket a semminél alig nagyobb pontokat kellett aztán a fél-úton megállított, s leárnyékolódott ÉN - eknek kibontaniuk, s mindinkább visszaemelniük az elhagyott pont felé. Az emelkedés közben ezek a pontocskák természetszerűleg ismét egyre nagyobbá és nagyobbá lettek. Egy bizonyos pont elérésétől ismét felébredt bennük önmaguk felismerésének képessége, vagyis az ÉN-tudat, ami még nem egészen ugyanaz, mint az Öntudat. ÉN tudattal ugyanis az állatvilág egyedei is bírnak, legalábbis alap fokon, hisz ha az állat maga érez éhséget, akkor magának fog vadászni, hogy a benne ébredt kellemetlen érzetet megszüntesse. Amint az kezdetben a mélybe hullott szellemlények által viselt testek esetében is volt. Aztán az Öntudat, vagyis az ÉN-tudat értelmi szintre emelődése volt a következő állomás: s akkortól mondhatjuk azt, hogy az ÉN végre visszatért egy korábbi szintre, (az Én-rész, s az az által irányított testtudat révén mert hisz lényegében maga az ÉN kell visszaemelkedjen az egykor elhagyott kiindulási szintre! Az Én-rész, s az egymást követő testek csak eszközei e nagy feladat betöltésében, megélésében). Visszatért az önmagával való EGY-ség, vagyis az önazonosság állapotába. A következő pont az utódokkal való EGY-ség állapotának, vagy érzetének kibontása volt, ezt követte a párral való EGY-ség érzetének megélése, majd először kisebb, aztán nagyobb, hozzá (szinte) minden tekintetben hasonló lény369
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet csoportok tagjaival való EGY-séget kellett megtanulnia megfogalmazni, s meg is élni azt. Az ez után következő állomások már általatok is ismertek (bár még gyakran a második lépcsőfokot, tehát az utódaitokkal ~ vagy épp szülőitekkel ~ való EGY-ségállapotot sem tudjátok nemcsak hogy maradéktalanul, de úgyszólván semmilyen szinten megélni; hogy a többit már ne is említsem!). Az azonos fajhoz, azonos nemzethez, vagy az azonos Egyházakhoz tartozók, majd az egyazon Földrészhez, később pedig már az egyazon bolygó szülöttei közt kibontakozó és megnyilvánuló EGY-ség állapotra gondolok, amelyek egy része már a ti jelenetek során is fel - fel bukkan, de még nem mint lelki-szellemi állapot, csak mint tudati gondolat, vagy ritkán érzet, amelyet azonban gyorsan semmibe söpör az önmagatokkal, és csakis önmagatokkal való EGY-ség érzete, s annak fontossága, elsődlegessége. (Röviden: az önzés, s az önszeretet, s ennek minden velejárói.) A globális EGY-ségtudat (amint azt mondtam) lényegében már a negyedik szféra kötelmei közé sorolandó, míg a legteljesebb, tehát az első Mennyei szintre való visszatérés a Mindenséggel való EGYség érzetét fogja adni. A hatodik szféra lakói számára még a Kozmikus EGY-ség tudat kibontása és megélése a következő, de már teljes kibontásra, és gyakorlati úton való megélésre váró feladat. Ez azt jelenti, hogy azok a lélek-testeket vett szellemlények, akik e szinten folytathatják felfelé vezető útjukat, már nem csak a Föld színén, de a teljes Naprendszerben, majd a második - harmadik dimenzióban már a távolabbi Naprendszerek (még) lakott bolygóin, végül a negyedik dimenziótól kezdve akár a legtávolabbi Galaxisokon is teljesíthetnek missziós szolgálatot, de már úgy, hogy tudniuk kell: a legmélyebb mélységben lévő bolygók lakói (s itt természetesen már csak a negyedik szféra alsó két dimenzióját kell értsd) nem mások, nem kevesebbek, mint saját korábbi ÉN-képeik, azok, akik egykor ők maguk voltak, s akik egykor ugyan arra a pontra fognak elérni, ahol ők maguk épp állnak. S hogy tovább menjek: még Satanára sem tekinthetnek másként, hisz tudják, mert tudniuk kell: Satana épp úgy a Végtelen Teremtő gyermeke, tehát a Végtelen Mindenség egy LÉT-eleme, akárha önmaguk, vagy bárki más, aki hosszabbrövidebb ideig mellettük lép. Ezen a szinten azonban nemcsak hogy el kell tudják fogadni, s meg kell tudják érteni a mélységben esett történéseket, de ki kell tudják bontani azok lelki-szellemi okait is, s le kell látniuk a (még) rejtve maradó Szellemi ÉN legmélyére is egyetlen szó, egyetlen gondolatfoszlány, vagy egyetlen cselekedet révén is, hogy mindig, minden esetben azt a segítséget adhassák meg a gondjaikba vett Testvérüknek, amelyre annak a Valóság értelmében a leginkább szüksége van. Tehát úgy, olyan szinten kell ismerniük annak valós ÉN-jét, ahogyan nekünk, s a ti őrizeteteket felvállaló Őrszellemeknek kell ismernünk a ti valós ÉN-eiteket, hogy ti magatok is azt a segítséget kaphassátok minden esetben, amelyre igazán; tehát a Valós ÉN közeli, vagy akár annak távolabbi érdekeit figyelembe véve szükségetek van. Igaz: ez nem minden esetben egyezik meg azzal, amit ti a magatok felfogása, s a magatok megítélése szerint fontosnak véltek, s imáitokban oly gyakran kértek (ha nem éppen sürgetőn követeltek!)! De ti még csak a magatok kis élet-ciklusai szerint kértek, nem látva messzebb, és feljebb, míg mi már nagyobb léptékben kell gondolkodjunk. Már ami a komolyabb, s a Holnapok értelmében nyomatékkal bíró kívánságok teljesítését, vagy kényszerű figyelmen kívül hagyását illeti, amiről persze nem egyszer ti magatok is azt mondjátok később: „de jó, hogy akkor nem hallgatta meg az Ég azt a balga mód küldött fohászomat! Mi lenne most akkor, ha ezt vagy azt megkapom, vagy ez vagy az teljesül, amint kértem…!” Ám ami a távolabbi értelemben vett Holnapok érdekeibe nem ütközik, azt igyekszünk megadni, vagy segítünk azok elérésében, amint azt magad is nem egyszer tapasztalhattad. Sőt: sok esetben mi magunk kell úgy intézzük, hogy egy-egy történés megessen, vagy egyik - másik tárgy, vagy eszköz a birtokotokba jusson, ha úgy értékeljük helyzeteteket, hogy ama segédeszköz hiánya végett Utatok folytatása, s a Terv szerint való végigjárása, vagyis tökéletes betöltése veszélybe kerülne. Akkor még úgy is elétek adjuk a szükséges dolgokat, ha ti magatok nem kéritek, mert eszetekbe sem jut, hogy kérhetnétek is, mert még nem érzitek annak hiányát, szükségességét. Olyan esetekben fordul ez elő, amikor a test egyes részei még csak a felszín alatt károsodtak, vagy kopnak el a megengedettnél nagyobb mértékben, bár ti ennek még nem, vagy csak a viselhetőség határain belül érzitek egyes jeleit, de mi már látjuk a végkifejletet is, ami mindenképp be fog, mert a fizikai test törvényei szerint be kell hogy következzen, ha a test nincs a kellő időben a megfelelő módon és mértékben tehermentesítve. De ezt is megtapasztalhattad már, s nem is egyszer (s legutóbb épp most, a közeli napok során!), ahogy más Testvéreink is szembe találják magukat vele, így erről sem kell több szót ejtsek, s még ezt is csak azért mondtam el, hogy értetté tegyem 370
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet számotokra: ha valamit a legodaadóbb, legállhatatosabb és legalázatosabb fohászaitok ellenére sem kaptok meg, azt nem ellenetek, de épp a ti érdeketekben nem adja meg számotokra a Kegyelem Istene (vagy Krisztus szavát követve mi, a szellemvilág tagjai), mert fentről olyan dolgokra van rálátása, amelyek értelmében csak ártalmatokra volna, ha kérésetek teljesülne. Akkor tehát ne mérgelődjetek, s ne forduljatok haraggal az ég felé, de bizony: gondolkodjatok el azon: mi lehet az vajon, amitől meg kíván óvni benneteket az ÚR, amikor nem teljesíti ezt vagy azt a kívánságtokat…! S e kis kitérő után folytassuk Utunkat, ahol félbe hagytuk. A hatodik szféra lakói már természetesen a Tér-Idő-Tér összevonás elméletének használata nélkül, csak gondolatenergiáik segítségével indultak missziós útjaikra, hisz számukra az Idő már csak mint fiktív fogalom, Tér pedig szinte egyáltalán nem létezett. Megszűnt számukra azok Törvényeinek kötelező volta, amint megszűnt számukra a test fizikai elemeinek börtöne is, ami annyit jelent, hogy bármely bolygón, vagy bolygó-képzeten vállaltak is feladatot, nem kellett fizikai testeket ölteniük. Annál is inkább nem, mert az adott, legalacsonyabb szint lakói már maguk is bírtak a meditáció áldásával, így akár tudat-közeli kontaktusba is kerülhettek e lélek-testekben közéjük ereszkedő testvérekkel, ahogy a legelső emberiség tagjai tették azt egykor úgy az atlantiszi, mint az egyiptomi papság magasabb szellemi képzettséggel bíró tagjaival. Ezek a testvérek minden esetben a többiek vezetőivé lettek attól a pillanattól kezdve, ahogy a Kapcsolat létrejött, s ez is így volt rendjén. A mélységből épp csak kiemelkedettek a mélység legmélyéről való elindulásuktól erős vezetettséget élveztek, tehát lényegében már az ÉN nem egyedül, hanem minden esetben az útra küldött Én-rész őrszelleme hathatós közreműködésével, segítségével készítette el annak életfilmjét, amelynek minél hibátlanabb megélésében e lélek-testekbe öltözött Vezetők segítették őket, egy személlyel véve fel a kapcsolatot, amelyen keresztül aztán akár ezreket, vagy ha kellett: milliókat segíthettek előrébb és feljebb lépni. E Vezetők, amellett, hogy egy-egy fizikai testet viselő csoportot irányítottak, a maguk szintjén is jelen lehettek, ha feladatuk úgy kívánta meg, s mindig ott voltak a valóságban, ahol épp lenniük kellett, míg a másik ponton csak gondolataikból megformált hasonmásaik szerepeltek. Tehát már nem afféle Én-hologramokat teleportáltak maguk helyett, hanem egy teljes és tökéletes hasonmást, amely magába zárta lelki-szellemi rezgéseik elemeinek egy bizonyos részét is, anélkül, hogy valós lényük ezáltal bármiféle károsodásnak lett volna kitéve. Az épp úgy, épp olyan intenzitással haladt a maga útján, s végezte a maga feladatát, mint bármely más, teljes egységben jelenlévő testvére, s nem egyszer még utódok is épp az ő otthonukban születhettek, s hozzá a küldetés időtartama alatt. Persze: itt, ezen a szinten már ismét mást kell érts az utód megszületésének fogalma alatt! Itt már végképp nem volt szükség arra, hogy bármiféle fizikai kapcsolódás előzze meg egy-egy gyermek megfoganását! Ez épp úgy lehetetlen is lett volna az adott szinten, mint… maga a világrajövetel, tehát az utód megszületése! Itt már csakis a leendő szülők gondolatenergiája egyesült, majd a két, egymással szemben álló, s csaknem teljességgel szellemesült szülő lélek-elemeinek vágyakozásából véve lélek-testet magának. Miután e lélek-elemekből álló gondolat-energiát betöltötte a megszületni vágyó Szellemi Én-rész, a szellemesült gondolatenergia halmaz (amely teljességgel felvette a két szülő lelki rezgés-elemeit) magához vonzotta az Én-rész által lehozott Lélek-elemeket is, s így lassan valósággá lett a két szülő között. Kicsi volt még, szinte teljességében áttetsző, gyenge, de már teljességében tudatában volt kilétének, feladatának, útja céljának, s ekként is kezdte meg létét a fél-szellemi lények birodalmában. A két szülő kezdetben ugyan még óvta, és segítette, de erre csak addig volt szüksége, míg meg nem erősödött. Akkortól viszont teljességgel a maga útját kellett járnia, amellett, hogy létbehívóival, azaz szülőivel a legtökéletesebb, s a legharmonikusabb kapcsolatban állt: mint mindenki mással a Teremtettségben, legalábbis annak az adott szint értelmében már elérhető, és befogadható, tehát már kibontott elemében. Az utódok hamarosan betöltekeztek mindama tudás-elemekkel, amelyeket az adott dimenzió, s a vállalt feladat értelmében magukhoz kellett vonzzanak. Itt már nyoma sem volt az éveken, vagy évtizedeken át tartó tanulási szaknak, annál is inkább, mert lényegében azon Tudás-elemekkel kellett betöltekezniük, amelyekre a késztetést készen hozta magával a Szellemi Én-rész, magához vonzva e késztetések energiája révén a Tudás-elemeket is, amelyek már készen álltak a rendelkezésére a Kozmikus Tudattárban. Már csak rendszerezte e tudás-eleme-ket a Szellemi Én-rész, s ha ez megvolt, az utód maga is megkezdhette útját, amely akár a kezdettől vezethette egyik vagy másik, meglehetős távolságokban lévő bolygó felszínére, ahogy magukat a szülőket a saját útjaik.
371
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet S most nehogy azt hidd: a magasabb szint elérése révén kihűlt a szülők s azok utódai közt az általatok is oly nagyra értékelt, valódi Szeretet! Ez nem így van: a Szeretet ugyanaz maradt a szülők, s azok gyermekei közt, de már nem volt olyan feltűnő e szeretet mérhetetlen nagysága… – a többi Úton járóval szembeni kapcsolathoz viszonyítva. Itt, ezen a szinten már valóban érvényesült a „minden és mindenki EGY” globális szinten már-már a tökéletesség szintjéig emelkedett Lét-állapota. Az egymás felé áramoltatott Szeretet-energiák mindenki felé egyaránt nagy intenzitással áramlottak, csak e szeretetenergiák benső töltésében mutatkozott különbség, s e különbség jellemezte, s mutatta meg: milyen viszony van az egymás mellett lévők közt. Más rezgés-energiája volt a szülő, a gyermek, a közeli családtag, vagy a távolabb élő, esetleg más bolygó szülöttjeként Létbe lépett testvér felé áramoltatott Szeretet-energiának: de mindenki felé csakis a legtisztább Szeretet energiákat árasztották, így mi, akik most csak mint megfigyelők vagyunk jelen az ő történéseiknél, alig ha vehetnénk észre bármiféle különbséget. Csak ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy a különféle Szeretet-energiák más és más színtartományban rezegnek. S most lépjünk is tovább. Annál is inkább, mert elérkeztünk a fejlődés egy olyan állomására, amely után mindannyian olyannyira vágyakoztok, akik a Felismerések bárha csak egy töredékének is a birtokosaivá lettetek. A hatodik szférába emelkedett szellemek ugyanis már csaknem közvetlen kapcsolatban álltak a Fent világával, bár mint mondtam; a maguk szintjéről ők is csak lefelé láthattak korlátlanul, míg fölfelé előlük is lefedte a még el nem ért, s számukra még túlontúl magas rezgésenergiából állószinteket a Maya fátyla. A Mennyei szintekről azonban ismét egyre több Oktató szellem érkezett közéjük, akiknek elsődleges feladata volt, hogy a Szellemi Törvényeket, de már azok magasabb értelmezését átadják számukra. Még nem mint teljes tökéletességében megvalósítandó ismereteket, hisz teljességében nem is élhették volna meg azokat azon szféra egyetlen pontján sem. De már fel kellett vegyék, meg kellett ismerjék azokat, hogy a hetedik szférába való belépés pillanatában kibonthassák azon Törvényeket az ÉN-ben, vagyis az ismét helyre álló Duális EGY-ség állapotában: felkészülve általa a Mennyei EGY-ség ismételt, s már örök időkre való betöltésére. Amint láthatod: a hatodik szféra első szintjétől meglehetősen felgyorsult a szellemek fejlődése, azaz visszacsatolódása a Mennyei Szinthez. A korábbi szintek fizikai Törvényei már teljes egészében csak az ÉN tudattárában, s a Kozmikus tudattárban szerepeltek, mint számukra szükségtelenné lett, felbontott és letisztított Tudás-elemek. Épp így a következő, tehát a lélek, s az éteri elemekből álló testek Törvényei és törvényszerűségei is le kell majd fedődjenek, ha már még mint missziós Utakat vállalók, sem kell azokhoz visszanyúlniuk, hogy a lemaradtak fejlődését segíthessék azok átadása által. Akkortól már csak a Szellemvilág Törvényeit, tehát a szellemi Erő teremtő és megtartó Hatalmának Törvényeit és törvényszerűségeit kell el, és befogadniuk, megélniük, s mind tovább és tovább fejleszteniük önmagukban, nem használva létük megnyilvánulási anyagaként mást, mint a Gondolat anyagtalan anyagát: azon gondolatét, amelyet Atyánk emelt be a LÉT-be, betöltve azt Önmagából – Önmagában. Igaz; még ez a legmagasabb (legalábbis a mélység egyes fokozatai értelmében, a lent végtelen mélységéhez mérten legmagasabb, mert a Fent Végtelenjében még így is a legalsó) szint is messze-távol állt a Visszatérőktől, de mégis minden eddiginél közelebb. Annál is inkább, mert a hatodik szféra magasabb szintjein már nem egy-egy Szellemi Én-rész: a dualitásukat megbontott, s a duál állapotba még vissza nem emelkedett ÉN-felek indultak útra, hogy már közvetlen módon járják végig az Út végső szakaszát. Akként tehát, ahogyan azt a kezdet - kezdetén is járták, mielőtt le nem árnyékolta, s meg nem állította őket lefelé vezető útjukban a Kegyelem, s hogy a mélyebb szintek ne tehessenek bennük végzetes, s már visszafordíthatatlan kárt. A mélység fogságából kiemelkedettek eközben szintén elérték a negyedik szféra magasabb szintjeit, híven megismételve, vagyis végig járva mindahány állomást, amelyen a Föld, s a vele egykor egyazon rezgésszinten álló bolygók, s azoknak lakói már túljutottak. Így ők is módot kaptak az ötödik szféra szintjére emelkedhetni, hogy ott folytassák tovább útjaikat, még inkább megnövelve ezáltal a távolságot önmaguk, és Satana ellentét-birodalma közt, amely úgy forrt, úgy kavargott egymagában a 372
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet végtelennek tűnő mélységben, mint valami iszonytató katlan, a maga pokoli, kénköves - füstös, minduntalan sűrű és sötét energia-lávákat felfelé lövellő, önemésztő háborgásában. Mert Satana, s az ő ellentét-birodalma már valóban csak önmagát, önnön negatív energiáját égethette, minthogy mással nem bírt, s máshoz többé nem volt alkalma s módja hozzájuthatni. Igaz: arra már akkor sem volt módja, amikor utolsó csatlósa is hátat fordított neki, mert bár akkor még csak egy dimenzióközi bázisra emelkedhetett a felfelé vágyakozó; de már a legtökéletesebb védettséget élvezte Satanával szemben. S most, amikor a negyedik, majd később az ötödik szférában (már a valóságban is létező) bolygókon folytatták útjukat, lényegében minden szál elszakadt, ami bárha egy kicsit is összeköthette Satana legmélyebb mélységben lévő világát a Fent világaival. Ha most innen lefelé vetsz egy pillantást, megérted, mire gondolok. Lefelé pillantottam… – és semmit sem láttam! Pontosabban: csak a semmit láttam. Sem egy csillag, sem egy üstökös, egy kisbolygó, bolygó, vagy Nap: egyszerűen semmi, s aztán megint csak a semmi látszott ott, ahol csak nemrég is szikrázó csillagok, tejút-rendszerek, Galaxisok és Metagalaxisok voltak: most csak a mélységes űr végeláthatatlan feketesége ásított felém, mint egy mindent elnyelő óriás kitátott, mohó szája, készen (de már nem képesen!) arra, hogy mindent magába szippantson. Azt láttam tehát, amit Satana megteremtett: a semmit, a végtelen ürességet, amerre csak pillantottam. Ez egy kissé megrémített, s el is szomorított: mindig csodáltam Hazám csillagos egét, s most valami tompa fájdalom sajdult bennem. Sajnáltam a csillagokat, amelyek mintha megsemmisültek volna… Vezetőm bizonnyal megérezte hirtelen ébredt, enyhe, de mind határozottabbá váló lelki-szellemi fájdalmamat, mert megérintette tudatomat lágy gondolathullámával, mint amikor egy ember megérinti a mellette álló vállát, hogy valamire felhívja annak figyelmét. Aztán azt mondta: Tudom, mit gondolsz, s azt is: mit érzel. Tudom, s meg is értem, hisz a ti világotokban, a ti szinteteken oly kevés, mi valóban szépnek mondható. Azt véled: mindama szépség, ami oly gyakran megérintette, s elringatta fájó, fáradt, Haza vágyódó öntudatodat: egy percen semmivé lesz, megszűnik, feloszlik a Végtelenben… Ne hidd ezt, mert nem így van! Nem szűnik meg, még csak el sem halványul semmi, ami egy szív, egy lélek, avagy egy tudat számára szép volt: nem tűnik el, de inkább még felemelkedik, letisztul, s ezáltal még inkább felmagasztaltatik. Még szebbé, még csodálatosabbá lesz, hogy már ne csak az láthassa annak szépségét, akit egykoron megérintett a benne megérzett, valódi Fény, de azok is, akik addig vakon mentek el mellette. Felemeltetik, s részévé lesz a Valódi, a Tökéletes Szépségnek, amely nem más, mint maga a Tökéletes Tisztaság, vagyis a Teremtő. Visszatétetik az az őt megillető pontra, ahonnét épp az adott közeg szépségre vágyó tudatai és szellemei számára lett lesugározva, mint a teljes és tökéletes Szépség ígérete, vagy inkább létének bizonyítéka, amelyből az igazán Látóvá, tehát a valós szépség iránt nyitottá vált szellem és tudat következtethet mindarra a Csodára, amely az EGY-ségbe visszatérve várja. Nézz fel: nézz, és láss is! Ott ragyog minden egyes Csillag a fölöttünk lévő közegben. Ott ragyog, de ragyogása már nem pusztán a mélységből feltekintők tudat-illúziója! Már a legtisztább Valóság, amelynek öröktől fogva része. Ott van, hisz mint minden Tisztaság-elem; a csillagok milliárdjai is feljebb kell emelkedjenek, hogy egy percen eggyé olvadhassanak a Fény végtelen áramával. Igen, gyermekem: a Csillagok, amelyek fölöttetek ragyognak, maguk is vissza kell térjenek a tökéletes EGY-ségbe, hisz onnan indultak útjukra, mint a lefelé tartó szellemek gondolatai, azoknak kivetülései. S még csak nem is mind olyan fényes, és nem mind olyan ragyogó, mint azt te a ti szinteteken állva megcsodálhattad, hisz amint azt magad is tudod: csak kevés Csillag az, amely önmagától oly fénylő és ragyogó. Többségükben a Nap sugarait verik vissza, amint maga a Nap is egy másik, egy magasabb szféra Napjának a fényességét szívja magába, azzal töltekezik, hogy fényt és meleget sugározhasson az alant lévő Világra. Csak úgy van ez tehát, amint a ti kicsiny ember-világo-tokban, amely Mélység-béli volta ellenére is híven tükrözi a Fent örök Törvényeit és törvényszerűségeit. A legmagasabban álló Nap is meríti valahonnan a maga fényét, mert hisz önmagától, önmagában semmi sem élhet. A Teremtő Tiszta Fénye hull ekként minden alant lévő Világra, s mert hogy azok e Fénynek csak a legkisebb elemeit képesek elviselhetni, a Kegyelem akként szűri meg, s akként árnyékolja le azt számukra, amiként annak az alant lévő Világnak azt leárnyékoltatni szükséges, hogy a Fény ne ártalmára, de áldására lehessen minden ott élőknek. A ti Földetek egy mélyebb szinten realizálódik, mint a Fény forrása, míg a ti Napotok a Fent 373
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet világából meríti erejét, egy nálánál százszor és ezerszer tündöklőbb Napból, amelynek ereje azonban még egy szemvillanás alatt széjjel égethetné a ti kicsiny, mélybe hullott Földeteket, annak minden teremtményével egyetemben. Ne érezz tehát fájdalmat mindama szépség végett, amely most a Föld színén elébed áll: semmi sem vész el a Végtelenben, de minden visszaemeltetik arra a pontra, amelyből vétetett, tehát a Teremtő örök és megbonthatatlan, végtelen EGY-ségébe. Ott mindent, s mindennek a százszorosát, ezerszeresét is megtalálhatod, s mindig akként, amilyen magasságig fel tudsz emelkedni szellemed szárnyán. S ez testvéreid esetében is így van: ki-ki azt a Fényt, azt a szépséget fogja meglátni, amelyre már valóban érett, s amely nem ártalmára, de valós emelkedésére szolgál. Amint a ti Földeteket figyelik áhítatos gyönyörködéssel az alant lévő Világok lakói, akként nézitek ti is a fölöttetek szikrázó Csillagokat, s magát a Napot, e Csillagok, s ama Nap lakót viszont már a fölöttük ragyogó Fényben gyönyörködnek: így váltok képessé a legtisztább, legragyogóbb Fény meglátására és befogadására, míg végül, már visszatérve a bukás percén elhagyott szintre, majd még ott is feljebb emelkedve a végtelenben: a legtisztább, a legragyogóbb FÉNY sugaraiban fürödhettek s gyönyörködhettek. A Teremtő Tiszta Fényében, amelynél tisztább, s ragyogóbb nincs, mert hisz nem is lehetne, mert Ő Maga A FÉNY… A FÉNY, amely felé a Teremtettség egésze halad s emelkedik, s amelyet csak úgy nem érhet el egészen egyetlen teremtett Szellem sem, amint a ti számotokra örökkön elérhetetlennek marad a Nap, mert amely Szellem elérné: megsemmisülne annak erejétől, ellobbanna annak Fényétől, mint a lámpafénybe emelkedő, óvatlan pille a semmi kis gyertyalángtól, amely számára maga a Fény, amely vonzza, de amely elérhetve a pusztulássá lészen számára. A kis pillét megóvja a pusztulástól a lángot védő üvegbúra: benneteket pedig az Ég Urának Kegyelme óv, hogy soha ne szállhassatok közelebb a Fényhez, mint amennyire már képesek vagytok elviselni annak Fényét s melegét. S most ismét emelkedjünk egy kissé feljebb (ha még csak szavakban is), hogy egynémely dolgot elmondhassak a hatodik, majd a hetedik szféráról. Aztán, amint azt ígértem, egy kurta időre visszatérünk a már megmutatott szintekhez, hogy megtapasztalásokat szerezhess mindarról, amelyekről szólottam. A mélység birodalma, s a Fent világa tehát végképp és visszavonhatatlanul elszigetelődött egymástól. Satana energiái mindinkább kimerültek, de még mindig nem volt kész, és képes belátni: elvesztette a harcot. Mert elvesztette, bár e veszteség számára, az ő tudatában volt csak az, ami: a Valóság szempontjából azonban a kép mást mutatott! Satana lényegében az önmaga ellen vívott harcot vesztette el: hisz lényegében mindig is önmaga, a saját valós érdeke ellen küzdött, vélve: önmagáért küzd. Ezt azonban még nem volt ereje felismerni, amint azt sem: vesztes volta teszi igazán győztessé, s akkor volna csak igazán vesztes, ha Atyánk „győzni” hagyta volna ez önpusztító viadalban. De annak is el jön az ideje, amint már egy korábbi Utunk során mondtam, s meg is mutattam, így most azt sem nézzük meg ismét. A hatodik szférában a duál-felek már nemcsak hogy felismerik egymást, de már eleve úgy kezdik meg útjaikat, hogy egyazon feladatot vállalnak, s útjuk minden szempontból egymás mellett, s némiképp egymásban fut. Ez is visszaigazodik tehát a kezdeti ponthoz, hisz a mélybe hullást követően is így: egymás mellett, s egymásban futottak útjaik. De míg akkor egymás ellenében igyekeztek lépni, egymást okolva a megérzett fájdalmakért; most egymásért léptek, s cselekedtek, megtalálva egymásban önmaguk kiteljesedését, s megtalálva egymásban az EGY-ség: de már nem csak az egymással (vagyis az önmagukkal!) való, de a Teremtővel való EGY-ség Ígéretét, s ez Ígéret beteljesedésének útját és lehetőségét is. A Szellemi ÉN-felek útja itt már lényegét tekintve nem kötődik sem időhöz, sem pedig testhez: addig tart, míg be nem töltik mindketten a szerepüket, vagyis; magukba nem szívják az általuk megszerezhető, legmagasabb szintű Tudás Fényét, majd visszatérnek, hogy egy még éteribb, még inkább szellemesült „testben” folytassák útjukat mégfeljebb, a Mennyei szint felé vezető Út következő dimenziójában. Ezen a magassági fokon persze már a dimenziók közti választóvonal is csak képletes meghatározás: míg a kezdeti, tehát a mélység felé tartó Út során ezek az árnyalatnyi különbséget adó szintek nagyon is valóságosan, és élesen el kellett választódjanak egymástól, addig a visszafelé vezető Úton már egymásba értek, egymásba lényegültek, s a magasabb minden esetben vonzotta az alacsonyabbat. Hasonlóképp működik tehát a hatodik, majd a hetedik szféra, mint a ti szféráitok, azzal az óriási különbséggel, hogy míg a ti világaitok egyes szintjei taszítják, vagy lehúzni igyekszenek egymást, s a negatívabb energia nagyobb hatásfokánál fogva oly gyakran magába is zárja a nálánál tisztultabb 374
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet szinteket, addig a Fent világának szintjei vonzzák egymást, méghozzá úgy, hogy a felsőbb szint igyekszik visszazárni magába mindazt, ami egykor kihullott, vagy inkább kiszakadt belőle: s az alsóbb szintek maguk is igyekeznek mielőbb visszacsatolódni a fölöttük álló szinthez, hogy aztán már együtt folytathassák útjukat egy mégmagasabb szint felé. Itt már egymásért, s nem egymás ellen létezik minden és mindenki, s ez így is kell, hogy legyen, hisz már csak az az energia élteti őket, az az egyedülvaló „táplálékuk”, amelyet a Fent végtelenjéből magukhoz vonzva egymás felé áramoltatnak. A Föld, mint szilárd test: lényegében már rég nem létezik, már csak Föld-Anya gondolatainak kivetülése, s mint minden gondolat, már visszaemeltetett maga is az anyagtalan szintjére, tehát a Fény tartományába. Fényelemekké váltak maguk a Szellemi ÉN-felek is, hogy a hetedik szférában már e Fény-testeket bontsák fel, hogy annak elemeiből a legtisztább Teremtő Gondolat realizálódott egységeivé minősített formákat fogalmazzák meg önmaguk számára, mint viselni kívánt testeket. Igen, gyermekem: elérkeztünk Utunk végcéljához, vagyis a hetedik szféra magasába, arra a szintre, amely a Valóság értelmében az Út kiindulópontja volt. A Szellemi ÉN-felek itt már nemcsak hogy egymásra ismernek, de megadatik számukra a Kegyelem: ismét egyesülhetni, s már egységes Egészként bevégezni Útjukat. A szellemi elemek egymásba csatolódnak, megfogalmazzák a maguk egységes szellemi atomjait, mindinkább beleépítve a Teremtő ERŐ atomi részeit, vagyis a Teremtő Energia elemeit, míg a legfelső dimenzióban a szellemi energiák egyes atomjai mint átlényegülnek, s már mint letisztult Teremtő Energia-halmaz, lépnek vissza az első Mennyei szintre. Itt, a hetedik szférában az egymásra talált, s önnön duál-felükkel egyesült ÉN-felek ismét, s már örök időkre betöltekezhetnek a legmagasabb szintű Szeretet áramával, s ezt a Végtelen Szeretet-energiát árasztják a Teremtő, és egymás felé is, élve e Szeretet erejében, s éltetve annak továbbáramoltatásával egymást, s az alsóbb szinteken lévő Világok lakóit is, megadva számukra azt a többlet-energiát, amely a méggyorsabb, s még egyenletesebb felemelkedhetéshez szükségeltetik. Az ötödik szférában lévők így még gyorsabb fejlődésre válnak képessé, ami által még inkább elszigetelődnek a lent világának negatív energiájától. E gyorsabbá váló emelkedés azonban nem csak az ő számukra előnyös: Satana birodalmát is érinti, amely mintha valamiféle vákuumba került volna, mindinkább érzi a Fent világának felhúzó erejét. Lent még fogva tartja Satana haragja, vad indulatai, a legfelsőbb pontja azonban már kezd megbomlani, s az anti-anyag, vagyis a negatív erő lassan, fokozatosan minősül át pozitív energiává, miáltal Satana birodalma egyre kisebbé és kisebbé válik, míg végül egyetlen kis energia-gócra, vagyis ha úgy tetszik: egyetlen törpecsillagra zsugorodik, amely nem áll másból, mint Satana saját negatív gondolat, és érzés-energiáiból. Satana attól fogva már csak önnön energiáját emészti, azt bontja fel újra és újra, hogy aztán annak elemeiből ismét megfogalmazza azokat: s így tovább, míg érte nem nyúl a Kegyelem. Addig tehát, míg loppal - titkon meg nem fogalmazódik benne a megbánás legelső kis szikrája: e semmi kis szikra ereje elégséges Krisztusnak, hogy elinduljon az utolsó egyért: amint azt a jó pásztorról szóló példabeszédben már a ti jelenetek előtt kétezer esztendővel megjövendölte. A mélység birodalmába hullt Szellem tehát ismét egységben áll önmagával, de egységet alkot a körötte lévő Szellemekkel, s egységet a Teremtő Akarattal is. Azzal az Akarattal, amelynek felismerésére, befogadására, s teljes és tökéletes formában való kibontására és megélésére van teremtve minden, és mindenki, aki és ami a LÉT magasába emeltetett ezen Akarat ereje révén. A legelső mennyei szinten aztán a Szellemek megkezdhették valós fejlődésüket, vagyis megistenülésüket, Isten-elemi Életüket, amelyet egykor oly balgán elvetettek maguktól, kevésnek tartva a Fényt, s az Erőt: nem tudva, de még csak nem is sejtve, mit takar a szó, vagy inkább gondolat: kevés… Amint azt is megmutattam korábbi Utunk során: Satana a FÉNY; vagyis Krisztus első hívó szavára kész, és képes is volt visszafordulni, s belátva: csak az ÚR szavát magába zárva, s a vesztes szerepét alázattal felvállalva válhat igazán Győztessé: követte a Fényt. Ez persze így elmondva furcsán, és érthetetlenül hangozhat, s sok testvérünk érzi majd úgy: Satana nagyon is könnyen jutott a Kegyelem állapotába, míg nekik hosszú-hosszú Utakon keresztül kellett megvívjanak – ugyanazért a Kegyelemért, s ugyanazért a Tiszta Fényért. Ám ez sem egészen fedi a valóságot! Satana ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy a Fent világa végképp elválasztódott a maga Mélység-birodalmával, önnön energiáit égetve: maga kellett felbontsa, s elemi részeiben elengedje ama mérhetetlen negatív energiát, amelyet önmaga számára 375
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet megfogalmazott. S nem csak a körötte lévő negatív energiákat kellett felbontsa! Amikor Krisztus elhívó Szavát meghallotta, tehát amikor megérezte a Tiszta Fény energiáját: lényegében elemeire kellett bontsa önmagát is, a saját ellentét-szellemét adó energiát is, nem hagyva meg, csak az öröktől benne rezgő Istenelemet, azt, amelynek még a létét is tagadni kívánta önmaga előtt csak úgy, mint alantasai és követői előtt, de amelyet épp úgy nem volt képes soha, egyetlen percre sem megsemmisíteni, kivetni magából, ahogy nem voltak, mert nem lehettek képesek erre követői sem, annál is inkább, mert ha bár egyetlen Szellem, vagy akár maga Satana képessé lett volna erre, nemcsak ezen Isten-elemet, de magát a Létet semmisíti meg önmaga számára, s nem csak önmagában, de a Teremtettség alsóbb szintjén lévő, mindahány szellem számára, megfogalmazva a lent birodalmában a LÉT ellenpólusát, vagyis a teljes és tökéletes Nemlét állapotát. Azt a pontot tehát, amely Satana következő lépése lett volna a mélység felé, az a lépés, amelynek bekövetkezte esetén mindahány Világegyetem a Semmibe hull, felbomlik, amely a mélység bárha legkisebb elemével bír. Ama lépés, amelynek megtételét a Megváltás ereje tette lehetetlenné számára, megtartva, megőrizve őt magát is, s az általa betöltött és tisztátalanná tett erővel bíró Világok minden egyes lakóját is a Holnapok, de már a Valódi, a Tiszta Holnapok számára. Azonban már erről is szólottam, így erre sem térnék vissza ismét. Annál is inkább nem, mert Utunk lényegében itt véget ér, mert véget kell érjen. Az első Mennyei szintre már nem emelhetlek fel, mert még nem érkezett el annak ideje. Ez persze nem jelenti, s nem is jelenthetné azt, hogy ama ismeretek teljességgel el lesznek zárva előletek. Amint annak is elérkezik az ideje, azt is megkapjátok, mint bizonyságot: a FÉNY, amely végtelen és időtlen; vár reátok, hogy betöltsön benneteket, s hogy ti magatok, de már valós ÉN-eitek betölthessék azt… Ígéretemhez híven, most egy kis időre, egy-egy kép, egy-egy történés erejéig térjünk vissza a már elhagyott szintek egyikére - másikára, hogy megtapasztalásokat szerezhess ama szinteken is, betöltve egy-egy szereplőjének fél-anyagi, vagy már teljességgel anyagtalanná lett testének tudatát, hogy kellőképp ábrázolhasd Testvéreink előtt ama Világokat is, amint az eddigiekkel is tetted. Amint mondottam azonban: én már csak elvezethetlek, s hozzá segíthetlek e megtapasztalások megszerzéséhez. Ábrázolnod azonban már magadnak kell azokat, úgy, olyan plasztikus formában, ahogyan ama képek és érzések a saját lelkedben, szellemedben, és persze részlegesen szintén mellénk emelkedő, földi tudatodban realizálódnak… Még végére sem ért Vezetőm fentebbi szavainak, éreztem: mint indulunk el, hogy hamarosan egy számomra ismeretlen, mégis ismerős, hisz csak nemrégiben látott szinten lebegjünk néhány pillanatig. Addig, míg Vezetőm ki nem választotta a kort, a helyet s a történést, amelynek megélését és megmutatását a legfontosabbnak ítélte. Aztán lágyan aláereszkedtünk: mintha testetlen kis hópelyhekké váltunk volna, s bár Vezetőm nem mondta, még csak gondolati úton sem sugározta felém, tudtam mégis: a negyedik szféra hetedik dimenziójában vagyunk. S ott is abban korban léptünk bele a történések áramába, amikor az újabb szférikus ugrás bekövetkezett… Mire mindez végig futott tudatomon, érzékelni kezdtem a testet, amelynek útját egy darabon kísérni fogom, mint társ-szellem, amely a valós Szellemi Én-rész mellé áll, de szinte csak érintőlegesen, mintha nem is szellem, csak annak halvány árnyéka volnék: valóságosan mégis, hisz épp úgy érzek és látok és felmérek minden, a test körül s a testtel történő eseményt, mint a tényleges Én-rész, ha befolyásolni, irányítani nem áll is módomban (s jogomban sem) azokat, legyenek jók, vagy kevésbé jók. Úgy tehát, ahogyan az eddig is minden esetben volt. Érzékeltem a testet, amely egyre reálisabb valósággá vált számomra: és hamarosan azt is tudtam, hogy most egy fiatal lányka testének tudatában helyezkedem el, anélkül, hogy a test tudata, vagy az azt irányító Szellemi Én-rész érzékelhette volna jelenlétemet. Én azonban mindinkább érzékeltem mindent, s nem csak az Én-rész jelenlétét, s annak minden érzelmi rezdülését, de a tudat gondolatait, majd a fizikai test érzéseit is… ~ A lábam alatt még mindig harmatos volt a fű. Ezen egy kissé eltűnődtem, hisz már jó néhány órája felkelt a Petiro: a nagy Nap, s mégis. Elgondolkodva, vagy inkább ábrándozva lépdeltem, le-le térve 376
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet időnként az ösvényről, hogy az erdő szélén nőtt virágok csodás illatába mártsam arcomat, egészen közel hajolva minden szál virághoz, mintha csak titkokat kívánnék súgni nekik. Vagy inkább magam vágytam titkokat hallani tőlük? Ki tudja: ez sem lehetetlen. Magam amúgy is gyakorta beszélgettem az erdő fáival, virágaival, de még a kicsiny fűszálakkal is. Igaz: e beszélgetés egy kicsit fura dolog volt. Én értettem a növények kisugárzását, így könnyű szerrel meg tudtam állapítani: mely fa készül arra, hogy új ágacskát növesszen testén, mely fa vágyik rá, hogy a már megerősödött ágain új madárfészek épüljön, de éreztem azt is: mely virág készül elhullatni szirmait, ha már letelt a számára megszabott lét-idő, hogy helyét más virágnak adja át. Én értettem tehát a növények test-beszédét, s érzelmi hullámaikat, azt viszont még mindig nem tudtam megállapítani: mennyire, milyen szinten érzik a növények az én érzéseim és gondolataim valós irányát s tartalmát. Nem vagyok tudós, sem agro-pszichológus (ez utóbbi amúgy is tán ha tucatnyi van a Föld színén, vagyis a növények lelki rezgéseinek vizsgálata még nagyon is új keletű dolog): mégis el-el fog a vágy: megérttetni magam a növényekkel, s visszajelzést is kapni, hogy valóban megértették érzéseim és kimondatlan gondolataim. Tovább ballagtam az ösvényen, s egyre beljebb jutottam az erdőbe, amelynek túlsó szélére igyekeztem, hogy meglátogassak egy idős őzet, akivel már napok óta nem találkoztam, s akiről tudtam: lassan készül visszatérni. Az idős őz az én gondjaimra volt bízva, így az is az én feladataim közé tartozott, hogy lét-ideje végén meditációs úton visszakísérjem lelkét a Kozmikus Világ-lélek egységében lévő, s a számára fenntartott pontra, majd (szintén meditációs úton) gondolatenergiáim segítségével elemi részeire bontsam a gazdátlanná lett fizikai testet, s visszaközvetítsem az elemi részeket Föld-Anya testébe. Egy kicsit szomorkásan gondoltam a rám váró feladatra, bár tudtam: nincs abban semmi szomorú, ha egy lélek-lény visszatér a Kozmikus Világ-lélek egységébe. De ma valahogy, valamiért amúgy is bágyadtabbnak éreztem magam, mint egyébkor, s mintha a bőröm is furcsán, idegen-érzetet adóan bizsergett volna. Aztán ahogy mind beljebb és beljebb jutottam az erdő mélye felé, a szokatlan bágyadtságot mintha elfújta volna a fák ágai közt játszadozó szellő, s mintha bőröm is megnyugodott volna: a lassan kellemetlen, s mégis valamiképpen kellemes érzetet adó bizsergés is tovatűnt. Akkor viszont úgy éreztem: sohasem érzett erő költözik belém, olyan erő, amely épp csakhogy fel nem emel, hogy attól kezdve ne a Föld testén járjak, de fölötte lebegjek, mint valami könnyű kis pára-felhő, amelyet magához szippantani készül a Petiro áldott, meleg sugára… Ezeken az érzéseken töprengtem hát, s közben lassan el is értem kitűzött úti célomhoz. Azt a vén tölgyfát akartam elérni, amelynek dús lombjai közt madarak ezre fészkelt, amelyeknek dala mindannyiszor úgy felvidította, s egyben meg is nyugtatta a vén őz szívét. Az agg állat most is a fa tövében nőtt bokrok hűvösében heverészett, s láthatólag a madarak dalát hallgatta nagy élvezettel. Közeledésem hangjára épp csak felemelte a fejét, s egy meleg, barátságos pillantást vetett felém, majd fülét hegyezve tovább hallgatta a madarak kórusát. Merthogy pillantásából kiéreztem a néma felszólítást, nem törtem meg a köröttünk lévő csendet, amelyet csak a madárdal bontott meg, de amely csak még mélyebbnek és még tökéletesebbnek tetszett e csöppnyi dalnokok dalának mélyén. Leültem a puha, selymes fűre, s kezemet az őz hátára téve magam is a korareggeli kórust hallgattam. Eközben gondolataim épp úgy száguldottak, bár irányuk most más felé kanyarodott. Ebben sem volt semmi rendkívüli, hisz gondolataim mindig is teljességgel elterelődtek mindarról, ami engem érintett, hogy önmagam helyett már csak a gondjaimra bízott lények körül szállongjanak. Ez is rendjén volt tehát, ha nem is egészen. Valami furcsát, valami szokatlant éreztem, s nem csak tudatom mélyén, de mintha az érzés egyre közelibbé és közelibbé, már-már fizikai valósággá lett volna: valamit éreztem, ami teljességgel szokatlan volt számomra, s aminek egy ideig sehogyan sem tudtam nevet adni. Aztán ennek miértjére is rájöttem, amint képes voltam a helyére tenni: mi is az, aminek érzete oly igen szokatlan volt számomra. Öreg őz-barátom bőrének hirtelen, és érthetetlen módon bekövetkezett változása adta az idegenes érzést. Az öreg állat bőre, amely az utóbbi napokban száraz volt, mint a homok, s oly érdes tapintású, mint a pergamen; most mintha teljességgel simává és bársonyossá vált volna, olyanná, mint volt még csak nemrég is, tán öt-hat évvel ezelőtt. Nagyjából akkor ismerkedtünk össze, s mert hogy kapcsolatunk a kezdet kezdetén baráti volt, a Bolygó Tanács az én feladatommá tette az (akkor még fiatalnak számító) őz pártfogását. Persze, ez nem azt jelentette, hogy jogom lett volna magamhoz láncolni, vagy bármi módon korlátozni a szabadságát (ahogyan azt az Ős-idők emberei tették azokkal az állatokkal, amelyek igaz 377
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet barátsággal és hűséggel voltak irántuk!), hanem azt, hogy az őz engem keresett fel, ha gondja, vagy öröme volt, hogy az emberek közül velem ossza meg azokat elsőként, s tőlem kérjen, ha szüksége van rá, segítséget is. Ritkán volt rá szüksége, inkább örömét hozta elém mindannyiszor, ahogy én magam is felkerestem, valahányszor nagyobb fordulat állt be az életemben. Még a helyet is ő mutatta meg egy ízben, ahol bárikor megtalálom a nap eme szakában… Ekként tűnődtem a kettőnk immáron közössé lett emlékein, miközben tovább simogattam barátom hátát, s az új érzetet próbáltam valahogy elhelyezni tudatomban. Aztán ahogy rájöttem, mi adja a furcsa, bár nagyon is kellemes érzetet, végig is pillantottam az őz testén, hogy fizikai látásom révén is visszaigazoljam magamnak: nem érzékeim csaltak meg, nem vágyaim csaptak be, elébem adva, mint valóság-érzetet, titkos kívánságomat. Mert azt kívántam: bárha vissza lehetne forgatni az Idő kerekét, hogy ismét fiatalnak és erősnek lássam kedves barátomat, olyannak, amilyennek nemrég láttam, amikor kicsinyét vezette elém, hogy megmutassa nekem is. Ez is jó négy esztendővel ezelőtt történt, s az eltelt négy esztendő csak számomra tűnt oly rövidnek: egy őz életében azonban nagy idő az, ami bennem csak mint egy hosszabbra sikeredett Létmásodperc realizálódott… Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben az őz hátát simogattam, s persze még számos egyéb furcsaság is, amelyekkel az úton találtam szemközt magam, de amelyek akkor még csak fel sem tűntek igazán. Nem, mert bár a köröttem lévő természet millió csodáját szívhattam magamba, gondolataim útján már előbbre jártam térben és időben, már rég ennél a mostani pillanatnál tartottam. Csak most, utólag tűnt fel egy sor, számomra eleddig ismeretlen természeti tünemény, amint csak most bukkant fel tudatomban mindaz, amit véneink egy Új Kor eljöveteléről jövendöltek. Mi, fiatalok nem egészen értettük az öregek szavát, hisz számunkra s bennünk minden kor egyazon jelentéssel bírt, s egyazon feladatot tárt elénk: szeretni, s e szeretetet átadni minden élőnek, természetesen Atyánkkal kezdve, s a legkisebb fűszállal zárva be a sort. Ez volt az egyetlen fontos, és nagyon is kellemes feladatunk, s persze az még; fogadni, s legbenső Én-einkbe építeni a felénk áradó Szeretetet. Ez volt létünk alapja, kiindulópontja és egyedülvaló értelme: miért is vágyódtunk volna másra, s miért is igyekeztünk volna megsürgetni az Időt, amely (mint öregjeink mondták) egy még szebb, egy még tündökletesebb kort hoz elénk? Én, a magam alig tizenkét évével legalábbis még így éreztem, így gondoltam, de nem érzett, s nem gondolt köröttem mást a velem egykorúak közül egy sem, hisz e végtelen Szeretet áramában élhetve a nap minden percében Isten óvó, oltalmazó tenyerén érezhettük magunkat, s ez számunkra még bőséggel elégséges is volt. Tudtuk, kicsinységünktől fogva tudtuk, hogy e Szeretet elérhetésének és megőrzésének nincs feltétele, mert az minden teremtett lénynek joga és kiváltsága öröktől fogva, amint tudtuk azt is egy kimondatlan tudással: e Szeretet elvesztése csak egy bennünk megfogalmazódó érzés lehet, amelyet saját szeretetlen cselekedeteink vagy gondolataink adnak elénk. Ezt ugyan csak elméletben tudtuk, hisz tán egy ember, növény vagy állat nem volt a Föld színén, akinek erről tapasztalati ismerete lehetett volna: de tudnunk kellett mégis, mert belénk volt oltva ennek ismerete, mint mindahány, az ős-időkből ránk maradt tudati örökség. S persze tanultunk is eleink (távoli, még az Új Kor kezdete előtt élt eleink) egy-s más viselt dolgáról, s ama korról, amikor még nem jutott mindenkinek osztályrészéül e Szeretet, de persze oktatóink szavát már csak mint valami érthetetlen, s értelmetlen mesét hallgattuk, megmosolyogva őseink lelki-szellemi vakságát. A Petiro ezalatt mind magasabbra hágott az égbolton: s most valahogy mintha még az Ő fénye is másként hullt volna le reánk, mint amiként azt eddig megszoktuk. Idős barátom is érezhette ezt, mert testén időről - időre valami jóleső borzongás, gyöngécske remegés futott végig, olyasféle, aminőt én magam is éreztem, mindahányszor a Kozmikus Szeretet áramával töltekeztem egy-egy nagyobb, fárasztóbb feladat elvégzését követően. Kevéssel később én magam is borzongani kezdtem, s már az jutott eszembe: valami lényeges, és nagy változás előszelét érzem. S az még: mennyivel érzékenyebbek e természeti lények, mint mi magunk: emberek vagyunk. Hisz lám; őzanyó is meny-nyivel korábban reagált a változás Erő-többletére, mint akár én magam is. Hirtelen arra is rájöttem: mi volt az a furcsa, kellemes, mégis ismeretlen tapasztalati elem, amelyet a növények közt haladva éreztem. S mintha ez utóbbi gondolatomat kívánták volna visszaigazolni: a köröttünk lévő növények hirtelen mintha megnőttek volna, mintha még magasabbra igyekeztek volna nyújtózni, hogy betöltekezhessenek az Erő áramával. 378
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Akkor a növények testére koncentráltam: először csak fizikai, majd energia-testeikre, lágyan emelkedve fel a meditációs szint egyik alacsonyabb szintjére, arra, amelyen a növényekkel szoktunk kommunikálni. Ezen a ponton képes voltam megérteni mindazt, amit a növények, vagy akár az állatok sugalltak felém, s amit természetüknél fogva nem önthettek szavakba számunkra. Kicsinységemtől bírtam e képességgel, így a köröttem élő felnőttek gyakran kérdezték meg tőlem: egyes gondolataikról mi a növény és állatvilág tagjainak véleménye; vagyis milyen érzetet vált ki belőlük a gondolat, vagy a velük kapcsolatosan megfogalmazódott terv. A növények minden esetben híven visszajelezték: kívánják-e a melegre való tekintettel a soron kívüli eső-felhők, s persze magának az esőnek megfogalmazását, vagy szívesebben élvezik még egy kis ideig a csapadék nélküli meleg áldásait. Az álatok épp így jelezték: igénylik-e ember-testvéreik közelségét, vagy Egyelőre a maguk külön kis világának dolgaival kívánnak foglalatoskodni. A növények s az állatok világába, azok törvényei közé ugyanis nem törhettünk be az ő külön kívánságuk ellenére: e kívánságot azonban öregjeink inkább még csak kikövetkeztethették, semmint igazán tudhatták, hisz nem bírtak azzal a képességgel, hogy közvetlen módon kérdezhették volna azt meg tőlük: mire van szükségük, mit kívánnak a leginkább. Erre már csak az én korosztályom tagjai képesek, bár még közülünk sem mindenki. Épp csak néhányan vagyunk, akik efféle képességgel születtünk, míg mások egészen másféle adottságokkal érkeztek, ki-ki a maga feladatának megfelelően. Igaz: ez így van szüleink, nagyszüleink esetében is, de a bennük lévő késztetések és képességek még mintha gyengébbek, s megérzéseik pontatlanabbak volnának. Ezt a mi segítségünkkel fejleszthetik, s persze: igyekeznek is fejleszteni, ami természetes, hisz az Élet legfőbb alapja a folyamatos fejlődés. A növények energia-testére koncentráltam tehát, s hamarosan úgy éreztem: egybe olvadok a természet erőivel. Mintha a köröttem álló fák, bokrok, csöppnyi fűszálak energia-burka kitágult, fölerősödött, s magába szippantott volna. Hamarosan nem érzékeltem a magam külön-valóságát, már eggyé olvadtam a köröttem lévő természettel, belelényegülve az egyre inkább kavargó és áramló és áradó Erőbe, abba az energia-hullámba, amely e növények testét lágyan beburkolta. Tudtam: a magam energiateste olvadt bele a köröttem lévő Mindenség-elemek energiájába, hogy attól kezdve már velük és bennük létezzem, amint ők is köröttem, de bennem is léteztek valamiképpen. Olyként áramlott a bennünk lévő Erő, mint valami hatalmas, ősi folyam, hullámokat vetve, s áradón, mintha a Föld egészét kívánnák beborítani, s magukba zárni, majd még a Petirot, a Seizát, s az égbolt mindahány, láthatatlanul is látható Csillagát is… Áradt, hömpölygött, hullámzott az ERŐ, s mi hamarosan ez ERŐ elidegeníthetetlen elemeivé bomlottunk fel, ön-egysége-inkkel teljességében részévé válva, megőrizve mégis különva-lóságunkat, egyéni indviduumunkat, mint egy test sejtjei, amelyek épp annyira részei az egésznek, mint amennyire külön egységek, önálló részek mégis ezen egységen belül. Éreztem: most a Föld egészével egybehangolódtam, hogy éljem és éltessem annak minden erejét, benne élve minden elemében, de magamban is éltetve annak minden kis parányát… A Globális EGY-ség állapotába emelkedve figyeltem, immár megkettőzött tudatom minden elemével a nem mindennapi történést, azt, amelyet öregjeink bekövetkezni ígértek, amint az álmaik útján számukra megjelenttetett. Éreztem és élveztem, annál is inkább, mert a szó szoros értelmében mint fizikai valóságot éltem meg az öreg őz erejének, s ezzel lét-idejének megnövekedését, amint éreztem a köröttem lévő erdő növény, és állatvilágának energiamezejét, s annak minden, bárha a legcsekélyebb változását is. Minden, amiben az ÉLET legcsekélyebb szikrája volt, most új, eddig ismeretlen nagyságrendű Erővel töltekezett. Tudtam: ettől a pillanattól kezdve egy magasabb létformában lebeg mind a Föld teljessége, amint feljebb emelkedett a két Nap, de maga a teljes Naprendszer is… Hogy meddig tartott a jelenés? meg nem tudnám mondani. Lehet, hogy alig pár percig, vagy csak néhány másodpercig tartott a dimenzionális ugrás, amely egyben egy új szférikus ugrást is magában foglalt, ám az is lehet: hosszú órákat, vagy akár napokat töltöttem e végtelenült Lét-érzetben. Aztán tudatom magába zárta a történést, befogadva Világom minden megváltozott képét és képzetét: lassan visszatértem a számomra rendelt közegbe, de már ebbe a másik, megváltozott közegbe, s hogy őzanyóval még megtárgyaltuk az imént átélt történést, s elköszöntünk egymástól, lassan elindultam, hogy visszafelé is megtegyem az utat. Tudtam: visszatérve már semmit sem fogok úgy, abban az állapotában viszont látni, ahogyan az indulásomkor volt; de ez valahogy már beépült gondolataim közé, tudatom mélyére, mint természetes elem, amely részévé lett a köröttem lévő világnak. Igaz: visszatérve magam is 379
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet rácsodálkoztam a szembe jövő emberekre, azok megváltozott, s földi tudatom számára még szokatlanul nagynak, mégis könnyűnek, szinte már légiesnek tetsző testére, óriásinak látott aurájára, amint ők is megnéztek maguknak, s még meg is érintettek, hogy ekként is megbizonyodhassanak afelől: nem csak egy édes, ámde gyorsan elillanó álom, káprázat játszik velük, elébük vetítve a várt, az ígért változást, mint ténylegesen is bekövetkezett, valós történést. A város képe változatlanságában is teljesen és tökéletesen megváltozott az alatt a kurta idő alatt, míg az erdőben jártam. A házak fala szinte vibrált, remegett a reájuk tűző napsugarakban: azok még az átalakulás folyamatában voltak, de már a házak közt álló fák, virágok, bokrok, s még a kicsiny fűszálak is azt a képet tárták elém, amelyet az erdőben megcsodálhattam. Testvéreim, szüleim, s minden embertársam energia-teste megnöve-kedett, miáltal fizikai testeik is megnagyobbodni látszottak. Arcuk szinte fénylett, s szemük olyként csillogott, akár egy-egy parányi csillagocska, mozdulataik lágyabbá, kecsesebbé vált, szavuk (a mámoros boldogság ellenére is) lassúbbá, megfontoltabbá vált, s akkor már tudtam: nem csak gondolataik, de érzéseik is még finomabbá, még mélyrehatóbbá lett. Tudtam, éreztem: már ők is képesek úgy, akként rákapcsolódni a növények s az állatok érzés-hullámaira, mint én magam, bár azt még nem tudtam; mennyire fokozódott fel bennem magamban e képesség. Mert attól kezdve nem csak a növények s az állatok érzés, és gondolathullámaival tudtam kapcsolódni, de a fölöttünk lévő szint számunkra teljességgel anyagtalannak tűnő testeket viselő szellemlényeivel is csaknem közvetlen módon voltam képes kommunikálni. Így, ekként adták tudtunkra: mi okozza a hirtelen beállt változást, s azt még: milyen kötelmeket és új követelményeket tár elénk e megváltozott szférikus magasság. Persze a Tanítások már csak napokkal később, az örömmámor csöndesedése után, s akkor is csak lassan, lépésről lépésre érkeztek: Testvéreink óvatosan vezettek minket e megváltozott Úton, amiként mi magunk is vezettünk addig is minden, épp csak járni megtanult csöppséget, ügyelve: el ne bukjék a számára még rögös, ismeretlen Úton… – Amint láttad, s érezted: az emberiség, s a Naprendszer minden más lényei is átélhették a szférikus váltást. – mondta Vezetőm, amikor visszatértem mellé – Ám a korábbi, tehát a ti közeli holnapjaitok során várható dimenzionális ugrással ellentétben ez csak egy mindenki számára, s minden elemében kellemes megtapasztalással gazdagította a Föld akkori lakóinak tudatát: testi tudatukat csak úgy, mint Szellemi Én-részeik tudatát. S nem csak a Föld lényeiét: a Naprendszer egyéb pontjain úton lévő, s azonos rezgés-magasságban lévő bolygók lakói csak úgy átélték e csodás történést, de átélték a történést a legmélyebb mélység fogságában megrekedtek is, akik közül sokan, nagyon sokan épp e történés pozitív energiáját vonzották magukhoz: s épp e pozitív energia segítségével voltak képesek végre kiemelkedni a köréjük záródott negatív elemek fogságából, hogy végre megkezdhessék felfelé vezető Útjukat a számukra létrehozott dimenzió-képzetekben, vagyis ama dimenzióközi pontokon lévő bolygók és bolygó-képzetek felszínén, amelyeket már megismerhettél. S most lépjünk tovább, egy másik, ennél lényegesen nagyobb magasságban bekövetkező történéshez. A helyszín, tehát a Tér nélküli, és az IDŐ végső pontján lebegő szellemi magasság, ahol most létbe-lépünk (legalábbis érintőlegesen) olyannyira magasan van a te semmi kis erődhöz képest, hogy ott már nem hagyhatlak egyedül. Így ott magam is jelen leszek, hogy óvjalak a végtelen magasságtól, attól, hogy e Végtelen magához szippantson. A te számodra ugyanis az még maga volna a megsemmisülés, a teljes és tökéletes feloldódás. Épp úgy elemi részeidre hullanál, amint Satana Mélység-birodalmában, mert amíg Satana birodalma már túlontúl nagy mélységben van, addig a most megmutatni kívánt pont túlontúl nagy magasságban van Szellemi Énrészed szintjéhez, de még Szellemi ÉN-ed szintjéhez viszonyítva is. Ne igyekezz tehát kivonni magad a védelmem alól, s ne igyekezz átlépni az általam, s persze a Nagy Rendező: Krisztus által meghatározott vonalat, hogy egy percen valósággá lehessen az számodra, de már olyként, mint ténylegesen elért, s túlléphető emelkedettségi szint. S most induljunk, gyermekem: Testvéreink tudnak érkezésünkről, s várnak reánk. Ismét emelkedni kezdtünk, s éreztem: mint von be Vezetőm először a maga energia-köpenyével, aztán egy mindkettőnket körül ölelő, Kozmikus Energia-burokkal, ekként kettőzve meg a védelmemet, 380
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet amely egyben a maga számára is a védettség biztonságát adta. Mert ő is el kellett szigetelje magát az adott szint rezgés-áramától, hisz ha teljességében felemelkedik, s belelényegül a számára már koránt sem ismeretlen energia-áramba, én mégis csak ki leszek téve az imént elmondott veszélyeknek, hisz magával visz, vagy ami még valószínűbb: egyedül maradok a hatalmas, számomra még viselhetetlen energiaáramlatban. Ekként tehát magát is beburkolta, hogy óvja semmi kis létem, s én nem győztem eléggé hálás lenni Neki végtelen gondoskodásáért és szeretetéért, amellyel óvott. Már kellőképp be voltunk burkolva a védelmünket biztosító energia-köpenyekkel, amikor megéreztem: lassan, szinte elememről - elememre beleolvadok Vezetőm szellemi testének elemeibe, elveszítve némileg egyéniségemet, különvalóságomat, hogy elemmé legyek elemeiben, résszé részeiben. Egy megnyugtató gondolat-foszlány volt az utolsó, amelyet még mint külön is létező Én-elem érzékelhettem: – Ne félj e számodra szokatlan eggyé válástól! Erre ideiglenesen van szükség csupán, de szükség van rá mindenképp, ha igazán, a maga teljes mélységében át akarod élni a rád váró élményt. Aztán a történést követően ismét külön válunk, mert te még nem élheted meg az EGY-ség íly magas fokát, mint végleges LÉT-állapotot. De kell, hogy legalább részben átéld, hogy elmondhasd tiéidnek: mi is az az Égmagas történés, amely felé a teljes emberiség, s a Teremtettség ama mélybe-hullt szeletének egésze halad, s amely után már annyira, s oly sokan vágyakoztok… Immáron teljességgel megnyugodtam. No, nem mintha addig félelmet éreztem volna: mint hogy az egymásba lényegülés e szintje ismeretlen volt számomra, fel sem bukkant bennem, hogy félnem kellene, annál is inkább, mert e beolvadás lágy, és kellemes érzetet adott. Eközben tovább emelkedtünk: éreztem, mint marad el mögöttünk, vagy inkább valamiképpen alattunk a következő szféra, tehát a hatodik szféra energia szintje. Véltem: itt talán megállunk, de nem. Vezetőm mind feljebb és feljebb emelkedett, s emelt önmagában engem is, dimenzióról emelkedve dimenzióra, már olyan végtelen magasságba, hogy szinte fizikai szédülést éreztem. De még meg sem fogalmazódott bennem igazán e szédület-érzés, amikor valami váratlan történt. Váratlan, szokatlan, mégis valahol, valamiképpen várt és ismert, sőt: tudott érzés borított el, amely nem is érzés volt, inkább valamiféle tudati állapot, amelyet éreztem mégis, minden egyes kis elemi sejtemben külön - külön. Egy furcsa, meg nem határozható Létállapotba kerültem. Tudtam, hogy létezem, tudtam, hogy azonos vagyok önmagammal, de tudtam azt is: nem létezem, hisz maga vagyok a LÉT, annak egy kicsiny, elidegeníthetetlen, ámde igen fontos, lényeges része vagyok, bele lényegülve a LÉT-áradatba, részeként, s egyben egészeként is ez áramlatnak. Hömpölygött köröttem e közeg, hömpölyögtem egészemben, mint közeg, s bennem hömpölygött és áradt és terjedt minden kis lét-elem, miközben én, mint Lét-elem áradtam a teljességben, áradtam, s folyamatosan növekedtem, anélkül hogy kiterjedésem változott volna, hisz végtelen voltam, mint rész, tehát magam voltam a Végtelen, parányi mégis, amelyet e végtelen óvón magába zár, hogy betöltse azt önmagával, s betöltötté legyen általa maga is. Köröttem, bennem velem és mégis nélkülem létezett e közeg, s benne milliárd és milliárd végtelenedett Lét-elem lebegett, élve és élvezve önnön végtelen, mégis parányi létét, élve egymást, és éltetve s egymás által, egymásba lényegülve, mégis mint egyéni Akarattal bíró Lét-elemek, amelyekben egy az akarat, a Legfelső, legtisztább Akarat, amelyet önként vállal fel mindegyikük, önmagában fogalmazva meg ez Akarat ismérveit és Törvényeit, be is töltve azokat egyben, betöltve és megélve, tanulva és oktatva. A közeg, amelyben, s amelyből voltam, s amely én magam voltam; szüntelen spirális forgással áradt és pulzált, mint valami lélegző tüdő, mint egy dobbanó szív, egyenletesen növekedve még az összehúzódási periódusban is, mint az emberi agy, amelyben folyamattá válva születnek az agysejtek, anélkül, hogy egy is elpusztulna, hogy átadja helyét az új sejteknek. Test voltam, de sejt is voltam a testben, egész voltam, de része is voltam ez egésznek: és tudtam magamról, hogy egész vagyok, amint tudtam azt is: rész vagyok. Végtelen voltam, és rész voltam a Végtelenben, tudva és élve és élvezve EGY-ségemet a Mindenséggel, s élve és élvezve a bennem lévő, végtelen kiterjedésű Végtelen EGY-ség örökkönvalóságában is változó, mozdulatlanságában és mozdíthatatlanságában is folyamatos, szüntelen áramlását.
381
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet Aztán e gondolat-képzetek is megszűntek bennem, mint egyéni Gondolat: már a gondolat sem bennem volt, de én magam voltam a gondolat is, s már az érzés is én magam voltam: benne mégis a TEREMTŐ ERŐ minden egyes gondolatában és érzésében, élve és éltetve a legmagasabb szintű SZERETET EGY-séges áramában, éltetve ez áram minden egyes részét magam is, újra és újra kiárasztva magamból e SZERETET legtisztább áramát. EGY voltam az EGY - ben, az EGY - ből, az EGY által s az EGY - ért mert részem volt az EGY, de ugyanakkor része is, s egésze is voltam az EGY - nek. Áradt, hullámzott, örvénylett az EGYSÉG - ben lévő Mindenség: benne új, és még újabb Világok fogalmazódtak meg, mint Gondolat, s léptek a LÉT szívére, mint e Gondolat valóság-elemei, maguk is új Világokat fogalmazva meg, szülve meg önmagukból – önmagukban, EGY-ségben a fölöttük lebegő Teremtő SZELLEMMEL: az ATYÁVAL, merítve Világaikhoz az ATYÁBÓL, s merítve önnön gondolatenergiájukból is, amely az ATYA EREJÉBŐL fogalmazódott meg bennük, hogy önmagából foganva, önmagából Lét-lényeget nyerve önmagával töltekezve legyen maga is Rész: a SZELLEMI EGÉSZ része és annak örök időkig részese is. Mellettem - velem - bennem Világok és Napok emelkedtek egyazon időben, mert nem emelkedhettek volna nélkülem, amint én sem emelkedhettem volna nélkülük, hisz EGY voltunk egymásban, ERŐ-vé váltunk az ERŐ - ben, LÉT-elemekké a LÉT - ben, MINDENSÉG- elemekké a MINDENSÉGBEN: az ATYA végtelen SZERETET-energia részecskéi, amelyeket e végtelen SZERETET - energiája éltetett. Boldogság-elem voltam, s magam voltam a beteljesedett és kiteljesedett Boldogság, kiáradva, s magamba szívva a benne lebegő Boldogság-elemek energiáját, majd magam is továbbárasztva azt, amiként a vér árama zár magába minden vér-elemet, minden kis plazmát, vértestecskét, áradva maga is szüntelen, LÉT - ben tartva a Testet s LÉT-ben maradhatva a TEST által… A teljes és tökéletes és örökkön való EGY - ség állapotában lebegtem, s bennem, ugyan akkor köröttem is lebegett minden más Teremtett Szellem, egymáshoz illeszkedő, mégis egymásban létező ERŐ-elemekként: az ATYA részeiként mindahányan, a Végtelen, múlhatlan, Örök ERŐ a VAN, a VAGYOK, a LEGYEN hármas EGY-ségében megfogalmazódott LÉT-lényeg elemeiként élve meg az Atya végtelen erejét, nagyságát és örökkön való Boldogságát… Beláthatatlan és megfogalmazhatatlan korszakokon át lebegtem e VÉGTELENBEN, s lebegett bennem e VÉGTELEN: Maga az ÖRÖK VALÓSÁG. Számomra, s bennem legalábbis ekként fogalmazódott meg a történés, amint ekként fogalmazódott meg az Vezetőmben is, hisz az Időtlen Végtelen rezgés szintjébe emelkedve nem is fogalmazódhatott volna meg másképpen. Aztán éreztem: mint árnyékolódom le, mint fokozódom vissza, hogy külön váljak e VÉGTELENTŐL, s különálló tényezővé váljon, tőlem függetlenedve a VÉGTELEN, bezárva szellemem ismét a magam kis véges és időhöz kötött börtönébe, ama börtönbe, amelyet én magam fogalmaztam meg önmagam számára, kiszakítva magam a VÉGTELENBŐL, s kitaszítva magamból a VÉGTELENT, bezárva magam, s magamba fogadva mindennek az ellentétét: a véges és valótlan Világ-képzetet, készen, de még nem képesen a Visszatérésre, vagyis a valótlan Valóság önmagamban való feloldására s önmagamból való kizárására a Valóság Végtelen Ereje által. Önnön Valódi LÉT-LÉNYEGEM által, amelyet ellöktem, elvetettem magamtól, mert nem láttam, nem voltam képes megfogalmazni s megérezni annak mérhetetlen Nagyságát az EGY-ségben. Nem láttam, nem éreztem, csak önnön parányságomat – önmagamban, s mert megfogalmaztam magamban e parányságot; paránnyá lényegültem a magam gondolata által, amint paránnyá, semmivé lényegült bennem az Örökkön való Végtelen is, bezárva önnön gondolataim zárt és szűkös, Időből és Térből álló falainak korlátai közé. Lassan, fokozatosan ereszkedtünk alá, s még hosszú ideig csak mint Vezetőm LÉT-eleme voltam képes érzékelni önmagam. EGY-ségben voltam Vele, része, és egésze voltam, majd fokozatosan különálló egyénné fokozódtam le, amint ő is különálló egységgé vált mellettem s a számomra, legalábbis szellemének az a kis része, amely egykor számomra az egészet jelentette. Most már tudtam: mennyire csak egy töredékét ismerhettem meg, amint azt is tudtam: önmagamnak is csupán egy jelentéktelen részét ismerhetem, azt, amelyet már képes voltam kibontani önmagamban a magam által megfogalmazott sötétség-elemekből, hogy azok ismét Fénnyé váljanak bennem, megadva számomra s a köröttem lévők számára ÉN-em egy kis töredékének megismerésének lehetőségét. S tudtam azt is: én magam is csak egy 382
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet kis töredékét ismerhetem meg minden, és mindenki Egészének, s csak gondolataim emelhetik fel azokat a Valóság magasságaiba, amint engem is csak a köröttem élők gondolatai emelhetnek fel… - vagy taszíthatnak önmagukban önnön legmélyebb mélységeikbe, esetlegessé és szükségtelenné és semmivé degradálva le létem és lényegem elébük tárt (elébük tárhatott, mert már bennem, valós ÉN-emben kibontott és letisztított) egységét, részét a Teljességből. Mert megértettem azt is: mi is, mint a FENT végtelen és időtlen Világának lakói: csakis egymásban, egymásból, egymás által éltetve létezhetünk, s csak a mellettünk élők tiszta, gondolati úton megfogalmazott, megérzett és a magunk Lét-értelmének adott formájában Valóság szintre emelt Szeretet-energiájából táplálkozhatunk. Az által növekedhetünk és attól nyerünk Életet, amint a köröttünk élők is a mi Szeretetünk erejétől növekednek, s maradnak a LÉT számukra elérhető, legmagasabb szintjén. A valós, az ATYÁTÓL kapott SZERETET energiájától, amely akként válik élővé és éltetővé: milyen szinten tudjuk, akarjuk, merjük azt a köröttünk élők felé áramoltatni, s milyen szinten vagyunk képesek azt el, és befogadni mi magunk is. Lassan visszatértünk eredeti megfigyelő-pontunkra. Ugyan még nem arra, amelyet Utunk kezdetén, s aztán még hosszú időn át használtunk, csak a harmadik és a negyedik dimenzió közti pontra, ahol Földünk fizikai teste belelényegült, beleolvadt energia-burkába, s felemelkedett a negyedik szféra magasságába. Vezetőm akkor ismét megszólalt: – Utunk ezzel lényegében véget is ért. Ha vissza emlékszel a kiindulási pontra, s ha felidézed magadban mind, az Út egyes állomásait, rá fogsz jönni: a Visszatérés, az Út, amelyet a FÉNY felé meg kell tennetek, nem más, mint a Szeretet Útja. Akként léphettek előrébb, s feljebb ez Úton, amiként készek és képesek vagytok élni e Szeretet energiájával. Az első, s éppen a ti korszakotokban, s az azt követő korszak során megvalósítandó feladat: megteremteni az önmagatokkal való teljes és tökéletes EGY-ség állapotát, s meg is élni azt. Ez azt jelenti, hogy a test tudatának, s a Szellemi Én-rész tudatának kell egymásba fonódnia, egységgé válnia bennetek, s számotokra. Amíg ezt el nem éritek, addig nem lehettek képesek valódi EGY-ségre lépni még a szorosan vett közelállóitokkal, vagyis a családotok tagjaival sem. Amíg az önmagatokkal megfogalmazandó és megélendő Tiszta EGY-ség állapotát nem vagytok képesek megteremteni, nem lehettek képesek tökéletesen egymásba csatolódni még önnön szülőitekkel, avagy gyermekeitekkel sem. Ennek első feltétele az önmagatok elfogadása, amelyből a mellettetek élők elfogadása is ki fog, mert ki kell, hogy teljesedjék. Ehhez azonban ismernetek kell önmagatokat, s pedig önmagatok minden oldalát, ismernetek kell, s el kell fogadnotok, ami viszont még nem azt jelenti: hibáitokat is el kell fogadnotok! Jó: azt sem jelenti, hogy azokat mindenáron, s erőtöket (és persze szellemi szinteteket) meghaladó mértékben igyekeznetek kellene elvetni magatoktól, mert annak (épp az erő hiánya végett!) rendre az a vége, hogy a fel nem oldott negatív elemeket elrejtitek önmagatokban, s nem csak mások: elsősorban önmagatok elől, hogy azokat átugorva, már magasabb szintet igyekezzetek elérni, magasabb szintű követelményeket igyekezzetek elfogadni s betölteni. Ez, amint már nem egyszer mondottam, nemcsak hogy lehetetlen, de teljességgel értelmetlen is, hisz az elrejtett hibák, a megoldatlan feladatok attól még nem tűnnek el, s nem lesznek semmissé, ha rejteni, s átlépni igyekeztek őket. Sőt: még nehezebb feladatot adnak, mert betokosodnak a Szellemi Én-rész tudatában, s már az is nehezebben lesz képes azt kibontani, hogy megoldassa végre az irányítására bízott test-tudattal, s azon keresztül a testtel. Ha már önmagatokat teljességgel képesek voltatok kielemezni, megismerni és elfogadni, képessé váltok a mellettetek élőt is… – nem kielemezni, s nem megváltoztatni, de elfogadni, mert az önelemzést ki-ki csak maga végezheti el, ahogyan a változásokat, azok vágyát is csak önmagában szülheti meg ki-ki a maga számára. A mellettetek állót tehát csak elfogadnotok kell, bár oktatni is némiképp, ha csak intő szavakkal is, vagy úgy, hogy a gyakorlati életben állíttok elébük példát. Ennél messzebbre azonban nem mehettek: vagy is, nem mehetnétek. De sajnos mentek, s éppen ez adja, hogy újra és újra s aztán ismét csak újra forr és lángol köröttetek a világ! Az erőszakot alkalmazó a maga negatív energiáját adja, aki pedig az erőszak áldozata, szintén a maga negatív energiájával fog válaszolni reá. Az uralkodási vágy negatív energiájával szemben tehát a lázadás negatív energiája feszül, s ez mindenképp robbanáshoz kell vezessen, s robbanáshoz is fog vezetni mindaddig, míg képesek nem lesztek belátni: az Atyától kapott szabad akaratot csak irányítani, nevelni, de nem megélni van jogotok egymás kis, és nagy történései sorában. Ha már el tudjátok érni a kisebb, majd a nagyobb szinteken, s végül a globális szinten is megvalósított EGY-ség állapotát, már arra is képessé lesztek, hogy a velünk: a szellem világ tagjaival 383
Tandari Éva: Úton a Fény felé VI. kötet való EGY-séget is megélhessétek, mind magasabb és magasabb ébredtségi szintre érve, míg végül a Teremtővel való EGY-ség állapotát is megérzitek: s akkortól kezdve már azt is képesek lehettek mindinkább megélni a maga teljességében és tökéletességében. Ez azonban még a Holnapok távolában van. De ott van, és nektek már tudnotok kell, hogy ott van, s azt még, hogy elérhető egy percen mindannyiótok számára! Ezt kívánjuk mi magunk is elősegíteni: ezért hát, hogy oly sok esetben igyekszünk megadni számotokra a segítséget, ha azt szükségesnek érezzük, s persze: ha azt magatok is kéritek. Mert ne feledd: csak abban, s csak olyan fokon nyújthatunk segítséget, amiben, s amilyen szinten azt ti magatok kéritek, s persze, amilyen szinten azt már képesek is lehettek el, és befogadni, s megvalósítani. A szabad akaratotokba ugyanis még mi magunk sem avatkozhatunk bele, s ha olyan tanácsokat, vagy olyan utasításokat adnánk, amelyek a magatok szintjének átugrására adnának számotokra késztetést, nem volnánk különbek, mint Satana, akinek épp ez a ti jelenetek idején az egyik legveszélyesebb, s leghatásosabb fegyvere! Elkápráztatja tudatotokat (de csak a földi szintű tudatot!) a magasabb szintek elérhetésének lehetőségével, s hozzá olyképpen, hogy a számotokra még túlontúl korai igazság-morzsák közé becsempészi a maga vad és törvénytelen „igazságait” is, s mert hogy földi tudatotok kellőképp el van kápráztatva az általa elébetek tárt, s gyors fejlődést ígérő, de annak számára még nem, vagy csak részleteiben megérthető tanításaitól; észre sem veszitek az Igazság-morzsák közé rejtett gyilkos kelepcét! Satana célja az ezzel a nem mindennapi ravaszságot tükröző módszerrel, hogy Isten nevét használva, s a magasabb szintekről magához vonzott (ám általa soha, egy perce sem befogadott!) Igazság-morzsák átadásával átugranotok késztetett (vagy inkább kényszerített?), így végül mégis csak megismeretlenül maradt tudás-elemek révén egy távolabbi Út során megfogjon, s elbukásra ítéljen benneteket, csak mert azt a lépcsőfokot most kihagyjátok, vélve: anélkül méggyorsab-ban érhetitek el az olyannyira vágyott Fényt. Óvatosan fogadjatok hát minden tanítást, gyermekeim, hogy meg ne csalatkozzatok a ti erőtökben. Inkább lépjetek lassabban, óvatosan, de meglépve minden egyes, számotokra rendelt lépést, semmint hogy túl nagyot lépve végül mégis csak az ellentét csapdájába kerüljetek. Ehhez kívánok nektek Erőt, bizodalmat, és Istenbe vetett, tiszta és töretlen, valóban gyermeki Hitet, és bizonyosságot abban: A Jó Pásztor óvón figyeli minden lépéstek, s egyet nem hagy elveszni azok közül, akikért egykor Szíve utolsó vércseppjeit is adta… Most búcsúzom tőled is, gyermekem, de mint mindig, most is csak egy rövid időre, hisz a felszántott földek még számosak, s annak minden rögei a búza magját várják, amelyből kalászt nevelhetnek: ama búzakalászt, amelyből az Élet Kenyere süttetik majdan számukra. Isten áldását kérem mindannyiótokra: az Atya, a Fiú s a Szent Szellem éltető, és megtartó Erejét, amelyből töltekezve végig lépdelhettek a reátok váró Úton, hogy egy percen mind elérhessétek a FÉNYT… VÉGE (2003. márc. 3-4 éjjelén)
384
